Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Keith Ward: Isten, véletlen és szükségszerűség Az eredeti mű címe: God, Chance and Necessity Fordította: Dr. Both Elôd Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Részletes tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás Bevezetés 1. A Világegyetem eredete 2. Valamit a semmiért: kétes értékű üzlet 3. Létezik-e olyan pont, amely felé a Világegyetem tart? 4. Darwin és a természetes kiválogatódás 5. Az istenhit metafizikája 6. Az élet-terv eleganciája 7. Evolúció és cél 8. Agy és tudatosság 9. Az evolúció jövôje 10. Szenvedés és jóság Irodalomjegyzék Név- és tárgymutató Jegyzetek ======================================================================== Részletes tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Összevont, eredeti tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás Bevezetés Vita Istenrôl A tudományos világkép Az új materializmus 1. A Világegyetem eredete A Világegyetem: egy ok nélküli tény? A Világegyetem: mindennek a megértése? A fizika tudományának elvont világa: a háttérbe szorított valóság téveszméje A matematika viszonya a világhoz: a három tévút Az emberi felfogóképesség határai 2. Valamit a semmiért: kétes értékű üzlet Valami a semmibôl: négy hasznos logikai trükk Hogyan képes a semmi fluktuálni: egy hihetetlen javaslat Miért lehetetlenek bizonyos lehetôségek? Elvágjuk a kozmikus csizmahúzót 3. Létezik-e olyan pont, amely felé a Világegyetem tart? Entrópia és cél A természet törvényei: Isten szabálykönyve A mindent átszövô háló teremtôje Isten gondolatai 4. Darwin és a természetes kiválogatódás Evolúció: a kozmikus folyamat Természetes kiválogatódás: bizonytalan fejlôdés Mennyi mindent tud a természetes kiválogatódás megmagyarázni? Fejlôdés az evolúció során: Darwin dilemmája A különbséget Isten jelenti Egy egyszerű Isten tevékenysége A természet háborúja: Darwin lehangoló képe Az evolúció és a bűnbeesés Evolúció és cél 5. Az istenhit metafizikája Tudományos hipotézis-e Isten létezése Isten és metafizika Fölösleges-e Isten? 6. Az élet-terv eleganciája A kumulatív folyamat érve: a hihetetlen osztás A kozmikus sárgarépa: avagy miért nem valószínűbb az egyszerű? Miért nem valószínű Isten? (hanem abszolút bizonyos!) A kozmikus összevisszaság téveszméje Miért nem hibák a mutációk? ,,a nagy bunda'': a szem és egyéb történetek Az élet kódja: az építész terve 7. Evolúció és cél Miért nem létezik az egyetemes gyom? A Nagy Fejreállás Az önzetlen gén A belsô jóság eszméje 8. Agy és tudatosság A tudatosság rejtélye A kutyák szaglása Miért nem tűnik el a józan ész világa? Az emberi megismerés három világa A tudatosság, mint az evolúció célja A termodinamika második fôtétele és a teremtés célja 9. Az evolúció jövôje Elárulják-e az igazságot a mémek? Az igazság-játszma A hatalmi vágy: a társadalmi darwinizmus Evolúciós etika Menekülés a gének zsarnokságából A nyolcadik állapot 10. Szenvedés és jóság Könyörtelen-e az evolúció? A teremtés ára: az egységes Világegyetem A szabadság következményei Az életet választjuk Az evolúció célja Irodalomjegyzék Név- és tárgymutató Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998- ban jelent meg az Ecclesia--Kairosz gondozásában, az ISBN 963 363 217 X azonosító szám alatt. Az elektronikus kiadás Dr. Both Elôd és az Ecclesia Kiadó engedélyével készült. A könyvet szabadon lehet használni lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint. Minden más szerzôi jog Dr. Both Elôd tulajdonában marad. Az eredeti könyvben szerepelnek 10 hatványaiként kifejezett számok. A program -- különféle tipográfiai megkötések miatt -- nem tudja a hatványkitevôt a megfelelô módon jelölni. Helyette a szám után két csillagot ír, majd utána zárójelben a hatványkitevôt. Például "tíz a minusz negyvenharmadik hatványon" 10**(-43) alakban jelenik meg a programban. A programban három ilyen szám szerepel: 10**(-43), 10**(-33) és 10**(123). ======================================================================== Köszönetnyilvánítás Rendkívül hálás vagyok Dr. Arthur Peacocke-nak és Dr. Peter Hodgsonnak (Oxford Egyetem), akik voltak szívesek elolvasni a kézirat egyes részeit, és arra vonatkozóan számos roppant értékes észrevételt tettek. Hálás vagyok továbbá John Polkinghorne-nak és Chris Ishamnak, valamint az 1991-es Vatikáni Obszervatórium Kutatási Konferencia résztvevôinek, akik hozzásegítettek a kortárs természettudományról szerzett ismereteim elmélyítéséhez. ======================================================================== Bevezetés Vita Istenrôl Bereshit barah Elohim: ,,Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.'' (Mózes I. 1.1.) A Világegyetem eredetével és természetével foglalkozó tudósok többségének az volt az érzése, hogy a kérdések túlnyúlnak magán a Világegyetemen, valamilyen nem fizikai természetű, nagy intelligenciájú és hatalmú forrásig. A klasszikus filozófusok csaknem mindegyike -- magától értetôdôen Platón, Arisztotelész, Descartes, Leibniz, Spinoza, Kant, Hegel, Locke és Berkeley -- úgy látta, hogy a Világegyetem eredetét valahol a transzcendens valóságban kell keresni. Errôl a valóságról különbözô elképzeléseik láttak napvilágot, és az egyes szerzôk különbözôképpen közelítették meg azt, de az mindegyikük számára meglehetôsen nyilvánvalónak tűnt, hogy a Világegyetem nem magyarázza meg önmagát, ezért létezésére valamilyen rajta kívül álló okot kell keresni. A vallásos gondolkodók imádásuk tárgyát általában valamilyen teremtô Istenként látták, aki létrehozta a Világegyetemet, tehát az nem függetlenül létezô valóság, hanem valamilyen a háttérben lévô szellemi (spirituális) forrásból jön létre. Mindez a sémita vallások, mint például a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás esetében nyilvánvalóan igaz, de ugyancsak igaz a hindu hagyományok többségére is, amelyek legalábbis gondolati szinten valamilyen legmagasabb rendű, szellemi forrásra gondolnak, bár azt számos különbözô néven nevezik. Természetesen e kérdésekben nem beszélhetünk teljes körű egyetértésrôl. Egyes filozófusok, például David Hume, és bizonyos vallások, például a buddhizmus, tagadják Isten fogalmának a szükségességét és következetességét. Az emberi gondolkodás történetét megvizsgálva úgy tűnik, lényeges szakadék van azok között, akik az alapvetô valóságot szelleminek, céltudatosnak és a legmagasabb értékűnek látják, és azok között, akik ugyanezt anyagi természetűnek, cél és érték nélkülinek gondolják, kivéve azokat az értékeket, amiket az egyes emberek önként hozzáadhatnak. Az elsô csoporthoz tartozók, a hívôk, természetesen a történelem egészét tekintve többségben vannak, azonban az igazság kritériuma nem lehet az, hogy hányan fogadják el. Sôt, egyesek azzal is érvelhetnek, hogy ez a többség csak a múltra igaz, a modern természettudomány kezdete elôtti idôre, napjainkra viszont már megváltozott a helyzet. Különösen érvényes ez a huszadik századra, amikor új és elbizakodott mozgalom bontakozott ki, amely azt állítja, hogy az istenhit már túlhaladott, semmiféle teremtésre nincs szükség, és a természettudományos igazság összeegyeztethetetlen a vallásos hittel. Ezt a mozgalmat általánosságban és egyáltalán nem helytelenül ,,evolúciós naturalizmus''-nak nevezhetjük.[1] Miután Nietzsche az emberi szabadság nevében azt hirdette, hogy Isten halott, Auguste Comte pedig kifejtette, hogy a pozitivista (tapasztalatokon alapuló) természettudomány elfoglalja a vallásos mitológia helyét, szabad út nyílt az ateisták számára, akik történetesen éppen természettudósok voltak, ezért azt állították, hogy a természettudomány összeütközésbe került a vallással. Sok természettudósnak nem könnyű ezt ôszintén kijelenteni, hiszen számos nagy tekintélyű kollégájuk, közöttük több Nobel-díjas és egyéb tudományos kitüntetésekkel elismert tudós mélyen vallásos meggyôzôdésű. Egyrészt lehetséges, hogy valaki nem ért egyet a kollégáival. Egészen más dolog azonban vakoknak, tudatlanoknak és megtévesztetteknek nevezni ôket azért, mert képtelenek észrevenni, hogy az általuk művelt tudomány kizárja a hitet, amelyet ugyancsak babonásan gyakorolnak. Feltételezésem szerint ilyenkor az ateisták csupán vissza akarnak vágni a hívôknek azokért a kijelentéseikért, melyek szerint a hitetlenség csupán a tudatlanság és érzékcsalódás következménye. Mindamellett a bolygónk legnagyobb szellemi erôit mozgósító színjáték, amelyben a két csoport tagjai kölcsönösen becsapottaknak és tudatlanoknak nevezik egymást, aligha tekinthetô épületes látványnak. Éppen ezért a magam részérôl nem is szándékozom ebben részt venni. Véleményem szerint az ateisták tévednek, mindamellett nem tartom ôket sem becsapottaknak, sem pedig tudatlanoknak. A tudományos világkép Természetesen nem vitás, hogy a szellemi élet képe alaposan megváltozott a modern természettudományok megjelenését követôen. A változás egyik legfontosabb összetevôje az, hogy ma már a Világegyetemet a fizika matematikailag leírható, egyetemes törvényei által irányított, galaxisok millióit tartalmazó, hatalmas kiterjedésű, de mégis egyetlen és egységes, összefüggô rendszernek látjuk. A huszadik században sikerült feltárni az atom szerkezetét is, ami lehetôvé tette az anyagot alkotó alapvetô elemek tudományos szempontok szerint történô csoportosítását. A biológusok megfejtették az élet alapjául szolgáló nukleinsavak szerkezetét, így részleteiben is értjük az öröklôdés mechanizmusát. Folyik az agy feltérképezése, látjuk az érzékelés és a gondolkodás működését, azonosítani tudjuk az agy ezeknek megfelelô állapotait. Évrôl évre jobban értjük létezésünk fizikai alapjait és a bennünket körülvevô világot. Nemcsak azzal vagyunk tisztában, hogyan működnek mindezek a dolgok, hanem már saját szándékainknak megfelelôen irányítani is tudjuk működésüket. A tudomány eredményei valóban lenyűgözôek, néha már-már azt gondolhatnánk, hogy az emberiség a Világegyetem kizárólagos ura, aki képes azt saját akarata szerint befolyásolni. Néhány ókori görög filozófus számára a jóság volt minden dolgok mértéke, az elmélet területén legalábbis. Ma azonban a jóság már a gyakorlatban is mindennek a mértéke lehet. Nem túl örömteli ez a gondolat, ha a tudomány felfedezéseinek alkalmazását nem irányítja elég elôvigyázatosan egy elfogadott értékeken alapuló rendszer. Az emberiség a magfizika felfedezéseit felhasználva az egész földi élet kipusztítására alkalmas bombákat készített, a mesterségesen létrehozott vírusokkal el lehet pusztítani más élô szervezeteket, a környezet vegyi anyagokkal történô szennyezése pedig olyan méreteket ölt, hogy bolygónk hamarosan már egyáltalán nem lesz képes az élet hordozására. Az egyetlen probléma az életünk fölött uralkodó hatalommal, hogy ez a hatalom hozzánk hasonló emberi lények kezében van. És ha a személyes életünkbôl következtetni lehet valamire, akkor ez a hatalom a borzalmas pusztítással járó véget fogja jelenteni. Ebben az értelemben a tudomány fejlôdése meglehetôsen kétes érték. Mindez azonban nem jelenthet a tudományos kutatás beszüntetése mellett szóló érvet. Komoly figyelmeztetés azonban annak könnyelmű feltételezése ellen, hogy a tudomány minden válfaja jó, a kísérletek végrehajtásának semmi sem szabhat korlátokat, és hogy az ember tetszése szerint manipulálhatja akár az egész Világegyetemet. Távol vagyunk attól, hogy a Világegyetem urai legyünk, hiszen az ember még saját magának sem ura. Felszabadító érzésnek tűnhet annak hirdetése, hogy immár mentesek vagyunk a hagyományoktól és a kényszerektôl. Nietzsche természetesen úgy gondolta, hogy ez így is van. Sajnos modern világunkban bármi, ami arra serkenti az akaratot, hogy hatalomra tegyen szert, valójában a Föld elpusztítására ösztönöz. Természetesen az ateisták ugyanolyan jól láthatják ezt, mint bárki más. Nyilvánvaló azonban, hogy nem kívánt következményei lehetnek, ha a divatot követve szabaddá akarunk válni a Világegyetem objektív céljaitól és értékeitôl. Nagyon óvatosaknak kell lennünk, ha fel akarjuk tenni a kérdést, hogy vajon a modern tudomány valóban elkötelezte-e a magát az objektív célok és értékek elutasítása mellett. Az igazat megvallva, a tudományos hozzáállást legalább egy jelentôs érték mélyen átitatta, az igazság önmagáért való keresése. Sajnos néhány ateista tudós meglehetôsen egyoldalú képet alakított ki az igazságról, és arról, hogy mi vezethet annak felfedezéséhez. Ôk úgy gondolják, hogy az igazság csakis a mérhetô és kísérletileg ellenôrizhetô dolgokban található, ezért a tudományos megismerés kizárólagos módszere a hűvös elemzés és az elfogultság nélküli megfigyelés lehet. Ez a naturalizmus programja. Ebben gyökerezik az a fajta szakbarbárság, amely a humán tudományokat, így az irodalmat, a filozófiát, a történelmet és a művészeteket csak haszontalan idôpocsékolásnak tartja. A technológia és a manipuláció jól fejlôdik, miközben az elmélkedés és a szemlélôdés elsorvad. Kialakul a teljes mértékben technokrata és erkölcstelen társadalom, amely bármit képes manipulálni, azonban semmit sem képes értékelni: a szellem sivatagja. Nem szükségszerű azonban, hogy ez így legyen. A természettudománynak sajátos szemléletmódja van, ugyanakkor tiszteli és csodálja a természet szépségét és bölcsességét, bízik a tudományos közösségben és a megismerési folyamatban, valamint nyitott a tágabb igazságok felé. Bizonyos értelemben a természettudósok elônyben vannak a filozófusokkal szemben. Amellett, hogy járatosak a matematikában és képesek eligazodni a természet útvesztôjében, van érzékük a művészethez, az erkölcshöz és az elmélkedéshez. A valóban tudományos gondolkodásmód nyitott a magánéletben és az emberi kapcsolatokban rejlô igazságok felé is. Bizonyos igazságok csak személyes elkötelezettség és részvétel útján közelíthetôk meg, viszont ismeretük egy alapvetôen egyéni (de nem szubjektív) kölcsönhatás révén átalakítja a tudás birtokosát.[2] Pontosan ilyen a hit igazsága, így ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor ezzel az emberi tapasztalatok hatalmas körérôl nem veszünk tudomást. Feltételezhetjük, hogy a jó tudósok nyitottabbak az igazság ezen, szélesebb dimenziói irányába, mint azok, akik nincsenek tisztában a világ tiszteletet érdemlô szerkezetével. Véleményem szerint ez általánosságban így is van. A nagy tudósok, mint például Newton, Faraday, Maxwell és Einstein, általában nem követték ortodox módon a vallási hagyományokat, azonban gyakran kinyilvánították, hogy tudatában vannak egy a Világegyetem mélyén rejtôzô, hatalmas értelemnek, és tisztelettel adóznak létezése rejtelmének. Az új materializmus Sajnálatos módon az elmúlt években divatossá vált a materializmus egy új, a vallással szemben különösen ellenséges irányzata, amely kigúnyolja bárminemű objektív cél és érték létezését a Világegyetemben. Kiváló tudósok, mint például Francis Crick, Carl Sagan, Stephen Hawking, Richard Dawkins, Jacques Monod és Peter Atkins publikáltak a vallásos hitet nyíltan kigúnyoló könyveket, amelyekben saját szakmai tekintélyüket használják fel a támadások igazolására. Állításaik azonban alapvetôen helytelenek. Tisztán tudományos munkásságuknak ugyanis semmi köze sincs a vallás legtöbb állításának igaz vagy hamis voltához. Amikor azonban a filozófia területére kalandoznak, a filozófia történetét és nézetei sokféleségét egyaránt figyelmen kívül hagyják, azt a látszatot keltve, mintha a materialista álláspont általánosan elfogadott lenne, holott ez csak a filozófusok meglehetôsen kicsiny csoportjára érvényes (a ,,teológus'' kifejezés számukra sértônek számít). A materializmus általuk képviselt formája heves és állandó bírálat tárgyát képezi, elsôsorban azért, mert lényegében teljességgel képtelen számot adni a tudatosság tényérôl, valamint az igazság és az érték fogalmának jelentôségérôl. Ezek a tudósok csak ritkán árulják el, milyen vitatottak a nézeteik saját kollégáik körében is, vagy milyen keveset tudunk valójában azokról a kérdésekrôl, amelyekrôl ôk oly magabiztosan írnak. Különös, de hozzáállásuk gyakran nemcsak vallásellenes, hanem tudományellenes beállítottságú is, mert ahelyett, hogy gondosan és részletekbe menôen figyelembe vennék a legtekintélyesebb teológusok állításait, megelégszenek azzal, hogy nevetség tárgyává teszik a fellelhetô legnaivabb vallási tételek legkezdetlegesebb változatait. Ahogyan a vallást kezelik, az egyáltalán nem tekinthetô elfogulatlan elemzésnek, sokkal inkább csak elôítéletnek, rosszindulatú lekicsinylésnek minôsíthetô. Elsô pillanatban céltalannak tűnhet érvekkel válaszolni a téves elôítéletek gyűjteményére. Tény azonban, hogy ezek szerzôi mind kiváló tudósok és ragyogó írók. Könyveiket érdemes elolvasni, sôt, hívôk és ateisták egyaránt csakis elismeréssel illethetik világos tárgyalásmódjukat és a tudományos témák színvonalas népszerűsítését. Olvasóik ezért joggal feltételezhetik, hogy a vallásra vonatkozó megjegyzéseiknek éppoly tekintélye van, mint tudományos kijelentéseiknek. Éppen ezért rá kell mutatnunk, hogy tudományos állításaikból az általuk keltett látszat ellenére semmi sem következik a vallásos hitre nézve. Különösen a modern kozmológiára és a természetes kiválogatódásra vonatkozó kijelentéseiket kell gondosan megvizsgálni, hogy észrevehessük, mely kérdésekben tapasztalható ellentét az istenhittel, és hogyan oldhatók fel ezek az ellentmondások. A legtöbb kérdést illetôen annak a véleményemnek fogok hangot adni, hogy nincs ilyen ellentmondás, és a tudományos kutatás sikerei éppenséggel megerôsítik Istenbe vetett hitünket, nem pedig fordítva. Kiderül, hogy a tudományos kutatás csak akkor lesz sikeres, ha a Világegyetem megérthetô és matematikailag felfogható egységet alkot, amint azt a hit feltételezi. Egyes részterületeken azonban léteznek sajátos ellentmondások. Az egyik legfontosabb, amelyikkel késôbb részletesen is foglalkozom, néhány kozmológus (például Carl Sagan és Stephen Hawking) azon állítása, miszerint a modern fizika valahogy kimutatta volna, hogy Isten a legjobb esetben is fölösleges, és talán irracionális konstrukció. Ezzel az állítással más kiváló tudósok (hirtelen Chris Isham, Paul Davies[3] és John Polkinghorne jut az eszembe) könyvrôl könyvre szembeszállnak,[4] ennek ellenére nézeteik még mindig közismertek és népszerűek. Erre való tekintettel alapos vizsgálat tárgyává fogom tenni Peter Atkins oxfordi vegyész Creation Revisited (A Teremtés újraértékelése) című, ragyogóan megírt könyvét. Megpróbálom kimutatni, hogy a mű számos filozófiai tévedést tartalmaz, ha viszont ezeket kihagyjuk a könyvbôl, akkor az sokkal inkább Isten létezése mellett érvel, mintsem az ellen. A másik, a továbbiakban részletesen tárgyalandó ellentmondás a természetes kiválogatódás Darwin-féle elmélete, illetve annak a neodarwinisták, például Richard Dawkins szerinti értelmezése, valamint a teremtésrôl vallott hívô felfogás között áll fenn. Szeretném világosan leszögezni, hogy elfogadom azt a nézetet, mely szerint az élet a Földön, és bárhol másutt a jelenlegi Világegyetemben, korábbi, sokkal kezdetlegesebb állapotokból kiindulva érte el mai fejlettségi szintjét. Az evolúció elméletét a modern természettudomány egyik legjelentôsebb vívmányaként értékelem, és úgy gondolom, hogy az jelentôs mértékben gazdagítja a tradicionális hitfelfogást. Vita csupán az evolúció működését illetôen van közöttünk, nevezetesen arról, hogy a folyamatot a vak véletlen, vagy az isteni gondoskodás irányítja. A magam részérôl amellett fogok síkra szállni, hogy az utóbbi elképzelés -- a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján -- sokkal ésszerűbb. Emiatt nézeteltérésbe keveredek Richard Dawkins- szal, különösen a darwini világkép általa történt ragyogó újrafogalmazásával. A darwini világkép az evolúciós naturalizmus képe, nyilvánvalóan régi stílusú materializmus. Ezért magán hordozza annak minden hátrányos tulajdonságát, kiegészítve néhány újabb keletűvel. Ezek egy része a Biology and Philosophy című folyóirat alapító fôszerkesztôje, Michael Ruse nézeteinek tárgyalásából ered, aki nyíltan céljául tűzte ki az evolúciós naturalizmus igazának védelmezését. Jelen könyvünk tárgya tehát összefoglalva az, hogy az evolúció és a természettudományok más eredményeinek vallásos értelmezése minden máshoz képest messze a legésszerűbb, míg Atkins, Darwin, Dawkins és Ruse egyes részletkérdésekben erre vonatkozó fejtegetései általában meglehetôsen gyenge lábakon állnak, továbbá az, hogy Isten, valamint a vele együtt járó objektív cél és érték feltételezése adja messze a legjobb magyarázatot arra, hogy a Világegyetem miért olyan, amilyen. ======================================================================== Elsô fejezet: A Világegyetem eredete A Világegyetem: egy ok nélküli tény? A modern fizika legmegbízhatóbb ismeretei szerint egy közepes méretű csillag, a Nap körül keringô bolygónk, a Föld sok millió évvel ezelôtt a csillagközi porból alakult ki. Az a csillagokból álló galaxis, amelyhez Napunk is tartozik, egyike annak a sok millió[5] galaxisnak, amelyek a több ezer millió évvel ezelôtt történt hatalmas energiakitörés óta táguló téridôben szétszórva léteznek. A fenségesen szép és lenyűgözôen hatalmas kiterjedésű kozmosz története egy szingularitásból, azaz egy végtelenül összepréselt, végtelen gravitációs terű és sűrűségű pontból kiinduló, hirtelen energiarohammal kezdôdött. Ezt a pillanatot nevezzük Ôsrobbanásnak.[6] Akkor hát mi az, ami Világegyetemünk kezdetén létezett? Miért vette kezdetét a Világegyetem története és miért olyan formát öltött, amilyennek ma látjuk? Ezek a kérdések már a gondolkodás hajnala óta izgatják az embereket. A feltett kérdésekre háromféleképpen válaszolhatunk. Az elsô válasz szerint egyszerűen nincs magyarázat. A Világegyetem puszta véletlennek köszönheti létrejöttét, bármely további ok nélkül, és kész. A másik válasz szerint mindez szükségszerűen történt így, mert egyszerűen nem volt más lehetôség. A harmadik válasz szerint világunkat Isten meghatározott céllal hozta létre. Azok, akik nem hisznek Isten létezésében, kénytelenek beérni az elsô két válasz valamelyikével. A következôkben megpróbálom bebizonyítani, hogy ezen megközelítések egyike sem tűnik különösebben valószínűnek. A teremtésre vonatkozó harmadik, teisztikus hipotézis a Világegyetem létezésének messze legjobb magyarázata. A fenti válaszok egyike sem követeli meg, hogy a Világegyetemnek legyen kezdete. Bár a legtöbb természettudós elfogadja, hogy a Világegyetemnek és a téridônek volt kezdete, mégsem zárható ki teljesen, hogy a téridô tágulásának és összehúzódásának korábbi szakaszai is lehettek, így az sincs kizárva, hogy az idô valamiképpen mindig létezett, kezdet nélkül. Ebben az esetben a létezés kérdésére adott három alapvetô válasz továbbra is érvényes, hiszen bármelyik világegyetem[7] létezhet ok nélkül, szükségszerűségbôl, esetleg egy vagy több cél érdekében. Szigorú értelemben ezért annak a kérdésnek, hogy a Világegyetemünkben tapasztalható idônek volt-e kezdete, semmi köze ahhoz a kérdéshez, hogy a Világegyetem egészét teremtette-e valaki, vagy teremtô[8] nélkül létezik. A kérdés ugyanaz, nevezetesen hogy az idônek volt-e kezdete, avagy öröktôl fogva létezik. A kérdés az, mi ad magyarázatot a tér és az idô létezésére, ha egyáltalán létezik ilyen magyarázat. Stephen Hawking -- rá nem jellemzô módon -- meglehetôsen naiv, amikor így ír: ,,Ha azonban a világmindenség tényleg önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme, akkor kezdete és vége se lehet: egyszerűen csak van. Hol van benne a Teremtô helye?''[9] Olyan képet fest tehát a Világegyetemrôl, amelyben nem hagy helyet Isten számára, mert a természet általános törvényszerűségei kiszorítják Istent a Világegyetembôl. Hawking ezután felveti, hogy esetleg mégiscsak maradhat egy utolsó talpalatnyi hely Isten számára a létezésben. Istenre azért lehetne szükség, mert valakinek el kellett indítania az egész folyamatot. Ha azonban a Világegyetemnek nem volt kezdete, érvel tovább Hawking, akkor ez a tény Istent utolsó búvóhelyérôl is száműzi és teljes mértékben fölöslegessé teszi. A Hawking által bemutatott kép teljességgel figyelmen kívül hagyja a legjelentôsebb vallásos gondolkodók munkásságát, akik mindannyian egyetértettek abban, hogy a Világegyetem egészének a természetére kell magyarázatot adni, függetlenül attól, hogy volt-e kezdete vagy sem. Kétségtelen, hogy ezek a gondolkodók a ,,teremtés'' szót gyakran a téridô kezdetének megjelölésére használják. Ennek ellenére mindig egyértelművé tették, hogy a teremtés, mint Isten cselekvése az idô elsô pillanatában, és a Világegyetem állapotának létezése minden pillanatában történô isteni megôrzése közötti különbségtétel pusztán logikai természetű. A kritikus kérdés továbbra is változatlan: a Világegyetem, mint egész bármiféle ok vagy magyarázat nélkül létezik-e, vagy azért, mert ez az egyetlen lehetséges út, avagy azért, mert valamilyen, a világ fölött álló teremtô létrehozta és azóta is minden pillanatban gondoskodik létezésérôl. Elôször filozófusok, mint például David Hume, próbáltak meg olyan értelemben választ adni a kérdésre, miszerint egyáltalán nincs semmilyen oka annak, hogy a Világegyetem létrejött. Sohasem érthetjük meg, miért vette kezdetét a Világegyetem, minthogy nincs ok, amiért elkezdôdött. Minden magyarázatnak valahol véget kell érnie, méghozzá az ok nélküli tény megnevezésével. Ha valaki rendkívül összetett helyzettel találja szembe magát, bízvást remélheti, hogy egyszerűbb elemeire bontva azt, magyarázatot találhat rá. Ha már eljutottunk a nagyon egyszerű összetevôkig, úgy vélhetjük, hogy elértünk a szál végéig, így már nem juthatunk tovább a magyarázat keresésének útján. Az Ôsrobbanás pontosan olyan egyszerű, mint az a további okot nélkülözô tény, amelyet oly hôn áhítottunk elérni. Az Ôsrobbanás egyszerűen csak megtörtént, minden különösebb ok nélkül, ez minden amit mondhatunk.[10] Valójában azonban az Ôsrobbanás korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A Világegyetem tágulása nagyon pontosan rendezett módon vette kezdetét, összhangban számos matematikai állandóval és törvénnyel[11], amelyek megszabták további fejlôdését, aminek eredményeképpen olyanná vált, amilyennek ma látjuk. Már az Ôsrobbanás pillanatában is léteztek az elemi részecskék közötti kölcsönhatásokat leíró, nagyon bonyolult kvantummechanikai szabályok. A Világegyetem eredete -- az egyik alapvetô elmélet szerint -- e szabályokkal összhangban, a kvantumtér fluktuációi működésére vezethetô vissza. Talán megalkotható, de talán nem, a ,,mindenség elmélete'', vagyis az összes fizikai folyamatot magában foglaló, általános törvényszerűség. De még ha ez lehetséges is lenne, a keresett általános törvényszerűségnek a törvények százait kellene tartalmaznia, amelyek a kozmosz fejlôdésének különbözô szakaszaiban az elemi részecskék lehetséges mozgásait[12] irányítják. A törvényeknek minden eshetôséget tartalmazniuk kell, érzékenyeknek kell lenniök a dolgok millió féle állapotára, és azok mindennemű, bonyolult részletére. Képmutató magatartás a törvények ilyen figyelemreméltóan gazdag és összehangolt rendszerét ,,egyszerű ténynek'' nevezni. Ha viszont valaki azt allítja, hogy ezek a törvények a Világegyetemben folyó idô kezdetén valójában még nem léteztek, akkor éppily bonyolult hipotézisre van szükség annak magyarázatára, hogy bár a törvények menet közben jöttek létre, mégis bámulatosan következetes Világegyetemet hoznak létre. Bármily egyszerűnek írhatjuk is le Világegyetemünk létezésének elsô pillanatát, az tagadhatatlan tény, hogy jelenleg a Világegyetem az önálló részek hihetetlenül gazdag és bonyolult rendszerét tartalmazza. Valójában az a kérdés, hogyan volt képes a ma megfigyelhetô bonyolultságú Világegyetem létrejönni. Félrevezetô az az elgondolás, mely szerint kevésbé rejtélyes, ha a bonyolultság lépésrôl lépésre alakul ki, mintha pillanatszerűen jelenne meg. Ha egy csomó fémdarab apránként, de magától összegyűlik a küszöbömön, majd egy autó motorjává állnak össze, az éppoly zavarba ejtô, mintha egyik pillanatról a másikra teremne ott egy kocsi az ajtóm elôtt. A bonyolultsághoz vezetô és kétségtelenül egymással összehangolt lépések sorozatára éppúgy magyarázatot kell találni, mint magának a komplexitásnak a létezésére. Ha a bonyolultat egyszerű lépések hosszú sorozatára történô visszavezetéssel próbáljuk megmagyarázni, akkor továbbra is nyitva marad a kérdés, hogy vajon miért gyűltek össze mindezen egyszerű lépések ilyen meghökkentôen szervezettnek tűnô módon. Az sem segít, ha azt mondjuk, hogy a legelsô lépés meglehetôsen egyszerű volt, mert ebben az esetben ezt az elsô lépést óriási számú, összehangolt, további lépésnek kellett követnie, hogy a Világegyetem olyan legyen, amilyennek ma tapasztaljuk. Természetesen a bonyolult dolgok rengeteg egyszerűbôl épülnek föl. A problémát csak az okozza, hogyan tudnak mindeme dolgok egymással együttműködve egyetlen, rendkívül szervezett és bonyolult valamit alkotni. Márpedig ez a probléma nem lesz egyszerűbb akkor sem, ha azt állítjuk, hogy a folyamat az idô múlásával, fokozatosan játszódik le. Ha a komplexitás magyarázatot igényel, akkor erre a magyarázatra mindenképpen szükség van, bármennyire hosszú idô alatt alakult is ki a bonyolultság. Sôt mi több, az, hogy létezik anyag/energia, amelyet a fizika valamilyen törvényei (a szabályos egymásra következés elvei) irányítanak, az ,,ok nélküli tény'' elképzelés hívei számára merô véletlen egybeesés, hiszen elôfordulhatott volna, hogy egyáltalán nincs anyag, vagy nincsenek fizikai törvények, vagy van valami, amire a törvények nem vonatkoznak, esetleg a törvények létrejöttüket követôen hamarosan érvényüket veszítik. Eszerint az események nem történhetnének folytonosan a törvények által leírható szabályos és elôrejelezhetô rendben. Az a tény, hogy léteznek törvények, amelyek folyamatosan, szabályszerűen és elôrejelezhetô módon hatással vannak az anyagra/energiára, eléggé meglepô, hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy ennek így kell lennie. Az egész rendszer korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsô pillantásra tűnik. Ha az Ôsrobbanás minden részletét figyelembe vesszük, akkor rendkívül összetett esemény képe kezd kirajzolódni elôttünk, tehát semmiképpen sem beszélhetünk egy elemien egyszerű tényrôl. Ezért továbbra is úgy tűnik, hogy a magyarázatra szükség van. Ha azt állítjuk, hogy egy ilyen rendkívül bonyolult és nagyfokúan rendezett Világegyetem bárminô ok vagy indíték nélkül létrejöhet, az ugyanaz, mintha megadóan széttárnánk kezünket, és csak annyit mondanánk, hogy bármi megtörténhet, ezért aligha érdemes bármiféle ok után kutakodni. Márpedig ez a hozzáállás a tudomány halála. A tudomány egésze azon a feltételezésen alapul, hogy megtalálható az az ok, amelynek következtében a dolgok olyanok, amilyenek. Ezért a tudomány végét jelentené, ha valaki ,,ok nélkül'' bekövetkezô eseményre, vagy bárminô indítékot nélkülözô tényre bukkanna. A Bohr- Heisenberg tétel, miszerint bizonyos kvantummechanikai események kiváltó ok nélkül következnek be, elsô pillantásra ellentmondani látszik ennek az állításnak. Kiderül azonban, hogy egyszerűen csak mélyebben utána kell gondolnunk, mit is tekintünk oknak. A kvantummechanikai bizonytalanságokat statisztikus törvényszerűségek irányítják. Egyáltalán nem arról van tehát szó, hogy a kvantummechanikai szinten tetszés szerint bármi megtörténhet. Az elektronok nem tűnhetnek el nyomtalanul, úgy, hogy ne legyen valamiféle hatásuk a környezô világra. A kvantummechanikai történéseket a valószínűségszámítás nagyon szigorú törtvényei tartják kordában. Bármely pillanatban létezik az elemi részecskék lehetséges jövôinek egy meghatározott és véges rendszere. Heisenberg azt állítja, hogy kvantummechanikai szinten nincs minden esemény elegendôen meghatározva. A kvantummechanikai eseményeknek sok okuk van, sok olyan tényezô van, amelyek megteremtik bekövetkezésük feltételeit, és amelyek befolyással vannak bekövetkeztükre. A kvantummechanikai folyamatok bizonyos mértékű határozatlanságot tartalmaznak. Ennek ellenére a folyamat távolról sem tekinthetô véletlenszerűnek. A valószínűségi törvények úgy működnek, hogy a legtöbb meghatározatlan, és ennélfogva elôrejelezhetetlen kimenetelű esemény makromolekuláris szinten kiegyenlíti egymást, ezért érintetlenül hagyják a mechanika pontosan elôrejelezhetô eredményeket adó törvényeit. Az egyensúlyi állapottól távoli, dinamikus rendszerekben azonban a kicsiny, elôrejelezhetetlen változások számottevô, egy irányba mutató változásokká összegezôdhetnek.[13] Ez azt jelenti, hogy a természet rendjében a jövôt illetôen van némi ,,nyitottság'', tehát a dolgok nem determináltak teljes mértékben és minden részletükben. Az evolúciós folyamat viszonylag késôi szakaszában az erkölcsi szabadság kérdése is szóba kerül. Tágabb értelemben az erkölcsi szabadság azt a képességet jelenti, hogy a jót vagy a bűnt egyaránt választhatjuk. Ha valakinek szemrehányást teszünk, amiért a bűnt választotta, akkor ezáltal feltételezzük, hogy akár a jót is választhatta volna, legfeljebb az nem sikerült neki. Eszerint tehát fizikailag pontosan ugyanabban a helyzetben az egyén másképpen is cselekedhetett volna. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha a fizikai események nem teljesen determináltak, azaz ha a természeti folyamatok bizonyos mértékig nyitottak, megengedve ezáltal valóságos alternatívák létezését. Ilyenformán létezik tehát egy nagyon elfogadható érv arra vonatkozóan, hogy miért nem határoznak meg minden fizikai eseményt elegendôen fizikai elôzményei (ahol az ,,elegendôen meghatározott'' azt jelenti, hogy az elôzmények és néhány fizikai törvényszerűség az események semmilyen más kimenetelét nem engedik meg, csakis azt, ami valóban meg is történik). Az érvelés szerint csak akkor létezhet nyitott jövô, ha létezik bizonyos fokú indeterminizmus. Az a fajta szabadság viszont, amelyik erkölcsi szempontból fontos, csak akkor létezik, ha a jövô -- legalább néha -- nyitott. Az indeterminizmus tehát az erkölcsileg fontos szabadság tudatos lényekben történô, késôbbi kifejlôdésének szükséges feltétele. Szeretném azonban világosan leszögezni, hogy a szabadság realitását nem teszem függôvé a kvantummechanikai határozatlanságtól. A szabadsághoz csupán arra van szükség, hogy ne legyen minden fizikai esemény egyformán meghatározott. Ez a kvantummechanikai határozatlanságon kívül sok más módon is teljesülhet. Elképzelhetô például amiatt is, mert a fizika sok törvényszerűsége inkább csak kereteket szabna meg, mintsem elegendôen meghatározná a szabályokat. Megvalósulhatna úgy is, hogy nem minden fizikai esemény menne végbe a mérhetô és egyetemes szabályszerűség folyamataival összhangban, mely utóbbiakat ideális esetben a fizika törvényszerűségei leírják. Mindössze annyit állítok, hogy meggyôzô érvet találtunk a kvantummechanikai határozatlanság létezése mellett, úgyhogy ez a fajta meghatározatlanság nem mond ellent annak a tudományos alaptételnek, miszerint mindig megtalálható a dolgok mikéntjének az oka. Ezen okoskodás értelmében nem adható meg például annak az oka, hogy miért egy adott pillanatban, és miért nem máskor bomlik el valamely rádiumatom -- a példa azonban jól szemlélteti a határozatlanság jelentését. Annak viszont mégiscsak megadható az oka, hogy miért léteznek ilyen nem determinált folyamatok, és azok miért korlátozódnak az eshetôségek pontos és meghatározott csoportjára. Oka annak van, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, bár ez ténylegesen eleve kizárja annak a lehetôségét, hogy minden egyes eseménynek külön oka legyen. Ilyen egy valószínűségi világegyetem természete, márpedig úgy tűnik, hogy az a Világegyetem, amelynek lakói vagyunk, éppen az effélék közé tartozik. Mindez alapvetôen különbözik egy teljességgel véletlenszerű világegyetemtôl, avagy egy olyantól, amelyben okság egyáltalán nem létezik. A másik, fejtegetéseink ezen szakaszában figyelemreméltó tény, hogy a szóban forgó ok -- miszerint az indetermináltság az erkölcsi szabadság kialakulásának feltétele -- egy úgynevezett teleológiai ok. Ez valamely történés okaként nem bizonyos megelôzô állapotot és ezzel együtt valamilyen objektív, értékítéletektôl független törvényt jelöl meg, hanem valamilyen jövôbeli értéket (erkölcsi szabadság), amelyet bizonyos jelen folyamatok képesek megfelelôen megvalósítani (indetermináltság). A teleológiai okok közismertek az ember életében. E könyv megírásának oka például az lehet, hogy nagyon szeretném, ha a benne leírtak kritikus elemzés tárgyai lehetnének, és így, kis szerencsével, hozzájárulhatnának az emberiség tudásának összességéhez. Jelen tevékenységemet tehát a jövôbeni érték vagy az áhított cél megjelölésével magyarázom. Bizonyára sok fizikus nem ért egyet ezzel, mert szerintük a kívánatos értékekre és megvalósulásuk feltételeire hivatkozó teleológiai okoknak nincs helyük a természettudományban. Erre kétféleképpen válaszolnék. Elôször is a természettudósok gyakran -- és nagyon helyesen -- kérdéseik feltevésekor igyekeznek a végletekig elmenni, ezért azt kérdezik: ,,Miért olyanok a természet legalapvetôbb törvényei, amilyenek, és miért olyan a természet kezdeti állapota, amilyen?'' Ezen a ponton a legnyilvánvalóbb ok éppen teleológiai szemléletű lesz, amely kifejtené, hogy a kezdeti állapot és a törvények együttesen hogyan hozták létre a létezô állapotot. John Leslie megfogalmazásában, a végsô ok, amiért a dolgok olyanok, amilyenek, valószínűleg a következô: mert nagy és jellegzetes értékeket hoznak létre.[14] Másodszor, a természettudósok végsô elméleteik kiválasztásakor gyakorta folyamodnak teleológiai okokhoz, például a szépség és az elegancia érzetére hivatkoznak. Olybá tűnik tehát, mintha elköteleznék magukat annak kijelentése mellett, hogy a Világegyetem azért létezik, mert szép, olyannyira, hogy ez létezésének végsô oka. Steven Weinberg ezt így fogalmazza meg: ,,Van valamilyen szépség ezekben a törvényekben, ami olyasvalamit tükröz, ami nagyon mélyen beépült a Világegyetem szerkezetébe''[15] Nem próbálok meg ezekbôl a megfontolásokból Isten létezése mellett szóló közvetlen érvet konstruálni. Sem John Leslie, sem pedig Steven Weinberg nem hisz Istenben, bár véleményem szerint ez elsôsorban azért van így, mert nem kapcsolják össze a szépség végsô értékét azzal, amit ôk (helytelenül) a vallás nagyon antropomorf és nagyon szentimentális Istenének látnak. Érvelésem szerint a természettudomány azon az alaptételen nyugszik, mely szerint mindig meg kell keresni az okokat, hogy a dolgok miért olyanok, amilyenek. Ha egyszer-másszor a dolgok csak úgy megtörténnének, bármiféle ok nélkül, beleértve a valószínűségi okokat is, akkor a természettudomány megszűnne. Ha azt kérdezem, hogy ,,Miért forr fel a víz, ha melegítjük?'', akkor bizonyosan nem azt a választ várom, hogy ,,Ennek semmiféle oka nincs, egyszerűen csak így történik.'' A fizika aligha tudna bármit is tenni ebben a helyzetben, és nem túl sok jelölt felelne meg a fizika vizsgán, ha ilyesféle válaszokat adna. Kicsit furcsának tűnik tehát, hogy a fizikus, feltételezve, hogy mindennek oka van, munkája során eljut egészen az Ôsrobbanásig, és akkor azt mondja: ,,Nos, ez az a pont, ahol már nincs tovább ok. Ez egyszerűen csak megtörtént.'' Különös elképzelni, hogy mindennek oka van, kivéve a legfontosabbnak, vagyis a minden létezésének, tehát magának a Világegyetemnek. A fizikus tulajdonképpen joggal számíthatna valamilyen ok létezésére. Természetesen az is elôfordulhat, hogy a fizikusnak csalódnia kell várakozásában. Lehetséges, amint azt korábban felvetettem, hogy valamilyen végsô ok rejtôzik magának a fizikának a pontosan meghúzott határain túl, mégpedig valamilyen teleológiai ok formájában. Az ,,ok nélküli'' hipotézis azonban csak a legvégsô megoldás lehet, ha minden kötél szakad. Kizárólag akkor fogadható el, ha már minden más lehetôséget végigpróbáltunk és egyik sem állta ki a próbát. A három legvégsô hipotézis közül ez a legkevésbé csábító. A Világegyetem: mindennek a megértése? Ezért egynémely fizikusok, mint például Steven Weinberg, akik nem örülnek a ,,puszta véletlen'' igénybevételének, lévén ez a fogalom józan ésszel felfoghatatlan, más választ adnak a Világegyetem eredetére vonatkozó kérdésre. Feltételezik, hogy a Világegyetem nem véletlenül, hanem szükségszerűen jött létre, ezért elvben teljes mértékben megérthetô.[16] Ezen elképzelés egyik változata szerint a kvantummechanika törvényeinek csak egyetlen, logikailag konzisztens rendszere létezik, amelyek az ôsi energia valamilyen formájára hatást gyakorolva elôbb vagy utóbb elkerülhetetlenül létrehoznak egy a miénkhez hasonló világegyetemet.[17] Ezt a hipotézist soha nem lehet ellenôrizni, minthogy az anyag konzisztens szervezettségének végtelen sok formája létezhet, amelyekrôl azonban fogalmunk sincsen. Gyakorlatilag lehetetlen azt a negatív állítást bebizonyítani, mely szerint semmiféle más rendszer nem létezhet azokon kívül, melyeket el tudunk gondolni. Ha azt állítjuk, hogy saját Világegyetemünk létezése szükségszerű, akkor egyúttal azt is kijelentjük, hogy semmiféle más világegyetem nem létezhet. De honnan tudhatná ezt bárki is, anélkül, hogy az abszolút tudás birtokában lenne? Még a legmagabiztosabb kozmológusokban is felmerülhet némi kétely, hogy esetleg létezhet olyasvalami is, amirôl neki nincs tudomása. Egyáltalán nem úgy néz ki tehát, mintha a mi Világegyetemünk szükségszerű voltát megalapozottan ki lehetne jelenteni. Nem vitás, hogy a matematikai törvényeknek, ha egyáltalán léteznek ilyenek, a tiszta gondolkodás kvázi-platonikus birodalmában kell létezniük. Létezniük kell, és nem lehetnek másmilyenek, mint amilyenek. Ez a megállapítás képezheti a szükségszerűség alapját. De vajon mi a helyzet az anyag/energia létezésével, vagyis azzal a közeggel, amelyre a törvények vonatkoznak? Platón számára az anyag csupán ,,irracionális'' elem volt, amely öröktôl fogva létezett, a kialakulatlan káosz egyik formája, amely a törvények (valaki által történô?) alkalmazása révén nyeri el alakját.[18] A magyarázat továbbra sem teljes, ha az ok nélküli anyaggal ér véget, amelynek nem szükségszerűen kell olyannak lennie, amilyen. A dolgok tehát szemlátomást most sem állnak jobban, mint amikor hozzákezdtünk. A fizikai kozmosz nem tűnik szükségszerűnek. Láthatólag sok különféle lehetôséget kell végiggondolnunk vele kapcsolatban. Elôfordulhatna például, hogy egyes mennyiségek nem a távolság négyzetével, hanem köbével lennének fordítottan arányosak, ebben az esetben a dolgok alapvetôen különbözôek lennének, de azért léteznének. Tapasztalnánk a matematika szükségességét, azonban erôsen kétséges az az állítás, miszerint csupán az egyenletek egyetlen, egymással következetes összhangban álló rendszere képes a lehetséges fizikai valóságok irányítására. Nem tudjuk áthidalni a matematikai szükségszerűség és a fizikai esetlegesség közötti szakadékot. Hogyan képes egy mulandó és nyilvánvalóan esetleges Világegyetem a kvázi- matematikai szükségszerűség révén létrejönni? A rejtélyre az egyik lehetséges választ Peter Atkins próbálja megadni Creation Revisited című könyvében. Gondolatmenete azzal az állítással kezdôdik, hogy ,,nincs semmi, amit ne lehetne megérteni''.[19] Eszerint tehát még azt is megérthetjük, miként vette kezdetét a Világegyetem. A kijelentés figyelemreméltóan merész hitvallás. Jóval túlmutat minden rendelkezésre álló bizonyítékon, minthogy jelenleg milliószámra vannak olyan dolgok, melyeket nem értünk, többek közt például a kvantummechanika alapjait.[20] Feltételezésem szerint a kijelentés részben a természettudományok sikereit használja bizonyítékként. Legnagyobbrészt mégis az emberi értelembe vetett hiten alapul, miszerint az értelem képes a dolgokat pontosan megérteni, további alapja pedig a valóság racionális szerkezete, minélfogva eredendôen megismerhetô, fôként matematikai módszerekkel. Jóllehet ez a hit túlmegy a bizonyítékokon, mégsem irracionális vagy vak, bár egyik összetevôje a vele kapcsolatos tudományos várakozások teljesülése lehet. Talán alapvetô posztulátumnak lehetne nevezni, ami a természeti világ megismerésének mozgatórúgója és reményt ad arra, hogy a tudományos vizsgálat esetleg sikeres lesz. Bár talán rosszul értékeljük, de az ilyesfajta hit a racionális tevékenység alapja lehet, és gyakorlati hasznossága alapján bízvást elismerhetjük érdemeit. Ne gondoljuk azonban, hogy pusztán csak hasznos, mintha csak pszichológiai szükségleteket és vágyakat elégítene ki. Éppen ellenkezôleg, valójában olyan alapvetô értékeket határoz meg, amelyekhez a természettudományokban és az általános emberi igazságkeresésben egyaránt hozzá kell igazítanunk szükségleteinket és vágyainkat. Ez a hitbéli posztulátum tulajdonképpen az értékek iránti alapvetô elkötelezettséget jelenti, ahol a szóban forgó értékek az igazság, a szépség és a jóság hagyományos hármasa. A hit a Világegyetem felfoghatóságában tulajdonképpen nem más, mint a valóság végsô igazságába, szépségébe és jóságába vetett hit, azon az alapon, hogy törekszünk ezekre, és abban a reményben, hogy végezetül meg is találjuk ôket. Ez a hit az igazságba vetett hit, mert kijelenti, hogy az emberi elme képes megfogalmazni és megérteni az objektív igazságot világunk mikéntjérôl, függetlenül attól, hogy ez éppen kedvünkre való-e vagy sem. Egyúttal hit a szépségben, mert az intellektuális kutatásban gyakorta használjuk a létezés alapvetô törvényeivel kapcsolatban kritériumként az egyszerűséget, az eleganciát és a szépséget.[21] Végül, hit a jóságban, mert eleve feltételezi, hogy a Világegyetem ,,barátságosan'' viszonyul vizsgálódásainkhoz, lehetôvé téve, hogy megértsük és ily módon kiteljesítsük intellektusunk legmélyebb lehetôségeit. Nyilvánvaló, hogy a Dr. Atkins által kezdetben felvázolt hit pontosan ugyanolyan természetű, mint a vallásos hit, nem más, mint a Világegyetem érthetôségének, szépségének és (matematikai) harmóniájának, valamint a saját legtágabb környezetére vonatkozó emberi megértés beteljesülési lehetôségének alapposztulátuma. Az egyistenhívôk azonnal sajátjukként ismerik fel ezt a hitet, sôt, esetleg bárminô önáltatás nélkül azt is kijelentik, hogy a természettudományba, mint a természet racionális szerkezetébe vetett hitet a történelem során erôteljesen motiválta egy bölcs Istenbe vetett hit, aki elvárásaink szerint létrehozhatott egy ilyen szerkezetet.[22] Mindamellett feltételezem, hogy a legtöbb hívô habozna kijelenteni, hogy az emberi elme mindent képes megérteni. A hívô inkább úgy fogalmazna, hogy a világ eredendôen felfogható ugyan, de teljességgel csak Isten felsôbbrendű szelleme képes felfogni. Valószínű, hogy mindennek a teljes megértése túlságosan nagy feladat a parányi emberi elme számára. Az istenhívôk nem állítanak falat a természettudósok elé, mondván: ,,Ne próbáljátok ezt megérteni, ez tiltott tudás!'', vagy legalábbis nem kellene ezt tenniük. Éppen ellenkezôleg, azt kellene mondaniuk, hogy ,,Isten azért teremtett benneteket, hogy megértsétek és nagyra becsüljétek a Teremtést; ezért keressétek az igazságot oly erôvel, ahogyan csak tudjátok!'' Ugyanakkor a hívôk azt is akarhatnák mondani, hogy a megértésnek nemcsak egyetlen módja van. A természettudomány hűvös és elfogulatlan elemzése mellett azonban létezik a művészet szenvedélyes és magával ragadó szemlélete, az erkölcsi igazság kutatása, és a végsô valóság, azaz a teremtô keresése. E törekvésünkben helye van a misztériumnak, az intellektuális elemzésen túlinak, sôt, még a véges, elvonatkoztató és következtetô értelmet meghaladó, saját teljesítôképességén végtelenül túllépô megértésnek is. A fizika tudományának elvont világa: a háttérbe szorított valóság téveszméje Fontos, hogy az emberi elme korlátait éppúgy lássuk, mint a lehetôségeit. Az egyik ilyen korlát az, hogy az elme elvonatkoztatás és általánosítás útján működik. A valóság, mint olyan, és mint ahogyan közvetlenül érzékeljük, a sajátos, bonyolult és egymással egyedi összefüggésben álló tények összessége. Minden megtapasztalt eleme sajátos helyet foglal el a tapasztalatok özönében. Az egyes elemeket az teszi sajátossá, hogy érzékelésük választ vált ki belôlünk, ami magával hozza a múltbeli tapasztalatok és a jövôbeni cselekvésekhez szükséges elôkészületek egész sorozatát. A tapasztalás révén egymásba fonódnak egy sor más elemmel, amelyek befolyásolják tulajdonságait és az érzékelô számára hordozott jelentését. A tapasztalás közvetlen sajátosságai nyelvi úton meg sem fogalmazhatóak, egyedül a művészetek képesek közvetett módon továbbadni vagy felidézni. A modern tudomány annak meglátásával kezdôdött, hogy el tudunk vonatkoztatni az egyes, sajátos elemek rendszerétôl, és teljesen általános formulákat tudunk alkotni, amelyek jelentôs összefüggéseket fejeznek ki a tapasztalt elemek csoportjai között. Így például az E=m.c2 egyszerű, matematikai összefüggés (mely szerint az energia egyenlô a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzatával) elvonatkoztatott kapcsolatot fejez ki, amely minden esetben érvényes, amikor olyasvalamirôl van szó, ami az ,,E'' és az ,,m'' körébe tartozik (azaz aminek tömege és energiája van). Az ilyesfajta elvonatkoztatás alapvetôen fontos az emberi felfogás szempontjából, és egyúttal lehetôvé tette a természeti folyamatok bámulatos megértését. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy mindez elvonatkoztatás. Csak addig lesz igaz, amíg fel tudjuk ismerni és el tudjuk különíteni a tapasztaláson belül a pontosan meghatározott tulajdonságú elemeket, majd ezek között általános kapcsolatokat tudunk megállapítani. A tudomány elsô feladata azoknak az elemeknek[23] az elkülönítése, amelyek alkalmas módon mérhetôek és kapcsolatba hozhatók egymással. A newtoni fizika esetében például ilyen elemek a tömeg, a hely és a sebesség. A természet nagylelkű hozzánk, mert tartalmaz olyan elemeket, amelyek állandó, és matematikai formában megfogalmazható kapcsolatban állnak egymással. Ez teszi lehetôvé, hogy roppant hatékonyan tudjunk a fizikai folyamatok végkimenetelére vonatkozó elôrejelzéseket készíteni, és hogy irányítani tudjuk ezeket a folyamatokat. Amikor megfogalmazunk egy ilyen kapcsolatot, mondjuk például felírjuk a fizika valamelyik alapegyenletét, akkor bizonyos típusú elemeket elvonatkoztatunk egy meghatározott cél érdekében (hogy megfigyeljük, hogyan működnek a dolgok és mi miképpen tudunk dolgozni velük). Elsôsorban a rendkívül bonyolult matematikai konstrukciók, mint például a kvantum-térelmélet esetében az is lehetséges, hogy teljesen absztrakt, matematikai vázat alkotunk, amely bizonyos, nagyon speciális és szigorúan irányított kísérleti helyzetekben rendkívül értékes elôrejelzéseket adhat. A. N. Whitehead matematikai fizikus és filozófus azonban rámutatott, hogy ebbôl könnyen kialakulhat az általa ,,a háttérbe szorított valóság téveszméjé''-nek nevezett helyzet.[24] Ez azt jelenti, hogy valaki oly mértékben saját alkotásának matematikai eleganciája és elôrejelzô ereje hatása alá kerül, hogy azt kezdi hinni, hogy az a tényleges valóság, miközben a jelenségekre vonatkozó tapasztalatokat, amelyekbôl a vázat létrehozta, a pusztán szubjektív illúziók birodalmába száműzi. Ez egyes modern tudományterületek végsô iróniája, amikor kezdetben megpróbálják megmagyarázni és megérteni az emberek által tapasztalt, gazdag, sajátos és konkrét világot, de végül oda jutnak, hogy a jelenségek világát csak illúziónak tekintik. Az igazi valóság olyan absztrakt fogalmak világává válik, mint például a Hamilton-féle vektortér a sokdimenziós fázistérben, amelyet tapasztalatok híján alig tudunk elképzelni. A következtetés akkor téves, amikor saját konstrukciónkat látjuk az egyetlen valóságnak, a tapasztalt valóságot pedig a zavaros érzékelésnek tudjuk be. E téveszme csapdájába Platóntól Leibnizig, sôt még utána is számos filozófus beleesett, de még ma is beleesik sok tekintélyes fizikus. Talán fontos hangsúlyozni, hogy egy filozófiai elméletrôl van szó. Ez nem bizonyított tudományos eredmény, hanem a tudomány által szolgáltatott adatok meghatározott értelmezése. Egyben figyelemreméltó tény is, mely szerint az elme -- a tiszta matematika látszólag analitikus folyamatain kívül -- képes megalkotni a Világegyetem olyan modelljét, amely fantasztikus pontossággal elôre tudja jelezni a jövô eseményeinek bizonyos csoportját. Ellentétben Roger Penrose oxfordi matematikussal, jómagam nem viszolygok attól, hogy ezt az értelem és a tiszta matematikai formák platóni világa közötti összeütközésként értelmezzem.[25] A hívô ember számára ez valójában teljesen természetes értelmezés, hiszen hol másutt létezhetnének a matematikai formulák, mint Isten elméjében. És vajon mi más, mint a teremtô ereje lehetne képes biztosítani, hogy a fizikai folyamatok legalább részben kifejezzék ezen formulák részhalmazát? A hibát az okozza, hogy a platóni világot -- az ,,Isten elméjében létezô ideák'' világát -- tekintjük a való világnak, miközben az érzékszerveinkkel tapasztalt világ, személyes kapcsolataink világa, a sör és a kugli, a szenvedés és a szerelem világa elmerül a fél-valóság félhomályában. Egy másik lehetôség, ha azt mondjuk, hogy a platóni világ nyújtja számunkra a mi Világegyetemünk és végtelenül sok további lehetséges világegyetem megismerhetô szerkezeteit és kapcsolatait. Tényleges Világegyetemünk azonban a különlegesség és a tudatosan érzékelt egyedülállóság világegyeteme. Sok alapvetô elemét a platóni lehetôségek alrendszere irányítja. Ezek a matematikai formába önthetô kapcsolatok alkotják a Világegyetem vázát. De más hasonlattal élve úgy is fogalmazhatunk, hogy a matematikai fizika meghatározott vetület szerinti térképet ad a Világegyetemrôl. A csontvázat azonban éppúgy nem szabad összetéveszteni az élôlénnyel, mint a térképet a belélegezhetô illatú tájjal, amelyben sétálni tudunk. A táj tulajdonságai alapvetôen különböznek a térképétôl, emellett számos olyan részletet is tartalmaz, amelyet a térkép -- éppen absztrakt természete miatt -- képtelen ábrázolni. A matematika viszonya a világhoz: a három tévút Atkins nagyszerűen alkalmazza a háttérbe szorított valóság téveszméjét. Saját verziójának az ,,erôs és mély strukturalizmus hipotézise'' címet adta,[26] melynek alaptétele, hogy ,,a fizikai valóság azonos a matematikával, a matematika pedig azonos a fizikai valósággal''. Az ellentétek ilyen azonosítása a legvégsôkig extrém. A matematika birodalma a szükséges, az idôtlen, az elvonatkoztatott és a pontos általánosságok birodalma. A fizika világa ezzel szemben a bizonytalan, az átmeneti, a konkrét és az elmosódott részletek világa. A legtöbb filozófus munkássága legmegoldhatatlanabb rejtélyének tartja e két birodalom viszonyának ésszerűen pontos megállapítását. A rejtélyrôl azonban fellebbenthetô a fátyol, ha azt mondjuk, hogy egy és ugyanazon dologról van szó; ebben az esetben azonban legyôzhetetlen érvre lenne szükség, hogy valaki ilyen hamis következtetésre jusson. Az Atkins által felkínált konkrét érvelés könyve 113. oldalán olvasható. Érdemes lépésrôl lépésre végigelemezni. Érvelése a következô állítással kezdôdik: ,,A Világegyetem bizonyos vonatkozásait matematikai formulákban foglalhatjuk össze.'' Ezzel a kijelentéssel nincs is semmi baj. Ezután a következôképp folytatja: ,,A formulák a mennyiségek közötti kapcsolatokról szóló, általánosított kijelentések.'' Ezen a ponton már elbizonytalanodunk. Ha például a nevezetes E=m.c2 formulát vesszük szemügyre, vajon mondhatjuk-e, hogy ez mennyiségek közötti kapcsolatot ír le? Nos, a formula természetesen a tömeg és az energia közötti kapcsolatot adja meg. Azt fejezi ki, hogy egy fizikai rendszer energiája egyenlô a tömegének és egy állandónak a szorzatával, ahol az utóbbi a fény sebességének négyzete. A tömegre és az energiára egyaránt használhatjuk a ,,mennyiség'' megjelölést, mindaddig, amíg nem feledjük, hogy két különbözô tulajdonság, a tömeg és az energia bizonyos mérhetô mennyiségérôl beszélünk. Egyértelműbb lenne azonban, ha azt mondanánk, hogy a formulák a megmért tulajdonságok közötti kapcsolatot írják le. A formulák tehát nem az E és m változók közötti kapcsolatot adják meg, mert e két változónak nincs saját számszerű értéke. A formulák nem is azon két meghatározott szám között teremtenek kapcsolatot, amelyeket egy adott esetben a változók helyére behelyettesíthetünk. A formulák két különbözô tulajdonság között teremtenek kapcsolatot, amelyek egymáshoz való viszonya állandó. Az érvelés így folytatódik: ,,Ezeket a mennyiségeket számszerű (numerikus) értékekkel fejezzük ki.'' Nincs is probléma, mindaddig, amíg emlékezünk arra, hogy egy adott tulajdonság megmért nagysága az, amit számszerűen kifejezünk, nem pedig az elvonatkoztatott fizikai mennyiség. Végül egy szemérmetlen logikai bakugrással az alábbi végkövetkeztetésre jut: ,,Ennélfogva a formulák számok közötti kapcsolatokat megadó kijelentések''. Az ,,ennélfogva'' indítás tökéletesen helytelen, mert az állítás a legcsekélyebb mértékben sem következik az elôzôekbôl. A három premisszából helyes gondolkodás esetén egyetlen igaz állítás következik, nevezetesen az, hogy a matematikai formulák olyan tulajdonságok között fejeznek ki kapcsolatot, amelyek mért értékeit számértékekkel adjuk meg. A hiba abban az apró, a ,,mennyiség'' fogalmával kapcsolatos, félrevezetô hangsúlyeltolódásban van, amely ahelyett, hogy azt állítaná, hogy a formulák számszerűen kifejezhetô összefüggéseket adnak meg mérhetô tulajdonságok között, helytelenül azt állítja, hogy a formulák azon számok között adnak meg kapcsolatot, amely számokkal az ilyen kapcsolatot kifejezzük. A fizika összefüggéseit számokkal fejezzük ki, azonban ezek mégsem a számok, hanem a fizikai tulajdonságok közötti összefüggések.[27] Ez a hiba hasonló ahhoz a gyakorta elkövetett, kis hibához, mely szerint Istenrôl a nyelv segítségével szólunk, márpedig a nyelv emberi alkotás, tehát Isten is csak tudatunk szüleménye lehet. Valójában azonban az, hogy mi a nyelv és a matematika (mindkettô emberi alkotás), és az, hogy mirôl szólnak (Istenrôl, illetve a fizikai világról), két teljesen különbözô dolog. Ezeket téveszti össze Atkins is, amikor úgy gondolja, hogy a matematikai és a fizikai valóság azonos egymással. Ebben feltételezhetôen az vezérli ôt, hogy ki akarja zárni a nehezen kezelhetô fizikai valóságot, hogy csak a matematikai valóság maradjon meg, amelyet azután a halmazelmélet igénybevételével, annak az ,,abszolút semmi gyülekezetére''[28] történô alkalmazásával old meg, miáltal semmit sem hagy egy teremtô számára, amit megteremthetett volna. Ha azonban a soknak semmivé történô redukálása csak hibák sorozatán keresztül valósítható meg, akkor feltételezhetjük, hogy végül is elég sok tennivaló maradt még egy teremtô számára. E hibák közül hármat az imént bemutattunk, a háttérbe szorított valóság téveszméjét, a ,,mennyiség'' fogalmával kapcsolatos kétértelmű fogalmazás hibáját, és azt, amit ,,célbeli hibának'' nevezhetünk, nevezetesen amikor azonosítjuk egymással magát a kifejezést (tehát a nyelvi vagy matematikai konstrukciót) és azt, amire a kifejezés vonatkozik (tehát a formula célját). Hamarosan négy további hibára is rábukkanunk, mihelyt alaposan megvizsgáljuk Atkins nevezetes állítását, miszerint a minden tulajdonképpen a semmi. Az emberi felfogóképesség határai Ha valaki vissza tudja utasítani azt az állítást, mely szerint a matematika birodalma az egyetlen valóságos birodalom, akkor láthatja, hogy a tudományos megértés, legalábbis a fizikában, nem más, mint a Világegyetem fizikai szerkezetében található néhány alapvetô kapcsolat megértése, nevezetesen azoké, amelyek állandó és mennyiségileg kifejezhetô összefüggésekkel írhatók le. Ennek eredményeképpen a Világegyetem általánosított és elvonatkoztatott képét kapjuk. Nem állítjuk, mert nem állíthatjuk, hogy ez a leírás teljes, abban az értelemben, hogy minden létezô részletet tartalmaz, vagy hogy leírja a valóságos Világegyetemet, míg ellenben minden más csupán illúzió. Az elvonatkoztatás az emberi elme csodálatos képessége, hiszen ennek köszönhetô mind a nyelv, mind pedig a modern tudomány kialakulása. Az absztrakciónak azonban kiegyensúlyozottnak kell lennie, olyan figyelemmel a részletekre és a konkrétumokra, amilyenre a művészet és -- legjobb esetben -- a vallás sarkall. Ellenkezô esetben nem engedi kibontakozni képességeinket a dolgok teljes igazságának kutatása során, ezért ilyen értelemben korlátot jelent az emberi elme számára. További korlátot jelent az ember számára, hogy a szellem következtetések útján dolgozik. Ez azt jelenti, hogy képtelen intuíció útján, ösztönösen megérezni valamit, egyetlen, mindent magában foglaló tapasztalat alapján. Sorban, egyenként kell szemrevételeznie a dolgokat, következtetések és extrapoláció révén kapcsolatokat kell felállítani, és csak ezután tud lépésrôl lépésre elôrehaladni. A dolgok teljességgel történô megértésére képes szellem, mint például Istené, egyetlen, intuitív, bármiféle következtetést nélkülözô lépésben képes egyszerre mindent megérteni. Istennek nincs szüksége következtetésekre vagy extrapolációra, minthogy Isten mindent a maga teljes részletességében tud, méghozzá úgy, hogy a dolgokat közvetlenül felfogja. Ez a fajta tudás azonban az ember számára nem lehetséges. Ez tehát egy újabb szempont, ami miatt az emberi elme soha sem lesz képes mindent, maradéktalanul megérteni, a maga teljességében és valóságában. Végül, nyilvánvaló kell legyen, hogy sok világegyetem létezhet, azaz véges téridôk, amelyek a mi világunkban tapasztalható téridôtôl eltérô formában léteznek. Ha Isten végtelen, akkor feltételezhetôen végtelen számú dolgot kell megérteni, mire mindent megértünk. Egyáltalán nem létezik olyan módszer, amellyel más világegyetemekre vonatkozó ismeretekre tehetnénk szert (mert ezeknek definíció szerint sem térbeli, sem idôbeli kapcsolatuk nincs velünk, ami bármiféle ismeret megszerzését kizárja). Ugyanakkor olyan módszer sincs, amellyel egy véges elme végtelen mennyiségű adatot lenne képes befogadni (hacsak nem véges mennyiségű adat végtelen sokszori ismétlôdésérôl van szó, esetünkben azonban nem ez a helyzet). Végülis úgy tűnik tehát, csak Isten képes megérteni a Világegyetemet, Atkins tehát elkötelezte magát a hit mellett. Csupán azért vagyok tanácstalan, mert úgy tűnik, mindezt ô észre sem vette. ======================================================================== Második fejezet: Valamit a semmiért: kétes értékű üzlet Valami a semmibôl: négy hasznos logikai trükk Talán Atkins azért nem fogta fel saját érvelésének következményeit, mert hitvallása második kiindulási tétele szerint ,,minden rendkívül egyszerű''.[29] Ez az alapelv azt a paradox szellemet hordozza, amely inkább a vallás állításait szokta jellemezni. Ôszintén szólva Atkins nem sok vizet zavarna ezzel, hacsak a kijelentés nem lenne bizonyos értelemben nyilvánvalóan hamis, és ennélfogva kissé megdöbbentô. Némely mély vallási kijelentéshez hasonlóan azonban, valódi funkciója nem egyéb, mint hogy felriasszon bennünket a dolgok szó nélküli elfogadásából, és céljául tűzze ki a környezô valóság új, csodálatot és ámulatot keltô látásmódját. Feltételezésem szerint a legvégsô egyszerűség maga a nemlétezés, amit aligha lehetne ennél egyszerűbben elérni. És valóban, Atkins javaslata szerint ,,a látszólag valami valójában elegánsan átszervezte a semmit, és ... a Világegyetem tiszta tartalma ... a semmi lesz.''[30] A ,,semmi'' szót hosszú ideje kedvelik mindazok, akik az üres verbális szemfényvesztésbôl valamilyen látszólagos bölcsességet akarnak leszűrni. Attól tartok, nem ez a magatartás a kivétel. Ha azt állítjuk, hogy semmi sem létezik, akkor ezzel valójában azt jelentjük ki, hogy nincs olyan dolog, amely leírásunk tárgyát képezné. Ha másképp fogalmazva a ,,semmi létezésérôl'' beszélünk, akkor ez a szóhasználat könnyen zsákutcába csalja az elôvigyázatlan elmét, azt a látszatot keltve, hogy egyetlen dolog azért mégiscsak létezik és bizonyos leírások tárgya lehet, nevezetesen a ,,semmi''. Mindez jó példa a ,,megtestesítési téveszmére'', arra a gondolkodási hibára, mely szerint minden fônévnek szükségszerűen vonatkoznia kell valamire, esetünkben a ,,semmi'' szónak a valami egy bizonyos fajtájára. Aki elköveti ezt a hibát, az már be is mutatta az elsô logikai trükköt, amelyre akkor van szükségünk, ha el akarunk jutni ahhoz a végkövetkeztetéshez, mely szerint roppant gazdag és bonyolult Világegyetemünk valójában nem más, mint ,,az elegánsan újjászervezett semmi''. Ha tehát valaki kijelenti, hogy semmi sem létezik, akkor ezzel tulajdonképpen azt állítja, hogy legalább egy valami, éspedig a semmi azért mégiscsak létezik. A második logikai bukfencet az az állítás tartalmazza, mely szerint ha a semmi létezik, akkor különféle tulajdonságai is lehetnek, feltéve hogy azok megsemmisítik, kiegyenlítik egymást, ugyanúgy, ahogy például a ,,+1'' és a ,,-1'' számok, a pozitív és a negatív elektromos töltés vagy az anyag és az antianyag.[31] Kiderül tehát, hogy a ,,semmit'' végtelenül sok egyenlô nagyságú, de ellentétes értelmű erô, töltés stb. egyensúlya alkotja. A harmadik csel annak feltételezése, hogy ha ilyen óriási számú erô egyensúlya áll fenn, akkor bizonyos fluktuációk, ingadozások is elôfordulhatnak, melyek eredményeképpen idôrôl idôre csekély mértékben megbomlik az egyensúly. Atkins elképzelése szerint ilyenkor az abszolút semmibôl véletlenszerűen elôtűnhet valami, például parányi pozitív vagy negatív hatások. Ha nem akarunk felülni ennek a ravasz fogásnak, akkor szilárdan ragaszkodnunk kell ahhoz az elképzeléshez, miszerint ahol valamilyen kvantumtér létezik, ott aligha beszélhetünk az ,,abszolút semmirôl''. A negyedik trükköt az a javaslat testesíti meg, amelynek értelmében ezen fluktuációk egyike létrehozhatja a négydimenziós téridôt, ezért szükségtelenné válik bármiféle teremtô feltételezése, és nyilvánvalóvá válik, hogy a semmibôl megszületik a semmit sem tartalmazó Világegyetem. Egészen egyszerűen nincs semmi, amit meg kellene teremteni, ezért nincs is szükség senkire, aki ezt megteremtené. (Mindezt Atkins könyve 149. oldalán foglalja össze.) A trükköt az jelenti, amikor a Világegyetem semmibôl való eredetébôl (azaz abból, hogy nincs oka), arra a következtetésre jutunk, hogy a Világegyetem semmit nem tartalmaz (azaz nincs is). Eszerint akár olyan világegyetemet is el tudunk képzelni, amelyik hirtelen, a semmibôl keletkezett. Ha azonban egyszer már létrejött, akkor az természetesen már valaminek tekintendô. A bemutatott négy logikai csel együttesen teszi lehetôvé Atkins számára annak kijelentését, hogy ,,a Világegyeteme semmi''. Mindamellett, ha nem az a helyzet, hogy van valami, ami leírásunk tárgyát képezi, akkor az sem fordulhat elô, hogy létezik a pozitív és negatív hatások pontosan kiegyensúlyozott, végtelenül sok elemű rendszere. Ha abszolút semmi nem létezik, akkor bármiféle ilyen lehetôségnek még a felvetése is hibás. Hajlom annak kijelentésére, hogy a lehetôségek mégiscsak léteznek. Még ha nem is létezne a mi tényleges Világegyetemünk, létezésének lehetôsége legalább akkor is fennállna, de ezzel együtt minden más lehetôséggel is számolnunk kellene, melyek mindegyike a lehetôségek végtelen tárházát testesítené meg. Ezzel visszajutottunk a tiszta, elvont formák és a megtestesületlen lehetôségek platóni világába. De vajon hogyan létezhetnek a puszta lehetôségek? Könyörtelen logikával azt kell mondanunk, hogy vagy valójában nincsenek is lehetôségek, vagy pedig valamilyen konkrét formában lépnek fel. Ebben az esetben, minthogy a lehetôségek öröktôl fogva és örök idôkig léteznek, soha nem beszélhetünk az abszolút semmirôl. Mindig létezik valami, méghozzá olyasvalami, ami magába foglalja az összes lehetôséget. A ,,szükségszerűen létezô lény'' definíció szerint olyan lény, aki vagy amely minden logikailag megengedhetô világban létezik (ahol a ,,világ'' szó ezúttal minden ténylegesen létezô dologra vonatkozik). Ha bárhol bármi lehetséges, akkor létezik egy tényleges lény, aki vagy amely mindezen lehetôségeket tartalmazza, és ha ez a tényleges lény minden lehetséges világban egy és ugyanaz, akkor definíció szerint ez a tényleges lény egy szükségszerűen létezô lény. Minden lehetôség, mint olyan, szükségszerűen most is létezik. Eszerint minden lehetséges világ minden más lehetséges világ részeként létezik, pontosabban fogalmazva egy lehetséges, de rendszerint ténylegesen nem megvalósuló világként. Ezért az a tényleges lény, aki vagy amely minden egyes lehetséges világot tartalmaz, egy és ugyanaz a lény, aki vagy amely az összes lehetséges világot tartalmazza. Ebbôl következôen egy és csak egy ténylegesen és szükségszerűen létezô ilyen lény van. Ez a lény maga is szükségszerűen létezik, ugyanakkor szükségszerűen magában tartalmazza az összes lehetôséget. Ennek alapján úgy tarthatjuk, hogy második hipotézisünk, amelyik arra keresi a választ, hogy a Világegyetem miért pontosan olyan, amilyen, azaz a ,,szükségszerűség hipotézise'', elvezet egy végsô lény létezésének megfogalmazásához, amely lény szükségszerűen létezik és természete is szükségszerű. Ez a lény azonban nem azonos a fizikai Világegyetemmel, amelytôl függ és amelyet tartalmaz. Nem lehet azonos a tiszta matematika birodalmával sem, hiszen az önmagában puszta absztrakció. Ezt a lényt a hívôk Isten elméjének nevezik. Eszerint a teremtés tana az állítja, hogy Világegyetemünk semmi egyébbôl, kizárólag Isten akaratából keletkezett. Ily módon a második hipotézis természetszerűen elvezet a harmadikhoz, az istenhívô változathoz, mely szerint létezik egy lény, akinek létezése szükségszerű, de aki a Világegyetemet szabad akaratából teremti meg. Isten hidalja át a fogalmak birodalmának szükségszerűsége és a fizikai világ esetlegessége közötti szakadékot. Eszerint Isten létezése szükségszerű, úgy, hogy alapvetô természete olyan, amilyen, beleértve mindazon lehetôségeket, amelyek Isten akarataként léteznek. Ugyanakkor Isten szükségszerű természete számos esetleges módon fejezhetô ki, ezek bármelyike megfelelô módon kinyilváníthatja azt a szeretetet, alkotókészséget és bölcsességet, amely tulajdonságokból összeáll Isten természetének lényege. Meglepônek tűnhet az az elképzelés, mely szerint egy lény létezése bizonyos vonatkozásban szükségszerű, más vonatkozásokban viszont esetleges. Egyszerűen bebizonyítható azonban, hogy a két dolog tökéletes összhangban van egymással. Az isteni létezés, jóság, mindenhatóság és mindentudás mind szükségszerű tulajdonságok, továbbá Isten minden világot ismer, minthogy azok szükségszerűen léteznek isteni tudatában. Ha valakinek tökéletes a felfogóképessége (mint ahogy Istené olyan), akkor megmagyarázhatja Isten létezését annak bemutatásával, hogy Isten és isteni lényének minden tulajdonsága szükségszerű, tehát egyetlen tulajdonság sem hiányozhat és egyik sem lehet más, mint amilyen. Ezzel teljesül Weinberg vágya, aki jobban szeretné, ,,ha az elmélet nagyobb logikai zártsággal rendelkezne'' (lásd a 1. lábjegyzetet a 29. oldalon). Istennek van számos esetleges tulajdonsága is, közülük némelyeket Isten szükségszerű sajátosságai vonnak maguk után. Így például Isten szükségszerű tulajdonsága a mindenhatóság, ebbôl azonban következik, hogy Isten korlátlan számú cselekedet végrehajtására képes. Isten teremthet olyan világot is, amelyben fiatalon halok meg, de alkothat olyan világot is, amelyben hosszú életem lesz. Ha Isten mindenható, akkor Isten e két lehetséges cselekvés bármelyikére képes, de természetesen még Isten sem képes egyidejűleg mindkettôre. Ebbôl következôen egy szükségszerűen mindenható Istennek képesnek kell lennie arra is, hogy esetlegesen cselekedjék, tehát olyasmit hajtson végre, aminek van reális és következetes alternatívája. Általánosságban elmondható, hogy Istennek a megteremtett Világegyetemre vonatkozó cselekedetei többnyire esetlegesek, éppúgy, amint bármely egyedi világegyetem megteremtése is. Ha létezik egy Isten, akkor valaki (tökéletes ismeretek birtokában) meg tudja magyarázni egy adott világegyetem létezését, s bebizonyítja, hogy Istennek jó oka volt éppen annak a világegyetemnek a megteremtését választani -- például a megvalósítandó jóság kedvéért, amelyet Isten és a világ teremtményei érzékelnek és élveznek. Ez a magyarázat teleológiai, mert egy valóban esetleges világegyetemnek csak ilyen lehet a magyarázata. Ily módon látható, hogy egy szükségszerűen létezô Isten által teremtett, értékeket megvalósító világegyetem egyidejűleg ki tudja elégíteni a szükségszerűség és a racionális választás követelményét. Atkins a semmibôl próbál meg szert tenni egy világegyetemre. Amire azonban ô ,,semmiként'' hivatkozik, az valójában a lehetôségek gazdag tárháza, amelyekbôl valamiképpen kifejlôdik a tényleges Világegyetem. Erre az a válaszom, hogy a lehetôségek ilyen birodalmának posztulálása nem képtelenség, de legjobban úgy képzelhetô el, ha mindez Isten elméjében létezik. A isteni elmének nem kell létrejönnie, minthogy az összes lehetôség kitervelôjeként örökké létezik. Ha ugyanis valamikor létrejött volna, akkor csupán valószínű lett volna létezése (nem pedig szükségszerű -- a ford. megj.). Ebben az esetben azonban, ex hypothesi, már korábbtól fogva benne kellett volna lennie Isten elméjében, ami eszerint nem lehet pusztán csak lehetséges. Eszerint tehát Isten elméje soha nem jöhet létre. A számokhoz hasonlóan mindig léteznie kell, és így a forrása lehet bármely ténylegesen megvalósuló világegyetemnek. Isten elméje nem tekinthetô ,,semminek'' (noha joggal állíthatjuk, hogy nem korlátozott dolog). Ez minden ténylegesen létezô szükségszerű forrása, amely egy esetleges, szabad akaratú cselekvés során megvalósítja a lehetôségek adott részhalmazát. Ez az, ahová Atkins érvelésének el kell vezetnie. Az ugyanis egyáltalán nem tudja kikerülni Istent. Sôt, éppen ellenkezôleg, meglehetôsen elegáns módszert ad, melynek révén feltárul elôttünk az ,,Isten'' szó jelentésének egy fontos része. Hogyan képes a semmi fluktuálni: egy hihetetlen javaslat Atkins megpróbálja kizárni Isten szabad akaratból történô cselekvésének még a lehetôségét is, mert feltételezi, hogy a fizikai valóság valamiféle természeti szükségszerűség eredményeképpen a tisztán fogalmi vagy matematikai valóságból is elôbukkanhat. Feltételezi továbbá, hogy a fluktuációk a semmibôl is elôállhatnak, majd elôbb vagy utóbb létrehoznak egy fizikai világegyetemet. Ez az eseménysor a kvantumkozmológia keretében kidolgozott különbözô elképzeléseken alapul. Közelebbrôl szemügyre véve azonban az elképzeléseket, nyilvánvalóvá válik, hogy végülis mindig van valami, ami fluktuál. A ,,kvantumfluktuáció'' egyes fizikai mennyiségeknek, például helynek, az impulzusnak és az energiának a szubatomi részecskék mikrovilágában elôforduló nem-determinált változása. Az efféle változásokat a statisztika törvényei kormányozzák, de a korábban bekövetkezô okok nem határozzák meg teljes mértékben a történéseket. A kvantumkozmológusok feltételezik, hogy az egész Világegyetem a kvantummechanikai hatások alanyának tekinthetô, különösen az Ôsrobbanáshoz nagyon közeli idôpontokban, ami azt jelenti, hogy körülbelül a Planck-idô elôtt, vagyis az Ôsrobbanást követô elsô 10**(-43) másodpercben. Akkortájt a Világegyetem még elég kicsi lehetett ahhoz (az átmérôje a Planck-hosszúság, azaz 10**(-33) cm volt), hogy érvényesülhessenek benne a kvantummechanikai hatások. Ezért ebben a kicsiny tartományban várakozásaink szerint felléphettek nem-determinált energiafluktuációk. Az sincs kizárva, hogy a Világegyetemnek mint egésznek a nettó energiatartalma nulla, mert a gravitációs energia értelemszerűen negatív elôjelű, a nyugalmi tömeg és a mozgási energia pedig pozitív. Ha ezen energiafajták pontosan kiegyenlítik egymást, akkor a nettó energiatartalom éppen nulla. Ha ebben az állapotban kvantumfluktuációk jönnek létre, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy a Világegyetem létrejöhet a ,,semmibôl'', legalábbis abban az értelemben, hogy ,,véletlenszerűen'' keletkezett a fizikusok által vákuumnak nevezett állapotból (azaz a legalacsonyabb energiájú, tehát alapállapotú kvantumterekbôl). Mindez azonban meglehetôsen távol áll az ,,abszolút semmitôl''. Valahol a háttérben léteznie kell a téridônek, amelyben a fluktuációk bekövetkezhetnek. Emellett létezniük kell nagyon pontosan meghatározott energiával, tömeggel és egyéb tulajdonságokkal rendelkezô kvantumtereknek is. Az a tény, hogy ezek a tulajdonságok pontosan nulla összeget eredményezôen ,,kiegyenlítik egymást'', olyan, mintha a fôkönyvelô mérlegében a bevételek és a kiadások egyenlege éppen nulla lenne. Ugyanakkor a lekönyvelt idôszakban a vállalat hihetetlenül tevékeny volt, ezért a fôkönyvelô nullája alapvetôen különbözik annak az egyénnek a nullájától, akinek tényleg egyetlen fillér sem lapul a zsebében. Hasonlóképpen a kozmológusoknak a gravitációs tér, a mozgási energia és a nyugalmi tömeg tökéletes egyensúlyaként elôálló ,,nulla energiájú állapota'' legalább ilyen távol esik az abszolút nemlétezéstôl.[32] Végül működniük kell a kvantumfluktuációkat irányító valószínűségi törvényeknek. Mivel e törvények nem determinisztikusak, ezért a szóban forgó állapotokhoz bizonyos pontossággal valószínűségeket rendelnek hozzá. Természetesen ha úgy gondoljuk, hogy e törvények már a fizikai világegyetem létrejöttét megelôzôen is valóban léteznek, akkor ez garanciát jelent arra nézve, hogy a világegyetem véges valószínűséggel, tehát véges idôn belül létezôvé ,,fluktuál''. Ha viszont van egy olyan törvény, amely elôbb vagy utóbb bizonyosan gondoskodik egy világegyetem létezésérôl, akkor aligha beszélhetünk arról, hogy a Világegyetem létezése a ,,véletlen műve''. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy a Világegyetem létezése már keletkezése elôtt beépült a kvantummechanika törvényeibe. A kvantummechanikai fluktuációk hipotézise szerint a Világegyetem csak akkor jön létre, ha létezik a természet alapvetô kölcsönhatásainak (erôinek) pontosan kiegyensúlyozott rendszere, a rendszeren belül fellépô bizonyos fluktuációk meghatározott valószínűségűek, továbbá létezik az a téridô, amelyben a fluktuációk felléphetnek. Mindez együttvéve nem egyéb, mint a nagyon érzékenyen behangolt ,,semmi''! Ugyanakkor mindez nem olyan tisztán fogalmi vagy matematikai állapot, amelynek szükségszerűen léteznie kellene. Sok más elrendezés, és a törvényszerűségek számtalan további rendszere éppúgy elképzelhetô. Ez a Világegyetem tehát végsô soron rendkívül esetlegesnek tűnik, vagyis a teremtô Isten nyugodtan létrehozhatott volna egy részben valószínűségi világegyetemet, ha éppen egy efféle eredetet részesített volna elônyben. A Világegyetem keletkezésére vonatkozó másik elképzelés a Hartle- Hawking-modell, amely nem tételezi fel a keletkezés háttereként valamiféle téridô létezését. A modell részletei a kvantumgravitáció elméletén alapulnak, amely ma még alig több halványan körvonalazott ötletnél. Ebben a modellben az ,,elmúlás'' és a fejlôdés érzetét hordozó dinamikus realitást, vagyis a ,,külsô idôt'' a ,,belsô idô'' fogalma váltja fel, mely utóbbit olyan paraméterekkel jellemezhetünk, mint például egy meghatározott három dimenziós tér görbülete vagy hômérséklete. A Hartle-Hawking-modell szerint létre kell hozni az Y(c,f) kvantummechanikai állapotfüggvényt, amely megadja egy adott ,,c'' görbület és ,,f'' anyagi mezô megtalálásának valószínűségét. Közönséges idôfogalmunkat ezután a három dimenziós terek ,,összefűzése'' egyik lehetséges módjának tekinthetjük. Magát az idôt azonban komplex szám fejezi ki, melynek egyik része egy negatív számból négyzetgyökvonással keletkezô képzetes (imaginárius) szám. Ez azután a három térbeli dimenzió belsô sajátosságává válik.[33] Nem hiszem, hogy a továbbiakban ezt a fogalmat egyáltalán joggal lehetne ,,idônek'' nevezni, akármelyik érzékelhetô vonatkozásában is. Valójában az történt, hogy az idô fenomenológiai valóságát matematikai változóvá transzformáltuk, majd tiszta absztrakcióként kezeltük, amely távol van attól, hogy az idô ,,igazi realitását'' kifejezze, sôt, egyre kisebb és kisebb a kapcsolata azzal a valóságos idôvel, amelybôl eredeztettük. Mindamellett, a modell szerint úgy tűnik, mintha az idô egy sokkal inkább térbeli jelleget öltô kvantumgravitációs térrészbôl bukkanna elô (bár nyilvánvalóan nem a folyamat idôbeli értelmében). Ez azonban még mindig nem a ,,semmibôl való eredet''. Ahhoz már a keletkezés elôtt létezniük kell Hilbert-tereknek, kvantummechanikai operátoroknak, Hamilton-függvényeknek, képzetes számoknak, és számos további, absztrakt matematikai konstrukciónak, amelyek, ha egyáltalán léteztek, sokkal rejtélyesebbek, mint magának a téridôbeli Világegyetemnek a létezése. Az ilyen modell fogalmi problémái áthághatatlanok. E modell keretében már nyilvánvalóan többé nem a szó hétköznapi értelmében vett, tehát idôbeli változásokat kifejezô ,,fluktuációkról'' beszélünk. Ha nem létezik a külsô idô, akkor egyetlen állapotot sem követhet egy másik, ezért olybá tűnik, mintha a tökéletes nyugalom birodalmába jutottunk volna, amelyekben a fluktuációk számára nincs hely. Atkins ,,a porról'' beszél, ,,amelybôl a téridônek fel kell épülnie''.[34] El kell azonban felejtenünk mindenféle kvázi-fizikai port, amely véletlenszerűen szétszóródva létezik, ám idônként a legkülönfélébb szerkezetekbe rendezôdve összegyűlik. Atkins megjegyzése szerint a por ez esetben nem jelent mást, mint ,,egy Borel-féle ponthalmazt, amelyek elemei még nem gyűltek össze bármely adott dimenzió sokaságává''.[35] Szigorú értelemben a ,,még'' szócskát el kellene hagyni ebbôl a mondatból, hiszen az az idôbeli viszonyokra utaló jelentést hordoz. Ezek után észrevesszük, hogy valamiféle komplexitás tisztán matematikai elképzelésével foglalkozunk, amely a szó semmilyen értelmében sem képes megelôzni fizikai létezôk bárminemű meghatározott szerkezetét, és amely semmiféle oksági kapcsolatban nem állhat egyetlen efféle szerkezettel sem. Fennáll tehát a komoly veszélye annak, hogy összekeveredik a matematikai (vagyis az elvont, idôtlen és viszonylagos) a fizikaival (az okságival és idôbelivel). Ezzel ismét elôkerül a háttérbe szorított valóság téveszméje, ez esetben azáltal, hogy a számokat fizikai létezôknek tekintjük. Mindezt nyugodt lélekkel a ,,képalkotás téveszméjének'' nevezhetjük, mivel úgy kezeli a tisztán matematikai viszonyokat és az elvont fogalmakat, mintha azok tényleges fizikai létezôk a szó szoros értelmében vett képei lennének. Ezáltal rosszul értelmezzük az elvont matematikai gondolkodás lényegét. A ,,dimenzió'' a matematikában egyszerűen az egyik koordinátát jelöl, amelynek nincs szükségszerűen valamilyen fizikai megfelelôje. Ugyanakkor a ,,dimenzió'' szó a fizikában az egyik kiterjedésre merôleges irányú kiterjedést jelent.[36] Ha az idôt is dimenziónak tekintjük, akkor ez a szónak az elôzôektôl teljesen eltérô, analóg értelme, olyannyira, hogy már a matematikai formalizmus hasznossága fenyeget azzal, hogy félrevezetô hasonlatokat jelenít meg (az idô, mint valamilyen folytatás nélküli állapot, a térré vált idô), amikor konkrét képpé változik. Amikor Atkins azt kéri, hogy ,,Gondoljunk az ôsi por örvényléseire!'',[37] akkor a hasonlat a valóság helyére lépett, a félrevezetô elképzelést pedig mély alapigazságként kezeli. De vajon el tudunk-e képzelni egyáltalán idôtlen fluktuációt? Természetesen a fluktuáció nem fog sem ,,örvényleni'', sem ,,összegyűlni'', sem ,,botorkálni'' -- mindezen kifejezések Atkinstôl származnak. Akkor hát milyen lesz? Nem tehetünk mást (csak amit a matematikusok ténylegesen meg is tesznek), mint hogy elképzeljük az egymás mellett elhelyezkedô három dimenziós terek rendszerét, melyek mindegyike csak nagyon bonyolult, komplex számokat és a kvantummechanikai valószínűségeket kifejezô hullámfüggvényekkel írható le. Nincs mozgás és nem játszódik le semmilyen folyamat. A valószínűségekrôl olyan formában beszélhetünk, hogy a megoldások bizonyos értékek körül csoportosulnak, és valamilyen mintázatok létrehozására törekszenek. Ezek azonban művészeti kifejezések, amelyek mind idôtlen kapcsolatokra vonatkoznak és ezért szigorúan csakis ilyen értelemben fordíthatók le. E kapcsolatok bonyolultsága és rendezettsége oly megdöbbentô, hogy az egyes matematikusokat arra indított, hogy Platón birodalmáról úgy beszéljenek, mint amelyik saját valóságával rendelkezik. A Hartle-Hawking-modell szerint a klasszikus téridô a Világegyetem egyik tartománya lesz, amelyben számos háromdimenziós tér kapcsolódik folytonosan egymáshoz, ahol az ,,Y'' állapotfüggvény maximális. Sok más tartomány is van ezen kívül, ahol a mi fogalmaink szerinti idô azonban nem létezik. De vajon mindez azt jelenti-e, amit Hawking állít, nevezetesen hogy ,,A Világegyetem tökéletesen önálló, semmi rajta kívül álló tényezô nem befolyásolja. A világegyetem nem teremtôdik és nem enyészik el.''[38] Egyáltalán nem. A kérdés továbbra is fennáll: mi magyarázza, ha egyáltalán valami képes erre, a háromdimenziós tereknek ezt a hajmeresztôen bonyolult rendszerét és összes kapcsolataikat, mely rendszernek csak egyik része az általunk ismert téridô? Hawking csak azért állíthatja, hogy a Világegyetem, mint egész nem teremtés útján jött létre, mert feltételezi, hogy a ,,teremtés'' ugyanazt jelenti, mint ,,az idô kezdete''. Csak azért jelentheti ki, hogy a Világegyetemet saját paraméterein kívül semmi más nem befolyásolhatja, mert nem teszi fel a kérdést, hogy a kvantummechanika törvényei miért éppen olyanok, amilyenek. Valószínűleg el sem tudjuk képzelni, hogy a kvantummechanikai törvények hányféle más, teljesen különbözô rendszere létezhet azon az egyen kívül, amelyet képesek vagyunk megismerni. Ugyanakkor a ténylegesen létezô téridô, azokkal a törvényekkel, amelyekrôl úgy gondoljuk, hogy megismertük, még mindig távol van attól, hogy elôbb vagy utóbb bizonyos legyen, sôt, rendkívül valószínűtlennek tűnik. Roger Penrose szerint egy ahhoz hasonló világegyetem valószínűsége, mint amilyenben mi is létezünk, a lehetséges világegyetemek fázisterében[39] csupán 1 a 10**(123) közül, mely utóbbi szám nagyobb, mint a Világegyetemünkben található protonok száma![40] [41] A mi tényleges Világegyetemünk létezése tehát, még a felettébb vitatható -- például a Hawking-féle -- kvantumgravitációs hipotézisek alapján is vagy valamilyen egészen rendkívüli véletlennek tekinthetô, vagy pedig a matematikailag lehetséges szerkezetek közül történt hihetetlenül pontos választás eredménye. Önmagában valamilyen kvázi- matematikai szükségszerűség nem eredményezhette a tényleges Világegyetem létrejöttét. A valószínűségi hipotézis visszavezet bennünket a Világegyetem eredetével kapcsolatban korábban említett, elsô, és antipatikus hipotézishez. Ismételten leszögezhetjük tehát, hogy az érvelés abba az irányba látszik mutatni, hogy nem a vak szükségszerűségrôl, hanem tudatos választásról, és nem a kvázi- matematikai realitásról, hanem tudatos tervezésrôl kell beszélnünk világunk fizikai megtestesülését illetôen. A szükségszerűségi hipotézist tehát ismét csak ki kell egészíteni a vallásos hipotézissel, miszerint a szükségszerűen létezô lény, azaz Isten, szabad akaratából, és valamilyen céllal teremti meg a Világegyetemet. Miért lehetetlenek bizonyos lehetôségek? Atkins felfogása szerint talán mindössze arról van szó, hogy a végtelen idôben elôbb vagy utóbb még ez a rendkívül valószínűtlen Világegyetem is megvalósulhat, vagyis a céltalan vakvéletlen volta ellenére mégiscsak szükségszerű a konkrét Világegyetem megvalósulása. A jelen Világegyetem téridejének létrejötte ,,elôtt'' azonban nem állt rendelkezésre végtelenül hosszú idô, sôt, egyáltalán nem létezett semmiféle idô. Azt állítja tehát Atkins, hogy minden lehetôség, ami csak elképzelhetô, végül megvalósul? Ez a világegyetemek meglehetôsen pazarló szemlélete, amellett nem válaszol arra a kérdésre sem, hogy a kapcsolatok tisztán matematikai rendszere miképpen fejezôdhet ki a fizika birodalmában. Akárhogy is nézzük, ez még általánosságban sem lehet teljesen igaz, mivel sok olyan világegyetem lehet, ha egyáltalán valóban léteznek, amelyek létezése megtiltja más, nyilvánvalóan lehetséges világegyetemek létezését. Tekintsük például az alábbi érdekes és roppant lényeges esetet. A lehetséges világegyetemek között akad egy olyan, amelyikben létezik egy mindenható és mindentudó Isten, aki minden mást megteremtett. A félreértések elkerülése érdekében szeretném leszögezni, hogy a világegyetem szót most nem a téridôben létezô fizikai egyedek összességének megjelölésére használom. Ezúttal a szót logikai értelemben használom, tehát az ,,abszolút minden létezô'' megjelölésére, beleértve Istent is, feltéve, hogy létezik Isten. Ebben az esetben természetesen létezhet egy másik világegyetem is, amelyikben nincs Isten, hanem az bárminemű külsô ok nélkül keletkezett. Végül, létezhet egy további lehetséges világegyetem is, amelyikben egy gonosz, ördögi lény működik, aki pusztán saját szórakoztatására intenzív és végtelen szenvedést tartalmazó világot hoz létre. Ha minden lehetôség megvalósul, akkor úgy tűnhet, hogy az említett három világegyetem mindegyikének is léteznie kell (azt viszont nincs értelme megkérdezni, hogy egyidôben, egymással párhuzamosan léteznek-e, avagy egymás után, minthogy nincsenek idôbeli kapcsolatban egymással). Ez egyébként önmagában is teljes mértékben megalapozatlanná teszi Atkins állítását, miszerint az egyszerűbb világegyetemek létezése sokkal valószínűbb, mint a bonyolultaké. Valójában azt állítja, hogy ,,csak a tökéletesen egyszerű jön létre''.[42] A lehetséges világegyetemek túlnyomó többsége azonban roppant bonyolult, és úgy tűnik, hogy a lehetô legbonyolultabb világegyetemek is éppoly könnyen megvalósulnak, mint a legegyszerűbbek. Véleményem szerint a magától, a semmibôl való keletkezés a legegyszerűbb világegyetem számára éppoly nehéz, mint a legbonyolultabbaknak. Atkins állítását, miszerint a dolgok a látszat ellenére rendkívül egyszerűek, nem támasztja alá az az állítólagos tény, hogy az egyszerű számára könnyebb a létezés, mert ilyen tény egész egyszerűen nincs. A legegyszerűbb dolog számára éppoly nehéz a fizikai létezés, mint a felfogható legbonyolultabb világegyetem számára. Ha kiderülne, hogy Világegyetemünk nagyon egyszerű, akkor ez nem azért van, mert az ilyen világegyetem valószínűbb a bonyolultnál, hiszen amint azt már megállapítottuk, a mi Világegyetemünk csaknem végtelenül valószínűtlen. Ennek sokkal több köze van a nagyon általános matematikai tételeknek a fizikai világegyetemre történô alkalmazhatóságához, illetve az utóbbi szerkezetének eleganciájához, gazdaságosságához, bölcsességéhez és szépségéhez. Az a kérdés, hogy miért alkalmazható a tiszta matematika oly pontosan a Világegyetemre, tulajdonképpen ugyanaz, mintha azt kérdeznénk, hogy miért mutatnak a fizikai elemek periodikus, szabályos, mennyiségileg kifejezhetô viselkedést, egymással oly szoros összhangban, mintha tiszta matematikai formuláknak engedelmeskednének. Elképesztôen valószínűtlen, hogy ez így legyen. Így tehát az igazság éppen az ellenkezôje annak, amit Atkins feltételez. Világegyetemünk egyszerűsége, matematikai eleganciája és összhangja egyáltalán nem valószínű, hanem éppenséggel roppant valószínűtlen. Ésszerű lenne elfogadni bármely alaptételt, amely létezését valószínűbbé tenné. Márpedig a Világegyetem létezésének valószínűségét az a posztulátum növeli meg a lehetô legnagyobb mértékben, mely szerint létezik valamilyen tudat -- az egyszerűség kedvéért a lehetôségek végtelen tárházát felfogni képes elme --, amelynek szándékában áll az egyik elegáns lehetôség megvalósítása egy fizikai világ létrehozása útján. Ez az elképzelés az, amelyik tökéletesen és rendkívüli pontossággal magyarázatot ad a Világegyetemünk kezdetét jelentô Ôsrobbanásra. Ismét elôkerül tehát a gondolkodásnak az a zsákutcája, mely szerint elôbb vagy utóbb minden lehetséges világ megvalósulhat. Tekintsük például az imént említett, három, egyaránt nyilvánvalóan lehetséges világot. Bár elsô pillantásra mindhárom lehetségesnek tűnik, valójában azonban egymással összeférhetetlenek. Nézzük az elsô lehetôséget, amikor jelen van egy minden hatalommal rendelkezô, saját magán kívül mindent megteremtô Isten. Ha ez a lehetôség megvalósul, akkor a második és a harmadik lehetôség már eleve kizárt, soha nem jöhet létre. Minthogy Isten hipotézisébôl következik, hogy egyetlen világegyetem sem létezhet ok nélkül, és egyetlen világot sem hozhat létre egy felsôbbrendűen ördögi lény, mert Isten ezt megakadályozná. Ebbôl az is következik, hogy ha a második vagy harmadik lehetôség válna valóra, akkor az elsô világ, vagyis a teremtô Isten létezése válna lehetetlenné. Beláttuk tehát, hogy egyáltalán nem tud minden elképzelhetô, lehetséges világ megvalósulni. Nem tételezhetjük tehát fel, hogy ,,az ôsi por fluktuációjaként'' minden lehetôség megvalósulhat, elkerülhetetlenné téve ezáltal a mi Világegyetemünk létezését is, méghozzá a teremtô közreműködése nélkül. Nincs más ésszerű mód, ahogy egy idô nélküli rendszerben a ,,fluktuációk'' hasonlata értelmezhetô. A szükségszerűség hipotézise tehát nem támogatható, ezért vissza kell térnünk a véletlen esély vagy a tudatos választás elképzeléséhez. Elvágjuk a kozmikus csizmahúzót Továbbra is szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy miért válnak valóra bizonyos lehetôségek. Atkins fejtegetései ismét rámutatnak a megoldás egy lehetôségére, amely azonban meglehetôsen távol esik attól, amit ô ténylegesen felkínál. Az érvelés éppenséggel a vallásos hipotézis felé fordít, nem pedig a szükségszerűségi hipotézis felé. A vallásos hipotézis szerint egyetlen szükségszerűen létezô valóság van, nevezetesen az az elme, amely minden lehetôséget képes felfogni. Nem lehetséges olyan világegyetem, amely ellentmondana ezen elme létezésének. Már láttuk, hogy a nagyon pontosan meghatározott és elegáns Világegyetem létezésének legjobb magyarázata annak feltételezése, hogy valamilyen elme akarja a létezését. Ezzel kezünkben van a végsô, mindent egyesítô hipotézis: a mindent felfogó (és ezért mindent tudó) elme pontosan ugyanaz, amelyik megvalósítja a lehetôségek egyikét, éppen annak szépsége és jósága kedvéért. Minthogy az elmék tudatosak, ezért képesek különbséget tenni a jó (kellemes, kedvezô) és a rossz (fájdalmas, elkerülendô) állapotok között. Egy szép állapot a gyönyörűség legmagasabb fokát képes kiváltani, márpedig a szépség szemlélése által okozott gyönyörűség egyike a jóság legmagasabb formáinak. Ezzel elérkezünk a Világegyetem létezésének legjobb magyarázatához: azt a jóság kedvéért választotta ki valaki, mégpedig azért a jóságért, amelyet a világ szemlélete vált ki abból a tudatból, amelyik ismeri az összes lehetséges állapotot és az azokkal együtt járó értékeket és értéktelenségeket. Magyarán szólva, Isten azért ezt a Világegyetemet teremti meg, mert ô maga gyönyörködni akar a tényleges világban. Lehetséges, hogy Isten azért teremti meg a világot, mert azt akarja, hogy létezzenek benne véges képességű elmék, amelyek úgyszintén képesek gyönyörködni a világban, miközben gyönyörüket tudatosan megosztják Istennel. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért pontosan olyan a Világegyetemünk, hogy létrejöjjenek benne azok a tudatos lények, amelyek hittel vallják, hogy képesek megismerni és szeretni Istent. Ezt a kiegészítô hipotézist a késôbbiekben még alaposabban is meg fogjuk vizsgálni, amikor majd a földi élet evolúciójának elméletérôl lesz szó. Pillanatnyilag azt kell hangsúlyoznunk, hogy bármely fizikai világ megvalósulása rendkívül valószínűtlen, és teljességgel megmagyarázhatatlan, ha úgy tekintünk rá, mint valaminek az abszolút semmibôl történô létrejöttére. Atkins kimutatja, hogy tisztában van a ,,semmibôl nem lesz semmi'' ôsi bölcsesség erejével, amikor arról ír, hogy mivel a Világegyetem a semmibôl ered, ezért tulajdonképpen önmaga is semmi. Hiszen a semmin kívül mi egyéb keletkezhetne a semmibôl? Legtöbbünk számára azonban mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a Világegyetem azért mégiscsak valami. Hatalmas erôt tulajdonítok az említett ôsi bölcsességnek, amelynek tudatában feltételezhetjük, hogy bármely ténylegesen létezôt vagy valamilyen, legalább annyira ténylegesen létezô dolog okozott, vagy olyan a természete, hogy lehetetlen, hogy bármi más hozta volna létre.[43] Ha valaki elfogadja ezt a véleményt, akkor elérkezett Istenhez. Istent, aki minden lehetôséget felfog és egyben kiinduló alapja is azoknak, nem okozhatta semmi (mert ebben az esetben Isten csupáncsak puszta lehetôséggé válna, így Istennek fel kellene fognia Ôt, azaz önmagát is, ami nyilvánvaló képtelenség). A Világegyetem kiváltó oka maga Isten, akinek tudása és hatalma nagyobb, mint bármely lényé azon világegyetemek bármelyikében, amelyek létezésének Isten az oka lehet. Istenen kívül minden egyéb dolog Istentôl ered, márpedig Isten távol van attól, hogy semmi legyen, hiszen Isten elérhetô, mivel Isten a tiszta és korlátozás nélküli tényleges megnyilvánulás. A vallásos felfogás szerint a Világegyetem Isten elméjének a korlátozás nélküli megvalósulásából származik, a teremtés elôre megfontolt, szándékos végrehajtása révén. Ez a hipotézis megfelelô magyarázatot ad a Világegyetem eleganciájára és matematikai szépségére, egyúttal rendkívüli mértékben megnöveli létezésének valószínűségét. Ugyanakkor az Atkins által javasolt hipotézis, miszerint ,,a téridô létrehozza saját porát, az ön-összesűrűsödési folyamatában'',[44] ordító ellentmondásban van önmagával. A hipotézis ugyanis megköveteli, hogy ,,az idô hozza létre a pontokat (mint nem- téridôbeli egységeket), a pontok pedig hozzák létre az idôt. Ez a kozmikus csizmahúzó csapdája.''[45] Logikai képtelenség azonban, hogy valami még saját létrejötte elôtt valamilyen hatással legyen más dolgokra. Ha tehát az idô létrehozza a pontokat, akkor az idônek már a pontokat megelôzôen is léteznie kellett. Ha viszont a pontok hozták létre az idôt, akkor nekik kellett már az idôt megelôzôen is létezniük. Ha viszont azt állítjuk, hogy két dolog mindegyike a másikat megelôzôen már létezett, az egyszerűen ellentmondás. Minthogy az ellentmondások egyáltalán nem hordoznak semmiféle információt, a kozmikus csizmahúzó esete tartalmatlannak bizonyul. Nemcsak hogy távol esik a végsô magyarázattól, egyszerűen nem mond semmit. Isten és a kozmikus csizmahúzó hipotézise között egyszerűen nincs versengés. Igazunk van, ha arra gondolunk, hogy azok az emberek vagy világegyetemek, akik vagy amelyek saját csizmahúzójuknál fogva akarják kihúzni magukat a bajból, örökre bukásra vannak ítélve. ======================================================================== Harmadik fejezet: Létezik-e olyan pont, amely felé a Világegyetem tart? Entrópia és cél Ha a Világegyetemet Isten teremtette, akkor nyilvánvalóan van célja, amit röviden úgy fogalmaztam meg, mint a szépség és a jóság különbözô formáinak megalkotása, valamint azok szemlélése mind Isten, mind pedig a véges elmék által. Atkins azonban ezt hamisnak tartja, mert szerinte ,,mindent az oktalan és céltalan bomlás vezérel''.[46] Ismét találkozunk tehát egy nagyszabású, ,,minden''-nel kezdôdô állítással, akárcsak korábban a ,,minden megérthetô'' és a ,,minden rendkívül egyszerű''. A korábbiakhoz hasonlóan ez a legújabb állítás is hamis, ha szó szerint, logikailag vizsgáljuk. Én magam is a világ egyik eleme vagyok, mindamellett, ha elmegyek egy hangversenyre, hogy meghallgassam Beethoven V. Szimfóniáját, akkor bizonyára nem az oktalan és céltalan bomlás indít erre. Jól meghatározható az indíttatásom és a célom, nevezetesen az, hogy valamilyen kellemes élményben és összetett tudati állapotban legyen részem, amit teljesen öncélúan értékesnek tartok. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egyszer majd meghalok, és testem lényegében elbomlik. Rám is érvényes a termodinamika második fôtétele[47], ez azonban nem akadályozhat meg abban, hogy értékes célokat tűzzek magam elé. Hasonlóképpen, a Világegyetem egésze is részt vehet különféle entropikus folyamatokban, amelyek végeredményeképpen eljut a teljes káosz állapotába. Nem kell azonban arra gondolnunk, hogy a Világegyetem végállapota egyúttal azonos létezésének céljával, éppúgy ahogy saját létezésem célja sem azonos végsô fizikai állapotommal, azaz testem halálom utáni elporladásával. Ha vannak céljaim, akkor azokat nem életem legvégsô pillanatában fogom elérni, hanem életem során különbözô alkalmakkor. Ha szerencsés vagyok, akkor annak tudatában fogok meghalni, hogy sikerült céljaimat elérni. Ha a Világegyetem létezésének is van célja, akkor annak megvalósulását sem a fizikai vég jelenti, hanem a különféle értékes állapotok létrehozása és szemlélése -- létezése egész ideje alatt. Ha létrejönnek ilyen állapotok, még ha azok idôvel el is múlnak vagy meg is szűnnek -- mint ahogy ez mindig bekövetkezik --, akkor a Világegyetem mégis elérte célját. Atkins azonban összekeveri a Világegyetem végsô fizikai állapotát a céljával. Az utóbbi esetben ugyanis azt a kérdést kell feltenni, hogy megmutatkozott-e valamilyen szándék a Világegyetem története során valamiféle értékes állapotok megvalósítására, illetve sikerült-e valóra váltani az akaratot. Ha szemügyre vesszük a Világegyetemet, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy számos értékes állapot igenis megvalósult -- említhetjük például sok egyéb mellett Beethoven V. Szimfóniájának megalkotását és élvezetét. A valóságos kérdés nem az, hogy vajon a Világegyetem fizikailag elpusztul-e, mert erre valószínűleg igen a válasz. Ehelyett azt a kérdést kell feltenni, hogy a létrejött értékes dolgok, például a szimfóniák létrehozásának szándéka már a Világegyetem kezdetén is nyilvánvalóan látható volt-e. Ha igen, akkor létrejöttük a kozmikus akarat, azaz Isten szándéka szerint történt. Megkérdezhetjük tehát: olyan-e a Világegyetemünk, amilyennek azt Isten eltervezte, a számtalan értékes állapot létrehozása céljából. Lehetséges, hogy minden, ami minket körülvesz, tervezés eredménye, nem pedig a véletlen szüleménye? Maga Atkins számos állítása is egy rendkívüli bölcsességű tervezôre utal, ezért valamilyen célt jelöl ki a létezésben. Ahhoz, hogy létrejöjjön a tudatos élet, a gravitáció, az elektromágnesség és a magerôk alapvetô állandóinak hihetetlenül pontosan akkoráknak kell lenniük, amekkoráknak tapasztaljuk azokat. Ezért a következôképpen fogalmaz: Ha az atommagok valamivel gyengébben, vagy valamivel erôsebben kötôdnének egymáshoz, akkor a Világegyetemben nem létezne kémia... Ha az elektrosztatikus erô valamivel erôsebb lenne a ténylegesnél, akkor az evolúció a Nap élettartama alatt nem juthatott volna el az élô szervezetekig. Ha viszont hajszálnyival gyengébb lenne, akkor a csillagok körül nem keringhetnének bolygók, és az élet ismeretlen jelenség lenne.[48] A természet alapvetô állandóinak pontosan akkoráknak kell lenniük, amekkorák, ahhoz, hogy létrejöjjön az élet. Ez, mondja Atkins, ,,szinte csodaszámba megy''. Nos, legalábbis ez az, amire számíthatunk, ha egy mérhetetlenül bölcs Isten egy az élet hordozására alkalmas világegyetemet akar létrehozni, vagyis ha minden meghatározott céllal történik. Ugyanakkor egyáltalán nem erre számíthatunk, ha az események véletlenszerűen játszódnak le. A tudatos élet létrehozásához szükséges matematikai szerkezet pontosságának minden újabb tudományos bizonyítéka a tervezettség mellett szóló érv. Ha továbbra is fenntartjuk, hogy ,,mindez azonban a véletlen műve is lehet'', akkor ezzel kizárjuk annak a lehetôségét, hogy a bizonyítékok hatására megváltozhat a felfogásunk. Amikor az ,,indíték nélküli bomlásnak'' nevezett folyamat mindenütt a cél felbukkanásához vezet, akkor el kell érkeznie annak a pillanatnak, amikor a gondolkodó megfigyelô elkezd gyanakodni, hogy mindez talán egyáltalán nem is oktalan. Végül is az entrópia vezérelte folyamatok adják meg a Világegyetemben az idô irányát, megkülönböztetve egymástól a múltat és a jövôt.[49] Ennek tehát ugyancsak nagyon egyértelmű célja van. Mindez korántsem a bomlás és a céltalanság diadalának törvénye. Ez irányt ad az idônek, és fejlôdésének örvényeitôl eltekintve lehetôvé teszi az energia helyi koncentrálódását, hogy létrejöhessenek a tudat felbukkanását lehetôvé tevô rendkívül bonyolult és érzékeny szerkezetek. Ha az entrópiát az oktalan bomlás folyamatával azonosítjuk, akkor félreértjük valódi természetét, nem ismerjük fel, hogy az entrópia teszi lehetôvé és váltja ki a csillag-por és a szén alapú élet formák olyan koncentrációját, ami azért jön létre, hogy megismerje és legalább részben uralma alá vonja magának a térnek és az idônek a természetét. A természet törvényei: Isten szabálykönyve Korábban már megtárgyaltuk és elvetettük azt a két hipotézist, melyek szerint a Világegyetem véletlenül, illetve szükségszerűségbôl keletkezett. A harmadik lehetséges elképzelés szerint a Világegyetem tudatosan megfontolt és szabad választás eredményeképpen jött létre. Ez utóbbi hipotézis értelmében létezik egy ,,harmadik dolog'', amely összekapcsolja az örökkévalót az idôlegessel, a fogalmit a fizikai létezôvel, a szükségszerűt az esetlegessel. Kijelenthetjük, hogy létezik a matematikai fogalmak platóni világegyeteme, amelybe a kvantummechanika törvényszerűségei éppúgy beletartoznak, mint az összes többi természeti törvény. Mindezek azonban nem a fél-valóság valamiféle birodalmában léteznek, de nem is teljesen valóságosak, és nem pusztán lehetségesek. Ezek a fogalmak egy kozmikus tudatban léteznek. Ezek a kozmikus elme gondolatai, amelyek szükségszerűen léteznek éppen olyan alakban, amilyenek. A törvények egy bizonyos -- teljességében elegáns és tökéletes rendszerbe foglalt -- csoportját a kozmikus tudat alkalmazza a fizikai valóságra. Mindamellett, némileg rejtélyes az a tény, hogy a Világegyetem egész anyagtartalma az általános törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Ha a mindenség valóban véletlen jellegű volna, és tisztán valószínűségi alapon működne, akkor azt várnánk, hogy a fizika törvényei által megfogalmazott szabályszerűségek egy idô után megváltoznának vagy akár meg is szűnnének. Egy olyan világegyetemben, amelyben bármi megtörténhet, akár az is elôfordulhatna, hogy a fizika alapvetô törvényei egyszerre csak érvényüket veszítik. Miért kellene az anyagi részecskéknek szüntelenül engedelmeskedniük például a gravitáció fordított négyzetes távolságfüggésének[50], vagy miért kellene az elemi részecskék kölcsönhatásainak pontosan megfelelni a Schrödinger-egyenlet[51] elôírásainak? A ,,természet alaptörvényének'' elképzelése a virágzó középkorban lopakodott be az emberi tudatba, jóllehet azt már egyes ókori görög gondolkodók is megfogalmazták, de még nem alkalmazták. A görög gondolkodás azonban mindenképpen korszakalkotó áttörést jelentett annak felismerése révén, hogy a természet nem egyszerűen az egymással nézeteltérésbe kerülô szellemek vagy démonok játszótere (vagy éppen csatatere), hanem következetes és megérthetô rendszerként nyilvánul meg. Isaac Newton, vagy méginkább néhány kevésbé elôvigyázatos követôje kezében a természet törvényeibôl sajátos, determinisztikus világkép bontakozott ki. Elképzelésük szerint a természet a matematikailag kifejezhetô és determinisztikus működésű, személytelen törvényszerűségekkel összhangban működik. Ha bármely adott pillanatban meg tudjuk határozni az alapvetô részecskék tömegét, helyét és sebességét, akkor a mozgásukat és kölcsönhatásaikat leíró természeti törvények ismeretében ki tudjuk számítani viselkedésüket a jövô tetszôleges idôpontjában. A ,,természet alaptörvényének'' ilyen értelmű elképzelése volt az az alapvetô lépés, amely lehetôvé tette a mechanika, mint modern tudomány kifejlôdését. Ezzel kapcsolatban azonban felmerül a törvények státuszának problémája. Valóban léteznek-e ezek a törvények, és ha igen, akkor hol? Milyen alapon lehetünk biztosak abban, hogy a jövôben is változatlan formában alkalmazhatóak maradnak a természet leírására? Csupán a jelen történések leírására alkalmasak, vagy ezen túlmenôen azt is elôírják, hogy minek kell ezután történnie? Teljes körű leírást adnak-e a jövôrôl, mert ha igen, az azt jelenti, hogy a Világegyetem egész további sorsa már az Ôsrobbanás pillanatában elrendeltetett. Nem vállalkozhatom arra, hogy kielégítô választ adjak a felmerült kérdésekre. Elég, ha arra utalok, hogy ezek a tudományfilozófia legmélyebben és legalaposabban vitatott problémái közé tartoznak. Érdemes azonban megemlíteni, hogy maga Newton is úgy gondolta, hogy a törvények Isten tudatában léteznek, és egyedül a teremtô Isten képes biztosítani, hogy a fizikai részecskék engedelmeskedjenek a törvényeknek. Bár a törvényeket determinisztikusaknak tartotta, azt egy pillanatig sem hitte, hogy a törvények egymagukban megszabhatják a jövôt. A törvények csupán addig érvényesek, amíg más tényezôk hatása nem kezd el érvényesülni, amelyek bizonyos esetekben módosítani tudják az események folyását. Isten bármely pillanatban megváltoztathatja a törvényeket, ha ezt célszerűnek látja, ezért Newton például minden további nélkül elfogadta a csodák bekövetkezésének lehetôségét. Saját véleményem szerint a törvények, akárcsak maga a matematika, elvont jellegűek; a természet idealizált leírását adják, aminek azonban a természet a maga fizikai valóságában nem felel meg pontosan. Mindössze annyit tehetünk, hogy különválasztunk néhány, pontosan mérhetô fizikai mennyiséget (például a tömeget vagy a sebességet). Ezek a jól mérhetô mennyiségek azonban korántsem képviselik a dolgok összes tulajdonságát. Számos olyan tulajdonság létezik, amelyek nem mérhetôek diszkrét egységekben, például a boldogság vagy a gondolatok, sôt, akár az entrópia vagy a bonyolultság. Amikor bizonyos tulajdonságokat különválasztunk a többitôl, akkor ezáltal létrehozzuk a világ egy elvonatkoztatott modelljét, nem állíthatjuk tehát, hogy a világ valóban ilyen. Miután kiválasztottunk néhány mérhetô fizikai mennyiséget, alkalmazzuk rájuk az általános egyenleteket, amelyek megszabják, hogy a külsô behatásoktól mentes rendszerben milyen kölcsönhatások lépnek fel a mért mennyiségek között. Az így felállított modell tökéletesen megfelel bármely fizikai valóságnak, még akkor is, ha abban a mérteken kívül más fizikai mennyiségek is szerepet játszanak, feltéve, hogy a rendszer viszonylag elszigetelt a külsô hatásoktól. Ilyen értelemben a mechanika Newton-féle törvényei csaknem pontosan leírják a bolygók mozgását, kivéve például a Merkúr perihéliummozgásának rendellenességét, amelyet csak a relativitáselmélet képes kielégítôen megmagyarázni. Tisztában vagyunk azzal, hogy a newtoni mechanika törvényei a fényéhez közeli sebességek esetén érvényüket veszítik, viszont ismerjük azokat az egyenleteket is (nevezetesen a speciális relativitáselmélet összefüggéseit), amelyek éppen abban az esetben a legmegfelelôbbek. A mechanika törvényei ugyanakkor nem különösebben alkalmasak az olyan rendszerek leírására, amelyekben túlságosan sok a bonyolult kölcsönhatás és az azok során elôforduló, nem mérhetô mennyiség, ilyenek például a társadalmi és a politikai viszonyok. Hiába ismerjük például pontosan a biliárdgolyó tömegét, az asztalon elfoglalt helyét és sebességét a játék kezdetén, mégsem tudjuk megmondani hol lesz a golyó akár csak két percnyi játék végén. Ennek nem kizárólag az az oka, hogy még a Newton-törvényeknek engedelmeskedô rendszerekben is jelen van egyfajta belsô bizonytalanság, hiszen a kezdeti feltételeket gyakorlatilag lehetetlen tökéletes pontossággal megadni. Az elôrejelezhetetlenség másik oka az a tény, hogy a játék során szerephez jutnak különféle emberi szándékok és képességek. Mindamellett a mechanika törvényei hasznosnak bizonyulnak, mert segítségükkel a játékosok kiszámíthatják, mi történik a golyóval, ha adott szögben, adott erôvel meglökik. Azt azonban senki nem tudja számításba venni, hogy valóban sikerül-e minden játékosnak az általa legmegfelelôbbnek tartott lökést végrehajtania. Ebben a helyzetben már lélektani és társadalmi tényezôk is befolyásolják az események kimenetelét, szerephez juttatva olyan befolyásoló hatásokat, amelyeket az ideális mechanikai modell egyszerűen nem vesz számításba. Eszerint rendelkezünk ugyan determinisztikus törvényekkel és egyenletekkel, azonban egy olyan világban, amelyet nem kizárólag ezek a törvényszerűségek határoznak meg. Márpedig véletlenül pontosan ilyen az a világ, amelyben élünk. Jóllehet, a jövôt nem kizárólag a fizika törvényei szabják meg, mégis figyelemre méltó az a tény, hogy tudatunk matematikai konstrukciói alkalmasnak tűnnek magában a fizika birodalmában érvényes objektív, matematikai szerkezet feltárására is. A fizikai részecskék és a pontos matematikai kapcsolatok között folyamatosan fennálló összhang sokkal nagyobb valószínűséggel érvényesül, ha létezik egy mindent elrendezô kozmikus matematikus, aki létrehozza a megkívánt kapcsolatokat. A fizika törvényeinek létezése nem teszi Istent fölöslegessé. Éppen ellenkezôleg, nagyon határozottan arra utal, hogy létezik Isten, aki nemcsak megfogalmazza a törvényeket, hanem arról is gondoskodik, hogy a fizikai világ engedelmeskedjék azoknak. A mindent átszövô háló teremtôje Amikor Atkins minden kétséget kizáróan érzékeli ezt a helyzetet, hôsies erôfeszítések árán megpróbálja a természeti törvényeknek még az írmagját is kipusztítani. A kozmikus törvényhozóra és törvényalkalmazóra ugyanis csak akkor nincs szükség, ha törvények sincsenek. Elképzelését azonban nem tudja sikerre vinni anélkül, hogy egyben alá ne ásná a modern természettudomány egészét. Közben kiderül, hogy ezzel valójában nincs is tisztában. Ehelyett azt állítja, hogy ,,a dolgok viselkedését saját természetük határozza meg''.[52] Elkerülhetjük ugyanis a törvények szükségességét, ha minden alkotóelem természete egymaga megszabja a saját viselkedését. Ezért így folytatja: ,,Minden megtörténhet, hacsak nincs kifejezetten megtiltva; márpedig semmi nincs megtiltva.'' De akkor vajon milyen lehet annak a dolognak a ,,természete'', ami meghatározza a saját viselkedését? A dolgok természete azon tulajdonságok összessége, amelyek meghatározzák a szóban forgó dolgot. De hogyan tud a tulajdonságok valamely rendszere ,,elkerülhetetlenül együtt járni'' bizonyos viselkedéssel, amint azt Atkins hangoztatja. Ez csakis akkor fordulhat elô, ha ezek a tulajdonságok már tartalmaznak valamilyen rendelkezô jelleget, azaz olyan tulajdonságokat, amelyek valamiképpen működni képesek. Így például a fény egyik tulajdonsága, hogy meghatározott hullámhosszú hullámként, a rá jellemzô sebességgel halad. E tulajdonságok a fény természetének részei. Ez azonban ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy létezik egy szabály, melynek értelmében az adott fénysugárnak csakis pontosan meghatározott hullámhossza és sebessége lehet. A szabályt tehát nem helyeztük hatályon kívül, csak éppen másként fogalmaztuk meg az állításunkat. Egyszerűen nem igaz, hogy ,,semmi sincs megtiltva'', vagy hogy a dolgok a ,,tökéletes szabadság'' keretei között működnek. A fénysugár mindig kénytelen a rá jellemzô hullámhosszúnak lenni, fotonokból állni, és a vákuumban ,,c'' sebességgel terjedni. Bármilyen más magatartást, például a vákuumban ennél lassúbb vagy gyorsabb terjedést, a természet törvényei megtiltanak. Az Atkins által újrafogalmazott állításban az mindenesetre igaz, hogy a szabályok nem a tulajdonságok nélküli részecskékre önkényesen rátelepedô valamik, hanem arra vonatkozó állítások, hogy milyen kölcsönhatásban vannak egymással az adott elrendezésű vagy hajlamú dolgok. Az átfogalmazott állítás segítségünkre lehet abban, hogy eltávolodjunk a Világegyetem ,,óraműszerű'' képétôl, mely szerint a világ külsô szabályok által önkényesen kapcsolatba hozott részek személytelen mechanizmusa. Az újabb, a kvantummechanika és a relativitáselmélet által elénk tárt kép értelmében a Világegyetem erôterekbôl és erôkbôl áll (például az elektromágneses és a gravitációs erôtérbôl), amelyek folytonos, dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással, attól függôen, hogy a bonyolultság adott szintjén éppen természetük mely részei játszanak szerepet.. A késôbbiekben egy modell segítségével fogom részletesen kifejteni, hogy a Világegyetem sokkal inkább tekinthetô a kölcsönható energiák mindent átszövô hálójának, mint egy kvázi-mechanikus óraműnek. Ebben az új modellben továbbra is megtalálhatóak a kölcsönhatások matematikailag megfogalmazható törvényei. A szabályokat nem kellett megszüntetni, és a törvényalkotót sem kellett nyugdíjba küldeni. Isten az, aki meghatározza a dolgok természetét, és biztosítja a kölcsönhatások folyamatosságát és szabályszerűségét. Most azonban sokkal tisztábban láthatjuk, hogy Isten nem csupán a kívülálló órásmester. Isten a dinamikusan kölcsönható energiákból álló rendszer fenntartója, aki nyugodtan úgy tekinthetô, mint a minket körülvevô, legalapvetôbb, nem anyagi természetű erôtér, amely az anyagi tulajdonságokból elôcsalja az eredendôen bennük fekvô lehetôségek skáláját. A dolgok természetét alkotó lehetôségek teljes tárházát már a kezdet kezdetén tartalmazó fizikai valóság esetlegesen, tehát szabad akaratú, teremtô tevékenység eredményeképpen jött létre. Világegyetemünk csupán egyike a számtalan lehetséges világegyetemnek, melyek közül a kozmikus értelem választotta ki éppen ezt az egyet, és egyúttal arról is gondoskodott, hogy megfeleljen a törvények kiválasztott csoportjának. Ez az elmélet lehetôvé teszi, hogy valamilyen cél vagy szándék létezésével adjunk magyarázatot a Világegyetem létezésére. Maguk a törvények szükségszerűen léteznek a kozmikus elmében. Ez a Világegyetem azonban, mint azt késôbb részletesen megindokolom, egy meghatározott cél megvalósítása érdekében létezik, éspedig azért, hogy létezhessenek benne olyan tudatos, érzô és akarattal bíró lények, akik tudásra tesznek szert, cselekvésre képesek, tapasztalataikat megosztják egymással, és összefogva cselekszenek. Ennek a Világegyetemnek a törvényeit valaki pontosan úgy választotta meg, hogy azok jól megfeleljenek e cél megvalósításának. Az anyag nem csupán az egyik, örökké létezô ,,ostoba'' alkotórésze. Pontosan azért létezik, hogy a meghatározott cél megvalósuljon. Isten gondolatai Ez a teremtés elmélete. Isten, a kozmikus elme, szükségszerűen létezik, és elôre látja az összes lehetséges törvényt és világegyetemet. Isten az a tényleges valóság, akiben az összes lehetôségnek megtalálhatónak kell lennie, és aki nélkül egyáltalán semmi nem lenne lehetséges. Az összes lehetôség rendszere magától értetôdôen egyik alrendszereként tartalmazza mindazon lehetséges értékeket, amelyek bármikor, bármelyik világegyetemben elôfordulhatnak. Ezek a lét lehetséges céljai, azok az állapotok, amelyek közül Isten kiválaszthatja a megvalósításra érdemeseket. Az összes létezô lehetôség között egyetlen olyan lény létezhet, aki megvalósítja a legmagasabb szintű tökéletességet, az együttesen létezni képes értékek közül a lehetséges legmagasabb szintűt. Ezért a lehetô legésszerűbb éppen ennek a lénynek a megvalósulása, ha egyáltalán bármilyen lény megvalósítására lehetôség van. Pontosabban szólva azonban ez a lény már meg is valósult. Ô az Isten, az a lény, aki mindentudó (tehát minden lehetséges ismeret birtokában van), mindenható (tehát minden lehetséges dolgot létrehozhat) és a legteljesebben jóságos (tehát mindig a jóság elérése érdekében cselekszik). Éppen ezek a lehetô legtökéletesebb lény legfontosabb tulajdonságai. A lehetô legtökéletesebb lény, akinek megvalósulása mellett a lehetséges legjobb érvek szólnak, valójában már létezik. Így, bár Isten természetesen nem teremtheti meg Istent, azonban Isten, akinek létezése a leginkább óhajtott és egyben szükségszerű, kinyilvánítja isteni természetét, mint minden lehetséges lény létrehozója. Ebbôl következôen, minthogy Isten a leginkább vágyott lény, Isten a lehetô legnagyobb örömét leli az isteni létezés szemlélésében. Szent Anzelmusz szavai szerint Isten az a lény, akinél sem nagyobb, sem vágyottabb lényt sem felfogni, sem elképzelni nem lehet.[53] Az egyik lehetséges lény, Isten, szükségszerűen létezik, minthogy minden lehetséges világban ô minden lehetôség alapja, tehát nem fordulhat elô, hogy nem létezik. Ami a többi lehetséges értékeket illeti, Isten dönthet akár megvalósításuk mellett, akár az ellen, kihasználva azt az alkotó szabadságot, amely az isteni létezés egyik legnagyobb erénye. Rendkívül egyszerű az az elképzelés, mely szerint Isten azonos a kozmikus tudattal, minden lehetséges állapot és érték szükségszerű alapjával, és ô az, aki ekképpen maga a szükségszerűen és ténylegesen létezô, legmagasabb tökéletességű lény, minden más tényleges állapot és érték szabad akaratú eredete. Ez az elképzelés magyarázatot ad bármely világegyetem létezésére, melyek könnyűszerrel létrejönnek, azért, hogy megvalósuljanak azok az eltérô értékű állapotok, amelyek bármely más világegyetemben nem létezhetnek. Isten ezért magyarázatot ad a mi Világegyetemünk létezésére is, méghozzá egy szükségszerűen létezô és a lehetô legtökéletesebb kozmikus elme meghatározott értékek közül történô szabad választásának eredményeként. Ha tehát valaki megkérdezi, hogy mi a Világegyetem oka és miért éppen olyan, amilyen, akkor a hívô válasz értelmében Isten hozta létre a világot, mégpedig azért, hogy megvalósítsa a jelentôs és meghatározó értékek csoportját. Ha valaki felteszi a kérdést, hogy mi Isten oka, akkor az a válasz, hogy senki más nem képes létrehozni egy olyan valóságot, amely teljes egészében felülmúlja a téridôt, alapvetô természetét tekintve pontosan olyan, amilyen, nem fordulhat elô, hogy nem létezik, önmagában képes létezni, és amely a szükségszerű létezés és a szabad tevékenység legmagasabb szintű egysége. Ha valaki nem képes felfogni ezt az elképzelést, akkor nem tudja megérteni Isten mibenlétét sem. Isten fogalmának megértése ugyanaz, mintha megértenénk azt az egyedüli valóságot, amelyik meg tudja alkotni a Világegyetem létezésének teljesen szabatos magyarázatát, ugyanis Isten az egyetlen realitás, aki -- a legteljesebben megérthetô és önmagához fogható lévén -- megmagyarázza önmagát. Isten nem számos, egymáshoz véletlenszerűen kapcsolódó részbôl épül fel. Lénye olyan, hogy tökéletessége mindent áthat és egyetlen, nem kettôs természetű valóságban egyesül. Egy és oszthatatlan, felfogóképessége és teremtô ereje pedig korlátlan. Ugyanakkor megôrzôdik sokszínűsége, azt azonban felülmúlja a nagyobb, mindent felölelô egységgé szervezôdés. A teljes, és összfüggô egészet alkotó emberi elme is egyetlen egység, bár számtalan gondolatot, érzést és célt tartalmaz. Éppígy a kozmikus elme is egyetlen egység, bár a teljes összhangot mutató és elpusztíthatatlan egység számos vonását magába foglalja. Az isteni egység végtelen sokféleséget tartalmazva harmonikusan és egységesen olvad össze a mindent tartalmazó teljességbe. A kozmikus elme fölötte áll a beszédnek és az egyéb kifejezésmódoknak, a kettôsségnek és a leírásnak, valamint annak, hogy megérthessük. Kezdet és vég nélküli, nincsenek korlátai és határai. Semmi sem fogható hozzá, és bármit mondunk is róla, soha nem tudjuk hibátlanul leírni a lényegét. Áthatolhatatlanul vakító és ragyogó fénybe burkolódzik. Ô a legvégsô ismeretlen és a legmagasabb erô, minden létezés forrása. Ez az elme adott életet a Világegyetemnek, anélkül, hogy önmaga bármily csekély mértékben is kisebbé vált volna ettôl. Megnevezhetetlen végtelenségében mindig fölötte áll annak, mégis felöleli és magába zárja az idô és a változás minden véges világát. Végtelenül messze van, mégsem választja el a legcsekélyebb távolság egyetlen létezôtôl sem. Ô minden létezô létezése, amelyek befogadják ôt és úgy gondolják, hogy birtokolják ôt, mindaddig, amíg vissza nem jutnak eredetükhöz. Ez az elme, végtelen képességeibôl eredôen, kiválogatja a Világegyetem alapvetô törvényeit és korlátait, majd elindítja a Világegyetemet a galaxisok megszületése felé vezetô úton. Mégis a folyamatos jelenlétével támogat minden új pillanatot, és nélküle bármely pillanat semmivé foszlana. A név és alak nélküli Egyként ô a végtelen mélység, a létezés határtalan óceánja. Minden létezô a felszínén keletkezik és múlik el, akár a tajték a hullámok hátán,[54] miközben a mélység nyugodt és háborítatlan marad. Mégis a végtelenségébôl kivetett létezôk az ô részei. Erôt kapnak, de az soha nem válik sajátjukká, és végül mindannyiuknak vissza kell térniük az Egyhez, akitôl erednek. ======================================================================== Negyedik fejezet: Darwin és a természetes kiválogatódás Evolúció: a kozmikus folyamat A Világegyetem kezdeti szingularitásából robbanásszerű hevességgel létrejött a mozgás és az idô, amely tágulásával kialakította a három dimenziós teret. A gyorsan hűlô anyagból létrejött a hidrogén és a hélium, a Világegyetem anyagának döntô többségét alkotó két elem. A tágulás sebessége éppen akkora volt, ami ahhoz szükségeltetett, hogy létrejöjjön a könnyű és a nehéz elemeknek pontosan az az aránya, ami késôbb lehetôvé tette a galaxisok és a csillagrendszerek megszületését. A csillagok hidrogén és hélium atomokból formálódtak, majd belsejükben életük további részében épült fel az élet alapjául szolgáló szén[55]. A pusztulásból és a csillagokban termelôdô energia felhasználásával sokkal bonyolultabb szerkezetek is kialakultak. A bolygórendszerek létrejöttét követôen számos különféle elem, legfôbbképpen a szén, a hidrogén és a nitrogén kialakította azt a finoman kiegyensúlyozott környezetet, amelyben azután megszülethetett és fennmaradhatott a szerves élet.[56] A modern tudomány nézôpontja szerint a Világegyetem egész története nem más, mint az evolúció története, a bonyolult szerkezetek kifejlôdése az egyszerűbbekbôl, a kölcsönhatások beépített szabályaival, azaz a ,,fizika törvényeivel'' összhangban. Bolygónkon ez a fejlôdése egészen odáig eljutott, hogy a szén, a hidrogén, az oxigén és más elemek egyszerű atomjaiból millió számra épültek fel és fejlôdtek ki a Földön ma is létezô életformák. A modern tudomány sarkköve az, hogy létezett ez a folyamat, hiszen az evolúció gondolata roppant elegáns módon tud magyarázatot adni világunk számos, egyébként rejtélyes tulajdonságára. Az evolúció felismerése semmiképpen sem Charles Darwintól származik, ám ô volt az elképzelés legnagyobb hatású szószólója, elsôsorban a szerves élet evolúcióját illetôen. Nézetei rendkívül hatásosan adtak számot az evolúció működésérôl, és arról, hogyan fejlôdtek ki az élô szervezetek néhány egyszerű ôsükbôl. Az általa felvázolt folyamat -- a természetes kiválogatódás elmélete -- minden bizonnyal mélyrehatóbb változást eredményezett az emberi gondolkodás történetében, mint bármely más teória. Darwin szerint az élôlények által létrehozott utódok generációkon keresztül mindig kissé különböznek szüleiktôl. Az élôlények fennmaradásukért szakadatlan harcot folytatnak a természet erôi ellenében, miközben más élôlényekkel is versengenek. ,,Ennek a küzdelemnek tulajdonítható, hogy bármily csekély és bármily okból keletkezô változások, ha egy faj egyedeinek bármily csekély mértékben elônyére válnak .... abban az irányban változnak, hogy az ilyen egyedek fennmaradását biztosítsák, és rendszerint átöröklôdnek az utódokra is.''[57] Darwin nem tételezte fel, hogy az általa elképzelt folyamat az evolúciós változások egyedüli hajtóereje, úgy gondolta azonban, hogy mindama folyamatok közül ez messze a legfontosabb. A hipotézis nagyon egyszerű. Mindössze két dolgot tételez fel, egyrészt azt, hogy a genetikai kód másolása során csekély hibák, azaz mutációk lépnek fel, másrészt azt, hogy az élô szervezetek másolataként igen nagy számú utód születik, melyek egymással harcban állnak a túlélésért. Amint Darwin nagyon erélyesen kijelenti: ,,...egy általános törvény ..., amely törvény valamennyi szerves lény tökéletesedéséhez vezet; nevezetesen: a szaporodás és változás a legerôsebbeket élteti és a leggyöngébbeket elpusztítja.''[58] Az önzô szervezetek szüntelen, a túlélésért vívott, egymás elleni harcának ez a lehangoló képe Malthus műveinek olvasása nyomán alakult ki Darwinban. Malthus ugyanis úgy képzelte, hogy elkerülhetetlen a Föld túlnépesedése, aminek csak a rendszeresen ismétlôdô háborúk és járványok szabhatnak gátat, így ezek a földi élet túlélésének zálogai. A természetes kiválogatódás elmélete egyszerű és felettébb gyümölcsözô. Sok biológus számára ez jelenti a kulcsot az állatvilág sokszínűségének megmagyarázásához. Tudományos elméletrôl lévén szó, úgy tűnhet, szó sem lehet arról, hogy az ellentmondásba kerüljön a vallásos hittel. Természetesen alaposan hitelüket vesztették azok a hívôk, akik azért utasítják el Darwin elméletét, mert az szerintük ellentmondásban van a Teremtés Könyvében leírt eseményekkel. Ôk ugyanis nemcsak a Teremtés könyvét értelmezik helytelenül, hanem abban is tévednek, hogy szerintük az evolúció elmélete nem volt fontos a modern tudomány számára. Szent Ágoston már régen felismerte, hogy a Teremtés Könyvét nem szabad a fizikai tények szó szerinti leírásának tekinteni.[59] Semmivel sem nehezebb ugyanis azt felfogni, hogy Isten egy fokozatos fejlôdési folyamat eredményeképpen hozta létre az élôlényeket, mint azt elfogadni, hogy a teremtés hirtelen, egyik pillanatról a másikra történt. Sok szempontból az evolúciós megközelítés megragadóbb, minthogy a tudatosságnak és a cselekvô erônek teret adó bonyolult formáknak az atomi egyszerűségbôl történt kiemelkedése arra enged következtetni, hogy az egész folyamat mélyén ott lakozik valamilyen óriási és türelmes bölcsességgel megáldott céltudatos vezérlés. A modern tudomány alapvetô nézete szerint az egész mindenség az egyszerűségbôl és tudattalanból kifejlôdve érte el a bonyolultságot és öntudatot. Nemcsak a biológia, hanem a kozmológia, a fizika és a csillagászat is egyaránt feltételezi a kozmosz általános evolúcióját. Ez a fejlôdés az értékeket teljességgel nélkülözô kezdeti állapotból azon állapotokig, ahol az érték nemcsak megteremthetô, hanem élvezhetô is, elemi erôvel kényszerít rá a cél vagy a tervszerűség felismerésére. Minden okunk megvan tehát annak feltételezésére, hogy a tudomány evolúciós felfogása és a vezérlô, teremtô erôbe vetett vallásos hit nemcsak hogy egymással összhangban vannak, hanem még kölcsönösen erôsítik is egymást. Mindamellett, Darwin korai ellenfeleinek egyvalamiben igazuk volt. A természetes kiválogatódás hipotézisének legalábbis egyes értelmezései három lényeges pontban ellentmondásba kerülnek a hívô felfogással. Elôször is az evolúció folyamatát cél nélküli és elôre nem látott (ha egyáltalán ez a helyes kifejezés) balesetnek tekintik. Természetesen nem szükséges minden áron elfogadni ezt az értelmezést. Feltételezhetjük ugyanis, hogy Isten a természetes kiválogatódás segítségével valósítja meg bizonyos céljait, amelyek semmilyen más módon nem lennének elérhetôk -- olyan célokat például, amelyekhez a Világegyetem fejlôdésben a rend és a nyitottság kombinációjára van szükség.[60] Ez az érvelés azonban mindenképpen csak természetes kiválogatódás egyik értelmezése, és a vallás általi másfajta értelmezése közötti ellentétrôl szól, és semmiképpen nem jelent maga a természetes kiválogatódás és a vallás, mint olyan közötti ellentétet. A lehetséges konfliktusok másik területe az, hogy a természetes kiválogatódás egyes értelmezései az evolúciót a túlélésért folytatott könyörtelen küzdelemnek tekintik, aminek eredményeképpen az erôsek birtokolhatják a Földet, a gyengék viszont eltűnnek a Föld színérôl. Ha ez a kép teljes lenne, akkor valóban ellentmondásban állna a vallásos világképpel, mely szerint a szeretet és a szelídség az emberi létezés legfontosabb céljai közé tartozik. Ebben az esetben is látni fogjuk azonban, hogy a természetes kiválogatódás nem azonos annak könyörtelen értelmezésével, sôt, megfér benne az együttműködés és az önzetlenség. Harmadsorban, a természetes kiválogatódás egyes értelmezései a tudat, az értékek, a cél és az alkotókészség megjelenését legjobb esetben is csupán a gének hasznos segítôtársainak tekintik a saját túlélésükért vívott küzdelemben. Sôt, rosszabb esetben mindezen tulajdonságokat érzelgôs akadályoknak tartják a túlélésért folytatott harcban, mert szerintük ez a harc akkor a leghatékonyabb, ha nem zavarja meg a lelkiismeret vagy az ésszerűnek tartott elvek szerinti cselekvés. Itt tehát ellentmondásba kerültünk bármely vallásos felfogással, amely azt hirdeti, hogy a fejlôdés legmagasabb fokán álló, tudattal bíró lények megjelenése az evolúció folyamatának végcélja, függetlenül attól, hogy az evolúció a természetes kiválogatódás útján, vagy más módon valósul meg. A természetes kiválogatódás e három értelmezése mellett szóló érvek azonban meglehetôsen gyenge lábakon állnak, és nem viselik magukon a biológiai folyamatok széles körére hathatós magyarázatot nyújtó természetes kiválogatódás, mint tudományos elmélet jegyeit. Remélem sikerül bebizonyítanom, hogy az érvek nem állják ki a szigorú tudományos vizsgálódás próbáját, sôt, sokkal gyengébbek, mint ugyanezen tények istenhívô értelmezése. Természetes kiválogatódás: bizonytalan fejlôdés Vajon céltudatosnak tekinthetjük-e az érzô, gondolkodó és erkölcsös lények kialakulását az egyszerű, lélek nélküli, vírusszerű sejtekbôl? Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor ezzel valójában azt kérdezzük, hogy mindez egy hatékonyan szervezett folyamat keretében történik-e, amelynek végeredménye valamilyen belsô érték vagy óhajtott tulajdonság. Bármely ilyen folyamat elsôdleges ismérve a céltudatos rendezettség. E kritérium szempontjából az evolúció kétségtelenül céltudatosnak látszik. Olyan állapotból indul ki, amelyben egyáltalán nem található érték vagy érdemleges állapot (azaz nincs jelen a tudat), majd a felettébb elegáns fizikai törvényszerűségek alkalmazása révén elérkezik egy olyan állapotba, amelyben erôteljesen strukturált, önreprodukáló szervezetek tudnak, éreznek és cselekszenek. Ezek a lények képesek a belsô értékek létrehozására és pusztán a maguk örömére gyönyörűségüket lelik azokban. Ha egyáltalán léteznek olyan dolgok, amelyeket belsô értéknek tekinthetünk (márpedig a késôbbiekben amellett fogok érvelni, hogy ilyenek igenis léteznek), akkor pontosan azokat a folyamatokat sorolhatjuk ide, amelyeket az élôlények tudatosan megvalósítanak, annak érdekében, hogy felismerjék a tudat nélküli anyagból az általános, megérthetô törvényekkel összhangban létrejövô értékek megvalósulásának célját. Elfogadva Isten létezésének hipotézisét, annak kijelentésével együtt, hogy Isten tudatosan óhajtja az említett értékek létrejöttét, és azért cselekszik, hogy ezen vágyai közül egyeseket megvalósítson, akkor ebbôl a miénkhez hasonló Világegyetem létezése kérlelhetetlen bizonyossággal következik. Az elkötelezett darwinisták jellemzô állítása szerint szükségtelen Istent feltételezni, hiszen a természetes kiválogatódás egyszerűbb hipotézise is meglehetôsen jól megmagyaráz minden tényt. Ez azonban nem érv, hanem sokkal inkább csak egy erôtlen és megalapozatlan kijelentés. Bármely kijelentés, mely szerint a természetes kiválogatódás minden tényre magyarázatot ad, feltűnôen merész állítás, hiszen még a biológiai evolúció területén is számos olyan tényt sorolhatnánk fel, amelyek magyarázatát még nem ismerjük. Még az is kétséges, hogy a hipotézis legalább az összes ismert tényt képes-e megfelelôen megmagyarázni. A természetes kiválogatódás elmélete ugyanis semmi egyebet nem állít, mint azt, hogy a ,,fejlôdésre'', ,,tökéletesedésre'' nem alkalmas mutánsok sorsát az pecsételi meg, hogy más mutáns szervezetek hatékonyabban reprodukálják önmagukat náluk, ezért azoknak a létért folytatott állandó harcban nagyobb lesz az esélyük a túlélésre, ami a végül is a vetélytársak legtöbbjének eltűnéséhez vezet. Az ilyen mutánsok sok generációja után a faj definíciószerűen a túlélésre és szaporodásra legalkalmasabb változatokból fog állni. Milyen értelemben magyarázza meg ez az elv a tudatos életformák kifejlôdését a sokkal egyszerűbb, öntudatlan szervezetekbôl? Természetesen semmilyen biztosítékot nem kapunk arra nézve, hogy ténylegesen ez lesz a fejlôdés iránya. Lehetséges, hogy a létrejövô mutánsok túlságosan nagyok, vagy éppen túl kicsik lesznek, de az is lehet, hogy egyszerűen túlságosan öntörvényűek ahhoz, hogy életképes, bonyolult szervezeteket hozzanak létre.[61] Talán az öröklôdés mechanizmusát tartalmazó kromoszómákban bekövetkezô mutációk nem felelnek meg a szervezet más, szerkezeti változásainak, amelyek eredményeképpen hatékonyabb ragadozó vagy túlélô válhatna belôle. Nincs kizárva, hogy környezeti hatások törlik el a Föld színérôl az élôlények egy egész osztályát, tekintet nélkül arra, hogy milyen bonyolult a szervezetük (példa erre a dinoszauruszok kipusztulása, amit valószínűleg valamilyen környezeti katasztrófa, például egy üstökös vagy más égitest becsapódása okozott). Talán a tudat felbukkanása kedvezôtlen hatással van a túlélésre (mint ahogy ez lenne a helyzet például abban az esetben, ha a reprodukció erôs fájdalom tudatosulásával járna). Számtalan olyan tényezôt sorolhatnánk fel, amelyek hatására vakvágányra futhat a folyamat. A természetes kiválogatódás elve tehát nem teszi szükségszerűvé a tudatos élet kifejlôdését (szemben például a jó fizikai elméletekkel, mondjuk a gravitáció törvényével, amelyek hatása az egyéb körülményektôl függetlenül, mindig, következetesen és kikerülhetetlenül érvényre jut). Sôt, az elmélet még csak valószínűbbé sem teszi a fejlôdésnek ezt az útvonalát az egyéb lehetôségeknél. Minthogy az elméletben egyetlen olyan tényezô sincs, amelyik biztosítékot nyújtana a fejlôdést a ,,helyes'' irányban segítô, progresszív mutációk létrejöttére, továbbá arra, hogy a létrejövô mutánsokat a környezet támogatólag befogadja, vagy a létért való küzdelem során a bonyolultabb szervezetek egyáltalán kedvezôbb helyzetbe jutnak. A biológusok között is vita folyik arról, hogy a természetes kiválogatódás valószínűbbé, vagy éppen kevésbé valószínűvé teszi-e a bonyolultság növekedését. W. McCoy érvelése szerint például ,,az evolúció sokkal inkább divergens és tétován kóborló folyamat, mintsem feltartóztathatatlan fejlôdés a növekvô komplexitás irányába''.[62] Azt gondolhatnánk, hogy ez valószínűtlenné teszi a nagyfokú összetettség megjelenését, minthogy a szerkezetek véletlenszerű kölcsönhatásaik során rendszerint inkább a leépülés és bomlás irányába változnak. Arthur Peacocke ugyanakkor a ,,fokozódó komplexitás iránti hajlamról'' beszél,[63] ami a bonyolultságot elônyben részesítô evolúciós változások nagyobb súlyán keresztül érvényesül. Ez természetesen valószínűbbé, sôt, talán elkerülhetetlenné tenné a komplexitás kifejlôdését. A problémát annak a tényezônek a megtalálása jelenti, ami ilyen arányeltolódást okozhat a bonyolultság javára. Lehetséges, hogy a mutáció létrejöttének folyamatába épül be valamilyen aszimmetria, amely gondoskodik az egyre bonyolultabb mutánsok létrejöttérôl. Késôbb a véges erôforrásokért folytatott harc is elônyben részesítheti az összetettebb szervezeteket. Ez a versengés nyilvánvalóan azon egyedek kiválogatódását segíti elô, amelyek hatékonyabban tudják megszerezni a fennmaradásukhoz szükséges energiát (táplálékot), azáltal, hogy legyôzik versenytársaikat és szaporodnak. Amennyiben a bonyolultság fokozza ebbéli hatékonyságukat, akkor kedvezô tulajdonságnak minôsül. A természetes kiválogatódás során elônyös tulajdonságok a hatékony energiafelhasználás, a küzdôképesség és a szaporodóképesség. Ha felbukkan egy olyan szervezet, amely e tulajdonságok bármelyikét tekintve csak egy kicsit is jobb másoknál, akkor az ,,kiválogatódik''. Nem tudjuk azonban elôre megmondani, hogy egyáltalán kialakul-e a mutáció révén egy ilyen szervezet, ha igen, pontosan milyen lesz, és hogy fennmaradását hosszú távon is támogatni fogja-e a környezete. Ha például kifogy valamelyik táplálékforrás, akkor a környezet azokat a szervezeteket részesíti elônyben, amelyek más táplálék fogyasztásával is fenn tudják tartani magukat. Az ellenségek elpusztítására alkalmas agresszivitás a saját faj ellen is fordulhat. A természeti katasztrófák viszont elpusztíthatják az összes utódot. Mindezen esetekben a túlélés szempontjából elônyösnek hitt tulajdonságokról kiderülhet, hogy mégsem azok. A felsorolt és azokhoz hasonló tényezôk miatt nem garantálható a bonyolultság növekedése. Ha alaposabban szemügyre vesszük, mit ért Peacocke ,,hajlam''-on, akkor kiderül, hogy nem többet, minthogy ,,a biológiai fejlôdés egésze során általános tendencia mutatkozott a bonyolultság és annak növekedése irányába''.[64] Mivel csupán ez az egyetlen egy bolygó jelenti az életterünket, ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy mindez a folyamat csak egyetlen egyszer játszódott így le. Még csak azt sem jelenti, hogy ez így valószínű (vagyis hogy a legtöbb Földön kívüli világban hasonló lett volna az események menete). Végeredményben tehát arra a következtetésre jutunk, hogy a természetes kiválogatódás elve egyetlen kiszemelt evolúciós útvonalat sem tesz nagyobb valószínűségűvé bármely másiknál.[65] Az azonban állítható, hogy ha minden, az ügy szempontjából fontos oksági és környezeti feltétel megfelelô (tehát a ,,megfelelô'' környezeti feltételek közepette a ,,megfelelô'' mutációk jönnek létre), akkor valószínű, hogy bizonyos fokú bonyolultsággal és szervezettséggel rendelkezô egyedek válogatódnak ki. Ez viszont szükséges feltétel a tudatosság létezése szempontjából, amely valószínűleg kiválogatódik, ha egyáltalán létrejön. Ez azt jelenti, hogy az evolúció folyamata teljes mértékben attól függ, hogy a megfelelô környezeti feltételek mellett az alkalmas mutációk forduljanak elô. Véleményem szerint az, amit a hívô Peacocke zgy nevez, hogy a ,,bonyolultság, az információ feldolgozó és tároló képesség, a tudatosság, fájdalom iránti érzékenység, sôt, maga az öntudat növekedése iránti hajlam'',[66] az nem más, mint annak megfogalmazása, hogy az evolúció teljes oksági és környezeti feltételrendszerét ,,a teremtô Isten eltervezte és beépítette''[67] a természetbe, hogy pontosan a szükséges tulajdonságok jöjjenek létre. Itt azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a ,,teljes oksági és környezeti feltételrendszernek'' tartalmaznia kell magának Istennek a létezését is, mint a Világegyetem végsô okát és célját. A hívôk soha nem úgy gondolnak a Világegyetemre, hogy az ,,természetes'', a szónak abban az értelmében, hogy arra Istennek semmiféle befolyása nincsen. Azt sem gondolják azonban a Világegyetemrôl, hogy annak működésébe Isten folyamatosan beavatkozik, sorozatosan megszegvén a természet törvényeit. A hívôk olyannak tekintik a Világegyetemet, mint amit folyamatosan létezésben tart Isten, aki természeténél fogva elkerülhetetlenül és állandóan irányítja és vezérli a Világegyetemben végbe menô folyamatokat, melyek ennélfogva saját tulajdonságaikban a teremtés isteni célját fejezik ki. Ebben az értelemben kizárólag Isten létezése magyarázhatja meg az evolúcióban oly nyilvánvalóan jelen lévô, a komplexitásra való hajlamot. Mennyi mindent tud a természetes kiválogatódás megmagyarázni? Ha elvonatkoztatunk a céltudatos teremtô eszméjétôl, akkor egyedül a természetes kiválogatódás elve aligha kínál olyan érvet, amelynek alapján a komplexitás kifejlôdésére utaló hajlam megjelenését várhatnánk. Szigorúan értelmezve, a természetes kiválogatódás elmélete nem állítja, hogy a bonyolultabb szervezetek elônyösebb helyzetben lennének. Egyszerűen csak annyit jelent ki, hogy a szűkös erôforrásokért folytatott harcban gyôztesek és vesztesek egyaránt lesznek. A gyôzteseket nevezzük ,,jobban alkalmazkodóak''-nak, csupáncsak azért, mert nekik sikerült a túlélés, a többieknek nem. Elôre azonban nem tudjuk megmondani, ki fog a legjobban alkalmazkodni. Jó példa erre az emberi faj. Azt gondolhatnánk, hogy a földi körülmények közt az ember alkalmazkodott legjobban a túlélés feltételeihez, hiszen az ember gondolkodó, értelmes lény, amely képes saját környezetének megváltoztatására is. Éppen ezen tulajdonságaiból kiindulva azonban felettébb könnyű elképzelni, hogy a túlélésért folytatott küzdelem során kialakult háborúskodó ösztöne következtében az emberiség könnyűszerrel és rövid idôn belül eltüntetheti saját magát Földrôl. Ezt követôen valamelyik másik faj lesz a túlélô, például a hangyák, amelyek jól elviselik a nukleáris háborúval együtt járó erôs radioaktív sugárzást. Így végsô soron a hangyák bizonyulnának a legjobban alkalmazkodó fajnak. A lényeg az, hogy elôre nem tudhatjuk, melyik faj fog a leginkább alkalmazkodóképesnek bizonyulni. A tényleges helyzettôl függ, hogy valójában ki az, aki túléli az adott helyzetet, nem pedig attól, hogy melyik fajnak illene a túlélônek lennie. Végülis puszta szerencse dolga, hogy a bonyolult, tudatos szervezetek lesznek sikeresebbek a túlélésben, vagy éppen az egyszerű, érzéketlen lények. Valójában az elv alapján csupán egy negatív állítás fogalmazható meg, miszerint lesznek olyan mutációk, amelyek nem pusztulnak ki a létért folytatott küzdelem során. Ez viszont nem jogosít fel annak kijelentésére, hogy a túlélô mutánsok azért sikeresek, mert nagyobb a túlélési értékük (mintha ezt legalábbis meg lehetne határozni attól függetlenül, hogy mi lesz a túlélésért folytatott harc végsô kimenetele). Könnyűszerrel el tudjuk képzelni ugyanis olyan fajok túlélését, amelyeknek semmiféle túlélési értékük nincsen. Az emberi féregnyúlvány (vakbél) például olyan szerv, amely annak ellenére generációról generációra öröklôdik, hogy ma már semmiféle túlélési értéke nincs. Ha igazuk lenne a keményvonalas materialistáknak, akik azt hiszik, hogy a tudat csupán az agyműködés mellékterméke, akkor ugyanilyen példa lenne a tudat öröklôdése. A materialisták számára a tudat nem játszik szerepet a természeti világ oksági folyamataiban, így az teljességgel közömbös a túlélés szempontjából. Ennek ellenére világunkban az agy meglehetôsen jól fennmaradt. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy nem magyarázhatjuk az élôlények minden tulajdonságának jelenlétét az adott tulajdonság túlélési értékével. Itt is kiderült tehát, hogy a hipotézis nem ad számot minden biológiai tényrôl. Nem ragadtatom magamat arra az abszurd kijelentésre, miszerint a természetes kiválogatódás elmélete haszontalan. Ha valaki -- Darwinhoz hasonlóan -- kíváncsi arra, hogy a különbözô helyeken miért fordulnak elô ugyanazon élô fajok eltérô változatai, akkor számára a hipotézis meggyôzôen bizonyítja, hogy ez a sok apró mutáció felhalmozódásának tudható be. Nagyon gyakran működésében is tetten érhetjük ezt a folyamatot. A sarkvidéken a fehér bundájú medvék jobban védve vannak, mintha barna lenne a szôrük -- feltéve, hogy az éghajlat nem változik meg, hogy elegendô élelem áll rendelkezésükre, hogy nem élnek a környéken olyan ragadozók amelyek kifejezetten a fehér bundát kedvelik, hogy a szôr fehér színét okozó gének nem hordoznak egyúttal valamilyen ártalmas tulajdonságot is, és hogy a barna medvék között nem létezik egy még ennél is jobb mutáns, amelyiknek mondjuk méregfoga lenne. A folyamat tehát csak rendkívül sok ,,ha'' teljesülése esetén működik. Mindamellett az elmélet kifogástalanul eredményt ad, ha utólagos éleslátásunk birtokában visszatekintünk a már megtörtént eseményekre. Kijelenthetjük, hogy az emberek jól alkalmazkodnak a különbözô környezeti feltételekhez, ezért fennmaradnak, valamint eredményesen szaporodnak, így azután pusztán e két területen mutatott kiemelkedô hatékonyságuknak köszönhetôen elérték, hogy bolygónkon az uralkodó fajjá váltak. Az emberi jellem sok különös tulajdonságát is megmagyarázhatjuk, ha rámutatunk arra, hogy azok az evolúció meghatározott szakaszaiban miképpen szolgálták fajunk túlélését. Saját korlátain belül a természetes kiválogatódás tanulságos elmélet. Ennek ellenére meglehetôsen drasztikus eljárásnak tűnik úgy tenni, mintha minden meghatározó emberi jellemvonás (különös tekintettel a tudat, az erkölcsiség, az ész, a tudomány és a művészet kifejlôdésére) megfelelôen magmagyarázható lenne, ha kimutatjuk, miképpen járult hozzá a hatékonyabb uralkodáshoz vagy szaporodáshoz. Az ilyen magyarázat-próbálkozások (például az emberi szociobiológia) felettébb ellentmondásosak, és soha nem szolgáltattak meggyôzô részleteket. Legjobb esetben is csak a lehetséges magyarázatokra utaló elképzeléseknek tekinthetôk, melyek részletes kidolgozása esetleg a jövôben lehetséges lesz, semmiképpen nem a meghatározott részletek tényleges magyarázatának. Az a terv, hogy az uralkodó életformák jellegzetességeit egyszerűen a túlélési érték fogalmával magyarázzuk meg, ellentmondásos és roppant bizonytalan. Emlékezetünkbe idézhetjük Marx Károly próbálkozását, aki az egész emberi kultúrát a közgazdasági tényezôkkel, a termelés és a kereskedelem fogalmaival próbálta megmagyarázni. A próbálkozásnak volt bizonyos egyszerűsítô jellege, és sok kulturális jelenséget új, altalában kételkedô megvilágításba helyezett. Az új felfogás rendelkezett a tekintélyrombolás elônyével, mint minden kellemes megrázkódtatás, amely a hagyományos értékek serdülôkori kigúnyolásából ered. Az újdonság okozta megrázkódtatással azonban az a baj, hogy hamarosan elmúlik az újdonság varázsa és az új jól ismert régivé válik. Alaposabban szemügyre véve, a marxista magyarázat részleteiben csaknem teljesen üresnek, gondolatszegénynek, tartalmatlannak bizonyult. A magyarázat egyszerűsége nem érte meg azt a nagy árat, hogy pontosan a megmagyarázni kívánt jelenség sok meghatározó jellegzetességét hagyta figyelmen kívül. Az az elképzelés tehát, hogy valaminek, mondjuk Mozart szimfóniái megalkotásának a magyarázatához akár a gazdasági szükségszerűséghez (a marxista felfogás szerint), akár a túléléshez való alkalmazkodáshoz (a darwinista megközelítés értelmében) folyamodjunk, alaposabban szemügyre véve a helyzetet, egyáltalán nem tűnik megfelelônek. Természetesen a zenei tehetség olyasvalami, ami a gének segítségével öröklôdik, tehát valamikor felbukkant és azóta megôrzôdött az emberi génállományban. Ha azonban ezt azzal próbáljuk megmagyarázni, hogy a zenei tehetségnek túlélési értéke van, akkor rendkívüli fantáziára és képzelôerôre lenne szükségünk. Még ha valaki ki is ötlene egy efféle történetet, Napnál is világosabb, hogy számtalan más, ugyanolyan jó mese is kitalálható. Darwin egyhelyütt kijelenti, hogy ,,Semmi nehézséget nem látok annak elképzelésében, hogy a medvék egyik fajtája a természetes kiválogatódásnak köszönhetôen fokozatosan egyre jobban alkalmazkodjék a vízi életmódhoz, miközben egyre nagyobb szájuk lenne, míg végül létrejönne valamilyen hatalmas, bálnára emlékeztetô teremtmény''.[68] Nem okoz különösebb nehézséget, hogy elképzeljünk egy olyan bálnafajt, amely talán a fókák üldözése közben egyre jobban megkedveli a szárazföldi életmódot, például úgy, hogy uszonyai lábakká alakulnak, testméretük lecsökken, hogy könnyebben tudjanak mozogni, míg végül olyan bundás teremtménnyé fejlôdnek, mint a medvék. Pontosan ez a probléma napjainknak ezzel a tudományos mítoszával. Az utólagos bölcsesség segítségével bármit meg tud magyarázni. Arra kezdhetünk gyanakodni, hogy ez a fejtegetés túlságosan általános, ezért még számos kiegészítô érvre van szükség, ha megfelelô magyarázatot akarunk adni a tudatos lények evolúciójára. Eltekintve attól, hogy az elmélet legfôbb érdeme az utólagos bölcsesség, a természetes kiválogatódás túlságosan leegyszerűsítettnek és egysíkúnak tűnik ahhoz, hogy megfelelô módon számot tudjon adni a bonyolult és érzô életformák rendkívül sokféle tulajdonságának kifejlôdésérôl. Másrészt viszont túlságosan bizonytalan és rugalmas ahhoz, hogy az evolúciós folyamat kielégítôen pontos magyarázatát adja, noha minden ilyen magyarázat esetében nagyon hasznos segédeszköznek kell tekintenünk (ahogyan azt maga Darwin is elképzelte).[69] Helye van tehát a másfajta magyarázatoknak, és igény is van azokra, közöttük arra az elhatározott szándékot feltételezô magyarázatra is, amelyet a hívô felfogás kínál. Fejlôdés az evolúció során: Darwin dilemmája A természetes kiválogatódás elmélete még kevésbé alkalmas annak elôrejelzésére, hogy milyen életformáknak kell keletkezniük, ha az elméletet primitív, önreprodukáló szervezetekre alkalmazzuk. Mindamellett ez nem akadálya annak, hogy jó tudományos elmélet legyen. Végül is a paleontológiában és a geológiában is számos olyan jó, tudományos hipotézist állítottak már fel, amelyek nem adnak pontos elôrejelzéseket. Kételkednünk kell azonban mindenféle olyan állításban, mely szerint a természetes kiválogatódás az evolúció minden rejtélyének tökéletesen megfelelô magyarázatát adja.[70] Egy minden szempontból kifogástalan tudományos elméletnek a ténylegesen bekövetkezô események elôfordulását legalábbis felettébb valószínűnek kell elôrejeleznie. Iskolapéldái lehetnek ennek Newton törvényei, melyek a külsô zavaroktól mentes mechanikai rendszerekben bekövetkezô eseményeket nemcsak nagyon valószínűnek, hanem gyakorlatilag bizonyosnak jelzik. A természetes kiválogatódás elméletét illetôen az a különös helyzet állt elô, hogy Darwin legalább egyik gondolatmenete szerint az értelmes életformák felbukkanása nem bizonyos, de még csak nem is nagyon valószínű. Sôt, az elmélet szerint ez az esemény rendkívül valószínűtlen. Ez végsô soron elég furcsa viselkedés egy tudományos hipotézis részérôl. A természetes kiválogatódás elmélete szerint a mutációk véletlenszerűek, azaz nem létezik olyan beépített tendencia, amelynek következtében a fejlôdés egy meghatározott irányba haladna. Darwin ezt így fogalmazta meg: ,,... nem szükségszerű, hogy állandóan tovább fejlôdjenek ...''.[71] Hevesen elutasítja azt az elképzelést, mely szerint az evolúciós folyamatban valamilyen cél rejtôzik: ,,Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint ha valaki .... a hasznossággal vagy a végsô okok elméletével akarná magyarázni.''[72] Egyáltalán nincs tehát oka annak, hogy miért ,,fejlôdnek'' a dolgok. Darwinnak azonban kétségei vannak ezt illetôen, hiszen gyakran egész más hangot üt meg: ,,Mivel pedig a természetes kiválasztás csupán minden élôlény java révén és annak javára működik, mindennemű testi és szellemi képesség további tökéletesedés irányába fog haladni.''[73] Meg is személyesíti a természetes kiválogatódást, mint valamilyen kvázi-gondviselésszerű erôt: ,,Milyen határt szabhatunk annak az erônek, amely hosszú korszakokon keresztül működik és szigorúan megvizsgálja minden teremtmény alkatát, felépítését és szokásait, -- a hasznosat pártfogásába veszi, a károsat elveti? Én nem látom, hogy korlátja lenne ennek az erônek, mely minden formát lassan és tökéletesen idomít hozzá az élet legbonyolultabb viszonyaihoz.''[74] Ebben az okfejtésben Darwin bárminemű szembetűnô elfogódottság nélkül beszél a fejlôdésrôl: ,,... nincs logikai képtelenség abban, hogy bármely szerv változó életfeltételek között, a természetes kiválogatódás útján, az elképzelhetô legnagyobb tökéletességet elérhesse.''[75] Éppen ez azonban a probléma. Logikailag lehetséges, hogy a tökéletesség bármilyen foka létrejöjjön. De logikailag éppúgy lehetséges az is, hogy egyáltalán nem jön létre a tökéletesség. Az elmélet tehát bármilyen történést képes megmagyarázni, egyszerűen azt állítva, hogy az nyilvánvalóan a létért folytatott küzdelem eredménye. Mindez gyanakodóvá tesz az olyan állításokkal szemben, amelyek szerint az elmélet teljeskörű magyarázatot ad minden egyes megtörtént eseményre. Az elmélet semmi egyebet nem állít, csupán annyit, hogy egyes mutációk rendkívül elônytelenek, ezért kirekesztôdnek. Mások viszont enyhe elônybe kerülnek, bár senki nem tudja elôre megmondani, miféle elôny lesz ez, kivéve, ha fokozza a szaporodás hatékonyságát és megnöveli a túlélés képességét, bármilyen életkörülmények közé is kerül a faj. Még ez sem ad elég biztos támpontot annak felderítéséhez, hogy milyen életformák állják ki a túlélés próbáját. Ahogy Darwin megfogalmazza: ,,... de valószínűleg egyetlen esetben sem tudjuk pontosan megmondani, miért gyôzte le az egyik faj a másikat az életért való nagy harcában.''[76] Ez lényegében egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk, hogy létezik valamilyen magyarázat a földi evolúció menetére, de nem tudjuk, mi az. Úgy tűnhet, hogy azok az élôlények lesznek leginkább hajlamosak a túlélésre, amelyek kifejlesztik a környezet érzékelésére (tudásra tesznek szert) és annak megváltoztatására (mozgás és cél) való képességet. Ne feledkezzünk azonban el arról, hogy az élô szervezetek kétségtelenül a ,,túlélésre törekszenek'', kifejlesztik az ehhez szükséges optimális stratégiát, ezért nincs különösebb ok magában a természetes kiválogatódás elvében annak magyarázatára, hogy a mutációk révén miért elsôként ezek a képességek alakulnak ki. Minthogy a természetes kiválogatódás csak a meghatározott környezeti feltételek közepette létrejövô mutációkkal tud gazdálkodni, könnyen elképzelhetô, hogy a mutáció folyamata és az ökoszisztémában végbemenô változások természete sokkal fontosabb az élet evolúciójának magyarázata szempontjából, mint a természetes kiválogatódás elve, bár vitathatatlanul fontos az utóbbi is. Eldredge és Gould kidolgozták a ,,nyomatékosított egyensúly'' hipotézisét, amely szerint a fokozatos mutációkkal jellemezhetô, hosszú idôszakokat epizódszerű események nyomatékosítják, melyek során nagy, gyors és ugrásszerű genetikai változások (azaz nagy és hirtelen ugrások révén megvalósuló változások) következnek be a viszonylagos genetikai elszigetelôdés feltételei esetén.[77] Az ilyen változások a szelekciós hatás érvényesülése elôtt következnek be, bár természetesen ezek is a természetes kiválogatódás tárgyai, ha már egyszer léteznek. Ez azt jelenti, hogy fontos értelmezô szerepet játszanak az evolúciós folyamatban. Ez viszont arra enged következtetni, hogy míg maga a természetes kiválogatódás a megismerés szükséges része, az semmiképpen nem adja az evolúciós folyamat teljes magyarázatát. Nyilvánvalónak látszik, különösen a törzsfejlôdéstani változások fokozatossági szemlélete alapján, hogy a fertôzôképes vírusok egyes formái a lehetô leghatékonyabban tudnak kipusztítani más szervezeteket és ugyanígy tudják magukat -- sok mutációt létrehozva -- szaporítani. A mutánsok tudattalan és bármilyen megfogalmazható cél nélküli lények. A kis genetikai elônyök várhatóan elnyomódnak a nagy genetikai populációkban, vagy a különbözô, velük összeegyeztethetetlen elônyös tulajdonságok kitörlik azokat. A fertôzôképes vírus a kicsiny és fluktuáló mutációk környezetében fennmarad, mert hatékonyan megsemmisít minden nála bonyolultabb szervezetet, amely, ha létrejönne, feltételezhetôen uralkodóvá válhatna fölötte. A nyomatékosított egyensúly elképzelése szerint némely egyedek hirtelen felhalmoznak számos elônyös tulajdonságot (amint az nyilvánvalóan a Homo sapiens esetében történt, amely faj mintegy 15.000 év leforgása alatt az egész lakható világot uralma alá hajtotta). Mindez csak akkor történhet meg, ha -- amint például az emberszabású agy kifejlôdése esetén történt -- az ugrásszerű átalakulás számottevô elônyt jelentett a túlélés szempontjából. Maga Stephen Gould nem tekinti az evolúciót olyan folyamatnak, amelynek célja van, ezért számára úgy tűnik, hogy az ugrásszerű átalakulás -- ha egyáltalán bekövetkezik --, sokkal kevésbé valószínű, mint a fokozatos törzsfejlôdés elmélete szerint. Könnyen belátható azonban, hogy ami a ,,véletlenszerű mutációk'' elmélete alapján rendkívül valószínűtlennek látszik, az roppant valószínűvé válik, ha olyan elméletet fogadunk el (például az istenhívô világképet), amelyben magába az anyagi Világegyetem szerkezetébe épül be a tudatos lények kifejlôdésére való törekvés. Egyrészt kijelenthetjük, hogy a környezetüket tudatosan megismerô és ellenôrzésük alá vonó lények jó eséllyel képesek a túlélésre. Egészen más dolog viszont annak kijelentése, hogy ezek a lények valószínűleg a szerves anyag mutációja és önsokszorozása teljes mértékben vak, és cél nélküli, ismétlôdô alkalmazásának eredményeképpen alakulnak ki. Az elsô állítás egészen egyszerűen és nyilvánvalóan igaz. A második állítás azonban teljesen valószínűtlennek tűnik. Talán semmivel sem valószínűtlenebb, mint bármely más lehetôség, amely ugyancsak véletlenszerűen elôfordulhat a Világegyetemben. A természetes kiválogatódás elméletében azonban egyetlen olyan állítás sincs, amely szerint valószínű lenne a tudatos életformák mutációk eredményeképpen történô kifejlôdése (vagyis az, hogy egyáltalán fellépnek a tudat fejlôdése irányába haladó mutációk). Éppígy azt sem mondja ki az elmélet, hogy a tudatos lényeknek jó esélyük lenne a túlélésre a potenciálisan ellenséges környezetben (vagyis azt, hogy lenne olyan környezet, amely eltűri az ilyen lényeket). A természetes kiválogatódás szerint tehát, más szavakkal, a tudatos lények megjelenése semmivel sem valószínűtlenebb, mint a természet alaptörvényei ismételt alkalmazásának bármely egyéb következménye. Mindez azonban még így is rendkívül valószínűtlen, csupán a természet véletlen szerencséje, nem pedig a folyamat elôrejelezhetô végkimenetele. A különbséget Isten jelenti A természetes kiválogatódás elmélete nem képes elôrejelezni az érzô életformák kialakulását, sôt, tulajdonképpen rendkívül valószínűtlenné teszi, bár nem zárja ki azok megjelenését. Nos, józan ésszel ez nem tekinthetô egy széles körű magyarázatot nyújtó, tudományos elmélet ismérvének. Teljesen ésszerű lenne arra a következtetésre jutni, hogy a természetes kiválogatódásnál sokkal jobb hipotézis, ha feltételezzük Isten létezését, aki kozmikus elmeként úgy irányítja a mutációkat, hogy azok elvezessenek a tudatos lényekbôl álló közösséghez. Isten feltételezése esetén ugyanis felettébb valószínű az érzô lények kifejlôdése az egyszerű szerves molekulákból, míg a természetes kiválogatódás hipotézise szerint ugyanez roppant valószínűtlen. A hívônek jogában áll azzal érvelni, hogy a természetes kiválogatódás a fizika alaptörvényeivel együtt valószínűvé teszi az érzô életformák kialakulását. Ebben az esetben úgy vélhetjük, hogy Isten úgy tervezte meg az alaptörvényeket, hogy azok hosszú távon így vagy úgy tegyék lehetôvé tudatos lények létrejöttét. A természetes kiválogatódást tekinthetjük annak a módszernek, amelyen keresztül Isten teremtésre vonatkozó elképzelése valóra válik, anélkül, hogy ellentmondásba kerülnénk a természet törvényeivel. Nem lenne szükség Isten feltételezésére annak megmagyarázásához, hogy a természetes kiválogatódás miért a valóságban megfigyelhetô irányban halad, abban az esetben, ha a fejlôdés könnyűszerrel haladhatott volna bármilyen más irányba (vagy egyáltalán nem lett volna iránya). De Istennek még ebben az esetben is lenne bizonyos értelmezô szerepe, hiszen Ô szolgáltatná a fizikai törtvények összessége létezésének okát, és ô rendelné hozzá a fejlôdés folyamatához annak célját (nevezetesen az Istennel kialakítandó tudatos kapcsolatot).[78] Ilyen összefüggésben Isten és a természetes kiválogatódás nem tekinthetô két, egymással versengô hipotézisnek. Isten lenne a természetes kiválogatódásba beágyazott, véges, oksági folyamatok végsô oka, aki azonban nem avatkozna be pótlólagos okként ezen folyamatokba. A magam részérôl nem szívesen fogadom el ezt az egyébként vonzó képet. Nem vagyok ugyanis meggyôzôdve arról, hogy a természetes kiválogatódás elve egymagában valószínűvé tudja tenni az értelmes lények kialakulását. Természetesen mindez lehetséges. Csaknem bármi lehetséges ugyanis, ott, ahol nem vonatkoznak alapvetô metafizikai kényszerek azokra a dolgokra, amelyek létezhetnek. Nem hiszem azonban, hogy ami lehetséges, annak elôbb vagy utóbb meg is kell történnie. Ha csak a természetes kiválogatódást vesszük alapul, akkor nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy értelmes lények egyáltalán létrejöjjenek egy a miénkhez hasonló világegyetemben, éppúgy, ahogy e Világegyetem puszta létezése is nagyon valószínűtlen. Ha valószínűbbé akarjuk tenni az értelmes lények megjelenését, akkor valamiképpen ,,súlyozni'' kell a bekövetkezô események valószínűségét, oly módon, hogy az elôbb vagy utóbb elkerülhetetlenül az értelem kifejlôdéséhez vezessen. Nagyon nehéz elképzelni, milyen fizikai súlyozás lenne lehetséges, és az elképzelésem szerint valami ilyesféle súlyozás felvetése nem lenne kedvezôbb fogadtatású, mint az isteni oksági befolyásolás hipotézise.[79] Egy fizikai természetű súlyozásnak fizikailag kimutathatónak kellene lennie, mondjuk a molekulák fizikai szerkezetében. Ilyent természetesen eddig nem sikerült kimutatni. Ezért továbbra is az a véleményem, hogy bár a természetes kiválogatódás meg tudja magyarázni, miért kerülnek ennek során elônyösebb helyzetbe a pontosabb információfeldolgozó- képességgel rendelkezô szervezetek, ha egyszer már kialakulnak, azonban nem tud számot adni azokról a legkorábbi mutációkról, amelyek valószínűbbé tették az ilyen rendszerek kialakulását, mint azt, hogy nem alakulnak ki. Az sem valószínűsíthetô, hogy az a természetes kiválogatódás működését megengedô környezet toleráns marad bármely életformával szemben, ugyanakkor sokkal kevésbé toleráns a bonyolultabb formákkal szemben. Emiatt a természetes kiválogatódás útján végbemenô evolúciót sokkal bizonytalanabb és ingatagabb folyamatnak tartom, mint ami összeegyeztethetônek tűnik a cél vezérelte folyamatok hívô elképzelésével. Természetesen arra számítok, hogy a neodarwinisták, közöttük például Richard Dawkins is, teljes szívükbôl egyetértenek ezzel a megállapítással. A fizikai okok és folyamatok körében nem látok módot ezen bizonytalanság orvoslására. Más szavakkal kifejezve ez azt jelenti, hogy bár lehetséges a folyamat, azonban túlságosan valószínűtlen és bizonytalan ahhoz, hogy megvalósuljon, majd ezt követôen magára hagyja az az Isten, akinek a gondolkodó lények létrejötte a célja. Ebben az értelemben Isten folyamatos oksági tevékenysége tűnik a legjobb magyarázatnak az egyre nagyobb fokú tudatosság és szándékosság irányába történô fejlôdést illetôen, aminek a földi élet tényleges fejlôdéstörténetét szemügyre véve tanúi lehetünk. Miként lehet elképzelni Isten efféle folyamatos oksági tevékenységét? A legtöbb hívô úgy szeretne beszélni Istenrôl, mint akinek valamilyen közvetlen oksági befolyása van a világra. Elfogadják az ember Istenhez fűzôdô tudatos viszonyát, továbbá azt, hogy Isten fogékony az emberi cselekvésekre és imádságokra. Olyan értelemben akarják látni Istent, mint aki fellebbenti a fátylat bizonyos tényekrôl, vagy befolyásolja egyes emberek életét, és aki általános oksági kapcsolatban áll az emberi világgal. Az ilyen oksági kölcsönhatás egészen más formát ölthet, mint a közönséges fizikai okság megnyilvánulása, minthogy Isten nem tekinthetô véges vagy fizikai oknak. Mégis nyilvánvalóan a legtöbb hívô szerint Isten létezése következtében az emberi élet másként alakul, mintha nem létezne Isten. Ez magában foglalja, hogy a világ eseményeit Isten oksági módon befolyásolja, hiszen azok olyan irányban haladnak, amerre Isten létezése nélkül nem tartana vagy tarthatna a fejlôdés. Nem úgy kell azonban erre gondolni, mintha léteznének a fizikának vagy a biológiának valamilyen kötelezô erejű törvényei, amelyeket Isten alkalmanként módosít, hogy a dolgokat a helyes irányba terelje. Számomra szimpatikusabb az az Arthur Peacocke által felvázolt elképzelés a ,,felülrôl lefelé ható'' vagy ,,egész-rész okság''- ról,[80] ahol durván fogalmazva egy bonyolult egész természete befolyásolja részei természetét. A hívô számára a legvégsô bonyolult egészet a Világegyetem és Isten jelenti. Isten a végsô valóság, aki folyamatosan létezésben tartja a Világegyetemet, és meghatározza annak tulajdonságait. Egyes istenhívôk (pontosabban fogalmazva ,,deisták'') azt hiszik, hogy Isten a kezdet kezdetén megalkotta a világot, majd ezután már semmit nem kellett tennie vele. A teremtés egy sokkal kielégítôbb elképzelése szerint viszont Isten minden pillanatban gondoskodik a Világegyetem fennmaradásáról, így valójában minden pillanat egyúttal a teremtés pillanata is. E gondolatmenet értelmében Isten -- akár cselekvô részeseként, akár passzív szemlélôként -- meghatározza, hogy bármely adott pillanatban milyen legyen a Világegyetem. Isten akkor határoz meg egy állapotot aktívan, ha az illetô állapot Isten közvetlen szándékai által létezik. Ezzel szemben Isten egy állapotot passzívan határoz meg, ha az az állapot Isten által lehetôvé tett véges okok eredményeképpen létezik, anélkül, hogy létrejötte közvetlenül Isten szándékában állna. Isten nem fogja egyik pillanatról a másikra alapvetôen megváltoztatni a Világegyetem természetét, máskülönben nem állnának a változások mögött felfogható elvek és egyáltalán nem lenne összhang a Világegyetemben. Isten azonban nem kényszerül arra, hogy egy kiszemelt pillanathoz tartozó teremtést teljes egészében meghatározza az azt megelôzôen történt dolgok összessége, és hogy kizárólag ezek határozzák meg, természetesen az egyetemes és alapvetô törvényszerűségek rendszerével együtt. Isten tetszése szerint akár új módokon is reagálhat és újszerű cselekvéssorokat is kezdeményezhet. Az az egyetlen tény, hogy Istennek meghatározott szándékai vannak a Világegyetem jövôjére nézve, egyúttal magában foglalja azt is, hogy a Világegyetem egyes részeinek természetét is ezek a szándékok határozzák meg. Létrejön tehát a ,,felülrôl lefelé ható'' okság, amely Istentôl, a végsô fenntartó és teremtô erôtôl kiindulva eljut a Világegyetem minden részébe, amelyeknek mindemellett megvan a saját véges erejük és képességük. Az okság legjobban annak alapján képzelhetô el, amit A. N. Whitehead matematikai fizikus és filozófus a nagyobb fejlettség vagy a pozitív lehetôségek ,,vonzerejének'' nevezett.[81] Az isteni okság térben és idôben egyetemes. Állandó befolyásoló tényezôként működik, amely nem szakítja meg és nem zavarja meg a véges dolgok saját hatóerejét, azonban ezen erôkkel együttműködve elôsegíti az isteni célok kiteljesedését. A hívô képes meghatározni a fizikai Világegyetem legvégsô szellemi környezetét, amely oly módon fejti ki befolyásoló kényszereit, hogy feltáruljanak eredendô lehetôségei. Ez az egyik lehetôség annak az általános oksági befolyásnak a megértésére, amelyet Isten az evolúció menetére gyakorol. Egy egyszerű Isten tevékenysége Úgy is gondolhatunk Istenre, mint aki az egész Világegyetem történetére kiterjedôen eltökélte, hogy szabadon választott, szeretetteli kapcsolatokon alapuló közösségbe gyűjti a tudatos lényeket. Ez a szándék alakította ki a Világegyetem kezdeti törvényeit, és az abban található, bonyolultabb lehetôségeket. Általánosságban Isten maximális befolyást fejt ki annak érdekében, hogy jó összhang alakuljon ki a természet és annak valószínűségi törvényei viszonylagos önállósága, valamint a véges közreműködôk szabadsága között. Isten oksága fizikailag kimutathatatlan lesz, minthogy az isteni befolyás nem sorolható be az olyan mennyiségi tulajdonságok közé, mint például a tömeg vagy az energia. Ezzel szemben valamilyen végsô paraméter vagy kényszer formájában fog megjelenni, ami a fizikai Világegyetem minden egyes részét más módon befolyásolja, a részek szervezeti bonyolultságától és a közöttük lévô kapcsolatoktól függôen. Egy ilyen isteni okság létezése magában hordozza, hogy elvileg lehetetlen minden fizikai folyamatra megadni a fizikai okság tökéletesen determinista leírását. Sôt, egy ilyen leírás egyáltalán nem adható meg, még a szigorúan vett newtoni értelemben sem. A fizikus John Houghton ezt így fejezi ki: ,,A kezdeti feltételek soha nem adhatóak meg tökéletes pontossággal, ezért az elôrejelezhetôségi horizont képviseli azt az alapvetô határt, ameddig képesek vagyunk elôrejelzést készíteni.''[82] Ha valaki megpróbálná abszolút pontossággal megadni a kezdeti feltételeket, akkor azonnal szembetalálja magát a Heisenberg-féle határozatlansági relációval, amely kizárja az egymással összefüggô fizikai mennyiségek egyidejű és pontos ismeretét. Függetlenül attól, hogy ennek a természet mélyén rejtôzô valamilyen alapvetô bizonytalanság-e az oka, amint azt a legtöbb fizikus gondolja, vagy valami más, mindenképpen korlátot állít elôrejelzô-képességünk elé. Ugyanakkor az ilyen bizonytalanságnak fel kell erôsítenie a nagyléptékű különbségeket, aminek az eredményeképpen úgynevezett ,,kaotikus tartományok'' alakulnak ki, ahol a mikroszkopikus szintű fluktuációk a rendszer makroszkopikus állapotában bekövetkezô határozott átmenetekhez vezetnek. Mivel a teljes mértékben determinisztikus leírást mostanában a legtöbb fizikus elvileg is lehetetlennek tartja, a fizikát illetôen legalábbis megválaszolatlan marad a kérdés, hogy a fizikai törvények működése determinisztikus, vagyis valamilyen isteni forrás ,,beavatkozását'' nélkülözô-e, vagy nem. A magam részérôl nem szeretem a ,,beavatkozás'' szó használatát, amikor Isten oksági befolyásáról beszélünk, aki a fizikai rendszereket olyannak alkotta meg, amilyenek. Ami azonban a fizika világát illeti, ott teljes mértékben lehetséges, hogy Isten -- bizonyos határok között legalábbis -- számunkra kimutathatatlan módon befolyásolja a fizikai események kimenetelét. Ez a kijelentés mindenképpen igaz, függetlenül attól, hogy a kvantummechanikai bizonytalanság a fizikai valóság alapvetô jellegvonása, vagy sem. A fizikai Világegyetemre gyakorolt folyamatos, isteni, oksági befolyás egyetlen akadálya eszerint az idejétmúlt newtoni determinizmus máig is élô hatása, amely elmélet mindig is sokkal inkább filozófiai, mintsem természettudományos volt. A determinista elmélet szerint ésszerűtlen vagy az optimálisnál kevésbé ésszerű lenne, ha egy tökéletesen bölcs Isten beleavatkozna azokba a törvényszerűségekbe, amelyeket Isten személyesen hozott létre. Ez ugyanis az eredeti tervezés bizonyos tökéletlenségeire engedne következtetni. Tételezzük azonban fel, hogy valaki Istent sokkal személyesebben képzeli el, olyan lényként, aki arra törekszik, hogy egymásra kölcsönösen ható kapcsolat alakuljon ki a véges képességű, teremtett lények, és Isten között. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy oksági kapcsolat létezik az ilyen személyek és az isteni lény között, az elôbbiek teljes fizikai bonyolultságában. A teremtett személyeknek Istenre, Istennek pedig a fizikai Világegyetemre kellene oksági hatást gyakorolnia. Elfogadva egy ilyen személyes modellt, Istennek oksági befolyással kellene lennie a fizikai Világegyetem azon részeire is, amelyek az egyedek agyát és központi idegrendszerét alkotják. Befolyásolnia kellene továbbá azokat a folyamatokat is, amelyek az evolúció révén lehetôvé teszik az említett központi idegrendszer létezését. Más szavakkal ezt úgy is kifejezhetjük, hogy ha a megszemélyesített teremtô Istenrôl ésszerűen következetes képet akarunk alkotni, akkor ez maga után vonja azt, hogy a fizikai természetű törvények nem teljes mértékben determinisztikusak. Sôt mi több, a természet minden eseményét valamiképpen befolyásolják Isten céljai és szándékai. A modern fizika hozzásegít annak bemutatásához, hogy a tudományos felfedezések vagy feltételezések alapján nem lehet kizárni ezt a hatást, valamint hogy Isten befolyása mindamellett közönséges körülmények közt fizikailag észrevehetetlen. A folyamatos és egyetemes isteni befolyás hipotézisét úgy tekinthetjük, mint aminek révén általánosságban is megérthetjük Istennek az emberekhez fűzôdô jelenlegi viszonyát, és azt kiterjeszthetjük a Világegyetem egészére. Ha Istent úgy tekinthetjük, mint aki most teremtô és reagáló kapcsolatban áll a fizikai Világegyetem bizonyos részeivel (nevezetesen az emberi lényekkel), akkor nem lehet a priori akadálya annak, hogy Isten az említett módon általános kapcsolatban álljon a fizikai Világegyetem egészével. Valójában az ésszerű következetesség azt diktálhatja, hogy Isten nem várna az emberek megjelenéséig a Világegyetemhez fűzôdô gondviselésszerű kapcsolata létrehozásával. Ezek után könnyűszerrel számot adhatunk a valószínűségeknek a bonyolultabb és érzô életformák felé vivô ,,súlyozottságáról''. Nem létezik olyan fizikai mechanizmus, amely ilyen torzulást hozhatna létre. Mégsem kell azonban teljességgel a véletlenre hagyatkoznunk. Isten létezése az egyetlen tényezô, amely fenntartja a Világegyetemet, és amely folytonos, felülrôl lefelé ható oksági befolyással van a mutáció és a természetes kiválogatódás folyamatára. Ugyanez vezet az érzés kialakulásához, valamint a belsô érték megteremtéséhez és érzékeléséhez. Istennek ezt a folyamatos tevékenységét azonban nem az egyébként mindenre magyarázatot nyújtó természeti törvények ,,megzavarása''-ként kell elképzelni, minthogy ez az a legáltalánosabb paraméter, amely a természeti törvényeket alkotó idôbeli változások folyamatát irányítja. Sok hívô szeretne ehhez kapcsolódóan a ,,csodákról'' is beszélni, mint olyan jelenségekrôl, amelyek bekövetkezésekor a fizikai szerkezetek meghaladják megszokott működési módjukat, miután speciális módon egyesültek szellemi kiindulópontjukkal és céljukkal. Eszerint a csodák sem lehetnek olyan véletlenszerű események, amelyeket Isten önkényes beavatkozása okoz. Nem megfelelô a filozófus David Hume leírása sem, aki a csodákat ,,a természeti törvények megsérülésének'' tartotta, ez a felfogás ugyanis azt sugallja, hogy a csodákat bűnös és ésszerűtlen eseményeknek tekintsük. A csodák sokkal inkább olyan eseményeknek tekintendôk, amikor a normális fizikai szabályszerűségeket a minden lény mélyén rejtôzô szellemi alap sokkal nyilvánvalóbb hatása módosítja. Vallásos nézôpontból az ilyen módosítás jól érzékelteti a véges dolgok és végtelen alapjuk viszonyát. A csoda tehát immár nem az ésszerű és önmagában zárt törvények önkényes megsértése lesz. A csodáknak is megvan a maguk belsô ésszerűsége, amelyet valószínűleg csak akkor leszünk képesek felfogni, amikor a kozmikus folyamatok beteljesednek. A csodák célja azonban vallási, és nem tudományos. Megjelenésük általában profetikus tehetségű személyek köré csoportosul, akik tudatos viszonya Istennel lehetôvé teszi az isteni természet és célok egyes eseményekben és azok során drámai módon bekövetkezô feltárulását. Meglehetôsen bizonyosak lehetünk abban, hogy a biológiai evolúció során nincs szükség csodákra ahhoz, hogy létrejöjjenek a gondolkodó lények, és nem is állítom, hogy szükség lenne rájuk. Amikor a továbbiakban a ,,természetes kiválogatódásról'' beszélek, akkor feltételezem, hogy a folyamat sem belsô, sem pedig isteni eredetű okból kifolyólag nem torzul, azaz nem térül el az értelmes lények kialakulása felé. Ezt a megállapítást alapelvként fogom kezelni, ami kizárja a fejlôdés folyamatának bármiféle szervezet megjelenése irányába vezetô torzulását. Ebben az értelemben a természetes kiválogatódás és a tervezést valló hívô felfogás közötti legfontosabb különbség az, hogy a természetes kiválogatódás hipotézise szerint az adott típusú szervezetek létrejöttének egyedüli oka az, hogy ezeknek a lényeknek véletlenül sikerült fennmaradniuk, bár nagyon könnyen megeshetett volna, hogy még csak ki sem fejlôdnek, vagy kifejlôdnek ugyan, de nem maradnak a túlélôk között. A hívô világkép szerint, ezzel ellentétben, az életformák azért fejlôdnek ki, hogy végsô soron létrejöjjenek a meghatározott típusú értékek megalkotására és élvezetére képes, tudatos lények. Minthogy Darwin kirekesztette a célt az evolúció folyamatából, nyugodtan állíthatjuk, hogy az egész folyamatot sokkal egyszerűbbé tette (hiszen Isten szerepének kiiktatása miatt kevesebb tényezôt kell figyelembe venni). Sajnos egyúttal a folyamat roppant valószínűtlenné is vált, ami egyáltalán nem kedvezô abban az esetben, ha a dolgokra alapos magyarázatot akarunk adni. Még az egyszerűség utáni vágyakozás sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. A reduktív kozmológusokhoz hasonlóan Darwin is magára marad a természet számos megmagyarázatlan törvényével, hiszen nem ad magyarázatot arra, hogy a törvények miért éppen úgy működnek együtt, hogy ennek eredményeképpen stabil életformák alakuljanak ki. Éppígy adós marad annak magyarázatával is, hogy miért olyan rendkívül valószínűtlen az evolúció menete, és hogy lehet ennek az egész folyamatnak része a gondolkodás, a tudat, a cél és az érték. Az elmélete által kínált egyszerűséget ,,kizáró egyszerűségnek'' nevezhetjük, ugyanis elhanyagolja és kizárja szinte az egész bonyolultságot és sokféleséget, a szépséget és a dolgok értékét. Úgy persze nem nehéz elérni az egyszerűséget, ha minden bonyolultságot kirekesztünk. Korábban már láttuk, hogy Atkins ugyanezt próbálta megvalósítani a kozmológiában. Nem igazán jó az a magyarázat, ha a magyarázat tárgyát kidobjuk, majd azt állítjuk, hogy nincs is mit megmagyarázni. Van az egyszerűségnek egy másik fajtája is, a ,,magába foglaló egyszerűség'', amely az ôsi teljesség szerves egységeként magába foglalja és tartalmazza a bonyolultságot és az értéket. Ilyen értelemben Isten minden létezés és érték, szabadság és szükségszerűség, egység és sokféleség, anyag és tudat egyetlen forrása, ô a végsô és egyszerű valóság. A kizáró egyszerűség radikálisan tönkresilányított, mert arra kényszerül, hogy a tapasztalás és a tudatos élet minden gazdagságát figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor Isten magába foglaló egyszerűségének a gazdag sokféleséget tartalmazó egysége képes átfogni a Világegyetem legkülönfélébb jellegvonásait éppúgy, mint ahogy képes egyesíteni e jellegeket, ahhoz az egyszerű elképzeléshez folyamodva, mely szerint szükségszerűen léteznie kell minden véges dolog tökéletes teremtôjének. Az itt szóban forgó egyszerűség azoknak az elegáns alapelveknek az egyszerűsége, amelyek a bonyolult dolgok elemeit következetesen, és egységes, összefüggô egészt alkotó módon egyesítik. Ez nem engedheti meg magának a bonyolult dolgok elemeinek figyelmen kívül hagyását. Ezért a legegyszerűbb magyarázat az, amelyik a bonyolult dolgok elemeinek teljes körét egyetlen, szerves egységet alkotó és harmonikus egységben tartalmazza. A szerves élet legfontosabb elemei közé tartozik a tudat, az érték, az erkölcsi kötelességérzés, a szépség és a kultúra. Bármely egyszerű alapelvnek, amely képes mindezen elemeket összhangba hozni a fizikai világmindenség alapvetô tényeivel, tartalmaznia kell a cél és a szabadság, valamint a véletlen és a szükségszerűség elemeit. Ez az oka annak, hogy Isten feltételezése egyszerűbb hipotézis, mint egymagában a természetes kiválogatódás. Az az elképzelés, mely szerint ,,a jóság érdekében szükségszerűen léteznie kell minden dolgok teremtôjének'', sokkal egyszerűbb, mint egymagában a természetes kiválogatódás posztulálása, mely utóbbi magyarázat nélkül hagyja és ezért nem is integrálja magába a tudatosság, a szabadság és a cél jelenségét, holott ezek a magasan fejlett szerves életformák fontos jellemzôi. A természet háborúja: Darwin lehangoló képe Mindezidáig figyelmemet elsôsorban a természetes kiválogatódás darwini elmélete magyarázó erejének meglepô ürességére összpontosítottam. Meglepô ez, legalábbis egyes elméleti biológusok rajongó megnyilatkozásai fényében. Az elmélet másik fontos vonása azonban az, hogy a természet megértésében milyen erôteljesen bízik a különféle hasonlatokban, analógiákban. Ezek elsôsorban a harc, a küzdelem és a legjobbak túlélésének metaforái. Mindez valójában a természet tárgyilagos, szenvtelen és állásfoglalást nem tartalmazó képe, amely a természetet a versengô erôk állandó csatatereként mutatja be, ahol minden szereplô a többiek rovására, könyörtelenül, ,,véres fogakkal és karmokkal'' keresi a túlélés lehetôségét. Darwin így fogalmaz: ,,Ekként a természetben folyó harcból: az éhségbôl és a halálból közvetlenül a legnagyszerűbb eredmény jön létre, amit elképzelhetünk: a magasabbrendű állatok kialakulása.''[83] Figyelmen kívül hagyva azt a korábban már említett tényt, hogy semmi ilyesmi nem következik az elméletbôl, nyilvánvaló, hogy Darwin -- Malthus hatására -- az egész természetet a vad versengés csatatereként látja. A hatás enyhítésére tett gyengécske próbálkozásként, másutt így ír: ,,... azzal az erôs hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a harc a természetben nem szakadatlan, hogy nincs meg a félelem érzése, s hogy a halál általában gyorsan végez. Az életrevaló, az egészséges és a szerencsés marad életben és szaporodik tovább.''[84] Nem tagadhatjuk, hogy sok szenvedés fordul elô a természetben, megeshet, hogy egész fajok pusztulnak ki, a halál a szerves lények általános sorsa, és minden állati jellegű életforma csak más élôlények elpusztítása árán képes a túlélésre. De vajon következik-e mindebbôl, hogy a földi életet helyénvaló a ,,természet háborújaként'' szemlélni, ahol az erôsek fennmaradnak, a gyengék viszont elpusztulnak? A világ efféle látásmódja szöges ellentétben áll a hívô világképpel, mely szerint a Föld Isten birodalmának része, míg az emberek a letéteményesei, akik közül a jók örökül fogják kapni a Földet. Ugyanez éles ellentétben áll azzal a nézettel is, amely a természetet sokkal holisztikusabban[85], a kölcsönhatások egymással összefüggô hálózatának tekinti. Darwin figyelmét sem kerülték el teljesen a természeti világ ilyen vonatkozásai. ,,Tartsuk szem elôtt továbbá azt is, hogy milyen mérhetetlenül bonyolultak és szorosan egymásba illeszkedôk valamennyi szerves lény kapcsolatai egymáshoz és fizikai életkörülményeikhez'', írja.[86] Ennek alapján úgy tűnik, mintha az egyre bonyolultabb harmónia kifejlôdése során egymáshoz gyönyörűen alkalmazkodó kapcsolatok hálózatának látná a természetet. Sôt, elôfordul, hogy ezt a folyamatot olyannak mutatja be, mint amit arra szántak, hogy minden határon túl növekedjék a szépség, a harmónia és a bonyolultság: ,,... nem látom be, hogy mi szabhatna határt valamennyi szerves lény egymáshoz és fizikai életfeltételeihez való alkalmazkodásában a változás nagyságának, az alkalmazkodások szépségének és bonyolultságának, ...''.[87] A természet háborújának képe helyét ezúttal egy másik hasonlat veszi át. Ebben a fejlôdés során felbukkan az egész, a szerves életformák közötti egyre bonyolultabb és szebb kölcsönös alkalmazkodással. Ez a hasonlat a természetet a harmonikus bonyolultságban megvalósuló folyamatos növekedés kifejezôdéseként ábrázolja. Az egymással könyörtelenül versengô, önzô gének helyett Darwin a felbukkanó totalitáson belüli formák finoman kiegyensúlyozott összjátékát látja, amelybôl a szervezettség és szépség új állapotai kelnek életre. A hasonlatokban bekövetkezett változás egy olyan átalakulás tükrözôdése, amely a fizikában is végbement, a Newton-féle atomista felfogástól a különféle erôterek relativitáselméletre jellemzô kölcsönhatásaiig. A biológiában az egymással versengô, elszigetelt egységekkel dolgozó modellel szemben nemrég felmerült egy másik leírás, amely körülményesen kiegyensúlyozott és egymással kölcsönható erôk hálózatával dolgozik.[88] Az újabb, holisztikusabb kép szerint a szenvedés és a halál a fejlôdés kikerülhetetlen velejárói, amelyek az új keletkezésén és konfliktusain keresztül magukban foglalják a tökéletesedést. A szenvedés és a halál azonban nem meghatározó jellemzôi a természetnek. Sokkal inkább a harmónia kialakulási folyamatának szükségszerű következményei és feltételei, amelyek elkerülhetetlenül félredobják a régit, hogy legyen helye az újnak. Létezik a versengés és a harc, azon mechanizmus részeiként, amelynek révén a szerves élet újabb és magasabbrendű formákká fejlôdik. Létezik azonban az együttműködés és az önfeláldozás is, már a tudatos állati élet legelemibb szintjein is. Ez nem csupán az evolúciót elôrevivô vak akarat, hanem törekvés a szépség, a megértés és a tudatos kapcsolat értékeinek megvalósítására. Ez a Homo sapiens szintjén válik teljesen nyilvánvalóvá, bár magától értetôdôen a kezdettôl fogva ott rejlik az egész evolúciós folyamat mélyén. Végsô soron ez éppen az a folyamat, amely létre hozta a Homo sapienst. A hívô számára nem szükséges bevonni a folyamatba valamiféle titokzatos ,,életerô'' fogalmát, mint ahogy azt sem kell feltételezni, hogy az egyszerű szervezetek valamilyen félig tudatos erôfeszítés révén megpróbálnak magasabb célok felé törni. A hívôk hipotézise szerint létezik a kozmikus értelem, azaz Isten, aki szeretné, ha az evolúciós folyamat létrehozná mindezen értékeket, és ezért ezt végre is hajtatja. A folyamat egy teljes mértékben tudatos végcél felé tart, amely Isten gondolataiban fogalmazódik meg. Ami Isten akarata, és ami ezért a folyamat eredményeképpen létrejön, az nem az erôsek gyôzelme, hanem az erény, a jótékonyság, a könyörület és a szeretet diadala. A vallásos hipotézis szerint az evolúció végsô gyôzelmét nem a mások kipusztításában legerôszakosabbak és a saját másolataik elkészítésében legtermékenyebbek aratják. Azok a lények lesznek a végsô gyôztesek, akik megtanulnak a sok különféle érték létrehozása érdekében egymással együttműködni és tudatosan tervezni, valamint törôdni környezetükkel és azt mind tökéletesebbre alakítani. Azok a teremtmények lesznek a gyôztesek, akik olyan kultúrát hoznak létre, amelyben virágzik a tudományos megismerés, a művészi teljesítmény és a vallásos imádat. Az evolúció és a bűnbeesés Vallásos szempontból a Darwin által bemutatott természet a lealjasodása annak, amilyen a világ lenni akar. Nem igaz, hogy az állatvilágot egyedül az erô utáni vágy jellemzi. Sokkal inkább a szervezetek különleges fejlôdése figyelhetô meg, ami a tudatos élet elsô rezdüléseit hordozza. A természet a lenyűgözô szépség világa, amelyrôl bebizonyosodik, hogy olyan tudatos életformák megjelenése felé vezet, amelyek méltányolják ezt a szépséget, reagálnak rá, és örvendenek az életnek, a küzdelem során éppúgy, mint a békés kikapcsolódás idején. Amikor elérjük az ember összetett személyiségtudatát, akkor megváltozik a kép, mert felbukkan az erkölcsi felelôsség, az én- központú cselekvés lehetôsége és a szándékos eltávolodás a kialakult szerves kapcsolatok harmonikus hálójától. A hatalomra, az uralkodásra és a természet önzô célú kihasználására törekvés valójában csak az elsô emberi lényekkel együtt jelenik meg. E tulajdonságok létrejötte viszont lezülleszti a dolgok természet adta menetét, az emberi hatalomvágy rombolni kezdi és megbontja a természet szabályos rendjét. Egyáltalán nem tagadva, hogy ez a lezüllés létezik, a vallásos világkép alapvetô tétele, hogy az emberi élet elidegenedett teremtôjétôl és a konokság csapdájába esett. A hívôk azonban ezt úgy tekintik, mint az elsô emberi lények által hozott felelôsségteljes választás kimenetelét, amikor a fejlôdésben odáig jutottunk, hogy egyáltalán lehetôségük volt egy ilyen választásra. Mindez maga után vonja a földi élet bibliai hagyományokon alapuló, korai vallásos ábrázolásának módosulását. Aszerint ugyanis a világ teremtésekor még nem létezett a szenvedés és a halál, azok csak Ádám önzô engedetlensége folytán váltak világunk részeivé. Ma már természetesen tudjuk, hogy a szenvedés és a halál az állatvilágban már jóval az elsô emberi lények megjelenése elôtt is jelen volt. A baktériumok vagy a ragadozók például már a Homo sapiens kifejlôdése elôtt is léteztek. Az elsô tudatos bűn miatti halált tehát nem az élet fizikai befejezôdésének kell tekintenünk, hanem szellemi halálnak, vagyis eltávolodásnak Istentôl, az élet egyetlen valódi forrásától. Nyilvánvalónak látszik, hogy a bűn sokkal rosszabbá teszi az általa nemcsak magának az embernek, hanem minden vele kapcsolatban álló teremtménynek okozott szenvedést, mint amilyen máskülönben lehetett volna. A bűn halálfélelmet teremt, mert a halált már nem természetes folyamatnak látjuk, hanem az Istentôl való végérvényes eltávolodás lehetôségének. A hívô számára a ,,természet csatájának'' darwini képével ellentétben a hatalomvágy és az önzés nem minden szerves élet szükségszerű velejárója. Ez tulajdonképpen valamiféle eltévelyedés az érték megvalósítására való természetes törekvéstôl, szándékos és tudatos elfordulás a természetes és valódi rendeltetéstôl. Az emberi lények szétszaggatják a természet eredendô hálóját, amikor az isteni akarat általi elhivatottságtól az önzô vágyaik vezérelte élet felé fordulnak. Ennek az az oka, hogy az emberek az elidegenedett tudatosság csapdájában vergôdve saját félelmeiket és szenvedélyeiket rávetítik magára a természet rendjére, miáltal azt az önzô egyedek vak harcaként látják. Örökségük legalapvetôbb hordozóit, magukat a géneket kezdik ,,önzôeknek'' látni, a fejlôdés folyamatát elôre vivô mutációkat ,,másolási hibáknak'', az új életformák létrehozását célzó törekvést pedig ,,a túlélésért folytatott harcnak'' tekintik. Ezek a hasonlatok kivétel nélkül az emberi létezés teljességgel negatív és redukcionista szemléletének rávetülései a természet rendjére. A hívô ezzel szemben a génekre a tudat bonyolult hordozóit felépítô szerves részekként gondol, a mutációkat a fejlôdés hajtóerejének tekinti, az életért való versengést pedig az új értékek létrehozására irányuló törekvésnek tekinti. Ez a kép sokkal pozitívabb, amellett természetes módon következik Isten létezésének hipotézisébôl, hiszen Isten adja meg a természet rendje számára a pozitív célt és értéket. Ha a való természetet szemügyre véve feltesszük a kérdést, melyik hipotézis felel meg jobban a tényeknek, akkor számomra nyilvánvaló, hogy a kettô közül az ,,eredendô háló'' hipotézis a megfelelôbb. Az ,,önzô gén'' elmélet, amelyet nemsokára részletesen értékelünk, komoly nehézségekkel néz szembe, amikor számot kellene adnia a kultúra, a tudományos megismerés és az erkölcsi kötelességtudat erôteljes érzésének kialakulásáról. Ez a teória mindent a bolygónk uralmáért folytatott harc melléktermékének tekint, ezért nem számol a belsô értékekkel. Rendkívülinek tartja, hogy ezek az értékek egyáltalán létrejönnek, és nem tud felsorakoztatni meggyôzô érveket arra nézve, hogy eme tulajdonságok bármiféle elônyt jelentenének a túlélésért folytatott küzdelemben. Az erkölcsi kötelezettség például gyakran visszatart attól, hogy a túlélésért folytatott harcban valaki hatékonyan kipusztítsa vetélytársait, és a tudósok gyakran kimutatják az igazság biológiailag megmagyarázhatatlan diadalmaskodását a célszerűség fölött. Az önzô gén elmélet hatása az igazság és az erkölcsi kötelezettség értékét egyaránt kétségbe vonja, azt állítva, hogy ezek csupán a túlélés -- talán éppen haszontalan -- eszközei. Az ,,eredendô háló'' elmélet ezzel szemben az igazságot és a szépséget minden más elé helyezi, amikor a természet leírását adja. Az elmélet számára nem okoz gondot, hogy számot adjon a gondolkodó és érzô lények társadalmának kifejlôdésérôl, amely az erkölcsi és tudományos kényszerítô erôkre felelôsségteljes szabadságban válaszol. Számot ad a fejlôdés során bekövetkezô ,,harcról és halálról'' is, mint az érzô élet egyre bonyolultabb formáinak fokozatos kialakulásához szükséges feltételekrôl. Mindezen túl számot adhat a földi élet ,,hatalomvágyó'' aspektusáról is, mégpedig olyan értelemben, hogy azt a bűnös emberi lények terjesztették el a Földön, akik a higgadt gondoskodás helyett az önzô vágyaik vezérelte úton járnak. Ez az elmélet tehát jobb magyarázatot kínál a megfigyelhetô tényekre, ezért a kettô közül ezt a hipotézist részesítjük elônyben. Evolúció és cél Mindamellett, a természetrôl alkotott ilyen, hasonlatokon alapuló képek, melyek közül az egyik különösen vonzónak tűnik, nagymértékben függenek a létezéshez és annak értékeihez fűzôdô személyes viszonyunktól. A vallásos hipotézis alapján pontosan erre számítunk, mert ha valaki Istent elveti, akkor ennek következtében sokkal negatívabb és pesszimistább módon viszonyul a létezéshez. Minthogy az emberek általában nagyon személyes hozzáállásuk alapján fogadják el vagy vetik el Isten létezését, ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal errôl a kérdésrôl folytatódni fog a vita, méghozzá sokkal inkább mélyen személyes értékelés, mintsem szigorúan bizonyító erejű megfontolások alapján. Ha valaki megkérdezi, hogy az erôsek fogják-e örökül kapni a Földet, akkor a válasz legalább annyira fog a válaszadó saját reményeitôl és állásfoglalásától függeni, mint a bizonyítékok állítólag elfogulatlan kutatásától. A vallásos felfogás szerint az ,,erôsek'', akik tehát kizárólag az erejükre és hatalmukra támaszkodnak, hosszú távon megsemmisítik önmagukat. A ,,gyengéket'', vagyis azokat, akik arra rendeltettek, hogy életüket áldozzák a szeretetért, hosszú távon viszont támogatni fogja a jóság felvirágoztatásának isteni szándéka. A hívô reméli, hogy beteljesül a természet rendje, és az emberek az tudáson és a szereteten alapuló, tudatos kapcsolatba kerülhetnek a teremtôvel. Az erényesek és a becsületesek lesznek azok, akik örökül kapják a Földet, mert ôket fogja magával ragadni az isteni gondviselés, a kozmikusan ellenállhatatlan dolgok beteljesedése érdekében. Véleményem szerint Darwin elméletét a természetes kiválogatódásról részben a természetrôl, mint az engesztelhetetlenül ellenséges erôk csataterérôl festett nyomasztó és pesszimista kép motiválta. Malthus lehangoló képe az emberi életrôl sok kortárs kommentátor számára túlságosan atomistának és ellenségesnek tűnt. Darwin nyomasztó képe a földi életrôl sok rokon vonást mutat az ellenséges atomizmus hasonló látásmódjával. A felfogás mélyén a szabadversenyes kapitalizmusnak az egyedek közötti könyörtelen harcot illetô erkölcsi gátlástalansága rejtôzik, ez határozza meg Darwin hasonlatait és képeit is. Akik számára Lovelock Gaia hipotézise elfogadhatóbbnak tűnik, azok észreveszik a bolygónk élôvilágán belül kialakuló, mindent behálózó, kölcsönösen segítô jellegű kapcsolatokat. Ez hozzásegíthet, hogy a természet szépségét és bölcsességét sokkal kedvezôbb színben lássuk. A földi élet ily nyomasztó értékelésével áll kapcsolatban az is, hogy Darwin egyre kevésbé képes a cél létezésére utaló jelekre bukkanni az evolúciós folyamatban. Véleményem szerint ez nagyrészt annak a ténynek tudható be, miszerint Darwin a célt jobbára valamilyen konkrét tervezésként fogta fel. A természetben elôforduló bárminemű véletlenszerűség vagy működési rendellenesség ennek értelmében a jóakaratú tervezô létezése elleni érvnek tekinthetô. Ha arra gondolunk, hogy fajok milliói pusztultak ki, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az evolúcióban jelen van a hiábavalóság és a pusztulás, ami viszont ellentétben áll a jószándékú tervezés képével. Ha ezt a problémát meg akarjuk oldani, akkor az a legcélravezetôbb, ha elvetünk minden olyan naiv elképzelést, mely szerint Isten a jóságos szülô, aki lehetôség szerint meg akar szüntetni minden elôforduló hiábavalóságot és esetlegességet. Az ilyesféle elképzelések megakadályozzák, hogy észrevegyük az evolúciós folyamatot irányító igazi célirányosságot. Az evolúció egész folyamatát a hátterében álló és azt onnan irányító fizikai törvények tükrében kell szemlélnünk. Ezek a törvények ugyanis a legkevésbé sem hiábavalóak és esetlegesek, sokkal inkább rendkívül elegánsak és hatékonyak. Úgy tűnhet, hogy a véletlenszerűségi tényezô a genetikai változások során nem túlságosan hatékony. Valójában azonban a látszólag véletlen tényezô a leghatásosabb eszköz a célirányos végkifejlet elérése érdekében, miközben maga az egyedi folyamat nemdeterminisztikus marad. Így tehát marad bizonyos tér az értelmes lények szabad cselekvése számára, ami késôbb a zárt rendszer fejlôdése szempontjából nagyon fontos lesz. Az egyedek és fajok látszólag haszontalan kipusztítása valójában a legjobb módszer a szerves életformák fokozatos tökéletesedése érdekében, míg a semmiféle szabadságot nem hagyó, autokratikus ,,beavatkozások'' azok, amelyek csodálatos módon kizárják a rendszerbôl a fejlôdést. Sôt, látszólag tagadhatatlannak tűnik, hogy a folyamat során olyan nagy értékű állapotok is létrejönnek (mint például a szépség érzékelése, az erkölcs vagy az ésszel történô megismerés), amelyek máskülönben nem létezhetnének hasonló formában. A folyamat tehát célirányos, abban a fontos értelemben, hogy elegáns és hatékony, törvények uralta rendszerrôl van szó, amely képes nagy értékű állapotok létrehozására. Korábban már felvetettem, hogy a természetes kiválogatódás egymagában nem képes megfelelô magyarázatot adni erre a tényre. Az egész folyamatot rendkívül valószínűtlenné teszi, hogy nem képes elôrejelezni a valószínűleg bekövetkezô eseményeket, és nem tartalmaz olyan okot, amelynek alapján számítani lehetne a bonyolultság és a tudatosság kialakulása felé mutató tendenciára. A messze legjobb hipotézis szerint létezik egy végtelen bölcsességű kozmikus elme, amely megalkotja azt a rendszert, amelyik úgy alakítja önmagát, hogy létrejöjjenek az értékes állapotok. Ebben az esetben a tudat létezése nem az ellenséges atomok vak összeütközésének véletlenszerű mellékterméke lesz, hanem az lesz az egész kozmikus fejlôdési folyamat mélyén fekvô, legalapvetôbb valóság. A folyamat szándékolt célja, hogy olyan elmék jöjjenek létre, amelyek képesek az érték megteremtésére és felfogására. A természetes kiválogatódás kétségtelenül az evolúció fontos része. Azt azonban még maga Darwin sem hitte, hogy ez egyedül magyarázatot adhatna az egész evolúcióra. Ha ezt állítjuk, akkor hiába keressük azokat a célokat és értékeket, amelyeket az evolúció egyedül is képes lenne megvalósítani. ======================================================================== Ötödik fejezet: Az istenhit metafizikája Tudományos hipotézis-e Isten létezése Az evolúció vallásos értelmezésének meggyôzô ereje ellenére számos biológus továbbra is támadja az istenhitet. Ôk Istent a természet megértése szempontjából fölöslegesnek, sôt, valamiféle irracionális elôítéletnek tartják. Ezt a nézetet a legagresszívebben Richard Dawkins képviseli. Dr. Dawkins számos, mívesen kivitelezett könyvében nemcsak elfogadja Darwin természetes kiválogatódásra vonatkozó elméletét, hanem meg is erôsíti azt, és kiterjeszti a szerves és tudatos élet összes jelenségére. Nagyratörô vállalkozása keretében minden alkalmat megragad, hogy gúny és nevetség tárgyává tegye a hitet, amit a darwinizmussal versengô tudományos elméletnek tekint. A következôkben szeretném bebizonyítani, hogy a hit ilyen értelmezése hibás, és Dawkins elmulaszt világosan különbséget tenni a tudományos és a metafizikai (vagy filozófiai) hit között. Emiatt félreérti a természettudomány és a vallás közötti konfliktus természetét, és ott is ellentétrôl beszél, ahol az valójában nincs is.[89] Úgy tűnik, hogy Dawkins teljes mértékben, sôt, talán szándékosan, félreérti az Istenbe vetett hit természetét, és azokat az érveket, melyek alapján az intelligens emberek elfogadhatják a hit tanításait. A művelt hívô Istent önmagától létezô, hibátlan tökéletességű lénynek tekinti, minden más lény forrásának, melyeket azok jósága kedvéért hoz létre. Ez a gondolat nem tudományos hipotézis. Nem is olyan elmélet, amelyet valaki felfedezett, hogy segítségével megmagyarázza világunk bizonyos jelenségeit. Akkor hát mire szolgál Isten elképzelése? Isten mindenek elôtt az imádat és imádság legmagasabb rendű tárgya. Isten a hívôk szemében a minden véges dologban és azokon keresztül megmutatkozó jelenlét és hatalom, akit imádságainkban végtelen bölcsességű, tökéletes boldogságú és könyörületességű lényként érzékelünk, akit a legfensôbb tökéletességű lényként imádunk, miközben minden véges tökéletesség csak az ô képe és tükrözôdése. A hívôk nem tekintik Istent sem a hiányzó ,,eredendô oknak'', sem pedig valamilyen spekulatív elméletnek. Ôk a legfelsôbb tökéletesség megvalósulásának megismerését és szeretetét keresik. Ezt olyan közösségekben tanulják meg megtenni, amelyek a bölcsek, a szentek és a misztikusok hitvallásán alapulnak, akik azt állítják, hogy megismerték azt a megvalósulást, és e megismerésre ösztönzik ôket a saját életük során gyakran felvillanó, erre vonatkozó tapasztalások. A hívô élet nem más, mint a bizalom az általunk csodálattal tiszteltek hitvallásában, elkötelezettség az imádásra és önmagunk átalakítására, és a hűség azon legmélyebb tapasztalatokhoz, amelyeket egyesek a transzcendens valóságról és értékekrôl szereztek. A hit Istenben elkötelezettség arra, hogy önmagunkat átalakítva éljünk a világban, válaszként a transzcendens hatalomról és értékrôl szerzett tapasztalatokra, függetlenül attól, hogy ezek a saját tapasztalataink, vagy másvalakiké, akikben megbízunk. Ebbe beletartozik a legmélyebb személyes elkötelezettség, és az, hogy egész életünket Isten meglátásának és a Vele való egyesülésnek rendeljük alá. Nem meglepô tehát, hogy a hívô számára Isten nem bizonytalan hipotézis, melynek szüntelenül az igazolását kell keresnünk, a rá vonatkozó cáfolatok felkutatása és lerombolása révén. Olyan ez, mintha azt tartanánk, hogy a házasság akkor a legjobb, ha egyfolytában a hűtlenség bizonyítékait kutatjuk. Elôfordulnak természetesen olyan, figyelmen kívül hagyhatatlan tények, melyek ellent mondanak a saját magunk által Istenrôl kialakított képnek. Mégis, a hívô számára teljesen ésszerű, ha ezeket a kérdéseket másokra hagyja, és alapvetô elkötelezettségeként az imádság világában keresi az elôrehaladást -- bár így esetleg le kell mondania valamirôl, ha az ellene szóló érvek túlsúlyba kerülnek. Ha a hit elbizonytalanodik, akkor rá kell jönnünk, hogy nem folytathatjuk önmagunk átalakítását a legfelsôbb hatalom és érték keresésében, aminek az lehet az oka, hogy a világ egyszerűen nem tartja megfelelônek, és ezért úgy tűnik, nem támogatja ezt a folyamatot. Másrészt viszont valaki azt tapasztalhatja, hogy az önátalakítás egyre fokozódó képessége, az irányító isteni jelenlét egyre fokozódó tudata, és a saját életünkben a cél érzékelése egyre erôsíti Istenbe vetett hitünket. Isten valóban hipotézis, legalábbis abban az értelemben, hogy ha valaki elkötelezi magát arra, hogy életét az imádásának szentelje, akkor ezzel együtt elfogadja azt a hitet, hogy létezik az imádat méltó tárgya. A hívô számára ennek a hitnek az igazsága azt is magával hozza, hogy létezik a legmagasabb rendűen tökéletes teremtô, minthogy csak ô lehet a határtalan odaadás egyetlen méltó objektuma. Ebbôl viszont az is következik, hogy bármely teremtett világegyetemnek sajátos jellege lesz, nevezetesen mindegyik megismerhetô, erkölcsileg rendezett és valamilyen cél által vezérelt lesz. Következésképpen annak kinyilvánítása, hogy a mi Világegyetemünk nem ésszerűen elrendezett, nem célirányos, vagy erkölcsileg kegyetlen, esetleg közömbös, egyaránt aláássa az Istenbe vetett hitet. Nyilvánvaló tehát, hogy a hit megcáfolható. Egyesek (közöttük Dawkins) úgy gondolják, hogy már sikerült is megcáfolni. Ugyanakkor azonban a hit bizonyítható is, ha a Világegyetem, amint azt tapasztaljuk, legalább részben valamilyen személyes jelenlétet hordoz; ha ésszerűen elrendezett; ha célirányosnak tűnik; ha a szépség és az erény, a megértés és az alkotóképesség megvalósítása irányába látszik haladni; és ha Isten eszméje következetesnek és elfogadhatónak tűnik. Egy ilyen igazolás nem bizonyítja bármely semleges szemlélô számára kényszerítô erôvel Isten létezését. Az ateista számára (akinek egyáltalán nincsenek Istennel kapcsolatos tapasztalatai, és aki elveti az imádat és az imádság értékét), ez mindamellett ésszerű érvet jelent arra vonatkozóan, hogy a hit állításait komolyan vegye. A hívô számára (akinél a hit személyes tapasztalatokon alapul, és aki életét az imádság mellett kötelezte el) olyan megfontolást jelent, amely a vallásos hitet egy az egész világgal kapcsolatban kialakított hit szélesebb összefüggéseibe helyezi, és megmutatja, milyen szervesen illeszkedik abba. Mindez az Istenbe vetett hit felettébb óhajtott, sôt talán egészen alapvetô vonatkozása. Isten és metafizika Tulajdonképpen a hívô akár azt is állíthatná, hogy Isten a Világegyetem nagyon elegáns, gazdaságos és eredményes magyarázata. Gazdaságos, mert a Világegyetemben kivétel nélkül mindennek a létezését és tulajdonságait egyetlen lénynek tulajdonítja, egy végsô oknak, amelyet -- önmagát is beleértve -- minden létezô magyarázatának tulajdonítunk. Elegáns, mert egyetlen kiinduló elképzelésbôl -- a lehetô legtökéletesebb lény képébôl -- Isten tulajdonságai és az egész Világegyetem létezése érthetôen megmagyarázható. Eredményes, mert ennek alapján bízhat az ember a természet alapvetô megismerhetôségében (tehát ez minden természettudomány alapja), továbbá ez az alapja az igazság, a szépség és a jóság objektív értékébe és végsô gyôzelmébe vetett bizalomnak (és ennélfogva ez a fundamentuma az erkölcs, valamint az ember értéke és a létezés értelme igenlésének). A hit a metafizika nagyon általános szintjén nyújt magyarázatot. Ilyen értelemben versenytársa más metafizikai elméleteknek, például a materializmusnak. A materializmus azt állítja, hogy a térben elhelyezkedô anyagi dolgok a kizárólagos létezôk. A Világegyetemben nincs cél és értelem. A természettudomány alapelvei csupán a magyarázat legalkalmasabb formái.[90] Az utóbbi három állítás nem természettudományos elmélet vagy kijelentés. Nem tartoznak sem a fizika, sem a kémia, sem a pszichológia, sem a biológia tárgykörébe, hanem hitbéli állítások. A hit azonban nem jelenti a dolgok vak elfogadását, amint azt Dawkins tévesen feltételezi, amikor így fogalmaz: ,,A hit ... vak bizalmat jelent bizonyítékok hiányában.''[91] Éppen ellenkezôleg, a hit alapvetô elkötelezettség a valóság természetérôl, a valóban létezô dolgokról alkotott legáltalánosabb kép mellett. A materializmus hite szerint nem léteznek nem anyagi természetű, vagyis szellemi lények; nincs cél a Világegyetem létezésében; és a tudomány hatókörén kívül nem léteznek hasznos magyarázatok. Szemügyre véve Dawkins nyelvezetét, megállapíthatjuk, hogy ezeket a tagadó kijelentéseket a versenytárs elméletek rendszeres kigúnyolásával és ördögiként történô ábrázolásával támasztja alá, amit minden esetben a lehetô legnaivabb módon ad elô. Állításait érzelemtôl túlfűtött mondatokban fogalmazza meg. Ebbôl az következik, hogy az intelligens vagy ,,természettudományosan képzett'' emberek kénytelenek egyetérteni vele. Más szavakkal kifejezve, ehelyütt Dawkins a propaganda és a retorika fogásaira támaszkodik. Ennek természetesen az az oka, hogy a materializmus tézisei bizonyíthatatlanok és az intelligens emberek körében felettébb vitatottak, amint azt Dawkins is nagyon jól tudja. A materialista hit nem a természettudomány része és nem következik a tudomány elfogadott gyakorlatából. Newton törvényei mindenképpen igazak, függetlenül attól, hogy a materializmus állításai igazak vagy hamisak (mint ahogyan a meggyôzôdéses istenhívô Newton maga is meg volt gyôzôdve arról, hogy hamisak). Azt gondolhatnánk tehát, hogy a materialista hit fölösleges, ezért tételei figyelmen kívül hagyhatók. Az igazság azonban az, hogy életünk során ilyen vagy olyan módon mégis gyakorta szükségünk lehet rájuk. Bizonyos értelemben ezek a tételek ugyanis magyarázó jellegűek, elmondják például, hogy milyen a világ és miért úgy viselkedik, ahogyan azt tapasztalhatjuk. Nem képesek azonban minden egyes eseményt részleteiben megmagyarázni. Egyaránt léteznek mellettük és ellenük szóló bizonyítékok. Ez azt jelenti, hogy a tények egy része ellenük, más része mellettük szól, bár e tények egyike sem bizonyító erejű. A materialista hit mégsem alapul olyan bizonyítékokon, mint például Newton törvényei, amelyeket ismételten elvégezhetô kísérletekkel támaszthatunk alá. Ez a hit azt mondja meg, mi az, amit bizonyítékként kellene figyelembe venni. A materialista hit alapvetô világképet jelöl ki. Dawkins nagyon pontosan bemutatja, miképpen tud valaki ezekhez teljes mértékben és szenvedélyesen hű maradni, még akkor is, ha közben felismeri, hogy nem teljesen bizonyíthatóak és nem általánosan elfogadottak. Azért tartja meg mégis ezeket, mert úgy tűnnek, mintha a világ következetes, megfelelô és összefüggô leírásának alapját alkotnák, ami jól illeszkedik alapvetô értékítéletéhez és hozzáállásához. Tény azonban, hogy egy ilyen metafizikai kép felvázolására egynél több elmélet tart igényt. Mindent figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a materializmusnak pontosan ugyanaz a szerepe mint az istenhité, ugyanis az is csak egyike az egymással versengô metafizikai világképeknek. A vallás nem kél versenyre a természettudománnyal, a materializmussal azonban igen. Dawkins ugyan rendszeresen összekeveri a kettôt, ami nem segíti a tisztánlátást, azonban ezt nem szándékosan teszi. Ennek kizárólag az az oka, hogy Dawkins az általa használt legfôbb propagandisztikus fogással meg akarja gyôzni az elôvigyázatlan olvasót a tudomány (amit ô nyilvánvalóan igaznak tételez fel) és a vallás összegyeztethetetlenségérôl. Ennek érdekében kénytelen összekeverni a természettudományt a metafizikával, és félrevezeti az olvasót, aki azt kezdi hinni, hogy minden tekintélyes természettudós valóban materialista -- ami merôben hamis elképzelés. A vallás tehát egy metafizikai hipotézis, amely összeegyeztethetetlen a materializmussal. Egyáltalán nem összeegyeztethetetlen azonban a természettudománnyal. A materializmus gyökere minden bizonnyal az empirikus tudományos módszer iránti szilárd elkötelezettség, feltételezvén, hogy ez az igazság megértésének egyetlen megbízható módszere. A kísérleti módszer iránti elkötelezettség önmagában teljes mértékben helyeslendô. Amikor azonban elkezdi kizárni az igazság megismerésének minden egyéb módszerét, akkor gyanakodni kezdhetünk, hogy a valóság egészérôl csak erôteljesen elszegényített képet tud adni. A vallás gyökere valószínűleg az imádat és az imádság iránti elkötelezettség, ami magával hozza az abba vetett hitet, hogy az esztétikai, erkölcsi, személyes és kapcsolati jellegű tapasztalatok az igazsághoz vezetô független utakat jelentenek, továbbá, hogy a mindenek közötti legvégsô igazság a legmagasabb rendű szépség és jóság objektív valóságának felfogásán alapul. Fölösleges-e Isten? A materializmus és az istenhit egyaránt nagyon határozott, értékek iránti elkötelezettséget fejez ki, ez jelenti egyúttal érzelmi erejük valódi forrását. Mindkettô alapvetôen értékelô látásmódnak tekinthetô, melyek saját nézôpontjukból próbálják az emberi tudás és tapasztalat minden vonatkozását megszervezni és megmagyarázni. Az lesz az ,,igazabb'' nézet, amely az adatok legszélesebb körét, a leghatékonyabban, legelegánsabban és torzításmentesen tartalmazza, rendszerezi és kapcsolja össze. Az összegyűjtött ,,bizonyítékok'' akkor kapnak szerepet ebben a folyamatban, amikor biztosítani akarjuk az adatok lehetô legszélesebb körét, és azok felfogható elrendezôdését egy célirányos, minden részletre kiterjedô rendszerben. A materializmus hatékonyság és elegancia dolgában jól áll. Rendkívül rosszul vizsgázik azonban széleskörűségbôl, hiszen teljességgel figyelmen kívül hagyja a személyes, tudatos tapasztalatok és célok mindazon vonásait, amelyek valójában legközelebb állnak hozzánk. Az istenhitnek is megvannak a maga gyenge pontjai, amelyek abból erednek, hogy az emberi lények megpróbálják megtudni, milyennek nézhet ki a Világegyetem Isten szemszögébôl. Nagyon jó áll azonban átfogósága vonatkozásában, ráadásul hatékony és elegáns is. Számomra úgy tűnik, mintha az istenhit lenne a létezô legmegfelelôbb metafizikai hipotézis, jóllehet nem létezik minden szempontból kielégítô megfogalmazása (ami aligha meglepô, ismerve az ember szellemi képességeinek korlátait). Fontos azonban szem elôtt tartanunk, hogy az istenhit nem elvont spekulációkon alapul, hanem az imádatnak és az imádságnak szentelt élet iránti gyakorlati elkötelezettségen. Sôt mi több, ez a gyakorlatban nem csupán elvont elméletet, valamilyen karosszékben ülô elmélkedést jelent, hanem az emberi létezés természetének mélyen átélt vízióját. Mi hát ez a vízió? Az, hogy az egész Világegyetemet, a legtávolabbi csillagtól egészen az általunk egyik pillanatról a másikra belélegzett levegôig, egy korlátlan hatalom, tudatosság és jóság, azaz egy végtelen szellem tart létezésben. Ez a valóság túl van az idôn, a téren és minden korláton, és ezért magán az emberi gondolkodáson is. Mégis minden dolog valamiképpen ennek a valóságnak a megnyilvánulása, ami a teremtés jóságán és szépségén keresztül és azon belül érzékelhetô. ,,A mennyek Isten dicsôségét hirdetik, az égbolt pedig kinyilatkoztatja a keze munkáját.'' (Zsoltárok könyve, 19.1) Sok ember, talán a legtöbbünk, alkalmanként érzékel valamilyen transzcendens dolgot, valamit, ami fölötte áll a romlásnak és a tökéletlenségnek, és amit a különleges hely, vagy a szokatlan körülmények mégis közvetítenek a számunkra. A Szellem ezen megtestesülései egy a ,,sokkal mélyebben összekeveredett'' valóságról (Woodsworth: Lines Composed a Few Miles Above Tintern Abbey), ,,az egy órán át tartó örökkévalóságig a tenyérben tartott végtelenrôl'' (Blake: Auguries of Innocence) szólnak. Ezek azok a pillanatok, amikor az az érzésünk támad, hogy minden véges és feltételes a tiszta Szellem végtelen és feltétel nélküli valóságától függ, amit megismerhetünk, ha csendben várakozunk vagy ha egyszerűen figyelmet szentelünk a világban a szépség és a bölcsesség felvillanásainak. Talán a vallásos hit legtöbbünk számára ilyen kicsiny megtestesülésekben kezdôdik, amikor ,,megérezzük és megízleljük a Végtelent''. A jelenségek megfigyelhetô világa mögött, a háttérben maradó szellemi valóság ilyen felvillanásaiból ébredhet valakiben a vágy arra, hogy mélyebben tudatosuljon benne az a valóság, és ha lehetséges, akkor keresse megnyilvánulásait a világban. Ha ez megtörténik, akkor megszületik a vallásos hit. Alapvetôen az imádás és az imádság képes elmélyíteni ezt a tudatosságot, és átalakítani az érzékelô saját személyét arra, hogy tükrözze és közvetítse az isteni Szellemet. Csak egy sokkal késôbbi állapotban érezhetjük egy koherens metafizikai elmélet létrehozásának szükségességét, de ez az érzés is ebbôl az elsôdleges látomásból indul ki és azt fejezi ki. Csak ezt követôen, a tükrözés késôbbi állapotában képes a hívô vitába szállni a materialistával. A vallás minimális állítása szerint a természettudomány legalábbis nem összeegyeztethetetlen Isten létezésével. Dawkins néha el is fogadja ennek az igazságát, legalábbis tanult hívôk esetében. Ilyenkor azonban azzal érvel, hogy az istenhit fölösleges. Nyilvánvaló azonban, hogy ebben az esetben nem érinti az istenhit lényegét. Isten valóban fölösleges lehet, mindaddig, amíg csak a fizikáról vagy a kémiáról van szó. Más szavakkal, tehát fizikai vizsgálódásaink során szükségtelen Istent említenünk, mint ahogy nyilvánvalóan egy adott fizikai jelenség bekövetkezésének magyarázatához sincs szükség Istenre. Ez nem különösebben megrázó állítás, hiszen magától értetôdôen nincs szükségem Isten bevonására, ha meg akarom magyarázni, miért indul el az autóm motorja, ha elfordítom a gyújtáskulcsot. Az autó mechanikai működésének leírásához Isten valóban fölösleges. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Isten teljesen fölösleges. Isten valójában jobb magyarázatot ad a természettudomány által felfedezett tényekre, mint a materializmus. Ez azonban még mindig nem tudományos, hanem metafizikai magyarázat. A vallásos hipotézis azonban jobb, mint a materialista, mert sokkal valószínűbbé teszi egy adott világegyetem létezését, mint a materializmus. Bár a hívôk nem annak felsôbbrendű magyarázó ereje alapján fogadják el az istenhitet, a hitrôl mégis kimutatható, hogy racionális és megvilágosító erejű, ha észrevesszük, hogy nem a képtelen dolgok vak elfogadásáról van szó, hanem egy mélységesen kielégítô magyarázatról, arra vonatkozóan, hogyan és miért létezik a Világegyetem. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten fogalma nem elsôsorban magyarázó jellegű hipotézis. Jelentôségét a hívô számára az a tény adja, hogy alapvetô szerepe van az imádás és az imádság racionális gyakorlatában. Az istenhívô úgy látja a világot, hogy az közvetíti számunkra a személyes Szellem jelenlétét, mégpedig némileg hasonló módon, mint ahogyan bizonyos anyagi testek gondolatokat, érzéseket és szándékokat képesek közvetíteni. Éppúgy, ahogy meg tudjuk vizsgálni az emberi test fizikai és kémiai tulajdonságait, anélkül, hogy figyelembe vennénk lelki és erkölcsi tulajdonságait, meg tudjuk vizsgálni a fizikai világ fizikai és kémiai tulajdonságait is anélkül, hogy tekintetbe vennénk, hogy az közvetít-e valamiféle szellemi valóságot és hatalmat. Egy adott test emberi személyisége azonban nem fölösleges, amikor szerelemre gyúlunk a testhez tartozó személy iránt. Hasonlóképpen, Isten sem fölösleges, amikor észrevesszük a mindenek fölött álló Szellem szépségét és hatalmát. Isten tehát nem tudományos elmélet. Isten a legfelsôbb tökéletesség személyes valósága, akivel a személyek a tudás és szeretet útján állhatnak kapcsolatban. Ez Istenbe vetett hitünk alapja, de ez maga után vonja azt is, hogy Isten szigorúan metafizikai értelemben magyarázatot ad a Világegyetem természetére. ======================================================================== Hatodik fejezet: Az élet-terv eleganciája A kumulatív folyamat érve: a hihetetlen osztás A földi élet evolúciója során számos kritikus pontot ért el, melyek mindegyike csak akkor jöhetett létre, ha megvalósult bizonyos pontosan kiválasztott tulajdonságok együtt létezése, és amely kritikus pontok összességében olyanná tették a világot, amilyennek ma látjuk. Ezek az állapotok meglehetôsen jól megfelelnek azoknak a ,,küszöböknek'', amelyeket Dawkins a Folyam az Édenkertbôl című könyvében vázol fel.[92] Szerinte azonban ezek a küszöbök véletlenül lépnek fel, tehát bármiféle tervezés vagy irányítottság nélkül. Ezzel szemben én megpróbálom bemutatni, hogy e sorozat minden egyes lépése önmagában is valószínűtlen, az pedig, hogy az egész sorozat ily módon végbemenjen, felettébb valószínűtlen. Az egész folyamat túlságosan jól szerkesztett és összhangban álló ahhoz, hogy meggyôzôen véletlennek lehessen tekinteni, különösen, ha rendelkezésünkre áll egy jobb magyarázat. Mi természetesen rendelkezünk ezzel a jobb magyarázattal. A Világegyetemben az élet kialakulásának elsô, igen lényeges és szükséges lépése az volt, amikor az ôsi, szuperforró energiából megszülettek az egyszerű, egymással kölcsönható elemi részecskék, melyek késôbb stabil alakzatokká tudtak egyesülni. Az egymással egyesülô kvarkok létrehozták a protonokat, a neutronokat és az elektronokat, melyekbôl azután atomok alakultak ki. Az atomok tulajdonságai olyanok, hogy hihetetlenül pontos láncokat képesek alkotni. A vérben található hemoglobin molekulát például négy, egyenként 574 egységbôl álló lánc alkotja, melyek tökéletesen pontos és egyedi módon kapcsolódnak egymáshoz.[93] Az ilyen összekapcsolódás lehetôsége hiányában nem lett volna lehetséges a késôbbiekben a szerves élet kifejlôdése. ,,Szükségtelen tervezésre vagy célra, vagy irányultságra gondolnunk.'', írja Dawkins, amint arra tôle számíthatunk.[94] Számára az Ôsrobbanás szuperforró energiája csak véletlenül hűlt molekulákká, amelyek stabil és bonyolult formákat képesek alkotni. Mindez felettébb valószínűtlen, mindent figyelembe véve talán végtelenül sok lehetôség van arra, hogy az energia kihűl és szétoszlik, anélkül, hogy bármilyen stabil, összetett egység létrejönne. Erre viszont Dawkins azt válaszolja, hogy a végtelen idôben egyszer véletlenül még az ilyen rendkívül valószínűtlen események is bekövetkezhetnek. Két olyan érvet is találunk ehelyütt, amelyek alaposabb vizsgálat után katasztrofálisan gyengének bizonyulnak. Az egyik éppen Dawkins legfôbb érve, a ,,kumulatív folyamattal'' kapcsolatban. Hihetetlen, hogy egy roppant bonyolult forma egyszerre csak, a semmibôl megszülessék. Ô azonban azt állítja, hogy ha a fejlôdés sok ezer vagy sok millió, nagyon apró, egyenként csak kevéssé valószínűtlen lépésének együttes eredményeképpen érjük el ezt az állapotot, akkor megtaláltuk azt a kielégítô magyarázatot, amire vágytunk. Nem kell tehát semmi egyebet tennünk, elég ha néhány nagyon egyszerű elembôl kiindulunk, és azokat különbözô módokon egymás mellé illesztjük. Elôször csak kettô vagy három fog egymással összetapadni, késôbb már nagyobb csoportokká állnak össze, míg végül elôállhat a maga teljes bonyolultságában akár egy hemoglobin molekula is. Mindezt az egyszerű kombinációk sokszori ismételgetésével értük el. Gondoljunk most arra, amikor egy pakli kártyából osztunk. Ha a kiosztott lapok azonos színűek és pontosan emelkedô számsort alkotnak, akkor meglepôdünk. Tételezzük azonban fel, hogy végtelenszer osztjuk ki a lapokat. Az egyes osztások után azonban nem keverjük meg tökéletesen a paklit, hanem az azonos színű vagy a növekvô számú lapokat megtartjuk az elôállt sorrendben. Egyáltalán nem fogunk meglepôdni, ha két azonos színű lap kerül egymás mellé az elsô osztáskor. Ha az említett eljárást számos alkalommal megismételjük, akkor szépen lassan egymás mellé gyűlnek az azonos színű lapok, majd tovább manipulálva a pakli tökéletesen rendezetté tehetô. Elsô pillanatban ez a trükk csökkenteni látszik a meglepetésünket. Gondolkozzunk azonban tovább. Az elsô esetben azon lepôdtünk meg, hogy bár senki nem tervezte meg az osztást, a lapok mégis számunkra nagyon jellegzetes alakzatban kerültek elô. Olyan pontos rendszert alkottak, mintha csak valaki elôre megtervezte volna az osztás eredményét. A rend azonban önmagában még nem bír különösebb jelentôséggel. Bizonyos konfigurációk azért keltik fel mégis a figyelmünket, mert a kártyákra írt számoknak és a színeknek bizonyos jelentést tulajdonítunk, ezek bizonyos kombinációi értékesek a számunkra, míg mások értéktelenek.[95] Csak abban az esetben lesz valamely leosztás megdöbbentô a számunkra, ha egy bizonyos rendezettségnek kiemelkedôen magas értéket tulajdonítunk. Pontosan az kerül elô a pakliból, amire leginkább vágytunk, annak ellenére, hogy ezt senki sem tervezte meg. Mindez megtörténhet természetesen véletlenül, bár ez oly nagyon valószínűtlen, és olyannyira tökéletesen megfelel vágyakozásunknak, hogy ha bekövetkezik, el sem hisszük, hogy véletlenül történt. A következôkben olyan szabály felállításával fogjuk megdöbbenésünket csökkenteni, amely biztosítja, hogy az általunk óhajtott eredményt bizonyos idô elteltével és jókora erôfeszítés árán elérjük. Véletlenszerűen osztunk pontosan meghatározott számú kártyát, minden alkalommal adott kombinációkat visszatartunk, míg a kívánt sorozat elkerülhetetlenül, bár részleteiben elôrejelezhetetlen elôzmények után, felbukkan. Nyilvánvalóan nem leszünk meglepve, amikor végre elôkerül a kívánt sorozat, mert úgy terveztük meg a rendszert, hogy mindenképpen ez legyen munkálkodásunk eredménye. Mindenesetre a végeredmény mégiscsak az, amit kívántunk. Nem túlságosan valószínűtlen, hogy léteznie kell egy olyan szabálynak, amelyik biztosítja, hogy az általunk kívánt eredmény szülessen? Még sokkal meglepôbb lenne azonban, ha létezne egy olyan szabály, amelynek alkalmazásával már az elsô osztás eredményeképpen elôkerülne az óhajtott sorozat. Ha ötvenkét lapos pakliból osztunk, akkor a lapok összes lehetséges kombináciját figyelembe véve pontosan ki tudjuk számítani egy adott sorozat elôfordulásának a valószínűségét. Nem tudjuk azonban pontosan kiszámítani, mekkora a valószínűsége egy olyan szabály létezésének, amely elkerülhetetlenül az óhajtott eredményt adja. E valószínűség megállapításakor a számunkra kedvezô eredményt adó eljárások számát a kártyák kiosztásának minden egyéb lehetséges módszeréhez kellene viszonyítanunk, amit mind számba véve meghatározhatatlanul nagy értéket kapnánk. Mindamellett, némi erôfeszítés árán ki tudunk dolgozni egy számunkra kedvezô eljárást. Valamivel nagyobb munkával kidolgozhatjuk a lehetô leghatékonyabb szabályt, amely mindig az általunk kívánt eredményt szolgáltatja. Az azonban tényleg igencsak zavarba ejtô lenne, ha ez a leghatékonyabb módszer már valamilyen véletlen folytán létezne. Dawkins stratégiája a megrökönyödés és a hihetetlenség csökkentésére nem működik. A meglepetés csupán odébb tolódik, a bonyolult és nagyon óhajtott eredmény spontán kialakulása helyett a kívánt eredményt a megfelelô idôben elôállító hatékony szabály spontán létezésén kell megrökönyödnünk. A kozmikus sárgarépa: avagy miért nem valószínűbb az egyszerű? Valójában az a meglepô, hogy az alapvetô ,,szabályok'', azaz a fizika törvényei olyan atomok létrejöttét teszik lehetôvé, amelyek képesek molekulákká egyesülni, majd a szerves életformák kialakulásához nélkülözhetetlen, bonyolult láncokká összeállni. Maguk a fizika törvényei azonban az Ôsrobbanásból kerültek elô, amikor még elemi részecskék sem léteztek, amelyekre ezek a törvények vonatkozhattak volna. Akkor hát honnan erednek ezek a törvények? Hogyan voltak képesek a lehetô leghatékonyabb formát ölteni? És hogyan léphettek egymással oly gyümölcsözô kapcsolatba, hogy annak eredményeként lehetôvé vált egy következetes és megérthetô világegyetem kialakulása? A fizikus Wigner Jenô ezt így fogalmazza meg: ,,Az a csoda, hogy a matematika nyelve oly tökéletesen alkalmas a fizika törvényeinek megfogalmazására, valamilyen nagyszerű adomány, amelyet sem nem értünk, sem meg nem érdemeltünk.''[96] Jól van, mondja Dawkins, tehát nincs válasz ezekre az alapvetô kérdésekre. De legalább az alapelemek és az alapvetô törvények viszonylag egyszerűek, ezért valószínűbb, hogy egyszerűen csak minden különösebb ok nélkül itt teremtek, mint hogy valamilyen felsôbbrendű bölcsességű kozmikus értelem tervezte volna meg ôket. Egy a miénkhez hasonlóan bonyolult szerkezetű Világegyetem megtervezésére képes elmének rendkívül bonyolultnak kellene lennie. Sokkal valószínűbb tehát, hogy a természet viszonylag egyszerű törvényei ok nélkül jöttek létre, mint az, hogy egy Isten tervezte volna ôket. Az elôbbi esetben ugyanis a teremtô lényének sokkal összetettebbnek kellene lennie, mint amilyenek az általa alkotott törvények. Végül is tehát sokkal valószínűbb, hogy nincs Isten. Ez a második gyenge érvelés, az úgynevezett egyszerűségi érv. Tételezzük fel, hogy a fizika törvényei bárminô ok nélkül, hirtelen jöttek létre. Egyik nap még nem léteztek. Másnapra itt termettek, és irányították az elektronok és az atomok viselkedését. Nos, ha egyáltalán bármi képes minden ok nélkül elôteremtôdni, akkor sincs módunk annak megbecsülésére, hogy mekkora valószínűséggel tehetik ezt meg a fizika törvényei. Egyik nap még nincs itt semmi. Másnapra itt terem egy óriási nagy sárgarépa. Semmi más nem létezik, mégis itt van egymagában egy életnagyságúnál is sokkal nagyobb sárgarépa. Ha bármi lehetséges, akkor miért ne történhetne meg ez is? Harmadnapra eltűnne a sárgarépa és itt teremne helyette egy piros pöttyös gorilla. Miért ne? Hiszen olyan Világegyetemben vagy nem-világegyetemben élünk, ahol bármi megtörténhet, ok nélkül, vagy semmi sem történhet. Miért tűnik ez a gondolat furcsának, vagy éppen nevetségesnek, ha a fizika törvényeirôl viszont komolyan azt hisszük, hogy hirtelen elôugorhatnak a semmibôl? Logikailag mindkét lehetôség ugyanazon a szinten áll. Dawkins legalábbis úgy gondolja, hogy az egyszerű dolgok elôpattanása valószínűbb, mint a bonyolultaké. Errôl az állításról azonban kimutatható, hogy hamis. Ez az ,,egyszerűség téveszméje'', az a tévedés, amikor azt gondoljuk, hogy ha a lehetôségek korlátlanok, akkor az egyszerű lehetôségek megvalósulása valószínűbb, mint a bonyolultaké. Könnyen észrevehetjük a tévedést, ha arra gondolunk, hogy nyilvánvalóan sokkal több bonyolult dolog létezik, mint amennyi egyszerű, hiszen a kevés egyszerű dolgot számtalan módon kombinálva a bonyolultak nagy sokaságát építhetjük fel. Négy egyszerű elemet különféleképpen kombinálva például huszonnégy különféle, összetett dolgot alakíthatunk ki. Mindig sokkal több bonyolult dolog lehetséges, mint ahány olyan egyszerű dolog, amikbôl az illetô bonyolult dolgok felépülnek. Ha tehát egyáltalán lehetséges, hogy valami hirtelen itt teremjen, akkor sokkal valószínűbb. hogy az a valami bonyolult lesz, mintsem egyszerű, hiszen a bonyolult dolgok sokkal nagyobb számban várakoznak arra, hogy létrejöhessenek. Ezek szerint tehát semmivel sem kevésbé valószínű, hogy egy bonyolult lény, mint például Isten jön hirtelen létre, mint az, hogy a fizika törvényeinek egy csoportjával történik meg ugyanez. Nem nagyobb a valószínűsége, hogy a törvények Isten nélkül léteznek, mint annak, hogy Isten a természeti törvények teremtôjeként létezik. Természetesen valami nincs rendjén azzal az elképzeléssel, hogy Isten lenne a Dawkins által feltételezett nagyon bonyolult lény, de azzal sem, hogy Isten csak úgy ,,létre kelhetne''. Tételezzük azonban fel egy pillanatra, hogy mindennek van értelme. Kiinduló pontunk értelmében Isten létezése nem a priori kevésbé valószínű, mint a fizikai törvények létezése. Azt viszont már láttuk, hogy a fizika törvényei hatékony rendszert alkotnak, miáltal felettébb óhajtott állapotokat képesek létrehozni. Eszerint tehát a tervezés minden jegyét magukon viselik, és éppen Isten lehet az a lény, aki a tervezést elvégezhette. Eszerint sokkal valószínűbb, hogy a fizika törvényeit Isten tervezte, mintsem hogy azok pusztán maguktól létrejöttek vagy véletlenül éppen léteznek. Akárcsak a kártyalapok kiosztásánál a kívánt sorozatokat elôállító szabály esetében, itt is valószínű, hogy valamilyen elme gondolta ki azokat. Dawkins azért húzódozik Isten bevezetésétôl, mert szerinte a Világegyetemet megalkotó elmének szükségképpen roppant bonyolultnak kell lennie, ezért nem jelenthet valóban egyszerű magyarázatot. Az ,,egyszerűség'' fogalmával kapcsolatban azonban nagy zűrzavar veszélyével találjuk szembe magunkat. A korábbiakban már az egyszerűség két értelmezését megkülönböztettem a kizáró, és a magába foglaló egyszerűséget (lásd a 119. oldaltól). A kizáró értelmű egyszerűség kizár minden bonyolult dolgot, vagy a bonyolult fogalmakat egyszerűbb elemek kombinációjaként magyarázza. Ez a felfogás tökéletesen alkalmas a természettudományok céljaira. Így például a zárt térben elhelyezkedô gázok roppant bonyolult viselkedését meglehetôsen egyszerűen leírhatjuk a gáz nyomása, hômérséklete és térfogata között kapcsolatot teremtô Boyle-törvény segítségével.[97] Néhány könnyen mérhetô változó és egyszerűen kiszámítható összefüggés segítségével jól leírhatjuk a jelenségeket. Ez jó példa arra, amikor valamilyen egyszerű sémára törekedve tudjuk a bonyolultság magyarázatát adni. Világunk teljesen elôre nem látható tulajdonsága, hogy létezik ez a néhány könnyen mérhetô változó és egyszerűen számolható törvény. Valójában messze sokkal valószínűtlenebb az ilyen egyszerűség és elegancia létezése, mint az, ha a mindenségben mérhetetlen káosz, valamint kiszámíthatatlan és redukálhatatlan bonyolultság uralkodna. Tulajdonképpen ez Wigner ,,csodája'', amelyet nem lenne jogunk elvárni a természettôl. Szó sincs arról, hogy ez a fajta egyszerűség valószínűbb lenne a bonyolultságnál, éppen ellenkezôleg, messze sokkal valószínűtlenebb, ezért létezése önmagában is az intelligens tervezés tényét sugallja. A Boyle-törvény esetében semmilyen lényeges tényezôt nem hagyunk figyelmen kívül, amikor a bonyolult viselkedésű rendszer egyszerű leírásával dolgozunk. Az eljárás csak akkor válik ,,kizáróvá'', ha félreértelmezve arra a következtetésre jutunk, miszerint a bonyolult nem egyéb, mint a valamilyen elmélet által elhatárolt egyszerű elemek kombinációjának eredménye. Felvethetjük például, hogy az emberi gondolkodás és akarat nem egyéb, mint az agy elektrokémiai aktivitásának megnyilvánulása, ezért a tevékenység neurofiziológiai leírása a gondolkodás folyamatának teljes magyarázatát adja. Joggal feltételezhetjük, hogy a dolgok így bizonyos értelemben egyszerűbbekké válnak, azonban ebben az esetben akár abba is hagyhatnánk a gondolkodás és az emberi szándékok tárgyalását, miáltal a bonyolult fogalmak egész sorát zárnánk ki vizsgálatunk körébôl. A gyakorlatban soha nem lehetne egy ilyen átmenetet végrehajtani, az ugyanis túlságosan idôigényes és nehéz lenne. Sokkal súlyosabb problémát jelentene azonban, hogy kizárnánk vizsgálódásunk körébôl egy sor érdekes adatot, azt a látszatot keltve, mintha nem is léteznének. Ez történik olyankor, ha hagyjuk magunkat félrevezetni az ,,egyszerűség'' utáni vágyakozástól. Tudományos szempontból a Világegyetem egyszerűsítô megközelítése gyakran igen hasznosnak bizonyul, azonban végzetesen félrevezetô lehet, ha minden létezôrôl a teljes igazságot ettôl a képtôl várjuk el (amint azt felelôsséggel gondolkozó tudós soha nem is teszi). Nyilvánvalónak kell lennie, hogy ilyen értelemben Isten sem nem egyszerű, sem nem bonyolult. Isten nem bonyolult a mérhetetlen káosz értelmében. Isten nem egyszerű, olyan értelemben, hogy csak néhány alapvetô tulajdonságból és az azokat egymással összekapcsoló algoritmikus törvényekbôl állna. Van azonban az egyszerűségnek egy másik értelmezése is, az, amit korábban ,,magába foglaló egyszerűségnek'' neveztem. Ezt akár ,,egyesítô'' vagy ,,integráló'' egyszerűségnek is nevezhetnénk, mert azt jelöli, ahogyan egy fogalom számos különbözô fajta adatot tud a lényeget jobban megvilágítóan egyesíteni, vagy ahogyan egyes lények sok különbözô fajta elemet egyetlen, szerves, és egymással kölcsönható egységgé képesek összefogni. Isten fogalma ebben az értelemben egyszerű. Minden lehetséges, véges képességű lény egyetlen alapjának képzeljük el, akibôl minden más megvalósulás jó okkal eredeztethetô, és aki önmagában megvalósítja az értékek egymással legjobban összeférô rendszerét. Eszerint ez a lehetô legegyszerűbb, és a mindent legteljesebben magába foglaló elképzelés. Ha ez magától értetôdô, mint ahogy azt a legtöbb istenhívô állítja, akkor egyúttal a lehetô legmegfelelôbb módon adja meg a választ a ,,Miért létezik?'' kérdésére is; kimutatva mindenek felett álló értékét és teljes körű felfoghatóságát. Dawkins felfogásával ellentétben Isten nem bonyolult valóság, mert nem hasonlítható a számtalan egymással összefüggô gondolatot, tervet, vágyat és érzést tartalmazó emberi agyhoz. Isten egyszerűsége nagyon speciális értelmű, mint egy önmagát megmagyarázó és legtökéletesebben összegzô lényé. Isten azt is képes megmagyarázni, miért léteznek a természeti törvények olyan formában, ahogyan -- hiszen e törvények a lehetô legtökéletesebb tervezés eredményei, annak érdekében, hogy az anyagi Világegyetemben lezajló evolúciós folyamatban értelmes lények jöjjenek létre. Isten nem csupán egy a világhoz önkényesen hozzáadott, járulékos tényezô, hanem az egyesítettség legtisztább formája, amely magába foglal és ott egyesít minden lehetséges bonyolultságot. Még mindig úgy érezhetjük azonban, hogy válaszolnunk kell arra a kérdésre, amellyel a tizenegy éves Bertrand Russell nyaggatta a nevelônôjét: ki tervezte Istent? Vagy a kérdést az eddig használt fogalmak segítségével megfogalmazva: ha nagyon valószínűtlen a fizika hatékonyan rendezett törvényeinek a létezése, akkor nem éppily valószínűtlen az is, hogy léteznie kell egy teljes bölcsességű Istennek? Az eddigiekben éppen azt mutattam ki, hogy ha létezik Isten, akkor egyáltalán nem olyan valószínűtlen a hatékony fizikai törvények létezése. Isten tehát jó magyarázat a fizika törvényeire. De vajon nem maga Isten létezése az, ami nagyon valószínűtlen? Miért nem valószínű Isten? (hanem abszolút bizonyos!) A válaszunk elôszöris az, hogy logikai értelemben roppant kétséges, vajon a valószínűség fogalmát egyáltalán alkalmazhatjuk-e Istenre. A valószínűség roppant bonyolult, a filozófusok által is sokat vitatott fogalom. Az eddigiekben azt neveztem valószínűtlen eseménynek, amelynek rendkívül sok lehetséges alternatívája van, és nincs semmiféle ok vagy magyarázat, ami az egyik lehetôség bekövetkeztét elônyben részesítené bármely másikkal szemben, vagy pedig van valamilyen, bár nem minden esetre kötelezô érvénnyel kiterjedô ok, ami ellene szól a ,,valószínűtlen'' esemény bekövetkezésének. Nagyon valószínűtlen például, hogy nyerek a lottón, hiszen rengeteg, az enyémtôl különbözô számsorozat képzelhetô el, amelyek bármelyikét kihúzhatják. Valamivel erôsebben érzékeljük a valószínűtlenséget, amikor valamilyen törvényszerűség az esetek túlnyomó többségére érvényes módon meghatározza az események kimenetelét, azonban megenged bizonyos kivételeket. Ezek a kivételek valószínűtlenek, mert vannak olyan alternatíváik, amelyek bekövetkezésére joggal számíthatunk. Kijelenthetjük, hogy az az esemény valószínű, amelyik a lehetséges világok mindegyikében vagy legalább legtöbbjében bekövetkezik. A valószínűtlen események ezzel szemben a lehetséges világok közül csak egyetlen egyben, vagy legfeljebb néhányban fordulnak elô. A valószínűséget sok más módon is meghatározhatjuk, matematikailag sokkal szakszerűbb formában is. Azt azonban mindenképp kijelenthetjük, hogy egy esemény akkor tekinthetô valószínűtlennek, ha léteznek olyan alternatívái, amelyek bekövetkezésére okkal számíthatunk. Ha mindezt a fizika törvényeire alkalmazzuk, akkor okkal számíthatunk arra, hogy az összes elképzelhetô rendszer bármelyikének fizikai törvényei kevésbé hatékonyak vagy következetesek lennének, mint a mi világunk törvényei, ezért elôbbiek kifejezetten valószínűtlenek. Ennek az az oka, hogy óriási, talán végtelen számú világegyetem lehetséges, melyek törvényei különböznek a miénkben működôektôl. Ennek ellenére mindezen világok közül csak nagyon kevés képes az értelmes élet létezéséhez szükséges rendezettség és bonyolultság létrehozására. Még ha tényként fogadjuk is el, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen sokféle és különbözô életforma létezhet, akkor is beláthatjuk, hogy a törvények lehetséges rendszerei közül csak nagyon kevés alkalmas legalább valaminemű következetes alakzat létrehozására. A legtöbb lehetséges világegyetem soha nem fog működni, mert hiányzik belôlük a szerkezetek megkövetelt stabilitása és bonyolultsága. Egyes fizikusok érvelése szerint a miénk az egyetlen, tudatos életformák létrehozására alkalmas világegyetem, éppen a létezése alapjául szolgáló matematikai törvények összetettségének és pontos illeszkedésének köszönhetôen. Anélkül, hogy ilyen messzire mennénk, annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy az instabil, és ezért életképtelen lehetséges világegyetemek száma messze meghaladja az életképes lehetséges világegyetemek számát. Ennek következtében egy a miénkhez hasonló stabilitású világegyetem létezése felettébb valószínűtlen. Ha azonban van Isten, akkor az ilyen törvények létezése meglehetôsen valószínű, feltéve, hogy valóban elég hatékony rendszert alkotnak az óhajtott, távolról sem valószínűtlen végkifejlet eléréséhez. Isten tehát, ha oka van rá, könnyűszerrel felfedezhet ilyen törvényeket. De mi a helyzet Istennel? Nem tételezhetjük-e fel, hogy Isten kevésbé tökéletes és bölcs is lehetne, mint amilyen valójában, vagy hogy akár nem is létezne Isten? Ebben az esetben Isten felettébb valószínűtlen lenne. Márpedig tudjuk, hogy Dawkins és a hasonszôrű gondolkodók szerint Isten rendkívül valószínűtlen, sôt, talán egyenesen lehetetlen. A tradicionális istenhívôk azonban erre nem azt válaszolják, hogy Isten létezése ténylegesen nagyon valószínű, mint ahogy ezt elvárnánk tôlük. Nem arról folyik a vita, hogy Isten a lehetséges világok egyikében, vagy azok közül néhányban létezik-e. Az a kérdés, hogy Isten a lehetséges világok mindegyikében létezik-e. Ha igen, akkor Isten létezése nem egyszerűen valószínű, hanem abszolút bizonyos, még ha ezt az ateisták körmük szakadtáig tagadni is próbálják. (Ne feledkezzünk meg róla, hogy a ,,lehetséges világ'' kifejezést itt a szó logikai értelmében használom, tehát tartalmába beleértendô ,,minden ami létezik, legyen az természeti vagy természetfölötti''.) Úgy tűnhet, hogy létezik egy nagyon nyilvánvaló bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Isten nem létezik minden lehetséges világban. Ehhez nem kell mást tennünk, csupán el kell képzelnünk egy Istent tartalmazó világot. Ezután gondolatban távolítsuk el abból a világból Istent, és máris rendelkezésünkre áll egy lehetséges, de Isten nélküli világ. A helyzet azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. Elképzelni ugyan tudunk egy Isten nélküli világot, éppúgy, amint például azt is el tudjuk képzelni, hogy visszafelé repülünk az idôben, ez azonban még nem jelenti azt, hogy mindez lehetséges is. Az, hogy valamit el tudunk képzelni, vagy ki tudunk gondolni, egyáltalán nem az igazság megbízható ismérve, amint azt bármely matematikus pillanatok alatt bebizonyítja! Így például könnyűszerrel el tudunk képzelni egy négyzetet, amelynek területe pontosan megegyezik egy adott kör területével. A matematikusok azonban be tudják bizonyítani, hogy a kör négyszögesítése ennek ellenére lehetetlen. Képzeletünk nem mindig megbízható. Nem bizonyíthatjuk egy Isten nélküli világ létezését pusztán azzal, hogy el tudunk ilyent képzelni. Lehetséges azonban, hogy azt sem tudjuk bebizonyítani, hogy Istennek léteznie kell. Úgy tűnhet tehát, mintha bizonyítékok hiányában megrekedtünk volna az okoskodásunkban. Az azonban, hogy sem egy állítást, sem az ellenkezôjét nem tudjuk bizonyítani, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek mellette és ellene szóló érvek. Minkét oldal számos érvet tud felsorakoztatni a maga igaza mellett, amint az lenni szokott. Ezen irvek egyike sem perdöntô erejű, ráadásul a különbözô emberekre különbözô hatással vannak. Egy dolgot mégis világosan le kell szögeznünk. Isten létezése vagy szükségszerű, vagy pedig lehetetlen. Ez nem valószínűség kérdése. A hívôk szerint Isten önmagától létezô, aki saját isteni lényén kívül semmi mástól nem függ. Isten nem ,,mulaszthatja el'' saját létezését. Isten nem jöhet létre és nem válhat semmivé. Isten minden létezés legalapvetôbb forrása és gyökere. Isten szükségszerűen létezik, és az isteni létezésnek nincs alternatívája. Az ateisták ezzel szemben azt állítják, hogy egy minden lehetséges világban létezô lény képe nem következetes és logikailag lehetetlen (mert ha lehetséges lenne, és minthogy a mi világunk a lehetséges világok egyike, akkor ez a lény létezne a mi világunkban is, tehát ténylegesen létezne). Úgy tűnik, mintha nem tudnánk sem Isten szükségszerűségét, sem pedig lehetetlenségét bebizonyítani. Mindamellett, Isten létezése vagy szükségszerű, és akkor Isten létezik, vagy pedig lehetetlen, mely esetben nem létezhet. Bárhogy is legyen, Isten létezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint a természet vak törvényeinek létezése. Ezúttal ugyanis egy szokatlan és sajátos valóságról van szó. Tulajdonképpen nagyon fontos, hogy ezt megértsük, ha méltányosak akarunk lenni a tradicionális istenhittel szemben (ami Dawkinsról nem különösebben mondható el, bár más területeken az igazság rajongó szeretetét és a gondos kritikát hirdeti). A világ nagy, hagyományos vallásaiban a hívôk számára Isten nem csupán egy kozmikus elme, amely vagy létezik, vagy nem, és amely bármely más elméhez hasonló, de azoknál nagyobb és jobb. Isten a valóság egészen egyedülálló megnyilvánulása, egy valóban kozmikus értelem (annak ellenére, hogy ez nem kifejezetten megfelelô kép Istenrôl), de olyan, amelyik kizárólag önmagától és önmagában létezik, társak és vele egyenlôk nélkül, minden lehetséges világ alapjában és alapjaként.[98] Arra következtetésre jutottunk tehát, hogy sem a ,,kumulatív folyamat'' érve (lásd a 149. oldaltól), sem pedig ,,az egyszerűség mindennél valószínűbb volta'' (lásd a 152. oldaltól) nem meggyôzô. A világegyetemben a bonyolult és viszonylag stabil szerkezetek megjelenését biztosító szabályok létezése az intelligens törvényalkotó létére utal. Vallásos szempontból ez a törvényalkotó Isten, akinek a létezése vagy lehetetlen, vagy pedig szükségszerű. Ez azt jelenti, hogy Isten létezésének valószínűsége vagy nulla, vagy egy (abszolút bizonyosság), bár nem tudhatjuk bizonyosan, melyik a kettô közül! Az utóbbi esetben nyilvánvaló, hogy Isten létezése sokkal valószínűbb, mint egy nagyon egyszerű, minden ok nélküli, anyagdarab létezése -- bár, mint arra már korábban rámutattam, félrevezetô lehet, ha Isten létezésérôl a valószínűségszámítás fogalmainak felhasználásával beszélünk. Tekintettel az élet kialakulásának elsô felvonására -- a stabil csoportok kialakítására képes elemi részecskék megteremtôdésére -- Isten hipotézisét elônyben részesítjük az oktalan anyag magasan szervezett bonyolultságúvá történô, egyszerű, fokozatos összeállásával szemben. A kozmikus összevisszaság téveszméje Az élet fejlôdésének második kritikus szakaszában a kémiai elemek bonyolult kombinációiból kialakulnak az önmaguk másolására képes molekulák. Dawkins álláspontja szerint az önmagukat másoló életformák létezése ,,nagyon valószínűtlen véletlennek tűnhet''.[99] Bonyolult molekulaláncok épülnek fel, melyeknek megvan az a különleges tulajdonságuk, hogy képesek önmaguk másolatait létrehozni. Az egymás köré csavarodó molekulaláncokból álló DNS[100] szerkezete olyan, hogy a megfelelô molekulákat magához vonzva, megfelelôképpen elrendezve, majd szabadon bocsátva, felépíti saját mását. Nincs azonban a priori valószínűsége annak, hogy ez valaha is megtörténik. Pusztán a molekulák összekeveredésének és ismételt összeállásának fizikai sajátosságai alapján -- Dawkins szerint -- mindez a lehetô legnagyobb mértékben valószínűtlen. Dawkins viszont feltételezi, hogy ha elegendô idô áll rendelkezésre, akkor még a nagyon valószínűtlen dolgok is megtörténhetnek, és kész. Sôt, egészen odáig megy, hogy ,,ha végtelen idôt vagy végtelen számú lehetôséget tételezünk fel, minden lehetséges''.[101] Ez jó példa a kozmikus összevisszaság téveszméjére. E téveszme szerint minden, ami megtörténhet, meg is fog történni, feltéve, hogy elég idô áll rendelkezésre. Ha adott a lehetséges állapotok tetszés szerinti rendszere, akkor az bizonyos idô elteltével meg fog valósulni. Ha ezt szó szerint értelmezzük, akkor nyilvánvalóvá válik hamissága. Nincs semmilyen okunk feltételezni, hogy akár csak az egyik lehetséges állapot is valaha létrejön. Még ha csak n lehetséges állapot fordulhat is elô, akkor sincs olyan ok, ami miatt elôbb vagy utóbb az összes lehetséges állapotnak meg kellene valósulnia. Nincs kizárva például, hogy az állapotok megvalósulása valamilyen ,,hurokba'' kerül, ezért mindig az állapotok ugyanazon kis csoportja ismétlôdik, a lehetséges állapotok kis csoportja valósul csak meg ténylegesen, a nagy többség soha. Ha végtelenül sok lehetséges állapot létezik, amint az valószínűnek tűnik, akkor sem tud mindegyik megvalósulni, hiszen ha már létre is jött számos állapot, még mindig végtelenül sok marad, amelyek még nem léteztek. Sôt, amint azt korábban már kimutattam, bizonyos lehetséges állapotok (például a teremtô Istent tartalmazó) kizárják sok egyéb (például a teremtô nélküli) állapot létezését. Logikailag kizárt tehát, hogy minden lehetséges állapot létezzék. Ezért kell Dawkins állítását téveszmének minôsítenünk. Dawkins természetesen feltételezi, hogy léteznek a fizika alapvetô törvényei, amelyek különféle, többé kevésbé automatikus módokon egyesítik az elemi részecskéket, létrehozva ezáltal azok minden lehetséges kombinációját. Ha tehát azt mondjuk, hogy az önmagukat reprodukáló molekulaláncok létezése roppant valószínűtlen, akkor ez azt jelenti, hogy az ehhez szükséges szervezeti bonyolultság oly nagyfokú, hogy kizárólag a fizika alaptörvényeibôl kiindulva keletkezésük rendkívül ritka esemény lesz, ezért jószerével szinte soha nem fog elôfordulni (minthogy nem igaz az, hogy egyszer minden lehetséges állapot bekövetkezik). Már említettem, hogy a fizika megfelelô törvényeinek, és azoknak az elemeknek a létezése, amelyekre hatva a törvények létrehozzák az ilyen bonyolult formákat, önmagában felettébb valószínűtlen. De elfogadva létezésük tényét, az önreprodukáló alakzatok kifejlôdése valószínűtlen bár, de lehetséges. A hívô sem tagadhatja, hogy a DNS replikáció kifejlôdhetett egy rendkívül csekély valószínűségű folyamat eredményeképpen. Ha azonban ez a legtöbb, amire a materialista hipotézis képes, akkor ez messze alulmúl bármely olyan hipotézist, amely nagyon valószínűvé teszi az önreprodukáló alakzatok kifejlôdését. Isten hipotézise olyan lényt tételez fel, aki megtervezi az alaptörvényeket és az alapvetô elemeket, és akinek a ,,felülrôl lefelé ható'', holisztikus befolyása megôrzi (darwini szóhasználattal ,,kiválogatja'') azokat a molekuláris kombinációkat, amelyek másolódó láncokat kezdenek elôállítani. Ezáltal bizonyos idô elteltével bizonyossá válik az ilyen láncok keletkezése. Isten hipotézise sokkal valószínűbbé teszi a másoló molekulaalakzatok létezését, mint a materialista felfogás, ezért az elôbbit elônyben kell részesítenünk az utóbbival szemben. Miért nem hibák a mutációk? Hiába léteznek a másoló molekulák, a magasan fejlett életformák csak akkor tudnak kialakulni, ha azok az eredeti, viszonylag egyszerű formákhoz képest továbbfejlôdnek. Könnyedén meggyôzôdhetünk errôl, ha elképzelünk egy olyan rendszert, amelyben a másolás folyamata nem marad mindvégig állandó, hanem a másolás közben a szerkezetben változások következnek be, és ezek összegzôdnek. Ahhoz, hogy ez így működjék, a változásoknak, vagyis a mutációknak eléggé kicsiknek kell lenniük ahhoz, hogy a változás ellenére megôrzôdjenek a szervezet alapvetô tulajdonságai, ugyanakkor viszont elegendôen nagyoknak kell lenniük ahhoz, hogy a viselkedésben vagy a formában számottevô változás következzék be. A mutációknak következetes és összehangolt változásokat kell elôidézniük a szervezetekben, és általános tendenciájukban az egyre bonyolultabb szerkezetek és szervezettség felé kell haladniuk. Mindezek a feltételek alkotják a földi élet evolúciójának harmadik kritikus szakaszát. Az elemeknek az önreprodukáló kettôs spirál szimmetriájában rögzült kombinációiból szaporodásra és mozgásra képes, majd végül öntudatra ébredô lények származtak. Pontosan erre a tudatos és cselekvôképes életformák felé tartó fejlôdésre számíthatunk abban az esetben, ha az egész folyamatot egy olyan lény gondolta ki, akinek az volt a szándéka, hogy az egyszerű anyagi alapból kifejlôdjék a tudatos élet. Dawkins számára azonban a mutációk nem egyebek a másolás ,,hibáinál'', miközben az egész folyamatot a molekulák cél és fejlôdés nélküli, vak újratermelôdésének tekinti. A darwinista felfogás a mutációkat véletlenszerűeknek tekinti. Eszerint bekövetkezésük ,,nem mutat általános tendenciát a testi tökéletesedés irányába''.[102] Az esetek többségében elôfordulásuk semleges vagy káros, de véletlenszerűen elôfordulhat, hogy egyes mutációk eredményeképpen stabilabb és bonyolultabb életformák jönnek létre. Minden ilyen úgynevezett ,,tökéletesedés'' a természetes kiválogatódás kumulatív hatásának eredményeképpen áll elô. ,,Véletlenszerű a mutáció, a természetes szelekció azonban ennek éppen ellenkezôje'',[103] írja Dawkins, minthogy a folyamat lényege ugyanannak az egyszerű közhelynek az ismételt alkalmazása, nevezetesen, hogy a hatékonyabban másolódó szervezetek többen lesznek, ezért túlélik a többieket. A darwinista számára minden fejlôdés a természetes kiválogatódás eredménye, ami nem mond többet, mint hogy bizonyos mutációk hatékonyabban másolódó utódokat eredményeznek, ezért jobb esélyük lesz a túlélésre. A mutáció kialakulásának folyamatában semmi nincs, ami önmagában a fejlôdés irányába vinne. Ehelyütt Dawkins elveti azt az alternatív képet, mely szerint a mutációs változások a testi szervezettség fokozódása irányába hatnak, mert ezt a véleményt ,,misztikus értelmetlenségnek'' minôsíti.[104] Még ennél is cinikusabban kijelenti, hogy ,,soha senki sem volt képes akár csak felvetni is valamilyen módot, ahogyan ez[105] létrejöhetett volna''.[106] ,,A mutáció nem szisztematikusan részrehajló az alkalmazkodó tökéletesedés irányában, és (hogy finoman fogalmazzunk) nem ismerünk olyan mechanizmust, amely irányítani tudná a mutációt ebben az ötödik értelemben[107].''[108] Az az általa ,,mutácionizmusnak'' nevezett nézet, mely szerint valamiféle torzulás lépne fel, szerinte olyannyira helytelen, hogy soha nem bizonyulhat helyesnek, és oly képtelenség, hogy még cáfolni sem szükséges. Ezért ,,a szelekció, és csak a szelekció irányítja az evolúciót úgy, hogy az az elôny szempontjából nem véletlenszerű''.[109] Ehelyütt két kérdést kell feltenni. Vajon a mutáció tényleg teljesen véletlenszerű, mint ahogyan azt Dawkins beállítja? És vajon a természetes kiválogatódás az egyetlen tényezô, amely számot adhat a biológiai alkalmazkodóképesség és bonyolultság megfigyelt nyilvánvaló tökéletesedésérôl? Az elsô kérdés egészen tudományosan hangzik, és valóban, Dawkins következtetése szerint az egy megfontolt tudományos kérdés. A gének, a DNS-ekbôl álló sorozatok a mutációk során nem változnak valamely meghatározott irányban. Máskor azonban Dawkins sokkal elôvigyázatosabb, és elismeri, hogy mindez a biológia egyik hevesen vitatott problémája. A magam részérôl megelégszem azzal, hogy ezt a vitát a hivatásos genetikusokra hagyom, hiszen a vita tárgya elsôsorban az, hogy mit is kell ,,véletlenszerű'' változásokon érteni. A véletlenszerű (random) változás nyilvánvalóan nem olyasmi, ahol bármi megtörténhet, tehát nem azonos a káosszal. A természettudomány egyik fontos állítása értelmében a természetben nincs eredendô káosz. Ezt a tételt a hívôk erôteljesen támogatják, hiszen ôk a természetet egy mérhetetlenül bölcs és értelmes Isten teremtményének tekintik. A mutációk nem valamiféle vákuumban, vagy ok nélkül történnek. Lényegük a DNS alkotóelemeinek valamilyen újonnan elôálló kombinációja, például röntgensugárzás, radioaktív anyagok vagy különféle kémiai szerek hatására. Sôt, amint azt Dawkins kimutatja,[110] bizonyos környezeti tényezôk is befolyásolják, mint például az embrió elhelyezkedése vagy kapcsolata más rekombinálódó elemekkel. Mindezek alapján gyanakodni kezdhetünk, hogy a mutáció csak annyiban véletlenszerű, amennyiben nem tudjuk kimutatni vagy azonosítani a genetikai változásokat elôidézô okokat. Ha valaki az egész fizikai környezetet figyelembe veszi, akkor már hamisnak tűnik az a kép, miszerint a genetikai változások nem mutatnak a testi tökéletesedés irányába mutató általános tendenciát. A legnyilvánvalóbb észrevételünk ezzel kapcsolatban, hogy a múltban folyamatos volt a testi fejlôdés. Amint Dawkins a szem evolúciójáról szóló fejtegetései során rámutat, hogy ,,egészen használható szemek alakultak ki egymástól függetlenül a semmibôl negyven-hatvan alkalommal is különbözô gerinctelen csoportokban.''[111] Mi egyebet sugallhatna ez a megállapítás, mint azt, hogy a fizikai rendben látszólag elkerülhetetlen tendencia létezik a folyamatos testi fejlôdés irányában (feltéve természetesen, hogy a szem valamilyen fejlôdés eredménye). ,,a nagy bunda'': a szem és egyéb történetek Amikor Dawkins a véletlenszerűen bekövetkezô másolási hibákról beszél, akkor ezen azt érti, hogy a DNS sorozatok, nagyrészt külsô fizikai hatások következtében, újra egyesülnek. Az újraösszekapcsolódások túlnyomó többsége közömbös az alkalmazkodóképesség fejlôdése szempontjából (tehát az olyan tulajdonságok elôidézése szempontjából, amelyek közvetlenül vagy közvetve növelik az utódok létrehozásának hatékonyságát). Bizonyos újonnan elôállt kombinációk hátrányosan befolyásolják a reprodukciót (például a szóban forgó állat elpusztítása révén), mások ezzel szemben növelik a reprodukció hatékonyságát (például a látásélesség növelésével). Más szavakkal, a tisztán genetikai változások nem mind hatnak a fejlôdés irányába, sôt, ez még csak a többségükrôl sem jelenthetô ki. Mindamellett nyilvánvaló, hogy elôfordulnak olyan változások, amelyek megjavítják a szaporodás hatékonyságát, ezért éppen ezek a változások fognak az idô múlásával egyre inkább eluralkodni. A folyamat egészének eredményeképpen -- talán szükségszerűen -- elôáll a testi fejlôdés irányába mutató torzulás. Mindezzel kapcsolatban az az igazán figyelemreméltó, hogy a DNS sorozat véletlenszerű megkeverése eredményeképpen egyáltalán elôállhat bármiféle tökéletesedés, nem pedig az, hogy folytonos fejlôdési sor alakul ki. Amikor Dawkins a szem fejlôdésérôl ír, megemlíti Nilsson és Pelger munkásságát, akik számítógépes szimuláció segítségével próbálták meg kiszámítani, mennyi idô lenne szükséges ahhoz, hogy az egyszerű fényérzékeny sejtekbôl a látásélességet vagy a szem térbeli felbontóképességét növelô apró lépések egymásutánjának eredményeképpen kialakuljon a szem.[112] Megállapították, hogy egy az emberi szemhez hasonlatos szerv az élô szövet változásainak következtében kevesebb, mint 400.000 nemzedék (azaz nem egészen fél millió év) alatt kifejlôdhet. A szövetben a következô változásokat modellezték: a szövet nagyobb vagy kisebb, vastagabb vagy vékonyabb lett, illetve fénytörô képessége csökkent vagy nôtt. A változások véletlenszerűek voltak, olyan értelemben, hogy mindezen változások minden generáció néhány egyedében elôfordultak. A modell lényege az volt, hogy minden generációban létrejött valamilyen fejlôdést jelentô mutáció, amely megôrzôdött az utódokban. Sôt mi több, a tökéletesedés folyamatának muszáj volt folytatódnia, egészen addig, amíg a különbözô fizikai tulajdonságok minden generációban minden fizikailag lehetséges módon kis mértékben megváltoztak. Mindez arra enged következtetni, hogy a rendszer alapvetô fizikai tulajdonságait kellô gondossággal választották meg, úgy, hogy a többek közt a különféle környezeti tényezôk hatására bekövetkezô folytonos, kicsiny változások összessége eredményeképpen elôálljon a hôn óhajtott végcél -- a környezetére érzékeny szem. Messze nem nyilvánvaló, hogy létezik a fizikai tulajdonságok értékeinek pontosan azon csoportja -- az átlátszóság, a vastagság, a méret és a fénytörôképesség --, amelyek a szem létrejöttéhez vezetnek, mint ahogy éppennyire nem nyilvánvaló az sem, hogy léteznek azok a mutációkat kiváltó hatások, amelyek folytonos, kicsiny változásokat okoznak. A fejlett szem létrehozásához olyan, megfelelô tulajdonságokkal rendelkezô kiinduló szervre van szükség, amely elôszöris létrehoz valamilyen fényérzékeny lencsét. ,,Üdvözlendô volna'', írja Dawkins naivan, ,,ha a jövôben, újabb számítógépes modell segítségével a sejt belsejének szintjén is ki tudnánk mutatni, miként jött létre az elsô élô fénysejt egy korábbi, általánosabb rendeltetésű sejttípus lépésrôl lépésre történô módosulásával.''[113] Bármely ilyen modellnek azonban a különféle tulajdonságoknak pontosan abból a szervezett és következetes rendszerébôl kell kiindulnia, amely a kívánt módszerrel egy fényérzékeny sejt létrejöttét eredményezheti. Más szavakkal, nagyon gondos és pontos válogatással úgy kellene ,,megbundázni'' a kiinduló állapotot, hogy végül a folyamat éppen a kívánt eredményt adja. Ez egyáltalán nem arra utal, hogy a folyamat vak és cél nélküli lenne. Sôt, éppen ellenkezôleg, arra enged következtetni, hogy nagyon magas szintű kezdeti szervezettség volt jelen. A rendszer kezdeti feltételeinek beállítását követôen gondoskodnunk kell a mutációkat létrehozó fizikai befolyásról, például kozmikus sugarak útján, aminek következtében a megfelelô tulajdonságok folyamatos, de kellôen kicsiny változásai elôállnak. Ehhez ismétcsak nagyon finom egyensúlyra van szükség, nehogy a kiszemelt mutációs hatás egyszerűen elpusztítsa azokat a géneket, amelyekbôl a fényérzékeny sejteknek ki kell alakulniuk, vagy nehogy olyan nagy változást okozzon, ami lehetetlenné tenné a lépésrôl lépésre végbemenô fejlôdést. Úgy tűnik, mintha az egész fizikai rendszert, beleértve a kívülrôl jövô sugárzást vagy más mutációs hatást, elôre ,,meg kellene bundázni'', akárcsak a fényérzékeny sejt kezdeti szerkezetét, annak érdekében, hogy az óhajtott eredményt kapjuk. Márpedig ehhez óriási intelligenciára és hatalomra lenne szükség. Végül, az elôforduló mutációk közül némelyeket ki kellene választani és meg kellene ôrizni, ha a szem kialakulása a célunk. A számítógépes modellben ezt a kiválogatást a kezelô személy végezte el, aki úgy döntött, hogy a látásélesség minden javulását a további fejlôdés alapjaként meg kell ôrizni. A kezelônek jól meghatározott végcélja volt, nevezetesen egy elôre kitervelt végállapot elérése, ezért az egész számítógépes programot úgy állította be, hogy elérje a kitűzött célt. Dawkins feltételezi, hogy a valóságban a természetes kiválogatódás végzi el ugyanezt a munkát. A természetes kiválogatódásnak azonban nincs célja, és nem kívánja elérni olyan szervek létezését, mint például a szem. Csupán megôrzi azokat a tulajdonságokat, amelyek növelik a szervezet reprodukciójának hatékonyságát. Megnöveli-e a látásélesség kicsiny (a mutációk egyetlen nemzedéke alatt elérhetô) fokozódása az egész szervezet reprodukciós hatékonyságát elegendôen nagy mértékben ahhoz, hogy a pontosabban működô sejt az utódok teljes körében elterjedjen? A történet szerint a valamivel élesebb látásnak köszönhetôen az állatok el tudják kerülni a halálos veszélyeket és valamivel hatékonyabban szerezhetik meg táplálékukat. Ezért hosszabb ideig élnek és több utódot hoznak a világra tökéletlenebbül látó társaiknál. Mindez kétségtelenül igaz, de csakis néhány nagyon fontos feltétel fennállása esetén. A szemnek tökéletes kapcsolatban kell állnia az aggyal, egy a vizuális ingerekre reagálni képes, bonyolult szervezeten belül. Nemcsak magának a szemnek kell tökéletesen működnie és változnia, hanem vele kapcsolatban álló sejtek millióinak is, nehogy az utóbbiak hibájából elvesszen a mutációnak köszönhetôen megszerzett csekélyke szelekciós elôny. A környezeti feltételeknek olyanoknak kell maradniuk, hogy az éles látás továbbra is elônyt jelentsen -- a fénynek vissza kell verôdnie a felületekrôl, a gravitációs vonzás maradjon viszonylag állandó, és ne következzék be a látás területén megszerzett elônyt megsemmisítô -- például a szaporodáshoz szükséges partnereket kipusztító -- környezeti katasztrófa. Nemcsak magának az élôlény testének, hanem egész környezetének együtt kell működnie a látásnak a túlélést elôsegítô tökéletesedésével, és biztosítania kell a tökéletesedés széles körű elterjedését a következô nemzedékek körében. Ha minden más körülmény változatlan marad, akkor a látás tökéletesedése elôsegíti a túlélést és a reprodukciót. Ha elég pontosan terveztük meg a folyamatot ahhoz, hogy létrejöjjön egy ilyen fejlôdés, és egy olyan szervezet, amelyik képes érzékelni a környezetét, akkor pontosan ez az, amit vártunk. Egy mindenek fölötti akaratú intelligencia képes az összes szervezeti és környezeti feltétel annak megfelelô beállítására, hogy hosszú távon a fényérzékeny sejtekbôl kifejlôdjék a rendkívül hatékony látószerv. A darwinisták azonban úgy gondolják, hogy nem létezik mindenek fölötti akaratú intelligencia. Mindössze annyi történik, hogy a hatékonyabb reprodukciót biztosító szerveket eredményezô mutációk hosszú idôn keresztül megôrzôdnek. A mutációs folyamat azért valószínűtlen, mert a mutációknak elég kicsiknek és mégis folytonosaknak kell lenniük, ugyanakkor elég pontosan összehangoltaknak kell lenniük az összes többi tényezôvel a testen belül és a környezetben egyaránt, ha azt akarjuk, hogy stabil, szervezett és szaporodó molekuláris szerkezetek fejlôdjenek ki. Az istenhit és a tiszta természetes kiválogatódás egymással versengve kínálja azt a két alternatív hipotézist, amelyek számot adhatnak mindezen tényekrôl. A hit állítása szerint pontosan ez az amire számítanunk kell, ha létezik (Istenben) az a tudatosan megfogalmazott cél, hogy alakuljon ki bizonyos molekulacsoportokban a vizuális érzékelés képessége. A természetes kiválogatódás szerint kicsi az esély erre a folyamatra, ezért roppant valószínűtlen, hogy a fejlôdés egy meghatározott irányban menjen végbe (mert a folyamat továbbvitele éppoly valószínűtlen, mint kezdettôl fogva való létezése). Ha a józan ész azt diktálja, hogy azt a hipotézist kell választanunk, amely a folyamatra nagyobb valószínűséget ad meg, akkor aligha lehet kétséges, melyik hipotézist kell elônyben részesítenünk. Dawkins néhány részletében kidolgozta a szem fejlôdésének szimulációját végzô számítógépes programot, melynek a ,,Biomorf'' nevet adta.[114] A program néhány alaputasítással kezdôdik, ezek adják meg a vonalak hosszával, csatlakozási szögeik változásával és más paraméterek beállításával a leendô alakzatok körvonalait. A program az utasításokat ,,véletlenszerűen'', azaz nem elôre megtervezett módon követi. Mindamellett, a kiinduló helyzeteket és a szabályokat nagy körültekintéssel kellett megválasztania, hogy érdekesnek tűnô és eléggé bonyolult alakzatokat kapjon eredményül. Dawkins meglehetôsen hosszú idôt töltött el, mire számos hiábavaló próbálkozás és kudarc árán eljutott a legmegfelelôbb szabályokhoz. Ez utóbbi nagyon fontos tény, ha a ,,véletlenszerűségrôl'' beszélünk. A program futásának elindítását követôen mindenféle alakzat felbukkan. A számítógép kezelôje ezután ,,kiválasztja'' azokat, amelyek számára érdekesnek tűnnek, és könyörtelenül kitörli az összes érdektelen vagy elmosódott alakzatot. A kezelô azokat a formákat választja ki, amelyeket ô szépnek talál; vagy esetleg azokat, amelyek ígéreteseknek tűnnek, hogy egyszer majd a ,,Richard Dawkins'' nevet fogják formázni. Ezt a kiválogatást sok lépésben megismétli, minden egyes alkalommal túlélésre ítélve a kívánt alakzathoz akár csak kicsit is jobban hasonlító elemeket, míg végül -- csodák csodája -- megjelenik a hôn óhajtott forma (vagy Dawkins neve esetében valami ahhoz nagyon hasonló kép). A legfontosabb az egészben, hogy a túlélô és elpusztítandó alakzatok közötti válogatást a programot kezelô személy végzi. Eközben tudatában van az elérendô célnak. A folyamat tehát a legkevésbé sem tekinthetô tervszerűtlennek vagy véletlenszerűnek. A Biomorf program Napnál is világosabban demonstrálja, hogy szükség van az értelem közreműködésére, ha a számítógépi program eredményeképpen valamilyen elôre kigondolt, bonyolult állapotot akarunk kapni. Márpedig Dawkins elképzelése szerint a természetben a kiválogatódás tisztán ,,természetes úton'' megy végbe. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy kizárólag maguk a létrejött formák közötti versengés és harc kimenetele választja ki a kipusztulókat és a túlélôket. Elsô pillantásra nyilvánvaló azonban, milyen valószínűtlen, hogy bármiféle ilyen versengés szép vagy jelentést hordozó formákat eredményez. Ha a szabályok (ez esetben a fizikai törvények) alkalmazása révén keletkezô alakzatokat egyszerűen magukra hagyjuk az élet küzdôterén, azzal, hogy az erôsek legyenek a túlélôk, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy brutális, erôs és kegyetlen ragadozó faj fog kialakulni, amelybôl teljes mértékben hiányozni fog az érzés, a tudatosság és a mások iránti szimpátia. Megszületik tehát a sci-fi és horror filmek kedvelt hôse, az alapvetôen ragadozó természetű földönkívüli figurája. Vagy talán még ennél is valószínűbb, hogy semmi egyebet nem kapunk eredményül, mint egymást kölcsönösen és folyamatosan kipusztító formák váltakozását, miközben semmi figyelemreméltó nem fejlôdik ki. A Biomorf program és egy mutációk által folytonosan módosított szerves lények közötti, a túlélésért vívott tervszerűtlen küzdelem által várhatóan bejárt út közötti ellentét aligha lehetne ennél nagyobb. Az elôbbi, minden lépésében egy külsô értelem által irányított folyamat simán és egyenletesen fejlôdve halad a kívánt végcélig. Az utóbbi ezzel szemben a káosz, az anarchia és a kölcsönös kiirtás receptje. Mindez egyértelműen arra utal, hogy ha a természetes kiválogatódás lenne az evolúció egyetlen vezérlô elve, akkor a lehetô legvalószínűtlenebb lenne az értelmes lények kialakulása, és még kevésbé lenne valószínű a tudat és az emberi gondolkodás formáinak megjelenése. A Biomorf program pontosan azon elképzelés valószínűtlenségére mutat rá, miszerint az evolúció egyetlen összetevôje a természetes kiválogatódás, szemben a tervezô és válogató értelem hipotézisével. Az élet kódja: az építész terve Mint arra már rámutattam, a túlélés szempontjából nem eredményes az a mutáció, amelyik csak egyetlen sejtet vagy sejtcsoportot változtat meg, ha mégoly elônyös is ez a módosítás. Bizonyos mértékig a mutációknak egymással összhangban, a szervezet egésze számára kell valamilyen általános elônyt jelenteniük. Az a tény, hogy az egymással együttműködô élô sejtek szervezetet alkotnak, az élet fejlôdésének negyedik és ötödik kritikus szakaszára irányítja a figyelmünket. Az eddigiekben áttekintettük, amint az egyszerű, szubatomi részecskék viszonylag stabil, bonyolult molekulákká álltak össze (elsô szakasz). Ezen bonyolult molekulák közül némelyek rendkívül összetett szerkezetű nukleinsav-sorozatokat alkotnak, amelyek elkezdik másolni önmagukat. Ezek a molekulák alkotják a DNS ,,kettôs spirálját'', azt a szerkezetet, amelyet csak a huszadik század második felében sikerült felfedezni (második szakasz). Ezt követôen a DNS alkotóelemeiben mutációk fordulhatnak elô, ami a szerves életformák fokozatos ,,tökéletesedését'' eredményezi (harmadik szakasz). Magát a DNS négy különbözô nukleotid sorozatából álló, hosszú lánc. Ez a molekula már önmagában is meghökkentôen bonyolult és nagyfokú szervezettséget mutat, igazi jelentôsége azonban az, hogy magában hordozza a nagyobb, stabil szervezeti egységek (a szervek és a test) felépítéséhez és működésmódjának, viselkedési mintáinak kialakításához szükséges ,,kódot'' vagy ,,receptet''. A DNS molekulának az a képessége, hogy valamiféle sajátos tervrajzot képvisel, az élet fejlôdésének negyedik kritikus állomását jelenti. A négyféle nukleotid hosszú láncából felépülô DNS ,,recept'' különleges tulajdonsága, hogy meghatározott fizikai tulajdonságokkal rendelkezô élô testeket tud létrehozni. A DNS-t alkotó nukleotidek sorrendje az embrió fejlôdése, a testformák létrejötte és a viselkedési minták egyedi tervrajzát alkotja. Ennek következtében a szem például csak a fejlett központi idegrendszerrel rendelkezô lényekben található meg, ugyanis ezek képesek a szem által szolgáltatott információra reagálni. Mindez annak a bonyolult fejlôdési folyamatnak a része, amely a szem kialakulását elôremutató változássá teszi, még a reprodukciós hatékonyság szempontjából is. A DNS alkotóelemei magas fokú rendezettséggel keverednek egymással és illeszkednek egymáshoz, ezért az alkotóelemek sorrendjében a mutációk során bekövetkezô változások módosítják az élôlény megfelelô fizikai tulajdonságait. Rendelkezésünkre áll tehát az egymással bonyolult kölcsönhatásban álló fizikai tulajdonságok létrehozásához szükséges receptgyűjtemény. Ezek a receptek bizonyos külsô hatásokra módosulnak (mutációk), de nem kaotikusan, hanem oly módon, hogy a megfelelô fizikai tulajdonságok csak kis mértékben változzanak meg. Ha a szaporodás folyamata során ezek a módosulások rendszeresen elôfordulnak, akkor a változások összegzôdésének eredményeként például akár bonyolult érzékszervek is kifejlôdhetnek. Ha a mutációkat ennek fényében vesszük szemügyre, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy azok nem véletlenszerűek, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem elôre jelezhetetlenek. Könnyen elképzelhetô természetesen, hogy a genetikai változások, az elemi részecskék világában végbemenô folyamatokhoz hasonlóan, nem determinisztikusak, hanem valószínűségi jellegűek. Egy adott változás létrejöttének valószínűsége azonban pontosan kiszámítható, akárcsak a lehetséges módosulások természete és a változások összességének következtében elérhetô végkifejlet. Dawkins megállapítása szerint a folyamatban csak az a véletlenszerű, hogy nem minden változás segíti elô az alkalmazkodóképesség javulását, vagy pesszimistábban fogalmazva, csupán a változások csekély hányada tesz eleget ennek a követelménynek. A mutációk folyamatának összessége azonban nyilvánvalóan az alkalmazkodóképesség fokozódásához vezet, ha azt -- ahogy elvárható -- teljes oksági környezetében vizsgáljuk. A véletlenszerűség elképzelése csak összefüggéseibôl kiragadva bír érzelmi erôvel. Ez az eljárás azonban nem tekinthetô megfelelônek, mert a változások természete mindenféleképpen a környezeti viszonyokkal áll kapcsolatban. Ebben a kérdésben tehát nincs valódi véleménykülönbség Dawkins és a hívôk között, bár Dawkins nem vallja be, hogy a részleteket illetôen a biológusok között is mélyenszántó viták dúlnak. A vélemények között a tények értelmezésének kérdésében van különbség. Dawkins, miután kifejtette azt a bámulatos rendszert, ahogyan a DNS a fizikai testekké és azok viselkedésévé lefordítható, kódolt információt tárolja, pontosan úgy, ahogyan az építész tervrajzai alapján felépíthetô a ház, továbbmenve kijelenti: ,,Hozzá kell tennem, hogy az 'építész' természetesen nem létezik.''[115] Pusztán a véletlen műve, hogy a DNS nukleotidsorozatai érzékszervekkel rendelkezô, stabil és szervezetten működô testek felépítéséhez szükséges receptet szolgáltatnak. Az is véletlen, hogy bizonyos külsô hatások, például a kozmikus sugárzás, mutációkat keltenek ezekben a sorozatokban, amelyek viszont pontosan az ahhoz szükséges mértékű változást idézik elô a testi szervek fizikai tulajdonságaiban, hogy a szervezet egésze jobban tudjon környezetéhez alkalmazkodni. Az is csak véletlenül fordul elô, hogy a környezet nemzedékek ezrein keresztül kedvezô feltételeket teremt az efféle tökéletesedések differenciális túlélése számára. Mindez valóban elképesztô, és határozottan valószínűtlen, tudva azt, hogy hányféleképpen fulladhat végérvényesen kudarcba a rendszer működése. A DNS által hordozott üzenet helyrehozhatatlanul összezavarodhat; meghibásodhat a test felépítéséhez nyújtott információ; a mutációk túlságosan nagyok vagy hibásak ahhoz, hogy a természetes kiválogatódás működni tudjon; elôfordulhat, hogy a környezet a továbbiakban egyáltalán nem képes támogatni a mutánsok fennmaradását (amint az a dinoszauruszok esetében például meg is történt).[116] Mindamellett lehetséges, hogy mindez valóban véletlenül történt így. Ennek az felfogásnak megvan az az elônye, hogy egyszerű és takarékos, amennyiben kirekeszt bárminemű hivatkozást a teremtô értelemre. Másrészt viszont nyilvánvaló, hogy pontosan ez az a rendszer, amelyet szuperintelligens számítógép-programozó, vagy akár Isten felállíthat, ha el akarja érni, hogy a kezdettôl fogva létezô szabályok és az alapvetô részecskék viszonylag egyszerű együttesébôl kiindulva rendkívül alkalmazkodóképes és tudatos szervezetek jöjjenek létre. A tudományos és a metafizikai magyarázatokban egyaránt kívánatos tulajdonság az egyszerűség. Nem ez azonban az egyetlen szellemi érték, sôt, könnyen visszájára is fordulhat, ha a nagy valószínűtlenség vagy fontos adatok jelentôs halmazának figyelmen kívül hagyása árán akarjuk mindenáron elérni. Végülis a lehetô legegyszerűbb hipotézis az, amely szerint csak egyetlen egy dolog létezik, vagy Peter Atkins elszántan hangoztatott nézete szerint semmi nem létezik. Ez azonban nem túlságosan meggyôzô hipotézis azok számára, akik tényleges tapasztalatokat szereztek számos különféle dolog létezésérôl. Ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyszerűséget nem célszerű azonosnak tekinteni a kiindulási adatok csekély számával. A fizikus számára az az egyszerűség az érdekes, amilyent például Einstein általános relativitáselméletében találunk, amely nem kevesebb, mint tizennégy egymástól független egyenlet segítségével írja le a gyorsuló vonatkoztatási rendszerek viselkedését. Szimmetriáját és logikai teljességét tekintve azonban ez még mindig egy gyönyörűen egyszerű elképzelés.[117] Ebben az esetben az egyszerűséget a különféle adatokat a roppant tömör alapelveknek megfelelôen összefüggô egésszé kovácsoló szimmetria és harmónia jelenti. Ebben az értelemben Isten hipotézise is egyszerű, hiszen egyetlen, egységbe foglaló elvet kínál a bonyolult és sokszintű adatok tág körére. A fizikusok egyike ilyen alapelvként a teremtés célját a következôképpen fogalmazza meg: ,,szabad akaratú, öntudatos egyedek magas szintű szeretete és áldozatos tevékenysége''.[118] Az evolúció rendszerének szépségébôl és eleganciájából is nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a folyamatokat egy nagyon bölcs tervezô irányítja. Isten hipotézise egyrészt a ténylegesen megfigyelhetô rendszert felettébb valószínűvé teszi, feltéve, hogy Isten szándékában áll létrehozni egy ilyen rendszert, másrészt garantálja a rendszer jövôbeni folyamatos működését (vagy legalábbis azt, hogy a cél nem fog megváltozni). ======================================================================== Hetedik fejezet: Evolúció és cél Miért nem létezik az egyetemes gyom? De vajon miért vágyakozna Isten egy ilyen evolúciós rendszer után? Nem lett volna Isten számára egyszerűbb -- és természetesen lehetséges is -- mindent, amit csak akar, egyetlen pillanat alatt megteremteni, amint azt a múltban az istenhívôk gyakran vélték? Vagy legalább miért ne tett volna Isten minden egyes mutációt kedvezôvé? Korábban már felvetettem, hogy Isten célja a teremtéssel meghatározott fajta jóság vagy belsô értékkel rendelkezô állapotok rendszerének létrehozása. Az alkotó tanulás folyamatában a jóságnak egy meghatározott fajtáját találhatjuk meg, ez a közösségben élô, tudatos lények önmagukat alakítása és önkifejezése. A tudatos lények közössége, amely egy anyagi Világegyetembôl származik, lépésrôl lépésre megértve, majd végül uralva azt, képes az értékek meghatározott rendszerének a megvalósítására. Ha ezek a lények azért léteznek, hogy alkotó szabadsággal rendelkezzenek, akkor a természet alaptörvényeinek nem- determinisztikusaknak kell lenniük, hogy biztosítsák azt a nyitottságot, amelyen belül a szabadság érvényesülhet. Eszerint tehát nem lehetséges, hogy a fizikai Világegyetem minden állapota szükségszerű következménye legyen bizonyos megelôzô állapotoknak és a fizikai törvények rendszerének. Ha X az Y esemény elégséges oka, akkor ha X létezik, akkor Y-nak is léteznie kell, és Y-on kívül egyetlen más állapot sem létezhet. Determinista értelmezés szerint a Világegyetem minden egyes állapota (a legelsôt kivéve) szükségszerűen olyan, amilyen, és valamely megelôzô állapotból a törvényszerűségek véges rendszerének alkalmazásával jön létre. Amikor azt állítom, hogy a természet folyamatai nem determinisztikusak, akkor ezzel egyszerűen ezt a determinista felfogást utasítom el. Nem elsôsorban a kvantummechanikai határozatlanságra gondolok, amelyik közönséges körülmények közt csak a jelenségek erôsen korlátozott körében érvényes. Egyes tudósok valóban úgy gondolják, hogy a kvantummechanikai határozatlanság bizonyos fizikai rendszerek sokszorozó hatásával együtt számottevô bizonytalanságot okozhat a természetben. Paul Davies például így fogalmaz: ,,Az atomi folyamatok természetükbôl adódóan statisztikus mivolta, valamint sok fizikai rendszernek az apró ingadozásokkal szemben mutatott instabilitása gondoskodik a jövô nyitottságáról és meghatározatlanságáról.''[119] Nem akarom azonban a kreatív nyitottság általam elképzelt fogalmát az ilyen eseményekre korlátozni. Azt sem tagadom, hogy sok fizikai törvény determinisztikus természetű, olyan értelemben, hogy például a fizikában használatos differenciálegyenletek megoldását mindig teljes mértékben meghatározza a megfelelô változók értéke. Azt viszont tagadom, hogy bárki bármikor is összeállíthatná a törvények azon rendszerét, amelyet a Világegyetem valamilyen kezdeti állapotára alkalmazva azok a Világegyetem minden késôbbi állapotának teljes leírását adnák. Ez természetesen csupán hipotézis, amely elvben akár meg is cáfolható. Megfogalmazásának alapja azonban az a tény, hogy ez a kreatív szabadság megvalósulásának feltétele, ez utóbbi viszont létezik, legalábbis az emberi tudat és cselekvés szintjén. A természettudományok egyetlen területén sincs még csak esély sem ezen hipotézis cáfolatára, sôt, jó okkal feltételezhetjük, hogy soha nem is lesz. A kezdeti feltételek pontos meghatározásakor ugyanis végsô soron mindig szembetaláljuk magunkat a Heisenberg-féle határozatlansági relációval, ami korlátokat állít az általunk megszerezhetô információ mennyisége elé.[120] Minthogy a determinizmus soha nem bizonyítható be, a deterministák mindig hasonló helyzetben lesznek, mint az istenhívôk. Nekik is fel kell állítaniuk egy hipotézist, legnagyobbrészt hitükre támaszkodva. A determinista hipotézis megfogalmazásának fô oka valószínűleg az a nézet, miszerint ez lehetôvé tenné a teljes tudományos megismerést, ahol mindent meg tudunk magyarázni ok-okozati összefüggések alapján, lehetôleg néhány egyszerű törvényszerűség és egy ugyancsak egyszerű kezdeti állapot felhasználásával. Továbbá azt is kijelenthetjük, hogy a determinisztikus törvények, mint például Newton törvényei, a megfigyelhetô, korlátozott tartományon belül feltétel nélkül érvényesek, ami viszont azt sugallja, hogy egyetemes érvényűek. A ,,szabadság hipotézisében'' rejlô indeterminizmus egyszerűen csak annyit jelent, hogy nem minden bekövetkezô esemény tekinthetô csupán az általános törvény vagy törvények egy csoportja valamilyen megelôzô fizikai állapotra történô alkalmazása eredményének. Ez a fajta indeterminizmus, vagy legalábbis annak megjelenése, megszokott a hétköznapi emberi cselekvések körében. Tegyük fel, hogy a szavazók többsége John Smith-t választja az Egyesült Államok elnökévé. Ennek ellenére nincs olyan törvényszerűség, amely tartalmazná ezt az eredményt. A keményvonalas determinista azzal érvelhetne, hogy ha valaki részletesen fel tudná térképezni az összes szavazópolgár agyának állapotát, akkor megállapíthatná, hogy ezen állapotok kivétel nélkül korábbi helyzetek által meghatározottak, így ha azokat összegeznénk, akkor az eredmény tartalmazná a választás eredményét. Ez azonban pontosan olyan dogma, amelyet megkérdôjelezünk. Legalább ugyanilyen magától értetôdô arra gondolni, hogy a választók számos különféle ok alapján döntenek így vagy úgy, és sok olyan döntés is elôfordul, amelyet nem tartalmaznak az agy korábbi állapotai. Megfogalmazhatunk általános jellegű megállapításokat is, mint például hogy a választók saját érdekeiket szem elôtt tartva voksolnak, hogy csak bizonyos százalékuk megy el szavazni, vagy egyszerűen a legjobb fellépésű jelöltet fogják megválasztani. Némely általános megállapítás megvalósulásának nagy a valószínűsége, másoké kisebb, de mindenképpen számos részlet elkerüli a figyelmünket, márpedig bizonyos kritikus esetekben éppen ezek az apró részletek válhatnak döntôekké. Az emberi viszonyokban az általános törvényszerűségek rendszerint alternatívákat kínálnak. Ezek nem eléggé meghatározóak. Még ahol a törvények önmagukban pontosan meghatározott eredményt adnak, ott sem nyilvánvaló, hogy a törvények lefedik a szóban forgó jelenségek minden tényleges vonását. Newton törvényei például olyan elvonatkoztatások, amelyek körülhatárolnak bizonyos mérhetô mennyiségeket, a tömeget, a helyet és a sebességet, majd megjósolják, hogyan fognak ezek a mennyiségek változni, ha semmiféle külsô tényezô nem befolyásolja a vizsgált rendszert. A valós világban azonban az említetteken kívül más tulajdonságok is szerepet játszanak, és bár nem tudjuk ezek mindegyikét a szükséges pontossággal megmérni, mégis különbözô módokon befolyással lehetnek a jövô alakulására. Az indeterminista felfogás tehát nemcsak annyit mond, hogy szubatomi szinten különféle vicces dolgok történhetnek. Azt állítja, hogy a fizika formulákba önthetô törvényei -- azok a matematikai kifejezések, melyek segítségével leírjuk a természeti folyamatok menetét -- lényegében alkalmatlanok a természeti világ különbözô, elmosódott, bonyolult és sajátos aspektusainak teljes körű leírására, amelyek mindamellett különbözô mértékben ugyan, de befolyásolják világunk fejlôdését. A fizikai világot nem kötik gúzsba a mérhetô és egyetemes szabályok láncai. Roppant figyelemreméltó, hogy lehetséges a törvények matematikai formában történô, tömör megfogalmazása, ami rendkívül világossá teszi számunkra a Világegyetem megismerését. Ha azonban azt hisszük, hogy ezek a tömörített formulák a Világegyetem változásainak minden részletre kiterjedô, teljes körű és kimerítô leírását adják, akkor ezzel elvetjük az érvényesülés, az egyedülállóság és a kreativitás gondolatát, vagyis pontosan annak az emberi tudatnak a legnyilvánvalóbb jellegzetességeit, amely megalkotta a természet törvényeinek ezt az algoritmikus tömörségű megfogalmazását. Ha ez így van, még mielôtt a tudatos szabadság szintjét elérnénk, akkor nem-determinisztikus folyamatoknak kell irányítaniuk az élet és a tudat kialakulását. Ha viszont ezek a folyamatok nem determináltak, még Isten által sem, és ha ez a lényegi természetük, akkor Isten nyilvánvalóan képtelen biztosítani, hogy mindegyikük az Isten által kedvezônek tartott végkimenetelű legyen. Ugyanakkor viszont Isten meg tudja tervezni a természetben lezajló változási folyamatokat úgy, hogy azok mindvégig nyitottak legyenek egy folyamatos isteni beavatkozás felé, miáltal statisztikusan mégiscsak az önszervezô bonyolultság kifejlôdése irányába haladnának.[121] Ez erôteljesen sugallja a genetikai mutációk valószínűségi alapon történô megközelítését, vagyis azt, amit a puszta fizikai folyamatot szemlélô biológus egyszerűen csak ,,véletlenszerűnek'' nevez. A vallásos hit tehát ismét roppant elegáns elmélettel ad magyarázatot arra, hogy a mutáció folyamatának miért kell ,,véletlenszerűnek'' lennie, és miként tud egy ilyen nyilvánvalóan véletlen folyamat mégis látszólag folyamatosan az önszervezô bonyolultság felé haladni. A szabad és érzô lények kifejlôdése irányába vivô folyamatnak tehát szükségszerűen az egyre fokozódó bonyolultság irányába kell haladnia, miközben nem- determinisztikus jellege az állandó iránytól számos egyedi, valószínűségi alapon bekövetkezô eltérést enged meg. Mindebbôl következôen a természetes kiválogatódás nem lehet az evolúciós változások egyetlen magyarázata. A természetes kiválogatódás, az utódokat hatékonyabban létrehozó szervezetek versenyhelyzetben felhalmozódó fejlôdése, természetesen az evolúció fontos tényezôje. Ahhoz, hogy egyáltalán bekövetkezzék az evolúció, a szervezeteknek hatékonyan kell magukról másolatokat készíteni, ugyanakkor olyan mutációknak is fel kell lépniük, amelyek a szerkezetek nagyobb bonyolultsága és jobb összerendezettsége felé hatnak. Semmiképpen sem nyilvánvaló azonban, hogy a hatékonyabban szaporodó szervezetek ugyanazok lesznek, mint amelyek szerkezeti felépítésük jobb koordinációját mutatják. Másképpen fogalmazva, a természetes kiválogatódás az evolúció szükséges, de nem elégséges feltétele. Tulajdonképpen egyedül a természetes kiválogatódás elve alapján nagyon ésszerű azt feltételezni, hogy a nagyon bonyolult és érzékenyen összehangolt szerkezetek valószínűleg kevésbé hatékonyak a szaporodásban, mert gyakrabban dôlnek ki a sorból és jobban ki vannak téve az egyszerűbb, de életképesebb szervezetek támadásainak. A szaporodásban leghatékonyabb lény valamiféle óriási, mérgezô gyom, vagy számos ilyen szimbiotikus együttélése lehet, amelyek kipusztítanak minden kialakuló, bonyolultabb életformát, megfojtva azokat, még mielôtt gyökeret verhetnének. A valóságban a dolgok természetesen nem így történtek. Ténylegesen az egysejtű lényekben kialakult az osztódás és a fejlôdés képessége, ezért ezek már nemcsak egyszerű másolatokat készítettek önmagukról. Másolataik az embriogenezis során egészen más módon fejlôdve, nagyfokúan differenciált szerveket hoztak létre. Az egyes sejtek fejlôdése a testen belüli környezetétôl függ. Ezért bár sejtek millióinak azonos a DNS állománya, a testen belül mégis különbözô fejlôdési utat járnak be, hogy egymással hajszálpontosan kiegyensúlyozott kölcsönhatások eredményeképpen összefüggô szerveket alkossanak. Ez az élet fejlôdésének ötödik kritikus szakasza. A test felépítéséhez szükséges kódot nem kizárólag a DNS kettôs spirálja hordozza, hanem a test minden egyes sejtjének a tényleges fejlôdése attól függ, hogy az illetô sejt hol helyezkedik el a szervezeten belül. Olyan ez, mintha az egész természete meghatározná egyes részeinek tulajdonságait és funkcióját. Az ötödik szakaszra a holisztikus, együttes meghatározás a jellemzô. Ezen holisztikus alapelv szerint a szervezeten belül az egyes sejtek fejlôdése szoros összefüggésben van a szervezet egészének igényeivel, sôt, úgy látszik, mintha az utóbbi meg is határozná az elôbbit. Goodwin professzor érvelése szerint ,,a szervezetek annyira valósak, annyira alapvetôek és annyira megmagyarázhatatlanok, mint amennyire az ôket felépítô molekulák''.[122] Egy tigrisben például egyes sejtekbôl éles fogak alakulnak ki, másokból a hús megemésztésére alkalmas belsô szervek, megint másokból az izmos lábak, és így tovább. A fogak haszontalanok lennének a hússal megbirkózni képes belsô szervek nélkül. A ragadozók emésztôrendszere viszont fölösleges lenne, ha nem tartoznának hozzá az áldozat elejtésére alkalmas szervek. Mindezen testrészek kölcsönhatásban vannak egymással, és módfelett valószínűtlen lenne azt feltételezni, hogy ez a kölcsönhatás a véletlen műve. A DNS különbözô szakaszai egymással összhangban ,,kapcsolódnak be'', hogy egy-egy testrészt felépítsenek, azonban nem egyedül, hanem az összes többivel együttműködve. E ponton úgy látszik, mintha egy egészen új alapelv működne, a holisztikus elv, mely szerint bármely rész (sejt) fejlôdése attól az egésztôl függ, amelynek a részét alkotja. A komplex szervezet elôírja saját részei számára a megfelelô viselkedést. Ez az elsô nyilvánvaló példa a természetben arra, amit egyes biológusok a ,,felülrôl lefelé ható okságnak'' neveznek.[123] A DNS kódja nemcsak a fizikai tulajdonságok sorozatát állítja elô, hanem gondoskodik az együttesen a szervezetet felépítô sejtek harmonikus és egymással összhangot alkotó egységének kifejlôdésérôl, úgy, hogy a sejtek képességei csakis egy ilyen szervezeten belül bontakoznak ki. A Nagy Fejreállás Ezek a tények komoly kihívást jelentenek Dawkins önzô gén elmélete számára, amely elmélet szerint -- már amennyire meg lehet ragadni az evolúció egyetlen sarkalatos pontját -- az egész folyamat lényege a DNS elemeinek túlélése (a gének a DNS rövid szakaszai). Dawkins feltételezi, hogy az élô szervezeteket szemügyre véve feltehetjük a kérdést, hogy mi a Hasznossági Mutatójuk. Azaz, ha az élôlények valamilyen elôrelátóan bölcs tervezés eredményeképpen alakultak volna ki, akkor pusztán jelenlegi tulajdonságaik egyszerű szemrevételezése alapján tudnánk-e következtetni a tervezô céljára? ,,Ma már pontosan értjük, miben rejlik az élet haszonelvűsége'', írja Dawkins.[124] Ez nem más, mint a DNS túlélése. ,,Ezt a szembetűnô rendellenességet megint csak elegánsan megmagyarázhatjuk, ha egyszer megértettük a haszonelvűség darwini elvét, a DNS fennmaradásának maximalizálását.''[125] Ez az, amit Dawkins filozófiájában a Nagy Fejreállásnak nevezhetünk. Valójában az evolúció nem maximalizálja a gének túlélését, hiszen az egész folyamatnak pontosan az a lényege, hogy módosuljon a genetikai anyag, azaz a meglévô gének helyére újabbak és jobbak lépjenek. Emellett minden egyes génnek meglehetôsen rövid az élettartama, ezért egyáltalán nem maga az anyag ôrzôdik meg, hanem a kódolt információ, amelyet a DNS belsejének molekulasorozata hordoz. Még Dawkins saját szüleménye, a Hasznossági Mutató sem éli túl a DNS láncát alkotó anyagcsomókat. A kódolt sorozatok sem tekinthetôk változatlan formában túlélônek. Egyetlen dolog marad fenn, a DNS kódjának lépésrôl lépésre történô átrendezôdése, miközben a test felépítésének egyre bonyolultabb programja alakul ki. Félreérthetetlenül egy valami állítható, nevezetesen hogy a mérnök célja csupán a testeket felépítô program megalkotása, miközben maguknak a testeknek a tényleges létezése csupán a folyamat közömbös melléktermékének tekinthetô. Ez a Nagy Fejreállás, miszerint az egyetlen valóban értelmes célt csak nem kívánt és elôre nem látott mellékterméknek tekintjük, miközben a cél eléréséhez szükséges programot tartalmazó kódolt információt összetévesztjük magával a céllal. Olyan ez, mintha a konyhaművészet legfôbb céljának a receptek írását tartanánk, miközben maga a sütemény csak ebbéli tevékenységünk fölösleges mellékterméke lenne. Valami alapvetô hiba van ebben az okoskodásban! Az élet Hasznossági Mutatója egyáltalán nem a DNS információsorozatának maximális hűségű, változatlan lemásolása, hanem a genetikai program, a DNS-ben kódolt ,,szoftver'' fokozatos átszervezése. De mi célt szolgál ez a szoftver? Nos, célja az egyre bonyolultabb testek felépítése. A nukleotidok sorozata önmagában semmiféle jelentést nem hordoz. A test felépítésének receptjeként azonban megvan a saját, meghatározott Hasznossági Mutatója. Az élet Hasznossági Mutatója Dawkins elve szerint az egyre bonyolultabb, egységes egészet alkotó testek felépítése. Most még nem láthatjuk ennek a lényegét, -- majd csak egy késôbbi fejezetben mutatunk rá, hogy a bonyolult szervezetekre azért van szükség, hogy kifejlôdhessen a tudat --, az azonban máris látszik, hogy mi az, amit Dawkins ,,visszamenôleges tervezési'' gondolatkísérlete kiemel, mi az, aminek szerinte a természetes kiválogatódás a maximalizálására törekszik. A testeknek Dawkins számára nincs túl nagy jelentôségük. Kizárólag a gének a fontosak, amelyek önzôek és mindenáron csak a saját fennmaradásukra törekszenek. Ezért ,,túlélôgépek vagyunk -- programjukat vakon követô robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megôrizzék a géneknek nevezett önzô molekulákat''.[126] A gének ,,óriási kolóniákban nyüzsögnek, gigantikus zörömbölô robotok biztonságos belsejében, elzárva a külvilágtól, mellyel tekervényesen közvetett utakon érintkeznek, s melyet távvezérléssel manipulálnak''.[127] A valóság hihetetlen feje tetejére állításával az emberi test vak robottá válik, miközben a gének átveszik a személyiségjegyeket, kommunikálnak a külsô világgal és manipulálják azt, hogy saját, maximálisan önzô céljaikat megvalósítsák. Természetesen Dawkins tudja, hogy a gének nem parányi, tudatos manipulátorok. Csak az érzelmi hatás kedvéért ábrázolja ôket ilyennek, hogy kisebbítse a személyes tudat és cselekvô erô jelentôségét. Érdemes azonban idézni, hogy beszél a fô-redukcionista a célról és a cselekvô erôrôl, miközben explicit módon tagadja azok létesését. ,,Nekünk embereknek célokkal van tele a fejünk'', írja, majd így folytatja: ,,Ez azonban csupán a csaknem egyetemes téveszme szélsôséges formája.''[128] Ha viszont ez ilyen téveszme, akkor miért beszél folyton folyvást a Hasznossági Mutatóról, az önzô génekrôl, valamint az evolúcióról, mint ,,az önös célokért folytatott gátlástalan tülekedés''-rôl.[129] Nyilvánvaló tény, hogy létezik tudat és cél, legalábbis a magasabbrendű állatokban. Éppen ezért nem abszurd feltenni a kérdést, hogy esetleg a cél nem magában a fizikai szerkezetben található. Nem abszurd feltételezni, hogy magában az evolúciós folyamatban lehet a cél. Teljes képtelenség azonban azt hinni, hogy az a DNS kicsiny, öntudat nélküli darabkáiban található, amelyek saját, ,,önzô'' céljaikat követik. Semmiféle meglévô célt sem találunk a tudat nélküli egységek fizikai szerkezetében. A célt valamilyen tudatban kell megtalálni. A legnyilvánvalóbb hely, ahol keresni érdemes, a kozmikus tervezô elméje. Ha valaki a kozmikus elmében rátalál az egyetemes célra, akkor a legkevésbé sem valószínű, hogy ez a cél mindössze annyi lenne, hogy a DNS öncélú másolása maximális hatékonyságú legyen. Az önzetlen gén A gének a vallásos felfogás szerint eredendôen önzetlenek. Eszerint a DNS kis darabkáinak létezése nem öncélú, és nem csak saját másolataik elkészítése az értelme, hanem az, hogy olyan testeket építsenek fel, amelyek a fejlôdés bizonyos fokán már képesek a tudat hordozására, a belsô értékek felfogására és megalkotására. A géneknek sikeresen kell másolódniuk, bár a mutációk révén állandóan fejlôdnek, ez azonban semmiképpen nem teszi ôket önzôekké. Sôt, tulajdonképpen maga Dawkins az, aki rámutat, mennyire önzetlenek a gének. ,,Egy test elôállítása bonyolult, sok gén együttműködését igénylô vállalkozás'', írja.[130] Ki van zárva ugyanis, hogy minden gén versengjen az összes többivel és megpróbálja kipusztítani ellenfeleit, mert valójában ,,a szelekció azoknak a géneknek kedvezett, amelyek együttműködtek másokkal''.[131] Az elkötelezett darwinista ekkor megalkotja a maga elméleti epiciklusát,[132] hogy megmagyarázza a gének között a test felépítése során megjelenô önzetlenséget és együttműködési készséget. Az epiciklus abban a gondolatban ölt testet, miszerint a gének közötti együttműködés segítségével maximalizálható a másolás hatékonysága. Ha nem az anyagi egységet kell lemásolni, hanem csak a receptként szolgáló meghatározott jelsorozatot, akkor teljesen mindegy, hogy ez a jelsorozat egy fizikailag különbözô sejtben található, vagy nem. Ezért a gén akkor tudja a legeredményesebben lemásolni az általa tartalmazott jelsorozatot, ha együttműködik más génekkel, amelyek ugyanazt a jelsorozatot tartalmazzák, vagy ha együttműködve olyan védekezô rendszert építenek (a testet), amelyen belül mindannyian együtt létezhetnek. Az ,,önzés'' hasonlatát tehát ezzel alárendeli a hasznosságnak, mert minden egyes gén arra törekszik, hogy lehetôvé tegye a saját maga által tartalmazotthoz hasonló bármely sorozat másolódását.[133] Márpedig ez legalábbis valamilyen korlátozott önzetlenség. Valójában a fenotípus (azaz a test felépítésének) szintjén az együttműködés a gének sokkal fontosabb tulajdonságává lép elô, mint az önmaga fennmaradásához fűzôdô bármiféle érdek. Kissé tovább is gondolhatjuk azonban ezt az epiciklust. A gének tevékenysége nem merül ki egyszerűen csak nukleotidsorrendjük pontos lemásolásában. Mutációk lépnek fel, ezért idônként felbukkan egy-egy az eredetinél jobb másolat is. A gének tehát együttműködnek annak érdekében, hogy tökéletesebb nukleotidsorozatokat hozzanak létre, vagyis olyanokat, amelyek alapján a túlélésre alkalmasabb testek építhetôk. Minden egyes gén feladja saját egyéni életét a sok társával folytatott együttműködésben, azért, hogy jobb minôségű változatokat hozzanak létre. Ez az együttműködés kiterjed a környezet egészére is, amely olyan értelemben vesz részt a kooperációban, hogy támogatja a kiegyensúlyozott és pozitívan kölcsönható szervezeteket. Ezen a szinten ezt nevezzük ,,alkalmazkodóképességnek''. Ha a génekkel kapcsolatban megszemélyesítô hasonlatokat akarunk használni, akkor találóbb együttműködô önfeláldozásról beszélni, mintsem azt állítani, hogy ,,a gének szintjén az önzetlenség rossz, az önzés pedig jó''.[134] De talán jobb lenne félretenni a hasonlatokat, és egyszerűen kijelenteni, hogy a DNS-ben a nukleotidok sorrendje olyan kódot hordoz, amelyek segítségével nagyfokú szervezettséget mutató testek felépítését képesek vezérelni. Ha létezik az evolúcióban a Hasznossági Mutató valamilyen terv vagy cél formájában, akkor az az ilyen testi formák megalkotásában rejlik. De miért kell testeknek létezniük? Dawkins Nagy Fejerállása szerint a testek csupán a gének fennmaradását biztosító gépek. ,,Mi, állatok, az ismert világegyetem legbonyolultabb és legtökéletesebben megtervezett gépezetei vagyunk'', írja.[135] A DNS kis darabkáinak megôrzése azonban ,,létünk végsô indoka''.[136] Az igazat megvallva ennél céltalanabb és értelmetlenebb cél aligha képzelhetô el a testek létezése számára. Vajon ki adna akár csak egy fabatkát is a DNS darabkáinak fennmaradásáért? A tudatlan és semmivel sem törôdô gének biztosan nem. De mi magunk sem, akiket személyes fennmaradásunk érdekel, és tökéletesen elégedettek lennénk akkor is, ha ez bármiféle DNS közreműködése nélkül valósulna meg. Végül Isten sem, aki aligha lelne bármiféle belsô értéket a nukleinsavak meghatározott sorrendjének létezésében. Ôszintén szólva az égvilágon senkit nem érdekel a nukleinsavak sorozata! Két pontosító megjegyzést kell még ehhez a megállapításhoz tenni. Az egyik értelmében Isten nagyra értékeli a DNS szerkezetének szépségét és eleganciáját, ezért ilyen értelemben annak mégiscsak van belsô értéke. Valaki -- Isten -- öncélúan értékeli azt, és örömmel tölti el, hogy létezik. Nagyon fontos azonban észrevenni, hogy a DNS csak akkor rendelkezik ezzel a belsô értékkel, ha van, aki ezt ténylegesen képes felfogni. Valamilyen tudatos érzékelés hiányában mindez semmiféle értéket nem képviselne. Belsô értéke kizárólag valamilyen tudat, ha más nem, akkor Istené, által történô felfogás esetén létezik. A másik megjegyzés értelmében mi magunk vagyunk azok, akik törôdünk a DNS-sel, ha az létezésünk szükséges feltétele. Ez a törôdésünk azonban nem belsô jóságunkból fakad, tehát nem öncélú, hanem egyfajta instrumentális jóság, tehát arról az eszközrôl gondoskodunk, amelyik a belsô jóság létezésének elengedhetetlen feltétele. A belsô jóság eszméje Ez hozzásegít bennünket annak felismeréséhez, hogy ha van a Világegyetemben valamilyen lényeg és cél, akkor annak végsô soron valamilyen eredendôen jó dolog, állapot vagy folyamat létezésében kell megnyilvánulnia. Az élet céljával -- Hasznossági Mutatójával -- kapcsolatban az a kérdés, hogy mi az a belsô jó, amit az élet megvalósít vagy lehetôvé tesz. Az ilyen javak közé tartozik a tudat létezése, ezért azoknak valamiképpen kapcsolatban kell állniuk a tudatos tapasztalásokkal, mert semmit sem tekinthetünk eredendôen értékesnek, ha ezt az értéket nem ismeri fel valamilyen tudatos lény. Az egyik tudatos állapot, amelynek a lények öncélúan értéket tulajdonítanak, a szépség szemlélése, akár a zenében, a festészetben, a költészetben, vagy a természetben. Ha az Alpok hófödte csúcsait szemléljük és gyönyörűségünk telik színükben, nagyságukban és zordon pompájukban, akkor ez olyasmi, amit kizárólag öncélúan élvezünk. A szemlélôdés ilyen pillanatai sokak számára az emberi megismerés legnagyszerűbb eseményei közé tartoznak. Ehelyütt azonban Dawkins ismét erélyesen a sarkára áll. ,,A szépség önmagában még nem erény'', írja.[137] És akkor kiválasztja azt, ami szerintem akkor is erény, ha semmi más nem az, éspedig a szépség szemlélésébôl eredô boldogság érzését. Egyszerűen tagadja, hogy ez abszolút értéket képviselne. El kell ismernem, hogy ezzel az állítással szemben tehetetlen vagyok. Nem hiszem azonban, hogy ô ezt komolyan gondolná, a tudományos elméletekben ugyanis oly nagy hangsúly fektet az egyszerűségre és a szépségre, hogy e tulajdonságokat minden kétséget kizáróan erénynek kell tartania. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szociobiológusok feje tetejére fordított világképének újabb szép példáját vehetjük itt szemügyre, amely minden nyilvánvaló értékrôl azt állítja, hogy az nem is érték, csupán a fizikai folyamatok mellékterméke. Ez a következtetés azonban hibás, mert valami igenis lehet egyidejűleg melléktermék, és ugyanakkor értékes is. Ez azonban egy sokkal komolyabb problémát vet föl. Az ateizmus egyik legrombolóbb csínytevése az az elképzelés, mely szerint a tények a rajtunk kívül álló világban léteznek, míg az értékek csupán szubjektív reakciók, amelyek az egyéni ízléstôl függôen személyrôl személyre változnak. Eszerint ha valaki azt gondolja, hogy a kisgyermekek kínzása helyénvaló, akkor ez csupán egyéni ízlés dolga. Egyáltalán nem tekinthetô tehát értékítélettôl függetlenül rossznak a gyermekek kínzása. Az álláspont ostobasága nyilvánvaló. Egyféleképpen lehet ellene védekezni, ha azt válaszoljuk, hogy léteznek bizonyos dolgok, melyeket az értelmes személyek egybehangzóan kívánatosnak és értékesnek tartanak. Ezek közé tartozik a táplálék, a hajlék, a ruházat, egyszóval az élet alapvetô feltételei. Ide sorolhatjuk ezen kívül a bizonyos mértékű boldogságot, barátságot, tudást, szabadságot is, minthogy ezek hiányában nem tudunk bármiben is biztonságosan gyönyörködni. Ezen kívánt állapotok közül egyesek eszközjellegű (instrumentális) javak, melyek azért vannak, hogy hozzásegítsenek más javak eléréséhez (az egészség például eszköz ahhoz, hogy megvalósíthassuk akaratunkat). Mások viszont eredendô, belsô értékek, melyeket öncélúan akarunk elérni (legkézenfekvôbb ezek közül az öröm). Természetesen ezzel kapcsolatban sok vita és erkölcsi kétség merül fel. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy világosan körülhatároljuk az eredendô értékeknek és állapotoknak azt az alapvetô körét, amelyet bármely értelmes személy öncélúan el óhajtana érni. Amikor az ,,emberi jogokról'' beszélünk, akkor nem szólunk egyes, tisztán személyes jellegű preferenciákról, amelyek országonként eltérôek lehetnek. Csak arról beszélünk, hogy bizonyos mértékig mindenkinek részesednie kell azokból az alapvetô belsô értékekbôl, amelyek az emberi élet értelmét adják. A kisgyermekek kínzása nemcsak azért helytelen, mert megfoszt valakit az emberi élet belsô értékeitôl, hanem azért is, mert elôidézi a fájdalom állapotát, amitôl pedig minden értelmes ember fél és ezért igyekszik elkerülni. Az erkölcstan hihetetlenül bonyolult feladat megoldását tűzte célul maga elé, nevezetesen ki akarja dolgozni, hogyan részesülhetne a lehetô legtöbb tudatos lény a lehetô legigazságosabb elosztásban az értékek lehetô legszélesebb körébôl. Az etika alapjai egyszerűek. Megjelöli azokat az alapvetô belsô értékeket, amelyek elérését minden értelmes lény óhajtja. Ebben az értelemben a belsô értékek objektívek. Ezek azok az állapotok, melyek elérésére minden érzô lény jó okkal törekszik. A legtöbb etikai dilemma abból ered, hogy nehéz eldönteni, miképpen lehet az ilyen állapotok elérésének lehetôségét elosztani az emberek különbözô csoportjai között. Gyakran nehéz például eldönteni, hogyan tudom az óhajtott állapotot a magam számára úgy egyensúlyozva elérni, hogy ugyanakkor mások is részesülhessenek belôle. Emiatt számos erkölcsi dilemma adódik. Nem kérdéses azonban, hogy léteznek bizonyos objektív értékek, amelyek nyilvánvalóan megfelelô indítékot jelentenek a cselekvésre. Ha bármely lénynek ésszerűen igazolható célja van, akkor az nem lehet más, mint valamilyen érték létrehozása, végsô soron pedig valamilyen belsô érték megvalósítása, amelyben más tudatos lények kedvüket lelik. De mi egyáltalán az érték Dawkins számára? Lehet, hogy az ô véleménye szerint nem létezik semmi, ami az egyik embernek tetszene, a másiknak pedig nem. A tetszés és a nemtetszés csupán szubjektív kategóriák, ezért egyáltalában nem beszélhetünk értékrôl. Talán azt gondolja, hogy mivel a szépség különbözô fajtái léteznek (például különféle zenék, vagy különbözô festmények), ezért nem is létezik öntörvényű szépség. Talán úgy véli, hogy az ilyen formák nagyrabecsülése nem olyasvalami, amit mindenkinek jó oka lenne óhajtani és céljául kitűznie. Véleményem szerint azonban kétszeresen is téved. Bár léteznek különféle zenék, mindegyiknek megvannak a saját minôségi és értékelési szempontjai. Azért érdemes megpróbálkozni ezek közül legalább néhánynak a megértésével, mert ezek a megelégedettség és gyönyörűség magas fokára juttathatnak el, így végül is igazolják önmagukat. Az érték minden esetben a cselekvés valamilyen ésszerű végeredménye vagy célja. Ha feltesszük a kérdést: ,,Mi volt a célja vagy eredménye, hogy meghallgattuk ezt a zenét?'', akkor tökéletesen kielégítô válasz az, hogy ,,A végeredmény az volt, hogy a mű belsô értékének köszönhetôen élveztem a szépségét.'' Az ésszerű végeredményt vagy célt megadjuk, ha megjelölünk valamilyen belsô értéket. Dawkins azonban ezt nem így gondolja. Azt állítja, hogy ,,a létezés és az életben maradás csupán eszközök egy cél érdekében. Ez a cél a szaporodás.''[138] Végcélként valami olyan dolgot nevez meg, ami teljességgel értéktelen, amit értelmes lény nem választhat öncélúan. Ez azért van így, mert a ,,vég''-et pusztán valami olyan tulajdonságként értelmezi, amelyet az evolúció maximalizálni igyekszik, függetlenül attól, hogy annak van-e egyáltalán bármilyen értéke. A létezést és a személyes túlélést az evolúció nem maximalizálja, hiszen minden egyed elpusztul. A szaporodást azonban igen, hiszen a leghatékonyabban szaporodók lesznek egyúttal a fennmaradásban a legsikeresebbek. A racionális cél valami olyan lehet, amit a tudatosan gondolkodó elme kitűzhet maga elé. A tudat célja aligha lehet egymagában az öncélú szaporodás (még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy az utódok létezése milyen jólesô érzést okozhat az állatok számára). Ha valóban a szaporodás az a tulajdonság, amelyet az evolúció maximalizálni igyekszik, akkor ez azt sugallhatja, hogy az evolúciót nem értelmes elme tervezte. Ha azonban egy pillanatig eltöprengünk ezen, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a belsô érték célja nem azonos valamely maximalizált tulajdonsággal. Tekintsünk példaképpen egy szimfóniát. Bizonyos szempontból a szimfónia maximalizált tulajdonsága a benne található hangok száma.[139] Alapvetôen téved azonban, aki azt hiszi, hogy a szimfóniát megalkotó zeneszerzô célja az, hogy műve a lehetô legtöbb hangjegyet tartalmazza. Nyilvánvalóan a cél csakis a hangok száma, idôtartama és magassága által alkotott teljes mintázat megalkotása lehet, márpedig ilyen értelemben csak egyetlen egy teljességrôl beszélhetünk. A maximalizált tulajdonság tehát nem azonos az ésszerű céllal, bár érezzük, hogy a tulajdonság (vagyis a hangjegyek száma) bizonyos értelemben a cél megvalósításának szükséges feltétele. Hasonlóképpen a szaporodás (nem feltétlenül a maximális eredményességű) szükséges a szépséget érzékelô elmék létrehozásához. Még ha csak egyetlen ilyen elme létezik is, akkor ez lesz az értelmes cél, nem pedig az ennek eléréséhez szükséges szaporodási ciklusok száma. Immár abban a helyzetben vagyunk, hogy láthatjuk, mi is a test DNS által kódolt felépítésének az ésszerű célja. Természetesen nem a szaporodás vagy a genetikai kód egyes darabjainak a fennmaradása, amelyek, önmagukban nem képezhetnek megvalósításra méltó célt. A bonyolult szervezetek szerepe nem egyéb, mint az, hogy lehetôvé teszik a központi idegrendszer, majd késôbb az agy kialakulását, amelyek képesek felfogni a környezetükbôl érkezô információt, valamint válaszolni arra, az általuk óhajtott cél elérése érdekében. A testek nem elsôsorban a géneket hordozó gépek, sôt, egyáltalán nem tekinthetôk gépeknek. A központi idegrendszer kialakítói és hordozói, a környezettel való tudatos kölcsönhatások hálózatai, amelyek ily módon lehetôvé teszik a megértést, a szemlélôdést, a boldogságot és az ésszerű cselekvést. A gének célja a test felépítése, a testé az agy kifejlesztése, az agyé pedig a tudat és a cél létrehozása, ezek révén pedig -- elôször a Világegyetem történetében -- a belsô értékek létezése. Ha létezik egy ésszerűen megválasztható cél, valamiféle Hasznossági Mutató az evolúcióban, akkor ez az. És ezzel elérkeztünk az élet fejlôdésének hatodik kritikus szakaszához. ======================================================================== Nyolcadik fejezet: Agy és tudatosság A tudatosság rejtélye A tudatosság Dawkins szerint ,,a modern biológia legalapvetôbb rejtélye''.[140] Valójában azonban sokkal több annál. Olyan titok ez, amelynek a biológia soha nem jöhet rá a nyitjára, merthogy a rejtély korántsem biológiai természetű. A rejtély az, hogy az agy, tehát a tisztán fizikai jellegű részecskék bonyolult gyülekezete olyasvalaminek ad otthont, ami nyilvánvalóan nem fizikai természetű, nevezetesen gondolatoknak, érzéseknek, álmoknak, elképzeléseknek és szándékoknak. Amíg az evolúció nem éri el ezt a pontot (vagyis a tudat megjelenését -- a fordító megjegyzése), addig a darwinista nyugodtan hangoztathatja, hogy a Világegyetem nem egyéb, mint a fizikai erôk kölcsönhatásai. Valószínűtlen bár, azonban elméletileg mégiscsak lehetséges, hogy az egymással bonyolult mintázat szerint összetapadó molekulákból egyszerre csak -- teljesen véletlenül -- létrejön az agy. Semmiféle anyagcsomó nem foglalhatja magában azonban például az öröm érzését, még annak legegyszerűbb és átmeneti formájában sem. A tudatos tapasztalatok a valóság gyökeresen új elemei, amelyek csak a fizikailag összetett szerkezetek létezésének bizonyos szintjén túl jöhetnek létre. Nem tudjuk, hogy az agyban a neuronok aktivizálásának miért kellene különleges képzeteket vagy gondolatokat keltenie, bár feltételezzük, hogy a jelenség bekövetkezik. Az atommagot alkotó elemi részecskék a Világegyetem keletkezését követô elsô másodpercben létrejöttek, az elsô gondolatok megjelenésére mégis tizenöt milliárd évet kellett várni a hűlô és táguló Univerzumban. A gondolatokkal együtt megjelent az érték és a cél. Az aggyal rendelkezô élôlények változásokat képesek okozni a környezetükben, hogy ezáltal létrehozzanak vagy megszerezzenek számukra értékes vagy általuk kívánt tárgyakat. Ez a Világegyetem fejlôdéstörténetében a legradikálisabb változás. Ezt nem lehet egyszerűen a fizikai törvényekre és azoknak az anyagi világ elemei körében való működésére történô hivatkozással megmagyarázni. Ezek a törvények és elemek a legkevésbé sem képesek magyarázatot adni a tudatos állapotokra, hiszen még csak említést sem tesznek a gondolatokról és az érzésekrôl. Itt már a magyarázatok teljesen új szintjére van szükség, ami nem adható meg kizárólag fizikai fogalmak segítségével. A tudatos állapotok nem magyarázhatók meg egyedül a fizikai tulajdonságokkal.[141] Ugyanakkor viszont a tudatos állapotok létezése a hozzájuk tartozó bonyolult fizikai szerkezetektôl függ. Ebbôl arra a nyilvánvaló következtetésre jutunk, hogy a bonyolult szerkezeteket azon tudatos állapotok fogalmaival kell megmagyaráznunk, amelyek létrehozása érdekében azok kifejlôdtek. A tudatosság létezése egyenlô a materializmus elutasításával. Az elôbbi olyan tényeket tár fel ugyanis, amelyekre elvileg soha nem adható materialista magyarázat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az evolúció egész történetét tökéletesen úgy tervezték meg, hogy az a tudat létezését eredményezze. Más szavakkal tehát úgy tervezték, hogy eljuthasson a valóság és a magyarázat önmagán túli szintjéig. E ponton a hívô hipotézis nemcsak felülmúlja a materialista felfogást, hanem elôbbi az egyetlen olyan, amely a tények magyarázatának reményével kecsegtet. Mit jelenthet a tudat magyarázata? A fizikában a magyarázat során egyszerű törvényszerűségeket állítunk fel, amelyekkel összhangban a bonyolult valóság a szemünk láttára fejlôdik ki az egyszerűbôl. A tudat esetében a magyarázatnak ugyanezt az általános meghatározását alkalmazva fel kell tételeznünk néhány egyszerű alapelvet, amelyekkel összhangban az adott fizikai környezetben nagyon bonyolult tudati jelenségek képesek kifejlôdni. Ezek az elvek lényegében az értékre és az értéktelenségre, vagy egyszerűbben fogalmazva az örömre és a fájdalomra vonatkoznak. A tudat magyarázata alapvetôen valamilyen célt feltételezô jellegű lesz, amely megmagyarázza, hogy az egyes érzések és állapotok milyen kapcsolatban állnak az értékes állapotok elérésével és az értéktelenek elkerülésével. A célirányos magyarázat a szervezetek viselkedését az általa keresett célok, vagy az elkerülni próbált állapototok viszonyával, vagyis a célok kifejezésével magyarázza meg.[142] Ha a tudatosság létezésének magyarázatát keressük, akkor ez csakis a tudatosság által megvalósított célok vagy az általa felfogható belsô értékek szempontjából adható meg. A hívô magyarázat megpróbálja megmutatni azokat a belsô értékeket, amelyeket a kifejlôdött szervezetek képesek megvalósítani és felfogni, illetve kimutatja, hogy mindez egy tudatos, célirányos valóság érthetô célja. Az elmék létezése csak az általuk létrehozható és felfogható értékek szempontjából magyarázható meg, ha egyáltalán adható ilyen magyarázat. Az anyagi Világegyetemben hosszú fejlôdési folyamat eredményeképpen létrejövô másodlagos elmék sokféleségének végsô magyarázata feltételezi egy, sem az említett fejlôdési folyamatoktól, sem semmi mástól nem függô, elsôdleges elme létezését. Ez az elme önmaga jelenti a mindent felülmúló értéket, ezért önmagát igazolja és magyarázza, valamint képes arra, hogy véges elméket hozzon létre, az azok által megvalósítható jóság érdekében. Pontosan ez Isten létezésének az a hipotézise, amely megmagyarázza, miért rendezôdnek össze a fizikai elemek a lehetô legvalószínűtlenebb, bonyolult szerkezetekbe, pusztán azért, hogy saját fizikai természetüket megérteni és módosítani képes tudatos állapotok keletkezzenek. A kutyák szaglása Az evolúciós naturalista a tudatot, az érzést, a szándékot és az érték megbecsülését egy mechanikus folyamat puszta melléktermékeinek tekinti, anélkül, hogy annak valamilyen oksági hatása vagy pozitív szerepe lenne az alapvetôen fizikai jellegű Világegyetemben, amelynek meghatározó valósága a néhány általános törvényszerűséggel összhangban egymással kölcsönható fizikai részecskék világa. Meglehetôsen nehéz elképzelni, hogyan jöhet létre ezekbôl a tisztán mechanikai kölcsönhatásokból a tudat. Ha az alapvetô fizikai részecskéknek csak olyan tulajdonságaik vannak, mint a kiterjedés, a tömeg, a sebesség és a hely, akkor ezekbôl hogyan jöhetnek létre olyan minôségileg különbözô tulajdonságok, mint például a szín, az illat vagy a tapintás. A neurofiziológia például ki tudja mutatni, miként jönnek létre az illatok a belélegzett molekulákból, amelyek az orr belsejében található szaglóidegeket elérve elektromos impulzusokat keltenek, amelyek az idegpályákon végighaladva ingerlik az agykéreg megfelelô pontját. Aligha állíthatjuk tehát, hogy az illat azonos az azt létrehozó molekulákkal, hiszen nyilvánvaló, hogy az illatot csak akkor érezzük, amikor az idegi impulzus az agykérget ingerli, márpedig akkor az illatot kiváltó molekula semmiféle közvetlen kapcsolatban nem áll az aggyal. Csábítónak tűnhet az az állítás, mely szerint az illat nem egyéb, mint az agykéreg meghatározott részének valamilyen gerjesztett állapota (ezt a felfogást állapotközpontú materializmusnak nevezhetjük). Ezt a nézetet erôsíti az a tény, miszerint az agy közvetlen ingerlésével az agyműtéten átesô betegben létrehozhatók érzéki benyomások. Elvben tehát egy tartályban elhelyezett agy mesterségesen is ingerelhetô, olyannyira, hogy bár egyáltalán nem kapcsolódik hozzá test és érzékszervek, mégis létrejöhetne benne a természetes emberi lények agyában elôforduló összes érzéki benyomás. Kísérletileg megalapozott tény, hogy az agy bizonyos részeinek ingerlése eredményeképpen meghatározott érzéki benyomások jönnek létre, míg más területek ingerlése gondolatok, képek vagy érzések fellépését eredményezheti. Teljes mértékben rejtély azonban, hogy mindez hogyan lehetséges. Meg tudjuk figyelni az emberi agyat és láthatjuk ingerlése közben. Feljegyezhetjük az összes fizikai adatot, az elektromos áram erôsségét, a szinapszisok kölcsönhatásait, az elektronok mozgását, és így tovább. Minden egyes fizikai erôt megfigyelhetünk, leírhatunk, megmérhetünk és feljegyezhetünk. Egy dolgot azonban nem tudunk megfigyelni, nevezetesen azt az illatot, amelyet ezek a kölcsönhatások kiváltanak. Képtelenség lenne azt állítani, hogy az illat azonos a kölcsönhatások összességével, hiszen hiába írjuk le bármilyen aprólékos gonddal a fizikai kölcsönhatásokat, attól még semmit sem tudunk magáról az illatról. Honnan tudjuk egyáltalán, hogy az agy egy bizonyos fizikai állapota valakiben meghatározott illat érzetét kelti? Kizárólag onnan, hogy az illetô beszámol róla. Meg kell kérdeznünk a vizsgált személyt. Máskülönben fogalmunk sincs róla, hogy illatot vagy tapintást érzett, esetleg képeket látott vagy álmodott, netalán tán teljes mértékben öntudatlan maradt. Természetesen ha a vizsgált személy elmondja, hogy az X inger hatására Y illatot érzett, akkor ebbôl arra következtethetünk, hogy az X ingerlés esetén bármikor fel fog lépni az Y illat érzete. Ez azonban csupán következtetés. Saját tapasztalataink alapján soha nem tudjuk bebizonyítani. Éppen ezért, ha valamilyen állat agyát ingereljük, akkor egyáltalán nem tudhatjuk, mit érzékel ennek hatására az állat. A kutyák agyában sok millió sejt szolgál a szagok érzékelésére, ezek működésérôl viszont csak annyit tudunk, hogy sokkal többféle szag megkülönböztetésére alkalmasak, mint az emberi szaglás. Elképzelésünk sincsen azonban arról, milyen érzés lehet a kutya számára a szaglás. Mindössze annyit tehetünk, hogy modelleket állítunk fel arra vonatkozóan, milyen lehet a kutya számára a szagok és illatok ilyen gazdagságát érzékelni. Saját tapasztalataink analógiája alapján dolgozunk, feltételezve, hogy az agy szerkezetében és a viselkedési válaszokban mutatkozó hasonlóságok alapján következtetni lehet az érzetek hasonlóságára is. Az efféle analógiák teljes mértékben kényszerítô erejűek. Végül is nem juthatunk be egy idegen személy agyába sem, hogy saját magunk is érzékeljük az ô tapasztalásait, csupán feltételezzük, hogy azok nagyjából hasonlóak a mi tapasztalásainkhoz. Az ember esetében a viselkedés és az agy szerkezete mellett a nyelvi kommunikáció is némi segítséget jelent. Mindennek ellenére tisztában kell lennünk azzal, hogy következtetéseink csak véges értékűek, hiszen nem tudhatjuk, hogy a mások agyában megfogalmazódó tapasztalatok mennyiben hasonlóak a saját tapasztalatainkhoz. A tudat világának természete eltérônek tűnik a fizikai világétól, bár valamilyen rejtélyes módon mégiscsak van kapcsolat a kettô között. A fizikai világhoz bármelyikünk hozzáférhet, azonban egyetlen ember sem tudhatja meg, milyen szagokat éreznek a kutyák. Erre nézve csak sejtéseink lehetnek. Miért nem tűnik el a józan ész világa? Egyes filozófusok arra panaszkodnak, hogy egy ilyen következtetés túlságosan nagy ugrást jelent. Ezért a továbbiakban csak egyetlen egy dologgal kell foglalkoznunk: a saját agyunk állapotai és a saját tapasztalataink közötti kapcsolattal. Ez valószínűleg nem igazolhatja azt a feltételezésünket, mely szerint állítólag sok ezer hasonló kapcsolat létezik, melyek közül azonban soha, egyetlen egyet sem tudunk magunk ellenôrizni. Tulajdonképpen természetesen látszólag soha nem tudhatunk a saját agyunk állapotai és a tapasztalásaink közötti kapcsolatról. Sôt, egyáltalán alig valamit tudunk saját agyunk lehetséges állapotairól. Ez a fajta következtetés tehát a valóságos életben nem fordul elô. Egyszerűen olyan világban működünk, amelyrôl csak feltételezzük, hogy megbízható ismereteket nyújt számunkra az objektív környezetrôl, valamint mások gondolatairól és érzéseirôl. A józan ész világa valójában tapasztalásaink világa. A molekulák és az agy állapotainak a világa, amely nagyon bonyolult megfigyelések és elmélet eredményeképpen áll elô, és hiszünk benne, mert bízunk a természettudomány hitelességében. Ez az egyszerű és nyilvánvaló momentum olyan fontos, hogy a lehetô legerôteljesebben hangsúlyoznunk kell. A valóság természetérôl való gondolkodásunk kiinduló pontját a színek, a formák, az illatok, az érzések, valamint a gondolatok és az érzelmek világa jelenti, amit természetes módon és gondolkodás nélkül úgy értelmezünk, mint amelyek rajtunk kívül álló jelentéseket és célokat közvetítenek számunkra. Nem csupán passzív szemlélôi vagyunk valamiféle belsô tévé-képernyônek, hiszen maga a látott kép egy késôbbi tudományos elméletbôl származik. Attól kezdve, hogy elôször adtunk tudatos választ más személyek -- elsôsorban édesanyánk, majd családunk és barátaink -- gondolataira és céljaira, cselekvô lények vagyunk egy objektív és kölcsönható világban, amely az egymással szoros és kölcsönös kapcsolatban álló gondolatok, érzelmek és érzékelések gazdag tárháza. Ezért van az, hogy a vallásos hit az emberi lények teljesen természetes és kényszer nélküli hite. Minthogy alapvetô tapasztalataink során nem választjuk külön egymástól a gondolatokat, az érzéseket és az érzelmeket, ezért természetes törekvés, hogy az objektív világot úgy értelmezzük, mint amely gondolatokat és célokat közöl velünk, hírt ad a jóról és a rosszról, valamint kinyilvánítja valamilyen tudatos lény vagy lények jellegét és célját. Éppily természetes módon értelmezhetjük a világot olyannak is, amelyik közvetíti számunkra Isten, vagy esetleg sok istenség akaratát, mint ahogy bizonyos érzéki benyomásainkat is értelmezhetjük úgy, mint amelyek más emberek céljait közvetítik számunkra. Ez azonban nem jelenti Isten létezésének elméleti igazolását. Fejtegetésünk ugyanis nem elméleti jellegű, és egyáltalán nem nevezhetô megfontolt okoskodásnak. Emlékeztet azonban arra, hogy Istenbe vetett hitünk nem olyasféle különleges és nehéz hipotézis, amely valamilyen bonyolult érveléssel levezethetô a világról szerzett tapasztalatainkból. Az Istenbe vetett hit a tapasztalások közvetlen és magától értetôdô értelmezése, mint kommunikáció a dolgok mélyén fekvô személyes valósággal, aki bizonyos alapvetô vonatkozásaiban hozzánk hasonló. A vallásos hit a közvetlen realizmus nagyon természetes része, az a feltevés (és nem megfontolt hipotézis), amely szerint mi közvetlenül olyannak tapasztaljuk a dolgokat, amilyenek azok a valóságban, tehát a valóság színes, kézzelfogható, szép, értelemmel és céllal bíró, vagyis pontosan olyan, amilyennek közvetlen érzékelésünk alapján elfogadjuk. A közvetlen realizmus szempontjából a szépség, az értelem és a cél nem vonatkoztatható el bizonyos, állítólagos, tisztán érzéki tapasztalásoktól, hanem hozzá kell rendelni azokat az érzékelô elméhez. Éppenséggel az érzékelô elme fogalma nem más, mint az elvonatkoztatás. A közvetlen realista a szépséget és az értelmet magukban az alaposan vagy felületesen, mélyen vagy felszínesen felfogható dolgokban látja. Ezen a szinten Isten a legátfogóbb és legalapvetôbb valóság, amely kinyilvánítja a szépséget, a jelentést és a célt -- valamint az elképesztô erôt, titokzatosságot és nyilvánvaló önkényességet -- tapasztalataink minden egyes vonatkozásában. Természetesen a közvetlen realizmus nem képes túlélni azt a pillanatot, amikor felbukkan a gondolkodás, és kezdetét veszi az elvonatkoztatás, az általánosítás és az elméletalkotás folyamata, hogy alaposabb képet alkothassunk az általunk megélt és megtapasztalt világról. A gondolkodás képes a dolgok mögött fekvô struktúrák, valamint az emberi tapasztalatok világa megérthetôségének feltárására. Ki tudja fejezni és rendszerezni tudja Isten eszméjét, amely a jelenségekre vonatkozó tapasztalataink mélyén burkolt formában és kritikátlanul van jelen. Egyetlen olyan dolog van azonban, amire a gondolkodás sem képes: nem tudja tönkretenni a tapasztalt világ gazdagságát és realitását. A legfontosabb elv, aminek egy valóban magyarázó elméletnek eleget kell tennie, az, hogy meg kell ôriznie a megmagyarázni kívánt jelenségek teljes realitását, azaz nem hagyhat figyelmen kívül jelenségeket és nem alakíthatja át azokat valami mássá. Éppen ez az az alapelv, amelyet a materializmus megsért. A materialista elméletek éppen azoknak a tudati tapasztalatoknak a létezését tagadják, amelyek magyarázatát célul tűzik ki, ilyen értelemben tehát egyáltalán nem tekinthetôk igazi magyarázatnak. Az emberi megismerés három világa Ha elgondolkozunk a tapasztalásokon, akkor felvetôdhet a kérdés, hogy miért olyannak érezzük a dolgok szagát, amilyennek. A közvetlen realista feltételezi, hogy mialatt járunk-kelünk a világban, azért érzékeljük a szagokat, illatokat, mert beszippantjuk azokat. Az illatok tehát tôlünk függetlenül ott vannak, mi csak az orrunkkal felfogjuk ôket. Ha viszont elkezdjük elemezni az érzékelés folyamatát, akkor felfedezzük azt az oksági történetet, amely az egyes molekulákat az agy bizonyos állapotaival összekapcsolja, és ettôl kezdve a közvetlen realisták által felvázolttól gyökeresen eltérô kép kezd kirajzolódni a szemünk elôtt az objektív világról. A ,,valós világ'' egymással, valamint az agyban található atomokkal és elektronokkal kölcsönhatásra lépô molekulákból áll. Az illatok csakis akkor jönnek létre, ha létezik az agy rendkívül bonyolult szerkezete. Ezek az illatok valamiképpen rávetülnek a való világra, bár ténylegesen nincsenek ott. Rávetülésük addig tart, ameddig az agy megfelelô állapota fennáll. Ha feltesszük a kérdést, hogy hol is vannak tulajdonképpen az illatok, akkor ezek szerint annyit biztosan állíthatunk, hogy semmiképpen nem magában a fizikai világban. Fel kell fedeznünk egy másik világot, a ,,szellemi világot'', amely a való világ valamiféle saját használatra készült modellje, az eredetiétôl nagyon eltérô tulajdonságokkal. Senki más nem juthat be tapasztalataink saját, szellemi világába, ez azonban mégis meglehetôsen jól modellezi a fizikai világot, anélkül azonban, hogy feltárná számunkra annak ,,valódi, atomi szerkezetét''. Fontos észrevennünk, hogy a fizikai világ egy szellemi, elméleti konstrukció. Ez nem az a világ amelyet tapasztalunk és amelyben cselekszünk. Ez valamiféle rejtett, mégis objektív valóság, amely valamiféle rejtélyes úton létrehozza az általunk tapasztalt valóságot, amelyet elôször is megismerünk, és ezáltal elméleteink alapjául szolgál. Az a sajátossága, hogy az általunk tapasztalt világot arra készteti, hogy tisztán saját világunkká váljék, amelybe senki más nem léphet be, miközben az objektív világot arra készteti, hogy soha senki ne ismerhesse meg olyannak, amilyen valójában. Elméleti szempontból ez cseppet sem kielégítô, hiszen számunkra a tapasztalt világ tűnik objektívnek, most viszont az, amirôl azt állítjuk, hogy az objektív világ, egyértelműen elméleti konstrukciónak látszik. A materialista rövid úton megoldja ezt a problémát, mert egyszerűen megszünteti a tapasztalt világot, vagy legjobb esetben is a fizikai világ egyik oksági melléktermékeként írja le. Ily módon elérjük ugyan az elméleti egyszerűséget, de azon az áron, hogy meg kell tagadnunk elméleteink legfontosabb megismerési alapját. A tisztán elméleti valóságossá válik, a valóságosként tapasztalt pedig puszta illúzióvá. A materializmus az elmélet diadalát képviseli a tapasztalat fölött. A gyôzelem azonban pürroszi, minthogy egyedül a tapasztalás teszi lehetôvé, hogy az elmélet uralkodjék. Sokkal kielégítôbb az a hipotézis, mely szerint nem létezik két világ, egy ,,valódi'', mindenki számára hozzáférhetô, színtelen, tisztán a törvények által irányított, és egy másik, magán használatú, szubjektív és illuzórikus, de értékekkel teli. Az érzékelhetô világ azt fejezi ki, hogy milyennek tűnnek a dolgok az értelmes lények számára egy bizonyos szempontból. Ez azoknak a cselekvô lényeknek a nézôpontja, akik közösségeikben értéket és értelmet keresnek. A fizikai világ az, ahogyan a dolgok ugyanazon értelmes lény számára más, tárgyilagos és elemzô nézôpontból látszanak, amely megpróbálja kizárni az érték és a cél minden elemét, valamint bemutatni az általános szabályszerűségeket és az alapvetô hatalmat, amely korlátokat állít a dolgok közötti kölcsönhatások elé. Csupán egyetlen világ van, amelyet azonban különbözô érdekeket és hozzá fűzôdô viszonyokat kifejezô nézôpontokból szemlélünk. Az érzékelést elôtérbe helyezô nézôpont semmivel sem ,,kevésbé valóságos'', mint a fizikai, és egyáltalán nem tekinthetô a tisztán fizikai világ valamiféle meglepô melléktermékének. Ha azt állítjuk, hogy a fizikai világ csupán elméleti konstrukció, akkor ezzel nem azt mondjuk, hogy az valójában nem is létezik. Nyilvánvalónak látszik, hogy jóval a tudati jelenségek bármilyen fajtájának kialakulása elôtt már létezett az objektív valóság. Valójában ez pontosan az a valóság volt, amely a kialakuló evolúció révén létrehozta azokat a bonyolult fizikai szerkezeteket, amelyek szükségesek voltak a jelenségek tudatosulásához. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy ilyen világot a jelenségekre vonatkozó tapasztalatainkból történô elvonatkoztatás útján fogunk fel, ezért ez a folyamat nem használható fel a tapasztalás lerombolására vagy megtagadására. Amint arra Berkeley püspök évszázadokkal ezelôtt rámutatott, amit mi fizikai világnak nevezünk, az érzékelt tulajdonságok egy részébôl épül fel, nevezetesen az úgynevezett ,,elsôdleges mennyiségekbôl'', vagyis az alakból, a kiterjedésbôl, a tömegbôl és a helybôl. Ezeket a mennyiségeket az ember által felfogható tulajdonságokból vonatkoztattuk el, elsôsorban azért, mert ezeket gyakorlatilag bármely megfigyelô képes megmérni és ellenôrizni.[143] Tényleges fizikai világunk semmivel nem kevésbé valós attól, hogy szellemi absztrakcióról van szó. Gyakran úgy tűnt, hogy valamilyen tartós szilárdsággal bír, ami a valóság sziklaszilárd alapjává teszi, valami olyanná, amit nyugodtan nevezhetünk ,,igazán valóságos''-nak. Ehhez a megnyugtatóan szilárdnak bizonyuló valósághoz képest érzékszerveink pillanatnyi és múlékony adatait gyakorta a félig- valóság birodalmába száműzzük. Ez a száműzetés azonban egyáltalán nem indokolt. Az ész ugyanis visszavágott és az elsôdleges tulajdonságok fizikai világáról bebizonyította, hogy az kevésbé szilárd és alapvetô, mint amilyennek egykor, a biztonságos newtoni idôkben gondolták. A közelmúltban a fizikai világról alkotott képünk meglehetôsen gyökeres, forradalmi változáson ment keresztül, leginkább a relativitáselmélet és a kvantummechanika áldásos megjelenésének köszönhetôen. Amikor a fizikai világról még azt lehetett állítani, hogy oszthatatlan, és egymással a mechanika törvényszerűségei szerint kölcsönható atomokból áll, akkor ezt a képet szilárdnak és stabilnak érezhettük, még ha ez csak illúzió is volt. A modern fizika kvantummechanikai világában azonban az atomok elektronokból állnak, az elektronokat viszont valószínűségi hullámok jellemzik, amelyek csak olyan bonyolult fogalmakkal írhatók le, mint a ,,sajátérték'' vagy a ,,hullámfüggvény'', amelyek jószerével aligha fordíthatók le olyasvalamivé, amit az emberi képzelet közvetlenül láttatni képes.[144] A relativitáselméletben maga a téridô is véges, görbült és össze-vissza horpadt mezôvé válik, amelyen belül a tömeg és az energia átalakulhat egymásba. A ,,való világ'' szinte teljes egészében matematikai konstrukcióvá válik, a fizikai valóság pedig teljességgel elképzelhetetlen lesz. Már nem két világunk van, hanem három -- a kvantummechanikai valóság mély szerkezetét ábrázoló matematikai; a többé-kevésbé stabil atomokból és molekulákból felépülô fizikai; és az érzékszervi tapasztalatainkon alapuló fenomenologikus nézôpontú.[145] Talán a valóság megértésének legnagyobb rejtélye az, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz ezek a látásmódok. Sokan úgy gondolják, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló elméletek segítségével ez a kérdés elvileg is megoldhatatlan.[146] A tudatosság, mint az evolúció célja Nem állítom, hogy azt kell csinálni, amirôl napjaink legkiválóbb tudományos elméi azt tartják, hogy képtelenek megtenni. Kijelentettem viszont, hogy ez a három nézôpont ugyanazon egyetlen, bonyolult és sokrétegű valóság ismeretének és az azzal való kapcsolatoknak különbözô módjait fejezi ki. Beszélhetünk valószínűségi hullámokról és sajátértékekrôl, mindez azonban nem teszi kétségessé az atomok és a molekulák valóságosságát. Éppígy a molekulák emlegetése sem teszi semmissé a tudatosan érzékelt szépség és jelentés realitását. Éppen ellenkezôleg, az érzékszerveinkkel felfogható világ az, amelyik azokat az konkrét sajátosságokat szolgáltatja, amelyekbôl a másik két világ fokozatos elvonatkoztatás útján származtatható. Egyedül egy kvázi- platóni matematikai világból nem lehet a matematikai alapelvek egy csoportjával összhangban működô szubatomi részecskék létezésére következtetni. Egyedül egy szubatomi világból viszont nem lehet levezetni azon tapasztalatok létezését, amelyek révén a tudatos lények hozzáférnek cselekvéseik és céljaik nyilvános világához. A matematikaitól a fizikain keresztül a felfoghatóig a valóság minden szintje egyre bonyolultabb és lényegibb, miközben minden szint újabb tulajdonságokat és kapcsolatokat vezet be. A fizikai világ távolról sem ad teljes körű magyarázatot a felfogható jelenségekre. Úgy tűnik, hogy csak részleges és alapvetôen elvonatkoztató módon ad számot a megfigyelhetô világ általános szerkezeti formáiról, ezért a fizikai világ is további magyarázatot igényel a mélyebb matematikai alapelvek felhasználásával. Így tehát senki nem tud levezetni egy illatot a molekulákból és az agy fizikai állapotaiból, azt azonban kijelenthetjük, hogy bizonyos illatok meghatározott agyi állapotokat váltanak ki, és hogy az agy különbözô állapotainak tanulmányozása fényt deríthet az azok között fennálló kapcsolatra. Az agy szerkezete oly összetett, hogy az érzékszervekkel felfogott adatokat ésszerűen képes rendezni, összhangban azokkal a felfedezhetô alapelvekkel, amelyek a különbözô adatok, például az illatok, az ízek, a tapintások és a látványok között egységes rendszert alkotó kapcsolatokat fejeznek ki. Megfelelô analógiának tűnik, ha az agy működését egy számítógépes programmal hasonlítjuk össze. Utóbbinál kettes számrendszerbeli kódokból álló jelsorozatot alkotunk, amely a megfelelô fordítóprogram nélkül semmiféle jelentést nem hordoz. Ha azonban ismerjük azt a módszert, amellyel érzékelhetô adatokká transzformálhatjuk a kódot, például úgy, hogy minden egyes bináris jelsorozatnak a képernyôn adott, vizuális alakzatot (például egy betűt) feleltetünk meg, akkor tetszés szerinti mennyiségű információt át tudunk alakítani kettes számrendszerbeli számokká, amelyek a megfelelô idôpontban történô elôhívásukig tárolni képesek az információt. Az agy szerkezete önmagában tehát teljesen jelentés nélküli, nem több az elektronok bonyolult elrendezôdésénél. Ha viszont hozzárendeljük az elrendezôdést érzékelhetô adatokká átalakító eljárást, akkor az agy máris alkalmassá válik arra, hogy óriási mennyiségű információt tároljon olyan elektronmintázatok formájában, amelyek egyetlen funkciója az érzékelhetô adatok tárolása és szükség esetén történô elôhívása. Az agy funkciója tehát az érzékszervek által szolgáltatott információ felfogása, tárolása és igény szerinti aktiválása. Amilyen hihetetlen lenne azt feltételezni, hogy egy számítógépes program véletlenül, magától megíródik, majd egy regényt alkotó szavakká transzformálódik, ugyanilyen elképzelhetetlen az is, hogy az agy véletlenül alakult ki, ezt követôen viszont mégis képes arra, hogy az elektrokémiai állapotokat teljesen elôrejelezhetetlen módon a cél és a szándék hatását keltô gondolatokká, érzésekké és benyomásokká fordítsa le. Joggal hihetô azonban, hogy a számítógépet éppen az információk saját fizikai szerkezetében történô tárolására tervezték, ezért ellátják a megfelelô fordító berendezésekkel, amelyek eljuttatják tudatunkhoz a tárolt információt. Ésszerű tehát feltételezni, hogy az agyat is információk befogadására és tárolására tervezték. A tárolt információk valamilyen módon felfogható tapasztalatokká alakíthatók át, de a transzformáció módszerét nem tartalmazza maga a fizikai állapot (logikailag nem is lenne lehetséges, hogy az érzékelhetô adatokká történô transzformációt a tisztán fizikai állapotok rendszere tartalmazza). Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy mindent elsöprô valószínűsége van annak, hogy az emberi agyat azért tervezték, hogy érzékelhetô tapasztalatokra tegyen szert. Az efféle tapasztalatok nem a bonyolult fizikai szerkezetek véletlenszerű melléktermékei. Éppen ezek a tapasztalatok az okai annak, hogy ilyen bonyolultságú és rendezettségű szerkezetek léteznek. Ezt Sir John Eccles így fogalmazza meg: ,,Tetszetôs hasonlat, de annál semmivel sem több, ha az emberi testet és benne az agyat tökéletes számítógépnek tekintjük, amelyet a biológiai evolúció csodálatraméltó folyamatában kialakult genetikai kód hozott létre ... a számítógép programozója pedig nem más, mint a lélek, vagyis az Én.''[147] Visszatérve az érzékelés korábban már tárgyalt példájához, az illatok nem csupán a bonyolult anyagi kölcsönhatások meglepô, elôrejelezhetetlen és önkényes eredményei. Éppenhogy az okai annak, hogy az agy és annak összetett oksági kölcsönhatásai a kémiai anyagokkal pontosan olyan szerkezetűek, amilyenek. Ha valaki így fogja fel a tudatosságot, akkor az evolúció során megmutatkozó célszerűség érzése látszólag mindent elsöprôvé válik. Az egész folyamat felfoghatóvá válik, és minden részletére magyarázatot kapunk, ha úgy tekintünk rá, mint ami egy objektív fizikai rend felfogható tapasztalatainak kifejlôdése felé mutat, amire csak a magasan szervezett központi idegrendszer képes. Az evolúció elmélete alátámasztja azt az állítást, miszerint az érzékelések körében működô tudatosság a valóság új tulajdonságait teremti meg, amelyek képesek a fizikai állapotok oly módon történô megváltoztatására, hogy annak köszönhetôen a tudatos lényeknek nagyobb esélyük legyen a túlélésre. Ha egy lény tudatosan megismeri saját környezetét, akkor ez elônyt nyújt számára a túlélésért vívott harcban. Mindez eleve feltételezi, hogy a tudatos állapotok nem egyszerűen valamilyen fizikai folyamat puszta melléktermékei, hanem oksági szerepet játszhatnak a fizikai folyamatok módosításában. Az a szervezet, amelyik kifejleszt egy kezdetleges szemet, az képes annak viselkedését az új szervvel megszerezhetô érzetekkel összhangban szabályozni. Egy érzékelhetô állapot megjegyzése a viselkedés módosításához vezet, miáltal a világban a célszerű okság új formái jönnek létre. A hívô ezt nem a vak fizikai törvények működése véletlen következményének tekinti. A hívô számára a fizikai rendszerek egyre növekvô szervezettsége a kezdetektôl a tudatos érzékelés felbukkanása irányába halad, így képessé válik a fizikai világ felfogására, értelmezésére, megértésére és alakítására, oly módon, hogy megvalósuljanak az érték új formái, amelyeket élvezni lehet és meg lehet osztani más tudatos lényekkel. A tudatosságnak és a céltudatos cselekvésnek az áldásos hatása még az ortodox darwinisták szemében is jelentôs túlélési elônnyel bír, ami az új és fontos elemmel gazdagítja az evolúció magyarázatát. Mindamellett a túlélés, mint olyan, nem lényeges, kivéve ha ez olyan fontos értékek megvalósulásának a feltétele, mint például a közös alkotás és a szépség érzékelése. A szélsôséges darwinista számára ritka balszerencse és a szaporodás és másolás során bekövetkezô milliónyi apró hiba hihetetlen eredménye az, hogy a Világegyetem az emberi lények révén elkezdte megérteni a saját szerkezetét és ezt a folyamatot céltudatosan alkalmazza egy sokkal stabilabb és minden kétséget kizáróan kívánatosabb környezet megteremtése érdekében. Mily hihetetlen, hogy ennyi hibából végülis ilyen nagyszerű érték bontakozik ki! Mennyivel kézenfekvôbb azt feltételezni, hogy ezt az egész folyamatot elôre pontosan megtervezték, úgy, hogy a Világegyetem képes legyen létrehozni az önismeretre és önirányításra képes lények közösségeit. A termodinamika második fôtétele és a teremtés célja A folyamat természetesen eddig még semmiképpen nem tekinthetô teljesnek. Ha a mértékadó kozmológiai modellek helytállóak, és a Világegyetem zárt, még akkor is legalább 100 ezer millió éven keresztül létezni fog. Minden további nélkül lehetséges, hogy az evolúciós folyamat mindaddig folytatódik. Bolygónk 900--1.500 millió éven belül lakhatatlanná fog válni a Nap megnövekedô fényessége miatt, ami végsô soron teljes egészében elpusztítja a Földet.[148] Az addig hátralévô idô alatt azonban az emberiség kidolgozhatja a csillagközi űrutazás technikáját, lehetôvé téve, hogy létezése valahol a világűrben vagy egy másik csillagrendszerben folytatódjék. Az is elôfordulhat, hogy ezen idô alatt új, nálunk intelligensebb és életerôsebb életformák jelennek meg, amelyek átveszik az emberiség jelenlegi, kitüntetett szerepét a Földön. A távoli jövô eseményeinek elôrejelzése kockázatos vállalkozás, egyes kozmológusok azonban -- elismerve, hogy ezzel a tudományos fantasztikum területére kalandoznak el -- kijelentik, hogy az élet eláraszthatja az egész Világegyetemet. Ennek elérése érdekében szuperszámítógépeik segítségével új és tökéletesebb életformákat hozhatnak létre, míg végül megalkotják az önmagát tökéletesen ismerô és irányító totalitást, az úgynevezett Omega Pontot.[149] Mindez elég spekulatívnak tűnhet ahhoz, hogy további fejtegetéseinket megbízhatóan erre építhetnénk. A fantasztikus elképzelések annyit azonban mindenképpen megmutatnak, hogy ha valaki a kozmikus fejlôdést a bonyolultság, az intelligencia és a tudatosság fokozódása irányába haladónak tartja, akkor csábítónak tűnhet a folyamatot a távoli jövôig extrapolálni, amikor ennek értelmében a maximális tudatosságnak és intelligenciának kell léteznie. A felvázolt kép szerint a Világegyetem létrehozhatja Istent, vagy egy Istenhez nagyon hasonló, mindentudó és mindenható lényt. A hívôk azonban nem kötelezik el magukat azon hipotézis mellett, mely szerint a Világegyetem valamiképpen Istenné fog válni. Éppen ellenkezôleg, a hívôk általában meglehetôsen körültekintôek, és csak annyit állítanak, hogy a véges képességű teremtmények mindig különbözni fognak a teremtô Isten végtelen valóságától, vagyis a teremtés célja nem lehet egy második Isten létrehozása. Hívô szempontból a cél csakis az értékek azon meghatározott formáinak megteremtése lehet, amelyek a tudatos lények fejlôdô, idôbeli és sokszínű közösségében találhatók meg, és amelyek együttesen végzik alkotó tevékenységüket és tesznek szert tapasztalatokon alapuló tudásra. Ebbôl a szempontból egyáltalán nem szükségszerű, hogy az emberi lények jelentsék az evolúció végállomását, sôt, még az sem, hogy egyáltalán létezzenek. A hívô józan megfontolással csak arra következtethet, hogy az anyagi Világegyetem létrehozhatja a tudatos lények közösségeit -- függetlenül attól, hogy néznek ki ezek és melyik fajhoz tartoznak --, amelyek Isten tudatos megismerése és a vele való együttműködés révén pozitív képességeiket legalább nagyrészt kiteljesítik. Az emberi lények természetesen eleget tesznek ezeknek a követelményeknek, ezért az emberiség a teremtés egyik lehetséges célját képviseli. Éppily természetes viszont az is, hogy az emberek nem teljesítik ki maradéktalanul pozitív lehetôségeiket -- például meglehetôsen pusztító természetűek -- és szánalomra méltó mértékben hiányzik belôlük Isten ismerete, illetve a vele való együttműködés. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy más életformák jobban realizálják az alkotó tevékenységre és az alapos megértésre vonatkozó képességeiket, valamint sokkal teljesebben és tudatosabban együttműködnek a számos isteni cél felderítésében. Ésszerű tehát azt állítani, hogy a teremtésnek egynél több célja van. Nemcsak egyetlen egy Omega Pont, azaz végállapot létezik, ahol az egész teremtés egyetlen egy célja valósul meg. Sok cél van, amelyek a téridôt alkotó, teremtett folyamatok számos pontján megvalósulhatnak. Az emberi faj még nem érte el teljes egészében a hozzá illô célokat, mert az egoizmus és a pusztító vágyak csapdájában vergôdik. Mégis létezik az emberi élet beteljesedésének megfelelô formája, amit ha sikerül elérni, akkor megvalósul a teremtés egyik célja, miközben marad számos további, amelyeket a kozmikus fejlôdési folyamat során késôbb fogunk elérni. Még ha valaki a kozmológus Frank Tiplerhez hasonlóan azt gondolja is, hogy csak egyetlen egy végsô, Omega állapot létezik, amelyik egyszer majd beteljesíti a teremtés célját, ez akkor sem jelenti azt, hogy a Világegyetem teljes mértékben önmagában is megálló, vagyis autonóm lenne. Mindig megmarad létezésének a függése attól a saját létén túl lévô valóságtól, amely egymagában tartalmazza az önmagában való létezés hatalmát, azaz Isten létezését. Eszerint végsô beteljesülését nem egyszerűen a magán teljesen uralkodni tudó élet létrejötte jelenti, hanem a teljes és tudatos kapcsolat minden létezés egyetlen forrásával, amely elôször kialakította tulajdonságait, majd mindvégig fenntartotta fejlôdését. A részesedés az alkotóképességben és az érzékenységben, vagyis az érdemleges létezés beteljesülése azáltal válik a legteljesebbé, hogy a megteremtett rend részesedik a mindezt, és minden más téridôt végtelenül felülmúló Isten teremtô erejébôl és mindent felfogó tudásából. Ez a cél azonban elérhetô egy tudományos szempontból az Omega Ponthoz hasonló, bizonytalan tényezôre történô bárminemű hivatkozás nélkül is. Mindössze annyit kell kijelentenünk, hogy a kozmikus evolúció folyamata olyan teremtményeket fog létrehozni, amelyek tudatosan és teljes mértékben részesednek Isten alkotó tevékenységébôl. Akár mindörökké, akár csak egy bizonyos ideig létezik a téridô, létre fogja hozni az értékek olyan formáit, amelyek egyébként nem létezhetnének, és amelyek az isteni létezéshez is hozzájárulnak a jóság határtalan kifejezésének végtelen képessége konkrét megvalósulásai által. Gyakorta hangoztatják, hogy a termodinamika második fôtétele értelmében a Világegyetem végül is tönkremegy. Minden energiája elnyelôdik és létezése véget ér. Természetesen elôfordulhat, hogy valamilyen új helyzet áll elô. Egyes kozmológusok azt tételezik fel, hogy a Világegyetem fejlôdése a visszájára fordulhat, amikoris minden fizikai törvény fordítva működne. Az sincs kizárva, hogy valamilyen kvantummechanikai fluktuációk révén új természeti törvények születnének. Bármily bonyolultak is ezek a lehetôségek, mindenesetre úgy tűnik, hogy az általunk megismert fizikai rend, amely támogatja az ember és a hozzá hasonló élôlények létezését, egyáltalán nem örökkévaló. Bármi történjék is a valóság különbözô állapotaival, ez a téridô a törvényeivel együtt megszűnik létezni. Úgy tűnhet, hogy mindez nehézséget okoz azon állítás számára, miszerint létezik az evolúció folyamatának objektív célja. Távolról sem ez a helyzet azonban, sôt, pontosan ez az amire számítunk, ha a hívô elképzelés helytálló. A hívô számára Világegyetemünknek meghatározott céllal kellett teremtôdnie. Ez a cél azonban nem egyszerűen csak valamilyen értékes végállapot létezése, ha ugyanis az lenne, akkor ezt meg lehetett volna egyik pillanatról a másikra is teremteni, anélkül, hogy végigjárnánk az evolúció rögös útját. A célnak magában a folyamatban kell rejtôznie, kifejezetten a mi Világegyetemünk tudatos cselekvési formái fizikai képességei meghatározott rendszerének kifejlôdésében. A cél az alkotóképesség, a fogékonyság, a közösség növekedése, amely magába foglalja a Világegyetemben létrejött számtalan lény cselekvéseit és reakcióit, annak érdekében, hogy a számukra nyitva álló lehetôségek rendszerén belül megvalósítsák saját jövôjüket. Ez a növekedés természetesen együtt jár a kívánt állapotok megvalósulásával, amelyek nemcsak önmagukban kívánatosak, hanem a megvalósulásukhoz vezetô alkotó folyamat is az. Semmi okunk sincs azonban feltételezni, hogy miért kellene ezeknek az állapotoknak örökké tartaniuk. A hívô úgy gondolja, hogy azok örökre elraktározódnak Isten ,,emlékezetében'', de arra is számíthatunk, hogy a késôbbiekben az alkotó folyamat újabb tervek megvalósításával folytatódik.[150] Ha az evolúció célja a részesedés Isten alkotóképességébôl, tudásából és üdvösségébôl, akkor úgy tűnhet, hogy a világmindenségen belül ennek a célnak az elérése csak a része a kapcsolatok folyamatos és örökké tartó, de soha végérvényesen be nem fejezôdô megújulásának. Más szavakkal, amikor a világmindenség eléri a célját, akkor az általa létrehozott tudatos lények a jelen téridô keretein túli, új cselekvési és tapasztalási formákat élnek át. Ebbôl a szempontból tekintve, a Világegyetem célja nem egy olyan állapot elérése, amely a továbbiakban soha nem szűnik meg. A fizikai állapotok létrejönnek és elmúlnak. A cél az értékek egy bizonyos rendszerének megvalósítása egy létrejövô alkotó és önálló folyamat révén. Amikor ezt a célt sikerül elérni, a világmindenség továbbhalad. A megvalósult értékek mindörökre megôrzôdnek Isten elméjében, a Világegyetem által létrehozott és az értéket megvalósító tudatos lények pedig átlépnek saját korlátaikon az alkotó közösségi élet új formái irányába. Eszerint tehát a termodinamika második fôtétele nem vonja kétségbe azt a hipotézist, mely szerint a kozmosznak meghatározott célja van, amely Isten hatalma révén valósul meg. Isten végtelenül fölötte áll az általunk ismert téridônek, a tudatos lények sorsa pedig mindenekelôtt az, hogy a tudás és a szeretet által kapcsolatba kerüljenek Istennel. Nemcsak Világegyetemünk meghatározott értékeinek jövôbeni teljes megvalósulását kereshetjük azonban, hanem személyes életünk folytatódását is a Világegyetem korlátain túl, ami a létezés új formáin keresztül, az alkotó növekedés és tapasztalás új lehetôségeit tartalmazva kapcsolódik Istenhez. Ez a reményünk messze túlmegy a napjaink természettudománya által elérhetô határokon. Azonban ez a remény nincs ellentmondásban a Világegyetem természettudományos felfogásával, sôt, ezt a reményt a Világegyetem végsô megismerhetôségébe vetett hit is alátámasztja. Egy teljes egészében felfogható világegyetemben, amelynek célja az Istennel kapcsolatos személyes képességek kibontakoztatása, könnyen elképzelhetô hogy mindez a fizikai valóság határain túl valósulhat meg, hiszen a személyeket ugyan a fizikai valóság hozza létre, de egyúttal általában határok közé szorítja és korlátozza azok fejlôdését. Ezeket az elképzeléseket a vallásos tapasztalat és hit jócskán megerôsíti. Ha a tudomány Isten gondolataival foglalkozik, akkor a vallás Isten szívével. A kettô együtt izgalmas és alkotó lehetôséget kínál Világegyetemünk végsô természetének megértéséhez, sôt, valamennyire bepillantást enged végtelen forrásába és céljába is. ======================================================================== Kilencedik fejezet: Az evolúció jövôje Elárulják-e az igazságot a mémek? Van azonban egy további lépés is (a hetedik lépcsôfok), amelyet bolygónkon az evolúció megtett. Nemcsak az agy fejlôdött ki, lehetôvé téve ezzel az öntudatos és bizonyos mértékig önmagukat alakítani képes szervezetek kifejlôdését, hanem Dawkins megfogalmazása szerint ,,egy újfajta replikátor bukkant fel éppen ezen a bolygón''.[151] Az emberi lények csoportokba gyűlnek össze és kultúrákat alkotnak, amelyeknek sikerül áthágniuk a genetika elsô alaptörvényét (miszerint a szerzett tulajdonságok nem örökölhetôk). Szerzett tulajdonságaikat összesített formában adják át egymásnak. Ehhez az információközlés nemzedékrôl nemzedékre kialakuló és tökéletesedô különféle módszereit használják. Eszerint tehát ,,a kulturális átadás ... bizonyos fajta evolúciót idézhet elô''.[152] Dawkins külön nevet is ad ezeknek az új entitásoknak, amelyek ,,agyból agyba költöznek, egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk''.[153] Ezeket a kulturális közösségeken belül továbbadódó, önmagukat újszerűen másoló információ-darabkákat ,,mémeknek'' nevezi. Dawkins minden bizonnyal felismeri, hogy ezen a ponton olyan jelenséggel találjuk szembe magunkat, amelyet a darwini természetes kiválogatódás nem képes megmagyarázni. A gondolatok ott tülekednek az agyban elfoglalható helyekért, és ebben a küzdelemben egyesek hatékonyabbak ,,érvényesülnek'' másoknál. Aligha lenne azonban helyénvaló a gondolatok mutációját elôidézô fizikai mechanizmusokról, vagy a gondolatok vak és céltalan tovaterjedésérôl beszélni. E ponton ugyanis a gondolatok igazságára vonatkozó kényelmetlen megfontolások merülnek fel. Ha véleményünk szerint azért hiszünk el valamit, mert az igaz, akkor ez a darwinisták számára valamiféle önámítás, elhallgatva azt az egyszerű tényt, hogy azért hiszünk el valamit, mert az a gondolat kizárta a vetélytárs eszméket az elménkbôl, vagy az evolúció szóhasználatával egyszerűen sikeresebb volt amazoknál. De vajon mitôl lehet egy gondolat sikeresebb másoknál? Dawkins nem képes megállni, hogy ki ne figurázza a vallást, amikor így fogalmaz: ,,A pokol tüzének eszméje egészen egyszerűen önfenntartó, a maga mélylélektani hatása miatt.''[154] Az elképzelés agyról agyra terjed és öröklôdik, mert valamiféle pszichológiai igényt elégít ki. Ha viszont ez igaz, akkor nincs értelme észérvekkel bírálni a pokol fogalmát. vagy azt kérdezni, hogy van-e a létezésére valamilyen bizonyíték vagy van-e jó okunk arra, hogy higgyünk benne, és igaz-e, hogy létezik a pokol. Amíg azonban ez az igény létezik, addig a gondolat sikeresen másolja önmagát. Az igényt kell tehát megszüntetni, de nem okoskodás útján. Ugyanez igaz a tudományos elméletekre is. Dawkins úgy gondolja, hogy valamely tudományos hit azért igaz, mert bizonyítékok támasztják alá. A saját elméletére vonatkozóan azonban ,,a hit akkor igaz, ha bizonyíték támasztja alá'' kitétel csak akkor elfogadható, ha az elképzelés egyúttal pszichológiailag is vonzó. Továbbmenve azt a kérdést is feltehetjük, hogy vajon az ô saját elmélete igaz-e. Ha következetesek maradunk, akkor csak annyit jelenthetünk ki, hogy ha az elmélet valamilyen mély pszichológiai igényt elégít ki, akkor átörökíti önmagát. Pontosan ugyanabban a cipôben jár tehát, mint azok, akik a pokolban hisznek. Ezek mind olyan gondolatok, amelyek pszichológiai szükségszerűségbôl másolják önmagukat, nem pedig ésszerű okfejtéseknek köszönhetôen. De vajon igaz-e ez? Valóban pszichológiai okok miatt másolják önmagukat a gondolatok? Az a hit, miszerint ,,A gondolatok pszichológiai igények következtében másolódnak'' csak akkor fogadható el (másolódik), ha erre valamilyen pszichológiai igény mutatkozik. Ha van ilyen igény, akkor azt állítom, hogy a gondolat igaz. Ha nincs, akkor hamis. Nyilvánvaló azonban, hogy valamely hit akkor is kielégíthet egy pszichológiai igényt, ha semmiféle bizonyíték nem támasztja alá (Dawkins szerint ez a helyzet például a pokolba vetett hit esetében). Így tehát a hitek darwinista magyarázata a másolás sikerességével vagy a pszichológiai hatásossággal éppen Dawkins saját hitét ássa alá, miszerint a hitet tényekkel kell alátámasztani. Továbbmenve, tételezzük fel, hogy az X állítás igaz, ha kielégít valamilyen igényt. Ha viszont ez az állítás igaz, akkor mindig feltehetjük a kérdést, hogy létezik-e valamiféle azonosítható igény, amelyet X kielégít. Az elmélet szerint azonban az igazság kritériuma az, hogy X kielégít-e valamilyen igényt. Más szavakkal tehát azt kérdezzük, hogy ,,kielégít-e valamilyen igényt az az állítás, miszerint X kielégít valamilyen igényt?'' Ahhoz azonban, hogy erre a kérdésre megtaláljuk a választ, nem elég néznünk, hanem látnunk is kell. Jóllehet, a darwinista magyarázat szerint csupán magamat fogom megtalálni, aki hisz az állításban, ezért a vizsgálódás folyamata teljességgel közömbös a folyamat egésze szempontjából. A következetes darwinista számára nyilvánvaló, hogy nincs semmi értelme a bizonyítékokhoz, az érvekhez vagy az univerzális egyetértéshez folyamodni. Csupán annyit jelenthetünk ki, hogy ezek azok a gondolatok, amelyek valakinek az agyában lakoznak. Éppen az igazság fogalma válik fölöslegessé. Ez az, ahová Dawkins kilyukad. Sajnos ez azonban nem következik be. Amint azt számos filozófus kimutatta, ez a nézet önmagát cáfolja meg. Sôt, még azt is hozzátehetjük, hogy az ,,Éppen az igazság fogalma válik fölöslegessé'' kijelentésünkkel jogot formálunk magára az igazságra. Nem mondhatjuk sem azt, hogy ,,Amit állítok, az nem igaz'', sem pedig azt, hogy ,,Amit állítok az igaz, de semmi egyebet nem jelent, csupán annyit, hogy ezt állítom''. Ha ugyanis mondunk valamit, és azt erôsen bizonygatjuk, akkor ezáltal azt állítjuk, hogy a kijelentésünk igaz. Nem lehet úgy megszólalni, hogy ugyanakkor lemondunk az igazság fogalmáról. Ebben az esetben ugyanis valami baj van Dawkins egész megközelítésmódjával, így nyíltan meg kell mondanunk, hogy nem ítélhetjük meg a gondolatokat pusztán ,,memetikai'' sikereik alapján. Figyelembe kell vennünk igazságtartalmukat is, aminek kevés köze lehet ahhoz, hogy a gondolatok sikeresen átadódnak-e, vagy sem. Az igazság-játszma A természetes kiválogatódás elméletének szószólói a közelmúltban új tudományágat hoztak létre, amelyet ,,szociobiológiának'' vagy néha ,,evolúciós pszichológiának'' neveznek. Ez a tan a darwini fogalmakkal próbálja megmagyarázni az emberi hitek és elméletek fennmaradását és tovaterjedését. Alapelve szerint ,,gondolkodásunk folyamatai ... önmagukban a szaporodás hatékonyságára irányuló, mindig jelen lévô kényszert tükrözik''. A szociobiológia vezetô szószólói E. O. Wilson, valamint Michael Ruse, aki a Guelf Egyetemen a filozófia és a szociobiológia professzora. Evolutionary Naturalism című könyvében Ruse professzor bonyolult érveléssel veszi védelmébe azt az elméletet, miszerint a hitek túlélési értékük alapján válogatódnak ki, következésképpen igaznak kell tartanunk ôket.[155] Függetlenül attól, hogyan keletkeznek, bizonyos hitek elônyösek a túlélésért folytatott harc során. Michael Ruse példája szerint ,,Azok az elôemberek, akik úgy vélték, hogy 2+2=4, életben maradtak és szaporodtak, szemben azokkal, akik azt hitték, hogy 2+2=5.''[156] Az elképzelés elemi szinten meglehetôsen jól működik. Nyilvánvaló, hogy azok a szervezetek, amelyek a környezet pontos megfigyelésén alapuló hiteket alakítanak ki magukban, a túlélés szempontjából elônybe kerülnek azokkal szemben, amelyeknél ugyanezek a hitek pontatlanok. A pontos hit elônyös a túlélés szempontjából, továbbá ha az ilyen elképzelések, vagy legalábbis a belôlük származtatható hajlamok genetikai eredetűek, akkor továbbterjedésük elônyös. De vajon minden fajta hit továbbterjedését meg lehet magyarázni pusztán túlélési értéke alapján? Tételezzük fel, hogy az istenhit elôsegíti a túlélést, bár a példa kétségtelenül némi bosszúságot okoz Dawkinsnak. Lehetséges, hogy feltételezésünk igaz, például azért, mert az ôsemberek hitükbôl fakadóan úgy gondolták, hogy minél több utódot kell világra hozniuk, esetleg egy örömteli túlvilági életbe vetett (alaptalan) hit reményében, vagy egyszerűen azért, hogy egy elképzelt jövôbeli boldogság kedvéért elviseljék a nehézségeket. Ebben az esetben a hit az elmélet szerint genetikai úton továbbadódik. Az ilyen hit rövidesen elterjed az egész emberi népességben. Ez viszont azt jelenti, hogy rövid idô elteltével minden ember igaznak fogja gondolni Isten létezését. Ezzel szemben Dawkins és a hasonszôrűek jelentik az új genetikai mutációkat, akik viszont csak akkor fognak elterjedni, ha az ô elképzeléseiknek még az elôzôeknél is nagyobb a túlélési értéke. De vajon ki tudja, hogy ez valóban így van-e? Természetesen Dawkins nem elégszik meg azzal, hogy csak ül és vár. Azt akarja állítani, hogy az Istenbe vetett hit hibás, tehát tévhit. Michael Ruse szóhasználatával azt mondaná, hogy ,,biológiai adottságaink félrevezetnek bennünket és rávesznek'' olyan dolgokra, mint például a vallásos hit, vagy a világ objektív szükségszerűségeibe vetett hit.[157] Ha azonban valaki azt állítja, hogy Istenbe vetett hite csupán tévedés, akkor ezzel két, egymásnak ellentmondó dologban hisz: egyrészt igaznak véli Isten létezését, másrészt viszont ugyanezt hamisnak tartja, hiszen az elôbbi hitét tévedésnek tekinti. A két egymásnak ellentmondó vélekedés közül tehát az egyiket fel kell adnunk. Ha a második állításról mondunk le, akkor nem gondolhatjuk, hogy biológiai adottságaink bármerre is félrevezetnének bennünket. Ugyanakkor ha ez utóbbi hit igaz, akkor egyáltalán nem vezet félre bennünket a biológia. Ha viszont az elsô állítást adjuk fel, akkor ugyancsak nem vezethet félre bennünket a biológia, hiszen egyáltalán nem vagyunk félrevezetve. Beláttuk tehát, hogy biológiai adottságaink egyik esetben szem vezethetnek félre bennünket. Ha tehát valakit félrevezetnek biológiai adottságai, akkor azok csak valaki mások lehetnek, nem mi, de nem is az emberek általában. Honnan tudhatjuk azonban, hogy ôket valami félrevezeti? Egyszerűen onnan, hogy olyasvalamit hisznek, ami ellentmond a mi hitünknek. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy ezt a hitüket génjeik keltik. Beláthatjuk azonban, hogy ez puszta elôítélet. Ha következetesek akarunk maradni, akkor ugyanis azt is el kell ismernünk, hogy a mi hitünket a mi génjeink okozzák. Ezzel visszajutottunk oda, hogy a két dolog nem összeegyeztethetô. A helyzet tehát az, hogy a gének különbözô hiteket ébresztenek bennünk. Ha türelmesen várunk, majd meglátjuk, hogy ezek közül melyek segítik elô a fennmaradásunkat. Ezekrôl, ha egyáltalán léteznek ilyenek, végsô soron ki fog derülni, hogy igazak. Ezen a ponton kiderül, hogy az igazság kérdése egyáltalán nem azonos azzal a kérdéssel, hogy melyik hit segíti elô eredményesebben a túlélést. Általánosságban igaz az, hogy a helyes elképzelések elôsegítik a túlélést (p maga után vonja q-t). Klasszikus logikai hiba (a ,,következmény megerôsítésének'' téveszméje) lenne azonban azt állítani, hogy emiatt a túlélést elôsegítô hitnek igaznak is kell lennie (azaz q maga után vonja p-t). Bizonyos hitek elôsegítik a túlélést, ennek ellenére hamisak (Dawkins szerint ilyen hit például az, hogy Isten segíteni fog a szenvedôkön). Egyes hitek igazak ugyan, de ennek ellenére csökkentik a túlélés esélyét (például az a hit, hogy túlságosan sok ahhoz a szenvedés, hogy érdemes legyen élni). Ha komolyan meg akarom vizsgálni, hogy valamely hit igaz-e, akkor a legbölcsebb lenne egyáltalán nem foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy az illetô elképzelés elômozdítja-e a fennmaradást. Az emberi gondolkodás legfôbb jellegzetessége, hogy meg akarjuk érteni a dolgok mikéntjét, egyszerűen csak maga a megértés kedvéért. Ha végsô döntésre kerülne a sor, akkor nagyon sokan az igazságot választanák a túléléssel szemben, mint ahogyan ezt számos mártír is tette. Végsô soron tehát a tudatos megfontolás oda vezetett, hogy a túlélés önmagában nem elsôrendű érték, bár sokan (köztük talán Dawkins is?) úgy gondolják, hogy az igazság megôrzése, például a tudományban, mégiscsak az. Bárki, aki elfogadja az evolúció tényét, egyetért azzal, hogy sok egyszerű hit alakult ki azért, mert a hozzájuk való ragaszkodás sikeresen elôsegítette a szervezetek megbirkózását a környezetükkel. A természetes kiválogatódás bizonyos mértékig magyarázatot ad az ember szellemi képességeire (bár nem magyarázza meg alapvetôen annak kialakulását). Úgy tűnik azonban, hogy az evolúció folyamata során volt egy idôszak, amikor néhány tudatos állat feltette magának a kérdést -- elôször az élôvilág történetében --, hogy egyes elképzelések igazak-e, függetlenül attól, hogy valamiféle genetikai úton fizikailag is beépültek-e az agyba. Volt egy pillanat, amikor a belsô értékre vonatkozó megfontolások és azok folytatásának vagy elvetésének szabadsága beépült az evolúció folyamatába, és attól kezdve megváltoztatta annak menetét. Ez talán a legjelentôsebb állapotváltozás az egész földi evolúció során, amikor az ösztönös viselkedés helyét átveszi az értékekre adott tudatos válaszokat mutató magatartás. Ez az, ami az állati és az emberi lények közötti óriási értékbeli különbséget jelzi. Ha valóban ez a helyzet, akkor az említett fordulópontot megelôzô egész folyamatot legésszerűbb teleológiai jellegűnek tekinteni, amely pontosan az olyan, igazságra orientált lények felbukkanása felé vezet, amelyek képesek megérteni annak a Világegyetemnek a természetét, amelynek ôk maguk is a részei, miáltal öntudatossá teszik a Világegyetemet. A szellemi képességek ,,természetes kiválogatódásáról'', ha megfelelôen megértjük, kiderül, hogy egy haladó és céltudatos terv része. Éppen ez az azonban, amit a darwinisták, köztük Richard Dawkins és Michael Ruse tagadnak: ,,A darwinizmus világában nem létezik elôrehaladás, egész egyszerűen azért, mert minden viszonylagos, hiszen csupán a siker az egyetlen dolog, ami számít.''[158] Még egyértelműbben: ,,Egy dolog abszolút alapvetô: nem létezik elôrehaladás''.[159] Ha az igazság nem azonos a sikerrel, és ha az igazság olyan belsô érték, amelyet nem lehet kizárólag a túlélés szempontjából tanúsított hasznossága alapján mérni, akkor ezeknek a keményvonalas darwinistáknak legalább annyira le kellene csillapodniuk, hogy elismerik a fejlôdést. Dawkins és Ruse csak azért szegülnek makacsul szembe ezzel az elképzeléssel, mert tisztában vannak vele, hogy ha egyszer a fejlôdés létjogosultságot nyer, akkor onnan már csak egy lépésre van Isten. Az igazság iránti hajthatatlan és bármi áron való elkötelezettségük talán a legjobb érv annak feltételezése mellett, hogy a teljes mértékben következetes evolúciós képrôl ki kell derülnie, hogy a megfontolt istenhit erôs támasza. A hatalmi vágy: a társadalmi darwinizmus Az igazság fogalmához hasonlóan a szélsôséges darwinizmusban a jóság és az erkölcsösség gondolata is eltűnik. Darwinnak az életért folytatott harcról tett megnyilatkozásai és a legalkalmasabbak túlélésére fektetett hangsúlya történelmileg oda vezetett, hogy Herbert Spencer és mások kidolgozták az úgynevezett társadalmi darwinizmust. Ez a fejlôdés azonban általában formálisan megtévesztô volt, amint arra a filozófus G. E. Moore rámutatott. Moore ,,naturális téveszméje'' (amelyet csaknem mindig össze szoktak téveszteni a hozzá hasonló, a David Hume által felvetett, a ,,van''-ból a ,,kellené''-re következtetô, a kötelességteljesítéssel kapcsolatos téveszmével) azt jelenti, hogy a naturális, azaz természeti vagy fizikai tulajdonságokat, mint például azt, hogy ki a leginkább alkalmazkodóképes, a legerôsebb, ki hozza létre a legtöbb utódot, összetévesztik különbözô erkölcsi tulajdonságokkal, például a jósággal vagy a belsô értékkel.[160] Meglehetôsen gyakran hallani darwinistáktól, hogy az állatok ,,együttműködnek egymással a túlélés és a szaporodás, mint végcél elérése érdekében''[161], vagy azért, hogy saját maguk egy részét átadják a jövendô generációknak. Szigorú értelemben véve azonban a darwinista szemszögébôl nézve az állati élet esetében semmiféle végcélról nem beszélhetünk. Ôk valójában csak annyit jelenthetnek ki, hogy egyes állatok véletlenül nagyobb mértékben adják át génjeiket, mint mások. Miután elkezdtek a célról beszélni, néha tovább mennek, és kijelentik, hogy éppen ez az ésszerű cselekvés, vagyis pontosan az, amit az állatoknak -- és ezért az embernek is -- tennie kellene. Ezért Herbert Spencer úgy gondolta, hogy kiválogatás útján tenyésztenünk kellene az erôt és az intelligenciát, így az erôsek fennmaradnának, a gyöngék pedig fokozatosan kipusztulnának. Az ilyen nézeteknek általában van némi rasszista mellékzöngéjük, mint ahogy az árja fajnak erôssé kellett volna válnia és gyorsabban kellett volna szaporodnia a világ többi emberfajtájánál. A társadalmi darwinizmus elképzelése szerint az erôseket támogatni kell, hogy versenyképesek legyenek és fennmaradjanak, a gyöngéknek viszont el kell pusztulniuk. Ezzel és egy iszonyú gazdasági válság segítségével elôkészítették az utat ahhoz, hogy Németországban az akkori Európa legvirágzóbb kultúrája helyét egyetlen nemzedék alatt átvegye a ,,vér és a föld'' barbár filozófiája, a faji felsôbbrendűség és a hatalomvágy ideológiája. Gyakran felteszik a kérdést, hogyan tudott a barbárság egy magas színvonalú kultúrában olyan rövid idô leforgása alatt diadalmaskodni. Az egész átalakulás felettébb könnyű, ha a magas színvonalú kultúra, amelyik önmagát úgy tekinti, mint amelynek hôsies erôfeszítésekkel és minden áron az igazságot kell keresnie, az emberi életet az egymással küzdô hatalmak barátságtalan, az erkölcs és az érzés iránt közömbös világegyetemében bekövetkezett, cél nélküli hibának kezdi tekinteni. Az átalakulás pillanatában a legmagasabb rendű szellemi igazságra úgy tekintenek, hogy éppen annak nincs jelentôsége. A józan ész elpusztítja önmagát, azzal a végsô észrevétellel, hogy az csupán az életet az elkerülhetetlen pusztulás irányába sodró, vak és közömbös erôk jelentéktelen söpredéke. Ezután az értelmiségiek, akik kiábrándultak egy elme életébôl, amelyrôl bebizonyosodott, hogy nem is létezik, együttműködve más csalódott erôkkel segítenek ésszerűsíteni (hiszen ez a feladatuk, amit most elsô ízben ismernek valójában fel) a verseny és a hatalomra vágyó nyers erô lendületét. Meglehetôsen egyszerűen rámutathatunk a két érvelés mögött meghúzódó téveszmére. Elég világos, hogy az egyik az a hiba, amikor egy cél nélkülinek mondott folyamatba mégiscsak belemagyarázunk valamilyen célt, a másik pedig az, amikor bármilyen további, azt alátámasztó érv nélkül arra a következtetésre jutunk, hogy követnünk kellene azt a célt. T. H. Huxley-hoz hasonlóan egyszerűen azt mondhatjuk, hogy ha az evolúció folyamata véres és durva, akkor szembe kell helyezkednünk azzal, és önmagukért jó dolgokat kell cselekednünk.[162] Végül is, amint azt korábban már megindokoltam, megegyezhetünk az objektív, alapvetô értékek egy rendszerében, vagyis azon dolgokban, melyeket minden ésszel élô lény jó okkal akar. Tudjuk tehát, mi a jó és az ésszerűen óhajtott. Meg kell próbálnunk maximalizálni ezeket a dolgokat. Az erkölcsösség független attól, hogy elfogadjuk avagy elvetjük Darwin eszméit, akár biológiai, akár metafizikai szempontból. Mindez az okfejtés azonban talán túlságosan felületes. Az arra vonatkozó elképzelések, hogy valakinek mit kellene tenni (és hogy egyáltalán kellene-e bármit is tennie) és az emberi természetre vonatkozó nézetek ennél sokkal szorosabban összefonódottak. Miért tűzzünk ki például célul magunk elé olyasvalamit, ami objektív ítéletünk szerint ugyan jó, azonban nehéz vagy kellemetlen elérni, önfeláldozást igényel és kiterjeszti másokhoz fűzôdô természetes kapcsolatainkat? A hívô tudja a választ erre a kérdésre. A Világegyetem valamilyen céllal teremtôdött. Ez a cél pedig az, hogy a személyek közötti kapcsolatok eredményeképpen belsô értékek jöjjenek létre és közösség alakuljon ki. Továbbá, ez egy felsôbbrendűen jó (értékes és óhajtott) lény célja, akinek az ismerete és szeretete a mi legnagyszerűbb beteljesülésünk. Azért a jóság a célom, mert ez a létezésem objektív célja. Ez a cél a hívô számára valóságos és egy objektív, kozmikus tudatban gyökeredzik. Ezek nem csupán az emberi szándékok kivetülései egy semleges Világegyetemre. Ezt a célt kell követnem, mert látom, hogy ez a cél nemes, amelyet el tudok és el akarok érni, valamint azért, mert ha így teszek, akkor jó esélyem van arra, hogy megvalósítom az egyik legnagyobb emberi jóságot, az alázatos és szeretettel teli kapcsolatot Istennel. A darwinista ezzel szemben kénytelen azt mondani, hogy nem létezik olyan kozmikus cél, amelyet valószínűleg meg kell valósítani. Nincs kozmikus tudat, amelyhez alázatos szeretettel viszonyulhatnánk. Csak élet, küzdelem, párzás és halál van, és ez minden. Továbbra is célom lehet a jóság, de csak önmaga kedvéért. Most azonban látom, hogy a ,,jóság'' elképzelését az elme a túlélés stratégiájaként építi fel, ezért az állatok úgy cselekszenek, hogy elôsegítsék génjeik egy csoportjának fennmaradását. A jóság önmaga kedvéért történô célul tűzése ebben az esetben kóros esetnek tűnik. Arról van szó, hogy egy viszonylag stabil evolúciós stratégia félrevezet bennünket, ezért összetévesztjük az eszközt a céllal. Az erkölcsi hit valóságos oka, vagyis az a felfogás, amelyet betápláltak az emberi agyakba, nem más, mint hogy azok segítsék elô több gén továbbadását. Ha azt gondolom, hogy az erkölcsös gondolkodás és cselekvés oka a belülrôl eredôen értékes állapotok megvalósítása, akkor félre vagyok vezetve. Elôfordulhat, hogy mindezzel tisztában vagyok, és mégis a jóságot és az erényt tűzöm célul magam elé? Aligha lenne ésszerű ezt tenni (bár az ok a darwini felfogás szerint a továbbiakban már nem különösebben fontos). Ha már a szociobiológusok lehetôvé tették, hogy bepillantsak az erkölcsiség evolúciós stratégiájába, akkor szabadon és közvetlenül törekedhetek az erkölcsiség valódi céljának elérésére, és annak szentelhetem magamat, hogy génjeimet a lehetô legbôségesebb módon tovább tudjam terjeszteni. Természetesen ismét emlékeztetnem kell magamat arra, hogy továbbra is félre vagyok vezetve, minthogy egyáltalán nem létezik ,,valódi cél''. A jóságra való törekedés kóros esetté vált, ugyanakkor egyáltalán semmi olyan nem létezik, ami átvehetné, vagy aminek át kellene vennie a helyét. Az erkölcsösség egyszerűen semmivé foszlott, megszűnt létezni. Vannak, akik ezt felhasználhatják a konvenciók és a képmutatás alóli felszabadulásként. Amikor azonban valaki úgy látja, hogy a vallásos hit szilárd és racionális alapot képes adni a jóság követésének, a társadalmi darwinizmus viszont meg akarja semmisíteni az emberi méltósághoz kapcsolódó fogalmakat, a szabadság és az önállóság mellett az erkölcsösséget, az ésszerűséget és az igazságot is, akkor nyugodtan abbahagyhatjuk az elmélkedést. Természetesen nem vethetjük el a darwinizmust csupán azért, mert kellemetlen társadalmi következményei vannak. Ha azonban azt vesszük észre, hogy aláássa a a legfontosabb és a legszilárdabbnak tartott emberi értékek némelyikét, akkor nagyon gondosan meg kell vizsgálnunk az elmélet jogosítványait. Nem vagyunk biztosabbak néhány alapvetô értékünkben, például az erkölcsösség fontosságában, mint a társadalmi darwinizmus metafizikailag felfújt világképében? Nincs a gyakorlati elkötelezettségeknek elsôbbsége az elméleti spekulációkkal szemben, és valójában ad-e valamilyen valóságos alapot ezeken a nagyon alapvetô területeken a további spekulációkhoz? Véleményem szerint nyilvánvalóan ad, ezért meg kell lennie bennünk a kellô bátorságnak ahhoz, hogy megkeressük azt a világképet, amely ésszerűen alátámaszthatja legmélyebb gyakorlati és értékelô hitünket. A vallásos hit mellett szóló egyik legfontosabb érv, hogy a hit képes erre. Komoly érv a darwini világképpel szemben, hogy aláássa legmagasztosabb értékeinket, miközben úgy tűnik, hogy önmaga is csak spekulatív érvekre támaszkodik. Az alapjául szolgáló elgondolás nem egyéb, mint hogy az emberi életeket szétrombolják az ellentétes vágyak és az erôs idegenkedés. Világunk a konfliktusok színpada, szüntelen harc az uralkodásért és a behódolásért, elkeseredett harc a létezésért a szűkös erôforrásokat nyújtó világban, ahol a maradandó örömök ritkák, a veszélyek, a nehézségek és a sorsszerű szerencsétlenségek viszont számosak. Dawkins ezt borúlátóan így fogalmazza meg: ,,Ha egyszer valaha bôség köszöntene a világra, maga ez a tény addig növelné a populáció létszámát, amíg helyre nem állna az éhezés és a szűkölködés természetes állapota.''[163] Egy ilyen világban természetes, hogy csekélyke, futó örömöket lopunk a közömbös véletlentôl, még mielôtt megadjuk magunkat a halál elkerülhetetlen hiábavalóságának és gondoskodnánk arról, hogy hozzátartozóink csak a lehetô legutoljára pusztuljanak el. Génjeink minderrôl gondoskodnak, így hát magától értetôdô, hogy szabadon hagyjuk ôket tevékenykedni. A darwinizmus állítólag semleges leírása mögött ott rejtôzik egy sor határozott véleményt kifejezô értékítélet az emberi természetrôl és az ember megfelelô tevékenységi formáiról. Tételezzük fel a legkérlelhetetlenebbül, hogy két dolog közül választhatunk. Az egyik az igaz emberi élet, mint a bölcsesség, a könyörület és az üdvösség magasabb rendű valóságában való részvétel, a másik pedig a hatalomvágy és a túlélés minden bizonnyal átmeneti, és a végsô hanyatlásba torkolló diadala. Még ha a két lehetôség mindegyike mellett szóló érvek egyensúlyban lennének is egymással -- bár korábban már amellett érveltem, hogy ez az egyensúly nem áll fenn --, ezen a ponton akkor is éreznünk kell, hogy erkölcsi elkötelezettségünk és a jövôbe vetett reményünk erôteljesen arra késztet bennünket, hogy egész életünket a vallásos hit világának szenteljük. Még ha esetleg tévedünk is, a világ mindenképpen jobb lesz választásunk következtében. Sokkal fontosabb, hogy éppúgy, ahogy nem tudjuk elkerülni, hogy igaznak tartsunk egy állítást, még akkor sem, ha azt állítjuk, hogy ez az igazság a genetikai uralom eszköze, ugyanígy nem tudjuk elkerülni az erkölcsi kötelezettségeket sem, még akkor sem ha azt állítjuk, hogy az erkölcsösség szerepet játszik a túlélésben. Az erkölcsi kötelezettségek elkerülhetetlenek, és az emberek arra törekszenek, hogy ezeket a kötelezettségek szilárd alapokon nyugodjanak. A darwinizmus vagy megfosztja az erkölcsösséget mindenféle ésszerű alapjától, vagy pedig megpróbálja felmenteni magát bárminemű erkölcsi kötelezettség alól, azt állítván, hogy cselekedeteinket génjeink határozzák meg (amelyek viszont sajnálatos módon eredendôen önzôek). Egy másik lehetôség értelmében éppen az erkölcsi tudat, valamint a kötelesség és az igazság érzete következtében vagyunk tanúi a személyiség felsôbbrendűségének a biológiai szükségszerűséggel szemben. Csakis egy tökéletesen biztos alapokon nyugvó elmélet lehetne képes ezt az erkölcsi érzéket aláásni. A metafizikai darwinizmus távol van attól, hogy ennek a feltételnek eleget tegyen. Valójában azáltal, hogy képtelen kielégítôen számot adni az erkölcsi tudatosságról, az egyik legdöntôbb érv amellett, hogy alkalmatlan az emberi viselkedés és ezáltal az élet evolúciójának teljeskörű magyarázatát adni. Evolúciós etika Michael Ruse bonyolult módon veszi védelmébe az evolúciós etikát. E védelem segítségével sem sikerül azonban az elôzô alfejezetben felsorolt nehézségeket leküzdeni. Sok szempontból a védekezés még erôteljesebben rávilágít az ott említett problémákra. Ruse professzor érvelésnek kezdetén bemutatja, hogy az ,,önzetlen'' viselkedés olyannyira ,,önzô'' végeredményhez vezethet, hogy a gének sokkal hatékonyabban reprodukálódnak, mint ahogyan azt az ,,eredendôen önzô'' viselkedésük esetében elérték volna. Ezért az erkölcsi önzetlenségrôl is számot adhatunk oly módon, hogy egyszerűen a természetes kiválogatódás elvéhez fordulunk segítségért. Egyszerű példa lehet, ahogyan a madarak néha még saját életüket is feláldozzák fiókáik, sôt, szomszédaik fiókái túlélése érdekében. Egy ilyen nyilvánvalóan önfeláldozó viselkedés révén génjeik sokkal nagyobb hányada marad fenn, mintha egyszerűen tovarepülve a ragadozók prédájául hagyná fiókáit. Bár mindez igaz, maga Ruse is elismeri, hogy az ,,önzetlenség'' és az ,,önzés'' kifejezéseket pusztán technikai értelemben használja. Az önzetlenség ilyen értelemben nem ésszerűen megfontolt, önkéntes lemondást jelentô cselekvés, hanem genetikailag meghatározott viselkedés, amelyet a szervezetek természetes módon és gondolkodás nélkül végeznek. Az ilyen cselekvés mögött nem áll megfontolt cél. Csupán arról van szó, hogy a szervezetek genetikailag olyan viselkedésre vannak programozva, amelynek eredményeképpen biztosítani lehet az ezen viselkedés programját hordozó, a rokonaikban is jelen lévô gének lehetô leghatékonyabb átörökítését. Ez az ,,önzetlen'' magatartás elterjed a fajtársak csoportjában, és ezért csoport minden egyes tagjában biológiailag meghatározott módon jelen lesz. Ruse szerint ,,Az erkölcsösség nem több, .... mint alkalmazkodás, és ilyen formában ugyanaz a szerepe, mint például a fogaknak, a szemnek vagy az orrnak.''[164] Ez a szubracionális (ösztönös) viselkedés szintjén nyugodtan igaz is lehet. Az állatok számára semmivel sem jelent nagyobb választási lehetôséget az, hogy ,,önzetlenül'' akarnak-e viselkedni, vagy sem, mint az, hogy például legyen-e orruk vagy ne legyen. De vajon mi történik akkor, amikor felmerül a választás lehetôsége? Az egyik szokásos válasz szerint valójában soha nem merül fel a tényleges választás lehetôsége. Ez az erôs biológiai determináltság azonban szemben áll a nyilvánvaló tapasztalatokkal. Természetesen senkin nem segít, ha választ kap arra kérdésre, hogy mit kellene tennie, ha a válasz csak annyi, hogy azt fogod tenni, amire a génjeid be vannak programozva. A ,,Mit kellene tennem?'' jellegű kérdések azonban nemcsak felmerülnek az emberekben, hanem ésszerűen indokolt választ is követelnek. Hogy is tudhatna azonban a puszta biológiai elôírás bárki számára is ésszerű érveket szolgáltatni cselekvéséhez, minthogy az egyszerű okon kívül semmi mást nem képes nyújtani. ,,Néha a különbözô személyek hiteinek oksági elemzése kimutatja, hogy nem kielégítô az illetôk igénye az ésszerű indokolásra'', írja Ruse.[165] Ez néha valóban igaz is. De ha tudni szeretném, hogy például adományozzak-e egy összeget jótékony célra, akkor nem sokat segít, ha azt a választ kapom, hogy nem megfelelô módon kérdeztem rá az indokokra. Lehetséges, hogy van némi indíttatásom az adakozásra, mégis tudni szeretném, hogy miért tegyem meg. Vagy legalább azt szeretném tudni, igaz-e az, hogy meg kellene tennem, és hogy ebben az esetben a ,,kellene'' szót teljesen komolyan vegyem-e. Pontosan ez az a kérdés, amelyet az evolúciós etika hívei kizárnak, minthogy ,,az evolúció megadta számunkra az erkölcsi kötelesség logikailag különös érzetét.''[166] Belénk véste azt a hitet, miszerint létezik valamiféle objektív igazság, amelyet cselekedeteink során követnünk kellene. Mégis ez ,,a gének kollektív illúziója''.[167] Ruse ezzel nehéz helyzetbe került, vagy legalábbis kellene kerülnie. Ha az evolúció fizikailag is belénk építette azt a hitet, miszerint léteznek objektív erkölcsi kötelezettségek, akkor azt fogjuk hinni, hogy ilyenek valóban vannak. Ha viszont azt látjuk, hogy ez a hit csupán ,,a gének illúziója'', akkor azt fogjuk hinni, hogy valójában nem léteznek ilyen kötelezettségek. Feltételezhetô tehát, hogy szükség esetén módosítani tudjuk kötelességérzetünket, talán azért, hogy ésszerűbben és hosszabb távon tudjuk érvényesíteni saját érdekeinket. Ha ,,az erkölcsiség a gének teremtménye'',[168] akkor ha képesek vagyunk arra, szabadon módosíthatjuk, akár például a DNS megfelelô részletének kémiai úton történô kezelésével is. De vajon szabadon módosíthatjuk-e erkölcsi érzékünket ésszerű gondolkodás és célok tudatos kijelölése révén, vagy nem? Ruse a kérdésre igennel is és nemmel is válaszol. Egyrészt azt állítja, hogy ,,Nem áll módunkban szabadon eldönteni, hogy a gyilkosság helytelen vagy nem''.[169] Ez a hit biológiailag belénk vésôdött, márpedig ,,az Ön génjei sokkal erôsebbek az én szavaimnál''.[170] Ugyanebben a hangnemben Ruse így folytatja: ,,Nincs lehetôség arra, hogy egy tisztán szellemi elméletbôl összeszedett tudás megváltoztassa a jóról és a rosszról vallott nézeteimet.''[171] Egyszerűen arra vagyunk beprogramozva, hogy úgy gondoljuk, bizonyos dolgokat meg kell tennünk, és kész. Más részrôl viszont felteszi a kérdést: ,,Lehetôségünk van-e arra, hogy gyermekeinket erkölcstelenné tegyük?''[172] Véleménye szerint ,,A biológia alaposabb ismerete segítségével esetleg szembeszállhatnánk az erkölccsel'',[173] például úgy, hogy bizonyos esetekben megszüntetjük a gyilkosság erkölcsi tilalmát az emberi élet általánosságban történô megôrzésének hosszú távú célja érdekében. Valójában azonban nem lehet mindkét lehetôség egyszerre igaz. Vagy genetikailag arra a hitre vagyok programozva, hogy nem létezik objektív és kötelezô erejű erkölcsösség -- mely esetben azt kell hinnem, hogy az etika evolucionarista elemzésének egyszerűen a cél nélküli és véletlenszerűen generált túlélési mechanizmusok fogalmaival, helytelennek kell lennie; vagy pedig észre tudom venni, hogy a kötelességek csak a gének illúziói, ezért képesek vagyunk ésszerű célok érdekében módosítani azokat -- mely esetben viszont az evolucionarista elemzés ugyancsak hibás, minthogy az ,,erkölcsösség'' a nem-illuzórikus értelmében egyáltalán nem lehet a gének terméke, hanem a cselekvés elôre megtervezett céljainak ésszerű konstrukcióján kell alapulnia. Bármelyik lehetôséget is tekintjük tehát, az ,,evolúciós etika'' elemzése egyik esetben sem állja meg a helyét, hanem mindkét lehetôség esetében hamisnak bizonyul. Tételezzük fel azonban, hogy valaki elfogadja az elemzés egy módosított változatát, így a biológiailag bevésôdött hitre való hivatkozással számot adhat bizonyos kötelességérzet létezésérôl, ezután azonban lehetségesnek tartja annak ésszerű megfontolások alapján történô módosítását. Ha egyáltalán semmiféle objektív vagy racionális igazságra nem gondolhatunk, mégis képesek vagyunk elvetni vagy módosítani erkölcsi beprogramozottságunkat, akkor ki a megmondhatója, hogyan kell ezt megtennünk? Úgy tűnhet, mintha a pozitív társadalmi kölcsönhatások tökéletesebb formáit kellene célul tűznünk.[174] Minthogy azonban ez a ,,kellene'' már nem rendelkezik semmiféle erkölcsi erôvel, akkor miért ne tartaná valaki inkább szem elôtt a saját önös, vagy családja érdekeit? Miért ne lehetne valakinek éppen az erôsek fennmaradása és a gyengék könyörtelen elpusztítása a célja? Miért ne lehetnének ezután valakinek bármilyen, akár mégoly önzô vagy brutális céljai is? Ishtiyaque Haji érvelése szerint[175] mindig összhangban áll biológiai érdekeinkkel, ha tisztán önzô indítékok irányítják viselkedésünket. Az önzô cselekedetek tehát nincsenek ellentmondásban semmiféle biológiai szükségszerűséggel. Mindenesetre, ha jobban belegondolunk, a gének túlélése, például a sajátjainké, önmagában nem valami borzasztóan kívánt cél. Sokkal ésszerűbbnek tűnik célul tűzni ki saját gyönyörködtetésünket, tekintet nélkül arra, mi történik a génjeinkkel. Ebbôl az a következtetés látszik kirajzolódni, miszerint józan érvek segítségével nem lehet a biológiában történtekbôl kitalálni, mit kellene valakinek tennie. Az efféle érvelések csaknem mindig a modalista csapdába esnek (amely Moore naturalista és Hume deontikus téveszméjétôl egyaránt különbözik), amely szerint a ,,kell'' külsô kényszerébôl következik a ,,kellene'', mint belsô, erkölcsi késztetés. Jó példát találunk a modalista téveszmére a szociobiológus Robert Richard munkásságában, ahol a szerzô megpróbálja védelmébe venni az erkölcsösség biológiai igazolását. Ezt a következôképpen teszi: ,,Az igazolás az alábbi logikai gondolatsorral végezhetô el -- (a) a tapasztalati bizonyítékok és az evolúció elmélete, (b) az ember, mint önzetlen lény létrejötte, (c) az önzetlenség és az erkölcsösség azonosítása, végül (d) következtetés, miszerint az emberek erkölcsösnek teremttettek, ezért erkölcsileg támogatniuk kell a közösségi jóságot.''[176] Az (a) -- (c) lépések értelmében kimutatható, hogy ,,erkölcsösnek lenni'', mármint önzetlenül cselekedni, elônyt jelent a túlélés szempontjából. Eszerint valószínű, hogy az erkölcsös cselekvés genetikailag be van programozva az emberi lényekbe. A természetes kiválogatódás elve gyôzött meg arról, hogy az emberi lények biológiai programjuk következtében szociálisan cselekszenek. Eszerint cselekvéseik szükségszerűen ,,önzetlenek''. Szükségszerűen ,,erkölcsösek'' tehát, amennyiben a másokon való segítés alapelvét szem elôtt tartva cselekszenek. Valójában mindez távolról sem nyilvánvaló. Francisco Ayala meggyôzô érvelése szerint ,,bizonyos normák nem kedveznek az egyed és génjei túlélésének és szaporodásának, sôt, el is rejthetik azt.''[177] Az egyik ilyen társadalmi szabály az emberiség bizonyos csoportjain belüli cölibátus, amely egyes társadalmakban annak ellenére fennmaradt, hogy nyilvánvalóan a szaporodás hatékonysága ellen hat. Mindamellett, még ha meg is engedjük azt a tételt, mely szerint az erkölcsös cselekvést elônyben részesítjük, Richards következtetésének (d) állítása téves. Abból a ténybôl, hogy az emberek szükségszerűen úgy járnak el, hogy másokon segítsenek, nem következik, hogy mindezt erkölcsi okokból teszik. Nemcsak hogy nem következik, hanem az állítólagos következtetés egyenesen ellentmondásban van a premisszákkal. Mivel ha valaki szükségszerűen cselekszik egy bizonyos módon, akkor ez azt jelenti, hogy nem is tehetne sehogy másként. Ha viszont valakinek az erkölcs szerint egy bizonyos módon kellene cselekednie akkor számára lehetséges, hogy ezt az utat követi, de az is lehet, hogy eltérô módon jár el. Eszerint tehát az egyén másképpen is cselekedhet, mint ahogy az a kötelezettségei között elô van írva. Máskülönben nem lenne értelme kijelenteni azt, hogy így kellene tennie. Ebbôl az következik, hogy ugyanaz a cselekvés lehet egyidejűleg szükségszerű és erkölcsileg kötelezô is. Ha az emberek szükségszerűen önzetlenül cselekszenek, akkor nem lehetséges, hogy erkölcsi kényszerbôl önzetlenül kellene tevékenykedniük. Ha a szükségszerűséget és a kötelességet összekeverjük, akkor jutunk a módozatok téveszméjéhez vagyis a modalista csapdához. Úgy tűnik tehát, hogy az evolúciós etika híve számára nincs választási lehetôség, és egyáltalán nincs módja megôrizni az erkölcs fontosságának érzését. Ehelyütt az istenhiten alapuló elemzésnek határozott elônye van. Ez ugyanis az ,,önzetlen'' viselkedést nagyobbrészt a természetes kiválogatódásban gyökerezônek tekinti, ugyanakkor észrevesz a természetes kiválogatódásban olyan jelentôs tényezôket is, amelyeket Ruse elutasít, nevezetesen a fejlôdést, az irányultságot és az istenhitet. Ezután azt állíthatjuk, hogy Isten olyképpen valósította meg az evolúció folyamatát, hogy az általánosságban önzetlen viselkedési minták fejlôdjenek ki a szervezetek különbözô csoportjai között. Ez alapot adhat a legfontosabb, objektív erkölcsi normák megbízható ismeretének kialakulásához. Ezeket azután az isteni létezés hallgatólagos vagy kimondott ismerete által befolyásolt, ésszerű gondolkodás tovább finomíthatja. Emiatt a kötelességtudat valójában a létezés végsô igazságát jelentô Isten fejlôdô és tudatos ismeretének egyik formája lenne. Biológiai eredete a természetes következménye annak, hogy az egész evolúciós folyamat az isteni tervezésen alapszik. Önmagában azonban ez még nem jelentené az erkölcs igazságának végsô alapját. Az erkölcs tehát ezek után úgy tekinthetô, mint amit egyrészt az emberi lények fejlett természete ésszerűen megalapoz, másrészt mint ami a transzcendens valósággal és igazsággal fennálló, egyre fokozottabban tudatos és gondolkodó kapcsolatra irányul. Menekülés a gének zsarnokságából Ha egyszer működésbe hozzuk az igazság (amirôl azt hisszük, hogy az a valóság, függetlenül attól, hogy pszichológiailag szimpatikus-e), a szépség (amit önmagáért és nem a minôségéért, esetleg túlélési vagy szaporodási hatékonyságáért értékelünk) és a jóság (amit azért teszünk, mert helyénvaló, nem pedig azért, hogy elôsegítse túlélésünket) eszméjét, akkor túlléptünk a tisztán fizikai okok és hatások birodalmán. Ezek az eszmék a tudományos tevékenység lényegét alkotják. Dawkins munkáit azokból félreérthetetlenül kisugárzó szenvedéllyel töltik meg. Dawkins szenvedélyesen ügyel az igazságra, arra, hogy ne azért fogadja el a feltevéseket, mert azok megnyugtatóak, hanem azért, mert azokat bizonyítékok támasztják alá. Szenvedélyesen ügyel a szépségre is, azaz a természet alapvetô törvényeinek eleganciájára és egyszerűségére. Szenvedélyesen ügyel a jóságra, különösen a szellemi tisztesség és a kellemetlen tényekkel való szembenézés értékére. De vajon mi okból törôdik mindezekkel a hagyományosan transzcendentálisaknak nevezett értékekkel? Megalázónak tűnne azt állítani, hogy mindezek csupán mémek, amelyek az agyába belopakodva meghatározzák meggyôzôdését és írásait. ,,A tudatosságot'', írja Dawkins, ,,azon evolúciós folyamat csúcspontjának tekinthetjük, amelynek során a végrehajtó szerepet játszó túlélôgépek felszabadulnak a gének uralma alól.''[178] Figyelemreméltó, hogy miután az evolúcióról kifejtette, hogy az vak és céltalan, most elismeri, hogy mégiscsak létezik valamiféle evolúciós trend, azaz a fejlôdésnek van iránya. Ez a fejlôdés az ,,emancipáció'' és a ,,parancsvégrehajtás'' felé halad. ,,Génjeink utasíthatnak arra, hogy legyünk önzôk'', írja; ,,de nem feltétlenül kell egész életünkben engedelmeskednünk nekik.''[179] Az ember megszabadulhat a fizikai okság diktátumaitól, és ez a szabadság egy tisztán erkölcsi dimenziót tár fel a számára: ,,Mi, egyedül a Földön, fellázadhatunk az önzô replikátorok zsarnoksága ellen.''[180] Az evolúció működésének végcélja a jó választásának szabadsága, a megszabadulás az önzéstôl, az önzetlenség szabadsága, a Világegyetem felderítése, megértése és jóvá alakítása. Folyam az Édenkertbôl című könyvét Dawkins egy Wordsworth idézettel zárja, amely a csodálatraméltó Newtonról szól: ,,agya magányos márvány mutatója / rég a Gondolat furcsa tengerén járt.''[181] Ez számára egy belsô értékkel rendelkezô cél. A céltalan okság vak zsarnokságából elôtűnik egy lény, aki képes felfogni az értékes célokat, megszabadítani magát a természet béklyóitól, eljut a szabadságig, valamint az igazság és a szépség szemlélésének végsô jóságáig. Azt hiszem ez Dawkins hiteles hangja, egy olyan emberé, aki minden áron szenvedélyesen ragaszkodik a jósághoz, a szellem szabadságához és az igazsághoz. Az evolúció folyamatának Dawkins-féle értelmezésébôl azonban végsô soron egyetlen kérdés bontakozik ki: miért kellene nekünk mindezzel törôdnünk? Miért kellene csodálnunk, és miért hatódjunk meg tôle? Létezünk, és léteznünk kell. Hogyan tudják azonban mindezt Dawkins saját nézetei alátámasztani? A probléma nyilvánvalóan úgy orvosolható, ha elfogadjuk, hogy az evolúcióban létezik valamiféle ,,trend'', azaz elkerülhetetlen irányultság, amely létrehozza az igazság, a szépség és a jóság, mint célok által motivált tudati formákat. Ez a tendencia azonban korántsem vak, amely érvényre juttatja a genetikai önzés zsarnokságát. Valójában a genetikai változások felettébb valószínűségi természete, amit Dawkins a cél hiányaként értelmez, felszabadít a zsarnokság folyamata alól. Lehetôvé teszi azt a nyitottságot a természetben, amelyen belül a tudatos szabadság működni képes. Ugyanakkor létezik a bonyolultság és a szervezettség elkerülhetetlen növekedése, aminek köszönhetôen lehetségessé válik a tudatosság. Egy ilyen tendenciára az a legjobb magyarázat, hogy az kizárólag azon cél kedvéért létezik, amelyet elérni óhajt, nevezetesen a szabad tudatosság létezéséért. A gének másolódása soha nem volt az evolúció célja. A másolódásban és a folyamat irányában bekövetkezô változások a tudatos életformák megjelenésének szükséges feltételei, amelyek lehetségessé teszik, hogy az anyagi Világegyetem megértse és alakítani tudja saját létezését. Az evolúció az a folyamat, amelynek révén a fizikai kozmosz létrehozza azokat a lényeket, amelyek megértik önmagukat és irányítani képesen önnön természetüket. Az Ôsrobbanás elsô pillanatától kezdve a folyamat mindvégig abba az irányba tartott, hogy kialakuljanak azok a tudatos alakzatok, amelyek saját magukat az igazság, a szépség és a jóság keresésére tudják ösztönözni. Mindennek a célja egy olyan Világegyetem létezése, amely létrehozza azokat a lényeket, akik megértik, hogyan keletkeznek teremtô módon az értékes állapotok, és akik beteljesülést élnek át azáltal, hogy azokat szemlélik. Ebben a vonatkozásban ezek a lények képmásai annak az isteni lénynek, aki a lehetô legnagyobb örömét leli abban, hogy a saját képére formált, de csak véges tökéletességű lényeket szemléli. A nyolcadik állapot Ha az egész kozmikus folyamat alapvetôen és elkerülhetetlenül abba az irányba halad, hogy önmagukat teljes mértékben ismerô és irányító lényeket hozzon létre, akkor mindennek az lehet a legkézenfekvôbb magyarázata, hogy valamilyen elmének már régebbtôl fogva léteznie kell, amely elme megszabja a fejlôdésnek ezt az irányát, majd felügyeli az egész folyamatot. Más szavakkal, Istennek, mint a tudás birtokában lévô lénynek már a Világegyetemtôl függetlenül és azt megelôzôen is léteznie kellett, hogy a fejlôdést az említett cél irányába fordíthassa. A célt végsô soron tudatosan kell megálmodni, az azt létrehozó eseményeket pedig ésszerű sorrendbe kell állítani. Mindkét tetthez szükség van arra, hogy eredendôen létezzék valamilyen hatalmas, kozmikus értelem. A kozmosz nem tartalmaz végtelen tökéletességet. Ez egy véges téridô együttes, amely egy végtelenül nagy rendszerbôl a lehetôségek bizonyos csoportját valósítja meg. A mi Világegyetemünk csupán egyetlen útvonalat jár be, amelynek révén az anyagi világmindenség létre tudja hozni a tudatos lényeket. Létezése egyszer majd véget ér. Akkorra talán beteljesül a történet, azáltal, hogy elérte a létezése célját, vagy -- amint azt a legtöbb hívô elképzeli -- továbbhalad a kozmosz fölött álló Isten szélesebb valóságába. Ezzel rávilágíthatunk, mit is jelent, ha Platón szavait idézve a Világegyetemet ,,az örökkévalóság mozgó képének'' nevezzük. A kozmosz Isten képe, legalábbis amennyire megvalósítja az öntudatot és a szabad akaratú cselekvést. Mindez egy másik fontos segédtételre hívja fel a figyelmet. Ha a kozmosz célja a tudatosan cselekvô lények létrehozása, teremtôje pedig Isten legmagasabb rendűen tudatos cselekvése, akkor a cél megvalósításának tartalmaznia kell Isten létezésének tudását, a kozmosz Istentôl való függésének ismeretét, valamint a szellemi és az isteni létezés hasonlóságának tudását. Más szavakkal kifejezve, valószínű, hogy a cél a kozmosz és a teremtôje közötti tudatos viszony kialakítása. Végül a kozmosz az öntudatos és önmagukat irányító személyek közösségeinek egymással összefüggô társadalma lesz, amelyet a minden létezô végtelen személyes forrásával kialakított tudatos és harmonikus kapcsolat foglal rendszerbe. Ez az élet evolúciójának elkövetkezô nyolcadik állomása. Éppúgy, ahogy az elemi részecskék önmaguk létezésén túlmutatva önmagukat szervezô molekulákká egyesülnek, a molekulák pedig önmagukat meghaladva teret engednek a tudatosság létezésének, ugyanígy a tudatosság is túlmutat önmagán és elvezet egy végtelen tudathoz, miközben az ahhoz fűzôdô kapcsolattal eléri célját. Az egész fizikai kozmosz képes arra, hogy meghaladja önmagát, egy saját magán túli cél felé törekedjen, és az ahhoz fűzôdô kapcsolatban elérje megfelelô beteljesülését. Úgy tűnik, hogy ebben a folyamatban az emberi lények kritikus, átmeneti ponton helyezkednek el. E pontban, legalábbis a Földön, elsô ízben a tudatosság válik a céllá, és a Világegyetem az emberi életeken keresztül tudatosan kezd viszonyulni saját végtelen forrásához. A világ vallásai azok az ösvények, amelyeken keresztül Isten az emberi lények számára bepillantást enged az isteni valóság bizonyos vonatkozásaiba, és amelyeken keresztül az emberek meg tudják fogalmazni saját, tudatos válaszaikat Isten számára. Dawkins a vallást a rég túlhaladott korokból származó primitív mítoszokhoz való vak ragaszkodásnak tekinti. Eszerint a vallásnak ellentmondásba kell keverednie a természettudománnyal, mely utóbbi megköveteli a kritikus kérdésfeltevéseket, a tapasztalati vizsgálódást és a régi elméletek újabbakkal történô helyettesítését. Sajnos Dawkins saját képe a darwinizmusról egy olyan dogmatikus, materialista és cél- ellenes elméletet állít fel, amely messze túlmegy a bizonyítékokon és elijeszt a vallás és az erkölcs az emberi életben betöltött szerepének komoly vizsgálatától. Véleményem szerint az evolúciós biológia Dawkins által oly sziporkázóan bemutatott bizonyítékainak legtöbbje éppenséggel a cél és az érték megvalósításának a kozmoszba beépített tendenciája felé mutat. Ha a vallás pozitív válasz a Világegyetemben megtalálható cél, igazság, szépség és jóság megnyilvánulásaira, és ezen dolgok törekvése vitathatatlan tekintélyük önmagukat átalakító elfogadtatására, akkor mindez nem lehet védekezô visszavonulás a vak hit bástyái mögé, hanem elkötelezett haladás az ember kozmoszbeli létezésének átfogó meglátására. Az evolúció elmélete nem áll ellentmondásban a vallás tételeivel. Éppen ellenkezôleg, új és izgalmas képet nyújt arról, hogyan valósulnak meg az isteni teremtô céljai a világmindenségben. ======================================================================== Tizedik fejezet: Szenvedés és jóság Könyörtelen-e az evolúció? Korábbi állításom értelmében Isten az evolúciós folyamat legjobb magyarázata, a Világegyetem egészét tekintve éppúgy, mint a Földön megtalálható biológiai formációkat illetôen. Isten hipotézise egyszerű és elegáns, mely magyarázat szerint a kozmosz szándéka az öntudatos és önmagukat irányítani képes fizikai lények vagy ezek közösségének megvalósítása, amelyek képesek tudatos viszonyt kialakítani teremtôjükkel. Isten jelenti a mindent átható kozmikus célszerűség magyarázatának alapját, ugyanakkor magának Istennek a létezése céltudatosan megmagyarázható, ha rámutatunk az együttesen létezô értékek maximális rendszerének formájában történô megvalósulására. Egy ilyen Isten szükségszerűen létezik, mint mindazon lehetôségek létezésének lételméleti alapja, amelyek közül Isten a saját létezése által megvalósítja az egyidejűleg létezni képes legteljesebb rendszert. Ez tehát egyrészt biztosítja a fizikusok által megkövetelt ,,logikai szilárdságot'' vagy szükségszerűséget,[182] és a céltudatos magyarázat által igényelt, önmagát magyarázó, legfelsôbb értéket. Ebben az értelemben Isten egy felsôbbrendűen egyszerű, egységbe rendezô valóság, egyúttal a lehetô legjobb magyarázat az általunk megfigyelhetô, és tulajdonképpen bármely más, felfogható és értékeket megvalósító világegyetemre. E pillanatban azonban Dawkins kijátssza az adu ászt. A Világegyetem ennek ellenére nem olyan, mint amilyenre abban az esetben számíthatnánk, ha valóban létezne egy ilyen Isten. Egy felsôbbrendűen tökéletes Isten nem teremtene olyan Világegyetemet, mint a miénk, tehát Isten végsô soron nem teszi túlságosan valószínűvé a mi Világegyetemünket. ,,A minket körülfogó világmindenség pontosan úgy viselkedik, mint amire akkor számíthatnánk, ha semmiféle tervszerűséget, célt, gonoszat és jót nem hordozna a mélyén, csupán vak, könyörtelen közömbösséget.''[183] De vajon könyörtelen közömbösséget tanúsít-e a Világegyetem az értékekkel szemben, vagy alapvetôen az igazság, a szépség és a jóság szabad megvalósítására irányul? Ez bizonyára olyasvalami, amit mindkét oldal érvként sorakoztathat fel. A Világegyetemet nyilvánvalóan nem teremthette olyan lény, akinek minden szenvedés megtiltása, vagy az érzô lények mindenféle veszélytôl történô megóvása volt a célja. Talán egyes, Istenrôl alkotott képek azt sugallják, mintha ez lenne Isten célja, azonban ha ez így van, akkor ezek a képek nyilvánvalóan a valóságtól teljességgel elrugaszkodottak. Másrészrôl, amint már következetesen érveltem, a céltudatosságra utaló bizonyítékokra szerte a Világegyetemben csaknem mindenütt rábukkanhatunk. Biztonsággal megsejthetjük, mi lehet ez a cél -- nevezetesen a szabad, öntudatos, önmagukat irányítani képes és érzô lények közösségeinek létrehozása. Ebben az esetben nem tapasztaljuk az értékekkel szembeni közömbösséget, noha az értékek látszólag szenvedéssel teli és kanyargós úton, sok egyed élete árán valósulnak meg. Úgy tűnik, hogy a folyamat együtt jár rengeteg értéktelenség, például a kényszer, a tudatlanság és a balsiker megvalósulásával is. Mindez azt sugallja, hogy a Világegyetem korántsem vak és céltalan. Nem állítja viszont, hogy a Világegyetemnek teremtôje lenne, aki nemcsak képes minden szenvedés megszüntetésére, hanem meg is teszi azt, bármikor és bárhol álljon fenn a veszélye. Azt viszont sugalmazza, hogy létezik egy teremtô, aki olyan célt ad a Világegyetemnek, ami nem zárja ki, sôt, éppenséggel tartalmazza az olyan nem teleologikus (látszólag a célirányossággal ellentétes) tényezôket, mint például a szenvedés, a kudarc vagy a halál. Ez egy erkölcsi cél, a szónak abban az értelmében, hogy kapcsolatban áll az olyan értékek megvalósításával, mint az igazság, a szépség és a jóság. Nem olyan cél azonban, amely a legkülönfélébb szenvedések nélkül megvalósítható lenne. Az istenhívô hipotézissel kapcsolatban a következô kérdést kell feltenni: értelmes célnak tekinthetô-e ez a szándék, olyannyira, hogy akár egy felsôbbrendűen tökéletes Isten által kitűzött célnak is tekinthetjük? Ha a kérdés elsô felére igenlô választ adunk, és ha a folyamatnak általánosságban olyannak kell lennie, ami a cél elérését eredményezheti, akkor a kérdés második felére úgyszintén igennel kell válaszolnunk. Ha ugyanis a szenvedés létezése az értékes célok megvalósításának szükséges feltétele, akkor még a teremtô Isten sem érheti el ezt a célt a szenvedés kiiktatásával. Végül tehát az alábbi kérdéshez jutunk el: értelmes célnak tekinthetjük-e a Világegyetem azon törekvését, hogy a tömeg és energia anyagi együttesébôl eljusson a szabad, öntudatos és önmagukat irányító lények közösségének létezéséig, amely lények képesek tudatos kapcsolatot kialakítani a teremtôvel? Nyilvánvalónak tűnik, hogy igen. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy milyen áron érhetô el ez a cél. Mibe kerül nekünk mindez? Szükség van erre? Igazolható ez az ár? A teremtés ára: az egységes Világegyetem A modern fizika mutatja meg, miért szükséges ez a költség. A természet alapvetô állandói közötti kölcsönhatás pontosan olyan, hogy semmilyen más kapcsolat nem lenne lehetséges, mert máskülönben az egész rendszer szétesne és megszűnne létezni.[184] Ha valaminek fel kell bukkannia a Világegyetemben, akkor másoknak meg kell változniuk és el kell pusztulniuk, hogy a régi tulajdonságok megszűnése révén helyet adjanak az újnak. Az elemi részecskék elbomlásából megszületnek az atomi szerkezetek. A csillagok felrobbanása szórja szét a világban az élet alapjául szolgáló anyagot, a szenet. A Világegyetem szerkezete olyan, hogy a folyamatos pusztulás romjain születik újjá az élet. A szó szoros értelmében semmi nem állandó, ennek ellenére minden egyes részlet az összes többitôl függ, a létezés szerves egységet alkotó hálójában, amely folyamatosan kikovácsolja önmagából a létezés új formáit és szintjeit. Az emberi lényeket nem lehet egy ilyen bonyolult, elemeiben egymással kölcsönható rendszerbôl egyszerűen csak eltávolítani és máshová helyezni, például egy fájdalom és összeütközések nélküli környezetbe. A hívôk gyakorta úgy gondolják, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén, és ha a természet alapvetô átalakuláson menne keresztül, akkor erre valamikor a jövôben mégiscsak lehetôség nyílhatna. Ezek azonban nem lennének emberi lények, nem lennének tudatosak és a fizikai világmindenség szabad részei, ha valamely másik világegyetemben alakulnának ki. Ott minden kétséget kizáróan tôlünk eltérô érzô lények jöhetnének létre -- talán éppen angyalok? -- akik más környezetben élnének és kevésbé problematikus természetük lenne. Az ilyen lényeket azonban nem tekinthetnénk embereknek. Nem lennének ugyanis azonosak velünk. Mi tehát vagy egyáltalán nem is léteznénk, vagy pedig pontosan ebben a Világegyetemben kell léteznünk, tudomásul véve kölcsönhatásainak általános szerkezetét, a konfliktusokkal, a pusztulással és megújulással együtt. Ez a szerkezet atomi szinten éppúgy létezik, mint a biológiai evolúció és az állati kapcsolatok szintjén. Egyedül ez a szerkezet az, amely a mi életünket lehetségessé teszi. Amennyiben a fizikai világgal foglalkozó tudományok világossá teszik szerepünket ebben a szerves egységet alkotó rendszerben, akkor ki fog derülni, hogy egy ilyen világegyetembôl nem lehet kiiktatni a konfliktusok, a szenvedés és a kudarcok lehetôségét vagy legalábbis bizonyos mértékű realitását. A legjobbnak tűnô hipotézis szerint a kozmosz célja a nagy belsô érték, amely cél megvalósításának szükségszerűen valamekkora ára van. Ebbôl arra gondolhatunk, hogy létezik valamilyen kozmikus tudat, amely kitűzi a célt, majd a Világegyetem fejlôdését annak megfelelôen irányítja, teljes mértékben tudatában, hogy e folyamat szükségszerűen magában foglalja a szenvedés jelenlétét is. Az Istenrôl alkotott efféle kép feltehetôen megdöbbenti azokat, akik sokkal szentimentálisabbak lévén úgy gondolják, hogy Isten egyáltalán semmiféle szenvedést nem engedhet meg. Ôk eszerint úgy gondolják, hogy Isten megváltoztathatja a létezés feltételeit, azonban ennek ellenére el tudja érni kitűzött célját, ellenkezô esetben viszont talán Istennek egyáltalán nem is ez a célja. Ha észrevesszük, hogy a cél valamilyen mélyebb, belsô kapcsolatban áll magával a folyamat természetével, akkor beláthatjuk, hogy a létezés feltételeit nem lehet menet közben megváltoztatni. Márpedig ha belátjuk, hogy ha Istennek nem lenne ez a szándéka, akkor mi egyáltalán nem is léteznénk, akkor kétszer is meggondoljuk, mielôtt szemrehányást teszünk Istennek, amiért ez a célja. Isten számára az egyetlen valóban komoly erkölcsi akadály hogy azt gondolhatjuk, jobb lenne ha soha meg sem születtünk volna. Ha az összes tény teljes ismeretében valóban ezt gondoljuk, akkor -- és csak akkor -- lelkiismereti okokból elutasíthatjuk a teremtés isteni célját. Még ebben az esetben sem tagadhatjuk azonban Isten létezését, vagy azt, hogy a teremtésnek célja van, vagy hogy abból milyen sok jó származik. Mindössze arról van szó, hogy -- Iván Karamazov szavaival élve -- ,,visszaadjuk a jegyünket'', mert a miénkhez hasonló világegyetemekben elônyben részesítjük a totális nemlétezést a létezéssel szemben.[185] Dosztojevszkij történetében Karamazov azzal a kéréssel szorít sarokba bennünket, hogy vegyük fontolóra egy ártatlan gyermek szenvedését és halálát. Véleménye szerint semmi, még az örök üdvösség sem igazolhatja az ártatlanok efféle szenvedését. Olyan ez, mintha valaki arra kérne bennünket, hogy a saját boldogságunkért cserébe egyezzünk bele az ártatlanok szenvedésébe. Ez olyasvalami, amit ô soha nem tudna megtenni. Ha hívô választ keresünk erre az esetre, akkor alapvetôen fontos, hogy ne becsüljük alá a szenvedés borzalmait, és hogy ne tartsuk olyasvalaminek, amit egykedvűen és tiltakozás nélkül el tudunk fogadni. Az ártatlan gyermekek szenvedése olyasvalami, amivel szembe kell szállnunk, és amit meg kell szüntetnünk, ahol csak lehetséges. Soha nem fogadhatjuk el vagy törôdhetünk bele, azzal hitegetve magunkat, hogy mindezt egy eljövendô nagyobb jó érdekében engedjük meg. Az ártatlanok szenvedése mindig rossz, ezért, ha csak lehet, meg kell szüntetni. Úgy tűnik, mintha Isten képes lenne a szenvedés megszüntetésére, hiszen Isten mindenható. Korábban már beláttuk azonban, hogy a kozmikus célok szükséges feltételeinek megváltoztatására még maga Isten sem képes. E feltételek közé tartozik a temérdek szenvedés lehetôsége, és valószínűleg bizonyos mértékű szenvedés tényleges megvalósulása. Világunk minden szenvedése semmiképpen sem szükségszerű. Ezek lehetôségének fennállása azonban szükségszerű. Ebbôl következôen bizonyos -- elvben legalább elkerülhetô és a teremtô által nem kívánt -- feltételek teljesülése esetén a szenvedés, amelynek lehetôsége beépült világunkba, megvalósulhat. Tény, hogy egy olyan világban, amelyben számtalan olyan lény létezik, amelyek bizonyos határok között szabadon alakíthatják jövôjüket, sok olyan állapot is létezik, amelyek létrejötte soha nem állt Isten szándékában. Ez az állítás különösnek tűnhet, de könnyűszerrel igazolható. Isten képes alkotóerôvel és szubjektíven értékelt tapasztalatokkal rendelkezô lények létrehozására. Isten bármikor véget vethet a létezésüknek, vagy teljes mértékben megszabhatja természetüket és cselekedeteiket. Ha azonban Isten korlátozottan önálló cselekvôképességgel és ítélôerôvel kívánja felruházni ôket, akkor Isten ezzel eltekint attól, hogy teljes mértékben meghatározza ôket. Ebben az esetben viszont ha az ilyen lények szabad akaratuk szerint cselekszenek valamit, akkor nem állíthatjuk, hogy cselekedeteik Istennek álltak szándékában. Isten jóváhagyhatja a lények cselekedeteit (vagy nem érthet egyet azokkal), de a szándék magába foglalja a megvalósítást is, ezért ha Isten úgy döntött, hogy nem ô maga valósítja meg a lények döntéseit, hanem megengedi, hogy ezt teremtményei maguk tegyék meg, akkor semmiképpen nem állíthatjuk, hogy ezek a döntések Isten szándékában álltak. Isten nyilvánvalóan nem hozhat létre olyan helyzetet, amelyben a lények bármit megtesznek, amit csak elhatároznak, mert máskülönben meg sem hozták volna ezt a döntésüket. Ha tehát ezek a lények valóban teljes mértékben szabadok, akkor sok olyan dolog is elôfordul a lények szabad akaratának eredményeképpen, ami Istennek egyáltalán nem állt szándékában, még abban az esetben is, ha a lények minden cselekedete összhangban van azzal amit Isten kíván vagy éppen megparancsol.[186] A szabadság következményei A szabad teremtmények tehát képesek, sôt, valójában kénytelenek olyan dolgokat is megtenni, amelyek nem állnak Isten szándékában. Végrehajthatnak-e azonban olyan dolgokat is, amelyeket Isten egyáltalán nem is óhajt? Feltételezve, hogy Isten csak az eredendôen jó állapotokra vágyik, hogyan kívánhat egy szabad teremtmény egy nem eredendôen jó állapotot elérni? A valóságtól elvonatkoztatva a kérdés bonyolultnak tűnhet, a gyakorlatban azonban mi sem egyszerűbb ennél. Miféle dolgokat választanak általában az emberi lények? Nos általában olyasmiket, mint az érzéki gyönyör, a lelki izgalom, a versengés, az önrendelkezés, a bátorság, a függetlenség, a kaland, a kísérlet és a kockázat. Más szavakkal, olyan jó dolgokat, amelyek magukban foglalják a szenvedés kockázatát, amibôl viszont egyenesen következik, hogy bizonyos mértékű és mennyiségű szenvedésnek muszáj léteznie. Értelmes lény nem választja a dolgok olyan menetét, amely elôre láthatóan végtelen szenvedéshez vezet -- ezért tűnik irracionálisnak a pokol tudatos választása. Ésszerűen is választhatja azonban valaki az örömök bizonyos, a fájdalom nagy kockázatát hordozó válfaját. Az autóversenyzés borzongató izgalma csak akkor szerezhetô meg, ha egy kerekekre erôsített törékeny dobozban valóban végigszáguldunk a kijelölt pályán. Az ezzel együtt járó veszély hozzá tartozik az izgalomhoz. Márpedig a veszélyes helyeken balesetek fordulhatnak elô, amik viszont fájdalmat vagy halált okoznak. Az autóversenyzô nem a fájdalmat választja, hanem a jó érzés egy olyan fajtáját (a veszélyes sport gyönyörét), amely könnyen fájdalmat eredményezhet. Ha bekövetkezik a fájdalom, akkor sem kell elfogadni, sôt, magától értetôdôen megpróbáljuk elkerülni. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy bizonyos, ésszerűen választott örömökkel reálisan mindig együtt járhat a fájdalom. Általánosságban az önzô megelégedettség a szenvedés nagy kockázatát hordozza. Törekedhetünk ugyan ezekre az örömökre, de akkor el kell fogadnunk a kockázatot. Általában reménykedünk abban, hogy elkerüljük a szenvedést, vagy hogy legalábbis idôvel túljutunk rajta. Elôfordulhat azonban, hogy valaki hozzászokik az önzô érzelmi kötelékekhez, olyannyira, hogy jóformán lehetetlennek tűnik kimenekülnie onnan, annak ellenére, hogy az vitathatatlanul az egyéni szenvedéshez vezet. Túl messzire vezetne mostani témánktól, ha ezt a kérdést teljes részletességgel taglalnám, mindenesetre úgy tűnik hogy a szabad teremtmények józan megfontolás alapján vágyaikat, konfliktusaikat és érzelmi kötôdéseiket oly módon juttatják érvényre, ami személyes szenvedésüket okozza. Az egyén természetesen nem a szenvedést választja, hanem olyan életvitelt, amely elvezet a gyötrelemhez, annak ellenére, hogy az egyén abban reménykedik, hogy sikerül azt elkerülnie, vagy egyszer s mindenkorra, vagy legalább végsô soron. Mivel feltételezhetjük, hogy Isten nem kívánja teremtményei szenvedését, azok szabad választásai csaknem bizonyosan olyan, szenvedéssel járó állapotokat eredményeznek, amelyek megvalósulása nem állt Isten szándékában. Ebben az értelemben a teremtés során létrejövô dolgok nagy része Isten szándékával és óhajtásával ellentétes, még akkor is, ha közvetve mindezen dolgokat Isten hozta létre az önmaga által megalkotott szabad akarat működése révén. Így tehát meglehetôsen valószínű, bár elkerülhetô, hogy világunkban létrejön a szenvedés, annak ellenére, hogy ez nem állt Isten szándékában. Az érzéki vágyak választása nem csak az egyénre nézve jár bizonyos következményekkel, hiszen senki nem él tökéletes elszigeteltségben. Ennek a választásnak komoly következményei lesznek másokra nézve is, elsôsorban azokra, akikkel közvetlen kapcsolatban állunk. Ez a mindennapi életben ismét csak nyilvánvaló. Ha az autóverseny-pályán nagy sebességgel száguldva balesetet szenvedek, akkor autóm a nézôk közé vágódhat, akik közül többeket megsebesíthet vagy esetleg meg is ölhet. Ôk tehát nem saját cselekedeteik miatt szenvednek, hanem pusztán azért, mert ugyanabban a világban élnek, amelyben én. Hasonlóképpen, ha valamilyen kegyetlen verseny megnyerésére törekszem, csak azért, hogy gyôzelmem révén híres és gazdag legyek, akkor a családom szenvedhet, mert a rám nehezedô nyomás miatt elhanyagolom ôket vagy rosszul bánok velük. Akkor is szenvedni fognak, ha egyébként teljesen ártatlanok, csupán azért, mert velem kénytelenek élni. Azok az emberek, akiket ambícióim megvalósítása irdekében befolyásolok vagy kihasználok, ugyancsak szenvedni fognak. Az önzés ragályos és pusztító hatású kór, és a vele együtt járó szenvedés mindazok legtöbbjére hatással lesz, akikkel az önzô egyén kapcsolatba kerül. Egy olyan világban, amelyben a teremtmények a ragaszkodás és az állhatatosság kötelékei révén nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással, a valamely egyed önzô cselekedete miatt bekövetkezô szenvedés gyorsan szétterjed az egész közösségben. Az ezen szenvedés által kiváltott keserűség és csalódottság viszont hozzátevôdik az önzô cselekedet romboló hatásához, mint megsokszorozódó gyűlölködés és megbántottság. Azok a közösségek, amelyek az erô és az együttműködés forrásai lehettek volna, a gyűlölködés és a félelem torz központjaivá válnak. Egy ilyen, szenvedélyek uralta világban az értelem nem jut szóhoz, a teremtmények csak gyötrik, vagy akár el is pusztítják egymást. Mindezek fényében az ártatlan gyermek szenvedését a szabadság, a vágyakozás és a közösség jósága lezüllése következményének tekinthetjük. Az önös érdekeket szolgáló vágyak hajszolásának következménye, a sors fintoraként, éppen az ilyen választás két legalapvetôbb feltételének, vagyis a szabadságnak és az ésszerűségnek az elpusztulása. A teremtmények csapdába eshetnek egy irracionális és haszonlesô szenvedélyeket hajhászó világban. Egy ilyen világban az ártatlan gyermekek nem egy nagyobb jó érdekében szenvednek, hanem a teremtô óhajával ellentétes választások következményeképpen. Az életet választjuk Ezen a ponton a hívôk is egyet fognak érteni azzal, hogy ha ez az utolsó szó, akkor az ilyen szabadság és Isten akarata megtagadásának az ára túlságosan nagy, a gyűlölködés, a kapzsiság és a tudatlanság világa elviselhetetlen. A gyűlölködés és a másoktól való félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy, Isten valóságának és a jóság lehetôségének figyelmen kívül hagyása által uralt világ cél és remény nélküli lesz. A létezés elfogadása és élvezete egy ilyen világban nem több, mint hogy némi kis futó örömöt csenünk egy közönyös világegyetemtôl, mielôtt megadjuk magunkat az elkerülhetetlen és megalázó halálnak. A hívô számára azonban ez még távolról sem az utolsó szó. A cél és remény nélküli emberi létezés képe a mélységes tudatlanság következménye, az énközpontú vágyakban való elmerülés terméke. Ez egy Istentôl idegen, könyörtelen és közönyös világ képe, amelyet a teremtmények jobbára magamaguknak rajzoltak fel. Egy ilyen elidegenedett világ szempontjából maga a természet tűnik vadnak és nem gondoskodónak, milliók szenvedése táptalajának, melyben boldogtalan teremtmények élnek és halnak bárminô cél nélkül. Ha Isten meghal, akkor megvalósul a túlélésért folytatott céltalan és szakadatlan harc darwini víziója. Mindez azonban csak a kétségbeesett tudat kivetülése a létezése forrásától elidegenedett világegyetemre. Valójában Világegyetemünk fejlôdése a szépség és üdvözülés legmagasabb rendű tudatosságának alkotó tevékenységébôl indul ki. Az önmagát alakító, egymással szorosan összefüggô részekbôl felépülô fejlôdés folyamata a megértés, a bölcsesség, az alkotókészség és a kapcsolatok megvalósulása irányába tart, hogy a forrásául szolgáló végtelen elméhez fűzôdô tudatos kapcsolat kialakításával elérje végsô beteljesülését. Eközben megvalósul a szépség és a boldogság sok olyan jellegzetes formája, amelyek máskülönben nem létezhetnének. Ez szükségszerűen egy olyan Világegyetem, amelyben létezik a küzdelem, a versengés és a szenvedés, bár a szenvedés sok (de nem minden) formája lesz a boldogság legösszetettebb és legmélyebb változatainak szükségszerű következménye. Olyan ez a Világegyetem, amelyben az egoizmus lezüllesztheti a jót és szenvedést hozhat az ártatlanra, de amelyben ez a lealjasulás soha nem jóvátehetetlen, és ezért a szenvedés soha nem jár gyógyulás nélkül. Ennek a Világegyetemnek az a végzete hogy Isten céljainak kell valóra válniuk, ezért minden szenvedô lénynek végtelen személyes jóságot kell tapasztalnia, a Világegyetem pozitív lehetôségeinek pedig valóra kell válniuk. A racionálisan önmagát irányító tudatosság kifejlôdése, amely bolygónkon az emberi fajban éri el csúcspontját, lehetôvé teszi, hogy a teremtmények az önzô örömöket az objektív jósággal szemben elônyben részesítô életformát válasszanak. Ez a választás azonban elidegenedett életformát eredményez, amikor Isten jelenléte rejtve marad, és Isten jóságot akaró ereje meggyengül. Valóra válnak a szabad, önmagukat alakítani képes teremtmények kozmosza teremtésekor eredendôen jelen lévô kedvezôtlen lehetôségek, miáltal az egész bolygóra kiterjedô élôvilágban felerôsödik a szenvedés és a kudarc. Feltéve azonban, hogy a kozmosz fejlôdése a bonyolultság, az egységesség és az érték felé halad, jó okkal feltételezhetjük, hogy az említett negatív lehetôségek végsô soron majd kiküszöbölôdhetnek. A teremtmények fel fogják ismerni saját pozitív lehetôségeiket, elérik tudatos újraegyesülésüket az isteni jelenléttel és hatalommal, ami biztosítja a teremtés eredeti céljának beteljesülését. Isten gondoskodni fog arról, hogy a teremtés célja, azaz valamilyen magas érték megvalósuljon. Istennek emellett arra is lesz gondja, hogy abból a jóból minden véges képességű személy részesüljön, azáltal, hogy a kozmikus fejlôdés egy adott szakaszában létrejött személyes életet elveszi, majd a személyeket újra elhelyezi valamilyen kozmosz fölötti létezésben. Ez lehetôvé teszi a számukra hogy megismerjék és megértsék a világegyetem egész történetét, pontosan úgy, ahogyan azt a kozmikus elme felfogta és megôrizte. Teljes egészében megismerik Istent, a maga felsôbbrendű tökéletességében, és a végtelen isteni jóságot és szépséget pusztán önmagáért imádják. Ha a világ valóban így működik, akkor ez a világ bármely szabad és tudatos lény által szabadon és ésszerűen választható. Ezek a lények rájönnek, hogy ez a Világegyetem valóban nagyon nagyfokú jóságot valósít meg, sôt, ha Isten örökké tartó társaságát is számításba vesszük, akkor ez a jóság végtelenül nagy. Be fogják látni, hogy ez a jóság, amelyet egy önmagát alakító megvalósítási folyamat eredményeképpen lehet elérni, sehol másutt nem létezhet, csakis egy az általunk megfigyeltre hasonlító világegyetemben. Azt is észre fogják venni, hogy ha léteznie kell az önmagukat szabadon alakító lények valódi közösségi életének, akkor az egyedeknek a szenvedésben és az örömben egyaránt osztozniuk kell egymással. Lehet, hogy valakinek mások önzô és pusztító cselekedetei következtében kell szenvednie, de ugyanakkor másvalaki az egész életét felajánlhatja az azok iránt érzett szánalomból, akik önzô vágyaik csapdájába estek, így a szenvedés nem lesz teljesen hiábavaló. Azt is látni fogják azonban, hogy a felkínált átmeneti elônyök kedvéért választhatják ugyan az egoista, a kapzsisággal, gyűlölködéssel és csalódásokkal teli életet, annak ellenére, hogy az magával hozza a szenvedést számukra és mások számára egyaránt. Végül azt is belátják, hogy mindennek ellenére mindegyikük képes lesz arra, hogy részesüljön abból a végtelen jóságból, ami a teremtés célja. Mindezt belátva nem lesz olyan ésszel felruházott lény, aki megtagadná, hogy ebben a Világegyetemben létezzék. Az ártatlan gyermek nem azért szenved, hogy mások minél többen, minél nagyobb boldogságban részesüljenek. Bár szenvedése nem áll Isten szándékában és Isten nem is óhajtja azt, ez annak a következménye, hogy létezik a szabad és önmagukat alakító lények társadalma. Az ártatlanok szenvedését ezen kívül az egoista lények rosszindulatú szándékai okozzák. Mindamellett az ártatlan gyermek a világegyetem által megvalósított végtelen jóságot fogja választani. Az Istennel eltöltendô örök élet reményében azt választaná, hogy olyan személyek közösségének tagjává válik, akik mindörökre megtalálják Istenben az üdvösséget. Azért választja a létezést, hogy ebben a jóságban részesülhessen. Rövid, és borzalmas szenvedésekkel teli földi élete során azt választja, hogy az összes többi lény iránt érzett könyörületbôl feláldozza saját életét, ha ez szükséges és lehetséges. Ha teljes mértékben tudatában lenne Isten valóságának és az örök boldogság reményének, akkor az életet választaná. Az evolúció célja Richard Dawkins minden bizonnyal tiltakozna az ellen, hogy ezzel minden fontos kérdést bizonyítottnak tekintünk. Honnan tudhatnánk, hogy létezik Isten vagy van remény az örök életre? Nem a vágyainkról beszélünk csupán ebben az esetben, amelyek elviselhetôvé tennék az emberi életet egy vakon közönyös világegyetemben? Remélem mostanra már világossá vált, hogy éppen Dawkins elképzelése, miszerint a Világegyetemünk vak és közönyös, az, amit vágyálomnak kell tekintenünk. Az emberi vágyak közül ebben cinkostársa a függetlenségre való áhítozás, az, hogy szabadok legyünk a mennyekben trónoló, bennünket tolakodóan befolyásoló Atyától, megszabadítsuk saját életünket az erkölcsi kényszerektôl és elpusztítsuk a hagyományos vallási tekintélyeket. Hasonló ez a szülôi tekintély megnyilvánulásaitól való megszabadulás kamaszkori vágyától, és ahhoz, amikor mindent meg akarunk szerezni a magunk számára, függetlenül attól, hogy mi lesz ennek a következménye. Van ebben valamiféle hôsieskedô virtuskodás, hiszen a ,,szabad embert'' az igazság bajnokának szokták tekinteni, aki félrelöki a haladásellenes megkötöttségeket és bátran szembenéz a legrosszabbal is, ami csak a világban megtörténhet, soha meg nem hunyászkodóan és soha senki elôtt meg nem alázkodva. Talán ezek az érzelmi tényezôk vezérlik legmélyebben gyökerezô hiteinket; amely esetben Dawkins és a hívôk egyaránt saját alapvetô érzelmi hozzáállással szemlélik a világegyetemet. Ez viszont már aligha természettudományos kérdés. Ez annál sokkal mélyebbre vezet, az emberi érzékelés, motiváció és cselekvés legvégsô gyökereiig. Természetesen az Istenbe vetett hit, amint arra korábban már rámutattam, tapasztalatokon alapul, mely tapasztalatokra elsôsorban az emberi vallástörténet legkiemelkedôbb személyiségei tettek szert. E tapasztalások egy olyan transzcendens és hatalmat adó valóságra vonatkoznak, amely az emberi személyiséget az egoizmus kötelékébôl elvezeti a jó szabad kereséséhez. Az örök életbe vetett hit ezzel szemben azon a meggyôzôdésen alapul, amely a transzcendens tökéletességének megtapasztalásából és az ehhez fűzôdô emberi kapcsolatok minôségébôl fakad, és amely szerint ez az átalakulási folyamat minden érzô lényben képes addig folytatódni, amíg az el nem iri beteljesülése megfelelô formáját. Dawkins egyrészt azt állítja, hogy neki nem voltak ilyen tapasztalatai, és nem hisz azoknak, akik tanúságot tesznek saját, ilyen irányú tapasztalásaikról. Egészen másról van azonban szó, amikor azt jelenti ki, hogy az evolúciós biológia maga bizonyítja be, hogy az efféle meggyôzôdések nem helyénvalóak. Valójában, bár maga az evolúciós biológia, mint tudományos tan, nem nyilatkozik Isten létezése tárgyában, mégis az adatok figyelemreméltóan gazdag tárházát nyújtja, amely erôteljesen alátámasztja legalábbis egy rendkívül bölcs és nagyhatalmú tervezô létezését. A Világegyetem nem tűnik vaknak; éppen ellenkezôleg, úgy látszik, mintha a lehetô legmagasabb intelligenciával lenne megáldva. A Világegyetem nem tűnik közömbösnek az értékekkel szemben; hanem úgy tűnik, mintha eredendôen a jóság megvalósítása irányába tartana. Sôt mi több, a vallásos emberek hite szerint a teremtô távolról sem közömbös a teremtésben létezô szenvedést illetôen. Elôször is, a minden teremtett valóságot ismerô és érzékelô Isten minden teremtményben és azokkal együtt maga is szenved. Másodszor, a kozmikus okság folyamatában és annak révén Isten folyamatosan befolyásolja a történéseket, oly módon, hogy sikerüljön a lehetô legnagyobb mértékű jóságot elérni és a rosszat kiküszöbölni, miközben ezzel az elérhetô legnagyobb összhangban meg kell ôrizni a kozmikus törvényszerűségek önrendelkezését és a teremtett lények szabadságát. Harmadszor, Isten minden gondolkodó teremtménye számára felajánlja az örök élet lehetôségét, ami minden érzô lény számára a megfelelô beteljesülés lehetôségét jelenti. A Világegyetem nem közömbös sem a jóság, sem pedig a jóság létrehozásában és felfogásában közreműködô, érzô egyedek közösségei iránt. Sem a gének, sem pedig a mémek önmagukban nem rendelkeznek semmiféle belsô értékkel. Az értéket a velük kapcsolatban álló személyek jelentik, akik fizikai létezésüket a géneknek köszönhetik, a mémek, vagy legalábbis az igazságról, a szépségrôl és a jóságról alkotott képük révén pedig tudatosan képesek jövôjüket alakítani. Ha ez a jövô tartalmazza az egymáshoz és a minden lény forrásához egyaránt fűzôdô, és örökké tartó kapcsolatot, akkor láthatjuk, miképpen nyújtja Isten hipotézise a megfigyelhetô Világegyetem legjobb magyarázatát, beleértve a jónak és a rossznak a világban elôforduló bonyolult keverékét. Ez a világ olyan, amilyent egy tökéletes lény teremthetett, amibôl arra következtethetünk, hogy az a lény mindennek a forrása. Isten hipotézisének természetesen összhangban kell lennie a megfigyelhetô tényekkel. Nem lenne ésszerű egy olyan Istent kigondolni, aki meg akar elôzni mindennemű szenvedést, és erre képes is, egyszerűen azáltal, hogy megszünteti még a szenvedés lehetôségét is, aki ugyanakkor lélekben tökéletesre és testben hibátlanra teremtette volna az emberi lényeket, és aki eleve megakadályozhatott volna minden rosszat az isteni akarat egyetlen könnyed mozdulatával. Lehetségesnek tarthatunk azonban egy olyan Istent, aki olyan belsô jóságot akar, amelynek szükséges feltétele vagy következménye a szenvedés, aki azt akarja, hogy létezzék egy szabad, önmagukat alakító, értelmes lények társadalmát tartalmazó Világegyetem, akik létezésének szükséges velejárója a szenvedés, és végül, aki isteni természetét olyan kapcsolatokon keresztül fejezi ki, amelyek a szenvedésen és az összeütközéseken keresztül eljutnak a megbékélésig és a beteljesülésig. Richard Dawkins kifogásai általában egy naivan elképzelt, antropomorf Istenre vonatkoznak, akinek ésszerűtlenül, ok nélkül és vakon engedelmeskedünk. Egy felsôbbrendűen tökéletes Isten posztulálása, aki minden létezô forrása, és aki a létezôket úgy alakítja, hogy azok a legmagasabb rendű jóságból is részesüljenek, nemcsak megkerüli Dawkins legfôbb kifogásait, hanem egyben szilárd következménye egy olyan, általa gyönyörűen felvázolt világegyetemnek, amely azzal a beismeréssel kezdôdik, miszerint ,,a természetes kiválasztás élô eredményei valósággal lenyűgöznek bennünket, amikor azt a látszatot keltik, hogy kiváló óraműves készítette ôket''.[187] Valójában Dawkins így fogalmaz: ,,...mi, állatok, az ismert világegyetem legbonyolultabb és legtökéletesebben megtervezett gépezetei vagyunk''[188] Megpróbáltam rámutatni arra, hogy a tervezés a Világegyetem esetében sokkal inkább hasonlítható a drámaíró vagy a zeneszerzô alkotó tevékenységéhez, mintsem az órásmester munkájához, leginkább mégis annak a színpadi szerzônek az alkotásához hasonlítható, aki önmaga is képes színre lépni a saját darabjában. Mindamellett a Világegyetem látványa nem lehet puszta illúzió, hanem sokkal inkább olyan mutató, amely ráirányítja figyelmünket a Világegyetemet megteremtô és irányító, alapvetô értelemre. A darwini világkép elvben nem oldja meg létezésünk rejtélyét.[189] Az ugyanis önmagában csak egy spekulatív és dogmatikus hipotézis, amely a tudat és az érték legtöbb vonatkozását figyelmen kívül és szánt szándékkal teljességgel megmagyarázatlanul hagyja. Isten hipotézisének értelmezô ereje ezt messze meghaladja. Természetesen a valódi istenhit azt jelenti, hogy van valamilyen tapasztalatunk egy transzcendens hatalmú lényrôl és az élet értékét növelô és az értékeket átalakító értékrôl, valamint bízunk legalább néhány ember tanúságtételében, azok közül, akik azt állítják, hogy részük volt ilyen meghatározó élményekben. Arról van szó, hogy az emberi felfogáson túl tapasztalunk valamilyen rejtélyt, ami korlátokat állít minden fajta emberi megismerés elé, kivéve, ha ehhez Isten maga ruházza fel az illetôt a megfelelô hatalommal. Az ilyen tapasztalások nem sorolhatók sem a biológia, sem a filozófia, de még a teológia témakörébe sem. Elôfordulhat azonban, hogy az egész kozmikus folyamat felfogható célja az, hogy belépjünk a szeretet ,,tanított tudatlanságába'', amely az emberi értelem mindenhatóságáról szóló büszke kijelentések hatókörén messze túl található. Nincs azonban összeütközés az értelem, azaz a kozmosz legmélyebb megismerése, és a hit, vagyis az isteni szeretet misztériumára adott ôszinte válasz között. Ezek együttesen fejezik ki ugyanis az igazság iránti elkötelezettségünket, ami a tudomány sarkköve kell, hogy legyen, valamint azt az alázatot, amely a hit sarkköve. Csakis az értelem és a hit együtt képes az embert és minden érzô teremtményt az élet megfelelô formáját jelentô érettségig eljuttatni. Csak ezt követôen lesz képes a Világegyetem elérni azt a teljességgel tudatos kapcsolatot teremtôjével, melynek során a jó elérésére létrehozott lehetôségei megfelelô beteljesülést nyerhetnek. Ez Isten végsô célja, és az evolúció értelme. ======================================================================== Irodalomjegyzék Anselm: Proslogion 2. Angolra fordította: M. J. Charleswort. Notre Dame, Indiana, Notre Dame University Press, 1979. Aquinas, T. Summa theologiae, 1a, 2, 3. London, Eyre (Aquinói Szent Tamás): Spottiswoode, 1964. Atkins, P.: Creation Revisited. Harmondsworth, Penguin, 1994. Augustine (Szent De Genesi ad Literam, 4.26. Angolra Ágoston): fordította: J. H. Taylor. London, Newman Press, 1982. Ayala, F.: ,,The Biological Roots of Morality'' in: Biology and Philosophy 2, 1987, 235-252. old. Barbour, I.: Religion in an Age of Science, London, SCM Press, 1990. Barrow, J. és Tipler, The Anthropic Cosmological Principle. Oxford, F.: OUP, 1986. Bartholomew, D.: God of Chance. London, SCM Press, 1984. Berkeley, G.: A Treatise Concerning the Principles of Human Knowledge. New York, Scribner, 1929. Campbell, D. T.: ,,Downward Causation in Hierarchically Organised Systems'' in: F. J. Ayala és T. Dobzhansky (szerl.) Studies in the Philosophy of Biology. London, Macmillan, 1974, 179-186. old. Collier, J. és Stingl, ,,Evolutionary Naturalism and the Objectivity M.: of Morality'' in: Biology and Philosophy 8, 1993, 47-60. old. Darwin, C.: The Origin of Species by Means of Natural Selection (elsô kiadás: 1859). Harmondsworth, Penguin, 1985. (Magyarul: Ch. Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztás útján, Akadémiai-Művelt Nép, Budapest, 1955.) Davies, P.: The Mind of God. New York és London, Simon Schuster, 1992. (Magyarul: Paul Davies. Isten gondolatai, Kulturtrade, Budapest, 1995) Dawkins, R.: The Selfish Gene, London, Granada Publishing, 1978. (Magyarul: R. Dawkins: Az önzô gén, Gondolat, Budapest, 1986) Dawkins, R.: The Blind Watchmaker, Harmondsworth, Penguin, 1991. (Magyarul: R. Dawkins: A vak órásmester, Akadémiai-Mazôgazda, Budapest, 1994) Dawkins, R.: River out of Eden, London, Weidenfeld Nicholson, 1995. (Magyarul: R. Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, Kulturtrade, Budapest, 1995) Dosztojevszkij, F.: The Brothers Karamazov (A Karamazov testvérek), Angolra fordította: D. Magarschak. Harmondsworth, Penguin, 1958. Eccles, J.: Evolution of the Brain: Creation of the Self. London, Routledge, 1989. Eldredge, N. és Gould, ,,Punctuated Equilibria: an Alternative to S. J.: Phyletic Gradualism'' in: T. J. M. Schopf (szerk.): Models of Paleobiology. San Francisco, Freeman, Cooper, 1972, 82-115. old. Ellis, G. ,,The Theology of the Anthropic Prnciple'' in: C. J. Isham, R. Russell és N. Murphy (szerk.): Quantum Cosmology and the Laws of Nature. Notre Dame, Indiana, Notre Dame University Press, 1993. Feynman, R.: The Character of Physical Law. Boston, MIT Press, 1965. Goodwin, B.: How the Leopard Changed its Spots. London, Weidenfeld Nicholson, 1994. Gould, S.: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. London, Penguin, 1989. Haji, I.: ,,Evolution, Altruism and the Prisoner's Dilemma'' in: Biology and Philosophy 7, 1992, 161-176. old. Hawking, S.: A Brief History of Time. London, Bantam Press, 1989. (Magyarul: S. W. Hawking: Az idô rövid története, Maecenas, 1989) Houghton, J.: ,,New Ideas of Chaos in Physics'' in: Sciences and Belief 1, 1989. Hume, D.: A Treatise of Human Nature. Oxford, Oxford University Press, 1978. Huxley, T. H.: Evolution and Ethics. London, Pilot Press, 1949. Isham, C. J.: ,,Quantum Theories of the Creation of the Universe'' in: C. J. Isham, R. J. Russell és N. Murphy (szerk.) Quantum Cosmology and the Laws of Nature. Notre Dame, Indiana, Notre Dame University Press, 1993. Isham, C. J., Russell R. Quantum Cosmology and the Laws of Nature. J. és Murphy N. (szerk.) Notre Dame, Indiana, Notre Dame University Press, 1993. Jaki, S. (Jáki The Road of Science and the Ways to God. Szaniszló): Chicago, Chicago University Press, 1978. Jaki, S. (Jáki Science and Creation. Edinburgh, Scottish Szaniszló): Academic Press, 1986. Lack, D.: Evolutionary Theory and Christian Belief. London, Methuen, 1961. Leslie, J.: Value and Existence. Oxford, Basil Blackwell, 1979. Lovelock, J.: A New Look at Life on Earth. Oxford, OUP, 1979. McCoy, W.: Journal of Theoretical Biology, 68. Midgley, M.: ,,Gene-juggling'' in: Philosophy 54, 439-458. old. Midgley, M.: ,,Selfish Genes and Social Darwinism'' in: Philosophy 58, 365-377. old. Moore, G.E.: Principia Ethica. Cambridge, CUP, 1951. Patton, C. M. és ,,Is Physics Legislated by Cosmogony?'' in: C. Wheeler, J. A.: J. Isham, R. Penrose és D. W. Sciama (szerk.) Quantum Gravity. Oxford, Calderon Press, 1975. Peacocke, A.: Theology for a Scientific Age. London, SCM Press, 1993. Penrose, R.: The Emperor's New Mind. Oxford, OUP, 1989. Penrose, R.: Shadows of the Mind. Oxford, OUP, 1994. Plantinga, A.: God, Freedom and Evil. London, Allen Unwin, 1974. Plato: Timaeus. Harmondsworth, Penguin, 1965. Polanyi, M. (Polányi Personal Knowledge. London, Routledge, 1962. Mihály): Polkinghorne, J.: The Particle Play. New York, Freeman, 1979. Polkinghorne, J.: Science and Creation. London, SPCK, 1988. Poole, M.: ,,A Response to Richard Dawkins'' in: Science and Christian Belief 6, 1994. Popper, K. R.: The Open Universe. London, Hutchinson, 1982. Prigogine, I. és Order out of Chaos. London, Heinemann, 1984. Stengers, I.: Quinton, A.: The Nature of Things. London, Routledge, 1973. Richards, R. J.: Darwin and the Emergence of Evolutionary Theories of Mind and Behaviour. Chicago, University of Chicago Press, 1987. Ruse, M.: Evolutionary Naturalism. London és New York, Routledge, 1992. Swinburne, R.: The Evolution of the Soul. Oxford, Calderon Press, 1986. Taylor, R.: Action and Purpose. New York, Prentice Hall, 1966. Tipler, F.: The Physics of Immortality. London, Macmillan, 1995. Tryon, E. P.: ,,Is the Universe a Vacuum Fluctuation?'' in: J. Leslie (szerk.) Physical Cosmology and Philosophy. New York, Macmillan, 1990. Ward, K.: Defending the Soul. Oxford, Oneworld, 1992. Ward, K.: Religion and Creation. Oxford, OUP, 1992. Weinberg, S.: The First Three Minutes, London, André Deutsch, 1977. (Magyarul: S. Weinberg: Az elsô három perc, Gondolat, Budapest, 1982) Weinberg, S.: The Dreams of a Final Theory, London, Vintage, 1993. Wheeler, J. A.: Gravity and Spacetime. New York, Scientific American Library, 1990. Whitehead, A. N.: Science and the Modern World. Cambridge, CUP, 1927. Whitehead, A. N.: Process and Reality (szerk: D. R. Griffin és D. W. Sherbourne). New York, Free Press, 1978. Wigner, E. (Wigner ,,The Unreasonable Effectiveness of Jenô): Mathematics'' in: Communications in Pure and Applied Mathematics 13, 1990, 1-14. old. ======================================================================== Név-és tárgymutató A szavak utáni számok a nyomtatott könyv oldalszámait jelentik. Rájuk kattintva a program a nyomtatott könyv megfelelô oldalának elsô szavára ugrik. -- A -- Anzelmusz, Szent 82 Arisztotelész 7 ateizmus 8--9, 11, 14, 136, 159, 160, 199 Atkins, Peter 13, 15, 16, 31--33, 38--42, 44, 45--47, 51, 52, 56--58, 61--71, 78--79, 120, 180 Ayala, Francisco 253 Ágoston, Szent 88 -- B -- Berkeley, George, püspök 7, 217 Blake, William 142 Bohr-Heisenberg-elmélet 24 bonyolultság 58, 76, 94--97, 114--119, 131, 147, 153 - Istené 153, 156 - szervezeteké 94--96, 123, 163--167, 187--188, 221 - Világegyetemé 22--23, 88, 116, 154, 158, 161, 225, 257, 273 -- C -- cél 8, 11--13, 68--72, 80--81, 89--90, 118, 124--127, 170, 174--181, 182--204, 206, 212, 213, 219, 224--226, 228, 239--240, 242--243, 258--259, 263 - Hasznossági Mutató 190--193, 196, 198, 204 Comte, Auguste 8 Crick, Francis 13 csoda 71, 118, 150 -- D -- Darwin, Charles 15, 16, 85--132, 133, 240, 280 darwinizmus 92, 101, 133, 165--166, 173, 194, 205, 223, 231--234, 239, 240--247 - neodarwinizmus 15, 111 - társadalmi 240--247 darwinizmus Davies, Paul 15, 183 Dawkins, Richard 13, 15, 16, 111, 133, 136, 137--139, 143, 145--153, 155, 158, 160, 162--163, 165--171, 173--175, 178, 190--194, 197--198, 201, 205, 231, 232--239, 245, 255--257, 260--261, 276--277, 279 Descartes, René 7 determinizmus 74--77, 114--116, 178, 182--183, 184 Dosztojevszkij, Fjodor 266--268 -- E -- Eccles, John 221 egységesség, egység, 77, 120,146, 273 összhang egyszerűség 33, 45, 97, 119--120, 151--156, 161, 180, 199, 216 - Istené 114--121, 155--156, 180--181 - a Világegyetemé 63, 255 Einstein, Albert 12, 180 Eldredge, N. 106 erkölcs, erkölcsösség 12, 34, 91, 100, 120, 125, 127--128, 130--131, 136--137, 200--201, 240--244, 246--256, 260, 263, 266 evolúció 15--16, 65, 85--90, 91--92, 100--107, 111, 132, 145, 165, 168, 176, 217, 267, 280 - és cél 119--120, 128--132, 182--204, 219--223, 229, 257, 261, 276, 277, 281 - evolúciós etika 247--255 - folyamata 25, 96, 114--116, 119, 124, 130, 156, 221, 227, 238, 242, 257, 261 - jövôje 231--260 evolúciós naturalizmus 8, 11, 16 érték 8, 11, 13, 27--28, 32, 81, 83, 89--91, 98, 119, 127--132, 198--199, 201--204, 206--208, 223, 225, 227, 229, 244, 255, 260, 265, 277, 278, 280 - belsô 91, 117, 127, 182, 194, 197, 200--202, 204, 238, 239--240, 243, 256, 265, 278 ésszerűség 90, 116, 118, 136, 188, 201, 203--204, 220, 244--246, 250--251, 271, 278--279 -- F -- Faraday, Michael 12 fizikai törvények lásd természeti törvények -- G -- Gaia hipotézis 130 gének - értéke 278 - és erkölcs 246--252 - harca a túlélésért 90, 190--194, 252--253 - mutációja 99--101, 127--128, 167, 171, 196 - önzetlenségük 194--198, 247--248 - ,,önzés'' 123, 127, 190--194, 246--247, 252, 256 - zsarnoksága 255--258 - lásd még mutáció Goodwin, Brian 189 Gould, Stephen, Jay 106--107 -- H -- Haji, Ishtiyaque 252 halál 121, 122, 124, 128, 243, 263, 266, 269, 272 háló, eredendô, mindent 78--80,122--123, 125, 126, 128, 130, 204, 264 átszövô Hartle-Hawking-modell 54--55, 58 Hawking, Stephen 13, 14, 19, 58--60 Hegel, Georg Wilhelm 7 Friedrich Heisenberg, Werner 24 Heisenberg-féle 115, 184 határozatlansági elv hit - a tudományban 32--33, 133--139, 184, 230, 232--233 - vallásos 8, 13--14, 33, 88--89, 136, 142--187, 212--213, 236, 244--246 Houghton, John 114 Hume, David 8, 20, 118, 240, 252 Huxley, T. H. 242 -- I -- igazság 8, 11--13, 32--34, 43, 63, 128, 136, 137--140, 155, 231--234, 237--241, 244, 246, 251, 254--257, 260, 262--263, 276, 278, 280 imádság 111, 140--143 indeterminizmus 25--26, 185--187 - meg-nem-határozottság 54, 178, 183, 187 Isham, Chris 15 Isten - és céltudatosság, 8, 88, 91--97, 113, 130--131, 136, 141, célirányosság 207--208, 223, 226, 261, 262, 266 - és metafizika 136--140 - és szabad akarat 49--52, 61, 80, 82, 268--270 - és szenvedés 265, 269 - fölöslegessége 15, 19, 77, 133, 140--144 - gondolatai, tudata 50, 63, 73, 81--84, 124, 230 - ,,halott'' 8, 272 - hipotézise 18, 49, 64, 91, 108--110, 117, 120--121, 127, 133--136, 161, 164, 181, 207--208, 213, 261, 278--280 - hit Istenben 14, 33, 133--134, 213, 236 - kapcsolata a 20, 49, 97, 109, 112, 113, 117, 126, 132, teremtéssel 182, 224--230, 264--268, 274, 277 - létezése 15, 28, 49, 64, 97, 111--112, 117, 133--136, 152, 156, 159, 160--161, 277 - mindenhatósága 50, 61, 81, 225, 270 - mint a legfôbb 81--83, 134, 144, 258, 274, 277 tökéletesség - mint a 150, 161, 258, 281 legmagasabbrendű értelem - mint az eredendô ok 134 - mint emberi 41 teremtmény - mint kozmikus 78, 80, 161 törvényalkotó - mint kozmikus tudat 73, 82, 243, 265 - mint teremtô 7, 19, 20, 34, 37, 41, 47, 54, 64, 75, 116, 126, 225, 227, 263, 280--281 - mint végsô ok 96, 109, 137 - -tôl elidegenedett 126, 272, 273 világ - valószínű volta 156--158, 160 - valószínűtlensége 156, 158 - végtelensége 43, 83--84, 131, 134, 141, 225, 229, 259, 273--275 istenhit 7--9, 13, 14, 33, 44, 49, 65, 88--89, 102, 107, 111, 119, 122, 133--144, 160, 173, 184, 187, 207--208, 212--213, 228, 235--236, 239, 244--246, 254, 280 -- J -- jóság 10, 32--33, 65, 68, 81, 121, 129--130, 134, 137, 140--141, 182, 198, 208, 227, 240, 243--244, 253, 255--258, 260, 261--263, 271--279 -- K -- Kant, Immanuel 7 közvetlen realizmus 213--214 kvantummechanika 21, 24--26, 30, 32, 52--56, 58, 59, 73, 79, 115, 183, 218, 228 - kvantumkozmológia 52 -- L -- Leibniz, Gottfried Wilhelm 7, 37 Leslie, John 27--28 Locke, John 7 Lovelock, James 130 -- M -- Malthus, Thomas Robert 87, 122, 129 Marx Károly 100 matematika 36--42, 49, 52, 54--57, 60--63, 66, 71, 73, 74, 75, 77, 150, 157--158, 186, 218--220 materializmus 13--16, 137--141, 143, 207, 209, 214, 216 Maxwell, James Clerk 12 McCoy, W. 94 mémek 231, 255, 278 metafizika 109, 133--144, 180, 242, 245, 247 Monod, Jacques 13 Moore, G. E. 240, 252 mutáció - genetikai 87, 93--96, 98, 99, 103--110, 117, 127, 164, 167, 169--173, 175--179, 182, 187, 188, 194, 196, 232, 236 - nyomatékosított 106--107 egyensúly -- N -- Newton, Isaac 12, 74--77, 123, 138--139, 184, 186, 256 Nietzsche, Friedrich 8, 11 Nilsson, D. E. 169 -- O -- Omega Pont 225--227 önzetlenség 90, 195--196, 247--248, 252, 256 Ôsrobbanás (Big Bang, 17, 20--21, 23, 29, 52, 63, 75, 146, 150, 257 Nagy Bumm) -- P -- Peacocke, Arthur 94--96, 112 Pelger, S. 169 Penrose, Roger 37, 59 Platón 7, 30, 37, 258, 259 Polkinghorne, John 15 -- R -- relativitás, 76, 79, 123, 180, 218 viszonylagosság Richards, Robert 253 Ruse, Michael 16, 235--236, 239, 247--250, 254 Russell, Bertrand 156 -- S -- Sagan, Carl 13, 14 Spencer, Herbert 240, 241 Spinoza, Benedict de 7 szabadság 8, 114, 120--121, 128, 185, 196, 238, 244, 256--257, 268, 271--272, 278 - alkotó 82, 182--183 - erkölcsi 25--27, 256 szenvedés 62, 122, 124, 126, 261--281 szépség 12, 28, 32--33, 63--65, 67, 119, 120, 123--125, 128, 131, 136, 137, 140, 141, 197--199, 201, 213, 219, 223, 255, 256, 257, 260, 262--263, 272--274, 278 szociobiológia (evolúciós 100, 199, 234--235, 244, 252 pszichológia) -- T -- természetes kiválogatódás 14, 15, 85--132, 133, 165, 167, 171, 173, 176, 187--188, 192, 231, 234, 238--239, 247, 253, 254 természeti törvények 19, 21--24, 25--28, 72--78, 79--81, 86--87, 93, 97, 108--109, 112, 113--119, 130, 150--158, 160--161, 163, 182, 183--187, 201, 216, 223, 227--228, 255, 278 - Boyle-törvény 153, 154 - Newton törvényei 75--77, 103, 138--139, 184, 186 téveszmék 240--242 - célbeli 42 - deontikus 252 - egyszerűség 151 - háttérbe szorított 34--38, 57 valóság - képalkotás 57 - következmény 237 megerôsítése - kozmikus 162--164 összevisszaság - megtestesítési 46 - mennyiségi 42 - modalista 252--254 - naturális 240, 252 Tipler, Frank 226 tudatosság 13, 88, 96, 111, 121, 127, 131, 141, 175, 225--230, 247, 255, 257--259, 262, 273 - erkölcsi tudatosság 247 tudomány, 9--16, 23--24, 26--27, 32--37, 75, 78, 86, természettudomány 88--90, 100--103, 108, 136--140, 142, 143, 153, 167, 180, 184, 212, 227, 230, 265, 276, 280 túlélés, fennmaradás - és erkölcsösség 246, 253 - és hit 235--238 - és társadalmi 240--245 darwinizmus - géneké 190--191, 196, 251--252 - harc a túlélésért 87, 90, 92, 95, 105, 121--122, 127--128, 172--176, 222--223, 235, 239 - mutációké 93, 95--98 - szervezeteké 88--90, 92--93, 95, 97--100, 202, 237, 255 -- V -- vallás 7--9, 12, 13--14, 19, 43, 45, 61, 88--90, 125--129, 133--136, 139--140, 142--143, 160--161, 187, 194, 212, 230, 236, 244--246, 260 valóság 7, 31--32, 34--38, 41--45, 161, 205, 212, 215, 217--219 - Isten, mint 34, 80--83, 109, 112, 120, 141--142, 161, 213, 225, 259--260, 272, 277 valószínűség 24, 26, 28, 54--55, 58--60, 63, 67, 73, 77, 96, 110, 114, 149, 152, 156--157, 160--164, 173, 178, 185, 218, 257 valószínűtlenség 59, 63, 94, 103, 107--108, 119, 131, 145--149, 154, 156--158, 160--164, 173, 175, 176, 179, 180, 189, 205, 208 véletlenszerűség 24, 26, 71, 107, 148, 174--175 - mutációké 103, 130--131, 165--169, 178, 187 világegyetem, Világegyetem - bonyolultsága 22--23, 88, 116, 154, 158, 161, 225, 257, 273 - célja 11, 13, 68--72, 80--81, 135--138, 198, 223, 227--229, 243, 262--263, 265 - egységes 264--268 - eleve 75 meghatározottsága - eredete 7, 17--44, 54, 70--71, 80, 84, 143, 206 - és entrópia 68--72 - és Isten 65, 112--113, 114--117, 136--138, 141, 156, 161, 225--230, 258--260, 262--274, 276--281 - fejlôdése 15 - jövôje 224--226, 258--260 - létezése 18, 50, 54, 63, 65, 70, 80, 82, 83, 91, 137--138, 143, 258 - más lehetséges 38, 42--44, 48--49, 59--64, 80, 82, 157--160 világok - megismerhetôsége 32, 38, 135, 137, 230 - mint eredendô háló 78--80, 122--123, 126 - mint semmi 45--48, 52--53, 66 - mint szerkezet 79 - nem állandó jellege 264--266 - nem létezô 48 - nem teremtett 59 - szépsége 28, 65, 119--120, 123--125, 126, 136, 140 - teremtése 18, 20, 49, 50--51, 59, 66, 81, 224--230, 264, 268, 275, 277 - természete 7 - valószínűségi 26--27, 54 - valószínűtlensége 59, 61, 63, 107--108 - véletlenszerű 26--27, 71, 130 -- W -- Weinberg, Steven 28, 29, 50 Whitehead, A. N. 36, 113 Wigner Jenô 150, 154 Wilson, E. O. 235 Wordsworth, William 142, 256 ======================================================================== Jegyzetek 1. A kifejezés Michael Ruse: Evolutionary Naturalism című könyvének bevezetôjébôl származik. 2. Lásd Michael Polanyi (Polányi Mihály): Personal Knowledge. 3. Paul Davies, az Adelaide Egyetem természetfilozófia professzora magyarul is megjelent Isten gondolatai c. könyvéért 1995-ben Templeton-díjat kapott. További, magyarul megjelent könyvei: Az utolsó három perc és az Egyedül vagyunk a Világegyetemben? -- a fordító megjegyzése. 4. Lásd C.J. Isham, R. J. Russell és N. Murhpy (szerk.): Quantum Cosmology and the Laws of Nature; Paul Davies: The Mind of God; John Polkinghorne: Science and Creation. A téma kiváló összefoglalását lásd Ian Barbour: Religion in an Age of Science c. művében. 5. Itt és az elôzô mondatban a millió szót képletes értelemben használja a szerzô, valójában mindkét esetben milliárdokról van szó. -- a fordító megjegyzése. 6. Az angol nyelv a Big Bang kifejezést használja, ezt magyarul Nagy Bummnak is szokták fordítani. Itt és a továbbiakban mégis a mű stílusához jobban illeszkedô Ôsrobbanás kifejezést használjuk, megjegyezve azonban, hogy ezt semmiképpen nem szabad a földi fogalmaink szerinti robbanásként elképzelni. -- a fordító megjegyzése. 7. A Szerzô a universe szót következetesen kis kezdôbetűvel használja. A magyar kiadásban azonban a Világegyetem szót minden olyan esetben nagy kezdôbetűvel írjuk, amikor egyértelműen és konkrétan az általunk megfigyelhetô Világegyetemrôl van szó. Amikor viszont a Szerzô a világegyetemek sokaságát akarja hangsúlyozni és általánosságban, a sok lehetséges világegyetem egyikérôl ír, magyarul is kis kezdôbetűt írunk. -- a fordító megjegyzése. 8. A Szerzô a creator szót mindvégig kis kezdôbetűvel írja, minden bizonnyal azt hangsúlyozandó, hogy nem Istenrôl, mint Teremtôrôl beszél, hanem a teremtés folyamatának konkrétan meg nem határozott végrehajtójáról. A Szerzô eme szándékának megfelelôen a magyar fordításban is a kis kezdôbetűs alakot használjuk. -- a fordító megjegyzése. 9. Stephen Hawking: The Brief History of Time, 141. old. (Magyarul: S. Hawking: Az idô rövid története, Mecenas, 1989, 146. old.) 10. Nem túl sok fizikus örül ennek az elképzelésnek. A filozófusok között David Hume az elképzelés legismertebb szószólója, amint az (elôször 1738-ban megjelent) A Treatise of Human Nature című értekezésében, pl. az 1. könyv 3. része 3. fejezetében olvasható. Hume felfogását az okságról a legtöbb filozófus elveti. 11. Szerencsésebb és a természettudományos szakirodalommal inkább összhangban álló lenne itt fizikai vagy természeti állandókról és törvényekrôl beszélni. -- a fordító megjegyzése. 12. Itt az Olvasó ne csak a konkrét fizikai értelemben vett mozgásra gondoljon, hanem az elemi részecskék kölcsönhatásaira, átalakulásaikra stb. -- a fordító megjegyzése. 13. Lásd Ilya Prigogine munkáit, például I. Prigogine és I. Stengers: Order out of Chaos. 14. Value and Existence című munkájában John Leslie azt írja, hogy a világ ,,erkölcsi szükségszerűség eredményeképpen'' létezik (160. old.). 15. Steven Weinberg: Dreams of a Final Theory, 194. old. 16. ,,Jobban szeretnénk, ha az elmélet nagyobb logikai zártsággal rendelkezne.'' Steven Weinberg: The First Three Minutes, 76. old. (Magyarul: S. Weinberg: Az elsô három perc -- 19. old. -- a fordító megjegyzése) 17. Egyebek között ezt az elképzelést vetette fel C. M. Patton és J. A. Wheeler az ,,Is Physics Legislated by Cosmogony?'' c. műben. A szerzôk elismerik, hogy nem sikerült a teljes elméletet kidolgozniuk. 18. Plato: Timaeus, 48. és 65. old. 19. Peter Atkins: Creation Revisited, 3. old. 20. ,,Azt hiszem bizton kijelenthetem, hogy senki sem érti a kvantummechanikát.'' Richard Feynman: The Character of Physical Law, 27. old. 21. ,,Dirac rendületlenül kitart amellett, hogy a szépre való heves vágyakozásának köszönhetôen sikerült rátalálnia az elektron egyenletére.'' R. Penrose: The Emperor's New Mind, 545. old. 22. Erôteljesen érvel az utóbbi felfogás mellett Jáki Szaniszló Science and Creation című könyvében, valamint az Edinburgh-i Egyetemen The Road of Science and the Ways to God címmel tartott Gifford-elôadássorozatában. 23. Itt az elemek fogalmán általában valamilyen fizikai mennyiséget kell érteni. -- a fordító megjegyzése. 24. A. N. Whitehead: Science and the Modern World, 64. old. 25. Penrose: The Emperor's New Mind, 10. fejezet 26. Atkins: Creation Revisited, 109. old. 27. A fenti gondolatmenet megfogalmazása közelebb áll a természettudományos szóhasználathoz, ha kimondjuk, hogy a Szerzô által tulajdonságnak nevezett dolgok valójában fizikai mennyiségek. Amit a szerzô mennyiségnek nevez, az az egyes fizikai mennyiségek konkrét nagysága, mért értéke. Természetesen a természeti törvényeket megfogalmazó matematikai formulák a fizikai mennyiségek, tehát a szóban forgó legalapvetôbb létezôk közötti kapcsolatokat fogalmazzák meg a matematika nyelvén. A formulák tömör megfogalmazásához a fizikai mennyiségek rövidített jelölését (esetünkben E és m) használjuk, ezek azonban csupán önkényes és praktikus célokat szolgáló segédeszközök. Ugyanakkor azonban ugyanezen formulák megadják a fizikai mennyiségek pillanatnyi, mért értékei közötti kapcsolatot is, ezért használhatók fel fizikai számítások elvégzésére. Ilyenkor a fizikai mennyiségeket jelölô betűk (változók) helyére behelyettesíthetjük a fizikai mennyiség nagyságát kifejezô számértéket. Mind a változók, mind pedig a számértékek szerepe azonban csak másodlagos, az alapvetô kapcsolat maguk a fizikai mennyiségek között áll fenn, amint azt a Szerzô gondolatmenete hangsúlyozza. -- a fordító megjegyzése. 28. Atkins: Creation Revisited, 115. old. 29. Peter Atkins: Creation Revisited, 3. old. 30. Peter Atkins: Creation Revisited, 115. old. 31. Atkins szerint ,,egy részecske saját antirészecskéjével együtt lényegében semmibôl is keletkezhet'' (139. old.). Ha Atkins állítása szó szerint igaz lenne, akkor ez minden energetikai problémánkat megoldaná! Valójában a részecskék és az antirészecskék tömeg nélküli energiává bomlanak el, de ez távol van attól, hogy semminek tartsuk. Az energia és a tömeg kölcsönösen át tud alakulni egymásba, ez azonban nem jelenti azt, hogy bármelyiket is semminek tekinthetnénk! 32. Lásd E. P. Tryon: ,,Is the Universe a Vacuum Fluctuation?'' 33. Lásd C. J. Isham: ,,Quantum Theories of the Creation of the Universe'', 49-90. old. 34. Atkins: Creation Revisited, 129. old. 35. Atkins: Creation Revisited, 128. old. 36. A két nyelv eltérô fogalmi rendszerének köszönhetôen magyarul a helyzet korántsem olyan kétértelmű, mint az angol eredetiben, ezért a fordítás aligha tükrözi a szerzô által bemutatni kívánt helyzetet. A szerzô által említett elsô (matematikai) jelentés magyarul valamely irányban mért kiterjedést jelent, a szó fizikai értelme pedig a tényleges térbeli kiterjedésnek felel meg. Magyarul a dimenzió szót egyébként kizárólag annak jellemzésére használjuk, hogy az egyes geometriai alakzatoknak (beleértve magát a teret is!) hány egymásra merôleges irány mentén létezik 0-tól eltérô kiterjedése. Ennek megfelelôen a pont 0 dimenziós, az egyenes 1, a sík 2, a testek és az általunk közvetlenül érzékelhetô tér 3 dimenziós. A matematika magasabb dimenziószámú terekkel is dolgozik. -- a fordító megjegyzése 37. Atkins: Creation Revisited, 133. old. 38. Stephen Hawking: A Brief History of Time, 136. old. (Magyarul: S. Hawking: Az idô rövid története, Maecenas Kiadó, Budapest, 1989. 141. old.) 39. A fázistér olyan elképzelt rendszer, amelynek elemei ez esetben az egyes lehetséges, a világegyetemek, melyek megvalósulását a természet törvényei megengedik. Ezek egyike az általunk ténylegesen ismert Világegyetem, a többirôl semmiféle természettudományos módszerrel nem tudunk közvetlen információt szerezni, így azok csupán hipotetikus világegyetemek. -- a fordító megjegyzése 40. Ha ezt a számot nem hatványkitevôs alakban, hanem hagyományos írásmóddal akarnánk megadni, akkor az 1-es után 123 darab, azaz mintegy két sornyi nullát kellene írnunk. Tudjuk, hogy gramm- molekulasúlynyi anyag 6.1023 atomot tartalmaz. A Nap tömege 2.1033 gramm, tehát mintegy 1057 proton alkotja. (Tekintettel arra, hogy a Világegyetem anyagának döntô többsége hidrogén és hélium, durva nagyságrendi becslés esetén az atomok és a protonok számát azonosnak vehetjük.) Tejútrendszerünkben a csillagok becsült száma mintegy százmilliárd (1011), tehát a Tejútrendszer 1068 protont tartalmaz. A Világegyetemben becslések szerint ugyancsak legalább százmilliárd, a Tejútrendszerhez hasonló galaxis található, így a protonok száma minrtegy 1079-1080 lehet. Ez azonban még mindig legalább 40 nagyságrenddel kisebb a szerzô által megadott számnál. -- a fordító megjegyzése 41. R. Penrose: The Emperor's New Mind, 145. old. 42. Atkins: Creation Revisited, 7. old. 43. Ez természetesen a klasszikus ,,Istenbizonyítékok'' alapaxiómája. Lásd: Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, 1a, 2, 3, 13. oldaltól. 44. Atkins: Creation Revisited, 143. old. 45. Atkins: Creation Revisited, 141. old. 46. Peter Atkins: Creation Revisited, 23. old. 47. A termodinamika második fôtételét sokféleképpen megfogalmazhatjuk. Az egyik megfogalmazás szerint magától a hô csak a melegebb testtôl a hidegebb felé áramolhat. A törvény nem azt mondja, hogy lehetetlen a hô ellenkezô irányú áramlása, azt viszont elôírja, hogy ez csak valamilyen további energiabevitel -- tehát munka -- árán lehetséges. A termodinamika második fôtétele a rendezetlenség mértékét leíró entrópia segítségével is megfogalmazható. A forró és hideg vízzel teli tartályok nagymértékben rendezett, ezért alacsony entrópiájú állapotban vannak. Ha viszont a két tartály tartalmát összeöntjük, a forró és a hideg víz összekeveredik, megnô a rendszer rendezetlensége, és így az entrópiája is. A második fôtétel következményeképpen valamely zárt rendszer entrópiája tartósan nem csökkenhet. Az entrópiának vagy állandónak kell maradnia, vagy növekednie kell. Ezért nem fordulhat elô, hogy a kádban összekevert víz ,,szétkeveredik'', azaz a langyos víz szétválik forró és hideg összetevôire. A tér három dimenziójával ellentétben a téridô negyedik dimenziója, az idô látszólag csak egy irányban múlhat. A termodinamika második fôtételébôl következôen a természeti folyamatoknak meghatározott irányuk van, az idô múlásával mindig ebben az irányban mennek végbe. Bármely ellenkezô irányú változás ellentétben állna a második fôtétellel, ezért lehetetlen. A termodinamika második fôtétele értelmében a Világegyetem entrópiája, azaz rendezetlensége folyamatosan nône -- feltéve természetesen, hogy a Világegyetem zárt rendszernek lenne tekinthetô. A csillagok roppant rendezett állapotú, azaz kis entrópiájú rendszerek, melyek sok milliárd éven keresztül stabilak. A legnagyobb tömegű csillagok azonban életük végén hatalmas energiájú szupernóvarobbanás formájában szétszóródnak a térben. Az egyik ilyen, Kr. u. 1054-ben megfigyelt, gigantikus robbanás maradványa a Rák-köd formájában ma is megfigyelhetô az égen. Ez egy gyorsan táguló, hatalmas gáz- és porfelhô. Rendezetlensége, és ezért entrópiája sokkal nagyobb, mint azé a csillagé volt, amelybôl keletkezett. A látszólag logikus gondolatmenet kritikus pontja annak eldöntése (avagy eldönthetetlensége), hogy a Világegyetem, mint egész vajon zárt rendszernek tekinthetô-e. -- a fordító megjegyzése 48. Peter Atkins: Creation Revisited, 153. old. 49. Lásd I. Prigogine és I. Stengers: Order Out of Chaos, különösen a 177-209. old. 50. A szerzô itt a gravitációs (és több más, pl. elektrosztatikus, mágneses) kölcsönhatás azon tulajdonságára utal, hogy a kölcsönható testek között fellépô erô nagysága fordítva arányos a közöttük lévô távolság négyzetével, vagyis pl. két ugyanakkora tömegű test között kétszer akkora távolságból négyszer gyengébb a tömegvonzás. -- a fordító megjegyzése 51. A kvantummechanika alapegyenlete, a mikrofizikában leggyakrabban használt alapösszefüggés, melyet elsôként Erwin Schrödinger osztrák fizikus írt fel matematikai formában (parciális differenciálegyenletként). A Schrödinger-egyenlet megoldásai jelentik tetszôleges körülmények közt bármely elemi részecske viselkedését leíró hullámfüggvényt, vagyis azt a térbeli valószínűségeloszlást, amely megadja, hogy a szóban forgó részecske milyen valószínűséggel tartózkodik a tér egyes pontjaiban. -- a fordító megjegyzése 52. Atkins: Creation Revisited, 45. old. 53. Ez tekinthetô Isten klasszikus meghatározásának. Forrása: Anselm: Proslogion 2, 117. old. 54. Lásd: J. A. Wheeler: Gravity and Spacetime. 55. A szénen kívül a csillagok belsejében épült fel az összes többi, a héliumnál nehezebb, de a vasnál könnyebb elem is, melyek közül jónéhány ugyancsak alapvetôen fontos az élô szervezetek számára. A vasnál nehezebb elemek ezzel szemben a nagy tömegű csillagok élete végén, a szupernóvarobbanás során alakulnak ki. -- a fordító megjegyzése 56. Nem tudjuk, milyen gyakorisággal alakultak ki a Világegyetemben a bolygórendszerek. A Naprendszerhez hasonló bolygórendszert ezen kívül egyáltalán nem is ismerünk, néhány, más csillagok körül keringô bolygót csak a közelmúltben sikerült felfedezni. Mindez természetesen nem zárja ki nagy számú bolygórendszer létezésének lehetôségét, azt a csillagászok valószínűnek is tartják, bizonyítékaink azonban nincsenek. Sokkal meggyôzôbben érvelhetünk a szerves anyag létezése mellett. Rádiócsillagászati módszerekkel az elmúlt évtizedekben a csillagközi gázban már számos molekulát sikerült felfedezni, köztük viszonylag bonyolult szerves anyagokat is. Több meteoritban is sikerült szerves anyag nyomára bukkanni. -- a fordító megjegyzése 57. Charles Darwin: The Origin of Species by Means of Natural Selection, 115. old. (Magyarul: Ch. Darwin: A fajok eredete. Akadémiai-Művelt Nép, Budapest, 1955. Fordította: Dr. Mikes Lajos. 156. old.) 58. Uo. 263. old. (magyarul: 364. old.) 59. Szent Ágoston: De Genesi ad literam, 4:26 60. Arthur Peacocke az elképzelés tekintélyes támogatója, lásd Theology for a Scientific Age című művét 61. Richard Dawkins bebizonyítja, hogy a jelentôs mutációk csökkentik a túlélés esélyét; lásd. The Blind Watchmaker, 72. oldaltól. (Magyarul: R. Dawkins: A vak órásmester, Akadémia Kiadó -- Mezôgazga Kiadó, Budapest, 1994. 71. oldaltól) Ha a mutációk csekély változással járnak, akkor ezek összegzôdése túll lassúvá teszi a szelekciót. A teljesen önkényes, azaz valóban véletlenszerű mutációk viszont a fokozatos szelekció egész építményét eláásnák. 62. W. McCoy, Journal of Theoretical Biology 68, 457. old. 63. A. Peacocke, Theology for a Scientific Age, 66. old. 64. A. Peacocke, Theology for a Scientific Age, 67. old. 65. A kanadai Burgess-palán talált állatvilágot Gould úgy értelmezi, hogy nagyon könnyen kialakulhatnak nagyon eltérô evolúciós útvonalak, ehhez elég néhány tényezônek megváltoznia. Lásd: Stephen Gould: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History, 491. oldaltól. 66. A. Peacocke, Theology for a Scientific Age, 220. old. 67. A. Peacocke, Theology for a Scientific Age, 156. old. 68. Darwin: Origin of Species, 215. old. 69. Darwin: Origin of Species, 69. old. (magyarul: 104. old) ,,Meg vagyok továbbá gyôzôdve arról is, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulásnak legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.'' 70. Dawkins: The Blind Watchmaker, xiii old. (magyarul: 5. old.) ,,... létünket valaha minden rejtélyek legnagyobbikaként állították be, ám többé már nem rejtély, mert megoldódott.'' 71. Darwin: Origin of Species, 348. old. (magyarul: 447. old.) 72. Darwin: Origin of Species, 416. old. (magyarul: 529. old) 73. Darwin: Origin of Species, 459. old. (magyarul: 582. old) 74. Darwin: Origin of Species, 443. old. (magyarul: 564. old) 75. Darwin: Origin of Species, 231. old. (magyarul: 287. old) 76. Darwin: Origin of Species, 127. old. (magyarul: 168. old) 77. N. Eldridge és S. J. Gould: ,,Punctuated Equilibria: An Alternative to Phyletic Gradualism'' 78. Erre az álláspontra helyezkedik Arthur Peacocke a Theology for a Scientific Age című művében. 79. Ehelyütt egyetértek Richard Dawkins-szal, aki így fogalmaz: ,,A mutáció nem szisztematikusan részrehajló az alkalmazkodó tökéletesedés irányában, és (hogy finoman fogalmazzunk) nem ismerünk olyan mechanizmust, amely irányítani tudná a mutációt...''. The Blind Watchmaker, 312. old. (magyarul: 281. old.) 80. A. Peacocke, Theology for a Scientific Age, 157-160. old. Az elképzelés további kifejtését lásd: Donald T. Campbell: ,,Downward Causation in Hierarchically Organised Systems'' 81. A. N. Whitehead: Process and Reality, 346. old. 82. John Houghton: ,,New Ideas of Chaos in Physics'', 49. old. 83. Darwin: Origin of Species, 459. old. (magyarul: 583. old.) 84. Darwin: Origin of Species, 129. old. (magyarul: 170. old) 85. A holizmus XX. századi filozófiai irányzat, amely szerint a világmindenség egymástól függetlenül létezô és egymásra ható egyedekbôl épül fel, de olyan egységes egész, amely ezeknek nem egyszerű összessége. -- a fordító megjegyzése 86. Darwin: Origin of Species, 130. old. (magyarul: 172. old) 87. Darwin: Origin of Species, 153. old. (magyarul: 197. old) 88. A bioszféra holisztikusabb és pozitívabb képét adja James Lovelock Gaia hipotézise, melynek vázlatos leírása A New Look at Life on Earth című munkájában olvasható. 89. Ezzel szeretném kiegészíteni Michael Poole nagyszerű tanulmányát Dawkins gondolatairól a Science and Christian Belief 6 c. összeállításban (41-59. old.), amely a 7. kötetben Dawkins válaszával folytatódik. A kérdéskör másik kiváló tárgyalása David Lack: Evolutionary Theory and Christian Belief c. munkájában olvasható. 90. A filozófusok között nincs sok valódi materialista. Bonyolult számvetést ad errôl közre Anthony Quinton: The Nature of Things c. művében. Quinton nem fogadja el az említett harmadik tételt, ez azonban rendkívül szélsôséges álláspont. Úgy tűnik, hogy Dawkins elfogadja. 91. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 212. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 248. old.) 92. Richard Dawkins: River out of Eden, 151-161. old. (Magyarul: Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. 135-143. old.) 93. Fontos ehelyütt felhívni a figyelmet az események idôbeliségére. A legegyszerűbb atomok már röviddel az Ôsrobbanás után kialakultak. A hemoglobin, és az élô szervezetekben megtalálható egyéb, bonyolult szerves molekulák viszont csak az élet megjelenése után, az élô szervezetekben jöttek létre. A Szerzô gondolatmenete szempontjából azonban az a legfontosabb, hogy az ilyen bonyolult szerkezetekké történô összekapcsolódás lehetôsége az atomok alapvetô fizikai tulajdonsága, mely tulajdonsággal kialakulásuk óta rendelkeznek, függetlenül attól, hogy tényleges összekapcsolódásukra csak évmillárdokkal késôbb került sor. -- a fordító megjegyzése 94. Dawkins: The Selfish Gene, 14. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 26. old.) 95. Matematikailag megfogalmazva a Szerzô itt arra utal, hogy minden leosztás egyformán valószínű, illetve valószínűtlen, a tökéletesen szabályosnak tartott sem fordul elô ritkábban, mint egy teljesen szabálytalan leosztás, feltéve, hogy pontosan egy adott ,,szabálytalan'' leosztásra gondolunk, azaz a sokféle rendszertelen eredmény közül egy adottat még az osztás elôtt kiválasztunk. -- a fordító megjegyzése 96. Wigner Jenô: ,,The Unreasonable Effectiveness of Mathemathics'' 97. A gázok roppant nagy számú molekulából, atomból állnak, tehát felettébb bonyolult rendszert alkotnak. Pontos viselkedésüket minden egyes molekula helyének és sebességének megadásával írhatjuk le. A statisztikus fizika törvényei alapján azonban a gyakorlati életben felmerülô problémák túlnyomó többségének megoldásához elegendô az úgynevezett gáztörvények használata. Ezek egyike az említett törvény, melyet a hazai szakirodalomban Boyle-Mariotte-törvénynek neveznek. A gáztörvények által lehetôvé tett egyszerűsítés lényege, hogy pl. a gáz hômérséklete csak a molekulák átlagos sebességétôl függ, nem függ viszont attól, hogy az egyes molekulák pontosan milyen irányban és mekkora sebességgel mozognak. -- a fordító megjegyzése 98. Ezt az istenfogalmat részletesebben Religion and Creation c. könyvemben fejtettem ki. 99. Dawkins: The Selfish Gene, 16. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 27-28. old.) 100. Dezoxiribonukleinsav, fonal alakú makromolekula, az élô szervezetek legfontosabb örökítôannyaga. A sejtmagot tartalmazó sejtekben, fôként a sejtmagban található. -- a fordító megjegyzése 101. Dawkins: The Blind Watchmaker, 139. old. (Magyarul: Dawkins: A vak órásmester, Akadémiai Kiadó -- Mezôgazda Kiadó, Budapest, 1994. 129. old.) 102. Dawkins: The Blind Watchmaker, 307. old. (magyarul: 276. old.) 103. Dawkins: The Blind Watchmaker, 41. old. (magyarul: 42. old.) 104. Dawkins: The Blind Watchmaker, 306. old. (magyarul: 275. old.) 105. Nevezetesen ez a torzulás. -- a fordító megjegyzése 106. Dawkins: The Blind Watchmaker, 312. old. (magyarul: 281. old.) 107. Vagyis nem véletlenszerű irányban. -- a fordító megjegyzése 108. Dawkins: The Blind Watchmaker, (magyarul: 281. old.) 109. Dawkins: The Blind Watchmaker, (magyarul: 281. old.) 110. Dawkins: The Blind Watchmaker, (magyarul: 281. old.) 111. Dawkins: River out of Eden, 78. old. (magyarul: 75. old.) 112. Dawkins: River out of Eden, 78-83. old. (magyarul: 75-78. old.) 113. Dawkins: River out of Eden, 80. old. (magyarul: 76. old.) 114. Dawkins: The Blind Watchmaker, 3. fejezet és Függelék 115. Dawkins: The Selfish Gene, 24. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 36. old.) 116. A dinoszauruszok, és velük együtt sok más faj 65 millió évvel ezelôtt bekövetkezett hirtelen kipusztulását a legújabb feltételezések szerint egy nagy méretű kozmikus test -- feltételezhetôen kisbolygó -- becsapódása okozhatta, amint arra a Szerzô már a IV. fejezetben is utalt). A becsapódás következtében a légkörbe kerülô nagy mennyiségű por okozta a környezeti feltételeknek azt a tartós és gyökeres megváltozását, amelyre a Szerzô is utal, és amelyhez számos faj képtelen volt alkalmazkodni. -- a fordító megjegyzése 117. S. Weinberg: Dreams of a Final Theory, 107. old. 118. G. Ellis: ,,The Theology of the Anthropic Principle'' 119. Paul Davies: The Mind of God. 201. old. (Magyarul: P. Davies. Isten Gondolatai, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. 188. old.) 120. Valójában a határozatlansági reláció a szükséges információ pontosságát korlátozza. Éppen ez az, ami bizonytalanságot okoz a kezdeti állapot ismeretében. Ezután hiába alkalmazzuk a definíció (és tapasztalat) szerint pontos törvényszerűségeket, a végállapotra vonatkozó következtetéseink a kiinduló állapot bizonytalan ismerete miatt elkerülhetetlenül pontatlanok lesznek. Fontos hangsúlyozni, hogy a Heisenberg-féle határozatlansági reláció alapvetô fizikai korlát a megismerés útjában, tehát a végállapot ismerete nem azért bizonytalan, mert pontatlanul mértünk vagy rosszul számoltunk, hanem egy alapvetô természeri törvény elvileg sem engedi meg hogy pontos választ kapjunk. -- a fordító megjegyzése 121. A statisztikusan irányított, ugyanakkor nem determinisztikus folyamatokat jól körvonalazza David Bartholomew, matematikai statisztikus, God of Chance című művében. 122. Brian Goodwin: How the Leopard Changed its Spots, xii. old. 123. Lásd Arthur Peacocke: Theology for a Scientific Age, 157-160. old. Maga Peacocke nem hivatkozik a szervezetek fejlôdésére, de különös lenne, ha viselkedésüket a felülrôl lefelé ható okság keretek közé szorítaná, míg a bonyolult szervezetekként való létezésüket nem. 124. Richard Dawkins: River out of Eden, 105. old. (Magyarul: Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. 98. old.) 125. Richard Dawkins: River out of Eden, 106. old. (magyarul: 99. old.) 126. Dawkins: The Selfish Gene, x. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 7. old.) 127. Dawkins: The Selfish Gene, 21. old. (magyarul: 33. old.) 128. Dawkins: River out of Eden, 96. old. (magyarul: 90-91. old.) 129. Dawkins: River out of Eden, 121. old. (magyarul: 111. old.) 130. Dawkins: The Selfish Gene, 25. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 38. old.) 131. Dawkins: The Selfish Gene, 50. old. (magyarul: 65. old.) 132. Az epiciklus említésével itt a Szerzô az ókori geocentrikus világkép kialakítása során követett módszerre utal, illetve azzal von párhuzamot. Az ókori görög tudósok többsége feltételezte, hogy a bolygók a Föld körül, kör alakú pályákon keringenek. Minthogy így az elmélet jóslatai nem egyeztek a megfigyelésekkel, azaz a bolygók nem az elmélet által megjósolt helyen látszottak az égen, bevezették az epiciklusoknak nevezett segédköröket. Eszerint a bolygók nem az eredetileg nekik tulajdonított körpályán keringenének, hanem a körre rakódó segédkör, az úgynevezett epiciklus mentén. Késôbb az epicilusok rendszere egyre bonyolultabbá vált, tönkretéve ezzel az eredeti rendszer eleganciáját. Amikor Kopernikusz kidolgozta heliocentrikus világképét, továbbra is körpályákat tételezett fel, ezért neki is szüksége volt az epiciklusok bevezetésére. A rendszer akkor nyerte vissza meggyôzô eleganciáját, amikor Johannes Kepler rájött, hogy a bolygók ellipszispályán mozognak a Nap körül. Az egyszerű és elegáns elmélet immár fölöslegessé tette az epiciklusok használatát. Ezt a gondolati fejlôdést idézi fel és állítja párhuzamba a Szerzô a gének szerepének értelmezésével. -- a fordító megjegyzése 133. Az ,,önzô gén'' hasonlatát Mary Midgley szigorúan bírálja két cikkében is: a ,,Gene-juggling'' és a ,,Selfish Genes and Social Darwinism'' címűekben. 134. Dawkins: The Selfish Gene, 38. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 52. old.) 135. Dawkins: The Selfish Gene, xi. old. (magyarul: 8. old.) 136. Dawkins: The Selfish Gene, 21. old. (magyarul: 33. old.) 137. Dawkins: River out of Eden, 120. old. (magyarul: 110. old.) 138. Dawkins: The Blind Watchmaker, 200. old. (Magyarul: Dawkins: A vak órásmester, Akadémiai Kiadó -- Mezôgazda Kiadó, Budapest, 1994. 183. old.) 139. Itt a hangok számának maximalizálását a szerzô nem úgy értelmezi, hogy a mű a lehetô legtöbb darab hangjegybôl álljon, hiszen ebben az esetben csak a végtelenül sok hangjegyet tartalmazó szimfóniát tarthatnánk tökéletesnek. Nyilvánvalóan maximalizáláson azt érti, hogy a hangok száma éppen annyi legyen, amennyi egy szimfóniától ,,elvárható'', azaz pl. ne legyen a mű befejezetlen. Mint a gondolatmenet folytatása alapján nyilvánvaló, a hangjegyek számán kívül az azok által alkotott rendszert is tekintetbe kell venni a mű maximalizáltságának megítélésekor. -- a fordító megjegyzése. 140. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 63. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 79. old.) 141. A témának óriási irodalma van. Sir John Eccles Nobel-díjas neurofiziológus egyik jelentôs műve, az Evolution of the Brain: Creation of the Self című sok vonatkozásban alátámasztja az általam bemutatott elképzelést. A filozófusok körében általában hevesen védelmezik a tudati állapotok és a fizikai állapotok megkülönböztetését, lásd például Richard Swinburne: The Evolution of the Soul. A saját, ettôl kissé eltérô álláspontomat a Defending the Soul című munkámban fejtettem ki. 142. Lásd R. Taylor: Action and Purpose. 143. George Berkeley püspök: A Treatise Concerning the Principles of Human Knowledge. 144. Lásd J. Polkinhorne: The Particle Play. 145. Ez a Sir Karl Popper féle, jól ismert ,,három világ'' kissé eltérô csoportosítása. (Lásd: K. R. Popper: The Open Universe.) Popper nem különbözteti meg a matematikai és a fizikai világot, ezért az ô ,,3. világa'', a kultúra világa az én felsorolásomban egy negyedik világ lenne. Mindezt ,,Az evolúció jövôje'' című fejezetben fogom részletesen tárgyalni. 146. Roger Penrose: Shadows of the Mind, 8.7. fejezet. 147. Eccles: Evolution of the Brain: Creation of the Self, 238. old. 148. A csillagfejlôdési elméletek szerint ez utóbbi idôtartam a Szerzô által megadottnál lényegesen hosszabb, mintegy 5-7 milliárd év, a lényeg azonban az, hogy még így is jelentéktelen a Világegyetem minimálisan hátralévô élettartamához képest. Ennyi idô eltelte után a Nap nukleáris tüzelôanyag-készlete kifogy, megbomlik csillagunk belsô egyensúlya és vörös óriássá válik. Ez azt jelenti, hogy felszíni hômérséklete valamivel kisebb lesz ugyan, átmérôje viszont a jelenleginek legalább százszorosára nô, így a Föld felszínét legalábbis felperzseli, kedvezôtlenebb esetben azonban magába olvasztva fizikailag is megsemmisíti a Föld anyagát. -- a fordító megjegyzése. 149. Lásd John Barrow és Frank Tipler: The Anthropic Cosmological Principle és F. Tipler: The Physics of Immortality. 150. Az egyik (és nem az egyetlen) ilyen elképzelés A. N. Whiteheadnél található meg, lásd: Process and Reality. 151. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 206. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 240. old.) 152. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 203. old. (magyarul: 237. old.) 153. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 206. old. (magyarul: 241. old.) 154. Richard Dawkins: The Selfish Gene, 212. old. (magyarul: 247- 248. old.) 155. Michael Ruse: Evolutionary Naturalism, 157. old. 156. Michael Ruse: Evolutionary Naturalism, 163. old. 157. Michael Ruse: Evolutionary Naturalism, 183. old. 158. Michael Ruse: Evolutionary Naturalism, 178. old. 159. Michael Ruse: Evolutionary Naturalism, 185. old. 160. G. E. Moore. Principia Ethica, 9. old. 161. Ruse: Evolutionary Naturalism, 238. old. 162. T. H. Huxley: Evolution and Ethics. 163. Dawkins: River out of Eden, 132. old. (magyarul: Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, 118. old.) 164. Ruse: Evolutionary Naturalism, 241. old. 165. Ruse: Evolutionary Naturalism, 249. old. 166. Ruse: Evolutionary Naturalism, 245. old. 167. Ruse: Evolutionary Naturalism, 250. old. 168. Ruse: Evolutionary Naturalism, 290. old. 169. Ruse: Evolutionary Naturalism, 253. old. 170. Ruse: Evolutionary Naturalism, 256. old. 171. Ruse: Evolutionary Naturalism, 284. old. 172. Ruse: Evolutionary Naturalism, 282. old. 173. Ruse: Evolutionary Naturalism, 283. old. 174. Ezt az érvet J. Collier és M. Stingl fejtették ki, ,,Evolutionary Naturalism and the Objectivity of Morality'' című munkájukban. 175. I. Haji: ,,Evolution, Altruism and the Prisoner's Dilemma'' 176. R. J. Richards: Darwin and the Emergence of Evolutionary Theories of Mind and Behaviour, 249. old. 177. F. Ayala: ,,The Biological Roots of Morality'', 247. old. 178. Dawkins: The Selfish Gene, 63. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 80. old.) 179. Dawkins: The Selfish Gene, 3. old. (magyarul: 13. old.) 180. Dawkins: The Selfish Gene, 205. old. (magyarul: 251. old.) 181. Dawkins: River out of Eden, 161. old. Az idézet Wordsworth: The Prelude c. költeményébôl való, 3. könyv, 1850. (magyarul: Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, 143. old.) 182. Lásd S. Weinberg: Dreams of a Final Theory, 105. old. 183. Richard Dawkins:River out of Eden, 133. old. (magyarul. R. Dawkins: Folyam az Édenkertbôl, 119. old.) 184. Hatásos érvet hoz fel e nézet mellett Paul Davies: The Mind of God (magyarul: Davies: Isten Gondolatai) című könyvében. 185. F. Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, 274-287. old. 186. Sok hasznavehetô érv létezik ezen álláspont védelmében. Az egyik hatásos A. Plantinga: God, Freedom and Evil című művében található. 187. Dawkins: The Blind Watchmaker, 21. old. (magyarul: Dawkins: A vak órásmester, 24. old.) 188. Dawkins: The Selfish Gene, xi. old. (magyarul: Dawkins: Az önzô gén, 8. old.) 189. Dawkins: The Blind Watchmaker, xiv. old. (magyarul: Dawkins: A vak órásmester, 5. old.)