Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Wass Albert: Elvész a nyom © Czegei Wass Foundation, 2006 Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. A pap II. A herceg III. A kispolgár IV. A művész V. A bankár VI. A politikus VII. A tudós VIII. A vonat ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. Az elektronikus változat a Kráter Műhely Egyesület 2000-ben megjelent kiadása alapján készült, amelynek ISBN 963 9195 31 6 az azonosítója. Az elektronikus változat a Czegei Wass Foundation engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a Czegei Wass Foundationé. A könyv szövegét Horváthné, Bényei Erika vitte számítógépbe. ======================================================================== I. A pap Egy fadöntô látta meg elsônek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel. Ahogy késôbb kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska evezô s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntô meglátta a bajt, már alig negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétôl nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntôbe beleakadt a rémülettôl a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta, hogy nincs földi erô, ami megállíthatná. És ekkor történt a csoda. Késôbb így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítô sebességgel rohant, már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következô pillanatban alá kellett volna zuhanjon a mélységbe... és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntô kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak remegett minden deszkája a víz erejétôl. Hanem abban a pillanatban, amikor az utolsó gyerek is kimászott belôle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak. Még aznap elterjedt a csoda híre a környezô kis havasalji falvak babonás népe között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklôdve hallgatta végig a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás. -- Isten -- mondta -- az Úr hatalma végtelen. -- Jó-jó -- mosolyodott el a kovács a papos beszéden -- de ha nincs ott az a karó, vagy sziklakô, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna! A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán. De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki húsz évvel ezelôtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erôsebben verte be, mint a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért kellett erôsebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind a kettô ugyanaz? Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még, hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került, ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta, éles levegô, az erdô illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy áttetszô finom üvegbúra, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség. Mint ahogy a tisztviselônek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben -- kötelességen belül, vagy azon felül is talán -- mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentôl való. Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután volt. Valahonnan a Csiribók felôl pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék égen pufók felhôdarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erdô fái és hallani lehetett túl a hegyoldalban a fadöntôk kurjantásait: ,,huuuj-ho... huuuj-ho...'' s a tompa roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidôlt. Az ösvény rendre bekanyarodott a fôvölgybe. A folyó zúgása fölerôsödött, morajjá nôtt s az ösvény fölötti fenyôkrôl ideges percegéssel száraz tűlevelek hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá selyemszônyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegôt. Az átszakadt gát megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltôl cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost -- gondolta a pap, ahogy ott állt az erdôszélen és alánézett a völgyre. -- Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja azt, hol kezdôdik el az ilyesmi...? A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon s a hántolt fenyôtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a szeme egy-egy rezgô füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár, amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti ôket? Mi a célja velök? Mi a célja velem? A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó, amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az eszébe jutott a csónak dolga, amirôl a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt a dolog. Valami furcsa kíváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elôl, a harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult. Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak, aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a zúgásban, hogy mit mondott. Késôbb újra mondott valamit és alámutatott a vízre. A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé. Vajon mit akarhat? -- tűnôdött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint húsz esztendô óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor régen, s azóta haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kíváncsi volt és várt. Nézte a hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a csónak, amirôl a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem élne. Hat gyerek: hat emberi élet... Isten kegyelme végtelen. Idôbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton s megállt a pap mellett. -- Adjon Isten, Hiribi -- köszönt reá a pap. Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán elôrehajolt és görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére. -- Lát ott valamit? Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést: -- Lát valamit ott? A pap odanézett, ahova Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva lengetett a víz ereje. -- Nem! -- ordította bele a vénember fülébe. Semmit se látok! -- Na azért! -- recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentôsen nézett a pap arcába. Egyenesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan lett tôle. -- Mi kellene ott legyen? Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap arcához. -- Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt meg, azt mondja meg nekem! A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó, zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az öregember vállában. -- Na? -- horkant rá az öreg -- hát mit szól ehhez? -- Biztos, hogy ott akadt meg a csónak? De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erôsen ránézett. -- Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna? Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj. -- Jöjjön -- mondta a pap és megijedt a saját hangjától. Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után. Mikor már eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembefordult vele. -- Mit akar mondani? Az öregember meghökkent. -- Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én. A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült mnyét, mint aki csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni. -- Az Úr csodálatosan működik -- mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres. -- He! -- reccsent egyet az öreg Hiribi hangja -- ha mást nem tud, akkor hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa, ez a kérdés. És ezt nem lehet csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem, hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnôttem, megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban, hogy van-e, vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt mondta: Isten az egyetlen segítség. -- Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdô alatt. Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap. Hát ha van, akkor mit kíván tôlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha én Isten kedvében járok, ô is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között, mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak, akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt mondtam: na Isten, én megtettem a magamét úgy, ahogy te kívántad. Most aztán rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam. -- Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És egészen jól megéltem a magam módján huszonegy-néhány évig úgy, hogy nem volt Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az ember nem biztos abban, hogy van-e, vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van. Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt van ni: hat ilyen idegenbôl idevetôdött gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia, mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belôle a hat gyereket. S akkor továbbmegy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízbôl, se cölöp, se egy valamirevaló kô, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná: fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj. Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért nem pusztult el ez a hat is? Mitôl akadt meg a csónak ott, ahol semmi sincs, ami megakassza? Erre feleljen! A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták volna szívni belôle a választ. -- Nem ismerhetjük az Úrnak útjait -- felelte akadozva a tiszteletes -- gyarló emberi elménk nem foghatja föl az Ô szent nagyságát... Az öreg ember sóhajtott. -- Ide figyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ôk tehát azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne, hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan? He? Majd, hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette: -- Mert ha se kô nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami megakaszthat egy csónakot, hacsak nem ...? -- Az Isten -- felelte a pap csöndesen és bólintott -- az Isten nem egy csónakot, de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy van kedve... A vénember felmorgott. -- He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni arra, amit az ember kérdez tôlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak -- és itt az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay mellén a kabátot -- én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ô kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten. Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy, tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni nem lehet. Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek. Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek. Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idôsebb úr volt, akit maga a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott. -- Hallottam az esetrôl, lent a gátnál... -- kezdte. A táborparancsnok összevonta a szemöldökét. -- Az ember nem lehet eléggé elôrelátó ennyi gyerekkel -- felelte -- kétezer gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végzô embereket bôségesen megjutalmaztuk -- tette hozzá sietve -- és gondoskodtam arról is, hogy a halász, akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen... Baradlay idegesen fészkelôdött. -- Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét -- kérdezte félszegen. -- Mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb eseményekrôl... -- Kérem, nagyon szívesen -- udvariaskodott a parancsnok és elôvett egy nagy könyvet -- ez a tábornapló. Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte: -- És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt? A derék úr meglepôdve nézett a papra. -- Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen. Bizonyára egy kô, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt gátak helyén mindég akad. -- És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kô, se cölöp, se semmi, csak a sima, rohanó víz? A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette magát. -- Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem? -- Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét, parancsnok úr. Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána. Aznap este Baradlay tiszteletes elôkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és annak elsô lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévô adatokat: 1. Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16- án. Harmadik gimnazista Budán, a Ferencz József nevelôintézetben. Otthona: Eskô, utolsó posta Eperjes. Apja nagybirtokos. 2. Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista. Apja kereskedô. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193. 3. Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska Ulica 87. 4. Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11. 5. Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd. Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2. 6. Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos. Címük: Königsberg, Landstrasse 56. Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedôlapra fölírta nagy betűkkel: Malomgát, 1913. július 21. Aztán hosszasan ült a csukott füzet elôtt és gondolkodott. A kis petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú, fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten. Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt aludni. De másnap újra elôvette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen egy kérdôjelet rajzolt az ,,Isten'' szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát, gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a következôket: -- ,,Saját szememmel gyôzôdtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt volt, sem kô, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami megakaszthatta volna. Hiribi szerint...'' Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta az utolsó két szót és így folytatta: ,,Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak zátonyra futhasson. Egyetlen lehetôség tehát...'' Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Késôbb kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: ,,Az Úr útjai csodásak.'' Néhány nap múlva kifulladt fadöntôk hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérrôl leemelték, esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Elôször is megtöltött öt zsákot kôvel s egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezôt, leült a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a helyre, ahol annak idején a gyermekek csónakja csodálatosképpen megakadt volt, akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba. Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a szenteskedô vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetôben. Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor: -- Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a módját, mintha a tulajdon édesapját temetné. Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetôkerten, szeme egy fejfán akadt meg, melyen ez állott, égetett betűkkel: ,,Itt nyugszik Hiribi Pál halász élt 66 évet s belehalt Istenbe akit nem hitt de megtalált''. -- Hát ez miféle pogányság? -- hökkent meg a derék úr, -- ki íratta ezt a szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr? A temetôôr is ott volt és a papra nézett, mert ô íratta volt föl ezeket a szavakat a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból. -- Már tessék elhagyni, esperes úr -- mondta -- ômaga kívánta, hogy ez álljék a sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz? Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el, ami a vén Hiribi fejfáján szárad ...? Hát így húzta ki a temetôôr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is tett róla késôbb sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetôôr felelete. Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a világban. De Baradlay tiszteletes belsô szobájában, mélyen a könyvek alatt, a polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint: ,,Eskôi lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben.'' Vagy: ,,Eskôi lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa tetejérôl, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja nem esett.'' ,,1914. január 19. Eskôi levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg.'' Alatta zárójelben: ,,érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte meg a Láthatatlan Kéz?'' Majd tovább: ,,Eskôi lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De vajon hol?'' De akadtak följegyzések a többiekrôl is: ,,Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol.'' ,,1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban vannak a Rotschild-házzal. ,,1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton elsô díjat nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves.'' Végül az utolsó bejegyzés: ,,1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskôi kollégától, aki értesít, hogy Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár fôhadnagy az oroszok ellen vívott elsô ütközetben hôsi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és valamennyinek, aki még következik utána.'' Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé, vagy ki tudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni esztendôk borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját. A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község, ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá összeesküvés címén a román rendôrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja ôszülni kezdett. Szabadonbocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sôt egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ô is a feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben tűnt föl újra a neve, egy ,,Levél haza'' című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben megjelenô egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, Littletown-i ref. lelkész. Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928 tavaszán, amikor fônöke 24 esztendô szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba vonult, ô lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok. Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelôtt létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay tiszteletes úr -- vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay hosszú estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekrôl, az óhazáról és ami rossz volt, az lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve. Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubileumakor már annyi megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belôle. A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S ahogy így a számadáson tűnôdött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell nyújtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt, nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idô, ami eltelt, fölöslegesen telt volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztô izgalom fogja el, hogy miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövôt és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és ... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt? És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késô éjszaka és ezeken gondolkozott, egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga elôtt ráncos arcát, mintha néhány perccel azelôtt mondta volna csak: ,,ha tudom, hogy nincs Isten, éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell... '' Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. ,,vajon én tudom- e hogy van ...?'' döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain ,,vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám, vén féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot s amikor megtudta, amit tudni akart, belehalt a titokba. De én... én miért éltem...? Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higyjem, hanem tudjam is...?'' S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelôtt ott abban a messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett... s hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat, hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott továbbmenni egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van! Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy annak idején adatokat írt bele egy füzetbe s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek s aki az ôáltala megjelölt életek titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme elôtt jelölt meg az Isten hat emberi életet s ô hűtlenül megfeledkezett errôl! Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelôtt otthagyta szeme elôtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ô Istent hirdetve megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtôzött, titok ködébe burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késô még! Talán ez a nagy feladat, amiért élnie kellett s lám ô is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond Hiribi! A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent. A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda fent a padláson. A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a padláslépcsôn. Döbbenve meredt reá. Még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó volt és ráncos, ôsz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek lépcsôn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá. -- Jó reggelt, nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát? Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig. -- Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelôtt elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg! Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész ... És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdôk szélén, egy kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába. ,,Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem. S ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.'' Barátai igyekeztek lebeszélni errôl. ,,Nem jó az'' mondták ,,visszatérni oda, ahol az ember fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa után, az ne térjen vissza az újba.'' Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay tiszteletes csak mosolygott. ,,Valamit elmulasztottam volt annak idején'' mondta ilyenkor ,,s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert.'' ,,Ki tudja, hol vannak azóta'' csóválták a barátok a fejüket ,,nehéz ennyi idô múlva megtalálni valakit, két világháború után... '' De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan. ,,Istennek minden lehetséges'' mondta és egy szép napon hajóra ült. Ez történt 1949 júniusában. ======================================================================== II. A herceg Az eskôi várat valamikor az ezerháromszázas években építették maguknak a Drágffyak. Késôbb, az idôk folyamán többször leégett, de a falak -- jó, derék, másfélméteres terméskôfalak, becsületes talján pallérok munkája -- kibírtak minden vihart és megvárták türelemmel, amíg újra tetôt ácsoltak föléjük. A Rákócziak korában fontos szerepet játszott az eskôi vár ott Eperjes fölött. Itt gyűltek össze idônként a felvidéki urak, meghányni-vetni ország dolgait. Innen indult útnak a nagyságos fejedelem megsegítésére a szabadságharc elsô huszárszázada, a híres Drágffy-század, Drágffy Lôrinc zászlaja alatt. S késôbb itt ütötte föl tanyáját az eperjesi hóhér, a hírhedt császári generális, amíg a félkarú Drágffy Lôrinc úr feje karóra tűzve száradt a vár tornyán, s a hercegné asszony két alig serdült lányával az alagsorban szenvedte halálig a durva osztrák zsoldosok gerjedelmét. De minden váltakozó sors-szeszély ellenére is: az eskôi vár állt. Urai hol vérpadon végezték, hol csatában estek el. Hol hôsként ünnepelték ôket, hol Kufstein vagy Isztambul börtöneiben senyvedtek. De akárhogy is volt: mindég akadt egy Drágffy, aki a viharok múltával valahonnét megtért s a bikafejes címerrôl leverte a pókhálót s a rozsdát. Az eskôi várhoz tartozó uradalmak még mint szállományi birtok kerültek a Drágffyak kezére s a hercegség Nagy Lajos királytól származott. Abból az idôbôl, amikor a Habsburgok még jelentéktelen kis lovagocskák voltak valahol. De mivel késôbb a Drágffy-bika minden alkalommal hadviselô félként állt szemben a kétfejű sassal: ezek az uradalmak idôk folyamán egyre jobban megapadtak. S mikor Drágffy Lajos apja 1869-ben az emigrációból hazatért, már a legtöbb birtok idegenek kezén volt. Schwarzeneggek, Wenckheimek, Pallaviciniek és egyéb, császári egyenruhából díszmagyarba átöltözködött családok terpeszkedtek a különbözô elkobzott Drágffy-kúriákban s az eskôi vár csak azért nem kellett senkinek, mert romokban állott megint, mint annyiszor már, s a hozzá tartozó sovány, elvadult földek nem csábították bô jövedelmekkel az új urakat. Mikor a millenniumi esztendôkben Ferencz József császár és király Eperjes városát legmagasabb látogatásával megtisztelte, az eskôi vár újra födél alatt állott, s a körülötte elterülô ezernégyszáz holdas birtok is úgy-ahogy jövedelmezni kezdett. A városi tanács szerette volna a koronás vendéget az eskôi várba elszállásolni, de az öreg Drágffy ügyesen kitért a megtiszteltetés elôl, mondván, hogy vendégszobái még nincsenek bebútorozva, mivelhogy a régi bútorokat Ôfelsége kozák szövetségesei annak idején kegyesek voltak eltüzelni. Az ünnepélyes bankettrôl azonban nem vonhatta ki magát semmiképpen, amit Eperjes város az uralkodó tiszteletére adott. Nem azért, mert ô volt a környék legidôsebb fôura, hanem mert az egyik rossznyelvű ,,új szomszéd'', egy bizonyos báró Schwarzenegg, azt találta mondani valahol, hogy a vén rebellis Drágffynak alig lesz bátorsága szembenézni koronás királyával. Ez a mondás valahogy a fülébe jutott, s mivel egy Drágffy nem engedhette meg magának, hogy azt higgyék róla: nem mer egy Habsburg szemébe nézni, hát ha morogva is, de megjelent a banketten. Még pedig fekete díszmagyarban. S mikor a polgármester megkérte, hogy mint a jelenlevô legidôsebb úr ô mondja a királyra a pohárköszöntôt: elvállalta azt is. -- Midôn Kossuth Lajossal, Magyarország törvényes kormányzójával együtt a száműzetés keserű kenyerét ettem -- kezdte el általános megdöbbenés közepette híres pohárköszöntôjét a fekete magyarruhás Drágffy Lôrinc, -- nem hittem volna, hogy valaha is pohárral a kezemben köszönthetem föl császári fölségedet. Hogy ez mégis megtörténhetett, ezt csakis egyedül az Úristen csodálatos szándékának tarthatom, ki mindenkit önmaga által jutalmaz, vagy büntet. Hogy én a kufsteini várbörtönben hôsi halált halt öcsémért s mindazon többi, gyalázatosan kiirtott, igaz magyarokért holtomiglan viselt gyászruhámban most Fölséged szemébe nézhetek: ez nem csupán azt jelenti, hogy az osztrák császárból az Úristen akarata folytán magyar király lett, hanem jelenti azt is, hogy Krisztus urunk tanítása öregségemre, ímé, bétellett rajtam. Mert ha feledni nem is tudok, de megbocsátani igen. Isten hozta Fölségedet e sokat szenvedett nép közé, nemes Eperjes városába! Hogy Ferencz József császár és király miként vélekedett az öreg Drágffy beszédét illetôen, az nem derült ki soha. Tény csak annyi, hogy a bankett után azonnal elhagyta Eperjest és soha többet nem kereste föl. Azonban annál többet beszéltek róla a környékbeli urak. Egy részük az égbekiáltó tapintatlanság fölött való szent felháborodással, más részük kaján elégtétellel. Mindenesetre ennek a beszédnek a nimbusza élete végéig elkísérte Eskô urát. És az igazság kedvéért azt sem szabad elhallgatni, hogy semmiféle hivatalos hátrányuk nem lett a merész szavaknak, még gazdasági vonatkozásban sem. Az eskôi uradalmat hamarosan mintagazdasággá nyilvánították. Ez azonban már nem az öreg Drágffy herceg érdeme volt, hanem a fiáé, aki külföldön végezte a gazdasági tanulmányait és az egész országban elsôrendű szakembernek ismerték el. Drágffy Lajos újrendszerű tehenészetet, sertéshizlaldát és egyéb korszerű újításokat honosított meg. Tenyészállatai az 1900-as évek elején egyre-másra nyerték a díjakat. Szeszgyárat építtetett és a mezôgazdaság iparosítását hirdette több helyen tartott szakelôadásaiban. Külföldrôl állandóan hozatta az újabbnál újabb gépeket és nemcsak saját üzemét szerelte föl velök, de rendre a környékbeli kisgazdákat is rászoktatta a nagyobb teljesítôképességű mezôgazdasági gépek használatára. Mikor Drágffy Lajos herceg 1914-ben, az oroszokkal vívott elsô ütközetben elesett -- önként jelentkezett harctéri szolgálatra, mint tartalékos huszárfôhadnagy, bár módjában lett volna fölmentetnie magát -- az eskôi uradalom gazda nélkül maradt. Gergely tizennégy éves volt akkor. Anyja, egy ideges, törékeny asszony, akinek a háztartás irányításán kívül egyéb tapasztalata az eskôi dolgokkal kapcsolatban nem volt, elsô perctôl kezdve képtelennek mutatkozott arra, hogy a gazdaság vezetését a kezébe vegye. Mindent egy intézô csinált. Aminek eredménye az lett, hogy öt év múlva, mikor a vesztett háború következményeként Felsô-Magyarország s vele együtt Eskô is cseh megszállás alá került, a birtok pénzügyi helyzete éppen olyan zilált volt, mint maga az egész ország. Így történhetett, hogy amikor két évre rá a csehszlovák kormány politikai megtorlásként végrehajtotta a magyar urak javai fölött az új földbirtokreformot, az ily módon megnyirbált eskôi uradalom máról holnapra összeomlott. Az intézô átköltözött saját birtokára, amit az utolsó évek gazdátlanságában ügyesen összetakarékoskodott magának s a hercegné egyedül maradt. Drágffy Gergely ekkor lett huszonegy éves. A mezôgazdasági akadémiát már elvégezte és egy évet hallgatott a közgazdasági egyetemen is, ahol a doktorátust akarta letenni. Arra a hírre, hogy az anyja egyedül maradt a birtok romjaival, abbahagyta tanulmányait és hazament. Magas, barna fiatalember volt Drágffy Gergely, komoly és zárkózott. Gyorsan áttekintette a helyzetet és józanul, tárgyilagosan ítélt. Szegények lettünk -- mondta az anyjának, hazatérését követô napon -- aszerint kell éljünk tehát. Az ember addig nyújtózzék, ameddig a takarója ér. A hercegnô sóhajtott és mindent ráhagyott a fiára. A vár nagyobbik szárnyát lezárták és a kisebbikbe húzódtak vissza. A fölösleges cselédséget elbocsátották, csak egy szakácsnét, egy szobalányt és egy kocsist tartottak meg a belsô személyzetbôl. Csöndes, visszavonult esztendôk következtek. A hercegnét egész nap ott lehetett látni a veteményeskert ágyásai között, törékenyen, de szívós akaraterôvel gyomlált, kapált, ültetett és öntözött reggeltôl estig. Drágffy Gergely maga ült a traktoron és szántotta a megmaradt földet, reggel négykor kelt és késô este került csak ágyba. De az ötszáz holdra zsugorodott birtok néhány év alatt kivirult a keze alatt. Az elhanyagolt épületek visszanyerték régi alakjukat, az istállók megteltek gondosan ápolt tenyészállatokkal. Azonban a lassanként visszatérô jómód semmit sem változtatott az elkezdett életmódon. Gergely továbbra is reggeltôl estig a gazdaságot bújta, a hercegné pedig a kerti ágyasai között matatott, hiába volt újra kertésze. Talán a megszokás tette, de lehet, hogy volt ebben a munkába menekülésben valami egyéb is: az önvédelem magábazárkózása egy környezô idegen világgal szemben. Lent az országúton cseh urak autói nyargaltak, idegen emberek ültek a hivatalokban és gyűlölettel néztek föl a várra, mely az ô propaganda- szólamaik ellenére is konokul hirdette tovább is az ezeréves magyar múltat. Egy fiatal cseh állatorvos, akit a tenyészállatok felülvizsgálatára küldtek ki Prágából, s aki körútja folyamán Eskôt is fölkereste, este a kandalló mellett megkérdezte Drágffy Gergelyt: -- Mondja kérem, mi szüksége van magának arra, hogy beleölje magát a munkába? Van pénze, jól menô gazdasága, miért nem tart egy gazdatisztet s miért nem él úgy, mint nálunk Prágában az ilyen vagyonos fiatalemberek? Drágffy Gergely ránézett és keskeny ajkain alig észlelhetô mosoly játszott. -- Mert magyar vagyok, állatorvos úr. A cseh fiatalember rágyújtott egy cigarettára és hosszasan nézte a kandalló tüzét. Aztán bólintott. -- Értem. Az ilyenek mint maga veszedelmesebbek mint azok a tüzesfejű összeesküvôk, akiket idônként a rendôreink lefognak. Maguk az igazi összeesküvôk. És veszedelmesek. Mert dolgoznak. Mert hallgatnak. Mert rokonszenvesek. Ez a cseh állatorvos késôbb is gyakran megfordult az eskôi várban. Az ô utánajárására nyilvánította a prágai minisztérium a Drágffy-birtokot mintagazdasággá, ami különbözô elônyökkel járt. Egy alkalommal, ez már 1928-ban volt, miután végigjárták az istállókat, az állatorvos hirtelen Drágffy Gergelyhez fordult. -- Most jut eszembe -- mondta -- találkoztam valakivel Prágában, aki ismeri magát! Egy kis boltos, véletlenül kerültem össze vele. Vranának hívják. Ugyanabban az utcában van a boltja, ahol a szüleim laknak. -- Vrana? -- csodálkozott Drágffy -- nem emlékszem e névre. -- Azt mondja, hogy valami iskolai kirándulás alkalmával együtt voltak egy csónakban, amelyikkel valami baleset történt. Majdnem bekerültek egy vízesésbe... -- Hogyne! -- örvendezett meg Drágffy a megtalált emlékezésnek -- persze, a csónak! Hogy mondta a nevét? ,,Vrana''. -- Vrana, Vrana... azt hiszem emlékszem is reá. Egy kis sápadt fiú volt... érdekes, hogy milyen kicsi a világ... Az állatorvos bólintott. -- Nagyon rendes, szorgalmas ember ez a Vrana. Ha minden ember olyan lenne, mint maguk ketten... Drágffy nevetett. -- Mibôl élnének akkor a politikusok? -- Akkor nem lennének politikusok -- felelte egyszerűen az állatorvos -- és a világ sokkal békésebb lenne. Mondja meg Vranának, hogy üdvözlöm -- váltott egyet a beszéden Drágffy -- és nagyon örvendenék, ha egyszer fölkeresne. -- Megmondom neki. Errôl a beszélgetésrôl késôbb megfeledkezett egészen. Vrana nem jelentkezett soha és egy év múlva az állatorvost is elhelyezték máshova, többet nem találkoztak össze. Drágffy Gergely akkor házasodott meg. Az elsô kezdeményezô lépés ezen az úton a hercegné részérôl történt, aki egy téli estén egészen váratlanul azt mondta a fiának: -- Fölmehetnél igazában egy kicsit farsangolni Pestre. Elôször is rád férne egy kis kikapcsolódás, másrészt nem ártana, ha megmutogatnád magadat a társaságban s végül házasság szempontjából is ideje volna már körülnézned. A régi vadásztrófeákkal telezsúfolt kis pipázóban ültek, a kandalló elôtt. Drágffy Gergely megütközve nézett az anyjára. Egy ideig gondolkozott, aztán józan, tárgyilagos hangon mondta: -- Amit a házasságról mond, mama, abban lehet, hogy igaza van. Talán tényleg ideje lesz körülnézni. Az ezévi tenyészállatvásárra feltétlenül leutazom. Amúgy is kanokat akarok cserélni. A hercegné ideges, sovány arca rángatódzni kezdett az elképedéstôl. -- Mit beszélsz itt tenyészállatvásárról! Én farsangot mondtam! Gergely elnevette magát és megcsókolta a kékeres, szikár kezet. -- Ne haragudjon, mama, az olyasmi engem nem érdekel. S idôm sincs rá. Feleséget pedig megfelelôbbet találok magamnak a mezôgazdasági kiállításokon, mint a báltermekben. Júniusban Drágffy Gergely valóban leutazott Budapestre a mezôgazdasági kiállításra és tenyészállatvásárra. Nyolc év óta elôször lépte át a határt, melyet a történelem szeszélye Eskô és Budapest közé meghúzott. A régi ismerôsök és rokonok kíváncsi idegenkedéssel fogadták. Különcnek nevezett életmódjáról sok kósza hír járta a léha budapesti társaság köreiben és ezek az elkényeztetett szalon-lovagok úgy néztek a váratlanul felbukkant ,,vadember''-re, mint ahogy egy ôrültre szokás nézni, akirôl nem lehet még tudni, hogy veszedelmes-e, vagy nem. Azonban hamarosan rájöttek, hogy a fiatal Drágffy nem veszedelmes, csak ôrült. Teákra, estélyekre nem jött el, hiába hívták meg. A pezsgôt nem szerette, borból is keveset ivott. Mulatóhelyekre nem lehetett elcsalni, a kaszinót messzire elkerülte és kártyázni sem akart. Egész nap a kiállítást bújta és étkezni nem a Hungáriába járt, vagy a Vadászkürtbe, hanem beült a kiállítás valamelyik sátrába és idôs, komoly gazdaemberek társaságában megevett egy paprikás tokányt. Viszont Drágffy Gergely sokkal jobban érezte magát itt, mint a Hungáriában. Régi gazdászbarátaival találkozott össze, meg apja hajdani barátaival, komoly gazdákkal, akik üzemeiket korszerűen vezették s akik azonnal megérezték benne is, mint annak idején apjában, a szakmabeli társat és örömmel ültek vele össze beszélgetni. A kiállítás hatodik napján, a kétéves csikók bemutatója alatt ismerkedett meg Maldegem Júliával. A Maldegem bárók az ezernyolcszázas évek elején származtak be Magyarországra, valahonnan Belgiumból. Császári hivatalnokok voltak, akik hasznosan helyezkedtek el és jól házasodtak és így minden különösebb fáradtság nélkül összegyűjtöttek egy jó húszezer holdat kitevô uradalmat. Erôs, csontos, szôke leány volt Maldegem Júlia, valószínűtlenül kék szemekkel. Nem kimondottan szép, de valami egészséges vidám varázs áradt belôle, valami okos és józan derű, ami alkalmas volt arra, hogy fölkeltse a férfiak figyelmét. A megismerkedés egészen hétköznapi módon jött létre. A kétéves csikókat vezették föl a tribünök elé és Drágffy Gergely, akit a lótenyésztés nem érdekelt, hamarosan hátravonult a falatozóba. Az asztaloknál vászonruhás vidéki urak söröztek s ahogy áthaladt közöttük, valaki vidáman ráköszönt: -- Szervusz Gergely! Hát téged is lehet látni? Egy hajdani évfolyamtársa volt a magyaróvári akadémiáról. Csontos, szikár öregúr társaságában ült. Drágffy odament és bemutatkozott. -- Maldegem -- morogta az öregúr -- Drágffy Lajos fia vagy? -- Igen. -- Ösmertem apádat. Aztán egy pohár sör és sültkolbász mellett felelevenítették a hajdani cimborával a régi vidám gazdászidôket és a sátor sarkában a cigány feléjük fordulva elkezdte húzni, hogy ,,Óvár, Óvár, Magyaróvár, te vagy az oka mindennek...!'' Az öregúr szótlanul ült mellettük és itta a sörét. Egyszer csak valaki megállt az asztal mellett: -- A leányom -- mondta az öreg Maldegem és egy bizonytalan kézmozdulatot tett a levegôben. Drágffy felállt, meghajtotta magát és elmorogta a nevét. A lánynak nagy, nyugodt, hűvös keze volt. -- Na, kész a vásár? -- kérdezte s leült az apja mellé. Az öreg fölmordult. -- Józsi beleszeretett a bikájába. Azért a pénzért fôispánt veszek, nem bikát. -- Fôispánt lehet -- válaszolta a másik -- de annak a bornyai nem lesznek rekord-tejelôk. -- Ezernyolcszázat megér, többet nem. -- Kétezer. Egyre jobban nekitüzesedtek az alkunak. A leány Drágffyhoz fordult. -- Nem volt a kétéveseknél? Néhány gyönyörű példányt vezettek el. -- Nem érdekelnek a lovak. Csodálkozva nézett rá. -- Hogy lehet az? Nem lovagol? -- De azt igen. Ha szükségem van jó hátaslóra, veszek magamnak. Azonban a lótenyésztés ma már inkább költséges szórakozás, mint rentábilis üzem. Különösen nálunk, Felvidéken, ahol a legelôket kisajátították. -- Lehet, hogy igaza van. Azonban szép szórakozás. -- Egy mezôgazdasági vállalkozásnak nem az a célja, hogy szórakoztasson, hanem hogy termeljen. A lány figyelmesen megnézte Drágffyt, aztán mosolyogva bólintott. -- Igaza van. Mi sem tartunk ménest. De sokan vannak még mindig, akiknek ez a szenvedélyük. S mert minden fölnevelt csikót külön megszeretnek, alig lehet tôlük lovat venni. Lóállományukkal párhuzamban nônek az adósságaik is, szokta mondani apám. De mi a véleménye az angóra-nyulakról? Én most kezdtem el száz példánnyal, de föl szeretnék menni hatszázig. Gondos ápolást igényelnek ugyan, de az angóraszôr külföldön nagy divat és jól fizetik. Ha sűrűn cseréli az ember a kanokat, betegséggel szemben is elég ellenállók... Most Drágffy nézte meg figyelmesen a lányt. Este együtt vacsoráztak és másnap azt mondta az öreg Maldegem: -- Lejöhetnél pár napra Gecsére, ha már itt vagy. Megnézhetnéd legalább a kansüldôket. Talán csinálhatnánk egy cserét. Három hétig maradt oda Drágffy Gergely a tenyészállatvásárral kapcsolatban. A gazdaság dolgait ezalatt Jurkó vezette Eskôn, a ,,kis Jurkó'' a régi parádéskocsisnak, az ,,öreg Jurkónak'' volt a fia és ugyanúgy mint az apja, ô is lovászgyerekként kezdte az életét az eskôi uradalom istállójában. A lovászgyerekbôl kisinas lett, majd a birtok összeomlása után olyan mindenes szerepet töltött be a hercegné mellett. Késôbb Drágffy Gergely elküldte Kassára, egy gazdasági tanfolyamra a körülbelül egyidôs ,,kis Jurkót'' és annak elvégzése után olyan ispán- félét csinált belôle maga mellett. A Jurkók nemzedékek óta ott szolgáltak az eskôi uradalomban, hűségesek voltak és becsületesek és már az ,,öreg Jurkó'' is olyan családtag-félének számított. ,,Kis Jurkó'' is vitte tovább ezt a hűséget és becsületességet és rendre annyira beletanult Drágffy Gergely mellett a gazdálkodásba, hogy bátran magára lehetett hagyni néhány hétre. Öreg Jurkó, aki már nyugalomba vonulva élt a régi kocsisházban, hosszú erkölcsi oktatásokban részesítette a fiát, valahányszor rábízták néhány napra a gabonás kulcsait. De ezek az erkölcsi intések egészen feleslegesek voltak: ,,kis Jurkó'' körül nem történhetett baj, ô már a családhoz tartozott egészen. Minden este bekopogtatott illedelmesen a szalonba, ahol a hercegné ilyenkor egymagában vacsorázgatott és tisztességtudóan álldogálva elôtte, elmondott mindent, ami aznap a gazdaságban történt. Mikor Drágffy Gergely három hét múlva hazatért a tenyészállatvásárról, ,,kis Jurkó'' már az eperjesi állomáson várta a kocsival és egyenesen a majorudvarra hajtott a gazdájával. Gergely félóra alatt végignézett mindent. -- Jól van, Jurkó -- mondta -- ügyesen csináltad. Kiválaszthatsz magadnak egyet az üszôborjak közül. Jurkónak a dicséret többet ért mint minden üszôborjú, csak úgy ragyogott az arca tôle. De még elmentek azon nyomban a borjak rekeszéhez is és ki kellett válassza magának az ajándékot. Mikor mindezzel megvolt, csak akkor jutott ideje Drágffy Gergelynek, hogy fölmenjen a várba és leverje magáról az út porát. Átöltözött és megkereste az anyját a veteményeskertben. -- Eljegyeztem Maldegem Júliát, mama -- mondta egyszerűen, minden bevezetés nélkül, miután kezet csókolt neki. -- Remélem, nincs kifogása ellene? A hercegné éppen a hagymaágyás földjét lazította egy könnyű kis kapával. Széleskarimájú szalmakalapja alól csodálkozva nézett a fiára, de ez a csodálkozás nagyobbára tettetés volt, mert a figyelmes budapesti rokonok már beszámoltak neki levélben Gergely gecsei útjáról. -- Maldegem Tivadar leányát? -- kérdezte, mintha akkor hallana elôször a dologról. -- Igen. Háromezer hold van a nevére írva Tülkösön. Megnéztem. Jó földek, rendben tartott üzem. Ötszázezer pengôt áthozunk ide. Négy új silót építünk, kibôvítjük a hizlaldát és gondoltam arra, hogy talán egy olajprést is beállítunk. Itt laknánk Eskôn, ha mama megengedi. A hercegné elgondolkodva ingatta keskeny fejét a nagy szalmakalap alatt, mint aki csodálkozik valamin. -- A Maldegemek takarékos emberek -- mondta aztán, beleilleszkedve a fia tárgyilagos, üzleti hangjába -- gyűjtöttek is szépen. Ha nem mindég úgy, ahogy az nekünk, Drágffyaknak, ízlésünk szerint való. De hát a múltat el kell egyszer már feledni. Sóhajtott, majd mint aki ráébred, hogy valamirôl megfeledkezett, átölelte a fiát és megcsókolta. Adja az Isten, hogy boldogok legyetek. Az esküvô Gecsén volt. Utána Svájcba utaztak -- Júlia egy híres angóranyúl-tenyészetet akart fölkeresni Baselben -- onnan átmentek Németországba, az új mintájú olajprések munkáját megtekinteni és három hét múlva már Eskôn voltak, mert a hizlalda építkezéseit még a fagy beállta elôtt be akarták fejezni. Mikor Maldegem Júlia nagy szürke túrakocsija megállt a várkapu elôtt, öreg Jurkó fatálcán sót és kenyeret nyújtott át a fiatal hercegi párnak s amíg levett kalappal a párszavas üdvözlôbeszédet mondta, hosszú ezüstös haján megcsillant a kora ôszi nap. Mögötte ott állt az egész cselédség, kis Jurkóval az élen és lelkes éljenzéssel tette rá a pontot a köszöntô végére. Utána csapra vertek az udvaron egy hordó bort s az új asszony bevonult a várba. Egy évre rá megszületett az elsô fiú, akit Lajosnak kereszteltek. 1932-ben jött egy leány és két évre rá újra egy leány. Ezt végül 1936-ban egy fiú követte megint. Ebben az évben halt meg az öreg hercegné. A temetésre rengetegen jöttek el s a kripta körüli dombot megszállva tartották a falu szegényei, akik ôszinte és igaz könnyeket sírtak azon a napon. Áldozatos lelkérôl félóránál többet beszélt a meghatódott öreg eskôi pap, aztán a kriptát befalazták s az élet haladt tovább. Az eskôi gazdaság ekkor már újra elérte hajdani színvonalát. A csehszlovák állam nem fösvénykedett a többtermelési jutalmakkal. Évente öt-hat, szakiskolák által hivatalosan kiküldött gyakornok kapott Drágffy aláírásával munkabizonyítványt a birtokon végzett tanulmányáról és szorgalmáról. Az eskôi gazdakör mintájára, melyet Drágffy Gergely alapított már évekkel azelôtt és látott el mezôgazdasági fölszereléssel, egyre-másra alakultak meg újabb és újabb gazdakörök a Felvidék magyar falvaiban. Valamennyi gazdakör Drágffy herceg irányítása alatt állott, ami magában véve is temérdek munkát jelentett. De Maldegem Júliában remek fegyvertársat kapott. Nemcsak hogy a gazdaság vezetésébôl kivette a maga részét -- a tyúkászat, az angóranyúltelep és a tejgazdaság teljesen a hercegné hatáskörébe tartozott -- de ugyanakkor ott szerepelt az új lendülettel meginduló nôegylet élén is. Háziipari, szövô- és varró-tanfolyamokat szervezett, kiállításokat rendezett és elindított egy csecsemôvédelmi mozgalmat. Az eskôi vár élete egyetlen nagy szervezési központtá alakult át rendre megint, mint annyiszor már a századok folyamán, mindössze, hogy a fölkelés, amely onnan elindult, nem fegyveres harc volt, hanem a munka összefogása, egy tervszerű, békés szabadságharc. Egy elnyomott gazdanép okos önvédelme a fegyveres erôszakkal szemben. Abban az évben, amikor a hercegné meghalt, lépett be Juhos Klára Drágffy Gergely életébe. Ez a Juhos Klára egy nagy nyomorúságban élô református lévitának volt a leánya, aki nyolc gyermekével egy eldugott kis hegyi faluban élt. Klára elvégezte a tanítóképzôt, de magyar származása miatt nem kapván állást a csehszlovák állami iskolákban, kénytelen volt nevelônônek menni. Így került Eskôre. Huszonkét éves volt, nyúlánk, barna és izgatóan érdekes. Drágffy Gergely harminchat éves volt akkor, négy gyermek apja, de még nem tudta, hogy mi a szerelem. Egyszerűen nem ért rá eddig ezzel a kérdéssel foglalkozni. Feleségül vett egy asszonyt, mert az életüzem termelési sorrendje megkívánta, de házassága és együttélése ezzel az asszonnyal semmivel sem volt más, mint egy sikeres gazdasági vállalkozás, mely alapos megfontolással, a partner szakszerű kiválasztásával és kellô szervezési képességgel jött létre, de melynek ahhoz a valamihez, amit általában szívnek neveznek, vajmi kevés köze volt. Erre egy nyári éjszakán jött rá, amikor az irodából jövet, ahol éjfélig dolgozott az üzemi számadásokon, a hűvös és homályos folyosón egy könnyű, karcsú leányalakot látott egy félig nyitott ajtóban állani. Egy pillanaton múlt az egész. Csak megtorpant a szótlanul várakozó leányalak elôtt és hosszasan a szemébe nézett. Azon az éjszakán tudta meg Drágffy Gergely, hogy mi a szerelem. Ettôl a naptól kezdve ifjúságának munkába eltékozolt évei egy iszonyú csókszomjúságba csúcsosodtak össze s mert származásánál és nevelésénél fogva úr volt, rendhez szokott és rendet tisztelô: úgy fogadta ezt a rászakadó szerelmet, mint egy elemi csapást, ami elôl kitérni nem lehet s amit azért igyekezni kell méltósággal elviselni. Júlia hercegné a maga langyos belga vérmérsékleténél fogva elôször meg sem értette, hogy mirôl van szó. Aztán, mert asszony volt, mértéktelenül felháborodott benne a hiúság. Mi lesz, ha az emberek megtudják? De végül, mert okos asszony volt, belenyugodott abba, hogy az ilyesmi elôfordul. Úgy látszik, hozzátartozik a férfi természethez. A lényeg az, hogy nem kell nagy dolgot csinálni belôle. Majd ahogy jött, úgy el is megy. Minden üzemben elôfordulnak itt-ott balesetek. Jégverés, baromfivész, meg ilyesmi. Attól az üzem még nem áll meg. Így aztán eszébe se jutott Júlia hercegnének, hogy elküldje Juhos Klárát a háztól, vagy jelenetet rendezzen a férjének. Tette magát, mintha nem vett volna észre semmit. Éppen csak hogy vendégeket nem hívott a házhoz és ô maga gyakrabban utazott el rokonokat látogatni, mint máskor. Juhos Klára egy évet töltött el Eskôn s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul is távozott. Búcsú nélkül éjszaka. Egy gyakornok szöktette meg. De az alatt az év alatt, amíg ott volt, elindított valamit, amit nem lehetett többé megállítani. Talán a Gelencsér-üggyel kezdôdött a dolog. Ez a Gelencsér másodkondás volt és az ô keze alá tartoztak a malacos kocák. Német mintájú, szellôs, tiszta istállójuk volt a törzskönyvezett kocáknak, minden rekesz fölött fehérre festett tábla hirdette az állat nevét, számát, életkorát és malacainak a számát. Nyolcvan törzskönyvezett kocája volt a gazdaságnak, melyek évente kétszer malacoztak. A kocák és malacok fejadagjait és azok keverési arányszámát maga a herceg állította össze különbözô táblázatok alapján és azoknak szigorú betartása a kondások kötelessége volt. Gelencsérrel már máskor is történt baj. Ugyanis Gelencsér ivott. Jó kondás volt egyébként, de ivott. Sokat ivott és gyakran. S amikor részeg volt, akkor nem tartotta be az elôírást és összevissza keverte a kocák és malacok ételét, úgy, hogy azok vagy igen sokat, vagy igen keveset kaptak és a heti méréseknél a fejlôdési görbe ilyenkor bicsaklott egyet. Ezen a télen újra sok baj volt Gelencsérrel. A nyolcvan koca elválasztás elôtt állott s hatszázegynéhány ôszi malac megfelelô takarmányozása ugyancsak alapos gondot igényelt. November óta többször elôfordult, hogy részegen állított be és összecserélte az etetôládákat, a mérôedényeket, vagy elfelejtett tiszta szalmát tenni a kocák alá. Egy nap azonban, ez december elején történt, részegségében néhány etetôládába takarmánykeverék helyett tisztán csak foszforsavas meszet tett, amibôl egyébként csak egy evôkanálnyi kellett volna. Tizennyolc malac megdöglött s további húsz megbetegedett. Gelencsérnek mennie kellett. A felmondása máról holnapra szólt, azzal az engedménnyel, hogy nagy családjára való tekintettel január elsejéig bent lakhat az uradalmi cselédházban. A csapás, ami Gelencséréket ezáltal érte, azért volt súlyosabb, mintha máshonnan küldték volna el, mivel Eskôn cselédnek lenni különleges kiváltságot jelentett. Elôször is a herceg, aki a németországi gazdasági üzemek mintájára alkalmazottaitól alapos és lelkiismeretes munkát követelt, meg is fizette ôket ezért. A cselédbérek Eskôn általában ötven százalékkal magasabbak voltak, mint máshol. Másodszor az eskôi cselédlakások más gazdaságokban ispáni lakásnak is beillettek volna. Száraz, meleg, egészséges épületek voltak, családonként két szoba-konyhára beosztva, külön kerttel, tejilletménnyel a gyermekek száma szerint és sok más szociális vívmánnyal. Természetes tehát, hogy akinek sikerült Eskôre bejutni, az igyekezett, hogy ott is maradhasson. Két héttel a sajnálatos esemény után Gelencsér kihallgatásra jelentkezett az irodán. Színjózan volt. Aszottan, szomorúan, szerencsétlenül állt a herceg elôtt. -- Fôméltóságú uram, engedelemmel esedezem, ne méltóztassék haragudni reám... A herceg számadásai fölé hajolva bólintott. -- Nem haragszom magára, Gelencsér. Fizetését elsejéig hiánytalanul megkapja. A kárért, amit okozott, nem vonunk le semmit. Én vagyok a hibás, mert már régen el kellett volna bocsássam magát. Az olyan ember, aki iszik, nem alkalmas arra, hogy felelôsségteljes munkát bízzanak rá. Van még valami kívánsága? -- Nyolc gyermekem van, fôméltóságú uram, nyolc gyermekem... Drágffy Gergely csodálkozva emelte föl a fejét. -- Mit csináljak? Akkor jussanak eszébe a gyermekei, amikor italra költi a keresetét. Szokjon le a részegségérôl s ha újra állásba kerül, becsülje meg magát. Gelencsér leszegett fejjel állt és zavartan forgatta bütykös kezében a kalapját. -- Kíván még valamit? -- Ne méltóztassék elküldeni. Esküszöm az élô Istenre, hogy nem iszom egy kortyot sem, soha többet! A herceg csodálkozva húzta föl szemöldökét. -- Ne küldjem el? Hiszen már két hete más végzi a munkáját. Közben új kondást is fogadtam, január másodikán költözik be a házba. Gelencsér barátom, ez itt mezôgazdasági üzem s nem vendéglô, ahol akkor jár ki s be az ember, amikor jólesik! Gelencsér nem szólt többet, csak lehajtotta a fejét és elment. S másnap fölkötötte magát a padlás gerendájára. Hát ez volt a Gelencsér- ügy. Néhány baloldali újságíró kiszimatolta a dolgot s gyűlölködô cikkek jelentek meg a feudalista magyar várúrról, aki halálba kergeti jobbágyait. De nem ez volt a lényeges. Gelencsér temetését követô napon Klára kisasszony, a kis hercegek nevelônôje, beállított a kondásházba. Félórát töltött ott az asszonnyal s a nyolc árván maradt gyerekkel. Másnap a herceg magához hívatta az irodába a legidôsebb Gelencsér fiút, egy tizenhat éves kamaszt és fölfogadta a tehénistállóba, fickónak. Ugyanakkor parancsot adott Jurkónak, hogy béreljék ki a községtôl azt az üresen álló faluvégi házat, melyet pár héttel ezelôtt fölkínáltak volt az uradalomnak és költöztessék oda a Gelencsér-családot. Karácsony elsô napján Klára kisasszony újra megjelent Gelencséréknél, most már a faluvégi házban és különbözô ajándékokat adott át, többek között ruhákat és lábbeliket a gyerekeknek és az asszonynak ötszáz cseh koronát. Újév után Juhos Klára összeíratta az eskôi lelkésszel azoknak a gyerekeknek a névsorát, akik az elemi iskolát jelesen végezték el, de nem volt módjukban továbbképeztetni magukat. Ezeket a herceg rendre elhelyezte különbözô szakiskolákban, hajlamaiknak és képességeiknek megfelelôen. Közöttük volt a második Gelencsér-fiú és az egyik leány. Ugyanakkor néhány ösztöndíjat is létesített a prágai s a budapesti egyetemeken, felvidéki magyar diákok számára. A legidôsebb Gelencsér- fiút pedig gazdasági szakiskolába küldte, egyenesen a tehénistállóból, hadd legyen majd Jurkó keze alatt ispán belôle. Ezek voltak hát azok a nyomok, amiket Juhos Klára maga után hagyott, amikor egy éjszaka váratlanul eltűnt az egyik gyakornokkal. Drágffy Gergely néhány napig szédült volt, annyira meglepte Juhos Klára szökése. De aztán nem volt ideje arra, hogy önmagával foglalkozzék. Bár a gazdaság Jurkó keze alatt szinte magától is ment volna már, azonban ott voltak a gazdakörök, a szervezésben levô szövetkezetek, a lassan életerôre kapó, gyökerérôl lemetszett magyarság gazdasági beszervezése. Kettôzött erôvel feküdt bele ebbe a munkába. A választások alkalmával felszólították a magyarság politikai vezetôi, hogy vállaljon képviselôséget, de erre csak nevetve rázta meg a fejét. -- Én csak a gazdasági oldalon politizálok s az én politikám azért idôtállóbb, mint a politikusoké -- mondta. Pedig a világesemények már kezdték akkor elôrevetni árnyékukat. Elôször csak néhány türelmetlen újságcikk a prágai lapokban. Néhány éleshangú parlamenti beszéd. Aztán egy-két tüntetés. Bevert kirakatok. Szigorított rendeletek. Prágában néhány magyar képviselôt megvertek az utcán. Németeket tartóztattak le. Cseh egyetemi hallgatók pisztollyal és gumibottal felszerelve magyar falvakra törtek rá és szétkergették a gazdagyűléseket. Papokat hurcoltak el éjszaka. Tanítókat vertek véresre. Valaminek jönnie kellett, érezte mindenki. A szaga ott volt a levegôben, mint a kitörni készülô viharnak. Aztán jött. Az eskôi várban zárt ajtók mögött hallgatták a rádiót. A németek átlépték a cseh határt. Prága és Pozsony között német utasokat dobtak ki a menô vonatból. Kassán magyarokat öltek. Horthy kormányzó napiparancsot intézett a magyar honvédséghez. Szlovákia különvált Csehországtól. A magyar hadsereg megindult Kassa felszabadítására. Ott ültek a rádió mellett, ketten. Este volt. Júlia hercegné csillogó szemekkel, Drágffy Gergely összeráncolt homlokkal, komoran. Az ablak csörömpölt, valaki bedobott egy követ. A herceg az ablakhoz ugrott. A fasor homályában már csak néhány futó alak látszott. -- Ha fejükre állnak, akkor is itt lesznek néhány nap múlva a magyar katonák! -- mondta a hercegné haragosan. De Drágffy Gergely csak megrázta a fejét. -- Nem lesz jó vége -- mondta csendesen és elgondolkozva -- gyűlölettel nem lehet békességet csinálni s békesség nélkül nincs fejlôdés, nincs élet, nincs semmi. Aztán néhány nap múlva kiderült, hogy Eskô Szlovákiában maradt. Így döntöttek a németek. A vár ablakából látni lehetett az új határt, ahol Hitler parancsára a honvédcsapatok meg kellett álljanak. Egy patak vize tükrözôdött ott a napban s Maldegem Júliának úgy tűnt, mintha egy könnycsepp csillogna ott. Durva granicsárok és felfegyverzett civilek lepték el az eskôi gazdaság épületeit. A várba katonákat szállásoltak be. Éjszakánként teheneket loptak, sertéseket öltek le, feltörték a gabonás ajtaját. A harmadik napon letartóztatták Drágffy Gergelyt. Gépkocsin jöttek érte Pozsonyból. Éppen temetésen volt. Az öreg Jurkót temették, fönt az almáskert végiben. Szlovák pap temette, mert Jurkóék szlovákok voltak. Ott állt Drágffy Gergely az öreg Jurkó nyitott sírja elôtt és az elsô göröngyök döngve zuhantak alá a koporsóra, amikor két egyenruhás szlovák tiszt befurakodott a halottkísérô nép közé. Júlia hercegné látta meg ôket elsônek és halkan odasúgta a férjének: -- Azt hiszem, magát keresik. Drágffy felnézett. Egyikük sem gondolt még semmi rosszra. A pap már távozóban volt. Drágffy megindult a két tiszt felé. -- Engem keresnek? -- Ön Drágffy Gergely? -- Igen. -- Felsôbb parancsra túszként letartóztatjuk. Drágffy megdöbbenve nézett rájok. Megkérdezte, mintha nem értette volna jól a szlovák szavakat: -- Engem? -- Kövessen -- mondta felelet helyett a fiatalabbik és szemeibôl gyűlölet villogott rá. Fél órát kapott, hogy elbúcsúzzék a családjától. Magához hívatta Jurkót, a ,,kicsi''-t. -- Jurkó -- mondta neki nagyon komolyan -- engem most elvisznek és nem lehet tudni, mikor kerülök vissza. A világ megbolondult. Ügyelj mindenre, Jurkó. A borjak fejadagját továbbra is fokozatosan növelni kell, a süldôk egy részét jövô hónapban elviszik. A kanokat... Jurkó, a hosszú, hórihorgas ,,kis'' Jurkó leszegett fejjel hallgatta végig az utasításokat. A végén csak ennyit mondott, keserűen és rekedten. -- Restellem, uram, hogy szlovák vagyok... Drágffy szomorúan elmosolyodott és megveregette Jurkó vállát. -- Nincs mit restellj, Jurkó. Nem a szlovák nép teszi ezt, én tudom. Csak néhány ember. A világ megbolondult, ennyi az egész. Amikor a nagy fekete gépkocsi kihajtott a várudvarról, Maldegem Júlia sápadtan állt az egyik ablakban és nézett a porfelhô után. Már régen nem látott belôle semmit és még mindég ottan állt. Arra riadt, hogy valaki elment az ablak alatt. Odanézett. Süvölvény-legény volt, vedlett civil ruhában, pisztollyal a derekán s karján a szlovák nemzeti gárda karszalagjával. Az is fölnézett és megismerte a hercegnét. Elvicsorodott és néhány szót kiáltott fel. Nem értette meg és ezért kihajolt az ablakból. -- Nem értem. Mit akar? -- Mind fölkötünk benneteket, disznók! -- ordított fel a fickó magyarul -- de elôbb... És valami aljasan csúnyát mondott. A hercegné elsápadt, aztán hátra lépett és becsukta az ablakot. A karszalagos fickó még ott állt lent és gyűlölettôl eltorzult arccal rázta öklét az ablak felé. És akkor megismerte. Gelencsér fia volt, a részeges Gelencséré, aki fölkötötte magát. Az a fia, akit Drágffy Gergely könyörületbôl magához vett és szakiskolába küldött, hogy ember lehessen belôle. Öt hónapig tartották börtönben Drágffy Gergelyt. Túszként, ahogy mondták. Végül a németországi Maldegem-rokonságnak sikerült diplomáciai úton kiszabadítania. De szó sem lehetett arról, hogy Eskôre visszatérhessen. A német követség gépkocsiján vitték át Budapestre. Júlia hercegné már akkor szintén odaát volt. Az eskôi gazdaságot lefoglalta a szlovák állam és a várba katonai parancsnokság költözött. Júlia hercegné Budapesten várta az urát. Amikor ott álltak szemben egymással a Hungária-szálloda szobájában, az asszonyból, talán életében elôször kibuggyant a sírás. Nem az öt hónap miatt, ami eltelt. Nem is a gyötrô, hosszú aggódások utóhatásaként, még csak nem is azért, mert a Drágffy Gergely sötét haja ezüstösre ôszült közben s az arca szürke volt mint az ólom és beesett. Nem. A szeme volt az, ami megrémítette. Penészes, szürke falak árnyéka ragadt meg azokban a szemekben, mély, sötét árnyékok. Lassan indult meg közöttük a beszéd. -- A gyerekek? -- Tülkösön vannak. Egészségesek. -- Tülkös, persze... A férfi sóhajtott, leült. Az asszony melléje állt, kezét vállára tette. -- A levegôváltozás jót tett nekik -- mondta lassan, mint aki beteggel beszél -- egyébként szépek a vetések, majd meglátja... az új malacoztató is elkészült... Beszélt, beszélt, a tülkösi dolgokról, de a férfi csak maga elé nézett és nem szólt. Érezte, hogy mire gondol. Tudta. -- Ha vége lesz a háborúnak, majd Eskôvel is rendbe jön minden -- mondta. Drágffy Gergely megrázta a fejét. -- Semmi se jön rendbe. Az emberek megvadultak. -- De ha a németek megnyerik a háborút...! -- Ezt a háborút akárki nyeri meg, csak rombolás és pusztítás jöhet utána. Mert az emberekkel van a baj, Júlia. Az emberekkel. Nem tudnak építeni. Csak rombolni tudnak. Nem akarnak gyűjteni, csak kifosztani. Talán három hónapja volt Tülkösön, amikor felkérte a kormány, hogy vállaljon el egy képviselôi mandátumot a visszatért Felvidéken. -- Nem értek a politikához -- mondta és nem vállalta el. Egy évre rá egy szélsôjobboldali párt emberei keresték föl. Udvariasan végighallgatta ôket, de nem vállalt szerepet ott sem. -- Nem érek rá politizálni -- felelte mosolyogva. Akkor már újra szervezett: a házinyúltenyésztést igyekezett elterjeszteni a dunántúli kisgazdák között és fajbaromfival akarta ellátni ôket. -- Háborúban, de fôként a háborút követô években mindég nagy a húshiány -- mondogatta gazdaköri elôadásain -- jó lesz, ha akkorra minden istállóban negyven-ötven házinyúl szaladgál s a baromfiudvar is sok gazdát segített már ki a bajból. A környéken nyúlhercegnek nevezték. Félelmét, amellyel a politikai események alakulását figyelte, még a legközelebbi rokonai sem értették meg. Idegesítették az emberek. A rokonok, a hajdani barátok, akik úgy éltek, jöttek-mentek, terveztek, mint régen. Beszéltek esôrôl, szárazságról, vetésrôl, állatokról, vadászatokról, lóversenyekrôl, mintha mindaz, ami a világban történik, egyáltalán nem lenne fontos. Még csak érdekes sem. Éltek tovább a maguk kényelmes jómódjában, mintha nem is lett volna háború, nem is lettek volna börtönök, hajléktalanná vált emberek, rettegôk, félholtra vertek, mintha ott Eperjes mellett semmi se történt volna, mintha a gyűlölet nem is dúlta volna fel az eskôi életet, hogy rendre ugyanúgy földúlja az egész világot. Itt-ott vitába szállt velök, a szomszédokkal, a rokonokkal. Arról beszélt, hogy tenni kellene valamit, megelôzni a bajt, a gyűlölködôkbôl kihúzni a gyűlölködés fullánkját, megszervezni az ország népe számára a gazdasági jólétet, mert a jólét az egyetlen fegyver, amivel végsô fokon gyôzni lehet a forradalmak fölött. De senki sem hallgatott rá. Bogarasnak nevezték, borúlátónak. Így nem maradt más hátra, minthogy házinyúl- és baromfitenyészetek szervezésébe ölje bele idejét és azt a nyugtalanító idegességet, ami hónapról hónapra fokozódott benne. Közben a háború ügye egyre rosszabbul kezdett állani és ezzel együtt romlott az ország belsô helyzete is. Ezerkilencszáznegyvennégy ôszén aztán felbomlott teljesen a rend. Az orosz bent volt az országban. Hajléktalanná vált menekülôk szekérkaravánjai lepték el az országutakat. Embereket tartóztattak le. Nem lehetett tudni többé, hogy ki a barát, ki az ellenség. November végén német katonaságot szállásoltak be Tülkösre. A tisztek a kastélyban kaptak szállást. Komoly, rendes emberek voltak. Tudták, hogy a háború elveszett s hogy ezen nem lehet segíteni. A titkos fegyverben már egyikük sem hitt. Egy koratéli napon szekérkaraván állt meg az országúton, Tülkös alatt. Lehorgasztott fejű, sovány, elcsigázott lovak. Megrakott szekerek. Síró gyermekek a ponyvák alatt, ijedtszemű asszonyok, mogorva férfiak. Valami harminc szekér. Csak az elsô három szekér haladt tovább és lassan, nyikorogva befordult a majorudvar felé. Néhány kékre fázott asszony gunnyasztott a kocsiüléseken, kendôbe bónyált gyermekeket szorítva magukhoz s a lovak mellett fáradt szomorú férfiak cammogtak. Néhány lézengô cseléd szájtátva megbámulta ôket. A majorudvaron megálltak a szekerek. Az emberek közül kivált egy hórihorgas, sovány férfi és odament az udvarbíróhoz. A herceget kereste. Jurkó volt, Eskôrôl. A herceg ebédnél ült a német tisztekkel, amikor jelentették neki, hogy egy Jurkó nevű ember kint vár reá a folyosón. A gyerekek felugráltak az asztaltól. -- Jurkó bácsi! -- kiáltották -- Jurkó bácsi! Mire a herceg kiért a folyosóra, a gyerekek már ott kapaszkodtak a messzirôl jött ember nyakában és ezerféle kérdéssel halmozták el. -- Mit csinál a Villám csikó? Megvan-e még a nagy szürke nyúl? Hát a bagoly? Hát a kertész gyerekei? Jurkó kihúzta magát, amikor meglátta Drágffyt. -- Fôméltóságú úr, megjöttünk -- mondta egyszerűen és a hangja rekedt volt a meghatottságtól. Drágffy bevitte Jurkót a dolgozószobájába. Leültette, ebédet hozatott neki. -- Hát mi van Eskôn? -- kérdezte. És Jurkó mondta: -- Instálom, a pokol van ott. Aztán lassú, akadozó beszédébôl kibontakozott rendre a valóság: az állatállományt régen széthordták már, a föld szántatlanul maradt, az épületekbe katonaság költözött. Amit az elsô napokban ki lehetett menteni a várból, ezüstholmit, szônyeget, ilyesmit: az megmaradt. Ott van kint a három szekéren. S a három szekér elôtt hat öreg igásló. Ennyi maradt. Mikor az ágyúszót már hallani lehetett, befogták a hat lovat a három szekérbe, rárakták az elrejtett holmit, néhány régi cseléd föltette a tetejébe a maga családját s megindultak. Nem állt útjokba senki. Nem volt határ többé, nem kellett útlevél. Csak menekülô katonaság volt mindenütt, katonák, katonák, katonák: németek, magyarok, szlovákok, mindenfélék. S mögöttük, ahol az ágyúk dörögtek, az orosz. Így mondta el Jurkó azt, ami történt Eskôn. Aztán hozzátette: -- Mások is jöttek a faluból. Csak becsatlakoztak mögénk a szekereikkel és jöttek. S a szomszédos falvakból is, sokan. Most itt vannak. Állanak lent az országúton és nem tudják, hogy mi lesz velök. Féltek az orosztól, jöttek, itt vannak. Sóhajtott. -- Elvitte az ördög a világot, fôméltóságú úr... Drágffy az ablakhoz ment és kinézett a kopár téli kertre. -- Hányan vannak? Jurkó kigombolta a bekecsét és elôhúzott a zsebébôl egy piszkosra fogdosott füzetet. Megnyálazta az ujját és lapozni kezdett benne. -- Ötvennyolc ló, huszonhét férfi, negyvennégy asszony, hetvenegy gyerek, tizenkét disznó, hat tehén... a többi állatot elvették a katonák. Ide írtam föl azt is, ami a három uradalmi szekéren van... Az öreg fôméltóságú úr feketedíszruhás nagy képe Gyurkó Pál szekerén van. Ôk szedték föl a vár mögötti sáncból, ahova a csehek kidobták volt. Én nem is tudtam róla. Bizony, megrongálódott kissé... A herceg visszafordult az ablakból. Az arca kemény volt. -- Hajtsanak fel a szekerek a majorba. A lovak számára kiürítünk egy istállót, az embereket is majd elhelyezzük valahogyan. Maga ment ki utánanézni a dolgoknak. Leüttetett egy ökröt. A jövevényeket szétosztották a tanyákra, üresen álló cselédlakásokba, istállókba, kit ahova lehetett. Az intézô kissé húzta az orrát, de Drágffy nem engedte szóhoz jutni. -- Az ember fontosabb mint az állat -- mondta -- az állatokat úgyis elviszi ez a háború mind. Legalább a mi embereink egyék meg s ne mások. Este lett, mire Jurkóval együtt visszatért a kastélyba. Jurkó családja a kastély földszintjén kapott szállást. A dolgozószobában még sokáig ültek együtt, a herceg és a hűséges cseléd. Fontos dolgokat beszéltek meg. A jövendô dolgait. -- Nem lehet kiszaladni a világból -- mondta a herceg -- meg kell várni az oroszt, és aztán visszatérni Eskôre. Újra elölrôl kezdeni mindent, Jurkó. Az emberek ma vadak és ôrültek. De ha éhesek lesznek és szegények, ha mindenki éhes lesz és mindenki szegény: akkor megszelídülnek és megjön újra az eszük. Csak ki kell várni, Jurkó. Jurkó bólogatott és nem szólt semmit. Vacsoránál az egyik német tiszt megjegyezte: -- Ritka dolog a mai világban, hogy valaki idegen menekülteket ilyen gondoskodással fogadjon... s méghozzá ennyi családot egyszerre! A herceg komolyan, szinte szigorúan nézett a németre. -- Nem idegenek. Magyarok. S azonkívül földim mind. Kihez jöjjenek, ha nem hozzám? Az ôsapjuk is az ôsapámhoz jött, ha bajban volt. A németek hallgattak. Késôbb megszólalt valaki. -- Mégis csak sok szép és nagy vonás volt a régi feudalizmusban. Kár, hogy kiirtják a világból. -- Csak embereket lehet kiirtani -- felelte csöndesen a herceg -- a kötelességtudást soha. És ez a rend alapja, akár feudalizmusnak nevezzük, akár egyébnek, egyre megy. Három hét múlva a német parancsnokság hirtelen csomagolni kezdett. A tábornok félrevonta a herceget. -- Néhány napon belül itt lesznek az oroszok. A Balatonig nem tudjuk megállítani ôket. Visszavonuló csapatainknak parancsuk van, hogy minden állatot hajtsanak el, minden fellelhetô gabonaraktárat gyújtsanak fel és minden hidat robbantsanak. Én önnek rendelkezésére tudok bocsátani egy gépkocsit. Azonban ami értéket menteni akar, azt jó lenne, ha már most elindítaná, szekerekkel... -- Köszönöm, tábornok úr -- felelte Drágffy -- a felajánlott gépkocsit hálásan elfogadom. Szeretném, ha a feleségemet a gyerekekkel el tudná vitetni bajorországi rokonainkhoz. -- Nagyon szívesen. És ön? -- Én itt maradok. A tábornok szinte ijedten nézett rá. -- Itt? Bevárja az oroszokat? -- Ha minden magyar család elmenekülhetne, akkor velük mennék én is, hogy visszahozhassam ôket. De így... -- De tudja mi vár önre, herceg? Ezzel a névvel? -- A név kötelez is, tábornok úr. A két férfi szeme néhány pillanatra keményen egymásba kapcsolódott. Aztán a tábornok kinyújtotta a kezét. -- Isten legyen önnel, herceg -- mondta rekedten -- és kívánom, hogy sok ilyen embere legyen a magyar népnek, mint ön. A családjára pedig vigyázni fogok és eljuttatom oda, ahova kívánja. Isten önnel. És köszönöm, egész tisztikarom nevében, a szíves vendéglátást. -- Viszontlátásra, tábornok úr -- rázta meg a herceg a tábornok kezét, mire az furcsán, szomorúan elmosolyodott. -- Viszontlátásra? Nem, herceg, az nem valószínű, hogy mi még valaha is találkozunk ebben az életben. Az olyan emberekre, amilyenek mi vagyunk, nem lesz szüksége annak a világnak, amelyik ezután következik. Vae victis, kedves herceg, ez lesz a jelszó. Jaj a legyôzötteknek! Még aznap este három leponyvázott igásszekér hagyta el Tülköst és fordult Nyugat felé az országúton. A hercegné bôröndjei voltak a szekereken, ládákban ezüstholmi és egyéb érték. A kocsisok mellett egy- egy német altiszt a tábornok írott parancsával a zsebében s hátul a ponyva alatt a kocsis családja. Júlia hercegné meg se próbálta rábeszélni az urát a menekülésre. Tudta, hogy hiábavaló lenne és érezte azt is, hogy igaza van. A név kötelez. Egy Drágffynak ott van a helye a nép mellett, veszedelem idején. Mikor másnap elôhajtott a tábornok által otthagyott katonai gépkocsi, a herceg sorra megcsókolta a négy gyereket, aztán megölelte a feleségét. Az asszony egy pillanatra némán a férfi vállára hajtotta a fejét és nehezére esett visszafojtani a kitörô sírást. -- Viszontlátásra, Eskôn -- mondta a herceg és mosolygott. -- Viszontlátásra, Gergely. És ügyeljen magára... Aztán a gépkocsi lassan kigördült a parkból. A herceg ott állt a lépcsô alatt és utána nézett. A hó szürke volt, az ég szürke volt, a kert kopasz fái szürkék voltak. Az éles, fagyos szél ágyúszót hozott valahonnan. Mögötte ott állt Jurkó és sóhajtott. -- Elvitte az ördög a világot, fôméltóságú úr... elvitte az ördög... Drágffy megrezzent a hangra és hátrafordult. Keményen ránézett a hórihorgas tót ispánra. -- Csak akarja vinni, Jurkó, de mi azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk. Még aznap parancsot adott, hogy minden állatot hajtsanak ki az istállókból és tereljék be az erdôkbe. Hordjanak ki nekik szénát és abrakot, amennyi csak rámegy a szekerekre s ha lehet, forduljanak a szekerek háromszor, négyszer is. Az üres silókat megtöltette búzával s egy jó méter szecskát tapostatott föléje. Ami gabona még a csűrökben maradt, azt kiosztotta a cselédek, a falusiak és a menekültek között. Késô éjszaka került vissza a kastélyba. Kongott a lépte a szobákban, ahogy kezében a mécsessel lassan keresztülment rajtuk. Fölszedett szônyegek, a falon elcsomagolt képek helye. Üresen ásító vitrinek, helyükrôl eltolt bútorok: üresség, kietlenség, lakatlanság hidege áradt mindenünnen. A gyermekek szobájában hosszasan állt az üres ágyak elôtt. A földön egy törött fejű baba hevert s a sarokban egy ottfelejtett kis esôkabát. Kis íróasztalka, üres fiókjai kihúzigálva, lapján egy tintafolt: ez még Lajoskától maradt. Sóhajtott és lassan kiment a szobából. A pipázóban még hosszasan ült a kandalló elôtt és nézte a tüzet. Ez volt az egyetlen szoba a kastélyban, amelyik még élt. Nézte az agancsokat a falon és régi vadászatokra gondolt. Régi emberekre. Vajon mi van velök? Hol vannak most? Menekülésben? Valahol egy országúton? Börtönben? Vagy már odaát, abban a másik ismeretlen világban? Valahol messze egy lövés dördült az éjszakában. A hang megrezzentette az ablaküveget s a nagy falióra kongatni kezdett túl az ebédlôben. A herceg számolta a lassú ütéseket. Tizenegy. Vajon hol vannak most Júlia s a gyerekek? Sóhajtott, fölvette az asztalról a lámpát és átment a szobájába, lefeküdni. Két napra rá már hallani lehetett a géppuskákat. Poros, piszkos, fáradt katonák meneteltek rendetlen csoportokban át a falun, magyarok, németek vegyesen. Teherkocsik dübörögtek. Repülôgépek döngtek a magasban és távolról hallani lehetett a bombázásokat. Délután két béres hevenyészett hordágyon egy töröttlábú embert hozott be az erdôbôl. Az emberen idegen egyenruha volt és a béresek, akik az állatokat ôrizték az erdôn, látták amikor egy égô repülôgépbôl kiugrott és ejtôernyôn aláereszkedett. A repülôgép ott égett ronccsá a szemük elôtt, a szálasban és az idegen katonát egy bükkfáról szedték le, törött lábbal. Mikor a majorba bevitték, a herceg éppen ott állott Jurkóval és az intézôvel az üres gabonás elôtt. Letették eléje a hordágyat. A herceg odalépett a sebesülthöz. Szeplôs arcú, fiatal volt, amerikai pilótaruhában. -- Hol sebesült meg? -- kérdezte tôle angolul. A fiatalember csodálkozva nézett rá és elmosolyodott. -- Ó, beszél angolul? Ez nagyszerű! A lábammal történt valami, azt hiszem eltörött... Ebben a pillanatban egy német katonai teherkocsi fordult be dübörögve a majorudvarra. A herceg gyorsan intett az embereknek. -- Vigyék be az istállóba. Elrejteni. Szénát reá. Ômaga Jurkóval és az intézôvel kint maradt. A teherkocsi megállt az udvar közepén és egy német ôrmester szállt le róla, négy katonával. -- Van még valami állat az istállókban? -- kérdezte parancsoló hangon. -- Nincs -- felelte a herceg. -- Gabona? -- Az sincs. -- Megnézzük -- mondta az ôrmester és feleletet sem várva elindult a katonáival átkutatni a majort. A németek végigjárták a csűröket, az üres istállókat, mindent. Beletelt egy félóra. A herceg egész idô alatt ott állt az udvaron Jurkóval. Az intézô a németeket kísérte. -- Háború van -- mondta a német, szinte bocsánatkérôen, amikor visszatért az eredménytelen kutatásból -- nem tehetünk róla, az a parancs, hogy kutassunk át mindent. Háború van. -- Ha enni akarnak valamit, menjenek az intézômmel -- mondta a herceg -- nem tudnak egy orvost valahol a közelben? -- De igen, itt a domb alatt -- felelte az ôrmester -- beteg valaki? -- Egy emberem eltörte a lábát... Az ôrmester odakiáltott néhány szót a várakozó gépkocsinak, mire az elrobogott a falu felé. Az intézô magával vitte a négy németet a gazdatiszti házba. Néhány percre üres volt a majorudvar. A herceg intett Jurkónak. A két béres futva vitte át a hordágyat az istállóból a parkon át a kastélyba. Mire az orvos megérkezett, az amerikai már az egyik földszinti szobában feküdt az ágyon, alsóruhában. Egyenruháját gyorsan belökték egy üres szekrénybe. Alacsony, szemüveges, középkorú úr volt az orvos. Megvizsgálta a lábtörést, sínbe tette, bekötötte. Nyílt törés volt, egy jó órát elbabrált vele. Közben kérdéseket tett fel a sebesültnek, de csak a fejét rázta mindég, mint aki nem érti a beszédet. Mikor elkészült vele, a herceg kikísérte a gépkocsiig. Már esteledett. A lépcsô alatt, mikor kettesben voltak, az orvos körülnézett, aztán odahajolt a herceghez és úgy súgta, halkan: -- Az emberrôl le kell venni az alsóruhát és mást adni rá... az amerikai hadsereg pecsétje elárulhatja ... A herceg megtorpant. -- Remélem, doktor úr... Az orvos legyintett. -- Ugyan, kérem. Orvos vagyok. A gépkocsinál kezet fogtak. Kézfogásuk több volt, mint két ember udvariassági formája. Olyan volt, mint egy kis összeesküvés. A herceg ott állt és a gépkocsi után nézett. És arra gondolt: miért nem lehet minden ember ilyen, mint ez...? Mennyivel egyszerűbb lenne minden ... A déli égbolt alja vörös volt. -- Az ilkei malom ég -- mondta az intézô -- vagy a kastély... vagy az egész falu talán... A távolban puskák szóltak. Kísérteties, ijesztô zajok feküdték meg az estét. Ott álltak hármasban a kastély elôtt: a herceg, az intézô és Jurkó. Lent a domb alatt hallgatva lapult a falu. Sötét volt, egyetlen lámpa sem égett. Valahol motorok dübörögtek. -- Kint van a családja a vadászházban? -- fordult a herceg az intézôhöz. Az bólintott. -- Akkor most menjen hozzájuk. Legyen ott. Nem lehet tudni... -- És fôméltóságod? -- Én itt maradok. Az intézô állt még egy ideig lehajtott fejjel, aztán szó nélkül megfordult és elment. -- S te, Jurkó? Nem lenne jobb, ha te is mennél? A hórihorgas tót megrázta a fejét. -- Nem lehet, instálom. Ahol a gazda... ott a helye a kutyának is. A herceg keze ránehezedett az ember vállára. -- Hej, Jurkó, Jurkó... Aztán csak álltak. Az üres kastélyudvaron, ketten. Csukott ablaktábláival feketén hallgatott mögöttük a nagy sötét épület. Mint egy halott. Egy halott emlék, egy nagy darab elmúlt idô. S elôtte két virrasztó. Karmos téli szél vacogtatta a kerti fák zörgô gallyait, valahol puskák ropogtak s az ég alján egy égô falu vörös tűzfénye egy félelmes új holnapot hirdetett. Aznap éjszaka nem hunyta le a szemét senki a tülkösi kastélyban. A konyhában, lehúzott lámpakanóc mellett egy maroknyi ijedt ember virrasztott: a szakácsnô, az öreg inas és Jurkó a családjával. Az asszonyok olykor hangosan imádkoztak, a férfiak maguk elé görnyedve nézték a padlót és hallgatóztak. Az éjszaka néma volt és süket. Puskalövés se hallatszott már. Néha kinyitották az ajtót és figyeltek. A major sötét volt, csak az üres istállók nyitott ajtaját csikorgatta néha a szél. A cselédlakásokban néhány öreg ember hevert nyitott szemmel a vackán. Asszonyt, gyermeket mind az erdôre parancsolta a herceg. Ômaga tova éjfélig ült a vendégszoba ágya mellett és beszélgetett a sebesült amerikaival. A szeplôsarcú fiú jókedvű volt és hálás. -- Meglátja -- mondta -- ezentúl lesz itt csak igazán jó világ. Mi csak a gonoszok ellen harcolunk, a jók ellen nem. -- És mit gondol -- kérdezte a herceg hirtelen -- amikor így egy bombát ledobott valamelyik városra: az csak gonoszakat talált el, jókat soha? Az a sok asszony, gyerek, ott a házak pincéiben... mind csupa gonosztevô? A fiatal pilóta nyílt arca elkomorodott. -- Nem -- felelte -- azt nem hiszem. A gyerekek mind ártatlanok. S az asszonyok is. S a férfiak közül is nagyon sokan. De hiába, ez a háború. Nem lehet válogatni. A fontos az, hogy a vége jó legyen. -- És ha nem lesz jó az sem? Az amerikai megütközve nézett a hercegre, aztán elmosolyodott. -- Azt hiszem, nem kétséges, hogy megnyerjük a háborút. -- Nem. Az igazán nem kétséges -- hagyta rá a herceg. -- De mit fog érezni akkor, ha kiderül, hogy a nép, amelyikre a bombákat ledobta, az ország, amelyiket segített legyôzni, béke helyett elnyomást, szenvedést és üldöztetést kap a maguk gyôzelme után? Ha kiderülne, hogy nem szabadságot és jólétet, hanem elnyomatást és fosztogatást segített uralomra jutni? Az amerikai nevetett. -- Ezt csak a német propaganda hitette el önökkel. Mi a demokráciát és a teljes emberi szabadságot hozzuk. -- Néhány óra múlva ideérkeznek az oroszok -- felelte a herceg komolyan -- akkor meglátja, hogy mit hoztak. -- Az oroszok! -- nevetett a pilóta. -- Kissé primitív, de nagyon derék és barátságos emberek. Én voltam Oroszországban, ismerem ôket. Higgye el, az mind csak propaganda, amit maguk itt hallottak eddig. Majd meglátja. Aztán meglátták. Hajnal felé, még vaksötét volt, lövöldözés támadt a faluban. Egy szalmakazal vakító lánggal égni kezdett. Emberek ordítoztak. Jó negyedóra múlva döngetni kezdték puskatussal a kastély ajtaját. Jurkó kiment. Egy féltucat orosz katona volt. -- Nemci? Nemci? -- kérdezte a vezetôjük. -- Nincsenek itt németek -- felelte Jurkó szlovákul. A katonák körülvették. -- Te laksz ebben a nagy házban? -- Sokan lakunk benne -- felelte Jurkó. -- Úgy? Sokan? Ennivalód van? -- Gyertek. Bevezette ôket a konyhába. Az asszonyok akkor már a pincében voltak a gyerekekkel. Az öreg inas ételt tett a katonák elé. Mohón ettek, kézzel. -- Vodka! -- mordultak rá Jurkóra. -- Nincs vodka -- felelte Jurkó -- megitták mind a németek. Morogtak valamit és ettek tovább. Az egyik meglátott egy tortasütôt a falon. Leakasztotta, nézte. -- Mi ez? -- Tésztát sütnek benne -- magyarázta Jurkó. -- Akkor süss nekem tésztát! -- Ahhoz sok minden kell, ami most nincs. Most háború van. -- Aha, háború. Tak, tak. Közben kint megvirradt a szürke téli reggel. A major udvaron katonák lézengtek. Benéztek az istállókba, csűrökbe, mindenüvé. Aztán megtalálták a kastélyt. Jurkót félrelökték és bementek az épületbe. Letépték a függönyöket, feldöntötték a bútorokat, ormótlan bakancsaikban szobáról-szobára topogtak és végigkutattak minden szekrényt. A pipázóban elkezdtek lövöldözni a vadásztrófeákra. A herceg átment a sebesülthöz. Az amerikai nyugtalanul ült fel az ágyban. -- Harc folyik a ház körül? -- kérdezte fojtott izgalommal. -- Dehogy -- felelte a herceg egy kis gúnyos mosollyal a szája körül -- csak megjöttek a szövetségesei. Az amerikai értelmetlenül bámult rá. -- És a lövöldözés? -- Hadat viselnek a ház berendezése ellen. Közben egyre szóltak a házban a puskák. -- A zubbonyom belsô zsebében kell legyen egy amerikai lobogó -- mondta izgatottan a pilóta -- sajnálom, hogy nem jutott elôbb az eszembe. Kérem, tűzze fel a házára. S ha egy orosz tisztet lát, küldje be hozzám. Ez a ház az amerikai lobogó védelme alatt áll. Kár, hogy nem tudok kimenni hozzájuk. Nem kellett sokáig búsuljon, mert már jöttek azok. Durván berúgták az ajtót. -- He! -- ordítottak s rájuk fogták a puskáikat. -- Nemecki? -- Amerikanski soldat -- felelte a herceg minden ijedtség nélkül és kibontotta elôttük a kis csillagos lobogót, amit akkor szedett elô a pilótazubbony zsebébôl. Az oroszok eltátották a szájukat. -- Amerikanski? He? A herceg magyarázni kezdte szlovákul az amerikai pilóta történetét, de nem figyeltek rá. Odamentek az ágyhoz, lerántották a sebesültrôl a takarót, meglátták a sínek közé kötött lábát és vigyorogva bólogattak. Az egyik kitépte a herceg kezébôl az amerikai lobogót, összegyűrte és zsebre vágta. Egy másik leakasztott egy vadászó Diana reprodukciót a falról és vigyorogva nézegette a meztelen nôi testet. Valamit mondott, amire mind felröhögtek és köréje gyűlve a képre bámultak. Aztán azt követelték a hercegtôl, hogy hozza ide nekik azt a nôt, akirôl ez a fénykép készült. Mikor ezt nem tudták elérni, dühbe gurultak. A herceget puskatussal mellbe ütötték, összetörtek két széket és belelôttek a mennyezetbe. Mikor végre kivonultak a szobából, az amerikai pilóta dühtôl sápadtan nézett a hercegre. -- Fel fogom jelenteni ôket -- sziszegte -- hadbíróság elé állíttatom! Nagyon megütötték önt? A herceg sápadtan mosolygott. -- Ez az egy ütés semmi ahhoz képest, ami még történni fog. Néhány perc múlva sikoltozás verte föl a kastélyt. A katonák megtalálták a pincében a szakácsnét és a Jurkó feleségét. Az amerikai minden áron ki akart mászni az ágyból és rendet csinálni. Szerencsére nem tudott mozdulni sem a lába miatt. -- Egy tisztet küldjenek ide nekem! -- csikorgatta a fogát. -- Egy tisztet akarok látni! Aztán látott azt is. Egy sötétbarna képű fiatal fickó, szíjkorbáccsal a kezében, a herceget kereste. Két géppisztolyos katona volt vele. A herceg a dolgozószobájában ült és olvasott. Valami könnyű, vidám regényt. A korbácsos megállt a küszöbön. -- Kicsoda maga? -- kérdezte magyarul és szűkre húzott szemeiben kegyetlenség villogott. A herceg még a könyvet sem tette le a kezébôl. Úgy mondta, kimérten. -- Herceg Drágffy Gergely vagyok. A fiatal fickó arca megrándult, gúnyosra. -- Herceg? -- kérdezte és beljebb lépett a szobába. -- Szóval maga az a herceg! Gyűlölet volt az arcán, ahogy nézte és lassan közelebb jött. -- Maga kollaborált a németekkel, mi? Ne tagadja! -- üvöltött rá hirtelen. -- Mindent tudunk magáról! Hol az a német tiszt, akit a házában rejteget?! A herceg letette a könyvet a kezébôl és nyugodtan fölállt. -- A házban nincs semmiféle német tiszt -- felelte lassan és méltósággal -- csupán egy sebesült amerikai repülôszázados. Ha akarja, odavezetem hozzá. -- Gyerünk -- mordult rá a fickó és megsuhogtatta a kezében a korbácsot -- jaj magának, ha hazudik! Ismerjük ezeket a finom arisztokrata urakat, Pestrôl! Kaszinó, lóverseny, pezsgôzés, mi? Vége annak a világnak! Antiszemita beszédek! Zsidók elhurcolása! Mi? Mit csináltak a szüleimmel az urak? Mi? A bôrük alól szedem elô ôket, ha egy hajuk szála is meggörbült! Úri brigantik fejével kövezem ki a Váci utcát! Egyvégtébôl acsarkodott és suhogtatta az ostorát, amíg a vendégszobához nem értek. Aztán odalépett az ágyhoz és összehúzott szemekkel mustrálta a benne fekvôt. A két géppisztolyos katona lövésre kész fegyverrel állott mögötte. -- A papírjait! -- mordult rá németül az amerikaira. Az rántott egyet a vállán és mondott valamit angolul. -- Az ön rangját kérdi. A korbácsos kihúzta magát. -- Hadnagy vagyok -- recsegte fölényesen -- de ez nem tartozik ide. A papírjait akarom látni ennek az embernek! A herceg lefordította a szavakat angolra. Az amerikai elôvette zubbonya zsebébôl a papírokat és odanyújtotta az oroszok hadnagyának. -- Mondja meg neki, hogy én amerikai kapitány vagyok és tudni akarom, hogy milyen egységhez tartoznak a katonák, akik ide betolakodtak és megsértették az amerikai lobogót. A herceg tolmácsolta a kívánságot. A korbácsos hadnagy az iratokat vizsgálta. -- Ahhoz semmi köze a pofának -- morogta -- lehetnek ezek a papírok hamisak is. Az amerikai elsápadt a haragtól, amikor megtudta, hogy mit mondott az orosz szövetséges. -- Mondja meg neki -- csattant föl a hanga -- hogy küldjön ide egy magasabb rangú tisztet! Panaszt akarok emelni! Ez a ház és a benne lakó emberek az amerikai lobogó védelme alatt állanak! Mondja meg neki! Küldjön ide egy okosabb tisztet, ha ô nem tudja az írásaimat elolvasni! A hadnagy mord arccal hallgatta végig a tolmácsolást. Aztán odalökte a papírokat az ágyra. -- Mondja meg a pofának, hogy ne vágjon föl. Itt nem a Broadway-n van, hanem a Vörös Hadsereg hatalmi területén. Különben is ki kell derüljön, hogy igaz-e a duma, amit itt elhalandzsált. Addig a házat nem szabad elhagyni. Sem neki, sem magának! Megértette? Azzal ráhúzott korbácsával a csizmájára, hogy csak úgy csattant és két géppisztolyos testôre élén kidübörgött a szobából. -- Mit mondott a gengszter? -- kérdezte az amerikai bosszúsan. A herceg közölte vele a parancsot. A kapitány megcsikorgatta a fogát, de nem szólt semmit. Jó másfél óra múlva három tiszt érkezett gépkocsin. Egy angolul beszélô tolmács is volt velük. Az amerikai kapitány kitombolta a dühét. Ha felét lefordította a tolmács annak, amit mondott, már az is elég volt. A tisztek megígérték, hogy súlyosan megbüntetik azokat, akik a házban lévô asszonyokkal erôszakoskodni mertek és felajánlották, hogy küldenek egy sebesültszállító kocsit és kórházba vitetik. A kapitány hallani se akart a kórházról. -- Itt maradok -- mondta a tolmácsnak -- mondja meg nekik. Egy orvost küldhetnek, de itt maradok. A tisztek elmentek és elparancsolták a kastély környékérôl a katonákat is. Csak egyet hagytak ott, ôrnek. Félóra múlva megtépett, jajveszékelô asszonyok szaladtak föl a faluból és védelmet kértek. A herceg begyűjtötte ôket a kastélyba. Valami harminc asszony és leány húzódott össze a kastély szobáiban, megfélemlített, részben már megtépett és megkínzott nôk. Az asszonyi sírást meghallotta az amerikai is és nyugtalanul dörömbölt az ágydeszkán, amíg a herceg meghallotta és bement hozzá. -- Mi történik a nôkkel? -- kérdezte az amerikai -- mintha sírást hallottam volna. A herceg elmondta, hogy mi megy végbe a faluban. A kapitány csikorgatta a fogait. -- Csak ne feküdnék itt ilyen tehetetlenül -- mérgelôdött. Dél is elmúlt már, mikor újra egy gépkocsi állt meg a kastély elôtt. A doktor érkezett, egy testes, alacsony ember. Megnézte a kapitány lábát és gipszbe tette. Az amerikai fölháborodottan közölte vele az asszonyok dolgát. Újra a herceg tolmácsolt közöttük, bár elég nehezen ment, mert az orvos rosszul értette meg a szlovák beszédet, vagy legalábbis tettette magát sokszor, hogy nem érti. Végül mégis megígérte, hogy jelenteni fogja a dolgot az ezredesnek és gondoskodik, hogy rend legyen a faluban. Aztán elment. Estig nem is történt semmi. Az ôr ott állt a kapu elôtt és elzavart minden kujtorgó katonát. Csak egyszer jött még egy tisztféle néhány katonával és a herceggel akart beszélni. -- Igásállat kell és szekér -- mondotta a tolmács, aki vele volt. A herceg a major felé mutatott. -- Amit még találnak, tessék. Persze nem találtak semmit, mert az istállók üresek voltak. De nem jöttek vissza többet. Lent a faluban szünet nélkül dübörögtek a teherkocsik. A parkban katonák lövöldöztek géppisztollyal a fácánokra, a golyók néha a kastély falába csapódtak, vagy sivítva húztak el mellette. Korán leszakadt az este. Jurkó behívta az ôrt a konyhába és megvendégelte jól. Az orosz falhoz támasztotta a puskáját és elégedetten ült a kemence mellett, a padon. Jámbor, csöndes embernek látszott. Kint havazni kezdett. Egyszerre lett sötét. Az asszonyok haza akartak menni, de néhány ember, aki feljött a faluból, nem látta tanácsosnak. Részeg katonák járnak még házról-házra, mondták és asszonyokat keresnek. Úgy nyolc óra tájban kurjantozás verte föl a csendet. Egy csoport részeg orosz támolygott föl a kastélyhoz és döngetni kezdte az ajtót. Jurkó fölverte a szunyókáló ôrt. Az tárgyalni kezdett a részegekkel, aztán röhögve tért vissza a konyhába. -- Csak az asszonyok miatt jöttek -- mondta vigyorogva Jurkónak -- megtudták a faluban, hogy itt vannak az asszonyok. Küldd ki nekik ôket, akkor elmennek. Jurkó szaladt föl a herceghez. A herceg lejött. -- Ebben a házban egy amerikai tiszt lakik -- mondta az ôrnek -- nem tudsz errôl? -- Tak, tak -- bólintott jámborul a muszka -- nem is akarnak az elvtársak semmi rosszat. Csak az asszonyokat akarják. -- De az asszonyok is az amerikai tiszt védelme alatt állanak. Az orosz röhögni kezdett. -- Mind az összes? Mit kezd az amerikai annyi asszonnyal egyszerre? Tartson meg hármat-négyet s a többit küldje le az elvtársaknak. -- Az asszonyokat nem szabad bántani -- mondta szigorúan a herceg. A jámbor orosz nagy szemeket meresztett. -- Bántani, atyuska? Ki akarja ôket bántani? Csak azt akarják csinálni velük az elvtársak, amire az asszonyok valók. Nem bántja ôket senki! Végül megértette, hogy az amerikai kapitány nem akar egy asszonyt se kiadni. Kiment és megmondta a várakozóknak. Azok fölháborodottan kezdtek el ordibálni, néhány lövést is leadtak a sötét ablakokra, de aztán elvonultak dühösen. Reggel egy lélekszakadva érkezô béres jelentette, hogy éjfél után részeg katonák törtek rá az erdei házra. Valaki el kellett árulja nekik az odavezetô utat. Az intézôt lelôtték, feleségét és két leányát -- az egyik tizenkét éves volt, a másik tizennégy -- embertelenül megkínozták. De máshonnan is jöttek a hírek. Az emberek arcára ráfagyott a rémület, csak osonva mertek járni napokon, heteken át. S a falun keresztül egyre dübörögtek, a gépkocsik, meneteltek a katonaoszlopok és éjszakánként asszonyok sikoltoztak a lapuló házakban. Az amerikai kapitány három hónapot töltött Tülkösön. Közben teljesen meggyógyult a lába. Jött-ment, veszekedett az orosz parancsnokságokon és nem csak a tülkösiek, de sok környékbeli falu népe imába foglalta az ,,amerikai tisztet'', aki lelkes lendülettel és erélyesen sietett mindég a bajbajutottak és igazságtalanul meghurcoltak segítségére. Április közepén aztán mennie kellett. A mezôkön már megkezdôdtek a tavaszi munkák. Neki volt köszönhetô, hogy az igásállatok egy része még megmaradt és ugyancsak a tenyészállatokból is elég sok. Ô hajtotta keresztül, hogy az új magyar hatóságok elismerjék Drágffy herceg érdemét az állatállomány megmentését illetôen, úgy tüntetve föl a dolgot, hogy a herceg ellenállást fejtett ki a németekkel szemben, amikor a maga és a község állatait elrejtette elôlük az erdôben. Az utolsó estén hosszasan ültek együtt a pipázóban. Az amerikai szűkszavú volt és elgondolkodó. -- Valamit kell mondjak magának -- szólt hirtelen, ideges hangon és cigarettáját elnyomta a hamutartóban -- sajnálok minden bombát, amit ledobtam. Rossz helyre dobtam ôket. Ma már tudnám, hogy hova kellene. A herceg nem szólt semmit, csak maga elé nézett, bele a petróleumlámpa fényébe. -- Szeretnék bocsánatot kérni maguktól -- folytatta az amerikai lassan -- az egész magyar néptôl, amért közreműködtem ebben... ebben a gazságban, ami itt történik. De ez nem elég, azt nagyon jól tudom. Mindent el fogok követni, ami csak tôlem telik, hogy az Egyesült Államok népe megtudja az igazságot. És jóvátegye azt, hogy rászabadította magukra Ázsiát. Tudom, hogy ez mind frázisnak hangzik, amit most mondok. De megszerettem magukat, magyarokat. És mi amerikaiak hűséges barátok is tudunk lenni, nem csak konok ellenfelek. Gondoljon erre, kérem. És gondoljon arra is, hogy Amerika nagyon nagy és egészen más világ, mint ez itt. És hogy Amerikának sok idôre van szüksége, amíg végre valamire elszánja magát. Talán egy évtized is eltelik addig, amíg újra itt leszek. De akkor igazán úgy jövök majd, mint a felszabadító. Remélem, itt találom még akkor. Másnap elment. Három hétre rá híre jött, hogy a németek letették a fegyvert és a háború befejezôdött. Ez azonban egyelôre nem vevôdött még észre. Rablások, elhurcolások napirenden maradtak. Az oroszok munkásokat követeltek és válogatás nélkül fogdostak össze mindenkit, aki szemük elé került. A feldúlt otthonokban megkínzott, megfélemlített emberek ôdöngtek és a felszabadultnak csúfolt ország megtelt idegenekkel, akik a hatalom egyenruhájában gyűlöletet hirdettek, népjognak neveztek rablást és gyilkosságot, és úgy kalózkodtak a felfordult világrendben, mint az éhes csukák. Május végén az eskôi menekültek visszaindultak haza. Lovuk, szekerük nem volt már, hát elindultak gyalog, batyukkal a hátukon. Jurkó is köztük volt. Könnyes szemmel búcsúzott el a gazdájától. -- Viszontlátásra, Jurkó -- mondta a herceg, amikor utoljára kezet fogtak -- hamarosan utánatok megyek én is. Aztán majd lassan csak rendbe jön újra a világ valahogyan. A hórihorgas tót kétségbeesett arccal nézett rá. -- Fôméltóságú úr hisz abban, hogy rendbe jön ez a világ? -- Hiszek, Jurkó. Rablók csak addig élnek meg, amíg van mit rabolni. Azután már csak az marad, aki szorgalmas és becsületes. És akkor újra el lehet kezdeni dolgozni. Aztán még sokáig állt a kastély elôtt és nézett a szomorú menet után. Néhány nap múlva felutazott Budapestre. Ez nem volt egyszerű vállalkozás: vonatok nem közlekedtek még, gépkocsijuk csak a hivatalos közegeknek volt. Két nap alatt följutott mégis valahogy. Szörnyűséges állapotokat talált Budapesten. Az emberek éheztek. Mindenki félt mindenkitôl. Naponta történtek akasztások nyílt utcán. Kötekedô suhancok okvetetlenkedtek mindenütt, jelszavakat ordibáltak és nem volt senki a minisztériumokban, akivel egy értelmes szót lehetett volna beszélni. Végül is fölkereste az amerikai kapitány által megadott címet. Az amerikai misszió tisztje, egy fiatal hadnagy figyelmesen hallgatta végig. -- Szóval Eskôre akar menni. Az csehszlovák terület? Úgy. Hát kérem, nagyon szívesen elviszem majd a kocsimon. Lássuk csak: három hét múlva? Jó? Rendben van. Majd elmegyek önért a kocsival. Hol lakik? Kérem mutassa meg a térképen... úgy, igen, Tülkös. Jó. Szóval három hét múlva. A három hétbôl öt hét is lett, de egy szép nyári délután valóban beállított a fiatal amerikai hadnagy Tülkösre. Az éjszakát ott töltötte és másnap reggel elindultak. Délután érkeztek meg Eskô alá. A hercegnek könny szökött a szemébe, amikor feltűnt messzirôl a vár. -- Látja -- mondta a hadnagynak -- ez az otthonom. Hatszáz évvel ezelôtt építették az ôseim. Az amerikai füttyentett. -- Öreg épület lehet -- felelte elismerôleg. -- Mögötte három tölgyfa áll -- folytatta a herceg -- azok még Rákóczi fejedelem idejébôl valók. És egy hársfa, az alatt állítólag Nagy Lajos király ebédelt egyszer. Ott látszanak azok a diófák, fent a dombon. Látja? Azokat dédapám ültette volt, száz évvel ezelôtt... A falu néma volt és kihalt. A kapuk nyitva álltak, sok házról hiányzott ajtó, ablak. Sok ilyen halott falun robogott keresztül velök a gépkocsi. Drágffy Gergely szívét valami összeszorította. Ilyen lehetett Magyarország a tatárdúlás után, gondolta. Csakhogy a tatárok elmentek hamar és volt egy Béla királyunk... A vár elôtt emberek álltak és csodálkozva néztek a gépkocsira. Idegen emberek voltak. A park gyepén lovak legeltek, katonalovak. A bokrok elvadulva, az eltaposott ágyások benôve fűvel. A fenyôk helyén csak csonkok meredeztek. Kopár, kietlen, elhanyagolt volt minden. Az autó megállt, kiszálltak. Az amerikai elismeréssel nézte a vastag, szürke falakat. De a falak tövében hulladék bűzlött, az ablakból hiányzott az üveg s az ajtó fölött egy tábla hirdette csehül: politikai rendôrség. És oldalt még egy tábla: kommunista párt, helyi tagozat. Az amerikai egyenruha láttára az idegenek kíváncsian jöttek közelebb. -- Kit tetszenek keresni? -- kérdezte csehül az egyik. -- Ki van megbízva itt a felügyelettel? -- tette föl a herceg a kérdést. -- A komisszár úr. Tessék befáradni hozzá... de már itt is jön. Egy egyenruhás ember lépett ki abban a percben az ajtón, meglátta a gépkocsit és csodálkozva megállt. A herceg rögtön megismerte. Gelencsér volt, a legidôsebb Gelencsér-fiú. Az is megismerte ôt. Összehúzott szemmel jött közelebb. -- Áh -- mondta gúnyosan -- minek köszönhetjük a rendkívüli szerencsét? -- Jöttem megnézni a birtokomat -- felelte Drágffy kimérten. -- A birtokát? Önt mint háborús bűnöst a népbíróság két héttel ezelôtt halálra ítélte, ha tudni akarja! Az ön birtoka már csak az akasztófa, Drágffy úr! És én önt letartóztatom! A herceg elsápadt. -- Mit mond az ember? -- kérdezte az amerikai hadnagy, aki megunta a falakat vizsgálni és most kíváncsian figyelte az idegen beszédet. -- Hogy engem halálra ítéltek és le fognak tartóztatni. A fiatal amerikai nevetve csapott a térdére. -- Elôbb halálra ítélni, aztán letartóztatni! Tipikus európai dolog! A komisszár belefújt a sípjába, mire két egyenruhás rendôr rohant ki nagy dübörögve a várból. -- Tartóztassák le ezt az embert! -- adta ki Gelencsér a parancsot és a hercegre mutatott. A rendôrök megindultak feléjük. Az amerikainak szempillantás alatt elmúlt a nevetni való kedve. -- Üljön be gyorsan az autóba -- súgta oda a hercegnek -- az amerikai terület. Aztán fölemelte a kezét és elôre lépett. -- Nix -- mondta törött németséggel -- ich american millitär-mission. Zurück! A nyomaték kedvéért a pisztolytáskájára csapott, amire a két rendôr nyomban megállt. Drágffy ekkor már bent ült a kocsiban. Egész testében remegett a fojtott haragtól és a tehetetlenségtôl. A hadnagy beszállt melléje és gyorsan elindította a motort. -- Okosabb, ha odébbállunk -- mondta szárazon -- ezek az ôrültek még képesek lennének lövöldözni és akkor kész a disznóság. Gelencsér kiabált valamit és hadonászott az ökleivel, de nem lehetett érteni a szavait. A gépkocsi megugrott és sebesen gördült lefelé a várkerten. A herceg még egyszer hátranézett és látta a jól ismert, kedves öreg épületet lassan eltűnni a fák mögött. Szeme végigsimogatta a fákat és a tekintete fátyolos lett és ebben a könnyes fátyolban elmosódott minden: a régi otthon ismerôs vonalai, az emlékek, a múlt, minden. A fiatalember mellette morgott valamit és összeszorított fogakkal nézett maga elé az útra. -- Megállhatnánk még egy pillanatra ennél a háznál? -- kérdezte hirtelen a herceg. Jurkó háza elôtt robogtak el éppen. A hadnagy lenyomta a féket, a gép csikorogva megállt. -- Akar valakivel beszélni? -- Egy hű emberem lakik itt. -- Majd én kihívom -- mondta a hadnagy és kiszállt -- maga maradjon a kocsiban. Ha valami bajba keveredik, kívül a kocsin nem tudok segíteni. Az amerikai bement a házba és hamarosan egy asszonnyal jött ki. A Jurkó felesége volt. Rémület vacogott a szemében, mialatt a hadnagy a karjánál fogva a gépkocsihoz vezette. -- Jézusuramisten, a fôméltóságú úr? Jézusuramisten! Idôbe került, amíg meg lehetett érteni a szavaiból azt, ami történt. Alig érkeztek meg fáradtan, gyalogszerrel, mindenükbôl kifosztva, alig töltöttek egy napot a szétdúlt otthonban, jöttek a politikai rendôrség emberei és összefogdosták a férfiakat. Jurkót is. Aztán elindították ôket Oroszországba, munkára. Szótlanul robogtak az estében. Kihalt faluk, parlagon heverô puszta földek között. -- Európa az ôrültek földje -- mondta hosszú idô múltán az amerikai - - miért nem jön át hozzánk, Amerikába? Meg lehetne csinálni. -- Mert itt van a hazám -- felelte lassan a herceg -- s az embernek ott a helye, ahol a hazája. -- Ôrültek földje -- ismételte az amerikai és megcsóválta a fejét. Erre a mondásra késôbb többször kellett visszagondoljon. Valóban olyan volt minden, mintha ôrültek lepték volna el az országot. Csupa fanatikus gyűlölködés csikorgatta a fogait mindenütt. Az emberek munkáról, termelésrôl és fölépítésrôl rikácsoltak, de mindenki csak harácsolni akart, munka nélkül meggazdagodni és lerombolni azt, amit mások építettek. Mintha valami mérges gáz bénította volna meg az életet. Megszűnt a tisztesség, a felelôsségérzet, a jószándék. Mindenki gyűlölt mindenkit és mindenki félt mindenkitôl. Névtelen följelentések árasztották el a hivatalokat és naponta elhurcoltak embereket, akik nem tértek vissza soha. A nép nevében beszéltek, a nép nevében ítélkeztek és a nép nevében hoztak törvényeket Moszkvából érkezettek, akik még a nép nyelvét is alig beszélték és a nép ellenségének kiabáltak ki mindenkit, aki másképpen gondolkozott, mint ôk. Amikor kiderült, hogy a tülkösi birtokból csak száz holdat tarthat meg magának, még egyszer fellobbant benne a Drágffy-dac. Hát jó, mondotta magának, majd újra megcsinálom azt, amit húsz év elôtt Eskôn megcsináltam. De megmutatom a ripôköknek, hogy lehet a kicsibôl is nagyot csinálni. Összeszorított foggal és lázas akarással lendült bele a munkába. Rosszindulatú hatóságokkal veszôdött, lenyelte a megaláztatásokat és megpróbált rendet csinálni. Két évig kínlódott. Felvergôdött odáig, hogy negyven törzskönyvezett tenyészkoca és huszonkét tehén állt az istállókban, a megmaradt kevés szántóföldön vetômagnemesítô telepet rendezett be. Akkor hirtelen, egy ôsszel, megjelent néhány pökhendi fiatalember és a nép nevében elhajtotta a tenyészállatokat és lefoglalt minden nemesített vetômagot az orosz hadsereg részére. Megértette, hogy nincs mit újra kezdeni. A munka és a szorgalom világa megszűnt. Megszűnt a rend, az erkölcs és a tisztesség. Csak a gyűlölködés és tervszerűtlen rombolás maradt, melynek mérgét valami ismeretlen boszorkánykonyhából csempészték félművelt gonosztevôk a nép közé. Csupa gonosztevô hangoskodott mindenütt. A tisztességes emberek elbújtak odvaikba és készültek a halálra. Nem is csodálkozott, amikor a meghagyott száz holdat is elvették és ráparancsoltak, hogy költözzék ki a kastélyból. Durva ripôkök röhögtek a szemébe és ordítoztak: ezentúl az uraknak is dolgozniok kell! Nem lehet többé a dolgozók verejtékébôl élni! És soha még dolgozókat úgy meg nem verejtékeztettek, mint akkor és soha még rabszolgatartók nem gazdagodtak meg olyan hirtelen és annyira munka nélkül. A major végén, ahol valamikor az uradalmi kondás lakott, jelöltek ki számára egy szobát az új urak. A kastély cselédszobájából elvihetett egy ágyat és egy szekrényt. A birtokból kolhoz lett s Drágffy Gergelyt kegyesen megfogadták rá tehenésznek. Tizenkét, szabotázs miatt elítélt parasztoktól elkobzott sovány tehénbôl állt az újonnan beállított tülkösi tehenészet, korcs, értéktelen jószágokból. A birtok a dolgozó nép tulajdonát képezte, így harsogta a propaganda, de a tülkösi parasztok és volt cselédek csak a munkát látták belôle, melyet rosszabbul fizettek meg mint régen s melyet még megtagadni sem lehetett, mert akkor szabotázs címén letartóztatták és Oroszországba vitték ôket. A jövedelem, ami a birtokból befolyt -- negyede se annak, ami régen -- pártkasszába vándorolt s nagyobbára propagandára ment, amivel a népet és a külföldet igyekeztek vakítani az idegen csahosok. A gazdaság vezetését a párt egy Weiss nevű volt cukorkakereskedôre bízta. Ez a Weiss egy harminc év körüli jámbor és kissé felelôtlen legény volt, aki sárga lovaglócsizmában és szarvasbôrkesztyűvel nagy dagadt kezén a földesurat játszotta s a cselédeket apafejnek szólította. Drágffy Gergely szótlanul, összeharapott fogakkal játszotta hajdani istállójában a tehenész szerepét. Reggel négykor kelt, megetette, megtakarította az állatokat, rendbe tette az istállót, elvégezte a fejést és a tejet levitte Weiss úrnak. A munka, amit végzett, tökéletes volt. Ebben nem hagyta magát. Meg akarta mutatni az embereknek és az egész világnak, hogy hiába változtatták meg erôszakkal a világot: a szorgalom és a becsületesség továbbra is egyetlen értékmérôje maradt az emberi életnek. Hanem az egyedüllét egyre súlyosabban nehezedett reá. Még soha sem érezte magát annyira egyedül. Részben hiányzott a régi életeleme, a nagy méretekben való szervezés, a távlatokban való gondolkodás. Másrészt az emberek, akik között élnie kellett -- egyszerű emberek, nagyrészt volt cselédei -- feszélyezve érezték magukat cselédsorba süllyedt volt gazdájukkal szemben. Szerették és sajnálták, mert jó gazdájuk volt. De másrészt soknak közülök megtelt a feje a propaganda frázisaival, melyet naponta a fülükbe bömböltek és úgy néztek rá, mint valami különös, legyôzött szörnyetegre. Megjegyzések estek a háta mögött és néha szembe is. A régi urakról, akik valaha hintón jártak s most villával kell hányják a ganét. Mindez egyre jobban elkeserítette. Szerette volna megmagyarázni az embereknek, hogy amért ô most istállót kell takarítson, attól nem lett jobb sorsuk azoknak, akik azelôtt végezték ezt a munkát. Sôt idôvel mind rosszabb sorsuk lesz, mert az új gazdák nem rendezkednek be hosszú idôre, hanem csak megtömik a zsebüket és tovább mennek s nem fognak még annyira sem törôdni a nép sorsával, amennyire a régi urak törôdtek, egyszerűen mert nem is akarnak közöttük maradni. De tudta, hogy hiába magyarázná. A propaganda dobverése lármásabb volt és tetszetôsebb formában ígérte az örök boldogságot, soha véget nem érô kétéves, hároméves és ötéves tervek után, melyek csak arra valók, hogy reménységet lobogtassanak a robotba hajszoltak szeme elôtt. Drágffy egyedül volt. Kéthetenként pontosan kapta a leveleket Németországból és pontosan meg is válaszolta ôket, de a levelek felbontva érkeztek és tudta, hogy ugyanúgy jutnak el Júliához az ô levelei is. Ezért nagyon óvatosan írt mindég. Ilyesmi állt a leveleiben: ,,azt javaslom, hogy kezeltesd még magad, mert az itteni éles levegô ártana a tüdôdnek.'' Az onnan érkezô levelek így hozták madárnyelven a reménységet: ,,Sam bácsi nem tűrheti sokáig volt üzlettársának szélhámosságait. Bízzunk benne és a Jóistenben.'' A Jóisten és Amerika. De milyen borzasztó messze volt mind a kettô. Az egyik az országtól húszezer kilométerre, a másik még sokkal távolabb az emberek lelkétôl. És úgy tűnt, hogy napról-napra távolodnak tôle, az ország és az emberek. Egy ôszi délután gépkocsi állt meg a majorudvarban. Egy csizmás, lovaglónadrágos asszony szállt ki belôle és Drágffy Gergelyt kereste. Megmutatták neki a tehénistállót. A herceg vasvillával a kezében rakta föl a trágyát a talicskára, amikor az asszony belépett a tehénistálló ajtaján. Ránézett és kezében megállt a vasvilla. Az asszony Juhos Klára volt. Néhány pillanatig döbbenve nézték egymást. Aztán a férfi lassan meghajolt és letette a villát. -- Isten hozta -- mondta egy kis szomorú mosollyal a szája körül -- sajnos nem kínálhatom meg karosszékkel, azokat mások használják ma a nép nevében... Az asszony némán és sápadtan nézte. -- Ez lehetetlen... beszélni akarok magával, Drágffy, most rögtön! Akkor bocsásson meg egy pillanatra -- felelte a herceg és újra mosolygott -- elôbb be kell fejeznem a munkámat itt. Aztán fejésig van egy óra szabad idôm. Azzal lehajolt, fölemelte a talicskát és kitolta az asszony mellett az ajtón, a trágyadombra. Az asszony nekitámaszkodott az istállóajtónak és várt. Szeme elnézett a major fölött a lágy ôszi verôfényben fürdô dombokra s a nézése szomorú volt. A herceg tiszta szalmát vetett a tehenek alá, aztán helyére tette a vasvillát és odalépett az asszony mellé. -- Mehetünk -- mondta. Az asszony szó nélkül a kastély felé fordult, de Drágffy megfogta a karját. -- Nem oda -- mondta -- én itt lakom oldalt, amióta megjött a szabadság. Az asszony szó nélkül ment mellette. A kondásház elôtt egy pillanatra megtorpant, de aztán lehajtotta a fejét, belépett. Bent puritán tisztaság fogadta. Az asszonyok ösztönös kíváncsiságával nézett körül a férfi új otthonában: tisztára súrolt padló, dísztelen, egyszerű fenyôbútorok, de rend és tisztaság. -- Drágffy, kérem -- fordult hirtelen a férfi felé. -- Budapestrôl jövök. Az uram államtitkár a földművelésügyben, én pedig szervezô vagyok. Engem bíztak meg az országos háziipar megszervezésével. A kormány igen nagy súlyt helyez arra, hogy a dolgozó nép széles rétegei... Gyorsan, hadarva beszélt, mint aki a saját maga figyelmét el akarja téríteni valamirôl. Drágffy nézte, aztán csöndesen megkérdezte. -- Tulajdonképpen miért ment el akkor úgy... búcsú nélkül? Az asszony megakadt a mondat közepén és szinte ijedten nézett rá. -- Tessék? -- Azt kérdeztem, hogy miért ment el akkor búcsú nélkül? Az asszony fölvetette a fejét és egyenesen a szemébe nézett. -- Mert herceg volt. S ma visszajöttem, mert ma már nem herceg. A herceg megrázta lassan a fejét és nagyon komolyan mondta: -- Téved. Ma vagyok csak igazán az. Mert naponta eszembe juttatják, hogy el ne feledhessem. -- Nézze -- kezdte az asszony újra és közelebb lépett hozzá -- tegye félre most ezt a keserűséget. Tudom, hogy történtek bizonyára dolgok, amik elmaradhattak volna. De nincsen újjá születés fájdalom nélkül. Ami bántó volt, azt el kell feledni. Természetes, hogy ez a környezet nem magának való. Maga tehetséges ember. Kitűnô szervezô. Nekünk szükségünk van az ilyen emberekre, mint maga. Akik értik a dolgukat, akikben van fantázia és nagyvonalúság, akik... Drágffy nézte az asszonyt. Alig változott tíz év óta valamit. Talán csak éppen kitelt egy kissé, asszonyosabb lett. Tíz év, gondolta, lehetséges, hogy csak tíz év telt volna el azóta...? Az asszony pedig beszélt, beszélt: -- Nézze, mi tudjuk, hogy maga nem politizált soha. Most se kívánunk magától politikát. Csak annyit, hogy jöjjön és szervezze meg az állami mintagazdaságokat. Képzelje el, mennyire magának való feladat! Minden rendelkezésére áll: pénz, anyag, ember. Csak szervezni kell, elindítani az üzemeket. Minôségi termelést és többlettermelést egyszerre teremteni meg! Nem az a pajta való magának, az Isten szerelmére! Meglátja majd, hogy a nép hálája... -- Emlékszik még Eskôre? -- kérdezte hirtelen Drágffy. Halk volt a kérdés, mégis úgy vágta ketté az asszony szavát, mint egy penge. Egy pillanatra elakadt a lélegzete is. -- Emlékszem -- felelte halkan ô is és lehajtotta kissé a fejét -- és higgye el, Gergely... -- Emlékszik a Gelencsér-fiúra is? Az asszony sértôdötten rándult össze. Nem ezt várta, ô másra emlékezett. -- Persze -- felelte élesen. -- A maga kívánsága volt, hogy segítsek rajta. Taníttassam ki. Csináljak embert belôle. Hát nem embert csináltam belôle, hanem komisszárt. Ma ô az úr Eskôn. És le akart tartóztatni, amikor hazamentem, hogy átadjon a hóhérnak. Én tehát ismerem már a nép háláját, Klára. Az asszony döbbenve nézett rá. -- Úgy értsem ezt, hogy amért egy éretlen fiatalember valamikor hálátlannak bizonyult...? -- A hálátlanság ma törvénnyé lett és a rablás erénnyé. Az asszony ijedten nézett az ajtó felé. -- Az Istenért, ne olyan hangosan! Drágffy szomorúan mosolygott. -- Nyugodt lehet. A háziúr egy derék volt kondásom, hatvan éves és látja a különbséget jó és rossz, igazság és hazugság között. -- Gergely... Az asszony hangja ellágyult. Kissé elôre hajolt és kezét könnyedén a férfi karjára tette. -- Gergely, én azért jöttem, hogy oda vigyem magát, ahova való. Az ország újjáépítésének az élére. Mert látja, én hiszek abban, hogy ez az újjáépítés megtörténik, ha a látszat olykor mást is mutat. Én hiszem, hogy a magyar nép igazi boldog jövôje áll emögött az újjáépítés mögött... -- Gyűlöletre és gazságra nem lehet építeni. Az építés jelszava alatt eddig csak rombolás történt. Ledönteni falakat minden csirkefogó tud, de az építéshez jószándék kell és erkölcs. Az asszony sóhajtott. -- Maga keserű. Tudom, hogy történt és történik ma is még sok minden, ami elmaradhatott volna. De az indulatokat le kell vezetni elôbb. Gondoljon arra, hogy... -- Én sok mindenre gondoltam már -- vágott közbe Drágffy -- és rájöttem arra, hogy nem a szervezés és nem az üzemek termelése a legfontosabb dolog valamely ország vagy nép életében. Hanem az erkölcs. Mert ahol ez nincs, ott semmi sincs. Az asszony néhány pillanatig tanácstalanul állt ott, aztán lassan az ablakhoz ment. Kinézett a kopár kukoricatarlóra. -- Elvállalja az állami mintagazdaságok megszervezésének irányítását? Miniszteri tanácsosi rangban? -- Nem. -- Inkább lapátolja itt a trágyát a napszámosok között? -- Inkább. Az asszony szembefordult vele. Tekintete kétségbeesett volt. -- De miért? Az Istenért, hát miért? Senki se kívánja, hogy belépjen a pártba, vagy politizáljon, vagy mit tudom én mit! -- Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor, amikor a hűség már csak a múzeumokban található -- felelte a herceg egyszerűen. -- Nem értem -- rázta az asszony kétségbeesetten a fejét -- nem értem. Én jót akartam magának, én azt akartam, hogy... hogy végre érvényesíteni tudja képességeit... én... én ezt nem értem! Drágffy odalépett hozzá és kezét rátette az asszony vállára. -- Nézze, Klára -- mondta csöndesen és nagyon komolyan -- öreg házigazdám, a kondás, így fejezné ezt ki: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. A világégés vihara fölkavarta az emberiség szemetjét és ez a szemét uralkodik ma itt nálunk. De a legzavarosabb víz is megtisztul egyszer és a szemét rendre visszakerül majd oda, ahová való. És akkor majd el lehet kezdeni az építést. De addig nem. Szeméttel nem lehet építeni. És aki jószándékkal bár, de odaadja magát és belekeveredik a szemét közé, az nem hogy segítene valamit, de ellenkezôleg: ront. Mert az ocsú vetômaggá úgysem változik át soha s a közéje keveredô jó mag csak késlelteti a szemét elrothadását. Aki az ördög mellé elszegôdik, Klára, az csak az ördögnek tesz szolgálatot, másnak senkinek. Az asszony néhány pillanatig maga elé nézett, aztán lassan megmozdult. A férfi keze lecsúszott a válláról. -- Sajnálom, hogy nem értünk egyet. Én jót akartam. Egyenesen, hidegen a férfi szemébe nézett. -- Vagy én is szemét vagyok, fôméltóságú úr? A férfi állta a nézést. -- Maga csak nem lát tisztán és azt hiszi, hogy a maga jószándéka gyôzni tud a mások rosszasága fölött. Sokan vannak sajnos ilyenek, akik jóságukkal a gonoszat szolgálják. Ha minden jóérzésű ember elsô naptól kezdve magukra hagyta volna a gazokat: már régen nem lennének sehol. Sajnos a rablókat maguk ütik lovaggá a nyilvánosság elôtt. -- Isten vele -- mondta az asszony és gyorsan kisietett a szobából. A herceg szomorúan nézett utána. Látta, ahogy szinte futva ment az udvar közepén álló gépkocsiig, magára csapta az ajtót és elrobogott. Érezte, hogy egy világ van kettôjük között, egy világ, ami hazugságokból és szenvedésekbôl áll s amit áthidalni talán nem is lehet soha. Tél jött. Hosszú volt és sötét az a tél. A lyukastalpú bakancs beázott a sárban és új bakancsot nem adtak csak jegyre s jegyet csak azok kaptak, akik tagjai voltak a pártnak. Drágffy Gergely minden reggel négykor fölkelt, lyukas cipôiben átment a tehénistállóba, etetett, takarított, megfejte az állatokat s a tej, amit az ,,üzemvezetô elvtárs''-nak bevitt, hetenként több lett. A korcs, sovány tehenek kijavultak, szôrük megfényesedett és valahányszor Drágffy tehenész egy kis papírdarabkával a kezében megállott a sárga lovaglócsizmás Weiss elvtárs elôtt és felolvasta róla, hogy milyen takarmányfélék és tápsók kellenek és tehenenként milyen adagolásban: Weiss elvtárs szinte babonás tisztelettel vette át tôle ezt a papírdarabkát és még meg is hajolt az asztal mellett, amikor a tehenész az irodát elhagyta. Az istállókban többen is dolgoztak a volt cselédek közül. Ezek hamar felismerték, hogy az új helyzet nem hozott számukra javulást. Ellenkezôleg: ha segítségre szorultak, nem volt kihez menjenek, mert Weiss elvtárs csak üzemvezetô volt, aki vállrándítással intézte el a soronkívüli kérelmeket. A herceg pedig, akihez régen mentek ilyenkor, maga is köztük dolgozott és nem tudott többé segíteni. Voltak olyanok, különösen a fiatalabbak között, akik gúnyos és kárörvendô megjegyzésekkel igyekeztek a hajdani urat még jobban megalázni. Ahogy azonban a hetek teltek, rendre látniok kellett, hogy az összes istállók között a tehénistálló az, ahol minden a legrendesebb és legtisztább s a hajdani úr az egyetlen közöttük, aki nem panaszkodik és nem zúgolódik soha, hanem szó nélkül végzi a maga dolgát és jól végzi, jobban mint ôk, akik pedig egész életükben cselédek voltak. Egy idô múlva elmaradtak a bántó megjegyzések és az emberek újra tisztelettel fordultak feléje, ha elment mellettük, vagy jöttek tanácsot kérni és érezték, hogy valami rendkívüli dolog történt: a herceg herceg maradt a tehénistállóban is. Egy késô, tavaszi estén rongyos csavargó nyitott be a kondásházba. A herceg szobájában még égett a lámpa. Az ócska asztal körül néhány gondtelt idôsebb paraszt ült és a herceg egy állatorvosi szakkönyvbôl olvasott föl nekik. Baromfivész ütött ki a faluban és az emberek hozzá jöttek tanácsot kérni, hogy mit tegyenek ellene. Gyógyszert nem lehetett kapni sehol s állatorvos nem volt a környéken. A toprongyos ember megállt az ajtóban. Hosszú, sovány, aszott ember volt, a ruha rongyokban lógott le róla. A herceg fölnézett a könyvbôl és a szeme rámeredt az emberre. -- Jurkó! Az ember döcögve elôre lépett, aztán meggörnyedt és fölszakadt belôle a zokogás. -- Jaj, fôméltóságú uram, jaj... hát így, hát így... Az ember beteg volt. Betegen jött már haza Oroszországból és mikor hazaért Eskôre, azzal fogadták, hogy azonnal takarodnia kell Magyarországra, mert Csehszlovákia kidobta magából a magyarokat. A határig vitték, ott elengedték. Gyalog jött Tülkösig. Feleségérôl, gyermekeirôl semmit nem tud. Elvitték azokat is valahova, Isten tudja hova. Jurkó nagyon beteg volt. A herceg lefektette a saját ágyába, ápolta néhány napig, de Jurkó nem akart élni tovább. -- Fôméltóságú úr, hagyjon engem meghalni -- hajtogatta szegény -- nem akarok élni tovább, nem akarok... jaj, fôméltóságú úr, mivé lett a világ, Istenem, Istenem... Aztán a hatodik napon meghalt. Drágffy Gergely eladta Weiss úrnak az aranyóráját, hogy teljen a temetésre. A koporsót ô kísérte ki egyedül. Ô, a pap s négy öregember, régi uradalmi cselédek, akik a koporsót vitték. Maga is lapátot fogott és segített felhantolni a Jurkó sírját, a ,,kicsi Jurkóét'', ahogy annak idején Eskôn nevezték volt. Mikor a sír készen volt, a négy öregember rendre vette a kalapját, sóhajtott és elment. Drágffy egyedül maradt a pappal. Fiatal ember volt még a pap, öt évvel ezelôtt került Tülkösre. -- A hűségesek lassan elmennek -- mondta csöndesen a herceg -- nem bírják ki a hűtlenek között. A pap bólintott. -- Isten megpróbálja az igazakat. -- A kereszténység megbukott -- felelte a herceg keserűen -- ennyi az egész. Annak a nyárnak a derekán egy feketeruhás öregember baktatott föl egy délben a kastélyhoz és Drágffy Gergely után érdeklôdött. Weiss elvtársnak gyanús volt az öreg, vallatóra fogta és leigazoltatta. Kiderült, hogy amerikai pap, aki szabályos útlevéllel, vízumokkal és különbözô engedélyekkel ellátva hazajött szülôföldjét meglátogatni. Weiss úr azonnal ebédet rendelt a kitűnô vendégnek és üzent Drágffy Gergely után, aki csodálkozva lépett be hajdani pipázójába. Már csak a hatalmas kandalló és néhány ottfelejtett agancs a falon emlékeztetett arra, hogy ott valamikor urak éltek. A kastély bútorait széthordták régen, mindössze a nagy ebédlôasztal állott a volt pipázó közepére tolva s körülötte néhány magas támlájú szék. Tanácskozó teremnek használta a párt azt a szobát és Weiss úr ott fogadta az elôkelôbb vendégeket. A feketeruhás kis öregember szeme végigszaladt a herceg foltos munkaruháján, néhány pillanatig az arcán pihent, aztán felállt és bemutatkozott. -- Baradlay Károly, littletowni református lelkész. Littletown Amerikában van, hehehe -- tette hozzá nevetgélve. -- Tudom -- felelte a herceg komolyan és kíváncsian nézett a furcsa kis öregre. -- Montana államban. Ott tenyésztette ki egy farmer tizenkét évvel ezelôtt a hosszúfülű Rocky-nyulat, a belga óriás és a bécsi kék keresztezésébôl. Az öreg pap egy pillanatig döbbenve nézett a hercegre, aztán nevetni kezdett. -- Hehehe, az öreg Smith volt az, a ragyás! Bele is bukott, négy évvel ezelôtt árverezték el a farmját! -- Bele is kellett bukjék, mivel a Rocky hízékonyságában felülmúlta ugyan a belgát, de magával hozta a bécsi kék összes gyöngéit is és így minden betegségre hajlamos kellett legyen... A pap elhűlve rázta a fejét. -- Való igaz! Ezerkétszáz nyula pusztult el három hét alatt s ebbe ment tönkre... de honnan tetszik ezt tudni? A herceg elmosolyodott. -- Valamikor magam is foglalkoztam ilyesmivel és szaklapokat járattam a világ minden részérôl. Valamikor. De tessék helyet foglalni, nagytiszteletű uram. Bár nem én vagyok a házigazda itt... Szegény Weiss elvtárs nem gyôzött sürögni, hajlongani a meghatottságtól, hogy ilyen ritka érdekes találkozásnál lehet szemtanú. Azonnal hozatott ebédet a tehenészének is és a herceg alig észrevehetô kis gúnyos mosollyal vette kezébe saját címeres ezüstkanalát. -- És mi hozta nagytiszteletű urat Amerikából ide hozzánk, ha szabad kérdeznem? -- kíváncsiskodott Weiss elvtárs. -- Annak hosszú története van -- bólogatott Baradlay tiszteletes és újra csak a herceg felé fordult, mintha Weiss elvtárs ott se lett volna -- emlékszik még fôméltóságod arra a cserkésztáborozásra, amelyiken ezerkilencszáztizenhárom nyarán részt méltóztatott venni Erdélyben? A herceg néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, aztán gyorsan bólintott. -- Hogyne. Emlékszem jól, hogyne! Azt hiszem, harmadik gimnazista voltam akkor... -- Negyedik -- javította ki az öreg pap. Én akkor pap voltam ott, abban a faluban. De fôméltóságod ezt persze nem tudhatja. -- Figyelmeztetnem kell a nagytiszteletű urat -- vágott közbe Drágffy egy kis gunyoros fintorral -- hogy a címeket eltörölték közben... A pap bosszúsan legyintett. -- A világ megbolondult! Itt egy oldalpillantást vetett Weiss elvtársra és lecsöndesedve folytatta. -- Szóval emlékezni méltóztatik. Akkor bizonyára eszébe fog jutni az a kis csónak-baleset is... -- Hogyne -- vidult föl Drágffy az emlékeken -- bolond dolog volt...! Én voltam az elsô, aki kimásztam a kötélen, amit azok az emberek odanyújtottak. Mivel egyedül én értettem meg a szavukat, a többi nem tudott magyarul... -- Úgy van -- bólintott az öreg pap -- hát én most újra ott jártam, annál a gátnál. Persze most már minden másképpen van ott is. A malom helyén egy fölrobbantott villanymű romjai... -- Ojjé, a németek sok mindent fölrobbantottak! -- szólt közbe Weiss elvtárs, boldogan, hogy ô is mondhat valami érdekeset. -- Az akkori gát helyén természetesen betongát van -- folytatta a pap zavartalanul, mintha meg se hallotta volna a közbeszólást. -- Az öreg Hiribire sem emlékszik már senki ... ez volt az a halász, akinek a csónakját el méltóztattak lopni... -- Úgy. A társalgás elakadt. Az öreg pap szótlanul ette végig az ebédet, néha bosszús pillantásokat vetve Weiss elvtárs felé, aki makacsul ott ült az asztal másik oldalán és összevissza locsogott mindenféle banális dolgokat, hogy újra elindítsa a beszélgetést. Bort is hozatott és a Maldegem-címeres, de már erôsen kicsorbult kristálypoharakat sűrűn emlegetve igyekezett megjátszani a vendégszeretô magyar úr szerepét, azonban sehogyan sem sikerült. Ebéd után az öreg Baradlay tiszteletes hátra tolta a széket és fölállt. -- Meg méltóztatna engedni egy öreg embernek, hogy fáradt csontjait étkezés után kissé megpihentesse ... -- fordult a herceghez -- ha akadna fôméltóságod szobájában egy üres heverô ... Weiss úr azonnal fölugrott és elkezdett bokázni. -- Kéremalássan, itt áll rendelkezésére a hivatalos vendégszoba! Kéremalássan, tessék parancsolni! -- Nagyon köszönöm, fiatal barátom -- mosolygott az öreg pap -- de meg tetszik bocsátani, ha én szívesebben lennék a... ennek az úrnak a társaságában, mint egy vendégszobában egyedül... Amíg a majorudvaron áthaladtak a kondásház felé, az öreg tiszteletes minduntalan megrázta a fejét. -- Nem. Hát nem. Ez nem. És nálunk Amerikában még azt merik mondani, hogy itt demokrácia van! Hát demokrácia az, ahol az embereket kiűzik a saját házukból? A saját vagyonukból? Nem-nem. Ez szörnyűség. Ez lehetetlenség. Még a kondásház szűk kis szobájában is egyre csak ömlött belôle a botránkozás. Aztán lassan megcsöndesült. Tűnôdve nézett maga elé, majd lassan elkezdte. -- Fôméltóságod most arra gondol, hogy mit is akarhat itt ez a vén bogaras amerikai pap. Igen-igen! Vén is vagyok, bogaras is vagyok, na meg pap is vagyok. Mit gondol fôméltóságod, miért akadt meg a csónak akkor, közvetlenül a mélység fölött? A kérdés olyan váratlanul jött, hogy a herceg meglepetten emelte föl a fejét. -- Miért? Különös kérdés ez, ennyi idô múlva. Valószínűleg megakadt ott valamiben. Egy cölöpben, vagy mittudomén... A herceg mosolygott az öregember gyerekes kérdésén, de az komoly maradt és csak a fejét ingatta. -- Nem, kérem -- mondta egészen egyszerűen -- hanem azért, hogy önök hatan életben maradjanak. Nézze -- folytatta gyorsan, látva a csodálkozó mosolyt a herceg arcán -- én talán egy bogaras vénember vagyok, az lehet. És ezért engedje meg fôméltóságod, hogy ne is beszéljek többet errôl a kérdésrôl. Csak éppen annyit, hogy én annak idején, mindjárt másnap az esemény után, ott jártam a gátnál és a magam szemével gyôzôdtem meg arról, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt, sem cölöp, sem kô, sem egyéb tárgy nem volt, ami megakaszthatta volna. De nem errôl akarok most beszélni. Hanem egy öreg halászról, akit Hiribinek hívtak. Az öreg Baradlay hosszú ideig hallgatva nézett maga elé. -- Ez az ember szeretett volna hinni az Istenben, de nem tudott. Nem tudott, mert olyasmik történtek az életében, amik az ô ítélete szerint nem lett volna szabad történjenek, ha van Isten. Hosszú évekig élt azzal a tudattal, hogy Isten nincs. És akkor egyszerre csak hat gyermek ellopta a csónakját és a csónakot a víz odasodorta a gáthoz. A hat gyermeknek meg kellett volna halnia. De nem haltak meg. A csónak megállt velök a mélység fölött és csak akkor zuhant alá, amikor az utolsó gyereket is kimentették belôle. Az öreg Hiribi belenézett a vízbe, oda, ahol a csónak megállt és nem látott ott semmit. És megdöbbent. Ha nem akasztotta meg semmi a csónakot, mitôl állt meg? Mégis létezne valami, ami a fizikai erôk fölött áll, mint legfelsôbb hatalom? Persze, az öreg Hiribi nem így fejezte ezt ki, ô csak ennyit gondolt: mégis lenne egy Isten? Szerette volna biztosan tudni, hogy van- e Isten, vagy nincs. És elhatározta, hogy próbát tesz. Kipróbálja, hogy van-e Isten. És kipróbálta. Legalábbis azt hitte, hogy Istent próbálja ki, de tulajdonképpen csak azt próbálta ki, hogy van-e még célja az életének. Nem volt. Azaz, hogy volt még egy utolsó: hogy megtudja Istent. Mert abban a pillanatban tudta, hogy van Isten. Talán az volt az élete célja, hogy ezt megtudja. Zavaros, amit beszélek, ugye? Legyen elnézéssel egy öreg ember iránt. Fôméltóságod életének mi a célja? A kérdés megint olyan váratlanul jött, hogy a herceg egy ideig megzavarodva nézett az öregemberre. Aztán kissé keserűen elnevette magát. -- Életem célja? Úgy látszik, már csak annyi, hogy naponta megtakarítsak és megfejjek néhány rossz tehenet. De nem -- tette hozzá hirtelen elkomolyodva -- azt hiszem, még van egy célja annak, hogy itt vagyok. Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az urat, hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség életében, hanem a hűség, a tisztesség és a jóakarat. Ez a feladatom. Az öreg Baradlay sokáig ült szótlanul és ingatta a fejét ide-oda. A herceg is hallgatott. Aztán egy idô múlva felállt. -- Bocsásson meg, nagytiszteletű úr, de mennem kell a tehenekhez. -- Kérem, kérem -- riadt fel az öreg is a gondolataiból -- én is elmegyek, nem zavarom most tovább. De visszajövök még. Nézze... nem lenne kedve Amerikába jönni? -- Amerikába? Miért? -- Tudja, én csak egy hóbortos öreg pap vagyok. Majdnem olyan hóbortos, mint az öreg Hiribi volt akkor. Én is a fejembe vettem, hogy van valahol egy Isten, aki számot vet az emberek életével és nem engedi meghalni ôket addig, amíg a feladatukat el nem végezték. Fôméltóságod kiváló ember és én nem hiszem, hogy egy tehénistálló rendben tartására kapta Istentôl a képességeit. Sôt én arra gondolok, hogy talán Istennek terve volt velem is akkor, amikor odavitt azon a napon a gáthoz, ahol az öreg Hiribi ült és gondolkodott a hat gyerek fölött, akiknek el kellett volna pusztulniok a fizika törvényei szerint és mégsem pusztultak el. És talán terve volt Istennek velem, amikor sok viszontagsággal átvitt Amerikába és amikor hosszú évtizedek múlva újra eszembe juttatta azt a csónakot a hat gyerekkel. Itt elgondolkozott egy kicsit és kinézett az ablakon. -- Nem biztos -- folytatta aztán -- de lehet. Mindenesetre visszajövök még. És gondoljon fôméltóságod arra, hogy Európa régi szerepét ma Amerika vette át. Ma onnan indulnak ki a nagy kezdeményezések. És talán fôméltóságod azért kellett életben maradjon azon a régi nyáron, mert talán Amerikában kell elvégezzen valamit. Egy gazdasági újítást talán? Vagy a magyar népet kell képviselje ott? Mit tudom én? Mit tudhatjuk azt mi, emberek? Szeretném, ha gondolkodna fôméltóságod ezeken. Az öreg Hiribin és mindazokon, amiket mondtam. Tudom, összefüggéstelen vagyok és zavaros, de nem vagyok bolond azért. Csak éppen... egy nyomon megyek, mint a kopó... Kopóknak nevezik azokat a vadászkutyákat, ugye? Csak éppen, hogy öreg kopó vagyok már. De a nyom... a nyom végén valahol az Isten kell legyen. Legalábbis én azt hiszem... Két hét múlva újra megjelent az öreg pap Tülkösön. Most már egyenesen a kondásházhoz ment s ott várta meg, amíg Drágffy hazakerült az istállóból. -- Mondtam már a minap -- kezdte minden bevezetés nélkül-- hogy ott jártam a gátnál. Két napot töltöttem a faluban, ahol pap voltam annak idején. Különös érzés volt. A hercegre nézett. Hosszasan figyelte az arcát. -- Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk -- mondta aztán lassan és minden szót megnyomva -- ezt még nem tapasztalta fôméltóságod? Drágffy Eskôre gondolt és bólintott. Elfordította a fejét, hogy a pap ne láthasson a szemeibe. De az öregember mintha megérzett volna mindent, ami a lelkében végbement, mert sóhajtott és halkan mondta: -- Ami eltelt, az eltelt. Pontot kell tenni utána. Lehetne ugyan elölrôl elkezdeni, beállhattam volna én is fadöntônek, vagy napszámosnak ott... a faluban, ahol valamikor pap voltam... de kérdés, hogy érdemes-e? Érdemes-e nap-nap után néhány tehén alól kiszórni a trágyát, ott ahol az ember... Elhallgatott. Belsô zsebébôl néhány iratot húzott elô nagy körülményesen és odanyújtotta ôket a hercegnek. -- Itt vannak a papírok. Hamisak ugyan, de Németországig el lehet jutni velük. Ott aztán találkozunk megint. Én azt hiszem, hogy Eskôre az út már csak Amerikán keresztül vezethet... Drágffy az utolsó szavakra felkapta a fejét és döbbenve fordult szembe az öreggel. Hosszú másodpercekig néztek egymás szemébe. A herceg arca kemény volt, mintha kôbôl vésték volna. -- Értem, hogy mire gondol, nagytiszteletű úr -- mondta lassan és keze kinyúlt a papírok után -- gondolkozni fogok a dolgon. Félóra múlva az öreg pap elhagyta a majort. Két hétre rá Drágffy Gergely herceg jelentkezett a hamis papírokkal Ausztria amerikai zónájának katonai parancsnokságánál. Néhány nap múlva útlevél volt a kezében és átmehetett Bajorországba, a családjához. Júlia hercegné a gyerekekkel a stranbergi tó partján élt egy csinosan berendezett villában, amit a rokonok bocsátottak a rendelkezésére. A villához egy kis erdôgazdaság is tartozott, néhány holdnyi szántófölddel. Ezt a kis gazdaságot vezette Júlia hercegné a rokonok számára mint intézô és ebbôl élt. A gyerekek iskolába jártak, Lajos a legidôsebb fiú, abban az évben érettségizett. A találkozás, ennyi idô után, mindkettôjük számára különös volt. Drágffy Gergely nem szívesen beszélt az otthonról és az asszony nem mert kérdezni. Órákhosszat ültek szótlanul egymás mellett, mint akiknek nincs több mondanivalójuk egymás számára. Valahogy az idô s az élmények különbözôsége mintha eltávolította volna ôket egymástól. Drágffyt zavarta a kényelem, a német rokonok úri életmódja és gondtalansága. Kísértetiesen emlékeztette minden arra az idôre, amikor a szlovák börtönbôl kikerülve és Eskôrôl elűzve megérkezett Magyarországra. Döbbenve figyelte most is az embereket, akik úgy éltek éppen, mintha a világ nem is lenne tele feldúlt otthonokkal, börtönben sínylôdô emberek ezreivel, hontalan milliókkal, mintha alig néhány száz kilométernyire tôlük nem a gyűlölet, a rablás és az akasztófa uralkodna, ugrásra készen, hogy miután felfalta a leigázott földet, tovább kússzék, mint egy óriás hernyó és lerágja rendre az egész világot. Nem érezte jól magát a rokonok között. Keserűséggel töltötte el az úri környezet. Tülkösre és Eskôre gondolt, rokonokra és barátokra, akik valahol egy börtönben, vagy egy munkatáborban sínylôdtek, a magyar népre gondolt és utálta maga körül a gondtalan vidám német világot. Júlia mindezt nem értette meg. Ô csak azt látta, hogy az ura rosszkedvű és zárkózott, úgy jár-kel, mintha beteg lenne és nincs kedve semmihez. -- Majd hazamegyünk hamarosan -- próbálta vigasztalni -- változni fog a helyzet. Drágffy Gergely csak legyintett ilyenkor. Ô tudta, hogy nem kormányváltozáson múlik ez, nagyobb változásra van szükség. Az emberek maguk között kell megváltozzanak, belül. Vissza kell térjenek elôbb az erkölcshöz, amirôl egyformán megfeledkeztek mindenütt: keleten és nyugaton. Egy fél év múlva Drágffy Gergelyt beidézték Münchenbe. Baradlay tiszteletes elindította a kivándorlás ügyét. Néhányszor kihallgatták, aztán egy nap levelet hozott a posta a stranbergi tó melletti villába. A levélben útlevél volt és egy hivatalos vasúti jegy Brémáig. ,,Találkozás a 9.20-kor Münchenbôl induló brémai gyorsvonaton -- írta Baradlay a kísérôlevélben -- szerdán, 13-án. Én Frankfurtban szállok föl a vonatra. Brémában várnak a hajójegyek.'' Két napjuk volt a csomagolásra. A herceg alig vitt poggyászt magával. Megbeszélték Júliával, hogy mihelyt megvetette a lábát odaát -- az öreg pap ígéretein kívül a rokonság és az emigrációban élô barátok összeköttetéseire is számítottak -- azonnal követni fogja a család is. Utolsó estén hosszasan ültek együtt a villa teraszán. Koranyári este volt, a tó fölött párák lebegtek, békésen és szelíden suhogott a nádas. -- Legfeljebb egy év -- mondta a férfi halkan -- és utánam jöhettek. Az asszony bólintott. -- Egy év... nem is sok, egy év... Nem. Nem sok. Aztán 1950. június 13-án reggel 6 óra 5 perckor Drágffy herceg fölszállt a München felé induló vonatra, mely menetrendszerű pontossággal, 8 óra 12 perckor befutott a fôpályaudvarra. A brémai gyorsot még nem tolták be. Beült az étterembe, megreggelizett és az ablakból unottan nézett ki a pályaudvar zsibongó életébe. Hosszú ideig figyelt egy alacsony, sovány, szomorú emberkét, aki kopott ruhájában esetten és magára hagyatva állt az ide-oda sietô emberek forgatagában egy madzaggal összekötött ócska papírkoffer mellett. ,,Mennyi tragédia van ezen a földön'' -- gondolta -- ,,mennyi szomorú élet és derékba törött sors...'' Aztán látta, hogy az ember hirtelen felkapja a papírkoffert és izgatott sietséggel loholni kezd a vágányok felé. Az órájára nézett. Háromnegyed kilenc volt. Fizetett, fogta a bôröndjét és kiment. A brémai gyors bent állt már valóban. Végigment a vonat mellett. Az elsô két kocsi a megszálló katonaság részére volt fenntartva. A harmadik dohányzó volt. Hárman ültek már benne. A másodikban csak egy utas kuporgott a sarokba húzódva. Belépett és a bôröndjét föltette a hálóba. -- Jó reggelt -- mondta halkan és leült az ablak mellé. -- Jó reggelt -- felelt egy ijedt, szomorú hang. Csak akkor nézte meg az útitársat. Az a sovány kopott kis emberke volt, akit már az ablakból is figyelt. -- Szép idô lesz ma... -- kezdte el az ijedt kis emberke ott a sarokban a beszélgetést. A herceg bólintott. -- Úgy látszik. Aztán a beszélgetés mégiscsak elakadt, mert nem volt mit mondjanak többet. A kis emberke fölött ott szomorkodott a hálóban a madzaggal összekötözött papírkoffer. Egy cédula csüngött alá a fogantyújáról és a szürke kartonlapon egy név állt, gondosan felrajzolva, tintaceruzával. A herceg szeme akaratlanul is kibetűzte a nevet: ,,Vrana Basil''. Vrana... -- gondolta -- mintha már találkoztam volna ezzel a névvel... De nem jutott az eszébe, hogy hol. Az órájára nézett: még huszonkét perc volt az indulásig. Elôvette zsebébôl az újságot és olvasni kezdett. ======================================================================== III. A kispolgár A bolt, amelyik mögött egy nyirkos és homályos lakásban Vrana Basil Ágoston felnôtt, a prágai Gotthelfstrasse végén húzódott meg egy pékség és egy gépjavító műhely között. Mindenféle háztartásba való dolgokat árultak benne, a makarónitól a cipôkrémig és seprűnyéltôl a savanyúcukorkáig. Apja, egy sovány, fürge kis ember, rövidre stuccolt pillangó bajuszkával, egész nap a pult mögött ugrált. Hajlongott, csomagolta az árut és bókokat mondott ványadt háziasszonyoknak és csattanó képű, vihogó cselédlányoknak. Basil anyja a kassza mögött trónolt, feltűzött magas kontyával, szélesen, elomlóan és halálos szigorúsággal az arcán, mint egy félelmetes császárnô. Császárnô is volt, mert egész nap egyebet sem tett, mint pénzt számlált és Basil Ágoston gyermeki képzeletében a pénzszámlálás a császárok kiváltságaihoz tartozott. Hogy valóban uralkodott is a pénzen, azt látni és hallani lehetett azokból az este lejátszódó jelenetekbôl a bolt mögötti lakásban, amelyek rendszerint azzal kezdôdtek, hogy Vrana, a boltos -- így nevezte Basil az apját, mivel a többi emberek is így nevezték -- hogy Vrana, a boltos pénzt kért valamilyen titokzatos célra és azzal végzôdtek, hogy a Mutter -- Vrana, a boltos így nevezte a feleségét, mivel a gyermekek is így nevezték -- hogy a Mutter nem adott semmit, hanem jól összeszidta Vranát, amitôl az ijedten elhallgatott és sóhajtva elkezdte kifűzni a cipôit. Két testvére volt még Basilnak, mind a kettô leány és mind a kettô idôsebb mint ô. Jutta, aki szeplôs volt és két hosszú vörös copf futott alá a hátán, egy évvel született hamarabb és Jenny hárommal. Jenny fekete volt, mérges és egy egészen kicsit kancsított. De ezt csak azok vették észre, akik tudtak róla. Basil tudott róla, de nem merte bosszantani Jennyt emiatt, mert Jenny erôsebb volt és hihetetlenül fürgén jártak a kezei, amikor verekedett. Basil Ágoston elsô gyermekéveit a boltban és a bolt elôtt az utcán töltötte. Az orra rendszerint folyt, az arca maszatos volt és örökösen majszolt valamit, amit az apja dugott oda neki a pult mögött, ügyelve, hogy a Mutter ne lássa meg. Késôbb iskolába került. Táskát akasztottak a hátára és reggelenként a nénjei kiráncigálták az ágyból és elcipelték a Gotthelfstrasse elejére, ahol egy száraz, csupacsont tanító néni azzal veszôdött, hogy írni tanította a gyermekeket. Basil Ágoston szeretett iskolába járni. Szerette az olajjal felkent padló savanykás szagát, a nagy falitáblát, a képeket a falakon, még a szigorú tanító nénit is szerette a maga módján: olyankor, ha kérdezett tôle valamit, amire ô felelni tudott. Basil szenvedélyesen szeretett felelni. Ilyenkor kihúzta sovány kis hátát, hegyes madárarca kipirult az izgalomtól és úgy kiabálta oda a választ, mintha az egész világnak a szemébe rikoltaná: ide nézzetek, ez vagyok én! Mindazáltal Basil nehezen tanult. Hihetetlen buzgósággal és szorgalommal, de nehezen. Ez sok keserű percet okozott neki, mert látnia kellett, hogy az olyan fiúk, mint például Jan Hubelka, akinek az apja orvos volt, egész délután az utcán játszottak és mégis könnyebben tudtak felelni a kérdésekre, mert amit egyszer hallottak, azt megjegyezték. Basil nehezen fogta föl a dolgokat, ez volt a baj. Mégis jeles tanuló lett és a negyedik osztályban már csak egy volt jobb nála, az a bizonyos Jan Hubelka. Kimondhatatlanul irigyelte emiatt az orvos fiát. Nem annyira azért, mert jobb volt mint ô, hanem mert játszva volt jobb, minden megerôltetés nélkül, míg neki a második hely emberfeletti munkába került. Míg a többi gyerek az utcán játszott -- sárkányt eregettek vagy a hentes kövér kutyáját bosszantották -- addig Basil bent kuksolt a bolt mögötti kis sötét szobában, az ablaknál és tanult. Az ablak egy szűk kis belsô udvarra nyílott, ahol semmi sem volt csak egy szônyegporoló és sok szemét, amit a lakók az ablakon át kiszórtak. Vrana, a boltos, eleinte csodálkozott fiának ezen a különös szenvedélyén. A Gotthelfstrassen ez a nagy tanulási szomjúság szokatlan és természetellenes volt. Késôbb ez a csodálkozás szinte babonás tiszteletté fokozódott és régi vevôinek fejcsóválva panaszolta olykor - - jól elrejtett apai büszkeséggel -- hogy ,,a fiam, tudja, az csak a könyveket bújja. Egész nap csak a könyveket. Még valami tudós lesz belôle a végén, vagy éppen pap.'' Hát sem pap, sem tudós nem lett Basilból. Bár a Gotthelfstrassei iskolai tanítónôjének rábeszélésére Vrana, a boltos gimnáziumba íratta a fiát és a Muttertôl még a cserkészethez szükséges pénzt is kikoldulta, hogy a fia teljesen belekerüljön azoknak a társaságába, akik ,,valamikor a világot fogják kormányozni'', ahogy fontoskodva mondani szokta. Így jutott el Basil arra a cserkésztáborozásra is, mely a monarchia egyik délkeleti tartományában zajlott le, amit Magyarországnak neveztek. Azonban Basil mégsem lett sem tudós, sem pap. A baj talán ott volt, hogy Basil egyszerűen nem érezte jól magát az úgynevezett ,,úri fiúk'' között. A cserkészetet sem szerette. Ott labdázni kellett, futni, ugrani, rúdra mászni és Basil ezekhez a dolgokhoz nem értett. Testileg gyönge volt és esetlen. Félt is a tornaszerektôl és a játéktól. Arra a cserkésztáborozásra is csak apja unszolására ment el, aki megmagyarázta neki, hogy az életben semmi sem olyan fontos, mint a jó összeköttetések és nagy dolog az, ha az ember azt mondhatja: ,,barátom, a polgármester'', vagy vállára veregethet a miniszternek s azt mondhatja: ,,emlékszel öregem, amikor együtt rúgtuk a labdát...'' Sok élelmes üzletember csinált már nagy pénzeket abból, hogy ezt így mondhatta, oktatta Vrana, a boltos a fiát és Basil, ha tele rettegéssel is, de elment arra a cserkészkirándulásra. Nem sok öröme volt benne. A többiek lenézték, mert gyönge volt és élhetetlen. Kérdéseket nem tett föl senki, könyvek nem voltak, így aztán teljesen a háttérbe szorult. Jan Hubelka csúfolódott is vele, penészvirágnak nevezte és ezt a nevet átvették a többi cserkészek is. Félt az idegen gyerekektôl, az idegen országtól, a sok idegen embertôl, akinek a beszédjét nem értette, félt a nagy magas hegyektôl is és a sötét erdôktôl, a sátorélettôl, mindentôl. Basil nagyon szerencsétlen volt azon a kiránduláson. Jan Hubelka vele takaríttatta a cipôjét, parancsolgatott neki, mint egy cselédnek és nem mert szólani ellene, mert Jan Hubelka erôs volt és hamar osztogatta a pofonokat. A hegyet, amelyiken két hétig sátoroztak, Csiribóknak nevezték, ezt Basil gondosan följegyezte a noteszébe, azoknak a fiúknak a nevével együtt, akiket ott megismert. Apja tanította erre és ezt a tanítást szorgalmasan meg is fogadta. Egy délután szétküldte az ôrsparancsnok a fiúkat, hogy rôzsét gyűjtsenek. Jan Hubelka maga mellé vette Basilt. -- Gyere -- mondta neki -- te úgyis félsz egyedül. Bent az erdôben Hubelka lehevert a mohára és Basil gyűjtötte a rôzsét. Mikor egy kötegre való összegyűlt, akkor ô is letelepedett Hubelka mellé. Hubelka megnézte a rôzsét, aztán Basilt. -- Most gyűjts magadnak is -- mondta -- aztán mehetünk. -- Én gyűjtöttem magamnak -- felelte Basil. -- Hülye vagy. Ezt a köteget én viszem. Gyűjts magadnak is valamit, gyorsan. De a fák között már sötét volt és Basil félt bemenni egyedül. -- Megrúglak, penészvirág -- figyelmeztette Jan Hubelka -- ne hülyéskedj na, eredj gyorsan, szedj még egy kötegre valót. De Basil nem ment. Erre Hubelka kihúzott a rôzsekötegbôl egy vesszôt is elkezdte verni vele Basil meztelen lábát. Basil bôgött. A bôgésre elôjött a fák közül egy idegen fiú és rászólt Hubelkára. -- Hagyj békét annak a kicsinek. Jónövésű, barna fiú volt és németül beszélt. Hubelka rávicsorgott. -- Mi közöd hozzá, hogy mit csinálok vele! Azzal újra ráhúzott a vesszôvel Basil lábára. Basil visítva kapkodta a lábait. Az idegen fiú erre odajött és megállt Hubelka elôtt. A szeme villogott és a hangja parancsoló volt. -- Azonnal dobd el azt a vesszôt és takarodj innen! Hubelka megmérgelôdött, felelt valamit, mire a másik odalépett hozzá és pofon ütötte. Verekedni kezdtek, azonban a verekedés rövid ideig tartott, mert az idegen erôsebb volt sokkal, mint Hubelka és Hubelka vérzô orral szaladt el a tábor felé. -- Mi baja volt veled? -- kérdezte az idegen és Basil elmondta, hogy Hubelka agyondolgoztatja ôt. -- Na, csak gyere mindig hozzám, ha ez a fickó beléd köt -- vigasztalta meg az idegen -- majd leszoktatom az ilyesmirôl. És attól az estétôl kezdve az idegen mindig védelmébe vette Basilt és még azt sem tűrte el, hogy penészvirágnak nevezzék. Basil pedig beírta a noteszébe: ,,Drágffy Gregor a legjobb barátom.'' Szabad idejükben együtt kószáltak az erdôn és a hatalmas, erôs barát mellett egy csepp félelmet sem érzett többé Basil. Megtanulta tôle a fák és a virágok neveit, a madarakat és szokásaikat, az állatok nyomait és végül azon a szörnyűséges csónakázáson is egymás mellett ültek. Basil felsikoltott a rémülettôl, amikor az evezô eltört s a csónak gazdátlanul kezdett rohanni velük, de a barát rátette erôs, barna kezét a vállára és megnyugtatóan mondta: -- Ne félj semmit, majd én kiúszom veled, ha fölborul ez a skatulya. Verseny úszó vagyok. Ennek az erôs, védelmezô barátnak az emléke volt az egyetlen, amit Basil mint pozitívumot hozott haza magával errôl a cserkészkirándulásról, de lassanként ez is elhalványodott. Jan Hubelka tűrhetetlenebb lett, mint valaha és Basil kilépett a cserkészek közül. Csak a könyvei között érezte biztonságban magát, csak az iskolaterem padjában volt otthon, ha letehette maga elé a könyvet, melybôl az aznapi leckét szóról szóra el tudta mondani és csillogó szemekkel ránézhetett a tanárra, várva a kérdéseket, hogy fölpattanhasson és hangosan belekiálthassa tudását a többiek szemébe, akik ôt odakint a játszótéren penészvirágnak nevezték. Azonban mégsem lett belôle sem tudós, sem pap. A baj ott kezdôdött, hogy az ötödik gimnáziumtól már nem tudott többé az elsôk között lenni. Hiába tanulta meg szóról szóra a feladott leckéket: voltak tárgyak, melyek tele voltak titokzatossággal. Mint például az algebra, fizika, kémia, melyeknél nem a megtanult szavakon múlott a dolog. Mások egyszerűen elmondották a maguk szavaival, egészen másképpen, mint ahogy az a könyvben állt és a tanárnak jó volt. Basil pedig hiába harsogta el szóról szóra a mondatokat, az egész megakadt abban a percben, amikor ki kellett menjen a táblához és olyan feladatokat kapott, ami nem volt a könyvben. Basil csak tanulni tudott, de nem fölfogni, ez volt a baj. Voltak dolgok, amiket nem értett meg. Emiatt azután az érettségije csak közepesre sikerült, míg Jan Hubelka, aki jóformán nem tanult soha, jelesen végzett. Ez annyira elkeserítette Basilt, hogy a további tanulásról lemondott, bár az apja hajlandó lett volna elôteremteni az egyetemi költségeket. A városnál kapott egy írnoki állást és pályafutása ezzel szemmel láthatóan bezárult. A Mutter helyett ekkor már a szeplôs kis Jutta ült a pénztárnál, mert a Mutter egész nap a kereveten fekve kellett pihentesse dagadt lábait. Vrana, a boltos mindössze annyi változáson ment át, hogy madárarca még fakóbb lett, pillangó bajusza megôszült és haja nagyrészt kihullott. De továbbra is szolgálatkészen állt a pult mögött és azt a kevés árut, amit a háború a polcokon meghagyott, fürgén csomagolta barna papírba a gondterhelt háziasszonyoknak és vihogó cselédlányoknak. Abban az évben, amikor Basil, mint kezdôfizetéses írnok, a városhoz került, véget ért a háború is. Furcsán ért véget, de alapjában az egész háború onnan a Gotthelfstrasserôl nézve elég furcsa háború volt. A császári behívók nyomán hadbainduló katonák a monarchia oldalán harcoltak és mégis az ellenséggel együtt nyerték meg a háborút. S végül még az is kiderült, hogy azok voltak a hôsök, akik elfutottak az ellenség elôl, vagy megadták magukat. A változás azonban, amit ez a gyôzelem jelentett, nagyobb volt, mintsem gondolták volna. Elôször is abban nyilvánult meg, hogy szabad volt az utcákon fáradtan és piszkosan hazafelé menetelô magyar és német katonákat kövekkel, rothadt krumplival és záptojással megdobálni. A második fontos változás pedig az volt, hogy az utca sarkáról lekerült a Gotthelfstrasset jelzô tábla és egy másik került oda helyette, amelyiken ez állt: Scotus Viator allee. Hogy Scotus Viator ki volt, azt egyelôre nem tudta senki. De az ,,allee'' szó magyarázatát annak a négy hársfának tulajdonították az utca lakói, melyek az iskola elôtti illemhelyet rejtegették a kíváncsi szemek elôl. Mikor a csehszlovák republikát kikiáltották, Vrana, a boltos a nagy nap tiszteletére egy kacsát vásárolt a piacon, amit egy üveg bor kíséretében ünnepélyesen elfogyasztottak a bolt mögötti lakásban. Az ebédre Jenny magával hozta a barátját is -- ez már a harmadik barátja volt -- egy pufók képű vasúti forgalmistát, aki lelkesen magyarázta el a Vrana-családnak, hogy ezentúl minden valamirevaló cseh hazafinak naponta sült kacsa lesz a tányérján, mert a meghódított idegen tartományokba csupa cseh tisztviselôket és hivatalnokokat kell majd küldeni és így minden cseh hazafi, akinek csak valamelyes iskolázottsága van, magas állami hivatalra számíthat. Vrana Basil maga is lelkesen ünnepelte a republikát, büszkén feszített, mint minden cseh hazafi és öntudattal gondolt a meghódított tartományokra. Hogy azonban igaza lett-e a pufók képű forgalmistának, vagy nem, azt nem tudta meg soha. Ô továbbra is csak Prágában maradt és mivel azokból a bizonyos tartományokból nem hoztak írnoknak való rabszolgákat a Hradzsin urai, hogy ô elôléphetett volna, így hát változatlanul megmaradt kezdôfizetéses városi írnoknak három teljes évig. Szorgalmát többször megdicsérték, de elôléptetésre nem került sor. Viszont ez a három év éppen elegendô volt ahhoz, hogy megtanulja: az elôléptetés éppen úgy nem a szorgalmon múlik, mint az osztályelsôség az iskolában. Valami egyéb kell hozzá és ez az egyéb belôle hiányzott. A harmadik év végén aztán történt valami, egy egészen kicsiség, ami azonban döntô befolyással volt további életére. Alapjában véve egészen jelentéktelen mindennapi dolog volt: Vrana Basil kezdôfizetéses városi írnok beleszeretett egy leányba. A leány három szobával odébb dolgozott gépírónôi minôségben. Nem volt sem különösebben szép, sem különösebben érdekes. Még csak okosnak, vagy szellemesnek sem volt mondható. Hogy Basil mégis beleszeretett, ez annak az egyszerű természeti törvénynek a következménye volt, hogy minden leányba bele kell egyszer szeressen valaki, mert különben a leányok kilencven százaléka szerelem nélkül élné végig az életét. Basil öt hónapon keresztül hordozta magában szótlanul ezt a szerelmet s a hatodik hónapban erôt vett magán és megmondta. Ez egy márciusi estén történt, irodazárás után, a harmadik utcasarkon. Kissé dadogva és összefüggéstelenül szakadtak fel belôle a szavak -- ez megint egy olyan lecke volt, amit nem lehetett könyvbôl megtanulni -- de a leány így is megértette és kedvesen elpirult. Majd megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve Basilnak moziba menni? Basilnak természetesen iszonyú kedve lett volna, de hónap vége lévén, nem volt a zsebében annyi pénz, hogy telt volna belôle két jegyre s így fülig vörösödve dadogott valamit halaszthatatlan családi megbeszélésrôl és másnapra halasztotta a mozit. Estére kért Juttatól -- aki a kasszát kezelte otthon -- két mozijegyre való pénzt kölcsön és másnap azzal az eltökélt szándékkal ment be az irodába, hogy kipótolja az elmulasztottakat. Azonban éppen azon a napon egy fiatal mérnök-gyakornok érkezett a városi építészeti hivatalból az irodaépület átalakítása végett és ez a mérnök-gyakornok nem volt más, mint az a bizonyos Jan Hubelka. A hajdani iskolatárs és ôsellenség vázlatkönyvvel a kezében végigjárta a helyiségeket, mért, rajzolt és közben vidám társalgást folytatott Basil rettegett irodafônökével. Véletlenül pontosan akkor léptek be abba a bizonyos harmadik szobába, amikor Basil szíve hölgyének az írógépe mellett állva kereste a szavakat, melyekkel az esti moziügyet elôhozza. Hubelka kedélyesen ránevezetett Basilra -- akit ez a találkozás teljesen váratlanul ért -- megveregette a vállát. -- Hát mi az, öreg papírkukac, te is a szent várost boldogítod? -- kérdezte, aztán meghajolt a lány felé és azt mondta szemtelen kis mosollyal a száján: -- Mutass be, kérlek, a hölgynek. Basil dadogott valamit, mire Hubelka nevetve kezet fogott a leánnyal és az irodafônökhöz fordult: -- Szabadna mindjárt kérnem, hogy a mellém beosztandó gépírónôül a kisasszonyt szíveskedjék kijelölni? Majd kaján vigyorral hozzátette: -- Természetesen, ha a barátomnak nincs kifogása ellene. Basilnak persze nem lehetett kifogása az irodafônök jelenlétében és Hubelka gyôzelmesen elvonult a leánnyal. Basil pedig este visszaadta Juttának a kasszából kölcsönvett pénzt. Elsején a leányt felsôbb rendeletre áttették az építészeti hivatalhoz és Vrana Basil Gottfried, kezdôfizetéses írnok háromnapi töprengés után benyújtotta a fölmondását. Késôbbi életében sokszor eltűnôdött azon, hogy helyesen cselekedett- e, vagy nem, amikor egy leány miatt szakított a hivatalnoki pálya lehetôségeivel. De mindannyiszor be kellett vallja magának, ha ôszinte és becsületes akart maradni, hogy tulajdonképpen nem is a leány miatt történt az egész. Nem. Valami egészen más oka volt ennek. Azt lehetett volna mondani, hogy Hubelka volt az oka, pedig még Hubelka is csak közvetve játszott szerepet ebben az elhatározásban. Vrana Basil egyszerűen megértette, hogy hiábavaló minden igyekezet: a Jan Hubelkákkal nem bírja fölvenni a versenyt. Tehát visszament oda, ahonnan elindult: a pult mögé. Vranát, a boltost súlyosan érintette fiának ez az elhatározása. Nem csupán azért, mert sok pénzébe került a taníttatás és egyszerre azt kellett lássa, hogy ez a pénz éppúgy elveszett, mintha romlott áruba fektette volna, hanem azért is, mert Vrana, a boltos titokban büszke volt arra, hogy fia kinôtt a vegyeskereskedésbôl és városi tisztviselô lett. Akibôl, ki tudja -- így mondogatta olykor a teke-egylet hétvégi összejövetelein -- még egyszer polgármester is lehet. Ennek a polgármester álomnak lett vége és Vrana, a boltos emiatt szenvedett. Valósággal restellte a fia ,,visszazuhanását'' a vevôk elôtt. Ezt azzal bosszulta meg, hogy Basilt nyomban odaállította a maga helyére a pult mögé és ô csak felügyelt rá, meg a beszerzéseket végezte. Vranáné ellenben, a Mutter, ôszintén örvendett fia megtérésén. A Mutter gyakorlati lény volt, nem olyan álmodozó bús szamár, mint Vrana, a boltos. Ô tudta, hogy egy bolt, egy saját üzlet, ha még oly kicsi is, mindig több mint akármilyen tisztviselôi állás. Mert a tisztviselô örökké csak fizetett szolga marad, akármilyen magasra is emelkedik, míg a kereskedô viszont független polgár. Továbbá a Mutter, mint gyakorlott |zletasszony, tisztában volt azzal is, hogy egy közepes kis bolt jövedelme jóval felülmúlja egy tisztviselô úr fizetését. Ezt pedig, ha valaki, úgy a Mutter igazán tudhatta, mert huszonegynéhány évig vezette Vrana mellett a kasszát és nem egy városi tisztviselônek hitelezett hónap közepétôl hónap végéig. S nem egy tisztviselôvel történt meg az is, hogy adósságát csak hosszú huza-vona után volt képes megfizetni. Basil tehát beköltözött a pult mögé és ezentúl ô volt az, aki a kövér háziasszonyoknak és a pirosképű cselédlányoknak a bókokat mondta s esténként Juttával elszámolta a kasszát. A tanult írnok úr megjelenése a boltban határozottan föllendítette az üzletmenetet. Basil különben is jó boltosnak bizonyult: szívós szorgalommal feküdt bele a pénzszerzés munkájába, ugyanúgy, mint annak idején a latin nyelvtanba. A vereség valami dacos keserűséggel töltötte el. ,,Majd megmutatom én ezeknek'' dünnyögte magában esténként, amikor Juttával a kasszát elszámolta s a pénzt bezárta a fiókba s az ,,ezek'' gyűjtôfogalom mögül ilyenkor Jan Hubelka kaján arca vigyorgott elô. Két évre rá meghalt a Mutter. Vízkórságban halt meg és temetésén jóformán az egész utca ott volt. A legszebb koszorút a pék küldte és a bornagykereskedô a túlsó sorról. A következô évben férjhez ment Jutta. Ez a bornagykereskedô vette el. Jenny akkor már régen nem lakott a háznál. A hetedik, vagy a nyolcadik barátja tartotta el, aki vámos volt valahol Pilsen mellett a német határon. Félévenként egyszer írt egy levelet, s a Mutter temetésére nem is jött el. Jutta férjhezmenetelével megürült a szék a kassza mellett és az öreg Vrana kénytelen volt a maga gyomorbajával odaülni, ami mind neki, mind a fiának csak kellemetlenséget jelentett. Basil hosszú töprengés után elhatározta, hogy alkalmazottat fogad. Az apja ellene volt ennek az úri tempónak, de Jutta és férje, a bornagykereskedô, szintén ezt tanácsolták és így végül is megjelent az egyik krajcáros lapban egy apróhirdetés, mely szerint ,,vegyeskereskedésbe megbízható, szolid nôi munkaerô kerestetik''. Az elsô, aki másnap a hirdetésre jelentkezett, Luise volt. Rövid tárgyalás után megegyeztek és Luise a boltban maradt. Örökre. Egy év múlva összeesküdtek és négy hónapra rá megszületett az elsô gyerek. Még négyen következtek gyors egymásutánban. De akkor már nem a régi kis bolt kopott pultja mögött álltak. Luise német volt és apja a vasútnál dolgozott, mint pályamunkás. Szegény Luise német származása miatt nehezen jutott álláshoz a soviniszta csehek között és így mindent megtett, hogy a két Vrana, apa és fiú, meg legyenek elégedve vele. Pufók, kerekarcú, nagymellű, szôke és érzelgôs teremtés volt, húsa kívánatosan gömbölyödött elô a rövidujjú ruhákból és amikor Basil egy szombat délután, üzletzáráskor, behívta egy pohár likôrre a belsô szobába -- az öreg Vrana odavolt újra a teke-egylet hétvégi összejövetelén -- a jó kis Luise a félhomályban álló kopott kereveten is éppen olyan alázatos szolgálatkészséggel engedelmeskedett fônöke kívánságának, mintha csak azt kérte volna tôle, hogy mérjen ki valamelyik vevônek egy fél font citromsót. Az esküvô után csak annyi különbség állott be kettôjük viszonyában, hogy Luise a pult mögül a kasszához került. Csöndes, engedelmes, jó feleség volt. Takarékos és szorgalmas, akárcsak Basil és hosszú együttélésükben nem is fordult elô zökkenô sehol. Néhány hónappal az elsô gyerek születése után Vranát, a boltost elvitte a gyomorfekély. A temetés után Jutta férje, a bornagykereskedô és Jenny, aki rossznyelvek szerint egy kéteshírű pilseni mulatóban pincérnôsködött, beültek Basillal a belsô szobába, megbeszélni az örökség dolgát. Mivel Vrana, a boltos nem hagyott hátra semmiféle végrendeletet, az az álláspont gyôzött, hogy a hagyaték három egyenlô részre oszlik. Luise, aki bár nem volt osztozkodó fél, de a tárgyaláson résztvett, józan gyakorlati érzékkel megjegyezte, hogy amennyiben így lenne, úgy figyelembe kell venni azt is, hogy Basil ennyi és ennyi ideig ingyen dolgozott a bolt gyarapításán. Ez munkabérben ennyit és ennyit jelent, tehát ezt le kell vonni a hagyaték értékébôl. Úgyszintén Jutta hozományát is. Basil, aki magától sohasem jött volna reá erre a logikus matematikai következtetésre, azonnal szenvedélyesen állást foglalt mellette és bár sem a bornagykereskedônek, sem a heveskedô Jennynek nem volt ínyére ez a kikötés, mégis kénytelenek voltak rendre beletörôdni. Komolyabb és hosszabb vitára, sôt Jenny részérôl veszekedésre adott már alkalmat a hagyaték pénzbeli értékének fölbecslése. Végül is nem maradt más hátra, minthogy egy választott bíróságot kértek föl ennek a kérdésnek a rendezésére. A hivatalos becsüstôl mindhárom fél irtózott az adó miatt. Így aztán a pék, a gépjavítóműhely tulajdonosa és a hentes hármasban, néhány korsó sör mellett megállapították, hogy mit érhet mindaz, amit Vrana, a boltos, mint csiga a házát, maga után hagyott. Papírra került az alacsony, horpadtfedelű ház, az ócska bútorzat, a raktárban fölhalmozott áru és végül leszögezték: ennyit és ennyit kell fizessen örökmegváltás fejében Vrana Basil a két nôvérének. Mint tapasztalt üzletemberek mindjárt javaslatot tettek arra nézve is, hogy milyen évi részletekben törleszthetô ez az összeg, anélkül, hogy az üzletmenetet veszélyeztetné. Ebbe aztán kénytelen volt Jenny is és a bornagykereskedô is belenyugodni és Vrana Basil részére elkezdôdött egy nehéz és nagy takarékosságot igénylô idôszak. De mint ahogy annak idején sikeresen keresztülrágta magát tizenkét iskolai éven, ugyanígy legyűrte ezeket a nehézségeket is. Pedáns szorgalommal gyűjtögette a krajcárokat, állt nap nap után kifényesedett ruhájában a pult mögött, fürgén szolgálta ki a vevôket, alkudozott a szállítókkal, veszekedett a fuvarosokkal és Luise minden tekintetben megfelelô élettársnak bizonyult mellette. Nemcsak hogy takarékos volt és ügyes, mind a bevásárlásoknál, mind az eladásnál, de a bálványimádó tiszteletével tekintett föl a maga Basiljára, akinél okosabb, tanultabb és tehetségesebb ember nem volt egész Prágában. Ez az alázatos imádat jót tett Basilnak. Önbizalma megerôsödött, föllépése öntudatosabb lett, gátlásai megszűntek, vállalkozási kedve megjött és vállalkozásait általában siker kísérte. Így történhetett, hogy az ötödik gyermek megszületéséig nemcsak a két nôvér hagyatéki részét törlesztette le az utolsó fillérig, de komolyan foglalkozni kezdett azzal a gondolattal is, hogy a régi horpadtfedelű házat átépítteti, az üzlethelyiséget kibôvíti és emeletet huzat föléje. Erre a következô esztendôben -- természetesen bankkölcsön segítségével -- sor is került. Az átépítés végrehajtására a ,,Hubelka és Társa'' építkezési vállalat kapott megbízást. Hogy miért fordult Vrana Basil éppen Jan Hubelkához? Minden embernek van valahol egy gyöngéje. Basil gyöngéje Jan Hubelka volt. Ez a mindig játszva boldoguló úrifiú, aki életének legnagyobb keserűségeit okozta. Meg akarta mutatni neki, hogy ô is lett valaki. S hogy Vrana Basil munkát is tud adni Jan Hubelkának, ha akar. Keresethez tudja juttatni ôt, Jan Hubelkát, a nagyszerűt. Vrana Basil, a ,,penészvirág''. Persze, Hubelka másként fogta föl a dolgot. Ô nem érezte ki a bosszút abból a levélbôl, amit a ,,Vrana Basil vegyeskereskedés'' nagy ovális bélyegzôje díszített. Ô mindössze ezt gondolta: olcsón akar építkezni a fickó, iskolatársi alapon. Aztán legyintett és elküldte az egyik rajzolóját, hogy keresse fel Vranát, a boltost és nézze meg, mit akar. Az építkezés sokba került. Annak ellenére, hogy Hubelka valóban leütött néhány tízezret a költségvetési tervezetbôl és megmagyarázta az embereinek, hogy ezen a munkán nem akar keresni semmit, ez olyan baráti munka. Mégis sokba került a vegyeskereskedés kasszájához mérten. De Vrana Basil összekaparta a pénzt. Összekoldulta a banktól, összesírta, vsszekönyörögte, összeharácsolta, hogy maradéktalanul odaszámolhassa Jan Hubelka elé az asztalra: itt van, neked adom! Ez az oda-számlálás meg is történt ünnepélyes módon. Vrana, a boltos fölvette vasárnapi öltözetét -- könyöknél kissé fényes volt már ugyan a sötétkék ruha és lassanként szűk is kezdett lenni, de azért mégis ünnepélyesnek érezte magát benne -- és beállított Hubelka és Társához. A modernül berendezett, széles várószobában egy jó félórát kellett várakoznia, míg végre a titkárnô kinyitotta elôtte a párnázott ajtót. Hubelka egy hatalmas íróasztal mögött ült és ránevetett Vrana Basilra. -- Na, vén fűszeres, hát elhoztad a szalmazsákból a pénzt? Amit összecsaltál a vevôidtôl? Na, ne nézz olyan hivatalosan. Gyere, igyál meg egy pohár valódi fenyôvizet, tegnap küldte egy barátom a Tátrából. Nem, Hubelka egyáltalában nem volt ünnepélyes, amikor átvette a nehezen összekapart pénzt, amit Vrana, a boltos gondosan és ügyelve leszámolt eléje az asztalra. Meg se nézte, csak úgy belökte a fiókba. -- Sokan azt mondják, hogy megúszhattam volna az építkezést olcsóbban is -- jegyezte meg Vrana, a boltos kimérten és kissé csípôsen -- de én azt tartom, hogy az ember köteles gyermekkori barátait pártolni még akkor is, ha ez bizonyos áldozatokat követel... Hubelka nevetett. -- Hiába, te még mindig a régi vagy, penészvirág -- mondta vidáman, miközben ezüst szivarvágójával egy drága havanna szivar végét lecsípte -- azért remélem, meg vagy elégedve azzal, amit a házadból csináltunk? -- Hát igen, igen -- bólogatott Basil nagylelkűen -- rendes munka, rendes. Ezért a pénzért lehet is... -- Tudod -- mondta Hubelka és pöfékelve rágyújtott a szivarra -- mi ilyen kis munkákat általában nem is vállalunk. Az egyetemet építjük most és a pénzügyigazgatóság új palotáját. Múlt évben fejeztük be a kereskedelmi akadémiát és azelôtt a műcsarnokot... az ilyen nagy munkákkal lehet csak keresni. Ezt éppen csak az irántad való barátság miatt... Tudod, egy ilyen nagy vállalatnak, mint a mienk, nem számít az a pár tízezer, amit egy ilyen kis viskón keres, vagy ráfizet... Ha ezt nem mondta volna Hubelka, vagy legalábbis nem akkor, amikor Vrana, a boltos feszülô büszkeséggel a nehezen összeszedett pénzt odaszámolta eléje az asztalra: talán sok minden másként történik késôbb. Nem lett volna szabad viskónak nevezze az új házat, mely az egész Scotus Viator alleen tiszteletet és megbecsülést szerzett Vranának, a boltosnak. Az emberek azt mondták -- a pék, a gépjavítóműhely tulajdonosa, a borbély, a hentes, sôt a bornagykereskedô is, pedig az rokon volt -- azt mondták: ez a Vrana Basil ügyes ember. Szorgalmas, takarékos. Új házat épített magának, megnagyobbította az üzletét, ez igen, ez rendes ember, ez a Vrana Basil. A teke-egylet elsô ôszi közgyűlésén elnöknek választotta meg és a vevôk -- polgárasszonyok és cselédlányok -- úgy szólították meg, ha kértek tôle valamit: ,,Vrana úr''. Nem, Jan Hubelka nem lett volna szabad azt mondja arra a házra, hogy viskó. Nem azért, mert ô építette, hanem mert Vrana Basil munkája nyomán nôtt ki a földbôl. Mert büszke örömmel töltötte el Vranát, a boltost, hogy íme, eljutott odáig, meg tudta csinálni azt, amire az apja még csak gondolni se mert. Hubelkának ez a mondása, az a hanyag mozdulat, amivel a nehezen összekapart pénzt a fiókba besöpörte: mindez egy-egy ostorcsapás volt Vrana Basil önérzetén, sértés, amit nem tudott elfelejteni soha. Ezen a napon halálos ellensége lett Jan Hubelkának. És amellett a ház igazán szép is volt. A földszinten csak az üzlet: elöl hatalmas, világos helyiség, széles kirakatablakokkal, beépített polcokkal, mögötte a raktárak és egy iroda. A lakás fönt volt az emeleten és külön lépcsôje volt az utcáról, de a boltból is közvetlenül föl lehetett menni. Három szoba, konyha, fürdôszoba. A fürdôszoba nem Vranáék ötlete volt, ezt a Hubelka-iroda mérnöke rajzolta oda és ha már ott volt, nem lehetett tenni ellene semmit. Luise mamának is tetszett a nagy kád és a vízmelegítôkályha. ,,Egyszerűbb lesz a nagymosás'' mondta és ez ellen Vrana Basil sem szólhatott semmit. Az új bolt ünnepélyes megnyitása egy csütörtöki napon történt, kora ôsszel. Vrana, a boltos ragyogó arccal állt a vadonatúj kiszolgálóasztal mögött, fényes könyökű sötétkék ruhájában és Luise könnyes szemmel trónolt a kasszánál és meghatottan emelte idônként szeméhez a zsebkendôjét. Az elsô három vevôt ingyen szolgálták ki, a nagy ünnepnap örömére. Az elsô a pék felesége volt. A második egy öreg varrólány, aki nyolc éve lakott már szemben velük és aki Luise ruháit szokta átalakítani. A harmadik egy ismeretlen fiatalember volt. Ez mindössze egy doboz barna cipôkrémet kért és nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy nem kell fizessen érte semmit. Kiderült, hogy állatorvos és a szüleinél van látogatóban, akik az utca elején laknak. Vrana ismerte az állatorvos szüleit és egy kis beszélgetés fejlôdött ki ilyen módon közöttük, melynek során Vrana eldicsekedhetett a bolt nagyszerű berendezésével és az új házzal és végül meghívta a fiatalembert vasárnapra, egy pohár sörre. Az állatorvos el is jött, végigjárta a házat, mindent megdicsért, legfôképpen pedig Vrana Basil szorgalmát, ami, szerinte, mindennek az alapja. Sörözés közben azután beszélt a maga munkájáról, melyet valahol az ország déli részén végez, ahol különbözô idegen népek élnek és különös elismeréssel emlékezett meg egy Drágffy nevű magyar gazdáról, aki szorgalomban méltán lehetne társa Vrana Basilnak. Vrana felfigyelt az idegen névre, mely valahogy mégis ismerôsen csengett a fülének, azután kutatni kezdett a fiókjai között és elôkotort egy régi noteszt, melyben még ez állott: Vrana Basil Gottfried, IV. oszt. tanuló. Valóban meglelte benne, amit keresett és megkérte az állatorvost, hogy ha újra találkozik azzal a Drágffyval, adja át neki az üdvözletét, mert ôk bizony ismerik egymást egy régi cserkésztáborozásról. Elmesélte a megismerkedésük történetét is, amin sokat nevettek és az állatorvos megígérte, hogy az üdvözletet átadja. Néhány hét múlva újra megjelent a boltban és átadta Vranának Drágffy meghívását, amit az örömmel el is fogadott és megígérte, hogy mihelyt módjában lesz, leutazik néhány napra abba az idegen tartományba, fölkeresni a régi ismerôst. Természetesen ebbôl nem lett soha semmi. Nagyon is bele kellett feküdni a munkába, hogy az adósságoktól meg lehessen szabadulni, szürkén peregtek a hétköznapok, hetek, hónapok, évek, az állatorvos sem jelentkezett többet és így rendre feledésbe merült az egész. A bankadósságot tíz év alatt kellett letörleszteni. Hat év telt el ebbôl, amikor a németek váratlanul megjelentek Prágában és a Scotus Viator allee újra Gotthelfstrassevé változott át. Döngô csizmákkal meneteltek Hitler katonái az utcákon, páncélosok dübörögtek és horogkeresztes zászlók lengtek a házakon. Azonban Vrana Basilt a világpolitika eseményeibôl egyedül csak az árukorlátozások érdekelték és emiatt eleinte haragudott is a németekre. De késôbb rájött, hogy ezeknek a korlátozásoknak is megvoltak a maguk elônyei. Elôször is, az ember nem volt köteles kiszolgálni minden vevôt, hanem egyszerűen azt mondhatta: nincs. Sajnálom, de nincs. Másodszor, az ember szívességeket tehetett. És Vrana Basil szenvedélyesen szeretett szívességeket tenni. Olyanoknak persze, akik neki is tettek szívességeket. Boldog volt például, ha azt mondhatta: ,,Prusek asszony, önnek még kivételesen van. Ön régi, kedves vevônk. De ne szóljon senkinek. Ezt az árut már sehol sem kapja meg... önnek egészen kivételesen!'' Nem, Vrana Basil nem haragudott a németekre. Megnevelték a vevôket. Már senki sem panaszkodott, senki sem elégedetlenkedett. Szép szelíden sorba álltak és megköszönték, ha kaptak valamit. Vrana, a boltos néha úgy érezte magát a boltjában, mintha valami igen fontos hivatal élén állt volna, ahol az ô hangulatától emberek sorsa függ. Ha ô azt mondja a vevônek: nincs, akkor nincs. Akkor elmehet lógó orral és moshat szappan nélkül. Ha pedig ô azt mondja kegyesen, hogy ,,kérem, bár ez az utolsó darab és mint kirakati tárgy nem eladó, de önnek kivételesen... '' akkor egy kis darab üdvösséget osztott oda valakinek, akár valami császár. Aztán voltak olyanok is, akik üzletzárás után jöttek be, a hátsó ajtón és azt mondták: ,,Nézze, Vrana úr, szívesen fizetek többet is...'' Vagy: ,,Nézze, Vrana, maga ad nekem ezt és én adok magának azt...'' Nem, Vrana Basil nem haragudott a németekre. Mert boltosnak lenni jó volt és érdekes. S hogy az utcán páncélosok dübörögtek közben s döngô csizmájú katonák meneteltek: ez mindössze a gyerekek számára volt érdekes, akik szájtátva álltak ilyenkor a járda szélén s bámulták a szemük elôtt átvonuló történelmet. Mikor aztán végül meghozták a moratórium-rendeletet, mely szerint senkinek semmiféle adósságot nem kellett többé fizetni a háború utánig: Vrana, a boltos végleg szívébe zárta a németeket. Elsô dolga volt, hogy elment a bankhoz és kiegyezett vele. Az adósság felét azonnal kifizette, a másik felét elengedte végleg a bank. Így megmentôdött az adósságtól és elégedetten dörzsölhette a kezeit. Késôbb, egy szép napon, beállított hozzájuk Luise két, Szudétaföldön élô rokona, mindkettô rokonszenves, vidám fiatalember, döngô csizmában és feszes egyenruhában és Luise azonnal kvártélyt készített nekik az egyik szobában, mondván, hogy így legalább megmentôdnek attól, hogy idegen katonákat szállásoljanak a házba. Egyik a rokonok közül a katonai anyagraktáraknál szolgált, ez idônként mindenféle hasznos ajándékokat hozott haza. Nem csupán cukorkát és idônként műmézet a gyerekeknek, hanem ruhaneműt is, meg cigarettát és sok egyebet, amit jól lehetett értékesíteni. A másik rokon a parancsnokság mellett teljesített ôrszolgálatot és így összeköttetései voltak bizonyos szakaszvezetôkhöz és tiszthelyettesekhez, akik meg adott esetekben ki tudtak bizonyos kedvezményeket járni a bolttal kapcsolatban, így aztán természetes, hogy Vrana Basilnak semmi panasza a németek ellen nem lehetett és ezt a háborúnak nevezett állapotot legszívesebben véglegesítette volna. Ezt a vidám esti snapszozgatások folyamán többször el is mondta -- a snapszot hozzá a rokonok hozták a katonai raktárakból -- és az ötödik pohár után rendszerint kihúzta sovány és hajlott hátát és a német rokonok harciasan katonássá merevedett tekintete elôtt lelkes szavakban éltette Hitlert, az emberiség nagy vezérét, aki mindenki számára kiharcolja a biztos gyôzelmet. Hogy közben néhányan az utca lakói közül, mint például a bornagykereskedô-sógor, vagy az örökké izgága szabómester, hazafias bánattal az arcukon bizonyos elvesztett tartományokat sirattak, leigázottnak nevezték a cseh népet: ez Vrana Basilt nem izgatta különösebben. Legyintett csak az ilyen beszédre. ,,Én nem politizálok'' mondotta nekik ,,én élni akarok, dolgozni és pénzt keresni. Ez az én politikám. A többit csinálják mások, ahogy akarják, csak nekem hagyjanak békét.'' Egyetlen fájdalma ezekben az években az volt, hogy Jan Hubelkának, az építésznek, még jobban kedveztek az idôk, mint neki. Hubelka repülôtereket és katonai kórházakat épített és minden valószínűség szerint rengeteg pénzt keresett. Ezt abból is lehetett látni, hogy míg más polgári személyektôl bevonták a gépkocsikat, azalatt Hubelka hatalmas, vadonatúj autón érkezett idônként meglátogatni az apját, a nyugalomba vonult öreg orvost, aki még mindig ott lakott a Gotthelfstrasse elején. Valahányszor ez a szép, nagy gépkocsi elrobogott a bolt elôtt, Vrana Basil arca néhány percre elsötétült utána. Többször meg is említette a német katona rokonoknak, hogy azért a németek is jobban megválogathatnák, hogy kit segítenek és kit nem. Aztán egy idô múlva elindult valahol egy titokzatos sugdosódás. Nem lehetett tudni, hogy honnan indult el és kik bocsátották útra. De itt- ott, utcasarkokon, házak kapujában, raktárak sötétjében összehajoltak az emberek és sugdostak valamit. És amikor idegen ment el mellettük, elhallgattak. A suttogás terjedt, átszivárgott az ajtók alatt és az ablakok résein, beosont a függönyök mögé és valami furcsa feszültséggel töltötte meg a levegôt. Mindenki tudott valamit. A vevôk, a szállítók, a vigécek, a fuvarosok. Hogy itt ez történt, ott az. Itt felrobbant egy gyár, mert a munkások szabotáltak. Ott az ellenállási mozgalom emberei felgyújtottak egy lôszerraktárat. A GESTAPO újra letartóztatott valakit. Voltak, akik esküdtek, hogy biztos forrásból tudják: a német vezérkarnál ez történt, Hitler már nem is él, az amerikaiak partra szálltak, a Donnál két cseh divízió áll az oroszok oldalán... A szabadságra hazatérô munkaszolgálatosok, a pékinasok, a vízvezetékszerelô, a postakihordó, a gázszámlás, a szenesember: mindenki tudott valamirôl, amit csak súgva lehetett elmondani s ami mind azt jelentette, hogy hamarosan történni fog valami. Vranáéknak már két alkalmazottjuk volt akkor. Egy faluról beszármazott morva cselédlány, aki a konyhát látta el s a gyerekekre ügyelt és egy tizennégy éves fiú, aki a boltot és a raktárt seperte és mint kifutó szaladgált. Luise-mamát a növekvô jómód még pufókabbá tette s Vrana, a boltos is úgy indult el szombat esténként a teke-egyletbe, ezüst óraláncával a mellényén, mintha hasa lett volna. Pedig nem is volt, csak a polgári jólét önérzete dülleszttette ki vele a mellényt. Aztán az egyik német rokont hirtelen kivezényelték a frontra. A másik is mind szótlanabb és gondteltebb lett s egy estén aztán ô is csomagolt, érzékeny búcsút vett és elment. 1944 novembert írtak akkor. Jegyre adták a szenet és a szénkereskedô szappant kért, a szappangyáros szeszt, a szesznagykereskedô kefét, a kefegyáros konyhaedényt, az edényes újra szenet: az élet kezdett túlkomplikálódni és ráadásul a németek mindenütt házkutatásokat tartottak és kíméletlenül összeszedték mindazt, ami még a raktárakban volt. Luise egyre nehezebbeket sóhajtgatott és Vrana Basil lelkesedése kezdett alábbhagyni a németek iránt. Bosszantotta, hogy minden kellemetlen rendeletüket azzal indokolták meg: háború van. ,,Mit érdekel engem az ô háborújuk?'' mondogatta olykor a vevôinek. ,,Én békés kereskedô vagyok, kérem, akit a politika nem érdekel. Azt csinálják nélkülem. Én élni akarok, árut akarok és vevôket akarok. Engem nem lehet kifizetni azzal, hogy háború van. Ne csináltak volna háborút, akkor nem lenne.'' Így beszélt Vrana, a boltos, és sértôdötten nézett az utcán menetelô németek után, akik elzárták, eltiltották és eltüntették az árut, mogorvákká és pénztelenekké tették a vevôket, beleszóltak a békés polgárok magánéletébe és szemmel láthatólag belebuktak egy üzletbe, amit háborúnak neveztek. ,,Aki belebukik valamibe, az ne kezdje el.'' Ez volt Vranának, a boltosnak a jelszava és kezdte utálni a németeket. Nehéz és csupa kellemetlenségekkel megrakott tél következett. Már magában véve az is elszomorító volt, hogy valahol városokat bombáztak porrá és az emberek tízezrei maradtak hajléktalanul egyik napról a másikra. Elgondolni is szörnyűség volt, hogyha azokban a városokban élne, esetleg az ô feje fölött is porrá bombázhatnák a szép, új házát és a gyönyörű bolthelyiséget. De az már végleg felháborító volt, hogy még feketén sem lehetett karácsonytól kezdve szenet kapni, mert a németek nem engedték be a szenesvonatokat Prágába és fűtetlen lakásban kellett dideregni. Hogy nem volt zsír, nem volt kenyér, nem volt semmi. Nem, hát ez így nem mehet tovább -- mondogatta ôszinte felháborodással Vrana Basil és igaza is lett. Tavaszra véget ért a háború. A háború vége azzal kezdôdött, hogy néhány napig nem lehetett az utcákon járni, mert mindenféle emberek összevissza lövöldöztek. Idônként nagyokat dördült valami, hogy az ablakok is beleremegtek és a gyerekek izgalommal újságolták, hogy a belvárosban most ez az épület ég, most amaz. Martin, a legidôsebbik az ellenállási mozgalomról beszélt lángoló szemekkel és arról, hogy a cseh hazafiak most veszik kezükbe újra az ország sorsát. Aztán bejöttek az oroszok és az utcai lövöldözés, legalább is nappal, megszűnt. Azontúl már csak éjszaka lehetett lövöldözést meg kiabálást hallani, amikor egy-egy csapat részeg kirgiz sorra törte be a házak ajtaját és pálinkát meg nôt keresett. Prága felszabadításának nevezték a vastag betűs nyomtatványok azt, ami történt és az elsô felszabadítóval a felszabadítás harmadik napján találkoztak össze Vranáék. Az üzletet már napok óta zárva kellett tartani és Vrana Basil azon a napon lehúzott redônyök mögött rendezgette feleségével azt a kevés árut, ami még a polcokon megmaradt. Délelôtt volt, tavasz, a redôny hézagjain besütött a napfény és sárga csíkokat rajzolt a félhomályba. Egyszerre csak kint dörömbölni kezdett valaki. Ütemes kitartással verték a vasredônyt. -- Még betöri -- ijedt meg Luise -- hol kapunk a mostani világban új redônyt? Ez a gyakorlati érv hatott. Vrana legyôzte természetes irtózását az ilyen hívatlan döngetôkkel szemben és kinyitotta az ajtót, majd elkezdte a redônyt felhúzni. Nehezen ment, mert a döngetéstôl valószínűleg már be volt horpadva valahol. Kintrôl két nagy vörös kéz szintén belekapaszkodott a vasredônybe, és így, együttesen, sikerült is valahogy térdmagasságig felhúzni. Ekkor lent a résben megjelent elôbb egy puska, majd egy borzas fej, vigyorgó arc és egy orosz egyenruha. Hason csúszva bemászott és rávigyorgott Vranára. -- Vodka! Csász! Vodka! Vrana Basil és Luise sápadtan meredtek a félelmetes idegenre. -- Pan soldat -- kezdte Basil és nemcsak a hangja reszketett, de ô maga is -- katona úr, itt nincs vodka, ez vegyeskereskedés: itt semmi sincs, tessék megnézni, semmi...! A németek mindent elvittek...! Nemci zabrálni...! -- Á, zabrálni, zabrálni! -- mondta az orosz röhögve és öklével kedélyesen oldalba vágta Vranát, amitôl az nekiesett a falnak. Aztán jóakaratúan megpaskolta Luise kövér hátát és a szeme kíváncsian járta végig az üres polcokat. Hirtelen megakadt egy habverôn. Átmászott a pulton, leakasztotta és nézegetni kezdte. Majd hirtelen, mint akinek világosság gyúlt az agyában, felkapott a sarokból egy pléhvödröt és a habverôvel ütni kezdte. Valami furcsa, éles hangot adott a pléhvödör és az orosz vörös képe egyetlen nagy vigyorgás lett ettôl. Diadalmasan nézett Basilra és fejét ide-oda ingatta a habverô ütemére. -- Vodka! -- ordította aztán minden átmenet nélkül és vödröt, meg habverôt egyetlen mozdulattal falhoz csapott. -- Vodka! A kis göthös Vrana izgatottan magyarázta a megvadult embernek, hogy sajnos olyasmi nincs a boltban, csak seprű, kefe, mosópor és konyhaedény. Hogy megértette-e az orosz a cseh beszédet, az nem derült ki soha. Mert hirtelen csak megelégelte a felesleges szószaporítást és egyetlen mozdulattal elsöpörte a boltost maga mellôl. Aztán nagy lapátkezével megmarkolta Luise mellét és felröhögött. Luise ijedtében felsikoltott, Vrana meg a fejéhez kapott és néhány idétlen szót dadogott, amit azonban az orosz nem is vett figyelembe, hanem egyetlen derék rántással leszakította Luise válláról a ruhát, úgyhogy párnás fehér húsa kitárulkozott a szeme elé. Ettôl még jobban megvadult és tépni kezdte a sikoltozó asszonyról a ruhákat tovább, apró röfögésszerű hangokat adva közben. Luise kétségbeesetten védekezett, Vrana is ott tipegett halálsápadtan a hatalmas termetű orosz körül és próbálta csitítani, aminek az lett a következménye, hogy a muszka részben a boltos viselkedésén, részben a számára ismeretlen és bonyolult nôi ruhadarabok ellenállásán felbôszülve, felkapta a pult mellé támasztott puskáját, csôre töltött és ráordított Vranára, miközben a fegyver csövével néhányszor belebökött a hasába: -- Davaj! Davaj! Vrana hátratántorodott a falhoz és behunyta a szemét, mert nem akarta látni, amikor a fegyver elsül. Azonban a fegyver nem sült el, mivel Luise a tapasztalt asszonyok éleslátásával azonnal a férje segítségére sietett, oly módon, hogy két meztelenné lett kövér karjával beleakaszkodott az orosz nyakába és közben odakiáltott Vranára: -- Menj ki! Menj ki! Ezt a bölcs asszonyi tanácsot Vrana Basil, ha reszketô inakkal is, de aránylag elég sebesen megfogadta és a hátsó kisajtón egyenesen fölszaladt a lakásba, ahol egy jó félóráig sétált fel és alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán, amíg végül Luise megjelent dúltan, de gyôzelmesen. Jelentve, hogy az orosz újra kibújt a roló alatt és elment. Hát így kezdôdött el Vranáék számára a prágai fölszabadulás. Néhány nap múlva látniok kellett az ablakból, ahogy német hadifoglyokat tereltek végig az utcán. Az emberek nagy része sebesült volt. Véres, rongyos, támolygó emberroncsok vonultak ott, a menetet néhány orosz katona és egy nagy tömeg kiabáló civil kísérte. A kiabáló civilek prágaiak voltak, akadt olyan is közöttük, akiket Vranáék ismertek a boltból. A tömeg botokkal, kövekkel és korbácsokkal ütlegelte az utca közepén vakon támolygó németeket, vad szitkok között, az orosz katonák meg olykor nagyokat röhögtek ezen. Néha egy-egy német összeesett. Ilyenkor addig rúgták, amíg fölkelt, vagy odament egy orosz katona, a földön vonagló véres emberroncs fejéhez tartotta a puskája csövét és belelôtt. Luise elfutott az ablaktól, letérdelt a szoba sarkába, sírt és imádkozott. Vranát a hideg rázta a látványtól. -- Ezek az emberek -- mondta sápadtan, reszketô szájjal -- ezek is emberek...! És nem lehetett tudni, hogy a német hadifoglyokra gondolt-e, vagy a cseh tömegre. A gyermekek tágra meredt szemmel nézték a színjátékot és Martin, a legidôsebb -- tizenhat éves volt már akkor -- gyűlölettel izzó szemekkel mondta: -- Így kell nekik! Mind meg kellene ölni ôket! Minden németet! -- De hiszen nem bántottak téged! -- meredt rá reszketô szájszélekkel Vrana, a boltos -- cukorkát adtak neked és játékokat kaptál tôlük...! Azonban Martin meg se hallotta ezeket a szavakat. Legszívesebben maga is lerohant volna az utcára, késsel a kezében, hogy legalább egy német katonába beleszúrjon, azonban Luise iszonyodva állta el az útját. -- Hiszen benned is német vér van, fiam! És összetette a kezeit könyörgô kétségbeeséssel. -- Ha tudnám, hogy melyik eremben folyik a német vér, kivágnám magamból! -- üvöltötte Martin az anyja szemébe, mire Luise mama nekitámaszkodott az ajtónak és sírva fakadt. Martin másnap a kommunista párt jelvényével a kabátján tért haza és azt újságolta, hogy ezentúl rend lesz és igazság Csehszlovákiában, mert a nagy Sztálin felszabadította a népet a németek és az urak jármából. Késôbb barátokat is hozott a házba, néhány magakorú fiatal fickót és szegény Vrana Basil fejcsóválva hallgatta a beszédeiket. Egy napon két karszalagos ember kereste föl a boltban. Komoly arccal félrehívták és bent az irodában elmondták neki, hogy az új városi tanács felülvizsgálja a kereskedôket és ezentúl csak azok kapnak engedélyt, akik megbízható cseheknek számítanak. Mivel Vrana Basilnak német felesége van -- ó nem, nincs ellene semmi kifogás egyelôre, éppen csak annyi, hogy német -- ezért hát jó lenne, ha valamilyen cselekedettel bebizonyítaná, hogy valóban jó cseh maradt a német felesége ellenére is és nem kollaborált annak idején a megszálló ellenséggel. Ez azért is fontos lenne, mivel érkeztek már a városi tanácshoz olyan suttogások, melyek szerint Vrana, a boltos azokban az idôkben német katonákat fogadott be a házába és igen barátságos viszonyban volt velük. Ez pedig, ha igaznak bizonyulna véletlenül, úgy elegendô lenne ahhoz, hogy üzletét elkobozzák és ôt esetleg valamilyen munkatáborba vigyék. Ezért legjobb lenne, mondták a karszalagosok, ha ennek a mendemondának mindjárt az elejét lehetne venni olyan módon, hogy például bediktálná most nekik azoknak a névsorát, akikrôl tudja, hogy valóban kollaboránsok voltak és így nem érdemlik meg az igazságos demokrácia támogatását. Szegény Vrana Basil homlokán kiütött a veríték ott a szűk, kis irodában. De akárhogy is törte a fejét, nem tudott senkit se mondani, aki kollaborált volna az ellenséggel. -- Édes uraim -- nyöszörögte kétségbeesetten -- én csak egy kis boltos vagyok, egyszerű üzletember. Honnan tudhatnám én azt, hogy kik azok, akik a németeket segítették s kik nem. Én nem törôdtem politikával soha... A két karszalagos egyre gondterheltebben csóválta a fejét. -- Az baj -- mondták -- az bizony nagy baj. Legalább egyet, egyetlenegyet mondjon, hogy látni lehessen a jó szándékot! És ekkor történt, hogy Vrana Basilnak hirtelen eszébe jutott Jan Hubelka. Eszébe jutott, ahogy gôgösen hátradôlve elsuhant mellette a nagy fekete gépkocsiban, eszébe jutott az a lekicsinylô mozdulat, amivel a nehezen összekapart pénzt csak úgy belökte számolatlanul az asztalfiókba, eszébe jutott a szó, amit akkor mondott az ô büszkeségére, az új házra... ,,Viskó'' mondta akkor és eszébe jutott mindaz, ami Jan Hubelkával kapcsolatban az idôk folyamán összegyűlt és megragadt benne, mint a bojtorján: a munka nélkül elért sikerek, a csúfolódások, a ,,penészvirág'' és az a dolog a gépíróleánnyal... mindez egy pillanat alatt végignyilallott benne és újra érezte azt a maró, kegyetlen keserűséget, ami annyiszor szégyenítette meg... -- Tudok egyet -- kapta föl hirtelen a fejét és az arca kivörösödött -- Jan Hubelka, az építész. Nagy úr volt a németek alatt ez a Hubelka, német gépkocsin járt, a németeknek épített repülôtereket... nagy úr volt mindig! A karszalagosok feljegyezték a nevet és elmentek. Vrana Basil dobogó szívvel maradt magára az irodájában és valami diadalmas érzés lobogott föl benne, de ugyanakkor valami rossz, szorongó érzés is fojtogatta. Egész nap nem lelte a helyét ettôl a két érzéstôl. Késôbb megpróbálta elfelejteni az egészet. Szinte sikerült is már, amikor néhány héttel a karszalagosokkal való beszélgetés után elmondta valaki a boltban, hogy Jan Hubelkát, az építészt, húsz évi kényszermunkára ítélték és elvitték Oroszországba. Egy vevô mondta ezt és Vrana Basil kezében megállt a csomagolópapír. Arca hamuszürke lett és neki kellett támaszkodjék a pultnak. -- Rosszul érzi magát, Vrana úr? -- kérdezte részvéttel az egyik asszony, aki kosárral a karján éppen ott állt mellette. -- Nem, nem! -- felelte a boltos ijedten és elvörösödve folytatta a csomagolást -- miért érezném rosszul magamat? Miért? De kapkodó kezei reszkettek, ahogy a barna papirost hajtogatták és homlokán kiütött a veríték. Néhány napig az egész utca Jan Hubelkáról beszélt. ,,Valaki feljelentette'' suttogták ,,rengeteg feljelentés történik, az emberek megbolondultak...'' Csóválták a fejüket, félve néztek körül és hümmögtek. Aztán elfelejtették, mint mindent. Csak Vrana Basil nem felejtette el. Éjjel-nappal rá gondolt, Jan Hubelkára. És éjszakánként, ha álmatlanul hánykolódott az ágyában, látta Jan Hubelkát rabruhában, ásóval a kezében, amint egy nagy-nagy sárga agyaghegyet ásott. És tudta, hogy ez a húsz év kényszermunka, ez a rettentô nagy, sárga agyaghegy. És minden ásódöfés, amit Jan Hubelka abba az agyaghegybe beleszúr, olyan, mintha ôbeléje szúrná. Mert ô juttatta Jan Hubelkát a húsz évi kényszermunkára. Vrana Basil, a boltos, belesoványodott és beleöregedett ezekbe a tépô gondolatokba. De ez nem tűnt fel különösebben senkinek: azokban az idôkben mindenkinek voltak gondjai bôven. Az újságok tele voltak jelszavakkal és ezek a jelszavak bömböltek le a házfalakra ragasztott kiáltványokról is, a rádióból, ezeket a jelszavakat vagdosták egymás fejéhez az emberek, ha összevesztek és mindenki igyekezett megtanulni ôket, nehogy tudatlanságát hibául róják föl azok, akik a hivatalos dolgokat igazították. Mindenki mindenütt a ,,náci gyilkosokat'' szidta, a ,,német brigantikat'', akiknek évekkel ezelôtt elkövetett rémtetteit naponta adagolták be a köztudatba a propaganda minden eszközével és az emberek szörnyülködtek és csapkodták a kezeiket és azt mondták: ,,rettenetes...!'' És senkinek sem jutott eszébe csodálkozni azon, hogy öt esztendeig semmit sem hallottak ezekrôl a rémtettekrôl, hogy egyikük sem látott belôle egy árnyékra valót sem és megfeledkeztek teljesen arról is, hogy nemrégen még egészen jó barátságban pálinkázgattak együtt azokkal a ,,náci brigantikkal'' és igyekeztek kedvükben járni és hasznoskodni körülöttük. De olyan volt ez, mint egy járvány, az emberek nem is tehettek róla. Maga Vrana Basil sem vette észre, hogy mikor kezdte el gyűlölni a németeket. Elôször csak rosszallólag csóválta a fejét, ha a németek rémtetteirôl szó esett. Aztán szidni kezdte ôket, mert a többiek is szidták s mert attól félt, hogy ha ô nem mond semmit, akkor még azt hiszik, hogy kollaborált. Rendre aztán annyira megszokta, hogy a németeket szidni kell, hogy nem talált benne semmi kivetnivalót. Már hitte is, amit mondott. Hogy a német katonák így viselkedtek a házában, meg úgy viselkedtek, ezt tették vele, meg amazt tették s hogy Istennek hála, Sztálin megszabadította ôt tôlük. Aztán következett az elsô választás. Karszalagos emberek járták végig elôtte a házakat és figyelmeztettek mindenkit, hogy mi a kötelessége a felszabadulással és a népi demokráciával kapcsolatban. Vrana Basil ijedtében sörrel vendégelte meg a két karszalagos fickót és lelkesen helyeselt mindent, amit mondtak. -- Aki nem a kommunistákra szavaz, az a nép ellensége -- oktatták sörözés közben a félelmetes emberek és Vrana Basil ijedten tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy ô valamiképpen ellensége lehetne a népnek. -- Én, kérem, nem értek ezekhez a dolgokhoz -- hajtogatta szelíd jóakarattal -- a politika nem az én mesterségem. Azt csinálják mások. -- Csináljuk is, ne féljen -- biztatták vigyorogva a karszalagosok és a vállára veregettek -- maga csak szavazzon ránk, elvtárs, aztán nem lesz semmi baj. -- Szavazok én, hogyne szavaznék -- bizonygatta és le is szavazott a kommunista pártra, amikor sor került reá. -- Az én szavazatomon úgyse múlik -- mondogatta utána a bornagykereskedô-sógornak, meg a péknek a teke-egyletben -- nekem meg békét hagynak legalább. Nem is történt egyelôre semmi baj. Bár áru még mindig kevés volt a piacon, de azért a bolt kezdett fellendülni megint. Martin titkár lett a kommunista pártban és ez a hivatal sok dologban hasznot jelentett az üzletmenetre nézve. Így hát nem is bánta Vrana Basil, hogy a fiai kommunisták lettek. ,,Hja, kérem'' mondta a vevôinek olykor ,,az ember úgy él, ahogy tud. Alkalmazkodni kell az idôkhöz. A politikát úgyse mi csináljuk. Hát miért ne használjuk ki az elônyöket, ha lehet? Aztán a gyerekek már ilyenek. Minek ellenkezzünk velük?'' A gyerekekkel valóban sok baj lett volna, ha Vrana Basil megmakacsolja magát és nem enged. Vadak lettek, elvadította ôket a többi fiatal. A sok jelszó és propagandabeszéd. Esténként egyebet se lehetett hallani a szájukból, mint ilyen szavakat: ,,reakciós kutya'', ,,kapitalista disznó'', ,,náci bandita'', ,,burzsuj'', ,,kulák'', ,,imperialista''. Szegény Vrana Basil csak csodálkozott és csóválta a fejét. Egyetlen szót sem értett abból, amit a fiai összefecsegtek, akárha idegen nyelven beszéltek volna. De Vrana Basil nem törôdött a politikával és azzal, ami a kirakatablakon kívül történt. Behúzódott a boltjába, kiszolgálta a vevôket, rendezgette a polcait, áru után szaladgált, számolgatott, gyűjtögette a pénzt, tervezett, tanakodott Luise-mamával, hogy talán ez kellene még, vagy az kellene, mi lenne, ha így, vagy úgy... S a hetek teltek a bolt pultja mögött, gyűlt újra a pénz a kasszában s Vrana Basil újra a polgári jólét szelíd önérzetével feszítgette horpadt mellén az ezüst óraláncot szombat esténként a teke-egyletben és elégedetten mondogatta: ,,Nekem mindegy, hogy Sztálin, vagy nem Sztálin. Én elvégezem a magam dolgát és haladok elôre. Ez a fontos. A politikát csinálják mások.'' Csinálták is. Mikor a propaganda már eléggé megvadította az embereket: egy éjszaka összeterelték a prágai németeket mind. Egyetlen éjszaka, valamennyit, az egész városból. Úgy húzták ki ôket az ágyból. Nem vihettek el magukkal semmit a lakásaikból, még váltóruhát sem. Állítólag így csinálták a nácik is a zsidókkal. Ezt a rengeteg megrettent embert kaszárnyaudvarokra gyűjtötték össze és néhány napi éheztetés után végighajtották ôket gyalog a városon. Az utcákon már várt rájuk a felbôszített tömeg. Ordibáló emberek rohantak rá a megfélemlített németekre botokkal, késekkel. Sokan pisztollyal vagy vadászpuskával lövöldöztek közéjük az ablakból és nagyokat röhögtek, ha valakit eltaláltak. A cseh nép szemetje, Prága söpredéke tombolt azon a napon a város utcáin. S a németek -- egy végeláthatatlan hosszú sor, éhes, rémült, meggyötört emberek, anyák csecsemôikkel a karjukon, aggok, síró gyermekek -- mentek, mentek az úttest közepén a dühöngô csôcselék sorfala között, elestek és újra fölkeltek vagy elestek és nem keltek föl többet, hanem a mögöttük jövôk beletaposták ôket a véres sárba... Mentek véresen, sebesülten. Vonszolták magukat át a városon. Anyák sikoltozva védték gyermekeiket az ütlegek elôl, odatartották testüket a szíjostorok csapásai, a golyók elé... Prága örök szégyene volt ez a nap. Egy kis csapat németet valahogy kiszakított a gyűlölködô tömeg a menetbôl és ott hajtotta végig a Gotthelfstrassen, amit akkor már ,,Testvériség-útjának'' neveztek. Elôl néhány férfi rohant, orrukból, szájukból ömlött a vér, de rohantak mégis eszelôsen, vadul, mint akik az életükért futnak. Mögöttük ordítva jött a tömeg és söpörte magával az erôtlenül roskadozókat, sebesülteket, támolygó véneket, sikoltozó asszonyokat. ,,Kifelé Prágából! Kifelé a nácikkal!'' ordította a csôcselék és ostorok csattantak, botok puffantak, egy borzashajú fekete asszony konyhakéssel a kezében rohant és egyre azt rikácsolta: ,,Ki kell szedni a belüket! Ki kell szedni a belüket!'' Vrana kiszaladt a zajra és a boltajtóból nézte meredt szemmel és a szörnyülködéstôl émelygô gyomorral a rettenetes színjátékot. Három suhanc egy fiatal német lányt rángatott végig éppen a bolt elôtt. A leányról rongyokban csüngött már a ruha, orrából, szájából folyt a vér, meztelen mellein az ostorcsapások véres csíkjai keresztezték egymást. Már sikoltani sem tudott, csak hörgött a három suhanc durva markolásától, akik illetlen szavakat kiabálva mutogatták egymásnak áldozatuk födetlen testét és úgy rángatták el hajánál és karjánál fogva a bolt elôtt. A tömeg figyelmét teljesen lekötötte a vérzô, meztelen leánytest látványa és felajzott ujjongással biztatta újabb ötletekre a kínzókat. Így történhetett meg, hogy egy nyomorult, véres fejű asszony kisgyermekével a karján elérhette észrevétlenül a boltajtót. -- Az Isten nevében, jó ember... az Isten nevében...! -- hörögte oda Vranának és a szemében az üldözött állat rémülete reszketett. -- Gyorsan -- súgta oda Vrana vacogó szájjal és irtózattól megbénult nyelvvel -- gyorsan be a pult mögé... a pult mögött a kis ajtó... Félelemtôl vacogva húzta le maga mögött a vasrolót. Jaj, csak meg ne lássa senki...! De a tömeg ordítva dübörgött tovább az utcán és a bolt üres volt. Luise a konyhában ült, ráborulva az asztalra és sírt. -- Luise... -- állt meg mellette Vrana sápadtan és reszketô térdekkel -- egy... egy asszony van a pincében... egy kisgyerekkel... nem hagyhatjuk, hogy... Luise, mit csináljunk vele? Mi lesz, ha megtudják, Luise...? Nem tudta meg senki, még a gyerekek se. Csak Jutta és a férje, a bornagykereskedô. Az asszony három napig maradt ott, hordók mögé rejtve a pincében. Luise éjszakánként járt le hozzá, nehogy a gyerekek észrevegyenek valamit. Az idegen asszony teste csupa seb volt és szíjostor nyomai sajogtak a hároméves leánykán is. Luise éjszakánként gyógyítgatta ôket és Vrana, a boltos, élelmiszert csempészett le nekik és pénzt. Mikor a pincébôl visszatértek, hosszasan nem tudtak még elaludni és Luise halkan sírdogált a párnák között. -- Jaj, Istenem, micsoda világ, micsoda világ... Harmadik nap éjjelén a bornagykereskedô elhozta a hamis papírokat, amiket húsz liter pálinkáért szerzett valahonnan és az asszonyt a gyerekkel elindították. Luise új ruhákkal látta el ôket és élelmiszert is csomagolt. Vrana pénzt dugott oda búcsúzáskor az asszonynak és az hirtelen felzokogott, lehajolt és megcsókolta a kezét. Vrana, a boltos, döbbenve állt ott és úgy tartotta az asszony csókját a kezén, mintha félne, hogy leesik és széttörik a kegyetlen utcaköveken. Aztán az asszony a gyerekkel eltűnt az éjszaka sötétjében és soha többet nem is hallottak felôle semmit. Néhány napra rá Martin ebédnél hirtelen az apjára nézett és megkérdezte: -- Apa, hogy lehet az, hogy te még nem vagy párttag? Vrana vonogatta a vállait és azt felelte, amit ilyenkor szokott, hogy ô nem ért a politikához és másokra bízza az ilyesmit. -- Nem úgy van az -- felelte szigorúan a fiú -- ma színt kell valljon mindenki. Aki nincs a pártban, az ellensége a pártnak és így ellensége a népnek is. Jó lenne, ha belépnél -- folytatta -- mert már kezdik beszélni, hogy amért a mama német, te is a nácikkal tartasz. Tegnap még azt is mondta valaki, hogy állítólag németeket rejtegetsz a pincében... Vrana Basil elsápadt és a feleségére nézett. Luise-mama szemei megteltek könnyel és fejcsóválva sóhajtotta: -- Istenem, Istenem, ez a világ, ez a világ... És Vrana, a boltos másnap elment fiával a pártirodába és belépett a tagok közé. Két évre rá Luise meghalt. Az emberek azt mondták: a bánat ölte meg a gyermekei miatt. És ez igaz is lehetett. Mert Vrana csak félt a gyermekeitôl, akik egyre idegenebbül és egyre ellenségesebben jöttek haza az iskolából és munkahelyükrôl, de Luise összetörött ettôl a súlytól. Pedig a bolttal nem volt még akkor semmi baj. Vrana tagja volt a pártnak, hűségesen ott volt minden gyűlésen, a kommunistákra szavazott, valahányszor sor került reá, szorgalmasan bólogatott a propagandabeszédek alatt és mindezt azért tette, mert féltette a boltot. Nem is történt a bolttal egyelôre semmi baj. Aztán Luise meghalt. Vrana Basil meg sem tudta érteni, hogy miért és hogyan. Egy kicsit beteg volt és egy kicsit egyre gyengébb lett, aztán meghalt. És Vrana Basil rettenetesen egyedül maradt. És akkor érezte meg elôször, hogy valahol valami baj történt az élete körül. Jött-ment a boltban és nem lelte a helyét. Martin azt tanácsolta, hogy vegyenek föl valakit a kasszába, de Vrana hallani se akart arról, hogy egy idegen üljön be Luise helyére. Így aztán vitte tovább az üzletet egyedül. De egyre fáradtabban, egyre kedvetlenebbül. Új rendeletek is jöttek egyre-másra, már nem is lehetett kiigazodni közöttük. A bolt kezdett rosszabbul menni, hiányzott a polcokról ez és az és Vranának, a boltosnak nem volt kedve utána járni és megszerezni a holmit. Abban az évben meg is öregedett. Haja megritkult és szürke lett, nyaka elôregörbült, arca megfonnyadt. Kis, gyengülô szemei riadtan néztek a világba és minduntalan rádöbbentek, hogy amit látnak, az egy megváltozott, idegen világ, amelyikben már nem ismerik ki magukat többé. Lassan elmaradozott a pártgyűlésekrôl, ha hívták valahova, csak legyintett, Vrana Basil megöregedett. Egy évvel Luise halála után három komor ember kereste föl Vrana Basilt a lakásán. Látásból ismerte ôket, tudta, hogy valamiképpen a párthoz tartoztak és így igyekezett barátságos lenni. -- Vrana elvtárs egy idô óta nem járt a pártgyűlésekre -- mondta az egyik komoran, miután leültek az asztal mellé Vrana szobájában -- mivel indokolja az elmaradását? -- Kedves uraim -- felelte Vrana, a boltos, és megpróbált barátságosan rámosolyogni a szigorú emberre -- én nem értek a politikához. Engem a politika nem érdekel, én ezt megmondtam mindig. Én minden törvénynek eleget teszek, de a politikát, azt csinálják mások... -- Ez nem lehet egy öntudatos kommunista álláspontja -- szólt közbe a három közül az egyik ellenségesen -- és ez azt jelenti, hogy ön, Vrana elvtárs, osztályidegen maradt és nem érez közösséget a proletársággal! Vrana Basil ijedten fogódzott az asztalba. -- De kedves uraim -- mondta könyörgô hangon -- én mindent megtettem, amit csak kívántak tôlem! Önökre szavaztam minden választásnál! Hát tehetek én egyebet? Én csak egy kis boltos vagyok, kérem... az én dolgom az, hogy vegyek és eladjak, kielégítsem a vevôimet és közben tôkét gyűjtsek magamnak öreg napjaimra... -- Kapitalista beszéd -- mordult fel utálattal a szigorúképű férfi és felállt. A társai is felálltak. -- Önt, mint osztályidegent, töröljük a párt névsorából -- mondta ki az ítéletet s Vrana Basil ott maradt egyedül, ijedten a lakásán és nem értette, hogy mi történt vele. Néhány napig még panaszolta a boltban a vevôknek, hogy ô mindig hűségesen szavazott a kommunistákra, beszédeiket is meghallgatta, újságjaikat is elolvasta s mégis így bántak vele. Aztán néhány nap múlva be kellett zárja a boltot. Megvonták az engedélyét. Öt házzal odébb akkor nyílott meg a kommunista párt szövetkezeti boltja. Vrana Basil felhúzódott az emeletre. Nem egyedül vele történt ez meg, így járt a bornagykereskedô-sógor is, így járt a hentes, meg a pék. Arra gondolt, hogy bérbe adja az üzlethelyiséget, de ebbôl se lett semmi. Lefoglalta az állam. Körzeti élelmiszerjegy-elosztót csináltak belôle és Vrana Basil havonta egyszer léphetett csak be a saját boltjába, amikor az utca többi lakóival együtt sorban állva fölvette az élelmiszerjegyeit. Keserűség töltötte el. Nem értette a világot: mindent megtett, amit a hatalom urai kívántak és mégis elvették tôle azt, ami az övé volt, egyedül az övé és senki másé, mert ô és Luise gyűjtötték össze esztendôk nehéz és takarékos munkájával. Nem értette a fiait sem: vidámak voltak és hencegôk, tele idegen szavakkal és idegen érzésekkel, és úgy bántak vele, mint egy sutba dobott öreg lomtárggyal, mint aki hasznavehetetlen nyűg csupán, semmi egyéb. Egy évig tengett-lengett a házban, melyet ô épített s melyben idegenek uralkodtak. Aztán egy csúnya, szeles, hideg ôszi estén ott ült a kis szobában, ami még megmaradt, nézte Luise nagyított fényképét a falon és fátyolossá vált szemekkel azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen nem lenne-e jobb meghalni. Beverni egy jó nagy szöget a falba, elôkeresni egy arravaló kötelet... A szél meg-megrázta az ablakot. A szürkület árnyékai ellepték a kis, hideg szobát... és akkor, egyszerre csak kopogtak az ajtón. Vrana Basil ijedten rezzent össze. Szíve összeszorult a félelemtôl és arra gondolt: vajon mit akarnak megint? Mondtam valamit és följelentettek? Elvisznek...? Verni fognak...? Újra kopogtak. És akkor hirtelen eszébe jutott: azok nem kopognának. Felállt, még mindig dobogó szívvel az ajtó felé fordult és bizonytalan hangon mondta: -- Tessék... Egy feketébe öltözött idôs ember lépett be az ajtón. Megállt és vizsgálódva nézett körül a homályban. Idegen ember volt. -- Reverend Baradlay vagyok -- mondta kissé rekedten és idegen kiejtéssel -- Reverend Baradlay Amerikából. Vrana Basil urat keresem. -- Én vagyok Vrana Basil -- felelte meglepetten és felkattantotta a villanyt. Aztán csak állt a fal mellett és nézte a feketébe öltözött idegen öregurat. Az is nézte ôt hosszasan, vizsgálódva. -- Megengedi, hogy leüljek? -- kérdezte váratlanul és Vrana Basil elvörösödve kezdett dadogni. -- Hogyne... természetesen... ezer bocsánat... Az öreg pap leült egy rozoga konyhaszékre és sóhajtott. -- A magamfajta öregembernek jólesik már az ülés, kedves barátom. Ön nôs ember, ugye? -- Voltam. Szegény Luise... Elérzékenyedett és nem mondta tovább. Az öreg pap bólogatott a széken. -- Gyerek? -- Öt. -- Öt? Az igazán nagy boldogság lehet. Vrana sóhajtott. A pap folytatta: -- Látja nekem egy sincs. Nem olyan ez, mintha elpazarolta volna az ember az életét? -- Azt nem lehet tudni -- felelte lassan, akadozva a boltos -- azt nem lehet tudni, kérem... Tetszik tudni, a gyerekekkel is úgy van: az ember fölneveli ôket, kínlódik értük, aztán a végén kiderül, hogy... Legyintett és nem fejezte be a mondatot. A lámpába nézett és a szemei fátyolosak voltak. -- Mi derül ki? -- kérdezte a pap. Vrana sóhajtott: -- Á, nem érdemes errôl beszélni... A pap egy darabig maga elé nézett a szennyes padlóra és bólogatott. Aztán hirtelen fölemelte a fejét. -- Mondja, Vrana úr, hisz maga tulajdonképpen Istenben? Vrana Basil néhány pillanatig megdöbbenve nézett az idegenre, aztán elszörnyülködve fektette mindkét tenyerét a mellére. -- Én, kérem? Én az egész életemben jó egyháztag voltam, kérem! Pontosan fizettem mindég az egyházi adómat és a járulékokat is és perselypénzt is adtam! És amikor a templomot újra kellett fedni... Az öreg pap mosolyogva vágott a szavába. -- Én nem azt kérdeztem, hogy jó egyháztag volt-e, hanem, hogy hiszi- e Istent? -- De kérem -- képedt el a boltos és hangját lehalkította egészen suttogóra -- csak a kommunisták mondják azt, hogy nincsen Isten... és a fiaim is azt mondják... de én...! -- A fiai kommunisták? -- kérdezte lassan a pap. -- Igen. Sajnos. Egy ideig csönd volt a szobában. Valahol ketyegett egy óra. -- Nézze -- szólalt meg hirtelen a pap -- én arra gondoltam, hogy talán jó lenne, ha eljönne velem Amerikába. Isten minden emberre rábízott valamilyen feladatot és annak idején a csónaknak azért kellett megállni a mélység fölött... -- Amerikába? -- nézett Vrana Basil elszörnyedve az ismeretlen öreg papra. -- Nem értem. Mit keressek én Amerikában? -- Ó, az olyan emberek, mint maga, sokra viszik nálunk. Akik dolgozni és gyűjteni tudnak. Akik a kicsi üzletbôl nagy üzletet csinálnak, a kis házból nagy házat építenek. Nálunk az ilyen embert megbecsülik nagyon. És amit arról a csónakról még mondani akarok... De Vrana Basil nem is hallotta már a szavait. Csak azt hallotta, hogy ,,Amerika'' és ez rettegéssel töltötte el. Valami iszonyatos messzeség tátongott e mögött a szó mögött, valami ismeretlen nagy távolság, akárha a másvilágról beszélt volna a pap. -- Amerika -- mondta elgondolkozva, gépiesen -- mit keressek én ott? -- És mit keres itt? Vrana Basil maga elé bámult egy ideig, aztán bólintott. -- Ez igaz -- felelte sóhajtva -- ez igaz. -- Ami pedig azt a csónakot illeti -- kezdte újra makacsul a pap -- emlékszik még arra a csónakra, ami ott a mélység fölött megakadt? -- Hogy? A csónak? Hogyne, hogyne... -- Az Úr nem hagyta akkor meghalni magát. Miért? Mert terve volt magával. S mi lehetett ez a terv? Hogy dolgozzék és gyűjtsön s mindent, amit gyűjtött, elvegyenek a kommunisták? Biztosan nem ez volt a terve. Talán Amerika... hogy ott újra kezdje, s kicsibôl nagyot csináljon. Talán nagyon nagyot, mit lehet azt tudni? Maga még alig ötven éves, Vrana úr... én azt hiszem, meg kellene próbálni Amerikát... -- Istenem... -- hebegte megdöbbenve és elakadt lélegzettel Vrana Basil -- Amerika... Az öreg pap másnap is eljött és harmadnap is. Nem beszélt többet sem Istenrôl, sem arról a bizonyos csónakról -- ezeket a beszédeket amúgy sem értette meg Vrana Basil -- ellenben sokat beszélt Amerikáról, az ottani életrôl, a szabadságról és emberekrôl, akik mind úgy mentek át, semmi nélkül és csupán szorgalmukra támaszkodva ma milliós vállalatok élén állanak. Nem, Vrana Basil nem akart milliós vállalatok élén állani. Ô csak egy kis boltot szeretett volna, más semmit. Nem értette, hogy mit akart a pap mondani azzal a feladattal, amit Isten reá bízott, ô nem érezte, hogy valamit is reá bízott volna. De nem is gondolkodott ezen. Amerikán gondolkozott és azon, hogy valóban, még alig ötven éves... még talán el lehetne kezdeni mindent elölrôl és dolgozni, dolgozni, dolgozni. Nagyon szeretett volna újra dolgozni. Így történt, hogy Vrana Basil egy szeles téli estén búcsú nélkül hagyta ott a Testvériség-utcai házat, melyet maga építtetett ugyan, de mások rendelkeztek benne és elindult Amerika felé. Mindössze egy kopott kézitáskát vitt magával, mást semmit. Vonattal utazott a határig. Ott már várt reá egy ember -- úgy, ahogy az öreg pap mondta volt -- és másnap éjjel ügyesen átvezette az erdôkön. Nagy kaland volt ez szegény Vrana Basil számára, nagy és veszedelmes kaland, élete egyetlen nagy kalandja. Lihegett és majd kiszakadt a szíve, úgy dobogott, amíg ott taposta a sarat a szurokfekete éjszakában az idegen ember mögött. De ez nem csupán a félelemtôl volt, hanem azért is, mert soha életében nem gyalogolt még ennyit. A csatakos erdei utakon megtelt a cipôje sárlével s az arcáról szakadt a veríték, mikor végre kijutottak az átkozott erdôbôl. Az idegen megállt és lemutatott a völgybe, ahol halványan néhány lámpa égett. -- Az ott már Németország -- mondta -- menjen csak egyenesen lefelé, nem tévedhet el. Azzal otthagyta Vrana Basilt egyedül a fekete erdôszélen. Félve baktatott lefelé a sáros mezôkön a lámpák felé. Közben az esô is esni kezdett, ócska télikabátja átázott és vacogni kezdett a hidegtôl és a magányosság rossz érzéseitôl. Végre holtfáradtan leért egy köves útra. Odébb egy kis városka utcalámpái látszottak a nyúlós sötétségben. Még mindég esett. Megindult az úton a városka felé. Mikor az elsô házat elérte, már nem bírták tovább a lábai. Fáradtan nekidôlt a kerítésnek és szinte sírva fakadt. Meghitt kis szobájára gondolt Prágában, a puha ágyra és szerette volna falba verni a fejét, amiért belekezdett ebbe a kalandba. A házban meggyújtottak egy lámpát. Valahol messze ötöt vert egy toronyóra. Vrana Basil vacogva botorkált az ajtóig és félénken kopogni kezdett. Hosszú ideig nem hallotta meg senki. Végül is lépések reccsentek, egy ajtó nyikorgott, felgyúlt az üvegajtó mögött a villany és kulcs zörgött a zárban. Egy munkásöltözetű ember dugta ki a fejét. -- Mit akar? -- kérdezte nem éppen barátságosan. -- Bocsánatot kérek -- hebegte vacogó szájjal -- messzirôl jövök és... és nem ismerek itt senkit és... nem tudom, hol száríthatnám meg magamat egy kicsit és ha leülhetnék egy félórára... -- Túlról jön? -- kérdezte az ember és végignézett rajta. -- Tessék...? Igen. Tetszik tudni... Az ember intett a fejével és hátralépett, hogy helyet adjon az ajtóban. -- Jöjjön. Bent az egyszerű, tiszta kis konyhában egy asszony sürgölôdött a tűzhely körül és a kávé meleg illata töltötte meg a levegôt. -- Jó reggelt kívánok... -- köszöntötte Vrana Basil bátortalanul az asszonyt és kopott csomagját letette a fal mellé. Az asszony bizalmatlanul nézett végig rajta. -- Újra egy -- mondta az ember. -- Vegye le a kabátját, itt a tűznél hamarabb megszárad. Német? -- Tessék...? Nem, nem... egy kis boltom volt Prágában és egy házam. A feleségem német nô volt szegény... Luise-nak hívták. Az asszony csészét tett elébe az asztalra. -- Egy kis forró kávé jót tesz majd -- mondta halkan és sóhajtott-- bizony, csúnya világot élünk mindnyájan... Szó nélkül ültek szemben egymással az asztalnál. Vrana Basil és a német munkás. Itták a forró kávét és harapták hozzá a kenyeret. Az asszony az edények körül matatott. -- Mért kellett eljönni onnan -- kérdezte hirtelen a munkás. -- A németeket megértjük, azokat kidobták. De ha maga nem német...? -- Elvették a boltomat -- felelte Vrana -- huszonhárom évi munkám... -- Hja -- mondta a német -- ez a kommunizmus. Én is jártam Prágában, mint katona. De akkor még más világ volt ott. -- Bizony más... -- sóhajtott Vrana Basil. -- Maguk akarták, hogy így legyen. -- Én? Én kérem nem. Én nem. Én csak egy kis pontocska voltam, egy egészen kis pontocska. Mit számítottam én a politikában...? Semmit. Az ember a faliórára nézett, aztán felállt. -- Hova akar most menni? -- kérdezte. -- A lelkészi hivatalnál kell jelentkezzek. Azt mondják, hogy ott... -- Jöjjön -- mondta az ember -- arra kell menjek én is. Majd megmutatom, hol lakik a pap. Nyolcig ott ácsorgott az egyházi iroda elôtt, egy kapualjban. Az esô közben elállt. Hideg ködöket vert a szél a házak közé, az emberek sietve mentek munkahelyükre és föltűrt gallérjaik alól rosszkedvűen nézték a világot. Az egyházi irodában egy levél várta. A levélben kétszáz márka volt és egy müncheni cím, ahol jelentkeznie kellett. Estére Münchenben volt. Nagy nehezen meglelte a címet is. Beutalták egy menekülttáborba. Kapott egy szalmazsákot, két pokrócot és egy vaságyat az egyik kaszárnyateremben, ahol már tizenhatan laktak. Odakerült közéjük tizenhetediknek. Az élet, ami ott kezdôdött, szokatlan volt eleinte és rideg. Sorbanállás ételosztásra, parancsszavak, ismeretlen emberek, üresen telô napok... de voltak elônyei is ennek az életnek: fűtött szoba, gondtalanság, ahol minden ment magától egy megszabott rendszer szerint és nem kellett semmin gondolkozni. De ezek az elônyök, bármilyen értékesek is voltak az idegenben, nem tudták megkedveltetni Vrana Basillal a tábori életet. Idegenül üldögélt az ágya szélén és lapulva osont a homályos folyosókon. Az utcára alig mert kimenni, mert érezte, hogy odakint ellenséges szemek fogadják. A tábor lakóit, az idegen menekülteket gyűlölte a város. Hamarosan berendelték egy irodába, ahol elôbb várakoznia kellett három és fél órát a folyosón, aztán odakerült egy kisasszony elé, aki kitöltetett vele három kérdôívet. Szerencsére minden iratát magával hozta és így nem voltak különös nehézségei. Mindössze, amikor harmadszor rendelték be a hivatalba és egy barátságtalan úr morogva megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért jött el Prágából, vesztette el kissé Vrana Basil a fejét. -- Én tulajdonképpen... -- dadogta -- úgy gondoltam, hogy... azt mondták nekem... A barátságtalan úr szigorúan nézett rá. -- Üldözték magát a kommunisták? -- Hogyne...! -- örvendezett meg Vrana Basil a megtalált szónak. -- Üldöztek, kérem, elvették a boltomat...! Nem volt mibôl éljek, kérem... -- Tagja volt valamilyen pártnak? -- Hogyne, kérem, hogyne... -- hebegte ijedten és engedelmesen, mire a barátságtalan úr felhúzta a szemöldökét és rámordult: -- Úgy? Miféle pártnak? -- Az úgy volt, kérem -- magyarázta Vrana Basil sápadtan és remegô térdekkel -- hogy egy nap odajöttek hozzám a kommunisták és azt mondták, hogy vagy belépek a pártba, vagy pedig... Az úr ott az íróasztalnál szemmel láthatólag barátságosabb lett. Még mosolygott is. -- Rendben van -- mondta -- de errôl másnak ne beszéljen, érti? Köszönöm, elmehet. Másnap megkapta az IRO-igazolványát és Vrana Basil hivatalosan DP lett. Ami azt jelentette, hogy erôszakkal űzték el az otthonából. Lakótársai a teremben mind évek óta menekültsorban éltek -- nagyobbára lengyelek és ukránok -- és kíváncsian faggatták esténként. Hogy milyen az élet a vasfüggönyön túl, mivel gyötrik és sanyargatják újabban a népet, de Vrana Basil nem sokat tudott mondani nekik. ,,Én, kérem, nem törôdtem soha a politikával'' hajtogatta ilyenkor és az emberek csalódottan fordultak el tôle. Aztán egy nap egy alacsony, szúrós szemű ember jött be a terembe és Vrana Basilt kereste. Csehül szólította meg. -- Én is prágai vagyok -- mondta -- már két éve itt élek a táborban. Nem ismerte véletlenül Jan Hubelkát, az építészt? Ott lakott a Scotus Viator alleen... Vrana elsápadt és a térdei reszketni kezdtek. -- Tessék...? -- dadogta -- Scotus Viator allee...? Nem, nem ismertem... -- Legjobb barátom volt -- mondta az idegen -- együtt dolgoztunk. Húsz évre ítélték a kommunisták. -- Nem, nem ismertem... -- hajtogatta Vrana Basil makacsul és a fogai vacogtak közben. Aztán egyébrôl beszélt az idegen. De Vrana Basil azon az éjszakán nem tudott elaludni. Lassan valami különös szorongó érzés hatalmasodott el rajta ott a táborban. Mintha valahol valami hibát követett volna el az életében. Nem csak Jan Hubelkával kapcsolatban, hanem egyébként is. Az emberek, akikkel ott együtt élt, mind a kommunizmust szidták. A németeket is, de fôképpen a kommunistákat. És ô maga is együtt csóválta velük a fejét, sopánkodott a rémtetteken és a gazságokon, de ugyanakkor belül valami furcsa szorongást érzett. Valahol valami nem volt rendjén. Sokat töprengett ezen és próbálta megnyugtatni magát. Hát hiszen igaz, hogy a kommunistákra szavazott ô is, de hát ezen úgysem múlott semmi. Mi ô? Ki ô? Egy kicsike pont, más semmi. Ha nem szavazott volna rájuk, akkor is bekövetkeztek volna ugyanezek a gazságok. Nem az ô kis szavazatán múlott. A németek is mind Hitlert szidják és nem érzik magukat felelôsnek azért, amit a nácik elkövettek, pedig annak idején Hitlert ünnepelték valamennyien. Mit is tehetne egyebet a kisember? -- kérdezgette Vrana Basil magát éjszakánként, ha nem tudott elaludni a belsô nyugtalanságtól. -- Mit is tehet mást a kisember? Megy a többivel, amerre parancsolják. Hogy ne tapossák el. Ez csak természetes. De a politikáért, amit a nagyok csinálnak, azért igazán nem lehet felelôs... Nem, Vrana Basil nem érezte felelôsnek magát a kommunisták vétkeiért. Hiszen ô csak azért állt be közéjük, mert muszáj volt. Hogy mentsen valamit. De ami történt, azt mind mások csinálták. Nem érezte felelôsnek magát és mégis néhány hónap alatt lefogyott és beleôszült abba is, hogy idegen ebben a városban és az emberek, akikkel megpróbált szóba elegyedni, elkerülik, mint a bélpoklost. Volt olyan, aki ököllel fenyegette meg az utcán: ,,disznó cseh, mit csináltatok Prágában a németekkel!'' Hiába dadogta ilyenkor: ,,de kérem, én semmit sem csináltam... én elrejtettem egy asszonyt és egy gyereket...'' Nem hallgattak rá. Gyűlölték, mert cseh volt. S mert velük szemben minden cseh felelôs volt azért, amit a csehek a németekkel szemben elkövettek Prága utcáin és a szudétaföldön. És Vrana Basil lassan kezdte megérteni a tábor régi lakóit, az ukránokat és a lengyeleket, akik meg a németeket gyűlölték, mert az ô szemükben meg minden német felelôs volt azért, amit Hitlerék elkövettek. ,,Prágában kellett volna maradnom -- gondolta Vrana Basil -- ez az idegen világ tele van gyűlölettel. Jobb lett volna meghalni Prágában.'' Nem merte elhagyni többet a tábort. Félt az emberektôl. Osonva ment a folyosókon és órák hosszat ült szó nélkül az ágya szélén, beesett arccal, elôre görbült vállakkal, hajlottan és szomorúan. Vrana Basil megöregedett. Mikor az amerikai kivándorlási irodától megkapta a behívót, már nem is tudott örvendezni neki. Fásult közönnyel járta a különbözô irodákat, várakozott napokig a folyosókon és felelgetett a kérdésekre. Egyszer az öreg pap is felkereste a táborban, biztatólag mosolygott reá és szép dolgokat mesélt Amerikáról. De mindez mintha valahonnan nagyon távolról ért volna hozzá, alig-alig szakította át a fásultság ködét, amiben élt. Mintha mindez nem is vele történt volna már, hanem egy idegennel, akit véletlenül szintén Vrana Basilnak neveztek, de ennek a Vrana Basilnak semmi köze sem volt többé ahhoz a kis bolthoz ott a Gotthelfstrasse végén... Aztán egy tavaszi napon a kezébe nyomtak valamilyen irodában egy vasúti jegyet és azt mondták neki: -- Ezzel felszáll holnap reggel a Brémába induló gyorsra, Frankfurtban felszáll ugyanarra a vonatra Reverend Baradlay és a többit majd ô igazítja el. A vonat kilenc óra húsz perckor indul a fôpályaudvarról. Vrana Basil spárgával átkötött ócska kofferjével már nyolc órakor ott állt a pályaudvar nyüzsgésében. Izgatottan tipegett fel és alá, dadogva megkérdezett egy-egy vasutast, aztán félreállt a fal mellé és várt. Mikor betolták a vonatot, ideges kapkodással rohant feléje, mindjárt az elsô kocsiba beszállt, de egy vasutas rámordult, hogy ott csak a megszálló erôk katonáinak szabad utazni. -- Bocsánatot kérek... bocsánatot kérek... -- hebegte szegény Vrana Basil megzavarodva és megrettenve, és sietve futott tovább a kocsik mellett. Végre a negyedik kocsira felkapaszkodott. A lépcsôn megcsúszott az izgalomtól és megütötte a lábát. Aztán lihegve futott végig a folyosón és benyitott a második fülkébe, mert ott még nem ült senki. Ócska kofferét föltette a hálóba és mély, fáradt sóhajtással leült. Kinézett az ablakon. Ideges, sietô emberek mindenütt. Ellenséges, idegen emberek. Mind gyűlölnek, mert cseh vagyok, gondolta és dideregve behúzódott a sarokba. Egy idô múlva valaki kinyitotta az ajtót. Ijedten rezzent föl a hangra. Egy nyílt tekintetű barna ember lépett be a fülkébe, körülnézett és bôröndjét feltette a hálóba. -- Jó reggelt -- mondta az idegen, mély, barátságos hangon. -- Jó reggelt -- felelte Vrana Basil ijedten és alázatosan. Az idegen leült szembe vele és a szemét egy pillanatig ott érezte az arcán. Meleg, bizalomkeltô szemek voltak. Valamire emlékeztették ezek a szemek, valamire, ami valahol a messzi múltban volt... de nem tudott rájönni, hogy mi az. Érezte, hogy mondania kell valamit ennek a barátságos idegennek, meg kell hálálnia valamiképpen azt, hogy barátságos... -- Szép idô lesz ma... -- kezdte el zavartan és elvörösödött. A szembenülô bólintott. -- Úgy látszik -- felelte és felnézett a hatalmas hangár vasbordái között az égre, mely zöldeskék volt és friss. Szerette volna folytatni a beszélgetést, de nem tudta, hogy mit mondhatna még. Az idegen elôvett egy újságot és olvasni kezdett. Lassan telt az idô. Rendre még két utas jött a fülkébe. Egy idôs hölgy és egy fiatalember. Vrana Basil szinte ijedten nézte meg mind a kettôt, amikor bejöttek és még a lábát is behúzta az ülés alá, nehogy alkalmatlan lehessen nekik valahogyan. Az idôs hölgy elôvett egy könyvet és olvasni kezdett. A fiatalember hanyagul eldôlt az ülésen, egy ideig maga elé bámult, azután elôvett egy cigarettát a zsebébôl és rágyújtott. A hölgy bosszúsan nézett föl a könyvébôl. -- Ez nemdohányzó -- mondta szigorúan a szemüvege mögül. A fiatalember elhúzta a száját. -- Úgy? Lassan fölállt és kiment a folyosóra. -- Mért jön az ilyen éppen a nemdohányzóba? -- morgott a hölgy és újra kezébe vette a könyvet. -- Van külön dohányzó kocsi is, láttam... -- jegyezte meg Vrana Basil félénken, csupa udvariasságból, de nem figyelt rá senki. Aztán a vonat lassan elindult és egyre fokozódó sebességgel kisiklott a pályaudvarról. Vrana Basil merev szemekkel kinézett az ablakon. Látta az elmaradó épületeket, embereket, akik izgatottan siettek valahova és aztán örökre eltűntek a múltban... és arra gondolt, hogy soha többet nem fogja látni Prágát. Elôször döbbent reá erre a gondolatra és ez különös volt és félelmetes. Soha nem fogja látni többé a Gotthelfstrasset, a pék kirakatát, a hentes kutyáját az ajtó elôtt, a gépjavítóműhely udvarán heverô ócskavasat, a házat, a boltot... És egyszerre csak a teke-egylet szombat esti sörözéseire gondolt és arra az idôre, mikor még mint alelnök ült a hosszú asztalnál, komolyan és tekintélyesen, ahogy egy tiszteletreméltó polgárhoz illik, akinek saját háza és jólmenô üzlete van és hogy mindez soha többé, soha többé... Azon vette észre magát, hogy nehéz, sós könnycseppek csorognak végig az arcán. Gyorsan arcához emelte eres, sovány kezét, hogy letörölje ezeket az oktalan csöppeket. A vonat már a külváros kertjei között nyargalt, egy kis domb tetején gyermekek kiabáltak és a kertekben néhány ingujjra vetkôzött ember kapált... Valami különös érzés arra késztette, hogy fölnézzen, szeme egy pillanatra összetalálkozott az újság fölött a szemközt ülô úr komoly, figyelô tekintetével. -- Valami belement a szemembe... -- hebegte szégyenkezve és öklével zavartan dörzsölni kezdte könnyezô szemeit -- egy szikra a mozdonyból, bizonyosan... Az úr ott szemben letette az újságot és részvéttel nézett rá. -- Elôfordul -- felelte halk, meleg-mély hangon -- az élet tele van korommal manapság... nem idevaló, ugye? Vrana Basil megrázta a fejét. -- Prágából jöttem el... Prága... a legszebb város a világon... Szemébôl újra ömleni kezdtek a könnyek, nem tudott tenni ellenük semmit. Élesen az ablak felé fordult, hogy legalább ne lássa senki az arcát. ,,Prága'' hörögte valahol mélyen a belsejében egy zokogó hang ,,ó, Prága... nem látlak soha többet...'' Az idegen ott a szemben lévô ülésen lassan bólogatott néhányszor a fejével, aztán sóhajtva mondta, alig hallhatóan: -- A világon mindig az a legszebb, ahol valamikor otthon voltunk... Aztán csak ültek, szemben egymással és néztek ki az ablakon a tovafutó, idegen világra. ======================================================================== IV. A művész Éjfél után volt már. A ,,Tarka Kolibri'' hangulatvilágítása alatt lengyel tisztek mulattak a vadonatúj republika vadonatúj egyenruhájában. Durrogtak a pezsgôspalackok dugói, a parketten félmeztelen nôk vonultatták föl a testüket, mint valami divatbemutatón, a bárpult mögött egy négernek álcázott zsidólegény szédületes technikával keverte a vadabbnál vadabb cocktail-eket és a zene... a zene egyetlen nagy összefoglalása volt mindannak, amit az 1920-as esztendô Varsó számára jelentett: a szabadság mámorát, a megrészegült érvényesülni akarást, a bírálat nélküli rajongást Amerika felé, a megveszekedett szegénységet, a talmi fényűzés olcsó csillogását és egy nosztalgikus, fájdalmas vágyat az igazi Nyugat után. A katonatiszteken kívül síberek, fezôrök, selyemfiúk, rojtosnadrágú művészek és néhány hirtelen feltűnt kereskedelmi vállalkozó tartózkodtak azon az éjszakán a Tarka Kolibriben. Ez utóbbiak asztala körül gyűltek össze azok, akiknek a pénztárcájából nem telt már egy pohár pezsgôre sem, de akik valamilyen oknál fogva mégis szükségesnek érezték, hogy részt vegyenek a Tarka Kolibri zsivajgó életében. Ez utóbbiak közé tartozott Lubovszki Kazimir is, akit huszonkét éves korára és annak ellenére, hogy apja magas állású állami hivatalnok volt, három nappal azelôtt csaptak ki a hatodik iskolából, ahol mint nyolcadikos gimnazista kellett volna megküzdjön végre az érettségihez szükséges tudományok rejtelmeivel. Midôn három nappal azelôtt, mindjárt reggel nyolc órakor, a gimnázium cvikkeres, szigorú igazgatója az egész osztály elôtt és a tanári kar jelenlétében ünnepélyesen tudomására hozta Kazimirnak, hogy ,,trágár és a tanári kar tekintélyét sértô'' rajzaiért az iskola kötelékébôl kizárták: a fiatal Lubovszki minden megindultság nélkül hóna alá vette aktatáskáját, baszk sapkáját a fülére húzta és meg sem várva, hogy az érdemes igazgató befejezze az ifjúság okulását célzó beszédét, egyszerűen kilépett a padból. -- Oké -- mondta -- bye, bye, szép fiú -- és ujját hanyagul sapkája széléhez emelve rámosolygott az igazgatóra, aztán otthagyta az egész nagyérdemű gyülekezetet. Magas, jó növésű, barna bôrű, hullámos fekete hajú fiatalember volt Lubovszki Kazimir, akinek mindenütt sikerei voltak, csak éppen az iskolában nem. Legnagyobb sikereit természetesen a nôknél érte el mindig. Már tizenhat éves korában megszökött egy ismert bécsi orvos feleségével, akivel három szép hetet töltött el Tirolban és az ebbôl származó botrány miatt kellett elhagynia azt a kitűnô bécsi intézetet is, melyben apja mindenképpen diplomatát akart neveltetni belôle. Attól kezdve egyik nôi kalandja a másikat érte és így szinte magától értetôdô volt, hogy ezután a hatodik kicsapás után már nem is a szülôi házat kereste föl elôször, hanem a kis Rosita lakását, aki táncosnô volt a Tarka Kolibriben. Rositát egyébként Mária Ludovikának hívták és egy krakkói serfôzô leánya volt. Mivel azonban spanyol táncokat táncolt, hát fölvette a Rosita nevet, mely a Tarka Kolibri miliôjébe, a meztelen csípôk, combok és keblek világába mindenképpen jobban illett, mint a komoly Mária Ludovika. Három napja élt már Kazimir a szép Rositánál, anélkül, hogy a szülei tudták volna tartózkodási helyét és anyja, az olasz származású, szép és törékeny Beatrice -- akit apja fiatal hivatalnok korában hozott magával Genovából a magas északra -- már mindenféle szörnyű elképzelésekkel vívódott. Látta fiát a vonat kerekei alatt, a folyó szennyes vízében. Látta kötéllel a nyakában csüngeni a Varsó környéki erdôk valamelyikében: egyszóval mindazon rémképek sorra látogatták, melyek egy érzékeny anyát gyötörni szoktak, ha egyetlen fia valamilyen sorscsapás következtében három napra nyomtalanul eltűnik. Mivel Kazimir egyetlen gyerek volt, így magától értetôdô, hogy Beatrice asszony olasz temperamentumának minden féltésével és szeretetével csüngött rajta és azt a sok bajt az iskolákkal egyszerűen sorscsapásnak tekintette, mely idônként a drága, jó és okos Kazimirt érdemtelenül sújtotta, minden valószínűség szerint csak azért, mert a begyöpösödött fejű és az inkvizíciók korából itt maradt tanárok nem voltak képesek az ô szabadság után vágyódó nagyszerű természetét megérteni. Lubovszki Taddeus persze másképpen fogta föl a fia dolgait. Az apák könyörtelen logikájával léhának és restnek nevezte Kazimirt. Véleménye szerint a középiskolák tananyaga a legkorlátoltabb képességű tanulók munkabírásához igazodik és aki még azt sem képes elvégezni, az vagy hülye, vagy semmirekellô. Mivel pedig Kazimirra semmiképpen nem lehetett ráfogni a hülyeséget, tehát csak az utóbbi föltevés maradt. Ezért aztán Lubovszki Taddeus nem is törte túlságosan a fejét, hogy hova tűnhetett el a fiú. Majd elôkerül, mondta, ha elfogy a pénze. S ha nem, úgy annál jobb. Mert ez azt jelenti, hogy mégiscsak meg tud valahogy állani egyedül is a lábán. Egy huszonkét éves fickó amúgy sem való már a középiskolába, tehát legjobb, ha valamilyen gyakorlati mesterség után néz. Azonban Beatrice asszony szenvedélyes aggódását nem lehetett ilyen logikus beszédekkel megszüntetni. Anélkül, hogy szólt volna errôl az urának, fölkereste egyik legjobb barátjukat, a varsói rendôrkapitányt és elôadta neki félelmét Kazimirt illetôen. A rendôrkapitány természetesen készséggel megígérte, hogy elôteremti a szökevény fiút, ha kell, a föld alól is és így történt, hogy a harmadik nap éjszakáján, ott a Tarka Kolibriben, egyszerre csak két komoly, télikabátos úriember megállt Lubovszki Kazimir széke mögött és egyikük tapintatosan ugyan, de kellô eréllyel rákopogtatott ujjával Kazimir vállára és a csodálkozva hátraforduló fiatalembernek jelentôs hanghordozással súgta oda: -- A papírjait kérem! Kazimir a szép Rosita mellett ült egy asztalnál, ahol a pezsgôt Aaronson, a lembergi gettóból származó kövér gabonakereskedô fizette, akirôl azt beszélték, hogy filmvállalatot készül alapítani és Paramountékkal van tárgyalásban. Az okos Rosita nem ok nélkül választotta éppen ezt az asztalt. Ô ugyanis már régen szeretett volna a filmhez kerülni és arra gondolt, hogy ezen a téren talán Kazimir is érvényesülni tudna. Aaronson tett is már homályos célzásokat és Rosita néhány nappal azelôtt, Aaronson hotelszobájában tett hajnali látogatása alkalmával már elôleget is adott a mohó gabonakereskedônek a tervek megvalósulására. Akkor ugyan kiderült, hogy még bizonyos fontos tárgyalások szükségesek a filmvállalat összehozásához és így Rosita is megmaradt az elôleg mellett, ügyelve arra, hogy közte és Aaronson között továbbra is föntálljon ugyan egy bizonyos kacérkodási viszony, de több nem. Ezt annál is inkább megtehette most, mert mellette volt Kazimir, mint valami nagy újfundlandi kutyakölyök és mindenkire rámorgott, aki a közelébe merészkedett. Az asztalnál még mások is ültek: két újság nélküli újságíró, egy valutasíber és a fiatal Jakobowits az Egyesült Banktól, egy néhány hónappal azelôtt föltűnt állítólagos pénzügyi lángész. Ez a Jakobowits éppen szemben ült Kazimirral és ô volt az egyetlen, aki meglátta, amikor a két komoly, télikabátos, szürkekalapos úriember megállt Kazimir mögött és egyikük jelentôs mozdulattal rákoppintott a vállára és a papírjait kérte. -- Tessék? -- fordult hátra csodálkozva Kazimir és tetôtôl talpig végigmérte az ismeretlen embert. A fiún szmoking volt, amit Rosita szerzett neki és szemében csillogott az elfogyasztott pezsgô. -- A papírjait -- morogta a télikabátos kurtán, aki még annyi fáradságot sem vett magának, hogy levegye fejérôl a kalapot. -- Ki akar kezdeni velem? -- kérdezte Kazimir és a szemei veszedelmesen összeszűkültek, mint egy nagy ragadozómacskáé. Hangosan kérdezte ezt és most már az egész asztaltársaság felfigyelt. Jakobowits az asztal másik oldalán fölállt. A kalapos emberre azonban mindez semmi hatással sem volt. -- Államrendôrség -- mondta komoran. -- Figyelmeztetem, hogy ne keltsen feltűnést. A papírjait kérem. Kazimir elvörösödött. -- Nincs nálam igazolvány. Lubovszki Kazimir vagyok. Ezek az urak itt ismernek. Az apám... -- Kövessen -- vágott szavába a télikabátos. A fiatalember elképedve nézett reá. -- Mondtam, hogy Lubovszki Kazimir vagyok! Apám Lubovszki Taddeus, miniszteri osztályfônök! De a detektív arca mozdulatlan maradt. -- Lubovszki Kazimir, a törvény nevében letartóztatom. Kövessen feltűnés nélkül. Valamennyien, akik az asztalnál ültek, hallották ezeket a szavakat. Rosita szemei ijedten tágultak ki. -- Kazi...! Mit tettél...? Jakobowits ekkor ért oda a detektívekhez. -- Bocsánat, uraim -- mondta -- itt valami tévedés kell legyen. Én Olaj Jakobowits vagyok, az Egyesült Bank vezérigazgatója. Ezt az urat ismerem. Apja miniszteri osztályfônök... -- Sajnálom -- felelte hűvösen a télikabátos -- parancsom van ennek az egyénnek a letartóztatására. Kövessen, Lubovszki. Ez az utolsó két szó adta meg Kazimirnak a lökést. Fölpattant. A szék hangos robajjal feldôlt. -- Én nem vagyok magának Lubovszki, hanem Lubovszki úr! Ezt tanulja meg! Azonkívül tudni akarom, hogy milyen indok alapján tartóztat le! A botrányt nem lehetett elkerülni. Az egész terem fölfigyelt. Néhány kétes alakja az éjszakai világnak észrevétlenül a kijárat felé osont. A zenekar kétségbeesetten kezdett bele a legújabb foxtrottba, de nem táncolt senki. Mindenki várta, hogy mi lesz. A detektív odalépett Kazimir mellé és megfogta a karját. A másik oldalon ugyanezt tette a társa. -- Eresszenek el rögtön! -- sziszegte Kazimir és a szeme egészen szűk lett, homlokán kidagadt egy ér. -- El a kezekkel! -- Gyerünk -- mondotta az egyik detektív kurtán és rántott egyet Kazimir karján. Ebben a pillanatban a fiatalember hátralépett, kiszabadította a kezét és ökle belevágódott az egyik detektív állába. A kalap messzire elröpült a fejérôl és eldôlt mint egy zsák. A társa megpróbálta lefogni a dühöngôt, de azt meg egy gyakorlott jiu-jitsu fogással átemelte az asztal fölött és nekivágta a tükörnek. A tükör darabokra tört. Nôk sikoltoztak, pincérek szaladtak össze. Néhányan a ruhatárhoz siettek, hogy ne legyenek szemtanúi semminek. Kazimir ott állt, mint egy bika az aréna közepén és leszegett fejjel keresett magának ellenfelet. -- Gyere -- suttogta Rosita reszketô szájjal és belekapaszkodott a karjába -- a hátsó kijáraton, gyorsan... -- Én? -- mordult föl Kazimir -- Elfussak ezek elôl? Aki rám teszi a kezét, azt leütöm! Erre azonban nem került még egyszer sor. Az egyik télikabátos, mihelyt föltápászkodott, azonnal a telefonhoz rohant. A másik meg elôvett egy revolvert és rászögezte Kazimirra. -- Föl a kezekkel! -- Lôj belém, kukac, ha mersz! -- vicsorgott rá Kazimir a revolverre és nem emelte föl a kezeit. Így néztek farkasszemet. -- Fizetek! -- kiáltott Aaronson, a gabonás és vastag aranygyűrűjével megkocogtatta az asztalt. A pincérek sietve ugráltak az asztalok között. Máshol is fizettek. A légkör feszült volt, az emberek igyekeztek távozni a botrány környékérôl. -- Lôj hát, pribék! -- csikorgatta Kazimir a fogait. Rosita még mindig ott reszketett mögötte és a kabátujjait húzogatta. -- Eressz! -- mordult rá gorombán. -- Csak nem gondolja ez a hóhér legény, hogy megfutok elôle! Egy szabad állam polgára vagyok! Nincs rendôri diktatúra! Ebben a pillanatban elaludt a villany. Hogy ki oltotta el, az nem derült ki soha. Vaksötét borult a teremre. Nôk sikoltoztak. Valaki ordított: ,,Senki sem hagyhatja el a helyiséget!'' Ennek ellenére mindenki az ajtók felé tódult. Székek dôltek föl. Ütések puffantak. Emberek szitkozódtak. Aztán újra világos lett. A terem egy feldúlt csatatérhez hasonlított. Elborult székek, félretolt asztalok, szétfolyt italok a parketten. A nôk már nem voltak sehol. Rosita sem. A ruhatár körül lármás tömeg tolongott, pincérek igyekeztek kihalászni belôle néhány vendéget, aki a nagy sietségben elfelejtett fizetni. A két detektív egy-egy sarokban lapult, kézben tartott revolverrel. És az üres terem közepén, teljesen egyedül, ott ült egy magányos széken, térdén hanyagul átvetett lábbal Lubovszki Kazimir, nyugodtan, elegánsan és arany öngyújtójával éppen rágyújtott egy cigarettára. -- Nos? -- kérdezte és körülnézett. Kint egy rendôrautó szirénája süvített. A két detektív elôbújt a sarokból és revolverüket zsebre vágva, odamentek Kazimirhoz. -- Nézze, uram -- kezdte el az, amelyik az ökölcsapást kapta -- mi csak a kötelességünket teljesítjük. Azonban, amit ön elkövetett, az hatóság elleni erôszak! -- Kértem, hogy ne nyúljanak hozzám -- felelte Lubovszki Kazimir egy kedves kis mosollyal a szája körül -- az ilyesmire nagyon kényes vagyok. Azonkívül, hogy jönnek hozzá, hogy minden ok nélkül rám törjenek, mint a rablók és el akarjanak hurcolni? Nem gondolják, hogy ez még magyarázatra szorul? A másik télikabátos, aki hátával a tükröt törte szét, egy papírt vett elô a zsebébôl és odatartotta Kazimir elé. -- Tessék elolvasni. Szabályosan kiállított körözôlevél volt Lubovszki Kazimir nevére, aki 22 éves, anyja Beatrice, 192 centiméter magas, haja fekete, szeme zöldeskék satöbbi. Alatta aláírás és a rendôrfôkapitányság bélyegzôje. Kazimir elolvasta és vállat vont. -- Érdekes -- mondta. Azzal leverte cigarettájáról a hamut, hanyagul felállt és ránézett a detektívekre. -- Ha gondolják, mehetünk. Kíváncsi vagyok, mi sül ki a dologból. Ekkor özönlöttek be a terembe a rendôrök. A rendôrkapitányságról csukott gépkocsin vitték haza Lubovszki Kazimirt a szüleihez. Persze csak másnap reggel. Az éjszakát a fogdában kellett töltse, ezen nem lehetett segíteni. Az apja már nem volt otthon, fél nyolckor hivatalba ment, mint mindig. Rendôr kísérte be a villába is és a hivatalos átvételi elismervényt ,,egy darab Lubovszki Kazimir nevű fogolyról'' Svetka, az öreg inas kellett aláírja. Beatrice asszony pongyolában fogadta a fiát a reggelizô asztalka mellett. Még mindig szép asszony volt, alig látszott többnek harmincnál. Csillogó fekete haja, nagy bársonyos fekete szemei érdekes ellentétet képeztek arcának hamvas, fehér bôrével. -- Hol voltál, Kazimir? -- kérdezte és igyekezett szigorúságot erôltetni a hangjába, ami sehogy sem sikerült. Kazimir lehajolt és megcsókolta az anyja kezét. Majd egyenesen belenézett a szemébe és úgy felelte: -- Rositánál. Az asszony megrándult. -- Ki az már megint? -- Táncosnô a Tarka Kolibriben. Beatrice végignézett a fia gyűrött szmokingján, szeme hosszasan megpihent az arcán, mintha annak az ismeretlen nônek a nyomait keresné rajta. -- Ülj le -- szólt rá röviden. Teát töltött neki. Néhány pillanatig csönd volt. Kazimir megköszörülte a torkát. -- Mamika, csodálatosan szép vagy ma megint -- mondta halk, duruzsoló hangon és elkapva anyja teáskannát tartó kezét három gyors csókot adott rá. Beatrice ránézett a fiára, szeme egy kicsit megkönnyesedett, aztán elnevette magát. -- Te csirkefogó...! Aztán legalább csinos az a... hogyhívják? -- Meg se közelít téged, Mamika! Egy finom kis arculütés volt a válasz és egy csengô kacagás. -- Ne szemtelenkedj...! Aztán amíg reggeliztek, el kellett meséljen mindent. Az a gunyoros humor, amivel Lubovszki Kazimir a maga történeteit elô szokta adni, mindig mulattatta az anyját. Most is -- bár igyekezett komolyságát megôrizni -- magában bent élvezte nagy, haszontalan, szép fia szórakoztató beszédét. Egyszerre csak összehúzta a szemét, mint aki meglát valamit hirtelen. -- Te... honnan van neked ez a szmokingod? -- Rositától kaptam -- vallotta be Kazimir -- tudod, abban az egy iskolaruhában mégsem mehettem el vele a Tarka Kolibribe... hiszen megértesz, Mamika... De Beatrice most nem nevetett. Homlokára egy éles ránc vésôdött, álla megkeskenyedett. -- Kazimir, tudod, hogy az ilyesmit nem tűröm. Ha te költesz a nôkre, az rendben van. Ha van mibôl költsél. De hogy azok költsenek reád, az lehetetlen. Nem érzed, hogy mennyire lehetetlen? -- Nem, Mamika -- felelte a fiú ôszintén. -- De Kazimir! -- Nézd, Mamika, a szerelem az olyan dolog, hogy ott mindegyik mindent ad és nem nézi, hogy mit kap a másiktól. A szerelem... Beatrice nem állta meg nevetés nélkül. -- Remélem, nem akarsz engem kioktatni a szerelemre? Az anyádat? Ez nem illik, Kazimir! Mindketten nevettek s ezzel a téma lezárult. Reggeli után az asszony odament a kis antik íróasztalkához és pénzt vett ki egy fiókból. -- Itt van -- mondta -- ezt add oda annak a nônek. És máskor, ha szükséged van valamire, ne a szeretôdtôl kérj, hanem az anyádtól. Ez mégis kevésbé ízléstelen. -- Te vagy a legédesebb asszony a földön, Mamika -- felelte Kazimir és megcsókolta az anyját. Majd nevetve hozzátette: -- Tiszta vétek, hogy az anyám vagy! Azzal zsebre gyűrte a pénzt és fütyürészve kiment a szobából. Beatrice asszony fejcsóválva, de boldogságtól megkönnyesedett szemmel nézett utána, az ô egyetlen, haszontalan, szép, nagy fia után. Azonban a Tarka Kolibriben lejátszódott botrány nem maradt nyom nélkül. Rosita délután nagy jelenetet rendezett. -- Tönkretetted a karrieremet! -- visította. Mit gondolnak ezután rólam? Hogy olyanokkal járok, akiknek bajuk van a rendôrséggel? A lokálba be sem engednek veled együtt többet. -- Akkor kénytelen leszel nélkülem menni -- jelentette ki Kazimir nyugodtan, majd elôvette zsebébôl az anyjától kapott pénzt és letette a fésülködô asztalra -- egyébként köszönettel megadom a tartozásomat. Rosita toporzékolni kezdett. Felkapta a pénzt és a fiú arcába vágta. -- Szóval szabadulni akarsz tôlem? Ki akarsz fizetni, mint egy útszéli szajhát? Hát ez a te nagy szerelmed, ez? Nesze, hordd el magad és a pénzedet, hordd el, hogy ne is lássalak! Ne is lássalak! Te, te, te...! Kazimir vállat vont, fölvette a földrôl a pénzt és zsebre vágta. Aztán nyugodt léptekkel elindult az ajtó felé. A leány hisztériás zokogásban tört ki a háta megett, de ez már nem érdekelte. Meg se fordult. Kiment a lakásból és betette maga mögött az ajtót. Kint, a friss, napsütéses téli levegôn mélyet sóhajtott, megszívta jól a tüdejét, aztán fütyörészve elindult hazafelé. A nap azonban még nem ért véget ezzel. Az apjával csak vacsoránál találkozhatott össze, mert az öreg Lubovszki délben a minisztériumban étkezett. Már a vacsora elején érezni lehetett a levegôben, hogy készül valami. Svetka, az öreg inas, gondterhelt arccal hordta körül a tálat. Egyetlen szó sem esett az asztalnál. Lubovszki Taddeus csak egy fejbiccentéssel fogadta el fia köszönését és egész idô alatt sötéten hallgatott. Beatrice asszony olykor lopva egy-egy fájdalmas pillantást vetett Kazimir felé, akit látszólag egyáltalán nem izgatott a komor hangulat. Jó étvággyal evett, mint mindig. Asztalbontás után Lubovszki Taddeus odamordult a fiára: -- Velem jössz. Azzal megindult a dolgozószobája felé. Kazimir vállat vont és egy kérdô pillantást vetett az anyjára. Az asszony sóhajtott és szép, olaszosan ívelt ajkai sírásra görbültek. -- Menj -- súgta oda fiának -- várlak utána a szobámban... Taddeus úr már az ajtóban volt és nem hallhatta ezeket a szavakat. Kazimir vidáman megvillogtatta anyja felé erôs, egészséges fogsorát -- ez nála nevetést jelentett -- azzal nyugodt, hosszú lépésekkel megindult az apja után. Lubovszki Taddeus leült az íróasztalához. A szivardobozból kivett egy sötét brazilt, gondosan lemetszette a végét, aztán intett a fiának. -- Gyújts rá. Kazimir leült az íróasztal mellett lévô bôr karosszékbe. Lábát kényelmesen átvetette a térdén és hátradôlt. -- Köszönöm, nem szoktam szivart szívni -- mondta nyugodt, lassú hangon és elôvette a cigarettatárcáját. Taddeus úr rágyújtott, hármat-négyet pöfékelt a szivarból, majd hátradôlt a székén és komor arccal nézett bele a kékesen gomolygó füstbe. -- Kedves Kazimir -- kezdte el anélkül, hogy a fiára nézett volna -- nincs értelme, hogy újra elismételjem neked mindazt, amit annyiszor elmondtam hiába. Ha nem akarsz reám hallgatni, ám te lássad, mire jutsz. Én, mint apád, az írott és íratlan törvények szerint köteles vagyok arról gondoskodni, hogy megfelelô felkészültséggel indulj neki az életnek. Én ennek a kötelességemnek a magam részérôl eleget is tettem. Tervem az volt, hogy az érettségi elvégzése után külföldi egyetemekre és utána diplomáciai pályára küldjelek. Hogy ez a terv nem válhatott valóra, az nem az én hibám. Itt egy kis szünetet tartott, de még mindig nem nézett a fiára. Majd mélyet szippantott a szivarból és folytatta: -- Huszonkét éves vagy és még az érettségit sem sikerült letenned. Arról nem is beszélek, hogy a mostani eset után nem tudom, hol találnánk még egy iskolát, amelyik befogadna. Inkább itt az ideje, hogy végre szembenézzünk a tényekkel, ahogy férfiakhoz illik és megbeszéljük a tennivalókat. Kérdezlek tehát, Kazimir: miképpen gondolod el a jövendôdet? Kazimir mindezt némán, türelemmel és minden megindultság nélkül hallgatta végig. Most leverte cigarettájáról a hamut és felnézett az apjára. Szemük összetalálkozott. Kazimir állotta az apja tekintetét és egy pillanatra sem fordult félre, amíg beszélt. -- Kár, kedves papa, hogy ezt, amit most elmondtál, nem mondtad el már öt évvel ezelôtt. Sôt, hogy mindeddig nem voltál hajlandó tudomásul venni, hogy nekem is van valami szavam a magam életét illetôen. Én már öt évvel ezelôtt megmondtam neked, hogy sületlen tanárok okoskodásait hallgatni és értelmetlen dolgokat bebiflázni nem nekem való mesterség. Ha a diplomáciai pályához ez kell, akkor nem való nekem a diplomáciai pálya sem... -- Hát mi akkor a neked való pálya, ha szabad megkérdeznem? -- vágott közbe Taddeus úr kissé ingerülten. -- Azt még nem tudhatom -- felelte Kazimir nyugodtan. Ahhoz elôször meg kell ismernem jobban az életet. Egyelôre festészetet akarok tanulni. -- Úgy. És hol, ha szabad ezt is megkérdeznem? Melyik tanintézetbe vesznek föl ilyen mindenünnen kicsapott, csapszékben verekedô fiatal urakat? Kazimirt nem hozta ki a sodrából a gúnyos hang. Nyugodtan felelte. -- Elôször Bécsben. Aztán talán Párizsban, ezt még nem tudom. -- Úgy. És azt vajon tudod-e, hogy mibôl fogod ezeket az utazásaidat fedezni? Kazimir az apjára nézett, kicsit csodálkozva, aztán rántott egyet a vállán és felvonta a szemöldökét. -- Ha neked nem áll módodban segítségemre lenni ezen a téren, akkor természetesen valamilyen praktikus kenyérkereset után kell nézzek. Addig is, amíg nem nyílik egyéb lehetôség. Elvégre beállhatok bártáncosnak, vagy cirkuszi birkózónak is. Egészen kedélyes lenne. Az ilyesmi különösen Párizsban egyébként is jó reklám egy kezdô festônek. Lubovszki Taddeus elvesztette a türelmét. Súlyos keze indulatosan csapott le az asztalra. -- Elég ebbôl a sületlen beszédbôl! Ide figyelj: azt teszed, amit akarsz. Én nem szólok bele többet a dolgaidba. Huszonnégy éves korodig, vagyis még pontosan két évig, megkapod tôlem a havi apanázsodat. Annyit, amennyit általában egy egyetemi hallgatónak adni szokás. Egy fillérrel sem többet, érted? Hogy mire költöd el, az a te dolgod. Én a magam kötelességét ezzel befejeztem. Adósságokat pedig nem fizetek ki, azt elôre megmondom. Most elmehetsz. Kazimir fölemelkedett a bôr karosszékbôl. Cigarettáját elnyomta a hamutartóban. -- Köszönöm, papa -- mondta egyszerűen és ôszintén. Azzal könnyedén meghajtotta magát, megfordult és kiment a szobából. Az anyja a szoba közepén állt, mikor belépett hozzá. Látszott, hogy izgalmában föl-alá járt. -- Na mi van? -- kérdezte elakadt lélegzettel. Kazimir odament hozzá és szeretettel simogatott végig leomló fekete haján. -- Semmi, Mamika. Jövô héten Bécsbe utazom és festeni tanulok. Remélem, addigra megkapom az útlevelet. -- És apád? A fiú megvillogtatta a fogait. -- Papa áldását adja -- felelte könnyedén -- és két évig még pénzt is hajlandó adni hozzá, persze korlátozott mértékben. Ekkora nagylelkűségre nem is számítottam. Beatrice sóhajtott és átölelte fia vállát. Arca éppen a nyakkendôjéig ért. Kazimir le kellett hajoljon, hogy megkaphassa a csókot. -- Írsz majd néha, ugye, rossz fiú? És ha valamire szükséged lesz... -- Ne félj, akkor biztosan írok majd! -- vágott közbe vidáman Kazimir, azzal átölelte az anyja derekát, fölemelte a magasba, mint egy kis babát és forogni kezdett vele a szoba közepén. -- Bécsbe megyek, Mamika! Bécsbe! Talán Párizsba is! Hujjuj! Azt mondják csuda nôk szaladgálnak abban a Párizsban! -- Te bolond...! Te bolond...! -- sikongatta Beatrice fönt a magasban, fia erôs karjai között és bár könnyek peregtek alá az arcán, kacagott, kacagott. Így került Kazimir Bécsbe. Az apanázs, amit egy bankból kellett elhoznia minden hónap elsején, nem volt nagy, de egészen jól ki lehetett volna jönni belôle, ha... ha tudott volna Kazimir bánni a pénzzel. De nem tudott. És így két héttel megérkezése után, már egy fillér sem volt a zsebében. Mivel pedig adósságból élni még drágább dolog, mint pénzbôl: elsején éppen arra volt elég az összeg, ami a bankból jött, hogy adósságait kifizethesse belôle. Így aztán egyéb pénzforrás után kellett nézzen és természetesen a festôművészeti fôiskolára való beiratkozás elmaradt. Elôször néhány mulatóban próbált szerencsét, de mindenütt bôviben voltak az állástalan úri fiúknak. Ekkor fölkereste az elsô útjába kerülô cirkuszt. A birkózóságból persze nem lett semmi, mert arra már volt egy százhúsz kilós hústömeg a társulatnál, aki Kazimirt néhány pillanat alatt úgy vállra gyúrta, hogy még egy hétig fájtak a csontjai utána. Mivel azonban a késdobáló éppen partnert keresett, hát elvállalta ezt is. A pénz, amit fizetett, nem volt sok, de ezzel szemben a munkát sem lehetett megerôltetônek nevezni, amit kívánt érte: minden este tíz percig kellett egy deszkafal elôtt álljon, kiterjesztett karokkal, amíg a késdobáló rendre körbe dobálta késekkel. Ügyes késdobáló volt, meg lehetett bízni a kezében. S azonkívül a cirkusz belsô élete is tetszett Kazimirnak. Összebarátkozott a százhúsz kilós hústömeggel és üres óráiban leckéket vett tôle szabad stílusú birkózásból. Ki tudja, meddig tartott volna ez a cirkuszbeli foglalkozás, ha a műlovarnô nem szeretett volna bele már a második héten. A műlovarnô magányos hajadon volt -- ômaga használta ezt a kifejezést, amikor Kazimirnak elpanaszolta szeretet után sóvárgó lelkének magányosságát -- és egy illatosan berendezett külön kis szobácskája volt az egyik zöldre festett cirkuszkocsiban. Ebben az illatosan berendezett kis szobácskában jutott Kazimirnak elôször az eszébe, hogy tulajdonképpen mi hozta ôt Bécsbe. A műlovarnô aktját, ahogy ott feküdt a szerelem aléltságában a különbözô színű selyempárnák között, annyira kívánatosnak találta, hogy másnap már vászonnal és festékes dobozzal állított be hozzá és rövid bevezetés után nyomban hozzálátott a munkához. Délután három órakor kezdte el a festést. Négy órakor nyitotta meg a cirkusz az elsô elôadását. Fél ötkor következett a késdobáló száma. A műlovarnôé ötkor. Négy órakor a meztelen hajadon nyugtalankodni kezdett a párnák között. -- Ne mozdulj! -- mordult rá Kazimir gorombán, akiben az alkotó láz éppen akkor érte el a tetôfokot. Negyed ötkor kopogtak az ajtón. Kazimir a combok hajlásának lágy árnyékolásával küzdött, sehogy sem lelte meg az igazi színeket és dühösen ordított az ajtó felé: -- Kuss! -- De Lubovszki úr -- könyörgött a késdobáló ijedt hangja odakint -- negyed öt elmúlt. -- Hordja el magát! -- dühöngött Kazimir és ideges kézzel kevert új festéket a palettán. -- Mégis, szívem, nem gondolod... -- kezdte el óvatosan a műlovarnô is és közben megmozdította az egyik lábát, mire Kazimir felordított, mint egy megvadult oroszlán: -- Ne mozogj, mert...! A megfélemlített hajadon halkan nyöszörgött, de nem mozdult többet. Kazimir küzdött a színekkel. Sápadtan, lihegve, nekidühödten. A combok hajlásában az árnyék, ez az izgatóan meleg szín... nem rózsaszín és mégis az... homályos és mégis világít... puha, meleg, élô asszonyhús árnyékolt színe. Keverte a festéket reszketô türelmetlenséggel. Nem ez. Ez sem. Ez sem. Újra kopogtak az ajtón. Most már erôsebben. -- Lubovszki úr...! Vadul földhöz vágta az ecsetet és az ajtóhoz ugrott. Félrerántotta a reteszt. A késdobáló állt a küszöbön és ijedten nézett a feldúlt, festékkel telemázolt emberre. -- Mit akar?! -- üvöltötte Kazimir és zölden izzott a szeme. -- Lubovszki úr, még három perc... és át is kell öltözzék. -- Mars! A késdobáló hátralépett és elsápadt a haragtól. -- Lubovszki úr, figyelmeztetem... -- Mars! -- ...hogy a szerzôdésszegést... Kazimir megragadta festékes kezével a késdobáló rojtos mexikói mellényét és megrázta az embert, mint egy darab rongyot. Aztán fölemelte a levegôbe és bevágta a cirkuszkocsi kerekei közé. A személyzet összefutott. Jött az igazgató. A műlovarnô zokogva kapkodta magára a ruháit és hangosan átkozta a pillanatot, amikor Kazimirt megismerte. Kazimir végignézett a haragos embereken, szinte mintha csodálkozna azon, ami történt, aztán megcsóválta a fejét és elnevette magát. -- Bocsánat a fölfordulásért -- mondta kedvesen és megvillogtatta egészséges fehér fogsorát a haragosan pattogó igazgató felé -- már megyek is. Azzal összecsomagolta a festékeit, ecsetjeit, óvatosan kezébe vette a félig kész vásznat és egy tucat felingerült ember szitkai között derűsen kivonult a cirkusz területérôl. Ki az utcára, föl a villamosra s egyenesen haza a lakására. Hogy útközben mindenki ôt bámulta, hogy sokan megbotránkozott megjegyzéseket tettek a nyilvánosan közszemlére kitett meztelen nôi test miatt, amit a kezében vitt, hogy vihogó utcakölykök futottak utána és trágár szavakat kiabáltak: mindezt talán észre se vette. Szállására érve azonnal festeni kezdett tovább. Lázasan, verejtékezô homlokkal, remegô idegekkel, mint a nagybeteg. Éjfél körül járt az idô, amikor holtfáradtan leroskadt az ágy szélére. Nézte a képet és ujjongott. Megtalálta a színeket! Valamennyit! A vásznon ott vonaglott, illatos párnái között a műlovarnô forró teste. Érezte, hogy nagyot alkotott. A nô ott a képen élt, sóhajtott, várt. Nézte és ujjongott a lelke tôle. Az eredetire nem is gondolt már. Egy idô múlva rájött, hogy éhes. Megnézte az órát: egy óra volt. Megkotorta a zsebeit. Valami aprópénz volt még bennük. Nem is vett kalapot, úgy ment ki az utcára. A nyirkos márciusi köd hidegen tapadt a házak falára. Az elsô vendéglô zárva volt. A második is. Halkan káromkodott maga elé. Egy kapualjból nô lépett ki. A sarki lámpa fénye ráesett az arcára: sok olcsó festék volt az arcon. Kazimir fölnevetett és belekarolt a nôbe. -- Van valami ennivalód otthon? -- Van. Gyere. A rossz szagú, szegényes kis odúban farkasétvággyal evett meg valami hideg ételmaradékot. A nô ott ült szemben vele és nézte. -- Hogy hívnak? -- Kazimir. És téged? -- Mária. Letette a villát az üres tányérra és hangosan fölnevetett. -- Rólad festem meg legközelebb az ártatlanságot. Jó lesz? Majd nyújtózkodva tette hozzá: -- Mert én festô vagyok, tudod. És ma megfestettem a világ legjobb képét... áááh... Ásított. Fölkelt, az ágyhoz lépett és végigdôlt rajta. Fél perc múlva már mélyen aludt. Egy hétre rá -- alig tudta kivárni, hogy megszáradjon a kép -- elment vele a festôművészeti fôiskolába. Csak éppen megkérdezte, hogy hol találja meg az igazgatót s már ment is hozzá, figyelmen kívül hagyva minden utána kiáltott rendreutasítást. Az igazgató -- egy ôsz hajú, szemüveges, szikár úr -- hosszasan nézte a képet. -- Mit akar? -- kérdezte aztán. -- Kazimir megvillogtatta a fogait. -- Tanulni. Az igazgató bólintott. -- Tanulni, azt lehet, fiatalember. Sôt kell. Ez itt -- és a képre mutatott -- még semmi. Kazimir újra csak nevetett. Összecsomagolta a képet. -- De fizetni nem tudok. Az igazgató levette a szemüvegét és megnézte tiszta kék szemével a fiatalembert. Aztán bólintott. -- Majd meglátjuk. Kazimir megvillogtatta újra a fogait. -- Mikor jöhetek? -- Holnap. -- Rendben van. Így került Kazimir a festészeti akadémiára. Azon a héten írt elôször az anyjának Bécsbôl. A levélben többek között ez állt: ,,...tegnapelôtt megismerkedtem egy leánnyal. Olyan fekete haja van, mint Neked, Mamika. Persze, nem olyan szép! Képzeld, portréfestô akar lenni. Portréfestô! Mit szólsz ehhez? Csak lányok lehetnek ilyen ostobák. Tegnap itt volt nálam, megnézte az aktot, amit Melanie-rôl festettem (Melanie egy műlovarnô volt, már nem érdekes.) Azt mondta, hogy túltengô érzékiség van bennem. Mindenesetre itt maradt reggelig, bár nem volt mivel megkínáljam, csak egy darab sajt, kenyér nélkül. Legközelebb ôt is lefestem. Aktban, persze. Bár megközelítôen sincs olyan jó alakja, mint Melanie-nak volt. Egyébként küldhetnél egy kis pénzt is... '' A pénz két hét múlva megjött. Futotta éppen az adósságokra és egy pezsgôs vacsorára, Margot-val. De a Margot aktképe készen volt már akkor. Széttárt karokkal, felhúzott térdekkel fekvô nô, fekete selyemálarccal a szemén. Az álarc Margot kívánsága volt. Mikor a kép megszáradt, Kazimir elment vele egy képkereskedôhöz a Kärtnerstrassera. A szemüveges kis zsidó hosszasan nézte a festményt. Egészen közel hajolt a vászonra festett meztelen nôi húshoz, mintha az illatát akarná beszívni. -- Mit kér érte? Kazimir mondott egy árat. A kis zsidó felhúzta a vállát. -- Meglátjuk, kérem. Átveszem bizományba. Még ma a kirakatba tesszük. Másnap elsétált Margot-val a Kärtnerstrasse felé. A kép ott állt a kirakatban, egy virágos réten legelô bárány és egy rôzsét hordó öregasszony között. Egy hét múlva már nem volt ott. Kazimir izgatottan ment be a boltba. A kis szemüveges ember arca ráncokba szökött a vigyorgástól. -- Elment a kép -- mondta -- az ilyesmit keresik most, kérem. És leszámolta Kazimir elé a pénzt. -- Van még ilyesmi? -- Talán lesz. -- Hm -- mondta a kis zsidó -- ma keresik az effélét. Minél több hús legyen. Két hét múlva Melanie is gazdát cserélt. Az árak természetesen, amiket a képekért kért, nem voltak magasak. Az alkotás elsô mámora után kijózanodva maga is érezte, hogy a képek rosszak. Nem is próbálkozott egyelôre többet, hanem teljes lelkével belemerült a tanulásba. Technikát, színeket akart tanulni. Órákig elácsorgott a múzeumok aktképei elôtt és szeme atomjaikra bontotta a színeket, a festékek anyagát, a vonalak harmóniáját. Három hónapig nem festett semmit, még annyit sem, amennyit az akadémián megkívántak a hallgatóktól. Pénze természetesen újra nem volt. Szállásadója föl akarta mondani a lakást. Az a kis vendéglô sem hitelezett már többet, ahol étkezni szokott. Margot néha meghívta ugyan vacsorára, de már unta Margot-t is, nyálas csókjaival és piócaszerű kapaszkodásával. Három ruhája a zálogházban volt. Valamit újra tenni kellett. Ekkor jutott eszébe Pohrisch Gottfried. Csodálkozott maga is, hogy a kövér zsidófiúra nem gondolt eddig. Aki két évig csüngött a nyakán itt, Bécsben. Aki úgy kullogott mögötte az iskolaudvaron és az utcán, mint kutya a gazdája után. Pohrisch Gottfried, persze, a sün! Az okos, óvatos Pohrisch Gottfried. A jó tanuló. Akit olyan nagyszerűen lehetett bosszantani, ugratni, hergelni és aki soha semmiért nem haragudott meg. Hol is lakott csak? Persze: Rosengasse... tíz? Vagy tizenegy...? A tizenegyes volt. Mihelyt a Rosengasse sarkán befordult, megismerte a házat. Olyan volt, mint egy rossz színpadi díszlet. Proccoló zsidók laknak csak ilyen ízléstelen rokokóutánzatú palotácskákban, gondolta egy kis lenézéssel és lassan fütyörészve sétált föl a dombra emelkedô utcácskán, a ház felé. Délután volt, június vége. Barna pásztákban ömlött végig a kertekben a napfény. Hársfák virágoztak valahol s az illat, mint egy nehéz, bódult felhô lengett a házak fölött. Az egyik kertben két fehérruhás lány teniszezett. Rugalmas testük megfeszült minden mozdulatnál. Kazimir megállt és a kerítésen át nézte ôket egy ideig. Az a szôke, gondolta, annak jó aktja lehet. Meg kellene festeni. Teniszezô leány, aktban. Ahogy a teste megfeszülve nyúl a magasba, a labda után. A labda is kerek, mint az alma. Éva almája. Így nyúlhatott Éva is annak idején az alma után, csak nem volt teniszütô a kezében... Nevetett a gondolaton és nagyot füttyentett. A szôke leány odafordult egy pillanatra és a tekintete csodálkozó volt. Kazimir megvillogtatta feléje a fogait, intett a kezével és továbbment. A csöngetésre inas nyitott ajtót. -- Itthon van a fiatalúr? -- Kit tetszik keresni? -- kérdezte az inas kimérten. -- Pohrisch Gottfriedet -- felelte Kazimir és mosolygott. Az inas nem látszott tudomásul venni a mosolyt. Az arca hideg maradt és mozdulatlan. -- A vezérigazgató úr itthon van. Kit jelenthetek? Nézd csak, gondolta Kazimir és átadta a névjegyét. -- Tessék egy pillanatra helyet foglalni -- mondta az inas a hallban és ezüst tálcára téve a névjegyet, elindult föl a bíborszônyeggel borított széles lépcsôn az emeletre. A lépcsônek aranyozott fakorlátja volt. ,,Fogadjunk, hogy a legkomiszabb fenyôfa'' gondolta Kazimir és óvatosan a lépcsôhöz ment. Körmét belevájta az aranyozásba. Valóban fenyôfa volt. Gúnyos fintort vágott: ,,Kívül ékes, belül férges'' idézett egy régi lengyel mondást, amit valamikor Svetkától, öreg inasuktól hallott ,,hogy ezek a zsidók nem tudnak kiművelôdni...'' -- A nagyságos úr kéreti a nagyságos urat -- jelentette feszesen az inas a lépcsô tetején. Díszes, aranyozott cifraságok díszítették a nagy szárnyasajtót, amit az inas odafönt kinyitott elôtte. Kazimir egy pillanatra megállt az ajtó mellett és a faarcú inas legnagyobb megrökönyödésére belemélyesztette körmét a fába. -- Fenyôfa ez is -- mondotta vidáman és rávillogtatta fogait az elképedt inasra. Aztán belépett. Az aranyozott fenyôfa ajtó zajtalanul csukódott be mögötte. Hatalmas amerikai íróasztal mellôl egy erôszakolt hanyagsággal öltözött kövér fiatalember állt föl. Megismerte nyomban: Pohrisch volt, a sün. Bár az arca nem volt pattanásos, mint régen, termetben is megnôtt és megszélesedett, bár halványsárga nyersselyem inge, bordószínű nyakkendôje, fehérbetétes sárga cipôje és a legjobb szabónál készült világosszürke flanel ruhája semmiképpen sem emlékeztetett a régi tintásujjú, lerágott körmű gimnazistára, mégis Gottfried volt, annyira hogy Kazimir önkéntelenül elnevette magát és a régi gúnynevén szólította meg: -- Szervusz, öreg sün! Pohrisch Gottfried kissé túlságosan is szertartásosan hajolt meg. -- Szervusz, kérlek -- mondta valamilyen émelyítôen édeskés hangon, ami egészen új volt és a régi Pohrisch Gottfried kamaszosan rekedt hangjára egyáltalában nem emlékeztetett. -- Örvendek a megtiszteltetésnek. Parancsolj, foglalj helyet. Cigarettát? Bár a hang olvadóan udvarias volt, a modor hozzá, a kézmozdulat mégis valami hideg és fölényes gôgöt éreztetett. Hát ezzel mi történt? -- volt Kazimir elsô gondolata, mialatt kényelmesen hátradôlt a modern amerikai karosszékben és az eléje tett dobozból kivett egy cigarettát. De hangosan ezt mondta: -- Hát mit művelsz, öreg sün? Eljöttem, hogy megnézzelek kissé, ennyi idô után. A hajdani iskolatársnak szemmel láthatóan nem tetszett a régi megszólítás. Maga is leült, szemben a vendéggel, hátradôlt kissé és túlzott fontoskodással sóhajtott. -- Hát tudod, a régi gondtalan diákéveknek vége. Amikor a konszern élére kerültem... -- Menj a fenébe, sün, tán nem lett belôled is valami olyan búval bélelt pénzeszsák? Ezt nem vártam tôled. A vidám hang azonban újra csak visszhang nélkül maradt. -- Hja -- sóhajtotta és kövér párnás, duzzadt kezével végigsimított gyapjas fején -- az ember, ha kilép a szép gyermekkorból és elkapja az élet... -- Aztán micsoda konszerned van? -- kérdezte meg Kazimir, hogy udvarias legyen. -- Nem tudod? -- nézett rá kidülledt halszemeivel a másik szinte sértôdötten -- a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszernt alapítottam meg a múlt évben. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk, de most már elmondhatjuk... szóval elmondhatjuk, hogy kezünkben tartjuk a piacot, mind termelôi, mind fogyasztási viszonylatban... Kazimir bólintott. -- Ez szép. Ezentúl, ha bort iszom, reád gondolok majd mindig. A könnyű, diákos hangot azonban újra mintha meg se hallotta volna a másik. Hideg udvariassággal terelte másra a beszédet. -- És te mióta vagy Bécsben? Úgy tudtam, hogy visszatértél Varsóba, miután... -- Miután kicsaptak? -- nevetett Kazimir a szemébe. -- Ezt akartad mondani, ugye? Hát persze, akkor visszatértem Varsóba. De most néhány hónapja újra itt vagyok. A festôművészeti fôiskolára járok... -- Úgy, úgy. Nagyon érdekes. Emlékszem, ügyesen rajzolgattál már akkor is... A társalgás elakadt. Kazimir kezdte unni a dolgot, ezért nyomban rátért a tárgyra. -- Te, sün. Sok pénzed van? Pohrisch Gottfried valóban olyan mozdulatot tett erre, mint a sündisznó, amikor megijesztik. Fölkapta kissé a fejét, állát behúzta a nyakába és sűrűn pislogott. Ez a mondat elevenen vágott beléje a múltból. Te, sün, sok pénzed van? -- ez volt régen is a bevezetése annak, amikor Kazimir pénzt kért tôle kölcsön, amit aztán soha sem adott vissza. -- Hát tudod, ahogy vesszük... -- kezdte nehéz lélegzettel, akadozva -- a mai világpiaci helyzet... De Kazimirt nem érdekelte a világpiaci helyzet. -- Akkor adhatnál néhány százast -- mondta egyszerűen -- már két hete nem vacsoráztam rendesen. A sün felvonta a szemöldökét, amitôl furcsa ráncok képzôdtek a homlokán, akár az orrszarvú bôrén. -- Nincs pénzed? -- kérdezte az orrán keresztül és egyszerre újra gôgös lett és fölényes. -- Nincs. -- Hm. A művészet úgy látszik nem a legjövedelmezôbb üzlet. Kazimir felkacagott. -- Nem minden az üzlet a világon, öreg sün. Van annál fontosabb dolog is. -- És mi lenne az? -- kérdezte Pohrisch gúnyosan. -- Az élet -- felelte Kazimir és megvillogtatta a fogait. Pohrisch Gottfried húsos alsóajka elôreszökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán, ahogy mondotta: -- Úgy, úgy. Az élet. Hát nézd, Kazimir, én elvbôl nem adok pénzt senkinek. Csak annak, aki dolgozik érte. Ha munkát akarnál... Itt egy kis szünetet tartott, mint aki mérlegeli a szavakat. -- Akkor lefestetnéd magad? -- kérdezte Kazimir enyhe kis gúnnyal a hangjában -- Figyelmeztetlek, hogy én csak aktokat festek! -- Ha munkát akarnál -- folytatta Pohrisch zavartalanul a megkezdett mondatot, mintha nem is hallotta volna a szavakat -- akkor esetleg be tudnálak juttatni valamelyik vállalatunkba. Raktárkezelônek, vagy ilyesminek... esetleg. Néhány pillanatnyi csönd volt. Aztán Kazimir hangosan nevetni kezdett és fölállt. -- Ugyanaz a sündisznó maradtál, öreg, aki voltál. Csak a tüskéid nôttek meg. Na szervusz. És -- tette hozzá még egyszer visszafordulva a küszöbrôl, miközben ujjával megkocogtatta az ajtó aranyozott szárnyát - - ha ajtót csináltatsz a jövôben, csináltasd nemes fából, igen? Akkor nem kell rá ez az aranyozott szélhámosság, hogy kultúrát mutasson. Szervusz, öreg sün. Lent a hallban az inas ünnepélyes faarccal nyitotta ki elôtte az ajtót. Kazimir kedélyesen megveregette az elképedt ember vállát. -- Aztán vigyázzon, madárijesztô úr, a gazdájára. Nehogy megszúrja magát a saját tüskéivel. Sündisznóknál ez ugyanis elôfordul. Érti? Hasat be, mellet ki. Úgy. Alászolgája. Az utcán mélyen beszívta a nyár langyos illatait, mint valaki, aki sokáig dohos pincében tartózkodott. A szomszéd kertben még teniszezett a két leány. Kazimir megállt a kerítés mellett és éleset füttyentett. A szôke azonnal odanézett és elmulasztotta visszaütni a labdát. Kazimir nevetve intett feléje a kezével. A leány leeresztette a teniszütôt és lassan megindult a kerítés felé. A másik, egy alacsony barna, állva maradt a pályán és csodálkozva nézett utána. Kazimir valósággal itta szemével a leány mozgását. A rövid fehér szoknya alatt puhán és rugalmasan léptek a barnára sült lábak. A karcsú test, melyet egy fehér-piros csíkos, szorosan simuló trikó takart, a lépések üteme szerint ringott, akárha valami misztikus, ôsi táncot járt volna. A barnára sült arcot érdekesen keretezte a világosszôke haj s a nagy ibolyakék szemek az örök asszony öntudatos biztonságával néztek reá. Mély szemek voltak, tűnôdô szemek. S Kazimir arra gondolt: vajon milyenek lehetnek ezek a szemek, amikor szeretnek? -- Kíván valamit? A hang zengô volt, mély és dallamos. Kazimir a füléhez kapta a kezét és elôrehajolt. -- Szabad még egyszer? -- Kíván valamit? -- ismételte meg a leány hangosabban a kérdést, ahogy a süketekkel szokás beszélni és szemében egy kis bosszúság csillant meg. Kazimir megvillogtatta a fogait. -- Ez az. Köszönöm. -- Nagyot hall? -- kérdezte a leány és közelebb lépett a kerítéshez. -- Nem. Csak szeretem a hangját. Ránevetett a leányra. Az megcsóválta a fejét és a szája észrevehetôen megrándult. -- Mit kíván? -- Én? Vagy úgy, persze. Szeretném megfesteni. Szabad? A leány elbiggyesztette a száját és hamvas arcbôre mintha egy árnyalattal elpirult volna. -- Festô? -- kérdezte szinte sajnálkozva -- Azt hittem, zenész. Egyébként, úgy tudom, erre a célra külön emberek kaphatók, akiket hivatásos modelleknek neveznek. Vagy talán nincs pénze, hogy megfizesse ôket? A hang bántani akart, de Kazimirt pompásan mulattatta. -- Eltalálta, gyönyörű Évám -- nevetett szemtelenül a leány arcába -- valóban nincsen egy megveszekedett fillérem sem! De különben is nôknek nem szoktam fizetni. Elvbôl! A leány bosszankodva nézett rá. -- Honnan tudja a nevemet? Kazimir rácsillogott a fogaival. -- Az arcára van írva, gyönyörűm. A mozgására, a testére! Tudja -- folytatta tűzbe jôve -- úgy szeretnék egy képet csinálni magáról, ahogy teniszütôjével a magasba nyújtózkodik egy labda után! Egészen kinyúlva, teljes szépségében és fiatalságában, a vágy minden lendületével... ahogy Éva nyúlhatott annak idején az alma után! Aktban, természetesen... A leány hirtelen sarkon fordult és otthagyta. -- Gyere! -- kiáltotta oda a társnôjének -- kihűl a tea! Kazimir látta, ahogy fölmentek együtt a földbevájt lépcsôkön a villa terasza felé és hallotta még a kis barnának a hangját, ahogy megkérdezte: ,,mit akart tôled ez az ember?'' De a választ már nem hallotta, mert egy csoport orgonabokor eltakarta ôket. Aznap este vacsora nélkül feküdt le. Másnap reggel fájt a gyomra az éhségtôl. Kilesett az ajtón és a lépcsôházban elfogta a lakásadó asszony kislányát, egy kócos, vézna tizennégy éves penészvirágocskát. -- Regina -- súgta oda neki -- tudnál valami ennivalót szerezni? A sovány, csúnya kis teremtés rányitotta nagy csillogó szemeit. -- Ennivalót, művész úr? Mit hozzak? -- Amit tudsz lopni a konyhátokról, te. Mindegy, hogy mit. A kislány beosont a lakásba és egy idô múlva félénken kopogtatott az ajtón. -- Művész úr kérem -- súgta izgatottan -- csak ezt találtam... Egy darab sajtot hozott és egy karéj kenyeret. -- Tündér vagy -- mosolygott rá Kazimir a leánykára -- majd legközelebb lefestelek. Jó? A kislány elvörösödött és elszaladt. Kazimir leült az ágyra és befalta a kenyeret és a sajtot. Evés közben újra eszébe jutott a teniszezô leány. Ha azt lefesthetné! Már látta is maga elôtt a képet. Újra elfogta az a furcsa, türelmetlen izgalom. Leszaladt az utcára és úgy rohant a Rosengasse felé, mintha félne, hogy elkésik valamirôl. De esett az esô. A kert üres volt. Bôrig ázva került délután haza. Szobájában az asztalon egy kendôvel letakart tányért talált. Kenyér, vaj és egy darab sajt volt a kendô alatt. ,,Nézd csak'' -- gondolta ,,a kis Regina...'' Jóízűen megevett mindent és végighevert az ágyon. Másnap újra elsétált a Rosengasse felé, de akkor sem talált ott senkit. Aztán a harmadik nap szerencséje volt. A teniszpálya körül, színes ernyôk alatt, nagy társaság uzsonnázott. A szôke Éva is ott volt. És... az egyik ernyô alatt, nádfonatú kerti székben, ott terpeszkedett Pohrisch Gottfried, a sün! Minden további nélkül megkereste a kertbe vezetô kaput, benyitott s mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, odament a társasághoz. A szôke leány látta meg elsônek és megállt kezében a teáskanna. Mások is felfigyeltek. Ô pedig jött nyugodtan a kavicsos úton, mosolyogva köszönt és megállt a döbbenve rámeredô sün széke mellett. -- Téged kerestelek -- mondta ártatlanul -- az inasod ide küldött. Leszel szíves bemutatni a társaságnak? Pohrisch Gottfried morgott valamit, aztán savanyú arccal odafordult a kis kerek asztal mellett ülôkhöz. -- Lubovszki Kazimir, lengyel festô. Volt iskolatársam. Egy fehérhajú, sovány hölgy fölemelte a lornyonját. -- Nem is tudtam, hogy ilyen érdekes barátaid is vannak, kedves Gottfried -- mondotta kissé érdes hangon és alaposan végigmustrálta a fiatalembert -- azt hittem, maga csak üzletemberekkel kereskedik. Éva? Hozass még egy csészét. A leány még mindig ott állt, földbe gyökerezve, pirosan. Egy kövérkés, kopasz úr, szemmel láthatólag a házigazda, érdeklôdve fordult Kazimirhez. -- Tárlata van nálunk? Vagy csak tanulmányúton? -- Egyelôre tanulmányúton -- felelte és ránevetett a leányra. Az gyorsan elkapta a fejét és elsietett csésze után. Pohrisch egy idô múlva búcsúzni kezdett és rosszkedvűen elment. De Kazimirnak esze ágában sem volt távozni, ahhoz túlságosan jól érezte magát. Az egész társaságot ô szórakoztatta tréfás történeteivel, folyton beszélt, összevissza mindenfélét és a társaság úgy vette körül, ahogy általában a szolid polgárcsaládok szokták az idegenbôl jött művészeket körülvenni: hátborzongató kíváncsisággal. Közben megevett nyolc vajas és szardíniás szendvicset, egy rakás tortát és a végén még egy tányérra való aprósüteményt. Amíg beszélt és amíg evett, állandóan magán érezte a leány tekintetét és tudta, hogy ô volt az egyetlen az egész társaságban, akit nem tudott a szavaival elszédíteni és aki pontosan figyelte és megjegyezte, hogy mennyit evett. De ez egyáltalán nem zavarta az örömét. Késôbb -- sokan eltávoztak már, a társaság oszlóban volt -- egy pillanatra egyedül maradt Évával. -- Gondolkozott már azon, amit mondtam? -- kérdezte Kazimir hirtelen. A leány megrándult, nyaka gôgösre merevedett. -- Hozzak még valami ennivalót a művész úrnak? Vagy csomagoltassak talán, hogy holnapra is jusson? Bántani akart a hang, de Kazimir mosolyogva bólintott a fejével. -- Az ötlet nem rossz. De praktikusabb volna, ha meghívna ebédre. Biztosan van néhány koldusa, akikrôl gondoskodni szokott. Talán elférnék én is. Maga még nem volt éhes soha? A leány elpirult. -- Bocsásson meg -- mondta halkan -- nem akartam megbántani. A szegénység nem szégyen. Kazimir felhúzta a szemöldökét. -- Szégyen? Talán nem. De mindenesetre bosszúság. A leány kutatva nézett rá. -- Talán nem is ebédelt még ma? -- Eltalálta -- felelte Kazimir és már újra nevetett -- de ezzel szemben reggeliztem. Három sajthéjat, ami tegnapról maradt és egy retket, amit a zöldséges elhullatott a lakásom elôtt. A leány elszörnyedve meredt rá. -- Nem tudja eladni a képeit? -- Ha lennének, el tudnám adni. De nincsenek. -- Nincsenek? Talán nem is festô? Kazimir fölnevetett hangosan. -- Na nem, annyira szélhámos mégsem vagyok, kicsi Éva. De látja -- tette hozzá panaszosan -- nincs szerencsém a modelljeimnél. Akiket szeretnék lefesteni, azok szó nélkül otthagynak a kerítésnél. A leány elvörösödött és megcsóválta a fejét. -- Furcsa ember maga. Meglát, nem is ismer és már azt akarja, hogy... Elfordította a fejét. Kazimir halkan nevetett. -- De most már ismerem... -- Hallgasson, az Istenért... A sovány hölgy és a kopasz úr közeledtek feléjük. Nyilván Éva szülei voltak. A vendégek már elmentek mind. -- Mikor láthatom? -- kérdezte súgva. A leány nem felelt, hanem lépett néhányat a szülei felé. -- Mamus -- mondta közömbös hangon -- holnap ebédre meghívtam... izé... -- Lubovszki -- súgta Kazimir a háta mögött. -- ...Lubovszki urat. Nagyon érdekes dolgokat mondott a modern festészetrôl, bár nem mindenben értünk egyet. Az utolsó szavakat megnyomta és Kazimir le kellett nyelje feltörni akaró kacagását. Csak ennyit jegyzett meg szárazon: -- Vannak dolgok, amik elsô hallásra kissé különösen hatnak, tudom. De késôbb rájön az ember, hogy így természetes. A leány egy bosszús mozdulatot tett és búcsúzásnál nem nézett az arcába. Azonban Kazimir jókedvét nem rontotta el ezzel. Fütyörészve és jóllakottan sétált haza a langyos nyári estében és egyáltalán nem csodálkozott, amikor szobájába érve újra egy kendôvel letakart tányért talált az asztalon. ,,Szeretnek a nôk'' gondolta és nevetett. Másnap ott ebédelt Éváéknál. A papát Kunczler Adolfnak hívták és egy nagy áruház tulajdonosa volt. A feketekávénál megkérdezte Kazimirt, hogy szokott-e portrét festeni? Gondolkodás nélkül azt felelte, hogy igen. Mire Kunczler Adolf kijelentette, hogy már régen szeretné megfestetni az utókor számára a maga és felesége portréját és hogy lenne-e ideje Kazimirnak a megrendelését elvállalni? Kazimir gondolkozott, aztán azt felelte: ha a jövô hét nem lenne késô... Nem volt késô. Így lett Kazimir mindennapos vendég a Kunczler-villában. Elôször a mama portréjának fogott neki. Lassan és nagy körülményességgel dolgozott rajta, hogy minél hosszabb ideig tartson. Itt-ott néhány ráncot elhagyott, néhány természetcsinálta hibát kijavított s amikor a kép elkészült, a mama legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott rajta. Egyébként csapnivalóan rossz kép volt, de ezt csak Kazimir tudta. Kunczlerék meg voltak elégedve vele. A papa kopasz fejére hajat varázsolt, elhagyta az áll alatti hájdaganatot és az arcát is valamivel keskenyebbre és fiatalosabbra vette. A siker itt sem maradt el. S ami a legfontosabb volt: a képeket azonnal, csekkel fizették. De nem, nem ez volt a legfontosabb. A legfontosabb az volt, hogy naponta együtt lehetett Évával. Mikor a portrék elkészültek, azon a napon megismételte Kazimir a kérdést: -- Megengedi, Éva, hogy lefessem? A leány ránézett, de már nem pirult el. -- De nem úgy -- felelte. -- Hát akkor egyelôre nem úgy. Az is jó lesz. Egyelôre...! Az utolsó szót jelentôsen megnyomta. A leány csak megcsóválta a fejét és mosolygott. A festést a délutáni órákban végezték, a teraszon. A leány egy fekvôszéken hevert, ujjatlan fehér ruhában, lehunyt szemekkel, félrecsúszott, nyitott könyvvel az ölében, mint aki olvasás közben elaludt a napon. Combjainak finom vonala, kis hegyes melle áttetszett a ruha könnyű anyagán. A kép már az elsô vonások után nagyon jónak indult. Pohrisch, aki gyakran látogatott el a házba és legnagyobb bosszúságára minden alkalommal ott találta Kazimirt, egyre sötétebb tekintettel nézte a készülô festményt. Egy este aztán, mikor látszólag egészen véletlenül együtt távoztak el a házból, szokásától eltérôen felhívta magához egy csésze feketére. -- Mennyi pénzre van szükséged? -- kérdezte minden bevezetés nélkül, amikor fent a dolgozószobában magukra maradtak. -- Sokra -- felelte Kazimir minden gondolkodás nélkül. -- Ide figyelj -- mondta a sün lassan és anélkül, hogy ránézett volna közben -- annyit kapsz tôlem, amennyibôl egy egész évig úri módon megélhetsz Párizsban. Érted? Ha holnap elhagyod Bécset. A pénzt párizsi bankházunk fizeti ki. Kazimir elképedve nézett a kis kövér emberre. Nem értette még, hogy mirôl volt szó. -- És Éva? -- szaladt ki önkéntelenül a száján -- A kép? Pohrisch az ablak felé fordult és kinézett a sötétedô kertre. Ujjai idegesen doboltak az üvegen. -- Holnap reggel el kell hagynod Bécset -- ismételte anélkül, hogy megfordult volna -- ez a kikötés. Kazimir néhány másodpercig döbbenve nézte a sün kövér hátát, aztán felkacagott, megfordult és kiment a szobából. Még a lépcsôn is kacagott, hogy a hall csak úgy visszhangzott tôle. -- Mondja meg a gazdájának, barátom, hogy csinálok a tüskéire! -- kiáltotta oda a megrökönyödött inasnak s azzal bevágta maga mögött az ajtót. Még az utcáról is fölhallatszott a kacagása. A kép elkészült. Kitűnô lett. Még Kazimir is érezte, nemcsak Kunczlerék és a vendégek, akiket a kép tiszteletére összecsôdítettek. A könyv úgy hevert ott az alvó leány ölében, hogy minden pillanatban attól kellett félni: lecsúszik és koppan a földön. Éva arca aludt, de mosolygott álmában és ez a mosoly kacér volt és csábító. A test finom vonalai áttüzeltek a könnyű fehér ruhán, szűzi tisztasággal és mégis érzékien forrón. A lezárt pillák árnyéka alatt izgató titok bujkált s a kezek, mint két félig nyitott virág, félénk vágyakozással nyúltak az álom ígérete felé. Nagyon jó kép volt. Mikor Kunczlerné bevezette vendégeit a szalonba, ahol a frissen elkészült festmény csüngött, a társaság hosszú ideig szótlanul állt elôtte. És akkor egyszerre, a csönd kellôs közepén megszólalt Pohrisch Gottfried hideg üzleti hangja és a pénzember érezhetô gôgjével azt kérdezte: -- Mennyi az ára? Kazimir ránézett és gúnyos mosoly rándult végig a száján. -- Nem eladó -- felelte kurtán. Éva arca ebben a pillanatban lángvörös lett és csillogó szemmel nézett Kazimirra. Akkor már mindenki tudta, hogy Éva szerelmes a festôbe. Még Pohrisch is. Csak Kazimir nem. Másnap reggel -- Kazimir még az ágyban volt -- levelet hozott egy küldönc. A címzést géppel írták. A borítékban pénzt volt, más semmi. Mire a festô magához tért a csodálkozásból s az álmosságot a szemébôl kidörzsölte, a küldönc már nem volt sehol. Megszámolta a pénzt: valamivel több volt, mint amennyit ô egy hónapra kapni szokott. Vállat vont. Majd jelentkezni fog, aki küldte. S ha nem: Isten tartsa meg. Új cipôt vett magának, selyeminget és világoskék nyakkendôt. Három pár harisnyát: erre igazán szüksége volt már. Elhozta a zálogházból a ruháit is. Gazdagon megebédelt és délután hatalmas bíborvörös szegfűcsokorral állított be Évához. A leány csillogó szemmel fogadta. A kép ott száradt a szalonban. -- Nekem adja? Kazimir ránézett, aztán lassan megrázta a fejét. -- Csak így? Nem. Ára van. -- Mi az ára? -- kérdezte a leány és elpirult. -- Az eredetijét akarom cserébe. Éva odalépett hozzá, egészen közel. Forró lehelete az arcába csapódott. -- És ha azt mondom, hogy annak is ára van? Kazimir nevetett. -- Nem lenne az a Dárius kincse... -- Vegyen el feleségül! A fiú meghökkent. Egy pillanatig döbbenve nézett a leányra, aztán elnevette magát. -- Ha csak ennyi...! Egy hétre rá megtartották az eljegyzést. Pohrisch Gottfried egy hordó samosi bort küldött eljegyzési ajándékul, de ô maga nem volt jelen a vacsorán. Üzleti útra ment, mondták, valahova a görög szigetekre. Éva szülei úgy határoztak, hogy az esküvô szeptember közepén legyen. A fiatalok majd ott lakhatnak a villában és az egyik emeleti szobát berendezik műteremnek. Kazimir megírta az anyjának az eljegyzést. Beatrice asszony leutazott Bécsbe és két hetet töltött ott. Évát nagyon kedvelte, a fiát kiöltöztette, ellátta intelmekkel és két hét múlva visszatért Varsóba azzal, hogy szeptember huszadikán Taddeus úrral együtt lejönnek az esküvôre. Szeptember elsején nyílt meg a festôakadémiai növendékek ôszi tárlata. A ,,Napozó leány'' ott csüngött mindjárt az elsô teremben, szemben a bejárattal. A kritika külön kiemelte, mint a kiállítás egyik legtehetségesebb művét. Sokan sajnálták, hogy a festmény alján kezdettôl fogva ott állt a kis papírcédula a felírással: ,,eladva''. Kazimir életének legboldogabb napjai voltak ezek. Érezte, hogy alkotott, érezte a siker melegét és tudta, hogy néhány hét még és övé lesz Éva. Volt pénze, nagylábon élt: övé volt a világ. A kiállításon elért siker merésszé és elbizakodottá tette. Október elsején nyílott meg a műcsarnok nagy ôszi tárlata és elhatározta, hogy azon is részt vesz. Régi álmára gondolt: a labda után nyúló Évára. De a lány makacs maradt: ,,csak az esküvô után'' hajtogatta és nevetve rázta a fejét ,,csak az esküvô után. Akkor mindent''. Kazimir egyre nyugtalanabb lett. Megpróbált néhány ,,erkölcsös'' képet elkezdeni Éváról, de nem sikerültek a próbálkozások. Folyton csak az az egy kép élt benne, rágta és emésztette belülrôl: a labda után nyúló Éva. Látogatásai a Kunczler-villában hirtelen abbamaradtak. Eltelt négy nap és nem mutatkozott. Levelet sem írt. Éva lapjaira nem válaszolt. Már szeptember tizenegyedike volt, egy héttel az esküvô elôtt. Az ötödik napon Éva taxiba ült, anélkül, hogy szüleinek valamit is szólt volna errôl és fölkereste Kazimir lakását. Azzal az elhatározással ment oda, hogy engedni fog a kérésnek. Lúdbôrös lett a teste a gondolattól, hogy le fog vetkôzni a férfi elôtt, de ez az érzés izgalmas volt és nem is kellemetlen. Tudta, hogy egyéb is fog történni és arra gondolt: mindegy tulajdonképpen, hogy most, vagy két hét múlva. A ház, amelyikben Kazimir lakott, egy elhagyott kis utcában állt, szűkmellű szürke épületek között. A lépcsôházban szegényszag volt és az öreg, korhadt falépcsôk csikorogtak, amikor izgalomtól dobogó szívvel, kissé remegô térddel fölment rajtuk. A csöngetésre egy lompos öregasszony nyitott ajtót. -- Itt lakik Lubovszki Kazimir úr? Az öregasszony bizalmatlanul mérte végig, aztán ujjával az egyik ajtóra mutatott. -- Ott van. Éva egy pillanatig állt a küszöbön, körülbelül úgy, mint aki vízbe ugrik és nincs tisztában még azzal, hogy tud-e úszni. Aztán kopogtatás nélkül benyitott. Az elsô, amit tudomásul vett, a rendetlenség és a rossz levegô. Feldúlt, vetetlen ágy, összevissza dobált ruhadarabok, ételmaradékok az asztalon, takarítatlan padló, szellôzetlen, szennyes ágyszag. A második: egy meztelen nô. A nô az ablak mellett állt, teljesen ruhátlanul, karját magasra emelve, mintha fölnyúlna valami után. A napfény megcsillant a testén. Fiatal nô volt. S alig két lépésnyire tôle, festôállvány elôtt, ott állt Kazimir. Kezében ecset és paletta, lábán rongyos bôrpapucs, meztelen testén egyetlen rövid, festékkel telemázolt vászonkabát. Ott állt borzasan, mosdatlanul, borotválatlanul és elképedve bámult rá. Szemöldöke a csodálkozástól felszaladt a homlokára és a szája nyitva volt kissé. Egészen bamba kifejezése volt az arcának, ahogy ott állt és bámult. Egy mosdatlan férfi, egy takarítatlan hálószoba: kiábrándító, undorító, közönséges látvány volt. És akkor a nô ott az ablaknál még ráadásul megmozdította a fejét, végigmérte Évát tetôtôl talpig, aztán elbiggyesztette a száját és nyafogó hangon megszólalt: -- Mi az, kutyulim, kellemetlen meglepetés? Hogy Kazimir szólt-e valamit vagy nem, azt már nem hallotta. Arra tért magához, hogy szalad lefelé a lépcsôn. Valaki fent kiáltotta a nevét. Talán Kazimir volt. Kirohant az utcára, szemébôl ömlött a harag, a megaláztatás és a fájdalom könnye. Az emberek az utcán ijedten álltak meg és fordultak utána. Futott, futott. Valahol egy utcasarkon egy rendôr beszélt hozzája, de nem értette, hogy mit. Egy gépkocsi ajtaja kinyílott. Bemondta a rosengassei ház számát és hátradôlt az ülésen. S amíg az autó végigsiklott vele a városon, nem látott belôle semmi egyebet, mint egy rendetlen, szennyes szobát, vetetlen ágyat, szétdobált ruhadarabokat, egy meztelen nôt és egy borzas, borotválatlan férfit rongyos bôrpapucsban, érezte orrában a nehéz áporodott szagot és a gyomra émelygett tôle és az arcán omlottak, omlottak végig a könnyek. Mikor Kazimir két órával azután a villa ajtaján becsöngetett, a szobalány azzal nyitott ajtót, hogy az uraságok a városban vannak. Kazimir leült a teniszpálya mellett egy padra és várt. A délután kezdett már áthajolni az estébe, a fák árnyékai hosszúra nyúltak. Itt- ott megcsillant már az ôsz egy-egy sárga levélen, az ágyasokban nyíltak az ôszirózsák s a gyep közepén egy folt égôvörös salvia vérzett, akár egy vergôdô, sebzett szív. Az utcát figyelte, de nem jött senki. Autó sem állt meg a kapu elôtt. Egy bizonytalan érzés kezdte nyugtalanítani, hogy talán mégis itthon van Éva, csak nem akar találkozni vele. Néha fölnézett az ablakára, de a függöny le volt eresztve. Talán egy órát ült már ott, talán többet is, amikor léptek csikordultak a kavicson. Boldog szívdobogással fordult meg, de csak Kunczler Adolf volt, az áruházas. Lassú, gondterhelt léptekkel jött. Kopasz fején hideg fényt vetett az este. -- Kedves Lubovszki úr... Így kezdte. Kazimirt egy szempillantás alatt megdermesztette valami jéghideg lehelet. Érezte, hogy ô ennél a háznál nem Kazimir többé. Csupán egy idegen, akinek nincsen jussa ahhoz, hogy egyedül üljön a kertben. Nem tudta megérteni, hogy mi történt. Az áruházas pedig ott állt mellette és lassú, hűvös hangon mondta: -- Sajnálattal kell tudomására hozzam, hogy a leányom... Kazimir is fölállt. -- Hol van Éva? -- kérdezte mereven. -- ...úgy látja -- folytatta Kunczler Adolf zavartalanul -- hogy elhamarkodott cselekedet volt és így nem meri vállalni egy esetleg elrontott életért a felelôsséget... -- Hülyeség! -- mordult fel Kazimir. -- Hol van Éva? -- Evégbôl szükségesnek látja az eljegyzés fölbontását -- fejezte be Kunczler és zsebkendôjével végigtörölt kopasz fején. -- Az én véleményem szerint... -- Hol van Éva?! -- ordított föl Kazimir és megragadta a kis kopasz ember mellén a ruhát -- Évát akarom látni! -- De kérem, kérem! A lányom nincs a háznál. Egy rokonunkhoz... -- Hazugság -- tajtékozott a festô. Ellökte magától a tömzsi kis embert és nagy léptekkel megindult a ház felé. Fölment a teraszon. Az ajtó nyitva volt. A szalon üres. Az Éva szobája üres. -- Éva! -- kiáltotta valami rettenetes belsô ijedtséggel. Hangja kísértetiesen visszhangzott végig a házon. A szobalány rémült szemmel futott elô. -- Hol van Éva? -- kérdezte tôle hörögve. -- Nem tudom -- dadogta a leány -- nincs itthon, művész úr kérem, esküszöm... a nagyságos asszonnyal mentek el... Kunczler Adolf jött be lihegve a kertbôl. A szobalány ijedten tűnt el. Kazimir arca vad volt és veszedelmes. -- Mondtam már -- lihegte az áruháztulajdonos, inkább szemrehányóan, mint haragosan -- egy rokonunkhoz ment... higgye el, nincs értelme, igazán... a nôk, na ja... ha egyszer így van, mit csináljak? Kazimir ott állt a szalon nyitott ajtajában és nagy-nagy távolságról hallotta a hangot, mely hozzá beszélt. Érezte, hogy valamit a markába nyomnak, de meg se nézte, hogy mi az. Valami mélységes csodálkozás töltötte el: mi történt? Mi ez? Mit mondanak az emberek? A kis kopasz még egyre beszélt, de nem hallotta a szavait. A teraszt nézte. A fekvôszék még ott állt üresen. Abban feküdt. Itt állt az állvány. Nem, ezt nem lehet megérteni. Lassú léptekkel ment a kapu felé. Kint az utcán egy pillanatra megállt és visszanézett. Valami csodára várt. Hogy egyszerre csak megjelenik valahol Éva, odaszalad hozzá és sokat nevetnek majd ezen a tréfán... De nem jött senki. A ház üres volt, hideg, mozdulatlan, halott. Érezte, hogy valamit tart a kezében. Megnézte. Egy keskeny aranygyűrű volt. Az eljegyzési gyűrű. Felkacagott. Vadul, keserűen és bedobta a gyűrűt a kertbe. Aztán lehúzta az ujjáról a magáét is és utánadobta. Egyenesen a teniszpályára. És hahotázva, vadul kacagott. Egy ember a túlsó soron megállt és nézte. Kazimir rá vicsorgott. -- Mit bámul, he? Takarodjon! Az ember morgott valamit és ijedten tovább ment. Kazimir pedig zsebrevágta a kezét és fütyörészve elindult lefelé a Rosengassen. És tudta, hogy utoljára megy ott végig és ettôl valami rettenetesen elkezdett fájni benne, tépô, keserű, gonosz sajgással, hogy a fogai is megcsikordultak tôle. Másnap leakasztotta a kiállítás faláról a ,,Napozó leányt'' becsomagolta és elküldte a Rosengasseba. A kép másfél óra múlva ismét a lakásán volt. A villa zárva van, mondta a hordár. Kunczler úr, a felesége és a leánya a délelôtti vonattal elutaztak Olaszországba. Kazimir fogta a képet és kidobta az ablakon. Késôbb a megrongált vásznat lakásadónôjének tizennégy éves kisleánya, a kis Regina fölszedte az utca piszkából és elrejtette a saját szekrényében. Mikor egy fél év múlva a festôművészeti akadémia tűvé tette Bécset ez után a kép után, ott lelték meg a kislánynál. Nem akarta kiadni, veszekedett és toporzékolt miatta. Csak amikor megmagyarázták neki, hogy az akadémia ezt a képet külön díjjal tüntette ki és az elôcsarnokban kívánja fölakasztani s hogy ez a festô számára különösen nagy dicsôséget jelent: csak erre volt hajlandó megválni tôle és megkönnyesedett szemmel még egyszer végigsimított rajta, mielôtt elvitték. De Lubovszki Kazimir akkor már régen eltűnt Bécsbôl és senki sem tudta, hova lett. Az történt ugyanis, hogy amikor Kazimir a kép kidobását követô napon kábult és mámoros fejjel fölébredt az ágyában, elsô tekintete az állványon lévô megkezdett vászonra esett. A magasba nyújtózó meztelen nôi test belekacagott álmosan hunyorgó szemébe. Kazimir megrázta a fejét. ,,Hülyeség'' morogta ,,azért mégis nagy festô vagyok!'' Fel se öltözött, nem is evett semmit, úgy esett neki a képnek. Ecsetje alatt keserű színek keveredtek izzó színekkel. A test szinte légiesre megnyúlt s az arca lassan fölvette Éva vonásait. Estig babrált vele. Akkor fölöltözött, összekereste maradék pénzét, lement egy étterembe és megvacsorázott. Alig száradt meg a kép, rohant vele az ôszi tárlat rendezôségéhez. -- Holnap jöjjön vissza -- mondták neki. Másnap elseje volt. Fölvette a pénzét a bankból, aztán elment a műcsarnokba. A rendezôség visszaadta a képet. -- Nem üti meg a mértéket -- mondták. Kazimir ott a szemük láttára apróra hasogatta zsebkésével a vásznat. S másnap otthagyta Bécset. Ahogy késôbb kiderült, néhány hónapig a tiroli hegyekben csatangolt. Hogy pénze legyen, néhány fillérért nyugdíjas postamestereket, hiú papokat és szereleméhes tanítókisasszonyokat festegetett. Karácsony után átment Párizsba. Ott három évig hányódott, hol éhesen és rongyosan, hol a legelôkelôbb mulatókban pezsgôzve, aszerint, hogy Beatrice asszony milyen idôközökben tudott pénzt küldeni. Ezek a pénzek nagyobbára ékszereinek eladásából származtak, mivel Európát nehéz gazdasági krízisek szántották végig akkoriban és az értékpapírok máról- holnapra játékpénzekké váltak. Ezt meg is írta Kazimirnak többször, de Kazimirt nem érdekelte soha a pénzek eredete. Nem érdekelte akkor sem, amikor a harmadik év vége felé egy hatvanéves amerikai hölgy, aki úgy gyűjtötte a szerelmet, mint más a festett tányérokat vagy az egzotikus csigákat, egyszerűen üzleti ajánlatot tett neki: minden éjszaka ennyi dollár. Kazimir nagyot nevetett, megveregette az életszomjas öregasszony vállát és átköltözött hozzá a szállodába. Két hét múlva, midôn a lilára festett hajú matróna egy fiatal szállodai szobacica miatt éktelen féltékenységi jelenetet rendezett, úgy ütötte pofon, hogy ketté törött a műfogsora. Ezzel természetesen véget ért a két hetes idill. Kazimir elôtt azonban már nyitva álltak az elôkelô párizsi szalonok ajtói, azáltal, hogy e nevezetes két hét alatt a vén amerikai csataló mindenüvé elcipelte magával, akár egy hadizsákmányt. Kazimir e három év alatt alig festett valamit. A bécsi kudarc a lelkén feküdt, nem tudta megemészteni. Azt mondotta magának, hogy nem akar festeni. Dacból. Csak azért sem. De valójában félt kezébe venni újra az ecsetet. Félt a kudarctól, mely megalázta. Mindent el tudott viselni, de a kudarcot nem. Egy este egy norvég újságíróval vacsorázott együtt a ,,Petite Palais'' márványtermében. Ez három nappal azután történt, hogy az amerikai hölgy kidobta. Az újságíró azelôtt való nap érkezett Bécsbôl és sok mindenfélét mesélt össze-vissza. Egyszerre csak azt mondta: -- Láttam egyébként a képét az akadémia halljában. Mondja, Lubovszki, miért nem fest portrét tulajdonképpen? -- Miféle képet? -- figyelt föl Kazimir. -- Azt hiszem Napozó leány volt a címe. Nagyon jó kép. Különösen az arckifejezés kitűnô. Ezért gondoltam, hogy át kellene térjen portréra... Kazimir emlékei mélyén felködlött hirtelen egy kép: Éva a fekvôszéken, lehunyt szemmel. De nem emlékezett tisztán, hogy mi lett a képpel. Oda akarta ajándékozni Évának... talán meg is tette? Biztosan ô adta fel az akadémiának, miután az a dolog történt közöttük... Szóval ott csüng. Érdekes... -- Hogyne -- mondta elgondolkozva -- ez már nekem is eszembe jutott. Ha akadna valaki, aki engem is érdekelne, megpróbálnám talán... -- Holnap elviszem teára valakihez -- mondta az újságíró -- talán érdekelni fogja. Ez a valaki volt Madelaine Julliot, a festô késôbbi felesége. Madelaine Julliot eredetileg színész szeretett volna lenni. De csak szép lábai, jó növése, csinos arca és az intelligenciája volt meg ehhez a pályához. A tehetség hiányzott. Így aztán a színiakadémia elvégzése után csak néhány szobalány-szerephez jutott egy másodrangú kis színházban s mert okos volt, hamarosan belátta, hogy többre ezen az úton aligha viheti és gyorsan férjhez ment egy ékszerészhez. Monsieur Julliot, az ékszerész, tizenkét évi házasságuk alatt megadott neki mindent, amit Madelaine egy férjtôl elvárt: könnyű és fényűzô életet, szerepet a párizsi társaságban és egy jóhangzású nevet. Aztán tizenkét év után tapintatosan meghalt. A rászakadó vagyon egy részét arra használta föl Madelaine, hogy elrendezze belôle a családját. Szülei egyszerű kispolgárok voltak és egy kis péküzletet vezettek valamelyik dél-francia városkában. Négy testvére is volt, ezekrôl nem sokat tudott, de azért mindegyikük számára kifizetett egy tisztességes összeget, hogy életüket megalapozhassák. Miután a családját így elrendezte, végleg megszakított velük minden kapcsolatot és belemerült Párizs szellemi életébe. Vágyálma volt, hogy szalonja a művészet és irodalom találkozóhelye legyen. Egy olyan Madame Récamier szeretett volna lenni a modern Párizsban, kirôl évszázadok múlva is megemlékezzenek a művészettörténeti könyvek. Ha ezt nem is, de annyit mindenesetre elért, hogy fiatal titánok, akiknek a zsebébôl gyakran nem telt ebédre sem, úgy beszélnek róla, mint valakirôl, akinél néhány fellengzôs és nagyképű kultúrkritikai mondat ellenében mindig rogyásig jól lehet lakni. Madelaine Julliot pontosan negyven éves volt, amikor Kazimirt elôször vitte el hozzá a norvég újságíró egy csütörtöki teára. Arca inkább irdekes volt, mint szép. Nagy, mandula vágású barna szemével okosan és figyelve nézte az embereket, szépen ívelt, kissé húsos ajkai körül örökösen bujkált egy rejtett kis mosoly, mely miatt sokan gunyorosnak tartották és lehet, hogy igazuk is volt. Gyorsan ítélte meg az embereket és ítéleteit kis szellemes megjegyzések formájában közölte azokkal, akik bizalmát élvezték. Semmi esetre sem lehet azt állítani, hogy Madelaine Julliot és Kazimir között a szerelem az elsô pillantásra föl támadt volna. Nem. Sôt. A norvég újságíró azzal az érzéssel távozott azon az estén, hogy ellenszenvesek egymásnak. Mikor ugyanis Madelaine váratlanul megkérdezte Kazimirt, hogy hajlandó lenne-e ôt lefesteni -- Madelaine azelôtt tíz perccel vezette végig ôket egy műteremnek berendezett szobán, melynek falai körös-körül tele voltak sikertelenebbnél sikertelenebb mázolmányokkal, amiket Párizs üres zsebű titánjai követtek el sorjában róla -- Kazimir elhúzta a száját és kijelentette, hogy semmi kedve sincs megszaporítani az elôbb látott portrék tömegét. És azonkívül is, mondta, csak olyan modellt tud festeni, aki mint emberpéldány megtetszik neki. Madelaine erre a maga kis gunyoros mosolyával hűvösen megjegyezte: -- Ebben az esetben természetesen nem is merem remélni azt a kitüntetést, hogy egy eredeti... eh... mi is a neve, Monsieur? Igen, szóval hogy egy eredeti Lubovszki-kép díszíthesse valaha is szobám falát... Mégis úgy adódott késôbb, hogy néhány nap múlva egy éjszakai mulatóhelyen összetalálkoztak és Kazimir akkor többször is táncolt Madelaine Julliot-val, sôt attól kezdve rendes vendége lett a csütörtöki teáknak. Mivel az amerikai öregasszony Kazimirt vadonatúj ruhatárral szerelte föl, Madelaine sokáig nem vette észre, hogy új vendége anyagi bajokkal küzd. Ez csak a negyedik csütörtökön derült ki, amikor az asszony gyakorlott szeme fölismerte Kazimirnak a teasütemények és szendvicsek között végzett pusztításában az éhes ember mohó habzsolását. Mivel fiatal művészek részérôl az évek folyamán szokva volt már az ilyesmihez, minden különösebb elfogultság nélkül kérdezte meg tôle, mikor egy pillanatra senki se figyelt reájuk: -- Nincs pénze, Lubovszki?? A festô ránézett, aztán rántott egyet a vállán. -- Persze, hogy nincs. -- Szeretnék segíteni magán -- mondta az asszony kedvesen -- most se vállalna el egy portrét? Kazimir fölvonta a szemöldökét, néhány pillanatig mustrálta az asszonyt, mintha versenyló lenne, aztán egy szemtelen mosollyal kijelentette: -- Aktban igen. Az asszony mintha megdöbbent volna ettôl a merészségtôl, a tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. De aztán csak annyit felelt a maga szokott gunyoros mosolyával: -- Kissé korai még, nem gondolja? Azzal elfordult tôle és átment egy másik csoporthoz, ahol éppen az expresszionizmusról vitatkoztak borzas hajú festôakadémiai növendékek. Búcsúzáskor azonban még egyszer megjegyezte, mintha semmi se történt volna közöttük: -- Ha meggondolná magát, holnap délután háromra szívesen látom. Kazimir arcán megrándult egy dacos vonás. -- Nem szoktam meggondolni magamat, Madame. Az asszony ránézett, mintha egy pillanatig gondolkodott volna, aztán bólintott. -- Mindenesetre jöjjön el holnap, jó? Aztán majd meglátjuk. A kép elkészült. Nem volt akt, csak mellkép, de csupasz vállakkal. És a következô csütörtökön mindenki bűvölten állott ezek elôtt a vállak elôtt. A képnek határozott sikere volt. De Kazimirt nem érdekelte ez a siker. Életében elôször történt meg, hogy egy nô nem lett beléje szerelmes. Hogy ott állt elôtte, órákon át, meztelen vállakkal, néha úgy, hogy melleinek izgatóan érett halmait is látni engedte és mégsem juthatott el odáig vele, hogy bár megcsókolhassa. Madelaine következetes maradt. Türelmesen, bosszantóan következetes. -- Monsieur, ez nem tartozik a festészethez -- mondta mosolyogva, de makacsul, valahányszor odalépett hozzá és megpróbálta bár a vállait megcsókolni. Ha Kazimir kezdett követelôdzô lenni, akkor becsöngette a titkárnôjét, egy sovány, szemüveges vénkisasszonyt és órák hosszat diktált neki érdektelen leveleket. Kazimirral még nem történt ilyesmi és ennélfogva egyre dühösebben lovalta bele magát a vágyakozásba. Olyan lett, mint egy harapós kutya. S Madelaine csak mosolygott rajta. Néha szerette volna megütni ezt a szép mosolygós arcot, beleharapni abba a gúnyosan ívelt szájba, megmarkolni azt a márvány fehér húst, hallani a sikoltását, látni szemében a fájdalmat és a rémületet... de csak a fogait csikorgatta tehetetlenül, mert mindig, valahányszor a pillanat megszülethetett volna, nyílott az ajtó és belépett a szemüveges titkárnô az írógépével. Azon a csütörtök estén, amikor a képet leleplezték, Kazimir a szokottnál többet ivott. Már úgy érkezett oda félig részegen. Szemét egész este egy pillanatra se vette le Madelainerôl és a szemei izzottak. Egész este nem beszélt egy szót sem, csak ôt nézte. Mindenkinek föltűnt már és a helyzet kezdett kellemetlen lenni. Az asszony egy idô múlva felállt a kerevetrôl, ahol trónolni szokott és hangosan odaszólt a festônek: -- Monsieur Lubovszki! Kérem egy percre a műterembe. A tanácsára van szükségem. Miután Kazimir betette maga mögött az ajtót, szembe fordult vele. -- Mire való ez? -- kérdezte fojtottan -- Mit akar? Botrányt? -- Magát akarom -- felelte a férfi és a foga megcsikordult. Az asszony szája megrándult. -- És ezt így akarja elérni? Zsarolással? Kazimir egyet lépett feléje és megmarkolta a csuklóját. Hatalmas markában elveszett az asszony finom kis keze. Föléje hajolt és az arcába lihegte: -- Vagy az enyém leszel ma... vagy... -- Vagy? -- kérdezte az asszony és harciasan fölvetette a fejét, úgy, hogy egy rakoncátlan hajtincs a homlokába hullott. -- Vagy? Eressze el rögtön a kezemet! -- Vagy soha sem lát többet! -- vágta oda Kazimir dacosan a szót. -- Eressze el a kezemet -- sziszegte az asszony -- eressze el rögtön! Valahol nyílott egy ajtó. Madelaine kitépte kezét a meglazult szorításból és anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, elment mellette és benyitott a társasághoz. A beszélgetés zaja egy pillanatra hangos zsivajként vágott bele Kazimir fülébe, aztán letompult hirtelen megint. Az ajtó becsukódott az asszony mögött. Néhány pillanatig ott állt, lihegve, dühösen, aztán súlyos léptekkel kiment az elôszobába, megkereste a kabarját és elhagyta a Julliot-villát. Az éjszakát egy nyilvánosházban töltötte. Délfelé került haza a lakására, csapzottan, fáradtan, félig részegen még. Az asztalon, nyitott borítékban, egy névjegyet talált. Csodálkozva emelte föl. ,,Pohrisch Gottfried, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója, Wien Rosengasse 11.'' Ez állt a névjegyen. És a másik oldalon néhány sor odavetett írás: ,,Véletlenül megtudtam, hogy Párizsban vagy. Feleségemmel együtt nagyon örvendenénk, ha holnap együtt vacsorázhatnánk a Hotel Continentalban.'' Nézd csak, gondolta Kazimir, a sün! A következô gondolata az volt: szeretném látni azt az asszonyt, aki hozzáment ehhez a hízott varangyhoz! Haha! Olyan lehet az is! Ezen vidáman elnevetgélt egy darabig, aztán lefeküdt ruhástul az ágyra és elaludt. Mikor fölébredt, már este volt. Érezte, hogy éhes. Szeme megakadt az asztalra dobott névjegyen és eszébe jutott a meghívás. A sün, gondolta újra, hát nézzük meg, vigye el az ördög. Megfürdött, átöltözött. Néhány perccel fél kilenc után belépett a Continental étterembe. A sün már ott ült egy sarokasztalnál és buzgó igyekezettel integetett. Az asszony, aki vele volt, háttal ült az ajtónak és így az arcát nem láthatta, csak a haját. Világosszôke haja volt. Valamire emlékeztette ez a szín, de nem jutott eszébe, hogy mire. Nézd csak, gondolta, amíg végighaladt az asztalok között, még kiderül, hogy egész rendes nôt fogott magának ez a sün. Biztosan valami éhes kis irodaegeret. Látta, hogy Pohrisch odahajol az asszonyhoz és mond neki valamit, mire az lassan, unottan megmozdította a fejét és hátrafordult. Már csak két lépés választotta el ôket egymástól. És akkor a szemük összetalálkozott. Mintha a föld mozdult volna meg a lába alatt abban a pillanatban, vagy egy iszonyú jéghegy szakadt volna alá a mennyezetrôl: érezte, hogy megfagy a vére, hogy szédülés fogja el, hogy a lélegzete elakad. Az asszony, aki Pohrisch Gottfried mellett ült, Éva volt. Csak egy pillanatig tartott az egész, de ez a pillanat végtelenül hosszúnak tűnt. És ebben a végtelennek tetszô pillanatban, amíg a szemük egymásba kapcsolódott, az asszony tekintetében is ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt a pánikot, ami ôt elfogta. És a következô pillanatban már felujjongott benne valami hatalmas, széles harsogás, mintha egy roppant zenekar hangja szabadult volna föl valamilyen átkos varázslat alól: ô is ugyanezt érzi! ô is szeret! Érezte a forró vérhullámot a fejébe tolulni és újra azt a furcsa szédülést... csakhogy ez most boldog és ujjongó szédülés volt. Az egész egy pillanatig tartott csak. Talán nem is vette észre senki, hogy a lába megakadt egy pillanatra a székek között. Aztán már oda is lépett széles, vidám kacagással az arcán Éva elé: -- Éva! Hát ez igen! Ez meglepetés! Az asszony feltűnôen sápadt volt. Hűvösen nyújtott kezet és nagyon lassan. A hangja kissé remegett. -- Jó napot, Lubovszki úr... És gyorsan elhúzta megint a kezét, mintha megégette volna. Kazimir döbbenve állt mellette. Arca elkomorodott. Mintha hideg vízzel öntötték volna le a lelkesedését. Csak most fogta föl teljes egészében, józanul a valóságot: Éva a sün felesége. A sün felesége. Éva. Ránézett Pohrischra. Érezte, hogy elsápad, hogy arccsontján megfeszül a bôr, hogy kezei öklökké merevednek. Az is megdöbbent ettôl az arctól, szeme ijedten kezdett el pislogni. De ez is csak egy pillanatig tartott. Aztán Pohrisch Gottfried alig észrevehetôen megrázkódott s mint akinek hirtelen megnyugtatólag jut az eszébe, hogy étteremben van s nem az ôserdôn, gyorsan felállt, kövér arcán széles nevetés húzódott végig és párnás kezét túlzott elôzékenységgel nyújtotta ki a vendég felé. -- Szervusz, Kazimir! Örvendek, hogy eljöttél! Igazán örvendek! Parancsolj, foglalj helyet! Éppen nászúton vagyunk, tudod, holnap repülünk tovább Madridba, onnan Tuniszon át Egyiptomba. Indiába is át akarunk ugrani néhány hétre s lehet, hogy Japánt is fölkeressük! Pincér! Étlapot, igen? Samos-i boruk van? Úgy? Az a mi szállítmányunkból való. Hozzon egy üveggel. Igazán kedves, hogy eljöttél, Kazimir. Az ember már azt sem tudta, hogy hol vagy... Beszélt, beszélt. Kapkodva, lázasan és apró disznószemei csillogtak közben a diadaltól és egészen mást mondtak, mint a szája. Azt mondták: ide nézz, te gôgös semmiházi, te kitenyésztett emberpéldány, te, aki iskola óta mindig csak megaláztál, lenéztél, ide nézz! Az asszony, akit neked nem sikerült megkaparintani, itt ül mellettem! Az enyém! Én szereztem meg magamnak, én, a lenézett, a sün, a zsidó! Megszereztem a csókját, az ölelését, a testét, mindazt, ami neked nem sikerült! Nem félek tôled többé! Nem vagy már legyôzhetetlen! Ezeket mondták azok a szemek. Kazimir érezte. Úgy érezte, mint a korbácsütést. És tudta, hogy az asszony is érzi és éppen úgy szenved miatta, mint ô. És tudta azt is, hogy még történni fog azon az estén valami, valami rettenetes talán. Talán megöli a sünt. Hogy megvédje tôle ezt az asszonyt, aki az övé. Mert érezte, egészen tisztán érezte, ahogy ott ült mellette, hogy Éva az övé. Az ô számára teremtett asszony. Az egyetlen ezen a földön, aki az ô számára van. Aki nélkül nincs élet és nincs semmi. Aztán minden sokkal egyszerűbben történt, mint ahogy azt az elsô percben, ott az asztalnál elgondolta. Végigették a vacsorát, közben Pohrisch végig beszélt, beszélt, mintha megrészegedett volna saját diadalának a gyönyörűségétôl. Ôk ketten alig szóltak egy-egy közömbös szót. Vacsora után azt ajánlotta a sün, hogy menjenek el még valami éjjeli mulatóba. Fenékig ki akarta élvezni ezt a napot. Az asszony ellenkezni akart, de Kazimir egyetlen pillantása elhallgattatta. A szálloda kapujában Pohrischnak eszébe jutott, hogy talán keresni fogják telefonon valamilyen fontos üzleti ügyben és ezért visszaszaladt, hogy megmondja a portásnak, hova kapcsoltassák át a beszélgetést. Éva és Kazimir egyedül maradtak egy pillanatra az utcán. Színes fényreklámok villództak az éjszakában, ívlámpák izzottak, zsongott és csillogott pazar pompájában a város. Kazimir hirtelen, szó nélkül belekarolt az asszonyba és megindult vele. Éva nem tiltakozott. Úgy ment mellette, mintha örökké együtt jártak volna, ismeretlen városok ismeretlen utcáin, mely mint maga az egész világ, nem egyéb, mint festett kulissza kettôjük szerelme köré. A járda mellett egy üres taxi állt. Kazimir kinyitotta az ajtót és Éva szó nélkül beszállt. -- Gare du Nord -- mondta Kazimir s a gépkocsi elindult. -- Hová? -- kérdezte Éva és hallani lehetett a reszketését, ahogy összekoccantak a fogai. -- A mennyországba -- felelte Kazimir és szenvedélyes, vad erôvel magához ölelte. Másnap már tudták mind a ketten, hogy ôrültség volt, amit tettek. De szép, gyönyörű ôrültség. Elnyúlva hevertek egymás mellett a kis dél- francia falusi vendéglô emeleti szobájában, a nyitott ablakon át belehelt a tenger, és az idô állt, mintha semmi se létezett volna a földön egyéb, csak ôk ketten s az a halk moraj, amivel a végtelen víz verdeste a part köveit az ablak alatt. Tudták, hogy ôrültség mindez: itt vannak egy faluban, aminek a nevét se tudják, egy hálóing, egy fogkefe, egy szappan nélkül, csak úgy, ahogy az ember elindul egy pár órás esti szórakozásra... és mégis érezték, hogy másképpen nem történhetett. Hogy így igaz. Hogy ez az élet. A többi díszlet csupán, élettelen kellék a valóság köré. A valóság pedig ôk ketten s a szerelem. Nem éreztek egyebet, csak egymást és a tenger sós illatát az orrukban. De tudták, hogy több nincs is a földön. Ez minden. Késô délután volt már, mikor az éhség fölébresztette ôket a mámor szédületében. Eszükbe jutott, hogy utoljára a Continental márványtermében ettek. Olyan szédületesen messzi érezték maguktól azt a vacsorát, mintha száz évvel azelôtt lett volna. Kazimir összekotorta a zsebeit és megszámolta a pénzét. Ha sok nem is, de valami volt még a Madelaine-kép árából. -- Nálam is kell még legyen -- mondta Éva. Átnézték a kis elefántcsont díszítésű kézitáskát: aprópénz volt benne csak. -- De itt van az arany cigarettatárcám -- mondta Éva -- és itt vannak az ékszereim is! Felöltöztek, lementek a konyhába és rendeltek egy gazdag ebédet. Rajtuk kívül senki sem volt az étteremben. Ültek a tengerre nyíló ablaknál, vörösbort ittak, egymás kezét fogták és hallgattak. Csak a tenger zúgott odakint és a vendéglôs, egy alacsony, bajuszos ember, kopott papucsában néha csoszogva odajött az asztalhoz és letett eléjük valami ennivalót. Szokva lehetett a szerelmespárokhoz, mert nem látszott az arcán sem rosszallás, sem kíváncsiság, csak szelíd és bölcs jóindulat. Késôbb sétálni mentek a tengerpartra. Távol a falutól találtak egy helyet, ahol senki se járt. Itt megfürödtek. Hancúroztak a hullámok között, mint a gyerekek. Mögöttük, meredek sziklafalról, tiszta vizű csermely permetezett alá a tengerbe. Kristályosan csillogó cseppjei mint parányi kis vízesés gyöngyöztek alá bátor ívben a magasból. Éva fölkapaszkodott egy nagy gömbölyű hátú kôre és fölnyújtotta kezét a víz után. Inni akart belôle. Csak az ujja hegyével érte el. Lábujjhegyre ágaskodott. Karcsú teste kinyúlt, megfeszült, mint a fiatalság és a vágy. A nap lenyugvóban volt és bíborvörös színeit rácsókolta a vízre, a sziklákra és a meztelen nôi testre. Kazimir elbűvölve nézte a képet és egyszerre tudattá vált benne valami régi érzés: ezt a képet akarta ô megfesteni mindig. Ezt kereste, ezt a kompozíciót. Ezt a formát, ezeket a színeket. Élete célja volt ez a kép. -- Éva! -- kiáltotta -- Ha vásznam lenne! Ha itt lennének a festékeim! Másnap eladták az arany cigarettatárcát -- a sün ajándékozta volt Évának születésnapjára -- és megvették a vásznat, az állványt, a festékeket. Egy fél napot kellett utazni miatta, de megvolt minden. Kazimir maga kereste ki a vásznat, maga szögezte föl a lécekre. Nagy képet akart, száznegyvenszer százhúszas méretben. Csupa izgalom volt, csupa idegesség. Másnap délután újra kimentek arra a helyre és hozzákezdett a munkához. Lassan haladtak, mert Kazimir azokat a színeket leste, melyeket a lebukó nap fröcskölt oda halálos perceiben. Így naponta csak egy félórát tudott dolgozni. Annak is nagy része a színek keverésével telt el. Újra és újra belekezdett, újra és újra lekaparta. Fogcsikorgató küzdelem volt ez a színekkel és árnyékokkal, rettenetes küzdelem. Majdnem két hétig tartott. De akkor készen volt a kép. A színek éltek. Eleven valóság volt a karcsú és fiatal nôi test, ahogy az életöröm csillogó vízcseppjei után fölnyúlt a magasba és mégis ott vibráltak testén a lenyugvó nap bíborának árnyai, az este, az elmúlás. Álomszerű volt és mégis valóságos. S a háttér sziklái, mint egy halálra roskadó szürke világ s alant a tenger végtelenje: bíborral átszôtt zöldeskék örökkévalóság. Érezték mind a ketten, hogy a kép nagyon jó. Ott álltak elôtte a magányos tengerparton, két meztelen ember a teremtés ôszi misztikumából kilépve és fogták egymás kezét. Az este már aláborult a földre és vízre, búcsúzó árnyak nyúltak át a végtelen fölött s egyszerre valami névtelen, furcsa szomorúság fogta el ôket. Éva szemébôl kibuggyant egy könnycsepp. A múlandóság szele végiglengett puha szárnyain a tenger fölött, megborzolta a hullámok hátát, a sziklák sötét taraját meglegyintette s ôk fázni kezdtek hirtelen. Mikor a kisvendéglôbe visszaérkeztek, már sötét este volt. Égtek a lámpák és a söntésben néhány halász vörösbort ivott. A belsô étteremben egyetlen vendég ült a tarkamintájú abrosszal leterített asztalnál és iratokban lapozott. Mikor Éva és Kazimir beléptek, fölemelte a fejét. Pohrisch Gottfried volt, a sün. Néhány pillanatig mind a ketten megdöbbenve meredtek rá. Aztán Kazimir lassan elôre lépett. Arca sötét volt és fenyegetô. Falnak támasztotta a festôállványt, melléje a képet, a festékesdobozt és megindult a sün felé. Az még mindig mozdulatlanul ült ott az asztalnál, kövéren, elégedetten és valami torz vigyorgással az arcán. Éva a küszöbön állt, az ajtófélfába fogódzva, mint aki szédül. Mikor Kazimir félúton volt közte s az ajtó között, akkor szólalt meg végre a sün. -- Nos? Jó estét! Arra nem gondoltatok ugye, hogy rendôrség is van a világon? Van, van -- tette hozzá elégedetten, párnás kezeit összedörzsölgetve -- van bizony...! Kazimir megállt elôtte és zsebre dugta a kezét. -- Nem tudom, mi köze lenne ehhez a rendôrségnek -- mondta kicsit gúnyosan, de a hangjában fenyegetés volt -- ez a mi kettônk dolga, öreg sün, nem a rendôrségé. -- Kettônk dolga? -- a kis kövér ember homloka megráncosodott a csodálkozástól, mint az orrszarvú bôre -- Nem tudom, mi dolgunk lehetne nekünk egymással, Lubovszki Kazimir? -- kérdezte nagyon fölényesen. -- Nekem csak a feleségemmel van dolgom. Kérlek, Éva, foglalj helyet, igen? Néhány üzleti ügyben van szükségem a véleményedre. Elhoztam hozzá a papírokat is. Kazimir még mindig ott állt zsebre dugott kézzel az asztal mellett, de a sün nem is nézett rá többet, mintha ott se lett volna. Éva lassan elindult az ajtótól és tétova léptekkel közeledett. -- Elôször is itt van a fél évvel ezelôtt apáddal kötött szerzôdésünk -- kezdte el Pohrisch Gottfried közömbös üzleti hangon, anélkül, hogy fölnézett volna a papírjaiból -- mely szerint a Pohrisch-bankház átveszi a Kunczler-áruház adósságait és ennek ellenében elsôfokú betáblázási joga van minden Kunczler Adolf, neje vagy leánya nevén bejegyzett ingatlanra. A Pohrisch-bankház által ilyen módon nyújtott hitel törlesztésére, illetve a törlesztés esedékességére vonatkozólag a Pohrisch Gottfried és Kunczler Éva között létrejött házassági szerzôdés idevonatkozó szakasza érvényes. Itt a sün nyögött egyet, megdörzsölte hájasodó állát és egy másik iratot vett a kezébe. -- A házassági szerzôdésben pedig ez áll. Utolsó pont: amennyiben pedig ezen házasság bármely fél hibájából és bármely fél kívánságára felbomlana, a Pohrisch-bankház által a Kunczler-áruháznak nyújtott és a Kunczler-ingatlanokra betáblázott hitelkeret a válás kimondásának napján teljes egészében a törvényes kamatok felszámítása mellett esedékessé válik. Nos? Erre vonatkozólag szeretném hallani a véleményedet, Éva? Ezzel a sün elégedetten hátradôlt a széken, húsos tömpe ujjait egymásba fonta és a jóllakott óriáskígyó nézésével vigyorgott az asszonyra. Éva sápadtan fogódzott az elôtte lévô szék támlájába és Kazimir még mindig ott állt zsebre dugott kézzel. Aztán megszólalt. A hangja tompa volt és félelmetes: -- Mit gondolsz, sün: ha most agyonütnélek...? Pohrisch szemtelenül fölvigyorgott rá az asztal mellôl. -- Életfogytiglanra elítélnének. Nem hiszem, hogy megérné. Majd hirtelen egészen más hangon: -- Nézzétek, gyerekek. Ami megtörtént, megtörtént. Minden ember életében vannak botlások. És nem akarok még nagyobb botrányt, mint ami már van. És azt sem akarom, Éva -- és itt megnyomta a szót -- azt sem akarom, hogy a szüleid szegényházban végezzék az életüket. Vagy még rosszabb helyen. Azt hiszem, nagyon jól tudod, mire gondolok. A csôdtömegben voltak bizonyos dolgok, melyek ha felszínre kerülnek, hát a törvény... na de mondom, nem akarok semmi rosszat. Isten ôrizz. Az órájára nézett. -- Fél óra múlva indul egy vonat. Reggel Marseilleben vagyunk. Onnan délben indul a repülôgép Madridba. Ez a kis intermezzo pedig nem történt meg. Így. Vendéglôs! Fizetek! A vendéglôs becsoszogott ócska papucsaiban. -- Egy kávé, két vajaskenyér, egy tojás -- mondta morogva és nem nézett senkire. Pohrisch kiszámolta a pénzt. Kazimir Évát nézte. Az asszony arca szürke volt, mint a hamu. Ujjai a szék támláját markolták görcsös erôfeszítéssel, mintha attól félne, hogy elesik. A vendéglôs besöpörte az asztalra dobott pénzt és visszacammogott a söntésbe. Az ajtót betette maga mögött. Pohrisch visszatette iratait hatalmas sárga bôr aktatáskájába és felállt. Kazimir kivette kezét a zsebébôl. -- Ide figyelj, sün -- mondotta és a hangja fojtott volt -- ide figyelj, te undok, nyálas osztriga... -- Nem vagyok kíváncsi a stílusára, Lubovszki úr -- szólt közbe Pohrisch gôgösen és hóna alá vette az irattáskát. -- Éva, megyünk. Lépni akart már, de ebben a pillanatban Kazimir ökle meglendült és telibe találta a zsíros, puffadt arcot. Az asztal feldôlt. Tányérok csörömpöltek s a kis kövér ember átbukfencezett a felbillent asztalon, aztán fekve maradt a padlón. Éva az arca elé kapta a két kezét és görcsösen zokogni kezdett. Kazimir odalépett hozzá. -- Gyere, Éva. Az asszony meghajolva felállt és zokogott. -- Gyere, Éva -- ismételte Kazimir nagyon szelíden. Az ivó felé megnyílt félig az ajtó. A vendéglôs benézett aztán óvatosan visszahúzta a fejét és az ajtót betette megint. Pohrisch hörögve nyögött a földön. -- Gyere, Éva -- ismételte meg Kazimir harmadszor is. Az asszony görcsösen meggörbülô ujjai alább csúsztak az arcán. Két könnyben úszó nagy szeme a rémület borzalmával meredt a férfira. -- És az apám? -- a hangja elcsuklott -- Az apám... Kazimir az asszony vállára tette súlyos, nagy kezét. -- Gyere. Majd gondolkozunk a dolgon. Majd lesz valahogy. Gyere. -- De hogy? Kazimir, hogy? Az apám megöli magát, ha... Újra feltört belôle a zokogás. Elfordult. A férfi keze lehullott a válláról. -- Éva. Nem lehet, hogy te fizess az apád dolgaiért. Az életeddel! Gyere. Az asszony nem mozdult. Csak egy halk, nyöszörgô hang és a vállai rázkódása jelezték, hogy sír. A sün hörgött a feldôlt asztal mögött. -- Éva... mi több neked: a mi szerelmünk, vagy az apád üzlete? A hang mögött ingerültség feszült. Az asszony kétségbeesve fordult meg. -- Értsd meg, Kazimir... Nem, nem, ez rettenetes. De a festô fejében már forrott a kétségbeesett harag. -- Fönt a szobában megtalálsz -- mondotta, azzal megfordult és nagy, döngô léptekkel az ajtóhoz ment. Felvette a fal mellé támaszkodó képet és még egyszer visszanézett. Az asszony ott állt az elôbbi helyen és üveges szemekkel bámult utána. -- Magad kell dönts, Éva -- mondta Kazimir rekedten, azzal megfordult és a képpel a kezében kilépett az ajtón. Egy félórát járt fel és alá fent a tengerre nyíló emeleti szobában, ahol a levegônek még csókillata volt és alig telt ölelések melege lapult a bútorok mögött. Várta Évát. Lehetetlennek érezte, hogy ne jöjjön. Hogy ott maradjon, önszántából, annál a nyomorultnál, annál az aljas patkánynál, aki pénzért vette meg magának a testét, mint ahogy a mészáros egy marhát megvesz a piacon. Nem, ezt lehetetlennek érezte. Ezek után a napok után. Ezek után az éjszakák után. Nem, hajtogatta magában, nem. Képtelenség. Bizonyára csak meg akarja magyarázni a sünnek, hogy mi történt. Hogy egymásra találtak. Fölismerték egymást, ôk ketten és ez ellen a fölismerés ellen már nem lehet tenni semmit. Aztán majd följön és a nyakába borul. A kicsi Éva. Az ô kis Évája... Egy fél óráig járt fel és alá. Néha megállt és hallgatózott. De csönd volt a lépcsôn. Néma volt az este is és sötét, csak a tenger zúgott halkan az ablak alatt. Egyre nyugtalanabb lett. Talán erôszakoskodni mer vele az a gazember? Talán erôvel akarja elhurcolni? Nem bírta sokáig. Föltépte az ajtót és öles léptekkel szaladt le a sötét falépcsôn. A söntésben ott ültek még mindig a halászok, de az étterem üres volt. -- A hölgy, aki itt volt...? -- fordult rémülten a halászok felé. Egy öregebb rendű szakállas ember letette a vörösborral töltött poharat és hüvelykével kifelé mutatott. -- Elment. Az úrral. A konyhából benyitott a vendéglôs és bozontos szemöldökei alól szomorúan nézett Kazimirra. -- Elment -- mondta részvéttel -- azzal a másikkal. Hja, a nôk különösek... Kazimir kirohant. A falu sötét volt már és néma. Egy futással szaladt az állomásig. -- Ment innen mostanában egy vonat? -- kérdezte lihegve az irodában gunnyasztó vasutast. -- Tíz perccel ezelôtt Marseille felé -- felelte az és csodálkozva nézett a képébôl kikelt lihegô emberre. -- Nem látott egy hölgyet és egy kis kövér urat? -- De igen, Monsieur. Elmentek a vonattal. Kazimir egy pillanatig úgy állt ott, mint aki körül elsüllyedt a világ. Csak állt és rábámult a vasutasra. -- Valami baj van, Monsieur?? -- Nem, nem. Köszönöm. Megfordult és kitámolygott az irodából. A falu aludt. Csönd volt. És sötétség, sötétség, sötétség. Éjfél lehetett, amikor hosszú, kétségbeesett kószálás után visszaérkezett a vendéglôhöz. Az emeleti vendégszobában égett a lámpa. A szíve úgy el kezdett dobogni hirtelen, hogy meg kellett álljon. ,,Éva'' villant keresztül az agyán a mámoros öröm, anélkül, hogy magyarázatot keresett volna. ,,Hát mégis! Mégis!'' Berohant a kapun. Az ajtó nyitva maradt mögötte. Hármasával vette a lépcsôfokokat. A sötétben megbotlott és elesett, de újra talpon volt megint. Feltépte az ajtót. ,,Éva!'' Aztán megállt a küszöbön. Az ágy szélén, szemben a szekrénnyel egy asszony ült. De nem Éva. Madelaine Julliot. Mosolyogva ránézett, bólintott, aztán a képre mutatott. -- Gyönyörű. De az ilyesmiért fizetni kell, mon ami. Szívvel, vérrel, élettel: de valamivel fizetni kell. Aztán, hogy a férfi még mindig ott állt az ajtóban, sápadtan, sötét nézéssel, borzoltan és nem mozdult: kissé szomorú, fátyolos hangon hozzátette, azzal a különös mély alt hangjával. -- Nagy árat kell fizetni néha, igen. Kazimir lassan, nagyon lassan megmozdult. Belépett, betette maga mögött az ajtót. Mozdulatai fáradtak voltak, csüggedtek, letörtek. Az asszony sóhajtott és lassan fölemelkedett az ágyról. -- Úgy látom, a legjobbkor jöttem -- mondta halkan és nagyon melegen, -- pedig nem volt egyszerű. Az életben semmi sem egyszerű, mon ami. Abban az évben Lubovszki Kazimir ,,Éva'' című olajfestménye nyerte el az ôszi tárlaton az ,,École de France'' nagydíját. Néhány nappal azelôtt tartották meg Madelaine-nel az esküvôjüket, egészen csöndben, feltűnés nélkül. Éppen csak néhány napilap emlékezett meg errôl a ,,művészet'' rovatban és egy félkomoly folyóirat hozta a fényképüket is. Beatrice asszonyon kívül csak Madelaine szalonjának néhány meghitt belsô vendége volt jelen a szertartáson. Lubovszki Taddeus egy aranyórát küldött maga helyett és egy csekket a Banque Lyonnaise-hez. Beatrice könnyezett és amikor megcsókolta a menyét, halkan a fülébe súgta: -- Vigyázz reá jól, hiszen még olyan gyerek... Utána leutaztak Olaszországba és ott érte ôket utol a hír, hogy az ,,Éva'' megnyerte a nagydíjat. Lubovszki Kazimir életében új fejezet kezdôdött. Rendezett viszonyok közé került, a féktelen és rapszodikus kicsapongások véget értek. Madelaine okos asszony volt és sokat tapasztalt már az életben. Tudta tartani a gyeplôt, anélkül, hogy érezni lehetett volna annak apró, irányító rándulásait. A Julliot-villabeli műterembôl padlásra kerültek Madelaine portréi, csupán az az egy maradt ott, amit Kazimir festett róla. Kazimir sokat és rendszeresen dolgozott, tavasszal kiállítást rendezett számára Madelaine és az egyik kompozícióját megvette a Szépművészeti Múzeum. Ezzel Lubovszki Kazimir befutott festô lett. ,,Shylock legyôzi Parist'', ez volt a kompozíció címe, amit a Szépművészeti Múzeum megvásárolt. Ezt a képet még Olaszországban festette, nászútjuk alatt. Azon a napon született meg benne, amikor meglátta újra a tengert. A tengert, mely Évára emlékeztette. A maga végtelenségével, a maga színeivel, a maga zúgásával. Ott ment Madelaine mellett, lábuk alatt puhán sercegett a homok, naplemente volt. Kis rojtos szélű hullámok verdesték locsogva a partot, a sziklák háta sötétvörös lett és árnyékuk megnôtt nagyra, feketére: akkor egyszerre csak felsajgott benne valami rettenetes keserűség, akár egy feltépett seb. Mintha hónapok óta hordozott volna magában egy elüszkösödött daganatot s ez a daganat ott egyszerre fölfakadt volna s mérges, keserű váladéka elöntötte a lelkét. Évát látta a tenger hullámai között, a park homokjában, a sziklák alatt: mindenütt Évát. De ez egy másik Éva volt. Egy bűnös, romlott, tisztátalan Éva, egy önmagát áruba bocsátó, meggyalázott Éva, egy minden szépre és jóra gyönge Éva. Az asszony valamit észrevehetett az arcán, mert puhán a karjára tette a kezét. -- Fáradt vagy? Menjünk inkább haza? -- Festeni akarok -- felelte Kazimir rekedten és elfordította a fejét. Este, a hotelszobában, megcsinálta az elsô vázlatot. Jobb szélen Heléna, bal szélen Paris. Szépek, tiszták, meztelenek és fiatalok. Köztük a kép közepén, valamivel hátrább, Shylock. Undorító, torz vigyorral hájas arcán, sötét köpenybe burkolva testének ocsmányságát. Egyik kezében gyöngyök, drágakövek, másik keze mohón begörbülô karmokkal nyúl Heléna után. Heléna már nyújtaná Parisnak az almát, de kezének mozdulata megtörik a gyöngeségen s az alma Shylock felé hull. Kétségbeesett iszonyattal néz Parisra, a szája szót akar formálni, de Shylock fekete karmai már csapnak le a gömbölyű váll fehér húsára... már késô. A kikívánkozó szóból talán egy halk kis sikoly lesz csak, talán az sem. A fej megadó mozdulattal lefelé hajlik, a másik kéz esett, védekezô mozdulattal igyekszik eltakarni a testet... késô. Az alma a gyöngyök és drágakövek felé hullott és Shylock gyôztesen vigyorog. Ez volt az a kép, amit fél évre rá a Szépművészeti Múzeum megvett. Heléna arca Évára emlékeztetett, Parisban sokan Kazimirt vélték megtalálni. Shylock püffedt arcában mindenki ráismert Pohrisch Gottfriedre, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatójára. Néhány élclap meg is emlékezett errôl. Ezeket a lapokat megjelenésük után a Pohrisch-bankház sietett összevásárolni, azonban ezzel csak növelték a botrányt. Egy fél évig még beszéltek a dologról, aztán rendre megfeledkeztek róla. Egy év múlva aki a Szépművészeti Múzeumban megállt a kép elôtt, már nem is gondolt arra, hogy létezik egy Pohrisch Gottfried is ezen a földön. Csak a képet látta és érezte, hogy szép. És döbbenve érezte azt is, hogy igaz. Madelaine figyelmeztette Kazimirt elôször arra, hogy rendkívüli hajlama van a portréra. Hogy képeinek legerôsebb oldala mindig az arc és a jellem. Kazimir kísérletezni kezdett és hamarosan rájött, hogy Madelaine-nek igaza van. Portréi kitűnôen sikerültek. Addig, amíg maga választotta ki a modelljeit. Mikor már divatba jött és a közélet kiválóságai egymás után keresték föl megrendeléseikkel, valamint azok is, akiknek bôven volt pénzük arra, hogy a divat után fussanak: gyakran elôfordult, hogy egy-egy képe nem sikerült. De ezt csak ô és Madelaine tudták és talán néhány műbíráló. A divat után hóborodott gazdag polgároknak mindegy volt, csak Lubovszki-portré legyen. A sikert nem lehetett megállítani, még a legkontárabb mázolással sem. Kazimir nagyon jól tudta, hogy mindezt Madelaine-nek köszönheti. Az asszony mestere volt az adminisztrációnak. Valami mély, hálás barátságot érzett iránta, ami nem volt egészen szerelem, de több is lehetett annál. Egyszerűen szüksége volt Madelainere, mint a kenyérre a mindennapi életben. Természetesen akadtak azután is kisebb-nagyobb szerelmi fellángolásai, futó kalandjai, melyek könnyen botrányra vezethettek volna. Azonban Madelaine mindannyiszor megtalálta a módját annak, hogy kellô tapintattal és ösztönös finomsággal áthidalja ezeket az epizódakadályokat, annyira, hogy semmi bántó emlék nem maradt vissza utánuk. Madelaine okos asszony volt. Volt türelme kivárni, amíg egy-egy ilyen eset után maga Kazimir tért vissza hozzá, enyhe lelkiismeret- furdalással. Ezeknek a fellángolásoknak egyedül maradandó nyoma minden esetben egy-egy remekül sikerült kép, vagy portré maradt, ami mind hozzájárult Kazimir hírnevének emeléséhez. Tizennégy évi házasságuk idôszaka -- Madelaine okos vezetése alatt -- egyetlen emelkedô ív volt Kazimir pályáján. Mikor Madelaine 1938-ban, ötvennégy éves korában meghalt -- rövid betegeskedés után, váratlanul, ízlésesen és szépen, méltón egész életéhez -- Kazimir negyvenegy éves volt még csak s Európa egyik legismertebb portréfestôje. A temetés decemberben volt és Kazimir Itáliából, nászútjuk helyérôl hozatott egy repülôgépre való piros rózsát, amit kosárral szórtak a ravatal köré és a sírra. Beatrice asszony ugyancsak repülôgépen jött el a temetésre Varsóból, ahol Lubovszki Taddeus halála óta egyedül élt az öreg házban kutyái, macskái és emlékei között, mint egy fehérhajú, törékeny kis rokokó-dáma és amikor a temetés után magukra maradtak a Rue Etienne-beli villában, Kazimir az ô vállán sírta ki bánatának elsô könnyeit. Aztán összecsomagolta fontosabb holmiját, a villát lezáratta és elköltözött az anyjához Varsóba. Néhány szép, meghitt hangulatú hónapot töltöttek el együtt, anya és fia. Kazimir nem dolgozott azokban a hónapokban. Nagy sétákat tett, néha felrándult pár napra a hegyekbe, de ecsetet nem vett a kezébe. Így telt el a tavasz. Nyár elején megszállta hirtelen valami mohó nyugtalanság. Párizsba utazott. Onnan Olaszországba. Onnan Bécsbe. És akkor találkozott össze Reginával. Egészen hétköznapi módon kezdôdött. A festôművészeti fôiskola egy kis bankettet rendezett a tiszteletére, amirôl a lapok is megemlékeztek, sôt néhányan közölték elsô díjnyertes festményének a fényképét is, a ,,Napozó leány''-t, amelyik a fôiskola halljában függött. A bankett után, amikor néhány professzor társaságában lefelé haladt a lépcsôn, meglátott egy nôt, aki a lépcsô alatt állt, mintha várt volna valakire. Egyszerű, kispolgáriasan öltözött nô volt, rövidlábú, hízásra hajlamos típus, úgy harminc és negyven között. Mikor a lépcsô aljában a professzoroktól elbúcsúzott, a nô gyámoltalan lépést tett feléje. -- Keres valakit? -- kérdezte Kazimir jóindulatú udvariassággal. Az asszony elpirult és néhány gyors, apró lépéssel közelebb jött. -- Nem ismer meg, Lubovszki úr? Kazimir figyelmesen, összehúzott szemöldökkel nézte néhány pillanatig, aztán megrázta a fejét. -- Ne haragudjon ... -- Regina vagyok -- mondta az asszony és kicsit szomorúan elmosolyodott -- a Kelmpnergasseból, ahol lakni tetszett... a kis Regina... akkor még kis Regina voltam... -- A kis Regina? Aki ennivalót hozott mindig? Nahát, ez igazán kedves... de régen is volt az, Reginácska...! A mama még most is annyit veszekszik a lakóival? -- A mama nem veszekszik már -- felelte a nô csendesen -- a mama meghalt. Hat éve már. -- Bocsásson meg... Néhány pillanatig hallgattak. -- Csak azért jöttem -- kezdte el egy idô múlva újra az asszony-- hogy lássam néhány percre. Nem akarom zavarni. -- Dehogy zavar -- felelte Kazimir és megvillogtatta a fogait. -- Jöjjön, üljünk le valahova és beszélgessünk! Megiszunk hozzá egy üveg jó bort. Jöjjön! Ezek a műtudósok mind antialkoholisták, az embernek kiszárad a torka közöttük! -- Milyen szép, hogy most is úgy tetszik még nevetni, mint akkor -- mondta Regina halkan és a szeme megkönnyesedett. Aztán ültek egy csöndes kis vendéglô félreesô sarokasztalánál és néhány pohár bortól az asszony nyelve megoldódott. Elmondta, hogy férjhez ment egy géplakatoshoz, három gyermeke van, az urának nem megy valami jól, mert beteges, de azért élnek... elmondta, hogy mennyit leselkedett a kulcslyukon, amikor Kazimir bent meztelen nôket festett, hogy utálta ôket, szerette volna a szemüket kikaparni... elmondta, hogy hogyan szedte föl a képet, azt a bizonyos képet az utcáról, hogy dugdosta a szekrényében, hogyan jöttek el egy fél év múlva mindenféle úriemberek és keresték... és ô nem akarta elárulni, hogy nála van, de Herta a szomszédból, a barátnôje, bosszúból megsúgta valakinek... de ô nem akarta még akkor sem odaadni, csak amikor megmondták, hogy ebbôl Lubovszki úrnak nagy dicsôsége lesz, csak akkor adta oda a képet, de utána egész éjszaka sírt... és hogy ne haragudjék, amiért ennyi butaságot beszél össze-vissza, de régi dolgok ezek és jólesik most ennyi év után beszélni róluk... Kazimir nem haragudott. Egy kis halvány szomorú mosollyal a szája szélén hallgatta az asszony hangját és újra föltámadtak benne a régi bécsi emlékek. Melaine, a műlovarnô... a cirkusz... a nyálas csókú kis Margot... a sajthéj reggelik, az éhezések, a nagy ivások... a Rosengasse és Éva... igen, Éva... Hirtelen fölkapta a fejét és félbeszakította az asszonyt. -- Jöjjön -- mondta -- még el kell menjünk valahova. Taxiba ültek. -- Rosengasse -- mondta a gépkocsivezetônek. Az hátrafordult. -- Melyik szám? -- Egyik sem. Az utca elején álljon meg. Várjon itt -- mondta, amikor kiszálltak. Elsô benyomása az volt, hogy semmi sem változott. Ugyanazok a házak álltak kétoldalt, ugyanazok a kerítések szegték a kerteket. Megismerte a fákat. Egy-egy erkélyt. Különös volt. Mintha nem is telt volna el tizenhét év. Mintha... -- Nézze -- súgta fojtottan és megfogta Regina kezét -- itt kezdôdött. Ô ott bent teniszezett, én itt álltam és néztem. Aztán füttyentettem, így... A hang ijesztôen hasított végig a csenden, néhány fa megborzongott tôle és halk sárga levelek hulltak. -- Csak akkor nyár volt, Reginácska, nyár... Keserű ôszi avarszag súlyosodott a nyirkos levegôre, levelek hulltak, ôsz volt. A teniszpálya üresen és gazdátlanul ásított és látni lehetett, hogy fű lepte be. Régen nem használta senki. Fű nôtt ki az utak kavicsa közül is, a kert gondozatlan volt és elhanyagolt. A tizenhét év mégis eltelt, gondolta, eltelt. -- Várjon itt egy percig -- mondta hirtelen -- nem haragszik, ugye? Az asszony szótlanul megrázta a fejét és a tekintete fátyolos lett. Kazimir benyitott a kerti kapun. A kavics csikorgott a lába alatt. Egy-egy sárga juhar levél keringve hullott alá a fákról. Gyom lepte ágyások szomorkodtak. A csöngetésre egy öreg szakácsnôforma asszony nyitott ajtót. -- Van itthon valaki? Az asszony bizalmatlanul mérte végig. -- Az úr fent van. Elôvette a névjegyét. -- Kérem, jelentsen be. Az asszony megtörölte kezét a kötényébe, aztán átvette a névjegyet. -- Tessék várni -- mondta barátságtalanul és bement a házba. Egy idô múlva visszatért. -- Tessék bejönni. Kazimir körülnézett az ismerôs házban. Hogy megváltozott minden, gondolta. Minden megváltozott. A bútorok kopottak voltak és öregek. Por és rendetlenség mindenütt. -- Tessék... -- mondta az asszony és kinyitott egy ajtót. Magas támlájú karosszékben egy ráncos arcú kopasz öregúr ült. Lötyögött rajta a ruha, ahogy sovány kezét feléje nyújtotta. -- Kedves, igazán kedves... -- motyogta egy vértelen öreg száj -- üljön le, kérem... oda, oda... jaj, tudja, mikor az ember megöregszik és egyedül marad, az élet már semmit sem ér, semmit. -- És Éva...? -- szakadt ki Kazimirból ijedten a kérdés. Az öregúr színtelen szemei döbbenve néztek rá. -- Nem tudja...? Szegény leányom... megölte volt magát... lent Görögországban... sok éve már annak... mikor is...? Tudja, az ember már nem méri az idôt sem, már az is csak telik és telik... minek is él az ilyen öregember még, nem igaz...? Nem tudta volna elmondani késôbb, hogy mirôl beszéltek még. Talán mondott egy-két konvencionális szót, de lehet, hogy azt sem. Mikor kijött a házból, úgy érezte, mintha maga is megöregedett volna hirtelen. Mintha valamit elvesztett volna, valamit, ami nem volt az övé, de mégis az övé volt, mert gondolni tudott reá, emlékezni. Mintha az egész múlt és az egész Rosengasse elsüllyedt volna valami feneketlen mélységbe és ô csak a régi emlékezések árnyképeit látná maga elôtt, a kertet, a házat, a begyöpösödött teniszpályát ott lent... de mindezt olyan valószínűtlen messzeségbôl, mintha valójában nem is létezett volna soha. Éva, gondolta görcsös rémülettel, Éva... aki valamikor itt a teniszpályán nyúlánk fiatal testtel szökött a fehér labda után... hogy ez az Éva... jaj, gondolta, jaj... az a szép, karcsú test ott a tengerparton... Valaki melléje lépett és megfogta a karját. Egy ijedt kis hangocska súgta: -- Történt valami...? Mintha akkor nyitotta volna ki a szemét, úgy nézett körül. Élesen, tisztán látott mindent. Az utcán állt. Az ismerôs utcán. Mellette egy asszony. Persze, Regina. A vízbefúlók mozdulatával markolta meg az asszony kezét és belekapaszkodott. -- Jöjjön -- lihegte -- jöjjön. Itt rettenetes. Szinte futott vele. A taxi még ott várt a sarkon. -- Park hotel -- mondta és a fogai hangosan összekoccantak a szavaknál. Reszketett. -- Az Istenért, mi történt? -- kérdezte az asszony és rémült szemekkel kutatta az arcát. Ránézett. -- Meghalt... -- hörögte -- érti? Nincs többé. Meghalt. És az arca borzalmas volt. Sápadt és borzalmas. A szálloda elôtt gépiesen fizette ki a kocsit. Az asszony búcsúzni akart. -- Nem -- mondta a festô és didergett -- ne hagyjon magamra... Szorosan fogta a kezét, úgy vitte föl az emeletre. Szinte menekült vele. A szobaajtót még betette maga mögött, aztán nekidôlt a hátával, mint aki utolsó erejébôl is kifogyott és üveges, merev szemekkel nézett a megrettent asszonyra. Néhány pillanatig így állt mozdulatlanul, aztán meg-megránduló ajkai szavakat formáltak és dadogva lökték bele a csöndbe: -- Meghalt... érti? Elrothadt... a húsa. Megették a férgek... a szemét... az ajkait... érti? Nincs többé, nincs... Aztán hirtelen megvonaglott az egész hatalmas test és mint egy szörnyű, megkínzott állati üvöltés, úgy szakadt föl belôle a zokogás. Regina az egész éjszakát ott töltötte mellette. Ez volt életének a nagy éjszakája. Régi kislány-álmainak megvalósulása, szűk kis hétköznapi asszonysorsának beteljesülése. Simogatta a haját, lecsókolhatta a könnyeit, hozzá simulhatott, vigasztaló szavakat suttoghatott a fülébe. Testét-lelkét odaadta volna, de érezte, hogy ennek a csodálatos, nagy, furcsa embernek egyik sem kell. Így hát csak a szívét adhatta, kis puha, alázatos szívét. Levetkôztette, ágyba fektette, dunyhákkal takarta be vacogó testét és virrasztott mellette szelíd, szomorú hűséggel. Reggel felé az idegláz megszűnt és Kazimir mély álomba merült. Mikor fölébredt, dél volt már szinte. Körülnézett és elsô pillanatban nem tudta, hogy hol van. Aztán lassan eszébe jutott minden. A Rosengasse, az öregember a karosszékben, Éva... Sokáig feküdt úgy mozdulatlanul, hanyatt és gondolkozott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy valaki volt még a szobában, egy kis szürke asszonyka. Regina, persze. Körülnézett, de a szoba üres volt. Érdekes, gondolta, itt hagyott. Persze, ura van. Géplakatos. És három gyermeke. S az ura keveset keres, mert beteg... Megfürdött, megborotválkozott és felöltözött. Lement az étterembe és jó étvággyal, sokat evett. Utána taxiba ült és volt lakásához hajtatott, a Kelmpnergassera. Reginát kereste. A házban nem ismerte senki. Végül akadt egy öregasszony a szomszédban, aki tudott arról, hogy valóban élt ott a házban sok évvel azelôtt egy leány, akit Reginának hívtak, de férjhez ment egy géplakatoshoz. Tudta a géplakatos nevét is és azt, hogy hol volt a lakásuk. Kazimir följegyezte a nevet és a címet, visszahajtatott a szállodába, összecsomagolta a holmiját és még aznap elhagyta Bécset. Másnap párizsi bankja útján átutaltatott egy hatalmas összeget Regina Müller asszony címére, Wien, Gänsestieg 24. Egy hét múlva az egész ügyre nem emlékezett többé. Nyugtalan hírek keringtek mindenütt, az emberek háborúról beszéltek. Néhány napot Párizsban töltött, aztán visszatért Varsóba. Az anyja virággal várta a repülôtéren. Úgy borultak egymás nyakába, mint a szerelmesek, akik évek óta nem találkoztak. Néhány hétre rá kitört a háború és a németek az oroszokkal együtt kettéosztották Lengyelországot. Az elsô zűrzavaros napokat ott vészelték át a lakásban. Beatrice kissé gyöngélkedett és Kazimir egész nap az ágya mellett ült, felolvasott neki vagy elbeszélgetett vele, vagy csak éppen ott ült és kinézett az ablakon. Az utcákon lövöldöztek, német páncélosok dübörögtek át és a házakban civilbe öltözött lengyel tisztek bujkáltak. Egy német ôrnagyot szállásoltak be hozzájuk. Száraz, sovány ember volt az ôrnagy, szögletes és pattogó hangú. Elsô perctôl kezdve éreztette mindenkivel, hogy ô német, a megszálló, az úr. Az elsô két hétben nem volt vele különösebb baj. Kitértek elôle, apró komiszkodásait igyekeztek nem észrevenni. A harmadik héten benyitott Kazimirhoz, a műterembe. Nem kopogott, csak benyitott. Kazimir a pamlagon hevert és olvasott. A német megállt a műterem közepén és szemei végigjárták a falakat. -- Egész rendes dolgok -- mondta keményen és katonásan -- mi, németek mindenkinél jobban értünk a művészethez, ezért különösen kitüntetésnek veheti, amit mondok. Hallottam, hogy ön portrékat is fest? Igaz? -- Igaz -- felelte Kazimir, anélkül, hogy letette volna kezébôl a könyvet. -- Akkor fessen le engem. Mikor kezd neki? Kazimir fölnézett a regénybôl, megnézte jól az ôrnagyot tetôtôl talpig. -- Magát nem festem le -- állapította meg nyugodtan. A német megütközve meredt rá. -- Nem? Miért nem? -- Mert én csak olyan modellt festek, aki nekem rokonszenves. -- És én talán nem vagyok önnek rokonszenves? Az ôrnagy hangja fenyegetô volt, de Kazimirt legkevésbé sem izgatta ez. -- Nem -- felelte nyugodtan, szinte közömbösen -- az olyan ember, aki nem kopog az ajtómon és nem köszön, amikor belép a szobámba, már elvbôl sem lehet rokonszenves. Az olyan okosan teszi, ha kimegy újra magától, mielôtt kidobom. Kazimirt másnap letartóztatták összeesküvésben való résztvétel címén. A börtönben csupa elôkelô lengyel urakkal került össze, akiknek minden bűnük az volt, hogy jó lengyel hazafiak maradtak akkor is, amikor Lengyelország már megszűnt. Beatrice asszony mindent elkövetett fia kiszabadítása érdekében. Még az ágyból is kikelt, bár öreg háziorvosa a legszigorúbban eltiltotta ettôl és kihallgatást kért a parancsnokló tábornoktól. Órák hosszat várakoztatták más asszonyokkal együtt a hideg kaszárnyafolyosón, de a kihallgatást mégsem kapta meg. Kapott helyette egy kétoldali tüdôgyulladást, mely ágyhoz szögezte megint. Néhány nap múlva komplikációk állottak be és rövid agónia után meghalt. Kazimirnak egy tizenkét éves lengyel suhanc súgta meg az anyja halálát, a rakodó pályaudvar sínei között. Ott dolgoztak a többi foglyokkal együtt. Az volt a feladatuk, hogy összelapátolják és eltalicskázzák azt a bűzlô emberi trágyát, amit a veszteglô német katonavonatok hagytak ott maguk után. Kazimir éppen egy ilyen talicskát tolt végig a sínek között, amikor a kis suhanc elsündörgött mellette és odasúgta: -- Lubovszki úr... azt izenik magának, hogy az anyja meghalt. Kazimir megtorpant. -- Mit mondasz? -- Az anyja meghalt... tegnap... egy doktor üzeni, a nevét elfelejtettem... -- Mit állsz ott! Tilos a beszéd! -- ordított a sínek végébôl egy ôr -- Mozgás tovább! A gyerek elszaladt. Kazimir mozdulatlanul állt, villámsújtottan. -- Hé, ember, mi lesz ott! -- ordított újra az ôr -- Fogd a talicskát, te lengyel! De Kazimir nem fogta meg a talicskát, hanem nehéz, ólmos léptekkel elindult az ôr felé. -- Mi a bajod? -- kérdezte az gorombán, amikor odaért hozzá. -- Meghalt az anyám -- mondta tompán a festô. -- Meghalt. Valami olyan mérhetetlen sötét fájdalom volt a hangjában, hogy az ôr megdöbbent tôle és lehajtotta a fejét. -- Az baj -- mondta halkan -- öreg volt már? Beteg? -- Meghalt -- ismételte a festô. -- Meghalt. Az anyám. -- És te? -- kérdezte egy idô múlva a német -- el akarsz menni a ravatalához? -- Igen. -- Az nehéz. Az nagyon nehéz. Szótlanul álltak, szemben egymással. -- Akkor lôjön agyon -- mondta Kazimir lassan és a szemében keserű elszántság sötétlett -- lôjön agyon, de én akkor is elmegyek... -- Ide figyelj -- súgta az ôr és óvatosan körülnézett -- ha ott a vagonok között el tudsz tűnni... de a felelôsség a tied... és este, számoláskor, itt kell légy megint... Aztán ott állt a ravatal mellett. A gyertyák égtek s Beatrice -- finom kis fehérhajú dáma -- aludt szelíden, még talán mosolygott is, néha úgy tűnt. Virág nem volt semmi, csak két zöld fenyôkoszorú. Egy az öreg orvostól, egy az öreg komornától. Kazimir ott állt az anyja fejénél, úgy, ahogy a munkából elszökött, piszkos ruhában, rossz szagú cipôben, állt és nézte a kicsi alvó mamikát és egyetlen tompa sajgás volt benne minden. És arra gondolt: meg kellene most halni vele együtt, vele együtt... Valaki egy széket tolt oda és ô leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenrôl, mindenkirôl, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért? Átszaladt a műterembe, behozott állványt, festéket, mindent. Az állványt odavitte közel, egészen közel a mamika fejéhez. A ravatal lábánál égô két gyertyát maga mögé állította és festeni kezdett. Hogy mennyi ideig dolgozott a képen, nem tudta. Néha nyílott az ajtó, valaki halkan bejött, aztán kiment megint. Egyszerre csak készen volt a kép. Mamika ott feküdt piros rózsák között, bársonyos pillájú lehunyt szemekkel, csillogó fekete hajjal, fiatalon, csodálatos fiatalon, szép szelíd mosolyával ívelt ajka körül és aludt. A régi mamika, az emlékek örök fiatal mamikája. Halált játszott, mosolygott, aludt. De csak játék volt az egész, semmi egyéb, csak játék. Ezt a képet késôbb egy német ezredes találta meg az üresen maradt Lubovszki-házban és hadizsákmányként Hamburgba vitte. Onnan öt év múlva egy angol százados ugyancsak hadizsákmányként tovább vitte Liverpoolba. Késôbb egy műgyűjtô vette meg árverésen négyezer font sterlingért. De errôl már Lubovszki Kazimir mind nem tudott. Ôt a temetésen fogták el, másnap. Hat géppisztolyos katonát küldtek ki érte egy altiszt vezetésével. Az altiszt akkor érkezett, amikor a koporsót leengedték a gödörbe. Megállította az embereit, tisztelgett a koporsó elôtt és várt. Megvárta, amíg Kazimir lehullatta a tátongó fekete mélységbe az elsô fagyott göröngyöt. Akkor mögéje lépett és megérintette a karját. -- Jöjjön. Jobb, ha most eljön... Kazimir ránézett. Meredten nézte egy ideig a német altiszt sápadt, sovány arcát, aztán tompán megkérdezte: -- Ugye... ô már nincs itt? Ez csak... egy koporsó, ugye? Az altiszt nyelt egyet, aztán bólintott. -- Nem -- mondta halkan -- ô nincs itt. Nem marad itt, egyedül a földben. Az anyák velünk jönnek, akárhova megyünk. Én tudom. Az én anyám is meghalt. Kazimir még egyszer lenézett a szürke gödörbe, szeme végigfutott a temetôn, a hólepte sírokon, a mozdulatlan fenyôkön, aztán sóhajtott, megfordult és szó nélkül megindult a katonák között. A pap a sír fejénél összetette a kezét, fölnézett az égre és úgy mondta: -- Uram, Te ezt nem akarhatod... És mégis úgy történt minden továbbra is, ahogy a pap szerint Isten nem akarhatta. Lubovszki Kazimirt elítélték szökés miatt. Hogy azelôtt még nem is volt elítélve semmiért, csak éppen fogva tartották, az nem érdekelte a hadbírákat. Tíz napi éheztetéssel egybekötött magánzárkát kapott, utána sok más lengyellel együtt marhavagonba rakták és elindították Németország felé. A határállomáson kiáltották a nevét. Az állomásfônök belsô szobájában egy fiatal hadnagy várta, rózsás arcú, kék szemű gyerek. -- Ön Lubovszki, a festô? -- Igen. A hadnagy tiszta gyerekszeme borzadva nézte végig a szakállas, toprongyos embert. -- Borzasztó -- mondta és megrázta a fejét. -- Tessék helyet foglalni. Parancsol egy cigarettát...? Aztán elmondta, hogy az átvételi listánál bukkant rá véletlenül a nevére. Hogy ô is festô, Münchenben tanult, késôbb átment Párizsba is, ott gyakran volt alkalma gyönyörködni a Lubovszki-festményekben. Különösen a ,,Shylock legyôzi Parist'' című kompozíciója volt nagy hatással rá. Búcsúzásnál azt mondta: -- Megpróbálok tenni valamit. Egy kis parasztudvara van anyámnak Bajorországban, talán sikerülni fog, hogy oda utalják ki... Sikerült. Két hetet töltött Drezda mellett egy gyűjtôtáborban és akkor vonatra tették újra, Bajorország felé. A kis parasztudvar, ahol a fiatal német festô anyja élt, Staubing mellett volt, egy domboldalon. Alatta alig két kilométernyire szegényes kis falu. Mögötte az erdô. Az egész udvar kicsike volt: egy fehérre meszelt épületbôl állt mindössze, melynek fele lakóház volt, fele istálló és padlás. A bejárattal szemben ott áll a csorgókút és a trágyadomb. Az ablakban virágcserepek voltak, az istállóban egy tehén és két ló. Valami tizenöt hold föld tartozott a házhoz, több nem. S egy darabka erdô. Az öregasszony -- egy sápadt, hajlott hátú, szemüveges anyóka -- nagy szeretettel fogadta Kazimirt. Már tudott arról, hogy jönni fog, a fia megírta. Csak bólogatott, amikor a rendôr és a Bürgermeister elmagyarázták, hogy ezt a lengyelt az állam küldi pótlásul a fia helyett, hogy legyen, aki a gazdaságban elvégezze a munkát. S hogy ha a lengyel engedetlennek, vagy restnek bizonyul, hát csak jöjjön és jelentse, mert majd ellátják a baját. Aztán mikor a hivatalos személyek elmentek, kedvesen kezet nyújtott Kazimirnak és felvitte egy kis emeleti szobába, ahol fia szokott volt lakni, amikor hazajött s ahol ettôl kezdve Kazimir szállása volt. A kis szobácska ablaka az erdôre nyílt, csönd és béke volt körülötte és Kazimir arra gondolt: milyen bolondok az emberek. Háborút csinálnak, mikor a világ tele van békességgel. Gyűlölködnek, amikor a világ tele van szeretettel. Bizony, bolondok az emberek. A házban egy leány is volt, egy erôs, egészséges, fejlett tizenhat éves leány, barna és kicsattanó. Ô járt a lovakkal, dolgozott reggeltôl estig, mint egy férfi. A fiatal német festô húga volt az a leány és Anninak hívták. Egyedül végzett mindent, mert az öregasszony beteges volt. Alig ötven éves, mégis hetvennek látszott legalább. Anni nagyokat nevetett eleinte Kazimir ügyetlenségén, ahogy az állatok körül mozgott, ahogy a baltát, vagy a fűrészt a kezébe vette. Ingerkedett vele, mint a hancúrozó utcakölyök, amelyik nem fér a bôrébe. Néhány hét alatt azonban belejött Kazimir is a földdel, fával és állattal való munkába, az arca újra kitelt, megbarnult, jókedve visszatért. Tetszett neki ez a nyers, félvad élet, ahol izmainak erejét kedve szerint használhatta. Nagyokat nevetett, széleseket kurjantott szántás közben a lovakra és úgy érezte magát, mintha paraszt lett volna örökké. Nyáron történt, szénagyűjtéskor, hogy a leány egy pillanatra átölelte a nyakát. Nem is szándékosan történt, csak véletlenül. A leány fent állt és rakta a szekeret. Kazimir pedig villával adogatta föl a szénát. Anni valahogy túlságosan a szélire lépett, a laza széna utánaengedett a súlyának, megcsúszott és zuhanni kezdett. Kazimir odaugrott és elkapta. A leány kezei önkéntelenül átölelték a nyakát és néhány pillanatig úgy tartották, szorosan. Kazimir érezte kezében a forró leánytestet, érezte a gömbölyű, erôs karok szorítását, arca odaért a fiatal mellek rugalmas halmaihoz, melyeket csak egy könnyű, fehér vászoning takart és valami könnyű szédülés járta át. Karjai megrándultak, mintha még erôsebben akarná magához szorítani a leányt. Aztán hirtelen elengedte. A leány még egy pillanatig ott csüngött a nyakán, kissé hátrafeszítette magát és csodálkozó szemmel nézett az arcába. Aztán leugrott a földre. -- Ügyetlen voltam -- mondta nevetve és elvörösödött. Kazimir elfordult és villájával gyűjteni kezdte tovább a szénát, mintha semmi sem történt volna. De ez a kis mozzanat azért valamiképpen mégis nyomot hagyott bennük. A leány attól kezdve elfogódottabb volt és nem is tréfálkozott vele annyit. Kazimir pedig rádöbbent arra, hogy szüksége van valakire. Egy társra. Egy nôre. Akinek a kezét megfoghassa, akinek a szemébe nézhessen, akit vad örömmel magához szoríthasson. Aztán elkövetkezett az aratás. Ez volt talán a legfárasztóbb munka, amit Kazimir valaha végzett. Derékig meztelenül a forró napon, reggeltôl estig. Ô kaszált, a leány gyűjtötte és kötötte a kévéket. Délben az öregasszony kihozta az ebédet, beült velük az árnyékba és megvárta, amíg ettek. Aztán elment megint és ôk újra magukra maradtak, kettesben a forró búzamezôvel, a nyárral s a munka ritmusában mozgó testük hajlékony erejével. A harmadik napon történt, este. Alkonyodáskor befejezték a munkát, hazamentek és megvacsoráztak. Közben besötétedett és késôbb feljött a hold. Szinte telihold volt. Kazimir kiállt az ajtóba, nézte az aranypárába burkolt világot és egy idô múlva hátraszólt a konyhába. -- Megyek és kaszálok még egy keveset. Most jó hűvös van. Inkább pihenek holnap délben. Leakasztotta a kaszát és megindult. A gyepút fűszálain csillogott a harmat. Az erdôszélen ôz riasztott. Tücskök ciripeltek a tarlókon s az érett gabonaföldek langyos jó szaga puhán lengett az éjszakában. Kazimir felállt. Halkan sercegett a penge, omlott puhán a rend. A hold arany szálakat szitált ezüstszitából s hűvös harmatszaga volt a csöndnek. Mikor az elsô rend végére ért, meglátta a leányt. Ott állt a gyepúton, a tábla szélén és nézte a holdat. Kazimir megfente a kaszát és visszament új rendet kezdeni. A leány még mindig ott állt. -- Kötözni akartam, de harmatos nagyon -- szólt oda halkan a férfihoz, amikor az elment mellette. Ahogy félig feléje fordulva beszélt, a hold megszépítette az arcát. Olyan volt, mint egy sejtelmes, tompa színekkel festett kép. Kazimir megállt és nézte: -- Így kell lefesselek -- mondta. A leány halkan, búgva nevetett és nem szólt semmit. Kazimir megrázkódott. -- Mért nem megy aludni -- kérdezte hirtelen, szinte durván. A leány ránézett. Néhány pillanatig nézte, aztán újra felnevetett. -- Nem tudom -- mondta halkan -- nem tudom, mi ez... azt hiszem, nagyon szeretlek... Másnap éjszaka nekikezdett a képnek. Telihold volt. A ház mögött, a búzatarlók szélében dolgozott. Az állvány mögé, egy fatönkre, kitette a lámpást, hogy jobban lássa a színeket. Anni pedig ott állt, fölemelt fejjel és álmodó szemekkel nézett a holdra. Mögötte sejteni lehetett az éjszaka csillogó párái között az erdôt és a hegyeket. Három éjszaka alatt elkészült a kép. Az öregasszony megnézte és bólogatva sóhajtott: -- Igen, igen. Ha hazajön a fiam, örvendeni fog. Ha hazajön... Két nap múlva a Bürgermeister hivatalos levelet hozott föl a tanyára. Az állt a levélben, hogy a német hadsereg egyik hadnagya hôsi halált halt Hitlerért. Az öregasszony nem sírt, nem jajveszékelt, még csak nem is átkozta azokat, akik háborúba vitték a fiát. Csak lehorgasztotta a fejét és ült mozdulatlanul, órákon át. Ha beszéltek hozzá csak bólogatott, de nem nézett föl. Aztán lefeküdt az ágyba és azt mondta: -- Most én is meghalok. És három hétre rá meghalt valóban. Az az öt év, amit Kazimir Annival kettesben a tanyán eltöltött, életének legbékésebb és legnyugodalmasabb korszaka volt. Bár köröskörül dúlt a háború, a gyűlölet és az emberi gonoszság pusztulást pusztulásra, nyomort nyomorra halmozott: onnan a tanyáról nézve mindez messze volt. Úgy élt mint egy paraszt: hajnalban kelt, korán feküdt. Tenyere megkérgesedett, arca megbarnult, robusztus volt és egészséges. Nagyokat nevetett és játszva kapta vállára a gabonás zsákokat. A szerelem közte és Anni között nyílt volt, tiszta és egészséges. Házasságra egyikük sem gondolt, ahhoz túlságosan kalandosak voltak az idôk. Az emberek máról holnapra éltek, a háború törölt szokásokat és konvenciót, senki sem törôdött a mások erkölcseivel. Azonkívül a korkülönbség is nagy volt közöttük, ezt érezték mind a ketten. A Kazimir sötét haja ôszülni kezdett már. Néha festett is: egy-egy tájképet, vagy Annit, amint a patakban fürdött. Vagy ahogy a szénát gereblyélte, vagy etette a tyúkokat az udvaron. Ezek a képek mind ottmaradtak a tanyán, amikor Kazimir elment. Nászajándéknak hagyta ott. Késôbb egy amerikai műgyűjtô vette meg valamennyit, elég olcsón: az árukból egy kaszálógép, egy új szekérszín és egy kisborjas tehén került a tanyára. A fiatalember, aki Annit feleségül vette, sziléziai menekült volt és 1945 tavaszán került a házba, mint cseléd. Vörös képű, nagy csontú, szôke germán. Abból a békés, jó szándékú fajtából való, amelyik a szorgalmas gazdákat és a tisztességes mesterembereket adja. Kazimir már az elsô hónapban észrevette, hogy Anni szívesen eltréfálgat Paullal és eltűnôdött a dolgon. Rájött, hogy tulajdonképpen azok ketten jobban összeillenek s hogy ô, az öreg legény már mehetne is tovább. Staubing vidéke amerikai megszállás alá került, ô nem volt többé kényszermunkás, hanem DP és nem volt akadálya annak, hogy elmenjen. Egy este, amikor az istállóba belépett, meghallotta Paul hangját hátul a takarmánykamrában. Fojtottan beszélt és így nem értette meg a szavát, csak egyetlen szó ütötte meg a fülét: ,,a lengyel...'' Egy pillanatig ott állt az ajtóban, aztán szándékosan zajt okozva lépett be. A beszéd abbamaradt. Egy idô múlva Anni jött ki a takarmánykamrából és kosárban hozta a lovak abrakját. Az arca piros volt és lopva Kazimirt figyelte. Tette magát, hogy nem vett észre semmit. De másnap reggel, fejés után, ezt mondta Anninak. Egész váratlanul. -- Ez a Paul ügyes és szorgalmas ember. Tulajdonképpen feleségül mehetnél hozzá, kicsi Anni. A leány elvörösödve nézett rá és nem szólt semmit. Délután felelt csak, amikor újra egyedül maradtak egy percre a csűr mögött. -- Nem leszel szomorú, ha én...? Kazimir erôltetve fölnevetett és magához húzta a leányt. -- Nem, kicsi Anni, nem leszek nagyon szomorú. Talán egy kicsit. De öregemberek már szomorkodhatnak is néha. Nem árt meg nekik. A leány könnyes szemmel csókolta meg és a következô héten megtartották az eljegyzést Paullal. Az esküvôt már nem várta meg. Vonatra ült, felutazott Münchenbe és jelentkezett a DP-táborban. Ez történt 1946 tavaszán. Elôször arra gondolt, hogy visszatér Varsóba. De aztán a Lengyelországból érkezô hírek mind jobban elkedvetlenítették. Megpróbált Párizsba jutni, de nem kapott útlevelet. Az élet hihetetlenül megnehezült a háború óta, jóformán nem is tudott eligazodni benne, ô, aki a háború elôtt tetszése szerint kószálta végig Európát és mindenütt otthont talált benne: most egyszerre idegen lett. Mindenütt és mindenki számára idegen. Bárhova ment, ellenségesen fogadták, mintha embert ölt volna s legellenségesebbek éppen azok voltak, akik megszokott életébôl kirángatták, akik vagyonát elvették és rabszolgát csináltak belôle: maguk a németek. Lenézéssel kezelték lengyel volta miatt és gyűlölettel néztek reá, mintha csak szándékosan jött volna Németországba, hogy elegye elôlük az ételt és elszívja elôlük a levegôt. Megpróbált hozzájutni Párizsban maradt vagyonához, de kiderült, hogy zárolták. Mert idegen. Mindenütt ez a szó: idegen, ô, aki még néhány évvel azelôtt minden országban otthon volt, most egyszerre idegen lett mindenki számára. A DP-tábor életét sem bírta két hónapnál tovább. A szennyet, a gorombaságot, az apró öncsinálta tisztviselôcskék kényuraskodását. Megfestett néhány képet s elvitte a júniusi tárlat rendezôségének. Ott nagyon udvariasan bántak vele, de sajnálkozva jelentették ki, hogy a tárlaton csak német festôk képei szerepelhetnek. Mért nem megy az amerikaiakhoz? -- kérdezték -- ma az idegenek az urak Németországban. Az elsô amerikai, akihez bejutott -- egy captain -- le sem vette lábát az asztalról, amikor bekopogott hozzá. -- He? -- fordult oda a köszönésre és tovább rágta a rágógumit, mint egy kérôdzô ökör. Kazimirnak kimondottan egy kérôdzô ökör jutott az eszébe és majdnem ránevetett az amerikaira, azonban gyorsan összeszedte magát, mert kellett már nagyon a pénz. Kicsomagolta a képet, amit magával hozott és megmutatta. Egy sötét színekben készült kompozíció volt: egy asszony, rongyos, tépett estélyi ruhában, mezítláb megy az országúton, batyuval a hátán és kézen fogva vezet egy gyermeket. Körülötte hideg szürkeség, sár, házromok, gépkocsironcs, kietlen, elpusztított világ. Az amerikai nézte a képet, aztán azt mondta: -- He! Maga festô? -- Igen -- felelte Kazimir. -- Tud-e festeni egy levelezôlapot, melyen két galamb csókolódzik és alattuk virágokból van kirakva ez a név, hogy Ellen? Kazimir megnézte a captaint, megnézte jól a lábait az asztalon, a képet újra gondosan becsomagolta, fejébe nyomta a kalapját, és azt mondta: -- Nem, azt én nem tudom megcsinálni. Ahhoz hiányzik belôlem a kultúra. Ellenben tudnék csinálni egy másikat, amelyiken egy rágógumit kérôdzô ökör kihugyozza Európa térképére a maga nevét! Ezt azután hazaküldheti nyugodtan. Az amerikai kiköpte a rágógumit, leszedte a lábait az asztalról, fölállt és elkezdte feltűrni az inge ujját. Kazimir rávillogtatta a fogait és ô is feltűrte az inge ujját. Fél perc múlva az amerikai feküdt. Kazimir várta a letartóztatást, de nem az történt. Az amerikai százados föltápászkodott a földrôl, megdörzsölte az állát, majd vigyorogva odalépett hozzá és megveregette a vállát. -- Okay, old boy. Éppen keresünk egy boksz-trainert a garnison számára. Nem vállalná el ezt az állást? Elvállalta. Teljes ellátást kapott az amerikai tiszti étkezdén és naponta negyven cigarettát. Húszat elszívott belôle, húszat eladott feketén és így pénzben sem volt hiány. Bár pénzzel nem sokat lehetett kezdeni még akkor Németországban. Két hónapig dögönyöztette magát az amerikai tisztekkel. Vidám, derék fiúk voltak, probléma nélküliek és egészségesek. Egészen megkedvelte ôket. Magukkal vitték kirándulásaikra, pajtásként kezelték, nem is volt velük semmi baj, csak... Csak éppen néha eszébe jutott Lubovszki Kazimirnak a múlt. Amirôl ezek a fiúk nem tudhattak semmit. Ôk csak a romokat látták, a kopott, leszegényedett embereket az utcán, akik sietve ugrottak oda, ha valamelyikük unottan eldobott egy félig elszívott cigarettát, csak a sápadt, sovány arcokat látták és a nyomorúságot és azt mondták: ez Európa. De Kazimir tudta, hogy van egy másik Európa is, amit nem lehetett sem bombákkal elpusztítani, sem kiéheztetni és hogy ez az Európa él tovább valahol. Múzeumokban és eldugott padlásokon, pincelakásokban és sápadt emberroncsok homloka mögött és hogy ez az Európa azt jelenti, hogy ô, Lubovszki Kazimir, nem csupán izomrostokból áll, melynek értéke az ütések erején múlik, hanem egyébbôl is. Képekbôl, amiket megfestett és képekbôl, amiket még nem festett meg, de amelyek ott nyugtalankodnak benne valahol a gondolatai mögött és nem engedik, hogy maradéktalanul elégedett lehessen ezek között a barátságos, vidám fiúk között, akik a barbár jó szándékú tudatlanságával járkálnak egy ezer esztendôs kultúra romjai között, akár a gyerekek. A második hónap végén történt, hogy egy este az étkezdében egy ôsz hajú úr lépett oda hozzá ezredesi egyenruhában. -- Ha jól hallottam, magát Lubovszkinak hívják? -- kérdezte az ezredes. -- Igen. -- Rokona önnek a festô Lubovszki? -- Valamennyire -- felelte Kazimir mosolyogva. -- Én magam vagyok az. Az ezredes csodálkozva nézett rá. -- Ön? Azt mondták nekem, hogy ön bokszedzô? -- Most igen. Azelôtt festô voltam. Ez a gyôztes háború eredménye. Kissé gúnyosan mondta ezt, és az ezredes összeráncolta a homlokát. -- Maga festette azokat a képeket Párizsban? -- kérdezte gyanakodva. -- A maga felesége volt Madelaine Julliot? Kazimir bólintott. -- Hihetetlen -- csóválta a fejét az ezredes -- és most már nem fest? -- Egyelôre az izmaimra van szükség csak -- felelte mosolyogva, de a mosolya keserű volt. Az ezredes karon fogta és elvitte egy félreesô asztalhoz. -- Én Roger Hill vagyok -- mondta -- műkereskedô New Yorkban. Szeretnék néhány képet venni magától. Vannak képei? -- Van néhány -- felelte a festô -- a szobámban a szekrény mögött. Mondom, a honfitársait nem a művészet érdekli, hanem a boksz. A műkereskedô megvakarta a fejét és mosolygott. -- Jó fiúk -- mondta -- de nem szabad túlságosan komolyan vegye ôket. Amerika más világ, ott a fogkefe, a vízvezeték és a villany jelenti a kultúrát. Ma még. Gondoljon arra, hogy ezeknek a fiúknak a nagyapja még pionír volt talán a vadnyugaton. A kultúrához idô kell és nyugalom. Ebbôl a kettôbôl pedig egyelôre kevés van nálunk. Olyan gyorsan fejlôdik a civilizáció, hogy nem jutunk lélegzethez tôle. De azért nálunk is vannak emberek, akik értenek valamit a művészethez. Mikor láthatom a képeit? -- Akár ma este. Itt lakom a közelben. A műkereskedô-ezredes még aznap este megvette a képeket. Mind a hatot. Nem kicsinyeskedett. Ötszáz dollárt fizetett darabjáért. Ez Németországban valóságos vagyon volt akkor. Kazimir egy félig romba dôlt házban lakott akkor, ahol az amerikai megszálló erôk segítségével kapott nagy nehezen egy szobát, miután a DP-tábort elhagyta. -- Nem magának való hely ez -- mondta az ezredes -- nem lenne kedve kijönni Amerikába? -- Nem -- felelte Kazimir határozottan. -- S miért nem? -- Mert európai vagyok. Az amerikai megrázta a fejét. -- Ezek a fogalmak már elavultak, kedves Lubovszki. Ma már csak emberek vannak... -- Igen, de vannak ilyen emberek és vannak olyan emberek -- vetette közbe a festô -- és én ezekhez az emberekhez tartozom, ennyi az egész. -- Talán olyan jó dolga van önnek itt Németországban? -- A németeknek sincs jó dolguk. -- Talán annyira megbecsülik önt? Vagy a franciák hívják vissza Párizsba? Vagy a lengyelek szobrot akarnak állítani magának? -- A honfitársaim nem akarnak szobrot állítani, a franciák se hívnak vissza és a németek se becsülnek meg. Sôt. Azonban mégis hozzájuk tartozom. A lengyelekhez, a franciákhoz, a németekhez. Egyszerűen európai vagyok és kész. Roger Hill csóválta a fejét. Búcsúzásnál azt mondta: -- Ha bármikor is meggondolná magát, én szívesen állok rendelkezésére. Itt a címem. És addig is vevô vagyok minden ezentúl készülô festményére. Lubovszki Kazimir másnap elbúcsúzott a vidám fiatal tisztektôl és elköltözött az összebombázott bajor fôvárosból. Dollárjai segítségével Mittenwaldban talált magának egy megfelelô lakást, bent az Alpok között, egy fából épült kis vadászházban. Félórányira lakott a várostól, fent egy hegyoldalban. Az ablakból végig lehetett látni a hegyeken, a levegônek fenyôszaga volt és valamivel lentebb egy zöld vizű hegyi patak harsogott. A ház egy német tábornoké volt, aki francia hadifogságban várta a szabadulást. Felesége, anyósa és négy nagyobbacska gyermeke élt fent a házban, ôk adták bérbe Kazimirnak az egyik nagy szobát, ami műteremnek is megfelelt. Úgy egyezett meg velük, hogy a fôzést is ôk vállalják. Nagy szegénységben élt a két asszony a négy gyerekkel és Kazimir látta el ôket feketén szerzett zsírral, hússal, liszttel és mindenféle amerikai holmival. Roger Hill továbbra is fenntartotta vele az összeköttetést és mikor egy év múlva visszautazott New Yorkba, tizennégy Lubovszki-festményt vitt magával. A képekbôl odaát kiállítást rendezett és a sajtókritikákat levélben elküldte Mittenwaldba. A tengerentúli siker hatása hamarosan jelentkezett Németországban is. Német festôk, műkritikusok és képkereskedôk rájöttek, hogy Lubovszki Kazimir ott él közöttük és siettek kihasználni ezt a felfedezést. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban Lubovszki kijelentette, hogy ô már idestova hét éve él Németországban s ha ezalatt a hét év alatt nem volt szükségük rá, ne legyen ezután se. A derék urak elôször elcsodálkoztak s mikor látták, hogy a festô valóban nem akar képet eladni nekik, sem részt venni a kiállításokon, meg is sértôdtek. Arról természetesen hallgattak, hogy egy évvel azelôtt még ôk nem akartak tudni a ,,lengyel''-rôl. Lubovszki Kazimir gondtalanul élt két és fél évig a tábornok családjával. Ekkor egy napon hivatalos levelet kapott Münchenbôl, egy IRO nevű intézménytôl, hogy saját érdekében haladéktalanul jelenjen meg itt és itt, ebben és ebben az irodában. Fogalma sem volt, hogy mi az az IRO. De azért vonatra ült és elment. Azzal kezdôdött, hogy három órát kellett várakozzék egy sötét folyosón sok más emberrel együtt. Voltak ott lettek, ukránok, lengyelek, magyarok, mindenféle nemzetiség vegyesen. Itt tudta meg, hogy az IRO egy jótékonysági intézmény, melyet az Egyesült Nemzetek hívtak életre azzal a feladattal, hogy gondozza a hontalanokat. Végre három órai várakozás után beléphetett egy irodába. Egy barátságtalan hölgy följegyezte az adatait, kérdéseket intézett hozzá és úgy viselkedett egészen, mintha nem ôk hívták volna oda, hanem magától tolakodott volna a nyakukra. -- Most hazamehet -- mondta végül is a hölgy, amikor kitöltötték az összes kérdôívet -- majd hívatni fogjuk újra. Hat hét múlva valóban újra behívták. Most már egy másik irodába kellett menni, ahol a változatosság okáért egy fiatalember uralkodott. Még a köszönését sem fogadta, amikor belépett hozzá. Föl se nézett papirosaiból. Jó öt perce álldogált már elôtte, míg végre fölemelte a fejét és ellenségesen végignézett rajta. -- A neve? Megmondta a nevét. A fiatalember lapozgatott az iratok között. -- Aha -- mondotta olyan hangon, ahogy a tanító szokott a rossz gyerekekkel beszélni --, maga kollaborált a németekkel? Kazimir csodálkozva nézett reá. -- Tessék? -- Az áll itt, hogy maga kollaborált a németekkel -- ismételte a fiatalember haragosan -- festményeivel szolgálta az antiszemita propagandát és a nácizmust! -- Hülyeség! -- felelte Kazimir és elnevette magát. -- Ki írta oda ezt a marhaságot? A fiatalember elvörösödve pattant föl. -- Kikérem magamnak! Miféle hang ez?! Vegye tudomásul, hogy a fölvételét az IRO kötelékébe visszautasítjuk! Maga háborús bűnös! Ez már Kazimirnak is sok volt. Ô is elvörösödött. Homlokán kidagadt egy ér. Elôrehajolt az asztal fölött. -- Ide figyeljen, maga kis taknyos fickó -- mondta lassan, erôltetett nyugalommal -- velem ne kiabáljon, mert kiabálni én is tudok. Azt mondja meg, hogy ki találta ki ezt a hazugságot? A fiatal írnok rikácsolni kezdett. -- Sértegetni mer? Sértegetni? Takarodjon innen! Kazimir ökle lecsapott az asztalra. Egy tintatartó fölborult, néhány ceruza leesett a padlóra, az iratok össze-vissza szökdöstek. Az írnok elsápadva ugrott föl és hátrált a falhoz. Lubovszki arca félelmetes volt. Ebben a pillanatban kinyílt a belsô szoba ajtaja. -- Miféle zaj ez itt? -- kérdezte egy kellemetlen hang, mely valamiképpen ismerôs volt. Kazimir az ajtóra nézett. Egy püffedt arcú, alacsony, kövér ember állt ott. Azonnal megismerte: Pohrisch Gottfried volt, a sün. Az írnok felháborodva kiabált valamit, de Kazimir nem hallott belôle egy szót sem. Ô csak azt az embert látta, ott az ajtóban. A sünt. Aki Évát elvette tôle. Shylockot. Forró vérhullám lepte el a fejét. Köd borult a szemére és a ködben nem látott mást, csak azt az embert. Aki Évát megölte. Évát. És lassan megindult feléje. Lassan. Súlyosan. Mint aki a végzetet viszi a vállain. Az ember ott az ajtóban mozdulatlanul állt és rémültre nyitott szemekkel nézte ôt. A szája megnyílt, valamit mondani akart, de csak értelmetlen dadogás lett belôle. -- Kérlek... Kazimir... örvendek... De akkor már ott állt elôtte. -- Éva...! -- sziszegte bele az undorító, püffedt arcba és még egyszer: -- Éva...! -- Aztán a keze meglendült. Mire az összefutott tisztviselôknek és rendôröknek sikerült kiszedni a kezei közül a Screening Officert, már alig volt élet benne. Kórházba kellett szállítani. Kazimirt azonnal letartóztatták. Nem is védekezett. Nem védekezett az amerikai hadbírák elôtt sem. Ha azt kérdezték tôle, hogy miért akarta Pohrisch Gottfriedet megölni, csak annyit felelt rá: -- Mert megérdemelte. Sajnálom, hogy nem sikerült. Két évi börtönre ítélték. A börtönben vásznat és festôszereket kért. A social service egy érzô szívű tisztviselôjének, aki a börtönöket látogatta, sikerült nagy nehezen kijárnia, hogy megkaphassa ezeket. Ott a börtönben festette meg Lubovszki Kazimir utolsó nagy képét: ,,Európa pusztulása''. A kompozíció középpontjában egy beesett arcú, sápadt asszony állt, tépett fehér ruhában, mellén összetett kezekkel, mint a holtak. Nagy kék szemeivel valahova fölnézett a messze magasságba. Ez az alak volt az egyetlen világító folt a képen. A többi mind sötét, kékesfekete és penészzöld színek keveréke: börtönrács, romfalak, tátongó üregek és vigyorgó, püffedt démon-arcok. A nôalak a halott Éva volt s a démonok többféle változatban Pohrisch Gottfriedre emlékeztettek. Ezt a képet egy fiatal amerikai újságíró vitte el magával, akit egy napon végigvezettek a börtönökön. Sokáig nézte összevont szemöldökkel a börtönfolyosó homályos világításánál a különös festményt, aztán megkérdezte, hogy mibe kerül. Kazimir vállat vont. -- Nincs ára -- mondta egykedvűen --, mint ahogy az életet nem lehet pénzzel megfizetni, éppen úgy nem lehet a halált sem. Ha akarja, elviheti. Az újságíró figyelmesen megnézte a különös rabot, néhány kérdést intézett hozzá és jegyzeteket készített a noteszében. -- Elviszem -- mondta -- ha megengedi, kiállítom Amerikában. Miért van megbüntetve egyébként? Kazimir a képre mutatott. -- Mert Európa elpusztult -- felelte és visszament a cellájába. Néhány hét múlva egy öreg papot engedtek be hozzá. A pap leült melléje a kemény deszkapriccsre és sokáig ült ott szótlanul. Aztán hirtelen megkérdezte: -- Hisz Istenben? -- Nem -- felelte a fogoly. -- S miért nem? -- Mert Európa elpusztult. A pap hallgatott. -- Ismertem egy öreg halászt -- kezdte el egy idô múlva --, aki szintén nem hitt Istenben. De egyszer hat gyermek megmagyarázhatatlan módon megmenekült a haláltól és attól kezdve szeretett volna hinni. Azok a gyerekek egy csónakban voltak és egy vízesés fölött megállt velük a csónak, pontosan abban a pillanatban, amikor le kellett volna zuhanjon velük a mélybe. Ismerôs ez a kép? Kazimir elgondolkozva nézett rá. -- Mondja csak. -- Egy nap az öreg halász ugyancsak beült egy csónakba és hagyta, hogy a víz a mélység felé sodorja -- folytatta a pap. -- És azt mondta: ha van Isten, akkor az én csónakom nem állhat meg ott, ahol a gyerekeké megállt, mert nekem nincs már semmi keresnivalóm ezen a földön. És a csónak valóban nem akadt meg, hanem alázuhant az öreg halásszal együtt. Érti ezt? -- Azt hiszem, értem -- mondotta lassan -- az öregnek igaza volt. Ez az egyetlen amit még tenni lehet. Az öreg pap másnap újra eljött. -- Mondja, nem lenne kedve Amerikába jönni? -- kérdezte minden bevezetés nélkül -- Én azt hiszem, magának még nagy művészi feladatai lennének ott. Kazimir csodálkozva nézett reá, aztán megrázta a fejét. -- Nekem már nem lehet semmiféle feladatom, mert Európa meghalt. -- Miért gondolja, hogy Európa meghalt? -- kérdezte a pap. -- Nézzen körül -- felelte a fogoly. -- A gonosztevôk szabadon garázdálkodnak, a tisztességesek pedig meghaltak, vagy a börtönben penészednek, vagy az utak szélén koldulnak. Shylock legyôzte Parist. Egyébként megfestettem én ezt már egyszer, régen, de nem figyeltek fel rá az emberek. Pedig akkor még nem lett volna késô. Az öreg pap hallgatott egy ideig, aztán sóhajtott. -- Mondja... miért haragszik tulajdonképpen Pohrisch Gottfriedre? Ezt nem egészen értem... Kazimir arca megrándult. Keményen felelte. -- Nem haragszom rá. Gyűlölöm. Nem azért, mert háborús bűnösnek hazudott abban a semmirevaló, kis irodában, ne higgye. Még csak azért sem, mert megölte Évát. Gyűlölöm, mert van. S mert ô és a hozzá hasonlók megölték Európát. A pap elgondolkozva nézett maga elé, a börtöncella kôpadlójára. -- Mit gondol -- kérdezte hirtelen -- miért kellett annak a csónaknak megállni ott a mélység fölött? Miféle feladatot kellett elvégezzenek maguk hatan? A festô vállat vont. -- Mit tudom én. Nem is érdekel. Ki tudhatja, hogy mi az emberek feladata ezen a földön? Ha az ember megnézi, hogy mit művelnek... Talán maga az élet a feladat, egyedül -- tette hozzá késôbb -- ahogy az ember él. Amit él. Ezt nem lehet tudni. Nem is érdekel. -- És ha azt mondanám, hogy tegyen egy próbát maga is, mint az az öreg halász? Hogy üljön bele a csónakba és engedje, hogy sodorja a víz...? Kazimir ránézett és elmosolyodott, furcsán és szomorúan. -- Úgy gondolja, hogy ha átjutok Amerikába, akkor van még feladatom? Annak ellenére, hogy Európa meghalt? Nem hiszem. De megpróbálhatjuk! Hogy az öreg pap csinálta-e, vagy sem, azt nem tudta meg soha. De néhány hónap múlva kiengedték a börtönbôl. Jó magaviseletére való tekintettel, mondták. De egyesek szerint annak az újságírónak is szerepe volt a dologban, aki annak idején a képet elvitte. Állítólag néhány nagyobb amerikai lapban megszellôztette a dolgot, hogy egyik legtehetségesebb európai festôművész az amerikai megszállók börtönében sínylôdik, mert megpofozott egy embert, aki azt feltétlenül megérdemelte. S hogy a kép, amit elvitt, nagy feltűnést keltett odaát. Elég az hozzá, hogy kiszabadult, sôt lakást is utaltak ki neki Stuttgartban és portrémegrendeléseket is kapott magas állású amerikai uraktól. Titkos jóakarók néhány hónap alatt megszerezték számára az útlevelet is és a kiutazási vízumot. Egy napon -- 1950. június 13-ika volt -- egy vidám amerikai kapitány elvitte kocsiján az állomásra, ahova éppen akkor futott be München felôl a brémai gyors. -- Érezze jól magát Amerikában -- mondta búcsúzóul a kapitány és Kazimir barátságosan visszanevetett rá. -- Okay, captain! Mikor lábát a vonat lépcsôjére tette, egy pillanatra egészen furcsa volt, az öreg halász jutott az eszébe, akirôl a pap beszélt. Ô is így lökhette el a parttól a csónakját -- gondolta Kazimir és szeme még egyszer, búcsúzkodva körüljárta az újra épült pályaudvart. Lássuk hát - - gondolta a következô pillanatban és egy vidám, gondtalan, kalandba induló mozdulattal belökte a kocsi ajtaját. Az elsô fülkében sokan ültek. A másodikban csak hárman: egy szerelmes pár és egy sovány öregasszony. Kazimir kinyitotta az ajtót. -- Van még szabad hely? -- kérdezte. A sovány öregasszony haragosan mérte végig és közelebb húzta az ülésre helyezett kézitáskáját. A fiatal pár egyszerre mondta, mint egy beszélôkórus: -- Igen! Még három hely szabad! Táskáját föltette a hálóba és leült az öregasszony oldalára, az ajtó melletti sarokülésre. A szigorú, sovány öreg hölgy egy könyvet tartott a térdén, de nem sokat olvashatott belôle, mert minduntalan fölnézett abból és megbotránkozott pillantásokat lövellt a szerelmesek felé. Azok újra elmerültek egymásba. Látszólag kinéztek az ablakon, csak éppen a kezük ért össze, de Kazimir érezte, hogy semmit sem látnak a világból, csak egymást. ,,Az életben az egyetlen természetes állapot a szerelem'' gondolta irigyen ,,minden egyéb mesterkélt és csak a világ rontására szolgál. Egyedül a szerelmesek nem rontanak semmit a világon.'' Aztán sóhajtott és ô is kinézett az ablakon. Kint napfény ragyogtatta egy templom tornyán az aranykeresztet és a kék égbolton fehér cukorhab- felhôk úsztak. Valahol egy harmonikán régi valcert játszott egy szomorú ember s a hang vergôdve veszett el idônként a pályaudvar zsivajában. ,,Búcsúzom Európától'' gondolta és a szeme megforrósodott ettôl a gondolattól. Aztán egy alig észrevehetô kis zökkenést érzett... és a vonat lassan megindult vele az ismeretlen felé. Egy ideig még ide-oda cikáztak a gondolatai: régi utazások emlékei keltek életre egy-egy pillanatra, eleven képek a múltból, Párizs, Bécs, Velence, Madrid, Varsó, Budapest... képek, melyek valamikor színesek voltak és elevenek, de most már hiányzott belôlük a valóság ereje, mintha valami halvány ködfátyol takarta volna be ôket, amit az idô szôtt reájuk és az elmúlás. Majd lassan leragadtak a szemei és a kerekek egyhangú csattogása lehúzta magával egy puha, sötét mélységbe, mely jó volt és vigasztaló, mint maga a halál. ======================================================================== V. A bankár Zsidónak lenni annyit jelent, mint mindég egy lépéssel hátrább lenni, de mindig egy arasszal több is lenni, mint más. ,,Zsidónak lenni nehéz, de szép.'' Ezzel a mondattal vigasztalta Pohrisch papa a fiát, valahányszor sírva jött haza az iskolából. A kis Gottfried mindebbôl csak egyet értett meg. Hogy zsidónak lenni rossz. A többi gyerek lökdösi, hátba vágja, nyelvet ölt reá és utána kiabálja az utcán, hogy ,,büdös zsidó!'' Vagy hogy ,,ergerberger zsidberger, minden zsidó gazember!'' Gottfried nem volt gazember és ezért igazságtalannak érezte a gyerekek viselkedését. Lassan megérlelôdött benne a tudat, hogy a világ igazságtalanságokból áll. Késôbb megtanulta két részre osztani a világot. Zsidó részre és nemzsidó részre. A zsidó rész olyan volt benne, mint egy unalmas, de biztos családi kör. Ide tartoztak a szülei, ide tartoztak azok a bácsik és nénik, akik hozzájuk jártak, ide tartozott a fűszeres a Rosengasse sarkán s az a rongyos koldus a körút elején, akinek mindig adni kellett valamit, valahányszor elment mellette. Ide tartozott néhány gyerek az iskolában, a Rosenbaum, a Mendel, a Daskievits, és a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól, vagy unja ostoba locsogásukat. Itt egyszerűen nem azon múlt a dolog, hogy szereti-e ôket, vagy nem, hanem hogy zsidók. Ezen a körön kívül aztán volt a másik világ, a többi emberé. A nagy, szép, az ellenséges, az érthetetlen és vonzó világ. Ahol már szabad volt különbséget tenni: ezt szeretem, ezt nem. És a legkényelmesebb az volt benne, hogy akit szeretett az ember, azt sem kellett segíteni, ha éppen úgy adódott. Az ember lehetett önzô, hálátlan, még áruló is lehetett. Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévô boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az ,,nem közülünk való''. Ez a közülünk valóság és nem közülünk valóság isteni törvény volt, minden egyéb törvény alapja. Annyira magasan álló törvény, hogy nem is esett szó róla, mint ahogy nem esik szó arról, ami magától értetôdôen természetes. És mégis az volt a különös, hogy az a másik, az a kívül álló idegen és ellenséges világ vonzóbb volt sokkal. Már az elsô iskolaévben észrevette ezt. A többi gyerek vidámabb, kötetlenebb, felelôtlenebb volt, mint az a néhány, aki a közülünk valóság törvénye alapján melléje tartozott. Ezek mindég egy kicsit behúzott nyakúak voltak. Csínyek elkövetésére túl óvatosak, ijedtek és koravének. Hiányzott belôlük az a túláradó féktelenség, ami a többi gyerekek játékát olyan lármássá és szabaddá tette. És Gottfried érezte, hogy belôle is hiányzik ez és ezért mérhetetlenül irigyelte azokat, akikben megvolt ez a felelôtlen féktelenség, akikben meglehetett, mivel egy másik világhoz tartoztak, ahol embernek lenni nemcsak, hogy nem nehéz, de szebb is. Azonban látnia kellett, hogy a felnôttek világában is ugyanígy volt. Míg a szomszédos Kunczler-villa kertjében vidám, lármás élet folyt, illatos nénik, szürke cilinderes bácsik jöttek és mentek -- bár Pohrisch-papa szerint ezek a Kunczlerék nem is állottak valami jól -- addig náluk otthon minden egészen más volt. Hozzájuk soha nem jöttek vidám emberek, akik ráértek volna órák hosszat tréfálkozni. Hozzájuk kopott kabátos, nagytáskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szôrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngô pajeszük volt és minden, amirôl beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz. Ha ilyen emberek voltak a házban, nem volt szabad zavarni apát. ,,Apa pénzt csinál'' mondta ilyenkor Pohrisch-mama letompított hangon és tisztelettel nézett a kopott ajtóra, mely mögül a pusmogás hallatszott. Eleinte azt hitte ilyenkor, hogy apa s azok a bácsik valami titokzatos művelettel valóban a pénzt csinálják, azokat az érc- vagy papírdarabokat, amikért vásárolni lehet a boltokban. De aztán megtanulta, hogy a pénzcsinálás valami egészen más. Valami izgatóan érdekes játék. Mint amikor ô például elvisz az iskolába egy tarka üveggolyót és azt elcseréli egy zsebkésre és a zsebkést eladja Kunczlerék kocsisának egy háznyúl fiókáért. Késôbb a mama elmagyarázta neki, hogy a papa bankár. S ez azt jelenti, hogy az emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, elviszik hozzá és a papa befekteti ezeket a pénzeket különbözô üzletekbe. Vagy kölcsön adja olyanoknak, akik bért fizetnek érte. Ennek a bérnek egy részét az kapja, akié a pénz s a többit megtartja a papa magának. ,,Szép dolog bankárnak lenni'' mondta a mama ,,sok ész kell hozzá és finom üzleti érzék''. A mama sok érdekes dolgot tudott mondani. Alacsony, kövérkés, szomorú szemű asszony volt. Aztán meghalt. Gottfried tizenkét éves volt akkor. A papa megtépte a gomblyukait, hamut hintett a fejére és két napig hangosan, jajgatva gyászolt. Aztán átöltözött és elment egy üzleti tárgyalásra. Gottfried úgy állott szemben egyedül a halállal, mint egy ismeretlen idegen ellenséggel, mely átnyúlt abból a másik világból a ,,miközülünk való'' világba és elvitte a mamát. Szerette volna tudni, hogy hova vitte. De a lapos mellű, sápadt rabbinövendék, akihez titokban vallásórára kellett járjon és a piros arcú vidám tisztelendô atya az iskolában egészen különbözôképpen beszéltek errôl. De valahogy egyik sem volt az igazi. A kis Gottfried logikus és józan gondolkodáshoz szoktatott agya tiltakozott minden misztikus elképzelés ellen. Szerette volna azt tudni, hogy az anyja csak alszik és majd egyszer fölébred megint, tíz év múlva, száz év múlva, vagy ezer év múlva és akkor újra járni fog szekrénytôl szekrényig, húzogatja a naftalinszagú fiókokat és míg párnás arca mosolyog, két barna szeme a titoktudók komolyságával néz a világba. De hiába szerette volna tudni ezt így: koravén realizmusa tisztában volt azzal, hogy se ezer év múlva, se száz év múlva nem térhet már vissza a mama ebbe a házba, mert addigra a szekrények elkorhadnak és eltüzelik ôket és ami bennük van, azt régen megeszi addigra a penész és a moly. Gottfried kétféle vallásban nôtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepelt az iskolában is, vagyis abban a ,,nem közülünk való'' világban. A másik, belsô világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják ôt. Az iskolai vallásórán azt tanították, hogy Isten szeretô édesatya, aki egyformán jutalmaz és büntet szegényt és gazdagot, osztrákot, csehet, németet, magyart, szerbet, horvátot, lengyelt. De ugyanakkor látta, hogy a világban másképpen boldogul a szegény és másképpen a gazdag és hogy rangsor választja el egymástól az osztrákot, a csehet, a magyart és a szerbet. A rabbinövendék pedig egy hatalmas és félelmetes Jehováról tudott, aki egyedül a zsidóknak az istene és senki másnak s aki fogat fogért, szemet szemért alapon választott népének, Júda népének ajándékozta a földet, minden emberével és minden kincsével. És közben látta azt, hogy a föld és a rajta levô élet idegeneké, akik megvetik és lenézik a zsidót s hogy Kunczlerék, akik rosszul állanak, de nem zsidók, vidáman élnek, míg ôhozzájuk csak osonva járnak az emberek és olyan arccal pusmognak órákon át, mintha háborút viselnének a világ ellen. Nem, Gottfried nem tudott hinni egyik Istenben sem. De errôl nem beszélt soha senkinek. Igaz, hogy nem is lett volna kinek. Barátai nem voltak. Az a néhány zsidó gyerek, akivel a ,,közülünk valóság'' törvénye alapján össze kellett tartson az iskolában, nem vonzotta. S akik vonzották volna, azokkal nem találta meg a kapcsolatot, mert azok ahhoz az ellenséges másik világhoz tartoztak. Csak egyetlen egyszer hitte azt, hogy barátot talált. Ez tizenhárom éves korában történt meg. Szép, fölemelô, boldog érzés volt. De nem tartott sokáig. A fiút Lubovszki Kazimirnak hívták. A megismerkedés egy ôszi napon történt, mindjárt a tanév elején, az iskola folyosóján. Harmadik gimnazisták voltak akkor. Ez a Lubovszki abban az évben került oda valahonnan. Karcsú növésű, barna arcú, szép, vad fiú volt. Verekedô és féktelen. Csupa tréfa, ötlet, vidámság. Elsô héten már az osztály hangadója, vezére, kolomposa lett. A kis Gottfriedet elsô naptól kezdve vonzotta valami ehhez a fiúhoz. Talán éppen az, hogy annyira más volt, mint ô. Mintha éppen az ellentéte lett volna, a visszája, a szebbik fele. Ami belôle hiányzott, aminek a hiányát annyira érezte, hogy szinte fájt néha: az volt Lubovszki. Persze csak távolról csodálta harsogó jókedvét és pompás tornamutatványait, közeledni sohase mert volna hozzá. Mégis összehozta ôket a véletlen. Szünet volt, latin óra elôtt. Gottfried behúzódott a folyosó ablakába és átvette még egyszer a fordítást. Szorgalmas tanuló volt, úgy érezte, tartozik ezzel annak, hogy zsidó. Egyszerre csak megszólalt mögötte egy hang: -- Nézzétek ezt a sündisznót! Biflázik! Néhányan hangosan nevettek. Gottfried riadtan nézett föl a könyvbôl. Lubovszki állt mögötte. Talán az üldözöttek rémülete villanhatott meg egy pillanatra a szemében, amikor az erôs nagyfiúra nézett, mert az rávillantotta a fogait és barátságosan mondta: -- Ne félj, kis sün, nem akarlak bántani. Én rémesen tisztelem azt, aki tanul. Azokból mind milliomos lesz biztosan. Akarsz milliomos lenni? -- Nem -- felelte Gottfried és elpirult, mert tudta, hogy hazudik. Milliomos akart lenni. -- Nem? -- csodálkozott a másik. -- Pedig egészen jó dolog lehet az, hallod-e! Ha az embernek annyi pénze van, amennyit csak akar. Nekem, látod soha sem lesz pénzem. Hát csak magolj, kis sün, és légy milliomos! Talán e hangban volt valami lágyság, ami Gottfriedet elérzékenyítette. De lehet, hogy csak meg akarta hálálni valamiképpen a kitüntetést, ami érte, amikor az osztály bálványa, ez a csodálatos, nagyszerű fiú leereszkedett hozzá és szóra méltatta. Hirtelen, anélkül, hogy gondolkodott volna, azt mondta túláradó boldogságában: -- Ha milliomos leszek, annyi pénzt adok neked mindig, amennyit csak akarsz! Lubovszki csodálkozva ránézett. Nézte néhány pillanatig, aztán huncut mosoly szaladt végig az arcán. -- Akkor adj most húsz fillért csokoládéra. Elôlegnek. Gottfried megdöbbent, mert erre nem volt elkészülve és elpirult. Egy pillanatra eszébe villant az apja szava, hogy pénzt adni idegennek nem szabad. De aztán érezte, hogy valamit cselekednie kell. Valami nagyot, valami szépet, ami kiemeli ôt a zsidó alacsonyabbrendűségbôl és egyenlôvé teszi ezzel a szép, vad fiúval. Benyúlt a zsebébe és megkereste a pénzét. Éppen két tízfillérese volt. -- Nesze -- mondta és odanyújtotta a másiknak a pénzt -- neked adom. Az érzést, ami akkor végigszaladt rajta, azt a büszke, gôgös, nagyszerű érzést soha sem felejtette el. Amikor az a másik fiú csodálkozva elkomolyodott, amikor átvette tôle a pénzt, amikor nagyon hosszasan megnézte és ahogy halkan és komolyan azt mondta: ,,köszönöm''. Hatalmas, gyönyörű érzés volt. Sajnos nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban csöngettek és be kellett menni a terembe. De a következô szünetben, amikor az egyik fiú valami miatt bosszantani kezdte és könyökével oldalba lökte, egyszerre csak ott termett ez a Lubovszki, elpenderítette a másik fiút, hogy nekiesett a falnak és tiszta, messze csengô hangon kiáltotta, hogy meghallhatta mindenki, az egész osztály: -- Hagyj békét a sünnek! A sün az én barátom! Aznap este még az ágyban sem tudott egyébre gondolni. Félálomban is egyre a bátor, csengô szavakat hallotta: ,,a sün a barátom!'' Büszke öröm feszítette, boldogság bizsergette, még a szeme is megkönnyesedett tôle. Szerette volna belekiáltani a világba, hogy mindenki hallja, zsidó és nemzsidó: barátom van! Barátja vagyok Lubovszki Kazimirnak, az iskola legjobb tornászának! Senki sem merte az osztályban csúfolni többé, lökdösni, vagy éppen megpofozni, mint azelôtt. Egyik nap, iskolába jövet, a lépcsôn egy nagy ötödikes kamasz elgáncsolta, de Lubovszki az elsô szünetben fölment az ötödikesek folyosójára és úgy elverte a kötekedôt, hogy megeredt az orra vére. A név, hogy sün, rajta maradt ugyan, így nevezte lassacskán az egész osztály. De ezt nem bánta, mert ez is tôle származott, az imádott, nagyszerű baráttól. Úgy nézett föl rá, mint egy félistenre. Imádta. Amit Kazimir mondott, az volt egyedül a mértékadó, az volt egyedül helyes, jó és okos. Amit Kazimir tett, az hôstett volt. Kazimir volt a tökéletesség maga: a barát. A hatalmas barát, akinek ô csak árnyéka lehetett ugyan, alázatos és hódoló árnyéka, de akinek a fényébôl mégis reá is esett valami, azáltal, hogy a barátja lehetett. Gottfried kezdett rosszabbul tanulni. Gyakran kapott büntetést is, de büszke volt ezekre a büntetésekre, mert Kazimir miatt kapta ôket. Csínyekért, amelyekben ô csak árnyék volt ugyan, de ügyetlen árnyék, akit tetten értek. A barátság egyetlen árnyoldala az volt, hogy Kazimirnak gyakran kellett pénz. Nem is az volt a baj, hogy pénz kellett neki -- Gottfried szívesen odaadta volna apja egész bankját, az sem lett volna nagy ár ezért a barátságért -- hanem, hogy ilyenkor ki kellett találni mindig valami hazugságot, amire pénzt lehetett kérni otthon. S a hazugságban sem az volt a baj, hogy hazudni kellett, hanem hogy nagyon okosan kellett ám hazudni, mert az apja rendszerint ellenôrizte is, ha módja volt hozzá, az ilyen pénzkiadásokat. Az elsô botrány akkor tört ki, amikor tanév végén arra a bizonyos nemzetközi cserkészkirándulásra indultak. Gottfried húsz koronát kapott az apjától erre a kirándulásra. Ez nagy pénz volt, szegény munkásemberek egy hónapot is dolgoztak ezért a pénzért. Gottfried elsô dolga volt, hogy megmutatta barátjának a húsz koronát. Nem, nem csak azért, hogy dicsekedjék vele, dehogy! Hanem mert a barátja volt. Mert büszke volt arra, hogy a barátja és mert úgy érezte, hogy idônként közölni kell valami fontosat, nehogy unalmassá váljék a nagyszerű barát számára. -- Szép kis pénz -- mondta Kazimir és felhúzta a szemöldökét. Aztán aznap nem is beszéltek többet a pénzrôl. De másnap félrevonta titokzatosan egy ablakmélyedésbe. -- Te -- mondta fojtottan és fontoskodva --, vehetnénk a pénzeden egy vadászpuskát! -- Mit? -- rémült meg Gottfried. -- Egy vadászpuskát! Elvinnénk magunkkal a kirándulásra és vadásznánk vele! A húsz koronából futná bôven! Gottfried csak dadogni tudott. -- De... de szabad ezt...? Kazimir ránézett és a mosolya gúnyos volt. -- Ha félsz, én megveszem helyetted. El is viszem úgy, hogy senki se látja meg. De ha sajnálod a pénzedet... -- Nem, dehogy! -- riadt meg Gottfried és a húsz koronát odaadta Kazimirnek. Dobogó szívvel, gonosz érzések között, mint aki tiltott dolgot cselekszik, de odaadta. Délben a cserkészvezetô-tanár kihirdette, hogy azok, akik részt akarnak venni a cserkész-táborozáson, hozzanak másnapra magukkal öt koronát. Gottfried szeretett volna a húszból ötöt visszakérni, de szégyellte. Így nem maradt más hátra, mint este pénzt kérni újra a papától. Az öreg Pohrisch csodálkozva nézett a fiára. -- Öt koronát? Hiszen tegnapelôtt kaptál húszat! Izzadva és hebegve, de be kellett vallani, hogy mi történt a pénzzel. Természetesen nem árulta el, hogy kinek adta, azt sem, hogy mire. Pohrisch-papa hosszasan nézte a fiát és megcsóválta hozzá a fejét. -- Remélem, legalább közülünk valónak adtad. Gottfried még jobban elvörösödött. -- Nem -- felelte hebegve -- de ô a legjobb barátom... Pohrisch-papa magához húzta a fiát és a szemébe nézett. -- Vigyázz -- mondta nagyon komolyan -- nekünk a többiek között soha sem lehetnek igazi barátaink. Amíg pénzt kapnak tôlünk, addig megjátsszák talán a barátságot, de ez csak hazugság, mert a valóságban gyűlölnek minket. Azért mondom ezt, fiam, mert ismerem ôket és nem szeretném, ha csalódás érne. Csalódni fogsz. Aztán újra adott húsz koronát. Lubovszki Kazimir valóban megvette a vadászpuskát. El is vitte a táborozásra, szétszedve, a csomagjai között anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Fent a hegyekben el is ment vele vadászni egy hajnalban. Gottfriedet is hívta, de ô félt. A vadászat azonban balul ütött ki. Bár rálôtt valami tyúkforma madárra, de nem találta el. Ellenben a lövésre odajött két csendôr és elvették tôle a puskát. A cserkészparancsnok meg is büntette: tíz napig nem volt szabad elhagynia a tábort. Gottfried úgy érezte, hogy a barátja hôs, mert nem árulta el, hogy kettôjüké a puska és így ôt nem büntették meg. Késôbb, amikor Lubovszki a büntetését kitöltötte, történt az a dolog a csónakkal. Ez is Kazimir ötlete volt. Ô találta meg a csónakot egy magyar fiúval együtt. Elôször nem volt mit kezdjenek vele, mert nem volt evezô. De akkor egy másik fiú, egy fürge kis román, megtalált a bokrok között egy félig elhasadt ócska evezôlapátot is. -- Nagyszerű -- jelentette ki Kazimir -- éppen megfelel. Üljetek csak be én majd evezek. Hatan ültek be, éppen elfértek valahogy. Lubovszki evezett. A víz elég csöndes volt azon a helyen, a folyó valóságos kis tóvá szélesedett. -- Fogadjunk, hogy tíz evezôcsapással elérem a túlsó partot -- mondta Kazimir. -- Nem létezik -- felelte a magyar fiú. Kazimir belefeküdt az evezésbe. A harmadik húzásnál kettéhasadt az evezô, csak egy kis darab nyél maradt a kezében. Valamennyien nevetni kezdtek, olyan buta arcot vágott Kazimir ebben a pillanatban. A víz lassan és szelíden vitte a csónakot lefelé. -- Ki tud úszni? -- kérdezte a magyar fiú. Csak hárman tudtak: Kazimir, a magyar és a román. -- Mi levetkôzünk, beugrunk a vízbe és kitoljuk a csónakot a partra - - adta ki a magyar a parancsot és elkezdte kifűzni a cipôit. -- Várhatunk még -- felelte Kazimir -- egészen kellemes így, sodortatni magunkat a vízzel. Majd lejjebb ráérünk még mindég. A csónak közben egyre sebesebben kezdett siklani. Mire meglátták az átszakadt gátat és a veszélyt, már késô volt. A csónak valósággal rohant. -- Cipôt le és beugrani! -- kiáltotta Kazimir és lerúgta lábáról a szandált. -- Késô -- mondta fogai között a magyar és az arca feltűnôen sápadt volt, csak a szeme villogott --, nem hagyhatjuk itt a kicsiket. Nem tudnak úszni. Akkor már szédületes sebességgel rohant velük a csónak, valósággal röpült a hullámok tetején és a vízesés zúgása fülsiketítôen dübörgött a fülükbe. Az egyik gyerek, egy kis sápadt cseh, fel visított a rémülettôl és Gottfried is sírni kezdett. -- Mit bôgsz! Fogd be a szádat! -- ordított rá Kazimir vörösen, de a magyar rátette erôs, barna kezét Gottfried vállára, másik kezével pedig megtapogatta a kis visítozó csehet és nyugodt hangon mondta: -- Nem kell félni! Fogódzkodjatok meg jó erôsen, nem lesz semmi baj. A nyugodt, erôs kéz a vállán és ez a néhány szó bizalommal töltötték el Gottfriedet és már nem sírt, csak rémültre nyílt szemmel meredt az iszonyú sebességgel közeledô mélységre és akaratlanul is belekapaszkodott az idegen fiúba. Szörnyű volt. Az egész levegô reszketett a rettentô robajtól s mintha a tajtékos mélységbôl a halál hideg szele fújt volna bele az arcába. Aztán egyszerre csak megállt a csónak. Olyan hirtelen és váratlanul, hogy majdnem lezuhant a padról. Alig egy lépésnyire a csónak orrától harsogva szakadt alá a víz a mélységbe, de a csónak állt, csak a deszkái reszkettek félelmetesen. A zúgás valósággal megsiketítette és a levegô tele volt csillogó vízcseppekkel. -- Senki se mozduljon -- kiáltotta a pokoli dübörgésen keresztül a magyar fiú -- a legkisebb mozdulat megindíthatja a csónakot! A parton már észrevettek és mindjárt itt a segítség! Ültek mozdulatlanul, sápadtan és vacogó foggal. Gottfried valósággal összegörnyedt a félelemtôl. Kiabáló emberek rohantak föl és alá a parton. Megpróbálta lehunyni a szemét és elhitetni magával, hogy alszik és csak álmodja mindezt. De nem sikerült. A szörnyű dübörgés és a kavargó mélység túlságosan félelmetes valóság volt. Reszketett ô maga is, akár a csónak. Aztán az emberek átdobták fölöttük a kötelet a két part között és a kötél megfeszült. Egy fekete ábrázatú bajuszos ember ordított valamit egy ismeretlen nyelven. A magyar fiú óvatosan fölállt. Keze éppen elérte a kötelet. -- Elôször, akik nem tudnak úszni! -- kiáltotta. -- Gyorsan, egy- kettô! Te! -- mutatott a vézna kis csehre. Az elmeresztette a szemét és bôgni kezdett. -- Félek! -- Ki megy elsônek? Mutassa meg valaki, hogy hogyan kell! -- kiáltotta egy hosszú, szemüveges német fiú. -- Én nem értek az ilyesmihez! A magyar ránézett Lubovszkira. -- Elkezded? -- Én utolsónak maradok -- felelte Kazimir és mosolygott -- én vagyok a kapitány! Egy-kettô, induljon valaki! Senki se mozdult. Jó tíz lépés volt a partig és az az egy szál kötél ijesztôen himbálódzott a megvadult víz fölött. A parton kiabáltak az emberek és integettek, dühösen. -- Hát idenézzetek, én megmutatom! -- kiáltotta a magyar fiú és elkapta a kötelet. Pillanat alatt rajta lógott, kézzel-lábbal fogódzkodva, mint a macska és hihetetlen fürgeséggel kúszott végig rajta. -- Következô -- ordította Lubovszki és elkapta a sovány kis cseh fiú vállán a ruhát. -- Te jössz! Ne bôgj, mert bedoblak a vízbe, te kukac! Fogódzkodj meg! Most fel a lábakat! Úgy! Most mássz! Ezután Gottfried következett. Húzódozni próbált, de Kazimir könyörtelenül fölrántotta. -- Szégyelld magad! -- ordított rá -- fogd meg a kötelet! És Gottfried összeszorította a fogait és megmarkolta a kötelet. Felhúzta a lábait is, ahogy a magyar fiútól látta és azokkal is belekapaszkodott a kötélbe. Összeszorította a fogait, nehogy a rettentô félelem, amit érzett, kiszalasszon a száján egy sikoltást. Rettenetes elszántságot érzett magában. Halálos, vad, kétségbeesett elszántságot. Meg akarta mutatni Kazimirnak, hogy nem gyáva. Hogy méltó a barátságára. -- Mássz! -- ordította Kazimir és ô mászott. Behunyta a szemét, keze görcsösen markolta a durva kötelet, lábai kapaszkodtak minden erejükkel és mászott, mászott, mászott. Egyszerre csak érezte, hogy erôs kezek ragadják meg és lefejtik a kötélrôl. Egy pillanatig a levegôben lebegett, aztán feküdt a kemény földön. A szemét még mindig nem merte kinyitni. Nem is mozdult egy darabig. -- Na, kelj föl, nincs semmi baj -- hallotta hirtelen maga mellett a magyar fiú nyugodt, meleg hangját és ettôl egyszerre nevetni kezdett, de a szemeibôl csorogtak a félelem meggyűlt könnyei. Késôbb úgy emlékezett vissza erre az egészre, mint valami ködös, zavaros, rémséges álomra. Három napig feküdt ideglázzal utána és Lubovszki, a hatalmas barát, ez alatt a három nap alatt egyszer sem nézett feléje, ez volt a legrettenetesebb. Lenéz, gondolta folytonosan, lenéz, azért nem jön. Mikor végre felgyógyult és kiengedték, elkeseredve vette észre, hogy Lubovszki valóban elhidegült tôle. Gúnyos volt és nem vitte magával, ha kószálni ment az erdôre. Bizonyosan megvet, mert gyáva voltam, gondolta Gottfried és valami fájdalmas, marcangoló szomorúságot érzett. De a tulajdonképpeni elhidegülés nem akkor történt mégsem. Utána két hónapig nem látták egymást és amikor ôsszel, a tanév kezdetén, a negyedik osztályos tanteremben újra összetalálkoztak, úgy látszott, mintha a barátság még mindig fennállt volna közöttük. Lubovszki nevetve veregette meg a vállát, sünnek nevezte és pénzt kért tôle kölcsön. Néha el is vitte magával délutánonként ide, vagy oda. S ô ment vele. Boldogan, lelkesen, az árnyék hűségével és alázatával. Nem, az elhidegülés késôbb következett be. Egy leány miatt. Ez volt az elsô leány Gottfried életében. Judithnak hívták és a ,,közülünk valók''-hoz tartozott. Apjának valamilyen gyára volt és gyakran járt el a rossengassei házba, üzleti ügyekben. Az ismertség is ott jött létre közöttük, mikor az apja egy alkalommal magával hozta. Judith egy évvel volt idôsebb, mint ô. Hosszú, gesztenyebarna haját copfba fonva viselte és nagy, bánatos pillantású szemei az anyjára emlékeztették Gottfriedet. A szomszédos leányiskolába járt és délben gyakran találkoztak a sarkon, ahol a két iskola utcája egymásba futott. Gottfried rendesen elsônek hagyta el az iskolát, hogy idejében a sarkon lehessen és megvárhassa Judithot. Ilyenkor együtt mentek három utcán végig, könyveikkel a hónuk alatt, lassan, mint akik sétálnak és anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna egymással. Judith néha ránézett hosszú szempillái alól és Gottfried ilyenkor ostoba módon elvörösödött. Ennyi volt az egész. És ekkor egy napon közéjük lépett ez a Lubovszki. Már fent a tanteremben kezdôdött. Gottfried az óra vége felé elkezdte összekötözni a könyveit és abban a pillanatban, amikor a tanár kilépett az ajtón, már ô is indult. -- Te, sün, hova szaladsz te ilyenkor? -- kérdezte hirtelen egy hang a háta mögött és ez a hang a Lubovszkié volt. Gottfried elvörösödött. -- Sietek haza -- mondta bosszúsan. -- Várj, elkísérlek egy darabig. Ez kellemetlen volt és szokatlan. Lubovszki az internátusban lakott és így nem volt miért kijöjjön az utcára. Másfél éve ismerték már egymást és még nem történt meg egyszer sem. Gottfried nyugtalanul lépegetett nagy barátja mellett. Mi lesz, ha Judith már vár reá a sarkon? El kell süllyedjen szégyenében, úgy érezte. -- Te sün, -- kérdezte Lubovszki, ahogy lefelé haladtak a lépcsôn-- van véletlenül pénzed? -- Mennyi kellene? -- kérdezte gyorsan és már nyúlt is a zsebe felé, hogy minél elôbb lerázza magáról. A másik csodálkozva nézett rá, mert máskor nem ment éppen ilyen simán a pénzkérés. -- Egy korona kellene. Annyi nem volt nála, csak nyolcvan fillér. Tulajdonképpen úgy tervezte, hogy moziba megy vele délután, de inkább odaadta, csakhogy elbúcsúzhassanak. -- Ez is elég lesz -- mondta Lubovszki kegyesen -- arról van szó tudod... Gottfried máris a markába nyomta a pénzt. -- Nesze és szervusz! Majd holnap elmondod, jó? Azzal már ugrált is lefelé a lépcsôkön. De Lubovszki néhány lépéssel utolérte. -- Elkísérlek egy darabig -- mondta -- arról van szó, tudod... Már a földszinten voltak. Gottfried elvörösödött és megállt az utcára nyíló kapuban. Kazimirnak tulajdonképpen a hátsó kapun kellett volna kimenni, az internátus a sporttér túlsó oldalán volt. -- Nem ér rá holnapig? -- kérdezte rettentô zavartan. Sietnem kell... az apám ilyenkor... és te is az ebéddel az internátusban... -- Én ráérek -- legyintett Lubovszki -- van egy jó félóra még az ebédig. A sarokig elkísérlek. Siethetünk együtt, én amúgy is nagyobbakat lépek, mint te. Mindezt vidáman és mosolyogva mondta, de mintha egy kis gúny is lett volna abban a mosolyban. Gottfried igyekezett olyan lassan menni, amilyen lassan csak lehetett. Kétszer is megállt szorosabbra fűzni a könyveit és egyszer a cipôfűzôjét igazította meg, pedig ki sem oldódott. Lubovszki türelmesen lépegetett mellette és hosszasan magyarázott valamit egy labdarugómérkôzésrôl, ami délután lesz, meg hogy utána sörözni megy majd a fiúkkal és kuglizni is fognak... Gottfried csak félfüllel figyelt oda, mert állandóan az forgott a fejében: mi lesz, ha Judith vár reá a sarkon? És Judith valóban várt már. Messzirôl látta, hogy ott áll és néz feléje. Egyre zavartabb lett. Kétszer is megpróbált dadogva búcsút venni Lubovszkitól, felnôttek szájáról ellesett frázisok akadoztak a nyelvén, ilyenek, hogy ,,nem akarlak feltartani'' meg hogy ,,igazán nem hagyhatom, hogy miattam...'', de mindez nem használt semmit. Lubovszki már meglátta a sarkon várakozó leányt és szimatolva tartotta magasba a fejét, mint a vizsla. Végül is nem volt mit tenni. Odaértek. Judith állt és Gottfriedre nézett és Gottfried vörös volt, mint a posztó és ô is csak állt ott és nem tudta, hogy most mi lesz. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá szégyenében. Aztán az lett, hogy Lubovszki rávillogtatta fehér fogait Judithra és egyszerűen azt mondta: -- Leszel szíves bemutatni a hölgynek? Erre meg Judith pirult el, mert valószínűleg még soha senki sem mondta neki azt, hogy ,,hölgy''. Kezet nyújtottak egymásnak. Lubovszki összecsapta a bokáit és meghajolt. -- Lovag Lubovszki Kazimir vagyok -- mondta és Judith még jobban elpirult, valószínűleg a ,,lovag'' szó miatt, de aztán mosolyogva biccentett és azt felelte: -- Judith. Gottfriedet meg keserű szégyen és vad harag fojtogatta és szerette volna visszakérni Lubovszkitól a nyolcvan fillért. Aztán együtt mentek a megszokott utcákon végig. Közbül Judith, balra tôle Lubovszki, jobbra Gottfried. És Lubovszki beszélt, folyton beszélt, mindenféle sületlenséget és Judith hangosakat kacagott. A sarkon, ahol Judith búcsúzni szokott, Lubovszki könnyedén azt mondta: -- Nagyszerű! Hiszen akkor egy utunk van! Szervusz, Gottfried! Azzal diadalmasan és a gyôztes gôgjével rávillantotta fogait az elképedt Gottfriedre és ment tovább a lány mellett. Gottfried keserű haraggal a szívében baktatott hazafelé. Mérhetetlenül haragudott a barátjára. Haragudott reá a lovagi névért, amit olyan hódító könnyedséggel tudott odalökni, s amely nagyszerű és izgalmas regényekre emlékeztetett, haragudott reá a finom modoráért és a szemtelenségéért, amivel pirulás nélkül tudta hazudni a leánynak, hogy az ô útja is arra vezet, a vidámságért, azért, hogy annyit tud beszélni és hogy beszédjével már az elsô percben megnevettette Judithot: egyszóval mindenért haragudott, mérhetetlenül. Úgy érezte, hogy Lubovszki elárulta ezzel a barátságukat. Ezt a haragot nem tudta elfelejteni soha. Sem azt, ami azután következett. Mert attól a naptól kezdve minden délben Lubovszki kísérte haza Judithot és a harmadik nap már megsúgta Gottfriednek szünet alatt az osztályban, hogy búcsúzáskor a kapu alatt meg is csókolta. A száját. És hogy Judith visszaadta a csókot. Attól kezdve Gottfried kerülô úton járt haza, hogy ne lássa Judithot soha többet. Lubovszki egy szóval sem kérdezte meg, hogy miért megy másfelé. Csak rávillogtatta a fogait, amikor látta, hogy a kapunál ellenkezô irányba fordul és vidáman fütyürészve ment a sarok felé, ahol Judith már várta. Egy hétre rá Lubovszki újra pénzt kért. -- Kérj mástól -- felelte Gottfried mérgesen és majdnem elsírta magát. Lubovszki elôször csodálkozva ránézett, aztán elkezdett kacagni. -- Hülye vagy, sün, bizonyisten hülye vagy -- mondta és nevetve a vállára vert -- hát tehetek én arról, hogy a kis cica belém bolondult? Ezt a nevetést sem felejtette el Gottfried soha. Olyan volt, mintha éles késeket döftek volna a testébe. Látszólag fenntartotta továbbra is a barátságot Lubovszkival, már csak az osztály miatt is, hogy ne merjék bántani és néha-néha adott neki pénzt azután is. De magában bent gyűlölte már attól kezdve, vadul és engesztelhetetlenül gyűlölte és arra gondolt, hogy meg fogja bosszulni magát, rettenetes bosszút áll rajta egyszer. Mert szép, mert erôs, mert bátor és felelôtlen. Mert tud beszélni a lányok nyelvén. Mert mindaz megvan benne, ami belôle hiányzik. S mert Judith beleszeretett. De aztán csak egy fél évig voltak még együtt. Év végén Gottfriedet elküldte az apja Angliába, egy rokonukhoz. ,,Jó lesz, ha jársz néhány évet az angol iskolába is'' mondta Pohrisch-papa ,,az angolok ma a világ urai. S azonkívül'' tette hozzá ,,nem lehet tudni, mi lesz még itt''. Néhány hónapra rá kitört a világháború és Gottfried ottragadt Angliában. Az új környezet, a sokféle új ember s a múló esztendôk úgy kitörölték emlékezetébôl Judithot és Lubovszki Kazimirt, mintha nem is éltek volna soha sem. Tizennyolc éves volt, amikor az elôkelô skóciai intézetben letette az érettségit. A rokonok kívánságára beiratkozott az oxfordi egyetemre. ,,A hasznos összeköttetések miatt'' ahogy a rokonok mondták. Két hónap múlva Svájcon keresztül megjött a hír apja haláláról. Egy évre rá befejezôdött a háború. Még egy évet töltött az oxfordi egyetemen, aztán hazatért Bécsbe, hogy átvegye a Pohrisch-bankház ügyeit. Különös hazatérés volt. A rosengassei ház elhagyottan állt, egy öreg kertész-házaspár ügyelte. A város tele volt lótó-futó idegen emberekkel, akik zűrzavaros politikai jelszavakat kiabáltak. A nyugodt, megfontolt Anglia után ez az újjáalakult bécsi konjunktúraelmélet a maga szélhámosaival, lecsúszott egzisztenciáival, hazárdôr üzletembereivel valószínűtlenül és meseszerűen hatott, mint valami bolondos vígjáték. De az angliai évek Pohrisch Gottfriedet is átalakították. Alacsony, kövérkés, barna bôrű fiatalember lett belôle, aki amerikai módon öltözködött, bô és kényelmes ruhákat hordott, gumitalpú cipôt, nyersselyem inget és tarka színű nyakkendôt. Szeretett elôkelôen és jól étkezni, halkan, elôkelôen és udvariasan tárgyalni és az üzleti dolgokat nem annyira irodákban, mint inkább kényelmes dohányzókban, vagy divatos éttermekben lebonyolítani. A Pohrisch-bankház szerencsésen megúszta a nagy gazdasági átállítódást, ami a monarchia felbomlásával járt és Gottfried tisztelettel vette tudomásul, hogy mindez az apja érdeme volt: az értékeket ügyesen és idejében áttolta semleges államokba, vagy olyanokba, amelyek a gyôztes oldalon állottak. Az elsô hónapok azzal teltek el, hogy számba vette és áttanulmányozta a bankház anyagi ügyeit. Csak most értette meg igazán, az üzleti ügyek átvételénél, hogy mit jelent zsidónak lenni. Ismeretlen emberek jöttek hozzá, úgy, mint annak idején apjához és kiderült, hogy ezek az ismeretlen emberek a veszedelmes idôkben minden fölkérés nélkül, maguktól gondoskodtak arról, hogy a Pohrisch-vagyon olyan értékekbe menjen át, ami megmarad. Csak azért, mert zsidó vagyon. Mert nem a Pohrischoké egyedül, hanem az egész zsidóságé. Mindjárt az elsô napokban egy különös ember kereste föl a rosengassei villában. Kopott fekete ruhába öltözött, sovány ember volt. Az arca feltűnôen sápadt. Csak nagy, sötét szemei izzottak fanatikus nyugtalansággal és valami megnevezhetetlen erô volt azokban a szemekben. -- Jassa Mendelovits vagyok -- mondta különös fojtott hangon a sovány, kopott ember -- és azért jöttem, hogy megismerjem Pohrisch urat. Az apját jól ismertem. Én mindenkit ismerek -- tette hozzá anélkül, hogy mosolygott volna és a szemei mintha átfúrták volna a nézésükkel. -- Nézze, Pohrisch úr -- mondta Jassa Mendelovits, amikor bent ültek a dolgozószobában -- mi, cionista zsidók számon tartjuk egymást. Számon tartjuk azokat is, akik idegen hitet vettek föl, hogy azáltal könnyebben boldoguljanak a gojok között. Mi nem bánjuk azt, ha valaki nem tartozik közénk, de amellett hű zsidó marad. De jaj annak, aki elárulja a vért, ami az ereiben folyik. Itt a sovány, kopott ember elôrehajolt és a szemébôl tüzelt a vad elszántság. -- Jaj annak, Pohrisch úr, aki megsérti a törvényt, a Júda törvényét! Érti? Az tönkremegy! Az koldussá lesz! Azt kitaszítjuk és megöljük és elpusztítjuk! Arra kimondjuk a nagy átkot, az ôsök átkát és ezerszer jaj annak, aki átok alá kerül! Néhány pillanatig hallgatott és mereven nézte Pohrisch Gottfriedet, aki valósággal összehúzódott a nagy bôrkarosszékben és igen kellemetlenül érezte magát. Aztán alig észrevehetôen elmosolyodott a különös idegen és szelídebben folytatta. -- Az ön apja nem tartozott közénk, de jó zsidó maradt azért. És mi segítettük ôt, mindenben és mindenütt. Ön sem tartozik közénk. De Önt is segíteni fogjuk. A törvény rendeli ezt. Tudnia kell, hogy bármilyen üzleti vállalkozásba kezd, mi láthatatlanul és észrevehetetlenül, de ott állunk a háta mögött. Mi és velünk együtt a világ zsidósága. De a törvény, mely minket erre kötelez, kötelezi önt is. Ezt ne feledje el soha. Csak ennyit akartam mondani, köszönöm, hogy végighallgatott. Ezzel az idegen elbúcsúzott és Pohrisch Gottfried egyedül maradt felkavart érzéseivel. A törvényt eddig is tudta, gyermekkorától tudta. Tapasztalta angol rokonainál is. De annak gyakorlati súlyát és jelentôségét csak most ismerte fel. Egyszerre megérezte a hallatlan erôt, ami mögötte van: egy megalázott, megvetett nép fiai szerte a világban fogják egymás kezét és senki a sorból ki nem eshet, senki el nem bukhat, mert ez az ,,én'' érdeke, mely zsidótól zsidóig nyúlva acélhálóként veszi körül a földgömböt és a politikai hullámverés fölszíne alatt külön csinál egy láthatatlan nagy politikát: világuralmat a választott nép számára. ,,Zsidónak lenni nehéz, de szép...'' hallotta olykor a messze múltból fölcsengeni az apja hangját, ahogy valamikor régen ezeket a szavakat mondta. És lassanként valami boldog, meleg öntudat járta át, mert megértette ôket. Belefeküdt a munkába. A Pohrisch-bankház ügyeit rendezni kellett, átcsoportosításokat végezni, új tôkebefektetési lehetôségeket keresni, körülszimatolni a változott világban. S mintha ezt a szimatolást ezer és ezer orr végezte volna, tippeket kapott innen és onnan és ô igyekezett betölteni a törvényt: zsidókat alkalmazott, zsidókkal vásároltatott, zsidókat segített. Lázzal vetette bele magát ebbe az ötletbe. Utazott, tárgyalt és hihetetlen gyorsasággal sikerült összehoznia mindent, mintha mindenütt láthatatlan kezek segítették volna elôre. A vállalkozás a következô fél évben megnôtt, kiterebélyesedett, belekapcsolódott egy nagy, láthatatlan hálózatba és szívta föl magába a különbözô országok borát, gyümölcsét, aranyát. Ennek az évnek a végén került le Görögországba. Tulajdonképpen a beszervezés miatt ment le, de ennél sokkal nagyobb jelentôségű lett az útja. Megismerkedett Irénével. Iréne egy kis samosi szôlôsgazdának volt a leánya, egy egyszerű, derék, de kissé részeges görögnek, akinek néhány láncnyi szôlôje volt a hegy oldalában s alatta egy horpadt tetejű, nyomorult kis háza, egy tucat olajbokra és három kecskéje. Ez a három kecske kísérte Irénét a tengerparton, amikor Gottfried elôször meglátta. Ringó járásával, ahogy jött, olyan volt viseltes ruhájában is, mint egy királynô. Dereka sudáregyenes, arca tisztavágású, merész, combjainak pompás vonala minden lépésnél átrajzolódott a vékony ruhán. ,,Biztosan nincs alatta semmi'' ez volt Gottfried elsô gondolata és duzzadt szája furcsa vigyorgásba torzult. Egy odavaló borkereskedôvel volt és éppen indultak körülnézni a nagyobb szôlôsgazdák között. A kereskedô meglátta a vendége szája körül azt a különös mosolyt és azonnal megértette. -- Estére küldhetek belôlük kóstolónak a szállodába -- mondta a gyakorlott kereskedôknek azon a pajtáskodó hangján, amellyel a nehéz üzletfeleket szokták megszelídíteni -- van itt az ilyenbôl elég. Olcsó áru. Gottfried a leány után fordult. -- Ismeri ezt? A kereskedô válasz helyett a távozó után kiáltott. -- Hé! Te! Van apádnak eladó bora? A leány megfordult és mosolygott. Vakítófehér fogai voltak. -- Van annak mindég! -- Akkor hozz egy korsóval délben a vendéglôbe, próbának! A leány nevetett. Furcsa, dallamos mély nevetés volt. -- Jó -- mondta -- melyik vendéglôbe? -- Itt a kikötôben. A leány továbbment a kecskéivel. -- Ismeri az apját? -- kérdezte Gottfried, ahogy továbbhaladtak a tengerparton. A kereskedô legyintett. -- Minden embernek van itt eladó bora. Nem kell ahhoz ismerni ôket. Délben a leány valóban beállított a kis kikötôi csapszékbe. Biccentett a fejével és egy kôkorsót tett az asztalra. -- Hogy hívnak? -- kérdezte a kereskedô. -- Iréne. -- Ülj le, Iréne. Megkóstoljuk a borodat. A leány megcsillogtatta a fogait. -- Azt nem illik. Majd kint megvárom. Igyák egészséggel. Gottfried szomjas szemekkel leste a leány mozdulatait, a hangját, a kacagását. Amikor kiment az ajtón, odafordult a kereskedôhöz. Arca pirosabb volt a szokottnál és nehezen lélegzett. -- Megveszem az egész termést. Látatlanban. A kereskedô vihogva nevetett. -- Nem szükséges. Elég egy hordóval. Így van az, ha az ember fiatal. A korsóból löttyintett néhány cseppet a tenyerére, összedörzsölte és megszagolta. -- Nem rossz. Fiatal még. Tessék megtárgyalni vele, majd én beküldöm. A kereskedô kiment. Egy idô múlva bejött Iréne és megállt az asztal mellett. -- Ülj le, Iréne -- mutatott maga mellé a székre -- meg akarom beszélni veled. A leány újra megcsillogtatta a fogait. -- Azt csak az apámmal lehet -- mondta. -- Hol lakik az apád? -- Fönt a hegyen. -- Messze? -- Nincs messze. Majd én elvezetlek, uram. Délután Iréne fölvezette Pohrisch Gottfriedet a hegyre. Kettesben voltak, a kereskedônek más dolga akadt hirtelen. A férfi városhoz szokott testének fárasztó volt a hegy. Egy olajfaliget szélén megállt. -- Pihenjünk -- lihegte és megtörölte zsebkendôjével izzadt homlokát. A leány ránevetett. Friss volt, pihent, még csak a lélegzete sem járt sebesebben. -- Arra felétek nincsenek hegyek, ugye? -- kérdezte meg kíváncsian. Pohrisch nem értette meg minden szavát. Az üzleti tudáshoz szükséges kis görög tudása, amit egy gyorstanfolyamon szerzett, nem mutatkozott elégségesnek. Kezdte magát szánalmasnak érezni a leány ereje és szépsége mellett, s mivel még beszélgetni sem tudott rendesen vele, hát önkéntelenül a pénzhez fordult segítségért. Kivett a tárcájából egy nagyobb bankót. Két hordó bort is meg lehetett volna vásárolni vele. -- Látod ezt? -- kérdezte. -- Látom -- felelte csodálkozva Iréne. -- Neked adom, ha kell. A leány nevetni kezdett. -- Ó, te szegény ember! Hát te csak így tudsz udvarolni a lányoknak? És nevetett, nevetett. De aztán elvette a pénzt és lassan, lehajtott fejjel megindult be az olajfaliget sűrűjébe. Pohrisch Gottfried, a Pohrisch-bankház tulajdonosa, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern megalapítója és vezére, dobogó szívvel és izgalomtól kivörösödve követte és arra gondolt, hogy gazdagnak lenni a legjobb dolog a világon. Aznap este megvette a toprongyos görög szôlôsgazda összes borát. Méretlenül. Ahány litert bemondott a görög, annyinak az árát tette le elébe az asztalra. Alku nélkül. Tudta, hogy nagyon rossz vásárt csinált, de dölyfös megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy teheti. Egy leány öleléséért többet is kiadhat, ha kedve tartja. Iréne meglepôdött volt és hálás. Nem nevetett többé, csak csodálkozó, nagy szemekkel nézett reá, mintha álruhába öltözött királyfit látna maga elôtt. Szinte alázatos volt. Ez jól esett Gottfriednek. Még soha senki sem volt vele szemben ilyen alázatos. Még soha senki se nézett föl reá mgy, ilyen áhítatosan csillogó szemekkel, legkevésbé nô. Késô este Iréne lekísérte a szállodáig. Szótlanul jött mellette. Érezte a testébôl kiáramló meleget és olykor a vevô tulajdonjogával markolt bele a leány feszes húsába. Iréne hagyta, egyszer sem ellenkezett. De amikor a szálloda elé értek, megállt. -- Gyere föl -- mondta Pohrisch rekedten és megfogta a karját. De a leány a fejét rázta csak. -- Nem illik -- mondta halkan -- bocsáss meg uram, de azt nem illik. Mit gondolnak az emberek, ha meglátják? A bankár a független ember gôgjével duzzasztotta föl az ajkát. -- Mit bánod, hogy mit gondolnak! Gyere! De a leány kitépte a karját a szorításából és hátra ugrott. -- Holnap délután ott leszek újra a ligetben -- súgta, azzal megfordult és eltűnt az éjszaka fülledt sötétségében. Pohrisch fejcsóválva nézett utána. ,,Bolondok a nôk'' morogta bosszúsan, aztán benyitott a kis elhanyagolt szállodába. Másnap délután Iréne valóban ott várt reá a ligetben. Forró volt, illatos és szép. Soha még ilyen délutánja nem volt Pohrisch Gottfriednek, mint amit ettôl a kis mezítlábas görög leánytól kapott ott a jószagú olajcserjék között. Következô reggelen tovább kellett utazzék. Sok fontos és halaszthatatlan tárgyalás várta. De amikor a hajó elhagyta Samost és ô a korlátnak dôlve visszanézett a zöld szôlôhegyekre, úgy érezte, hogy amit tesz, az az üzleti fôkönyvek szerint talán helyes, de emberileg oktalan. Mert Samoson kellene maradjon örökre. Végigutazta fél Európát. De minél távolabbra került a görög szigetektôl, a vágy Iréne után annál nagyobbra nôtt. Nem mintha nem kaphatott volna nôt magának, amennyi csak jól esett: pénzért minden kapható volt a földön. De egynek a szemében sem találta meg azt a néma csodálatot, amivel Iréne nézett föl reá. A többi nô szeme mind azt mondta: neked adom magam, mert pénzed van. De egy pillanatig se hidd, hogy több vagy a számomra, mint egy csúnya, pénzes zsidó. Ezt mondták az itt-ott megajándékozott nôk szemei. A kis titkárnôké, a divatos táncosnôké, mindegyiké. Csak az Iréne szeme mondott mást. Az ô szeme azt mondta -- legalábbis Pohrisch Gottfried úgy emlékezett vissza reá - - ,,Honnan jöttél, te mesebeli királyfi? Miféle magasságból ereszkedtél le hozzám? Mivel fizessem meg neked, hogy észrevettél és kegyedre méltattál? Elég neked, ha a testemet adom?'' Valami ilyesmit mondtak neki ott az olajligetben azok a csodálkozó nagy szemek. Attól kezdve csak samosi bort ivott. A rosengassei ház dolgozószobájában állandóan ott állt egy üveg ebbôl a meleg, édestüzes borból és ha egyedül volt, ivott belôle egy-két kortyot. Kitapogatta a nyelvével az ízét és az olajfaligetre emlékezett. Három hónap múlva újra fölkereste Samost. Úgy rendezte a dolgait, hogy üzleti útnak tűnjék és saját magával is igyekezett elhitetni, hogy az. Elsô útja a szigeten Iréne apjához vezetett, a hegyre. A toprongyos görög nagy hódolattal fogadta, csupa hajlongás volt és alázat. Tudta, hogy ez csak a pénzének szól és annak, hogy hagyta magát becsapni, de nem haragudott miatta a görögre, jól esett a hajlongó alázat. -- Holnap lesz a lányom esküvôje -- mondta a görög a második pohár bor után, amit a kunyhó elôtti kôasztalnál megittak együtt -- megtisztelsz vele, uram, ha vendégem leszel. Sietni kell vele, tudod -- tette hozzá bizalmasan -- mert gyereke lesz. Ilyenek ezek a lányok, vigye el ôket az ördög... Pohrisch Gottfried érezte, hogy elszürkül az arca. Hogy a bôre megpetyhűdik, mintha minden vér kifolyna alóla. Rámeredt a zsíros arcú, bozontos görögre. -- Iréne... -- dadogta -- Iréne...? -- Az hát -- bólintott a görög. Persze, hiszen ismered ôt, uram. Egy halászlegény veszi el, innen lentrôl. Az ilyen lányfélét nem lehet megôrizni, hiába. Isten éltessen, uram és adja, hogy csak fiaid legyenek, lányaid soha. Agya nem fogta föl a szavakat. Csak bámult maga elé és hirtelen megdöbbent attól, hogy milyen szánalmas látvány lehet. Ahogy ott ül egy koszos görög paraszt asztalánál és szédül a csapástól, amit reá mért valami facér halászlegény. Ô, Pohrisch Gottfried, a Pohrisch-bankház feje, a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója, ô... Keze önkéntelenül a pénztárcájához nyúlt és mintha megérezte volna valamennyi folyószámláját és bankbetétjét a háta mögött, kivörösödött az arca és dölyfösen szögezte elôre húsos állat. Szeme összeszűkült és élesen nézett a görögre, mint egy ellenségre. -- Ide figyelj -- mondta rekedten és a hangja rövid volt és pattogó, mint amikor az alkalmazottaival szokott beszélni. Ide figyelj, görög: megveszem a lányodat! Mit kérsz érte? A görög ránézett bambán, borgôzös szemekkel. -- Nem értelek, uram... -- Megveszem a lányodat! -- ismételte és az ökle lecsapott az asztalra. -- Mint ahogy a borodat megvettem! Mit kérsz érte? A görög nevetgélni kezdett. -- A lány nem bor, uram, az nem bor. Rosszabb annál. Jókedved van, uram, Isten éltessen! Lent a hegyoldalban feltűnt Iréne. Megismerte messzirôl is a járását, azt a ringó, rugalmas-puha járást és a vér a fejébe tolult. Harag volt az, ami égette, keserű harag. Az üzletember haragja, akinek az orra elôl el akarják ütni az árut, amitôl a vállalkozása függ. Elôrehajolt az asztal fölött és tompa, érzéstelen hangon, a kemény üzletemberek hangján vágta bele a szavakat a görög arcába: -- Azt kérdeztem, mit adjak a lányodért? Nem tréfálok. Elviszem magammal. Ajánlatot kérek! A paraszt szôrös, fekete képe lassan elkomolyodott. Szeme megsötétült. Aztán lehajtotta a fejét és nem nézett a vendégre, amíg lassan, nehézkesen mondta: -- Szegény ember vagyok, uram. És részeges. Ez igaz. És lusta. Ez is igaz. És semmirevaló. Ez is igaz. Nem mondtad, de igaz. Azt sem mondtad, hogy becsaptalak a borral, pedig az is igaz. Csaló is vagyok, ha lehet. De... hogy a lányomat...! A tulajdon lányomat... pénzért? Nem, uram. Ha veled megy magától: menjen. Legyen a cseléded, vagy a szeretôd, vagy mind a kettô, mit bánom én. Az ô dolga. Felnôtt ember, teheti amit akar. De hogy én... pénzért, mint egy kecskét...? Te engem nagyon megvethetsz, uram... És akkor végsô kétségbeesésében olyasmit tett Pohrisch Gottfried, amit egy életen keresztül nem tudott jóvá tenni. Aminek a terhét és következményét egy életen keresztül hordozta, vad keserűséggel és összeharapott fogakkal. De érezte, hogy nem gyôzetheti le magát ettôl a nyomorult, koszos paraszttól. Érezte, hogy valami olyasmit kell tennie, vagy mondania, amitôl az a toprongyos koldus ott szemben vele elszédül és alázattal nyöszörögve omlik a lába elé. És mondta. Dölyfösen, keményen, mint a vereséget nem ismerô üzleti diktátor, amikor az utolsó nagy tromfját lecsapja a tárgyalóasztalra, amitôl egyszerre összeroskad minden ellenállás. Ezt mondta: -- Add hozzám feleségül a lányodat, görög! A nyelve hirtelen száraz lett és nehéz. Maga is megijedt a kimondott szavaktól. Az ember, ott szemben vele, felkapta a fejét. Szeme tágra nyílt, úgy hogy a sötét arcból elôvilágított a szemek fehérje. -- Hozzád, uram? -- dadogta elképedve. -- De hiszen a halász... -- Mit halász! -- mordult föl a bankár gorombán. -- Én csináltam a lányodba a gyereket, nem a halász! A görög lehajtotta bozontos fejét. -- Az lehet, uram -- mondta csöndesen -- az meglehet. A lányok ilyenek. Csönd nehezedett közéjük. Pohrisch sápadtan meredt maga elé. Az elôbbi indulat elszállt már belôle és fölébredt benne a józanság. Most döbbent csak rá a súlyára annak, amit tett. Megkérte egy görög koldus lányának a kezét! Ô, a Pohrisch-bankház feje, aki válogathatna az elônyösebbnél elônyösebb házasságok között! Ôrület, gondolta, tiszta ôrült vagyok... És agya már lázasan dolgozott azon, hogy miképpen lehetne jóvátenni az elkövetett taktikai hibát, el nem hangzottakká tenni az elhangzott szavakat. Pénzt adni a görögnek, sok pénzt... És ekkor megszólalt szemben vele az ember, az Iréne apja. Lassan, komolyan, nagyon megfontoltan. -- Uram -- mondta -- én nem tudom, hogy józan vagy-e, vagy részeg. És én nem is akarnálak megbántani, mert jó ember vagy. De mert kérdeztél, hát nekem felelnem kell. Én nem adhatom hozzád a lányomat, uram. Azt hitte, hogy nem érti jól az idegen beszédet. A szívdobogása is elállt egy másodpercre. Lehetséges ez...? -- Mit mondasz? -- kérdezte rekedten és akadozó nyelvvel. -- Nem értem... -- Azt, uram -- felelte a görög és egyenesen a szemébe nézett --, hogy mindent megkaphatsz. Tied a házam, a szôlôm, a leányom is, amikor megkívánod s ha ô is úgy akarja... nekem mindegy. De feleségül, uram, azt nem. Meredten bámult a parasztra. -- S miért nem? -- Mert te zsidó vagy, uram. S egy görög leány nem lehet zsidó felesége soha. Érezte, hogy a vér a fejébe tolul. Szédülés fogta el. A világ elfeketedett körülötte, a szôlôhegy, a horpadt tetejű ház, minden. Fölállt. A lába reszketett. Valamit akart mondani, de nem jött ki szó a száján. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze és arra gondolt, hogy rá kellene rontson erre az emberre, szét kellene törje, összezúzza, megölje... de hirtelen élesen és józanul megszólalt agyában egy ellenôrzô gépezet és azt mondta, hogy a paraszt talán erôsebb lesz, mint ô. Ettôl egyszerre lehűlt a dühe és hideg lett, mint a kô. Iréne akkor ért föl a ház elé. Meglátta ôket és megállt. -- Iréne -- szólt oda a lányhoz remegô szájjal -- gyere ide. A leány komoly arccal lépett közelebb. Szeme szomorú volt. -- Iréne -- mondta Pohrisch valami furcsa kapaszkodó érzéssel -- akarsz a feleségem lenni? A leány arca ijedt lett. Az apjára nézett. A görög ott ült még mindig az asztalnál, sóhajtott és ivott. Pohrisch gyorsan kezdett beszélni a leányhoz, mint aki meg akar elôzni valami rettenetes katasztrófát. -- Iréne, én nagyon gazdag ember vagyok. Sok házam van, rengeteg sok pénzem minden országban. Hajóim vannak és... -- De zsidó vagy, ugye? -- szólt közbe a leány és a szeme rémült volt és tanácstalan. Pohrisch Gottfried arca megmerevedett. Kemény lett és kegyetlen. -- Igen -- felelte -- zsidó vagyok. Na és? A leány megrázta a fejét és elfordult. Aztán lassan bement a házba és az ajtót betette maga mögött. Pohrisch még ott állt néhány másodpercig, földbegyökerezve, mozdulatlanul. -- Ne haragudj ránk, uram -- hallotta a görög hangját a háta mögött - - ez ellen nem tehetünk semmit. Ez így van. Megrándult a szavaktól, mintha korbácsütések érték volna. Nem is nézett vissza a parasztra, csak sarkon fordult és szó nélkül elindult lefelé a hegyen. Érezte, hogy embert talán még soha úgy meg nem aláztak, mint ôt ez a két koldus görög. Ha azt mondták volna, hogy csúnya, ha azt mondták volna, hogy nem rokonszenves, vagy valami ilyesmit: azon kacagott volna. Ráüt a pénztárcájára és azt feleli: ami hiányzik bennem szépségben, azt pótolom pénzzel. De nem ezt mondták. Azt mondták, hogy zsidó. Hogy egy görög kolduslány azért nem lehet a felesége, mert zsidó. Úgy mondták ezt, mintha azt mondták volna: leprás vagy. Mintha azt mondták volna: gonosztevô vagy, akit a törvény üldöz s aki téged befogad, a halált fogadja be. Soha még így nem sértette meg ôt, Pohrisch Gottfriedet senki, mint ez a két műveletlen koldus parasztivadék. Rászánja magát könnyelműségében és kimondja a csodatevô varázsszót, melytôl ezer és ezer szép, gazdag és elôkelô leány szerte Európában boldogságba ájulna, hogy a gazdag Pohrisch bankár felesége lehet... és ez a két rongy, ez a két szemét kikosarazza, mert zsidó! Mire a kikötôbe ért, keserű, mély haraggá vált benne az a tompa kábultság, amit elôször érzett. Mint ahogy a halálosan sebesültben is lassan ocsúdik föl a fájdalom az elsô kábultság után. Csikorgó foggal fizette ki a szállodást és nem adott borravalót a szolgának, aki csomagjait a hajóra vitte. Görög volt az is, átkozott görög. Rázta a harag és a szégyen, ha arra gondolt, hogy a paraszt kibeszélheti a dolgot és ezek mind megtudják és röhögni fognak a kudarcán. Ôt, Pohrisch Gottfriedet kikosarazta egy mezítlábas parasztlány, mert zsidó! A hajóról visszanézett a szigetre és tehetetlen dühében ököllel fenyegette meg a napsütésben fürdô örökzöld hegyet: jaj neked, Samos! S a hegy, az örök hegy, visszanézett reá és nevetett. A bosszúvágy dühe hidegen mérlegelt cselekedetekké alakult át. Elsô dolga volt táviratot küldeni a görögországi vezérképviseletnek: minden samosi megrendelést azonnal lemondani . Samosi borokat, ha veszteséggel is, de leszállított áron piacra dobni. ,,Térdre kényszerítem a görög koldusokat!'' csikorgatta a fogait. ,,Elpusztítom Samost! Én, a zsidó!'' Bécsbe érve elrendelte a Pohrisch-érdekeltségekben dolgozó valamennyi nemzsidó tisztviselô azonnali elbocsátását. Attól a naptól kezdve csak fizikai munkásként tűrt meg maga körül keresztényt. Vad dühvel vetette magát a Samos elleni harcba. ,,Megmutatom nekik!'' biztatta magát. ,,Megmutatom!'' És megmutatta. Három hónap múlva a samosi borkereskedôk küldöttséget menesztettek hozzá. Pohrisch fogadta a görögöket. A bosszú keserű, vad elégtételével nézte a megriadt és alázatos arcokat, ahogy a bojkott feloldásáért könyörögtek. Hajthatatlan ridegséggel közölte velük, hogy magasabb üzleti szempontok miatt nem veheti figyelembe kívánságukat és a jövôben is minden kereskedôt, aki Samosról bort vásárol, a konszern kíméletlenül kiközösíti és minden piac elôl elzárja. -- De mi lesz Samos-szal? Az egész sziget a szôlôkbôl él! -- kiáltotta közbe az egyik görög. Pohrisch vállat vont. -- Éhen halnak. Sok millió ember halt már éhen ezen a földön s a föld mégis forog tovább. De ez még nem elégítette ki. Többet akart. Nagyobb elégtételt. Olyant, amit egy életen keresztül maga elôtt lásson. Hogy naponta érezhesse a diadal örömét. Hogy íme, én, a zsidó...! Elhatározta, hogy nemzsidó lányt vesz feleségül. Csakazért is. De nem olyan akármilyen nemzsidó leányt, hanem egy valóságos patrícius-leányt, egy olyant, akire azt mondják: ,,társaságbeli''. Aki magasan fölötte áll a mezítlábas Irénéknek, akit odamutathat a világnak, akit elvihet a porban fetrengô samosiakhoz, hogy ide nézzetek, ezt kaptam meg én, a megalázott, a megvetett zsidó! Ekkor szemelte ki magának Kunczler Évát. Kunczleréket ismerte már abból az idôbôl, amikor az apja így nyilatkozott róluk: ,,nem a legjobban állanak''. Akkor a leány még egészen kicsi volt. De amióta visszatért Angliából, többször is találkozott vele utcán, társaságban és meg kellett állapítsa, hogy határozottan szép leány lett. Nem az ô ,,esete'' ugyan, mert ô a barna bôrű, sötét szemű, tüzes nôket kedvelte s nem a kék szemű, hideg szôkéket. Azonban az érdektelen szemlélô tekintetével nézve is szép volt Éva, mint emberpéldány. Büszke, egyenes tartás, nyílt, tiszta arc, szinte gôgösen magas homlok és egyenes orr: mindaz együtt, ami annyira jellemezte azt a hideg és dölyfös nyugati típust, akikkel szemben legjobban érezte mindig a maga zsidó voltát, még ha egy szóval, vagy egy pillantással sem emlékeztették erre. Kunczleréken sem látszott meg, hogy tudomásul vennék benne a zsidót. Kedvesek voltak hozzá, barátságosak, éppen úgy, mint mindenkihez a társaságban. És mégis. Ha ott ült a Kunczler-mama mellett és hallgatta végefogyhatatlan sopánkodásait a ,,régi jó világ'' után, amikor még a bécsi urak cilinderben jártak és a dámák sleppes ruhákban: úgy érezte, hogy ezek a rettenetesen jólnevelt és dölyfös patríciusok magukban bent talán még jobban lenézik ôt, akinek nagyapja még ószeres volt a Theresienstadtban, mint az a koldus görög. De nem beszélnek róla, mert jólneveltek. Mert gôgösebbek annál, semhogy észrevegyék azt, hogy valaki a társaságukban púpos, vagy nyitva van elôl a nadrágja, vagy... vagy egyéb hibája van. Ezért határozta el, hogy éppen Kunczler Évát veszi feleségül. Nem szerelembôl, dehogy. A szerelemnek ehhez az elhatározáshoz semmi köze nem volt már, a szerelem kiégett az utolsó cseppig ott a görög paraszt udvarán a szégyen és megaláztatás tüzében. Bár ha elképzelte Éva szép testét kiszolgáltatottan maga mellett, ez bódító és kéjes örömérzettel töltötte el. Azonban ez nem a szerelem öröme volt, hanem a birtoklásé. És a bosszúé, igen, a bosszúé. Megbosszulni Éva kiszolgáltatottságában mindazt, ami Samoson történt. Beletiporni az ô testén keresztül ebbe az egész görög világba, igen, ezt kell tenni, ez volt az egyetlen méltó elégtétel, amit vehetett magának. Elôször is Kunczlerék anyagi helyzetérôl tájékozódott megbízottjai útján. A kép, amit így nyert, kellemes volt. Kunczlerék nyakig ültek az adósságokban és az áruház a csôd szélén állott. Ezzel úgy érezte, mint akinek biztos fegyver van a kezében. Aztán elkezdett Kunczlerékhoz járni. Minden látogatásánál elhelyezett valami kis odavetett mondatot a szülôkhöz, ami megcsillogtathatta elôttük a Pohrisch-vagyon hatalmát és a lehetôségeket arra az esetre, ha a Pohrisch-bankházat érdekelni kezdené a Kunczler-áruház sorsa. Elsônek Kunczler-mama figyelt föl ezekre a célzásokra. Neki régi álma volt, hogy Éva gazdag házasságot kössön és a család fénye visszatérjen a ,,régi jó világ'' színvonalára. Feltűnôen kedves kezdett lenni Gottfriedhez, érdeklôdött a háztartása iránt és apró asszonyi figyelmességekkel kényeztette. Kunczler-papa bizalmatlanabb volt már, de ô sem fogadta ellenszenvvel a közeledést, csupán valami kis rezignált mosollyal és Gottfried tudta, hogy ez a származásának szól s ettôl még makacsabbul építette bele magát a gondolatba, hogy feleségül veszi Évát. Ebben az idôben tataroztatta ki a Pohrisch-házat. Azt akarta, hogy a vagyon súlya ott is kifejezésre jusson. Antik rokokó-palotát igyekezett maga köré varázsolni, amilyenekben hajdan a gazdag patríciusok éltek. Inast is akkor fogadott. Az inas azelôtt egy bárónál szolgált évekig, de a báró elszegényedett a háború után és portás lett egy szállodában. Mikor mindez együtt volt, egy délelôtt fölkereste Kunczler Adolfot és elôadta neki a szándékát. Természetesen az áruházzal kezdte, de az öreg Kunczler már az elsô percben tudta, hogy hova akar kilyukadni. Mikor aztán Évához értek végre a beszélgetésben és Pohrisch a pénzdiktátor dölyfös pózában -- ezzel igyekezett eltakarni pokoli félelmét egy újabb megaláztatástól -- megkérte tôle a leánya kezét, Kunczler egy halvány kis mosollyal a szája szélén azt felelte: -- Már régen látjuk, hogy készül valami közted és Éva között. Ha Éva is úgy akarja, nekem nem lehet ellene kifogásom. Mire Pohrisch Gottfried a diadal lángjával a szemében szorította meg a feléje nyújtott kezet és arra gondolt: ,,Sikerült! Legnagyobb hatalom a földön a pénz!'' Hogy közte és Éva között lett volna valami, az túlzás volt. Annyi volt közöttük, hogy néha a teánál egymás mellett ültek és elbeszélgettek közömbös dolgokról. Szerelemnek nyoma sem volt, de Pohrisch Gottfriedet ez nem is érdekelte, ôt csak a házasság érdekelte s ami azután következik. Ne féljen senki, majd lesz valami közöttük. Elôször a szülôkkel kellett rendbe hozni a dolgot. A leány, az majd teszi, amit parancsolnak neki. Kunczler dolgozószobájából egyenesen lement a kertbe. Éva teniszezett az egyik barátnôjével, mint mindig. Odament hozzá, megcsókolta a kezét és utána nem engedte el, hanem széles, kövér mosollyal ránézett és azt mondta: -- Megkértem a kezét, Éva. A szülei beleegyeztek. A leány rámeredt. Annyira váratlanul érte, hogy meg sem hallotta a szavak mögött a hang leereszkedô csengését. -- Mibe egyeztek bele? -- kérdezte ijedten. -- A házasságunkba. Ha maga is úgy gondolja, akkor esetleg már augusztusban... A leány nevetni kezdett. Szívbôl nevetett és hangosan. -- Megbolondult maga, Pohrisch? Hát hogy gondolja ezt... csak így...? És nevetett. A köpcös kis ember elvörösödött és egyszeriben beleizzadt a rémületbe. Csak most villant az eszébe, hogy ez a leány is megalázhatja. Pánikszerűen szakadt reá az újabb megaláztatástól való félelem. -- Éva -- dadogta ügyefogyottan -- én szeretem magát... csak még nem volt alkalmam... nem volt idôm... tudja, az üzleti ügyek... a vagyon... milliós tranzakciók... A pénz mögé menekült megint, ezt érezte egyedül védelemnek. A leány megsajnálta. -- Errôl kell még beszéljünk, Pohrisch. Nyugodtan és megfontoltan. Jó? Az ilyesmit nem szabad elsietni, nem gondolja...? Üljön le, kérem, amíg a szettet befejezzük, jó? Elsie!! Te következel! Fifteen-all! Pohrisch leroskadt a kerti padra és megtörölte kiizzadt homlokát. Arra nem számított, hogy ezen az oldalon is érheti ellenállás. Ô a szülôk megnyerésére helyezte a fô súlyt. Amíg a játék tartott, igyekezett összeszedni a gondolatait. Aztán késôbb, amikor kettesben maradtak, elmondta komolyan és megfontoltan, hogy mi mindent akar nyújtani Évának ezzel a házassággal. A leány türelmesen hallgatta végig, aztán két heti gondolkodási idôt kért. Meg kell fontolni az ilyesmit, mondta. Pohrisch mint üzletember megértette ezt és ugyanakkor gyôzelemnek könyvelte el magában. Széles és büszke mosollyal búcsúzott el és diadal feszítette a mellét, amikor a Kunczler-villa kapuján kilépett. Nem kapott kosarat. Még aznap táviratot küldött görögországi képviseletének, hogy Samos szigetén vásároljanak föl minden eladó szôlôt és házat. És hogy küldjenek neki egy hordó samosi bort. Többet nem, csak egy hordót. Samosi bor mellett akarja megünnepelni két hét múlva az eljegyzését, mint gyôzelmét Samos és a világ fölött. És akkor, öt napra rá, egészen váratlanul újra beviharzott az életébe Lubovszki Kazimir. Mikor az inas az ezüsttálcán behozta a névjegyet, éppen készült átmenni Kunczlerékhez. Bosszús pillantást vetett a lovagi címerrel díszített kis fehér kartonlapra és tekintete hirtelen megkeményedett. -- Kéretem az urat -- mondta az inasnak. Egy pillanat alatt felizzott benne újra gyermekéveinek minden megaláztatása és arra gondolt: ,,jó, hogy jön! Most legalább megmutatom neki, hogy több lettem, mint ô! Megalázom, mint ahogy ô megalázott annak idején, amikor leereszkedôleg a vállamra vert, amikor elvette tôlem Judithot, amikor a tornateremben izmaival kérkedett! Csak jöjjön, éppen jókor!'' Arra készült, hogy gôgös részletességgel ismerteti majd nagyszabású vállalkozásait, megemlíti házassági tervét is úgy mellékesen, hadd érezze és lássa ez a fölfuvalkodott díszpéldány, hogy ki ô. Lássa és irigykedjék. Aztán mégis minden egészen másként történt. Már maga az a felháborító tény, hogy Lubovszki ugyanazzal a diákos jókedvvel köszöntött reá és egyszerűen sünnek nevezte, akárcsak hét évvel azelôtt, kihozta a sodrából. Így elvesztette az elôre elkészített fonalat, melynek mentén a beszélgetést le akarta vezetni. Különösen a ,,sün'' miatt háborodott föl. Ezt a megalázó összehasonlítást annak idején is csak gyáva megalkuvásból tűrte el, de most kimondottan sértésnek érezte. Sünnek nevezni ôt, a Pohrisch-bankház fejét! Külön emiatt kezdte el mindjárt a konszernen, hadd lássa ez a gôgös senki, hogy mekkora távolság tátong kettôjük között. De Lubovszkira nem hatott. Az egész konszernt elintézte egy könnyű mondattal: -- Az szép. Ezentúl, ha bort iszom, reád gondolok, sün. Arculütésnek érezte ezt a mondatot. Sértésnek, amit meg kell torolni. Valósággal föléledt, amikor hamarosan megjött erre az alkalom. Lubovszki pénzt kért. -- Nincs pénzed? -- kérdezte tettetett csodálkozással, de belül tomboló elégtételt érezve, mintha érthetetlennek tartaná, hogy ilyesmi is elôfordulhasson valakivel. -- Nincs -- felelte egykedvűen a másik. Ez az egykedvűség bosszantotta. Több megalázkodást várt. Bosszúsága gúnyba menekült. -- A művészet, úgy látszik, nem a legjövedelmezôbb üzlet -- mondta kissé felülrôl, de Lubovszki csak kacagott ezen. -- Nem minden az üzlet a világon, öreg sün -- felelte -- van annál fontosabb dolog is! -- És mi lenne az? -- kérdezte és valósággal reszketett a vissza fojtott dühtôl. -- Az élet -- válaszolta Lubovszki és nevetett hozzá azon a furcsa, hangtalan módon, ami abból állt, hogy megvillogtatta pompás, erôs fogait. Ettôl a nevetéstôl belenyilallott az emlékezés Irénére, mint az eleven fájdalom, ô is így szokott nevetni. De sértésnek érezte a szót is, célzásnak, hogy ô nem képes az élet felszínén lebegni, mint mások, mert túlságosan nehézkes hozzá. Terheli a származás súlya. Ezt érezte ki abból a könnyedén odavetett szóból. S mert igaznak érezte, fájt. A fájás keserűsége adta szájába védekezésként a rideg és dölyfös szavakat: -- Ha munkát akarnál, be tudnálak juttatni esetleg valamelyik vállalatunkba, raktárkezelônek vagy ilyesminek. Esetleg... A bosszú keserű diadala tombolt ezekben a szavakban. De Lubovszki csak nevetett rajtuk a maga megszokott, felelôtlen módján, mondott még néhány szemtelenséget és elment. Ez a találkozás nagyon felkavarta. A pénz hatalmába vetett hitét ingatta meg. Érthetetlen volt, hogy ez a pénztelen senki, ez a festônövendék olyan fölényesen tudott viselkedni vele szemben. Vele szemben, akinek a háta mögött egy egész bankház áll és egy pompásan megszervezett, fél Európát behálózó nagyvállalat. Valami bizonytalanságérzet fogta el. Hogy talán mégsem a pénz az, ami az emberek helyét kijelöli ebben a világban? Hogy talán soha nem juthat el oda, ahova vágyik: hogy egy szintre kerüljön a világ bátor és felelôtlen fickóival? Két napig hordozta magában ezt a bizonytalanságot és akkor elment Kunczlerékhoz. Azzal ment oda, hogy döntésre viszi Évával a dolgot. Vagy-vagy. Józan és logikus elméje biztos volt abban, hogy Éva hozzá megy feleségül, hiszen nem talált okot, hogy miért ne menne hozzá. Egy szegény leány egy gazdag bankárhoz. De valahogy bent, a logikus gondolkodás felszíne alatt mégis lappangott egy bizonytalankodó félelem. Bizonyosságot akart. Elment tehát Kunczlerékhoz, megszerezni ezt a bizonyosságot. A teniszpályánál találta ôket. Sok vendég volt, nem tudott Évával kettesben maradni. Késôbb felszolgálták a teát. És akkor egyszerre csak megáll valaki mellette és a világ legtermészetesebb hangján ráköszön: -- Szervusz, sün! Téged kerestelek! Leszel szíves bemutatni...? Lubovszki volt. Pohrisch Gottfried éberen riadó ösztöne az elsô pillanatban kísérteties biztonsággal megérezte, hogy a Judith-ügy megismétlôdése következik. Egész belseje megremegett ettôl a megérzéstôl és minden önbizalma összeroskadt. Rádöbbent, hogy ez a Lubovszki nem csupán egy volt iskolatárs, egy nyomorgó kis festô, hanem maga a nagy ellenség. A nagy ellenség, aki minden ember számára él valahol és akivel mindenkinek meg kell egyszer mérkôznie. Az ô nagy ellensége ez a Lubovszki, érezte tisztán és világosan, ahogy ott ült szótlanul a nádfonatú széken és hallgatta a festô vidám és fesztelen locsogását, amivel a társaságot szórakoztatta, ô sohasem tudna így elszórakoztatni egy társaságot, gondolta és tehetetlen kétségbeesést érzett. Igyekezett nyugodt maradni, de nehezen sikerült. Aztán egy idô múlva fölkelt, búcsúzott és elment. De Lubovszkival elfelejtett kezet fogni, mintha ott se lett volna. De hiába tette ezt, Lubovszki ott volt. És attól kezdve valahányszor beszélni akart Évával a házasságukról, ez a Lubovszki mindig ott volt. Egy ideig még eljárt Kunczlerékhez azután is, két-három naponként. Valami titkos reménység bujkált benne, hogy talán történik valami és Lubovszki eltűnik. De nem tűnt el. Ott volt és festette Évát. És Éva szerelmes volt belé, éppen úgy, mint annak idején Judith. Még egyszer megpróbált mérkôzni vele. Akkor, amikor a kép elkészült. Gyönyörű kép volt. Nem értett a művészethez, de érezte, hogy a kép gyönyörű. Megkérdezte tôle, hogy mi az ára a képnek. Nagyon fölülrôl lökte oda neki ezt a kérdést. Tudta, hogy éhezik, hogy két kézzel kell kapjon a pénz után és meg akarta alázni ott, Éva elôtt, mindenki elôtt. De a festô csak ránézett, mosolygott és azt mondta: ,,nem eladó''. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük és ô megértette, hogy elvesztette a mérkôzést. Hogy ez az éhes, pénztelen senki, ez a gôgös, vidám, rettenetes ellenség legyôzte ôt, a Pohrisch-bankház fejét. Nagy- nagy levertség fogta el. Búcsúzott és elment. Két napra rá megtudta, hogy Lubovszki Kazimir eljegyezte Kunczler Évát. A legyôzôttek apátiájával fogadta a hírt. A szégyen, a bánat, saját kicsinységének és megvetettségének a tudata olyan mély űrt ásott belé, hogy nem is gondolt önvédelemre többet. Sem bosszúra. Sem cselre. Csak arra, hogy Judith után most Éva. És így rendre, mások fogyasztják el elôle az egész életet. Mert az élet csillogó, napos oldala nem az övé, hanem ezeké a Lubovszki-féléké. Még akkor is, ha semmijük sincs. Még akkor is, ha haszontalanok. Még akkor is, ha felelôtlenek s léhák. Mert mások, azért az övék az élet. Mert nem olyanok mint ô. Mert nem zsidók. Néhány napig tartott ez a lelki ájultság. Aztán megindult belülrôl a lélek védekezô ágaskodása a rásúlyosodó teherrel szemben. Eszébe jutott újra az üzlet, amit az utóbbi idôben elhanyagolt. Megértette és tudomásul vette, hogy az ô eleme a pénz, a vállalkozás, a szerzés. Ez az a terület, ahol otthon van, ahol nem érheti semmiféle meglepetés és vereség. Az üzlet az, amivel megmutathatja a világnak, annak a másik ellenséges világnak, hogy uralkodni is tud ô, a zsidó. Uralkodni árak és piacok fölött, emberek, sorsok, egész vidékek fölött, jólétet és szegénységet tart a kezében s kedve szerint osztogathatta ezt vagy amazt. Megértette, hogy ezen a téren kárpótolhatja magát mindazért, amitôl zsidó volta miatt megfosztotta a másik világ. Lázasan vetette magát újra a munkába. Görögországi vezérképviselete intézkedéseket sürgetett. Samos teljesen megtört, jelentették. Telkek, szôlôk értéke a tizedére esett, a felvásárlások óvatosan folynak. A lakosság hangulata kezd fenyegetô lenni, kormánykörök is felfigyeltek, tenni kellene valamit, írták Görögországból. Ugyanazzal a postával, mely ezt a jelentést hozta, tették asztalára az eljegyzési vacsorára szóló meghívót. Pohrisch Gottfried mély lélegzetet vett, mint aki víz alá bukik, a meghívót a papírkosárba lökte és parancsot adott, hogy a pincében levô hordót a samosi borral gurítsák át a Kunczler-villába. Ezzel az eljegyzési ajándékkal akarta megmutatni, hogy ô, a zsidó is tud nagyvonalú lenni. Másnap elutazott Görögországba. Üzleti útja diadalút volt. Ha nem is feledtetett ugyan minden elszenvedett keserűséget és megaláztatást, azért valamennyire kárpótolta mégis. Samos a lábainál hevert. Mikor hajója az ismerôs kikötô hídjánál horgonyt vetett -- a vállalat saját szállítóhajóján ment oda, melynek orrán nagy fehér betűkkel a görög tengeristen, Poseidon neve állt -- sötét és néma tömeg állt a parton és fenyegetôen hallgatott. Aztán a tömegbôl egyszerre csak kivált egy alak, egy asszony alakja és lassan megindult a hajó felé. -- Eresszétek le a hidat -- parancsolta. Láncok csörögtek, deszka koccant a móló kövén. Az asszony rálépett a hídra és jött. Megállt Pohrisch elôtt. Az arcán fáradtság volt és bánat. Iréne volt. -- Uram -- mondta halk, dallamos hangon -- itt vagyok. Töltsd ki rajtam a bosszúdat, ha haragszol reám. De ne a többieken. Ôk nem tehetnek arról, hogy én... Pohrisch kövér arcán gúnyos mosoly jelent meg. Micsoda élvezet volt ezzel a mosollyal nézni a megalázott nôre és azt mondani neki: -- Nem értelek, jó asszony. Miért haragudnék én reád, akit nem is ismerek? Majd átvette a hajó kapitányától a hangtölcsért és a parton álló tömeg felé fordult. -- Samosiak, ide figyeljetek! Akinek eladó bora van, jelentkezzék a megbízottaimnál! Minden mennyiséget átveszek és azonnal fizetek! A tömeg felmorajlott. Pohrisch visszaadta a tölcsért a kapitánynak. Iréne még mindig ott állt. Rongyos, szegényes ruha volt a testén, de ez a test karcsú volt még mindég, csak teltebb, asszonyosabb. ,,A gyerek... '' villant át a bankár agyán a gondolat ,,a gyerekem... vajon él...?'' De aztán találkozott a szeme az asszony nyílt, tiszta tekintetével s a büszke homlok, az egyenes, nemes metszésű orr és a keskenyre csukott száj eszébe juttatták a maga megaláztatását. -- Köszönöm neked, uram -- mondta az asszony halkan, egyszerűen. De tette magát, mintha nem hallotta volna a szavait és gyorsan elfordult. Sietve adott utasításokat az embereinek a bor felvásárlására vonatkozóan. Mire lopva hátrasandított, az asszony már nem volt sehol. A samosi spekuláció -- így nevezték üzlettársai ezt a bosszúhadjáratot -- milliós nyereséggel végzôdött. Nem csupán az, hogy a majdnem egy évig bojkott alatt tartott sziget teljes borkészletét hihetetlenül alacsony áron sikerült megszerezni, hanem azonkívül a pánik ideje alatt értéken alul összevásárolt szôlôk, telkek és házak olyan tôkenövekedést eredményeztek, amely minden elképzelést felülmúlt. A borkereskedôk, akik annak idején a Samos ellen indított akciót esztelenségnek bélyegezték, most nem gyôztek lelkesedni fiatal vezérigazgatójuk üzleti zsenialitásáért. Lángésznek nevezték és megjósolták, hogy hamarosan kezében lesz az egész világ borkereskedelme. Ekkor született meg Pohrisch fejében az ötlet, hogy megszerzi magának az egész Földközi-tenger déligyümölcs forgalmát. Három napot tartózkodott mindössze a szigeten. A lányok, akiket a kedvét keresô görögök esténként a szállodába küldtek, Irénére emlékeztették. Ugyanaz volt a járásuk, a hangjuk, a testük. Diadalmas keleti kényurak gôgjével dúskált szépségükben és kiszolgáltatottságukban. Tudta, hogy nem azért ajándékozzák meg szerelmükkel, mert tetszik nekik, hanem mert legyôzte ôket. Legyôzte Samost, megtiporta. És ez a tudat még fokozta az éjszakák örömét. Hogy Samos lányai szerelmet kell hízelegjenek neki, az utált és megvetett zsidónak, mert félnek tôle. Aztán körülhajózta egész Görögországot és a siker nyomon kísérte végig, mintha csak a sors is kárpótolni akarta volna az elszenvedett megaláztatásokért. Sikerült elônyös egyezséget kötnie a gyümölcsexportôrökkel, a termést felvásárló kiskereskedôk készségesen léptek be a vállalat szolgálatába és a pénz úgy hömpölygött körülötte, mint egy megáradt tavaszi folyó. Athénben egy táncosnô, aki egy angol kapitánnyal vacsorázott, szó nélkül otthagyta a kapitányt egy brilliánsgyűrűért -- pedig szép piros arcú, kék szemű, szôke fiú volt a kapitány -- és háromnapos hajóútra ment vele. Ciprus szigetén egy osztrák grófnô ajándékozta meg a szerelmével -- alig került az egész mulatság néhány ezresbe -- és pokoli örömöt érzett, amikor az elkényeztetett, elôkelô hölgyet a negyedik napon otthagyhatta búcsú nélkül, mint egy megunt hálóinget, hogy tovább hajókázzék Olaszország felé egy közönséges kis harmadrangú dizôzzel, akinek egyetlen szerencséje az volt, hogy valamiképpen Évára emlékeztette. Olaszországban három hetet töltött, amíg kellôképpen beszervezte ottani képviseleteit is, aztán hazatért Bécsbe a déli naptól barnára égve, kigyógyulva minden lelki nyavalyából, elégedetten, egészségesen, öntudatosan. Bécsben már ôsz volt akkor. Az elsô hír, amit megtudott, az Éva eljegyzésének fölbomlása volt. Elôször csak elcsodálkozott. Vidáman, ôszintén csodálkozott. Hát mi az, gondolta, a félistenek is orra buknak olykor? Aztán rátelefonált egy magándetektívirodára és megbízást adott, hogy derítsék föl a dolog hátterét. Három nap múlva ott volt az asztalán a részletes jelentés. A következô három nap kinyomoztatta a Kunczler-áruház ügyeit. Kedvezô értesülések futottak be. Mikor minden adat együtt volt, nagyon nyugodtan és nagyon megfontoltan megindította a támadást. Nem sietett vele. Arra is ügyelt, hogy még a saját munkatársai és alárendeltjei se vehessenek észre semmit. Lassan, de tervszerűen haladt elôre a maga célja felé, lépésrôl-lépésre. Mint a pók, amikor a hálóját fonja, szálanként, elôre kiszámított geometriai képletek szerint, lassan, de pontosan és kérlelhetetlenül. Megbízottai útján összevásároltatta a Kunczler-váltókat. Kerülô utakon belevitte a vállalat ijedt, kapkodó vezetôit bizonyos ügyletekbe, melyeknek szálait ô tartotta nagyon messzirôl a kezében. Az egész olyan volt, mint egy nagyon bonyolult, de nagyon érdekfeszítô hadművelet. A légy már a hálóban volt, de még vergôdött. Még összébb kellett húzni körülötte a szálakat, egyre szorosabbra. Hónapok teltek el. Eltelt egy év. Két év. A Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern kezében tartotta az összes piacot és ontotta a pénzt. A Pohrisch-bankház valóságos hatalommá erôsödött a pénzügyi piacon. És a légy már alig mozgott. A bonyolult háló szálai menthetetlenül köréje csavarodtak. Már csak egy jel kellett, amire meghúzzák a hurkokat. Két és fél évig nem lépte át a Kunczler-villa küszöbét. Évát néha látta az utcán. Ilyenkor köszöntek egymásnak, udvariasan és hidegen, ahogy közömbös ismerôsök szokták köszönteni egymást. De a legélesebb szemlélô se vehette volna észre, hogy valamilyen tervei vannak a leánnyal. Végül, majdnem három évi várakozás után hirtelen megadta a jelt. Láthatatlan kezek egyszerre rántották meg a gondosan kiépített szálakat és a Kunczler-áruház egyik napról a másikra összedôlt. A csôdöt nem lehetett elkerülni. Láthatatlan kezek gondoskodtak a jól megszervezett manipulációk során arról is, hogy a fejvesztett vezetôség végsô kétségbeesésében olyan lépéseket is tegyen, melyek csôd esetén fölkelthették volna az ügyészség érdeklôdését is. Mikor mindez idáig eljutott, Pohrisch Gottfried hozatott magának egy piros szegfűcsokrot és szépen, kényelmesen átsétált a Kunczler-villába. Március vége volt, a gyep zöldülni kezdett. Jókedvűen nyitott be a kapun. Elsô pillantásra elégedetten látta, hogy a Kunczler-ház ez alatt a három év alatt mennyire megöregedett. A falakról itt-ott omladozott a vakolat. A virágágyásokban ott száradtak még az ôszi kórók, kertész keze nem gondozta ôket. Belülrôl is a bomlás félreismerhetetlen jeleit viselte magán a lakás. A hall rendetlen volt és takarítatlan. A szalonból hiányzott néhány értékes festmény és a perzsaszônyegek helye üresen ásított a parketten. Pohrisch mosolyogva átadta a piros szegfűcsokrot a gondtelt ábrázatú szobalánynak, azzal otthonosan bekopogtatott a Kunczler Adolf dolgozószobájába. Mikor az ajtót kinyitotta, egy pillanatra maga is megdöbbent attól, amit látott: az íróasztal mellôl egy sápadt, lesoványodott arc nézett feléje, szemeiben az üldözöttek riadtságával. A szánalom meleg hulláma öntötte el Pohrisch Gottfriedet, aztán fölemelte a fejét és szélesen ránevetett a megdöbbent, kétségbeesett arcra. Majd a teljhatalmú hadvezér öntudatos, nyugodt lépteivel odament az íróasztalhoz és kinyújtotta a kezét: -- Hallom, hogy nehézségei vannak az üzlet körül. Miben lehetek segítségére? Négy teljes órát tárgyaltak egymással azon a napon, Kunczler Adolf és Pohrisch Gottfried. Másnap elkészültek a szerzôdések. Egyik a Pohrisch- bankházat és a Kunczler-áruházat illette. A másik egy házassági szerzôdés volt. Az esküvôt május elsején tartották meg és Éva kívánságára teljesen szűk körben. Gottfriednek mindegy volt. Diadalmámorban úszott így is. Jegyességük ideje alatt majdnem minden este színházba vitte Évát, operába vagy hangversenyre. Úgy mutogatta, mint valami ritka ékszert. Nem is ékszert: mint egy nemesi levelet. Ide nézz, Bécs! -- mondták apró csillogó szemei, amikor ott ült Éva mellett a páholyban -- legyôztem minden ellenségemet! Legyôztem a megaláztatásokat, a háttérbe szorítottságot, legyôztem a szép férfiakat, a bátrakat, az erôseket, a nôi szívekkel bánni tudókat, én, az esetlennek csúfolt, a zsidónak ócsárolt! Legyôztem ezt a dacos, szép kitenyésztett asszonyembert is és alázatos szolgálómmá teszem! Ti még az ujja hegyét sem csókolhatjátok meg az engedélyem nélkül s én akkor tépem le róla a ruhát, amikor majd nekem jólesik! Ezeket mondták a szemei s akkora büszkeség és öntudat feszítette, hogy legszívesebben hangosan belekiabálta volna az emberek közé: legyôztelek, világ! Aztán megtörtént az esküvô. Az elsô éjszakát Lausanne-ban töltötték, egy ragyogóan pompás szállodai szobában, melynek erkélye a kéken csillogó tóra nyílt. Egyoldalú nászéjszaka volt. Éva úgy adta oda magát hidegen, büszkén, összeszorított szájjal, mozdulatlanná merevedve, mint egy halott. De Gottfriedet legkevésbé sem zavarta ez a passzivitás. Ô elérte, amit akart. A fô, hogy a világ látja és azt hiszi: ez a szép szôke asszony ôt ajándékozta meg a szerelmével, nem a többi gôgös emberhímet, ôt választotta, a zsidót. Ez volt fontos egyedül, hogy a világ ezt lássa és ezt gondolja. A szerelem? Az Pohrisch Gottfried számára úgysem Éva volt. Még akkor sem ô lett volna, ha tomboló érzékiséggel adja oda magát. Gottfried számára a szerelem valami egészen más volt, valami csodálatosan szép, meseszerűen távoli emlék. De szomorú és keserű emlék, amit el kellett feledni. Samos. Olajfaliget. Iréne. Ez volt a szerelem. A többi: csak harc önmagával és a világgal és Éva mindössze egy lépcsô volt ebben a harcban, egy kivívott gyôzelem. Három napot töltöttek Lausanne-ban, aztán továbbutaztak Párizs felé. Párizsban, a második napon, egy üzletfelével való tárgyalás közben megütötte a Gottfried fülét Lubovszki neve. A szomszéd asztalnál két fiatalember beszélgetett valami művész-szalonról. Az üzletfél véletlenül ismerte az egyiket, valami norvég újságíró volt. -- Megérdeklôdné tôle ennek a Lubovszkinak a címét? -- kérdezte Gottfried unott és közömbös hangon. -- Valamikor iskolatársak voltunk. Aztán néhány sort írt a névjegyére és elküldte egy hordárral a megadott címre. Meghívta Lubovszkit vacsorára. Feszült izgalommal várta a percet, élete nagy percét, a teljes diadal és elégtétel percét: amikor a gyűlölt díszpéldány odalép majd az asztalhoz és meglátja, hogy ki az, aki mellette ül. Ki az, akit csak úgy említett meg a névjegyen: a feleségem. Alig várta, hogy gyönyörködhessen a nagy ellenség eltorzuló arcában, irigységében, fájdalmában, megaláztatásában és az arcába kacaghasson: ide nézz, Lubovszki Kazimir, életem megkeserítôje, én kaptam meg a nôt, akit te nem tudtál megszerezni magadnak, én kaptam meg ôt, én, a lenézett, a kigúnyolt, a sün! Nagyon várta ezt a pillanatot. Nem is beszélt róla Évának, meglepetésül szánta neki is. Csak attól félt, hogy esetleg nem jön el. Hogy talán tudja már és nem jön el és így nem gyönyörködhetik kínjában és megaláztatásában. De eljött. Eljött és Pohrisch Gottfried láthatta a gyűlölt szép arcon a megdöbbenést és valóban úgy érezte, hogy ez a pillanat mindenért kárpótolta, amit valaha is el kellett szenvedjen. És látta ugyanakkor Évát is elsápadni és ez újra gyôzelem volt, egy másik nagy gyôzelem: gyôzelem az asszony fölött, aki az övé és mégsem az övé egészen. De aki soha ezé a másiké már nem lehet. A gyôztes és a tulajdonos elégedett gôgjével figyelte ôket ott az asztalnál és úgy érezte, hogy most, ebben a percben érte el élete célját: fölülkerekedett az ellenséges világon, véglegesen és visszavonhatatlanul. Jó érzés volt ez, kellemes és melegítô. Annyira, hogy egészen elérzékenyült tôle. Most, hogy úgy érezte: egyenlôvé lett ezzel a kettôvel, mert legyôzte ôket, szeretett volna jó is lenni hozzájuk és kegyes. Szerette volna feloldani a zavarukat és ezért beszélt, beszélt, mindenfélét összevissza. Megrendelte a vacsorát és megvendégelte ôket minden jóval, mint ahogy egy bôkezű nagybácsi megvendégeli a szegény rokonokat. Samosi bort hozatott és hagyta szétfolyni az ínyén a forró- zöld sziget emlékének ízét, a gyôzelem ízét. ,,Samos'' gondolta és szeme megnedvesedett a boldogságtól ,,Samos! Mit tudják ezek ketten, ez a két legyôzött nyugati díszpéldány, hogy ki vagyok én! Ezt csak te tudod, Samos, a te forró keleti tüzed tudja, olajfaligeteid illatos sűrűi, arany kék eged, ó Samos! Én, a kelet fia, hogy szánom ezt a kettôt, akit leigáztam!'' Megrészegítôen nagyszerű érzés volt emberségesnek lenni, megbocsátónak és jónak ezzel a két megalázott ellenséggel szemben. Beszélt, beszélt. Kedves és jó akart lenni, nagyon kedves és nagyon jó, mint a nagyúr, aki leveri lázadó rabszolgáit, de megbocsát nekik. Ivott és egyre nôtt a kedve, áradt, mint egy samosi borral telt folyó. Hiába volt szótlan és hallgatag a másik kettô, ô örvendett és beszélt helyettük is. -- Menjünk egy mulatóba! -- mondta hirtelen. -- Te vagy a párizsi, Kazimir, vezess hát! Mindent fizetek, mindent! Majd ti ketten táncoltok és én nézem! Én fütyülök hozzá, hehehe! Moulin, azt mondod? Jó! Ahova akartok! Fizetek! Kint csillogott az éjszaka. Boldog, tavaszi, mámoros éjszaka! Samos ura gyôzelmet ünnepel és megbocsát mindenkinek, aki valaha is rátiport! Nézd, Párizs, és halljad! Meztelen keleti táncosnôk kell ma még körüllengjék buja táncaikkal a világ urát s ez a két fehér rabszolga pezsgôt iszik majd és örvend alázatosan a kegynek, hogy részt vehet e pazar gyôzelmi lakomán! Ó, Samos, babonás hegy, gyôzelmi kabala! Aranyba öntetem a nevedet és szüzeidet gyermekkel ajándékozom meg! Én, a keleti nagyúr, a nyugat legyôzôje! Kissé sokat ivott a samosi borból. De kint a hotel elôtt a bor és diadal enyhe szédületén keresztül is hirtelen eszébe jutott, hogy egy fontos telefonbeszélgetést vár ma estére. A marokkói gyümölcspiac bekapcsolódásáról volt szó. Soron levô lépés a világuralom felé. -- Egy pillanat, gyerekek, bocsássatok meg! Szólnom kell a portásnak, hogy a marokkói beszélgetést kapcsoltassa át a... hogy is hívják kérlek, ahova megyünk? Moulin, persze. Egy pillanat... A portás följegyezte krétával az utasítást egy kis fekete táblára. Mikor újra kiért az utcára, a másik kettôt nem találta többé a szálloda elôtt. Még nem gondolt semmi rosszra. Elôre mentek bizonyára. Igazuk volt. Éva biztosan fázott az utcán, az esték még hűvösek s ez a Kazimir gondos, jó fiú, nem akarta, hogy beteg legyen. Persze, hogy jó fiú, most már jó fiú igazán. Ezentúl barátok lesznek megint. Igazi barátok, mert ezentúl ô lesz felül és ô diktálja a barátságot. Képeket rendel majd nála. Persze. Segíteni fogja. Talán Samosra is elviszi egyszer. Festônek való hely. Megrendelhetné nála Iréne képét, aktban... Persze, csakis aktban. Aztán odaakaszthatja majd az Éva ágya fölé! Hihihi, ez lesz csak a tréfa! Hadd lássa ez a gôgös jégcsap, hogy milyen egy igazi nô...! -- Taxi! A Moulin-be. -- Moulin Rouge, vagy Petit Moulin, uram? -- Mi? Vagy úgy, persze... ezt nem tudom. Hát vigyen elôbb az egyikbe s ha ott nem lesznek, akkor a másikba! Az elsôben nem voltak. A másodikban sem. Kétszer is körüljárta a mulató termeit. -- Nincs még valami más helyiség itt? -- Nincs uram -- felelte a pincér -- keres valakit? -- Igen. Telefon van? -- A fülkében, uram. Valami ideges nyugtalanság kezdett elhatalmasodni rajta. Az idegrendszere felôl jött, egészen alattomos módon. Az elméje tiltakozott még ellene. Áh, mit, mondták a logikához szoktatott agysejtek, hova mehettek volna? Ott sétáltak valahol a szálloda körül, csak elkerültem ôket. Bizonyára ott várnak rám még mindég. -- Halló! Hotel Continental? Portás! Itt Pohrisch. Igen, Pohrisch. A feleségem ott van? Nem? Nézze meg, kérem a szálloda elôtt. Egy úrral kell lennie. Igen, a szálloda elôtt, valahol, ott várnak reám. Köszönöm. Majd végtelennek tetszô idô múlva: -- Halló? Mi? Nincs ott? Halló, nem értem! Igen... jó, köszönöm... Verejték ütött ki a homlokán. Hörögve lélegzett. Érezte végigkúszni a hátán azt a zsibbadó pánikot, amit akkor, Samoson érzett... Nem, ez nem történhet meg még egyszer. Most már nem. Valamit tenni kell. Átkozott bitangok, hogy egy percig is bízott bennük! Átkozottak ezek a gôgös szôkék, ezek a szélhámosok, ezek az örökké lázadó rabszolgák! Csak láncra verve lehet tartani ôket, nem szabad gyönge legyen velük szemben az ember, nem szabad jó legyen egy pillanatig sem! Átkozottak! Feltelefonálta a rendôrséget. Az ügyeletes tiszt vidám párizsi szemtelenséggel kijelentette, hogy ha a kikapós asszonykák találkahelyeinek a leleplezése mától fogva a rendôrség feladatát képezné, úgy a személyzet létszámát legalább húszszorosára kellene fölemelni, erre pedig az államnak sajnos nincs pénze. Ezért nagyon sajnálja, de kénytelen megkérni Monsieurt, hogy lehetôleg a saját hatáskörében intézze el ezt az ügyet. Tapasztalatból megnyugtathatja egyébként, mondta a rendôrtiszt a telefonba, hogy az ilyen elkószált asszonyok általában egy idô múlva elô szoktak kerülni. Legjobb lesz, ha megiszik Monsieur egy üveg vörösbort és türelemmel várakozik. Idôjárás és nôi szeszély ellen még nem találtak föl szert az orvosok. Pohrisch nagyokat fújt dühében. Reszketô kezekkel kereste ki tárcájából Lubovszki címét, visszaült a taxiba és odahajtatott. A lakás zárva volt. A hosszú zörgetésre elôbújt valahonnan egy borzas és álmos öregember és érthetetlen párizsi zsargonnal jól lehordta az éjszakai csendháborításért. De Pohrisch nem távozott addig, amíg meg nem esküdött a mérges öreg, hogy Lubovszki úr nem jött haza, sem nôvel, sem anélkül. Erre még egyszer végigjárta a két Moulint. Kiderült, hogy egészen kint, valamelyik külvárosban van még egy harmadik is, a Vieux Moulin, de abban csak részeg munkások voltak és néhány kifestett olcsó tyúk. Nem maradt más hátra, mint visszahajtani a Continentálhoz. Fél három volt már. Az éjszakai portás sajnálkozva rázta meg a fejét. -- Nem. A Madame nem jött még haza. Pohrisch-sal forgott a világ. Leült makacsul a szálloda halljában és várt. Az óra ütötte a negyedeket, a portás bóbiskolt a ketrecében, néha jött valaki és kérte a kulcsát. De Éva nem jött. Hideg kétségbeesés szállta meg, mely lassan ôrjöngô dühvé fokozódott. Hát ezt tették vele! Így éltek vissza a jóságával ezek az aljasok, ezek az ellenséges idegenek, ezek a telivér díszpéldányok! Vele merték ezt megtenni, vele, aki jó és elnézô akart lenni hozzájuk! Igen, már meg is akart bocsátani nekik, el akart feledni minden csúnyát és rosszat, amit tôlük kapott...! Hát nem! Nem, nem! Soha többé nincs feledés és megbocsátás! Soha többé! Fogat fogért, szemet szemért! Csak kerüljön szeme elé ez az asszony, ez a dög! Megkötözi és megkorbácsolja! Amíg a vére csorog, igen, amíg a vére csorog és amíg kegyelemért könyörögve csókolgatja a lábait! Ez a gôgös, szôke rongy! És ez a férfi! Lubovszki Kazimir! Az örök ellenség! Hogyan is tudott megbízni benne! Most ott fetrengenek együtt valahol és röhögnek rajta, igen, egészen biztosan röhögnek rajta, a zsidón, a megvetetten, a kijátszotton! De megállj csak, Lubovszki Kazimir! Elpusztítalak! Összemorzsollak! Eltaposlak, mint egy mérges rovart! Nem izommal izom ellen, nem, ne reménykedj ebben! Pohrisch Gottfriednek megvan a módja hozzá, hogy elpusztítson valakit egészen más eszközökkel! Jaj neked, Lubovszki Kazimir, százszor és ezerszer jaj! Hajnal lett. Jöttek a takarítószolgák és fölszedték a szônyegeket, kinyitották az ablakokat. Nem csodálkoztak azon, hogy valaki ott ül a hallban. Hotelszolgák sohasem csodálkoznak. Pohrisch mégis úgy érezte, mintha gúnyos és szánakozó pillantások érték volna s mintha odasúgták volna egymásnak azok az emberek: nézd ezt a ronda zsidót... a felesége elment egy másikkal. Nem bírta tovább. Fölment a szobába, levetette magát az ágyra és sírt. Gyerekkora óta nem történt meg vele, de ott fönt a szobában, az agyra borulva sírt. A szégyen és harag könnyei voltak azok, a tehetetlen keserűség és megaláztatás könnyei. Keze görcsösen markolta a párnát és fogai rágták a gyűlölt, ezerszer gyűlölt asszony hálóingének selymét, vad, bosszúálló dühvel, mintha az a gyűlölt, hideg és szép test is itt lenne a selyem rostjai alatt és jajgatva rángatózna a fájdalomtól. Reggel nyolckor felhívott egy magándetektív-irodát. Délre megkerült a taxi vezetôje, aki az állomásra vitte ôket. Egy óra múlva tudták a vonatot is, amelyikre fölszálltak. Pohrisch további megbízást adott az irodának: derítsék ki a két ember tartózkodási helyét. Aztán átköltözött egy másik szállodába, ahol nem kellett állandóan magán érezze a személyzet gúnyos és sajnálkozó pillantásait. Két hétbe tellett, amíg sikerült a detektíviroda embereinek kinyomozni azt a tengerparti kis falut, ahova a szökevények elbújtak. Ez a két hét a pokol volt maga. Folytak tovább az üzleti tárgyalások a marokkói képviseletekkel, de minden egyes összejövetel, amire el kellett mennie, olyan volt, mint egy vesszôfutás. A legudvariasabb üzletfél arcán is ott vélte látni azt a kis gúnyos mosolyt, ami a megcsalt férjnek szólt, akit a nászút elsô hetében itthagyott a felesége. Azonkívül már régen Spanyolországban kellett volna lennie. Az ottani tárgyalások megakadtak. Egy német érdekcsoport erôs ellenakciót indított, mely veszélyeztetni kezdte a marokkói kilátásokat is. Érezte, hogy benne van a hiba, nem tud eléggé koncentrálni és a szervezôképessége is csôdöt mondott. Tudta, hogy mindennek Éva és az a másik ember az oka és ezért, ha lehetett, még jobban gyűlölte ôket. De gyűlölni kezdte saját munkatársait és alkalmazottait is, akiknek a szemébôl kárörömet olvasott ki. Mintha lapuló pillantásaik azt mondták volna: úgy kell neked, minek vettél el egy nem közülünk valót? Mi ajánlottuk a Goldberger-leányt, mi ajánlottuk a Rotschild-leányt, de neked egy idegen kellett. Hát most láthatod, hogy mit várhatsz tôlük. Ezt mondták azok a szemek. Pokoli volt, pokol az a két hét. Aztán végre megjött a jelentés: Pohrisch Gottfriedné és Lubovszki Kazimir itt és itt tartózkodnak. Gyorsan elrendezte az útlevelek dolgát, csomagjaikat feladatta Marseille-be, magához vette az iratait és vonatra ült. Sokáig tartott az út és ráért kitervezni a nagy jelenetet. Eredetileg arra gondolt, hogy elôbb egy bottal, vagy valamivel leüti a festôt, aztán addig veri az asszonyt, amíg térden állva kér bocsánatot. De ezt a tervet hamar elvetette. Elôször is túlságosan rémdrámaízű volt, mert kétségesnek látszott, hogy sikerül-e leütni Lubovszkit s nem sül-e el fordítva a dolog. Különbözô megoldások jártak az eszében, végül is amellett döntött, hogy hűvös lesz, tárgyilagos és nagyon udvarias. Ez talál legjobban a Pohrisch-bankház fejéhez. Az ô pozíciójában nem engedheti meg magának az ember, hogy úgy viselkedjék, mint egy kocsis, akit megcsal a felesége. Itt üzletrôl van szó. Mert alapjában véve minden üzlet a világon, a házasság is, az élet is, minden. Ez a szerencse. És az üzleti világban nincs helye az indulatoknak. Kissé azért reszketett a lába és a szíve is dobogott, amikor a kis tengerparti halászfalu állomásán kiszállt a vonatból és meg indult a vendéglô felé, amerre az irányt a vasúti tisztviselô megmutatta. Mi lesz, ha szembe találkoznak az úton? -- gondolta. -- Ha elfutnak? Vagy ha az az ember egyszerűen rámtámad? De nem találkoztak össze. Aztán ott állt a vendéglô elôtt. Délután volt. A tenger az apró kisvendéglô lábáig nyúlt be az öbölbe és hullámaival halkan verdeste a part köveit. Erôsen dobogott a szíve, amikor a vendéglôbe benyitott. Mi lesz, ha azt mondják, hogy a szobájukban vannak? Egyszerűen fölmegy és rájuk nyitja az ajtót? Vagy lehívatja ôket? Talán csak Évát egyedül? Igen, ez lesz a legjobb, hiszen tulajdonképpen csak Évával lehet dolga, a másikhoz semmi köze sincs... De nem voltak a szobájukban. ,,Madame és Monsieur sétálni mentek'' felelte kérdésére a bozontos bajuszú vendéglôs és apró, szúrós szemeivel gyanakodva mérte végig. Hallott már valamit arról, hogy a délfranciák mindig a szerelmesek pártján vannak és soha se a megcsalt férjekén és ezért kellemetlenül érezte magát a vendéglôs kutató pillantásai alatt. Leült az üres étteremben. Kávét és vajas kenyeret rendelt, egy tojást is hozzá. Aztán csak leült és ült. Az idô telt. Irattáskájából elôvette az Évával kötött szerzôdést és a Pohrisch- bankház szerzôdését is, amit a Kunczler-áruházzal kötött. Újra és újra átolvasta ôket, Isten tudja hányadszor már. A kerek üzleti nyelven írt mondatok lassan megnyugtatták és biztonsággal töltötték el megint. Fegyverek voltak ezek a szerzôdések, azt tudta, éles és legyôzhetetlen fegyverek. Éva meg kell hajoljon elôttük és az a másik semmivé, porszemmé törpül mellette. A szerzôdés: pajzs. A szerzôdés: biztonság. Élet és valóság. Minden más komolytalan handa-banda. A vendéglôs becsoszogott ócska papucsában és meggyújtotta a lámpát. Túl, a söntésbe halászok jöttek és hangos szóval vörösbort rendeltek. Az idô telt. Kint sötét volt már. Aztán egyszerre csak lépteket hallott és valaki kinyitotta az ajtót. Odanézett. A küszöbön ott állt a gyűlölt ember, a nagy ellenség. Egyik kezében hatalmas méretű kép, a másikban állvány és festékdoboz. S mellette Éva. Idôtlenül hosszúnak tűnô pillanat volt, amíg azok ketten ott álltak s ô az asztalnál ült és nézték egymást. Az elsô, amit meglátott, Éva valószínűtlen szépsége volt. Mint egy kinyílt, kiteljesedett egzotikus virág, olyan volt az asszony ott az ajtóban. Piros ajkairól kacagtak az elcsókolt csókok. S mellette ott állt a férfi, aki ezt az asszonyi szépséget elôcsalta belôle. Ingujjban állt ott, borzolt, hullámos sörénnyel, mint egy ókori görög isten. Mint a fiatal Poseidon maga. Szépek voltak, ahogy ott álltak egymás mellett. Olyan szépek, hogy Pohrisch Gottfriedben felhördült az irigység, és a hím féltô bosszúja és belesápadt ebbe a szépségbe, mely nem az övé, mely nem is lehet az övé soha, ha a világ valamennyi pénzét megszerzi magának, akkor sem. Végtelennek tűnô pillanat volt. Aztán a fiatal Poseidon ott az ajtóban megmozdult. Lassan a falnak támasztotta a képet, letette az állványt és a kazettát is és súlyos léptekkel megindult feléje. Szemében sötét éjszaka volt, viharos, szörnyű sötétség. Lába alatt felnyögött a padló, ahogy jött. És jött. Félelem fogta el. Érezte a rémületet ránehezedni az agyára és minden erejével védekezni próbált ellene. Beszélni kezdett. -- Nos? Jó estét! -- mondta a szája gúnyos egykedvűséggel, de a szíve halálos-ijedten vert és a gégéje összeszorult, alig engedte ki a szavakat. -- Arra nem gondoltatok, ugye, hogy rendôrség is van a világon? Van, van! A rendôrség csak úgy véletlenül akadt a nyelvére, de görcsösen belekapaszkodott ebbe a szóba, mert védelmet, biztonságot, jogrendet jelentett. -- Ez a mi kettônk dolga, öreg sün, nem a rendôrségé -- hallotta a másik hangját nagyon messzirôl és elméje úgy kapaszkodott bele a szavakba, mint a vízbefúló. Az ember már akkor ott állt mellette, magasan, hatalmasan, félelmetesen és sötéten. Olyan volt, mint egy eleven fenyegetés. -- Kettônké? -- dadogta Pohrisch Gottfried és szemei kapkodva jártak körül az alacsony mennyezetű kis étteremben, de nem találtak semmit, amiben megkapaszkodhattak volna. Éva még mindig ott állt, kissé csodálkozva és kissé ijedten. És az asztalon ott voltak a szétteregetett papírok, a szerzôdések. -- Nem tudom, mi dolgunk lehetne nekünk egymással, Lubovszki Kazimir -- hallotta a saját hangját iszonyú magasról és roppant fölényesen. -- Nekem csak a feleségemmel van dolgom. Azzal odafordult az asszonyhoz, mintha csak a Pohrisch-bankház valamelyik tisztviselôjéhez beszélne és most már teljesen nyugodtan és a pénzember öntudatos biztonságával mondta: -- Kérlek, Éva, foglalj helyet, igen? Néhány üzleti ügyben van szükségem a véleményedre. Maga is elcsodálkozott azon a száraz, nyugodt üzleti hangon, amivel ezeket a szavakat mondta. Az üzleti tárgyalások megszokott hangjával együtt visszatért a nyugalma is. Hidegen, szinte közömbösen nézett az asszonyra, ahogy lassan és tétován odajött és megállt az asztal mellett, egy szék támlájába fogódzva. Az idegen embert, aki ott állt oldalt, zsebre tett kezekkel, meg sem látta. Mintha nem is lett volna jelen. Megköszörülte a torkát és elkezdte felolvasni a szerzôdéseket, lassú, unott hangon. A szerzôdéseket, melyeknek minden szavát kívülrôl tudta, de amelyekrôl Éva is tudott. Tudott róluk akkor is, amikor azon az estén elszökött egy idegen emberrel és ezzel kiszolgáltatta magát neki, Pohrisch Gottfriednek, az óvatos és elôrelátó üzletembernek, mint ahogy kiszolgáltatja magát az, aki megszegi a szerzôdéseket. -- Amennyiben pedig ezen házasság -- olvasta unottan, de jól megnyomva a szavakat -- bármely fél hibájánál fogva és bármely fél kívánságára felbomlana, a Pohrisch-bankház által a Kunczler-áruháznak nyújtott teljes hitelkeret törvényes kamataival együtt egy összegben esedékessé válik. Nos? Erre vonatkozólag szeretném hallani a véleményedet, Éva. Elégedetten dôlt hátra a széken. A helyzet világos volt és tiszta: vagy így, vagy úgy, de rizikó nincs. Az üzletre nem lehet ráfizetni. A szerzôdés minden vitát kizár s a vesztesnek fizetnie kell. És akkor hirtelen megszólalt az a másik ember, ott mellette, akirôl szinte sikerült teljesen megfeledkeznie már. Megszólalt és azt mondta: -- Mit gondolsz sün, ha most agyonütnélek...? A hang tompa volt és félelmetes. És ahogy ott állt, zsebre dugott kezekkel és nézett... Pohrisch Gottfried hátgerincén végigfutott a hideg halálfélelem. Józannak kell lenni, józannak kell lenni -- verdesett benne lázasan az életösztön és érezte, ahogy a kétségbeesett elszántság valami torz vigyort erôltetett az arcára és hallotta a saját hangját is, nagyon messzirôl, de higgadtan és erôltetett fölényességgel: -- Életfogytiglanra ítélnének... nem hiszem, hogy megérné! A félelem hirtelen elmúlt a megtalált szavak varázsától. Egyszerre megérezte maga mögött újra a törvényes világrendet és a szavak magától jöttek a szájára, higgadtan, fölényesen, ahogy üzletemberhez illik, akit nem érhetnek meglepetések, mert a mérleget már elôre elkészítette. -- Ami megtörtént, megtörtént. Én nem akarok még nagyobb botrányt. És azt sem akarom, Éva, hogy a szüleid a szegényházban végezzék az életüket, vagy még rosszabb helyen. Tudod, mire gondolok. A csôdtömegben voltak bizonyos dolgok, amiket az ügyészség... na, de mondom, én eltekintek a retorzióktól. Igen, ez jó volt. Érezte, hogy jól mondta. Jólesett ezeket kimondani. Megmutatni ennek a két gôgös embernek, hogy csak egy úr van itt, aki dönt s ez ô, a megvetett. -- Fizetek! A vendéglôs elôcsoszogott és zsebre vágta a pénzt. Aztán becsukódott mögötte újra az ajtó. Az iratokat összeszedte és betette a táskájába. Még kényelmesen elérjük a vonatot, gondolta, reggel Marseille-ben vagyunk, este Madridban... Az asszony még mindig ott állt, halálos sápadtsággal az arcán és fogta a szék támláját. A halvány lámpafény még szürkébbé tette az arcát. Ekkor megmozdult mellette az a gyűlölt ember és mondott valamit a maga goromba, diákos modorában. Pohrisch nem is hallgatott oda. -- Nem vagyok kíváncsi a stílusára, Lubovszki úr -- szólt rá nagyon fölülrôl és nagyon kimérten, mint ahogy egy alkalmatlan cseléddel beszél az ember. Akkor fölállt és állával intett az asszonynak, kurta, parancsoló mozdulattal. -- Gyere, Éva. Egy lépést is tett még és abban a pillanatban újra meglátta Poseidont, a rettenetes tengeri istent. Vadság és erô volt abban a mozdulatban, ahogy elállta az útját s a tekintetében halál. Látta maga elôtt a rettenetes ellenséget, látta meglendülni az öklét és még egy ijedt mozdulattal megpróbálta eltakarni az arcát elôle. De aztán egy szörnyűséges ütés érte és elsötétült elôtte a világ. Mikor magához tért, a padlón feküdt és a bajuszos vendéglôs föléje hajolva vakarta a fejét. Arca rettenetesen fájt. Kezével odanyúlt és érezte, hogy ujjai nyirkosak lettek. Vér! -- gondolta felnyilalló ijedtséggel -- vér! Talán meghalok! Érezte, hogy a vendéglôs a hóna alá nyúl és fölemeli. Széket toltak alája. Aztán ott ült elôrelógó, nehéz fejjel és a kezeire meredt. Valóban véresek voltak. Valahonnan nagy, sötét vércsöppek csöpögtek alá a cipôjére. A szájából és az orrából csöpögött a vér. A vendéglôs elkezdett fölszedni valamit a földrôl és látta, hogy tányércserepek voltak, amiket fölszedett. Lassan jutott eszébe, hogy mi történt. Körülnézett. Éva ott állt még mindég és kimeredô szemekkel nézte ôt. Minden erejét összeszedte és fölállt. Zsebkendôjét az arcához szorította. Éva még mindég nem mozdult, csak bámult reá, elszörnyedve, némán. -- Nem lenne jobb lefeküdni most, Monsieur...? -- hallotta a vendéglôs hangját és megérezte benne a kárörömet. -- Menni kell -- mondta gyorsan -- a vonat...! Néhány lépést tett Éva felé, a zsebkendôt erôsen az arcához szorítva. -- Indulj -- szólt rá gorombán és meglökte -- elôttem, hogy lássalak. Az állomáshoz. Mozogj. Az asszony egy kétségbeesett mozdulattal fölemelte a kezeit, mintha védekezni akarna, vagy ütni. Pohrisch önkéntelenül hátrakapta a fejét és rásziszegett az asszonyra, gyűlölködve, vadul: -- Vagy juttassam börtönbe a szüleidet? Te dög! Éva rámeredt és rettenetesen sápadt volt. Aztán lehajtotta a fejét, halkan felzokogott és megindult az ajtó felé. Szó nélkül ment, egyszer se nézett hátra. Így jutottak ki az állomásig. Éppen akkor futott be a vonat is. Mikor Marseille-be megérkeztek, egyenesen orvoshoz ment. Az arca iszonyúan megdagadt és fájt. -- Állkapocstörés. -- mondta az orvos és megkérdezte -- Gépkocsibaleset? -- Igen -- hazudta. -- Legjobb lesz azonnal kórházba menni. Három hétig kellett kezeltesse magát a marseille-i kórházban, amíg állkapcsa helyrejött és a hiányzó fogakat is berakták. A spanyolországi út elmaradt, a német érdekeltség megelôzte ôt közben. Ugyanez történt Marokkóval is. Pohrisch dühöngött és Évát tekintette minden balszerencse okozójának. Amíg a kórházi kezelés tartott, nem közeledett Évához. Nem is szólt hozzá, három hétig. Szégyellte a törött állkapcsát és a hiányzó fogait talán. De lehet az is, hogy csak a bosszúra készült és meg akarta várni vele a pillanatot, amikor teljesen a hatalmában tudja ezt a gyűlölt asszonyt. Mert gyűlölte Évát, rettenetes, keserű gyűlölettel. Három hét múlva aztán hajóra ültek. Ugyanaz a hajó volt, amelyen annak idején gyôzelmi körútját tartotta a görög partokon: a Poseidon. Bort szállított Marseille-be és útban volt vissza Görögország felé. Erre a hajóra vitte föl Pohrisch Gottfried a feleségét. Mikor újra lába alatt érezte a saját hajóját, kitört belôle a rabszolgatartó, bosszúálló, vérig sértett kényúr. Alig hagyták el a kikötôt, leparancsolta Évát a kabinba. Az asszony vonakodott lemenni vele. Fent álltak a parancsnoki hídon a kapitány mellett és a kapitánynak úgy tűnt föl, mintha félelmet látott volna az asszony arcán. -- Szép itt kint -- vetette ellen -- jól esik a friss levegô. De Pohrisch megragadta a karját. -- Gyere -- mondta ellentmondást nem tűrô hangon és húzta magával. A kapitány késôbb sokszor visszaemlékezett arra a rémült, könyörgô pillantásra, amit a szép szôke asszony feléje vetett és amit akkor nem tudott sehogyan sem megérteni. Mikor Pohrisch egy félóra múlva újra megjelent, az arca piros volt és dagadt, mintha összepofozták volna és karmolások nyomai is látszottak rajta. -- Elestem -- magyarázta a kapitánynak bosszúsan és egész nap rosszkedvű volt. Az asszonyt nem is látta többet a személyzet, az egész út alatt. Este a kabinszolga suttogva mesélte a legénység hálóhelyén, hogy az úr bezárva tartja a feleségét és ételt se volt szabad vinni neki. -- A feleségem beteg -- jelentette ki Pohrisch másnap a kapitánynak. De a hajó személyzete között elindult a suttogás és akadtak, akik esküdtek rá, hogy ütéseket hallottak a kabinból és asszonyi jajgatást. Pohrisch elérte, amit akart. Éva elôször szembeszállt vele, arcába ütött és leköpte. Szemébe kiabálta, hogy Kazimirt szereti, igenis Kazimirt! -- Ahogy gondolod -- felelte erre és rázárta az ajtót. Éva három napig nem kapott enni. Inni sem. Rab volt. A negyedik napon azt tehette vele, amit akart. Ájult volt és engedelmes, mint egy rabszolganô. A hajó személyzete a kapitánytól a legutolsó matrózig az elsô görög kikötôben beadta a felmondását. Pohrisch nevetett és új személyzetet fogadott föl. A szóbeszéd eljutott a hatóságokhoz is és mielôtt a hajó elhagyta volna a kikötôt, egy rendôrtiszt jelent meg a fedélzeten és beszélni kívánt azzal az asszonnyal, aki állítólag beteg és nem hagyhatja el a kabinját. Pohrisch udvariasan mosolygott. -- Tessék -- mondta kissé gúnyosan -- egyébként az a hölgy a feleségem. A rendôrtiszt megütôdve nézett reá, de azért kitartott tovább is amellett, hogy személyesen akar beszélni a hölggyel. Pohrisch levezette a kabinokhoz. A rendôrtiszt valóban egy beteg asszonyt talált a hajón. Rózsaszín selyemágyban feküdt és nagyon szenvedônek látszott. Amikor közelebb lépett az ágyhoz, fölnyitotta a szemét és egy pillanatig leírhatatlan rémület volt a tekintetében. -- Van valami panasza, asszonyom? -- kérdezte a rendôrtiszt. Az asszony szeme Pohrischra nézett, aztán alig észrevehetôen megrázta a fejét. -- Köszönöm -- felelte halkan, betegen -- meg akarok halni, más semmi. -- Idegbaj -- mondta Pohrisch, amikor a rendôrtisztet visszakísérte a partra és még sóhajtott is hozzá. A fiatal tiszt szánakozva csóválta meg a fejét. -- Ilyen fiatal és ilyen szép... -- mondta -- és mégis beteg... Mihelyt az új személyzet együtt volt, továbbmentek. Egyenesen Samosra. Ott Éva még két napig a hajón maradt s Pohrisch ezalatt berendeztette a már régebben megvásárolt ,,fehér villát'' fent a hegyen. Ez a vakítófehér épület egy félreesô emelkedésen állott, magasan a tenger fölött és sötétzöld ciprusok vették körül. Egy kivénült angol operaénekes építtette magának valamikor és potom olcsón került a Pohrisch-bankház tulajdonába a samosi spekuláció alkalmával. A harmadik napon hordszéken vitték föl Évát izmos görög kikötômunkások és esküdtek utána, hogy a szép idegen úrnô a kikötôtôl föl a házig sírt, hang nélkül, csak a könnyei peregtek folyton a szemébôl. Fent a házban egy idegen nô várt rá, gyerekkel a karján. -- Ez Iréne -- mondta Pohrisch és a szája gúnyos mosolyra torzult -- Iréne, a szeretôm. A gyerek az én gyerekem, ha kíváncsi vagy rá. Köszönöm a kellemes nászutat és ezentúl nincs reád szükségem, mint nôre. Ezzel itt úgysem mérheted össze magadat soha. Németül mondta ezeket. A szép görög nô meghajtotta Éva elôtt a fejét és a szemében mélységes részvét volt és mélységes tisztelet. Nyolc évig élt Éva abban a házban a sötét ciprusok között, nyolc hosszú-hosszú évig. Egyedül. Soha talán még asszony ezen a földön nem élt olyan egyedül, mint Éva ez alatt a nyolc év alatt az örök tavasz szigetén, a szerelem szigetén, Samoson. Egész nap az erkélyen ült és nézett alá a tengerre. Talán várt valakit? Várt egy hajót? Hajók jöttek és mentek a halványkék vízen és az asszony ült és nézett a messzeségbe. A sziget lakói úgy tudták, hogy a gazdag idegen úr felesége nagybeteg. A fejében van valami baj, mondták, azért olyan szótlan és azért néz egész nap olyan szomorúan ki a tengerre. Sajnálták és tisztelték. A gyermekek olykor virágot vittek neki és ô pénzzel ajándékozta meg ôket. Idônként Pohrisch is megjelent a szigeten, töltött néhány napot fönt a ciprusok közötti házban, jókedvű volt, sok bort ivott és eltréfált az emberekkel. Voltak, akik arról suttogtak, hogy ilyenkor Irénét szereti, a halász feleségét, akit cselédül fogadott meg a beteg asszony mellé és hogy ezért kapta ajándékba a szép új bárkát is az úrtól. Sok mindenfélét suttogtak az emberek a kocsmák ivóiban s az apró halászkunyhók födelei alatt. De arról, hogy valójában mi is történt azokon a fűszerillatú buja éjszakákon fent a ciprusok közötti villa selyempárnás szobáiban, arról senki se tudott. Arról csak Iréne tudott volna beszélni, de Iréne hallgatott és sötét szemében alázattal ôrizte a borzalmas titkokat, egy büszke asszony vérig aláztatásának pokoli titkait. Aztán a nyolcadik év végén a szép idegen asszony levetette magát a tengerbe. Éjszaka történt, vihar alatt, senki se látta. Kalergos, a halász lelte meg a holttestét másnap a sziklák alatt. Az úr repülôgépen jött meg és gyönyörű temetést rendezett. De Kalergos, a halász, Iréne ura, a temetés estéjén azt beszélte részegen a kocsmában az embereknek, hogy az úrnôt a férje ölte meg, a zsidó. S hogy Iréne sokat tudna beszélni errôl, ha akarna. De az emberek nem hittek neki. Kalergos az utóbbi években egyre részegesebb lett és ki hisz annak, aki részeg? Meg lehet, hogy haragudott is az úrra a felesége miatt. A bolond. Ahelyett, hogy örült volna a szerencsének. Így mondták az emberek Samoson. Pohrisch Gottfried ez alatt a nyolc esztendô alatt még jobban meghízott, hasat eresztett és elkezdett kopaszodni is. És babonás lett. Erre minden oka megvolt. Attól a perctôl kezdve, hogy Éva elôidézte azt a botrányt Párizsban -- amelyrôl sajnos tudomást szerzett rendre mindenki, akinek valamilyen dolga volt a Pohrisch-vállalkozásokkal -- attól a perctôl kezdve semmi sem sikerült többé úgy, mint azelôtt. Ha pontos kalkulációinak és élelmes szimatjának olykor mutatkoztak is eredményei, azok rendszerint mégiscsak féleredmények és félsikerek maradtak. A spanyol üzlet megbukott, ugyanúgy a marokkói is. Jaffát elütötték a kezérôl s egy évre rá a palesztinai üzlet is felbomlott: a hithű zsidó érdekeltségek kifogásolták, hogy Pohrisch nemzsidó nôt vett el feleségül: tehát itt is Éva miatt volt a baj. És Pohrischban lassan megerôsödött a tudat, hogy minden balszerencséjének egyedül Éva az oka. Éva volt az átok, amit magára vett. Sokat gondolkodott a nyolc esztendô alatt, hogy vajon érdemes volt-e? Olyan perceiben, amikor ôszinte tudott lenni önmagához, be kellett ismernie, hogy ebbe a házasságba csak a gôg, a bosszú és a sértett hiúság vitte bele. Elôször csak Irénének akarta megmutatni, hogy sokkal különb asszonyt is kaphat magának, mint egy görög parasztleányt. Aztán meg akarta mutatni a világnak és Lubovszkinak, hogy meg tud mérkôzni velük. Hogy egyenrangú fél. És végül meg akarta mutatni Évának, hogy pénzért vette meg, rabszolganônek, akit akkor tépett le magának, amikor jól esett és utána eldobta, mint megunt rongyot. Hogy még csak nem is szerelembôl vásárolta meg, hanem szeszélybôl csupán, mert a szerelem Irénéhez húzza és ez a mezítlábas görög parasztleány az elsô feleség mellette. Kunczler Éva pedig, a gôgös patriciusleány, csak olyan másodrangú rabszolganô. Ezeket akarta megmutatni. Meg akarta mutatni mindenkinek, aki valamiképpen is megalázta és megsértette, hogy ô, a zsidó különb és hatalmasabb mindenkinél. De vajon érdemes volt-e? És vajon megmutatta-e valójában mindezeket? És néha, ha ôszinte volt magához, be kellett ismerje, hogy nem sikerült semmit se megmutatnia ebbôl. Valahol hiba csúszott a számításaiba. De nem tudott rájönni, hogy hol. A világ számára továbbra is a dúsgazdag üzletember maradt. A világ szemében semmi sem változott azáltal, hogy magához kényszerítette egy tönkrement áruháztulajdonos leányát. A párizsi botrány nevetségessége nem szűnt meg azzal, hogy porig alázta utána Évát és Lubovszkit sem gyôzte le. És Iréne? Néha úgy érezte, hogy Iréne gyűlöli és megveti ôt. Hogy sajnálja Évát és szereti. Pedig mindent elkövetett, hogy meggyűlöltesse ôket egymással. Hogy egymás jelenlétével alázza meg mindkét asszonyt, akik ôt megalázták. Azokon a borgôzös éjszakákon, amikor összezárta magát velük és kimerültségig dôzsölt a kéjben és a bosszúban, Iréne testének mámorában és Éva megalázottságában. De elért- e valamit? Legalább annyit, hogy a benne, az ôbenne rágódó keserűség kielégült volna? Nem. A keserűség, zsidó voltának megalázottsága továbbra is megmaradt és sajgott. A bosszúvágyát nem oltotta ki a bosszú élvezése. Tehát hiába volt. Egyedül ami idônként használt valamit, az a bor volt, a samosi bor. Egyedül az emlékeztette valamennyire arra a régi olajfaligetre ott a hegy másik oldalán s arra a néhány rövid percre, amikor valóban boldog volt, boldog és fiatal. De azoknak a perceknek a boldogsága sem Irénén múlt, rájött azóta. Valami egyében. Talán nem kellett volna akkor elmenni innen, hanem itt maradni örökre. Ki tudja azt. Az élet titkai nem olyan egyszerűek. Az élet tele van babonával. Pohrisch Gottfried babonás lett. Mikor a táviratot megkapta Éva halálhírével, egy pillanatra arra gondolt: talán most! Talán most megszűnik az átok! De aztán a temetés utáni éjszakán rájött, hogy nem, az átok megmaradt továbbra is. Sôt még nagyobb lett és félelmetesebb. Ott ült a villa erkélyén, magasan a tenger fölött. Éjszaka volt. Lent zúgott a tenger s a ház körül nyögtek a ciprusok a szélben. Elôtte kôkorsóban bor volt és pohár. -- Iréne -- mondta -- énekelj! -- Ma nem illik énekelni, uram -- felelte halkan az asszony -- a holtak visszatérnek, ha éneket hallanak a temetés éjjelén... Pohrisch felkacagott és keze kinyúlt a bor után. -- Akkor meg éppen énekelj! Hadd lássák a kísértetek, amikor ölellek! A görög asszony elfordította a fejét. A lábainál ült, egy párnán, szokás szerint. Kinézett az éjbe. A tenger nyögött a sziklák alatt, a fekete ciprusok sóhajtoztak s laza felhôk között csillagokat kergetett a szél. -- Énekelj, Iréne. -- Ha parancsolod, uram... -- Parancsolom! És Iréne énekelt. Valami szomorú görög halászdalt, a halászról, aki csónakján hableányt kergetett a hullámok között s a tenger hatalmai lehúzták magukhoz a mélybe. Együgyű kis dal volt. De Pohrisch Gottfriedet mégis megmarkolta valahogy ez a panaszos, nyújtott melódia. Nézte ô is az éjszakát és elgondolkozott. Vajon nem hableányt kerget-e? Nem húzzák-e le ôt is lassan-lassan a mélység hatalmai? Minden ember elmerül egyszer a halál hullámaiba, akár hableányt kerget, akár mást. De talán jobb annak, aki úgy merül el, hogy el is érte, amit kergetett. Talán jobb lenne belenyugodni abba, ami van s ahogyan van és nem küzdeni tovább a világ ellen... Keze fáradtan fogta a borospoharat és szeme elnézett a sötétségbe, ahol a ciprusok karcsú árnyai suhogtak és hajladoztak a szélben. Az asszony kellemes mély hangja lágy hullámokat vetett, pihentetô volt és szelíd, mint anyák éneke este. Hirtelen ketté szakadt az ének. Mintha éles késsel ketté metszettek volna egy fonalat, amelyen habkönnyű buborékként lengett a hang az éjszaka fölött. Csönd lett. Váratlan csönd. Lent messze zúgott, morajlott a tenger és ez a hirtelen leszakadt csönd fekete volt és mély. Pohrisch felrezzent és csodálkozva nézett le a lábainál ülô asszonyra. A sötétben nem láthatta jól az arcát, de látta, hogy mereven ül és a tenger felé figyel. Volt valami különös és nyugtalanító abban, ahogy ott ült és figyelt. -- Mi van, Iréne? -- Nem hallottad, uram...? Az asszony hangja fojtott volt és ijedt. -- Mit? -- Valaki sikoltott...! Hallgatódzva meredt a sötétségbe. Keze szorította a poharat. Valami furcsa, babonás félelem hatalmasodott el rajta lassan, ahogy ott ült és feszülten figyelt. De csak a szél zúgott s a tenger. S fent csillagok bujkáltak a felhôk között, ijedt és idegen csillagok. -- Képzelôdsz, Iréne... ki sikolthatott volna...? Az asszony még mindig mereven ült és figyelt. A sziklák felé figyelt. Nem lehetett látni ôket a sötétben, de tudta, hogy arra vannak, amerre az asszony figyel. Hallani lehetett a nyögésüket is. -- A feleséged, uram... -- suttogta az asszony és a hangja didergett -- mert te megölted ôt és én segítettem neked... Érezte, hogy megdermed a szavaktól. Mintha nem is az asszony mondta volna ki azokat, hanem az éjszaka. Mintha benne lett volna a szélben és a tenger zúgásában, a rongyoltan rohanó felhôkben és a felvillanó csillagokban. A fogai összekoccantak. Mondani akart valamit, de abban a pillanatban az asszony megrándult, karja kinyúlt és mereven belemutatott a sötétségbe. A sziklák felé. És akkor egyszerre ô is meghallotta a sikoltást. Nagyon messzirôl jött és nagyon halkan, de ott vibrált egy pillanatig a szélzúgás és a tengermoraj között. Egy pillanatig. Újabb szélroham hajlította meg a ciprusokat, a sziklák felvonyítottak tôle és hangjuk elnyelte a sikoltás végét. De sikoltás volt. Rémült, halálfélelmes asszonyi sikoltás. Verejték ütött ki a homlokán. Felugrott. A korsó eldôlt az asztalon és éles koppanással hasadt szét a kôpadlón. -- Gyere -- mondta és a hangja reszketett -- gyere. Ôrültséget beszélsz. Egy fa csikorog a szélben, vagy egy madár riadt föl. Gyere. Megmarkolta az asszony jéghideg kezét és húzta maga után be a házba. De tudta, tudta, hogy nem fa volt és nem madár, hanem éles vádló asszonyi sikoly, Éva sikolya. Másnap elutazott és soha többet nem tért vissza a szigetre. Ekkor kezdôdött el Pohrisch Gottfriedben az a változás, mely késôbb egész lényét átalakította. Már házasságuk elsô évében, amikor az alkalmat kereste, hogy bosszút állhasson Lubovszkin, felvette a kapcsolatot a bécsi művészkörökkel. Elôször csak azzal a szándékkal járt el a festôk kávéházába és ült le asztalukhoz, hogy Lubovszkinak árthasson. Itt-ott szóba hozta a nevét, anélkül, hogy rosszat mondott volna róla. De ha valamelyik fiatal festô lekicsinylôen nyilatkozott Lubovszkiról, vagy éppen tehetségtelennek jelentette ki: azt az embert megjegyezte magának. Meghívta ebédre vagy vacsorára, megvette a képeit és minden vonatkozásban pártfogolta, ha még olyan elborzasztóan érthetetlennek is érezte a vászonra dobált színeit, így rendre elterjedt az örökké pénztelen fiatal bécsi festôk között a különös mecénás híre, akihez a kulcs az, ha Lubovszkit szidja az ember. És sokan, akinek az emelkedô hírnevű párizsi festô ellen egyébként semmi kifogásuk sem volt, Pohrisch jelenlétében lelkesen szidták, hogy ezáltal legalább egy ebédet, vagy egy vacsorát kiverekedjenek maguknak. Ilyen módon összeverôdött lassan egy élelmes kis csoport, akik magukat -- persze csak Pohrisch háta mögött -- Lubovszki-klubnak nevezték és igyekeztek kihasználni a bankár bôkezűségét. Pohrischt mulattatta ez a léha, bohém társaság. Nem sajnálta a pénzt, amit kicsaltak a zsebébôl, hiszen olyasmit kapott érte, ami számára megfizethetetlen volt: ezek között a borzas zsenik között ô volt az úr, a körülhízelgett és ünnepelt uralkodó. Kis festôakadémiai növendéklányok szerelmet vallottak neki, bársonyzekés ôstehetségek megfestették a portréját és cseppet sem zavarta, ha egyik szeme a vállára, másik a homloka közepére került és a szája rézsutos volt és kék. Az ilyesmit mindég valamilyen izmusnak nevezték és hozzátartozott a művészethez. Pohrisch nem volt buta ember és tudta jól, hogy mindez - - a festékesujjú növendéklányok hisztériás szerelme és a borzas titánok lelkesedése -- nem neki szólt, hanem csupán a pénzének. De nem bánta ezt. Terve volt ezekkel a festôkkel. Arra számított, hogy egy-egy a sok közül csak viszi majd valamire, neve lesz egyszer és befolyása és akkor föl lehet használni Lubovszki ellen. Késôbb, az évek folyamán, aztán megszokta ezt a lármás, furcsa társaságot. Jól érezte magát közöttük. Otthon volt közöttük. Megszerette fiatal lelkesedésüket, felelôtlen mohóságukat, játékos szertelenségüket. Megtalálta bennük azt, ami belôle, a hidegen és józanul gondolkodó üzletemberbôl hiányzott. Megszerette ôket. Igen, megszerette: furcsa volt, de érezte, hogy szereti ôket minden hibájukkal, fogyatékosságukkal és különcségükkel együtt, vagy talán éppen azok miatt. Ahogy elpanaszolták neki szerelmi bajaikat. Ahogy tanácsot kértek tôle és ahogy nem fogadták meg soha a tanácsait. Ahogy azok a festékszagú fiatal leánykák az ölébe kúsztak, megsimogatták az arcát és pénzt kértek tôle. Ahogy egyik-másik elébe állt, kipirosodott arccal, borzasan és nagyképűen és bejelentette. ,,Ma megfestettem életem nagy művét!'' Aztán két hét múlva újra megfestette élete nagy művét és éppen olyan érthetetlen tarkaság volt az is, mint az elôbbi. Megszerette ôket. Kiállításokat rendezett nekik. Egyre több pénzt költött reájuk. Kölcsönöket adott, amikrôl tudta, hogy soha nem kapja vissza. Nagy lakomákat rendezett. Műkritikusokkal tárgyalt, képkereskedôkkel alkudozott. És vette, vette, vette a képeket tôlük, már az egész rosengassei villa tele volt velük. És mindez a végén már nem is Lubovszki miatt történt, hanem mert megszerette ôket. És mert valami furcsa, babonás tisztelet támadt föl benne a művészet iránt. Érezni kezdte a színek és vonalak mágiáját. Néha, ha egyedül volt a rosengassei házban és eszébe jutott, hogy egyedül van és arra gondolt, hogy azért van egyedül, mert valahol, valamivel elrontotta az életét: megállt egy-egy festmény elôtt és nézte. És a színek, a formák lassan feloldódtak a vásznon, élni kezdtek, lüktettek és egymásba simultak és ô érezte, hogy aki ilyesmit teremt, az varázsló és pap egyszerre, egy ôsi titokzatos vallás táltosa, aki meglátja azt, ami a dolgok felszíne alatt a titkok nagy, szent homályában él és a színek és vonalak néma pompáján keresztül elénekli azt, amit lát. És megértette a titkot: ezeknek a furcsa, bolondos nagy gyermekeknek az a festészet, ami neki a samosi bor. Soha meg nem élt emlékeket, soha meg nem álmodott álmokat hoz föl valahonnan a mélybôl, lélek és idô sötétjébôl, s az a perc, amíg megcsillogtatja a szemük elôtt: a szent bódulat perce, ember és Isten találkozása az örökkévalóság küszöbén. Ahol ez a kettô összeér, gondolta, a múlandó és az örökkévaló, az nekem a samosi bor s nekik a festészet. Testvérek vagyunk. Mikor Éva temetését követô szörnyűséges éjszaka után visszamenekült Bécsbe, még több idôt töltött a művészek között, mint azelôtt. Kezdte elhanyagolni az üzleteit. A vállalatok mentek maguktól, úgy-ahogy, de belôle hiányzott már a lendület és a kezdeményezô erô. Ha egyedül volt, Évára kellett gondoljon és Samosra és ezért félt az egyedülléttôl. Éjszakánként látomásai voltak. Padló csikorgott, függöny lebbent és ezért igyekezett az éjszakákat vidám festôk között hajnalig tartó vacsorákkal eltölteni. Üzlettársai gondtelten csóválgatták a fejüket. Pohrisch Gottfried szórakozott lett, feledékeny és lusta. Arcán megpetyhüdt a bôr, barna színe szürkésbe ment át, betegesnek látszott. Ajánlották, hogy menjen orvoshoz. De ô csak legyintett ilyenkor és fáradt nézésű szemeivel elnézett a sajnálkozó ismerôsök feje fölött, mintha valahova nagyon messzire nézett volna. Fél év múlva egy művészvacsorán kihirdette a festôk között: -- Van Samos szigetén egy villám. Ezt rendelkezéstekre bocsátom. Aki oda akar menni pihenni, annak útját oda-vissza fizetem s a szigeten is az én vendégem, amíg csak jól érzi ott magát. Egyetlen kikötésem: mindegyiktek, amikor onnan visszatér, hoz nekem egy képet, amit ott festett a szigeten. Egy hétre rá hárman utaztak le Samosra. Késôbb már huszonhatan követték rendre ezt a hármat. Volt, aki két hetet töltött ott, volt, aki több hónapot. Valamennyien lelkesedve emlékeztek meg Pohrisch Gottfried elôrelátó gondoskodásáról. Már a kikötôben várta ôket egy ember, aki a csomagot a villához fölvitte. Fönt egy szótlan görög asszony kitűnô ellátásban részesítette ôket, hiány semmiben sem volt. Dicsérték a sziget szépségét, a Pohrisch-villa gyönyörű fekvését, a kilátást, a levegôt, a tengert... és valamennyien elhozták becsületesen a Rosengassera a kívánt képet. Egyik a villát festette le, másik a tengert, harmadik a kikötôt, negyedik egy szép halászleányt vagy játszó gyermekeket a homokban. Pohrisch sorra megnézte a képeket, bólintott és kifizetett értük egy jókora összeget. Dolgozószobájából minden más képet kidobott és ezekkel a samosi képekkel rakta körül a falakat. Samos lassanként odagyűlt köréje, a rosengassei házba. Ott volt a fehér villa a sötét ciprusokkal, az erkély, amelyikrôl hallani lehetett a tenger zúgását, ott volt a tenger, ott voltak a zöld szôlôhegyek, halvány selyem olajfaligetek, halászok, szôlôsgazdák, sudárnövésű leányok, maszatos gyerekek, kis olajszagú vendéglôk ivói, szürke kôkorsók tüzes, illatos borral: mindez odagyűlt lassan köréje. Néha, ha egyedül volt, bezárkózott ebbe a szobába, leült egy karosszékbe és nézte a képeket. Ilyenkor Samoson volt. Érezte orrában a langyos, fűszeres levegôt, ahogy a szél a szôlôhegyek felôl a nyíló olajfák illatát hozza. Hallotta fülében a ciprusok halk suhogását, hullámok moraját, lányok gyöngyözô kacagását. Érezte ínyén a kôkorsók borának ízét és egy régi, forró délután fölpezsgô mámorát valahol az emlékei mögül, abban a homályos, furcsa mélységben, ahova a múló idôk hullanak bele, feltartóztathatatlanul, egymás után. Ilyenkor megteltek a szemei könnyel s a szíve nagy lett és nehéz a vágytól Samos után. Samos után, ahova nem térhet vissza soha többé, mert örökre száműzte magát róla egy asszony miatt, aki meghalt. S egy rontott élet átkával a lelkén. Két évvel Éva halála után egy fiatal festô érkezett vissza a szigetrôl és egy képet hozott. Különös kép volt. Sötét, tompa színek. Tépett felhôk, meghajló fekete ciprusok. Éles, csipkézett sziklán fehér nôalak a viharban. Alatta nyitott szájú mélység, a zöldes fekete hullámszörnyek begörbülô karmai, amint felnyúlnak a fehér nôalak felé. Villámfény világítja meg a nôalak arcát s ahogy ott áll, kísérteties- fehéren, szinte lebegve a mélység fölött, mintha egy rémült sikoltást tépne ki belôle a vihar. S az arc... az az arc Éva arca volt. Pohrisch érezte, hogy elsápadt s a keze reszketni kezd, ahogy a képet tartja. -- Mennyi ideig volt ott? -- kérdezte tompán. -- Egy évig -- felelte a fiatalember és nagy, égô, fekete szemeiben valami különös fény csillogott. -- Egy évig. Különös kép -- morogta Pohrisch és a falnak támasztotta a festményt. -- Különös sziget -- felelte a festô halkan. Pohrisch végigsimított a homlokán és egyre a képet nézte. Úgy kérdezte: -- Látta... Úgy értem... fantázia? Vagy pedig. -- Láttam -- felelte a festô tompán. -- Sokan látták már. Különös sziget... Gazdagon megfizette a képet. Aztán bevitte a hálószobájába és bezárta a szekrénybe. Csak néha éjjel, ha nem tudott elaludni, vette elô onnan. Ilyenkor behúzta a függönyöket, felgyújtotta a hálószoba összes lámpáját, a képet felakasztotta egy szögre s leült vele szemben. Reggelig ült ott a kép elôtt és másnap levert volt és fáradt. Késôbb, amikor a német birodalmi kormány a Pohrisch-vagyont a többi bécsi zsidó vagyonnal együtt lefoglalta, ez a kép a bécsi Szépművészeti Múzeum tulajdonába került. A festônek, aki készítette, ismert neve volt már akkor. De nem élt Bécsben. Annyit tudtak róla csak, hogy valami görög szigetre költözött, ahol nagyon elvonultan él és sokan azt is tudni vélték, hogy megbolondult és spiritiszta lett. De ez már Pohrischt nem érdekelte akkor. Még azokban az években, amikor Németországban a zsidóüldözés megkezdôdött, a Pohrisch-bankház megérezte a közeledô nemzetközi vihart. A fokozódó német térhódítás az európai piacokon lassanként arra kényszerítette a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszernt, hogy tôkéit fokozatosan szabaddá téve, ugródeszkát keressen a biztosabb világrészek felé. Pohrisch elôször Afrikára gondolt, de ott meg az olasz fasizmus terjeszkedése jelentett akadályt. Így terelôdött át rendre a figyelme Amerika felé. Nemsokára a ,,közülünk valóság'' törvényének befolyására megjelentek dolgozószobájában ugyanazok a pecsétes ruhájú, irattáskás alakok, akik annak idején az apját látogatták és hosszú, titokzatos pusmogások indultak meg devizák, átutalások, értékpapírok, tömbarany és hasonló kérdések fölött, mely pusmogások eredménye az volt, hogy a Pohrisch-bankház tôkekészlete lassan, de biztosan kezdett elszivárogni óceánon túlra. Pohrisch Gottfried maga is látta, de még inkább érezte, öröklött ösztöneinél fogva, hogy a német térfoglalás egyre veszélyesebb méreteket ölt és hogy hamarosan rászakad Európára egy olyan katasztrófa, melyhez fogható még nem volt s melynek sötét fellegei már ott lapultak a láthatár alatt. De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ô maga is elhagyja Bécset. Ami az anyagi értékek mentését illette, ott mindent elkövetett, hiszen ez kötelessége volt. A vagyon nem magántulajdon, hanem az össz-zsidóság fegyvertárában szereplô leltári készlet, így tanulta apjától és ezt a tant igazolta egész élete, üzleti sikerei és az a hatalmas hálózat, mely néha védelmet kért, néha védelmet adott. De ô maga Bécshez tartozott. A rosengassei házhoz, a művészvacsorákhoz, a festôkhöz, akiket csodált, irigyelt és szeretett s ahhoz az egész meghitt, családias hangulathoz, ami Bécset jelentette. Nem gondolt arra egy percig sem, hogy elmeneküljön innen. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor egy este titokzatos látogatót jelentett be az inas és ez a látogató nem volt más, mint ama bizonyos Jassa Mendelovits. Elsô látogatása óta nem találkozott vele, nem is hallott róla. Tudott a cionista mozgalomról, idônként utaltatott is át nagyobb összegeket a számukra, de nem volt semmi közelebbi kapcsolata velük. Jassa Mendelovits mintha semmit sem változott volna az elmúlt másfél évtized alatt. Ugyanolyan sovány volt, hajlott és penész színű. Talán még a kopott ruha is ugyanaz volt rajta, mint amit akkor viselt. Ugyanúgy izzottak a szemei is, vad, fanatikus tűzzel. Ahogy ránézett és mondta, amikor az inas becsukta mögötte az ajtót: -- Eljött az idô, Gottfried, Ábrahám fia! Menekülni kell! Pohrisch Gottfried elsápadt és rámeredt a különös emberre. Lassan ismerte fel. -- Ha nem csalódom -- dadogta. -- Mi már találkoztunk, ugye? Mendelovits...? -- Jassa Mendelovits -- bólintott az idegen -- és azért jöttem, hogy fölnyissam a szemét. A német csapatok holnapután megszállják Ausztriát. Menekülni kell. Van útlevele? -- Van. De... Mendelovits elôre hajolt és úgy súgta fojtottan: -- Az amerikai vízumot holnap délelôtt egy fél óra alatt megkaphatja. Van ott egy emberünk. Délben indul a vonat Svájc felé. Ez az utolsó elôtti vonat. Az utolsó éjjel indul. Aztán több vonat nincs! Pohrisch Gottfried szédülést érzett és keze megkapaszkodott egy szék támlájában. -- De... én nem akarok... én nem értem -- dadogta -- én... -- Itt akar maradni? -- kérdezte Mendelovits és a tekintete vizsgálódó lett, majdnem gyanakvó. -- Ha a németek átlépik a határt, ez háborút jelent -- felelte Pohrisch és visszanyerte a nyugalmát -- és Hitler nem reszkírozhatja... -- A németek holnapután átlépik a határt -- mondta a Mendelovits tompán és határozottan, mint egy törvényt -- háború is lesz, néhány év múlva. És közben megölnek mindenkit, aki itt marad. -- Nem hiszem -- rázta meg Pohrisch a fejét -- nem, ezt nem hiszem. Hogy át merjék lépni a határt, amikor Amerika... Jassa Mendelovits kiegyenesedett. -- Holnap megy az utolsó vonat. Azért jöttem, hogy ezt megmondjam önnek, Gottfried, Ábrahám fia. Még sok helyre kell elmenjek és soknak kell megmondjam ugyanezt. Ezért sietek. Hatvan zsidó ember járja ma este Bécset, hogy mindenki megtudja, amit tudnia kell. Aki hallgat ránk, az hallgat. Aki nem, az nem. Mi nem parancsolhatunk, mi csak figyelmeztetünk. Gondolkozzék azokon, amiket mondtam. S ne feledje: holnap megy az utolsó vonat! Azzal megfordult és kiment a szobából. Pohrisch döbbenten nézett utána. Aztán leült és hosszasan bámult maga elé, a padlóra. Nem utazott el másnap. És harmadnap bevonultak a németek Ausztriába. A bécsi bevonulást a kis művész kávéház ablakából nézte végig. Az utcán tombolt, ujjongott, lelkesedett a nép. Horogkeresztes zászlókat lengettek az ablakokból, virágokat dobáltak. Pohrisch Gottfried ült a kávéház márványasztalánál és csodálkozott. Nem értette a bécsieket. Nem értette az örömüket, a lelkesedésüket, az ujjongásukat. Mintha egy rab népet szabadítottak volna föl az elnyomatásból. Életében elôször érezte, hogy közte és a bécsiek között mégis van valahol valamilyen szakadék, amely fölé sem az állampolgárság, sem a születés folytán adódott kötöttség, sem az együtt eltöltött évek nem tudnak hidat verni. Ô bécsinek és osztráknak érezte magát és látnia kellett, hogy a bécsi nép ujjongva ünnepel valamit, aminek ô nem tud örvendeni. Lelkesedve kiabálják rekedtre magukat a pincérek, a söröskocsisok, a kispolgárok, fiatalok és öregek, ô pedig ül távol tôlük a kávéház sarkában, mint egy idegen, aki nem tartozik hozzájuk. Ez megdöbbentette. És eszébe jutottak Jasssa Mendelovits szavai, amiket valamikor régen mondott: ,,a mi hazánk nem terület, nem ország és nem város. A mi hazánk egy gondolat. Mert a mi népünk nem osztrák Ausztriában, és nem lengyel Lengyelországban és nem angol Angliában, hanem mindenütt csak zsidó.'' Sokáig ült egyedül a törzsasztal mellett. Késôbb bejött néhány festô. Volt közöttük, aki ugyanúgy lelkesedett, mint a sörös-kocsisok, a pincérek és a kispolgárok. De volt köztük, aki hallgatott. Ezek lassacskán aztán eltűntek valahová. Egy ideig még lehetett látni ôket, szótlanul, kedvetlenül, aztán eltűntek. A törzsasztal megürült. Mind kevesebben lettek, akik délutánonként összegyűltek a kávéházban Pohrisch köré. A vacsorákról is kezdtek elmaradozni. Aztán elôfordult, hogy egyik-másik, amikor belépett a kávéházba és meglátta Pohrischt a törzsasztalnál, nem jött oda, hanem sietve elkotródott megint, mintha megfeledkezett volna valamirôl. A többiek ilyenkor elhallgattak körülötte és jelentôsen összenéztek. Pohrisch riadtan kezdte érezni, hogy valahol valami megváltozott. Nemcsak kint az utcán, nemcsak a hivatalokban, de itt bent a kávéház védettségében is. Ezekben a vidám, felelôtlen, kedves fiúkban. Nemcsak a felszínen: a felszín alatt is, a lelkekben bent változott meg valami, még a művészek tiszta gyermeklelkében is. Tanácstalanul állt szemben ezzel a változással. Aztán egy délután megértett mindent. Azon a napon a szokottnál valamivel késôbben ért a kávéházba. Az utcán tüntetôk vonultak, zsidó üzletek kirakatait verték be és nem volt tanácsos összetalálkozni velük. Elkésve érkezett és az asztalnál már ültek néhányan. Mikor odalépett hozzájuk, néma csönd fogadta. Köszönt. Néhányan visszaköszöntek, mások szótlanul az ablak felé fordultak, mintha figyelnének valamit. Különös, nyomott csend volt. Leült és csodálkozva nézett körül az arcokon. Ismerte jól valamennyit. Éveken keresztül ô tartotta bennük az életet, ismerte erényeiket és hibáikat, bajaikat, szerelmeiket, adósságaikat. De érezte, hogy valami történt velük, valami változás és nem tudta, hogy mi lehet az. Még nem gondolt semmi rosszat. Aztán néhányan szó nélkül felkeltek és eltávoztak. Akik ott maradtak, lehajtották a fejüket és hallgattak konokul. Zavart csönd nehezedett az asztal fölé. És akkor hirtelen az egyik, egy fiatal szôke tiroli festô, aki néhány héttel ezelôtt tért vissza Samosról, kirúgta maga alól a széket és ingerülten felugrott. Az arca vörös volt a haragtól. -- Ez ôrület! -- kiáltotta. -- Hát mondjátok meg már neki! Legyen annyi bátorság és becsület bennetek! De ez így rettenetes, ezt így nem lehet kibírni! Mondjátok meg neki, hogy évekig jó volt a pénze, de most egyszerre nincs bátorságotok egy asztalnál ülni vele, mert zsidó! Mondjátok hát meg! Pohrisch elsápadt. Egy pillanatig dermedten ült még és rámeredt a kivörösödött arcú fiúra, aztán lassan felállt, leakasztotta a fogasról a kalapját, kabátját és kiment a kávéházból. A lábai rettenetesen nehezek voltak. Kint az utcán vette észre, hogy valaki jön mellette. Az a kis vadóc magyar leányka volt, akit ferdevágású szemei miatt tatárkának neveztek a festônövendékek. Szótlanul jött mellette és az utcasarkon belekarolt. -- Csúnya dolog ez -- súgta -- csúnya és szomorú... Pohrisch ránézett és látta, hogy a szemei könnyesek. Megfogta a kezét és megsimogatta. -- Köszönöm -- mondta nagyon melegen -- köszönöm ezeket a szavakat. A leány még szorosabban karolt belé, könnyű kis teste hozzásimult az oldalához. Gyalog mentek. Sokáig, szótlanul. A Rosengasse sarkán Pohrisch megállt. -- Tatárka -- mondta és megszorította a leány kezét -- köszönöm magának, hogy eddig elkísért. Nem fogom soha elfelejteni. A leány ránézett és megrázta a fejét. -- Nem hagyom egyedül. Megengedi, hogy fölmenjek? Bent a lakásban kivette a szekrénybôl azt a bizonyos képet és felakasztotta a falra. -- Átok ül rajtam, ennyi az egész -- mondta halkan a leánynak -- és ezen nem lehet segíteni, Tatárka. A leány lehajtotta a fejét és szemébôl alápergett egy könnycsepp. -- Miért sír? -- Nem sírok -- felelte a leány, megrázta a fejét, mosolygott. De a mosolya zokogás volt, kétségbeesett, szörnyű zokogás. Hosszú-hosszú évekre ez volt Pohrisch Gottfried utolsó estéje, amit nôvel töltött. Másnap a svájci határon fogták el a német határôrök, amint át akart szökni. Gyűjtôtáborba vitték. Egy hétre rá gyűjtôtáborba vittek minden zsidót, aki még ottmaradt. Jassa Mendelovitsnak igaza lett. Hat év következett ezután, hat hosszú-hosszú év. Ásó, lapát, szennyes barakk, vérfoltos pokróc, deszkafekhely. Hat év, hat hosszú-hosszú év. Sorban, mindig sorban. Toprongyos rabszolgák között toprongyos rabszolga, szám a tömegben, senki, nem is ember, csak szám, munkaállat, koszos zsidó. Kopaszra nyírott sovány rabzsidó sokezer kopaszra nyírott sovány rabzsidó között: hat hosszú év. Egy darab élet. Egy darab az életbôl, az idôbôl, ami vissza nem hozható, jóvá nem tehetô, semmivel nem pótolható. Ez a pokol, gondolta néha, ez a pokol. A pátereknek nem volt igazuk: itt a földön van a pokol, nem a másvilágon. A másvilágon csönd van és békesség, lehet aludni, hosszan elnyújtózni, nem fájnak a csontok, nincs ébresztô dermedt hidegben, vaksötétben, nincs sorakozó horpadt pléhcsajkával a kézben: a másvilágon aludni lehet, a másvilágon jó. Ez a pokol: egy kanál bűzös lötty, egy darab fűrészporos kenyér, amit mohón fal be a száj, mert a test élni akar, élni minden áron, korbácsütés alatt is, csizmatalp alatt is, penészes szalmán, csigáztató robotban, durva szitkok között is, de élni, élni...! Nem, a pokol nem a másvilágon van, rosszul mondták a papok, rosszul. A pokol itt van a földön, s nem Isten találmánya, hanem az embereké. Hat hosszú év! Hat hosszú év. Néha hajnalonként valaki nem mozdul az ébresztôsípra. Korbács sújt rá: nem mozdul mégsem. Nem mozdul, mert halott. Meg kell fogni, ki kell vinni a meszesgödörbe. Akik viszik azt a néma halom rongyokba burkolt csontot, kis, meggyötört húst, inat, agyat, szívet, arra gondolnak: ennyi az ember. Kultúrán, civilizáción, törvényeken és világot átfogó szervezeteken túl mindössze ennyi. Egy szám, amit ásítva letöröl a listáról valamelyik irodában egy unatkozó SS-legény és utána cigarettára gyújt. S az élet? Ami mozgásban tartja ezt a halom csontot, húst, inat, ideget? Egy kanál bűzös lötty a pléhcsajkában, egy darab száraz kenyér, néhány goromba szó, lassan mozgó ásó a megkérgesedett kézben, néhány köbméter földhányás naponta. Néhány ólmos, fáradt gondolat, valószínűtlenül távoli emlékek elmosódó sora: tiszta szobáról, vetett ágyról, néhány visszanézô kedves arc a sűrűsödô ködbôl, mely ráborul a múltra... ennyi az élet. Valaki egyenruhában parancsot ordít... ,,itt!'' mondja egy száj... lövés csattan: ennyi az élet. Meszesgödör, hamvasztó kemence, halomba dobált cipôk, ruhák: ennyi az élet. Valaki lázas szájjal a Práterrôl mesél s egy kislányról, akinek a labdája virágok közé gurult valamikor régen... aztán megrándul, összeesik, vége: ennyi az élet. Hat hosszú év. Néha sorakozó: fényes egyenruhák, ellenôrzô bizottságok, kérdések. ,,Van-e panasza? Rossz a bánásmód? Rosszak az ôrök?'' Nem, nem. Nem rossz senki. Senki se rossz. Csak az élet. A sors. Az átok. Igen, az átok. Szemet szemért, fogat fogért... Ki mondta ezt? Régen, valamikor? Ô mondta volna, ô? A 2618-as szám? Akit valamikor, egy másik világban és egy másik életben Pohrisch Gottfriednek neveztek? Borzalmas mondás volt, akárki is mondta. Szemet szemért, fogat fogért: hogyan lesz ennek vége? Hogyan s mikor? Csak ha kifogynak egyszer mind a szemek és mind a fogak a földön, csak akkor? De hiszen folyton támadnak új szemek és új fogak a semmibôl. Isten akaratából, asszonyok ölébôl...! Asszonyok ölébôl? Hát vannak még asszonyok a földön valahol? Süppedô, puha párnák, kitárt ölelô karok...? Hat év, hat hosszú-hosszú év. Egy-kettô-három. Benyomni az ásót a földbe, fölemelni a földet, odébb lökni. Három ütem. Egy-kettô-három. Egy-kettô-három. Néha kék az ég, néha felhôs. Néha süt a nap. Néha esik az esô. Néha zöldek távolban a mezôk. Néha fehérek. De többnyire szürkék. Szürkék. Mint az emberek, mint a napok, mint az élet. Hat év. Néha izzad az arc. Néha vacognak a fogak és a kéz érzéketlenné dermed a goromba ásónyélen. Egy-kettô- három. A föld nyirkos és sárga. Egy-kettô-három. És nehéz. Hat év. Hat hosszú-hosszú év. Tik-tik, tik-tik, tik-tik... rág a szú a fában, a barakk gerendájában valahol. Rágja az idôt, a nyúlós, fáradt éjszakát. A deszka kemény, sajognak a csontok. Bűzös a szalma, nyirkos és rohadt. Valaki nyög. Valaki köhög. Valaki sóhajt. Valaki sír. Tik-tik, tik-tik, tik-tik. Rág a szú a fában. Kétszáz ember szuszog, zihál. Kétszáz tüdô. Kétszáz szív. Kétszáz élet. Álmodik a barakk. Csak a barakk, az emberek nem. Az emberek ájultak. Nyögnek, viaskodnak a fáradtság alatt. De a barakk álmodik. A fa álmodik, a deszka álmodik. Az erdôrôl. Békérôl, csöndrôl, vasárnapi kirándulókról, szerelmes párokról, eldobott sörös üvegekrôl, iskolás gyerekekrôl. A barakk álmodik, az emberek nem. Tik-tik, tik- tik, tik-tik. Rág a szú a fában. Rágja az idôt. Hat év. Hat hosszú év. Hat hosszú-hosszú év. Nyúlik az idô. A napoknak nincs nevük, mint ahogy az embereknek sincsen. Egyforma nyúlós, ragacsos pép az idô, akár a sár a barakkok között. Egyforma és szürke, mint a rabok arca. Tél, tavasz, nyár, ôsz. Tél, tavasz, nyár, ôsz. A napoknak nincs nevük. Talán nincs is idô, csak egy nyúlós pép van, amelyben emberek mozognak lassan. Lassan, súlyos facipôben, sárban. Emberek. Számok. Meghalnak, újak jönnek. Meghalnak, újak jönnek. Soha sem fogynak el. A számok. Olyanok, mint az idô. Hat év. Elôször azt hitte, hogy belehal. Hogy vége mindennek. Hogy nem bírja ki ezt a poklot. De aztán valami különös átalakulás ment végbe benne. És tulajdonképpen ez az átalakulás nem is ott kezdôdött el, a börtönül szolgáló pincében, vagy a marhavagonban, vagy a munkatábor szennyes barakkjában. Hanem már jóval azelôtt. Évekkel azelôtt. Csak csendben és észrevétlenül, úgyhogy jóformán még ô maga sem tudott róla. Azon a napon kezdôdött el, amikor utoljára látta Samost, a szigetet. Amikor megértette, hogy az átok ellen nem lehet föllázadni. Nem lehet tenni ellene semmit. Az átok van. És mindaz, ami történik vele, nem egyéb, mint az átok beteljesülése. És amikor ezt megértette, akkor már tudta is, hogy nem pusztulhat el. Nem menekülhet el a halálba. Az átkot végig kell élni. Megértette, hogy ô, Pohrisch Gottfried az átok törvénye szerint nem Pohrisch Gottfried bécsi bankár többé, ilyen és ilyen vállalatok feje. Csupán egy zsidó. Egy a sok zsidó közül. Az örök gettóból egy. Zsidó, más semmi. Aki valamikor cédrust öntözött a Libanonon, valamikor követ hordott a hátán a római patríciusok templomaihoz, Lemberg sötét sikátoraiban kölcsönpénzt adott mulatós lengyel uraknak, bankár volt Bécsben... mindegy. Mégis csak egy zsidó, semmi több. De nem is kevesebb ennél. Jehova választott népének fia, babonás szent törvények tudója, ki megtépi ruháját, fejét behinti hamuval és hordozza vállain az átkot, amit könyörtelenül rámért a bosszúálló Jehovaisten, aki megmondta elôre: jaj azoknak, akik megfeledkeznek az én törvényeimrôl, mert megbüntetem az apák vétkét is mind a fiakban, hetediziglen! Megértette és meghajtotta a fejét az átok alatt. Nem zúgolódott, ha kevés volt az étel és rongyokban szakadt le róla a ruha. Nem átkozódott, ha gorombán bántak vele a rabtartó ôrök, ha sanyargatta a szokatlan munka, a nélkülözés és a hideg. Mert akivel mindez történt, az nem Pohrisch Gottfried volt már, a jómódban felnôtt, sikertôl elkényeztetett, gazdag bécsi bankár. Hanem csak egy zsidó, egy egyszerű zsidó, egy a sok közül, akin betelt az átok. Szelíd volt, békés és jó. Igyekezett segíteni másokon, akik kevésbé bírták elviselni az átkot, akik még nem értették meg, hogy az átok ellen nem lehet tenni semmit, el kell viselni, meg kell tépni a ruhát és hamut kell hinteni a fejre és be kell tartani Jehova törvényeit. Ô megértette. És mert megértette, tudta azt is, hogy nem pusztulhat el. Mert Jehova bosszúálló bár, de igazságos. És aki alázatosan fogadja az ostorcsapásokat, azok számára megnyitja az utat a szabadulás felé is és úrrá teszi ôket a rabtartók fölött, kezükbe adván minden hatalmat, hogy Kánaánná legyen ez a föld a választott nép számára, midôn az átok napjai letelnek. A hatodik évben úgy is látszott, mintha leteltek volna. Valaki egy este odasúgta társának a bűzös szalmavacakon: jönnek az amerikaiak! A szó végigfutott a fülelô sötétségen s a gyötrött, lázas szemek csillogni kezdtek. Naponta látni lehetett az égen a repülôgépeket. Hallani lehetett a bombák tompa dübörgését. Az ôrök azt mondták: városok omlanak össze valahol. És sóhajtottak hozzá, mert az ô városaik voltak. És sokezer rongyos, félholt zsidónak eszébe jutott az írás szava: ,,lerombolom mind a városaikat s kezetekbe adom ôket, hogy szolgáljanak nektek. Mert ti vagytok az én népem, amelyet átokkal megigazítottam.'' És szívverésük sebesebben dobbant, lélegzetük hevesebben zihált, ha meglátták a csillogó gépsasokat az égen tovahúzni s hallották a távoli morajt, mely városok rombadôlését jelentette, ahogyan azt az írás jövendölte volt. Aztán egyszer csak hallani lehetett messzirôl az ágyúkat is. Elôször csak messzirôl és ritkán. Aztán közelebbrôl. Mind közelebbrôl. Az ôrök idegesek lettek, bomlani kezdett a rend. Már nem kellett munkára se járni, csak heverni és figyelni az ágyúkat. És várni. Várni. Várni annyit jelentett: élni. Egy reggel az ôrök gépkocsikra ültek és elrobogtak. A kapukat nyitva hagyták, de senki se ment ki rajtuk. Az emberek kivánszorogtak a koratavaszi napra, kivánszorogtak a drótsövényig, nézték az országutat és vártak. És délben ott dübörögtek el a szemük elôtt az elsô páncélosok, melyeknek oldalán a babonás hajnalcsillag meghirdette, hogy az átok ideje lejárt. Az elsô amerikai, aki a tábor kapuján belépett, egy fiatal tiszt volt. Körülnézett az aszott, szánalmas embereken, és egy tolmácsot kért. Az elsô, aki jelentkezett, Pohrisch volt. -- Beszél angolul? -- Igen, sir. Oxfordban voltam diák. Az amerikai hitetlenül nézett végig a toprongyos, csont és bôr emberen és megcsóválta a fejét. -- Vezessen a parancsnokhoz. -- Elment a parancsnok. -- Akkor a helyetteséhez. -- Nincs helyettese. -- Nincs? -- csodálkozott a tiszt. -- Hát micsoda tábor ez? Kicsodák maguk? -- Zsidók -- felelte Pohrisch és nem érzett semmi szégyenkezést, mint régen, amikor ezt a szót ki kellett mondja. Szinte büszkén mondta. A tiszt körüljáratta a szemét a kiaszott, torz arcokon, aztán közelebb lépett Pohrischhoz. -- Mióta vannak itt? Úgy értem... mióta vannak bezárva? -- Én hat éve. Legalábbis azt hiszem... -- Szörnyű -- suttogta az amerikai és megismételte még egyszer a szót. -- Szörnyű. Mi a foglalkozása? -- Valamikor bankár voltam Bécsben és a Délkelet-Európai Bor- és Gyümölcskonszern vezérigazgatója. Valamikor... -- tette hozzá és megpróbált mosolyogni. Akkor már tömeg volt körülöttük, csupa fakó, beesett arc. Csupa rongyokba öltöztetett csontváz. S a tömeg néma volt és figyelt. Pohrisch szavai után egy öregember leült a földre és zokogni kezdett. -- Egyetemi tanár volt Berlinben... -- súgta oda Pohrisch az amerikainak, aki ijedten nézett az összeroskadó öregre -- kultúrtörténész. Tizenhat nyelven beszél. A tiszt megrázkódott és kihúzta magát. -- Önt ideiglenesen kinevezem a tábor parancsnokának -- mondta kurtán és katonásan -- gondoskodni fogok, hogy élelmet szállítsanak maguknak ide és mindent, amire szükség van. Ettôl a perctôl kezdve az Egyesült Államok védelme alatt állanak. Valaki hangosan egy héber imába kezdett. Az emberek lehajtották a fejüket. Sokan sírtak. A tiszt sarkon fordult és elment, így történt. Pohrisch Gottfried két évig volt a zsidó tábor adminisztrátora. Szándékosan használta ezt a szót a ,,parancsnok'' helyett. A tábor ellátásáról példaszerűen gondoskodott. Többször is megdicsérték miatta. A Pohrisch-bankház tengerentúlra menekült igazgatói néhány hónap alatt megtalálták vele az összeköttetést és hívták, hogy jöjjön át. Repülôgépet akartak küldeni érte. De Pohrisch ott maradt. A zsidói között, ahogy mondani szokta. ,,Hat év nagy idô'' írta egy levélben volt igazgatójának New Yorkba ,,és ez a hat év hatszor hatnak számít. S ennyi idô alatt az ember összeforr a néppel, melyhez tartozik.'' Pohrisch valóban érezte, hogy eggyé vált a néppel. Az átok eggyé kovácsolta velük, a megalázottakkal, megnyomorítottakkal, meszesgödörbe és emésztôkemencékbe dobottakkal, a drótsövények páriáival, Júda népével. Megtanulta érteni is a törvényt, amelyet azelôtt csak követnie kellett: ,,nincsen más testvéred a földön, csak a te atyádnak fia, ki Júdának vérébôl való és csak Izrael Istene a te Istened, akinek engedelmeskedni tartozol!'' És Pohrisch engedelmeskedni akart ennek az Istennek. A két év alatt többször is megfordult Bécsben. Amerikai katonai vonatokon utazott, egyenruhát viselt, ami lassacskán kezdett újra megfeszülni pocakosodó termetén. Az volt eredetileg a terve, hogy visszaköltözik Bécsbe, mihelyt volt rabtársait sikerül a különbözô nemzetközi szervezetek segítségével elindítani az új életbe. Új üzleti lehetôségek iránt akart érdeklôdni Bécsben, de hamarosan észrevette, hogy az új Bécs nem az ô Bécse már. Az utcák ugyanazok voltak és nagyobbára az emberek is. De ha valakivel találkozott, aki örömmel rohant hozzá, szorongatta a kezét és örvendezett, hogy élve láthatja, olyankor arra kellett gondoljon: amikor bajban voltam, nem jött hozzám, hogy segítsen. Akkor zsidó voltam, akinek a barátsága szégyen volt és veszedelem. Maradjak hát most is zsidó. Ezért hűvösen és tartózkodóan beszélt a régi ismerôsökkel és hamarosan rájött, hogy Bécs nem hazája többé. Az emberek, akik ott az utcákon jártak, semmit sem tettek annak idején érte és a többi zsidóért, sôt talán ott ordítottak valahol a tömeg között és osztozkodtak az elhurcoltak vagyonán. Nem, nem akarta látni többet Bécset. Üzlet, az persze volt azért elég: arany, drágakô, dollár, amerikai csempészáru. Csupa olyan dolog, amikkel jól lehetett keresni. És Pohrisch keresett is. Miért ne? Mindenki keresett. Sokat és jól. Emberek, akik mindenüket elvesztették, halál torkából megszabadult zsidók, hetek alatt milliomosok lettek a németországi feketepiacon. A láthatatlan hálózat, mely annyi évszázadon át megállta a helyét, újra pompásan működött: zsidótól zsidóig nyúltak a szálak óceánokon és világrészeken át és folyt az áru, tiltott és nem tiltott utakon, vízen, szárazföldön és a levegôn át. És jól volt ez így. ,,Kezetekbe adom mind a népeket'' mondta Jehova és a népek elôkotorták vánkosaik alól a kincseket és hordták a zsidótáborokba, egy kis zsírért, szappanért, cigarettáért, cukorért, értéktelen német papírpénzért. Pohrisch Gottfried minden vonatkozásban segítette a kis zsidók feketekereskedelmét. Gazdagodjanak, gondolta, gyűjtsenek, éljenek jól. Megszenvedtek érte. Végigszenvedték az átkot, a hét szűk esztendôt. Jöhet a hét bô. De azt nem tűrte, hogy idegent bevegyenek maguk közé. Az idegennek csak fizetni volt szabad, keresni nem. Pedig voltak idegen menekültek is, szerte a táborokban, nem zsidók, lengyelek, ukránok, magyarok, lettek. De ellenségnek számítottak ezek is, mert nem voltak zsidók. Szemet szemért, fogat fogért, hirdette a törvény. Egy alkalommal Bécsbôl jövet fiatal amerikai századossal utazott a fülkében. Mindenfélérôl beszélgettek, az út hosszú volt. Egyszerre csak azt mondta a kapitány: -- Tudja, amikor Görögországban voltam... Pohrisch felütötte a fejét. -- Mikor volt Görögországban? -- kérdezte és valami furcsa szomjas kíváncsiság fogta el. -- Múlt évben. Samoson töltöttem két hetet. Tudja az a sziget... Samos, gondolta Pohrisch és valami megremegett benne, valami távoli, nagyon távoli emlék. Samos... A tiszt beszélt, de nem is figyelt a szavaira. -- Százados úr -- kérdezte hirtelen -- látott ott egy fehér házat? Úgy értem, Samoson? Ciprusok között, a hegyen, egy feltűnôen fehér házat? A kapitány csodálkozva nézett rá. -- A kísértet-házra gondol? Ismeri Samost? Pohrisch elsápadt. -- Kísértet-ház? Mi az? Pedig tudta, tudta jól, hogy ugyanarról a házról van szó. Mégis kérdeznie kellett. Mert hátha mégsem, hátha... -- Oh, csak olyan görög babona -- felelte a kapitány és legyintett mosolyogva. -- Van ott egy ház a tenger fölött, állítólag egy asszony lakik benne, meg egy bolond festô. Egy bajtársam járt fönt a háznál és azt mondja, hogy nagyon furcsa emberek. Képzelje el: egy kísértettel beszélgetnek minden éjszaka, valami sziklára nézô erkélyen! A ház valamikor egy gazdag kereskedôé volt, akinek ott lett öngyilkos a felesége. Onnan ered a kísértet-babona. Tudja, ezek a görögök nevetségesen babonásak. Azt hittem, ezt a házat kérdi, ezt nevezik ott ,,fehér ház''-nak. Az emberek messzire elkerülik, különösen éjszakánként. Járt Samoson? -- Nem, nem -- felelte Pohrisch gyorsan -- csak a bora... -- A bora -- nevetett a kapitány -- az igen. Az a legjobb benne. Na és a lányok! Pohrisch elfordult és kinézett az ablakon. A fiatal amerikai tiszt még sokáig beszélt, de nem hallott belôle semmit. Két évig vezette a zsidótábort, akkor kinevezték felülvizsgáló tisztnek a hontalanokat átrostáló bizottsághoz. Csak azért vállalta el, mert tudta, hogy minden pozíció, amely az új életlehetôségek felé vezetô úton van, fontos a zsidóságnak. A szervezet, melynek vezetô helyére került, a Nemzetek Szövetségének védelme alatt állott és arra létesült, hogy a hontalanokat gondozza, segítse és elindítsa egy új otthon felé. Pohrisch kötelességének érezte, hogy mindenkit távol tartson ettôl a szervezettôl, aki nem zsidó. Hogy mindaz, amit Amerika és a többi országok segélyként Németországba küldenek, zsidóknak jusson és ne idegeneknek. Hogy minden hely, amit Amerika a kivándorlók rendelkezésére tud bocsátani, zsidók számára szolgáljon alapul egy új életkezdéshez. Ez eleinte könnyen ment. Késôbb azonban különleges rendelkezésekkel szabták meg, hogy föl kell venni a szervezetbe mindenkit, aki kényszerbôl hagyta el hazáját, nemzetiségére való tekintet nélkül. DP- törvénynek nevezték ezt a rendelkezést. Amerika is nemzetiség szerint kezdte osztani a kivándorlási kvótákat. Pohrisch Gottfried munkája megnehezedett. Az ô feladata volt a müncheni központban eldönteni, hogy ki DP és ki nem. Természetesen a törvényeknek és rendeleteknek sok homályos szakasza volt és ezeket igyekezett kihasználni a nem zsidókkal szemben. Hiszen ez volt a kötelessége. Szemet szemért, fogat fogért. S aki nem volt zsidó, az már eleve háborús bűnösnek számított, mert hiszen ha egyebet nem is tett, de mindenesetre tétlenül nézte, hogy miként hurcolják el és ölik meg a zsidókat. Egy reggel az akták között, amiket az asztalára tettek, szemébe tűnt egy név. Megnézte jobban. Lubovszki Kazimir neve volt. Néhány percig elgondolkozva nézett maga elé. Rágyújtott egy cigarettára és kíváncsian figyelte, hogy milyen hatást vált ki belôle ez a név. De csodálatosképpen semmi haragot vagy gyűlöletet nem érzett. Majdnem inkább valami olyan kíváncsiságfélét. Szerette volna látni Lubovszkit, megkínálni egy cigarettával és néhány percig elbeszélgetni vele. Nem a múltról, arról nem. Csak úgy általában. Vajon megöregedett ô is? Megtört? Megcsöndesült? -- Mondja -- fordult oda titkárnôjéhez, egy kis szôke lengyel lányhoz, aki a szeretôje lett azért, hogy ezt az állást megkaphassa -- mondja: ha összetalálkozna véletlenül egy régi ellenségével, gyűlölné még? A leány csodálkozva nézett reá. -- Természetesen. -- Én nem -- mondta Pohrisch és mosolygott. Aztán még mindig mosolyogva ráírta vörös ceruzával a Lubovszki-aktára a megszokott szót ,,kollaborált!'' Egy hét múlva történt, hogy zajt hallott a külsô irodában, ahol az alantas tisztviselôk végezték a kihallgatásokat. Bosszantotta a zaj és az ajtóhoz ment. -- Micsoda zaj ez itt? -- nyitott be az irodába. Alig néhány lépésre tôle ott állt Lubovszki Kazimir. Az elsô, amit meglátott rajta, az volt, hogy a haja szürke. Megôszült. Ez a felfedezés jól esett. Éppen mondani akart valamit, néhány barátságos szót, amikor látta, hogy Lubovszki megindul feléje. A mozgása, ahogy jött, az arckifejezése hirtelen emlékeztette valamire, de elsô pillanatban nem tudott rájönni, hogy mire. Aztán hirtelen eszébe villant: persze, abban a kis dél-francia vendéglôben, akkor történt köztük valami... Elsápadt és megpróbált hátrálni, de már késô volt. Mikor két hét múlva kiengedték a kórházból és megtudta, hogy Lubovszkit a katonai bíróság elítélte, nem érzett semmiféle örömet. Érdekes volt, de nem gyűlölte Lubovszkit. Nem tehetett másként, gondolta, mint ahogy én sem tehettem másként. Én nem hagyhattam boldogulni, mert nem zsidó s nekem ez a fegyverem, a hivatalom. Ô meg le kellett üssön, mert zsidó vagyok s mert neki meg az ökle a fegyvere. Hiába, az élet harc, s mi ellenségek vagyunk. Régen ô volt erôsebb, most én, ennyi az egész. Az akták erôsebbek, mint az ököl. Jó fél év telt még el, amíg rájött, hogy az akták sem olyan erôsek, mint gondolta. Egy amerikai újságíró megpiszkált néhány ügyet és általános revíziót rendeltek el. Pohrischt áthelyezték Mannheimbe, ahol egészen más munkakört kapott és nem volt többé befolyása a kivándorlást megelôzô minôsítésekre. Itt már kedv nélkül dolgozott, mert úgy érezte, hogy nem végez olyan munkát, mely a zsidóság érdekeit szolgálná. Elhatározta hamarosan, hogy otthagyja a hivatalt. Körülnézett üzleti lehetôségek után, de volt igazgatói és üzlettársai, akik valamennyien Amerikában voltak, óva intették attól, hogy Európában kezdjen el valamit. ,,Európa veszedelmes talaj'' mondották ,,Amerikába kell jönni. A harmadik világháború után innen indul majd ki a világ újjárendezése. Ha addig még jobban megerôsítjük itteni pozíciónkat, mi diktáljuk az újjárendezést.'' Ezt mondták a többi zsidók is. Amerikába menni és pozícióba jutni kötelesség. Így aztán gondolkodás nélkül válaszolhatott annak a különös öreg papnak a kérdésére, aki egy nap bekopogtatott hozzá és anélkül, hogy valaha is találkoztak volna azelôtt, föltette a kérdést: -- Nincs kedve kijönni Amerikába? -- Máris készülök -- felelte Pohrisch és udvariasan hellyel kínálta meg a furcsa idegen papot. -- Az nagyszerű -- mondta a pap -- majd úgy rendezem, hogy egyedül mehessünk, jó? Szeretnék sok mindent megbeszélni önnel az úton. Vannak kérdések, tudja, amik foglalkoztatják az embert... például az a bizonyos csónak, amelyik annak idején hat gyerekkel megakadt egy vízesés fölött. Emlékszik még rá? Nagyon régen történt... -- Ne beszéljünk arról, ami történt -- szólt közbe Pohrisch mosolyogva -- igyunk inkább egy pohár cseresznyepálinkát. Tölthetek? A pap bólintott. -- Azt lehet. Köszönöm. Egy öreg halászról is szerettem volna még elbeszélgetni önnel, bár az is régi história. De majd ráérünk, ha a hajón leszünk. Isten éltesse. A furcsa öreg pap el is rendezte aztán a dolgot s Pohrisch reá hagyta, nem ellenkezett. Így történt, hogy 1950. június 13-án, kora délután kiment az állomásra a Stuttgart felôl érkezô brémai gyorshoz. Zsebében ott lapult az útlevél és a Pohrisch-bankház New Yorkból érkezett levele, mely szerint egymillióhatszázezer dollár áll rendelkezésére odaát. Mikor a vonat befutott, egyenesen beült az elsô tisztikocsiba. A fülkében egy szabadságra utazó fiatal amerikai ôrnagy ült csupán, más senki. Pohrisch Gottfried feltette vadonatúj bôröndjét a hálóba és kényelmesen hátradôlt az ülésen. Nézte a mannheimi állomást, mely félig romokban hevert még, a sietve futkosó németeket, sovány arcukat, kopott ruhájukat, ideges tekintetüket és arra gondolt: ,,Európa''. Alsó ajka lekicsinylôen elôre tolódott ettôl a gondolattól, mint az olyan emberé, aki félig sajnálja, félig lenézi azt a világot, amelyiktôl búcsúzik, de mindenesetre örvend annak, hogy hátat fordít neki. Valóban örvendett. A pályaudvar romfalainak árnyékából a múlt nézett be a megszálló erôk tisztifülkéjének ablakán és a kiszolgáltatott, leigázott, koldussá tett jelen. És Pohrisch Gottfried nem érzett semmi, de semmi közösséget magában ezzel a múlttal, meg ezzel a jelennel. Amikor a vonat lassan megindult vele, úgy érezte, hogy egy süllyedô hajóról végre szilárd földre lépett, ahol jövendôt építhet Júda népének törvénye szerint. ======================================================================== VI. A politikus Jonel hiába nôtt fel Bucurestiben, az igazi otthona mégis ott volt a Piatra Neagra alatti házban, ahol a Parau Ursului tajtékos vadvizei zúgtak s a friss hegyi szél kolompok szavát terelte alá a pojánokról. Aki napsütéses tiszta idôben ott ült a csúcsos tetejű öreg ház elôtt a fehér nyírfapadon: elláthatott messzi Moldova fölött, tova a kékes ködbe veszô hullámokon s úgy érezhette magát, mintha tengerre nézne. Itt élt Jonel nagyapja még mindig, a vén Bursanu, vagy ,,Bács Traján'', ahogy a környezô pojánok népe nevezte. Bocskorban járt és condraharisnyában s széles tüszôje alól kicsüngött fehér inge. Széles karimájú fekete nemezkalapját birkafaggyúval kente be félévenként, hogy vízhatlan legyen s ha csurgó záporban vállára vetette szôttes barna szumánját, gúnyosan nevette ki az úri esôkabátot, melyben ügyvéd fia és tanult unokái áztak mellette. Bács Traján kétszáz birkával kezdte annak idején -- százötven ebbôl az övé volt, ötvenet a felesége hozott magával -- s a kétszáz birkából lassan ezer lett, majd kétezer. Nyaranta ellepték a Piatra Neagra lankáit s hó hulltával levándoroltak gazdag moldovai bojárok szénáskertjeire. Bács Traján maga terelte ôket minden évben s a fiai. Kivéve a legkisebbiket. Abból urat neveltetett a zsíros sajtok és hótiszta gyapjú árán. Így lett Dr. Kosta Bursanu, Jonel apja, ügyvéd Bucurestiben. ,,Hogy legyen odalent közülünk való is, aki megvédje a nép igazát'' mondogatta Bács Traján fönt a hegyen s Kosta Bursanu, az ügyvéd, végezte is becsületesen a feladatot, amivel megbízták. A fôvárosi Bursanu-ház elôkelô szalonjában ott csüngött díszhelyen Bács Traján nagyított fényképe, széles karimájú nemezkalapjában, ingben tüszôvel s mellette Mámá Anasztázia fekete fejkendôvel, két munkában elaszott eres kezét ölében összetéve. És soha senki a vendégek közül nem döbbent meg ennek a két egyszerű öregembernek a képén, ha még oly nagy úr is volt a látogató. Nem esett gúnyos megjegyzés, kétértelmű célzás: tisztelet és megbecsülés illette Romániában a házat, melynek falán dolgos parasztôsök képe csüngött. Mikor Jonel és bátyja, Virgil, az egyetemet elvégezték -- Jonel ügyvéd lett és Virgil orvos -- apjuk odavitte ôket a két öreg képe elé és azt mondta: ,,Nézzétek meg jól ezt a két arcot, hogy soha meg ne feledkezzetek róluk. És tanuljátok meg szeretni és tisztelni azokat, akiknek ilyen az arcuk, ilyen a kezük és a ruhájuk. Mert ôk ennek az országnak az alapja, a román nép. Most pedig menjetek föl hozzájuk a havasba és ismerjétek meg az életet, melybôl én s rajtam keresztül ti is elindultatok!'' Jonel és Virgil egy évet töltöttek fönt a Piatra Neagrán. Juhot tereltek, fát döntöttek, füvet kaszáltak. Télen szenet égettek, fát csúsztattak, edzôdtek hóban, fagyban és szélben együtt a többi legényekkel a hegyen. Bács Trajánnak akkor már újra csak kétszáz juha volt, mint régen. Ennyit megbírt egymaga jól, két pakurárral. A többit szétosztotta fiai között, akik juhosgazdák maradtak, mint ô. Abban az évben Jonel és Virgil voltak a pakurárjai, az egyetemet végzett úrfiak. Mikor az esztendô eltelt, Virgil segédorvosi állást kapott az egyik fôvárosi kórházban, Jonel meg beállt gyakornoknak egy híres ügyvéd mellé, aki országgyűlési képviselô is volt. Mikor öt év múlva önálló ügyvédi irodáját megnyitotta, elôbb föllátogatott a Piatra Neagrára, mint életének minden fontosabb eseménye elôtt. Egy hetet töltött fönt. Nyár volt. Bundán aludt a karám mellett, esti tűznél hallgatta a pásztorok halk beszélgetéseit, érezte arcára hullani a harmatot s fent az éjszaka kupoláján, magasan erdôk, hegyek és emberek fölött, ragyogtak az örök csillagképek. Eredetileg az volt a terve, hogy ezen a héten megkéri feleségül a Parau Ursu-beli Dimitru leányát, Mariorát. De az apja, amikor szólt neki errôl ott Bucurestiben, nagyon elkomolyodott. Behívta magához a belsô irodába, leültette és elmesélte, hogy ô is szeretett egy leányt valamikor ott fönt a hegyen, de nem vehette el feleségül, mert úr kellett legyen, ezt kívánta a család. Haragudott akkor az apjára ô is, mondta, de ma már belátta, hogy ez így volt helyes. Egy ügyvéd leányát vette el, megkapta vele az irodát. Kellettek az összeköttetések is. Nem neki, dehogy: a népnek volt hasznára mindez. ,,A nép'' mondta az apja akkor ,,a nép, Jonel, olyan gyámoltalan, olyan szegény és olyan árva. Ki segítsen rajta, ha nem mi, akiket követekként küldött ki a világba, oda, ahol az ô dolgait intézik? Nehéz munka árán fölszerelt bennünket a tudás fegyverével és nekünk most az a kötelességünk, hogy minden erônket összeszedve képviseljük azokat, akik ide küldtek. Árulás volna, ha nem tennénk meg értük mindent, ugye? S a mindenben benne van az is, hogy ésszel, ravaszsággal befurakodjunk azok közé, akik ennek az országnak az elôkelôi. Akik a törvényeket hozzák. Akik a nép sorsát intézik a király mellett. És ezt, Jonel, ezt nem érhetjük el úgy, ha feleségül vesszük a Mariorákat. Ehhez a Bratianuk közé kell beházasodjunk, a Ghicak, Jonescuk, Tatarescuk közé. Jonel, én már beszéltem errôl anyáddal és azt gondoljuk mind a ketten, hogy te a Constantinescu-leányt kellene elvedd, a szenátor leányát. Mert, ugye Jonel, árulás lenne, ha nem tennénk meg mindent azokért, akik ott a hegyen dolgoztak értünk, hóban, fagyban, jégesôben, tikkasztó napban, hajnaltól vakulásig? Ugye, Jonel fiam...?'' És Jonel belátta, hogy az apjának igaza van. Még csak búcsúzni akart Mariorától. Öreg Bács Traján mintha tudott volna valamit errôl. Alig érkezett meg az unokája, fölvitte magával a Vurfu Apelorra, a legmagasabban fekvô legelôre és csontos, száraz, vénember kezével körülmutatott a fenyves borította hegygerincek végtelenbe vezetô hullámain. -- Látod ezt? -- kérdezte és a hangja érdes volt és kemény. -- Látom -- felelte Jonel és elszorult a torka olyan szép volt az a világ, amit onnan fentrôl látott. -- Ez a te hazád -- mondta az öregember lassan, rekedten -- és ezek között a hegyek között emberek élnek és ezek az emberek a te néped. Úgy néznek rád, mint ahogy a papra néznek, aki Istennel igazítja el a dolgaikat. Te az uraknál kell a papjuk legyél. Azoknál, akik a földi sorsokat igazgatják. Ezt várják tôled. S most tégy, amit akarsz. És Jonel még azon az estén átment Mariorához, a Parau Ursuluiba és megmondta neki, hogy nem veheti el feleségül. Mariora nem sírt, csak lehajtotta a fejét és bólintott. -- Én ezt tudtam már akkor -- mondta halkan és azután csak álltak egymás mellett és nem szóltak többet. Este volt és nyár. És ôk álltak a patak fölött, ahol a nagy juharfák ágai a vízre hajolnak s a lenyugvó nap porrá tört arannyal hintette végig a Parau Ursului völgyét, végig-végig, a kaszálók lankáit, a bükkös erdô zöldjét, a kanyargó szekérutat lent és a szétszórt apró házakat. Csodálatosan szép este volt, fájdalmasan szép annak, aki búcsúzik. Fentrôl egy hűvös kezű szellô hozta le a fenyvesek erôs, nyers illatát és a víz tajtékozva zúgott a patakban, köveken bukfencezett keresztül, gyémánt csöppjeivel szitakötôk után fröcskölt, fehér habot vert és futott, futott. Hova szalad? -- kérdezte magában a fiú. -- Hova szalad? -- kérdezte magában a leány. S csak álltak egymás mellett és nem szóltak többet, de tudták, hogy az idô is úgy fut el a szép percekkel, mint a patak vize halott pillangók színes szárnyával. Egy hetet töltött akkor Jonel a Piatra Neagrán. Hét napot és hét éjszakát. S a leány vele volt hét nap és hét éjszaka. Az erdôk gerincén. Este a tűz mellett. Éjszaka a csillagos ég alatt a birkaszagú bundán. Aztán egy hét múlva Jonel elment. Csak Bács Traján kísérte le a hegy aljáig, ahol az ösvény az országútba befut, más senki. -- Isten segítsen -- mondta és homlokon csókolta az unokáját s reszketôs vénember-száját egy pillanatig ott tartotta rajta -- amilyen román leszel, úgy segítsen! Azzal száraz, csontos ujjával ráhintette a kereszt jelét, megfordult és hajlott háttal, döcögô léptekkel elindult vissza a hegyre. Jonel pedig egy évre rá feleségül vette Vlad Constantinescu szenátor leányát, Elenát. Vlad Constantinescu azok közé a bojárok közé tartozott, akik egész életüket a politikának szentelhették, mert egyébre nem kellett gondjuk legyen. Ott volt mögöttük a jó tízezer hold baragáni föld, megteremte a magáét nélküle is, ha még oly restek voltak is a cselédek. Aztán ott volt újabban a kincses Erdély, a meghódított tartomány, csak ki kellett nyújtani feléje a kezet s már ömlött belé az igazgatósági tagság, bányarészvény vagy ha más nem, hát egy jövedelmezô titulus. Hat lánya volt Vlad Constantinescunak és két fia. Az egyik fiú katonatiszt lett a gárdahuszároknál, a másikat elvitték prefektusnak Erdélybe. A hat leány is rendre férjet fogott magának s Elena, a legkisebbik, egészen jól tette, hogy hozzá ment ehhez a Bursanuhoz. Constantinescu-papa a liberális párthoz tartozott kezdet óta, ez volt az urak pártja és amióta a Maniu-féle nemzeti parasztpárt egyre több tért hódított, az volt a fölfogása, hogy a paraszt származásúak közül minél többet kell megszerezni a liberálisok részére és ezzel kifogni Maniuék vitorlájából a szelet. Ez a házasság tehát nagyon kapóra jött az elmélethez. Jon Bursanu apja derék ügyvéd volt és igen okosan tette, hogy nem politizált. De ezt a fiút föltétlenül meg kellett fogni. A Bursanuk odafönt Moldova szélén, a hegyekben, kiterjedt bocskoros rokonságukkal nagy súlyt képviseltek a választásokon. Mindezeket számításba vette a szenátor, mikor a leányát hozzáadta Jonelhez és segített neki, hogy irodája megnyitása után azonnal keresethez is jusson. Mikor egy esztendôvel az esküvô után -- akkor lett Jonel harminckét éves -- a liberálisok választási listáján képviselônek jelölték, sokan heves szemrehányásokkal illették az apját, hogy minek engedi fiát az urak táborába. De Kosta Bursanu kedélyesen mosolyogva intette le az akadékoskodókat. -- Aki fél a víztôl, nem eszik halat -- idézgette az ôsi paraszt mondást -- s aki haza akar vinni egy darabot a sajtból, az hiába áll a karámon kívül. Annak be kell menni oda, ahol osztják a sajtot. S mivel a sajtot ma a liberálisok osztják, tehát hagyjátok békén a fiamat, hogy csinálja, amire tanítottam. Nem a párton múlik a jó politika, vagy rossz politika, hanem az embereken, akik csinálják. Bács Traján pedig fönt a Piatra Neagrán szétküldte az üzenetet terebélyes rokonságán keresztül a völgyek falvaiba: aki nem az ô unokájára szavaz, azt megveri az Isten! És Jonel Bursanu képviselô lett. A szűzbeszéd jól sikerült és az új képviselôt rokonszenvessé tette a többi pártok felé is. Arról volt szó, hogy a kormány valami bécsi zsidó cégnek, a Pohrisch-bankháznak odaadta a felsômoldvai erdôk kitermelési jogát és a cég, amelyik a kitermelést elkezdte, alacsonyabb munkabérek mellett Bukovinából hozatott munkásokat. Jon Bursanu azt kérte beszédében a földművelésügyi minisztertôl, hogy vonja vissza a bécsi cégtôl a jogot, mivel az erdôkitermelés a moldovai parasztság egyik legfontosabb jövedelmi forrása és ha az ezzel járó keresetet az elkövetkezendô években egy idegen bank zsebeli be, úgy ez nem csupán a parasztság életfeltételeit nehezíti meg, hanem felesleges módon külföldre viszi az ország pénzét. A beszéd általános tetszéssel találkozott és bár szokatlan volt, hogy egy kormánypárti képviselô a kormányt támadja, de a liberálisok nagy többsége is el kellett ismerje, hogy a fiatal Bursanunak igaza van. Az ügyet kivizsgálásra utasították és ezek során kiderült, hogy bizonyos hivatalokban lefizetések történtek. Néhány állami hivatalnokot menesztettek, a bécsi céggel a szerzôdést fölbontották és a liberális párt még föl is használta az ügyet, hogy odaállítsa példaként a parasztság elé: ide nézzetek, ki képviseli jobban az érdekeiteket? Elsô közéleti szereplése tehát sikerrel járt. Mikor néhány héttel az eset után egy körút alkalmából pár órára fölszaladt a Piatra Neagrára, az öreg Bács Traján megrázta az unokája kezét és azt mondta: ,,ember vagy, Jonel!'' És ez nagyobb dicséret volt Jonel Bursanunak, mintha maga a király fogadta volna kihallgatáson. Öt évig tartott ki a liberálisok mellett. Akkor hirtelen kilépett a pártból. Kosta Bursanu megint azzal nyugtatta meg az idegeskedôket: ,,tudja Jonel, mit csinál!'' Azonban az apósával már nem ment olyan könnyen a dolog. Elena sírt, az öreg Constantinescu dühöngött. -- Én csináltam embert belôled! -- ordította Jonelék ebédlôjében. -- Az én nyakamon másztál be a politikába és most ezt mered tenni! Hát majd nézd meg, mi lesz a következménye! Majd élj meg a parasztjaidból, ha tudsz! Az ügyvédi irodádat akár bezárhatod! Jonel nyugodtan támaszkodott a kályhának és csak ennyit felelt mindezekre: -- Engem a Bursanuk és a Moldovanok választottak meg képviselônek és nem a párt. Ha kell, majd megválasztanak újra. Úgy is történt. A következô választásokon párton kívül lépett föl és a hegyek népe megválasztotta megint. Nem csalt a szimatja. Bár Németország messze volt, de az ottani események éreztetni kezdték hatásukat Romániában is. A liberális kormány lemondott. Utána gyors egymásutánban következtek a különbözô rövidéletű kormányok, de Jonel nem tartozott egyikhez sem. Várt és figyelt. Mikor a nemzeti parasztpárt került uralomra, lemondott a képviselôségérôl. Senki sem értette, hogy miért. Még az apja sem. Mondta ugyan tovább is az öreg Kosta az embereknek ,,hagyjátok Jonelt, tudja, mit csinál'', de magában bent nem volt már ô sem biztos ebben. Jonel vállat vont, ha kérdezte. ,,Várni kell'' mondta ,,zavaros idôk jönnek.'' És neki lett igaza. Erdély, ez a különös, idegen tartomány, a maga magyarjaival és ravasz szászaival, egy idô óta újra sok bajt okozott. Magyarország húsz év óta követelte vissza magának és amikor a német csapatok bevonultak Csehszlovákiába és Hitler Felsô-Magyarország egy részét visszaadta a magyaroknak, az egész román közvélemény megbolydult, mint egy hangyaboly. Mindenki tudta, hogy most Erdélyre kerül a sor és mindenki ordítva rázta az öklét és szidta a magyarokat. Az ijedt kormányok azzal próbálták ellensúlyozni a dolgot, hogy az erdélyi magyarság vezetôit idônként letartóztatták, összeesküvés címén bebörtönözték, ostromállapotot rendeltek el. De Jonel tudta, hogy mindez nem használ, csak árt. Tudta, hogy Erdély kérdése pillanatnyilag a németek kezében van, mint egész Kelet-Európa sorsa. Tehát Erdély kérdését nem Erdélyben, hanem Németországban kell eligazítani. Kedvében kell járni a németeknek. Erdély valami egészen különös, romantikus világ volt Jonel számára, valami hôsies, legendás világ. Emlékezett jól arra a néhány hétre, amit gyermekkorában, mint cserkész, ott töltött az erdélyi hegyeken. Tizenkét cserkészt küldött mindössze Románia arra a nemzetközi táborozásra és ô egy lett ebbôl a tizenkettôbôl. Komoly szavakkal magyarázták meg neki, hogy most Romániát kell képviseljék idegen népek között és emlékezett arra a súlyos, büszke önérzetre, ami egész valóját atjárta ettôl. Átvitte ôket a vonat a határon. Idegen rendôrök, idegen egyenruhák, idegen beszéd fogadta ôket. Idegen emberek, idegen fiúk. De olykor, egy-egy állomáson kopott falusi papok szálltak föl a vonatra, bejöttek hozzájuk a fülkébe és románul szólaltak meg. Csillogott a szemük, megcsókolták ôket és a kezüket rázták. Némelyikük odasúgta búcsúzáskor: ,,Testvérek... hamarosan útlevél nélkül járunk át egymáshoz... ha Isten megsegít!'' És gyorsan körülnéztek, hogy nem hallotta-e meg valaki idegen, amit mondtak. Kalandos, hôsies hangulat vette körül ôket, mint az összeesküvô hazafiakat egy idegen táborban. Egy jelenetre tisztán emlékezett. Ez már fönt a hegyen történt. A hegy olyan volt majdnem, mint a Piatra Neagra, egészen otthon érezte magát. Egy nagy csapat cserkésszel vándoroltak együtt a gerinceken s fölértek egy lapos legelôre. A legelô tele volt juhokkal. Odébb látszott a karám, a sztinaház s az ismert félfedél, ahol a pakurárok aludtak. Olyan volt minden, mint otthon, Bács Trajánnál. Két ember botra dôlve állt a juhok mellett. Ezek is úgy voltak öltözve éppen, mint Bács Traján. Kutyák ugattak. ,,Csiba nye!'' ordított rájuk az egyik ember s a hangja is egészen a Bács Trajáné volt. Ô megállt akkor és rábámult az emberekre. Különös volt és szívdobogtató, itt lelni rájuk, az idegen országban. Lassan odament hozzájuk és félve rájuk köszönt, otthoni román szóval. -- Adjon Isten jót! A két ember ránézett. Soha nem felejtette el az arcukat, ahogy akkor ránéztek. Csodálkozás és öröm volt az arcukon. És román szóval feleltek ôk is: -- Sok évig éljél, úrfi! Közelebb ment hozzájuk, a szíve hangosan vert. -- Románok vagytok? -- kérdezte még mindig hitetlenül. -- Azok hát -- felelte az idôsebbik -- s te honnan jössz? -- Bucurestibôl! A két ember összenézett. Az arcuk felragyogott valósággal. Aztán magukkal vitték be a sztinához, ahol egy öregember a sajtot készítette. -- Ez az úrfi Bucurestibôl való! -- mondták az öregnek s az keresztet vetett és mindenáron kezet akart csókolni neki. Megajándékozták sajttal, ordóval, faragott bottal. Maguk közé vették és kérték, hogy beszéljen nekik Romániáról, az országról, amelyik a románoké. És ô beszélt. Úgy hallgatták a pásztorok, mintha pap szólott volna velük. Soha sem felejtette el az arcukat, szépek voltak, és meghatottak, mint akik messzirôl jött testvérüket ünneplik. És amikor elbúcsúzott tôlük, elkísérték a legelô végéig és ott azt mondta az idôsebbik: -- Mondd meg otthon, hogy élünk itt és várjuk ôket. S ha mi már nem élünk, úgy élni fognak a fiaink és azok várnak tovább. Mondd meg otthon! És levették a kalapjukat és azt mondták: -- Isten segítsen! Isten legyen veled! Erre az élményre emlékezett vissza, valahányszor Erdélyrôl volt szó. Késôbb megtanulta az iskolában, hogy Erdély román föld, de mindaz, amit a könyvekbôl tanult, nem jelentett annyit, mint ez az emlék. Diákszíve ujjongott a lelkesedéstôl, amikor a háború után Erdélyt Romániához csatolták. Maga is részt vett a nagyszerű ünnepségeken, amik akkor folytak, látta az Erdélybôl érkezô román küldöttségeket, de mindez kevesebb volt, mint az az elsô emlék. Legenda és hôsiesség illatától volt súlyos a levegô ott fent azon a hegyen. Erre gondolt most vissza mindig, amikor Erdélyrôl beszéltek. És érezte, hogy nincs nagyobb és szentebb feladat, mint megmenteni Erdélyt a magyaroktól. ,,Egy barázdát sem!'' ordították a gyűlések szónokai, de Jonel tudta, hogy ez nem elég. A németekkel kell összebarátkozni, Hitlert kell megnyerni a román igazság számára. Egyetlen lehetôség van, tudta: ha Németország közelebb érzi magához Romániát, mint Magyarországot. Itt-ott néhány gyűlésen felszólalt. Vezércikket írt a jobboldali lapokba. Dicsérte a nemzetiszocialista Németországot, mintaképül állította oda a román politikusok elé Hitlert, szidta a zsidókat és az angolokat. Nem volt különösebben antiszemita, hiszen ott Moldovában jóformán nem is volt zsidó. Cikkei és beszédei, melyekben a zsidók ellen kirohant, deportálásukat és vagyonuk elkobzását követelte, mind Erdély miatt születtek. Kissé megijedt, amikor Hitler Sztálinnal szövetkezve megszállta Lengyelországot s a németek közbenjárására Románia át kellett adja Besszarábiát az oroszoknak. Aztán megindultak a tárgyalások Magyarországgal Erdély miatt. Minden erejét és rábeszélôképességét latba vetette, hogy a román kormány propaganda iratokkal lepje el Németországot. Propagandacsoportokat küldtek a német fôvárosba, német küldöttségeket vezettek végig az országon, gondosan ügyelve arra, hogy a magyarlakta vidékeket messzire elkerüljék. De Jonel úgy érezte, hogy mindez nem elég. Románia át kell vegye a nemzetiszocializmust, teljes egészében, hogy ezzel nyerje meg Németországot a maga számára. Így lett Jon Bursanu nemzetiszocialista. Aztán megtörtént a bécsi döntés és Hitlerék visszaítélték Erdély felét Magyarországnak. Az ország fölhördült. Menekült hivatalnokok és tisztviselôk özönlöttek haza Erdélybôl. A kormány retorzióként szigorú intézkedéseket hajtott végre a délerdélyi magyarokon. Papokat börtönöztek be, birtokokat koboztak el, falvakat tizedeltek meg. De Jon Bursanu tudta, hogy ez nem elég. ,,Meg kell nyerni a németek barátságát minden áron'' mondta apjának ,,a bécsi döntés csak ideiglenes megoldásnak készült, hogy a háború alatt ne okozzanak zavart a magyarok. A háború után majd újra rendezik ezeket a kérdéseket. Addig meg kell nyerjük a németeket a magunk oldalára.'' Kosta Bursanu gondtelten hallgatta a fiát. -- Nem kell-e vajon túlságosan nagy árat fizetni a németek barátságáért? -- Erdélyért semmi sem lehet túlságosan nagy ár -- felelte Jonel indulatosan. Románia átadta a németeknek a ploiesti olajkutakat. Átadta a gabonáját. Állatállományát. Erdôit. És végül az embereit is. A román hadsereg teljes erejével belevetette magát az Oroszország elleni háborúba. Jonel Bursanu hetenként írta cikkeit a lapokba. ,,Az egész román nép egyetlen emberként áll Hitler mögött'' kiáltotta ezekben a cikkekben. ,,Hitlertôl várjuk az új Európát és rabságban élô véreink felszabadítását! Hitler a mi nagy barátunk!'' Szorgalmasan gyűjtötte az adatokat Magyarország ellen és minduntalan világgá kürtölte ôket. ,,Magyarország szabotálja a német háborút! A magyarok védelmükbe veszik a zsidókat! A magyarok angolokat rejtegetnek! A magyarok vonakodnak részt venni a háborúban! Katonaságukat különbözô ürügyekkel visszatartják, míg a román hadsereg vérét áldozza Hitlerért és Európa jövendôjéért!'' Addig írta cikkeit, amíg az Antonescu kormány felfigyelt rá és kinevezte prefektusnak Felsômoldovába. Mikor a megyeszékhelyen megtörtént az ünnepélyes beiktatás, Jonel elsô útja a nagyapjához vezetett. Régen nem volt fönt a hegyekben, az Erdélyért folyó küzdelem túlságosan igénybe vette az idejét. A gépkocsit lent hagyta az országúton és gyalog ment föl a keményre taposott kis ösvényen, mint hajdan. Bács Traján ott ült a fehér nyírfapadon a ház elôtt, amikor fölért hozzá. Nagyon öreg volt már. Áttetszô sápadt arcát feléje fordította és amikor megismerte, megcsillant fátyolos szürke szemeiben az öröm. -- Te vagy az, Jonel? -- kérdezte, amikor a fôispán megcsókolta aszott kezét. -- Jó, hogy eljöttél, Jonel. Már szót akartam küldeni érted. Az idô eltelt. Az idô eltelt. Igen, gondolta Jonel, az idô eltelt. Már nem terelünk többé juhokat harmatos legelôkön, fiatalos kedvvel nagyokat kurjantva. Nem várjuk Mariorát a juharfák alatt este és nem lesünk hullócsillagot... igen, az idô eltelt. Valami furcsa szomorúság lepte el hirtelen. Körülnézett a régi hegyeken, mélyen beszívta a gyantaszagú illatos levegôt és szomorú lett, maga sem tudta, miért. Igen, gondolta, az idô valóban eltelt... -- Ülj le -- szólalt meg az öregember -- valamit mondani akarok. Leült. Délután volt és ôsz. A szemközti hegyoldal fenyvesében halálos sárgán égtek a nyírfák s valahol fönt az Ursu fejében szarvasbika bôgött. Hangja átbúgott a tiszta ôszi csöndön, mint egy szomorú kürtszó. -- Hát prefektus lettél -- kezdte az öreg lassan. -- Erre vártam. Amíg éltem, mindig csak erre vártam. Hogy közülünk való legyen, aki odalent a sorsunkat intézi. S ezért akartam üzenni érted, mert... mert még mondanom kell valamit. Valamit, ami fontos. Elhallgatott és fölnézett a hegyre. A hegy fölött, magasan felhôk húztak át, kis könnyű, bolyhos felhôk, fehérek, tiszták. Talán azokat nézte. -- Az igazság -- kezdte egy idô múlva -- az igazság az, ami fontos, Jonel. Az igazság nyelve egyedül az a nyelv, amit minden ember megért. Akik mostanában feljönnek ide hozzám a falvakból, azoknak a beszédét én nem értem. Miért van ez, Jonel? Miért dühösek az emberek odalent, miért zúgnak, mint a méhek, amikor harkály kopogtatja a kast? Te prefektus vagy, Jonel, neked tudnod kell, hogy miért van ez? -- A háború miatt -- felelte Jon Bursanu. És Erdély miatt fôként. Erdélyt ketté vágták a németek és felét odaadták a magyaroknak. Az öreg elgondolkozva bólogatott. -- Háború. Ez a harmadik, amit megélek. Az urak azt hiszik, hogy háborúval el lehet intézni a dolgokat, amiket másképpen nem tudnak megoldani. Pedig minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Minden háború. Akár megnyerik, akár elvesztik: a háborúban csak veszíteni lehet. Sok-sok életet. Emberéletet, Jonel. A háború butaság. És aztán Erdély. Az urak azt tanították az iskolákban, hogy Erdély román föld s az emberek elhisznek mindent, amit tanítanak nekik. Most aztán megvadultak és háborút akarnak. Így van ez, ha nem az igazságot tanítják az iskolában. Akkor jobb, ha nincsenek is iskolák... -- Erdély román -- szólalt meg hirtelen Jonel és hangja kemény volt. -- Erdély román! Az öregember ránézett. Sokáig nézte. -- Nem tudom -- kezdte azután -- hogy miért mondod ezt így. Talán ott voltál és láttad. Vagy talán te is csak az iskolában tanultad, mint a többi. -- Erdély román -- ismételte Jonel makacsul -- átutaztam rajta és láttam. Erdély román. Bács Traján hallgatott egy darabig, mintha a szavak súlyát mérlegelné, amiket mondania kell. -- Én is jártam ott -- kezdte el azután lassan -- sok évvel ezelôtt. Még nem voltál a világon akkor, még apád sem. Iskolák sem voltak, ahol olyasmit taníthattak volna, ami nem igaz. Talán azért láttam sok mindent másképpen, mint te. Juhokat hajtottam át telelni, mert lent nálunk, a bojároknál, kiégett a széna a nagy szárazságtól abban az esztendôben. Sok völgyet és sok falut láttam ott és sok embert. És az emberek más nyelven beszéltek, mint mi. De ilyen emberek voltak azért ôk is, kis házakban élôk, juhot tartók, szántó-vetôk és szegények. Csak éppen, hogy más nyelven beszéltek. De azért jók voltak hozzám s szívesek és adtak szénát a juhaimnak. Mert látod, Jonel, nem az a fontos, hogy román, vagy nem román. Az a fontos, hogy ember. Hogy jó ember, vagy nem jó ember. S azok, látod, jó emberek voltak és segítettek rajtam, pedig egy szót sem értettek románul. Csak látták, hogy a juhok döglenek meg az éhségtôl és adtak a szénájukból. Hát látod, ezért mondom én, hogy az igazság a legfontosabb ezen a világon. Mert amióta azt tanítják az iskolákban, hogy a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyűlölet támadt köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyűlölet lesz mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyűlöletbôl halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz. De ahol nincs igazság, ott békesség se lehet. Nekünk pedig most nincsen igazságunk, Jonel, mert amit ma odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet, kapzsiság, minden: de nem igazság. És ezért van háború és ezért lesz pusztulás, nagy-nagy szegénység és sok-sok nyomorúság. És én örvendek, hogy vén vagyok már és nem érem meg azt, ami jön. De fáj a lelkem azokért, akik még fiatalok és erôsek és akik el kell pusztuljanak mielôtt az életüket befejezhetnék, mert eltévesztették az igazságot. És még csak nem is tudnak róla, Jonel, nem is tudnak róla! Hazugságra tanították ôket az iskolában és gyűlöletre, igazság és jóindulat helyett. Verje meg az Isten azokat, akik ezt tették velük...! A prefektus hallgatott. Döbbenve és lázadozva belül, de tisztelettel hallgatta az öreg szavait. És arra gondolt: öreg már szegény. És arra gondolt: csak egy jámbor, vén juhász, mit tudhat a világról. -- Jonel. Te prefektus vagy. Nagy úr. Szavadat sokan hallják és ez jó. Úgy történt minden, ahogyan akartam. De most kérek valamit tôled, Jonel. -- Szólj, Bács Traján. Az öregember ránézett az unokájára, egyenesen a szemébe és úgy mondta: -- Ígérd meg, Jonel, hogy az igazságot fogod cselekedni mindig és mindig. Mert csak az igazság az élet. Ami nem igazság, az pusztulás. Ígérd meg! -- Ígérem. -- Esküdj meg, hogy sem szóval, sem tettel, sem semmilyen módon nem cselekszel az igazság ellen. Mert aki az igazság ellen cselekszik, a nép ellen cselekszik. Esküdj meg. -- Esküszöm. -- Úgy segítsen meg téged az Isten? -- Úgy segítsen meg engem az Isten! -- Jól van -- mondta az öregember és megkönnyebbülten fölsóhajtott -- most már jól van. Most már meghalhatok. Aztán még sokáig ültek egymás mellett a padon, szó nélkül és nézték a hegyeket és hallgatták az ôszt, ahogy lábujjhegyen tovahaladt, gerincrôl gerincre lépve, a világ fölött. Aztán este lett. Jonel elbúcsúzott, lement a gépkocsijához és visszatért a városba. S Bács Traján azon az éjszakán meghalt. Temetésén az egész család összegyűlt. Virgil, a királyi sebészeti klinika fôorvosa és Jonel, a prefektus, vitték vállukon a koporsót az unokatestvéreikkel együtt. Bocskoros juhosgazdákkal, bozontos szénégetôkkel és az összegyűlt hegyinép meghatott szemekkel nézte a mindenható prefektus urat, Bács Traján unokáját, aki vérükbôl való vér is sokan arra gondoltak talán, hátha ezentúl mindig így lesz, hogy az urak és parasztok együtt viszik vállukon a koporsókat és együtt faragják a bölcsôket is, a jövendô számára. A temetésre Mariora is eljött, urával és hat gyermekével. Mikor Jonel megállt elôtte és kezet nyújtott neki és tenyerében tartotta egy másodpercig az asszony munkától eldurvult érdes, meleg kezét: abban a pillanatban érezte meg életében elôször, hogy mennyi sok idô telt már el a fiatalság óta. Mariora arcát barázdák árnyékolták már s hajdan oly vidám szemei szomorúak voltak és mélyen ültek, mint azoké, akik egy idô óta befelé néznek önmagukba és ott keresik a dolgok végsô titkát. -- Szép gyermekeid vannak -- mondta Jonel, hogy szóljon valamit -- isten tartsa meg ôket, Mariora. -- Köszönöm, uram -- felelte halkan az asszony -- isten tartsa meg a tieidet is. Neked mennyi van? A prefektus arca elsötétült. -- Egy sincs -- felelte tompán. Ez volt életének egyik nagy fájdalma. Elena beteges volt és nem tudott gyermeket adni. Az asszony sajnálkozva nézett rá, puha, anyás pillantással. -- A te gyermekeid vagyunk mindannyian, prefektus úr -- mondta aztán halkan és lehajtott fejjel -- tartson meg sokáig az Isten. A Mariora ura is ott állt és zavartan forgatta kezében a kalapját. Nagy darab ember volt, erdôsgazda és vízimolnár, aki saját fűrészén készítette a deszkát és maga fuvarozta le a városba. -- Ez az uram. Dimitrunak hívják. -- Isten tartson meg, Dimitru. -- Isten tartson meg, uram. Régen készülök rá, hogy megköszönjem neked, amit annak idején az erdôkért tettél. Amikor azok az idegenek ki akarták venni kezünkbôl a kenyeret. Hát most megköszönöm, mindannyiunk nevében. Isten éltessen, prefektus úr! Temetés után megülték a tort. Házigazda a legidôsebb Bursanu volt, Kosta ügyvéd bátyja. Pálinkát ittak és sajtot ettek hozzá. Ott ültek a juhosgazdák mind, a kis ház megtelt cserzett birkabôr szagával és Jonel fájva emlékezett vissza azokra az idôkre, amikor még itt ült naponta ô is ezek között az emberek között, együtt örvendett velük a jó idônek s együtt aggódott viharon, jégesôn. -- Éltessen, Jonel -- emelte föl Kosta ügyvéd a poharát, mintha eltalálta volna fia gondolatait -- éltessen, Virgil. Majd egy kis, szomorú mosollyal a szája körül hozzátette a köszöntéshez: -- Arra, ami szép volt! -- Arra, ami szép volt -- felelte Virgil, a fôorvos és megkönnyesedett szemmel vette kezébe a poharat. Jonel elborult arccal, szótlanul itta ki fenékig az áldomást, aztán hamarosan felkelt a helyérôl és elbúcsúzott. Amíg az autó lefelé vitte a hegyrôl, bele az éjszakába, a kényelmes ülésen hátradôlve elgondolkozott azon, hogy vajon az ár, amit fizetnie kellett azért, hogy prefektusa lehessen ennek a népnek, nem volt-e mégis igen-igen magas? Nem volt-e mégis több, mint amennyit egy embertôl kívánni szabad? Mariorára gondolt és hat gyermekére és úgy érezte, hogy nincs a világnak az a hivatalos gépkocsija, amit föl ne cserélne szívesen egy pár ócska bocskorért... Egy pár bocskorért, amelyikben ott léphetne most valamelyik kanyargós hegyi ösvényen hazafelé, egy hegyestetejű kis faházhoz, maga mögött Mariorával és a hat gyerekkel. Elena akkor már harmadik éve feküdt az egyik nagy fôvárosi szanatóriumban. Hogy tulajdonképpen mi volt a baja, azt egy orvos se tudta biztosan megmondani. Jonel néha arra is gondolt, hogy talán nincs is semmi baja, csak az unalom. Ráért beteg lenni, hát beteg volt. A Constantinescu-rokonság ott lebzselt körülötte és megtöltötte a fejét mindenféle léha butasággal. Jonel olykor valóban haragudott a feleségére. Ha feljött volna ide a hegyre, kavarta volna a sajtot, fôzte volna a puliszkát és mosott volna egész nap, mint a havasi asszonyok, nem lett volna semmi baja, gondolta magában. De Elena soha sem járt fönt a hegyen, nem akarta Bács Trajánékat látni. Undorodott a birkaszagtól és nem ette a puliszkát sem. A társaság, amelyhez tartozott, Párizst majmolta. Divatban, szokásban, viselkedésben és betegségben is. Nem, a házassága nem volt szerencsés, azt mindenki láthatta. Még Jonel apja is. De Kosta ügyvéd ezzel vigasztalta a fiát: -- Tartoztál vele az ördögnek, Jonel. Mindenki tartozik valamivel az ördögnek. Te a házasságoddal tartoztál. De legalább túl vagy rajta. S a politikai pályádat elindították a Constantinescuk, az a fontos. De Jonel néha úgy érezte, hogy talán mégsem ez a legfontosabb, de nem szólt. Minek. Ami megtörtént, azon úgysem lehet segíteni. Bács Traján temetése után teljes erôvel vetette magát a munkába. Szükség is volt erre. Az egymást követô kormányváltozások ideje alatt a megye közigazgatása összezavarodott, két-hároméves panaszok hevertek elintézetlenül, szolgabírók, jegyzôk saját szakállukra intézkedtek s némelyikük, mint egy-egy valóságos kis despota uralkodott a népe fölött. A nép némán tűrt és hallgatott, mert megszokta, hogy hiába megy panaszra bárhova, a kivizsgálási parancs újra csak a fôszolgabíróhoz, vagy jegyzôhöz tér vissza s jaj akkor a panasztevônek. Jonel Bursanu erôs kézzel nyúlt bele a dolgokba. A panaszokat maga vizsgálta ki a helyszínen s a hivatalnokok visszaéléseit könyörtelenül torolta meg. Így is beletelt jó néhány hónap, amíg rendet tudott csinálni a megyében. S mikor ezzel végre megvolt, akkor rászakadt az országra az igazi háború, a maga teljes valóságában. Eddig csak egy-egy hadtestet küldtek ki a frontra és inkább otthon lármáztak, sajtóban és ökölrázó beszédekben, hogy bebizonyítsák a németeknek: mennyivel különb fegyvertárs Románia, mint a szabotáló Magyarország. De egyszerre megváltozott a helyzet. Románia mozgósított, most már nemcsak újságcikkekben és propagandabeszédekben, hanem a valóságban is. Nem ez volt az elsô mozgósítás. Az utóbbi években gyakran játszottak már a különbözô kormányok ilyesmit Erdéllyel kapcsolatban. De Jonel tudta, hogy ez most nem ijesztgetés és nem színház. Ez vérre megy és életre. És eszébe jutottak Bács Traján utolsó szavai az igazságról. És mert úgy érezte, hogy kétféle igazság van -- az egyik az ország igazsága, amelyik a háborút kellett válassza a németek oldalán Erdély miatt s a másik a nép igazsága, amely mindenképpen életben kell maradjon -- megpróbálta egyszerre szolgálni mind a két igazságot. Olyan volt ez, mint egy nehéz, rettenetesen nehéz és bonyolult hadművelet, magánháború, országon belül. A németek kívánságait a gabona- és állatbeszolgáltatásokat illetôleg a legszigorúbban végrehajtotta. A nép majd megél valahogy így is, mondogatta, fontos, hogy életben hagyják. De a katonai behívásoknál, akit csak valamilyen ürüggyel föl lehetett menteni, azt kihúzta a katonáskodás alól. Magához hívatta titkos megbeszélésre a legmegbízhatóbb Bursanu-rokonokat és parancsot adott nekik, hogy járjanak házról-házra és oktassák ki az embereket. Hamisítsanak halotti bizonyítványokat, ha kell s rejtsék el a férfiakat a havasban, mindegy, hogyan és miként. Ô majd gondoskodik, hogy senki se kutasson utánuk. És gondoskodott. Voltak völgyek és falvak, ahonnan négy-öt embernél több nem vonult be. S a népek áldották a prefektusukat, anyák gyertyákat áldoztak érte és a papok miséket mondottak. ,,Hazaárulás, amit teszek'' gondolta néha Jon Bursanu a prefektusi irodában és megborzongott ettôl a szótól. De ugyanakkor tudta, hogy amit tesz, az helyes. Mert a háború elveszett s nem szabad, hogy vele vesszen a nép is. Nem volt tisztában vele, mikor érlelôdött meg benne az a fölismerés, hogy a háború elveszett. Elôször csak úgy jelentkezett, mint egy nyugtalanító elôérzet. Talán azon az estén, amikor Bács Trajántól elbúcsúzott és a gépkocsi vitte vissza a város felé. Bács Traján szavai okozták valószínűleg. Az, amit az igazságról mondott. Ez az elôérzet többször visszatért, de igyekezett elhessegetni magától. Németország hatalmas -- mondogatta magában -- és nem veszítheti el ezt a háborút. De titokban érezte, hogy azért mondja ezt, mert erre a lapra tette föl már két évvel ezelôtt Románia sorsát. Aztán egy napon fölkereste valaki a prefektusi hivatalban, aki bizalmasan, négyszemközt akart beszélni vele. Egy régi barátja volt ez, parasztszülôk fia szintén, aki viszont más oldalon próbálta képviselni azoknak érdekét, akiktôl származott. Szélsôbaloldali képviselô volt valamikor, két évet ült börtönben is és amikor kiengedték, eltűnt nyomtalanul. S most ott ült Jon Bursanu íróasztala mellett és azt mondta: -- Nem a pártállás a fontos most, Jonel, hanem a nép. S én azért jöttem, hogy közénk hívjalak, mint jó románt. Meg kell mentsük a népet. És Jon Bursanu ebben a percben megértette, hogy az a nyugtalanító kis érzés igazat súgott: a háború elveszett. A háború elveszett. Néhány hónap múlva világosan látta már mindenki. Az utak megteltek visszavonuló német katonasággal, ukrán menekülôk szekérkaravánjaival, piszkos, poros, lehorgasztott fejű emberekkel s a végtelenbe nyúló menet vonult, vonult az országon keresztül, keletrôl nyugatnak. Mindenki tudta már akkor: a háború elveszett. Rossz lapra tették föl az ország jövendôjét. De a vezetôk nem vesztették el a fejüket. A román politika hagyományos rugalmasságával igyekeztek tájékozódni a változott helyzetben. Titkos összejöveteleken készültek már a nemzetmentésre. A közeledô veszély egybe kovácsolta a különbözô pártállásokat, már nem volt köztük ilyen és amolyan, mind románok voltak csak. Ôsi paraszt mondásokat idézgettek: ,,a víz szalad, a kô marad. A vihar meghajlítja a füveket, de ki nem dönti...'' És mindez azt jelentette: a német jött, voltak emberek, akik fogadták ôket, a nép meghajlott elôttük s jó volt úgy. A német elmegy. Jön az orosz. Lesznek akik fogadják majd, a nép meghajlik elôttük s jó lesz úgy is. Az orosz is elmegy egyszer. A fontos, hogy elsôsorban románok legyenek a politikusok, akik ezt, vagy amazt a külsô hatalmat kiszolgálják s csak másodsorban ezek, vagy amazok. Fasiszta, kommunista: mindegy. Csak jó románok legyenek. Hazaáruló nincs, csak fűszál, ami meghajol. Csak kô, ami marad s megvárja, amíg elfut a víz s elül a vihar. Aki ellenáll, csak kidôl oktalanul, mint fenyô a szélben. S a nép nem szabad kidôljön, a népnek élni kell, hôsiesség nélkül, ha kell alázatosan, de élni. És 1944 júniusában egy este Jon Bursanu, a prefektus, gépkocsiján felrohant a hegyekbe. Csak a titkárja volt vele s a gépkocsivezetô. Megbízható román mind a kettô. Egy eldugott fűrészmalomban várták már a nép emberei, azok, akiknek szavuk volt a völgyekben. S a prefektus mondta: -- Talán egy hét múlva, talán egy hónap múlva, megadom a jelt. Akkor rá kell támadni a németekre. Nem nagyon, életet nem kell kockáztatni azért, mert az élet drága. Csak úgy, hogy egy kis zaj legyen. Néhány hidat felrobbantani, néhány katonavonatot kisiklatni. Lôdözni egy kicsit, lármát csinálni. Aztán vörös zászlókkal és ünnepléssel várni az oroszt. Megértettétek? Majd ha megadom a jelt. S addig hallgatni, mint a sír! Az emberek sötéten állottak körülötte az ócska fűrészmalomban s egy árván pislákoló olajmécs megnyújtotta fekete árnyékukat a pókhálós falakon. -- A román tud hallgatni, uram. Jobban még, mint a sír. Aztán szótlanul oszlottak szét az éjszakában. Erdôk és hegyek elnyelték ôket percek alatt. -- Mehetünk, testvér -- szólt oda a prefektus fáradt hangon a gépkocsivezetônek s az autó némán gördült alá a hegyen. Így szervezte meg Jon Bursanu Felsômoldovában az ellenállást, hogy mentsen a népen egy arasznyit. Mikor nyár derekán megadták végre Bucurestibôl a jelt, valóban robbant is néhány félreesô híd és a hangulat kedvéért itt-ott egy-egy értéktelen deszkaépület is tüzet fogott. Jól elrejtôzött vadorzók olykor egy-két lövést is leadtak a sziklák közül, az utakon menetelô németekre. De csak a parancs kedvéért történt ez is, mert az emberek, akik az utakon figyeltek, ijedt szemmel látták, hogy a katonák között másfélék is menetelnek ott. Asszonyok, gyerekek, kóberes szekereken, melyeket kis sovány lovacskák vonszoltak lehorgasztott fôvel. És a gyermekek sírtak és az asszonyok kenyeret koldultak és a toprongyos férfiak, akik a szekerek mellett baktattak, sötéten és kétségbeesve néztek a világba. Szekérkaraván szekérkaraván után haladt át a völgyeken és ez a látvány iszonyattal töltötte el a falvak és tanyák népét. Mert ezek a menekülôk nem németek voltak. És nem is urak. Hanem parasztok, szegény koldus parasztok, akárcsak ôk maguk. Besszarábiából és Bukovinából futottak és amiket az oroszokról mondtak, attól reszketni kezdett az emberekben a lélek. Vajon jól csinálta-e a prefektus? Vajon nem tévedtek az urak? Vajon nem kellett volna-e mégis beállani katonának, mind valamennyiüknek? Vagy kaszát, baltát ragadni, ha másféle fegyver nincs, csakhogy a szörnyűség távol maradjon az országtól? De aztán mégis úgy látszott, hogy a prefektus jól csinálta. Az oroszokat vörös zászlókkal és ünneplésekkel fogadták. Felszabadítóknak nevezték ôket és néhány berúgott katona erôszakoskodásától eltekintve aránylag jól megúszta az egész vidék ezt a felszabadítást. A prefektus ügyesen gondoskodott arról, hogy soha meg nem történt szabotázsok és ellenállási akciók gomba módra nôjenek elô a semmibôl és országos hírűvé fúvódjanak föl. Minden falunak megvolt a maga két-három hôse, aki magára vállalt valami kigondolt tettet és hagyta ünnepeltetni magát az oroszok szeme láttára. Sôt az egyik élelmes falunak mártírjai is akadtak: hatalmas tömegsírja, ahol állítólag a németek által lemészárolt ellenállók nyugodtak. Az egyik meghatott orosz parancsnok még díszôrséget is adott a vértanúk sírja mellé és nem is álmodott arról, hogy a hatalmas gödörben, mely fölött Sztálin képével díszített oszlop hirdette a fölszabadulást, a falu elásott gabonája várt nyugalmasabb idôkre. De alig zajlottak le az elsô izgalmak, új veszedelem támadt. Idegen emberek járták gépkocsikon a falvakat és hatalmas vörös hirdetményeket ragasztottak ki a falakra. A király meghirdette a háborút a németek és magyarok ellen. Elkezdôdött újra a sorozás. A megriadt emberek szaladtak a megyeszékhelyre és keresték a prefektusukat. De az akkor már nem volt ott. Elvitték Bucurestibe, miniszternek. Jonel Bursanu miniszter lett. Maga sem tudta, hogyan és miként. Egy éjszaka orosz katonagépkocsi állt meg a lakása elôtt, két ismeretlen ember bejött hozzá és felszólította, hogy azonnal jöjjön velük. Hogy miért, azt nem akarták megmondani. Egy nehéz, gondtelt és aggodalmas éjszakai autóút után, reggel hatkor megtudta, hogy miniszter lett. Különös világ várt rá Bucurestiben. A politikusok egy része eltűnt, nem lehetett tudni, hogy hova. Csak suttogások utaltak arra, hogy a ,,régi garnitúra'' visszavonult a hegyek közé és ott várja be, hogy forduljon egyet újra a kerék. Csak azok maradtak a színpadon, akik nem voltak eddig exponálva, vagy akik már eleve számítottak egy orosz gyôzelemre és aszerint helyezkedtek. Vagy akiket sikerült tisztára mosni a megszállók elôtt. Ezen utóbbiak közé tartozott Jon Bursanu is. Egy fél évig viselte a miniszterséget. Nem volt könnyű feladat: az orosznak gabona kellett, állat kellett, fa kellett, olaj kellett, szén kellett, ember kellett. Minden kellett. És semmi sem volt elég. Az ô feladata meg az volt, hogy mindent adjon és mégse adjon semmit. Elôször azt gondolta, hogy egy kis ravaszsággal sikerült megoldani a kérdést, még pedig úgy, hogy két legyet üt egy csapásra. Minden orosz követelést az erdélyi magyarokon és szászokon igyekezett behajtani. A visszafoglalt Észak-Erdély másfél milliós magyarságát szabad prédának tekintette. Elkoboztatta állataikat, gabonakészleteiket és a munkaképes férfiakat összefogatta és elindította Oroszország felé, jóvátételben. De az erdélyi magyarok vezetôi egy kétségbeesett lépéssel mégis megmentették a népüket a végsô pusztulástól és megtették azt, amire Bursanu nem számított: az egész erdélyi magyar népet átvitték a kommunista pártba és az oroszok védelmét kérték a román nacionalizmus ellen. Már-már úgy látszott, mintha az oroszok egy önálló erdélyi népköztársaságot akarnának létrehozni. ,,Erdély a mienk kell maradjon!'' hördült végig a jelszó a román politikusok között és ugyanúgy tettek, mint annak idején, mikor a németen múlott az erdélyi kérdés: hízelegni kezdtek az orosznak a legmesszebbmenô erôfeszítéssel és hogy hűségüket még jobban bizonyítsák, tömegestôl léptek be ôk is a kommunista pártba. A hadművelet sikerült. Erdélyt visszacsatolták Romániához. Így került be a kommunista pártba, Erdély miatt, Jon Bursanu is. Mégis csak egy fél évig maradt miniszter. Maga mondott le, egészségi állapotára való hivatkozással, miután Erdély ügyét elrendezték. Sokan nem értették, hogy miért tette ezt, sokan hibáztatták is miatta barátai közül. ,,Kötelességed kitartani'' mondták ,,és védeni a román nép érdekeit a kommunisták között.'' De Jon Bursanu mégis lemondott. Azt mondták családi bajok szegték a kedvét. Akkor halt meg az apja, Kosta Bursanu, az oroszok börtönében és hiába volt Jonel miniszter és hiába lett kommunista, nem tudott segíteni rajta. Felesége egy orosz ezredessel élt együtt. Talán valóban hozzájárultak ezek is a lemondásához, de az igazi ok mégis más volt. Jon Bursanu megundorodott a saját politikájától. Valami mélységes belsô undor töltötte el. És ugyanakkor megszállta egy bizonytalan rettegés is: hátha mégsem helyesen csinálták? Hátha mentés helyett a pusztulásba vitték a népet? Néhány héttel azelôtt nála járt az apja bátyja, Bács Tanase, a legidôsebb Bursanu. Ez akkor volt, amikor Kosta ügyvédet az oroszok letartóztatták, mert gyalázta a szovjet hadsereget, amiért a házából kidobták. Bács Tanase nagyon gondtelt volt. -- Némák a legelôk -- mondta és szemrehányóan nézett úri unokaöccsére, a miniszterre -- nem szól a kolomp. S azt hallom, Jonel, hogy azokkal tartasz te is, akik a juhainkat elhajtják, embereinket munkára parancsolják s apádat a börtönbe tették! -- A fű meghajlik a szél alatt -- felelte Jonel -- s feláll megint, ha a szél elül. Érted ezt, Bács Tanase? Az öreg bólintott néhányat, aztán sóhajtott. -- Te sokat tanultál, Jonel, úr vagy, kell tudd, mit cselekszel. Én csak azt tudom erre mondani, a magam eszébôl, hogy megeshetik az is, ha soká tart a gonosz idô, hogy hitvány, rossz füvek erôre kapnak s a jó fű rendre kivész. És akkor nem lesz, ami felálljon, ha változik az idô. Se fű, se fa, se ember. Csak gyom. Máris nagyon sok a hitvány gyom, Jonel. Ezekre a szavakra sokszor kellett visszagondoljon. Sok volt a gyom, valójában. És egyre több lett. Új arcok bukkantak föl a politikai iletben és nem lehetett tudni, hogy honnan jöttek. Izgágák voltak és követelôdzôk, a nép nevében beszéltek mindég, de semmi közük sem volt a néphez. A nép nevében követeltek, de a néptôl akartak elvenni mindent. Nem is románok voltak. Zsidók és mindenféle idegenek. Elôbújtak, megnôttek, szájaskodtak és a demokrácia nevében mindenkit lehurrogtak, aki másképp gondolkozott mint ôk. És egyre többen lettek. Fokozatosan dúlták szét az országot. Mindenütt ott voltak. Nekik engedelmeskedett a rendôrség és ôk voltak az oroszok tanácsadói. Feljelentéseikre emberek százait tartóztatták le, becsületes jó románokat és nem lehetett tudni, hol végzôdik majd mindez. Jon Bursanu még néhány hétig figyelte tehetetlenül ezt a változást, próbálta kimenteni az apját a börtönbôl, de csak sajnálkozó vállvonogatásokat kapott. ,,Az ország fölött ma nem a kormány uralkodik'' mondta búcsúzóul a barátainak az utolsó titkos összejövetelükön ,,hanem egy titkos társaság. Reánk már csak azért van szükségük, hogy cégtáblának használjanak a tulajdon népünk felé. Én ezt nem vállalhatom tovább.'' Aztán otthagyta Bucurestit és fölment a Pietra Neagrára. Tavasz volt, április eleje. Délután érkezett meg a hegy alá, esett az esô, szél verte a fellegeket, a csúcsok nem is látszottak. Sötét, szomorú nap volt. A gépkocsi, amelyik idáig hozta, megfordult és visszatért a város felé, ô pedig kezébe vette a kofferjét és ment föl a csúszós ösvényen, a megszokott régi ösvényen, a zuhogó esôben, lassan, fáradtan és nagyon egyedül, Bács Traján háza felé. A ház még állt. Megrokkanva és öregen, de állt. Nem lakott benne senki. Ott áll elôtte a korhadt nyírfapad is, amelyiken valamikor Bács Traján üldögélt, de kietlen volt minden és elhagyott, akár maga az esôs, szomorú délután. Jonel fölért, kinyitotta a lazán betámasztott ajtót és belépett a házba. A lakatlanság hideg szaga, kihűlt tűzhely szaga csapott az arcába és sötétség. Tüzet tett, kabátját fölakasztotta száradni a gerendára, aztán leült a rozoga padkára, tenyerébe hajtotta a fejét és arra gondolt: mennyit ültem itt, ezen a padon! És arra gondolt: milyen régen is volt az, talán nem is ebben az életben, talán nem is ezen a földön. És arra gondolt: valahol elromlott a világ. Én rontottam el? Vagy más? Vagy valamennyien együtt? Igen, alighanem valamennyien együtt. Elrontottunk valamit. Kint süvített a szél és vert az esô. Keserű ködöket leheltek az erdôk s a hegyek csúcsa elrejtôzött a felhôk közé, mintha nem is tavasz lett volna, hanem ôsz. A világ kietlen volt és puszta, akár egy útszélre dobott ócska bocskor, aminek a gazdája már régen nem él. A tűz pattogott. Nézte a lángoló bükkfahasábokat és arra gondolt: ezt a fát még Bács Traján hasogatta föl, az öreg. És látta maga elôtt Bács Trajánt, ahogy ott állt a favágótönk mellett, fekete kalapjában, kissé elôre hajolva és csontos nagy keze lassú nyugalommal hasogatta a fát. És hallotta a hangját, ahogy ott a padon mondta, azon az ôszön. ,,...ahol nincs igazság, ott békesség se lehet, mert az igazság és a békesség az egy... és nekünk nincsen igazunk, mert az iskolákban olyasmit tanítanak, ami nem igaz, az emberek olyasmit kiabálnak, ami nem igaz és az urak olyasmit cselekszenek, ami nem igaz. És ezért háború lesz és pusztulás és nyomorúság és halál...'' Így mondta Bács Traján, igen és aztán meghalt. Igen, ô tudott valamit, amit mások nem tudtak. S ez a valami az volt, hogy a békesség és az igazság ugyanaz s a nép jövendôje mindég csak az igazságon múlik és semmi egyeben. ,,Esküdj meg, Jonel'' mondta akkor és még a hangját is hallotta, reszelôs, fáradt, öreg hangját, ahogy a szavakat mondta ,,esküdj meg, Jonel, hogy csak az igazságot cselekszed mindig és mindig, mert csak az igazság az élet és ami nem igazság, az pusztulás és aki az igazság ellen cselekszik, a nép ellen cselekszik. Esküdj meg, Jonel.'' És ô megesküdött. Visszacsengtek emlékezetébôl a szavak, ahogy mondta ôket: ,,Úgy segítsen meg engem az Isten...!'' Úgy segítsen meg engem az Isten -- gondolta és megborzongott, mint aki átkozódik. Mert vajon az igazságot cselekedte-e mindég? Szóban és tettben és szándékban? Igen, szándékban, abban bizonyára... de tettben? Ki tudhatja azt? A politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény. Az ember mondja ezt és teszi azt, hogy a végén amaz legyen belôle. Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék. Az ember csal és hazudik, hogy diadalra juthasson az igazság. Ez a politika. De vajon diadalra jutott-e csakugyan? Juthat- e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés. Ezt meg kellett volna kérdezni Bács Trajántól. Most már késô. Hogyan is mondta csak az öreg? ,,Nincs külön román igazság, csak egy Igazság van, mint ahogy Isten is csak egy. Románnak, magyarnak, mindenkinek...'' Így mondta valahogy. Talán itt volt a baj. A sokféle igazság körül, ami nem is igazság volt, csupán politika. Esett, esett. A vén kiaszott ház nyögött a szélben. Valahol szú percegett egy öreg gerendában, mintha az idôt mérte volna. A lakatlanság megborzongatta Jon Bursanut a Bács Traján házában. ,,Ilyenek lesznek a románok házai'' gondolta és a torka összeszorult ,,minden ház ilyen lesz: üres, lakatlan, emlékek és kísértetek tanyája. Kísértetek földje lesz a román föld. Valahol elvétettük az igazságot...'' A pókhálós ablakokon kívül kitárta szárnyait a sötétség, mint egy óriási fekete holló. Ült a padon, szemben a tűzzel, ült, ült. Érezte, hogy fáradt. Fáradt és öreg. S nem úgy fáradt és úgy öreg, mint egy paraszt, aki munkáját elvégezte, hanem mint aki nem tudott elvégezni semmit. Se szántást, se vetést, se aratást. Se legeltetést, se telelést, semmit, semmit. Mint, aki követ szántott és konkolyt vetett. Mint, akit aratás elôtt elvert a jég, juhai mételyben eldöglöttek. Mint, akit meglátogatott az Isten, mert valamirôl megfeledkezett. S most ül, ül, egyedül a kihalt házban és gondolkodik: mi volt az, amirôl megfeledkezett? Kint egyszerre csak léptek szortyogtak az ázott gyepen. Fölfigyelt. Valaki jött. Az ajtó lassan, csikorogva megnyílt. Valaki állt a küszöbön. Fekete árnyék a fekete estében. Egy asszony. -- Adjon Isten, Jon Bursanu. -- Adjon Isten neked is, asszony. Az asszony betette az ajtót és közelebb jött. Nyers gyapjúszagot hozott magával, a bocskorai halkan szortyogtak. Amikor megállt, a tűz fénye megvilágította arcát a fekete fejkendô alatt. Mariora volt. Nem lepôdött meg. Valahogy olyan természetes volt, hogy eljött. -- Ülj le, Mariora. Az asszony fölakasztotta ázott szumánját a kemence fölé és leült közel hozzá, a padra. Az arca árnyékba került. Ott ült mellette és hallgatott. -- Átkozott idô -- szólalt meg egy idô múlva a férfi, hogy mondjon valamit. Az asszony alig hallhatóan sóhajtott. -- Hallottam, hogy itt vagy. Egy ember látott jönni föl a hegyen. Gondoltam: átjövök. Majd egy idô múlva hozzátette: -- Nagy úr lettél, Jonel, azt mondják. Miniszter. -- Csak voltam, Mariora, de otthagytam Bucurestit. Nem megyek vissza többé. Az asszony hallgatott egy darabig, csak a tűz pattogott s az esô kaparászott az ócska zsindelytetôn. -- Te tudod, Jonel -- mondta aztán és újra sóhajtott -- tanult ember vagy, úr. Tudnod kell, mit cselekszel. Jon Bursanu nem szólt többet. Csak ült, ült az asszony mellett és arra gondolt: ennyire bíztak bennem, ennyire... Ültek és hallgattak. Néha fát tettek a tűzre. A lángok fénye játszott a kopott, vén falakon, sárgán, bolondosan. Aztán az asszony megmozdult. Fölemelt egy szatyrot a földrôl és letette kettôjük közé, a padra. -- Egy kis ennivalót hoztam -- mondta halkan -- gondoltam, szükséged lesz talán valamire. Nem sok: egy kis puliszka, túró... senkinek sincs ma sok... -- Mondd, Mariora -- kérdezte Jon Bursanu hirtelen -- mondd: ha akkor itt maradok... tudod, ha akkor... ma másképp lenne minden? Nézd, ma már szinte öregek vagyunk és megmondhatom: nagyon nehezen mentem el akkor. És ha tudnád... -- Igen -- felelte az asszony lassan -- ha tudná az ember. Ma már öregek vagyunk, de hogy másképpen történt volna-e minden... azt én nem tudhatom, Jonel. Én csak azt tudom, hogy te azért nem maradhattál itt, hogy minden jó legyen nálunk. Ezt mondta nagyapád és ezt mondták az emberek is, mind. És mégis rossz lett. És látod, Jonel, ha erre gondolok, szomorú leszek és sajnálom, hogy akkor elmentél. Mert így nem csak azt kell megsirassam, ami most van, hanem azt is, ami már akkor elveszett: a kettônk életét, Jonel... Ültek és hallgattak. Késôbb emberek jöttek az éjszaka sötétjébôl, beléptek, köszöntek halkan, lerázták magukról a vizet és leültek ôk is szótlanul valahova. És tova éjfél felé, amikor már tele volt velük a ház, a Bács Traján régi, elhagyott háza, Jon Bursanu megmondta nekik, hogy mindennek vége van. Az ország rablók kezére került. Az emberek hallgatták a szavait. Nem kérdeztek semmit, nem is mondtak semmit, csak éppen sóhajtottak néha, ahogy csak parasztok tudnak sóhajtani, akik szokva vannak gondhoz, bajhoz, nyomorúsághoz, szokva vannak ahhoz, hogy az élet nehéz és hogy ebbe bele kell törôdni. Majd rendre, ahogy jöttek, halk köszöntést morogva eltávoztak megint. És Jon Bursanu újra egyedül maradt az asszonnyal. -- Te nem mégy? -- kérdezte, amikor az utolsó ember mögött is becsukódott az ajtó. -- Biztosan vár már az urad... Az asszony a padon ült, mellette és belebámult a roskadó tűzbe. Sóhajtás nélkül mondta, egyszerűen: -- Dimitrut elvitték Oroszországba. Az Éliás fia, a zsidóé, akit annak idején lefogattál a csendôrökkel, hazajött és el akarta venni Dimitrutól a malmot. Dimitru nem hagyta magát és erre az Éliás fia elvitette ôt Oroszországba, úgy éppen, ahogy te annak idején elvitetted az apját. Csönd volt a házban a szavak után. Csak az esô kapart halkan a tetôzsindelyen s a szél, mint egy nyugtalan kísértet zúgatta a padlást. Valahol fent a gerincen nyögtek a fenyôk. -- Azt hiszem, valamit rosszul csináltunk, Mariora -- mondta a férfi halkan és a hangja rekedt volt és szomorú. -- Valamit, amit politikának neveznek. -- Emberek vagyunk, Jonel -- felelte csöndesen az asszony, csöndesen és nagyon jóságosan anélkül, hogy elfordította volna fejét a tűztôl -- emberek vagyunk mindannyian. Öt napot töltött Jon Bursanu fent a Piatra Neagra-i házban. Aztán egy délben lihegô suhanc érkezett föl hozzá és jelentette, hogy géppisztolyos emberek járják odalent a házakat. Gépkocsin jöttek és Jon Bursanut keresik. Ekkor összeszedte kevés holmiját és fölment a hegyek közé egy eldugott kalibába. Ott élt néhány hónapig. Az emberek rejtett utakon élelmet hordtak föl neki és híreket a világról. A hírek gonosz dolgokról tudtak. Szerte az országban folyt az embervadászat. A havasok tele voltak bujdosókkal és néha katonasággal tereltették meg az erdôket miattuk. Nyár derekán, egy vasárnap, összegyűltek a Bursanuk a havasbeli kalibánál. Az öreg Tanase vitte a szót. -- Jonel -- mondta --, belôled azért neveltetett urat a havas, hogy legyen, aki vezessen bennünket. Hogy legyen, aki ott lent az urak között eljár a dolgainkban s megmondja nekünk: ezt így, azt úgy kell csinálni. Jó. Te lent éltél, nagy úr lettél, sokat láttál és sokat tanultál. Amit mondtál, mi azt mind meg is tettük. Ha azt mondtad: szidni kell a zsidókat és a magyarokat, mi szidtuk a zsidókat és a magyarokat. Amikor azt mondtad: adjuk be az állatainkat a németeknek, mi beadtuk az állatainkat a németeknek. Azt mondtad; lôjünk a németekre és mi lôttünk a németekre. Hazudjuk azt az oroszoknak, hogy ôket vártuk, mást senkit, mondtad s mi hazudtunk és úgy fogadtuk az oroszokat, mint a testvéreinket. Jó. És mégis ide jutottunk. Se állataink nincsenek többé, se békességünk nincsen. A fiatalokat Oroszországba vitték, minket megnyomorítottak mindenféle rendeletekkel. Én azt hiszem, Jonel, hogy idáig eljutottunk volna akkor is, ha nem szidjuk a zsidókat és a magyarokat, nem adjuk oda állatainkat a németeknek és nem lövünk utána közéjük és ha nem fogadjuk testvérként az oroszt. Én azt hiszem, Jonel, hogy az, amit ti ott lent politikának neveztek, az nem egyéb, mint egy rakás hazugság. Hazudozás erre és hazudozás arra. És én azt hiszem, hogy nektek ott lent mindenféle felesleges dolgokat tanítottak a nagy iskolákban és azt, ami fontos, nem tanították meg: hogy miként kell vezetni a népet. Mert látod, a pakurárok között is van jó pakurár és rossz pakurár. A rossz pakurár tövisek közé tereli a juhokat és köves helyekre, ahol a lábuk feltörik és ahol lesoványodnak. Mert még ezt is tanulni kell, látod, a pakurárságot. Én nem akarok rosszat mondani rólad, Jonel, mert te bizonyára nem tehetsz arról, hogy az urak odalent nem tanították meg neked a néppel való pásztorkodást. Ejszen azért nem, mert ôk maguk sem értenek hozzá. De ha már itt vagy, hát azt szeretnôk, hogy megmondjad nekünk: hogyan látod te ennek az egésznek a végit? Meddig lesz ez így? S ha igazán pakurár lennél s mi juhok, hogyan terelnél minket keresztül ezen a megbolondult világon, hogy életben maradjunk? Erre felelj nekünk, Jonel. Mert ez a fontos és nem az, amit ti politikának neveztek! Jon Bursanu ott állt a kaliba elôtt, szemközt az emberekkel, akik valamennyien Bursanuk voltak, mint ô. Nézte ôket és Bács Trajánra gondolt s a Bács Traján utolsó szavaira az igazságról. És arra gondolt: bizony, Tanasenak igaza van. Hazugságra építettük a politikát s talán ezért nem mentünk vele semmire. -- Mindaddig, amíg az orosz az országban van -- mondta aztán józanul és tárgyilagosan a figyelô embereknek -- mindaddig nem jöhet semmi változás. Sôt. Egyre nehezebb lesz az élet és egyre szegényebb és nyomorultabb lesz a nép. Az orosz birodalom pedig akkora hatalmas ország, hogy ellene mi egymagunk semmit sem tehetünk, még ha lenne is fegyver s harcba indulna ellenük minden román asszony és minden román gyermek. Mindaddig nem szabadulhatunk meg az orosztól, amíg valamelyik másik nagyhatalom háborúba nem keveredik vele. Ennek pedig ma még semmiféle elôjele nincs. Talán nem marad más hátra, mint behúzni a nyakat, félreállni az útból, elrejtôzni és várni. Várni és várni. Megvárni azt a percet, amíg egy újabb háború közeledését érezni lehet. És akkor odaállani azok mellé, akik a bolsevizmus ellen küzdenek. Ez az egyetlen lehetôség. Bács Tanase botjára dôlve hallgatta és bólogatott. -- Ez mind igaz lehet, Jonel -- mondta csöndesen -- de ez még nem elég. Ez még nem minden. Én csak éppen írni és olvasni tanultam meg, úgy-ahogy, egyebet nem. Mégis azt mondom neked, Jonel, hogy ez nem minden. -- Én más megoldást nem látok, Bács Tanase -- felelte Jon Bursanu -- lehet, hogy tévedek, de nem látok más megoldást. Az öreg elgondolkozva nézett rá. Apró szürke szemével az arcát kutatta. Aztán megszólalt. -- És mi lenne, Jonel, mit gondolsz, mi lenne, ha valamennyi tisztességes ember összefogna? Valamennyi tisztességes ember ebben az országban? Nem aszerint, hogy román, vagy nem román. Hogy ilyen párthoz tartozik, vagy olyan párthoz. Csak aszerint, hogy tisztességes? Nem fegyverrel, csak úgy: hogy éppen összetartana és segítené egymást? Én azt hiszem, Jonel, hogy sokkal több tisztességes ember van ezen a földön, mint nem tisztességes. A volt miniszter megdöbbenve nézett az öregemberre. -- Lehet, hogy igazad van, Bács Tanase -- mondta aztán lassan és lehajtotta a fejét -- erre még nem gondolt, azt hiszem, senki. Pedig lehet, hogy igazad van. Csak az a baj, hogy nehéz összehozni az embereket... -- Mert elvadították ôket -- mondta az öreg szinte haragosan-- már az iskolákban vadítani kezdték ôket s azóta is. Hogy ez román, ez meg magyar, ez meg zsidó, ez meg német, meg mittudomén. Hogy ez paraszt, ez meg iparos, ez meg városi úr. Hogy ez ilyen párthoz tartozik, az meg amolyanhoz. Elvadították ôket. -- Na mindegy, Jonel -- fejezte be a szavait -- ezen nem tudunk segíteni. Szóval azt mondod, hogy várni kell. Hát jó. Várni fogunk. Mi, itt fönt a hegyen, tudunk várni. S téged addig elrejtünk itt magunk között. Hogy amikor eljön az az idô, amirôl beszéltél, legyen, aki szót váltson azokkal, akik segíteni jönnek. Azt hiszem, ez minden, amirôl beszélnünk kellett. Isten segítsen, Jonel. Másnap Jon Bursanu átköltözött az egyik juhosgazdához, aki magasan fent a Plajul Muncilorban lakott. Parasztruhában járt, bocskorban, akár a többiek. Juhot legeltetett, sajtot készített, fát döntött. Egy csobán volt csak a sok között. Három évig élt ott fönt a hegyekben. S akkor egy ôszön -- 1949 ôszén volt ez -- különös hírrel jött föl egy ember a faluból. Egy papforma idegen járja lent a falvakat, mondta, és Jon Bursanut keresi. Csak az idôsebbeknek mondja el s azoknak is csak négyszem között. Mások úgy tudják, hogy nyaralni jött a hegyek közé. Ezt mondta a hatóságoknak is és azok nem merik bántani, mert állítólag Amerikából való az öregember és az amerikai követség autója hozta ki Bucurestibôl. S szeretnék tudni lent az emberek, hogy küldjék-e föl a Plajul Muncilorra? Jon Bursanu meglepôdve kutatott az emlékezetében egy régi ismerôs után, akire ráillett volna a leírás, de nem talált olyant. Végül is úgy határozott, hogy találkozóra hívja az idegent, jó félnapi járófölddel odébb a Pojana Porkura. Négy markos pakurár kísérte el oda s szerte a gerinceken figyelôk állottak, készen minden pillanatban, hogy megkongassanak egy fát, ha veszélyt észlelnének. De az idegen egyedül jött, csak a kísérô volt vele, akit érte küldtek. Jon Bursanu egy fenyôfának támaszkodva várta meg, amíg az idegen fölért a pojánra. Már messzirôl figyelte, ahogy fölfelé jött a csapáson. Ismeretlen ember volt. Ôsz hajú ember, papos fekete ruhában. Idônként megállt és lihegett. Látszott, hogy nehezen bírja a hegyet. Mikor Bursanu elôlépett a fa mögül és ráköszönt, az öreg ráemelte barátságos kék szemét és néhány másodpercig nézte. Aztán mondott valamit angolul. -- Bocsásson meg, nem értek angolul -- mondta Bursanu német nyelven, mire az idegen bólintott és ugyancsak németül felelt. -- Én meg, sajnos, románul nem értek. De nem baj. Elbeszélgethetünk németül is. Fárasztó volt ez a hegy. Ha megengedi, leülök. Leterítette a köpenyét a gyepre és leült. A vezetô odament a pakurárokhoz, akik valamivel távolabb voltak és lehevert közöttük. Jon Bursanu szintén leült az idegen mellé s kíváncsian nézte. -- Reverend Baradlay vagyok -- kezdte el az egy idô múlva -- amerikai lelkész. Egyébként magyar. Innen származtam el valamikor ezeknek a hegyeknek a másik oldaláról, Erdélybôl. Csodálkozik ezen, ugye? -- kérdezte és kis kék szeme ránevetett Bursanura. -- Arra gondol, hogy mi dolga lehet egy erdélyi magyar papnak azzal a Jon Bursanuval, aki valamikor az erdélyi magyarok legnagyobb ellensége volt? Hát igen, ennek van egy kis története. Mondja, nem gondolt még arra, hogy önnek valamilyen feladata van ezen a földön? Több és nagyobb feladata, mint másoknak? Mondja: hisz Ön Istenben? Döbbenten nézett a különös idegenre és a tiszta kék szemek tekintete zavarba hozta. Zavarba hozta az is, amit mondott, az is, amit kérdezett. Valami egészen másszerű beszélgetésre volt elkészülve. -- Nem tudom -- felelte zavartan és kissé akadozva --, de azt hiszem, hogy hiszek. Ami pedig a feladatot illeti, hát... hosszú ideig magam is azt hittem, hogy van feladatom. Nagyon hosszú ideig. Románia és a román nép: gondoltam, ez a feladatom. De aztán kiderült... -- Mi derült ki? -- Hogy amit tettem, az mind nem ért semmit. De nem értem, hogy miért beszélek errôl önnek. És nem értem, hogy miért kérdezi ezt? De az öreg pap mintha nem hallotta volna a kérdést. -- Tudja -- mondta halkan -- az ember hosszú ideig élhet úgy, hogy nem ismeri föl a feladatot, amit el kell végeznie. Nagyon hosszú ideig. De aztán egyszerre csak mintha kinyílna a szeme... mondja, nem gondolt még arra, hogy Európa népei össze kellene fogjanak végre? S hogy ezt éppen itt kellene elkezdeni, a dunai népeknél, ahol legnagyobb a veszély és a nyomorúság? Ön most úgy néz rám, mint egy bolondra. De kérem, gondolja meg: nem érkezett-e el végre a pillanat, amikor az itt élô kis népek össze kellene fogjanak, hogy életben maradhassanak? Nem ez az egyetlen és utolsó megoldás ahhoz, hogy újra emberi élet és békés fejlôdés jöhessen létre itt? Ha románok, magyarok, bolgárok, csehek, szerbek, horvátok, szlovákok mind összefognának és nem azzal törôdnének ezentúl, hogy ki román és ki magyar, hanem csak azzal, hogy valamennyien békében és egyetértésben élhessenek: mit gondol, nem lehetne nagyot teremteni ezen a szerencsétlen foltján a földnek? Ide figyeljen, Jon Bursanu. Én önt nem ismerem. Nekem ehhez az egészhez talán semmi közöm sincsen, emberi gondolkodás szerint, mert hiszen én amerikai vagyok és amellett vén szamár, akinek már föld alatt a helye. Azonban van egy isteni elgondolás is. És ez az isteni elgondolás néha jelentéktelen emberekre bízza a nagy feladatot. A nyugati világ leszámolásra készül a szovjet diktatúrával. Amerika maga köré gyűjti Kelet-Európa leigázott népeinek az emigrációit, hogy az ô védnöksége alatt kialakuljon ezekbôl az emigrációkból az új Európa, amely majd ennek a mostaninak a helyére lép, amikor a leszámolás kelet és nyugat között megtörtént. De ezek az emigrációk sajnos odakint csak azt folytatják, amit itt abbahagytak. Marják egymást, áskálódnak egymás ellen és ahelyett, hogy összeülnének s kidolgoznának egy tisztességes megoldást, mely módot adhatna arra, hogy minden ember békésen, elégedetten és szabadon élhessen, bármilyen nyelven is beszél: azon veszekszenek, hogy hol húzzák meg majd a határokat és melyik uralkodjék a másik fölött. Én azt hiszem, Jon Bursanu, hogy az ön helye ott van most Amerikában. És talán az ön feladata az, hogy összebékítse ezeket a szerencsétlen egymásra vadított népeket. Mert csak egymásra vadították ôket, higgye el. Hazugságokkal tömték tele a fejüket a népiskolától kezdve föl a parlamentekig és ideje, hogy valaki letépje szemök elôl ezeknek a hazugságoknak a pókhálóit és rámutasson az igazságra. Lehet, hogy tévedek, Jon Bursanu, hiszen én nem vagyok politikus, csak egy együgyű öreg pap. De azt hiszem, hogy ha az Úristen valakit egy nagyon nagy feladattal akar megbízni, akkor az igazság ügyét bízza reá. Mert ennél nagyobb ügy nincsen a világon. A különös öreg pap beszélt és beszélt, lassan, töredezetten és megállás nélkül. És Jon Bursanu, ahogy ott ült mellette és tűnôdô szemmel elnézett a messzi kék hegyekbe, egyszerre csak úgy érezte, mintha az idegen öregember szavain túl, valahonnan nagyon messzirôl, Bács Traján szavait hallaná. Ahogy ott ül a fehér nyírfapadon egy régi ôszön s beszél az igazságról, mely egyedül lehet csupán jövendôje a népnek. A rôt bükkökrôl halkan pergett a levél s a tiszta ôszi csöndön át odahallatszott a túlsó hegyoldalból egy harkály kopogása. Estig beszélgettek ott a Pojana Porkun. És amikor este lett és a nap alászállt a hegyek mögé, úgy fogtak kezet egymással, mint akik régi ismerôsök. Aztán az amerikai magyar pap elindult vissza a völgy felé s Jon Bursanu a négy pakurárral a Plajul Muncilornak vette az irányt. A hold magasan fönt járt már az égen, amikor visszaérkeztek a juhokhoz. A karám aludt, aludtak a kutyák is. Csak a tűz parazsa izzott még s mellette egy ember ült a bundán és figyelt az éjszakába. Öregember volt, szakállas, Bács Tanase. -- Nos? -- kérdezte, amikor Jon Bursanu leült melléje és felpiszkálta botjával a parazsat. -- Eljött az idô, amirôl szóltam volt akkor -- felelte. Az öreg bólintott. -- Tudtam, hogy eljön egyszer. Minden idô eljön egyszer, csak kell tudni várni rá. Három hónap múlva Jon Bursanu elbúcsúzott a havastól. Sűrű havazásban ment le az országútig, éjszaka. Gépkocsi várta lent és egy amerikai egyenruha. Két hétre rá Németországban volt. Négy hónapot töltött Frankfurtban és 1950. június 13-án, egy vidám, napos, jószagú délután Reverend Baradlayval együtt kiment az állomásra és felszállt a brémai gyorsra. Az öreg pap jókedvű volt és ez a jókedv reá is átragadt. Pedig nyugtalanította kissé az idegen világ. Hiányzottak a hegyek és a megfontolt, lassú beszédű emberek. Nyugtalansággal gondolt arra is, hogy odaát a tengeren túl talán még idegenebb lesz minden és félelem fogta el néha, hogy talán ebben a zűrzavaros idegen világban meg sem értik az ô szavát és Bács Traján bölcsességét szánakozva megmosolyogják. De aztán az öreg pap jókedve rendre reá is átragadt. A legutolsó kocsiban találtak egy teljesen üres fülkét. -- Ezt lefoglaljuk -- jelentette ki Baradlay tiszteletes és fiatalos lendülettel vetette föl csomagját a hálóba. -- Kettônk számára? -- csodálkozott Bursanu. Az öreg pap huncutul nevetett. -- Egy kis meglepetés is van -- mondta -- maradjon csak itt és tartsa a helyeket. Heten leszünk itt mindjárt. Heten, mint a gonoszok -- tette hozzá nevetgélve. Jon Bursanu egyedül maradt és kinézett az ablakon. Érdekes, gondolta, milyen gondtalanul vidám tud lenni ez az öregember. Azért vajon, mert pap? Vagy azért, mert amerikai? Vajon a papok igazán hisznek Istenben? Egy idô múlva nyílott az ajtó és egy ezüstös hajú szép szál barna ember lépett be a fülkébe. -- Sajnos minden hely foglalt -- szólt rá Jon Bursanu udvariasan, de a jövevény csak rávillogtatta egészséges fehér fogsorát és hatalmas bôröndjét egy könnyed mozdulattal a hálóba lökte. -- Tudom -- mondta és ránevetett Bursanura -- azért jöttem ide. A vén varázsló küldött. Lubovszki vagyok. Odanyújtotta a kezét. -- Bursanu, ugye? -- Honnan ismer? -- csodálkozott az. -- Szabad a nevét még egyszer? Lubovszki, Lubovszki... valahonnan ismerôs ez a név... A fehér fogak újra felcsillantak. -- Valamikor egy cserkészkiránduláson voltunk együtt. Együtt szurkoltunk egy csónakban is. Nem emlékszik? Az öreg varázsló fejébe vette, hogy összeszed bennünket újra. Persze, jutott eszébe, a csónak. A furcsa öreg pap tett is már célzásokat rá, de nem értette meg soha, hogy mit akar vele. -- Érdekes -- mondta -- igazán érdekes találkozás... Néhány perc múlva újra nyílt a fülke ajtaja. Ketten jöttek be. Egy kis kopott, sovány emberke és egy magas elôkelô megjelenésű úr... -- Drágffy... -- Lubovszki... -- Vrana vagyok, kérem, Vrana Basil, szolgálatjukra. Méltóztassanak megengedni, hogy feltegyem ide... köszönöm, de ne tessék fáradni vele, igazán ne tessék... nagyon köszönöm... ha szabad lesz, leülök ide... tessék csak úgy hagyni a lábát, engem nem zavar, a világért sem... Nézték egymást. Kicsit elfogultan, kicsit zavarodottan. Igyekeztek a megviselt, gondterhelt arcok mögött megtalálni az elmosódott régi vonásokat. -- Nem mondhatom, hogy megfiatalodtunk! -- törte meg Lubovszki a csöndet. -- Én bizony egyikteket sem ismertem volna meg! -- Én a Drágffy urat azonnal fölismertem volna! -- lelkendezett a kis sovány Vrana. -- Már amikor Münchenben véletlenül egy fülkébe kerültünk, már akkor olyan ismerôsnek tetszett. Ha tudtam volna, hogy a nagy tiszteletű úr ezt a... ezt a különös meglepetést készíti elô, azonnal fölismertem volna Drágffy urat! Drágffy úrral mi nagyon jól megértettük egymást annak idején! -- Érdekes -- mondta lassan a herceg -- érdekes gondolat. Ennyi év múlva újra összehozni hat embert, akik akkor néhány percig egy csónakban együtt voltak. -- Az öregúr kísérletezik velünk, kedves herceg -- vágott a szavába Lubovszki és furcsán felkacagott -- szeretné tudni a vén varázsló, hogy bűneink súlya alatt nem süllyed-e el most a csónak a nagy vízen? Én a magam részérôl mindenesetre hozok magammal egy kis megterhelést, nem tudom, a többiek hogy vannak ezzel...! Jon Bursanu hallgatta a beszélgetést és valami furcsa, fojtogató érzés nehezedett rá. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi volt az. Mintha a sorsa attól a perctôl kezdve, hogy ebbe a fülkébe belépett, kiszaladt volna a kezébôl. Mintha hullámok játékszere lenne, ugyanazoké a hullámoké megint, amelyek annak idején a csónakkal tovaragadták. Az emlékei mögül egyszerre egészen tisztán és élesen sütött vissza az a különös, szorongó érzés, ami akkor elfogta. A gazdátlan csónak, amit a víz sodort az ismeretlen felé. Emlékezett, hogy akkor nem félt. Egyáltalán nem. Mintha tudta volna, hogy ott a hegyek között nem érheti semmi baj. De most... most érzett valamit, ami egy kicsit olyan volt, mint a félelem. A vonat elindult. A beszéd abbamaradt, valamennyi arc az ablak felé fordult, mintha a szemek még egyszer utoljára fel akarnák szívni magukba az állomás képét, az élet képét, ami ott a vonaton kívül nyüzsgött és lüktetett. Az ajtó újra nyílott. Csak az öreg pap jött be egyedül. Mintha egy árnyéknyi kis szomorúság lett volna az arcán, legalább Bursanunak úgy rémlett. -- Sajnos még ketten hiányoznak a társaságból -- mondta -- az egyik csak Hannoverben száll föl, de a másik már itt van. Azonban egészen elöl, a legelsô kocsiban és azt tartja, hogy nem érdemes a csomagjaival megtenni azt a nagy utat idáig. Sóhajtott és leült Bursanu mellé, az ablakhoz. -- Némely ember mérföldeket halad téves irányba, anélkül, hogy elfáradna. Aztán mikor csak néhány lépést kellene tennie, hogy jó ösvényre jusson, akkor sokallja. Hiába, ilyenek vagyunk mi, emberek... -- Nem Pohrischnak hívják azt az urat, aki az elsô kocsiban ül? -- kérdezte meg lassan Lubovszki és homlokán összefutottak a ráncok. -- Nem azon múlik, hogy mi a neve egy embernek -- válaszolta kitérôleg az öreg lelkész és kinézett az ablakon a tovatűnô külvárosi gyárudvarokra. -- Nem, nem -- jegyezte meg a kis Vrana szolgálatkészen, de tovább ô sem tudta folytatni a mondatot. Szótlanul ültek szemben egymással. Csak a vonat kerekei csattogtak a síneken. Elmegyek, elmegyek, elmegyek... hallotta Jon Bursanu az egyhangú csattogásban ezt az egy szót, mindég ezt az egy szót. Próbált erôsen visszagondolni a csónakra, hogy tisztán lássa emlékezetében az arcokat, akik akkor körülötte voltak, de nem sikerült. Az arcokat valami homályos köd takarta már. Csak a folyóra emlékezett tisztán és a hegyekre. S arra, ahogy a víz sodorta a csónakot és a csónak imbolygott gazdátlanul. És a vízesés dübörgésére emlékezett. -- Volt ott egy öreg halász -- szólalt meg lassan az öreg pap mellette -- Hiribinek hívták az öreget, azt hiszem már beszéltem róla többször. De most azért említem meg újra, mert azt szeretném, ha külön- külön mindegyikük megfelelne egy kérdésemre, amit vele kapcsolatban fölteszek. Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hiribi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evezô nélküli csónak, amit hat gyerekkel elragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig állt ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ô nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezôt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta. És azt mondta: ha az én csónakom is megakad ott, ahol az a másik megakadt, akkor nincs Isten. Ha pedig nem akad meg, akkor van. Most pedig fölteszem a kérdést: erkölcsös dolog volt-e, amit az öreg Hiribi cselekedett? Volt-e neki joga kísérlet tárgyává tenni Istent? -- Feltétlenül -- szólalt meg elsônek Lubovszki határozott hangon. -- Mert vagy van Isten, vagy nincs. Ha van, akkor minek csináljunk belôle titkot? Minden ember kutathat utána, a maga módja szerint. Ha pedig nincs... hát akkor meg úgyis mindegy. -- Hogy van Isten, vagy nincs Isten, azt mindenki magában hordozza -- mondta a herceg -- tehát amikor az a halász föltette magának a kérdést, már meg is volt benne a felelet rá. Ezt a feleletet akarta külsô körülmények által igazolva látni. Vagyis nem bízott magában. Hogy pedig az életét kockára tette azért, mert saját magában nem bízott, ezt nem lehet sem erkölcsösnek, sem erkölcstelennek nevezni, legfeljebb gyöngeségnek. Ezek szerint a kérdésnek az a része, hogy jogos volt-e, amit tett, vagy nem, már elesik. Mivel minden embernek joga van ahhoz, hogy gyönge legyen. Az öreg pap oldalra hajtott fejjel figyelte a szavakat és csöndesen bólogatott. A herceg beszéde után várt egy keveset, majd odafordult Vrana Basil felé. -- És Ön, kedves Vrana úr? Hogyan vélekedik errôl? Szabad volt-e az öreg Hiribinek kísérlet tárgyává tenni Istent? A sovány kis boltos elvörösödött az izgalomtól és összekulcsolt kezét ropogtatta zavarában. -- Én -- kezdte el hebegve -- én nem is tudom, izé, hogy mit mondjak erre, kérem. Aki nem hisz Istenben, az kérem az én szememben, hogyismondjam... az kérem olyan, mint a kommunisták. Hát szabad, kérem, kételkedni az egyház tanításában? Hát szabad kockára tenni az életet, az Isten legszentebb ajándékát? Ez kérem istenkísértés volt, amit az az ember csinált és az istenkísértés még a káromlásnál is nagyobb bűn, kérem! Engedelmet kérek, de szerintem az az ember vagy ôrült volt, vagy... hogy is mondjam, kérem... nem, nem, engedelmet kérek, ilyesmit nem szabad csinálni! Kételkedni az Istenben, kérem? Hát nincs igazam? Ez bűn! Jon Bursanu tisztán látta Lubovszki arcán azt a kis gúnyos rándulást, amivel Vrana Basil dadogó szavaira reagált. A herceg arca mozdulatlan volt és látszólag szórakozottan nézett ki az ablakon. Mennyire tud uralkodni ez az ember az arcán, gondolta, évszázados nevelés, persze... ezek a magyar urak gôgösebbek annál, semhogy a véleményüket le engednék olvasni az arcukról... -- Még ön van hátra, Bursanu úr! -- rázta föl gondolataiból a pap rekedtes hangja. -- Vagy ön, mint politikus, titokban akarja tartani a véleményét? -- Nincs semmi okom rá -- felelte komolyan -- különben is nagyon jól meg tudom érteni azt az öreg halászt. Talán onnan van ez, hogy én is ilyen egyszerűen gondolkodó hegyi emberek közül származom. Az ô helyében talán én is ugyanezt tettem volna. Ezért tehát nem is érzem illetékesnek magamat arra, hogy ítéletet mondjak fölötte. Különben is, azt hiszem, egyedül Istennek van csak joga, hogy ítélkezzék az emberek gondolatai fölött. Nem tudom, hogyan végzôdött annak a szegény öregembernek a furcsa kísérlete azzal a csónakkal, de biztos vagyok benne, hogy az Isten eligazította vele ezt a kérdést és hogy a mód, ahogyan eligazította, feltétlenül igazságos volt és az öregre nézve is kedvezô. Az Úristen szereti az együgyű öregembereket, fönt a hegyekben. Egy pillanatig arcán érezte Lubovszki fürkészô pillantását és amikor odanézett, látta, tekintete találkozott a festô nyílt, tiszta nevetésével. -- Fadöntôket hallottam ilyenformán beszélni a lengyel hegyekben -- mondta Lubovszki és megvillogtatta a fogait -- szeretem az ilyen egyszerű, egészséges filozófiát. Ha lenne most elôttem egy pohár fenyôpálinka, azt mondanám, hogy Isten éltessen, testvér! Vrana Basil mekegve kezdett nevetni és a herceg is elmosolyodott. -- Ami Hiribit illeti, a halászt -- szólalt meg ekkor a pap és a hangja nagyon komoly volt -- az ô csónakja nem akadt meg, hanem alázuhant a mélységbe és porrá törött. Ôt magát holtan lelték meg jóval lentebb a tutajosok. -- Szörnyű -- rémüldözött a kis Vrana -- ha elgondolja az ember...! -- De én azt hiszem -- folytatta az öreg pap zavartalanul -- hogy az a pillanat... az az egyetlen pillanat, amikor ott lebegett élet és halál között és tudta, hogy a csónak nem akadt meg... én azt hiszem az az egy pillanat kárpótolta ôt mindenért, amit az élet elvett tôle... Csönd volt az öreg pap szavai után. Lubovszki felhúzta a szemöldökét és úgy nézett maga elé, mereven egy pontra, mint aki egy gondolattal küzd, amitôl nem tud megszabadulni. A herceg mozdulatlan arccal nézett ki az ablakon és a szeme valahol nagyon messze járt. Vrana Basil a cipôje orrát vizsgálta, mintha porszemet keresne rajta. Jon Bursanu szeme megakadva leste az öreg pap száját, mintha még várt volna onnan valamit. Újra érezte magában azt a különös nyugtalanságot. Mintha megmagyarázhatatlan és titokzatos veszedelem leselkedne valahol, mintha kevés lenne már az idô és nemsokára ki kellene szállni, vagy valami... és ezalatt a kevés idô alatt még valami nagyon fontosat kellene eligazítani, csak éppen, hogy nem akar az eszébe jutni, hogy mi az, ami még fontos... -- És azt gondolja, tisztelendô úr, hogy az öreg halász abban a pillanatban tudta...? Reverend Baradlay ránézett, nézte néhány pillanatig figyelmesen és elgondolkozva, aztán fehér fejével alig észrevehetôen bólintott. -- Biztos vagyok benne -- felelte és hangja határozott volt. Aztán csak a vonat kerekei csattogtak a síneken. ======================================================================== VII. A tudós A königsbergi tudományegyetem lépcsôházában tizenkettôt ütött az óra. Habicht professzor néhány rövid, szabatos mondattal befejezte elôadását, megbiccentette fejét a hallgatók felé és sietôs léptekkel hagyta el a kémia tantermet. A dübörgés, melyet százegynéhány helyérôl felpattanó fiatalember lábának katonás dobbantása okozott, már csak az ajtóban érte utol. Aztán kint volt a folyosón. A folyosó üres volt még, de a terembôl kihallatszott a beszéd zsivaja és valahol kicsapódott egy ajtó. A professzor a szokottnál gyorsabban igyekezett lefelé a széles kôlépcsôkön. Ez az idegesség tegnap óta volt benne és nem tudott tenni ellene semmit. A nagy találmány, tizenkét év fáradságos munkájának eredménye, sikerült. Legalábbis tegnap éjjel a laboratóriumban úgy látszott. Ma délután még le kell vezetni a kontrollkísérleteket és akkor tiszta lesz a kép. De valahogy még mindig nem hitt benne. A kétség ott ült a tarkóján és rágta. Lehetséges lenne igazán? Hogy tizenkét év makacs munkája elérkezett volna a megálmodott eredményhez? Nem mert hinni benne. Olyan valószínűtlen volt még mindig. Ilyen hosszú és néha már egészen kilátástalannak tetszô kísérletezés után. Hogy csak így, egyszerre! Megvalósulna mégis a nagy álom, amit nagyképzettségű szaktársak annyiszor mosolyogtak le gúnyosan és elérhetetlen utópiának neveztek? Forrongó örömet és remegtetô félelmet érzett egyszerre az idegeiben és arra gondolt: csak már ott lennék a laboratóriumban! Csak már tudnék biztosat! A lépcsô aljában a portás tisztelettudóan emelte meg a sapkáját és kinyitotta elôtte a kaput. -- Jó étvágyat, professzor úr! -- mondta mély borízű hangján, mint tizenkét esztendô óta mindig. A professzor gépiesen válaszolt, a megszokott szavakkal: -- Köszönöm, Müller, viszont. Kint szemébe kacagott a május. A zöld gyepkockákban tarkán ragyogtak a virágok s a hársfák frissen bomlott leveleivel könnyű kezű, langyos tavaszi szél játszott. Rigók flótáztak az orgonabokrok között s a napfény, mint egy meleg aranyzuhatag ömlött alá a felhôtlen kék égbôl. ,,Az idén még nem is voltam kint az erdôkben'' jutott hirtelen az eszébe, amikor a hársfákat meglátta ,,nagyon lefoglalt a munkám. Nem jó. Kezdek ideges lenni. Vasárnap feltétlenül kimegyek, megjárom magam a bükkösben. Szép lehet ott most. Ma délután úgyis kiderül... Ma délután...!'' Kalap nélkül ment az utcán s a szél megborzolta ritkuló, sárgás hajszálait. Nem nézett se jobbra, se balra: azt a néhány lépést, amit a lakásáig meg kellett tennie, akár csukott szemmel is megtehette volna. Az úttesten egy szakasz katona haladt át döngô léptekkel, de csak úgy félig vette tudomásul ôket, mint minden egyebet, ami a háborúhoz tartozott. Nem ért rá gondolkozni fölötte. Ott volt a nagy feladat, amit tizenkét évvel ezelôtt maga elé tűzött és ez minden idegszálát lekötötte. És ma délután... ma délután talán már kimondhatja, odavághatja a gúnyosan mosolygó kollégák elé: nem álom volt, hanem valóság! A lakásajtó elôtt egy ideig keresgélt a zsebeiben, de a kulcs megint nem volt sehol. Végül is szégyenkezve becsöngetett. A felesége nyitott ajtót, Adele. Ez a magas, energikus, szôke asszony, akivel abban az évben lépett házasságra éppen, amikor elôször érezte meg a nagy titkot a vegyi képletek bonyolult hálózata mögött. -- Nem találom a kulcsomat -- mondta bűntudatosan és egy futó csókot adott az asszony hűvös arcára -- igazán azt hiszem, az lenne a legjobb, ha egy madzaggal kötnéd a nyakamba! Az asszony el sem mosolyodott. -- Két úr van itt -- mondta és a hangja nagyon komoly volt -- bent várnak rád. Berlinbôl jöttek, a hadügyminisztériumtól. -- Berlinbôl? -- kérdezte csodálkozva a professzor. -- A katonaságtól? Mi dolgom van nekem a katonasággal? Méghozzá ebéd idôben! Az asszony felelet helyett kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Két fekete pártegyenruhába öltözött úr emelkedett föl a karosszékbôl. A professzor egy pillanatra megtorpant a küszöbön. Mintha valami furcsa, rossz elôérzet szele legyintette volna meg. De csak egy pillanatig tartott. Aztán belépett és üdvözölte az ismeretlen urakat. -- A találmány miatt jöttünk -- kezdte el az idôsebbik minden bevezetés nélkül, amikor újra helyet foglaltak -- hallottuk, hogy professzor úrnak valami új felfedezése van... Habicht professzor elvörösödött zavarában. -- De, uraim -- hebegte szinte elérzékenyülve az örömtôl -- nem is értem, honnan tudhatták meg ilyen hamar... tulajdonképpen még nem biztos... még hátra vannak a kontrollkísérletek... még... honnan tudják mégis az urak...? A két fekete ruhás elmosolyodott. Kissé lenézô volt a mosolyuk és dölyfös, de ezt a professzor nem is vette észre izgalmában. -- Mi mindenrôl tudunk. Már régen figyelemmel kísérjük a professzor úr kísérleteit. Szóval pozitív eredmény még nincs? -- Na nem, azt nem mondhatom, hogy nincs -- tiltakozott Habicht professzor -- a látszat szerint minden azt igazolja, hogy számításaim helyesek voltak. Azonban, amíg nem vagyok egészen biztos benne... -- És mikor tud biztosat mondani? -- szólt közbe újra az idôsebbik. -- Holnap. Esetleg már ma este. Ugyanis ma délután a kontrollkísérletek... Most a fiatalabbik szakította félbe. Elôrehajolt a székén és a hangja metszô volt, éles, katonás. -- Szeretném a véleményét hallani arra vonatkozólag, hogy a haditechnika szempontjából milyen jelentôséget lehet tulajdonítani ennek a felfedezésnek. A professzor csodálkozva nézett rá. -- Haditechnika...? Hogy értsem ezt? -- Háborúban állunk, professzor úr -- felelte a fekete egyenruhás kicsit rendreutasítóan -- tehát minden felfedezést elsôsorban abból a szempontból bírálunk el. Ez csak természetes, nem? -- Lehet... igen, ez lehet... erre még nem is gondoltam... Habicht professzor arca egyszerre nagyon gondtelt lett, szinte öreg. Sovány madárfeje elôrecsüngött a vékony nyakon és a szeme mereven nézett egy foltot a szônyegen. Az idôsebbik egyenruhás elnevette magát. -- Nem tesz az semmit -- mondta vidáman és a térdére csapott-- megszoktuk, hogy a tudósok általában a felhôk között járnak. A gyakorlati lehetôségeket majd kivizsgáljuk magunk a hadügyminisztérium laboratóriumaiban. Szóval megkapjuk az adatokat, igen? Nagyszerű. Akkor most nem is zavarjuk tovább. Búcsúzáskor a fiatalabbik még odafordult hozzá és éles, katonás hangon mondta: -- Természetesen figyelmeztetem professzor urat, hogy hazafias kötelessége felfedezését mindaddig titokban tartani, amíg a legfelsôbb hadvezetôség szakértôi a nyilvánosságra hozatalt nem engedélyezték! Aztán elmentek és Herbert Habicht professzor sokáig állt még megdöbbenve az elôszobában és az ajtóra meredt, amely becsukódott a minisztérium emberei mögött. Mikor Adele kijött a konyhából, még ott találta. -- Érdekli ôket a találmányod -- mondta és a hangja büszkén csengett -- a végén még híres ember leszel, Herbert! A professzor ránézett és lassan kivörösödött az arca. -- Hallatlan! -- mondta indulatosan. -- Még nem is biztos, hogy sikerült és máris azt akarják tudni, hogy lehet-e embert ölni vele! Hallatlan! Mintha ez lenne a világon a legfontosabb! Az asszony szemöldöke felszaladt a homlokára. Tekintete rendreutasító volt és szigorú. -- Ez is a legfontosabb ma, Herbert! Nemzetünk történelmének legnagyobb háborúját vívjuk és minden németnek kötelessége, hogy erejéhez és képességeihez mérten hozzájáruljon a végsô gyôzelemhez! Tovább nem mondhatta, mert a lépcsôházban felharsant az iskolából hazatérô gyermekek lármája és rikoltani kezdett a csengô. A professzor fáradtan legyintett és bement a dolgozószobájába. Ebédnél a két fiú, Kurt és Jürgen a Hitlerjugendrôl beszélt és lelkes áradozásukkal megtöltötték a szűk kis ebédlôt. Christa, a kislány, aki még csak nyolc éves volt, csillogó szemmel hallgatta bátyjait és irigyelte ôket. -- Mama! -- kiáltott föl hirtelen Kurt. -- Mondj valakit, aki maradandót alkotott a földön és nem volt német! -- Nincs ilyen -- felelte Adele asszony szórakozottan és kitette a tányérokra a grützét. -- S tudod, miért nincs? Mert maradandót csak a német szellem tud alkotni ezen a földön! A professzor elképedve csapta le a villáját. -- Hát ezt a szamárságot hol tanultad már megint? -- förmedt rá idegesen a fiára. -- Az iskolában! -- felelte Kurt harciasan. -- Benne van a könyvben is! -- Hát Archimedes, Galilei, Dante, Liszt és a többiek mik voltak? A professzor hangja remegett az ingerültségtôl, mint mindig, ha elfogultság és butaság ellen kellett küzdenie a családon belül. A fiú meglepetten nézett az apjára és nem tudta, hogy mit feleljen. Ezeket a neveket nem hallotta még soha. -- Elôször is, Liszt német volt -- jelentette ki Adele és félretette az üres tálat -- hiába mondják magukénak a magyarok. S másodszor, nagyon jól teszik, ha egy kis nemzeti öntudatot nevelnek bele az ifjúságba. Gyôzni csak akkor tudunk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy különbek vagyunk, mint a többi nép. És különbek is vagyunk! A professzor nem szólt többet. Bár tárgyilagossághoz szoktatott agya tiltakozott minden elfogultság ellen, de megszokta, hogy Adelevel nem lehet vitatkozni. Mert Adele nem vitatkozik, hanem tényeket szögez le. Mondásokat, amelyeket valamilyen propagandairatból fölszedett s mert nyomtatásban látta ôket, tehát makacsul vallotta, hogy igazak. Nem, Adelevel nem lehet vitatkozni. Adelet ugyanúgy, mint a gyermekeket, elfogta valamilyen tömegôrület, valamilyen ragályos hisztéria, mely ellen a logika nem használ, sem a higgadt, okos szó. Szótlanul evett és arra gondolt, hogy vajon, akik ezt a tömegôrületet életre hívták és azóta is naponta növelik, nem tudják, hogy hazugságokra nem lehet huzamosabb ideig építeni? Nem érzik, hogy nem lehet egy birodalmat gyűlöletre alapozni? Ostobaság, gondolta, attól nem leszek több, hogy másokat lenézek. És attól sem leszek több, ha naponta százszor beleordítom a világba, hogy tökéletes vagyok és nálam tökéletesebb nincsen. Mi, németek, nem szorultunk rá, hogy döngessük a mellünket és olyasmivel hencegjünk, ami nincs. Elég ha dolgozunk s a munkánk elmondja helyettünk is a világnak, hogy mit érünk... De mindezt nem mondta el ott az ebédnél, mert felesleges lett volna, azt tudta jól. Evett, hallgatott és amikor elkészült, fölkelt az asztaltól. -- Bocsáss meg -- szólt oda az asszonyhoz -- megyek a laboratóriumba. Bement a szobájába és megkereste a lakáskulcsot. A másik kabát zsebében volt, persze, abban, amit tegnap viselt. Már az elôszobaajtót nyitotta, amikor Adele kiszólt utána. -- Megint nem jössz haza vacsorára? Tegyek félre valamit? -- Nem tudom, kedves, honnan tudjam -- felelte idegesen -- minden attól függ, hogy a kísérlettel mi lesz... Az asszony ingerülten sóhajtott, ahogy szokott ilyenkor és sértôdötten visszahúzódott. Hallani lehetett, ahogy pattogó hangon rendelkezett a szobalánynak. De Habicht professzor akkor már behúzta maga mögött a lakásajtót. Kár, hogy Adele ilyen, gondolta, tulajdonképpen nem lett volna szabad megházasodnom. Vagy ha igen, akkor olyan valakit kellett volna elvegyek feleségül, mint Fräulein Böhmke... Fräulein Böhmke két éve dolgozott már mellette, mint asszisztensnô, az egyetemi laborban. Csöndes, szorgalmas, komoly lány volt. Nem csinos, de Habicht professzor különben sem kedvelte a csinos nôket. Rendszerint léhák és üresek voltak belül. De ettôl eltekintve, ha a kis Böhmke levette a szemüvegét, egészen kedves arcocskája volt. És ami fontos: ugyanaz a szenvedély izzott benne is a világegyetem titkaival szemben, ugyanaz a láz, ugyanaz a feszült akarat. Belepillantani a nagy titkok összefüggésébe! Igen, a nagy titkok. Ifjúsága óta vonzották és lelkesítették. És Habicht professzor, mialatt lakásáról lassan átsétált az egyetem mögötti laboratóriumba, ezekre a nagy titkokra gondolt. Milyen keveset ismert meg belôlük. Tizenkét év... milyen rövid idô tizenkét év. Milyen rövid egy ember élete. Lassan haladt a jó meleg májusi napsütésen át. Néha megállt és végignézett a fák üdezöld lombján, az egyetem komoly, öreg épületén, a napfényben ragyogó templomtornyon és arra gondolt: az én városom. És valami szép, meghatott melegséget érzett a szíve táján. Az álmos délutáni csöndbe trombitaszó reccsent a kaszárnyák felôl. A hang fölrázta s eszébe juttatta a két fekete egyenruhás látogatót. Arca elkomolyodott és meggyorsította a lépteit. A kis Böhmke már ott várta a lombikok között. -- Minden készen van, professzor úr -- jelentette hűséges, színtelen, halk hangján -- a reakciós vegyületeket elôre összeállítottam a képletek szerint... A professzor lassan magára öltötte a munkaköpenyt és közben kinézett az ablakon. -- Köszönöm, Böhmke kisasszony -- mondta lassan és a hangja fáradtan csengett -- maga nagyon sokat dolgozik. Többet kellene pihenjen... A leány néhány pillanatig csodálkozva nézte a professzor hátát, aki még mindig az ablaknak fordulva állott, aztán halkan, szerényen mondta: -- Nekem öröm a professzor úrral dolgozni... Elpirult a szemüvege mögött és gyorsan a munkaasztal fölé hajolt, hogy elrejtse az arcát. A professzor ott az ablaknál megfordult és lassan elôre jött. Egy pillanatig ott állt, mintha gondolkozott volna valamin, aztán végigsimított széles, fehér homlokán. -- Akkor kezdjünk hozzá, kis Böhmke -- mondta és a hangja szokatlanul fáradt volt. Hat órát dolgoztak a lombikok között. Az asztal megtelt képletekkel teleírt papirosok halmazával. Hosszú idegfeszítô munka volt, de a professzor már az elsô percek után elfelejtett mindent, ami a külvilágra vonatkozott és lázas szemekkel, összeszorított szájjal, a kutatás szívdobogtató izgalmával végezte a munkát. Újra izzott benne az a lázas öröm, a tizenkét évi munka eredményeként megoldott nagy titok öröme. Fojtott szavak röpködtek, forrtak, sisteregtek, szikráztak a lombikok mélyére zárt erôk s két kipirult arcú ember lihegô izgalommal érezte maga körül a teremtés szédületét. Aztán hat óra múlva véget ért a kísérlet. Az eredmény pozitív volt. Böhmke kisasszony levette a szemüvegét és reszketô kezével megtörölte a homlokát, melyen kis izzadtságcsöppek gyöngyöztek. -- Professzor úr -- lihegte fojtottan -- engedje meg, hogy elsônek gratuláljak... büszke vagyok és boldog, hogy jelen lehettem. A szemét könny lepte el és gyorsan lehajtotta a fejét. A professzor sápadtan állt az asztalnak támaszkodva és gyönge szédülést érzett. -- Köszönöm, kis Böhmke -- mondta és izgalom reszketett az ô hangjában is -- életem legnagyobb napja ez a mai... csak azt sajnálom, hogy szegény apám nem érhette meg... ô éppen úgy hitt bennem, mint maga... amíg mások nevettek és gúnyolódtak. Most nem nevetnek többet és nem gúnyolódnak...! Lassan az ablakhoz ment. Kint már ráhajlott a városra a langyos májusi este. A park útjain szerelmes párok sétáltak, álmosan csilingelt egy villamos, az öreg patríciusházak csipkés tetôit rôtre festette a lemenô nap. A professzor sokáig állt ott és nézte ezt a békés, szelíd képet. A várost, a régi, kedves várost. Az ô városát. Böhmke kisasszony gondosan elrendezte a képletekkel teleírt papírlapokat, helyükre tette a lombikokat, üvegcsöveket és hosszasan elmatatott a vegyszerek polcain. Csönd volt a teremben. Egy jó negyedóra telhetett így el. Ekkor a professzor ott az ablakban megfordult és arcát megvilágította a munkaasztal fölött égô lámpa erôs fénye. -- Böhmke -- mondta és a hangja feltűnôen tompa volt -- egy nagy kérésem van magához. A lány meglepetten emelte föl a fejét. Szokatlan keményen csengett a professzor hangja és ahogy ránézett, szinte megijedt az arcától. Sápadt volt ez az arc, zárt és kemény. -- Parancsoljon, professzor úr... Habicht professzor odalépett az asztalhoz, két keskeny, csontos öklét rátámasztotta és egyenesen Böhmke kisasszony arcába nézett. A szeme színtelen volt és a hangja halott, ahogy mondta: -- Ha arra kérném... hogy mindazt, amit itt látott és hallott... mindazt, amit beszéltünk, és amit dolgoztunk... feledje el... mi lenne akkor...? Lassan mondta ezeket a szavakat és a hangja üres volt, tompa, halott. Böhmke kisasszony ijedtében majdnem leejtette a szemüvegét. -- Nem értem -- hebegte ijedten -- nem értem, professzor úr...! A professzor lehajtotta a fejét és néhány percig úgy állt mozdulatlanul. Az erôs fényű lámpa felülrôl világította meg keskeny, fehér arcát és széles homlokát. -- Ide figyeljen, kis Böhmke. Én tizenkét évig dolgoztam ezen a felfedezésen. Tizenkét évig. Hogy úgy mondjam: az életemet tettem föl rá. Valami szépet és nagyot akartam vele. Arra gondoltam, hogy nem csak egy tudományos fölfedezést teszek, de megajándékozom az emberiséget egy olyan energiaforrással, mely szebbé, könnyebbé és egyszerűbbé teszi az életet. Nem vagyok praktikus ember, azt tudom, és ezért nem is gondolkoztam még a részleteken. De tisztában voltam azzal, hogy ez az erôforrás, ha valóban létezik és megoldható, módot ad az emberiségnek arra, hogy gépeinek üzemköltségét a mainak egy százalékára lecsökkentse. Érti? Az élet olcsóbbá vált volna, ahogy mondják. A gyári munkás nem kellene nyolc órát dolgozzék naponta, csak négyet. Érti, Böhmke? Erre gondoltam... -- Értem, professzor úr -- hebegte a leány és lelkesült szemét ráemelte -- de ez most mind itt van elôttünk, készen...! De a professzor mintha nem is hallotta volna a szavait. Ugyanazon a hangon folytatta. -- De egyre nem gondoltam, Böhmke. Hogy minden találmányt nem csak jóra lehet fölhasználni, hanem rosszra is. Még pedig többszörös hatással a rosszra, mint a jóra. S ha valaki ezt az energiaforrást emberek elpusztítására akarja fölhasználni, úgy könnyen lehetséges, hogy egyetlen gombnyomásra országok válnak lakatlanná és földrészek süllyednek el a tengerbe. Az emberek ôrültek ma, kis Böhmke... A lány sápadtan nézett rá. -- És azt gondolja, professzor úr...! -- Ma délben két úr volt nálam, Böhmke, a hadügytôl. Érti, mit jelent ez? Habicht professzor mélyen felsóhajtott és lassú léptekkel visszament a sötét ablakhoz. Onnan mondta: -- Nem vállalhatom a felelôsséget, Böhmke, érti? Ha elnézem innen az ablakból a város békés esti életét és arra gondolok, hogy egyszer esetleg egyetlen romhalmaz lehet belôle, embertelen, kopár kôsivatag, ahol baglyok élnek csak és denevérek... az utcákat belepi a fű és a házak romjaiból fák nônek elô... és mindez azért, mert én feltaláltam valamit... mert én hírnevet akartam és dicsôséget... nem, Böhmke, én nem akarok sem hírnevet sem dicsôséget. Nem. Én azt akarom, hogy az emberek éljenek és a városok megmaradjanak. Nem csak ez a város, amelyik kedves nekem, hanem a többi város is, szerte ezen a földön, amelyek másoknak kedvesek. Én nem akarok fegyvert adni az emberi gyűlölködés kezébe, Böhmke. Mert azt nem szabad. Az árulás a tudománnyal szemben. És ezért, kedves Böhmke, el kell feledjük mindazt, ami itt történt, maga is, én is. És azt kell mondjuk, hogy a kísérlet nem sikerült. Be kell ismerjük, hogy azoknak volt igazuk, akik kigúnyoltak és kinevettek. Azt kell mondjuk, hogy a probléma megoldhatatlan. Érti, Böhmke? A csúnya, sovány, szemüveges leány a falnak támaszkodva állt és sápadt volt, mint a viasz. A professzor lassan elfordult az ablaktól, odajött az asztalhoz, felvette a képletekkel teleírt papírlapokat, néhány pillanatig tartotta ôket a kezében, aztán odatartotta a gázégô fölé. A papírcsomó lángot fogott, fellobbant és feketedni kezdett. A professzor ledobta az égô papirost a kôpadlóra és nézte, hogyan hamvad el az utolsó lap is. Böhmke kisasszony ott a fal mellett lehajtotta a fejét, és halkan, nyöszörögve sírt. Odament hozzá és óvatosan végigsimított a haján. -- Erôsnek kell lenni, kis Böhmke -- súgta halkan, de az ô hangját is fojtogatta valami -- nem szabad sírni. Gondoljon azokra, akiknek az életét mentettük meg ezzel. Gondoljon arra a sok-sok millió emberre, apákra, anyákra, gyermekekre, szerelmes fiatalokra... gondoljon a városokra és falvakra, békés családi otthonokra... erôsek kell legyünk, kis Böhmke, mi ketten. Érti? Ugye, megbízhatok magában? A leány fölemelte sírástól eltorzult arcát és bólintott. -- Soha senkinek, professzor úr... -- zokogta a leány -- inkább meghalok, inkább... A sírás elfojtotta a szavait. Aztán még hosszasan álltak ott némán és nézték azt a halom fekete pernyét a kôpadlón, mely hosszú évek szívós és lelkes munkáját jelentette, mely hírnevet, dicsôséget jelentett s amelyrôl mégis le kellett mondani, mert egy belsô parancs ezt követelte: az erkölcs és a tisztesség parancsa. Késôbb együtt hagyták el az egyetem épületét. Fél órát sétáltak még a parkban, szótlanul, mélyen belélegezve a májusi este tiszta, harmatszagú levegôjét, aztán elbúcsúztak. -- Viszontlátásra holnap, kis Böhmke -- mondta a professzor és szelíden megszorította a leány kezét -- és igyekezzék egyébre gondolni, jó? Maga még fiatal és az élet nem csak laboratóriumból áll... Mikor hazaért, Adele nem volt otthon. -- A nagyságos asszony koncertre ment -- mondta a leány a konyhán. Persze, gondolta a professzor, persze. Egyedül megvacsorázott és bement a szobájába. Másnap letartóztatták. A kihallgatások során mind Habicht professzor, mind az asszisztensnôje egyöntetűen azt vallották, hogy a kísérletek nem sikerültek. Mikor azonban felszólították a professzort, hogy folytassa felügyelet alatt a kísérleteit, kijelentette, hogy nem hajlandó tovább foglalkozni a kérdéssel. A hadügyminisztérium szakértôje annak a gyanújának adott kifejezést, hogy Habicht professzor egy idegen hatalomnak akarja eladni találmányát. Terhelô tanúk is akadtak, akik eskü alatt vallották, hogy a professzor asszisztensnôje két nappal a letartóztatása elôtt azzal dicsekedett, hogy a kísérletek eredménnyel fejezôdtek be és a találmány korszakalkotó jelentôséggel bír. Mikor az asszisztensnôt szembesítették a tanúkkal, maga is be kellett ismerje, hogy tett ilyen értelmű kijelentéseket, azonban azzal igyekezett ezt megmagyarázni, hogy akkor még nem látott eléggé tisztán és lelkesedésében elôlegezte a sikert. Vallomása azonban annyira tele volt ellentmondással, hogy méltán fölkelthette a gyanút. Mindez persze zárt ajtók mögött folyt titokban és a nyilvánosság nem is tudott még az egészbôl semmit. Annyi szivárgott csak szét a városkában, hogy Herbert Habicht professzort és az asszisztensnôjét szabotázs cselekmény miatt a GESTAPO letartóztatta. A professzor csak egyszer találkozott össze Böhmke kisasszonnyal, öt percre, a kihallgatást végzô tiszt irodájában. A sovány, szemüveges leány még sápadtabb volt, mint máskor. Megtörten és kétségbeesve nézett Habicht professzorra és vörösre sírt szemébôl szünet nélkül peregtek a könnyek. -- Ön azt vallotta -- szólt rá barátságtalan, recsegô hangon a kihallgató tiszt -- hogy a kísérlettel kapcsolatos iratokat sajátkezűleg semmisítette meg. Kinek a megbízásából tette ezt? Még mielôtt Böhmke felelhetett volna, megszólalt a professzor. -- Tévedés -- mondta nyugodt, komoly hangon -- az iratokat én semmisítettem meg. -- Úgy. És miért? -- Mert számomra értéktelenek voltak. -- Böhmke kisasszony azonban két nappal az iratok megsemmisítése elôtt még több személy jelenlétében kijelentette, hogy a kísérletek sikerrel fejezôdtek be és a találmány korszakalkotó jelentôségű. -- Nem igaz! -- kiáltott föl a szemüveges leány és kétségbeesett szemmel nézett a professzorra. -- Professzor úr kérem, én ezt nem mondtam! Én csak... -- Böhmke kisasszony nem tudhatott még akkor a kísérlet sikertelenségérôl -- szólt közbe a professzor -- mert nem közöltem ezt vele. A leány könyörgô szemei hűséget és hálát sugároztak a professzor felé és a professzor megnyugtató mosollyal bólogatott vissza. De a mosolya csüggedt volt és szomorú. -- Böhmke, ön azt vallotta, hogy azért semmisítette meg az iratokat, mert tudta, hogy Habicht professzor azoknak tartalmát fejbôl ismeri és szükség esetén az iratok nélkül is folytatni tudja a kísérleteit. -- Nem igaz! -- sikoltotta a szemüveges leány. -- Egy szó sem igaz belôle! Ezt a vallomást erôszakkal préselték ki belôlem! Professzor úr kérem, kínoztak! Én... én nem... Kitört belôle újra a zokogás. Sovány vállai szánalmasan rázkódtak. -- Kijelentem, hogy Böhmke kisasszony igazat vallott -- szólalt meg ekkor a professzor emelt hangon -- és hogy egyszer s mindenkorra véget vessek annak, hogy miattam ártatlanokat hurcoljanak meg, kijelentem azt is, hogy a kísérleti anyagot én semmisítettem meg egyedül, lelkiismeretem megnyugtatására. Vallom, hogy a tudomány nem állhat a pusztítás szolgálatába, kitartok álláspontom mellett és vállalom a következményeit. A kísérleteket egyedül én tudnám újra elkezdeni, más senki. Legkevésbé volt asszisztensnôm, aki teljesen alárendelt szerepet töltött be a laboratóriumban. Én pedig nem vagyok hajlandó újra elkezdeni. -- Köszönöm -- mondta fagyosan a tiszt és az ôrökhöz fordult-- a foglyot elvezethetik. A professzor még elfogta egy pillanatra a kis Böhmke könnyes, kétségbeesett pillantását, mosolyogva biccentett feléje, aztán nem találkozott vele soha többet az életben. Másnap büntetôtáborba vitték, ahol négy évet élt. Makacsul, konokul, némán, összeszorított foggal. Néha fölkeresték idegen emberek, hivatalos személyek, volt szaktársak. Próbáltak a lelkére beszélni, hazafiságára hivatkoztak, hatalmas pénzösszegeket ígértek. De Habicht professzor néma maradt. Büntetôzárkát kapott, kemény büntetésekkel sújtották, éheztetéssel próbálták megtörni. ,,Nem árulom el a tudományt és az emberiséget'' mondta a jóakarattal közbenjáró kollégáknak ,,ha négybe vágnak, akkor sem.'' Egészsége megrongálódott, legyengült és megöregedett. Többször kellett a rabkórházba vigyék, mert már állani sem tudott a lábán. A felesége levelét is ott kézbesítették neki, az egyetlen levelet, amit letartóztatása óta a feleségétôl kapott. ,,Herbert Habicht hazaárulónak'' ez állt a borítékon. ,,Tudomására hozom, hogy a válópert beadtam'' írta Adele energikus, szálkás betűivel ,,egyidejűleg kértem, hogy a három gyerek az én leánynevemet viselhesse, mivel egy hazaáruló neve szégyenbe ölné egész életüket. Adele Heimisch.'' Keserű mosoly árnyéka suhant keresztül a meggyötört arcon. Aztán összehajtogatta a levelet és odaadta az ápolónônek. -- Kérem, tegye a holmim közé. Meg szeretném ôrizni, emléknek. Négy év alatt megkopaszodott és a fogai kihulltak. De egyetlen panaszos szó nem hagyta el a száját, négy év alatt. Ha esténként, a nehéz és primitív munkától elcsigázottan, sajgó tagokkal végignyúlt a kemény deszkapriccsen, lehunyta gyulladt szemhéját és a várost látta maga elôtt, a kedves régi várost és arra gondolt: érted tettem és a többi városért, szerte a földön. És az emberekért, akik a városokban élnek, a németekért és nem németekért, fehérekért, sárgákért, feketékért... és nem bántam meg, hogy így cselekedtem. Négy évet töltött a gyűjtôtáborban. Akkor egyszerre úgy látszott, mintha véget ért volna a háború. Angol katonai kórházba vitték, ahol néhány hét alatt megerôsödött újra. Ekkor vissza akart menni Königsbergbe. De kiderült, hogy a város, az ô városa, nem az övé többé. Königsbergbe nem mehetett többé az, aki német volt. Hannover külsô negyedében utaltak ki számára egy nyomorúságos kis szobát. A segélybôl élt, amit a munkanélkülieknek fizetett a város. Egy darabig próbálkozott állást találni, de a feldúlt országban senki sem törôdött vele. Egy volt a sok százezer hajléktalan közül, akiket a háború szétszórt az országutakra. Döbbenve nézte a megváltozott világot és nem értette, hogy mi történt. Éhezett, fázott, egyetlen rossz kopott ruhája volt csupán és egy lyukas talpú cipôje. Egy fél év múlva angol tisztek keresték föl. Tolmácsot is hoztak magukkal. -- Ön Habicht professzor, aki valamilyen hadifontosságú fölfedezés miatt börtönbe került? -- Habicht professzor én vagyok -- felelte -- de nem volt soha semmiféle fölfedezésem. Az angolok mosolyogtak, amikor a tolmács lefordította nekik a szavait. Aztán gépkocsiba ültették és elvitték magukkal. Hiába tiltakozott ellene: vállveregetve megdicsérték, amiért a találmányát nem akarta a náciknak átadni és kijelentették, hogy most már elárulhatja bátran a titkát. Laboratóriumot kap Angliában, magas fizetést és ha a találmány haditechnikailag valóban olyan nagy jelentôségű, mint ahogy suttogják, akkor az angol kormány jó árat fog fizetni érte. -- Nincs semmiféle találmányom -- hajtogatta a professzor konokul -- ezt megmondtam annak idején is, de nem hitték el. Remélem, önök elhiszik. De nem hitték el az angolok sem. Hónapokig tartották felügyelet alatt. Végül felajánlottak félmillió fontot, ha átadja a találmányt. Mikor erre is csak a fejét rázta, megnyugodtak. Olyan ôrült nincs, gondolták, aki egy ekkora vagyont eldobjon magától és inkább a nyomort válassza. Azzal vállat vontak és visszaengedték a nélkülözésbe. Egy ideig még megfigyelés alatt tartották, de semmi gyanúsat nem tapasztaltak körülötte. Egy félig romba dôlt ház pinceszobájában lakott, naponta egyszer evett, olyankor is többnyire csak egy tányér fôtt krumplit. Aztán váratlanul világgá kürtölték a hírt, hogy amerikai tudósok egy minden eddiginél rettenetesebb hatású csodafegyvert találtak föl. A találmány ugyanaz volt, amellyel annak idején Habicht professzort gyanúsították. Ezzel a kérdés megoldódott és Herbert Habicht személye egyik napról a másikra érdektelenné vált. A professzor egy tiszta, békés nyári délelôttön tudta meg, hogy mások is rájöttek a nagy titokra s hogy ezek a mások megtették azt, amit ô nem volt képes megtenni: a pusztítás szolgálatába állították a tudományt. Nyár volt, egy évvel a háború befejezése után. A professzor egy romház kettéhasadt kôlépcsôjén ült, soványan, kopottan és süttette magát a jó meleg délelôtti nappal. Rongyos vászoncipôjébôl kikandikált a nagylábujja, de a romok között különös vadvirágok nyíltak, vadméhek döngtek a virágokon s gyíkok zöld háta csillogott a törmelék között. Hátul, a romokban, egy fiatal gépészmérnök turkált, ingujjra vetkôzve, mezítláb. Magagyártotta, primitív csákánnyal verte szét a téglahulladékot és bádog után kutatott. Néha rezet is talált: egy-egy kilincset, vagy kábeldarabot. Ezeket külön halomba gyűjtötte. A gépészmérnök abból élt, hogy mindenféle hasznos cikket gyártott ezekbôl az elôkotort értékekbôl: hamutartót, poharat, cipôhúzót, gombot, gyereksípot, virágvázát. Késôbb beleunt a keresésbe, elôcammogott és leült a kettéhasadt lépcsô másik kövére, a professzor mellé. Kopott aktatáskájából elôvette az ebédjét: egy darab újságpapírba csomagolt kenyeret és rágni kezdte. A foltos, összegyűrt újságlapot meglebbentette a szél. -- Szabad? -- kérdezte a professzor és az újságra nézett. -- Tessék -- felelte a gépészmérnök anélkül, hogy abbahagyta volna a kenyérrágást. A professzor fölvette az újságlapot, elsimította a térdén és olvasni kezdett. A harmadik hír, ami szemébe ötlött, az amerikai tudósok találmánya volt. Görnyedt dereka megrándult és kiegyenesedett. Elolvasta a hírt. Kétszer is. Aztán letette az újságot maga mellé és elgondolkozva nézegetett egy lába elôtt mászkáló hangyát. Sokáig ült így, mozdulatlanul, maga elé bámulva. -- Látja -- mondta egy idô múlva, amikor a mérnök végzett a kenyérrel -- hiába akarja egy-egy ember megmenteni a világot, ha mások nem teszik ugyanezt. Itt vannak ezek a felelôtlen amerikai tudósok, elôjönnek egy olyan találmánnyal... -- Lett volna csak meg nekünk ugyanaz, két évvel ezelôtt -- szólt közbe a mérnök -- most nem ülnénk itt mezítláb a romok között, hanem mi lennénk a megszállók Amerikában. A professzor elgondolkozva bólogatott. -- Vajon akkor jobb lenne? Úgy értem... az emberiségnek? -- Nekem mindenesetre jobb volna és valószínűleg magának is -- felelte a mérnök és felállt -- a többi pedig nem érdekel. Másnak sem fáj a feje miattam. Azzal visszament a romok közé pléhet gyűjteni. A professzor sokáig ült még ott a lépcsôn. Nézte a szétdúlt, kopár városrészt, az összedôlt kôrengeteget és arra gondolt: itt valamikor utcák voltak s az utcákon játszó gyermekek. Itt valamikor házak voltak és sok-sok otthonban sok-sok ember. Sokezer ember, sokezer élet, sokezer cél, reménység, szándék. Sokezer gond és sokezer öröm. Házak, kertek, virágok, fák, emberek. Kacagás, sírás. Valamikor. És most csak kô, üres kôhalmaz, más semmi. Kôhalmaz kôhalmaz mellett, itt-ott néhány megtépett, rongyos ember kutatgat köztük valami után. És arra gondolt: mindezt a tudomány okozta. Az áruló tudomány. Az erkölcstelen tudomány. És arra gondolt: mégis csak jobb, hogy itt ülök most, lyukas cipôben ezen a kövön és nem egy elôkelô villa teraszán valahol, mert legalább éjszaka nyugodtan alszom s nem zavarnak a kísértetek. Nem én okoztam mindezt. Sokáig ült még ott és egy rigócsaládot figyelt, mely ott fészkelt a szemközt lévô házrom lecsüngô párkányán. A rigófiúk már tollasok voltak és kiültek a párkány szélire, de repülni nem mertek még. A ház belsejébôl öles dudvák emelkedtek ki és a csonkán felmeredô falon ott állt még egy horpadt cégtábla és olvasni lehetett rajta az elmosódott írást: ,,Vendéglô a vidám dragonyoshoz''. Késôbb, amikor a nap kezdett aláhajolni, összehajtogatta az újságlapot és betette a zsebébe. Aztán fölállt a kôlépcsôrôl, megropogtatta a derekát és lassan elindult haza. Nem kellett messze menjen. A romutca végiben egy félig ép ház pincéjében lakott. A pincét egy Sziléziából menekült kereskedô családjával osztotta meg. Három pinceablak jutott a kereskedônek, egy pinceablak elég volt neki. A választófalat a kereskedôvel közösen emelték hulladéktéglából. Világítás persze nem volt, de ezzel szemben a pincelejáróban működött a vízvezeték. Fölöttük nem lakott senki, pedig a ház földszintje aránylag elég ép volt. Éppen csak, hogy kiégett belôle minden és hiányzott a szobák fölött a mennyezet. Azon az estén a kereskedônél ünnepi vacsora volt: amerikai húskonzerv fôtt krumplival és utána zabpehely-pogácsa. A kereskedônek volt egy ismerôse a lengyel DP-táborban és ennek az ismerôsnek a révén sikerült néhány feketeüzletet lebonyolítania. A vacsorára meghívták a professzort is, mihelyt hazaérkezett. A romok közül kimentett rozoga konyhaasztal körül ültek, deszkaládákon, a kereskedôék pincerészében. A három gyerek már ágyban volt. Az asztal közepén petróleumlámpa égett s az emberek árnyékát torzan és feketén vetette rá a szürke betonfalakra. Vacsora után a kereskedô elôszedett az ágy alól egy üveg valódi répapálinkát. Amerikai cigarettáért vette egy paraszttól. A professzor eleinte nem akart inni, de aztán a kereskedô és a felesége addig erôszakoskodtak, amíg nem térhetett ki elôle. A második pohár után csillogni kezdett a szeme. Aztán elkezdett beszélni Königsbergrôl. A kereskedô és felesége lehajtott fejjel hallgatták. Megszokták már, hogy az emberekbôl kikívánkozik az otthon emléke, de a professzor még eddig soha sem beszélt az otthonáról és ezért tisztelettel és kissé meghatódottan hallgatták a töredezett szavakat, az elkalandozó emlékezést a városról... nekik is volt valahol egy városuk, minden menekültnek van valahol egy városa. -- A hazatérésre! -- szólalt meg hirtelen a kereskedô és fölemelte a poharát. Az asszony sóhajtott és a pohár után nyúlt ô is. A professzor elhallgatott, egy pillanatig döbbenve nézte az elfogódott arcokat maga körül, mint aki valami messzi, szép álomból ébred, aztán fölemelte ô is a poharát és szó nélkül itta fenékig a keserű répaszeszt. Mikor újra leengedte a kezét, a zsebében megzördült az újságlap. Hirtelen felkacagott, torz, elcsukló kacagással, két sovány könyökét föltámasztotta az asztalra, keze közé fogta a fejét és kacagott. A kereskedô és a felesége ijedten néztek rá. Még sohasem látták ilyennek a csöndes, komoly professzort. -- Habicht úr -- kérdezte az asszony -- valami baj van? -- Csak arra gondoltam -- felelte elcsukló nevetés közt a professzor -- arra gondoltam, hogy ezek az amerikai kollégák bizonyára elôkelô házakban laknak és minden nap húst esznek ebédre, meg édes tésztát... A kereskedô-házaspár összenézett. A professzor már nem kacagott akkor. Valami gúnyos, keserű vonás torzította el az arcát, amikor az újságlapot elôhúzta a zsebébôl. -- Olvasták már? -- kérdezte. A kereskedô egy pillantást vetett a vastag betűs hírre, ahova a professzor csontos ujja mutatott és bólintott. -- Az új fegyver? Igen. Ha ezt nálunk találták volna föl, most otthon lennénk s nem itt... A professzor arca elsötétült. Néhány pillanatig maga elé nézett, aztán tompa hangon megkérdezte: -- És ha én most azt mondanám magának, hogy ezt a találmányt, amit ezek a híres amerikai kollégák ma meghirdetnek, itt, nálunk már öt évvel ezelôtt felfedezte valaki...? Csak nem engedte a lelkiismerete, hogy hadicélokra adja ezt a rettenetes titkot...? A kereskedô hitetlenül nézett rá, aztán megcsóválta a fejét. -- Ne haragudjon, Habicht úr, ezt nem hiszem el. Ha egy német tudósnak kezében lett volna a lehetôség, hogy a háború sorsát a mi javunkra döntse el és bármilyen ok miatt is elmulasztotta volna ezt... akkor az az ember ôrült kellett volna legyen, vagy... vagy felelôtlen álmodó, de semmi esetre sem hazafias gondolkodású német...! A professzor néhány másodpercig meredten nézett a beszélôre, a szeme kidülledt, mintha valami szörnyűséget látott volna. Fogatlan szája kissé megnyílt, mintha a kimondott szavak után figyelne. Aztán lassan lehajtotta a fejét. -- Az az ember én voltam... -- mondta halkan, tompán -- én... A kereskedô és a felesége újra összenéztek. A férfi felhúzta a szemöldökét és kezével egy alig észrevehetô mozdulatot tett a feje felé. Ugyanakkor sajnálkozó mosoly suhant keresztül az arcán. Az asszony a répapálinkás üveg után nyúlt és visszatette helyére az ágy alá. -- Ne búsuljunk, Habicht úr -- mondta joviálisan a kereskedô és ráveregetett a professzor megrokkant vállaira -- majd vissza megyünk mi még Königsbergbe is, meg Sziléziába is és nem cserélünk akkor semmiféle amerikai tudós úrral, akármilyen szép házban laknak azok ott. Igaz-e? -- Hogyne, hogyne... -- bólogatott a professzor szórakozottan, majd lassan fölemelkedett a ládáról, dadogva megköszönte a vacsorát, jó éjszakát kívánt és átment a maga pincerészébe. Hallották egy ideig matatni odaát, aztán csend lett. A kereskedôék eloltották a lámpát és lefeküdtek. Egy idô múlva mintha újra hallották volna matatni a professzort a szomszédban. Hirtelen csörömpölésre riadtak. Mintha valami súlyos tárgy zuhant volna le valahonnan. Utána mélységes csönd. -- Mi volt ez? -- kérdezte suttogva az asszony. -- Nem tudom... -- felelt a kereskedô -- figyelj csak... Mintha valahol halkan nyögött volna valaki. -- Tán csak nem történt valami ezzel a Habichttal? A kereskedô kimászott az ágyból, gyertyát gyújtott és átment a szomszéd odúba. Mikor kinyitotta az ajtót, sötét volt és elôször nem látott semmit. Aztán a gyertya lángja megnyugodott és a didergô fény egy emberi alakot világított meg, aki a fal mellett feküdt a földön. A professzor volt. A kereskedô odament hozzá, lehajolt és az arcába világított. A professzor arca hamuszürke volt és a szemei nyugtalanul mozogtak ide-oda. -- A szeg... -- nyögte és a hangja majdnem bocsánatkérô volt -- a szeg az oka... A kereskedô hirtelen ijedten hôkölt hátra. Ekkor látta meg a professzor nyakában a hurkot. Az ócska szárítókötél ott hevert mellette a földön és ott volt a nagy kampósszeg is, a kötél végén. A fal mellett egy felborult láda és fent a falban egy nagy sötét lyuk: a kampósszeg helye. A kereskedô pillanat alatt felfogta a helyzetet. Elsápadt. -- Gyere gyorsan! -- kiáltott át a feleségének, aztán lehajolt a professzorhoz. -- Habicht úr! Megütötte magát? Fel tud kelni? Jöjjön, próbáljuk meg... Hóna alá nyúlt, úgy segített neki. A professzor beütötte a fejét a kôpadlóba és a háta is fájt kissé. Nagyobb baja nem volt. A házaspár lefektette az ágyra és pálinkát itatott vele. A kötelet leszedték a nyakából és belökték az ágy alá. Aztán még egy ideig ott álltak mellette és nézték. A gyertya az asztalon égett és az ágyon fekvô ember sovány arca kísérteties volt a sápadt világításban. -- Nem szabad ilyesmit csinálni, Habicht úr -- mondta a kereskedô -- egy tanult ember, mint ön! Az ilyenekre szüksége van az emberiségnek... és különben is. Ha nem haltunk meg a háborúban, most már nincs semmi értelme. Nézze, én is: három gyerekkel, asszonnyal egy ilyen pincében... Valamikor saját házam volt és nagy üzletem és minden. De azt mondom mindig: ha a háborúban nem estem el s a hadifogságból is megmentôdtem, akkor most már miért hagyjam el magam. Valahogy majd csak lesz. S maga egyedül van még hozzá, nincs kiért fájjon a feje... A professzor ott az ágyon nem szólt egy szót sem. Szeme mereven nézte a mennyezetet, a szája csukott volt, szinte kemény és ellenséges. -- Tudom, nem könnyű -- mondta a kereskedô és rántott egyet a vállán -- de hát mit csináljunk. Majd kitalálunk valamit. A professzor sóhajtott és lehunyta a szemét. Egy darabig még álltak ott és nézték, aztán lábujjhegyen kimentek és magukkal vitték a gyertyát is. -- Szegény ember -- suttogta az asszony -- gondolod, hogy alszik? Hallgatóztak, de nem hallatszott semmi. A kereskedô sóhajtott. -- Ki tudja, mit hordoz magában. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Azzal elfújta a gyertyát és visszafeküdt az ágyba. A professzor másnap mintha szégyenkezve kerülte volna ôket. Jóformán egész nap nem látták. Késôbb, amikor újra találkoztak, nem beszéltek errôl a dologról. A kereskedô néhány nap múlva egy ötlettel állott elô. -- Súlyos pénzeket lehet keresni, Habicht úr -- mondta -- csak tudni kell az utakat. Nekem van a lengyel táborban egy ismerôsöm, azzal együtt akarjuk csinálni. Magát is bevesszük társnak. Milliós üzlet. Aztán elmagyarázta, hogy mirôl van szó. Illatszereket és arckenôcsöket akarnak gyártani hulladékanyagból. A lengyel szállítja a nyersanyagot, ô szervezi meg az értékesítést és a professzor, mint kémikus készítené az árut. A jövedelmet háromba osztják. A professzor elôször csodálkozott, aztán elgondolkozott a dolgon és végül maga is belátta, hogy az ötlet nem is olyan rossz. A ,,gyárat'' ott rendezték be a hátrafelé nyúló lakatlan pincerészben, mely kissé beomlott ugyan, de néhány napi munkával sikerült használhatóvá tenni. Az illatszerek nem nagyon váltak be, mivel illatuk inkább kellemetlen volt, mint kellemes és amellett a hozzávaló üvegeket sem lehetett sehol felhajtani. Ezért az üzletnek errôl az ágáról hamarosan le is mondtak. Azonban a különbözô arckenôcsök elég tűrhetôen sikerültek, ahhoz képest, hogy miféle szörnyűségekbôl kellett összekotyvasztani ôket. A dobozkákat hozzá nyírfakéregbôl készítette egy kelet-poroszországi fôerdész családja. S mivel a német piacon semmiféle hasonló áru nem szerepelt, Habicht professzor nem volt képes annyit gyártani belôle, amennyit a sziléziai kereskedô szempillantás alatt el ne adott volna. Természetesen ,,kéz alatt'', feketén. Azokban az években nem lehetett olyasmit gyártani Németországban, amit meg ne vettek volna. A boltok üresen álltak és az emberek készek voltak minden kacatot megvásárolni, amit a szemük elé raktak. Így azután az ,,Afrodite'' arckrém, a ,,Rita'' ajakpirosító és az ,,Astrid'' bôrpuhítószer egészen jól jövedelmeztek. A neveket a sziléziai adta és nagyon büszke volt reájuk. ,,A jó név a legjobb reklám'' mondogatta esténként a professzornak, amikor a munka végeztével együtt ültek ,,minél egzotikusabb a név, annál szívesebben veszik az árut.'' A vállalat egyre jobban ment. A professzor arca kitelt, teste megerôsödött. Új ruhája volt már és új cipôje. Néha, mialatt a nagy katlanokban a kenôcsöket keverte, elbámult maga elé és elgondolkozott. Milyen furcsa az élet, gondolta. Egy hajszálon múlt, hogy nem nyertük meg a háborút, hogy nem ülök most valahol egy pompás angliai laboratóriumban... mindez csak egy hajszálon múlt, egy pillanaton, egy elhatározáson. De mert hogy így lett, ma senki sem hiszi el, hogy másképpen is lehetett volna. Furcsa az élet. Fél évig zavartalanul ment az üzem. Megegyeztek abban, hogy a jövedelem felét a sziléziai kereskedô dollárba fektetve félreteszi, amíg összegyűl annyi, hogy fölépíthetnek maguknak egy saját házat és gyárépületet. Fél év múlva azonban váratlanul bedöglött az egész vállalat. A lengyelt, aki a nyersanyagot szállította, az angol katonai rendôrség csempészés miatt letartóztatta. A nyersanyagforrás bedugult. A sziléziai rohangált elé-hátra, hogy felhajtson valamit, de eredménytelenül. A gyártást be kellett szüntetni. Éppen tavaszodott és a professzor újra üldögélhetett naphosszat a romok között és figyelhette a fészeképítô madarakat. Szerencsére volt valami megtakarított pénze a bô napokból és ott voltak még a sziléziainál a dollárok is. Aztán újra eltelt egy év, munka nélkül, a rompincében. Közben a sziléziai állást kapott Essenben, egy régi üzletfelénél és elköltözött oda. Most már az egész pince a professzor tulajdonába került. A sziléziai család elköltözése után egyszerre nagyon rászakadt az egyedüllét. Nem szaladgáltak többé ki s be a gyerekek, a pince és a romház elhagyott lett és üres. A legközelebbi ember jó negyedórányira lakott a ,,bombaszônyeg'' szélén és odáig csak rom volt, más semmi. Bár ennek a lakásnak megvolt az az elônye, hogy nem volt házigazda és nem kellett bért fizetni érte s a lakáshivatal sem törôdött vele, mégis szeretett volna elköltözni onnan. Emberek közé vágyott. Jelentkezett a munkahivatalban. Akkoriban még elcsodálkoztak, ha valaki munkát akart, mert az értéktelen papírpénz, amivel a munkát megfizették, nem vonzott senkit. A hivatalnok meglepetten nézett végig rajta, aztán fölvette az adatait. -- Neve? -- Doktor Herbert Habicht. -- Foglalkozása? -- Egyetemi tanár. Kémia és fizika szakos... A hivatalnok rámeredt. -- És ön nálunk keres munkát? -- Hol keressek? -- kérdezte a professzor és vállat vont. -- Ma nincs szüksége a világnak a békés tudományokra, csak a gyilkos tudományokra. Az ember az íróasztal mögött megcsóválta a fejét. -- Ilyen képesítéssel... jelentkezett már az egyetemeknél? A professzor csak legyintett. -- Régen. Mondom, hogy ma nem a tudás számít, hanem a felelôtlenség. Abból pedig nekem nincsen elég. A munkakeresés mindössze annyit eredményezett, hogy beírták a munkanélküliek közé és hetenként kétszer kirendelték romeltakarításra. Ilyenkor ott dolgozott csákánnyal vagy lapáttal a kezében a többi között reggeltôl estig, szó nélkül, becsületesen. Egy ilyen piszkos, kimerítô nap után történt, hogy hazamenet, este, a romok között megszólította egy fiatal leány. -- Bocsánatot kérek -- mondta a leány és odalépett hozzá -- van itt még valahol egy ház, ahol laknak? -- Egy ház, ahol laknak? -- ismételte meg a professzor a kérdést csodálkozva. -- Nem, olyan itt nincs. A leány tanácstalanul állt ott. Nem lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél. Kopott kis nyári ruhácska volt rajta, a lábán félretaposott sarkú cipô, harisnya nélkül. -- Pedig azt mondták, hogy valahol itt lakik az apám... Habicht professzor rámeredt a lányra. -- Az apja? -- kérdezte és a hangja olyan különös volt, hogy a leány meglepetten kapta föl tôle a fejét. -- Itt csak én lakom... odébb egy pincében. Más senki... Nézték egymást, szinte ijedten. Aztán a professzor szájából kibukott halkan, kérdôn, döbbenten a szó: -- Christa...? -- Igen -- felelte a leány alig hallhatóan és a szeme lassan megkönnyesedett. Ott álltak szemben egymással és egy ideig egyikük sem mozdult. Csak álltak és nézték egymást. És a leány sovány, sápadt arcán folytak lefelé a könnyek és a piszkos ruhájú, hajlott vállú, kopott ember szeme megfényesedett és nedves lett és a szája széle reszketett, de nem volt képes kiejteni egyetlen szót sem. Sokáig álltak úgy. A langyos tavaszi estében szél bóklászott és egy távoli mozdony éles füttyét hozta át a romok fölött. Ettôl a hangtól fölrezzentek mind a ketten. -- Christa! -- nyögött fel a professzor fojtottan, furcsán és egy szánalmas, esetlen mozdulattal széttárta a karját. A leány szó nélkül, egy gyors mozdulattal odalépett a kitárt karok közé, két vékony karjával átölelte az apja nyakát, fejét a vállára hajtotta, és zokogott, zokogott. Bent a pinceszobában aztán elmondott mindent. Ôt és az anyját Berlinben érték az oroszok. Kurt már nem élt akkor, ô egy bombatámadásnál halt meg. Jürgen falun volt, munkaszolgálatban. Az elsô napokban nem volt semmi baj, de aztán valaki feljelentette ôket. Éjszaka jöttek értük. Szörnyűségeket éltek át a vallatás alatt. Az anyját elvitték Oroszországba, munkára, ôt egy kaszárnyába vitték, ahol az étkezdében kellett mosogassa a tányérokat. Ó, szörnyű volt ott, rettenetes. Betegséget kapott és kórházba vitték késôbb, ahol egy halott gyereket hozott a világra. Akkor lett tizennégy éves éppen. A kórházból vissza kellett volna menjen újra a kaszárnyába, de ô megszökött. Egy évig bujkált parasztoknál, csavargott országutakon, egyedül, kiszolgáltatottan, néha hozzászegôdve valakihez, hogy ne kelljen éheznie és legyen födél a feje fölött. Aztán sikerült átszökni a határon és azóta egy menekülttáborban él, nem messze innen. Az anyjáról nem hallott azóta, hogy a börtönben elszakították tôle. Csak annyit tud, hogy Oroszországba vitték. Néhány nappal ezelôtt valaki említette a táborban, hogy az apja Hannoverben van. Így jött el. A rendôrségnél mondták meg a címet. Ült a nyikorgó, ócska vaságy szélén, lehajtott fejjel és beszélt. Színtelen, üres hangon, mint aki nem is hallja már a szavakat, amiket mond. Két sovány, fejletlen válla elôre görbült, ahogy ott ült, a vékony ruha alól kimeredtek a csontok. Haja borzasan hullott az arcába és félig eltakarta a száját, amikor beszélt. Így a hang, amivel a szavakat mondta, valahogy még személytelenebb volt, mintha távolról jött volna, valami sötét, ismeretlen és borzalmas messzeségbôl. A professzor ott ült oldalt, a ládán, fejét a két öklére támasztotta és nézte mereven a betonpadló kitaposott foltjait. Kábult zsibbadást érzett a fejében, valami mérhetetlen súly nehezedett a mellére és fojtogatta. Ült és hallgatta a leány egyhangú, színtelen beszédét. Talán nem is értette meg külön-külön a szavakat, nem is fogta föl egyenként ôket, csak az értelmüket, a súlyukat érezte, mint egy rettenetes, nagy szürke sziklatömböt, amit gonosz és kegyetlen erôk lassan és feltartóztathatatlanul hengerítenek rá egy országra, egy népre, egy leányra, egy kislányra, az ô kislányára. Aztán a leány ott, az ágy szélén befejezte a szörnyű vallomását, és elhallgatott. Ült ott, mozdulatlanul és a szürke, szennyes betonpadlót nézte ô is. A csönd rásúlyosodott az alacsony mennyezetű pincére, a sötét falakra, az asztalon pislákoló petróleumlámpára, a dísztelen bútorokra. A professzor lassan fölemelte öklérôl a fejét, ránézett a leányára és nyelt egyet. -- Ha tudtam volna elôre -- mondta száraz torokkal, fojtottan és keserűen -- ha tudtam volna mindezt elôre, nem küzdöttem volna az ellen, hogy a titkomból bombákat csináljanak! Én vagyok az oka, Christa, hogy mindez megtörtént veled, én egyedül! Isten a tanúm, hogy nem ezt akartam! A leány felkapta a fejét és értelmetlen tekintettel meredt az apjára. -- Azt hiszed, hogy megbolondultam? -- kérdezte a professzor és furcsán, keserűen elvicsorodott. -- Nem, nem vagyok bolond. Most már nem. Csak voltam. Bolond voltam akkor, amikor azt hittem... eh, ne beszéljünk róla. Késô. Inkább együnk valamit, Christa. Ott a polcon van néhány húskonzerv még. Hagyd el, majd én. Te csak pihenj... te már éppen eleget... jaj, mivé lett ez a világ, rettenetes, rettenetes! Te szegény kislányom, te szegény... jaj, nem, ez borzasztó, borzasztó! Mi lesz az emberiségbôl? Másnap elôkereste az ócska konzervdobozból a megmaradt dollárokat és a lengyel táborban ruhát, cipôt vett értük Christának. Jutott még egy gyapjútakaróra is, fehérneműre, harisnyára, egy kiló zsírra és két kiló cukorra. Aztán elment a lányával együtt a vöröskereszthez és bejelentette Jürgen adatait és utolsó címét. A választ négy hónap múlva kapta meg, hivatalos levélben. Jürgen Heimisch-Habichtot 1945 februárjában az oroszok magukkal vitték. Azóta semmi hír róla. A professzor szótlanul vette tudomásul a hírt. Christának nem is tett említést róla, a levelet eltépte és elégette. Valami tompa fásultságban élt már akkor. Öt hete volt már alkalmazásban, mint éjjeliôr. A pénzbeváltás kényszerítette bele ebbe az állásba. A Reichsmark értéktelen papírrá vált és abban a pillanatban az üzletek kirakatai megteltek áruval. Christa nagyra nyílt, vágyódó szemekkel állt a felhalmozott csodák elôtt és az a kevés pénz, amit beváltáskor kaptak, hamar elfogyott. Munka után kellett nézni. Christát egy nôi szabászüzletbe vették föl tanoncnak, ô pedig éjjeliôr lett. Protekcióval jutott ehhez az álláshoz. Egy nagy építkezési vállalat több kiégett bérház újjáépítését kezdte el a város másik végében s egy königsbergi szobafestô, aki valamikor hetekig dolgozott az egyetem épületében, ott volt alkalmazásban, ennél a vállalatnál. Ô protezsálta be Habicht professzort éjjeliôrnek, 75 pfennig órabérrel. Délután négytôl reggel hétig tartott a szolgálat, hetenként egy szabad éjszakával. A pincelakástól a munkahelyig egy és negyedóra gyaloglás. Fél háromkor indult útnak, egy kis kopott táskában magával cipelve a vacsorát és reggel fél kilencre ért újra haza. A pénz, amit ezért a munkáért kapott, elég volt kettôjük élelmezésére. Nem volt nehéz munka és hamar beleszokott. Egy kis deszkabódéban, ahol a pallérok a szerszámaikat tartották volt egy rozoga vaskályha, egy asztal, egy szék és az asztal fölött egy villanyégô. A kis vaskályhába be lehetett fűteni fahulladékkal, ha hűvös volt az éjszaka és olyankor egészen barátságos tudott lenni a bódé. Kint deszka, tégla, épületfa állott halomra rakva, azokra kellett ügyelni. Könnyű munka volt s meg lehetett szokni hamar. Csak az elsô napok voltak különösek. Mindjárt az elsô délután, amikor a fôpallérnál jelentkezett a szűk kis irodában, az szúrós szemmel, szinte ellenségesen mérte végig. -- Maga az éjjeliôr? -- Igen -- felelte a professzor. -- Mi a neve? -- Habicht. Herbert Habicht. -- Azt mondták nekem, hogy maga valami tanárféle volt régen -- mondta összehúzott szemmel a fôpallér. -- Igaz ez? -- Igaz. -- Akkor bizonyára egyetemet is végzett, mi? Talán doktorátusa is van? -- Van. -- Úgy. Szóval a maga neve akkor Doktor Habicht? Professzor doktor Habicht? Miért nem mondja így? Szégyelli? A professzor fakó arca egy árnyalattal megszínesedett és alig észrevehetôen megrándult a nyaka. -- Nekem nincs okom, hogy szégyelljem azt, ami voltam. Sem azt, ami most vagyok. A hangja kemény volt és a fôpallér egy pillanatig döbbenve nézett rá. Aztán bólintott és kinyújtotta felé a kezét. -- Igaza van, professzor úr. Isten hozta nálunk. Szégyellje magát az emberiség, igen. Hogy egy tudós ember, mint maga, egy doktor, egy egyetemi tanár ilyen módon kell megkeresse a kenyerét! Disznóság, én mondom! Erre iszunk egyet! Voltak az irodában mások is, egyszerű pallérok. Morogva bólogattak azok is, fejüket csóválták, sorra odaléptek hozzá és kezet fogtak vele. A fôpallér elôvett a szekrény mögül egy pálinkásüveget és odanyújtotta a professzornak. -- Isten hozta, professzor úr! Sorra ittak az üvegbôl. -- Egészségére, professzor úr -- mondták -- lesz még jobban is. Így nem maradhat a világ! Így kezdôdött el az elsô nap. Valami különös, meleg érzést hagyott maga után. Érezte, hogy ezek az egyszerű emberek ôszintén nyújtották feléje a kezüket, káröröm nélkül. Úgy vették be maguk közé, sajnálattal és tisztelettel mégis, mint egy idôsebb testvért, akit a balsors letaposott. Azon az elsô éjszakán ismerkedett meg a szomszédaival is. Úgy tíz óra körül kopogtak a bódé ajtaján és köpcös, kerekarcú, vidám emberke dugta be a fejét. A professzor éppen egy amerikai tudományos folyóiratban lapozott, amit Christa szerzett az amerikai missziónál. A köpcös bedugta a fejét az ajtón és rávigyorgott. -- Kellemes idôtöltést, kolléga úr! Nincs véletlenül egy szál gyufája? Holnap becsülettel megadom! -- Hogyne, tessék -- felelte a professzor és elôkotorta zsebébôl a gyufaskatulyát. Az idegen bejött, meglátta az asztalon az angol nyelvű folyóiratot, belenézett és füttyentett egyet. -- Olalala! Inkognitóban szintén? Ebben az esetben engedje meg, hogy bemutatkozzam: Werner Grothe, valamikor a Volk und Reich Verlag lektora, dramaturg és színműíró, ma államilag engedélyezett házôrzô kutya a Krause & Co. cég szolgálatában! -- Örvendek! -- felelte és mosolyognia kellett. -- Dr. Herbert Habicht egyetemi tanár Königsbergbôl. -- Nézz csak oda! -- csapta össze a kis köpcös a kezét -- hát olyan kevés a bakter ebben a hazában, hogy már az egyetemi tanárokra is sor került? Habicht, Habicht... valami rémlik nekem... nem volt magának valami kis ügye annak idején a hatalmasokkal? A professzor rántott egyet a száján. -- Annyi csak, hogy bezártak. Több nem. -- S miért, ha szabad megkérdezni? -- Mert ostoba, becsületes szamár voltam. A kis köpcös vidám fintort vágott. -- Olalala! Szóval egy válfaja a háborús bűnösöknek! A tábornok szerint ugyanis minden becsületes ember háborús bűnös, mivel elvesztettük a háborút. Nagy filozófus az öregúr, majd megismeri. Ott van a fôhadiszállása, ahol az iskolát építik. Vigyázzban állok elôtte, ha találkozunk, mert én csak fôhadnagy voltam. Még locsogott a vidám kis ember egy darabig, aztán kivett a skatulyából három szál gyufát, megköszönte és elment. A professzor húszpercenként kiment a bódéból és körüljárta a telepet, ôsz eleje volt, hűvös, párás éjszaka. Néha egy-egy sietô ember kopogott végig a kihalt utcán, a házak sötéten meredtek föl az égnek, sötéten és némán. Néha egy macska nyávogott egy távoli háztetôn s olykor egy-egy tehervonat mozdonya sípolt valahol. A messzi csillagok harmatot szitáltak a magasból s a csönd mély volt és titokzatos. Néha megállt a deszkarakáson túl a sarkon és figyelte az éjszaka csöndjét. Az volt az érzése ilyenkor, mintha egy halott város fölött ôrködne. Egyedül, egyetlen élô ember, utolsó ember, aki megmaradt. Üres, halott kôfalak között. Talán valóban ilyen lenne most ez a város, gondolta, ha én akkor... ez és sok-sok más város a földön. És én sem állanék itt egyedül az éjszakában és senki sem állana, sehol... Ott, azon a sarkon találkozott össze késôbb a tábornokkal. Már jóval éjfél után lehetett. Lassan haladt át a deszkarakások elôtt és a gallérját föltűrte, mert hűvös volt. Mikor a sarokra ért, egy hosszú, szürke emberi alakot pillantott meg. Ott állt, mozdulatlanul. -- Jó estét -- köszöntött reá, amikor melléje ért. A szürke esôköpenybe burkolt magas ember feléje fordult. Csak egy hegyesre pödört fehér bajuszt látott, egy kemény, kissé hajlott orrot és két szúrós nézésű szemet. A többit elfödte a sapka ellenzôje. De ahogy mereven és szögletesen megfordult, ahogy ott állt, magasan, egyenesen, azonnal tudta, hogy nem lehet más, csak a tábornok. -- Jó estét -- recsegte egy érdes, kemény hang -- szolgálatban? -- Igen. Bár úgy látom, elég felesleges. Nem jár erre senki. -- A szolgálat sohasem felesleges, fiatalember -- recsegte a hang -- a szolgálat nevel, ébren tartja az öntudatot és a kötelességérzetet! -- Ez igaz -- ismerte be a professzor is, aztán csak álltak és hallgattak mind a ketten. Valahol egy közeli utcán teherkocsi dübörgött keresztül, zakatolt a kövezeten, aztán mind halkabb lett, végül elnyelte a csönd. -- Szolgált? -- Tessék? -- Azt kérdem, hogy hol szolgált és milyen rangban? -- Nem voltam katona -- ismerte be szégyenkezve -- ugyanis... -- Ehe. Tudom. Maga az a... hogyishívják... -- Doktor Habicht, egyetemi tanár. -- Igen. A fôhadnagy jelentette már. Elvesztettük a háborút, mi? Most itt vagyunk. Persze. Nem is lehet másként. Aki elveszti a háborút, az háborús bűnös. Az rabszolga. Mi? -- Ami most van, az a káosz -- mondta a professzor lassan -- ha a társadalmi rend felbomlik, akár belsô katasztrófa folytán, akár külsô nyomásra, akkor felborul az egyensúly is. Ez a káosz. A társadalmi megrázkódtatás fölkavarja a szemetet és idôbe kerül, amíg mindenki megtalálja újra a helyét. Fizikai törvény. Valahol magasan a csillagok alatt vadludak húztak át. Hangjuk idegenül hullott alá a sötét városra, idegenül és búsan. -- Igen -- szólalt meg a tábornok, mintha álomból riadt volna föl és a hangja talán egy árnyalattal még keményebb volt -- igen, ezt jól mondta. A rend. Igen. És a törvény. Kár, hogy nem volt katona. Kár. Na, mindegy. Viszontlátásra. A szolgálat szolgálat. Még állt egy ideig a sarkon, és nézett a tábornok után, ahogy szürke esôköpenyében, szikáran, egyenes derékkal, lassan tovahaladt az üres utcán. Egy gázlámpa réveteg fénye elnyújtotta az árnyékát kísértetiesen hosszúra, ahogy ott ment, olyan volt, mintha egy régi mesébôl lépett volna ki. ,,A rend és a törvény'' ismételte a professzor a tábornok szavait félhangosan a sötét utcasarkon és ez a két szó olyan volt ott, a halott csöndben, mint amikor fagyott téli rögök dobognak egy koporsó fedelén. Hajnal elôtt még egy látogatója akadt, egy ôrjáratát végzô rendôr. Néhány percre bejött a bódéba, melengette kezeit a vaskályhánál és álmos szemmel mondott néhány rosszkedvű szót az életrôl, amely egyformán nehéz mindenkinek, akármi legyen is a mestersége. Aztán reggelig nem jött más senki. Az utca lassan életre kelt, emberek másztak elô valahonnan és sietve mentek a munkahelyük felé. Szemeteskocsi dübörgött át a kövezeten, valahol tejesedények csörömpöltek, nagyon messzirôl hallani lehetett az elsô villamos csilingelését. Aztán megjöttek az elsô munkások és a professzor haza mehetett. Így telt el az elsô éjszaka. Este a kis köpcös színműíró valóban visszahozta a három szál gyufát. -- Ó, a tábornok -- mondta -- ô a mi külön német Don Quijoténk. Száműzött, emlékmű, antik dísztárgy. Ô a német múlt. Én nagyon szeretem szegényt. Ha látná, milyen feszes vigyázzban állok elôtte! Fôhadnagy -- szokta mondani -- kitartunk az utolsó emberig! Igen, tábornok úr, az utolsó gatyánkig kitartunk! Szegény öregnek csak egy inge van, maga szokta kimosni és olyankor úgy veszi föl délután, vizesen. A Mannteufelstrasse végében lakik, egy kis padlásszobában. Ez a Mannteufel is tábornok volt valamikor, de a bakterségrôl megfeledkezett... Sokat locsogott össze-vissza, vidám fickó volt és szórakoztató. -- Föl a fejjel, professzor -- mondta, amikor visszaindult a maga bódéjához -- még mindig egy-nullra áll a játék a mi javunkra. Mert mi el tudjuk végezni a bakterek munkáját, de próbáljanak meg a bakterek színdarabot írni, vagy új gyógyszereket kikísérletezni a laboratóriumokban! Egyébként ajánlom, hogy tegyen tisztelgô látogatást a tábornoknál. Az öregúr nagyon sokat ad a formára... Késôbb egy nyers, goromba szél kerekedett fölkavarta az éjszakai utca porát és kísértetiesen fütyült a kiégett házfalak között. A tábornok bódéjából fény szivárgott ki a réseken, amikor úgy éjfél körül bekopogtatott hozzá. -- Tessék! -- reccsent meg odabent az ismerôs hang. A tábornok ott ült egy zsákkal letakart bádoghordón a gyalulatlan deszkaasztal elôtt és zsebkésével leveles dohányt vágott. -- Áh, nagyon örülök! -- recsegte és feltápászkodott a hordóról-- tessék helyet foglalni, kedves... áh... professzor, ha jól emlékszem, ugye? -- Doktor Herbert Habicht, egyetemi tanár, tábornok úr. -- Ja. Habicht professzor. Königsberg, ugye? Ôsi német város. Ezek a hülyék azt hiszik, hogy egyszerűen csak elvehetik tôlünk. Tessék helyet foglalni. Sajnos, ez a fedezék kissé primitív. De hiába, háborúban vagyunk. Oda, arra a ládára talán. Úgy. Éppen dohányt vágok, látja, a pipámba. Egy volt ôrmesteremtôl való. Derék fickó. Vaskereszt. Most paraszt Zell mellett. Ez is a háborúhoz tartozik, a pipa, meg ez a dohány. Ukrajnában mahorkát szívtunk. A hadifogságban semmit. Sokkal rosszabb volt. Az ernyôtlen villanykörte éles, halott fényt vetett a tábornok arcára, ahogy ott ült a hordón, a dohányt vágta és beszélt, rövid, recsegô mondatokban. Katonásra nyírt fehér haja tompán csillogott a széles, domború homlok fölött. A gondosan kipödört ôsz bajusz elfödte a száját és a bozontos szemöldök tüskéi harciasan meredeztek. Az arca beesett volt és mélyen barázdált, de egészségesen rózsaszínű még mindig és a hatalmas, kiugró orr valami kemény, meg nem alkuvó karaktert adott annak az arcnak. Ugyanaz a nyakig begombolt, szürke katonai esôköpeny volt rajta és ott a lámpa fényénél szánalmasan látszottak rajta a kopások és a foltozások. Az ellenzôs sötétkék sapka ott hevert az asztalon. -- Persze -- mondta a tábornok -- nem kellett volna elveszítsük a háborút. Ez lett volna a legegyszerűbb. Ha minden német megtette volna a kötelességét azon a poszton, ahova a sors állította, ma másként lenne. Eh! Hiszi, professzor, hogy másképpen lenne. A kötelességen múlott. Semmi egyeben. Elhiszi, professzor? -- Elhiszem -- felelte lassan -- csak azt nehéz eldönteni, hogy mi a kötelesség. Úgy értem, az igazi kötelesség. A saját népünkkel szemben és az emberiséggel szemben. A jelennel szemben és a távoli jövendôvel szemben. Ezt néha nagyon nehéz eldönteni, tábornok úr. -- Hogy mi a kötelesség? -- reccsent föl haragosan az öregúr. -- Azt nagyon egyszerű eldönteni, fiatalember! Becsülettel szolgálni a hazát! Ez a kötelesség! De maguk, fiatalok, túlságosan sokat gondolkoznak, beszélnek és firkálnak, ahelyett, hogy cselekednének! Ez a baj magukkal! A professzor kissé megbántottan szólt közbe. -- Azt hiszem, a kimondottan fiatalok közé nem számíthatom már magamat. -- Mi? -- reccsent reá a tábornok dühösen. -- Mennyi lehet? Ötven? Én, kedves barátom, hetvenkét éves koromban még hadosztályt vezettem Oroszországban! És fiatalabb voltam, mint a mai húszévesek, ezt jegyezze meg! Eh. A mai fiatalok már szakállal és ráncos homlokkal jönnek a világra. Ez a baj. A legegyszerűbb dolgokon is össze-vissza töprengenek és ezzel elködösítik a fogalmakat. Hogy mi a kötelesség? Becsülettel szolgálni a hazát és kész! Utolsó lélegzetig! Haragos arccal esett neki újra a dohánynak. Úgy markolta az ócska zsebkést, mintha kard lett volna s a dohány ellenség. A professzor lehajtott fejjel kuporgott a ládán és arra gondolt: mennyivel jobb azoknak, akik ilyen egyszerűen látják a világot és a problémákat. Kis idô múlva a tábornok újra fölütötte a fejét és abbahagyta a dohányvágást. -- Tudja, professzor -- mondta csöndesebben -- az a baj, hogy az emberek egy nagy része nem akarja vállalni sem a kötelességet, sem az ezzel járó felelôsséget, de még a saját hibáinak a következményeit sem. Látja: én nem vesztettem el a háborút! Engem nem vert meg semmiféle ellenség, soha! Amikor visszavonultam, parancsra vonultam vissza. Amikor letettem a fegyvert, parancsra tettem le. Mások vesztették el a háborút, nem én. A gerinctelenek, a pimaszok, a leselkedô mindig okosok! És mégis vállalom és viselem a következményeit! Én! Annak a vesztett háborúnak a következményeit, amit nem én vesztettem el! De akik elvesztették? A bujkáló pimaszok? Azok nem jönnek ide, ebbe a bódéba! Azok most is fönt ülnek a nyeregben! Hát látja: ez a szomorú. És azért örvendek, hogy öreg ember vagyok már és nem élhetek sokáig. Mert az a nép, amelyiknek a fiai nem tudnak sem gyôzni, sem veszíteni úgy, ahogy kell és ahogy illik: az nem nép többé! Csak csôcselék! Piha! A németek kivesztek errôl a földrôl, kedves barátom, ezt én mondom magának, Heinz von Tükk lovassági tábornok! Valami keverék basztard ez, ami itt maradt és a mi nyelvünkön jártatja a száját, mert cselekedni gyáva! Bocsásson meg. Tizenöt perc eltelt, hív a szolgálat és a kötelesség. Mikor a bódéból kiléptek, a szél apró, hideg esôcseppeket vert az arcukba. Fekete volt az éjszaka, mint a szurok és a szél vonyítva kaparta a téglarakások oldalát. -- Ilyen idônk volt a brianszki erdôben is, amikor a nagy orosz offenzívát visszavertük -- dörmögte a tábornok és feltűrte esôkabátján a gallért -- az ôrszemeket jártam végig. Éppen ilyen fekete éjszaka volt. Mint az ördög hasában. Zúgott a szél a fenyôk között, hogy az ember a saját szavát alig hallotta. Egy lövést se lehetett hallani sehol. Az esô is esett. Pogány idô volt. A fickók behúzódtak a gödreikbe, sárosak voltak és lucskosak és átkozódtak, mint az ördögfiókák. Nekem nem tetszett ez a nagy csöndesség ott túl. Már az elôretolt állásoknál voltam, amikor egyszerre csak huri, huri! s ropog minden oldalon a puska meg a géppisztoly. Úgy törtek ránk, minden tüzérségi elôkészítés nélkül, mintha egyenesen a sötét éjszaka okádta volna ki ôket a nyakunkba. Szaladok elôre a géppuskaállásig, hát már ott vannak elôtte a fickók, alig ötven lépésre, nônek ki a sötétségbôl, mint a kísértet s dobálják ránk a kézigránátot. Beugrom a szakaszvezetô mellé a géppuskagödörbe. Lôjed, a teremtésit! De a szakaszvezetô csak eldôl mellettem, mint a zsák. Ugrom magam a géppuskához. Drr...! Kaszálom magam elôtt a sötétséget. Hátra a távbeszélôhöz! -- ordítok oda a segédtisztemhez. -- Parancsot adni az ellentámadásra! Bevetni az egész hadosztályt! Ügyes fiú volt a segédtisztem. Egy százados. Három golyót kapott a bôre alá, amíg a távbeszélôhöz eljutott, de a parancsot leadta. Félóra alatt nemcsak visszanyomtuk, de még saját állásaikból is kivetettük ôket. Mire hátulról verni kezdte a tüzérségük a mi tartalék állásainkat, mi már régen elôl voltunk. Hajnalban a tüzérséget is lerohantuk. Hatszáz löveget zsákmányoltunk és a ravaszul kitervezett offenzívájuk összeomlott. Hja. Igen. Azok katonák voltak, ott mellettem, azon az éjszakán. Németek. Ha azokon múlt volna... Eh. Itt elválnak utaink, professzor. Jó szolgálatot. Még van egy darab idô reggelig. A bódéban fölélesztette a kialudt tüzet, aztán leült melléje és hosszasan bámult maga elé. A tábornok szavaira gondolt. Tudta, hogy nincs egészen igaza és mégis úgy érezte, hogy igaza van. Szomorú és csüggedt érzés volt ez. Irigyelte a tábornokot. Minél tovább gondolkozott rajta, annál inkább irigyelte. Jó lehet neki, gondolta keserűen, tudja, hogy tett valamit, ami meggyôzôdése szerint a kötelessége volt. De én? Mit tettem én? Mit tehettem volna? Mit kellett volna tennem? Vajon, ha akkor... ha akkor másképpen cselekszem... ha nem gondolok az emberiségre, csak arra, hogy német vagyok... vajon akkor most én is azt érezném, amit ô? Vagy talán... talán valóban minden másképpen lenne most és az a sok kemény, becsületes német ember... az ilyenek, mint ez a tábornok... nem ok nélkül tartották volna oda mellüket a halálnak...? Késôbb egyik körútja alkalmával összetalálkozott újra a kis vidám dramaturggal. -- Hallom, hogy meglátogatta az öreg Don Quijotet -- mondta az vigyorogva -- csodálatos ôslény az öreg, mi? Én mindig meghatódom, ha összekerülök vele. Mintha egy özönvíz elôtti ôsállat csontvázát látnám, vagy egy tízezer éves templom romjait, amit az egyiptomi sivatag homokjából ásnak elô. Szánalmas és tiszteletre méltó egyszerre. -- Az -- felelte a professzor lassan -- tiszteletreméltó. És irigylem is egy kicsit... Egy utcai gázlámpa alatt állottak. Az esô apró, sűrű szemekben esett a végeláthatatlan feketeségbôl és a hulló vízszemcsék tompa villogással vibráló sárgás gömböt képeztek a lámpa körül. -- Irigyli? -- kérdezte a dramaturg halkan és figyelve nézett az arcába. -- Akkor magával valami baj van, professzor. Az nem jó... -- Igen -- felelte a professzor és a hangja majdnem kemény volt-- velem valóban baj van. Úgy érzem néha, hogy valamit elhibáztam, amit nem lehet jóvátenni. -- Abban a dologban? -- kérdezte a másik és elôre hajolt, hogy jobban láthassa az arcát. -- Igen, abban a dologban. -- Szóval mégis volt valami találmány...? -- Volt -- felelte a professzor rekedten, erôlködve -- ugyanaz, amit most azok az amerikai kollégák megtaláltak. -- Hopplá! A kis köpcös meglepetten füttyentett. -- Ez baj. Ez igazán baj. Megértem. Elgondolkozva bólogatott. -- Nem irigyelem, professzor. Nem. Igazán nem irigyelem. -- Áruló vagyok, ugye? Úgy értem: hazaáruló? Így nevezik az ilyent, mint én, nem? A hang elkínzott volt és kétségbeesett. A kis dramaturg komolyan nézett maga elé. -- Nem a szavakon múlik, professzor -- felelte lassan -- mit ér magának, ha azt mondom, hogy nem? Vagy ha azt mondom, hogy igen? Azon múlik mindig, hogy mit értünk a szavak alatt. Az utóbbi években a fogalmak összezavarodtak egészen és az ember nem mer hozzányúlni a szavakhoz, mert nem biztos benne többé, hogy tulajdonképpen mit takarnak... Mondja, professzor: igazából hogy kerül maga ide? Miért nincs maga is Amerikában, azok között? Vagy a háború után már nem érdekelt senkit, hogy miért... történt magával akkor ez a dolog? -- Letagadtam. Az angoloknak is letagadtam. Félmillió fontot ígértek, de letagadtam. Nem gondoltam arra, hogy mások is rájöhetnek. Nem gondoltam arra, hogy a pusztítást nem lehet megállítani ezen a világon. A gonoszságot. Nem hittem, hogy ez a világ halálra van ítélve. Ma már tudom. Csönd volt és mélységesen sötét éjszaka. Mintha nem lett volna körülöttük a város, mintha semmi sem lett volna, csak a sötétség s az esô és az árva gázlámpa a sötétség közepén. A szél is elállt. Hallani lehetett az esô halk neszét a deszkákon. -- Bocsásson meg -- mondta hirtelen a professzor -- átázik a kabátom. Nem jön be? -- Köszönöm -- felelte a kis köpcös dramaturg -- majd máskor. -- Tudja -- tette hozzá hirtelen -- ha vallásos ember lennék, most azt mondanám, hogy maga olyan, mint a régi szentek, akikrôl az ájtatosságtól csöpögô ócska könyvekben olvas az ember. De így csak azt mondhatom -- bocsásson meg, kérem, a szóért --, hogy ôrült. De nagyszerű ôrült. És maga irigyli a tábornokot? Én magát irigylem, professzor. Viszontlátásra. Azzal gyorsan megfordult és néhány lépés után elnyelte tömzsi alakját a sötétség és az esô. Csak másnap éjjel találkoztak össze megint, de errôl a kérdésrôl többet nem esett szó közöttük. Az esôk hideget hoztak, a levegô nyers lett és barátságtalan, az éjszakák ködösek. A tél szagát ott lehetett már érezni a ködben. A tábornok is egyre szótlanabb lett foltozott esôköpenyében és egy idô múlva hallani lehetett túlról a köhögését. Görcsösen és kínlódva köhögött. -- Néhány napig ágyban kellene maradnia -- tanácsolta a professzor, amikor néha összetalálkoztak -- ezek a ködös éjszakák nem használnak a köhögésnek. De a tábornok ilyenkor csak haragosan összehúzta bozontos fehér szemöldökét. -- Nem dezertálunk, fiatalember! -- recsegte. -- Ilyen nincs! A szolgálat szolgálat! Ez még a régi iskola! Aztán egy este idegen ember ült a bódéjában. -- Az öreg alighanem befejezte -- mondta és vállat vont. -- Minek is éljen? Nincs senkije. Három napra rá eltemették. Olcsó fenyôfakoporsóban, virág nélkül, díszkíséret nélkül. A professzoron kívül csak a dramaturg volt jelen és néhány öregasszony, amikor a koporsóval együtt betették a földbe. Az öregasszonyok sírtak, pedig azt se tudták, hogy ki az, akit ott temetnek. Ôk szokásból jártak ki a temetôbe és valószínűleg magukat siratták. -- Don Quijote letette a fegyvert -- mondta halkan és meghatottan a dramaturg, amikor ott állottak a nyitott sír fölött és az elsô nyirkos, agyagos göröngyöket aládobták a vén katona koporsójára -- én azt írnám a fejfájára: itt nyugszik az utolsó Niebelung. De mindegy, hogy odaírnám-e vagy nem. Úgysem olvasná el senki. Az esô akkor is esett. Kitartóan, egyformán, szürkén. Mintha egy felhôgyászba öltözött szomorú édesanya valahol odafönt magasan siratná haldokló fiát, a földet. Teltek a hetek. Szürkén, egyformán húztak át a város fölött, akár a felhôk. Néha egy-egy órára kisütött a nap, megcsillogtatta az ázott köveket, aztán újra összetömôdött a köd, felhôvé lett s esett, esett az esô. Christa vidám szorgalommal tanonckodott a nôi szabászatnál és terveket szôtt, modellekrôl álmodott és divatszalonról, amelyet valamikor ô vezet majd. A professzor szótlanul végezte a maga dolgát, délután négykor pontosan megjelent a munkahelyén, elbeszélgetett a pallérokkal, idôrôl, politikáról, árakról. Ismerték már a munkások is, tisztelettel köszöntötték és barátságosan, és néha egy-egy szót is váltottak vele. December elején történt, az elsô fagyos napon. Az egyik fiatal ácslegénynek nevenapja volt és néhányan a munkások közül ott ünnepelték meg vele együtt a közeli kocsmában. Úgy tíz óra lehetett, amikor félig részegen beállítottak a professzorhoz, a bódéba. Sörösüvegeket hoztak a kezükben, hangosak voltak és vidámak. -- Itt van az öregünk! -- kiáltotta az egyik vízvezetékszerelô, aki elsônek nyitott be a bódéba. -- Hoztunk sört neked, öreg, gyere, igyál velünk! Emberek vagyunk mind, nem igaz? Mit búslakodj te itt egyedül! Isten éltessen, öreg! Megtöltötték az egész bódét. Sörösüvegeket nyomtak a markába és innia kellett az ünnepelt ácslegény egészségére. Az ácslegény részegen ölelgette és meghatott szavakat motyogott. -- Igyál, öreg, ne búsulj -- te is csak egy szegény ördög vagy, mint én. Látod, nekem se anyám, se apám, senkim a világon, még csak hazám sincs és mégse búsulok! Szervusz, öregapám! Ekkor az egyik kômíves hangosan odaszólt: -- Vigyázz, te! Ez nem csak olyan egyszerű éjjeliôr! Ez valamikor úr volt! Az ácslegény fátyolos szemmel nézett rá és ingatta a fejét. -- Mi voltál, öregapám? Mondd meg, hogy tudjam! Ácspallér voltál talán, mi? Hova való vagy, öregapám? -- Königsbergi -- felelte a professzor. -- Königsbergi? Gyere, hogy öleljelek meg! Kelet-Poroszországból vagyok én is...! Földiek vagyunk! Erre iszunk egyet! Fogd az üveget! A hazánkra, testvér! Éljenek a kelet-poroszok! Hoch! Aztán mit csináltál te ott, testvér? Mi voltál otthon? -- Egyetemi tanár, testvér -- felelte a professzor és nagyot húzott a sörösüvegbôl. Az ácslegény egy pillanatra meghökkent és a részegek bambaságával meredt rá. Aztán munkától kicserzett vörös keze, mint egy nagy lapát, végigszántotta a levegôt, ahogy legyintett. -- Mindegy, testvér, akármi is voltál. Földiek vagyunk, az a fô. S hazamegyünk, az a fô. A többi, az gané. Ez itt minden... gané. Ölelj meg, testvér, s mondd te is, hogy hazamegyünk. Hallani akarom! Érted! Hallani akarom...! Aztán az üvegek kiürültek és a részeg társaság hangos énekszóval elvonult. A professzor még ott állt a bódé nyitott ajtajában és fejcsóválva nézett utánuk, amikor a sötétségbôl valaki belépett a nyitott ajtón kiáradó lámpafénybe. A vízvezetékszerelô volt. -- Megengedi, professzor úr, hogy néhány percet még itt maradjak? -- kérdezte és a hangja komoly volt, arcán nyoma sem látszott a részegségnek. -- Tessék -- felelte a professzor és visszament az asztalhoz. A szerelô betette maga mögött a rozoga deszkaajtót, aztán odament a kályhához és leült a mellette lévô ládára. Kint hallani lehetett még a távolodó énekszót. -- Jó fiúk -- kezdte egy idô múlva a szerelô -- nem szabad rossznéven venni tôlük, ha olykor isznak. Mit tegyenek mást? Dolgoznak egész nap, mint az állatok, este várja ôket valahol egy fűtetlen, sötét odú... és tudják, hogy akármennyit dolgoznak, nem lesz ez másképpen soha. Fáradtak és szomorúak, mert mindig az otthon jár az eszükben, ahol minden szebb volt, jobb volt, másképpen volt s ahonnan elverte ôket a politika, amit az urak játszottak az ô bôrükre. Mit csináljanak ellene? Isznak, hogy elfeledjék a fáradságot, az órabért, a rongyos inget a testükön, a lyukastalpú cipôt, a fűtetlen odút s a síró gyermekeket esetleg, ha van olyan is. Isznak s akkor elôjön gátlásaik alól a honvágy, amit bent hordoznak magukban, könnyes lesz a szemük és otthoni dalokat énekelnek... és részegségükben hinni tudják még, hogy egyszer újra jó lesz minden és haza mehetnek. Hát persze, hogy isznak. A professzor lehajtott fejjel ült az ócska széken, hallgatta a szerelô szavait és bólogatott. Igen, gondolta, talán igazuk van ezeknek az egyszerű, durva embereknek. Talán ez még segít rajtuk valamit. Néhány órára feledni tudnak és gondolkodás nélkül érezni. Csak érezni, hinni, remélni, más semmit. -- Ön tanult ember -- folytatta egy idô múlva a szerelô ugyanazon a lassú, tűnôdô hangon -- úr volt valamikor, egyetemi tanár, professzor, ahogy azt az urak egymás között mondják. Most éjjeliôr. Lássa: én nem örülök ennek, pedig bizonyára sokan vannak ma, akik azt mondják: úgy kell neki, eleget uraskodott a fejünk fölött, most tapossa meg ôt is a nyomorúság egy kicsit. De én azt mondom, lássa: elég baj az, hogy maga tanult ember létére így kell megkeresse a kenyerét. Nekünk is baj, nemcsak magának. Mert hogy mehessen nekünk jól egy olyan világban, ahol rosszul megy azoknak is, akik többet tanultak és többet tudnak, mint mi? És hogy bízzunk mi abban, hogy a politikát csináló urak segíteni akarnak rajtunk, ha még egy maguk közül valón sem segítenek? És elnézik azt, hogy egy ilyen nagy tudományú úr, aki sokkal hasznosabb és fontosabb dolgokkal kellene foglalkozzék, buta deszkákat ôrizzen ijszakánként...? Áh, okádni való ez az egész világ! Hanem mondok valamit magának, professzor úr: az úri osztály kimondta saját magára a halálos ítéletet! Azzal, hogy magából éjjeliôr lett! Hiszi? A professzor, ott az asztal mellett fölemelte a fejét és ránézett a vízvezetékszerelôre. Nézte a fiatal, sápadt, keserű arcot, aztán vállat vont. -- Nem tudom, mit ért úri osztály alatt, kedves barátom. Vannak orvosok, mérnökök, tanárok, vannak bankigazgatók és gyárigazgatók, vannak nagykereskedôk és nagyvállalkozók... de ezek mind csak emberek, egyes emberek, nincsen egymáshoz semmi közük. -- Nincs? -- kérdezte a szerelô és a szája megrándult. -- Ha egy nagyvállalkozónak a lányát megkéri egy orvos, vagy egy mérnöknek a lányát megkéri egy gyárigazgató, akkor szó nélkül hozzáadja feleségül, ugye? De ha én megkérem, akkor kirúg, vagy legjobb esetben kinevet! Ha egy orvos leül egy asztalhoz, amelyiknél már ül egy mérnök, vagy egy bankigazgató, akkor udvariasan bemutatkoznak egymásnak és illedelmesen elbeszélgetnek, mert ugyanahhoz a társasághoz tartoznak. Szabályaik vannak és társadalmi formáik, amelyeknek a betartására rettentôen kényesek. Hogy nincs úri osztály? Haha! De mennyire, hogy van! Próbáljak én elmenni közéjük, úgy kidobnak, hogy a lábam sem éri a földet! Úri osztály igenis van. Egy zárt, elszigetelt egység, amelyik fenntartja magának a jogot, hogy irányítsa és vezesse az országokat. Az ipart, a kereskedelmet és a politikát. De ugyanakkor csal és hazudik. Mert azt hazudja az emberiségnek, hogy nem a maga egyéni érdekeit nézi, hanem a köz érdekeit. Azt hazudja, hogy szolidáris velünk, a néppel. Pedig nem tartja ezt a szolidaritást még a saját soraikból valókkal sem, mert különben maga nem lenne most éjjeliôr! Hát látja, ezt akartam mondani akkor, amikor azt mondtam, hogy az úri osztály kimondta a saját halálos ítéletét. Mert ha magán, aki közülük való, tanult úriember, ha magán nem segítettek, akkor hogy tudjam elhinni nekik én, aki nem tartozom közéjük, akit lenéznek, mert csak öt iskolám van, hogy higyjem el nekik, hogy rajtam segíteni fognak? -- Látja, maga tanár -- folytatta csöndesebben -- maga úriember, egy másik társadalmi osztályhoz tartozik és én mégis bejöttem ide magához és leültem erre a ládára itt, hogy beszélgessek magával. És a többiek is. Egyiknek sincs közülük iskolai végzettsége, mégis idejöttek, ittak magával, bevették maguk közé, még testvérnek is nevezte az egyik, pedig soha nem látta azelôtt. Kérdem: miért nem jönnek el magához a gyárigazgató urak, a nagyvállalkozók, az orvosok, a mérnökök, a többi tanárok? Igen, kérem, a többi tanárok, a saját kollégái! Miért nem jönnek ide? Miért nem mondják azt magának, hogy testvér? Miért nem? Miért nem osztják meg magával a sörüket, miért nem veszik be maguk közé? Mi? Hát én megmondom, miért! Mert önzôk! Mert hazugok! Mert addig tartják csak a barátságot magával, amíg jól megy magának is. De ha bajban van, akkor félnek magától, mert esetleg segítséget kérhetne tôlük! És ezekben bízzak én? Ezeknek a segítségére számítsak én? Ezeknek az országvezetésétôl várjam a magam sorsának jobbra fordulását? Piha. -- Látja, mi mindenkit beveszünk magunk közé. Nem kérdjük, hogy honnét jött, miért jött. Ember, hát ember. Magunk közé ültetjük, testvérnek nevezzük és aszerint becsüljük meg, amennyit ér. És látja, ez jól van így. Mert rendre mindenki idekerül majd közénk. Ma maga. Holnap az a másik, aki ma magával nem vállalja a szolidaritást. És holnapután a következô, mert ahhoz sem lesz szolidáris senki, ha ô kerül bajba. S aztán mi itt, magunk között majd megismerkedünk rendre mindegyikkel és megrostáljuk ôket aszerint, hogy mit érnek, mint emberek. S aztán, ha majd választani kell, nem lesz szükségünk semmiféle pártra többet, mert tudni fogjuk, hogy kit válasszunk meg. Aki majd a mi szolidaritásunkért cserébe szolidaritással fizet és ugyanakkor tanult ember lesz mégis és úr. Valódi úr. Érti, hogy mit akarok mondani? Én csak egy vízvezetékszerelô vagyok és nem tudok olyan szabatosan beszélni, mint azok, akik iskolákat jártak. De remélem, megértett már. Békés éjszakát kívánok. Sok idô van még reggelig. Vajon a többi tudós uraknak könnyű álmuk van-e azalatt, amíg maga itt virraszt, ezt szeretném tudni? Na, Isten áldja. S harag nincs, ugye? Nem, nem volt harag. Inkább valami furcsa, meleg érzés volt, ami ott maradt a beszélgetés nyomán és végigkísérte Habicht professzort azon az éjszakán. Ez az érzés okozta, hogy elôször tudott ôszintén és józanul számot vetni magával. S a számadás így ütött ki: magamra vállaltam, hogy nem leszek gyilkosa az emberi világnak. Az út, amit ezáltal meg kellett járnom, az egyetemi laboratóriumból ide vezetett, az ôrbódéba. Meglátjuk, hova vezet még ezután. De bárhova is vezessen: legalább megtettem a magamét. S ha egy szép napon minden ember így cselekszik majd, mint én: nem lesz több háború a földön. Hónapok óta ez volt az elsô reggel, hogy Habicht professzor vidáman és derült kedvvel érkezett haza, a romház alatti pincelakásba. Karácsonyra még egy kétaraszos fenyôfácska is jutott és Christa kalácsot sütött hozzá. Délben elmentek együtt a templomba s komoly ünnepi hangulat volt. Szilvesztert a bódéban töltötte s éjfélkor néhányan a munkások közül odagyűltek köréje a kocsmából. Forró grogot ittak és otthoni emlékekrôl beszélgettek. Aztán fölírták az új évszámot egy darab szénnel a deszkafalra és elmentek. Az idô telt és nem történt semmi. Tavasszal Christa elkezdett rajzolni és május végén megnyert egy kis divatterv-pályázatot. Ekkor határozta el, hogy divattervezô lesz. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá a tanuláshoz és úgy látszott, hogy van tehetsége hozzá. Akkor fejezték be az építkezést a bódé mellett és az új lakók elkezdtek beköltözni a házba. Június végén a vállalat Habicht professzort egy másik helyre küldte. Ez valamivel közelebb volt és nem kellett csak egy jó félórát gyalogolni a munkahelyig. Itt is egy kiégett bérházat építettek újra. Ugyanazt a deszkabódét állították föl megint, ugyanúgy állott körülötte rakásban a tégla, épületfa, homok, malter: már valósággal otthon érezte magát ebben a környezetben. Augusztusban valami különös fájás támadt a lábában. Csak bottal tudott járni és a betegsegélyzô orvosa, aki azelôtt való nap tért haza egy kéthetes nyaralásból, azt tanácsolta, hogy menjen tengeri fürdôre vele. Mikor megkérdezte tôle, hogy hol van az a tengeri fürdô, amelyikben éjjeliôrré lett egyetemi tanárokat ingyen kezeltetnek, az orvos vállat vont és azt felelte, hogy ez a fájdalom az idegekkel van összefüggésben és nem valószínű, hogy magától megszűnjön. Mindenesetre azt tanácsolta, hogy pihenjen és óvakodjék a nyirkos levegôtôl, a megerôltetéstôl és az idegizgalmaktól. A professzor megköszönte a tanácsot és visszament a bódéba. Októberben már erôsen sántított és csak nehezen tudott járni. Abban az idôben sokat gondolt a tábornokra. ,,Tartjuk magunkat az utolsó lélegzetig'' hallotta olykor az éjszaka csöndjében az öreg harcos recsegô hangját, ha fájó tagokkal, bicegve végigjárta a telepet és arra gondolt: vajon én is ilyen Don Quijote vagyok? Pusztulásra ítélt ôsállat, ahogy annak idején a dramaturg mondta? Megjöttek újra az esôs idôk, a mély, hideg ködök, amelyek az érkezô tél nyers szagát odaragasztották a házfalakhoz, s a professzor újra ott bicegett botjával a deszkarakások körül és hulladékfát gyűjtött a kis vaskályhához. November vége felé volt már, amikor egy este -- még nem is volt késô, hat óra lehetett talán, de az alacsony, súlyos felhôk s a lassan szemerkélô esô korán lenyomták a sötétséget a városra -- valaki kopogott a bódé ajtaján. A professzor éppen a kis vaskályha elôtt térdelt, háttal az ajtónak és kínlódott a tűzzel. -- Tessék -- mondta anélkül, hogy hátranézett volna. Nyirkos fadarabokat kotort ki a kályhából, melyek csak sisteregtek, de nem akartak égni. Hallotta nyílni az ajtót, hallotta azt is, hogy valaki bejött. -- Jó estét -- mondta egy szerény hang kissé rekedten, idegenes kiejtéssel. -- Doktor Habicht professzort keresem. -- Én vagyok -- felelte a professzor csodálkozva és hátranézett. Egy középtermetű öregúr állott a bódé közepén télikabátban és fekete kalapban. A kalapról csöpögött a víz. -- A nevem Baradlay. Reverend Baradlay. Lelkész Amerikában -- mondta az idegen -- kérem, ne zavartassa magát, a világért sem! -- A tűz -- motyogta a professzor zavartan -- nem akar égni. Vizes a fa, tudja... tűz nélkül pedig rossz. Megbocsát, azonnal készen leszek. Tessék helyet foglalni. Az idegen körülnézett, aztán leült egy ládára. A professzor fújni kezdte a parazsat, apróra hasított száraz lécdarabokat szórt rá és a láng hamarosan felkapott. Óvatosan megtöltötte a kályhát fával, megvárta amíg a tűz megerôsödött, aztán gondosan becsukta a kályhaajtót és fölemelkedett. Leverte térdérôl a port és ránézett a látogatóra. -- A kedves lánya küldött ide -- mondta az, meg sem várva a kérdést - - ügyes leány, láttam a rajzait... A professzor odabicegett a rozoga székhez és leült. -- Amerikai pap? -- kérdezte. -- Igen -- bólintott a másik -- valamikor európai voltam én is. Egy falunak voltam a papja, lent, messze keleten, egy kis országban, amit Erdélynek hívnak. De az régen volt. Még egy másik Európában. Ezt itt, ezt az Európát most látom elôször. Meg vagyok döbbenve tôle. Ez az új Európa nem sokra becsüli a tudósait, hogy deszkát ôriztet velük. A professzor gyanakodva nézett a vendégre. -- Európa nem tehet errôl -- felelte lassan -- Európa a valóságban nincs is többé. Szétosztották maguk között a barbárok. A pap halkan nevetgélt. -- Van valami abban, amit mond. Azonban nem szabad elfeledni, hogy ezeknek a barbároknak egy részét valamikor Európa dobta ki magából. Most csak visszajöttek a fegyver erejével. De ez mind nem fontos. Szabad egy kérdést intéznem Önhöz? -- Tessék. -- Ha nem akar felelni rá, ne feleljen. Volt önnek valóban valami tudományos fölfedezése, amit eltitkolt mind a németek, mind az angolok elôl, vagy csak szóbeszéd az egész? Mondtam: ha nem akar felelni rá, ne feleljen. A professzor arca megkeményedett. -- Miért ne felelnék? -- kérdezte szinte ellenségesen. -- Volt egy fölfedezésem. Most már azt is megmondhatom, hogy mi. Ugyanaz, amit a maguk tudósai két évvel ezelôtt világgá kürtöltek. A különbség csak az, hogy én annak idején, mikor a nyomára kerültem ennek a titoknak, arra gondoltam, hogy milyen mérhetetlen hasznot jelentene ez az emberiségnek. És amikor rájöttem, hogy pusztításra és rombolásra akarják felhasználni, akkor eltitkoltam elôlük. Maguknál odaát pedig kimondottan azért foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy romboló fegyvert csináljanak belôle. Ez a különbség. Az öreg pap elgondolkozva bólogatott. -- Igen. Lehet, hogy igaza van és egyedül csak ez a különbség. Aki a háborút szolgálja, milliókat keres, aki a békét szolgálja, az koplal. De engedjen meg még egy kérdést: hisz ön abban, hogy minden embernek van valamilyen feladata ebben az életben? -- Igen -- bólintott a professzor -- ebben hiszek. -- Úgy. És azt hiszi, hogy önnek mint tudósnak... mint különösen nagy képzettségű és tehetségű tudósnak, aki már ilyen óriási fölfedezést tett... önnek az a feladata ebben az életben, hogy halála napjáig deszkákat ôrizzen? A professzor arca elsötétült. Néhány pillanatig mereven nézett maga elé, aztán hirtelen fölállt a székrôl. -- Bocsásson meg egy percre -- mondta -- meg kell nézzem, mi van odakint. Rögtön itt leszek újra. Fogta a botját és kibicegett. Kint hűvös, sötét éjszaka volt. Az esô még mindig esett s a szemközti gázlámpa sárga fénye dideregve küszködött a köd súlyos burka alatt. Amikor visszatért a bódéba, a különös öreg pap még mindig ott ült a ládán. Szó nélkül megrakta újra a kályhát, vizes kabátját fölakasztotta a szögre, aztán bocsánatkérô mosollyal a vendég felé fordult. -- Elnézését kérem, hogy nem kínálhatom meg semmivel, még csak egy jobb ülôhellyel sem. Szívesen átadnám ezt a széket, de aki nem tud ülni rajta, az alatt összetörik... A furcsa idegen pap szemei fürkészve nézték az arcát. -- Nem azért jöttem, hogy alkalmatlanságot okozzak -- mondta csöndesen -- hanem, hogy elbeszélgessek önnel, professzor. A professzor óvatosan leült a székre, a botot az asztalhoz támasztotta és fájós lábát megemelve kissé odatartotta a kályhához. -- Ön azt kérdezte az elôbb -- kezdte el lassú hangon -- hogy ezt a foglalkozást itt életfeladatnak tekintem-e? Hát én erre azt felelem önnek, hogy igen. Ma már igen. Az én életemnek ma már csak az lehet a feladata, hogy megvárjam, amíg a leányomból ember lesz. Elindítsam ôt a maga útjára s azzal vége. Tudom, azt akarja mondani erre, hogy ezért kár volt annyit tanulni és annyit dolgozni tudományos téren. De szabad én is kérdezzek valamit? -- Hogyne. Tessék. -- Mit gondol ön, mint pap: megtörténhetik-e, hogy az ember azt a feladatot, aminek az elvégzésére élnie kellett, egyszerűen elhibázza? Nem oldja meg? -- Nem -- felelte a pap és megrázta a fejét -- ezt nem hiszem. A feladat, amivel Isten megbízott, kívül áll a mi hatalmi körünkön. Végre kell hajtsuk, akár tetszik, akár nem. A professzor elgondolkozva nézte a kályha repedésein át a tűz villodzó játékát. Arca fáradt volt és öreg, ahogy lassan mondta: -- Látja, én hiszem. Sôt majdnem azt merem mondani: biztos vagyok benne. Hogy elhibáztam a feladatomat. Elmulasztottam megtenni azt, aminek az elvégzésével az öröklôdés láncolatán keresztül a fejlôdés törvénye által megbízattam. És tudja, mi az érdekes? Hogy nem is bánom. Nem is bánom, hogy elmulasztottam a feladatomat. A törvény azért, ha egy kis késéssel is, de beteljesedett. A természet pótolja a hézagokat. Az én feladatomat elvégezte más. És én nem is bánom, hogy így történt. Érti ezt? Nem bánom. Szívesebben ôrzöm a deszkát éjszakáról éjszakára és átrágom magam valahogy az életen, semmint hogy magamon viseljem annak a feladatnak az emberfeletti súlyát, amivel megbízattam. Mert az én feladatom az volt, hogy ezt a felfedezést megtegyem és odaadjak az emberiség kezébe egy olyan szörnyűséges játékszert, amelyhez fogható még nem volt. Ez volt az én feladatom és én kibújtam alóla. -- Ön tehát azt gondolja, professzor -- szólalt meg egy idô múlva az öreg pap a ládán -- hogy Isten gonosz feladatokat is bízhat reánk, emberekre? A professzor szomorúan elmosolyodott. -- Tudom, hogy nem illik papokkal ilyesmirôl beszélni. De meg kell mondjam, hogy én Isten fogalma alatt valami mást értek. -- Valami mást? -- kérdezte az öreg pap szinte vidáman. -- És mi az a más? -- Az ok és okozati összefüggések láncolatának törvényét. Vagyis az én szempontomból nézve azt a törvényt, amely az emberiség sorsát meghatározza. -- Na és? -- kérdezte az öreg még mindig vidáman. -- Eddig nincs közöttünk nézeteltérés, legfeljebb a kifejezésekben. A professzor arca elkomorodott. -- Az én Istenem nem az a szeretô édesatya, akinek a papok mondják. Az én Istenem egyszerűen egy természeti törvény. Nézze, kérem: ha én annak idején átadom a felfedezésemet, ma néhány millió emberrel kevesebb él a földön. És mégis ez a néhány millió életben maradt ember arra ítélt, hogy éjjeliôr legyek. Miért? Mert a törvény, mely az emberiséget kormányozza, egyszerűen akarja a rosszat. Akarja a pusztítást. Akarja, hogy néhány millió emberrel kevesebb legyen. Ennyi az egész. Hogy én kihúztam magam a rám szabott feladat alól, ez az én magánügyem. Az óramű azért megy tovább. A törvény engem megbüntetett, látja: itt vagyok. És gyorsan pótolt másokkal. Az óramű nem állhat meg s a törvény ellen nincs fellebbezés. A homokórától az idôzített pokolgépig egyetlen acéllánc az egész: egyik láncszem kapcsolódik a másikba. S az óramű egyszer eljut ahhoz az elôre meghatározott ponthoz, amelynél robbannia kell a pokolgépnek. Aztán hogy ezt utolsó ítéletnek nevezzük, világkatasztrófának, vagy különös természeti tüneménynek egy jelentéktelen bolygó pályafutásán: ez már igazán mindegy. A lényeg az, hogy a törvény kérlelhetetlen és én örvendek, hogy kivontam magam a rám bízott feladat alól. Hosszú ideig csend volt a bódéban, csak a tűz sistergése hallatszott s az esô halk kaparászása a tetôn. Az öreg pap ott a ládán felsóhajtott. -- Érdekes elgondolás -- mondta lassan és dörmögve, mintha önmagával beszélne csak -- és eszembe jut errôl egy öreg halász, aki ott élt egy folyó mellett, ahol valamikor pap voltam. Mondtam ugye, hogy egy faluban voltam pap valamikor régen? Lent Erdélyben. A közelben egy nemzetközi diáktáborozás volt valamikor és egy csónak hat gyerekkel majdnem alázuhant a vízesésen. Emlékezteti ez valamire? A professzor felütötte a fejét. -- Vízesés? Nekem is volt gyermekkoromban egy csónakkalandom valami vízesésnél. Valahol Ausztria keleti csücskén. Az öreg pap mosolyogva bólintott. -- Erdélynek hívták azt a keleti csücsköt és Magyarországhoz tartozott akkor. Szóval ott voltam pap, ahol ez a csónakszerencsétlenség történt. Azaz, hogy csak majdnem történt, mert nem történt meg mégsem. Az utolsó percben... mondja csak, professzor: gondolkozott már azon, hogy az a csónak miért nem zuhant le akkor a vízesésen? -- Úgy emlékszem, valami megakasztotta. Hogyan is jutott az eszébe az egész dolog? Jaj, milyen régen volt... látja, az még egy rendes világ volt akkor... -- Igen -- felelte a pap, mintha az utolsó szavakat nem is hallotta volna -- valami megakasztotta. És ez az éppen. Nevetni fog, ha azt mondom, hogy Isten akasztotta meg a csónakot? -- Nem fogok nevetni. Miért? Nem a kifejezéseken múlik. Az volt a törvény, hogy ez a csónak az utolsó másodpercben megálljon. -- És mit gondol, miért? A professzor vállat vont. -- Azt nehéz lenne levezetni, mint ahogy minden történést nehéz levezetni. Az okok és okozatok hosszú láncolatán múlik. Baradlay tiszteletes elgondolkozva nézett maga elé, csöndesen hümgetett, aztán azt mondta: -- Lehet. Így is lehet mondani. Ugyanoda jutunk vele. Vagyis hogy annak a hat gyereknek életben kellett maradni. Mert feladatuk volt még a földön. Egyetértünk eddig? -- Igen -- bólintott a professzor -- érdekes, hogy milyen kicsi a világ... szóval ott volt pap, azon a környéken? És most itt találkozunk össze. Érdekes... Az öreg pap elmosolyodott. -- Igen, ez érdekes. De én arról a bizonyos öreg halászról akartam még mondani valamit és azt hiszem, hogy abban is egyetértünk majd. -- Öreg halász? -- kérdezte a professzor és csodálkozva rázta a fejét. -- Nem emlékszem semmiféle öreg halászra... -- Nem is fontos. Talán nem is találkozott össze vele. Mindenesetre övé volt az a bizonyos csónak, amelyik a végén mégis csak alázuhant és összetörött. -- Ja úgy... -- De nem a csónakról akarok beszélni, hanem a halászról. Öreg ember volt már és képzelje el: nem hitt az Istenben! Az ô szavaival élve: tudta, hogy nincs Isten. És ezt tudta akkor már majdnem negyven éve. Valami történt az életében és azon át jutott el idáig. Sok emberrel elôfordult már. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy ez az öreg halász negyven éve tudta már, hogy nincs Isten és egész jól megvolt vele. S akkor egyszerre történt az a dolog magukkal. Az öreg megnézte a helyet, ahol a csónakja a hat gyerekkel megakadt és nem talált ott semmit, ami megakaszthatta volna. És akkor egyszerre csak megrendült benne a negyven éve ôrzött biztonságos tudat, hogy nincs Isten. Hogy úgy mondjam: kételkedni kezdett a maga hitében. És elhatározta, hogy bizonyságot szerez. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. A bizonytalanság félelemmel töltötte el. Nekem így fejezte ezt ki akkor: nem lehet élni úgy, hogy az ember tudja is, meg nem is, hogy van Isten és tudja is, meg nem is, hogy nincs. Érdekes, ugye? És mindezt az önök csónak-balesete váltotta ki belôle. -- Érdekes -- bólintott a professzor -- igazán érdekes. Soha sem gondoltam volna... Látja, ez a láncolat törvénye, amirôl beszéltem. Minden láncszem kivált egy másik láncszemet. Nem csak bennem, akivel történik, hanem másból is, akit esetleg nem is ismerek... nagyon bonyolult hálózat ez. -- Igen. Szóval a halász. Az öreg így okoskodott: ha én is beleülök egy csónakba és én is odatereltetem magamat a vízzel, akkor megoldódik a titok. Ha velem is megakad ugyanott a csónak: akkor nincs Isten, csupán egy természeti törvény van, mely szerint a csónakok meg kell akadjanak azon a helyen. Ha pedig lesodor a víz és meghalok: akkor van Isten. Egy olyan Isten, aki fölül áll természeti törvényeken, ok és okozati összefüggéseken. Ért engem? -- És mi történt azzal a halásszal? -- kérdezte a professzor felelet helyett és az arca feszült volt és figyelô. -- Meghalt. A víz besodorta a csónakkal együtt a vízesés alá. -- Egy ideig hallgatott és a professzor arcát figyelte. Aztán lassan, tűnôdve hozzátette: -- De volt az életében egy pillanat, az a bizonyos legutolsó pillanat, amikor tudta, hogy van Isten. És talán ezért kellett éljen hetven évig, hogy ezt megtudhassa. Egyedül csak ezért az egyetlen pillanatért. Nem gondolja, hogy ez lehetséges? A professzor néhány pillanatig maga elé bámult, aztán ránézett az ismeretlen öreg papra. Egyenesen a szemébe. -- És ön ezért jött át Amerikából Európába és ezért kutatott föl engem ebben a bódéban? Hogy ezt elmesélje? Az öreg pap apró kék szeme visszamosolygott reá. -- Ezért -- felelte csöndesen. S fél évre rá, 1950. június 13-án este Herbert Habicht professzor ott állt a hannoveri állomáson és várta a München-Bréma-i gyorsot. Christa a reggeli vonattal beutazott Hamburgba, egy divatbemutatót megtekinteni és hogy néhány rajzot megszerezzen, amirôl azt gondolta, hogy odaát használni tudja majd. Úgy beszélték meg, hogy onnan egyenesen utazik tovább és Brémában találkoznak a pályaudvaron. Christa lelkes örömmel készült Amerikára. Nagy tervei voltak és ez a lázas lelkesedése az apjára is átragadt. Ott állt tehát a professzor az állomáson, egy olcsó kis kofferrel a kezében és várta a vonatot. Este volt, langyos, jószagú nyáreleji este. Néhány órával azelôtt zápor futott át a város fölött és tisztára mosta a levegôt. Az állomásépület körül virágoztak a vadgesztenyék és fehér gyertyáik csillogni látszottak az ívlámpák fényében. Amerikára gondolt és a laboratóriumra, amelyikben annyi elveszett év után újra elkezdheti a munkát. Békés, hasznos, tudományos munkát az egyetlen nagy komoly célért: az emberiség boldogulásáért. Egy pillanatra eszébe jutott a szegény, jó, kis szemüveges Böhmke kisasszony és érezte, hogy hiányozni fog. Sok évig nem hiányzott, de abban a pillanatban, amikor újra belép egy laboratóriumba, fájni fog, hogy nincsen ô is ott. A pályaudvar fölött megszólalt a hangszóró és akkor már látni lehetett a mozdonyt, ahogy mint egy nagy fekete szörnyeteg, füstöt lihegve feltűnt a váltóház mögött. Ezt is a tudomány adta a világnak, gondolta a professzor, mindent a tudomány adott. Jót és rosszat. Vegyesen. De lehet az is, hogy a tudomány csak jót adott és az emberek csináltak rosszat belôle. Ki tudhatná ezeket? Ki láthat be tisztán és világosan a nagy összefüggések hálózatába? A gyorsvonat megállt. Emberek kiabáltak, hordárok rohantak. Egy szürkeruhás nô hangosan veszekedett valakivel. A professzor megindult a vonat mentén, kezében a táskájával. Sovány testén lötyögött a ruha, kitaposott cipôjében sántított egy kicsit, egy pillanatig arra gondolt, hogy a botot mégis csak el kellett volna hozni... Aztán a leghátulsó kocsi egyik ablakában meglátott egy integetô kezet. Baradlay volt, a pap. Kihajolt az ablakon és vidáman integetett feléje. -- Ide, professzor, ide! -- kiáltotta és elégedett nevetés volt az arcán. Egy újságárus hangos kiabálással tolta kocsiját, valaki éles rikácsoló hangon narancsot, cigarettát, cukorkát kínált, emberek jöttek- mentek ideges sietséggel és ahogy a professzor bicegve haladt a vonat mellett az integetô kéz felé, valami megnevezhetetlen furcsa érzés fogta el. Mintha egy ismeretlen idegen világ borzongató leheletét érezné az arcán. ======================================================================== VIII. A vonat Füstöt zihálva rohant a fekete vasszörnyeteg az éjszakán át. Városok, falvak, tanyák maradtak el mögötte. Szántóföldek, rétek, erdôk, folyók. Magányos fények: utcalámpák, virrasztó ablakok, gépkocsik reflektorai. Jöttek a semmibôl és elvesztek újra a semmiben. A mozdonyvezetô az órájára nézett. Még tizenhat perc késést kellett behozni. Fog az menni, gondolta és egy pillantást vetett a feszültségmérôre. Füle a hatalmas gépszív dobogó lüktetését figyelte és keze kinyúlt a tejesüveg után. Lassú kortyokban ivott. Élvezte a szájában a tej édes ízét. Közben a kertre gondolt és a frissen ültetett almafákra benne s hogy holnapután meg kell öntözze ôket. A fűtô a lapátjára támaszkodva nézte a kazánajtót, mely mögött szikrázva lihegett a tűz és arra gondolt, hogy mégis össze kellene esküdni azzal a leánnyal, mielôtt megszületik a gyerek. Ha nincs is még együtt a pénz. Majd összegyűl rendre késôbb. Rohant a vonat keresztül az éjszakán. Az elsô személykocsi egyik ablakán egy IRO-egyenruhás férfi vakon bámult ki a sötétségbe és egy érzéssel küzdött. Ugyanaz a bizonytalan szorongó érzés volt, ami annak idején a Rosengasseban fogta el néha iskolába menet: valamit elfelejtettem. De nem tudott rájönni, hogy mit. Valamit talán tenni kellett volna, valami fontosat, de lehet, hogy nem is most, hanem valamikor régen. Igen, tisztán érezte, hogy valamit tenni kellett volna még, ott volt hozzá a pénz, a lehetôség, minden. Csak nem jutott az eszébe. Akkor sem, most sem. Hogy mi az, amit tenni kellett volna. Szemben vele a másik ülésen egy chicagói csaposlegény aludt, zsebében a szabadságoslevéllel és egy szôke Bettyrôl álmodott talán, aki vár majd reá a repülôtéren. Reám senki sem vár sehol, gondolta az IRO-egyenruhás ember ott az ablakban és sóhajtott. Rá akart gyújtani a cigarettára, de a doboz üres volt már. Összegyűrte a markában és bedobta az ülés alá. Nincs több, gondolta, vége. És abban a pillanatban, egészen váratlanul, a napfényben úszó szigetet látta maga elôtt. Samost. Olyan vakító elevenséggel, hogy a szíve összerándult tôle és be kellett hunyja a szemét. Jaj, nyögte belül egy hang, jaj... Hirtelen valami ideges nyugtalanság fogta el. Pánikszerűen szakadt reá, olyan volt, mint a halálfélelem. Felugrott az ülésrôl. Egy pillanatig állt ott és a vonatkerekek kattogásán keresztül hallotta verni a saját szívét, ijedten, nyugtalanul. Végigsimított a homlokán. Ideges vagyok, gondolta. Érezte, hogy a homloka izzadt. Nem lenne szabad annyit gondolkodnom. Emberek közé kellene menni. És ekkor hirtelen eszébe jutott a különös öreg pap. Meg kellene keresni, gondolta. Még egy óra van Brémáig. Elbeszélgethetnénk. Talán elmúlna az idegességem is. Kilépett a fülkébôl és betette maga mögött az ajtót. Még egy pillantást vetett a hálóban lévô bôröndjére, aztán megindult a vonat folyosóján hátrafelé. Rohant a vonat. A fülkékben emberek ültek, aludtak, olvastak, vagy bámultak maguk elé a semmibe. Emberek, életek, sorsok. Egy gyermek álmosan nyöszörgött és érthetetlen szavakat gügyögött hozzá. Egy asszony hosszadalmasan mesélt az útitársnôjének valamilyen bonyolult családi ügyet, két kereskedô megpróbált egy üzletet nyélbe ütni, valaki keresztrejtvényt fejtett. Néhányan politizáltak és szidták a bonni kormányt. Három fiatalember az Egyesült Európáról vitatkozott. Valaki horkolt. Az egyik fülkében ingujjra vetkôzött vasutasok kártyáztak. Rohant a vonat. Az utolsó kocsi egyik fülkéjében hat férfi utazott. Egy magas, barna úr kinézett az ablakon és lassan, megfontoltan mondta: -- Ahogy ezeket az elszórt lámpákat nézem az éjszakában, arra kell gondoljak, hogy ha mi is meggyújtottunk volna mindenütt egy lámpát, ahol jóakarat, becsület és tisztesség volt az emberekben, talán világosságot tudtunk volna teremteni a ködben. És akkor sok minden másképpen történhetett volna. Akkor nem árthattak volna a jelszavak sem. Az egymás felé sugárzó jóakarat és tisztesség jóakaratúvá és tisztességessé tette volna a politikát is és nem lett volna szükség háborúra. De mi megszerveztük a növénynemesítést, megszerveztük a fajállatnevelést. Elmulasztottuk megszervezni gazdasági alapon a jóakaratot, a becsületet és a tisztességet. Szomorú, ha az ember jót akar, de elkésik vele... Egy ideig csönd volt a fülkében, csak a kerekek kattogtak. -- Tudja, kedves herceg -- szólalt meg egy idô múlva a túlsó sarokban egy kopott, sovány, vékony nyakú, szemüveges ember -- én sokszor arra gondolok, hogy a világ is olyan, mint egy nagy laboratórium. Valaki dolgozik benne... érti? Valaki... nevezzük úgy, hogy természeti erô, teremtô törvény. De mondhatjuk azt is, hogy Isten. Nem a szavakon múlik... De tudja, az úgy van egy ilyen laboratóriumban, hogy ezer és ezer kísérlet nem sikerül, amíg végre egy... amíg összejön az, amit akarunk. Mert nézze, ahhoz hogy valami létrejöjjön, valami olyasmi, ami a világot elôbbre viszi, mondjuk egy orvosság, mondjuk a penicillin, ahhoz különbözô elemek kell összekerüljenek egy lombikba egy bizonyos feltételsorozat szerint. Az elemek jelen vannak sok ezer év óta már, csak éppen nem kerültek még soha úgy össze, olyan feltételek szerint... érti, mire célzok? Nézze kérem, itt van például ez a dolog a csónakkal... lehetséges, hogy mi, külön-külön egy-egy elem voltunk abban a bizonyos laboratóriumban és talán az volt a feladatunk, hogy együtt képezzünk... mondjuk egy olyan penicillinfélét az emberiség számára. Érti? Mit tudom én, hogyan: találmánnyal, pénzzel, szervezéssel, együttes munkával... érti? Csak éppen, hogy nem kerültünk össze. Nem kerültünk össze akkor és úgy, amikor és ahogy kellett volna... érti? -- Azt hiszem, hogy értem -- felelte lassan a másik az ablaknál és aztán hallgatva kinézett a sötétségbe. -- Azt hiszem, én is értem -- szólalt meg ijedt hangon a középsô ülésen egy kis ráncosarcú emberke, aki valamikor boltos volt Prágában - - csak azt nem tudom... De nem fejezte be a mondatot, talán nem találta meg a szavakat ahhoz, amit mondani szeretett volna. -- Az ember sok mindent nem tud -- felelte egy idô múlva a sarokból a volt egyetemi tanár fáradt hangja -- az ember nagyon sok mindent nem tud... Rohant a vonat. Lámpák csillogtak valahol messze a ködös sötétségben, távol egymástól, nagyon távol, kis magányos fényszigetek. S a vonat rohant, rohant tovább, a fények elvesztek, éjszaka volt. -- Látják, egy kicsit én is olyan vagyok most, mint az a Hiribi volt, az a halász, akirôl beszéltem -- szólalt meg egy idô múlva halkan az öreg pap a másik oldalon. -- Összeszedtem magukat újra egy csónakba, hogy megtudjam: van-e Isten? Mert a hitbe belefárad az ember, mire az élet végére jut és tudni akar... A szomszédja maga elé nézett a vasúti kocsi szennyes padlójára és bólogatott. -- Értem ezt -- mondta halkan. -- Nálunk a hegyek közt élt egy öregember, Bács Trajánnak hívták. Az mondta volt egyszer: csak az igazság az élet, ami nem igazság, az pusztulás. Ezt mondta és másnap meghalt. Nagyapám volt az az ember. Látja: ô tudta, hogy van Isten. Ô csak így nevezte ezt: igazság. Mindenki másképpen nevezi, de végülis mindenki ugyanarra gondol. Egy ideig hallgatott, mintha a vonat zaját figyelte volna, ahogy a kerekek láthatatlan váltókon csattogtak át. Aztán folytatta lassan: -- Mi görögkatolikusok vagyunk és mi hiszünk az ördögben is, éppen úgy, mint az Istenben. A különbség legfeljebb az, hogy az ördögöt tudjuk, mert ott van és látjuk naponta a sok rosszat, amit elkövet. Istent pedig csak hisszük. De nagyapám, ô tudta is. Azt mondta: csak az igazság az élet. Aztán meghalt, mint az a halász. Vajon akik tudják az Istent, azok meg is halnak mindjárt? A kérdésre nem felelt senki. A pap sem. Csak a vonat dübörgése felelt, de nem lehetett megérteni, hogy mit. Jon Bursanu egy idô múlva újra megszólalt, de most csak ennyit mondott még: -- Talán ha többet gondolkozom annak idején azon, amit a nagyapám mondott, akkor talán sikerült volna megôriznem az igazságot és megtartanom az életet, népem számára. De nem biztos az sem. Aztán késôbb, még egyszer: -- Látja a lámpákat, ott kint az éjszakában? Olyanok vagyunk mi is, mint azok a lámpák. Világítunk, világítunk, de a köd lefojtja a fényünket és így nem világíthatunk elég messzire. Mert amire rávilágítunk, az soha sem az igazság. Csak a köd. A politika. Köd. Legyintett, aztán végleg elhallgatott és nem hallatszott más, csak a vonat ziháló dübörgése, ahogy rohant velük, rohant az ismeretlen, idegen éjszakán keresztül. -- Szóval együtt vagyunk újra, mint a csónakban! -- szólalt meg hirtelen a hatalmas termetű ôsz hajú festô, aki eddig szótlanul ült a helyén és a térdére csapott. -- Ez igazán érdekes! Az embernek határozottan babonás érzései támadnak, ha mélyebben belegondol...! Valami furcsa, ideges nevetéssel mondta ezeket. Valamennyien felfigyeltek rá. -- De... valaki még hiányzik! -- vetette közbe félénken Vrana, a boltos. -- Tulajdonképpen... Nem fejezhette be, mert az öreg pap hirtelen felállt. -- Idehozom ôt is -- mondta gyorsan és határozottan -- a legelsô kocsiban ül. Mégis csak meg kell értse, hogy közénk tartozik... -- Bizonyára nem vagyunk neki elég elôkelôk, mert európaiak vagyunk - - jegyezte meg a festô gúnyosan és újra ott volt az arcán az a különös, ideges nevetés. A pap nem felelt semmit, hanem kinyitotta a fülke ajtaját és kilépett a folyosóra. Az ajtót behúzta megint. Csönd nehezedett a fülkére. A vonat rohant vakon az éjszakába. Dübörögtek a kerekei, sípolt, fütyült a szél az ablak repedéseiben s az éjszaka odakint siket volt és sötét. -- Hiribi... -- szólalt meg valaki a félhomályban. A szemek szótlanul fordultak a hang felé. Bursanu volt, aki a hajdani öreg halász nevét kimondta, szinte babonásan. Az ajtó felé fordulva mondta, mely néhány perccel azelôtt bezárult az öreg pap mögött. -- Lélekhalász -- dünnyögte maga elé a festô, mintha egy önmagával folytatott párbeszédet fejezett volna be. -- Istent akarja kísérteni ô is, azért hozott minket újra össze. Elsüllyed-e velünk a hajó, vagy nem, arra kíváncsi talán. -- Ha nem süllyed el, az mit jelent? -- kérdezte a román, félig tréfásan, félig komolyan. A festô fölnevetett, de nevetése ideges volt és erôltetett. -- Az én számomra semmit, csupán statisztikai adatot. De az ô számára valószínűleg azt, hogy Istennek még mindég van valami terve velünk. A papok ebben az egyetlen gondolatkörben élnek. A többiek komoran ültek, mintha meg se hallották volna a cinikus szavakat. -- Talán újra kell kezdjük az életünket -- szólalt meg a román ügyvéd egy idô múlva, halkan, együtt s nem külön-külön. Talán ez van megírva valahol a sors könyvében. -- Együtt? -- riadt fel Vrana, a boltos, az ablak mellett -- hogyan? -- Miért ne? -- felelte a herceg -- én már háromszor is elkezdtem az életemet elölrôl, de mindég csak egyedül. Miért ne együtt? -- Ide figyeljenek -- hajolt elôre a német tanár és sovány fehér arcában szinte izzottak a szemek valami belsô tűztôl -- erre gondoltam én is! Együtt kezdeni el... mi hatan, akik együtt voltunk a csónakban is valami oknál fogva azon a napon... egy csónakra való kis Európa. Nem egymás ellen, hanem együtt...! A rászegezôdô szemekben megérezte a döbbenetet, mert halkan elnevette magát. -- Fantasztikusan hangzik, amit mondok, tudom. De ennek a papnak igaza lehet. Persze nem úgy, ahogy ô teszi szavakba, hogy Isten kinyújtja a kezét, meg ilyesmi. De a világrendnek megvannak a maga törvényei, s ezek a törvények valamennyien és kivétel nélkül egy nagy központi alapelv körül helyezkednek el. Mi nem ismerjük magát az alapelvet, csupán a törvényeit. Azokat se mind, csak néhányat. De feltétlenül logikusnak tűnik az a föltevés, hogy mindennek és mindenkinek, akit életre hív a törvény, van valami elôre meghatározott funkciója ezen a világon és amíg ezt a funkciót el nem végzi, addig élnie kell, bármi történjék is körülötte... értik, mire gondolok? Talán a mi feladatunk az, hogy együtt keressünk meg valamit, egy utat talán, amit még eddig nem talált meg senki, egy új utat, amelyen a cseh, a magyar, a román, a lengyel, a német együtt mehet majd egy békésebb jövendô felé... -- És a zsidó? -- szólt közbe a festô mély hangja. -- Vele mi lesz? -- Ô is a csónakban volt, ne feledjük -- felelte csöndesen a német tanár -- s a világrend nem ismer véletleneket. Uraim, ne nevessenek ki, de én határozottan érzem... Az ajtó nyílása szakította félbe a szavait. A rosszul világított folyosón ott állt Pohrisch Gottfried s mellette a fehér hajú öreg pap. -- Uraim, -- szólalt meg Baradlay tiszteletes remegô hangon s valami különös mosollyal az arcán --, életem vágya beteljesedett végül is. Ennyi sok év után újra együtt vannak Önök, mind a hatan, mint annak idején a csónakban. Az Úristen útjai csodálatosak... Valami szörnyűségeset csattant valahol s az öreg pap szavai elvesztek a zajban. A vasúti kocsi nagyot zökkent, megrázkódott s fölemelkedett a levegôbe. Csomagok röpültek minden irányba. Recsegett, ropogott minden. A lámpák kialudtak és sötétség nyelte el a felfordult világot. A sötétség mélyén emberek sikoltoztak, acél csikorgott, vaslemezek hasadtak. Aztán minden megállt a rémület sötét feneketlen mélységében. Fél órába is belekerült, amíg a vasutasok és a közeli kisvárosból odasereglett rendôrök, mentôk és tűzoltók kimentettek mindenkit a kisiklott és egymásra dôlt vasúti kocsik roncsaiból. A sebesülteket begyűjtötték a kis állomásépület egyetlen várótermébe, ahol egy a vonaton lévô orvos és néhány önkéntes ápolónô gondozásba vették ôket, amíg a mentôkocsik odaérkezhettek. A katasztrófa méreteihez viszonyítva meglepôen kevés sérülés történt és halott csak egy volt. Egy rögtönzött hordágyra fektetve hozták be, pokróccal letakarva, a vasúti ôr bódéjába, hogy a megrémült utasok ne lássák. Hat férfi utas ott maradt a halottal a bódéban, míg az orvos és a vasutasok a sebesülteket vették gondozásba. Hamarosan megérkeztek a mentôkocsik is és kórházba szállították azokat, akiknek kezelésre volt szükségük. A többi utast autóbuszokon vitték be a városba, hogy ott várják meg, amíg a pótszerelvény megérkezik. Amikor minden elcsöndesült a szerencsétlenség színhelyén, az orvos, az egyenruhás rendôrtiszt és egy fiatal újságíró átmentek a megüresedett váróterembôl az ôrbódéba. A hat férfi ott ült szótlanul, egymás mellett a bódé padján. Elôttük a pokróccal letakart halott. Az orvos szótlanul odament a hordágyhoz, fölhajtotta a pokróc sarkát, nézte néhány pillanatig a halottat, aztán ráhúzta újra a pokrócot. -- Önök rokonai? -- fordult a rendôrtiszt a padon ülôkhöz. -- Ismerôsei vagyunk -- felelt az egyik, egy sovány, tanárforma ember -- együtt utaztunk volna vele Amerikába. -- Amerikába? -- lepôdött meg a rendôrtiszt. -- Önök amerikaiak? -- Nem, -- rázta meg a fejét az ember ott a padon --, csak ô volt amerikai. Pap. Az útlevelét valószínűleg megtalálják a kabátja zsebében, egyéb papírjaival együtt. A rendôrtiszt odalépett a halotthoz, felhajtotta a pokróc sarkát és kutatni kezdte a fekete kabát zsebeit. -- Meg kell állapítsuk a személyazonosságot -- mondta szinte bocsánatkérôleg -- a hivatalos formaságok miatt. Ki értesíti a hozzátartozókat? -- Tudtommal nincsenek hozzátartozók -- felelte az ember a padon -- elég lesz, ha a konzulátust értesítik, majd onnan gondoskodnak a többirôl. A rendôrtiszt összeszedett, amit talált, pénztárcát, útlevelet, és egyéb papírokat, visszahajtotta a halottra a pokrócot s odament a bódéban lévô kis rozoga asztalhoz, hogy kitöltse a hivatalos űrlapokat. Az orvos sóhajtott. -- A mentôkocsi visszajön hamarosan és beviszi a városba -- mondta a padon ülôk felé -- maguk közül is bemehet vele két személy. A többi elfér a rendôrkocsikon. Azzal begombolta mellén a kabátot és kiment. A fiatal újságíró elôhúzott a zsebébôl egy kis kockás födelű füzetet. Megköszörülte a torkát. -- Szóval amerikai pap volt az illetô -- mondta és jegyezni kezdett a füzetbe -- valamilyen hivatalos küldetése volt? Menekültek segélyezése, vagy ilyesmi? -- Nem -- felelte valaki a padról -- nyugdíjban volt már. Csak utazott. -- Aha -- emelte föl a fejét meglepetten a fiatalember --, de maguk nem amerikaiak? -- Nem. -- Akkor ô is csak bevándorló volt ott, ugye? Aki öregkorára visszatért, hogy még egyszer fölkeresse szülôvárosát, mi? Kint léptek hallatszottak. Az ajtó megnyílt és két egyenruhás ember lépett be a bódéba. Szó nélkül a hordágyhoz léptek s fölemelték. -- Maguk is hozzátartozók? -- fordult egyikük a padon ülôk felé, aztán választ sem várva hozzátette -- ketten elkísérhetik a holttestet. A többi elfér a rendôrkocsin. Már mentek is a hordággyal s a hordágyon a pokróccal letakart emberi testtel. A hat ember egyszerre állott föl a padról. Hat láb lendült lépésre egyszerre az ajtó felé. Az újságíró szinte ijedten lépett félre, hogy utat adjon nekik. A rendôrtiszt még mindég a papírok fölé hajolva állt a kis rozoga asztal mellett. -- A neve! Mi volt a neve? -- kérdezte izgatottan az újságíró, mint aki csak az utolsó pillanatban döbben reá, hogy a legfontosabbat elfelejtette megkérdezni. De a hat idegen ember már tódult kifele a bódé szűk ajtaján, egymás sarkában, szorosan. Csak a leghátulsó fordult hátra, egy hatalmas termetű, széles vállú ember, akinek hosszú ôszülô haja borzoltan csüngött napbarnított arcába. -- Hiribi! -- mordult mély torokhangon az újságíró felé -- ez volt a neve, Hiribi! Mindegy, hogy mit írtak azokra a papírokra! Aztán ô is kilépett az ajtón a többi után s a hideg fekete éjszaka elnyelte nyomban.