Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== Valtorta Mária A szeretet vértanúi Gamáliel Jézus és a gyászolók A betlehemi pásztorok Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Valtorta Mária élete, írásai A fordítások listája -- rövidítések A szeretet vértanúi A szeretet vértanúi -- Bevezetés A Tulliánum börtönében Petronilla és Felikola Perpétua és Felicitász Cecília és Valériánusz Ágnes Klétusz és társai Diomédesz és Agapitusz A tíz gladiátor Szent Martína Marcellusz és Valentínusz Szent Irén Flóra és Mária Szeretett! Az utolsó idôk szentjei Gamáliel Gamáliel -- Bevezetés Gamálielnek van igaza! Valamilyen új próféta... Emelkedj fel, mint Hillel! Az öreg Izrael megszemélyesítôje De mit mond róla Gamáliel? Elégítsd ki értelmünket! Válaszolj vádlóidnak! Te a jelre vársz! A jel! Jézus és a gyászolók Jézus és gyászolók -- Bevezetés A jó lelkiismeret Érdemeljétek ki, hogy Jézus közeletekben legyen! Ó, halál Jézus nélkül!... Akik az Úrban halnak meg Béke az égben a jóakaratú embernek Isten azt mondja: ,,Elég!'' Az erényest még a halál se sújtja le Isten gyorsan jön, vagy gyorsan hív A gazdagok is üdvözülhetnek Akik az Úr útjain járnak A kincshez vezetô ösvény Még ragyogóbb életet él Apád nem szűnt meg szeretni téged Egy pillanatnyi a válás Isten nem fog elhagyni téged! Ne sírj az üresség miatt! Szüleid mindig leszállnak az égbôl hozzád Isten nem hagy el! Menj békében, igaz lélek! Atyám atyja az árváknak is Neked adom, amim van Átmész a földrôl az égbe Atyád közelemben van és csókol téged Az elköltözöttek szeretik a földieket Végtelen jutalmat nyer Az ártatlanok koronája Jóknak kell lennünk, hogy viszontláthassuk anyánkat! Vigyél magaddal! Szeretnék meghalni! Miért ô halt meg? Kisleányod élni fog Testvéred feltámad Jobb dolgom van itt, mint a földön volt Boldog leszel Johannáddal Gondolj örvendetes halálára! Nyugodj meg, szegény mama! Összefoglalás A betlehemi pásztorok A pásztorok Nagy örömöt hirdetek nektek! ,,Ô emlékszik ránk és szeret minket!'' Jöjj, Izsák! Ó, valóban te vagy! Küldjétek Jonatánt Názáretbe! Megtaláltalak mindnyájatokat! Hamarosan megpihensz, Jónás! Eljöttünk, hogy imádjunk téged! Az Ô vigaszai... tíz arc... Sose volt ilyen szép! ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program négy különálló füzet (A szeretet vértanúi, 1988; Gamáliel, 1987; Jézus és a gyászolók, 1991; A betlehemi pásztorok, 1991) elektronikus változata. A füzetek a Vallás és Élet Kiadó gondozásában jelentek meg, kéziratként. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Valtorta Mária élete, írásai Élete Valtorta Mária, ez a kivételes, rendkívüli adottságokkal megáldott egyéniség, megelevenedik elôttünk Önéletrajzában, amelyet 1943-ban fejezett be, mielôtt látomásai megkezdôdtek volna. A további idôszak eseményeit más írásos adatok és személyes tanúbizonyságok segítségével állította össze a szerzô. Mária 1897. március 14-én született Casertában, ahol lombardiai származású szülei akkor éltek. Apja, József (1862--1935) alhadnagy a Cavallereggi Guide 19. regimentjében. A géppuskás osztag vezetôje szelíd, szeretetreméltó egyéniség. Anyja, Fioravanzi Izisz (1861--1943) viszont kemény, szigorú természetű asszony. A francia nyelv tanárnôje. Születésekor Mária életveszélyben volt. Utána pedig egy szenvedélyes, szerencsétlen természetű dajkára bízták. Egyetlen gyermek maradt. Anyja elôzôleg elvesztett egy fiúgyermeket, néhány órával születése után, pedig nagyon vágyódott egy fiúra. Alig volt 18 hónapos, amikor családja a romagnai Faenzába költözött, majd pedig 1901-ben Milánóba. A lombard fôvárosban, négy és féléves korától az Orsolyiták óvodájába járt. Itt találkozott elôször Istennel, és ébredt fel benne ,,a vágy, hogy azáltal vigasztalja meg Jézust, hogy hasonlóvá válik hozzá a szenvedésben, amit önként, szeretetbôl szenved el.'' Hétéves korában, 1904-ben a Marcella nôvérek intézetébe iratták be. Itt kezdte el elemi iskolai tanulmányait. Azonnal kitűnt értelmességével, és osztályelsô lett. 1905-ben részesítette ôt a bérmálás szentségében Andrea Ferrari bíboros, akit ma már ,,Isten Szolgája''-ként tisztelnek, mert elkezdték boldoggáavatását. 1907 szeptemberében a Valtorta család Vogherába ment lakni, mert oda helyezték az apa ezredét. Mária itt a városi iskolába került, és hetente egyszer franciát is tanult a Franciaországból elűzött nôvérektôl. 1908-ben járult elsô áldozáshoz, amin nagy szomorúságára apja nem vehetett részt, mert anyja fölöslegesnek ítélte jelenlétét. Az anya zsarnoksága és az apa engedékenysége következtében Mária 1909 márciusában kollégiumba került. Mária pompásan érezte magát az Irgalmas Nôvérek kollégiumában, ahol öt iskolaévet végzett el négy naptári év alatt, 1913 februárjáig. Nagylelkűség, határozottság, kitartás és hűség jellemezték. Szerette a tanulást, a rendet és az engedelmességet. Ezért mintaképként emlegették. Az anya azonban ismét beleavatkozott leányának életébe, és Technikumba iratta be, holott neki semmi érzéke se volt a matematikához. Nem is kerülhette el az ,,ünnepélyes bukást:'' A klasszikus tananyagban azonban jónak bizonyult, és leérettségizett. A kollégiumban buzgón vett részt az utolsó lelkigyakorlaton, ,,mert tartós gyümölcsöt akart belôle meríteni, hogy programja legyen egész világi életére''. Az Úr tudtára adta Máriának, ,,milyennek kell lennie életének Istenben, Istennel való kapcsolatában, hogy megfeleljen Isten akaratának.'' 1913 tavaszán a Valtorta család Firenzébe költözött, mert az apa, egészségi okokból, nyugalomba vonult. Mária gyakran fölkereste apjával a város szép helyeit. Odahaza, saját elhatározásából, folytatta az elôbbi, kollégiumi életet. Anyja azonban igyekezett gátolni ôt ebben, vallásellenes oktatásaival. Firenzében Mária megismerkedett egy szép, gazdag és művelt fiatalemberrel: Robertóval. Szerették is egymást, néma, türelmes, tisztelô szeretettel. A könyörtelen anya azonban már csírájában elfojtotta ezt a gyöngéd érzelmet. Hasonló sorsra jutott kilenc évvel késôbb egy katonatisztnek készülô ifjúhoz, Márióhoz fűzôdô kapcsolata is. 1916 tavaszán, ,,az elkeseredés és sóvárgás szörnyű idôszakában'', az Úr egy álommal vonzotta magához. Ez az álom elevenen megmaradt Mária emlékezetében. Álmában, amely világosan elôrevetítette írói tevékenységének evangéliumi témáját, Jézus sietett Mária segítségére. Úgy ébred fel, mint akit ,,valamilyen, nem földi eredetű fény világított meg.'' A világtól való elvonulás ideje azonban még távol volt. 1917-ben Valtorta Mária az irgalmasszívű ápolónôk sorába lépett, és tizennyolc hónapon át működött ápolónôként a firenzei katonai kórházban. Azt kérte, hogy közkatonákat ápolhasson és ne tiszteket, mert azért ment, ,,hogy a szenvedôket szolgálja, nem pedig, hogy kacérkodjon vagy férjet találjon.'' A felebaráti szeretet gyakorlása közben úgy érezte, hogy mindinkább közeledik Istenhez. Egy váratlan esemény jelezte fokozatos föláldozásának kezdetét. 1920. március 17-én anyja társaságában ment az utcán, amikor egy hitvány gyerek, egy ágyból kitört vasrúddal teljes erôbôl hatbavágta. Mária három hónapig nyomta az ágyat. Ez mintegy ízelítô volt késôbbi betegségébôl. Ugyanennek az évnek októberében, szüleivel Reggio Calabriába utazott, vendégségbe, Belfanti nevű unokatestvéreihez, akik hatalmas szállodák tulajdonosai voltak. Lelke ismét erôre kapott az ottani táj csodálatos természetvilágában. Egészséges tanulási kedve is kielégült unokatestvére, Klotild, ,,gyönyörű könyvgyűjteményében''. Klotild ,,igen művelt nô volt'', és ki tudta válogatni a stílus és cselekmény szempontjából legkiválóbb könyveket. Az Úr, ez alkalommal, egy könyvet használt fel, hogy ismét hatalmas lökést adjon neki. Fogazzaro Antal: A Szent című könyve kitörölhetetlen jegyet nyomott szívébe; méghozzá jó jegyet. Itt Mária ismét tapasztalta a már elôbb is jelentkezett furcsa érzést, ,,mintha ujjaiból hosszú, igen hosszú szálak indulnának ki, amelyek kinyúlnak a végtelen térbe, és ott összekapcsolódnak a többi hozzá hasonló szálakkal'', amelyek más személyektôl indultak ki, mintegy óhajtva az összefonódást. Reggióban ezenkívül újból kivirágzott Szent Ferenc iránti rajongása, ami lelkiségének állandó jellemvonása lesz. De ugyanitt omlott össze Márióval való jegyessége, anyja mesterkedései következtében. 1922. augusztus 2-án visszautazott Firenzébe, és még két évig maradt ott, öszetörten ,,keserű emlékei'' miatt. A család 1924 szeptemberében végleg Viareggióba költözött, a késôbb megvett kis házba. Mária Viareggióban is folytatta visszavonult életét. Néha kisétált a tengerhez és a fenyvesbe, vagy a bevásárlások ürügyével ment el hazulról. Ezek a bevásárlások lehetôvé tették rövid látogatásait a szentségi Jézusnál anélkül, hogy magára vonta volna miattuk anyja villámait. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz példáján felbuzdulva, akinek Egy lélek története című könyvét egyhuzamban olvasta végig, 1925. január 28-án áldozatul kínálta fel magát az irgalmas Szeretetnek, s ezt a felajánlást ezentúl mindennap megújította. E pillanattól kezdve Jézus iránti szeretete mérhetetlenül megnôtt, úgyannyira, hogy saját szavaiban és tetteiben Jézus jelenlétét érezte. Fűtötte a vágy, hogy Istenének szolgáljon. Ezért szeretett volna belépni Szent Pál Társaságába, de meg kellett elégednie ,,egy alázatos, elrejtett, egyedül Isten által ismert apostolkodással, amelynek lendítôi inkább a szenvedés, mint a cselekvés voltak.'' Azonban, 1929 decemberétôl kezdve, amikor belépett a Katolikus Akcióba, mint a leányok kulturális küldöttje, nyilvánosan is a lelkek javának szentelhette magát. Munkáját odaadóan végezte, és az általa tartott elôadások egyre több hallgatót vonzottak a nem-hívôk közül is. Közben az a nagy elhatározás érlelôdött meg benne, hogy áldozatul ajánlja fel magát az isteni Igazságosságnak is, és erre ,,egy még tisztább, még önmegtagadóbb élettel készült fel''. Már jóval elôbb szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tett. Az új felajánlás 1931. július 1-én történt. E naptól kezdve egyre kevésbé kímélték a testi és a lelki szenvedések. 1933. január 4-e volt az utolsó nap, amelyen Mária, végtelen erôlködéssel, utoljára ki tudott menni a házból. 1934. április 1-tôl kezdve pedig többé nem kelt föl az ágyból. Ekkor vette kezdetét ,,erôs szeretet-elragadtatásban'' hosszú, tevékeny betegsége. Eszköz lett Isten kezében. Küldetése ez volt: ,,Szenvedni, engesztelni és szeretni''. Ebben az idôszakban, pontosan 1935. május 24-én lépett a Valtorta ház szolgálatába Diciotti (ejtsd: dicsotti) Márta, aki hűséges társnôje lett Máriának, ,,hallgatója'' írásainak, szeretô gondozója és segítôje haláláig, halála után pedig emlékei ôrzôje. (Azóta már ô is meghalt.) A vigasztaló tényt, hogy barátságos személy került melléje, mély fájdalom követte: egy hónap múlva, június 30-án meghalt az apja. Az apa ,,mindig türelemmel, szelíden és szeretettel végezte kötelességét, megbocsátotta a sérelmeket, jóval viszonozta a rosszat, leküzdötte irtózatát az iránt, aki ôt félreismerte és minden percben megsebesítette.'' (Célzás feleségére.) Mária élet-halál közé került fájdalma miatt, hogy nem lehetett apja mellett, annak utolsó pillanataiban, sôt még halottként sem láthatta ôt. Az anya a ,,késôn ébredt szeretet ostoba megnyilvánulásai'' után még kegyetlenebbé és zsarnokibbá lett, mint elôbb. ,,Az, hogy teljesen önmaga urává vált, megzavarta az eszét.'' Mária pedig, betegágyán, tovább szenvedett és szeretett. Egyre jobban átadta magát Isten akaratának. Vigasztalta a bánkódókat, helyes irányba terelte a lelkileg tévelygôket, elfogadta a bekövetkezô idôkre vonatkozó fájdalmas figyelmeztetéseket, és mindenben kimutatta jellemének férfias erejét, és Istenre irányult elméjének éles felfogását. 1942 táján Valtorta Máriát meglátogatta Romualdo M. Migliorini (ejtsd: miljorini) atya, a Szerviták rendjébôl. Lelki-vezetôje lett és négy éven át az is maradt. Migliorini atya kérésére, 1943-ban, Mária beleegyezett önéletrajzának megírásába, azzal a kikötéssel, hogy lelke teljes föltárásával elmondhat minden jót és minden rosszat. Alighogy befejezte önéletrajzát, megkezdôdtek látomásai, és ezzel kapcsolatos írói tevékenysége. Néhány év leforgása alatt, egyhuzamban tizenötezer füzet-oldalt írt tele, amit csak most kezdenek egyetemesen elismerni, mint tudományos és irodalmi alkotást. Mindezt az események és személyek által okozott kimondhatatlan testi-lelki szenvedések között vetette papírra, minden tekintetben kedvezôtlen körülmények között. A felajánlások sora még nem ért véget. 1949. április 18-án Mária felajánlotta Istennek azt az áldozatot, hogy nem éri meg műve jóváhagyását, és ezt megtoldotta még értelme értékes odaajándékozásával is. Az Úr elfogadta felajánlását. Amikor ugyanis Mária látta a mű elgáncsolását, fokozatosan magába zárkózott, 1956-tól pedig lelkileg elszigetelôdött környezetétôl. Amikor teljesen munaképtelenné vált, akkor is megôrizte tiszta, derűs külsejét. Nyugodtan ült ágyában, mint egy nagy gyermek, akinek arra is szüksége van, hogy megetessék, de sohasem kért semmit sem. A házban Diciotti Mártán kívül más nem lakott, mert 1943-ban Mária anyja is meghalt. Máriának kevés látogatója akadt, baráti köre is megritkult. Mária csendben hunyt el, 1961. október 12-én, fél tizenegykor, életének 65., betegségének 28. évében. 1944-bôl származó egyik írásában olvassuk, hogy az Úr azt mondta neki: ,,Milyen boldog leszel, amikor majd észreveszed, hogy az én világomban vagy, és hogy úgy érkeztél ide a szegény világból, hogy észre sem vetted. Egy látomásból kerültél át a valóságba, mint a kisgyermek, aki anyjáról álmodik, és arra ébred, hogy anyja szívére szorítja. Így teszek majd én is veled.'' Halálos ágyához a Szervita harmadrend társigazgatóját hívták. Mária ugyanis tagja volt mind a Szervita, mind a ferences harmadrendnek. Abban a pillanatban, amikor a pap kimondta a lelket buzdító szavakat: ,,Távozz el, keresztény lélek, ebbôl a világból'', Mária lehajtotta fejét, és meghalt. Valóban az engedelmesség testtartása volt ez, engedelmes életében a legutolsó. Holttestét ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon ravatalozták fel, amely tanúja volt szenvedéseinek, munkásságának, felajánlásainak és halálának. Már évekkel elôbb elkészítette halotti ruháját, a keresztelési kendôt, amely fejét fogja takarni, leírta a mondatot, amit majd a kis gyászlapra kell nyomtatni: ,,A szenvedést befejeztem, de szeretni nem szűnöm meg''. A gyérszámú, de megilletôdött látogatók megcsodálhatták jobb kezének fehérségét -- annak fáradhatatlan kezét, aki magát ,,az Úr írótollának'' nevezte -- míg bal keze lassan elkékült. Térdei pedig, amelyek íróasztalul szolgáltak, kissé hajlottnak látszottak még most is, hogy igazi pihenôre tért. Október 14-én temették el, korán reggel, egyszerűen, amint már régen meghagyta. A Szent Paulinusz plébániatemplomban végzett beszentelési szertartás után, rövid autósor kísérte a holttestet a Misericordia temetôbe. Tíz évvel késôbb, 1971. október 12-én exhumálták a maradványokat. Ezeket különleges kezelésnek vetették alá, hogy megmaradásukat biztosítsák, majd ugyancsak a viareggiói temetôben, családi sírban helyezték el. Azonban 1973. július 2-án átvitték a firenzei Santissima Annunziata templomba, és a Szervita atyák káptalani kápolnájában temették el. Írásai Valtorta Mária írásainak legnagyobb részét mindenféle nehézségek között adták ki. Nem kísérte hírverés, mégis, csodálatos módon, csöndben terjed Olaszországban és szerte a világon, és beérnek a teljes áldozat lelki gyümölcsei. Írásai kb. tizenötezer füzetoldalnyit tesznek ki kézírásban. Ezeket fôleg 1943. április 23-a és 1947. április 27-e között vetette papírra, kis részüket pedig 1948 és 1951 között. A tizenötezer oldalt kedvezôtlen idôkben és körülmények között (háború, kitelepítés, nélkülözések, betegség és mindenfajta megpróbáltatás közepette) írta. Nem készített elôzetes vázlatokat vagy piszkozatot, hanem közvetlenül, azonnal írta tele a 122 füzetet, minden átnézés, újra fogalmazás vagy javítgatás nélkül. Nem álltak rendelkezésére tudós személyek vagy megfelelô könyvek, a Szentírás és X. Pius Katekizmusa kivételével. Valtorta Mária néha még a fejezetek sorrendjét is csak késôbb jelezte. Műveinek majdnem kétharmad részét alkotja az a hatalmas elbeszélô és tudományos mű, amely a Boldogságos Szűz Mária születésével kezdôdik, majd kibontakozik Jézus elrejtett életén, nyilvános működésén, szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül, és a Szűzanya mennybe való felvételével fejezôdik be. A mű olasz címe: Il Poema dell'Uomo-Dio, és jelenleg tíz kötetre osztva kapható. Lefordították már a teljes művet franciára, spanyolra, folyamatban van (1989 elején) a német és az angol fordítás kiadása, terbevették a magyar kiadást is. Részletei megjelentek már a magyaron kívül sok más nyelven is. A nagy Jézus életrajzon kívül kiadták Valtorta Mária Önéletrajzát, Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelének magyarázatát, a korabeli mise leckéinek magyarázatát, és egyéb írásainak gyűjteményét, három vaskos kötetben. Tervezik leveleinek kiadását is. Valtorta Mária mindig kifejezetten isteni eredetűnek tartotta látomásait és a diktálásokat. Sohasem fáradt bele annak hangoztatásába, hogy ô csak ,,eszköz'', ,,szerszám'', ,,toll'' Isten kezében. A tanúk, de fôleg Diciotti Márta kijelentik, hogy Mária bármely pillanatban hozzáfogott az íráshoz, ágyban ülve, térdén a füzettel, kegyetlen szenvedések között is, mégis a legnagyobb természetességgel és minden feltűnô jel nélkül. Félbe lehetett ôt szakítani minden semmiségért, és utána könnyedén folytatta munkáját. ,,Állíthatom -- olvassuk Valtorta Mária egyik nyilatkozatában -- hogy semmiféle emberi forrásmunka nem állt rendelkezésemre ahhoz, hogy megtudhassam, mit is írok, és gyakran azt sem értem, amit leírok.'' Bár adódtak ellenvélemények és harcos hangok is, Valtorta Mária írásait magasrangú hittudósok és világi személyek szóban és írásban egyaránt elismerték. Különösen műveinek eredetiségét es páratlan mivoltát hangsúlyozták, és azt, hogy tökéletes összhangban állnak a katolikus Egyház tanításaival. Azt is kiemelték, hogy műve nem arányos emberi tudásához, bár elismerik az írónô értelmi képességeit, emlékezô tehetségét, műveltségét, kitartását, minden lelki és szellemi adottságát. Nem tartják azonban lehetségesnek, hogy annyi pontos ismeret és oly mély tudás lett volna benne fölhalmozódva. XII. Pius pápa, 1948-ban, amikor átnézte a kéziratot, kijelentette az azt bemutató teológia-tanárnak, Corrado Berti atyának: ,,Adják ki ezt a művet úgy, amint van, anélkül, hogy nyilatkoznának rendkívüli vagy kevésbé rendkívüli eredetérôl. Aki elolvassa, majd megérti.'' Híres szentírástudósok és hittudósok is elismerôleg nyilatkoztak róla: Bea bíboros, Gabriele A. Allegra, Felice Cappello S. J., Alfonso Carinci és Msgr. Gabriele Roschini. Jézus, 1943. augusztus 23-án ezt mondta Máriának: ,,Józanságra van szükség ajándékom használatában. Nem nyílt és zajos, hanem lassú és fokozatosan terjedô, névtelen terjesztésre. Amikor kezed békében megnyugszik a dicsôséges feltámadásra várva, akkor, és csak akkor fogják említeni nevedet.'' ======================================================================== A fordítások listája -- rövidítések A látomások alapján készült, II Poema dell'Uomo-Dio című, tízkötetes Jézus életrajzból és Valtorta Mária egyéb feljegyzéseibôl, 1991 január 1-ig a következô részletek jelentek meg a VALLÁS ÉS ÉLET kiadásában (zárójelben az idézésnél használt rövidítés): Tizenöt titok (TT) -- Rózsafüzér titkok 60 oldal Mária élete (M) és Üdvözlégy Mária (Ü) -- 16 füzetben, 710 oldal A Keresztelô (K) 72 oldal Péter (Pt) -- 7 füzet, 342 oldal Tíz apostol: Júdás és Jakab (JJ), János (J), András (A), Simon (S), Tamás (Ta), Máté (Mt), Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan, 6 füzet, 312 o. Kerióti Júdás (Jd) -- 13 füzet, 594 oldal A nôtanítványok (N) -- 92 oldal Tízparancs (T) 49 oldal A hegyi-beszéd (H) 60 oldal Példabeszédek (P) -- 12 füzet, 488 oldal Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok (E) amelyek más füzetekben nem szerepelnek, -- 7 füzet, 319 o. Jézus csodái (Jcs) 4 füzet, 210 oldal Jézus és a gyermekek (Gy) 6 füzet, 307 oldal A betlehemi pásztorok (Bp) 72 oldal Jézus, a szegények barátja (Jszb) 4 füzet, 222 old. Lázár (L) 100 oldal Jézus gazdag barátai (Jgb) 2 füzet, 146 oldal Gamáliel (G) 49 oldal Mária Magdolna (MM) (Jb 1) 100 oldal Jézus és a bűnbánók (Jb) 3 füzet 210 oldal Jézus és a pogányok (Jp) 5 füzet, 274 oldal Jézus ellenségszeretete (Je) 7 füzet, 352 oldal Jézus és a Sátán (JS) 3 füzet, 232 oldal Jézus és a gyászolók (Jgy) 60 oldal Az Utolsó Vacsora (UV) és Jézus szenvedése (Jsz) 2 füzet, 140 oldal Feltámadt! (F) és Az Apostolok keresztútja (Ak) 84 oldal. Utolsó oktatások (Uo) és Az Ôsegyház (Ô) 88 oldal A Szeretet vértanúi (Sz) 88 oldal Valtorta Mária (V) 4 füzet, 188 oldal Rövidítések A Tíz apostol: András Ak Az Apostolok keresztútja Bp A betlehemi pásztorok E Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok, amelyek más füzetekben nem szerepelnek F Feltámadt! G Gamáliel Gy Jézus és a gyermekek H A hegyi-beszéd J Tíz apostol: János (J) Jb Jézus és a bűnbánók Jcs Jézus csodái Jd Kerióti Júdás Je Jézus ellenségszeretete Jgb Jézus gazdag barátai Jgy Jézus és a gyászolók JJ Tíz apostol: Júdás és Jakab Jp Jézus és a pogányok JS Jézus és a Sátán Jsz Jézus szenvedése Jszb Jézus, a szegények barátja K A Keresztelô L Lázár M Mária élete MM Mária Magdolna Mt Tíz apostol: Máté (Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan) N A nôtanítványok Ô Az Ôsegyház P Példabeszédek Pt Péter S Tíz apostol: Simon Sz A Szeretet vértanúi T Tízparancs Ta Tíz apostol: Tamás TT Tizenöt titok -- Rózsafüzér titkok Ü Üdvözlégy Mária Uo Utolsó oktatások UV Az Utolsó Vacsora V Valtorta Mária A fejezetek végén található zárójeles számok közül az első az olasz kiadás kötetszáma, a második annak oldalszáma. Az egyéb hivatkozások a füzetek oldalszámára vonatkoznak. Az elektronikus kiadásban természetesen nem érvényesek ezek az oldalszámok, ellenben egy jellemző szó segítségével könnyen megtalálhatók. A hivatkozott olasz kiadás: IL POEMA DELL'UOMO-DIO, In 10 volumi, Scritti di Maria Valtorta, Edizoini Pisani, Edizione dell'anno santo 1975, Emilio Pisani, Stampa della Tipografia Editrce M. Pisani, Isola del Liri ======================================================================== A szeretet vértanúi -- Bevezetés A szeretet vértanúi Valtorta Mária nemcsak Jézus életét látta látomásokban a második világháború idején, hanem ugyanakkor sok más látomásban és kinyilatkoztatásban is részesült. Ezeket három vaskos kötetben adták ki: ,,I Quaderni del 1943, 1944, 1945-50'' címmel, összesen 2350 oldalon. A második és harmadik kötetben szerepelnek a vértanúkkal kapcsolatos látomások. Ezeket gyűjtöttem össze itt egy füzetben, a kiadó, Centro Editoriale Valtortiano, Via Po 95, 03036, Isola del Liri, FR. Italy, az olasz eredeti copyright tulajdonosa: Emilio Pisani. Amint Valtorta Mária a Jézus életével kapcsolatos látomásokban sem azok idôrendi sorrendjében részesült, úgy a vértanú-látomások sorrendje is teljesen független azok idôrendjétôl. Szent Ágnessel kezdôdik, aki pedig 304 körül szenvedett vértanúhalált, s ennek a látomásnak a bevezetôje az itt befejezésként közölt: ,,Szeretett!'' részlet. Ebben a füzetben én az idôrendi sorrendet követtem, amennyiben azt sikerült megállapítanom a ,,Szentek életé''-bôl. A látomások után röviden megemlítem, hogy a történészeknek mit sikerült megtudniuk az illetô szentrôl, ha egyáltalán találtam valamit rájuk vonatkozólag Donald Attwater: ,,The Penguin Dictionary of Saints'' vagy Butler's ,,Lives of the Saints'' Herbert Thurston S. J. és Donald Attwater által átdolgozott köteteiben. Még ahol maradtak fenn legendák az egyes vértanúk életérôl, ott is sokkal elevenebben állnak elôttünk az illetô vértanúk Valtorta Mária látomásaiban. Természetesen, mint minden magán-kinyilatkoztatásnál, itt is belecsúszhattak a látomásba olyan részletek, amelyeket Valtorta Mária esetleg máshonnan ismert, bár ô lelkiismeretesen megjegyzi, ha máshonnan is tud valamit az illetô szentrôl. A 20. század sokkal inkább a vértanúk százada, mint az elsô századok voltak, s nekünk is módunk lehet még arra, hogy életünk feláldozása árán tanúskodjunk hitünkrôl. Erre jól felkészíthetnek minket az elsô századok vértanúinak történetei. Kôvári Károly S. J. ======================================================================== A Tulliánum börtönében A szeretet vértanúi 1944. február 29.-én Valtorta Mária a következô látomásban részesült: Látok egy nagy, sötét szobát. Nagy szobának mondom, de csak azért, mert látom nagy terjedelmét és falait. De egy földalatti helyiség, amelybe a világosság csak nagy nehezen hatol be a talaj szintjén levô két szellôzônyíláson. Nagyon kevés, mind az ott levô emberek nagy számát tekintve, mind a nedvességet, amely gyöngyözik a nagy kôkockákból épült falakon és a vert földbôl készült padlón. Tudom, hogy ez Tulliánum börtöne. Vezetôm mondja meg nekem. Ugyancsak tôle tudom, hogy ez a tömeg, amely itt szorong, hitükért bebörtönzött keresztényekbôl áll, akik a vértanúságra várnak. Az üldöztetés ideje van, pontosabban az elsô üldöztetéseké, mert hallom, hogy Péterrôl és Pálról beszélnek, ôket pedig Néró alatt ölték meg. Hihetetlen számomra, hogy milyen elevenen látom részleteiben ezt a börtönt és azokat, akik benne vannak. Mindegyiküket le tudnám írni koruk, testalkatuk és ruházatuk szerint. De akkor sose fejezném be. Azért arra korlátozom magamat, hogy azokat a pontokat és személyeket írom 1e, amelyek a legnagyobb hatással vannak rám. Minden társadalmi állásból való emberek vannak itt. Az öregektôl kezdve, akiket irgalmasan békében hagyhatnának, míg a halál kioltja életüket, néhány éves gyermekekig, akiket igazságos lenne szabadon hagyni, hogy örvendhessenek ártatlan játékaiknak, s akik, ehelyett itt sorvadoznak, szegény virágokként, akik sose fogják viszontlátni a föld virágait, ebben az egészségtelen, sötét börtönben. Vannak jól öltözött gazdagok, és szegényes ruhájú szegények. Nyelvük is különbözô, egyesek tanult emberek módjára beszélnek, mások a nép fiai. Keveredik a római latin nyelv a göröggel, ibériaival, trákkal, stb. stb. De ha különbözôk is ruházatukat és ékesszólásukat illetôleg, egyenlôk a szeretet szellemében, amely ôket vezeti. Faji és állásbeli különbség nélkül szeretik egymást, és igyekeznek egymás segítségére lenni. Az erôsebbek átengedik szárazabb és kényelmesebb helyüket -- ha kényelemnek lehet nevezni a néhány itt-ott heverô követ, ami ülôhelynek vagy párnának szolgálhat -- a gyengébbeknek. Betakarják ôket saját ruhájukkal, pusztán tunikájukban maradva, amelyre a szemérem miatt szükségük van, tógájukat és köpenyüket nekik adva matracul vagy párnaként, takaróként a betegeknek, akik remegnek a láztól vagy sebeiktôl, amelyeket kínzatásuk közben kaptak. Az egészségesebbek segítik a betegebbeket, szeretettel inni adnak nekik: egy kis vizet, olajos korsóból töltve egy falusi tálba, s ugyanabba belemártják a ruhájukból hasított szalagokat, hogy bekötözzék velük kificamított végtagjaikat vagy sebeiket, és láztól égô homlokukat. És idônként énekelnek. Egy kedves éneket, amely bizonyára egy zsoltár, vagy több zsoltárt is, mert felváltva énekelik. Az egyik így kezdôdik: ,,Szeretek, mert az Úr meghallgatja imám szavait.'' (Zs 116) Egy másik azt mondja: ,,Ó, Isten, Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld...'' (Zs 63) Egy gyermek felnyög a félhomályban. Abbamarad az ének. -- Ki sír? -- kérdezik. -- Kasztulusz -- válaszolják. -- A láz és a sebek nem engedik nyugodni. Szomjazik, és nem tud inni, mert a víz égeti a lángoktól megégetett ajkát. -- Itt van egy anya, aki többé nem tud tejet adni kicsinyének -- mondja egy méltóságteljes római nemes asszony. -- Hozzátok ide Kasztuluszt! A tej kevésbé éget, mint a víz. -- Kasztuluszt Plautinához! -- rendelkeznek. Elôrejön egy férfi, aki ruhájáról ítélve keresztény szolgának látszik, aki megosztja urának sorsát, vagy egy munkás a népbôl. Testalkata zömök, erôteljes. Haja rövidre van nyírva, sötétszínű, rövid ruháját derekán öv fogja össze. Karjában, mintegy hordágyon egy nyolc év körüli szegény fiút tart. Annak ruhája, bár már piszkos a földtôl, gazdag, fehér, finom gyapjúból készült, díszítve a nyakánál, csuklójánál és az alján görögös hímzéssel. Szandáljai is értékesek és szépek. Plautina leül egy kôre, amelyet egy öreg átenged neki. Ô is fehér gyapjúba van öltözve. Római öltözetnek látszik. A falnak támaszkodik. -- Add nekem, Resztitútusz, és Isten fizessen meg érte! -- mondja a kis vértanú irgalmas hordozójának. Mint egy ágyba, ölébe fogadja a gyermeket. Amikor Resztitútusz leteszi ôt, hátborzongató látványt látok. A szegény gyermek arca teljesen össze van égve. Talán szép volt. Most szörnyű! Fején alig van már haj a tarkóján, elôl bôre csupasz, tűztôl perzselt. Nincs többé homloka, se arca, se orra, hanem csak egy élénk- piros húsdaganat. Szemei helyén két seb, amelybôl néha könny csorog, ami gyötrelem lehet a megégett hús számára. Ajkai helyén egy másik rettenetes seb, amit borzasztó még látni is. Úgy látszik, arccal a tűz fölé tartották, mert állánál megszűnnek a sebek. Plautina kinyitja tunikáját, és egy igazi anya szeretetével beszél, miközben megnyomja tejtôl duzzadó emlôjét, és a gyermek szájára csöpögteti a tejet. A gyermek nem tud mosolyogni, de karjával simogatja az asszonyt, s így érezteti enyhülését. És utána, miután szomját eloltotta, arcára csöpögteti a tejet, hogy balzsamként gyógyítsa vele. Így érezteti szeretetét a gyermekkel, akinek nincs anyja, az anya, akinek nincs már gyermeke. A gyermek már nem nyög. Szomja el van oltva, görcsei is megszűntek, az asszony ringatja,. és az elalszik, nehezen lélegezve. Plautina egy fájdalmas anyának látszik, testhelyzete és arckifejezése szerint. Nézi a szegény gyermeket, és bizonyára saját gyermekét vagy gyermekeit látja benne. Könnyek csordulnak ki szemébôl, és hátraveti fejét, hogy meggátolja azoknak a kisgyermek sebeire hullását. Az éneket folytatják: ,,Bíztam, az Úrban bizakodtam, s ô lehajolt hozzám és meghallgatott.'' (Zs 40,2) ,,Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellô réteken tanyázhatok. A nyugalom vizéhez terel.'' (Zs 23) -- Fábiusz kilehelte lelkét -- mondja egy hang a földalatti helyiségben. -- Imádkozzunk! -- és mindnyájan elmondják a Miatyánkot és egy másik imát, amely így kezdôdik: ,,Dicséret a Magasságbelinek, aki megkönyörül szolgáin, és megnyitja országát nekünk, méltatlanoknak, anélkül, hogy türelmen és jó akaraton kívül mást kérne tôlünk, gyengéktôl. Dicséret Krisztusnak, aki elszenvedte a kínzásokat azok helyett, akikrôl irgalmassága tudta, hogy túl gyengék elviselésére, és nem kért tôlük mást, csak szeretetet és hitet. Dicséret a Léleknek, aki saját tüzét adta a vértanúknak, akik nem voltak meghíva arra, hogy beteljesítsék a vértanúságot, és saját Szentségével szentekké tette ôket. Úgy legyen! Jöjj el, Uram, Jézus!'' -- Fábiusz boldog! -- kiált fel egy öreg, -- Ô már látja Krisztust! -- Mi is meglátjuk majd Ôt, Félix, és hozzá megyünk a hit és a vértanúság kettôs koronájával. Olyanok leszünk, mint az újjászülöttek, a szeplô homálya nélkül, mert múlt életünk bűneit lemossa vérünk, miután lemosott minket a Bárány Vére. Sokat vétkeztünk mi, akik hosszú éveken keresztül pogányok voltunk, és nagy kegyelem a vértanúság öröme, ami hozzánk jön, hogy megújítson minket, s méltókká tegyen az Országra. -- Béke veletek, testvéreim! -- mondja valaki erôs hangon, ami rögtön ismerôsnek tűnik nekem. -- Pál! Pál! Áldj meg minket! Nagy mozgás támad a tömegben. Csak Plautina marad mozdulatlan, kegyes terhével ölében. -- Béke veletek! -- ismétli az apostol. És bemegy, egészen a terem közepéig. -- Íme, velem van Diomédesz és Valentin, hogy elhozzuk számotokra az Életet. -- És a Fôpap? -- kérdezik sokan. -- Ô üdvözletét és áldását küldi nektek. Él még, és egészséges a katakombákban. Jól ôrzik a sírásók. Ô szeretett volna eljönni, de Sándor és Kájusz Gyula nem tanácsolták neki, mert ôt nagyon ismerik az ôrök. Nem mindig Rufusz és a többi keresztény az ôr. Azért jöttem én, mert kevésbé ismernek, és mert római polgár vagyok. Testvérek, mi újság? -- Fábiusz meghalt. -- Kasztulusz hamarosan az elsô vértanú lesz. -- Szisztát most vitték el kínzásra. -- Línuszt Orbánnal, és ennek gyermekeivel együtt elvitték a Mamertínuszba, vagy a cirkuszba, nem tudjuk. -- Imádkozzunk értük: az élôkért és a holtakért. Hogy Krisztus megadja mindegyiküknek békéjét. Pál, a földalatti terem közepén, kereszt alakban kitárt karokkal imádkozik. Pál alakja inkább csúnya, mint szép, de mély benyomást tesz a szemlélôre. Úgy öltözik, mintha ô is szolga lenne csak, rövid, sötét ruhában, és kis köpenye van, csuklyával, amit hátravet, mikor imádkozik. Mellette van a két férfi, akiket megnevezett, hasonlóképpen öltözve, de ôk sokkal fiatalabbak. Befejezôdik az ima. Pál megkérdezi: -- Hol van Kasztulusz? -- Plautina ölében, ott a falnál. Pál átmegy a tömegen, és megáll a gyermeknél. Lehajol, és figyeli. Megáldja. Megáldja a gyermeket és az anyát. A gyermeket felébresztette az apostol üdvözlô kiáltása, és félkarjával igyekszik megérinteni Pált. Ô erre kezeibe veszi annak kezecskéjét, és megkérdezi: -- Kasztulusz, hallasz engem? -- Igen -- mondja a kisgyermek, nehezen mozgó szájjal. -- Légy erôs, Kasztulusz! Jézus veled van! -- Ó, miért nem adtátok Ôt nekem? Most többé nem tudom magamhoz venni! -- És egy könnycsepp jelenik meg sebeiben. -- Ne sírj, Kasztulusz. Le tudsz nyelni egy kis morzsát? Igen? Íme, neked adom az Úr Testét. Utána elmegyek mamádhoz, és megmondom neki, hogy Kasztulusz egy virág az égben. Mit mondjak mamádnak? -- Azt, hogy boldog vagyok. Hogy találtam egy mamát. Ô tejét adja nekem. Hogy szemeim többé nem fájnak. És hogy ,,látok''. Látom a Paradicsomot, és helyemet és az övét, jobban, mintha meglennének még szemeim. Mondd meg neki, hogy a tűz nem tesz rosszat, amikor az angyalok velünk vannak, és hogy ne féljen. Se maga miatt, se miattam. Az Üdvözítô erôt ad nekünk. -- Brávó, Kasztulusz! Elmondom a mamádnak szavaidat. Isten mindig segít, testvéreim! Meglátjátok. Ez egy gyermek. Olyan korban van, amelyben egy kis betegség fájdalmát sem tudják elviselni. És ti látjátok, és halljátok. Ô békét élvez. Ô kész mindent elviselni, miután már annyit elviselt, hogy ahhoz menjen, aki ôt szereti, és akit ô szeret, mert egyike azoknak, akiket Ô szeretett: egy gyermek és a hitnek egyik hôse. Vegyetek példát a bátorságra, testvéreim, ettôl a kisgyermektôl! A temetôbôl jövök, ahová Lucínát, Fausztusz és Cecília leányát vittük. Csak tizennégy éves volt, és tudjátok, hogy övéi szerették, és gyenge volt az egészsége. Mégis hôs volt a zsarnok elôtt. Tudjátok, hogy ezekkel elmegyek a sírásóhoz, hogy minél több holttestet összegyűjtsek, és szent talajba temessem ôket. Ezért a törvényszék közelében lakom, és mint a cirkusz mellett lakó, látom, és megfigyelem ôket. És vigasztalásomra szolgál a gondolat, hogy amikor eljön az órám, -- adja Isten, hogy gyorsan eljöjjön -- engem is segíteni fog Ô, mint a szenteket, akik megelôztek minket. Lucínát ezernyi módon kínozták. Ütlegelték, felfüggesztették, kifeszítették, tüzes vassal csipkedték. De Isten mindig meggyógyította. És mindig ellenállt minden fenyegetésnek. Kivégzése elôtt az utolsó kínzás lelke ellen irányult. A zsarnok, látva, hogy Krisztus szeretetébôl a szűz Urunkhoz, Istenünkhöz kötötte magát, ebben a szeretetében akarta ôt megsebezni. És arra ítélte, hogy egy férfié legyen. De egy, kettô, tíz, aki megközelítette ôt, mind elpusztult, égi villámtól sújtva. Akkor, miután semmiféle módon sem tudta letörni és elpusztítani liliomát, a zsarnok megparancsolta, hogy kössék meg, és függesszék fel ülôhelyzetben, és utána hirtelenül ejtsék le egy éles ékre, ami széttépi bensejét. A barbár így akarta megfosztani ôt annyira szeretett szüzességétôl. De lilioma sose virágzott szebben, mint ebben a vérfürdôben, és szétmarcangolt bensejébôl kinôtt, hogy Istennek egy angyala leszedje. Most békében van. Bátorság, testvéreim! Tegnap tápláltam ôt az égi Kenyérrel, és ennek a Kenyérnek az ízével ment utolsó vértanúságába. Most nektek is ezt a Kenyeret adom, mert holnap lesz számotokra a legnagyobb ünnep. Vár rátok a Cirkusz. És ne féljetek! A vadállatokban és a kígyókban égi arcokat láttok majd, mert Isten ezt a csodát műveli számotokra, és a torkok és kígyózó vonalak számotokra a szeretet ölelésének fognak tűnni, a vadállatok üvöltése és sziszegése égi hangoknak, és mint Kasztulusz, ti is meglátjátok a Paradicsomot, amely már leszáll, hogy befogadjon titeket boldogságába. A keresztények, Plautina kivételével, mind térden állnak és éneklik: ,,Ahogy a szarvasüszô a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem szomjazik az Isten után, az élô Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?... Lelkem, miért vagy szomorú, és miért háborogsz? Remélj az Úrban, és majd újra dicsôítem.... Nappal az Úr adja kegyelmét, és éjjel neki énekelek, áldom éltetô Istenemet. Így szólok Istenhez: Sziklám vagy.'' (Zs 42) ,,Gyertek, zengjünk dalt az Úrnak, ujjongjatok üdvünk sziklája elôtt! Dicsôítô énekkel lépjetek színe elé, magasztaljátok hangosan, zsoltárt énekelve! Mert nagy Isten az Úr, fönséges király minden isten fölött... Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr elôtt, aki teremtett minket! Mert Ô a mi Istenünk, mi pedig legelôjének népe s kezére bízott nyáj vagyunk.'' (Zs 95) Miközben ôk énekelnek, belépnek a római katonák és a börtönôrök is, akik gondoskodnak arról, hogy ellenséges személyek ne léphessenek be oda. Pál elôkészíti a szertartást. -- Te leszel a mi oltárunk -- mondja Kasztulusznak. -- Tudod tartani a kelyhet melleden? Ráterítenek egy kendôt a gyermek kis testére, és a kendôre ráteszik a kelyhet és a kenyeret. Jelen vagyok a vértanúk miséjén, amelyet Pál mutat be az ôt kísérô két pap segédletével. De nem olyan a mise, mint ma. Úgy tűnik nekem, hogy vannak olyan részei, amelyek ma nincsenek, és nincsenek olyan részei, amelyek ma vannak. Például nincs szentlecke, és az áldás után ,,Áldjon meg titeket az Atya, Fiú és Szentlélek'', nincs más. De az evangéliumtól az átváltoztatásig ugyanolyan, mint ma. Az evangélium a nyolc boldogságról szól. Látom a kendôt lüktetni Kasztulusz mellén, aki Pál utasítására ujjai között tartja a kehely alját, hogy az le ne essen. Látom azt is, hogy amikor Pál azt mondja: ,,A Testnek ez az átváltoztatása...'' mosoly fut végig a kisgyermek sebes arcán, és utána kis feje azonnal lehanyatlik a halál súlya alatt, ami mindig növekszik. Plautina ijedtében összerándul, de uralkodik magán. Pál folytatja, mintha semmit sem vett volna észre. De amikor, az Ostya megtörése után lehajol a kis vértanúhoz, hogy elôször ôt áldoztassa meg egy kis darabbal, Plautina azt mondja: ,,Meghalt'', és Pál megáll egy pillanatra, és utána az anyának adja a gyermeknek szánt darabot. A gyermek ujjai továbbra is tartják a kelyhet, úgyhogy nekik kell kivenniük azt kezébôl, hogy a többieknek nyújthassák. Miután kiosztották a szentáldozást, befejezôdik a mise. Pál leveti a miseruhát és visszateszi ezt és a kendôt, és a kelyhet az ostyatartóval együtt egy zsákba, amelyet köpenye alatt visz. Utána azt mondja: -- Béke Krisztus vértanújának! Béke a szent Kasztulusznak! És mindnyájan válaszolják: -- Béke! -- Most máshová viszem ôt. Adjatok nekem egy köpenyt, hogy beborítsam. Elviszem, meg sem várva az estét. Ma este eljövünk Fábiuszért. De ezt... elviszem, mint egy alvó gyermeket. Elaludt az Úrban. Az egyik katona odaadja neki vörös köpenyét. Abba burkolják a kis vértanút, és Pál balkarjára veszi, mintha egy atya lenne, aki máshová viszi alvó fiacskáját, akinek feje atyai mellére hajlik. -- Testvérek, béke veletek, és emlékezzetek meg rólam, amikor az Országban lesztek! -- És megáldva ôket, kimegy. Jézus azt mondja: -- Nincs az evangéliumban, de azt akarom, hogy ,,a hit egyik evangéliumának'' tekintsétek ti, akik féltek. Féltek az üldöztetéstôl is. Nem vagytok megedzve, mint a régiek. Ez igaz. De én mindig Én vagyok, gyermekeim! Nem szabad azt gondolnotok, hogy nem tudok bátor szívet adni nektek a megpróbáltatás idején. Az én segítségem nélkül, akkor se tudott volna senki sem erôs maradni annyi kín elôtt. Mégis öregek és gyermekek, fiatal leányok és anyák, házastársak és szülôk úgy tudtak meghalni, nem törôdve a halállal, mintha egy ünnepre mentek volna. És ünnep volt. Örök ünnep! Meghaltak, és haláluk megtörte a pogányság gátjait. Mint a víz, amely váj és váj és váj, és lassan áttöri ellenállhatatlanul az ember legerôsebb műveit is, az ô vérük, ezernyi sebbôl kibuggyanva, szétmorzsolta a pogány falakat, és mindmegannyi patakként szétáradt a császár hadseregében, palotáiban, a cirkuszokban és a fürdôkben, a gladiátorok és a vadállatokkal küzdôk között, a nyilvános fürdôkben, a műveltek és az egyszerű emberek között, mindenütt, szüntelenül és legyôzhetetlenül. Róma földje beitta ezt a vért, és azt lehet mondani, hogy a város vértanúim vérébôl és porából nyerte a cementet, amellyel felépítették. A néhányszáz vértanú, akiket ti ismertek, semmi az ezrekhez és ezrekhez képest, akik még el vannak temetve Róma belsejében, és a többi ezrekhez és ezrekhez képest, akiket elégettek a cirkuszok hegyes karóin, és akiknek porát szétszórta a szél, vagy akiket elnyeltek a vadállatok és a kígyók, és trágyává váltak, amelyet kitakarítottak és felhasználtak trágyázásra. De ha ti nem ismeritek is ôket, ezeket az én ismeretlen hôseimet, én mindnyájukat ismerem, és az ô teljes megsemmisülésük minden más trágyánál jobban megtermékenyítette a pogány világot, és képessé tette arra, hogy befogadja az égi magot. Most a keresztény világnak ez a talaja közel áll ahhoz, hogy ismét pogány legyen, és mérget teremjen, nem kenyeret. És ezért féltek ti. Túlságosan elszakadtatok Istentôl, és azért nincs meg bennetek az ôsi erô. Az isteni erények haldokolnak ott, ahol még nem haltak meg. A sarkalatos erényekre pedig már nem is emlékeztek. Mivel nincs bennetek szeretet, érthetô, hogy nem tudjátok hôsiesen szeretni Istent. Mivel nem szeretitek Ôt, nem reméltek benne, nem hisztek benne. Mivel nincs bennetek hit, remény és szeretet, nem vagytok erôsek, bölcsek és igazságosak. Mivel nem vagytok erôsek, nem vagytok mérsékletesek sem. És mivel nem vagytok mértékletesek, jobban szeretitek a testet, mint a lelket, és féltek testetek miatt. De én még képes vagyok csodát tenni. Higgyétek csak, hogy minden üldöztetésben a vértanúk az én segítségemmel ilyenek tudnak lenni. A vértanúk, azaz azok, akik még szeretnek engem. Én, akkor, tökéletessé teszem szeretetüket, és a hit atlétáivá teszem ôket. Én segítem azt, aki remél és hisz bennem. Mindig. Minden körülmény között. A kis vértanú, aki továbbra is szorosan tartja a kelyhet, még halála után is, megtanít titeket arra, hogy hol van az erô. Az Oltáriszentségben. Amikor valaki belôlem táplálkozik, Pál mondása szerint, többé már nem magának él, hanem Jézus él benne. (Gal 2,20) És Jézus el tudott viselni minden gyötrelmet. Azért aki belôlem él, az olyan lesz, mint én. Erôs. Higgyetek! (1944-218) ======================================================================== Petronilla és Felikola A szeretet vértanúi Két imádkozó fiatalasszonyt látok. Buzgó ima, amely igazán az egekbe tör. Egyikük idôsebb, körülbelül harmincéves. A másik kissé lehet húsz fölött. Mindkettô tökéletesen egészségesnek látszik. Utána felállnak és elôkészítenek egy kis oltárt, értékes kendôket és virágokat téve rá. Belép egy római öltözetben levô férfi, akit a két nô a legnagyobb tisztelettel üdvözöl. Ô leveszi nyakából a táskát, s kiveszi belôle mindazt, ami a szentmise bemutatásához szükséges. Utána felölti a miseruhákat és elkezdi az Áldozat bemutatását. Az evangéliumot nem értem meg jól, de mintha Márk 10,15 lenne: ,,aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda.'' A két fiatalasszony az oltár közelében térdel, és mind buzgóbban imádkozik. A pap elvégzi az átváltoztatást, és utána megáldoztatja a két hívôt, az idôsebbel kezdve, akinek arca szeráfi buzgóságot sugároz. Utána megáldoztatja a másikat. Ôk áldozás után leborulnak a padlóra, mélységes imában, és áhítatból úgy maradnak. De amikor a pap megfordul, hogy áldást adjon, és leszáll az oltártól, amely egy faemelvényen van, csak az egyik fiatal nô mozdul meg. A másik földre borulva marad, mint elôzôleg. Társa hívja ôt és megrázza. A pap is lehajol. Felemelik. Már a halál sápadtsága van arcán, szeme félig már kialudt, száján keresztül nehezen lélegzik. De milyen boldogság tükrözôdik arcán! Óvatosan egy hosszú padra helyezik, amely egy udvarra nyíló ablak mellett van. Kívülrôl behallatszik egy forrás csobogása. Igyekeznek segíteni rajta. De összeszedve erejét, ô felemeli egyik kezét, és az ég felé intve csak két szót szól: -- Köszönöm... Jézus -- és vonaglás nélkül meghal. A látomás egy idôre félbeszakad, és csak néhány óra múlva, estefelé folytatódik. Az életben maradt leány most a kis udvarban áll, a forrás mellett, ahol kis virágágyak vannak liliomokkal, és a falon rózsák virágoznak. A fiatal nô egy római ifjúval beszélget. -- Hasztalanul erôlteted, Flakkusz! Hálás vagyok tiszteletedért és megemlékezésedért halott barátnômrôl. De nem tudom megvigasztalni szívedet. Ha Petronilla meghalt, az annak a jele volt, hogy nem kellett jegyeseddé lennie. És én sem leszek az. Oly sok római leány van, akik boldogok lesznek, ha házad úrnôjévé válhatnak. Nem én. Nem te vagy ennek az oka, hanem az, hogy elhatároztam, nem megyek férjhez. -- Téged is elragadott az az ostoba ôrjöngés, mint egy maroknyi zsidó sok követôjét? -- Elhatároztam, hogy nem megyek férjhez, és hiszem, hogy nem vagyok bolond. -- És ha én téged akarnálak? -- Nem hiszem, hogy te, ha igazán szeretsz és tisztelsz engem, kényszeríteni akarnád az én szabadságomat, mint római nôét. Akkor hagyod, hogy kövessem kívánságomat, és jó barátságban maradok veled. -- Ó, nem! Egy már elmenekült elôlem. Te nem fogsz elmenekülni! -- Ô meghalt, Flakkusz! A halál felettünk álló erô, nem pedig menekülés a sorstól. Ô nem lett öngyilkos. Meghalt... -- A ti varázslatotok által. Tudom, hogy keresztények vagytok, és fel kellett volna jelenteni titeket a római törvényszéknek. De szívesebben gondoltam arra, hogy jegyeseim lesztek. Most utoljára mondom neked: akarsz-e a nemes Flakkusz felesége lenni? Esküszöm neked, hogy jobb számodra úrnôként belépned házamba, és elhagynod a te szegény istened ördögi tiszteletét, mint az, hogy megismerd Róma szigorát, amely nem engedi, hogy sértegessék isteneit. Légy jegyesem, és boldog leszel. Egyébként... -- Nem lehetek jegyesed. Istennek vagyok szentelve. Az én Istenemnek. Nem imádhatom a bálványokat én, aki az igaz Istent imádom. Tégy velem azt, amit akarsz. Testemmel mindent megtehetsz. De lelkem Istené, és nem adom el a te házad örömeiért. -- Ez az utolsó szavad? -- Az utolsó. -- Tudod-e, hogy szeretetem gyűlöletté válhat? -- Isten bocsássa meg neked. A magam részérôl mindig szeretni foglak, mint testvéremet, és imádkozom érted. -- És én rosszat teszek veled. Feljelentlek! Meg fognak kínozni. Akkor hívni fogsz engem. Akkor megérted majd, hogy jobb Flakkusz háza annál az ostoba tanításnál, amellyel táplálkozol. -- Felfogom, hogy a világnak szüksége van erre a tanításra, hogy többé ne a Flakkuszokét kövesse. És javadra imádkozom majd érted Istenem Országából. -- Átkozott keresztény! A börtönökbe! Éhínségre! Lakjál jól Krisztusoddal, ha tudsz! Az a benyomásom, hogy a börtönök elég közel vannak a házhoz, ahol a szűz lakik, és a nemes Flakkusz többé-kevésbé a római rendôrfônök kopója, mert amikor a látomás megváltozik, látom a törvényszéket, egy durva alakkal, aki ítélkezik, és Flakkusz segít a feltüzelésében. Felikolát kihúzzák a sötét és vizes börtönbôl, ahol volt, és a terem közepére vezetik. Kimerültnek látszik, de még nagyon méltóságteljes. A fény vakítja szemét, mert elgyengült, és hozzászokott már a sötét börtönhöz. Mégis egyenes a testtartása és mosolyog. A szokásos kérdéseket és ajánlatokat a szokásos válaszok követik: -- Keresztény vagyok. Nem áldozok más istennek, csak az én Uramnak, Jézus Krisztusnak. Az oszlophoz kötözésre ítélik. Levetkôztetik a nép jelenlétében, odakötözik kezét és lábát egy oszlophoz, a törvényszéken. Kificamítják vele karjait és csípôcsontját. Kegyetlenek lehetnek kínjai. És ez nem elég, még megszorítják a köteleket csuklóin és bokáin, vesszôkkel és korbáccsal ütik mellét és hasát, harapófogókkal és más kegyetlen kínzóeszközökkel tépdesik testét úgy, hogy el sem tudom mondani. Idônként megkérdezik, hogy akar-e áldozni az isteneknek. Felikola mindinkább gyengülô hangon válaszol: -- Nem! Krisztusnak! Csak neki. Most, hogy kezdem látni Ôt, és minden kínzás közelebb visz hozzá, azt akarjátok, hogy elveszítsem? Fejezzétek be műveteket! Hogy én beteljesíthessem szeretetemet. Édes a menyegzô, amelyen Krisztus a Jegyes és én az Ô menyasszonya vagyok! Ez egész életem álma! Amikor leveszik kötelékeit, halottként esik a földre. Kificamított és talán összetört végtagjai többé nem válaszolnak értelme parancsának. Szegény karjai, amelyek csuklóin a kötél két vérpiros karperecet hagyott hátra, halottként csüngenek le. Lábain az ütések széttépték bôrét, és kilátszanak idegei és inai, és világos, hogy csontjait eltörték, mert természetellenes módon vannak behajolva. De arca boldog, mint egy angyalé. Könnyek hullanak sápadt arcára, de szeme nevet, elmerülve elragadtatásban, valami látomásban. A börtönôrök, vagy inkább hóhérok belerúgnak, és rúgásaikkal a rendôrfônök felé gurítják, mintha valami piszkos zsák lenne, amelyet nem érinthetnek meg. -- Még élsz? -- Igen, Uram akaratából. -- Még mindig kitartasz? Igazán meg akarsz halni? -- Az Életet akarom. Ó, Jézusom, nyisd meg számomra az eget! Jöjj, örök Szeretet! -- Dobjátok a Teverébe! A víz majd lecsillapítja lángolását. A hóhérok durván felemelik. Kegyetlenül fájhatnak összetört tagjai. De ô mosolyog. Betekerik ruhájába, nem szemérmességbôl, hanem azért, hogy a vízben meggátolják mozgását. Hasztalan törekvés! Ilyen állapotban nem tudna úszni. Csak a feje látszik ki a ruha kötegébôl. Az egyik hóhér a vállára veszi szegény testét, amely már úgy csüng, mintha halott lenne. De ô mosolyog a fáklya fényében, mert már este van. Amikor elérnek a Teveréhez, mintha egy állat lenne, amelyet a vízbe akarnak fojtani, a hídról beledobják a sötét folyóba, amelybôl kétszer felbukkan, és utána egy kiáltás nélkül elsüllyed. Jézus azt mondja: -- Meg akartam ismertetni veled vértanúmat, Felikolát, hogy neked és mindenkinek némi tanítást nyújtsak. Láttad az ima hatását Petronilla halálában, aki Felikola társa, és nála idôsebb tanítómestere volt. Szent barátság kötötte össze ôket. Petronilla, Péter lelki leánya, magába szívta a hit szellemét Apostolom beszédjébôl. Petronilla Péter öröme volt, római gyöngye. Ô volt az elsô római nô, akit meghódított. Az, aki az Apostolt megvigasztalta minden fájdalmában, amelyben a római hithirdetés alatt része volt, tisztelve, és áhítattal szeretve ôt. Péter, az én szeretetembôl elhagyta házát és családját. De az, aki nem hazudik, megadta neki, hogy ebben a gyermekben vigasztalást, gondozást, asszonyi kedvességet találjon, éspedig bôségesen, teljesen, ígéreteim szerint. (Lk 6,38) Amint én Betániában, ô Petronilla házában találta meg a segítséget, vendégszeretetet és fôleg a szeretetet. Az asszony azonos a jó és rossz oldalában egyaránt, minden országban és minden korszakban. Petronilla volt Péter Máriája (Magdolnára céloz), gyermeki tisztaságával, amelyet a keresztségben kapott, amikor még ártatlan volt és nem ismert mást, és ezt az angyali tökéletességig fejlesztette. Ide hallgass, Mária! Petronilla teljes önátadással akarta szeretni a Mestert anélkül, hogy szépsége és a világ megzavarhatná ezt a szeretetet. Azért kérte Istenét, hogy feszítse ôt keresztre. És Isten meghallgatta. A bénaság megfeszítette angyali végtagjait. A hosszú betegségben a fájdalomtól öntözött területen a legszebben kivirágoztak az erények, és fôleg a szeretet Anyám iránt. Ide figyelj még, Mária! Amikor szükséges volt, betegsége szünetelt. Azért, hogy Isten megmutassa, Ô a csoda ura. És utána, amikor véget ért a szünet, visszatért, hogy megfeszítse. Nem ismersz senki mást, Mária, akinek Mestere, mint Péter Petronillának, azt mondja, amikor szükséges: ,,Kelj fel, írj, légy erôs'', és amikor megszűnik a Mester igénye, visszatér, mint szegény beteg, az állandó haldoklásba? (Jézus itt Valtorta Máriára céloz, akivel ez gyakran megtörténik.) Miután meghalt az Apostol, és Petronilla meggyógyult, ô többé nem tartotta életét sajátjának, hanem Krisztusénak. Nem tartozott azok közé, akik miután elnyertek egy csodát, arra használják, hogy megbántsák vele Istent. Ô az egészséget Isten érdekében használta. A ti életetek mindig az enyém. Én adom azt nektek. Errôl nem szabad megfeledkeznetek! Nektek adom, mint állati életet, amelyet növelek, és életben tartok. Nektek adom, mint lelki életet a Kegyelemmel és a Szentségekkel. Mindig emlékeznetek kell erre, és jól kell használnotok! Amikor pedig visszaadom nektek az egészséget, mintegy újjászülettek a halálos betegség után, akkor még jobban kell emlékeznetek arra, hogy ez az élet, amely újra kivirágzott, amikor a test már félig a sírban volt, az enyém. És hálából a jóra kell használnotok. Petronilla értett ahhoz, hogy így tegyen. Nem hiába szívta magába tanításomat. Az olyan, mint a só, amely megóv a romlástól, a rossztól, és mint a láng, amely perzsel és világít, mint a kenyér, amely táplál és megerôsít, és mint a hit, amely biztossá tesz. Jön a megpróbáltatás, a kísértés támadása, a világ fenyegetése, Petronilla imádkozik. Istent hívja. Istennel akar lenni. A világ akarja ôt? Isten megvédi ôt a világtól. Krisztus azt mondta: ,,Ha annyi hitetek van, mint egy mustármag, azt mondhatjátok egy hegynek: 'Emelkedj fel, és menj odább, oda'''. Petronilla sokszor mondta ezt. Nem a hegyet kérte, hogy mozduljon meg, Istentôl kérte, hogy vegye el ôt a világból, mielôtt egy erejét felülmúló megpróbáltatás összetöri. És Isten meghallgatja ôt. Meghal egy elragadtatásban. Egy elragadtatásban, Mária, mielôtt a megpróbáltatás összetörné. Emlékezz vissza erre, kedves tanítványom! Felikola barátnô volt, sôt több mint barátnô, leány vagy nôvér, mivel kis különbség volt csak életkoruk között, mintegy tíz év. Aki egy szenttel él, maga is szentté válik. Aki egy romlott egyénnel él, maga is romlottá válik. Ha a világ emlékezne erre az igazságra! De ehelyett, a világ nem törôdik a szentekkel, sem a kegyetlenséggel, hanem követi a Sátánt, és mindinkább sátánivá válik. Láttad Felikola határozottságát és kedvességét. Mi az éhség annak számára, akinek Krisztus az eledele? Mi a kínzás annak, aki szereti a Kálvária Vértanúját? Mi a halál annak, aki tudja, hogy a halál nyitja meg az Élet kapuját? A mai keresztények nem ismerik vértanúmat, Felikolát. De jól ismerik ôt Isten angyalai, akik látják ôt boldogan az égben az isteni Bárány mögött. Meg akartam ismertetni veled, hogy beszélni tudj az ô lelki erejérôl és felbátorodjál a szenvedésre. Ismételd vele: ,,Most, ezek között a szenvedések között kezdem látni jegyesemet, Jézust, akibe helyeztem minden szeretetemet''. És gondolj arra, hogy számodra is támasztottam egy Nikomédust, hogy kimentse szenvedélyeid vizébôl énedet, amit a magam számára akartam, és hogy összegyűjtse azt, ami belôled megérdemli, hogy megôrizzék, azt, ami az enyém, azt, ami a testvérek lelki javára szolgálhat. (Nikomédus volt a neve a papnak, aki Felikola holttestét visszaszerezte. Valtorta Mária ,,Nikomédusa'' az ô lelkiatyja, Migliorini atya volt.) + A Szentek életrajzában szerepel egy Szent Felikula vértanú, aki 90 táján halt meg, és szoros kapcsolatban állt Szent Petronillával, akivel együtt Rómában élt és halt vértanúhalált. Szerepel a Szent történetében Flakkusz is, aki börtönbe juttatta ôt, miután visszautasította felkérését a házasságra. Szent Nikomédesz pap mentette meg holttestét, és temette el a Via Ardeatinában a hetedik mérföldkônél. Petronillát egyes legendák Szent Péter leányának mondják, ami téves, mert csak lelki leánya volt. ======================================================================== Perpétua és Felicitász A szeretet vértanúi Valtorta Mária nagy testi szenvedések közepette írta le a következô látomást: Nagy meglepetést okoz nekem, hogy afrikaiakat, többé-kevésbé arabokat látok magam elôtt, pedig mindig azt hittem, hogy ezek a szentek, európaiak voltak. Nagyon keveset tudtam csak társadalmi helyzetükrôl, testalkatukról és vértanúságukról. Olyan a látomás, mintha ismeretlen beszámolót olvasnék. Elôször láttam egy köralakú cirkuszt, többé-kevésbé olyat, mint a Kolosszeum lehetett ép állapotában. Egy nagyon szép és fiatal szerecsen leány állt egyenesen a közepén, felemelkedve a földrôl, boldogító fényben ragyogva, amely elôtört barna testébôl és sötét ruhájából, amely azt borította. A hely angyalának látszott. Rám nézett és mosolygott. Utána nem láttam többé. Most a látomás teljessé válik. Egy épületben vagyok, amelybôl hiányzik minden kényelem. Barátságtalan külseje miatt egy börtönül szolgáló erôdítménynek látszik. Nem a Tulliánum földalatti helyisége, amelyet elôzôleg láttam. Itt kis szobák vannak, és emelkedô folyosók. De olyan kevés a hely és a világosság, és annyira fel vannak szerelve rácsokkal és vasajtókkal, és tele reteszekkel, hogy az, ami jobb itt, semmivé válik szigorúsága miatt, ami a szabadság legcsekélyebb fokát is elveszi. Ezeknek az odúknak egyikében ül egy kis asztalon, ami ágyul, székül és asztalul szolgál, a barna bôrű fiatal nô, akit a cirkuszban láttam. Most nem árad belôle fény. De rendkívül nyugodt. Egy néhányhónapos kisded van ölében, és azt szoptatja. Szeretettel ringatja, dédelgeti. A kisgyermek játszik a fiatal anyával és simogatja olajbarna arcocskájával a barna anyai emlôt, mohón szívja, majd abbahagyja és nevet tejes szájával. A fiatal nô nagyon szép. Szabályos arca inkább kerekded, szép, nagy szemekkel, amelyek fekete bársonyhoz hasonlítanak, kis, duzzadó ajkakkal, ragyogó és szabályos fogakkal, fekete, göndör hajjal, amely kontyként van fejére erôsítve. Bôre olajbarna, de nem túlságosan sötét. Még köztünk, olaszok között is lelet látni ezt a színt, délen, ahol bôrük alig világosabb ennél. Amikor feláll, hogy elaltassa kicsinyét, fel-alá járva a cellában, látom, hogy magas és kecsesen szép az alakja. Nem túlságosan telt idomú, de már jól kialakult. Királynônek látszik méltóságteljes testtartásával. Egyszerű, sötét bôréhez hasonló színű ruhában van, amely lágy redôkben omlik le szép testén. Belép egy öreg, aki szintén szerecsen. A börtönôr nyitja ki számára a nehéz ajtót, s utána visszavonul. A fiatalasszony feléje fordul és rámosolyog. Az öreg nézi ôt, és sír. Néhány pillanatig így állnak. Utána az öregbôl kitör a fájdalom. Szomorúan könyörög leányának, legyen irgalmas hozzá, szenvedésében: ,,Nem ezért hoztalak téged a világra'' -- mondja. -- ,,Minden gyermekemnél jobban szerettelek, mint házamnak örömét és fényét. És most te el akarod veszteni magadat, és elveszíteni szegény atyádat, aki érzi, hogy szíve meghal a fájdalomtól, amit te okozol neki. Lányom, hónapok óta kérlek! Ellen akartál állni, és megismerted a börtönt, te, aki kényelemben születtél. Leborulva a hatalmasok elôtt, elértem, hogy még házadban maradj fogolyként. Megígértem a bírónak, hogy atyai tekintélyemmel meghajlásra bírlak téged. Most megvet engem, mert látja, hogy te nem törôdtél velem. Nem erre kellene tanítania téged a tökéletesnek mondott tanításnak. Milyen Isten hát az, akit követsz, aki azt vési beléd, hogy ne tiszteld azt, aki életet adott neked, ne szeresd ôt, mert ha szerettél volna engem, nem okoztál volna ennyi fájdalmat! A te makacsságod, amelyet még ez iránt az ártatlan iránt való könyörület sem gyôzött le, azt érte el, hogy elszakítottak otthonodtól, és bezártak ebbe a börtönbe. De most többé már nem bebörtönözésrôl beszélnek, hanem a halálról. És a kegyetlen halálról. Miért? Kiért? Kiért akarsz meghalni? Istenednek szüksége van a te, a mi áldozatunkra, az enyémére és eme gyermekedére, akinek többé nem lesz anyja? Ahhoz, hogy Ô diadalmaskodjék, szükség van a te véredre és az én könnyemre? De hogyan? A vadállat szereti szülöttjeit, és annál inkább szereti, minél közelebb voltak hozzá. Ezért is reméltem, és ezért értem el, hogy táplálhasd gyermekedet. De te nem változol meg. És miután tápláltad, melengetted, arcodat adtad neki párnául álmához, most ellököd magadtól, elhagyod anélkül, hogy visszasírnád. Nem magamért kérlek téged, hanem az ô nevében. Nincs jogod arra, hogy árvává tedd ôt. Istenednek nincs joga ehhez. Hogyan hihetném, hogy jobb, mint a mi isteneink, ha ezt a kegyetlen áldozatot kívánja? Te veszel rá arra, hogy mind kevésbé szeressem, és mindinkább átkozzam. De nem, de nem! Mit beszélek? Ó, Perpétua, bocsáss meg! Bocsáss meg öreg apádnak, hogy a fájdalom elveszi az eszét! Azt akarod, hogy szeressem Istenedet? Jobban fogom szeretni magamnál, de maradj köztünk! Mondd a bírónak, hogy meghajolsz! Utána szeresd azt az istent, akit akarsz, és tedd atyáddal, amit akarsz! Nem nevezlek többé téged leányomnak, nem leszek többé apád. Hanem szolgád, rabszolgád leszek, és te az én úrnôm. Úrnôm, parancsolj, és én engedelmeskedek neked. De irgalom, irgalom! Mentsd meg magadat addig, míg tudod. Nincs többé idô a várakozásra. Társnôd világra szülte gyermekét, tudod, és többé semmi sem állítja meg az ítéletet. Tôled elszakítják gyermekedet, nem látod többé. Talán holnap, talán még ma. Könyörülj, leányom! Könyörülj rajtam és rajta, aki még nem tud beszélni, de látod, hogy néz téged, és mosolyog! Hogyan kéri szeretetedet! Ó, Úrnô, úrnôm, szívem fénye és királynôje, a tôled született fénye és öröme, könyörülj, könyörülj! Az öreg térdenállva csókolgatja leánya ruhájának szegélyét, és átöleli térdénél, és igyekszik megfogni kezét, amelyet ô a szívén tart, hogy elnyomja az emberi fájdalmat. De semmi sem hajtja meg ôt. -- Irántad érzett szeretetembôl, és ô iránta való szeretetembôl maradok hűséges Uramhoz -- válaszolja. -- Semmiféle földi dicsôség nem ékesíti annyira ôsz fejedet, és ezét az ártatlanét, mint az, amit halálom ad neked. Ti eljuttok majd a hitre. És mit mondanátok akkor rólam, ha egy pillanatra gyáva lettem volna, és megtagadtam volna hitemet? Istenemnek nincs szüksége véremre és a te könnyedre ahhoz, hogy diadalmaskodjék. De neked szükséged van rá ahhoz, hogy eljuss az Életre. És ennek az ártatlannak, hogy megtartsa életét. Azért az életért, amit nekem adtál, és az örömért, amelyet ô adott nekem, én elérem számotokra az Életet, amely az igazi, örök, boldog élet. Nem, az én Istenem nem tanít arra, hogy ne szeressük az atyákat és a gyermekeket. Hanem az igazi szeretetre tanít. Most a fájdalom elveszi eszedet, atyám. De utána részesülsz a világosságban, és áldani fogsz engem. Én az égbe viszlek téged. És nem szeretem kevésbé ezt az ártatlant most, hogy megfosztom magamat véremtôl azért, hogy tápláljam. Ha a pogány vadság nem lenne ellenünk, keresztények ellen, legszeretôbb anyja lennék neki, és ô lenne életem célja. De Isten nagyobb, mint a testembôl született, és a szeretet, amellyel Ôt kell szeretnünk végtelenül nagyobb. Az anyaság miatt sem tudom az Ô szeretetét egy teremtmény szeretete mögé helyezni. Nem. Nem vagy leányod rabszolgája. Én mindig a te leányod vagyok, és mindenben engedelmeskedem neked, ezt kivéve: az igaz Istent nem tagadom meg érted. Engedd, hogy megtörténjék, amit az emberek akarnak. És ha szeretsz engem, kövess a hitben. Ott megtalálod leányodat, és mindörökre, mert az igaz hit a mennyországot adja, és szent Pásztorom már üdvözölt engem Országában. Itt a látomás megváltozik, mert látom, hogy a cellába más személyek lépnek be: három férfi és egy nagyon fiatal asszony. Megcsókolják, és kölcsönösen átölelik egymást. Belépnek a börtönôrök is, hogy elvigyék Perpétua fiát. Ô reszket, mintha ütés érte volna. De magához tér. Társnôje vigasztalja: -- Én is elveszítettem már gyermekemet. De ô nem veszett el. Isten jó volt hozzám. Megengedte nekem, hogy megszüljem számára, és keresztsége gyöngyökkel ékesíti véremet. Egy leány volt... szép, mint egy virág. A tied is szép, Perpétua. De ahhoz, hogy ezek a virágok éljenek Krisztusban, szükségük van a mi vérünkre. Így kétszeresen életet adunk nekik. Perpétua kezébe veszi a kicsit, akit a fekhelyre tett, és aki ott jóllakva és megelégedetten alszik. Gyengéden megcsókolja, hogy ne ébressze fel, és átadja ôt atyjának. Áldását is adja rá, és keresztet rajzol homlokára és egyik kezecskéjére, lábacskáira és mellére, bemártva ujját könnyébe, amely szemébôl folyik. És mindezt oly kedvesen teszi, hogy a kisded mosolyog álmában, mintha simogatnák. Utána a halálra ítéltek kimennek, és a katonák között egy sötét lyukba viszik ôket a cirkuszban, ahol a vértanúságra várakoznak. Telnek az órák, miközben ôk imádkoznak és szent himnuszokat énekelnek, buzdítva egymást a hôsiességre. Most úgy tűnik nekem, hogy én is a cirkuszban vagyok, amit már láttam. Tele van emberekkel, akiknek nagyobb része bronz színű. De van ott sok római is. A tömeg zajong az ülôhelyeken és izgatott. A fény erôs, annak ellenére, hogy a nap egy részét felhô borítja. Bevezetik ôket a cirkusz közepére, ahol már befejezôdtek a kegyetlen játékok, mert vértôl szennyes. A hat vértanú egy sorban halad. A tömeg fütyül és szidalmazza ôket. Ôk, Perpétuával az élen, énekelve lépnek be. Megállnak a középen, és a hat közül egyik a tömeghez fordul. -- Jobban tennétek, ha megmutatnátok bátorságotokat követve minket a hitben, és nem sértegetnétek a védteleneket, akik azzal fizetik vissza gyűlöleteteket, hogy imádkoznak értetek és szeretnek titeket. A vesszôk, amelyekkel megkorbácsoltatok minket, a börtön, a kínzások, az hogy két anyát megfosztottatok gyermeküktôl -- ti hazugok, akik művelteknek mondjátok magatokat, és megvárjátok, hogy egy asszony szüljön, és utána megölitek mind testét, mind szívét, elválasztva ôket gyermeküktôl, ti kegyetlenek, akik hazudtok, hogy ölhessetek, mert tudjátok; hogy közülünk senki sem árt nektek, és még kevésbé az anyák, akik csak gyermekükre gondolnak -- mindezek nem változtatják meg szívünket. Sem istenszeretetünket, sem felebarátaink szeretetét illetôleg. És háromszor, hétszer, százszor is odaadnánk életünket Istenünkért és értetek! Azért, hogy ti is eljussatok az Ô szeretetére. És imádkozunk értetek, miközben már megnyílik felettünk az ég. ,,Miatyánk, aki a mennyekben vagy...'' -- A hat vértanú térdenállva imádkozik. Megnyílik egy alacsony kapu és berontanak a vadállatok, amelyek vad bikáknak és bölényeknek látszanak, de a meteorok gyorsaságával száguldanak. Szarvaikkal rárontanak a védtelen csoportra, felemelik ôket szarvukkal, és rázzák, mint a rongyot, visszadobják a földre, és rájuk taposnak. Utána megfordulnak, és veszettül menekülnek a fénytôl és az ordítástól megijedve, majd ismét visszatérnek, és rájuk rohannak. Az egyik bika szarvára veszi Perpétuát, és több méterre eldobja. De jóllehet meg van sebesülve, feláll, és elsô gondja, hogy elrendezze mellén elszakított ruháját. Jobb kezével tartva azt, odavonszolja magát Felicitászhoz, aki hanyatt esett és félig ki van belezve, és befödi ôt, és felemeli, magával támogatva a megsebesültet. A vadállatok visszatérnek, és ismét megsebzik ôket, míg végül a hat haldokolva elterül a földön. Akkor a vadállatokat visszakergetik, és a gladiátorok végzik be művüket. De vagy irgalomból, vagy tapasztalatlanságból az egyik nem tudja megölni Perpétuát. Megsebesíti, de nem a megfelelô helyen. -- Testvérem, ide, én segítelek téged -- mondja ô halk hangon, kedvesen mosolyogva. És a kard hegyét jobb ütôeréhez tartva a nyakán, mondja: -- Jézus, neked ajánlom magamat! Döfj, testvérem, én megáldalak téged! -- és segíti a megzavarodott, tapasztalatlan gladiátort. Jézus azt mondja: -- Ez az én vértanú Perpétuám és társa, Felicitász, és az ô társaiknak vértanúsága. Vétke az volt, hogy keresztény volt. Még csak hitjelölt. De milyen rendíthetetlen irántam való szeretetében! A test vértanúságához hozzáadta a szívét, és vele Felicitász is. Ha tudták szeretni hóhéraikat, mennyire tudták szeretni gyermeküket?! Fiatalok voltak, és boldogok jegyesük és szüleik szeretetét élvezve. Szerették gyermekeiket. De Istent mindennél jobban kell szeretni! És ôk így szerették. A gyermeküktôl való elszakadás kitépte bensejüket, de hitük nem halt meg. Ôk hisznek a másik életben. Erôsen. Tudják, hogy az azoké, akik hűségesek voltak, és Isten Törvénye szerint éltek. A szeretet törvény a törvényben. Uruk Istenük és felebarátuk szeretete. Melyik szeretet nagyobb annál, mint amelyik életét adja azokért, akiket szeret, úgy, amint az Üdvözítô életét adta az emberiségért, amelyet szeretett? Ôk életüket adták azért, hogy engem szeressenek, és másokat elvigyenek az én szeretetemre, és az örök Élet birtoklására. Ôk azt akarták, hogy gyermekeik és szüleik, jegyesük, testvéreik és mindazok, akiket szeretnek a vér vagy a lélek szeretetével -- ezek között hóhéraik is, mert én azt mondtam: ,,Szeressétek azokat, akik üldöznek titeket'' -- részesüljenek az Életben, Országomban. És hogy elvezessék ôket ebbe az én Országomba, vérükkel jelölik meg az utat, amely a földrôl az égbe vezet, amely ragyog és hív. Szenvedni? Meghalni? Mi az? Egy futó pillanat. Az örök élet azonban megmarad. Semmi az a pillanatnyi szenvedés a jövôbeli örömhöz képest, ami várja ôket. Vadállatok? Kard? Mik azok? Áldottak, amelyek az Életet adják. Egyetlen gondja -- mert aki szent, az szent ott és mindenben -- az, hogy megôrizze a szemérmességet. Abban a pillanatban nem sebeikkel törôdnek, hanem ruhájuk elrendezésével. Mert ha nem szüzek is, de mindig szemérmesek. Az igazi kereszténység mindig a lélek szüzességét adja. Fenntartja ezt a szép tisztaságot ott is, ahol a házasság és a gyermek megszüntette azt a pecsétet, amely a szüzeket angyalokká teszi. A keresztségben megmosott test Isten Lelkének temploma. Nem szabad azért megsérteni szemérmetlen viselkedéssel és ruházattal. Attól az asszonytól, fôleg attól az asszonytól, aki nem becsüli saját magát, csak bűnös gyermek jöhet, és bűnös társadalom, amelytôl Isten visszavonul, és amelyben a Sátán szánt és veti el töviseit, amelyek csüggedésbe visznek titeket. (1944-228) + Perpétua és Felicitász 203 körül haltak vértanúhalált négy társukkal együtt (Revokátusz, Szaturnínusz, Szekundulusz és Szatúrusz) Karthágóban, Szevérusz császár alatt. Az elsô öt hitújonc volt még. Szatúrusz oktatta ôket, és önként csatlakozott hozzájuk elfogatásuk után. Perpétua 22 éves volt. Felicitász és Revokátusz rabszolgák voltak. Perpétua egészen az utolsó napig saját maga jegyezte fel vértanúságuk történetét. Nincs még egy szent, akit annyira ismertek és tiszteltek az elsô vértanú jegyzékekben és naptárakban, mint Perpétuát és társait. Szent Ágostonnak tiltakoznia kellett az ellen, hogy történetüket a Szentírással egy vonalba helyezzék. ======================================================================== Cecília és Valériánusz A szeretet vértanúi Szent Mária Magdolna ünnepén egy szép és hosszú látomásom van, aminek semmi köze sincs a nagy bűnbánóhoz. Látok egy katakombát. Jóllehet sose voltam katakombákban, mégis felfogom, hogy ez az. Nem tudom, melyik. Csak sötét, kanyargó, szűk folyosókat látok, amelyeket a földbe vájtak. Alacsonyak és nedvesek, kanyarognak, mint egy labirintus (útvesztô). Az ember megy elôre, és úgy látszik, hogy tovább tud menni, vagy legfeljebb be tud fordulni egy másik folyosóra, de ehelyett egy földfal elôtt találja magát, és vissza kell fordulni, és visszatérni addig, míg egy másik folyosót talál, ami másfelé vezet. A folyosókon sok fülke van, készen arra, hogy befogadják a vértanúkat. Készen ebben az értelemben: mindegyik kissé ki van vájva a falban, hogy irányítást adjon a sírásóknak. Így van az elején. De késôbb, amint beljebb megyünk, a fülkék már mélyek és befejezettek, úgy, mint a hajón a hálófülkék. Másokat pedig már megtöltöttek szent zsákmányukkal, és lezártak egy durva kôvel, amelyen otromba betűkkel bevésték a vértanú nevét vagy az elhunytét, keresztény jelek és néhány búcsúszó és ajánlás kíséretében. De ezek a már befejezett és lezárt fülkék már a katakomba központi részében vannak, mert itt gyakran kisebb-nagyobb csarnokká szélesednek ki a folyosók, és magasabbak, feliratok díszítik, és olajlámpások világítják meg itt is, ott is, elôsegítve a hívek áhítatát és kényelmét, ha netán valami okból saját lámpásuk kialudna. Itt az emberek száma is nagyobb, és minden irányból jönnek, szeretettel köszöntve egymást, halk hangon, amint a hely szentsége azt megköveteli. Vannak ott férfiak, asszonyok, gyermekek, minden társadalmi osztályból. Szegényes ruhában, vagy nemesekként öltözve. Az asszonyok fején gyapjúmuszlin anyagból készült kendô van, nem tüllfátyol, hanem sűrű szövésű, bár könnyed, szebb a gazdagoké, szegényesebb a szegényeké, sötét a házasoké és özvegyeké és fehér a szüzeké. Vannak asszonyok, akik karjukon tartják gyermeküket. A nagyobbacskák mamájuk oldalán mennek, a kisebbek, bizonyára csecsemôk, boldogan alszanak anyjuk fátyola alatt, ringatva anyjuk lépteitôl, és altatva a lassú énekektôl. Kis angyaloknak látszanak, akik leszálltak az égbôl és a Paradicsomról álmodnak, amelyre rámosolyognak álmukban. A tömeg szaporodik, és végül összegyűlik egy nagyon nagy félkör alakú teremben, amelynek körív alakú falánál egy oltár van, a nép felé fordítva, teljes egészében mozaik képpel díszítve. Nem látom jól, mit ábrázol. Színes alakok, élénk vagy világos színekkel és ragyogó arany sugarakkal. Az oltáron sok meggyújtott lámpás van. Az oltárt fehér ruhás és fátylas szüzek veszik körül. Belép, áldást osztva, egy öreg, jóságos tekintetű, méltóságteljes pap. Azt gondolom, a pápa lehet, mert mindnyájan tisztelettel letérdelnek. Papok és diákonusok veszik körül, és kimondhatatlanul szép mosollyal arcán lépdel a lehajtott fejek sövényei között. Már mosolya is elárulja életszentségét. Az oltár emelvényére megy, és elôkészíti a szertartást, miközben a hívek énekelnek. Megkezdôdik a szertartás. Eléggé hasonlít a mienkéhez. (1944-rôl van szó!) Sokkal hosszabb, mint az, amit a Tulliánumban láttam, Pál apostol által bemutatva, és annál is, amit Petronilla házában láttam. Az idôs misézôt, bizonyára püspök, ha nem maga a pápa, diákonusok segítik és szolgálják, akiknek öltözete nagyon különbözik a misézôtôl. A miseruha kerek köpeny, amely eltakarja a misézôt elöl és hátul és a vállán, s karján szinte a csuklójáig. A diákonusok ruhája szinte azonos a maiakkal, leér egészen térdükig, széles és rövid ujjakkal. A mise énekekbôl áll, amelyek a zsoltárokból vagy a Jelenések könyvébôl vannak, szentleckékbôl vagy szentírási olvasmányokból és az evangéliumból, amelyeket a diákonusok felváltva magyaráznak a népnek. Miután elolvasták az evangéliumot -- amit egy fiatal diákonus éneklô hangon olvasott fel -- feláll a pápa. Így nevezem, mert hallom, hogy egy mama így mutatja be ôt elég nyugtalan gyermekének. A kiválasztott szakasz a tíz szűzrôl szóló példabeszéd. A pápa azt mondja: -- Ez a példabeszéd sajátos módon a szüzekhez szól, de minden lélekre vonatkozik, mert az Üdvözítô vére és a kegyelem ismét szüzekké teszi a lelkeket, és ôk olyanok, mint a Jegyest váró leányok. Mosolyogjatok, törôdött aggastyánok; emeljétek fel tekinteteteket, nemesek, akik tegnap még elmerültetek a romlott pogányság iszapjában, anyák és jegyesek, nézzétek lánykori tudatlanságtok fehérségét anélkül, hogy visszasiratnátok. Lelketekben nem különböztök ezektôl a liliomoktól, akik között jár a Bárány, és akik most körbeállják az oltárt. Lelketek szűzien szép, amelyet semmiféle csók sem hamvasztott el, amikor újjászülettek és Krisztus Urunkban maradtok. Az Ô eljövetele a hóval fedett hegynél fehérebbé teszi a lelket, amely elôzôleg szennyes és fekete volt a leghitványabb bűnöktôl. A bűnbánat letörli azt, az akarat megtisztítja, de a szeretet, a mi Szent Üdvözítônk szeretete, a szeretet, amely az Ô Vérébôl kiált a szeretet hangjával, tökéletes szüzekké tesz titeket. Nem olyan szüzekké, mint amilyenek emberi életetek elején voltatok, hanem olyanokká, amilyen mindenkinek atyja, Ádám és mindenkinek anyja: Éva volt, mielôtt a Sátán, félrevezetve ôket, letaposta angyali ártatlanságukat, az ártatlanságot, amely isteni ajándék volt, és a kegyelembe öltöztette ôket Isten és a világegyetem szeme elôtt. Ó, a keresztény élet szent szüzessége! A vérfürdô, egy Isten vérének fürdôje, amely megújít és megtisztít titeket úgy, hogy olyanokká lesztek, mint az Ember és az Asszony, aki kikerült a Magasságbeli kezébôl! Ó, életetek második megszületése, a keresztény életre, amely elôjáték a harmadik születésre, amely az égnek ad majd titeket, amikor Istennek egy jeladására felszálltok, fehéren a hit által, vagy bíborpirosan a vértanúság által, angyali szépségben, és méltók lesztek arra, hogy meglássátok és kövessétek Jézus Krisztust, Isten Fiát, a mi Üdvözítônket! De ma nem a kegyelem által ismét szüzekké lett lelkekhez fordulok, hanem inkább azokhoz, akiknek lelke szűzi testben lakozik, akik szüzek akarnak maradni. A bölcs szüzekhez, akik felfogták Urunk szeretetének hívását és a szűz János szavait, és mindig követni akarják a Bárányt azok seregében, akik sosem szennyezôdtek be, és akik betöltik örökre az eget azzal az énekkel, amelyet senki más nem tud énekelni, csak azok, akik Isten szeretetébôl szüzek. És beszélek arról, aki erôs a hitben, reményben, szeretetben, aki ma este az Ige szeplôtelen Testével táplálkozik, és akit az Ô Vére megerôsít, mint az égi Bor, hogy erôs legyen vállalkozásában. Egyiketek fel fog állni ettôl az oltártól, hogy szembenézzen sorsával, amelynek neve ,,halál'' lehet. Istenben bízva megy eléje, nem minden keresztény közös hitével, hanem egy még tökéletesebb hittel, amely nem korlátozódik arra, hogy hisz önmagában, hogy hisz az isteni oltalomban önmaga számára. De hisz egy másvalaki helyett is, és reméli, hogy ehhez az oltárhoz tudja hozni azt, aki holnap a világ szemében az ô jegyese lesz, de Isten szemében legkedvesebb testvére. Kettôs, tökéletes szüzesség, amely biztos saját erejében addig a pontig, hogy nem fél az erôszaktól, nem fél a kiábrándult jegyes haragjától, nem fél az érzékek gyengeségétôl, nem fél a fenyegetéstôl, nem fél reményének csalódásától, nem fél a félelemtôl és a szinte biztos vértanúságtól. Állj fel, és mosolyogj rá igazi Jegyesedre, Krisztusnak tiszta szüze, aki úgy mész a férfi felé, hogy Istenre nézel, aki azért mész, hogy a férfit Istenhez vidd! Isten vigyázzon és mosolyogjon rád, és mosolyogjon rád az Anya, aki Szűz volt, és készítsenek számodra koronát az angyalok. Állj fel, és jöjj, oltsd szomjadat a szeplôtelen Forrásnál, mielôtt keresztedre, dicsôségedre mennél! Jöjj, Krisztus jegyese! Ismételd el neki szeretet-énekedet, ezek alatt a boltívek alatt, amelyek kedvesebbek számodra a bölcsônél, amelyben a világra születésed után ringattak, és vidd azt magaddal addig a pillanatig, amikor lelked énekelni fogja az égben, miközben testedet utolsó álmára helyezi karjaiban ez a te igazi Anyád: az apostoli Egyház. Amikor a Pápa befejezi a szentbeszédet, kis zsibongás támad, mert a keresztények suttognak, a szüzek seregére nézve és mutatva. De pisszegnek nekik, hogy elhallgattassák ôket, és utána. kimennek a hitújoncok, és folytatódik a mise. Nincs Hiszekegy benne. Legalábbis én nem hallom. A diákonusok a nép közé mennek, hogy összegyűjtsék adományaikat, miközben más diákonusok férfias hangon felváltva éneklik egy himnusz versszakait a szüzek vékony nôi hangján. A tömjén füstje bôven száll a terem boltozata felé, miközben a Pápa imádkozik az oltárnál, és a diákonusok felviszik tenyerükön az összegyűjtött adományokat az oltárhoz, értékes edényekben és hasonlóképpen értékes kancsókban. A mise most úgy folytatódik, mint jelenleg. A prefációt megelôzô párbeszéd után a hívek éneklik a prefációt. Utána nagy csönd, amelyben csak a misézô lélegzése és suttogása hallatszik, amint az oltár fölé hajolva imádkozik. Majd felemeli hangját és tisztábban érthetô hangon mondja az átváltoztatást. Mindnyájan gyönyörűen éneklik a Miatyánkot. Amikor megkezdôdik az áldoztatás, a diákonusok énekelnek. Elôször a szüzek áldoznak. Utána ôk éneklik azt az éneket, amelyet Ágnes temetésénél hallottam. (Lásd 48. old.) ,,Láttam Sion hegye fölött a Bárányt állni...'' Az éneklés tart az áldoztatás végéig, váltakozva a zsoltárral: ,,Ahogy a szarvasüszô a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik lelkem utánad, Uram.'' A misének vége. A keresztények összegyűlnek a Pápa körül, hogy egyenként is megáldja ôket, és hogy elbúcsúzzanak a szűztôl, akihez a Pápa fordult. Ez az üdvözlés azonban egy szomszédos csarnokban történik, amely mintegy elôkamrája az igazi templomnak. És csak akkor kerül rá a sor, amikor a szűz, az összes többi jelenlétében végzett hosszas imáját befejezi, feláll helyérôl, leborul az oltár lábánál, és megcsókolja annak szegélyét. Valóban egy szarvasnak látszik, aki nem tud elszakadni a tisztavizű forrástól. Hallom, hogy szólítják: ,,Cecília, Cecília'', és végül meglátom az arcát, mert most a Pápa mellett áll, és kissé felemeli fátylát. Nagyon szép és fiatal. Magas, kecses az alakja, úri a modora, szép a hangja, is angyali a mosolya és tekintete. Egyesek megkérdik tôle, hogyan határozhatta el, hogy férjhez megy a földön, mások pedig azt kérdik tôle, nem fél-e a nemes haragjától, amikor az felfedezi, hogy ô keresztény. Egy szűz azon szomorkodik, hogy ô lemond a szüzességrôl. Cecília, amikor neki válaszol, a többieknek is megfelel: ,,Tévedsz, Balbína, én semmiféle szüzességrôl sem mondok le. Istennek szenteltem testemet éppúgy, mint szívemet, és hű maradok hozzá. Istent jobban szeretem szüleimnél. De ôket is annyira szeretem még, hogy nem akarom korán a sírba vinni ôket, mielôtt Isten hívását megkapnák. Szeretem Jézust, örök Jegyesemet, jobban, mint bármelyik férfit. De szeretem az embereket annyira, hogy felhasználom ezt az eszközt arra, hogy Valériánusz lelke ne vesszen el. Ô szeret engem, és én tisztán szeretem ôt, tökéletesen szeretem, annyira, hogy azt akarom, velem legyen a Világosságban és az Igazságban. Nem félek haragjától. Remélek az Úrban, hogy legyôzöm. Remélek Jézusban, hogy kereszténnyé teszem földi jegyesemet. De ha nem gyôzök ebben, és a vértanúságban lesz részem, gyorsabban elnyerem koronámat. De nem!... Én három koronát látok leszállni az égbôl: két egyformát, és egyet három sor ékesít. A két egyforma teljesen piros a rubinoktól. A harmadik, két sor rubinból és egy nagy sor legtisztább gyöngybôl áll. Ezek ránk várnak. Ne féljetek miattam! Az Úr ereje megvéd majd engem. Hamarosan egyesülünk majd ebben a templomban, hogy üdvözöljük az új testvéreket. Isten veletek! Kimennek a katakombából. Beburkolóznak sötét köpenyükbe, és szétszóródnak a még félhomályban levô utakon, mert a hajnal épp hogy megkezdôdött. Követem Cecíliát, aki egy diákonussal és a szüzekkel megy. Egy nagy épület kapujánál elválnak tôle. Cecília belép két szűz kíséretében. Talán két szolgáló. A kapusnak kereszténynek kell lennie, mert így üdvözli ôt: ,,Béke veled!'' Cecília visszavonul szobájába, és a kettôvel együtt imádkozik. Utána felkészül a menyegzôre. Elrendezik szép haját. A legfinomabb fehér gyapjúruhába öltöztetik, amelyet fehér hímzés díszít. Mintha ezüsttel és gyöngyökkel hímezték volna ki. Ékszereket tesznek füleire, ujjaira, nyakára, csuklójára. A ház benépesedik. Úri hölgyek és más szolgálók lépnek be. Állandó és ünnepélyes jövés-menés. Utána részt veszek egy, gondolom, pogány házasságkötésen. Megérkezik a jegyes zeneszó közben, a meghívottakkal, üdvözlik és meghintik, és utána. elmegy gyaloghintón a jegyes házához, amely már teljesen elô van készítve az ünnepségre. Látom, hogy Cecília fehér gyapjúszalagokból és ágakból készült ívek alatt halad. Az ágak mirtusznak tűnnek elôttem. Megáll a római házi istenek szentélye elôtt,, ahol új szertartások vannak. Látom, és hallom, hogy a kettô kezet fog, és a szertartás szavait mondja: ,,Ahol te vagy, Kájusz, ott vagyok én, Kája.'' Sokan vannak az ünnepségen, és mind egyformán öltözve: tógákba, tógákba és tógákba. Beleszédülök. Utána Cecília, jegyesének kezét fogva, körülmegy az oszlopcsarnokban, ahol fülkékben vannak Valériánusz elôdeinek szobrai, gondolom. Azután új mirtusz ívek alatt belép az igazi házba. A küszöbön ajándékokat nyújtanak nekik, köztük egy rokkát és egy orsót. Ô egy idôs hölgynek adja át azokat. A ünnepség a szokásos római lakomával kezdôdik, és énekszó és tánc közben folytatódik. A terem nagyon gazdagon van díszítve, mint az egész ház. Van egy udvar, forrással, szobrokkal és virágágyakkal. A házon túl virágzó kert van, a bokrok között gyönyörű márványszobrokkal és forrásokkal. Úgy tűnik nekem, hosszú ideig tart a lakodalom, mert leszáll az este. Cecília mosolyog jegyesére, aki beszélget vele, és szeretettel néz rá. Cecília kissé szórakozottnak látszik, mintha másra gondolna. Valériánusz megkérdezi, hogy fáradt-e, és talán azért, hogy kedveskedjék neki, feláll, és elbúcsúzik a vendégektôl. Cecília visszavonul új szobáiba. Keresztény szolgálói vele vannak. Imádkoznak, és hogy legyen egy keresztjük, Cecília belemártja egyik ujját egy kupába, amelyben valami sötét folyadék van, és egy keresztet rajzol vele a márványfalra. A szolgálók leveszik róla a gazdag ruhát, és egyszerű gyapjúruhába öltöztetik, kiveszik hajából az értékes fésűket, és két fonatban rendezik el haját. Ékszerek nélkül, két hajfonatával vállán Cecília fiatal, 18-20 éves leánynak látszik. Egy utolsó ima, és egy jel a szolgálóknak, akik kimennek, hogy visszatérjenek két idôsebbel, bizonyára Valériánusz házából. Együtt elmennek egy nagyszerű szobába, ahol a két idôsebb egy török díványhoz hasonló ágyhoz vezeti Cecíliát. Utána magára hagyják. Belép Valériánusz, és kitárt karokkal megy Cecília felé. Látszik, hogy nagyon szereti. Cecília mosollyal viszonozza mosolyát. De nem megy feléje. A szoba közepén áll. Valériánusz csodálkozik. Azt hiszi, hogy a szolgálók elmulasztottak valamit, és már haragudni kezd rájuk. De Cecília megnyugtatja, hogy ô akarta állva fogadni ôt. -- Jöjj, akkor, Cecíliám -- mondja Valériánusz, és át akarja karolni ôt. -- Jöjj, te, kit annyira szeretek! -- Én is. De ne érints meg! Ne bánts meg engem emberi kedveskedéssel! -- De Cecília!... Jegyesem vagy! -- Istené vagyok, Valériánusz. Keresztény vagyok. Szeretlek téged, de lelkemmel az égben. Te nem evilági nôt vettél el, hanem Istennek egy leányát, akinek angyalok szolgálnak. És Isten angyala velem áll, hogy megvédjen. Ne bántsd meg ezt az égi teremtményt a közönséges szeretet tetteivel! Büntetésben részesülnél érte! Valériánusz elképed. Elôször megbénítja ôt a csodálkozás, utána feldühödik azon, hogy kijátszották, felizgul és kiabál. -- Te elárultál engem! Játékot űztél velem! Nem hiszem! Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy keresztény vagy. Túl jó, szép és értelmes vagy ahhoz, hogy ahhoz a mocskos társasághoz tartozzál! Nem!... Ez csak tréfa! Te játszani akarsz velem, mint egy kisleány! Ez a te ünneped. De a tréfa túl kegyetlen. Elég! Gyere hozzám! -- Keresztény vagyok. Nem tréfálok. Dicsekszem vele, hogy az vagyok, mert ez azt jelenti, hogy valaki nagy a földön és azon túl. Szeretlek téged, Valériánusz. Annyira szeretlek, hogy hozzád jöttem, hogy Istenhez vigyelek téged, hogy enyém legyél Istenben. -- Légy átkozott, te bolond és esküszegô! Miért árultál el engem? Nem félsz bosszúmtól? -- Nem, mert tudom, hogy te nemes vagy és jó, és szeretsz engem. Nem, mert tudom, hogy nem mersz elítélni anélkül, hogy bűnösnek bizonyulnák. Én nem vétettem... -- Te hazudsz, amikor az angyalokról és istenekrôl beszélsz. Hogyan hihetnék ebben? Látnom kellene, és ha látnám... ha látnám, akkor angyalként tisztelnélek téged. De jelenleg jegyesem vagy. Nem látok semmit. Csak téged látlak. -- Valériánusz, képes vagy azt hinni, hogy én hazudok? Hiheted ezt, pont te, aki ismersz engem? Valériánusz, a hitvány emberek hazudnak. Hidd el, amit mondok neked. Ha látni akarod angyalomat, higgyél bennem, és meg fogod látni. Higgyél annak, aki szeret téged! Nézd: egyedül vagyok veled. Megölhetsz. Nem félek. Hatalmadban vagyok. Feljelenthetsz a rendôrfônöknek. Nem félek. Angyalom megvéd engem szárnyaival. Ó, ha te látnád!... -- Hogyan láthatnám meg? -- Ha hiszel abban, amiben én hiszek. Nézd: szívemen van egy kis tekercs. Tudod, mi az? Istenem Szava. Isten nem hazudik, és Isten mondta, hogy ne féljünk mi, akik hiszünk benne, mert a viperák és skorpiók mérge nem árt lábunknak... -- De ugyanakkor ezrével haltok meg a cirkuszban... -- Nem. Nem halunk meg. Örökké élünk. Az Olimpusz nem létezik. A mennyország igen. Abban nincsenek hazug istenek és durva szenvedélyekrôl tanúskodó istenek. Hanem az angyalok és a szentek vannak csak ott, fényben, és mennyei összhangban. Én hallom ôket... Én látom ôket... Ó, Fény, ó Hang! Ó, mennyország! Szállj le! Szállj le! Jöjj, tedd a tieddé azt a te fiadat, ezt az én jegyesemet! Add koronádat elôbb neki, mint nekem. Nekem a fájdalmat, hogy az ô szeretetét nélkülözöm, de az örömöt, hogy látom ôt, általad szeretve, az én jövetelem elôtt. Ó, örvendetes mennyország! Ó, örök menyegzô! Valériánusz, egyesülve leszünk Isten elôtt, szűzi jegyesek, boldogok egy tökéletes szeretetben... -- Cecília elragadtatásban beszél. Valériánusz csodálkozva, megindulva nézi ôt. -- Hogyan tudnám... hogyan tudnám birtokolni ezt? Én római nemes vagyok. Tegnap még tivornyáztam, és durva voltam. Hogyan lehetek egy angyallá, mint te? -- Az én Uram azért jött, hogy életet adjon a halottaknak. A halott lelkeknek. Újjászületsz benne, és hozzám hasonlóvá leszel. Együtt fogjuk olvasni az Ô Szavát, és jegyesed boldog lesz, hogy tanítónôd lehet. És utána elvezetlek téged a szent Pápához. Ô megadja neked a teljes világosságot és a kegyelmet. Mint a vak, akinek megnyílnak szemei, látni fogsz. Ó, jöjj, Valériánusz, és hallgasd az örök Szót, amely szívemben énekel! És Cecília kézen fogja jegyesét, aki most egészen alázatos és nyugodt, mint egy gyermek, és leül melléje két nagy székre, és felolvassa János evangéliumának elsô fejezetét a 14. versig, utána pedig a 3. fejezetbôl Nikodémus történetét. Cecília hangja olyan, mint a hárfa muzsikája, amikor ezeket az oldalakat olvassa, és Valériánusz elôször térdére könyökölve, fejét kezével feltámasztva, kissé gyanakodva és hitetlenkedve hallgatja, utána fejét jegyesének vállára hajtja, és becsukott szemmel, figyelmesen hallgatja. Amikor ô abbahagyja, könyörög neki: ,,Még, még!'' Cecília felolvas részleteket Mátéból és Lukácsból, amelyek nagyon alkalmasak arra, hogy mindinkább meggyôzze jegyesét, és befejezi, visszatérve Jánoshoz, felolvassa a lábmosástól kezdve a többit. Valériánusz most sír. A könnyek csorognak behunyt szemébôl. Cecília látja, és mosolyog, de nem adja jelét annak, hogy észrevette. Miután elolvasta a hitetlen Tamás jelenetét, elhallgat... És így maradnak, az egyik elmerülve Istenben, a másik önmagában, míg végül Valériánusz felkiált: -- Hiszek! Hiszek, Cecília! Csak egy igazi Isten tudta ezeket a szavakat mondani, és csak Ô tudott így szeretni. Vigyél el engem Pápádhoz. Szeretni akarom, amit te szeretsz. Azt akarom, amit te akarsz. Ne félj többet tôlem, Cecília! Olyanok leszünk, amilyennek akarod: jegyesek Istenben, és itt testvérek. Menjünk, mert nem akarok késlekedni, és látni akarom, amit te látsz: a te tisztaságod angyalát. És Cecília a boldogságtól sugározva feláll, kinyitja az ablakot, félrevonja a függönyt, hogy az új nap fénye beléphessen. Keresztet vet, és elmondja a Miatyánkot, lassan, lassan, hogy jegyese követhesse, és utána kezével megjelöli homlokát és szívét, majd megfogja kezét, és homlokához, melléhez, vállaihoz emeli, a kereszt jelével, és végül kimegy, még mindig fogva jegyesének kezét, a Fény felé vezetve ôt. Nem látok mást. De Jézus azt mondja: -- Mennyit tanulhattok Cecília történetébôl! Az a hit evangéliuma. Mert Cecília hite még nagyobb volt, mint sok más szűzé. Fontoljátok meg: ô elmegy a menyegzôre, bízva bennem, aki azt mondtam: ,,Ha csak annyi hitetek van, mint egy mustármag, azt mondhatjátok egy hegynek: vonulj vissza, és az elmozdul.'' (Mt 17,20; Lk 17,6) Odamegy, biztos a hármas csodában, hogy megôrzöm minden erôszaktól, hogy apostola lesz pogány jegyesének, hogy pillanatnyilag, és az ô részérôl nem lesz feljelentve. Biztos hitével olyan lépést tesz, amely mindenki szemében kockázatos, de nem az övében. Ô rám szegezi tekintetét, és látja mosolyomat. És hite elnyeri azt, amit remél. Hogyan megy a veszélybe? Általam megerôsítve. Feláll egy oltártól, hogy elmenjen a próbatételre. Nem egy ágytól. Nem beszél az emberekkel. Istennel beszélget. Nem támaszkodik másra, csak rám. Szentül szerette Valériánuszt, a testen túl. Angyali jegyes, így akarta továbbra is szeretni élettársát az egész igazi Életen keresztül. Nem elégedett meg azzal, hogy itt teszi ôt boldoggá. Örökké boldoggá akarja tenni. Nem önzô. Azt adja neki, ami az ô java: Isten ismeretét. Szembenéz a veszéllyel, hogy megmentse ôt. Mint egy anya, nem törôdik a veszélyekkel, hogy az Életet adja egy másik teremtménynek. Az igazi vallás sose terméketlen. Lelki atyaság és anyaság hô kívánságát adja, amely szent hévvel tölti el a századokat. Mily sokan vannak, akik ebben a húsz évszázadban kiárasztották önmagukat, önként lemondva a házasságról azért, hogy szabadon szeressenek nem néhány embert, hanem sokat, minden szerencsétlent! Nézzétek, mily sok szűz anyjává lesz az árváknak, mily sok szűz apjává lesz az elhagyottaknak! Nézzétek, mily sok nagylelkű ember, szerzetesi ruha vagy egyenruha nélkül feláldozza életét azért, hogy Istenhez vigye a legnyomorúságosabbakat: a lelkeket, akik elvesztek, és megôrülnek a kétségbeesésben és a lelki elhagyatottságban. Nézzétek! Ti nem ismeritek ôket. De én mindegyiküket ismerem, és látom, mennyire szereti ôket az Atya. Cecília még egy dologra tanít titeket. Arra, hogy tisztának kell lenni ahhoz, hogy valaki kiérdemelje Isten látását. Ezt tanítja Valériánusznak és nektek. Én mondtam: ,,Boldogok a tiszták, mert meglátják Istent''. (Mt 5,8) A tisztaság nem azonos a szüzességgel. Vannak tisztátalan szüzek és tiszta anyák és apák. A szüzesség testi sértetlenség, de annak lelkinek is kell lennie. A tisztaság testi önmegtartóztatás az élet minden körülménye között. Mindenben. Tiszta az, aki a test vágyait nem fajtalanul elégíti ki. Tiszta az, aki nem leli kedvét a szabados gondolatokban, beszédben, vagy látványokban. Tiszta az, aki meg van gyôzôdve Isten mindenütt való jelenlétérôl, és mindig úgy viselkedik, akár magában van, akár másokkal, mintha a nagy nyilvánosság elôtt lenne. Mondjátok: megtennétek egy piac közepén azt, amit megengedtek magatoknak szobátokban? Megmondanátok másoknak, hogy mit gondoltok magatokban, ha szeretnétek, hogy ôk nagyra becsüljenek titeket? Nem. Mert magatokra vonnátok az emberek büntetését és megvetését. És akkor miért tesztek másképpen Istennel? Nem szégyelltek piszkosan megjelenni elôtte, jóllehet szégyellnétek így megjelenni az emberek elôtt? Valériánusz látja Cecília angyalát, és Istenhez viszi Tiburciuszt. Látja ôt, miután a kegyelem méltóvá tette rá. Pedig Valériánusz nem volt szűz. De nagy érdemeket szerzett azzal, hogy természetfeletti szeretettôl indíttatva meg tudta fosztani magát minden belegyökerezett pogány szokástól. Nagy volt Cecília érdeme, aki teljesen lelki módon tudta szeretni jegyesét, kétszeresen hôsies szüzességgel. Nagy volt Valériánusz érdeme, mert újjá akart születni kisgyermekkorának tisztaságára, hogy fehér ruhában jöjjön egembe. A tiszta szívűek! Illatos virágágyak, amelyek virágzanak, és amelyek fölött angyalok röpdösnek. Az erôshitűek! Sziklák, akiken keresztem felemelkedik és tündököl. Erôdítmények, amelyeknek minden köve egy szív, amelyet a közös hit köt össze szilárdan egymással. Semmit sem tagadok meg attól, aki tud hinni, és le tudja gyôzni a test kísértéseit. Mint Cecíliának, megadom a gyôzelmet annak, aki hisz és tiszta testében és gondolataiban. Orbán pápa beszélt a lelkek újból szűziessé válásáról az újjászületés és a bennem maradás által. Értsetek ahhoz, hogy eljussatok ide! Nem elég a keresztség ahhoz, hogy bennem éljetek. Érteni kell ahhoz is, hogy megmaradjatok a keresztségben kapott ártatlanságban. Állandóan küzdeni kell az ördög és a test ellen. De nem vagytok egyedül ebben a küzdelemben. Angyalotok és én veletek vagyunk. És a föld az igazi béke felé haladna, ha elsôsorban a szívek kötnének békét önmagukkal és Istennel, önmagukkal és felebarátaikkal, és többé nem arra vágyakoznának, ami rossz, és ami még nagyobb rosszra ösztönzi ôket. Olyan ez, mint a lavina, ami semmiségbôl indul el, és hatalmas tömeggé növekszik. Nagyon sokat kellene mondanom a jegyeseknek. De mi értelme? Már megmondtam. Nem akarják felfogni. A romlott világ számára nemcsak a szüzesség látszik esztelenségnek, hanem a házastársi tisztaság, a megtartóztatás is, amely emberré teszi az embert, és nem állattá. Ezt ma már csak gyengeségnek és lényegtelennek tüntetik fel. Tisztátalanok vagytok és szivárog belôletek a tisztátalanság. Nem nevezitek nevén erkölcsi romlottságtokat. Az a mindig régi és új három bűn: a kevélység, kapzsiság és érzékiség. De most eljutottatok a tökélyre ebben a három vadállatban, amely szétmarcangol titeket, és amelyet esztelen sóvárgással kerestek. A jobbak számára adtam ezt a történetet, a többiek számára hasztalan, mert romlottságtól piszkos lelküket csak nevetésre indítja. De ti jók, legyetek hűségesek! Énekeljétek tiszta szívvel hiteteket Istennek! És Isten megvigasztal majd titeket, önmagát adva nektek, amint én mondottam. A jóknak a jobbak közül megadom Valériánusz megtérésének teljes megismerését egy tiszta és hűséges szűz érdeme által. Másnap Valtorta Mária látja az elôzô látomás folytatását: Látom a két testvér (Valériánusz és Tiburciusz) megkeresztelését, akiket bizonyára Orbán pápa és Cecília oktatott. Megértem ezt abból, amit Valériánusz mond Orbánt üdvözölve: -- Most tehát te, aki megadtad nekem ennek a dicsôséges hitnek az ismeretét, miközben Cecíliám megadta nekem édességét, nyisd meg számomra a kegyelem kapuit. Hogy én Krisztusé legyek azáltal, hogy hasonló leszek az angyalhoz, akit Ô jegyesül adott nekem, és aki megnyitotta számomra az égi utakat, amelyeken haladva elfelejtem egész múltamat. Ne késlekedj tovább, ó, Pápa, én hiszek! És égek a vágytól, hogy megvalljam azt Jézus Krisztusnak, Urunknak dicsôségére. Ezt mondja sok keresztény jelenlétében, akik nagyon megindultaknak és ünnepélyeseknek látszanak, és akik mosolyognak az új keresztényre és a boldog Cecíliára, aki kezénél fogva tartja ôt, jegyese és rokona között állva, és aki ragyog az örömtôl. A katakomba-templomot teljesen feldíszítették a szertartásra. Felismerem az értékes függönyöket, és serlegeket, amelyek Valériánusz lakásában voltak. Bizonyára odaajándékozták azokat erre az alkalomra és az új keresztények szeretet-életének kezdetére. Valériánusz és Tiburciusz fehérbe vannak öltözve, minden dísz nélkül. Cecília is egészen fehérben van, és egy szép angyalnak látszik. Nincs ott igazi keresztelô kút. Legalábbis ebben a katakombában nincs. Van egy széles és gazdagon díszített kézmosó tál, egy alacsony háromlábú állványon. Talán eredetileg illatszereket égettek benne valamelyik nemes házában, vagy tömjént. Most keresztkútnak szolgál. Aranylemezei, amelyeket súlyos ezüstbôl készített meander és rózsadíszítés ékesít a tálon, ragyognak a sok lámpás fényében, amelyeket a keresztények kezükben tartanak. Cecília a kettôt a tálhoz vezeti, és mellettük áll, miközben Orbán pápa egy, a Valériánusztól hozott kupával merít a keresztvízbôl, és a tál fölé hajtott fejére önti, a szentség szavait mondva. Cecília sír az örömtôl, és nem tudnám pontosan megmondani, hová néz, mert míg simogatva nézi megváltott jegyesét, mintha távolabbra nézne, mosolyogva arra, akit csak ô lát. Nincs más szertartás. És ezt egy himnusszal és a pápa áldásával fejezik be. Valériánusz, akinek hajáról még csöpög a víz, fogadja a keresztények testvéri csókját és szerencsekívánatait azért, hogy elérkezett az Igazságra. -- Nem voltam képes ennyire, én, a tévedésbe burkolt szerencsétlen pogány. Minden érdem ezé az én kedves jegyesemé. Az ô szépsége és kecsessége elcsábított engem, mint embert. De hite és tisztasága lelkemet csábította el. Azt akartam, hogy hasonlóvá legyek hozzá, hogy még jobban szerethessem és megérthessem. Belôlem, a haragosból és érzékibôl ô hozta létre azt, amit láttok: a szelídet és tisztát, és remélem, hogy az ô segítségével mindinkább növekedni fogok ezen a területen. Most látlak téged, a szűzi tisztaság angyala, jegyesem angyala, és rád mosolygok, mert te rám mosolyogsz. Most látlak téged, angyali ragyogás!... A te szemlélésednek öröme ugyancsak felülmúlja a vértanúság minden durvaságát! Cecília, szent, készíts fel engem arra! Erre a stólára véremmel akarom felírni a Bárány nevét! A gyülekezet szétoszlik, és a keresztények hazatérnek. Valériánusz otthona sokban megváltozott. Még vannak ott gazdag szobrok és bútorok, de sokkal kevesebb, és fôleg tisztább. Hiányzanak az istenek szentélyébôl a tömjéntartók az istenek elôtt. A tisztátalanabb szobrok helyét más szobrászok művei foglalják el, amelyek ünneplô gyermekeket vagy állatokat ábrázolnak, megnyugtatják a szemet, de nem sértik a szemérmet. A ház keresztény. A kertben sok szegény gyűlik össze, és az újkeresztények élelmiszert és pénzes erszényeket osztanak ki köztük. Nincsenek ott többé rabszolgák, hanem felszabadított és boldog szolgák. Cecília mosolyogva és kedvesen jár-kel. Látom, hogy leül jegyese és rokona közé, és szent szövegeket olvas nekik, és válaszol minden kérdésükre. Utána, Valériánusz sürgetésére himnuszokat énekel, amelyek nagyon tetszenek jegyesének. Felfogom, miért a zene pártfogója. Hangja hajlékony és összhangzatos, kezei gyorsan siklanak a citerán. vagy lírán olyan hangokat csalva ki belôle, mint a finom kristályra esô gyöngyszemek hangja, és mint a fülemüle torkából hangzó futam. Nem látok többet, mert a látomás megszűnik ezzel az összhanggal. Amikor újra meglátom Cecíliát, egyedül van, és felfogom, hogy már üldözi ôt a római törvény. A ház kifosztottnak látszik. Lehet, hogy gazdagsága a keresztény jegyesek tevékenysége folytán tűnt el. De a rendetlenség arra vall, hogy erôszakkal törtek be és az üldözôk haragja fosztotta meg mindentôl. Cecília félmeztelenül van egy nagy teremben, és buzgón imádkozik. Sír, de csüggedés nélkül. Keresztény fájdalma okozza sírását, amely egybeolvad a természetfölötti vigasszal. Két személy lép be. -- Béke veled, Cecília! -- mondja egy ötven év körüli férfi, aki nagyon méltóságteljes. -- Béke veled, testvérem! Jegyesem?... -- Teste békében nyugszik, és lelke örvendez Istenben. A vértanú vére, sôt a vértanúké, tömjénként szállt a Bárány trónjához, egyesülve a megtért üldözô vérével. Nem tudtuk elhozni a maradványokat, nehogy azok a megszentségtelenítôk kezébe essenek. -- Nem is szükséges. Koronám már leszáll. Hamarosan én is ott leszek, ahol jegyesem van. Imádkozzatok, testvéreim, lelkemért. És menjetek el! Ez a ház többé nem biztonságos. Vigyázzatok, hogy ne essetek a farkasok körmei közé, és Krisztus nyája ne maradjon pásztorok nélkül. Tudni fogjátok, mikor jön el az óra, hogy eljöjjetek értem. Béke veletek, testvérek! Ebbôl felfogom, hogy Cecíliát már letartóztatták. Nem tudom, miért hagyták házában, de valójában már fogoly. A szűz imádkozik, nagyon élénk ragyogásba burkolva, és miközben könnyek csordogálnak szemébôl, mennyei mosolyra nyitja ajkát. Nagyon szép ellentét, amelyben látszik az emberi fájdalom egyesülése a természetfeletti örömmel. Meg vagyok kímélve a vértanúság látványától. Utána látom ismét Cecíliát, egy toronyfélében, amely kerek, mint egy torony. Nem tágas hely, eléggé alacsony, legalábbis nekem úgy látszik a gôzben, ami megtölti, és felhôként sűrűsödik össze feljebb, ami gátolja a látást. Most is egyedül van. Már lesújtottak rá, de még nincs abban a testhelyzetben, amelyben (Stefano) Maderno (szobrászművész) megörökítette. (Ez a szobor a római Szent Cecília templomban van a Trasteverén.) Oldalán fekszik, mintha aludna. Lábai kissé be vannak hajtva, karja keresztalakban ölében, szeme lezárva, gyengén lélegzik. Ajka nagyon szederjes, és gyengén mozog. Bizonyára imádkozik. Feje félig elkészített hajának tömegén nyugszik, mint valami selymes párnán. Vér nem látszik. Lefolyt már a padlózat lyukain, amely egészen rostaszerű. Csak fejénél mutat a fehér márvány vöröses köröket minden lyuknál, mintha ezek meg lennének festve belülrôl. Cecília nem nyög, nem sír. Imádkozik. Az a benyomásom, hogy így esett a földre, amikor megsebesítették, és így maradt, talán azért, mert nem tudja felemelni a fejét, fôleg nyakát, mivel átvágták idegeit. Mindazonáltal az élet ellenáll. Amikor érzi, hogy élete már távozóban van, emberfeletti erôvel megmozdul és feltérdel. De nem sikerül neki, hanem félig megfordulva maga körül, leesik, abba a helyzetbe, amelyben látjuk (a szobron). Ahol elôzôleg feje volt, egy kerek folt látszik, amelyen friss vér piroslik. Azon az oldalon, ahol a seb van, haját is teljesen átitatja a vér. A szent rángások nélkül hal meg, hitét utoljára kifejezve ujjaival ajkán, amely többé nem tud beszélni. Nem látom arckifejezését, mert a föld fölé hajlik. De bizonyára mosolyog. Jézus azt mondja: -- A hit erô, amely magával ragad és a tisztaság elbűvölô ének. Láttátok csodáját. A házasságnak nem a romlottság iskolájának kell lennie, hanem a felemelkedésének. Ne legyetek alávalóbbak a vadállatoknál, amelyek nem rontják meg felesleges fajtalankodással a nemzés cselekményét. A házasság szentség. Mint olyan, szentnek kell maradnia, és nem szabad szentségtöréssé válnia. De, még ha nem lenne is szentség, mindig az emberi élet ünnepélyes cselekménye, amelynek gyümölcsei szinte az élet Teremtôjével tesznek egyenlôvé titeket, és mint olyannal, mindig legalábbis egészséges emberi erkölcsöt kell tartalmaznia. Ha nem így van, bűnténnyé és fajtalankodássá válik. Ritkák azok, akik a kezdettôl fogva szentül szeretik egymást, mert a társadalom túlságosan romlott. De a házasság kölcsönös felemelés. Annak kell lennie. A jobb házastársnak kell a felemelés forrásává válnia, nem korlátozhatja magát arra, hogy ô jó, hanem dolgoznia kell azon, hogy a másikat is eljuttassa a jóságra. Van egy mondat az Énekek énekében, amely megmagyarázza az erény kedves erejét: ,,Vonzz magadhoz! Utánad futunk keneteid illatát követve!'' (Énekek éneke 1,3-4) Az erény illata. Cecília nem használt mást. Nem fenyegetôzve, dölyfösen ment Valériánusz felé. Mint a király jegyese, aki sok illatos olajjal megkenve megy a király elé, ô érdemeinek illatával ment. És ezek magukkal ragadták a jóra Valériánuszt. ,,Vonzz magadhoz!'' -- mondta nekem egész életében, és fôleg menyegzôjének órájában. Bennem elveszve nem volt többé más, csak Krisztusnak egy része. És amint az átváltoztatott ostyának egy részecskéjében a teljes Krisztus van, úgy voltam én ebben a szűzben, működve és megszentelve, mintha ismét a világ útjain járnék. ,,Vonzz magadhoz, hogy Valériánusz rajtam keresztül megérezzen téged, és mi (íme a jegyes igazi szeretete), és mi utánad futunk.'' Nem korlátozza magát arra, hogy azt mondja: ,,és én utánad futok, mert nem tudok élni anélkül, hogy ne hallanálak''. Hanem azt akarja, hogy társa vele együtt fusson Istenhez, mert ô is szentül vágyakozik Krisztus illatára. És sikerül neki. Mint egy kapitány, akinek hajóját magas hullámok -- a világ -- csapdossák, ô megmenti a neki legkedvesebbeket, és utolsónak hagyja el a hajót, csak akkor, amikor számukra már megnyílt a béke kapuja. Akkor befejezte feladatát. Nem marad más hátra, csak az, hogy még tanúskodjék saját hitérôl, az életen túl. Nincs szükség a sírásra! Ô szeretetteljesen szomorú volt a kettô miatt, akik vértanúkká lettek, és akik, mert emberek voltak, kísértést szenvedhettek a hittagadásra. Most, hogy szentek Istenben, nincs többé sírás. Béke, ima és a hit néma kiáltása: ,,Hiszek az egy és hármas Istenben''. Amikor valaki hite szerint él, szívében és ajkán a hit fényével hal meg. Amikor valaki tisztán él, sok beszéd nélkül térít. Az erény illata vonzza a világot. Nem tér meg mindenki, de a jobbak igen. És ez elég. Amikor majd megismerik az emberek cselekedeteit, kiderül, hogy a leghangosabb prédikáció, amely képes volt a megszentelésre; a földön szétszórt szentek erénye volt. A szenteké: akik szerették Istent. (1944-521) + A Szentek életében nem sokat olvashatunk Cecíliáról. Nem tudják eldönteni halálának idejét. (A látomás szerint ez Szent Orbán pápa alatt történt, aki 222-230-ig uralkodott.) Azt sem tudják eldönteni, milyen kapcsolata volt Valériánusszul és Tiburciusszal. Tudják azonban, hogy vértanúhalált halt, éspedig saját fürdôhelyiségében akarták megfojtani, de amikor a gôz és a meleg nem fojtotta meg, egy katonát küldtek, aki három csapást mért rá, és ott hagyta. Három napig haldokolt, mielôtt meghalt. Utána házát templommá alakították át. Fennmaradt ugyan házasságának története Valériánusszal, s az ô és testvérének, Tiburciusznak megtérítése, ezt azonban a történészek emberi kitalálásnak vélik. Valériánusz és Tiburcius vértanúsága viszont történelmi tény. Cecília neve benn van a római mise kánonjában, és 545 óta szentként és vértanúként tisztelik. ======================================================================== Ágnes A szeretet vértanúi Úgy tetszik nekem, hogy valami oszlopcsarnokot látok, a régi Róma egy oszlopcsarnokát. ,,Oszlopcsarnoknak'' nevezem, mert szép, márványmozaikból álló padlózata van, és fehér márványoszlopok tartják a mozaikkal díszített mennyezetet. Lehet, hogy egy pogány templom oszlopcsarnoka, vagy egy római palotáé, vagy a Kúria, vagy a Fórum. Nem tudom. Egy fal elôtt trónféle áll, márványlépcsôvel. A trónon egy tógába öltözött római férfi ül. Megértem, hogy ô a császári prefektus. A többi fal elôtt az istenek kisebb-nagyobb szobrai és egy háromlábú tömjéntartó van. A csarnok közepén egy üres térség, nagy fehér márványpadlózattal. A trónus elôtti falon nyílás van, amelyen keresztül látni lehet a teret és az utat. Miközben megfigyelem ezeket a részleteket és a prefektus barátságtalan arcvonásait, három fiatal leány lép be a csarnokba. Az egyik nagyon fiatal, szinte kisleány még. Teljesen fehérbe van öltözve: egy tunikába, amely teljesen befedi. Csak finom nyakát lehet látni és kis kezecskéit, csuklójától kezdve. Feje fedetlen, haja szôke. Egyszerűen fésülve, feje tetején szétválasztva, és két súlyos, hosszú hajfonattal vállain. Haja oly súlyos, hogy kissé hátra húzza fejét, ami akaratlanul is királynôi testtartást kölcsönöz neki. Lábánál néhánynapos bárányka béget, teljesen fehér, rózsaszínű pofikájával, gyermekéhez hasonló szájával. Néhány lépéssel a leányka mögött áll a két fiatal leány. Az egyik szinte ugyanolyan idôs, mint az elsô, de erôteljesebb, és arca szerint a köznéphez tartozik. A másik idôsebb, de legfeljebb csak 16-18 éves lehet. Mindketten fehérbe vannak öltözve, fedetlen fejjel, de ruházatuk egyszerűbb. Szolgálóknak látszanak, mert tiszteletteljes arckifejezéssel nézik az elsôt. Felfogom, hogy az elsô Ágnes, a hozzá hasonló korút pedig Emerenciának hívják. Nem tudom, ki a harmadik. Ágnes mosolyogva és biztos léptekkel egészen a prefektus székéig megy. Hallom a következô párbeszédet: -- Engem kívántál látni? Íme, itt vagyok! -- Nem hiszem, hogy amikor megtudod, miért akartalak látni, még kívánságnak nevezed az enyémet. Keresztény vagy? -- Igen, Isten kegyelmébôl. -- Számolsz vele, mit hozhat rád ez a kijelentés? -- Az eget. -- Vigyázz! A halál csúf, és te egy kisleány vagy! Ne mosolyogj, mert én nem tréfálok! -- És én sem. Mosolygok, mert te vagy az én örök menyegzôm vôfélye, és ezért hálás vagyok neked. -- Gondolj inkább a földi menyegzôre. Szép vagy és gazdag. Már sokan gondolnak rád. Nem kell más, csak választanod kell, hogy boldog úrnô légy. -- Már választottam. Szeretem Azt, aki egyedül méltó a szeretetre, és ez az én menyegzôm órája, ez annak temploma. Hallom a Jegyes hangját, aki jön, és már látom szeretetteljes pillantását. Neki áldozom szüzességemet, hogy Ô abból örök virágot formáljon. -- Ha sietsz vele, és élni akarsz, azonnal mutass be áldozatot az isteneknek. Így akarja a törvény. -- Egyetlen igaz Istenem van, és neki szívesen áldozok. Itt a prefektus segédei egy edényt adnak Ágnesnek, tömjénnel, hogy hintse azt az általa választott háromlábú állványra egy isten elôtt. -- Nem ezek az istenek, akiket szeretek. Az én Istenem a mi Urunk, Jézus Krisztus. Neki, akit szeretek, feláldozom önmagamat. Ekkor a mérges prefektus parancsot ad segédeinek, hogy verjék vasba Ágnes csuklóit, s így akadályozzák meg elmenekülését, vagy valamilyen tiszteletlen mozdulatát a szobrok iránt. Ettôl a pillanattól kezdve bűnösnek és fogolynak tekintik. De a mosolygó szűz a hóhér felé fordulva azt mondja: -- Ne érints engem! Önként jöttem, mert Jegyesem hangja hívott engem, aki meghív az égbôl az örök menyegzôre. Nincs szükség a te bilincseidre, sem a láncaidra. Csak ha rosszra akarnál rávenni engem, akkor kellene rám tenned azokat. És talán akkor is hiába, mert Uram, Istenem hasztalanabbakká tenné azokat egy vászonfonálnál egy óriás csuklóján. De ahhoz, hogy a halálba menjek, örömmel, a menyegzôre a Krisztussal, nem, ahhoz nincs szükség a te láncaidra, testvérem. Én megáldalak, ha a vértanúságot adod nekem. Nem menekülök el! Szeretlek téged, és imádkozom lelkedért. Szép, fehér, egyenes, mint egy liliom, Ágnes égi látvány a látomásban... A prefektus mond valamit, de nem hallom jól. Úgy tűnik nekem, mintha egy ideig elvesztettem volna Ágnes látását, mert azokra figyelek, akik körülöttem nyüzsögnek a szobában. Utána ismét meglátom a vértanút, még szebben és boldogabban. Egy kis aranyszobor van elôtte, amely Jupitert ábrázolja, és egy háromlábú állvány. Oldalánál a hóhér, már kihúzott karddal. Utolsó kísérletnek látszik, hogy megtörjék. De Ágnes villogó szemekkel megrázza fejét, és kis kezével ellöki a szobrocskát. Nincs már lábainál a bárányka, hanem a síró Emerenciána tartja azt karjaiban. Látom, hogy térdre kényszerítik Ágnest a csarnok közepén, ahol a nagy fehér márványpadlózat van. A vértanú mellére teszi kezeit, és az égre néz. A természetfeletti öröm könnyei gyöngyöznek szemében, elragadtatva egy kellemes szemlélôdésben. Arca, amely nem haloványabb, mint elôzôleg, mosolyog. Az egyik segéd megragadja haját, mintha kötél lenne, hogy szilárdan tartsa fejét. De erre nincs szükség. -- Szeretlek, Krisztus! -- kiáltja, amikor látja, hogy a hóhér felemeli a kardot. Látom, hogy az behatol lapockája és kulcscsontja között, megnyitva nyakának jobb oldalán a verôeret. Ágnes, még mindig térdeplô helyzetben a padlóra esik, bal oldalára, mintha csak aludni térne, s boldogan álmodna, mert a mosoly nem távozik el arcáról, csak vére rejti el, amely kiserken átvágott nyakából. Ezt láttam ma este. Oly szép volt, hogy könnyek szöktek a szemembe, miközben békésen szemléltem. Utána beszélt hozzám Jézus. (Ekkor mondta azt, amit itt az 51-52. oldalon olvashatunk.) (1944-63) Ágnes temetése Egy héttel Ágnes vértanúságának látomása után, 1944. január 20.-án Valtorta Mária látja Ágnes temetését: Jelen vagyok Ágnes temetésénél. Látok egy kertet egy nemes házában. Nem tudom, hogy ez Ágnes szüleinek a háza-e, vagy egy másik keresztény családé. De ez egyébként sem nagyon fontos. Látom, tehát, ezt a nagyon nagy kertet, útjaival és utacskáival, virágágyaival, halastavaival és szálfáival. Este van, mondhatnám éjjel, mert az árnyak már mélyek A helyet a hold világítja meg szép sugarával, és a fáklyák vagy lámpák fénye. Látom, amint a gyenge esti szél idônként lengeti a lángokat. A hold elsô negyedében van. Az elején nem látok mást. Utána a színtér megelevenedik. Sokan lépnek be a kertbe, lámpákkal és fáklyákkal, és a világosság növekszik. Biztosan keresztények, akiket papjaik és diákonusaik vezetnek Ágnes temetésére. Kinyílik a ház egyik ajtaja, és az utcáról bejön egy csoport, egy hordággyal, amelyen valakinek lepellel letakart alakja látszik. Leteszik a hordágyat a körtornácon, és bezárják az utcáról nyíló ajtót. Leveszik a takarót az alakról, áhítattal felemelik, és egy másik, ágyalakú hordágyra teszik, amelynek nincs pereme, és amely sötétvörös, hímzett anyaggal van letakarva. Látom, hogy a vértanút már megmosták, és felravatalozták. Nincs már vér az arcán és haján, sem ruháján. Egy tiszta tunikába tehették, mert semmi folt sincs rajta. Az ifjú vértanú olyan, mint egy márványszobor, annyira sápadt az arca. De nagyon békés. Mosolyog. Kibontott haját fehér fátyol takarja. De elsô fátyola az ô saját, szôke haja. Valódi aranypalást, amely betakarja egészen térdéig. Kezei összetéve a mellén, köztük egy pálmával. Nyakán nem látszik a seb. Kegyesen befedték aranyos hajával és a fehér fátyollal. Körülötte rokonai, akik csendesen sírnak, és csókolgatják viaszszínű kezecskéit és márvány homlokát, a szolgákkal, hívôkkel és a papokkal együtt. Belép egy tiszteletreméltó aggastyán, két másik kíséretében. Mindnyájan úgy vannak öltözve, mint a korabeli rómaiak. A következôkbôl megértem, hogy az aggastyán a pápa, vagy, egyik helyettese. De a pápának mondanám, mert mindnyájan térdet hajtanak, amikor belép, és áldását adja. Ô is a vértanúhoz lép, és imádkozik felette. Utána felveszi papi ruháit, és hasonlóképpen tesznek a diákonusok is, akik kísérik, és sokan a papok is, akik a keresztények között szétszóródva állnak. Elrendezôdik a menet. A szüzeknek egy csoportja, köztük Emerenciána is, a hordágyhoz mennek, és felemelik. Ágnes magasabbnak látszik rajta, mint életében. Nem lehet nagyon nehéz: egy leány, és nem nagyon telt idomú. A szüzek mind fehér ruhában vannak, fehér fátyollal. Egy liliomsövény az élettelen liliom körül, amelyet lefektettek a bíborszínű selyemre. Elôl a pápa és a papok, körülvéve a szolgáktól, fáklyáktól. Utána a szüzek a vértanúval, majd a szülôk, rokonok, keresztények, mind lámpásokkal, mennek a kert útjain a hely felé, ahol az határos egy mezôvel. A jelenet nyugodt és ünnepélyes. A hold megcsókolja a fehér alakot, és a szellô simogatja. Látom, amint egy szôke hajfürtje enyhén hullámzik a könnyű szellô fúvására. A keresztények halk hangon énekelnek. Elôször erôlködöm, hogy megértsem, talán, mert figyelmem szétszóródik a sok dolog szemlélése miatt. Utána kiveszem egy latin szent ének szavait, és visszaemlékszem rá, ismerem, nem új számomra. Azon gondolkodom, hol hallottam, vagy olvastam. Közben megérkeztek egy kútféléhez, amelynek nagyon széles a nyílása, s amelybe egy kis lépcsô vezet le, amelyet a tufából vagy homokkôbôl vájtak ki. A fô személyiségek lassan leszállnak a földalatti üregbe, amely kör alakú, sok vízszintes folyosóval, amelyeket, úgy látszik épp mostanában kezdtek vájni különbözô irányban. A hangok erôteljesebbekké és ünnepélyesebbekké válnak. Most már jól emlékszem rá. A ,,Jelenések könyvé''-nek szavai, ahol arról az ,,énekrôl'' beszélnek, amelyet csak azok tudnak énekelni, akik nem szennyezték be magukat a földön. De nem mondják el egészen. Így mondják. Lassan éneklik azt a himnuszt, úgy hogy le tudom írni, és utána átnézem, hogy lássam, sok hibát ejtettem-e a latinban. ,,És láttam Sion hegye fölött a Bárányt állni'' -- éneklik a férfiak. ,,És hangot hallottam az égbôl, mint sok vizek hangját'' -- éneklik az asszonyok. ,,Mint ahogy a hárfások pengetik hárfájukat'' ,,És új dalt énekeltek''. ,,És senki sem tudta énekelni az éneket, hanem csak az a 144000, akik meg voltak váltva a földrôl'' ,,Ezek azok, akik asszonyt nem érintettek, szüzek ugyanis''. ,,Ezek követik a Bárányt, bárhová megy.'' ,,Ôk a megváltottak az emberek közül, az Isten és a Bárány elsô termése.'' ,,Szeplô nélkül vannak ugyanis Isten trónusa elôtt'' -- éneklik felváltva, egy verset a férfiak, egyet az asszonyok. (14,4) Égi összhang! Könnyek ülnek szememben, és mint valami édes folyam árad el bennem, amely megnyugtat mindent. A szülôknek egy utolsó üdvözlése, és utána a holttestet felemelik, és viszik egy hosszú, szűk folyosón, amely a mészkôbe van vájva. A pápa ezekkel a szavakkal kíséri a temetést: ,,Jöjj, Krisztus jegyese! Jöjj, legszentebb Ágnes! Nyugodjál békében!'' Egy kôvel elzárják a nyílást. (1944-87) Ágnes megdicsôülése Temetése után, Ágnes megjelenik Valtorta Máriának, és ezt mondja: -- Ne csak holttestemet nézd! Nézd inkább lelkemet, amely boldog ott, ahol hallatszik az az ének, amely neked annyira tetszik. Itt vagyok, boldogan. Pillanatnyi földi fájdalmamból semmi sem jön velem a Jegyes házába. Itt csak kimondhatatlan örömöt találsz. Itt, az Istenbôl kiáradó fényben, aki a mi örömünk, békében élünk. A boldogok összhangja egybefonódik az angyalokéval. Minden fény és összhang. A magasban ragyog a legszentebb Háromság és mosolyog Isten Anyja. Nem tudod elképzelni azt, ami a Paradicsomban van, még akkor sem, ha láttad egy felvillanását. (Egy korábbi látomásra céloz.) Megismerni annak teljes örömét a halált jelentené, mert ezt a boldogságot nem lehet testben elviselni anélkül, hogy bele ne halna valaki. Isten ízelítôt adott neked belôle, hogy felbátorítson a megpróbáltatás elviselésére. Mint velünk tette, akik érte szenvedtünk. Jöjj! A szenvedés megszűnik, és az öröm örökké tart. A szenvedés, errôl a helyrôl szemlélve, egy pillanatnyi; a dicsôség, amelyben a szenvedés itt részesít minket, örök. Itt van Az, aki szeret minket, és akit szeretve nem követünk el bűnt, hanem jutalmat érdemlünk. Jézus megmentett téged szeretetével. Szeresd ôt szereteteddel, hogy megérdemeld az egyesülést azzal a kórussal, amely betölti a boldog Paradicsomot! Miután elment, én megmaradtam annak az összhangnak és látomásnak örömében. De utána átváltozott Ágnes megdicsôült testének jelenlétébe. Ágnes nagyon szép volt, fehérbe öltözve, elragadtatott tekintettel. És nekem úgy tetszett, hogy éreztem, amint kis kezeivel, gyermeki kezeivel kedvesen simogat. (1944-95) + Szent Ágnes 304 körül halt vértanúhalált. Ünnepe január 21. Kétségtelenül ô egyike a leghíresebb római vértanúknak, de a történészek keveset tudnak róla biztosan. Az azonban biztos, hogy Rómában szenvedett vértanúhalált és a Via Nomentánán temették el, ahol 350 körül templomot emeltek tiszteletére. Alig volt valamivel több egy gyermeknél, 12-13 éves lehetett. Nem akart hallani a házasságról, hanem Istennek szentelte magát. Amikor kitört az üldözés, elhagyta otthonát és felajánlotta magát a vértanúságra. Ellenállt minden fenyegetésnek. Kivégezték, átvágva nyakát, ami gyakori kivégzésmód volt Rómában. Ereklyéit Rómában ôrzik. A művészetben jelképe egy bárány. ======================================================================== Klétusz és társai A szeretet vértanúi Látok egy helyet, amely nagyon emlékeztet engem a Tulliánumban látottakra a kis Kasztulusszal kapcsolatban. Emlékeztet engem más római helyekre is, a cirkuszok celláira, ahol láttam a keresztények tömegét, mielôtt az oroszlánok elé vetették ôket. De ez nem azonos egyikkel sem. A falak a szokásos módon, hatalmas négyszögletes kövek egymásra illesztésébôl állnak. A fény gyenge és szomorú, mintha a szellôzônyílásokból szüremlene be, elvegyülve az egyetlen olajmécses bizonytalan lángjának fényével, ami nem elég ahhoz, hogy megvilágítsa a területet. Biztos, hogy ez egy börtön, és a keresztények börtöne, de különbözik az elôzôleg látottaktól abban, hogy ez a sötét és szomorú hely nincs teljesen lezárva falak és ajtók által. Az egyik sarkában tágas folyosó megy valahová, felfelé. A folyosó kissé kanyarodik, mintha egy nagy ellipszis része lenne. Ez is nagy kövekbôl épült és egy gyenge mécses világítja meg. A hely üres. De talaján, amely gránitnak látszik, nagy kövek vannak, amelyek ülôhelyekül szolgálnák, és ruhák hevernek rajta. Tompa zaj jön valahonnan, amely olyan, mint a távoli vihar zaja. Néha gyengébb, máskor erôsebb. Dörgéshez hasonlít. Talán az ívben haladó folyosó erôsíti fel. Furcsa, szokatlan hang. Néha a tenger hullámveréséhez hasonlít, máskor pedig mintha a tömeg ordítását hallanám. Néha embertelen hangok hallatszanak, amelyek alatt a másik zaj elhallgat, hogy utána még erôsebben robbanjon ki... Most lépések zaját hallom, egy sokaságét, amely a folyosóról jön, amely élénk fénybe borul, mintha más mécseseket hoznának, és a lépések zajába belevegyül- a szenvedô emberek gyenge panasza. Utána, íme, a rettenetes jelenet. Két kolosszális, szôrös, félmeztelen férfitôl vezetve, akik lángoló fáklyákat tartanak kezükben, jön egy vérzô embercsoport, amelynek egy részét támogatják, vagy viszik. Embereket mondtam, de helytelenül. Ezek a meggyötört, megcsonkított testek nem látszanak többé embereknek. Kegyetlen kínzásoktól eltorzult arcok, egészen a fülekig felhasított szájjal, letépett arccal, kivájt szemekkel, amely szemüregük alatt lóg, fejükrôl letépett hajjal, mintha megnyúzták volna ôket. Hátborzongató látvány, mint egy lidérces álom, mint egy ôrült lázálma... Tanúskodik arról, hogy az emberben vadállat rejtôzik, és az kész kitörni és szabadjára engedni ösztöneit, teljes állati vadságával. Itt a vallásellenesség és az államérdek ennek az ürügye. A keresztények ellenségei Rómának és az isteni Császárnak, megbántják az isteneket, és azért megkínozzák ôket. Milyen látvány! Férfiak, nôk, öregek, gyermekek, fiatal leányok várják itt, hogy meghaljanak a vadállatok vagy újabb kínzás által. Mégis, azoknak öntudatlan siránkozását leszámítva, akik súlyos sebeik miatt nem tudják használni értelmüket, egy panasz sem hangzik ajkukról. Azok, akik vezették ôket, visszavonulnak, magukra hagyva a szerencsétleneket. A kevésbé sebesültek most igyekeznek segíteni a súlyosan sebesülteken. Aki alig tud segíteni, megy, és a haldoklók fölé hajol. Aki nem képes lábára állni, az térdenállva vonszolja magát, vagy a földön kúszva keresi a számára legkedvesebbeket vagy azokat, akikrôl tudja, hogy a leggyengébbek testben és talán lélekben is. Aki még tudja használni kezét, igyekszik a földön heverô ruhákkal betakarni a ruhátlanokat, vagy legalább úgy fordítani ôket, hogy látásuk ne sértse a szemérmet. Néhány asszony ölébe veszi a haldokló gyermekeket, akik talán nem is övéik, de akik sírnak a fájdalomtól vagy a félelemtôl. Mások a pusztán kibomlott hajuk által eltakart fiatal leányokhoz vonszolják magukat, és igyekeznek felöltöztetni ôket a földön talált ruhákba. A ruhák átáznak a vértôl, és a vér szaga tölti be a helyet, összevegyülve az olajlámpák sűrű füstjével. Közben halkan jóságos és szent szavakkal vigasztalják egymást. -- Nagyon szenvedsz, leányom? -- kérdezi egy öreg férfi, akinek lenyúzott haja nyakában lóg, mintha leesett csuklya lenne, és aki többé nem lát, mert szemei helyén csak két vérzô seb van. Akihez fordul, az valamikor virágzó feleség lehetett, de most csak egy vérzô halom, s aki fél karjával, amit még használni tud, egy kisfiút tart sebtôl tátongó mellén, amelyet az szopni igyekszik, de tej helyett csak anyjának vérét szopja. -- Nem, atyám... Az Úr segít engem... Ha legalább jönne Szeverusz... A gyermek... Nem sír... talán nem sebesült meg... Érzem, hogy keblemet keresi... Nagyon megsebesültem? Nem érzem többé fél karomat, és nem tudom... nem tudom látni, mert nincs többé erôm hozzá... Az élet... távozik belôlem a vérrel együtt... Be vagyok fedve, atyám?... -- Nem tudom, leányom. Nincsenek többé szemeim... Kissé odább egy asszony kúszik a földön, mintha egy kígyó lenne. Oldalán, egy nagy seben keresztül látni lehet tüdejét. -- Hallassz még engem, Krisztina? -- kérdezi egy ruhátlan fiatal leány fölé hajolva, akin nincsenek sebek, de arcára már kiült a halál. Kibomlott haján még ott van egy rózsakoszorú. Félig ájult. De összerázkódik a kedves anyai hangra, összeszedi erejét, és azt mondja: -- Mama... -- Hangja csak egy lehelet. -- Mama, a kígyó... úgy összeszorított... hogy nem tudlak többé... átölelni téged. De a kígyó... az semmi. A szégyen... Ruhátlan voltam... És mindenki engem nézett... Mama... szűz vagyok még akkor is, ha... akkor is ha az emberek... így láttak?... Tetszek még Krisztusnak?... -- Fel vagy öltözve vértanúságodba, leányom. Én mondom neked, jobban tetszel neki, mint elôbb... -- Igen... de... fedj be, mama... nem akarom, hogy tovább lássanak... Egy ruhát, könyörgöm... -- Ne aggódj, örömöm... Íme, a mama idejön, és elrejt téged... Nem tudok többé ruhát keresni számodra... mert... haldoklom... Dicsértessék a Jé... -- És az asszony ráborul leányára, ömlik a vére, és egy sóhajtás után mozdulatlan marad. Meghalt? Bizonyára utolsókat lélegzik. -- Anyám haldoklik... Senki se látott egy papot, aki békét adna számára?... -- kérdezi a leány, erôltetve a hangját. -- Én még élek. Ha odavisztek engem... -- mondja egy sarokban egy öreg férfi, akinek hasa teljesen nyitva tátong. -- Ki tudja odavinni Klétuszt Krisztinához és Klementinához? -- kérdezik többen. -- Talán én meg tudom tenni, mert még jók kezeim és erôs vagyok. De valakinek vezetnie kell engem, mert az oroszlán kivájta szemeimet -- mondja egy magas és erôs fiatal férfi. -- Én segítlek téged, Decimusz -- válaszolja egy fiatalember, aki a legkevésbé megsebesültek közé tartozik. -- Én és testvérem segítünk neked Klétusz odavitelében -- mondja két erôs férfi, erejének teljében, akik szintén alig vannak megsebesülve. -- Isten jutalmazzon meg mindnyájatokat -- mondja az öreg pap, miközben óvatosan viszik ôt. Miután leteszik a vértanú mellé, imádkozik fölötte, s jóllehet maga is haldoklik, még imádkozik egy férfiért is, aki oldala mellett vérzik el. Megkérdezi attól a vaktól, aki idehozta ôt, hogy tud-e valamit Kvirínuszról. -- Mellettem halt meg. A párduc elsônek neki harapta át a torkát. -- A vadállatok gyorsak a kezdetben. De utána jóllakottak, és csak játszanak -- mondja egy fiatalember, aki lassan elvérzik, kissé távolabb. -- Túl sok a keresztény és túl kevés a vadállat -- jegyzi meg egy öreg, aki egy ronggyal betömi sebét, amely oldalán tátong anélkül, hogy szíve megsérült volna. -- Szándékosan teszik. Azért, hogy újabb látványosságban legyen részük. Biztosan ezt tervezik most... -- jegyzi meg egy férfi, aki jobb kezével tartja bal karját, amelyet egy vadállat szinte teljesen leszakított. Borzongás fut végig a keresztényeken. Krisztina, a fiatal leány felnyög: -- A kígyók! Nem! Nagyon rettenetesek! -- Ez igaz. Rám kúszott és nyalta arcomat nyálas nyelvével. Ó, szívesebben vettem az egyik vadállat karmainak csapását, amely megnyitotta mellemet, de amely megölte a kígyót is. Ó! -- az asszony arcához emeli remegô, véres kezét. -- Pedig te öreg vagy. A kígyókat a szüzeknek tartották fenn. -- Gúnyt űztek titkainkból. Elôször Évát csábította el a kígyó, utána a világ elsô napjai után: minden állat. -- Igen. A földi paradicsomot utánozzák... A cirkusz igazgatóját megjutalmazták ezért -- mondja egy fiatal leány. -- A kígyók, miután sokakat elpusztítottak, ránk vetették magukat egészen addig, míg kinyitották a vadállatok ajtaját, és küzdelem támadt. -- Meghintettek minket azzal az olajjal, és a kígyók elmenekültek tôlünk... Mi lesz most velünk? Én a ruhátlanságra gondolok... -- sóhajt fel a leány. -- Segíts engem, Uram! Szívem remeg... -- Én bízom Benne... -- Szeretném, ha Szevérusz eljönne a gyermekért... -- Él a fiad? -- kérdi egy nagyon fiatal anya, aki sír halott kisfia fölött, akinek kis testérôl hiányzik a feje és végtagjai. -- Él, és nem sebesült meg. Magam mögé tettem. A vadállat engem tépett szét. És a tied? -- Kis feje, lágy haja, égszínkék szemei, kis arcocskája, virágszerű kezei, lábacskái, amelyek alig tanultak meg járni, most egy nôstényoroszlán gyomrában vannak... Ah, nôstény volt, és biztosan tudta, mit jelent anyának lenni, és mégsem könyörült rajtam!... -- A mamát akarom! A mamát akarom! Ott maradt a papával a földön... És én rosszul érzem magamat. Mamám meggyógyítaná a hasacskámat!... -- sír egy hat-hétéves kisfiú, akinek egy harapás vagy karom széthasította hasát, és gyorsan közeledik a halálhoz. -- Most mamádhoz mész. Odavisznek téged az ég angyalai, a te testvérkéid, kis Línusz. Ne sírj így... -- vigasztalja ôt egy fiatál leány, aki mellette ül és simogatja kevésbé sebes kezével. De a kisfiú szenved a kemény kôpadlón, és remeg. A fiatal leány, egy férfi segítségével, térdeire teszi ôt, és úgy ringatja. -- Hol van atyátok? -- kérdezi Klétusz a két testvértôl, akik a vak emberrel együtt idehozták ôt. -- Az oroszlán táplálékává vált. Szemünk láttára. Miközben a vadállat már tarkójába harapott, azt mondta: ,,Tartsatok ki!'' Nem mondott többet, mert feje leszakadt... -- Most az égbôl beszél. Boldog Kriszpiniánusz! -- Boldog testvérek! Imádkozzatok értünk! -- Utolsó küzdelmünkért! -- Végsô kitartásunkért. -- Testvéri szeretetbôl. -- Ne féljetek! Ôk oly tökéletesek voltak már a szeretetben, hogy az Úr ôket akarta az elsô vértanúságban. Most egészen tökéletesek, mert az égben élnek, és a magasságbeli Úrtól megismerik és visszatükrözik a Tökéletességet. Holttestük, amit a porondon hagytak, csak holttestek. Levetették, mint a ruhákat. De ôk az égben vannak. A holttestek mozdulatlanok. De ôk élnek. Élnek és tevékenyek. Velünk vannak. Ne féljetek! Ne aggódjatok amiatt, hogyan fogtok meghalni. Jézus azt mondta: ,,Ne aggódjatok a földi dolgok miatt. Atyátok tudja, mire van szükségetek.'' Ismeri akaratotokat és ellenállástokat. Mindent tud, és segíteni fog titeket. Még egy kis türelem, testvéreim. És utána a béke. Az eget türelemmel és erôszakkal kell meghódítani. Türelemmel a szenvedésben. Erôszakkal, emberi félelmeinkkel szemben. Törjétek le! Az a pokoli Ellenség csele, hogy megfosszon titeket az ég Életétôl. Vessétek meg a félelmet! Nyissátok meg szíveteket a teljes bizalom elôtt. Mondjátok: ,,A mi Atyánk, aki a mennyekben van, megadja nekünk mindennapi kenyerünkként a lelkierôt, mert tudja, hogy mi az Ô Országát akarjuk, és azért ellenségeinknek megbocsátva halunk meg.'' Nem. Helytelenül mondtam. A keresztényeknek nincsenek ellenségeik. Aki kínoz minket, az éppúgy barátunk, mint az, aki szeret. Sôt, kétszeresen barátunk. Mert módot ad nekünk arra, hogy a földön tanúságot tegyünk hitünkrôl, és felöltöztet minket a menyegzôi ruhába az örök lakodalomra. Imádkozzunk barátainkért. Ezekért a barátainkért, akik nem tudják, mennyire szeretjük ôket. Ó, igazán, ebben a pillanatban hasonlók vagyunk Krisztushoz, mert annyira szeretjük felebarátunkat, hogy meghalunk értük. Mi szeretünk. Ó, milyen szó! Megtanultuk, mit jelent isteneknek lenni. Mert a Szeretet Isten, és aki szeret, az Istenhez hasonlít, és valóban Isten gyermeke. Mi az evangélium szerint nem azokat szeretjük, akiktôl örömöket és jutalmat várunk, hanem azokat, akik ütlegelnek minket, és még életünktôl is megfosztanak. Mi Krisztussal szeretünk, s azt mondjuk: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek''. Mi Krisztussal mondjuk: ,,Igazságos, hogy teljesedjék az áldozat, mert azért jöttünk, hogy teljesítsük, és azt akarjuk, hogy teljesedjék.'' Most Krisztussal azt mondjuk az életben maradottaknak: ,,Most szenvedtek. De fájdalmatok örömmé válik, amikor tudjátok, hogy mi az égben vagyunk. Mi elhozzuk számotokra az égbôl azt a békét, amelyben mi leszünk.'' Krisztussal azt mondjuk: ,,Amikor elmegyünk, elküldjük a Szentlelket, hogy befejezze titokzatos művét azok szívében, akik nem értettek meg minket, és akik üldöztek minket, mert nem értettek meg.'' Mi, Krisztussal, nem az embereknek, hanem az Atyának ajánljuk lelkünket, hogy Ô tartsa fenn szeretetével az új megpróbáltatásban. Ámen.'' Az öreg Klétusz, akinek felhasították testét, és haldoklik, oly erôs és biztos hangon beszélt, hogy egy egészséges nem lett volna képes erre. Hôsies lelkét beleöntötte mindnyájukba. Annyira, hogy a meggyötört emberekbôl kedves ének száll fel. -- Hol van feleségem? -- kérdezi egy hang a folyosóról, félbeszakítva az éneket. -- Szevérusz! Férjem! A gyermek él! Megmentettem neked! Idejében érkeztél... mert én haldoklom. Vedd, vedd a mi Marcellínuszunkat! A férfi odamegy, lehajol, átöleli haldokló feleségét, átveszi a gyermeket annak reszketô kezébôl, és a két ajak, amely szentül szerette egymást, utoljára egyesül egy egyetlen csókban, amelyet az ártatlan fejére nyomnak. -- Klétusz... Áldj meg minket... Haldoklom... -- Úgy látszik, hogy az asszony valóban ragaszkodott az élethez addig, míg férje megérkezett. Most egy hörgéssel férjének karjaiba hull, és azt suttogja neki: ,,Menj, menj... a gyermekért... Puden...'' A halál elvágja szavát... -- Béke Aníciának -- mondja Klétusz. -- Béke! -- válaszolnak mindnyájan. A férj felállva szemléli elvérzett, meggyötört feleségét... Könnyei a halott arcára hullanak. Utána azt mondja: ,,Emlékezz rám, hűséges feleségem!...'' Öreg apósához fordul: ,,Elviszem ôt Titusz szôlôjébe. Kájusz és Szosztenutusz kinn vannak a hordággyal.'' -- Átengednek titeket? -- Igen. Akinek még van rokona az élôk között, az temetésben részesül... -- Lefizetve ôket? -- Lefizetve... de anélkül is. Mindenki, aki akar, eljöhet elvinni a holtakat és üdvözölni az élôket. Azt remélik, hogy a vértanúk látása elgyengíti azokat, akik még szabadok, és meggyôzi ôket arról, hogy ne legyenek keresztények, és remélik, hogy a mi szavaink... elgyengítenek titeket. Akinek nincs rokona, az a tömegsírba megy... De diákonusaink éjjel megkeresik a többieket... -- Talán új gyötrelmeket készítenek elô? -- Igen. Ezért engedik be a rokonokat, és ezért temetik el éjjel a vértanúkat. Ôk el lesznek foglalva a látványossággal... -- Oly késô este? Miféle látványosság van éjjel? -- Igen. Miféle látványosság? -- A máglya. Amikor egészen besötétedik... -- A máglya!... Ó!... -- Azok számára, akik az Úrban remélnek, a lángok olyanok lesznek, mint a hajnali harmat. Emlékezzetek vissza az ifjakra, akikrôl Dániel beszél... (3,19-90) Ôk énekelve jártak a lángok között. A láng szép! Megtisztít, és fénybe öltöztet! Nem a tisztátalan vadállatok. Nem a síkos kígyók. Nem a tisztátalan tekintetek a szüzek testére. A lángok! Ha maradt bennünk bűn, a máglya lángja számunkra hasonló lesz a tisztítóhely tüzéhez. Rövid tisztulás, és utána, fénybe öltözve, megyünk Istenhez. Istenhez, a Fényhez megyünk! Erôsítsétek meg szíveteket! Akarjatok fénnyé válni a pogány világ számára. A máglya tüzei legyenek annak a világosságnak kezdetei, amelyet mi fogunk adni ennek a sötét világnak -- mondja még Klétusz. Nehéz léptek hallatszanak a folyosóról. -- Decimusz, élsz még? -- kérdezi a két katona, aki megjelenik a teremben. -- Igen, társaim. Élek. Azért, hogy Istenrôl beszéljek nektek. Jöjjetek! Mert én nem tudok hozzátok menni, mivel nem látom többé a világosságot. -- Szerencsétlen! -- mondja a kettô. -- Nem. Szerencsés. Boldog vagyok. Nem látom többé a világ ocsmányságát. A test és az arany csábítása többé nem tud kísérteni szemem által. Az ideig tartó sötétségben látom már a Világosságot. Látom Istent!... -- De nem tudod, hogy rövidesen elégetnek? Nem tudod, hogy mivel szeretünk téged, engedélyt kértünk arra, hogy felkereshessünk, hogy megmenekülj, ha még élsz? -- Megmenekülni? Ennyire gyűlöltök engem, hogy meg akartok fosztani az égtôl? Nem ilyenek voltatok az ezernyi csatában, amelyet egymás oldalán vívtunk a Császárért! Akkor arra ösztönöztük egymást, hogy hôsök legyünk. És most, miközben én az örök Császárért harcolok, akinek végtelen a hatalma, gyávaságra ösztönöztök engem? A máglya? Nem vállaltam volna önként a halált a lángok között, miközben egy ellenséges várost ostromoltunk azért, hogy szolgáljuk Róma császárát, egy hozzám hasonló embert, és egy várost, amely ma van, és holnap nincs többé? És most, hogy a sokkal inkább igazi Ellenséget ostromlom azért, hogy Istent szolgáljam, és az örök Várost, ahol uralkodni fogok Urammal, azt akarjátok, hogy féljek a lángoktól? A két katona csodálkozva összenéz. Ismét Klétusz beszél: -- A vértanú az egyetlen hôs. Hôsiessége örök. Hôsiessége szent. Senkinek sem árt hôsiességével. Nem utánozza a szenvedés kevély megvetôit, a sztoikusokat. Nem utánozza a hasztalan és gonosz kegyetlenkedôket. Nem veszi el a kincseket. Nem él vissza hatalmával. Ad. Sajátjából. Vagyonát... Erejét... Életét... Nagylelkű, aki megfosztja magát mindentôl, hogy adjon. Kövessétek! Ti, akik egy kegyetlen urat szolgáltok hajlongva, aki halált osztogatni és találni küld titeket, lépjetek át az Életbe, hogy az Életet szolgáljátok, Istent szolgálva! Talán hallottátok valaha is a csata részegségének megszűnése után, amikor a tábor csendbe merül, azt az örömöt, ami társatokat eltölti, amint halljátok? Nem. Fáradtság, honvágy, halálfélelem, hányinger a vértôl és az erôszakosságtól... Itt... nézzétek! Aki haldoklik, énekel. Itt a haldoklók mosolyognak. Mert mi nem halunk meg, hanem élni fogunk. Mi nem ismerjük a Halált, hanem az Életet, Jézus Krisztust! Belép az a két erôteljes férfi, aki elôször jött a fáklyákkal. Velük két másik, pompásan öltözött férfi. A magasan tartott fáklyák füstölögnek. A másik kettô, aki velük van, lehajol, hogy megnézze a testeket... -- Halott... Ez is... Ez haldoklik... A kisfiú már jéghideg... Az öreg hamarosan meghal... Ez?... A kígyó összetörte bordáit. Nézd, vörös hab jön már ki a száján... -- tanácskoznak egymás között. -- Azt mondanám... Hagyjuk ôket meghalni itt! -- Nem. A tüzet már elôkészítették. A cirkusz ismét megtelik... -- A többi bebörtönzött elég lenne. -- Nagyon kevesen vannak! Prokulusz nem értett a tömeg beosztásához. Túl sokat küldött az oroszlánoknak. Túl keveset a máglyákra... -- Így van... Mit tegyünk? -- Idefigyelj! -- Egyikük a szoba közepére megy, és azt mondja: -- Aki közületek kevésbé van megsebesülve, álljon fel! Mintegy húszan felállnak. -- Tudtok járni? Saját lábatokon? -- Tudunk. -- Te vak vagy -- mondják Decimusznak. -- Vezethetnek. Ne fosszatok meg a máglyától, mert úgy vélem, erre gondoltok. -- Erre. És a máglyára akarsz menni? -- Ezt a kegyet kérem. Egy hűséges katona vagyok. Nézzétek a forradásokat tagjaimon. A Császár hosszú, hűséges szolgálatának jutalmául, adjátok nekem a máglyát! -- Ha annyira szereted a Császárt, miért árulod el? -- Nem árulom el sem a Császárt, sem a Birodalmat, mert semmit sem teszek üdvük ellen. Az igaz Istent szolgálom, aki az Istenember, és egyedül méltó arra, hogy mindhalálig szolgáljuk. -- Ó, Kassziánusz, az ilyen szívek számára hiábavalók a gyötrelmek. Én mondom neked. Nem teszünk mást, csak céltalan kegyetlenséget halmozunk magunkra... -- mondja a Cirkusz egyik felügyelôje a társának. -- Talán igaz. De az isteni Császár... -- Hagyjuk! Ti, akik tudtok járni, menjetek ki innen! Várjatok a kijáratnál. Új ruhákat adunk nektek. A vértanúk üdvözlik azokat, akik visszamaradnak. Egy fiatalember letérdel, hogy anyja megáldja. Egy leány vérrel keresztet ír anyjának homlokára, mintha krizmával tenné, mielôtt az elhagyja ôt, hogy a máglyára menjen. Decimusz átöleli két katonatársát. Egy öreg megcsókolja haldokló leányát, és biztos léptekkel távozik. Klétusz megáldja mindnyájukat, mielôtt elmennek... A halálba menôk lépteinek zaja elhal a folyosón. -- Ti még itt maradtok? -- kérdezik a felügyelôk a két katonát. -- Igen. Itt maradunk. -- Miért? Ez... veszélyes. Ezek megrontják a hűséges polgárokat. A két katona vállat von. A felügyelôk elmennek, miközben belépnek a sírásók a hordágyakkal, hogy elvigyék a halottakat. Kis zavar keletkezik, mert a sírásókkal vannak a halottak és haldoklók rokonai is, és könnyeznek, vagy istenhozzádot mondanak a haldoklóknak. A két katona odamegy egy fiúhoz, és azt mondják neki: ,,Tettesd halottnak magadat. Kiviszünk téged, és megmentünk.'' -- Elárulnátok uralkodótokat azzal, hogy elmenekülnétek, miközben ô bízik bennetek saját dicsôségét illetôleg? -- Bizonyára nem, gyermek. -- Én sem árulom el Istenemet, aki meghalt értem a kereszten. A két katona nagyon elcsodálkozik ezen, s azt kérdik egymástól: -- De ki ad ezeknek ily nagy erôt? -- És utána könyökükkel a falnak támaszkodva, fejüket kezükkel tartva ott maradnak, és elgondolkozva figyelnek. Visszatérnek a felügyelôk a rabszolgákkal és a hordágyakkal. Azt mondják: -- Még mindig kevesen vagytok a máglyára. A kevésbé sebesültek legalább üljenek fel. A kevésbé sebesültek!... Itt többé-kevésbé mindenki haldoklik. Nem képesek már felülni. De könyörögnek: -- Engem! Engem! Csak vigyetek... Kiválasztanak közülük még tizenegyet... -- Ti boldogok! Imádkozz értem, Mária! Isten veled, Placidusz! Emlékezz meg rólam, ó anyám! Fiam, hívd lelkemet minél elôbb! Jegyesem, legyen édes számodra a halál!... Az üdvözlések keresztezik egymást... A hordágyakat elviszik. -- Támogassuk a vértanúkat imánkkal! Ajánljuk fel a végtagjaink és szívünk kettôs fájdalmát, hogy mi nem vehetünk részt vértanúságukban, irtük. Miatyánk... -- Klétusz, aki félelmetesen elkékült már, és haldoklik, összeszedi erejét, hogy elmondja a Miatyánkot. Valaki lihegve belép. Meglátja a két katonát. Megáll. Visszatartja a mosolyt, amely már arcán volt. -- Beszélhetsz, ember! Nem árulunk el. Mi, római katonák, kérjük, hogy Krisztus katonái legyünk. -- A vértanúk vére megtermékenyíti a barázdákat! -- kiált fel Klétusz. És a most jötthöz fordulva, megkérdezi: -- Nálad vannak a titkok? -- Igen. Oda tudtam adni a többieknek egy pillanattal az elôtt, hogy a porondra vitték ôket. Íme! A katonák csodálkozva nézik a bíbor tasakot, amit a férfi leemel mellérôl. -- Katonák. Ti kérditek tôlünk, honnan van az erônk. Íme az erô! Ez az erôsek Kenyere! Ez Isten, aki belép, hogy bennünk éljen. Ez... -- Gyorsan! Gyorsan, atyám! Haldoklom... Jézus... és boldogan halok meg! Szűz, vértanú és boldog! -- kiáltja Krisztina, fuldokolva liheg görcsöktôl fojtogatva. Klétusz gyorsan széttöri a kenyeret, és ad belôle a fiatal leánynak, aki nyugodtan fogadja, behunyva szemét. -- Nekem is... és utána... hívjátok a Cirkusz szolgáit. Én is a máglyán akarok meghalni... -- mondja egy kisfiú bugyborékoló hangon. Vállai szét vannak marcangolva, és arca fel van hasítva halántékától torkáig, amely vérzik. -- Le tudod nyelni? -- Igen, igen! Nem mozdultam meg és nem beszéltem, hogy ne haljak meg... mielôtt megkapnám az Eukarisztiát. Reméltem... Most... A pap ad neki egy morzsát az átváltoztatott Kenyérbôl. És a kisfiú igyekszik lenyelni. De nem sikerül neki. Az egyik katona jóságosan föléje hajol és támogatja fejét, miközben a másik a sarokban talált korsóban levô kortynyi vízbôl inni ad neki, hogy segítse a nyelésben, az ajkára öntött vízzel. Közben Klétusz ad a Kenyérbôl a legközelebbieknek. Utána kéri a katonákat, hogy vigyék ôt, hogy kioszthassa az Eukarisztiát a haldoklóknak. Majd visszaviteti magát oda, ahol volt, és azt mondja: -- Urunk Jézus Krisztus jutalmazza meg jóságotokat! A kisgyermek, aki igyekezett lenyelni a Kenyeret, levegô után kapkod, vergôdik... Az egyik katona jóságosan a karjába veszi. De miközben ezt teszi, kicsordul a vér a gyermek nyakán lévô sebbôl, és ragyogó páncéljára folyik. -- Mama! A mennyország... Uram... Jézus... -- A kis test elernyed. -- Meghalt... Mosolyog... -- Béke a kis Fábiusznak! -- mondja Klétusz, aki mindinkább elsápad. -- Béke! -- suttogják a haldoklók. A két katona mond valamit egymásnak. Utána az egyik azt mondja: -- Az igaz Isten papja, fejezd be életedet azzal, hogy beveszel minket hadseregedbe. -- Nem az enyémbe... Jézus Krisztuséba... De... nem tudom... Elôbb... hitjelölteknek kell lennetek... -- Nem. Tudjuk, hogy a haldoklókat meg lehet keresztelni. -- Ti... egészségesek vagytok... -- Az öreg liheg. -- Mi haldoklunk, mert... Egy olyan Istennel, mint a tietek, aki nektek annyi szentet ad, miért maradnánk meg egy romlott ember szolgálatában? Mi Isten dicsôségét akarjuk. Keresztelj meg minket! Engem Fábiusznak, mint a kis vértanú, társamat Decimusznak, akárcsak katonatársunk. És utána repülünk a máglyára. Mit ér a világi élet, amikor elnyertük Életünket? Nincs többé víz... semmiféle folyadék... Klétusz, remegô kezével összegyűjti rettenetes sebébôl csepegô vérét: -- Térdeljetek le... Megkeresztellek téged, Fábiusz, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében... Megkeresztellek téged, Decimusz, az Atya... Fiú... Szentlélek... nevében. Az Úr legyen veletek az örök... Életen keresztül... Ámen! -- Az öreg pap befejezte küldetését, szenvedését, életét... Meghalt... A két katona nézi ôt... Nézik kis ideig azokat, akik lassan, békésen haldokolnak... mosolyogva haláltusájukban, eukarisztikus elragadtatásban. -- Jöjj Fábiusz! Nem várunk tovább egy pillanatig sem! Ilyen példákkal biztos az út! Menjünk meghalni Krisztusért! És gyorsan elfutnak a folyosón a vértanúság és a dicsôség felé. A teremben a sóhajtások mind gyengébbekké és ritkábbakká válnak... A Cirkuszból behallatszik a zaj, mint a kezdetben. A tömeg visszatért, és zajongva várja a látványosságot. (46-319) + A Szentek életében nem szerepelnek ilyen nevű vértanúk, ezért nem tudjuk, kinek az uralkodása alatt szenvedtek vértanúságot. ======================================================================== Diomédesz és Agapitusz A szeretet vértanúi Látok egy kör alakú, kútszerű helyet, amelynek átmérôje négy-öt méter lehet, magassága ugyanennyi, ablakok nélkül. Egy szűk, kis vasajtaja van. A tetô közepén egy lyuk, kb. egy méteres átmérôvel, amely ennek a helynek a levegôztetésére szolgál. A helyiség padozata döngölt, és azon is van egy lyuk, amelybôl bűz száll felfelé, és a mélyben folyó víz bugyogása hallatszik, mintha egy folyó lenne a közelben, vagy egy szennycsatorna, ami egy folyóba ömlik. A hely egészségtelen, nedves, büdös. A falakról gyöngyözik a víz. A talaj szennyes, mert felfogom, hogy a mennyezeten levô lyuk arra szolgál, hogy a felsô terem piszkát belesöpörjék. Ebben a rettenetes börtönben, amely oly homályos, hogy alig lehet látni valamit, két személy van. Az egyik a nedves fal mellett fekszik a földön, egyik lábán lánccal. Nem mozdul. A másik mellette ül, fejét kezébe hajtva. Öreg, mert látom, hogy feje búbja egészen kopasz. A fönti teremben többen lehetnek, mert hangokat és zűrzavart hallok. Egy férfi és egy nô hangját, gyermekek és öregek, fiatal leányok és erôs felnôttek hangját. Idônként szomorú énekeket énekelnek, amelyek azonban szomorúságuk ellenére nagy békét sugároznak. Nagyon szép ének, amely ezt mondja: Vezess minket a te friss vizeidhez. Vigyél minket virágos kertjeidbe. Add békédet a vértanúknak, akik remélnek, akik benned remélnek. A te szent ígéretedre alapoztuk hitünket. Ne csalatkozzunk várakozásunkban, Üdvözítô Jézusunk, mert tebenned reméltünk. Örömmel megyünk a vértanúságba, hogy kövessünk téged a szép Paradicsomba. Ezért a Hazáért mindent elhagyunk és nem akarunk, nem akarunk semmit, csak téged. Amikor az ének lassan elhal, fény tűnik fel a lyuknál, és egy kar nyúlik le egy kis mécsessel. Látni a férfi arcát is. Figyel. Látja, hogy a földön fekvô ember nem mozdul, a másik pedig fejét kezei között tartva nem látja a világosságot. Hívja: -- Diomédesz! Diomédesz! Itt az ideje! Az ülô ember feláll, és hosszú láncát vonszolva a lyuk alá megy. -- Béke veled, Alekszander! -- Béke, Diomédesz! -- Megvan minden? -- Minden. Priszcilla el mert jönni, férfinek öltözve. Levágta haját, hogy sírásónak látsszék. Elhozta, ami szükséges a Titok ünnepléséhez. Hogy van Agapitusz? -- Nem panaszkodik többet. Nem tudom, hogy alszik-e vagy meghalt. Szeretném látni... Hogy elmondjam fölötte a vértanúk imáját. -- Leengedem neked a mécsest. Várj! Öröm lesz számára részesülni a Titokban. Összecsomózott övekbôl készült kötéllel leengedi a mécsest, míg az eléri Diomédesz kezét, aki, most már jól látom, öreg, megnyúlt, aszketikus arccal. Nagyon sápadt, alig van haja, de két szeme még ragyog és kifejezésteljes. Megláncolt nyomorúságos helyzetében, ebben a büdös barlangban is olyan méltóságteljes, mint egy király. Leoldja a mécsest a kötélrôl, és társa felé megy. Lehajol. Figyeli. Megérinti. Leteszi a lámpát, és kitárja karjait, szánalmának kifejezéseképpen. Utána megfogja a holttestnek már majdnem megmerevedett karjait, és mellén keresztbe teszi. Szegény, sárga, csontvázszerű kezei egy öreg szenvedônek, aki meghalt. Odafordul a lyuknál figyelô felé, és azt mondja: -- Agapitusz meghalt. Dicsôség legyen a bűzös verem vértanújának! -- Dicsôség! Dicsôség! Dicsôség a Krisztushoz hűségesnek! -- válaszolnak a felsô terembôl. -- Engedjétek le a Titkot. Nem hiányzik az oltár. Többé már nem kezével fogja azt, hanem mozdulatlan szívén lesz, amely az utolsó óráig Urunkért, Jézusért dobogott. Leengednek egy értékes anyagból készült táskát, és abból Diomédesz kivesz egy kis vászon kendôt, egy nagy és alacsony kenyeret, egy kancsót és egy kis kelyhet. Mindent elôkészít a halott mellén, bemutatja az áldozatot, emlékezetbôl mondva az átváltoztatás imáit, miközben felülrôl válaszolnak neki. Az Egyház elsô idejében történhet mindez, mert a mise nagyjából olyan, mint Pálé a Tulliánumban. Amikor a szertartás befejezôdött, Diomédesz visszateszi a boroskancsóba a kehelyben lévô átváltoztatott bort, a Kenyérrel együtt beteszi azt a táskába és ráerôsíti a kötélre. Miközben azt óvatosan felhúzzák, Diomédesz feloldozza társait. Újra kezdôdik az ének, szinte teljesen leányok énekelnek áldozás közben. Amikor befejezik, Diomédesz beszél hozzájuk: -- Testvérek, elérkezett a cirkusz és az örök gyôzelem órája. Agapitusz számára-már eljött. Számotokra holnap jön el. Legyetek erôsek, testvéreim. A gyötrelem egy pillanatig tart. A boldogság szünet nélkül. Jézus veletek van. Nem hagy el titeket akkor sem, amikor a magatokhoz vett szentáldozás megszűnik bennetek. Ô nem hagyja el hitvallóit. Hanem velük marad, hogy késlekedés nélkül fogadja a szeretet és vér által megmosott lelket. Menjetek! Imádkozzatok halálotok órájában kivégzôitekért és papotokért. Az Úr az én kezem által adja nektek utolsó feloldozását. Ne féljetek! Lelketek fehérebb a hópehelynél, amely leszáll az égbôl. -- Isten veled, Diomédesz! -- Segíts minket, te, szent, imáddal! -- Megmondjuk Jézusnak, hogy jöjjön el, s vegyen magához téged! -- Elôtted megyünk, hogy elôkészítsük számodra az utat! -- Imádkozzál érettünk! A keresztények egymást felváltva megjelennek a nyílásnál, üdvözlik, fogadják az üdvözlést, és eltűnnek... Utoljára felvonják a mécsest, és a sötétség még mélységesebben visszatér az üregbe, amelyben a már halott mellett lassan meghal a másik is, a bűzben és a földalatti víz csobogása közben. Fenn újra kezdôdik a lassú és kedves éneklés. Nem tudom, hol játszódott le ez a jelenet. Azt mondanám, Rómában, az üldöztetés idején. De nem tudom, melyik börtönben. Azt sem tudom, ki ez a pap, Diomédesz, akinek annyira tiszteletreméltó az alakja. De a látomás szomorúsága nagyobb hatással van rám még a Tulliánum látomásánál is. + A Szentek életébôl sem lehet megállapítani e látomás helyét. ======================================================================== A tíz gladiátor A szeretet vértanúi Egész éjszaka szenvedtem a következô látomás leírásával, amelyet gyorsan papírra vetettem, hogy ne felejtsem el a hallott szavakat. Az üldöztetés ideje, a legnagyobb üldöztetések egyike, mert tömegesen kínozzák a keresztényeket, nem pedig egyenként fogják el ôket. A hely egy cirkusz ülései alatt lévô helyiség, ahol a gladiátorok, az állatok kezelôi, s a cirkusz egyéb személyzete pihen. Ezen a tágas, de sötét helyen, mert csak egy folyosóra nyíló ajtón keresztül jön be némi világosság, és egy kis ablakon, ami szellôztetônyílásnak látszik, sok keresztényt zsúfoltak össze. Vannak közöttük néhányéves gyermekek, anyjuk karján ülôk is, közülük kettô még anyja emlôjét szopja, egészen törôdött aggastyánokig. Ott vannak a gladiátorok is, már sisakban és azzal a sajátos páncélzattal, amely ad ugyan némi védelmet számukra, de nem teljeset, mert szabadon hagyja az olyan életfontosságú testrészeket, mint a torkot és az altestet a máj és a lép magasságában. Ezt a páncélt puszta bôrükön viselik. Kezükben van a rövid és széles kard, amelynek alakja a gesztenye leveléhez hasonlít. Nagyon szép emberek, nemcsak arcukat illetve, hanem erôteljes és összhangzatos testüket nézve is, amelynek minden mozdulatánál látszik izmaik élénk táncolása. Némelyiken látható régi sebeik forradása, a többieken sebnek semmiféle nyoma sem vehetô észre. Beszélgetnek egymással, és ez elárulja, hogy Róma által leigázott területekrôl származnak, biztosan hadifoglyok, mert latin nyelvük nagyon gyatra és kemény torokhangjukkal ejtik ki a szavakat, amikor a keresztényekhez fordulnak, akik a halálra várva kedves és szomorú himnuszokat énekelnek. Az egyik, szinte kétméteres gladiátor, mézszínű, szôke hajjal, kékesszürke szemmel, szelíd tekintettel, odafordul egy teljesen fehérbe öltözött, méltóságteljes, aszketikus kinézetű öreghez, aki iránt a keresztények a legnagyobb tiszteletet tanúsítják, és azt mondja neki: -- Fehér atyám, ha a vadállatok megkímélnek téged, nekem kell téged megölnöm. Ez a parancs. És nem szívesen teszem, mert Pannóniában hagytam hozzád hasonló öregapámat. -- Ne fájjon az neked, fiam. Te megnyitod számomra az eget. És hosszú életem alatt soha senkitôl sem kaptam szebb ajándékot, mint azt, amit te adsz nekem. -- Az égben is, ahol bizonyára épp úgy ott van a te Istened, mint ahogy az én egemben vannak az enyéim, és Róma egében az övéik, még van halál és küzdelem. Azt akarod, hogy szenvedj még az istenek gyűlöletétôl, mint ahogy itt szenvedsz? -- Nekem olyan Istenem van, aki egyetlen. Az Ô egében a szeretet uralkodik és az igazságosság. Aki odajut, csak az örök örömben fog részesülni. -- Mind több és több kereszténytôl hallottam ezt ez alatt az üldözés alatt. Ezt hallottam egy leánytól is, aki rám mosolygott, amikor lesújtottam rá a karddal... és tettettem, hogy megöltem, de nem öltem meg, hogy megmentsem, mert gyengéd volt és szôke, mint egy hazámba tartozó fiatal leány... de nem sikerült... Nem tudtam kivinni ôt innen, és másnap... a kígyóknak adták ezt a tejbôl és rózsákból készült testet... -- A férfi szomorú arccal elhallgat. -- Mit mondtál neki, fiam? -- kérdezi az öreg. -- Azt mondtam: ,,Látod? Nem vagyok gonosz. De ez a mesterségem. Hadifogoly vagyok. Ha igaz, hogy a te Istened igazságos, mondd neki, hogy emlékezzék meg Albuluszról, így hívnak engem Rómában, és engedje meglátnom Ôt boldogságában. Azt mondta nekem: 'Igen'. De már napok óta meghalt, és senki se jött. -- Addig, amíg nem vagy keresztény, Isten nem mutatja meg magát. Ôt csak szolgáiban láthatod. És mily sok szolgáját hozták el neked! Minden keresztény Isten szolgája, minden vértanú az Ô barátja, oly jó barátja, hogy Isten karjaiban él. -- Ó, sokan... én, de nemcsak én, hanem Dáciusz és Illirikusz és mások is közülünk, akik szomorúan viseljük sorsunkat, el vagyunk ragadtatva örömötöktôl... és szeretnénk részesülni benne. Ti láncokban vagytok... mi nem. De még lélegzetünk sem szabad. Ha a Császár úgy akarja, megvonják tôlünk a levegôt és meghalunk. Undorodsz attól, hogy beszélj nekünk Istenrôl? -- Ez egyetlen örömöm a földön, és ugyancsak nagy öröm, fiam. Megáld téged érte Jézus, az én Istenem és Mesterem. Pap vagyok, Albulusz, azzal töltöttem életemet, hogy prédikáltam, és sok embert vittem Hozzá. Nem reméltem, hogy még ilyen örömöm lesz. Idehallgass... -- és az öreg neki, és a köréje ülô gladiátoroknak elmondja Jézus életét, születésétôl haláláig a kereszten, és rendszeresen elmondja mindazt, ami lényegesen szükséges a hithez. Egy nagy kövön ül, amit padként használnak. Nyugodt, ünnepélyes, teljesen fehér, hosszú hajától kezdve, mózesi szakállán keresztül ruhájáig. Buzgóság ég szemében és lángolnak szavai. Csak kétszer szakítja félbe, hogy megáldja a keresztények két csoportját, akiket a porondra visznek, hogy egy hajós játékban a krokodilok eledeleként a vízbe dobják ôket. Utána folytatja beszédét az erôteljes gladiátorok körének, akik szinte mindnyájan szôkék és pirospozsgás arcúak, és tátott szájjal hallgatják. Azzal fejezi be: -Ezt szükséges hinni ahhoz, hogy valaki részesülhessen a keresztségben és az égben. A tíz gladiátor erôteljes hangja mennydörög az alacsony mennyezet alatt: -- Hisszük. Add nekünk Istenedet! -- Nincs semmi, amivel meghinthetnélek titeket, egy csepp víz vagy más folyadék sem, és órám elérkezett. De lesz rá módotok... Nem! Isten azt mondja nekem! Egy folyadék készen áll számotokra. -- A keresztényeket az oroszlánok elé! -- rendelkezik egy felügyelô. -- Mindnyájukat! Az öreg pappal az élen, utána az anyák, alvó gyermekükkel karjukban, és a többiek, énekelve belépnek a porondra. A cirkusz, zsúfolásig megtelt minden osztályból való néppel. Ott van a Császár is, az általa meghívott udvari emberekkel. A cirkusz közepén két méter magas, hosszú, tojásdad alakú emelvényen kis aranyszobrok vannak, s elôttük tömjén ég. Beengedik az oroszlánokat. Az öreg pap, egyedül megy eléjük, és kitárt karral ezt mondja: -- Rómaiak, testvéreim és a magam nevében béke és áldás! Jézus, azért az örömért, amit nekünk adtok azáltal, hogy megvallhatjuk Ôt vérünkkel, adja meg nektek az örök Világosságot és életet. Ezt kérjük mi, mert hálásak vagyunk nektek azért, hogy örök bíborba öltöztettek minket az ... Egy oroszlán, miután kúszva megközelítette ôt, ráugrik, és szétmarcangolja vállát. Fehér ruhája és haja már egészen piros. Ez a jel a vadállatok támadására. Ráugranak a szelíd nyájra. Egy anyaoroszlán egyetlen csapással elragadja egy anyától alvó gyermekét, és vele együtt leszakítja az anya mellét is, úgyhogy az anya a földre esik, és azonnal meghal. A vadállat egy pillanat alatt felfalja gyengéd táplálékát. Csak egy kis vörös folt marad a homokon a kis vértanúból, miközben az oroszlán szája szélét nyaldossa. De a keresztények sokan vannak, és a vadállat kevés. És talán már jóllaktak. Ahelyett, hogy ennének, csak ölnek. Széttépik, átharapják a torkát, kitépik beleit, megnyalják kissé, utána tovább mennek, újabb áldozatot keresve. A nép nyugtalan, mert a keresztények nem védekeznek, és mert az állatok nem eléggé vadak. Üvöltenek: -- Halál rájuk! Halál! A felügyelô is haljon meg! Nem oroszlánok ezek, hanem jóllakott kutyák! Halál Róma és a Császár árulóira! A császár parancsot ad, és a vadállatokat visszazavarják ketrecükbe. Jönnek a gladiátorok, hogy megadják a kegyelemdöfést. A nép kiáltozza azok nevét, akiket leginkább kedvel: -- Albulusz, Illirikusz, Dáciusz, Herkules, Polifémusz, Tráciusz -- és még mások nevét. Nemcsak azok a gladiátorok, akikhez az öreg vértanú beszélt, s aki most haldoklik a porondon, egyik tüdeje szinte egészen szétmarcangolva egy állat karmaitól, hanem mások is belépnek a másik oldalról. Albulusz odafut az öreg paphoz. A nép kiáltozik: -- Okozz neki szenvedést! Állítsd talpra, hogy lássa az ütést! Kényszerítsd, Albulusz! -- Albulusz ehelyett lehajol és kér valamit az öregtôl. Amikor az beleegyezôleg bólint, odahívja társait, akikhez elôzôleg az öreg beszélt. Nem látható, mi történik, mert az erôteljes férfiak körülállják a földön fekvô öreget, s föléje hajolnak. Csak akkor derül ki, mi megy végbe, amikor a lehajolt fejek fölött megjelenik az öreg pap keze, és egymásután meghinti ôket vérével, amelyet pohárként összegyűjtött tenyerében. Utána visszaesik. A gladiátorok, meglocsolva ettôl a vértôl, felállnak, és felemelik kardjukat, amelyek ragyognak a fényben. Erôs hangon kiáltják: -- Üdvözlégy, Császár, uralkodó! A gyôztesek üdvözölnek! -- Utána villámgyorsan a cirkusz közepén levô emelvényhez futnak, felugranak rá, ledöntik a bálványszobrokat és a háromlábú állványokat, és rájuk taposnak. A tömeg ôrültként ordít. Vannak, akik szeretnék megvédeni az általuk kedvelt gladiátorokat, mások kegyetlen halált kívánnak az újkeresztényekre. Ôk, a maguk részérôl, visszatérnek a porondra, sorba állnak, nyugodtan, méltóságteljesen, mint hatalmas szobrok, új mosollyal önérzetes arcukon. A Császár, egy barátságtalan, kövér, cinikus férfi, aki virágkoronát és bíborruhát visel, feláll fehérbe öltözött nemesei között. A tömeg elhallgat és várja szavait. A császár néhány percig vár, gonosz, visszataszító arccal, utána lefelé fordítja hüvelykujját, és azt mondja: -- Menjenek a halálba társaik által. A meg nem tért gladiátorok, akik közben átvágták a haldokló keresztények torkát, olyan rendszeresen, mint ahogy egy mészáros vágja át a bárányok torkát, megfordulnak, és ugyanazzal a gépies hidegséggel és pontossággal átvágják társaik torkát is. Mint a levágott búzakalászok, a vértanú pap vére által meghintett újkeresztények, saját vérüktôl bíborba öltözve, mosollyal arcukon a földre esnek, égre emelt tekintettel, amelyen felvirrad boldog napjuk. Nem tudom, melyik cirkuszban és melyik korban történt ez. Sose voltam sem cirkuszban, sem a Kolosszeumban. De a császár jelenlétébôl arra következtetek, hogy Rómában történt. (45-27) + A Szentek életébôl sem lehet megállapítani, ki volt ez a tíz megtért gladiátor. ======================================================================== Szent Martína A szeretet vértanúi Látok egy helyet, amelyet nedves, durva fal vesz körül. A kör alakú helybôl négy folyosó ágazik ki, ezek fala is nagy kövekbôl van építve, mint a Tulliánum. A kör kellôs közepén látok egy legfeljebb tizenkét éves leányt, aki nincs annyira kifejlôdve, mint Szent Ágnes volt, és termete is alacsonyabb, haja barna, bôrének színe pedig barnás fehér. Két, nagy, fekete szeme nagyon kedves, kissé szomorú, mintha fáradt lenne, vagy sokat szenvedett volna, vagy olyan valakihez tartozik, aki sokat szenvedett. Szelíden mosolyog, kedvesen, de kissé szomorkásan. Ruhája egészen fehér, vászon, nagyon bô, öv nélkül. Ruhájának ujjai könyökéig érnek, alkarja nagyon formás, kis kezeit mellén keresztben tartja. Alakja fényes, de nem túlságosan. Nem olyan, mint a boldogok ragyogó alakja. Szelíd jelenség, mégis fénylô, mintha egy csillag fénylene könnyed ködfátyol mögött. De vonzó számomra, mert kedves, tiszta fénye békét és boldogságot sugároz belém. Rám néz, és mosolyog. Felfogom, hogy a leány egy vértanú, mert kis pálma van a mellén, összetett kezei között. Fehér pálma, azt merném mondani, lelkies, mint tunikája, amely nem földi anyagból van, mert ragyogóbb, mint a legszebb vászon. Mivel nem tudom, kicsoda, megkérdezem tôle: -- Ki vagy? -- Válaszol nekem: -- Martína. És ez az a hely, ahol sokat szenvedtem. Egyike a helyeknek. Mert sokat szenvedtem. Sok kínt, a kard elôtt. És azok a férfiak, akiket innen kifutni látsz, okozták vértanúhalálomat. (Láttam ugyanis négy férfit, amint az észak felé ágazó folyosóba futottak, mások pedig a dél felé ágazóba.) A négy, aki a fény felé futott, üdvözült, szenvedésem által, és részesült vérem révén a keresztségben. A többiek nem akartak megtérni Jézushoz. De én most boldog vagyok. Többé nem szenvedek. Mindent el kell szenvedni azért, hogy a dicsôségbe jöjjön valaki. Jegyezd meg: Martína vagyok, és az Egyház imáiban különösen is segítségül hívnak. Ó, milyen jó Jézus! A kis szenvedésért oly nagy örömöt és oly nagy jutalmat ad! Isten veled! Barátnôd vagyok. Te nem emlékszel rám. Pedig ismertél és szerettél, amikor az én koromban levô kisleány voltál. Én pedig mindig szerettelek téged, Ágnessel együtt. A Paradicsom fénye ragyogjon mindig benned, és segítsen téged abban, hogy sok lélekhez elvidd a Világosságot. Isten veled! Fogadd! Meghintelek téged balzsamommal! És felém lengeti a pálmát, amelyet utána ismét mellére tesz, összekulcsolt karjaival. Egy kedves ének éneklése közben tűnik el, amelyet nem tudok megismételni. Minden ragyog a helyen, miközben ô elmegy, csak leírhatatlan illatát hagyja hátra. Fogom a misszálémat: négy sor Szent Martínáról, január 30.-án. Megnézem régi imakönyvemet. Ott nem találom nevét. Kutatok emlékezetemben... semmi. Teljesen sötét. Velem marad azonban barátsága, tekintete, mosolya, balzsamának illata. És az öröm az elsô felett felemel engem, nagyon felemel. + A Szentek élete szerint Szent Martína sokféle és hosszadalmas kínzást allt ki, s végül karddal vetettek véget életének Alexander császár uralma alatt (222-235), Rómában. Rómában kápolnát szenteltek emlékének. Róma elsôrendű védôszentjei közé tartozik. ======================================================================== Marcellusz és Valentínusz A szeretet vértanúi Biztosan a katakombák egyikében vagyok. Melyikben? Melyik században? Nem tudom. Egy katakomba-templomban vagyok, amely négyszögletes az elején, de egy nagy, kerek térségben végzôdik, amelynek közepén van az oltár: egy négyszögletes asztal, távol a faltól, leterítve egy vászonkendôvel, nagy szegéllyel mind a négy oldalán, de csipke vagy hímzés nélkül. Az apszisz falán egy evangéliumi jelenet van lefestve: a Jó Pásztor. Biztosan nem remekmű. Egy sárgának látszó falusi út; egy zöld folt az úton túl, balról, amint nézzük, rétnek látszik. Hét juh annyira sűrűn egymás mellett, hogy egyetlen foltnak tűnik. Közülük az elsô kettônek látható az orra, míg a többiek pocakos batyukhoz hasonlítanak. Az úton jönnek, a rét szélén a szemlélô felé. A Jó Pásztor oldalt kíséri ôket, fehér ruhában és fakó, vörös köpenyben. Vállán egy bárányka, melyet lábainál fogva tart. A festô, vagy mozaikkészítô megtett mindent, amire képes volt... de kétségtelen, hogy Jézus nem mondható szépnek. Jellegzetesen lapos az arca, inkább széles, mint hosszú, mert elölrôl látszik. Haja egyenes és össze van tapadva, túl sötét és fénytelen, mint ahogy a primitív keresztények lefestették vagy ábrázolták mozaikjaikon. Szakálla nincs. De csúnyasága mellett is szomorú és szeretetteljes a tekintete, amely vonz. Ajkán fájdalmas mosoly játszik, ami gondolkodóba ejt. A köralakú terem jobboldalán egy mély nyílás van. De olyan alacsony, hogy csak egy kisgyermek tudna elmenni alatta anélkül, hogy be ne ütné a fejét. Felette egy emberhosszúságú kôlap jelez egy temetkezési helyet. A kôlapra latinul ez van írva: ,,Béke -- és alatta: -- A boldog Valentusz vértanú csontjai''. Oldalt egy korsó és egy pálma rajza. A templom négyszögletű bejáratánál van egy másik alacsony mélyedés, és mellette négy erôs sírásót látok, lapátokkal és csákányokkal. Közelükben két kiásott homokkô kupac. Ebbôl arra következtetek, hogy az üldöztetés ideje van, és ôk készen állnak arra, hogy egy falat készítsenek, és elrejtsék a templomot a fal beomlasztása és eltorlaszolása által. A templomban az olajlámpások szokott sárgás-vörös fénye rezeg. Az oltár felé élénkebb a fény. A templom mélyén alig van világosság, és szinte elvesznek a homályban a többnyire sötét ruhába öltözött emberek. Az oltáron a még betakart kehely áll, de a misét már megkezdték. Az oltárnál egy nagyon sápadt, aszketikus arcú öreg áll, aki olyan; mintha régi elefántcsontból faragták volna. Nyakáig érô fehér haja elfedi füleit. Hatalmas homloka van. Égszínkék szeme tiszta, szelíd, szomorú, de gyermekded. Orra hosszú és finom. Szája az öregekre jellemzô módon görbül. Sok foga hiányzik. Sovány arca szigorú, mint a szenteké. Jól látom, mert felém fordulva áll az oltár túlsó felén. A korabeli miseruhát viseli, azaz a kis köpenyt és felette a palliumot és a stólát. Az oltár elôtt három fiatalember térdel. A két szélsôn a diákonusok miseruhája, széles és hosszú, könyöküket is befedô ujjakkal. A középen levô már miseruhába van öltözve, stólával. Az elsô idôkben nem láttam stólát a miséknél, azért azt gondolom, a második század végén vagy a harmadik elején vagyunk. De tévedhetek, mert nem értek a keresztény régészethez és a régi szertartásokhoz. A Fôpap -- annak kell lennie, a pallium miatt -- az oltár elé jön, és megáll a három térdeplô fiatalember elôtt. Ráteszi kezét az elsôre és a harmadikra, és latin imákat mond. Utána a középen levô elé áll, s annak is fejére teszi a kezét. Majd az egyik diákonus segédletével belemártja ujját egy ezüst edénybe, rálehel a fiatalemberre, és megkeni homlokát és kezeit. Stólájának egyik végével összeköti a fiatalember kezeit, stólájának másik végét pedig nyakára helyezi, mint egy igát. Utána a fiatalember feláll, és a Fôpap a stólát tartva felvezeti ôt az oltár három lépcsôjén, és megcsókoltatja azt, valamint egy piros szalaggal átkötött nagy tekercset is, amely, gondolom az Evangélium. Utána ô is megcsókolja ôt, és magával vezeti az oltár másik oldalára. Folytatják a misét. A fiatal pap énekli az evangéliumot. Gondolom pappászentelést láttam. Ismét az oltár elé jön, és a másik kettô, aki még térdel, feláll. Az egyik mécsest visz kezében, a másik az Evangéliumot. A diákonus kitekeri az Evangéliumot a megfelelô helyig, és az új pap elôtt tartja, akinek oldalán van a mécses. Az újmisés pap magas, barna hajú, hullámos hajjal, harmincas éveiben, jellegzetesen római arccal, szép hangon énekli az Evangéliumot, amelyben Jézus válaszol egy fiatalembernek, hogy mit kell tennie, ha követni akarja. (Mt 19,16-30) Hangja biztos, erôs és jól hangzik. Betölti a templomot. Erôs hangon énekel, és ragyogó mosollyal arcán, és amikor ahhoz a helyhez ér: ,,Menj, adj el mindent, amid van és add a szegényeknek, és kincsed lesz az égben, és kövess engem'', öröm és szeretet cseng ki hangjából. Megcsókolja az Evangéliumot és visszatér a Fôpap mellé, aki állva hallgatta az Evangéliumot, a nép felé fordulva, kezeit imára kulcsolva. Az új pap most térdet hajt. A Fôpap megkezdi a szentbeszédet. -- Az apostoli és római Egyház új fia Valentusz vértanú születésnapján keresztelkedett meg. Testvérünk a boldog vértanú nevét akarta fölvenni, de azzal a változtatással, amelyet az Evangéliumból tanult alázatosság sugallt neki. Az alázatosság, amely az életszentség egyik gyökere. És nem Valentusznak, hanem Valentínusznak akarta, hogy hívják. Ó, de igazában milyen Valentusz ô! Nézzétek, mily nagy utat tett meg a pogány, akinek vallása a bűn és az erôszakosság volt. Ti ismeritek, milyen most, az Egyház keblén. Néhányan közületek tudják, hogy ô nem olyan volt, mint a keresztény Valentusz, hanem mint a korábbi pogány, akinek nevét ô és vele mi sem akarjuk még megemlíteni sem. Fôleg azok tudják ezt közületek, akik az Anyaszentegyházból születtetek az oltár és az ég számára, és szavukkal és példájukkal egyaránt szentéletű atyáktól és anyáktól származtatok. Meghalt a pogány. És a keresztvízbôl feltámadt a keresztény. Most ô a ti papotok. Micsoda út! Mily nagy! A tivornyázástól a böjtölésig. Az éttermektôl az egyházig. A durvaságtól, a tisztátalanságtól, a fösvénységtôl a szeretetig, tisztaságig, a teljes nagylelkűségig! Ô volt a gazdag fiatalember, és egy napon találkozott, a szentek szíve által hozva hozzá, akik szavak nélkül is megvilágítják Krisztust -- mert Ô sugárzik lelkükbôl -- találkozott Jézussal, a mi áldott Urunkkal. A Mester kedves szeme rászegezôdött a pogány arcára. És a pogány oly csábítónak találta, mint semmiféle gyönyört, amiben eddig része volt. Új érzelmek támadtak benne, amelyek nevét nem ismerte, amelyeket nem lehet leírni. Amely kedves, mint az anya simogatása, jó, mint a kemencébôl az imént kivett kenyér illata, tiszta, mint a tavaszi hajnal, fenséges, mint egy földöntúli álom. Távozzatok, ti evilági és olimpuszi árnyak, amikor Jézus a Nap megcsókolja azok egyikét, akiket meghívott! Foszoljatok szét, mint a köd! Meneküljetek, mint az ördögi lidércek! Mi marad belôletek? Belôletek, akik oly ragyogó dolgoknak látszottatok? Egy rakás rosszul elégetett piszkos hulladék, amely még bűzlik a romlottságtól. ,,Jó Mester, mit kell tennem, hogy téged kövesselek, és elnyerjem az örök életet?'' -- kérdezte. És az isteni Mester, kedvesen, néhány szóval kioktatta ôt az életrôl: ,,Tartsd meg a parancsolatokat!'' Ó, neki nem mondhatta: ,,Kövesd a Törvényt!'' A pogány nem ismerte azt. Akkor azt mondta neki: ,,Ne ölj, ne lopj, ne esküdjél hamisan, ne fajtalankodj, tiszteld a szülôket, szeresd Istent, és felebarátodat, mint önmagadat!'' Új beszéd! Sose képzelt célok! Végtelen látóhatár, fénnyel telve. Az Ô fényével. A pogány nem tudott úgy válaszolni, mint a gazdag fiatalember. Nem tudott. Mert a pogányságban minden bűn fellelhetô, és neki mind a szívében volt. De oda akarta azt adni. És eljött egy szegény öreghez, az üldözött Fôpaphoz, és azt mondta: ,,Add nekem a Világosságot, add nekem a Tudást, add nekem az Életet! Adj nekem egy lelket ebbe az én ocsmány testembe!'' És sírt. És a szegény öreg, aki én vagyok, fogta az Evangéliumot és abban megtalálta a Világosságot, a Tudást, az Életet a síró koldus számára. Mindent megtalált számára a mi Urunk, Jézus Evangéliumában. És lelket tudott adni beléje. Életre hívta a halott lelket, és azt mondta neki: ,,Íme, a te lelked! Ôrizd meg az örök életre!'' Akkor, megtisztulva a keresztelés fürdôjében, ô a jó Mester keresésére adta magát, és megtalálta, és azt mondta neki: ,,Most azt tudom mondani neked, hogy megteszem, amit nekem mondtál. Mi más hiányzik még követésedhez?'' És a jó Mester azt válaszolta: ,,Menj, add el, amid van, és add a szegényeknek. Akkor tökéletes leszel, és követni tudsz engem.'' Ó, akkor Valentínusz felülmúlta a palesztinai ifjút. Nem ment el, képtelenül arra, hogy megváljon minden vagyonától. Hanem elhozta nekem ezt a vagyonát, Krisztus szegényei számára, és megszabadulva a gazdagság igájától, a nehéz igától, ami gátol Krisztus követésében, kérte tôlem a ragyogó igát, a papság szárnyaló, paradicsomi igáját. Íme, itt van. Láttátok ôt ez alatt az iga alatt, megkötözött kezekkel, Krisztus rabjaként, felszállni az oltárra. Most megtöri számotokra az örök Kenyeret, és eloltja szomjatokat az isteni Borral. De ô, mint én is, ahhoz, hogy a jó Mester szemében tökéletesek legyünk, még egy dolgot kívánunk. Magunkat kenyérré és borrá tenni: feláldozni magunkat, összetörni magunkat, kipréselni vérünket az utolsó csöppig, lisztté válni, hogy ostyákká lehessünk. Odaadni utolsó és egyetlen vagyonunkat, amink még van: életünket. Én, az öreg lehanyatló életét. Ô, az ifjúkor virágzó életét. Ó, ne engedj csalódni minket, örök Fôpap! Add meg nekünk a boldog vértanúságot! Vérünkkel akarjuk leírni Nevedet: Jézus, Üdvözítônk! Egy másik keresztséget kívánunk, stólánk helyett, amit az emberi tökéletlenség mindig megront, a vér stóláját. Hogy felszálljunk hozzád a szeplôtelen stólával, és kövessünk téged, Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, aki a te Véreddel vetted el azt! Boldog Valentusz vértanú, akinek templomában vagyunk, kérd az örök Fôpaptól ugyanazt a pálmát és koronát, amit megadott neked, a te Marcellusz Fôpapod és az ô pap-testvére számára! (45-11) + A Szentek életében található egy Marcellusz pápa, aki 309-ben halt meg ismeretlen helyen számkivetésben. A látomásban szereplô Fôpap lehetett azonban egy püspök is, akinek vértanúságát nem ismerjük. Ugyancsak említ a Szentek élete egy Valentínusz vértanút, aki szentéletű pap volt Rómában, és segítette a vértanúkat II. Klaudiusz idejében. Elfogták, és miután megkínozták, lefejezték. Kb. 270-ben halt meg, február 14-én. Ha ez a vértanú azonos a látomásban szereplô Valentínusszal, akkor Marcellusz csak egy püspök lehetett, nem a pápa. ======================================================================== Szent Irén A szeretet vértanúi Látok ismételten egy szénné vált emberi roncsot. Szánalmat és félelmet keltô látvány. A lángok annyira elemésztették, hogy alaktalan vasszobornak látszik, amelyet a tenger mélyébôl húztak ki. Még ki lehet venni fejét, orrának, pofacsontjának és állának vonalaiból, de hiányzik arcának kereksége, orrának, fülének és ajkának húsos része. Minden ki van száradva vagy tönkre ment. És így van végtagjaival is. Természetesen hiányzik bôre és haja. Nem tudnám megmondani, hogy férfi volt-e vagy nô, fiatal, vagy felnôtt, szôke vagy barna, ez a szegény lény, aki egy már kialudt tűz maradványain fekszik. A hely egy város szélének látszik, ahol a rétek kezdôdnek, egy elhagyatott, köves, gyászos hely. Szemlélem és szemlélem ezt a szegény, elhagyatott testet ezen a helyen, és felteszem neki a kérdést: ,,De ki vagy te?'' Sok órán keresztül nem tudok nyugodni. De most ismét ezen a helyen találom magamat, és látom megelevenedni azt a régi korok ruháiba öltözött személyekkel, akik azon dolgoznak, hogy egy hatalmas máglyát építsenek jól égô fából. Utána látom, hogy a városból, amirôl nem tudom, hol fekszik, de biztosan közel van a tengerhez, ami ragyog a lenyugvó nap fényénél a távolban, egy fegyveres kíséret jön, a néppel együtt. Egy fiatal leány van köztük, aki alig több egy serdülônél. Ôt vezetik a máglyához. Számára készítették. Nyugodtan száll fel rája, biztosan, azzal a magasztos arckifejezéssel, békés álmodozással, amit mindig láttam a vértanúk arcán. Egészen a máglya aljáig elkíséri ôt egy fátyolos, idôs asszony, aki ott búcsút vesz tôle, megcsókolva a fiatal leányt. Egy szót sem szól hozzá. Csak csókok és sírás. Az asszonyt vissza akarják kergetni, és keményen ráparancsolnak, hogy távozzék el, miközben az elsô lángok már felcsapnak a máglyán. Azt mondják neki: -- Miért érdekel téged ez a lázadó? Anyja vagy? Menj el! Nem állhatsz itt, hogy megvigasztald a Császár ellenségeit! Ô méltóságteljesen válaszol nekik: -- Anasztázia vagyok, római úrnô, ennek a nôvére. Jogom van itt állni, amint tegnap tettem nôvéreivel. Hagyjatok békét nekem, különben fellebbezek a császárhoz! Megengedik, hogy ott maradjon, és ô figyeli a leányt, aki felé már szállnak a tűz lángjai és a füst hullámai, amelyek idônként keletkeznek. Ô nyugodtan, mosolyogva nézi ezeket, lelki álmában, nem érezve a lángok marását, amelyek elôször hajába kapnak, amely füstölgô tűznyelvvel ég, utána ruháiba... és pompás tűzruhába öltöztetik, amely elrejti ôt a tömeg szeme elôl. -- Isten veled, Irén! Emlékezzél meg rólam, amikor a békében leszel - - kiáltja Anasztázia. És a tűz fátyla mögül nyugodt hangon válaszol a leány: -- Isten veled! Már rólad beszélek a... -- többet nem lehet hallani a tűz recsegése miatt... A halálos ítéletet végrehajtó katonák visszavonulnak, amikor felfogják, hogy a halál beállt, és hagyják, hogy a máglya befejezze pusztító munkáját. Anasztázia nem mozdul. Vár a tűzô napon, ami erôs ezen a száraz vidéken, és a máglya tüze sem készteti hátrálásra. Ott marad egészen addig, míg leszáll az est, s csak néhány parázs látszik a máglyán, amelyek mintha titokzatos szavakat írnának, elmesélve az estének a fiatal vértanú dicsôségét. Akkor Anasztáza megmozdul. Nem a máglya felé megy, hanem egy roskatag ház felé, amely kissé távolabb áll. Belép, biztosan megy, a felkelô hold elsô sugarainál, egy megműveletlen kis kertben, lehajol egy kút fölé, és hív valakit. Hangja bronzszerűen visszhangzik a kút mélyében. Többen válaszolnak neki. És a homályban egymásután kijönnek a kútból, ami száraz lehet. -- Jöjjetek! Nincs itt többé senki sem. Jöjjetek! Mielôtt elfognak titeket. Angyali módon halt meg, úgy, amint élt. Nem érintettem meg a hamvait, mert... mindent megadtam neki, amint lelkem Atyja parancsolta nekem. De... ó, nagyon rettenetes szénné válva találni egy fiatal liliomot! -- Vonulj vissza, úrnô! Mi megtesszük helyetted. -- Nem. Meg kell szoknom ezt. Ô mondta nekem. De akkor nem leszek egyedül. Ô és nôvérei az angyalokkal együtt mellettem lesznek. Most legyetek ti, tesszalonikai testvérek. A már teljesen kialudt máglya felé mennek. Egy halom hamu, amelyen ott van az általam már elôzôleg látott, megszenesedett test. Anasztázia csendesen sír, miközben a keresztények segítségével beburkolja egy értékes selyemszövetbe a lángok által már múmiává vált testet. Utána egy hordágyra teszik, és a kis, kegyes menet, a város szélét követve, elérkezik egy nagy házhoz, amely nagyon szép. Bemennek annak kertjébe, ahol már ki van ásva a sír, és ott leteszik a holttestet. Valaki; aki bizonyára pap, megáldja, és a jelenlevô keresztények közben lassan énekelnek. (45-60) + A Szentek életében olvassuk, hogy 303-ban Diokleciánusz császár rendeletet adott ki, hogy halállal kell büntetni azokat, akik a keresztény iratoknak bármely részét megtartják. Abban az idôben élt a macedóniai Tesszalonikában három keresztény nôvér: Agapé, Kiónia és Irén, pogány szülôk gyermekei, akik a Szentírás több kötetével rendelkeztek. Egy évig sikeresen rejtegették ezeket, de akkor egy házkutatásnál felfedezték azokat, miután a nôvéreket más vád alapján letartóztatták. Nem voltak ugyanis hajlandók enni a pogány isteneknek feláldozott húsból. Elôször két nôvérét ítélték máglyahalálra, utána pedig Irént. ======================================================================== Flóra és Mária A szeretet vértanúi Látom egy muzulmán kastély földalatti börtönét. Egy csúf arcú ember, aki ruházata szerint töröknek vagy arabnak látszik, a régi idôkbôl, hosszú barna kaftánnal, amely alól kilátszik sötétvörös selyem alsóruhája, könyökéig érô bô ujjakkal áll ott. Papucsa barnásvörös. Fején zöld turbán. A börtön talaja cement-mozaikpadló. Ablaka egy szinten van a földdel. Közepén egy nagy szikladarab, vasgyűrűvel. Meredek lépcsô vezet le a börtönbe. Ide vezetnek egy nagyon szép fiatal leányt. Keze hátra van kötve, és szinte lelökik az öt lépcsôrôl, ami a börtönbe visz. Ott vár rá a fentebb leirt férfi, akinek övérôl görbe kard lóg le, amelynek kosarát drágakövek ékesítik, hüvelye pedig arannyal van berakva. -- Utoljára kérdezlek, el akarod-e hagyni a zsidó kutyák vallását, és vissza akarsz-e térni a Próféta szent hitéhez? -- Nem! -- Vigyázz! Tudod, hogy a mórok földjén nem tisztelnek mást, csak Mohamedet, Allah igaz prófétáját! És tudod, mi vár a hitszegôkre. -- Tudom. De ti ragaszkodjatok a ti hitetekhez, én ragaszkodom az enyémhez. Ti a tietekhez, ami hamis, én az enyémhez, ami igaz. -- Elveszem életedet kínzások közepette! -- De nem veszed el tôlem az eget, örömével. -- Elveszted egészségedet, életedet, örömödet, mindent. -- De megtalálom ismét Istent és Anyját, a Szűz Máriát, és anyámat, aki Istentôl engem szült. A férfi haragosan dobbant lábával, és megparancsolja, hogy vasvesszôvel vesszôzzék meg a leányt. Letépik derékig a leány ruháit, kifordítva azokat anélkül, hogy feloldanák a köteléket kezein. Kötelet tesznek a nyakára, letérdeltetik a kô mellé, és odakötözik a gyűrűhöz úgy, hogy ajka érinti a követ. Utána két erôteljes hóhér vadul verni kezdi a fiatal leány vállait, fejét, nyakát. Minden ütésnél vörös hólyag keletkezik, vérrel telve, gyengéd és fehér testén. Amikor fejét ütik, álla durván beleütôdik a sziklába, és fogai biztosan fájdalmasan összeütôdnek. A bíró még nincs megelégedve, és karbatett kezekkel felügyel a kínzásra, mintha valami nyugodt látványt szemlélne, elrendeli, hogy verjék a fejét, hogy ,,hasonlóvá váljék átkozott Krisztusához'', mondja vihogva. A hóhérok verik, verik a vékony, hajlékony acélvesszôkkel, amelyek fütyülnek a levegôben, mielôtt lesújtanak velük fejére. A leány haja beleakad a vesszôkbe, s csomókban kitépik vele, helyükrôl pedig folyik a vér, füleire, nyakába, mellére, s megáll övénél, ahol ruhája felszívja. -- Elég! -- rendelkezik a bíró. Leoldják kötelékét, felöltöztetik, és lassan a földre teszik, mert félig elájult. A bíró belerúg, és amikor a leány felnyitja szemeit, szelíd és fájdalmas tekintettel, mint egy meggyötört bárány, megkérdezi: -- Megtagadod hitedet? -- Nem. -- Ez nem az elôzô diadalmas ,,nem'', de bár panaszos, mégis határozott. -- Majd gondoskodik róla testvéred. És rosszabb lesz nálam. Hívjátok, is adjátok át neki! -- Még egyszer belerúg, és elmegy. A látomás egy új helyen fejezôdik be. Biztosan ez is egy börtön, mert erôs vasrácsok vannak ablakain, és káromkodó hangok vegyülnek bele a keresztények énekébe, ami onnan kihallatszik. Most a leányt egy másikkal, aki hasonló korú, egy pompás csarnokba vezetik, ahol ott van az elôzô bíró, más muzulmánokkal körülvéve, akik szolgák, vagy alacsonyabb fokú bírók. -- Tehát még mindig kérdeznem kell téged! Ez az utolsó. De hát mit akarsz? -- Meghalni Jézus Krisztusért. -- Meghalni Jézus Krisztusért! De te, Flóra, tudod, mi a kínzás! -- Tudom, ki Jézus. -- De tudjátok, hogy egész életetekben a rossz nôk között tarthatlak titeket (ô sokkal közönségesebb szót használt), mint ezekben a napokban is voltatok? Mit visztek akkor egetekbe? Piszkot és szennyet. A másik leány válaszol neki: -- Tévedsz. Az itt marad, neked. Én erôsen hiszem, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmébôl, Máriáéból, az Ô Anyjáéból, akinek nevét hordozom, a mennyország minden szentjeinek segítségével, akik között ott van az általad vértanú halált halt diákonus testvérem, egyszer majd felszálltok az égbe. Meg tudjuk majd tenni, hogy kikeljenek a magvak, amelyeket oly sok bűnös testbe zárt szívbe vetettünk. Így meg tudjuk menteni szerencsétlen nôvéreinket, akik közé tettetek minket, remélve, hogy ôk megrontanak minket és összetörik bennünk erôs hitünket. Tudd meg azonban, hogy mi még tisztábban és erôsebben jöttünk ki, és még inkább kívánjuk a halált; hogy vérünket Krisztus vérével vegyítsük, és megváltsuk szerencsétlen társainkat. -- Hívjátok a hóhért! Fejezze le ôket! -- Az igaz Isten megjutalmaz téged azért, hogy megnyitod számunkra az eget, és megérinti majd szívedet. Jöjj, Flóra! Menjünk énekelve! És kimennek a Magnifikátot énekelve, kísérôik között... Jézus azt mondja nekem: -- Megismerted a kordovai Flóra és Mária vértanúk és szüzek történetét, abból az idôbôl, amikor Spanyolország a mórok kezén volt, a kilencedik században. Szent vértanúk, akiket ismernek, de akik boldogok az égben! (45-94) + A Szentek életében olvassuk, hogy II. Abdur Rahman mór király idejében, a spanyolországi Kordovában született Flóra, Mohamedán apától, de keresztény anyától, aki kereszténynek nevelte ôt. Saját testvére jelentette fel a város bírájának. A bíró kegyetlenül megostoroztatta, és utána testvérére bízta, hogy az törje meg hitét. Egy idô múlva megszökött tôle, de késôbb visszajött Kordovába, és nyíltan imádkozott Szent Aciszlusz templomában, ahol találkozott Máriával, aki egy nemrég kivégzett diákonusnak volt a nôvére. Elhatározták, hogy jelentkeznek a bírónál, mint keresztények. Az olyan helyre zárta ôket, ahová csak romlott nôk mehettek be. Szent Eulógiusz, aki ugyanakkor egy másik börtönben volt, buzdította ôket a kitartásra, és megnyugtatta ôket, hogy szándékuk ellenére nem szennyezhetik be lelkület. A két leányt együtt végezték ki, és a mennybôl elérték Szent Eulógiusz és társai szabadon bocsátását. ======================================================================== Szeretett! A szeretet vértanúi Jézus szavai: -- Hallottátok: ,,Isten végtelenül szerette az embert, mindhalálig szerette ôt.'' (Vö. Jn 13,1) Legigazibb követôim nem különböznek, és nem különböztek Istenüktôl, és az Ô példájára és dicsôségére méricskélés nélkül adták neki és az embereknek szeretetüket, egészen a halálig. Már mondtam neked, hogy Ágnes halálának a neve ugyanaz, mint Terézáé: a szeretet. Akár a kard, akár a betegség a halál látszólagos oka ezeknél az embereknél, akik tudtak szeretni azzal a viszonylagosan ,,végtelen'' teremtményi szeretettel, (a szôrszálhasogatók kedvéért mondom így), amely kisebb mása Isten tökéletes szeretetének, az igazi és egyetlen tényezô a szeretet. Egyetlen szót kell csak felírni ezek fölé az én ,,szentjeim'' fölé. Azt, amit rólam mondanak: ,,Dilexit'', Szeretett. Szeretett a gyermek Ágnes, az ifjú Cecília, szeretett Szinforóza gyermekeinek serege, szeretett a tribunus Sebestyén, szeretett a diákonus Lôrinc, szeretett a rabszolga Júlia, szeretett Kassziánus mester, Rúfusz, az ács, Línusz a pápa, szeretett a szüzek fehér virágágya, a gyermekek zsenge rétje, az anyák kedves serege, az apák férfias serege, a katonák páncélos csapatja, a püspökök, fôpapok, papok, diákonusok papi menete, szeretett, és kétszeresen szeretett a rabszolgák megváltott tömege. Szeretett ez az én bíborszínű udvarom, amely a kínok között megvallott engem. És a barátságosabb idôkben szeretett a kolostorok és szerzetesházak sok lakója, minden kolostor szüze és a világ minden hôse, akik a világban élve értettek ahhoz, hogy a szeretetbôl lelki zárt kolostort alkossanak, hogy egyedül az Urat szeretve éljenek az Úrért és az Úron keresztül az emberekért. Szeretett. Ez a kis szó, amely nagyobb a világegyetemnél -- mert rövidségében magában foglalja Isten erejét, sôt több, mint erejét, Isten legjellegzetesebb vonását, legnagyobb hatalmát -- ez a szó, amelynek hangja természetfeletti módon értve meghatároz egy leélt életet, betölti önmaga a teremtett világot, és csodálatra indítja az emberiséget, örvendezésre az eget, ez a szó a kulcs és a titok, amely megnyitja és megmagyarázza oly sok teremtmény ellenállását, nagylelkűségét, erejét, hôsiességét, olyanokét, akik életkoruknál vagy családi körülményeiknél és állásuknál fogva kevésbé látszottak alkalmasnak ily nagy hôsies tökéletességre. Ez, ha nem is csodálkozunk azon, hogy Sebestyén, Sándor, Máriusz, Expedítusz meg tudták vetni a halált Krisztusért éppúgy, mint ahogy dacolni tudtak a halállal a császárért, elámulunk, amikor azok, akik alig többek a gyermekeknél, mint Ágnes, és a szeretetreméltó anyák is, el tudják vetni életüket a gyötrelmek között, amelyek között az elsô az, hogy kibontakoznak szüleik és gyermekeik ölelésébôl, irántam való szeretetbôl. De a szeretet vértanúi emberi és emberfeletti nagylelkűségének megfelel a szeretet Istenének isteni nagylelkűsége. Én vagyok az, aki erôt adok ezeknek a hôseimnek és a hosszú és nem kevésbé hôsies vértelen vértanúság áldozatainak. Én vagyok az erô bennük. A kisbárány Ágnesnek éppúgy, mint a meghaló aggastyánnak, a fiatal anyának éppúgy, mint a katonának, az úrnak éppúgy, mint a rabszolgának, és utána a századokon keresztül, az elzárkózottnak éppúgy, mint az államférfinak, aki meghal hitéért, az ismeretlen áldozatnak éppúgy, mint a lelki vezérnek, én adom az erôt. (1944-62) ======================================================================== Az utolsó idôk szentjei A szeretet vértanúi Jézus leírta Valtorta Máriának az Antikrisztus idejét. Ott találjuk a következô részletet, ami talán megmagyarázza, miért mutatta be neki, s általa a világnak az elsô idôk vértanúit: -- Ó, az én szentjeim az utolsó idôkben! Ha hôsies volt az elsô idôkben élni a pogányság üldözései közepette, háromszor, hétszer, hétszer hétszer hôsiesebb lesz az én szentjeim élete az utolsó idôkben. Csak azok, akik a hit kenyerével táplálkoznak, rendelkeznek majd oroszlánszívvel, hogy szembenézzenek azokkal a gyötrelmekkel, és sas szemekkel és szárnyakkal nézzenek Rám, a Napra, és repüljenek Hozzám, az Igazsághoz, miközben sötétség uralkodik mindenütt, és a Hazugság igyekszik meggyôzni ôket arról, hogy azt imádják és higgyék. Az Antikrisztus elôhírnökei után jön maga az Antikrisztus. Az antikrisztusi idôket jelképezi a tíz szarvval felfegyverzett Vadállat - - tíz szolga, akik királyoknak képzelik magukat, a Sátán szolgálatában, amelyekbôl három (jól jegyezd meg) le lesz szakítva és bele lesz vetve a semmiségbe, azaz a sötét szakadékba, ahol nincs Isten, és azért ahol a Semmi van, Istennel szemben, aki a Minden -- az antikrisztusi idôket betetôzi az Antikrisztus születése és felnövekedése, míg eléri teljes hatalmát. Ez lesz a tizenegyedik szarv, amely a három elôfutár bukását okozza. Az Antikrisztus úgy fogja káromolni Istent, ahogyan még eddig egy ember sem káromolta. Lábbal tapossa majd Isten szentjeit és kínozza Krisztus Egyházát. Azt hiszi majd, mivel a sátáni kevélységnek az emberi fajtalankodással való házasságából származik, hogy nagy dolgokat tehet, megváltoztathatja az idôket és a törvényeket. Három és fél évig fog a Rettenetes uralkodni a világon. Akkor az Atya majd azt mondja: ,,Elég'' az ég szentjeinek egy kórusa elôtt. A gonosz Vadállatot megölik és a mélység kútjába dobják, és vele együtt minden kisebb állatot, hogy a Sátánnal maradjanak, szülôjükkel, mindörökké. (44-101) ======================================================================== Gamáliel -- Bevezetés Gamáliel A Szentírás is említi a híres zsidó rabbi, Gamáliel nevét (ApCsel 5,34-39) amikor bölcs felszólalásával megmentette az apostolok életét. A hagyomány szerint keresztény lett. A nagy Jézus életrajznak köszönhetjük az itt és egyéb füzetekben közölt részleteket ennek a nagy embernek az életébôl. Nagyon sokat tanulhatunk belôlük. Jobban megértjük ezek után a korabeli farizeusok és hittudósok nehézségeit, de egyben látjuk azt is, hogy a farizeusuk és írástudók között is voltak olyanok, akik ôszintén tisztelték és szerették Jézust, és alkalomadtán ki is álltak mellette, még a nagytanácsban is, mint Nikodémus és arimateai József tették, akiknek életét szintén bôvebben fogjuk ismertetni. Megértjük ugyanakkor a mai hittudósok nehézségeit is, akik túlságosan rabjai mestereik tanításának, az ,,iskolának'', amelyben nevelkedtek, s ezért az emberi elgondolások rabjaivá válnak Jézus vagy Mária személyével kapcsolatban. Ha komolyan tanulmányozzák ezt a nagy Jézus életrajzot -- mint számos mai hittudós már megtette és megteszi, -- akkor ôk is bevallják majd, hogy az ô szegényes Jézus képük és a nagy Jézus életrajz Jézus-képe között az a különbség, ami egy papírkép és egy élô személy között. Ezt mondta Máriával kapcsolatban egy már elhunyt, de világviszonylatban kiváló mariológus (Mária-szakértô): Msgr Gabriele Roschini. Rövidítések: M: Mária élete P: Példabeszédek E: Evangéliumok Gy: Jézus és a gyermekek. A többi füzetet teljes címmel idézzük, ha bennük található meg valamely részlet Gamáliel életébôl. Kôvári Károly S. J. ======================================================================== Gamálielnek van igaza! Gamáliel A jeruzsálemi Templom csarnokában az írástudók egy csoportja, sok embertôl körülvéve hitbeli kérdésekrôl beszélget. Az írástudók között van Gamáliel és egy ôsz tudós, akit Hillelnek neveznek, s akit Gamáliel nagy tisztelettel illet, mintha tanítója, vagy rokona lenne. Gamáliel és követôi nagyvonalú embereknek látszanak. De még többen követik Sammait, egy másik írástudót, aki szűklátókörű, képmutató és szôrszálhasogató, hajthatatlan, mint az evangéliumokban is gyakran szereplô társai. Gamáliel a Messiás eljövetelérôl beszél tanítványainak. Dániel jövendöléseire támaszkodva kijelenti, hogy a Messiás már megszületett, mert már több mint tíz éve betelt a hetven évhét a Templom felépítését elrendelô határozat óta. Sammai ellentmond neki, megjegyezvén, hogy jóllehet a Templom fölépült, Izrael szolgasága azonban csak növekedett, és a megjövendölt békét nem lehet érezni; azt a békét, amit ,,a Béke Fejedelme'' fog hozni. Jeruzsálem idegen uralom alatt van, amely még a Templomra is kiterjeszti hatalmát az Antónia várból, ahol a római katonák ôrködnek, hogy azonnal leverjenek minden kísérletet a függetlenségre törekvést illetôleg. Szôrszálhasogatása sose ér véget. Mindegyik írástudó arra törekszik, hogy megnyerje hallgatósága tetszését. Ekkor a hallgatóságból egy üde fiúhang felkiált: ,,Gamálielnek van igaza!'' Az emberek és az írástudók mozgolódni kezdenek, hogy lássák a közbeszólót. Ô nem is rejtôzik el. Utat csinál magának és odaáll a rabbik csoportja elé. Az ifjú Jézus az. Biztos és elfogódottság nélküli a fellépése, értelem csillog szemébôl. -- Ki vagy te? -- kérdezik. -- Egy izraelita, aki azért jött, hogy teljesítse a törvény elôírását. A lelkes és biztos válasz jóindulatot vált ki és tetszik a hallgatóságnak. Kíváncsian kérdezik tovább: -- Hogy hívnak? -- Názáreti Jézusnak. Erre Sammai csoportjában megszűnik a jóindulat. Gamáliel azonban odaszól Hillelnek: -- Kérdezz valamit a gyermektôl! -- Mire alapítod biztos véleményedet? -- kérdi Hillel. Jézus válaszol neki: -- A jövendölésre, ami nem tévedhet az idô megadásában, és a jelekre, amelyek megvalósulását kísérik. Igaz, hogy a császár uralkodik rajtunk. Azonban a világ békét élvezett, amikor a hetven évhét letelt, úgy hogy a császár el tudta rendelni a népszámlálást. Ezt nem tehette volna meg, ha császárságában háború dúlt volna, vagy ha Palesztina felkelést szervezett volna. Amikor az idô betelt, teljesedett egy másik idômeghatározás is a kétszázhatvan meg egy évhét a Templom befejezése óta, azért, hogy a Messiást felkenjék és megvalósuljon, amit a további jövendölés mond a néprôl, amely nem akar tudni róla. Kételkedhettek ebben? Nem emlékeztek rá, hogy a napkeleti bölcsek látták a csillagot és az valóban leszállt az égbôl a júdeai Betlehem felett, és hogy a jövendölések és látomások Jákob ideje óta Betlehemet jelölték meg a Messiás születési helyeként, aki Jákob fiai fiainak fiaitól származik? Nem emlékeztek arra sem, amit Bálaám mondott: ,,Csillag tűnik fel Jákob törzsébôl''? (Szám 24,17) A napkeleti bölcsek hite és tisztasága megnyitotta szemüket és fülüket, látták a csillagot és megértették nevét: ,,Messiás''. Eljöttek, hogy a világ felett leereszkedô világosságot imádják. Sammai alattomos pillantást vet rá és megkérdezi tôle: -- Azt mondod, hogy a Messiás abban az idôben született, amikor a csillag Betlehem felett volt? -- Azt mondom -- válaszolja Jézus. Sammai: -- Akkor már nem él. Nem tudod, fiú, hogy Heródes meggyilkoltatott minden gyermeket egészen kétéves korig Betlehemben és környékén? Neked, aki oly jól ismered az Írást, tudnod kell azt is, hogy ,,Kiáltást hallanak a magasban... Ráchel siratja fiait.'' (Jer 31,15) Betlehem völgyei és magaslatai felfogták a haldokló Ráchel könnyeit, és még ma is meg vannak telve a gyermekeiért síró anyák könnyeitôl. Minden bizonnyal ezek között van a Messiás anyja is. -- Tévedsz, aggastyán -- válaszol Jézus. -- Ráchel siránkozása hozsannává változott; mert ott, ahol ô ,,a fájdalom fiát'' a világra hozta, az új Ráchel megszülte a világnak az égi Atya Benjáminját, az Ô jobbján levô Fiát, akinek hivatása, hogy Isten népét egybegyűjtse jogara alatt és megszabadítsa a legrosszabb rabszolgaságból. Sammai: -- De hogyan lehetséges ez, ha mégis megölték? Jézus: -- Nem olvastad Illésrôl: ,,Tüzes szekéren ragadták el?'' Nem tudta volna Isten megmenteni Emmánueljét, hogy népének Messiása legyen? Ô, aki Mózes elôtt megnyitotta a tengert, hogy Izrael száraz lábbal vonulhasson be földjére (Kiv 14), nem tudta volna elküldeni angyalát, hogy megôrizze Krisztusát az emberek kegyetlenségétôl? Igazán mondom nektek: Krisztus él és köztetek van, és amikor eljön az idô, kinyilvánítja teljes erejét. Ennek az utolsó mondatnak szavait Jézus oly erôteljesen ejti ki, hogy betölti vele az egész teret. Szeme még erôteljesebben csillog, és jobb karját kitárja, parancsoló és biztató mozdulattal, mint aki esküszik. Még csak fiú, de méltóságteljes, mint egy férfi. Hillel: -- Ki tanított meg erre téged, Fiú? Jézus: -- Isten Lelke. Semmiféle emberi tanítóm sem volt. Ajkamon keresztül az Úr Szava szól hozzátok. Hillel: -- Jöjj ide, hogy közelrôl lássalak, Fiú, és világítsd meg lelkemet lelked Napjával! (Hillel szemei már gyengülnek.) Jézust most odahívják, és egy magas székre ültetik, Gamáliel és Hillel közé. Odahozzák az Írás tekercseit, hogy azokból olvasson és azokat magyarázza. Szabályszerint vizsgáztatják. A tömeg szorong körülötte, hogy: hallja Ôt. Jézus fiatalos hangon olvas: ,,Vigasztaljátok meg népemet! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez! Kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje... Egy hang hangosan: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak... Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsôsége.'' (Iz 40,1-5) Sammai: -- Látod, Názáreti! Itt a szolgaság végérôl van szó. De mi sose voltunk oly rabszolgák, mint most. Itt egy elôfutárról van szó. Hol van ô? Bolondságokat beszélsz! Jézus: -- Mondom neked: Neked inkább szól az elôfutár meghívása, mint másoknak; neked és a hozzád hasonlóknak. Egyébként nem fogod meglátni az Úr dicsôségét, és nem fogod megérteni Isten Szavát; mert az aljasság, kevélység és kétszínűség meggátolnak téged a látásban és hallásban. Sammai: -- Így beszélsz egy tanítóhoz? Jézus: -- Így beszélek, és így fogok beszélni, amíg élek, mert én az Úr javát keresem és az igazságot szeretem, amelynek fia vagyok. És hozzáteszem, rabbi, hogy a szolgaság, amelyrôl a próféta beszél, és amelyrôl én is beszélek, nem az, amire te gondolsz, amint a királyság sem az lesz, amit te képzelsz. Mert a Messiás szolgálata által az ember a gonosz szolgaságából, ami elválasztja ôt Istentôl, fog megszabadulni, és Krisztus jele lesz a lelkeken, akik minden igától megszabadulva az örök ország polgárai lesznek. Minden nép meg fogja hajtani fejét a Dávid nemzedékébôl származó hajtás elôtt, aki fává nô, hogy befedje az egész földet és egészen az égig emelkedjék fel. És az ég és föld egy hanggal dicséri majd nevét, és minden térd meghajlik majd az Úr felkentje, a Béke Fejedelme elôtt, aki minden elfáradt lelket felüdít és minden éhezô lelket jóllakat saját magából; a Szent elôtt, aki összeköti az eget a földdel. Nem olyan kötelékkel, amilyennel Izrael atyáit Egyiptomból megszabadította Isten és ôket még szolgákként kezelte; az emberek lelkébe fogja nyomni égi atyaságát az újonnan folyó kegyelmen keresztül, amelyet a Megváltó érdemeire való tekintettel ad, akin keresztül minden jó ember megismeri majd az Urat. Isten szentélyét többé nem rombolják le. Sammai: -- Ne káromold Istent, fiú! Gondolj Dánielre! Ô azt mondja, hogy a Felkent halála után a Templomot és a Várost lerombolja egy nép és egy vezetô, aki ebbôl a célból jön. És te azt mondod, hogy Isten szentélyét többé nem rombolják le. Tiszteld a prófétákat! Jézus: -- Igazán mondom neked, hogy van valaki, aki több mint a próféták, és te nem ismered ôt, és nem fogod megismerni ôt, mert nem akarod. Megerôsítem, hogy mindaz, amit mondtam, igaz. Az igazi szentélyt nem fogják lerombolni; az éppen úgy feltámad az örök életre, mint az, aki megszenteli azt. Hillel: -- Hallgass rám, Fiú! Haggai azt mondta: ,,Az, akire a népek vágyakoznak, eljön... Nagy lesz házának dicsôsége, és az utolsóé nagyobb, mint az elsôé. '' (Aggeus 2,9) Talán ezt a szentélyt érti, amirôl te beszélsz? Jézus: -- Igen, Mester. Erre gondolt. A te becsületességed elvezet téged a világosságra, és mondom neked: Amikor teljesül Krisztus áldozata, eljön hozzád a béke, mert te egy igaz izraelita vagy, hazugság nélkül. Gamáliel: -- Mondd nekem, Jézus: Hogyan remélhet az ember abban a békében, amelyrôl a próféták beszélnek, ha háború teszi tönkre ezt a népet? Beszélj, és világosíts meg engem is! Jézus: -- Nem emlékszel már arra, Mester, amit azok beszéltek el, akik jelen voltak Krisztus születésének éjszakáján? Az angyalsereg énekelte: ,,Béke a jóakaratú embereknek!'' Azonban ennek a népnek az akarata nem jó, és azért nem lesz része a békében sem. Nem ismeri el királyának az Igazat, a Megváltót, mert teljesen emberi hatalommal rendelkezô királyt vár, míg Ô a lelkek Királya. Ez a nép nem fogja szeretni ôt, mert Krisztus arról beszél majd, ami nem tetszik neki. Krisztus nem a kocsikkal és lovakkal rendelkezô ellenség ellen fog harcolni, hanem a lélek ellenségeivel, akik az Isten számára teremtett lelkeket pokoli élvezettel félrevezetik. Ez nem az a gyôzelem, amelyet Izrael a Messiástól vár. Jeruzsálem, a te királyod ,,szamár hátán, szamárnak csikaján jô'' (Zak 9,9) ami az igazi izraelitákat és a pogányokat jelenti. De mondom nektek, a szamár csikaja hűségesebb lesz hozzá, mint a szamár, és követni fogja ôt, és az igazság és élet útján fog járni. Izrael elveszíti a békét rosszakarata miatt, és évszázadokon keresztül szenvedni fogja azt a kínt, amit királya számára készített, akit ô a Fájdalmak Emberévé tett, akirôl Izajás beszél. Sammai: -- A te tejfeles szád istenkáromló, názáreti! Válaszolj nekem: Hol van az elôfutár! Mikor jön el? Jézus: -- Már itt van. Nemde megmondta Malakiás: ,,Nézd, elküldöm elôttem angyalomat, hogy egyengesse utamat, és hamarosan megérkezik Templomába az általatok várt uralkodó és a Szövetségnek általatok óhajtott angyala?'' Tehát az elôfutár közvetlenül Krisztus elôtt jön el. Már él, akárcsak Krisztus. Ha évek telnének el a között, aki az Úr útját elôkészíti és Krisztus között, akkor ezek az utak addigra ismét egyenetlenekké válnának. Isten tudja és elhatározta, hogy a Mester elôfutára csak egy órával lesz elôtte. Amikor ti meglátjátok ezt az elôfutárt, elmondhatjátok: ,,Krisztus küldetése megkezdôdött.'' Azt mondom neked: Krisztus sok szemet és fület megnyit majd, amikor ezeken az utcákon jár; de nem a tiedet és a hozzád hasonlóképpen gondolkodókét, akik a halált készítitek annak számára, aki nektek az életet hozza. A Megváltó az Ô trónján és oltárán magasztosabb lesz, mint ez a templom, mint a szentélybe zárt mindennél szentebb; magasztosabb, mint a kerubimok által hordozott ,,dicsôség''. Az ô ezernyi és ezernyi sebébôl átok fog áramlani az istengyilkosokra, és élet a pogányokra; mert ô -- te nem tudod ezt, mester, -- ô nem emberi birodalomnak, hanem lelkinek a királya, és az Ô kizárólagos alattvalói azok, akik élete által lélekben megújultak, és Jónásként, miután már megújultak, újjászületnek Isten országában egy lelki születés által, amely Krisztuson keresztül történik, aki az igazi életet ajándékozza az emberiségnek. Sammai és követôi: -- Ez a názáreti maga a Sátán! Hillel és övéi: -- Nem, ez a fiú Isten prófétája. Maradj velünk, Gyermek! Az én öregkorom egyesíti tudásomat a tiéddel, és te Isten Népének tanítója leszel. Jézus: -- Igazán mondom neked: Ha sokan lennének hozzád hasonlók, üdvösség jönne Izraelre. Az én órám azonban még nincs itt. Hozzám égi hangok beszélnek, amelyekre magányban kell hallgatnom, míg eljön órám. Akkor beszélni fogok majd Izraelhez számmal és véremmel, és sorsom a próféták sorsa lesz, akiket megköveztek és megöltek. Felettem az Úristen lebeg, akinek hűséges szolgaként alávetem magamat, hogy az Ô dicsôségének zsámolyává legyek, várakozva arra, hogy Ô a világot Krisztus lábának zsámolyává tegye. Várj rám az én órámban! Ezek a kövek ismét hallani fogják hangomat, és utolsó szavamra megremegnek. Boldog, aki hallgat Istennek ezekre a szavaira és azok hatására hisz Ôbenne! Ezeknek adja majd Krisztus az Országot, amit a ti önzésetek emberinek képzel, jóllehet égi. Ezt a tanúságot teszem errôl: ,,Uram, itt van szolgád, aki eljött, hogy teljesítse akaratodat. Teljesítsd azt, mert égek attól, hogy betöltsem.'' Miközben Jézus ezeket mondja, szenvedélyes lelkesedéssel az ég felé emeli karját és arcát, és egyenesen áll az elképedt írástudók között. (1-285) ======================================================================== Valamilyen új próféta... Gamáliel Jézus nyilvános működésének kezdetén, amikor Júdás róla beszél a Templomban (lásd Júdás 2-87) Nikodémus megkérdezi tôle: -- Jézus nem jön többé ide? -- Egész biztosan eljön, de nem most. -- Szeretném hallani Ôt. -- Már beszélt ezen a helyen, Nikodémus! -- Tudom. De Gamáliellel voltam... láttam Ôt... de nem álltam meg. -- Mit mondott Gamáliel, Nikodémus? -- Azt mondta: ,,Valamilyen új próféta.'' Nem mondott mást. -- És te nem mondtad neki, amit én mondtam neked, József? Te barátja vagy. -- Megmondtam. De azt válaszolta: ,,Már itt van a Keresztelô, és az írástudók tanítása szerint legalább száz évnek kell eltelnie e között és az között, hogy elôkészítse a népet a Király eljövetelére. Én azt mondom, hogy kevesebb lesz, mert az idô már beteljesedett. De nem tudom elfogadni, hogy a Messiás így nyilvánítsa ki magát... Egy napon azt hittem, hogy már megkezdôdött a messiási megnyilvánulás, mert elsô fénysugara valóban égi villám volt. De utána... nagy csönd következett, és azt hiszem, tévedtem.'' -- Próbálj ismét beszélni vele. Ha Gamáliel velünk lenne, és te vele... -- Nem ajánlom ezt -- veti közbe valaki a hallgatóságból. A nagytanács hatalmas, és Annás ravaszul és éles ésszel irányítja. Ha a te Messiásod élni akar, azt ajánlom neki, maradjon rejtve. Kivéve, ha erôteljesen lép fel. De akkor itt van Róma... (2-294) Arimateai József késôbb meghívja Jézust házába lakomára. Amikor József fogadja Jézust, megkérdezi: -- Mester... ma itt lesz Nikodémus és... Gamáliel. Nem ellenzed? -- Miért ellenezném? Elismerem bölcsességét. -- Igen. Látni akar téged, és... keményen ki akar tartani véleménye mellett. Tudod... elgondolásai. Azt mondja, hogy ô már látta a Messiást, és várja a jelet, amelyet Ô megígért neki, amikor kinyilvánítja magát. De azt is mondja, hogy te ,,Isten embere vagy.'' Nem mondja: ,,az Ember'', hanem csak hogy ,,Istennek egy embere''. Rabbira valló finom megkülönböztetés, nemde? Téged azonban nem sért ez, nemde? -- Finom megkülönböztetés. Jól mondtad. Hagyni kell, hadd tegye. A legjobbak lenyesik majd magukról a felesleges ágakat, amelyek csak lombok, gyümölcs nélkül, és hozzám jönnek. -- Meg akartam mondani neked véleményét, mert biztos, hogy ô is megmondja neked. Ô ôszinte -- jegyzi meg József. -- Ritka erény, amit nagyra becsülök -- válaszolja Jézus. -- Igen. Azt is megmondtam neki: ,,De a Mesterrel van Lázár is Betániából''. Azért mondtam ezt, mert... igen, röviden: nôvére miatt. De Gamáliel ezt válaszolta: ,,Jelen van nôvére? Nem? És akkor? A sár lehull a ruháról, amely többé nincs a sárban. Lázár lerázta magáról. És engem nem fertôz meg ruhája. És aztán úgy ítélem, hogy ha Istennek egy embere az ô házába megy, én is közelíthetek hozzá, aki a Törvény doktora vagyok. -- Gamáliel helyesen ítél. Farizeus és doktor a velejéig, de becsületes és még igaz. -- Örülök neki, hogy ezt hallom. Mester, íme itt van Lázár! Lázár meghajol és megcsókolja Jézus ruháját. Boldog, hogy vele lehet, de idegessége is nyilvánvaló, amint a vendégekre vár. Belépnek a gazdagon díszített terembe, ahol már terítve várnak az asztalok. Hamarosan megérkezik Nikodémus és Gamáliel is. Gamáliel mindig nagy benyomást kelt ragyogóan hófehér ruhájában, amelyet királyi méltósággal visel. József eléje siet, és szertartásosan üdvözlik egymást. Jézus is meghajol, és a nagy rabbi is, aki ezzel üdvözli Jézust: -- Az Úr legyen veled! -- mire Jézus válaszolja: -- És békéje legyen mindig társad! Gamáliel az asztal közepén foglal helyet, Jézus és József között. Jézus mellett ül Lázár, József mellett Nikodémus. A szertartásos ima után elkezdik az étkezést. Gamáliel mondja az imát. Gamáliel nagyon méltóságteljes, de nem kevély. Inkább másokat hallgat, mint beszél. Elmélkedik Jézusnak minden szaván, és gyakran ránéz mély, sötét, szigorú szemeivel. Amikor Jézus elhallgat, mert kimerítette a tárgyat, Gamáliel egy megfelelô kérdéssel folytatja a társalgást. Lázár a kezdetben kissé zavarodott, de késôbb felbátorodik, és ô is beszél. Jézus személyére csak akkor tesznek célzásokat, amikor a vacsora már majdnem befejezôdött. Akkor vita támad egy Félix nevű vendég és Lázár között. Késôbb Nikodémus is beleszól, Lázárt támogatva, és végül egy János nevű vendég, aki azt vitatja, hogy a csodák egy személy mellett, vagy ellen tanúskodnak- e. Jézus hallgat. Néha mosolyog, titokzatos mosollyal, de hallgat. Gamáliel is hallgat. Könyökére támaszkodik a kereveten, és erôsen nézi Jézust. Mintha csak lelkébe szeretne látni, elemezni Ôt. Félix azt tartja, hogy a Keresztelô életszentsége vitán felül áll, és ebbôl kedvezôtlen következtetést von le Jézusra vonatkozólag, aki sok híres csodát művelt. Azt mondja: ,,A csoda nem bizonyítéka az életszentségnek, mert a próféta János életében nem fordult elô. Pedig Izraelben senki sem él úgy, mint ô! Nem jár lakomákra, nincsenek barátai, kényelmetlen az élete. A Törvény miatt szenved és bebörtönzik. Egyedül él, noha vannak tanítványai, és hibát talál még a legbecsületesebben is, és mennydörög mindenki ellen... Míg... eh, míg a jelen levô názáreti Mester kétségtelenül művelt csodákat, de látom, hogy Ô is szereti azt, amit az élet felajánl, és nem veti meg a barátkozást, és -- bocsásd meg, ha a nagytanács egy tagja mondja ezt neked -- Ô nagyon könnyen megbocsát Isten nevében, és szereti a jól ismert bűnösöket, akik ki vannak átkozva. Nem szabad ezt tenned, Jézus! Jézus mosolyog, de nem beszél. Lázár válaszol helyette: -- A mi hatalmas Urunk szabadon irányítja szolgáit úgy, és ott, ahogyan és ahol akarja. Mózesnek megadta a csodatevést. Áronnak, elsô fôpapjának, nem adta meg. És akkor? Mire következtetsz ebbôl? Szentebb volt az egyik a másiknál? -- Kétségtelenül -- válaszolja Félix. -- Akkor Jézus a szentebb, aki csodákat művel. Félixet ez megzavarja. De ellenvetésként megjegyzi: -- Áronnak már megadta a fôpapságot. Ez elég volt! -- Nem, barátom -- válaszol Nikodémus. -- A fôpapság küldetés volt. Szent, de csak küldetés és nem több. Izraelnek nem minden fôpapja volt szent. Mégis fôpapok voltak, jóllehet nem voltak szentek. -- Nem akarod ezzel azt mondani, hogy a Fôpap nélkülözi a kegyelmet! -- kiált fel Félix. -- Félix... ne játsszunk a tűzzel. Te, Gamáliel, József, Nikodémus és én, mi sok mindent tudunk... -- mondja a János nevű vendég. -- De hogyan? De hogyan? Gamáliel, szólj közbe!... -- Félix botránkozik. -- Ha ôszinte, az igazat fogja mondani, amit te nem akarsz hallani -- mondják hárman is, akik Félix ellen vannak. József igyekszik helyreállítani a békét. Jézus hallgat, és ugyanígy Tamás, egy másik vendég, a zelóta, és egy másik Simon, József barátja. Gamáliel játszik ruhájának bojtjával, és kérdôleg Jézusra néz. -- Beszélj hát, Gamáliel! -- sürgeti Félix. -- Igen. Beszélj! Beszélj! -- mondják hárman. -- Én azt mondom: a család gyengéit titokban kell tartani -- mondja Gamáliel. -- Ez nem válasz! -- kiáltja Félix. -- Úgy látszik, mintha te is azt tartanád, hogy bűnök vannak a fôpap házában! -- Az igazságot mondja szája -- mondják hárman. Gamáliel felegyenesedik, és Jézushoz fordul: -- Itt van a Mester, aki felülmúlja a legképzettebbeket. Beszéljen ô! -- Te kívánod. Engedelmeskedem. Én azt mondom: az ember, ember. A küldetés túllépi az ember képességét. De az az ember, akit egy küldetéssel bíztak meg, emberfeletti módon képessé válik annak teljesítésére, ha szent életet él és Isten barátja. Ô mondotta: ,,Te pap vagy az általam adott rend szerint.'' Mi van írva a táblára, amit a fôpap a mellén visel? ,,Tudás és Igazság''. Ezzel kell rendelkeznie a fôpapoknak. A tudásra az állandó elmélkedés révén jut el valaki, ha törekszik megismerni a Legbölcsebbet. Az igazságra pedig a jó iránt tanúsított teljes hűséggel jut el. Aki a rosszat szereti, az hazug lesz, és elveszti az igazságot. -- Jól válaszoltál, a nagy rabbik módjára. Én, Gamáliel, mondom neked. Felülmúlsz engem! -- Magyarázd meg akkor, miért nem művelt Áron csodákat, és Mózes pedig igen -- dühöng Félix. Jézus készségesen válaszol: -- Mert Mózesnek a tompaeszű, nehézkes, sôt ellenséges tömeggel kellett éreztetnie hatalmát, az izraelitákkal, föléjük kellett kerekednie, hogy meghajtsa ôket Isten akarata elôtt. Az ember az örök vadember és az örök gyerek. Hatással van rá az, ami meghaladja a közönségeset. Ezt teszi a csoda. Fény, az elhomályosodott szemek elôtt, hang, a bedugult fülek számára. Felébreszt. Felkelti a figyelmet. Azt mondja: ,,Itt van az Isten!'' -- A magad igazolására mondod ezt -- veti ellen Félix. -- A magaméra? Mit nyerek én a csodákkal? Nagyobbnak látszok-e, ha ráállok egy fűszálra? Ilyen a csoda az életszentséggel összevetve. Vannak szentek, akik sose műveltek csodát. Vannak varázslók és szellemidézôk, akik sötét erôk révén művelik azokat, azaz emberfeletti dolgokat művelnek, de nem szentek, hanem ördögök. Én, én vagyok akkor is, ha nem teszek több csodát. -- Nagyon jó! Nagyszerű vagy, Jézus! -- helyesli Gamáliel. -- És szerinted ki ez a ,,nagyszerű''? -- kérdezi Félix, Gamálielhez fordulva. -- A legnagyobb próféta, akit ismerek, mind tetteiben, mind szavaiban -- válaszolja ô. -- Ô a Messiás, mondom neked, Gamáliel. Higgyél nekem, te bölcs vagy és igaz -- mondja József. -- Mit? Te is, a zsidók vezére, te, az Öreg, a mi dicsôségünk, beleesel egy ember bálványozásába? Ki bizonyítja számodra, hogy ô a Krisztus? Én nem hiszem, akkor sem, ha látom csodákat művelni. Miért nem művel egyet elôttünk? Mondd neki te, és te is, aki véded ôt -- mondja Félix Gamálielnek és Józsefnek. -- Nem azért hívtam meg Ôt, hogy szórakoztassa barátaimat, és kérlek, ne felejtsd el, hogy Ô az én vendégem -- válaszol komolyan József. Félix feláll és elmegy. Durva alak és kötekedô. Hallgat mindenki, Jézus Gamálielhez fordul: -- És te nem kérsz csodát ahhoz, hogy higgyél? -- Nem Isten egy emberének csodái távolítják el a szívemben levô tüskét, azaz a három kérdést, amelyre még nincs válasz. -- Mik azok a kérdések? -- Él a Messiás? Ô volt az? Ez az? -- Ô az, mondom neked, Gamáliel! -- kiált fel József -- Nem látod, hogy szent? Másfajta? Hatalmas? Igen? És akkor? Mire vársz, hogy higgyél? Gamáliel nem válaszol Józsefnek. Jézushoz fordul: -- Egyszer... ne haragudj, Jézus, ha makacsul kitartok elgondolásomban... egyszer, amikor még élt a nagy és bölcs Hillel, azt hittem, és ô velem, hogy a Messiás Izraelben van. Az isteni napsugár erôs fénye világított azon a kemény, hideg, téli napon. Húsvét volt... Az emberek aggódtak a megfagyott vetés miatt... Azt mondtam, miután azokat a szavakat hallottam: ,,Izrael meg van mentve! Mától kezdve bôség lesz a földeken és áldás a szívekben! A Várva Várt kinyilvánította magát elsô sugarával.'' És nem tévedtem. Mindnyájan emlékezhettek annak az évnek az aratására, a tizenhárom hónapos évére, mint amilyen a mostani év is... -- Milyen szavakat hallottál? Ki mondta azokat? -- Egy valaki... alig több egy gyermeknél... de Isten tündöklött ártatlan és kedves arcán... Tizennyolc éve gondolkozom rajtuk és emlékezem vissza rájuk... és igyekszem ismét hallani azt a hangot... amely bölcsen beszélt... A világnak melyik táján él most? Fontolgatom... Ô Isten volt. Egy gyermek ruhájában, hogy ne rémítse meg az embereket. És mint a villám, amely végigfut az égen és feltűnik keleten és nyugaton, északon és délen, Ô, az isteni, fut, irgalmas szépségének ruhájában, egy gyermek hangjával és arcával, és isteni gondolattal a földön, hogy azt mondja az embereknek: ,,Én vagyok''. Így gondolom... Mikor tér vissza Izraelbe?... Mikor? És azt gondolom: amikor Izrael oltár lesz isteni lába számára; és nyög a szívem, látva Izrael elvetemültségét: soha. Ó, kemény válasz! És igaz! Leszállhat a Szentség az Ô Messiásában addig, amíg gyalázatosság van bennünk? -- Megteheti, és megteszi, mert Ô az Irgalmasság -- válaszolja Jézus. Gamáliel ránéz, elgondolkozva, és utána megkérdezi: -- Mi a te igazi neved? Jézus feláll, méltóságteljesen, és azt mondja: -- Én vagyok, aki vagyok. Az Atya Gondolata és Szava. Én vagyok az Úr Messiása. -- Te?... Nem tudom elhinni. Nagy a te életszentséged. De az a Gyermek, akiben én hiszek, íme, akkor azt mondta: ,,Egy jelet adok majd... Ezek a kövek megremegnek, amikor eljön az én órám.'' Erre a jelre várok, hogy higgyek. Meg tudod te adni azt, hogy meggyôzz engem, te vagy a Várva Várt? Most mindketten állnak, magasan, ünnepélyesen. Az egyik bô, fehér vászonruhában, a másik egyszerű sötétvörös gyapjúruhában. Az egyik idôs, a másik fiatal. Mindkettô szeme parancsoló és mélységes, amint erôsen nézik egymást. Utána Jézus felemeli jobbját, amelyet mellén tartott, és mintha esküdne, felkiált: -- Ezt a jelet akarod? Megkapod! Megismétlem a távoli szavakat: ,,Az Úr Templomának kövei megremegnek utolsó szavamra''. Várj erre a jelre, Izrael tudósa, igaz ember, és utána higgyél, ha részesülni akarsz a bocsánatban és az üdvösségben! Boldog, aki képes ez elôtt hinni! De te nem vagy képes. A tévhit századai nehezednek az igaz ígéretre, és a kevélység felhalmozódása akadályoz téged az Igazságban és a hitben. -- Jól mondod. Várni fogok arra a jelre. Isten veled! Az Úr legyen veled! -- Isten veled, Gamáliel! Az Örök Lélek világosítson és vezessen téged! Mindnyájan üdvözlik Gamálielt, aki elmegy Nikodémussal, Jánossal és Simonnal, a nagytanács tagjával. -- Nem hajlik meg!... Szeretném, ha tanítványaid között lenne! Súlyosan esnék latba a te javadra... de nem sikerül nekem -- mondja József. -- Ne aggódj emiatt! Semmiféle súly sem képes megmenteni engem a vihartól, ami készülôdik. De ha Gamáliel nem hajlik javamra, nem fog Krisztus ellen sem állást foglalni. Egyvalaki, aki vár... (2-482) ======================================================================== Emelkedj fel, mint Hillel! Gamáliel -- Mester, Mester! Tudod-e, ki van elôttünk? Ott van Gamáliel, a rabbi! Leült szolgáival az erdô árnyékába, széltôl védett helyen. Egy egész karaván! Bárányt sütnek. És most mit csinálunk? -- Azt, amit akartunk, barátaim. Megyünk utunkon... -- De Gamáliel a Templomhoz tartozik! -- Gamáliel nem gonosz. Ne féljetek! Majd én elôre megyek. -- Ó, én is jövök -- mondják egyszerre unokatestvérei és a többi galileai, Simonnal együtt. Csak a kerióti és valamivel kevésbé, Tamás mutat kis hajlandóságot a továbbmenetelre. De követik a többieket. Még néhány métert mennek a hegyi úton, amelyet erdô szegélyez. Utána az út kanyarodik, és egy tisztáson megy keresztül. A tisztáson, de még a fák árnyékában elôkelô sátor, sok ember, s egy bárány a lángok fölött. Gamáliel egész sereg szolgával és sok csomaggal utazik, ugyancsak nincs rossz dolga! Most ott ül, sátrának közepén, amelyet négy díszes oszlop tart fenn. A sátor alatt több párnázott szék, egy díszes asztal, finom terítôvel leterítve, amelyre a szolgák értékes tálakat tesznek. Gamáliel bálványnak tűnik. Térdére tett kézzel, mereven ül, mint egy szobor. Körülötte pillangókként forgolódnak a szolgák. De ô nem törôdik velük. Kissé lehunyt szemmel gondolkodik, és amikor felemeli két, sötét, mély szemét, gondolataiba mélyedve, nagyon szép az arca, hosszú, finom orrával, magas homlokával, amelyen három párhuzamos ránc van, és egy vastag, kékes, V alakú ér látszik jobb halántékán. A szolgák megfordulnak, amikor a feléjük közeledôk lépteit hallják. Gamáliel is megfordul. Látja Jézust a többiek élén, és egy mozdulattal elárulja meglepetését. Feláll, és sátrának széléhez megy. Nem tovább. De onnan mélyen meghajol, mellén keresztbe tett kezekkel. Jézus ugyanígy viszonozza üdvözlését. -- Itt vagy, Rabbi? -- kérdezi Gamáliel. -- Itt vagyok, rabbi -- válaszolja Jézus. -- És megkérdezhetem, hová mégy? -- Szívesen válaszolok. Neftaliból jövôk, és Giszkala felé megyek. -- Gyalog? De ezeken a hegyeken keresztül hosszú és fáradalmas az út. Nagyon kifáradsz. -- Hidd el nekem: ha elfogadnak, és meghallgatnak, az eltünteti minden fáradtságomat. -- Akkor... engedd meg nekem egyszer, hogy az legyek, aki eltünteti fáradtságodat. A bárány készen van. A maradékot a madaraknak hagytuk volna, mert nem szoktam magammal vinni ételmaradékot. Látod, hogy nem okoz kellemetlenséget számomra felajánlani azt neked és követôidnek. Barátod vagyok, Jézus. Nem tartalak magamnál alacsonyabb rendűnek, hanem inkább nagyobbnak. -- Elhiszem. És elfogadom. Gamáliel beszél egy szolgához, aki úgy látszik a többiek felett áll, és ez továbbadja a parancsot. Meghosszabbítják a sátrat, a sok öszvérrôl több széket hoznak Jézus tanítványai számára, és további terítékeket. Odaviszik az ujjak megtisztítására szolgáló edényt. Jézus a legjobb úri modorban végzi el a szertartást, míg az apostolok, akiket Gamáliel élesen figyel, legjobb tehetségük szerint igyekeznek azt tenni, kivéve Simont, a kerióti Júdást, Bertalant és Mátét, akik járatosabbak a júdeai úri szokásokban. Jézus Gamáliel mellett ül az asztalnál. Jézussal szemben a Zelóta. Gamáliel lassú ünnepélyességgel mondja az imát. A szolgák felszeletelik a bárányt, szétosztják azt a vendégek között, megtöltik a serlegeket borral vagy mézes vízzel, aszerint, hogy ki mit kíván. -- Véletlenül találkoztunk itt, Rabbi. Nem gondoltam, hogy találkozom veled Giszkala irányában. -- Az egész világhoz szól küldetésem. -- Igen. Te a fáradhatatlan próféta vagy, János a helyhezkötött. Te a vándor vagy. -- Így a lelkek jobban megtalálhatnak. -- Nem mondanám. Nem tudják hol vagy, mivel vándorolsz. -- Nem tudják ellenségeim. De azok, akik hallani akarnak engem, mert szeretik Isten szavait hallgatni, megtalálnak. Nem tud mindenki eljönni a Mesterhez. Azért a Mester, aki mindenkit segíteni akar, elmegy hozzájuk, jót téve így a jókkal, és elkerülve azok ármánykodását, akik gyűlölik. -- Nekem szól ez? Én nem gyűlöllek. -- Nem neked szól. De mivel igaz és ôszinte vagy, megmondhatod, hogy én az igazat mondom. -- Igen. Így van. De... látod... Mi öregek nehezen értünk meg téged. -- Igen. Az öreg Izrael nehezen ért meg engem. Szerencsétlenségére... és szándékosan. -- Neeem! -- Igen, rabbi! Nem akarja megérteni a Mestert. És aki nem megy tovább ennél, az is rosszat tesz, de aránylag kisebb rosszat. Sokan viszont szándékosan rosszat akarnak, és kiforgatják szavaimat, hogy ártsanak Istennek. -- Istennek? Ô az emberi cselvetések fölött áll. -- Igen. De minden lélek, aki tévútra megy, vagy akit tévútra vezetnek, és ez történik, amikor maguk vagy mások kiforgatják szavaimat és tetteimet, árt Istennek a lélek által, aki elvész. Minden elveszett lélek sebet üt Istenen. Gamáliel lehajtja fejét, és behunyt szemekkel gondolkodik. Utána hosszú, keskeny ujjait homlokához szorítja, a fájdalom önkéntelen kifejezésével. Jézus vizsgálja ôt. Gamáliel felemeli fejét; kinyitja szemét, Jézusra néz, és azt mondja: ,,De te tudod, hogy nem tartozom ezek közé.'' -- Tudom. De az elsôk közé tartozol. -- Ó, igaz! De igyekezlek megérteni. Szavaid azonban megállnak értelmemben, és nem szállnak fel tovább. Értelmem csodálja azokat, mint egy tanult embernek a szavait, és a szellem... -- És a szellem nem tudja elfogadni azokat, Gamáliel, mert sok minden akadályozza. És a romok. Nemrég, Naftali felôl jôve, átmentem egy hegyen, amely kiemelkedik a hegyláncból. Örömmel felmentem rá, hogy lássam a magasból a két szép tavat, a Genezáretit és a Meront, amint a sasok és az angyalok látják, hogy még egyszer mondhassam: ,,Hála neked, Teremtô, a szépért, amit nekünk adsz!'' Nos, míg az egész hegy termékenyen virágzik, a mezôk, a gyümölcsösök, a rétek, az erdôk, és a babér illatozik az olajfák mellett, elôkészítve már az ezernyi virág hóesését, és a hatalmas tölgyek is jobbaknak látszanak, mert koronájukat iszalag ékesíti és lonc borítja, íme, ott még sincs virágzás, nincs termékenység, sem az emberben, sem a természetben. A szél és az ember minden fáradozása hiábavaló ott, mert a régi Hatzor óriási romjai megakadályoznak mindent, és a kövek között csak csalán nô és a vadrózsabokor, és kígyók fészkelnek. Gamáliel... -- Megértelek. Mi is csak romok vagyunk... Megértem a hasonlatot, Jézus, De... nem tudok... nem tudok másképpen cselekedni. A kövek nagyon mélyen vannak. -- Egy valaki, akiben hiszel, azt mondta neked: ,,A kövek megremegnek utolsó szavamra''. De miért vársz a Messiás utolsó szavára? Nem okoz majd lelkiismeret furdalást, hogy nem követtél engem elôbb? Az utolsó!... Szomorú szavak akkor is, amikor egy haldokló barátunkról van szó, akihez elmentünk, hogy meghallgassuk, de túl késôn! De az én szavaim többek egy barát szavainál. -- Igazad van... De nem vagyok képes. Várok arra a jelre, hogy higgyek. -- Amikor egy földet elhanyagoltak, nem elég egy villám a felszántásához. A föld nem fogadja be. Csak a kövek, amelyek borítják. Dolgozz legalább azon, hogy eltávolítsd azokat, Gamáliel! Különben, ha így lesznek, lelked mélyén, a jel sem hozza el számodra a hitet. Gamáliel gondolataiba mélyedve hallgat. Az étkezés befejezôdött. Jézus feláll, és azt mondja: -- Istenem, hálát adok neked mind az étkezésért, mind azért, hogy beszélhettem egy bölccsel. És köszönöm neked, Gamáliel! -- Mester, ne menj el így. Félek, hogy haragszol rám. -- Ó, nem! Hidd el nekem! -- Akkor ne menj el! Én Hillel sírjához megyek. Méltatlannak tartanád, hogy velem jöjj? Gyorsabban megtesszük az utat, mert vannak öszvéreim és szamaraim mindnyájunk számára. És megrövidíti számodra az utat, annak legfáradságosabb szakaszán. -- Nem méltatlanság, hanem megtiszteltetés veled menni Hillel sírjához. Menjünk hát! Gamáliel kiadja a rendelkezést, és míg mindnyájan dolgoznak az ideiglenes étterem lebontásán, Jézus és a rabbi felszállnak egy öszvérre, és egymás mellett mennek elôre a meredek úton, hallgatagon. Gamáliel szótlan. Csak azt kérdezi meg kétszer Jézustól, hogy kényelmes-e számára a nyereg. Jézus igennel válaszol, és utána gondolataiba mélyedve hallgat. Gamáliel engedi, hogy Jézus kissé elôre menjen, és mögötte haladva sólyomszemmel figyeli minden mozdulatát, tanulmányozva Ôt. De Jézus nem törôdik vele. Nyugodtan megy, elgondolkozva, de mégis megfigyelve mindent, ami körülötte van. Kinyújtja kezét, hogy letörjön egy ágat egy aranyesôrôl, rámosolyog két madárra, amely fészket rak egy borókabokor sűrűjében, megállítja öszvérét, hogy meghallgasson egy erdei poszátát, és mintegy jóváhagyólag megáld egy vadgalambot, amely munkára ösztönzi társát. -- Te nagyon szereted a növényeket és az állatokat, nemde? -- Nagyon. Élô könyvek számomra. Az ember mindig maga elôtt látja a hit alapjait. A Teremtés könyve él a természetben. Nos, aki meg tudja látni, az tud hinni. Ez a virág, amely oly kellemesen illatozik, és amelynek szirmai oly ellentétben vannak ezzel a tüskés borókával és ezzel a szúrós sülbigével, talán magától jöhetett létre? És nézd: az a vörösbegy talán magától jött létre, azzal az ujjnyi vérvörös folttal lágy torkán? És az a két vadgalamb, hol és hogyan tudta kifesteni magát azzal az ónix tollgallérral szürke tollának fátyolán? És ott, az a két pillangó: az egyik fekete, nagy arany és rubin szemekkel, a másik pedig fehér, kék csíkokkal, hol találta a drágaköveket és a csíkokat szárnya számára? És ez a patak? Víz. Rendben van. De honnan jött? Mi a víz elsô forrása? Ó, aki figyel, hisz, ha tud látni! -- Aki figyel, hisz. Mi nagyon keveset figyelünk meg a Teremtés könyvében, amely itt van elevenen elôttünk! -- Túl sok tudomány, Gamáliel. És túl kevés szeretet, és túl kevés alázatosság! Gamáliel felsóhajt, és fejét csóválja. -- Íme, én megérkeztem, Jézus! Ott van Hillel sírja. Szálljunk le, hagyjuk itt az öszvéreket! Egy szolga majd gondjukat viseli. Leszállnak, egy fához kötik a két öszvért, és egy sírhoz mennek, amely kiáll a hegybôl, egy nagy, teljesen zárt ház mellett. -- Idejövök elmélkedni, Izrael ünnepeire való készületként. -- mondja Gamáliel, a ház felé mutatva. -- A Bölcsesség adja meg neked minden világosságát! -- És ide -- és Gamáliel a sírra mutat -- azért, hogy felkészüljek a halálra. Egy igaz ember volt. -- Egy igaz ember volt. Szívesen imádkozom hamvai mellett. De Gamáliel, Hillelnek nemcsak a halálra kell tanítania téged. Meg kell tanítania arra is, hogy éljél. -- Hogyan, Mester? -- ,,Az ember akkor nagy, amikor megalázza magát!'' Ez volt kedves mondása. -- Hogyan tudod, ha nem ismerted? -- Ismertem... de ha nem ismertem volna is Hillelt, a rabbit, személyesen, ismerem gondolatait, mert minden emberi gondolatot ismerek. Gamáliel lehajtja fejét, és azt mormolja: -- Csak Isten mondhatja ezt. -- Isten és az Ô Igéje. Mert az Ige ismeri a Gondolatot, és a Gondolat ismeri az Igét, és szereti, közölve vele kincseit, hogy részesévé tegye. A Szeretet szorosra húzza a kötelékeket, és egy Tökéletességgé teszi. És a Háromság, aki szereti magát, és istenileg alakul, szül, származik és tökéletes. Minden szent gondolat a Tökéletes Értelemben született, és visszatükrözôdik az igaz értelmében. Ismeretlen lehet-e akkor az Ige elôtt az igaznak a gondolata, amely a Gondolatnak a gondolata? Imádkoznak a zárt sírbolt elôtt. Hosszasan. Odaérkeznek a tanítványok, és utánuk a szolgák. De megállnak a rét szélén. Az ima befejezôdik. -- Isten veled, Gamáliel! Szállj felfelé, mint Hillel! -- Mit akarsz mondani? -- Szállj felfelé! Ô elôtted van, mert alázatosabban tudott hinni, mint te. Béke veled! (3-95) ======================================================================== Az öreg Izrael megszemélyesítôje Gamáliel Egy fiatal filiszteus halász, Hermaszteusz hallja János apostolt beszélni, és elhatározza, hogy ô is csatlakozik Jézushoz. Tanítványává is lesz, de a kerióti Júdás azt gondolja, hogy származása miatt árthat Jézus jövendô országának, amint ô álmodozik arról. Ezért titokban értesíti a nagytanácsot. Ezt hamarosan megtudja István, aki késôbb az elsô vértanú lesz. István Gamáliel tanítványa, de idônként csatlakozik Jézushoz is. Mikor Jézus, tanítványaival együtt Betánia felé megy, István a Mester közelébe kerül, és azt mondja: -- Kellene mondanom neked valamit. Reméltem, hogy te megkérdezed azt tôlem, de nem tetted. Tegnap beszéltem Gamáliellel... -- Láttam. -- Nem kérdezed, mit mondott nekem? -- Várom, hogy te mondd meg nekem, mert a jó tanítványnak nincsenek titkai Mestere elôtt. -- Gamáliel... Mester, jöjj néhány méterrel elôre velem... -- Menjünk csak! De beszélhettél volna mindnyájuk elôtt... Néhány méterrel eltávolodnak a többiektôl. István elpirulva mondja: -- Egy tanácsot kell adnom neked, Mester. Bocsáss meg... -- Ha jó tanács, elfogadom. Beszélj hát! -- Mester, a nagytanács elôbb utóbb mindent megtud. Olyan intézmény, amelynek ezer szeme és száz karja van. Mindenhová behatol, mindent lát és hall. Több... besúgója van, mint ahány tégla van a Templom falán. Sokan ebbôl élnek... -- Kémkedésbôl. Mondd csak ki. Ez igaz, és én tudom. Nos? Mit mondtak, ami többé-kevésbé igaz, a nagytanácsnak? -- Mindent... Nem tudom, hogyan ismerhetnek bizonyos dolgokat. Azt sem tudom, hogy igaz-e minden... De megmondom neked, mit mondott nekem Gamáliel, szó szerint: ,,Mondd meg a Mesternek, hogy metéltesse körül Hermaszteuszt, vagy távolítsa el, véglegesen. Nem kell többet mondanod.'' -- Valóban, nem kell többet mondanod. Mindenekelôtt azért, mert pont emiatt megyek Betániába, és ott maradok addig, míg Hermaszteusz ismét járni nem tud. Másodszor pedig azért, mert semmiféle igazolás sem szüntetné meg az elôítéletet, és... Gamáliel tartózkodó magatartását, aki megütközött azon, hogy egy körülmetéletlen van velem, egy testrészét tekintve. Ó, ha körülnézne, és magába nézne! Mennyi körülmetéletlen van Izraelben! -- De Gamáliel... -- Ô az öreg Izrael tökéletes megszemélyesítôje. Nem rossz, de... Nézd ezt a kavicsot. Összetörhetném, de nem tehetném kovácsolhatóvá. Így ôt sem. Szét kell zúzni ahhoz, hogy újra lehessen rendezni. És ezt fogom tenni. -- Harcolni akarsz Gamáliellel? Vigyázz! Nagyon hatalmas! -- Harcolni? Mint egy ellenséggel tenné az ember? Nem. Ahelyett, hogy harcolnék vele, szeretni fogom, teljesítve vágyát, ami ósdi agyában él, és kiárasztok rá egy balzsamot, ami azt feloldja, hogy újból elrendezzem. -- Én is imádkozom azért, hogy ez megtörténjék, mert szeretem ôt. Helytelenül teszem? -- Nem. Szeretned kell, imádkozva érte. És meg fogod tenni. Biztosan megteszed. Sôt, éppen te fogsz engem segíteni a balzsam összeállításában... Mondd azonban meg Gamálielnek, hogy megnyugodjon, hogy én már gondoskodtam Hermaszteuszról, és hálás vagyok neki tanácsáért. Íme, itt van Betánia. Álljunk meg, hogy mindnyájatokat megáldjalak, mert itt elválunk. És egyesül az apostolok és tanítványok csoportja. Jézus megáldja ôket, és elbúcsúzik tôlük, kivéve Hermaszteusztól, endori Jánostól és Timóteustól. (4-1042) ======================================================================== De mit mond róla Gamáliel? Gamáliel A második kenyérszaporítás után sokan keresik Jézust Kafarnaumban. De nem találják ott, csak Istvánnal és Hermásszal tudnak beszélgetni. Mivel tudják, hogy ezek Gamáliel kedves tanítványai, megkérdezik tôlük: -- De mit mond Gamáliel Jézusról? A kettô türelmesen válaszol: -- Gamáliel úgy beszél Jézusról, mint Izrael legnagyobb emberérôl. -- Ó, nagyobb Mózesnél? -- jegyzik meg egyesek, botránkozva. -- Ô azt mondja, hogy Mózes egyike Krisztus sok elôfutárának. De nem más, mint csak szolgája Krisztusnak. -- Akkor Gamáliel szerint Jézus a Krisztus? Ezt mondja? Ha Gamáliel rabbi ezt mondja, a kérdés el van döntve. Ô a Krisztus! -- Nem mondja ezt. Még nem sikerül neki hinnie ebben, saját szerencsétlenségére. De azt mondja, hogy Krisztus a földön van, mert ô sok évvel ezelôtt beszélt vele. Ô és a bölcs Hillel. És várja a jelet, amelyet az a Krisztus megígért neki, hogy felismerjék általa -- mondja Hermász. -- De mibôl hiszi, hogy az a Krisztus volt? Mit csinált? Én egyidôs vagyok Gamáliellel, de sose hallottam, hogy valaki olyan csodákat művelt volna, mint a Mester. Ha nem gyôzik meg ôt ezek a csodák, miféle csodát lát majd attól a Krisztustól, hogy hihessen benne? -- Úgy látja, hogy Isten Bölcsessége felkente Ôt. Így mondja. -- Válaszolja ismét Hermász. -- Akkor ki ez Gamáliel szerint? -- A legnagyobb ember, mester és elôfutár Izraelben. Amikor azt mondhatja: ,,Ô a Krisztus'', akkor elsô mesteremnek bölcs és igaz lelke meg lesz váltva -- mondja István, és befejezi: -- És én imádkozom, hogy ez megtörténjék, bármibe kerüljön is. -- Ha nem hisz Krisztusban, akkor miért küldött ide titeket? -- Mi akartunk idejönni. Ô megengedte, azt mondván, hogy jó lesz. -- Talán azért, hogy megtudhasson és jelenthessen egyes dolgokat a nagytanácsnak... -- mondja valaki. -- Ember, mit beszélsz? Gamáliel becsületes. Nem bíz meg senkit sem kémkedéssel, fôleg nem egy ártatlant ellenségei számára! -- veti vissza hevesen István, és olyannak tűnik, mint egy fôangyal, annyira méltatlankodik, és mintegy sugárzik a szent méltatlankodástól. -- Nem fog azonban tetszeni neki, hogy elveszít titeket -- jegyzi meg egy másik. -- Igen és nem. Mint embernek, aki szeret minket, igen. Mint egyenes léleknek, nem. Mert azt mondta: ,,Ô több nálam, és fiatalabb, mint én. Azért én békében hunyhatom le szemeimet, jövôtöket illetôleg, tudva, hogy a mesterek Mesteréé vagytok.'' -- És a názáreti Jézus mit mond a nagy rabbiról? -- Ó, csak nagyon jól beszél róla! -- Nem irigykedik rá? -- Isten nem irigykedik -- mondja szigorúan Hermász. -- Ne tételezz fel szentségtörô dolgokat! -- De akkor számotokra Ô Isten? Biztosak vagytok benne? Azok ketten egyhangúlag válaszolnak: -- Oly biztosak, mint hogy élünk ebben a pillanatban! És István hozzáteszi: -- És akarjátok hinni ti is, hogy részetek lehessen az igazi Életben! (5-317) Jézust Kúza és más vezetô emberek rá akarták bírni arra, hogy lépjen fel földi királyként és ragadja magához a hatalmat Heródestôl és a rómaiaktól. Jézus visszautasította ezt. Késôbb beszélget unokatestvéreivel, Simonnal és Józseffel, akik még nem követik Ôt. -- Nem értitek meg mindezt? Nem értitek meg, hogy az emberek tôrbe akarnak csalni engem? A Sátán tôrébe, hogy az lesújthasson az Örökkévalóra, Szeretettjében, és teremtményeire az emberekben? Nem értitek, hogy én több vagyok, mint ember, hogy én Istenember vagyok? Nem értitek, hogy én csak lelki dolgokra vágyakozom, hogy Isten lelki birodalmát adjam nektek?... Nem értitek, hogy az a jel, hogy én... -- Gamáliel szavai! -- kiált fel Simon. -- ... hogy én nem egy király vagyok, hanem a Király, és ezért gyűlöl engem az egész pokol és ezért van ellenem az egész világ? Nekem tanítanom és szenvednem kell; megváltanom titeket. Ezt kell tennem. És a Sátán nem akarja ezt, és nem akarják a sátánok. Egyikôtök azt mondta: ,,Gamáliel szavai''. Íme. Ô nem tanítványom, és nem is lesz az addig, míg ezen a világon vagyok. De ô egy igaz. Nos, azok között, akik engem kísértenek, és akik titeket a szegényes földi uralomra kísértenek, ott van talán Gamáliel? -- Ó, nem! István azt mondta, hogy a rabbi megtudta azt, ami Kúzánál történt, és felkiáltott: ,,Lelkem megrezzen, kérdezve magától, hogy Ô valóban az lehet, akinek mondja magát. De minden kérdés meghalt volna, mielôtt még kialakult volna értelmemben, és pedig mindörökre, ha ô beleegyezett volna ebbe a dologba. A Gyermek, akit én hallottam, azt mondta, hogy a szolgaság és a királyság nem olyanok lesznek, amilyeneknek mi hittük, félreértve a prófétákat, azaz anyagiak, hanem szellemiek, Krisztus műve által, aki megvált a Bűntôl, és megalapítja Isten országát a lelkekben. Emlékezem ezekre a szavakra. És ezekhez mérem a Rabbit. Ha a megméréskor nem érné el ezt a magasságot, elvetném ôt, mint hazugot és bűnöst. És remegtem arra a gondolatra, hogy meglátom szertefoszlani reményemet, amelyet ez a Gyermek ott adott'' -- mondja Simon. -- Igen, de mégsem mondja ôt a Messiásnak -- veti ellen József. -- Vár egy jelre, azt mondja -- válaszolja neki Simon. -- És akkor add meg neki! És legyen hatalmas! -- Megadom neki azt, amit megígértem. De nem most. Ti menjetek csak fel erre az ünnepre! Én nem megyek nyilvánosan, mint rabbi, mint próféta, nehogy rájuk erôszakoljam magamat, mert még nincs itt az én idôm. (7-1345) ======================================================================== Elégítsd ki értelmünket! Gamáliel A sátoros ünnepen Jézus bemegy a Templomba apostolaival, és miután imádkozott, a pogányok udvara felé tart. Követik ôt ellenségei és hívei egyaránt, különféle megjegyzéseket téve. A pogányok udvarában ott áll Gamáliel, tanítványai között. Karját mellén összefonva, ragyogóan fehér ruhában, amely még fehérebbnek látszik a sötétvörös szônyeg hátterében. Fejét kissé lehajtja, mintha gondolkodna, nem törôdne azzal, mi történik. Tanítványai azonban nagyon kíváncsiak. Egy alacsonyabb még fel is áll egy zsámolyra, hogy jobban lásson. Amikor azonban Jézus Gamáliel közelébe ér, a rabbi felemeli tekintetét, és mélyenülô szemeivel egy pillanatra Jézus nyugodt arcába néz. Egy kutató pillantás, amelyen látszik, hogy gyötrôdik. Jézus érzi, megfordul, és ránéz. Két villám: a legfeketébb és az égszínkék szemek találkoznak. Jézusé nyílt, szelíd, aki engedi, hogy vizsgálgassák. Gamálielé áthatolhatatlan, arcán látszik, hogy tudni szeretne valamit, le szeretné tépni a titokzatosságot az igazságról -- mert a galileai Rabbi titok az ô számára -- de ugyanakkor farizeusi módon jéghideg gondolataiban. Egy pillantás. Utána Jézus folytatja útját, és Gamáliel ismét lehajtja fejét mellére, süketen minden hozzá intézett kérdésre, amelyet egyesek kíváncsian tesznek fel, mások ravaszul vagy gyűlölettel: ,,Ô az, mester? Mit mondasz?'' ,,Jól van! Hogyan ítélsz? Ki ez?'' Jézus odamegy az általa kiválasztott helyhez. Az Ô lába alatt nincs szônyeg, mint Gámálielé alatt. Még csak az oszlopcsarnok alatt sem áll. Egyszerűen nekitámaszkodik egy oszlopnak, egy lépcsôn, az oszlopcsarnok elôtt. A legjelentéktelenebb helyen. Körülötte az apostolok, tanítványok, követôk, kíváncsiak. Kissé távolabb a farizeusok, írástudók, papok és rabbik. Gamáliel nem hagyja el a helyet, ahol áll. Jézus már vagy századszor beszél Isten Országának eljövetelérôl és az arra való felkészülésrôl. Megismétli, kibôvítve és erôteljesebben azokat a gondolatokat, amelyeket ugyanarról a helyrôl mondott húsz évvel ezelôtt. Beszél Dániel jövendölésérôl, a próféták által hirdetett Elôfutárról, emlékeztet a mágusok csillagára, az ártatlanok megölésére. Miután ezeket elôrebocsátja, hogy rámutasson Krisztus eljövetelére a földön, annak megerôsítéséül idézi a jelenlegi jeleket, amelyek a tanító Krisztust követik épp úgy, mint amazok követték Krisztus megtestesülését. Azaz emlékeztet az ellentmondásra, amely társul hozzájuk, az Elôfutár halálára, és az állandóan elôforduló csodákra, amelyek megerôsítik, hogy Isten az Ô Krisztusával van. Sose támadja ellenfeleit. Mintha csak nem is látná ôket. Azért beszél, hogy megerôsítse követôinek hitét, és hogy megvilágítsa az igazságot azok számára, akik saját hibájukon kívül még a homályban élnek. Valaki éles hangon felkiált a tömeg szélérôl: -- Hogyan lehet Isten csodáidban, amikor azok a tiltott napon történnek? Tegnap is meggyógyítottál egy leprást a Betfagéba vezetô úton! Jézus ránéz félbeszakítójára, de nem válaszol neki. Tovább beszél a felszabadulásról annak uralma alól, aki elnyomja az embereket és Krisztus örök, legyôzhetetlen, dicsôséges és tökéletes uralmának megteremtésérôl. -- És mikor lesz ez? -- kérdi gúnyosan mosolyogva egy írástudó. És hozzáteszi: -- Tudjuk, hogy te királlyá akarod tenni magadat. De egy hozzád hasonló király Izrael romlására lenne. Hol van a te királyi hatalmad? Hol a hadsereged? Hol vannak kincseid, hol szövetségeseid? Te bolond vagy! -- És a hozzá hasonlók gúnyos nevetéssel fejüket csóválják. Egy farizeus azt mondja: -- Ne tegyetek így. Ilyen módon sose fogjuk megtudni, milyen módon érti Ô a királyságát, milyenek lesznek törvényei, megnyilvánulásai. És mit? Talán Izrael régi birodalma azonnal tökéletes volt, mint Dávid és Salamon idejében? Nem emlékeztek rá, mily bizonytalanság és sötétség volt mielôtt elérkezett a tökéletes király tündöklése? Ahhoz, hogy megkapjuk az elsô királyt, szükség volt elôször Isten emberének kialakítására, aki felkeni majd ôt, és azért meg kellett szüntetni Annának, Elkána feleségének terméketlenségét, és sugallni kellett neki, hogy ajánlja fel méhének gyümölcsét. Elmélkedjetek Anna énekén! Az megleckéztet minket keményszívűségünkért és vakságunkért. ,,Senki sem oly szent, mint az úr... Ne akarjátok szaporítani, gôgösök, a szót... Az Úr adja a halált és az életet... felemeli a szegényt... A hűségeseknek oltalmazza lépteiket, a gonoszok pedig hallgatni fognak, mert az ember ereje nem önmagától van, hanem Istentôl'' (1Sám 2,1-9) Ó, emlékezzetek: ,,Az Úr ítéletet tart a föld határai felett, hatalmat ad királyának, s fölemeli felkentje fejét'': (uo. 10) A jövendölések Krisztusának talán nem Dávidtól kellett származnia? És akkor minden ígéret, kezdve Sámuel születésétôl nem Krisztus Országára vonatkozik-e? Te, Mester, nem vagy talán Dávidtól, s nem Betlehemben születtél? -- kérdezi végül egyenesen Jézustól. -- Amint mondod -- válaszol röviden Jézus. -- Ó, akkor elégítsd ki értelmünket! Látod, hogy a hallgatás nem jó, mert táplálja szívünkben a kételyek felhôit. -- Nem a kételyekét. A kevélységét. És még súlyosabbakat. -- Hogyan? Kételkedni benne kevésbé súlyos, mint a kevélység? -- Igen. Mert a kevélység az értelem paráznasága. Az a legnagyobb bűn, mert magának Lucifernek a bűne. Isten sok dolgot megbocsát, és Világossága szeretetteljesen tündöklik, hogy megvilágítsa a tudatlanságot és elűzze a kételyeket. De nem bocsátja meg a kevélységet, amely kineveti Ôt, és magát nagyobbnak tartja Nála. -- Ki mondja közülünk, hogy Isten kisebb nálunk? Mi nem káromoljuk... -- kiáltják többen. -- Nem mondjátok ajkatokkal. De megerôsítitek cselekedeteitekkel. Azt akarjátok mondani Istennek: ,,Nem lehetséges, hogy Krisztus egy galileai legyen, egy valaki a népbôl. Nem lehetséges, hogy ez legyen az.'' Mi lehetetlen Isten számára? -- Jézus szava úgy hangzik, mint egy mennydörgés. Ha elôzôleg olyannak tűnt, mint egy oszlophoz támaszkodó koldus, most kiegyenesedik, odébb megy az oszloptól, fenségesen felemeli fejét, és villámló szemekkel nézi a tömeget. Még a lépcsôn áll, de olyan, mintha a magasban lenne, egy trónon, annyira királyi a megjelenése. A nép hátrál, mintegy megfélemlítve, és senki se válaszol utolsó kérdésére. Utána egy kis, ráncos, csúnya arcú rabbi, akinek lelke valószínűleg hasonlóképpen ronda, gúnyos röhögéssel bevezetve kérdését, tyúkhangon megszólal: -- A paráználkodáshoz kettô kell. Az értelem kivel paráználkodik? Az nem testi. Hogy vétkezhet akkor paráznasággal? Kivel társulhat, hogy paráználkodjék? -- Ismét gúnyosan nevet. -- Kivel? A Sátánnal! A kevély ember értelme paráználkodik a Sátánnal Isten ellen, és a szeretet ellen. -- És Lucifer kivel paráználkodott, hogy Sátánná váljon akkor, amikor még nem volt sátán? -- Önmagával. Saját értelmes és rendezetlen gondolatával. Mi a paráználkodás, írástudó? -- De... te megmondtad! És ki nem tudja, mi a paráználkodás. Mindnyájan tapasztaltuk... -- Nem vagy bölcs rabbi, mert nem tudod ennek az általános bűnnek igazi lényegét, a Rossz hármas gyümölcsét. Úgy, amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek a Szeretet Hármas Formája, a paráználkodás rendetlenség, írástudó. Rendetlenség, amelyet egy szabad és tudatos értelem irányít, amely tudja, hogy vágya rossz, de annak ellenére ki akarja elégíteni. A paráznaság rendetlenség és a természet törvényeinek megsértése, ellentétben áll az igazságossággal és szeretettel Isten iránt, önmagunk iránt, testvéreink iránt. Minden paráznaság. A testi éppúgy, mint az, amelyik a földi gazdagságra és hatalomra vágyakozik, és éppúgy, mint az, amely szeretné meggátolni Krisztust küldetésében, mert szerelmi viszonyt folytat a féktelen törekvéssel, és attól fél, hogy én azt megölöm. Nagy sustorgás támad a tömegben, Gamáliel, szônyegén maradva, felemeli fejét, és éles pillamást vet Jézusra. -- De akkor mikor jön el Isten Országa? Te nem válaszoltál... -- tér vissza kérdésével az elsô farizeus. -- Amikor Krisztus azon a trónon lesz, amelyet Izrael készít neki, amely magasabb minden más trónmál, magasabb még magánál a Templomnál is. -- De hol fogják azt elkészíteni, amikor nem látszik semmi készület? Róma valaha is megengedheti, hogy Izrael feltámadjon? A sasok megvakultak, és nem látják, mi készülôdik? -- Isten Országa nem külsô készülettel jön el. Csak Isten szeme látja annak kialakulását, mert Isten szeme olvas az emberek bensôjében. Azért ne menjetek keresni, hogy hol van ez az Ország, hol készül. És ne higgyetek annak, aki azt mondja: ,,Összeesküsznek Batáneában, összeesküsznek Engaddi sivatagjának barlangjaiban, összeesküsznek a tenger partján.'' Isten Országa bennetek van, bensôtökben, lelketekben, amely elfogadja az égbôl jövô Törvényt, mint az igazi haza törvényét, azt a törvényt, amelynek megtartásával valaki az Ország polgárává válik. Ezért jött elôttem János, hogy elôkészítse a szívek útját, amelyekbe be kell hatolnia tanításomnak. A bűnbánattal készítik elô az utakat, az Ország a szeretet révén alakul meg, és megszűnik majd a bűn rabszolgasága, amely száműzi az Isten Országát. -- De ez az ember valóban nagyszerű! És ti azt mondjátok, hogy egy mesterember? -- mondja hangosan valaki, aki figyelmesen hallgatta. És mások, akik ruházatuk szerint júdeaiak, és talán Jézus ellenségei felbujtogatták ôket, egymásra néznek, és utána felbujtogatóikra tekintenek, és megkérdezik ôket: -- De mit sugalltatok nekünk? Ki mondhatja, hogy ez az ember félrevezeti a népet? -- és mások: -- Mi megkérdezzük magunkat és titeket: ha igaz, hogy közületek senki sem oktatta ôt, honnan van ez a nagy bölcsessége? Hol szerezte meg, ha sose tanult egyetlen mestertôl sem? -- és Jézushoz fordulva: -- Mondd meg hát, honnan való ez a te tanításod? Jézus felemeli átszellemült arcát, és azt mondja: -- Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ez a tanítás nem az enyém, hanem Azé, aki közétek küldött engem. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy egy mester sem oktatott engem, sem pedig egyetlen élô könyvben, írástekercsben, kôbe vésve nem találtam azt. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy erre az órára azzal készültem fel, hogy hallgattam az Élôt beszélni lelkemben. Most eljött az ideje annak, hogy megmondjam Isten népének az égbôl jött szavakat. És ezt teszem, ezt fogom tenni utolsó leheletemig, és miután kileheltem azt, a kövek, amelyek engem hallanak, és amelyek nem puhulnak meg, jobban fogják félni Istent, mint azok, amelyek a Sínain próbára tették Mózest, és a félelemben, az igazság áldó, vagy átkot mondó szavával, visszautasított tanításom szavai bele lesznek vésve a kövekbe. És ezeket a szavakat sose fogják többé eltörölni. A jel megmarad. Világosság annak, aki elfogadja, legalább akkor, szeretettel. Teljes sötétség annak, aki még akkor sem fogja fel, hogy Isten Akarata küldött engem az Ország megalapítására. A teremtés kezdetén Isten azt mondta: ,,Legyen világosság!'' És világosság támadt a káoszban. Életem kezdetén az angyalok azt mondták: ,,Béke a jó akaratú embereknek!'' Az a jó akarat, amely teljesíti Isten akaratát, és nem hadakozik ellene. Most az, aki teljesíti Isten akaratát, és nem hadakozik ellene, érzi, hogy nem hadakozhat ellenem, mert érzi, hogy tanításom Istentôl jön és nem önmagamtól. Talán a saját dicsôségemet keresem? Azt mondom talán, hogy én vagyok a kegyelem és a megbocsátás korszaka Törvényének Szerzôje? Nem. Én nem veszem el azt a dicsôséget, ami nem az enyém, hanem megdicsôítem Isten Dicsôségét, aki minden jónak a Szerzôje. Most az én dicsôségem az, hogy azt teszem, amit az Atya akar, hogy tegyem, mert ez megdicsôíti Ôt. Aki saját javára beszél, hogy dicsérjék, az saját dicsôségét keresi. De aki részesülhetne az emberek dicséretében anélkül, hogy keresné, azért, amit tesz, vagy mond, és visszautasítja azt, mondván: ,,Nem az enyém, nem én alkottam, hanem ez az Atyától származik épp úgy, mint ahogy én is tôle származom'' az igaz, és abban nincs igazságtalanság, megadja mindenkinek azt, ami ôt illeti anélkül, hogy megtartana magának valamit abból, ami nem az övé. Én azért vagyok, mert Ô akart engem. Jézus szünetet tart. Körülnéz a tömegen, kutat a lelkiismeretekben. Olvas bennük. Mérlegeli ôket. Ismét megszólal: -- Ti hallgattok. Részben azért, mert csodálkoztok, részben, mert azon gondolkodtok, hogyan hallgattathattok el engem. Kié a tízparancs? Honnan jön? Ki adta nektek? -- Mózes! -- kiáltja a tömeg. -- Nem. A Magasságbeli. Mózes, az Ô szolgája elhozta nektek. De azok Istentôl vannak. Ti, akik birtokában vagytok a formuláknak, de akiknek nincs hitetek, szívetekben azt mondjátok: ,,Mi nem látjuk Istent. Sem mi, sem a zsidók a Sínai lábánál.'' Ó, nem elegek azok nektek ahhoz, hogy higgyétek, Isten jelen volt, sem a villámok, amelyek lángra gyújtották a hegyet, miközben Isten mennydörögve tündökölt Mózes elôtt. A villámok és a földrengés sem segít titeket belátni, hogy Isten fölöttetek van, hogy megírja az örök üdvösség és kárhozat Szerzôdését. Istennek egy új, félelmetes megnyilvánulását fogjátok hamarosan meglátni ezek között a falak között. És a szent rejtekhelyek láthatókká válnak majd, mert megkezdôdik a Világosság Országa, és a Szentek Szentjét felemelik a világ szeme elôtt, többé nem fedi el a hármas függöny. És akkor sem fogtok hinni! Mit kellene hát tenni, hogy higgyetek? Azt, hogy az Igazságosság villámai lesújtsanak testetekre? De akkor az Igazságosság már ki lesz békítve. És a szeretet villámai fognak leszállani. De még azok sem fogják szívetekbe írni, mindnyájatok szívébe, az Igazságot, és nem fogják feléleszteni a bűnbánatot és utána a szeretetet. Gamáliel szemeit most Jézus arcára szegezi, feszült figyelemmel hallgatva. -- De tudjátok, hogy Mózes ember volt az emberek között. Idejének írnokai rátok hagyták leírását. Mégis, jóllehet tudjátok, ki volt, kitôl és hogyan kapta a Törvényt, talán megtartjátok? Nem. Egyiktek sem tartja meg. A tömeg tiltakozva felkiált. Jézus csendet parancsol: -- Azt mondjátok, hogy nem igaz? Ki tartja meg közületek? És akkor miért akartok megölni engem? Nem tiltja az ötödik parancs az emberölést? Ti nem fogadtok el engem a Krisztusnak? De nem tagadhatjátok, hogy ember vagyok. Akkor miért akartok megölni? -- De te bolond vagy! Megszállt az ördög. Egy ördög beszél belôled, azért ôrjöngsz és mondasz hazugságokat! Közülünk senki sem gondol megölésedre! Ki akar megölni téged? -- kiáltozzák éppen azok, akik ezt akarják tenni. -- Kik? Ti! És ürügyeket kerestek arra, hogy megtegyétek. Olyan bűnöket vettek szememre, amelyek igazában nem bűnök. Nem az elsô alkalommal vádoltok engem, mert meggyógyítottam egy embert szombaton. De nem azt monda-e Mózes, hogy legyetek irgalmasok még az elesett szamár és tehén iránt is, mert az, testvéretek javát szolgálja? És nekem nem szabad irgalmat gyakorolnom a testvér beteg testén, amely által a visszaszerzett egészség egy anyagi jó és egy lelki eszköz arra, hogy Istent áldja és szeresse az Ô jóságáért? És a körülmetélést, amit Mózes adott nektek, miután már a pátriárkák gyakorolták, nem végzitek el szombaton is? Ha a mózesi Törvényt nem szegitek meg a szombati körülmetéléssel, mert az által egy fiút a Törvény fiává tesztek, akkor miért méltatlankodtok, amikor én az egész embert meggyógyítom szombaton, testében és lelkében, és ezzel Isten fiává teszem? Ne ítéljetek a látszat és a betű szerint! Hanem helyes ítélettel ítéljetek, és lélekkel, mert a betű, a formulák és a látszat halott dolgok, festett díszletek, nem az igazi élet, míg a szavak és látszatok szelleme az igazi élet és az örökkévalóság forrása. De ti nem értitek meg ezeket, mert nem akarjátok megérteni. Menjünk! (7-1391) ======================================================================== Válaszolj vádlóidnak! Gamáliel Ma még többen vannak a Templomban, mint tegnap. Gamáliel a szokott helyén van. De nem beszél. Keresztbe tett karral sétál elôre-hátra pompás szônyegén. Fejét lehajtva elmélkedik. Hűséges tanítványai a falhoz támaszkodva figyelik, szótlanul, félve és tisztelve elmélkedô mesterüket. A farizeusok és papok járnak-kelnek, mintha valami tennivalójuk lenne. De mindenki tudja, hogy ôk is Jézust várják, akárcsak a tömeg. Pogányok és zsidók egyaránt. Jézus megjelenik az Arany-kapuban, és lassan közeleg. Elmegy Gamáliel elôtt, aki még csak fejét sem emeli fel. Tegnapi helyére megy. A vegyes hallgatóság felfogja, hogy beszélni készül. Egyesek azt suttogják: -- Íme, nyilvánosan beszél, és ôk semmit sem szólnak. -- Talán a vezetôk felismerték benne a Krisztust. Tegnap Gamáliel sokat beszélt az Vénekhez. -- Lehetséges? Hogyan ismerhették fel Ôt hirtelenül, mikor nem régen még halálra méltónak tartották? -- Talán Gamáliel birtokában volt a bizonyítékoknak... -- És milyen bizonyítékoknak? Miféle bizonyítékokat akartok ennek az embernek az érdekében? -- kérdezi valaki. -- Hallgass, te sakál! Te az utolsó vagy az írástudók között. Ki kérdezett? -- Kigúnyolják, mire az eltávozik. De helyét elfoglalják mások, akik nem tartoznak a Templomhoz, de nyilvánvalóan hitetlen zsidók. Azt mondják: -- Nálunk vannak a bizonyítékok. Mi tudjuk, ki ez. De amikor a Krisztus eljön, senki sem tudja, honnan való. Ennek származását ismerjük. Egy názáreti ács fia, és vidékérôl mindenki tanúskodhat ellenünk, ha hazudunk... Közben hallatszik, hogy valaki kedvesen azt mondja: -- Mester, beszélj egy kicsit nekünk, ma. Azt mondják, szerinted minden ember egyetlen Istentôl, a tiedtôl jön. Annyira, hogy ôket az Atya gyermekeinek hívják. Hasonló gondolatra jutottak a mi stoikus költôink is. Azt mondták: ,,Mi Istentôl származunk.'' A te nemzetedhez tartozók a legtisztátalanabb állatoknak tartanak minket. Hogyan egyezteted össze a két irányzatot? Jézus válaszolni akar neki, amikor a hívô és hitetlen zsidók vitája felerôsödik, és valaki éles hangon megismétli: -- Ô egy egyszerű ember! A Krisztus nem ilyen lesz. Minden rendkívüli lesz benne. Alakja, természete, származása... Jézus ebbe az irányba fordul, és erôs hangon kijelenti: -- Tehát ti ismertek engem, és tudjátok, honnan jövök? Biztosak vagytok benne? És az a kevés, amit tudtok rólam, nem mond nektek semmit? Nem erôsíti meg az összes jövendölést? De ti nem tudtok mindent rólam. Bizony, bizony, mondom nektek, én nem magamtól jöttem, és nem onnan, ahonnan ti gondoljátok. Ezt az Igazságot ti nem ismeritek. Azt, aki küldött engem. Ellenségei méltatlankodva kiáltanak fel. -- Ti nem ismeritek ennek az Igazságnak a műveit. Nem ismeritek útjait. Azokat az utakat, amelyeken én jöttem. A gyűlölet nem képes megismerni a Szeretet útjait és műveit. A sötétség nem képes elviselni a Világosságot. De én ismerem Azt, aki engem küldött, mert én az Ô része vagyok, és egy vagyok vele. És Ô azért küldött engem, hogy beteljesítsem azt, amit Ô elgondolt. Tolongás támad. Ellenségei el akarják fogni, meg akarják ütni Ôt. Az apostolok, tanítványok, a nép, a pogányok, a megtértek védelmére kelnek. Odasietnek mások is, és az ellenség talán gyôzne, ha Gamáliel, aki eddig mintha nem törôdött volna semmivel, el nem hagyná szônyegét, és Jézus felé nem menne, és nem kiáltaná: -- Hagyjátok ott! Hallani akarom, mit mond! Az Antónia-várból odasietô katonáknál is többet ér el Gamáliel hangja. A zavargás megszűnik, de óvatosságból a katonák a külsô falaknál maradnak, noha már nincs szükség rájuk. -- Beszélj! -- parancsolja Gamáliel Jézusnak. -- Válaszolj annak, aki vádol! -- Hangja parancsoló, de tiszteletteljes. Jézus nyugodtan folytatja beszédjét, kissé elôbbre jôve. Gamáliel ott marad, és tanítványai odahozzák szônyegét és támla nélküli székét, hogy biztosítsák kényelmét. De ô állva marad, karját keresztbe téve, lehajtott fejjel, csukott szemmel, figyelmét arra összpontosítva, amit hall. -- Ok nélkül vádoltok engem, mintha káromkodtam volna, pedig az igazságot mondtam. Nem azért válaszolok, hogy megvédjem magamat, hanem azért, hogy a Világosságot adjam nektek, és így megismerhessétek az Igazságot. És nem magamtól beszélek. Hanem annak a szavait ismétlem, akiben ti hisztek, és akire esküdtök. Azok tanúskodnak rólam. Tudom, hogy ti nem láttok bennem mást, csak egy hozzátok hasonló embert, alábbvalót magatoknál. És lehetetlennek látszik számotokra, hogy egy ember a Messiás lehessen. Azt gondoljátok, hogy ennek a Messiásnak legalábbis egy angyalnak kell lennie, akinek eredete oly titokzatos, hogy csak ez adhat neki királyi tekintélyt. De a népünk történetét tartalmazó könyvek, amelyek örök könyvek lesznek, mert minden ország és minden idôk tudósai abból merítik tanításuk erejét, ezek a könyvek mikor állítják, hogy Isten egy angyalának mondta: ,,Te mostantól fogva Fiam leszel, mert én szültelek''? Gamáliel egy kis asztalt és pergament hozat oda tanítványaival, leül, és írni kezd... -- Az angyalok, szellemek, a Magasságbeli szolgái és hírnökei. Isten teremtette ôket, akárcsak az embert, az állatokat, és minden egyéb teremtményt. De nem Tôle származnak, mert Isten egyedül a saját mását szüli. A Tökéletestôl csak egy Tökéletes származhat, egy másik Lény, aki egyenlô Ôvele. Nem alacsonyítja le saját tökéletességét azzal, hogy egy nála alacsonyabb rendű lénynek adjon életet. Nos, ha tehát Isten nem szülheti az angyalokat, és nem is emelheti fel ôket saját gyermekeinek méltóságára, akkor milyen lesz a Fiú, akinek azt mondja: ,,Te Fiam vagy. Ma szültelek''? És milyen természete lesz, ha amikor megszülte, azt mondja angyalainak: ,,És Ôt imádják Isten összes angyalai.''? És hogyan érdemli ki ez a Fiú, hogy hallja, amint Atyja azt mondja Annak, aki az Ô kegyelmébôl létezik: ,,Ülj jobbomra, míg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem?'' Ez a Fiú nem lehet más, csak Isten, mint az Atya, akivel megosztja a hatalmat, és akivel örül a Szeretetnek, amely ôket boldoggá teszi a kimondhatatlan és megismerhetetlen szeretet által. De ha Isten nem tartotta megfelelônek, hogy egy angyalt emeljen fel Fiának fokozatára, mondhatta volna valaha is egy emberrôl azt, amit Arról mondott, aki hozzátok beszél? Közületek, akik hadakoztok ellenem, sokan jelen voltak, amikor azt mondta, ott a betabarai gázlónál, két ivvel ezelôtt. Ti hallottátok és remegtetek. Mert Isten hangját nem lehet összetéveszteni, és csak rendkívüli kegyelmének köszönhetô, hogy nem töri össze azt, aki gyűlöli Ôt, és nem rázza meg szívét. Ki akkor az Ember, aki hozzátok beszél? Talán egy valaki, aki úgy született az ember magjából és akaratából, mint ti mindnyájan? Belehelyezhette-e a Magasságbeli a Lelkét egy testbe, hogy abban lakjon, ha az a test meg volt fosztva a kegyelemtôl, mint azoké az embereké, akik testi vágyból születtek? És eleget tehetett-e egy ember áldozata a Magasságbelinek a nagy Bűnért? Gondolkozzatok ezen! Ô nem egy angyalt választott ki arra, hogy a Messiás és a Megváltó legyen. Kiválaszthatott akkor erre egy embert? És Megváltó lehetett-e az Atya Fia anélkül, hogy felvette volna az emberi természetet, de olyan eszközökkel és hatalommal, amelyek felülmúlják az emberi elgondolásokat? És Isten Elsôszülöttjének lehettek-e valaha is szülei, ha Ô az örök Elsôszülött? A ti kevély gondolatotok nem rázkódik meg ezek elôtt a kérdések elôtt, amelyek felszállnak az Igazság országa felé, mindig közelebb hozzá, és amelyekre csak egy alázatos és hittel teljes szív talál választ? Kinek kellett lennie a Krisztusnak? Egy angyalnak? Többnek, mint angyalnak! Egy embernek? Többnek, mint embernek! Egy Istennek? Igen, Istennek! De egy testtel egyesülve, hogy végbe tudja vinni a bűnös test kiengesztelését. Minden dolgot azzal az anyaggal kell megváltani, amellyel vétkezett. Istennek azért egy angyalt kellett volna küldenie, hogy kiengesztelje a bukott angyalok bűnét. Mert tudjátok, hogy Lucifer is vétkezett. De Isten nem küldött egy angyali lelket a sötét angyalok megváltására. Ôk nem imádták Isten Fiát, és Isten nem bocsátja meg a Szeretettôl született Igéje ellen elkövetett bűnt. De Isten szereti az embert, és elküldi az Embert, az Egyetlen tökéleteset, hogy megváltsa az embert, és kibékítse Istennel. Az Atya és a Fiú szerették és megértették egymást. És az Atya azt mondta: ,,Akarom!'' És a Fiú azt mondta: ,,Akarom!'' És utána a Fiú azt mondta: ,,Add nekem!'' És az Atya azt mondta: ,,Vedd!'' És az Ige testté lett, amelynek kialakulása titokzatos. És ezt a testet nevezik Jézus Krisztusnak, Messiásnak, Annak, akinek meg kell váltania az embereket, el kell vinnie ôket az Országba, le kell gyôznie az ördögöt, össze kell törnie a rabszolgaságot. Legyôzni az ördögöt! Nem volt képes erre egy angyal. Ezt csak az Emberfia tudja megtenni. És ezért erre a nagy munkára Isten nem az angyalokat hívja, hanem az Embert. Íme, az Ember, akinek származását illetôleg ti bizonytalanok vagytok, tagadjátok, vagy fontolgatjátok. Íme, az Ember! Az Isten számára elfogadható Ember. Az Ember, aki képviseli minden testvérét. Az Ember, aki hasonló hozzátok, az Ember, aki felettetek áll és különbözik tôletek származásában, aki nem embertôl, hanem Istentôl származik. Isten szentelte fel Ôt szolgálatára. Ott áll a kiváló oltár elôtt, hogy a világ bűneiért Pap és Áldozat legyen. Örök és legfôbb Fôpap, Melkizedek rendje szerint. Ne remegjetek! Nem nyújtom ki kezemet a fôpapi süveg felé! Más koszorú vár engem. Nem veszem el tôletek a melltáskát! Egy másik már készen áll számomra. Csak amiatt féljetek, hogy számotokra hasztalan lesz az Ember Áldozata és Krisztus Irgalmassága. Annyira szerettelek titeket, annyira szeretlek titeket, hogy elértem az Atyától önmagam megsemmisítését. Annyira szerettelek titeket, annyira szeretlek titeket, hogy kértem: legyen részem a világ minden fájdalmában azért, hogy az örök üdvösséget adjam nektek. Miért nem akartok hinni bennem? Még mindig nem tudtok hinni? Nem meg van mondva Krisztusról: ,,Te örökké Pap vagy Melkizedek rendje szerint''? De mikor kezdôdött a papság? Talán Ábrahám idejében? Nem. Ti tudjátok. Az Igazságosság és a Béke Királya, aki megjelenik, hogy hirdessen engem a prófétai ajakkal, népünk hajnalán, nem figyelmeztet-e titeket arra, hogy van egy tökéletesebb papság, amelyik közvetlenül Istentôl jön, úgy, mint Melkizedek, akinek eredetét senki sem ismerte, és akit ,,a papnak'' neveztek, és aki pap marad mindörökké? Nem hisztek többé a sugalmazott szavakban? És ha hisztek bennük, hogyan lehet, ó doktorok, hogy nem tudtok elfogadható magyarázatot adni a szavaknak, amelyeket mondanak, és amelyek rólam beszélnek: ,,Te Pap vagy mindörökké, Melkizedek rendje szerint''? Van tehát egy másik papság Áronén kívül. És errôl azt mondták: ,,vagy''. Nem ,,voltál''. Nem ,,leszel''. Pap vagy mindörökké. Íme, akkor ez a kifejezés elôre hirdeti, hogy az örök Pap nem Áron ismert törzsébôl származik, egy papi törzsbôl sem. Hanem új, titokzatos lesz eredete, mint Melkizedeké. És ha Isten hatalma küldi ôt, az annak a jele, hogy meg akarja újítani a Papságot és a szertartást, hogy örvendetessé váljon az emberiség számára. Ismeritek ti az én eredetemet? Nem. Ismeritek műveimet? Nem. Látjátok annak gyümölcseit? Nem. Semmit sem tudtok rólam. Látjátok tehát, hogy ebben is a ,,Krisztus'' vagyok, akinek származását, természetét és küldetését nem szabad megismerni addig, amíg Istennek úgy tetszik, hogy kinyilatkoztassa az embereknek. Boldogok azok, akik tudnak majd, akik tudnak most hinni, mielôtt még Isten rettenetes kinyilatkoztatása a földre terítené ôket súlyával, és oda szegezné ôket az égbôl tündöklô, hatalmas igazságot mennydörgô szavával, amely azt kiáltja a földnek: ,,Ez Isten Krisztusa volt!'' Ti azt mondjátok: ,,Ô Názáretbôl való. Atyja József volt. Anyja Mária.'' Nem. Nekem nincs atyám, akitôl emberi módon származnék. Nincs anyám, aki Istenként szült volna engem. Mégis van egy testem, és azt titokzatos módon vettem fel, a Lélek műve által, és eljöttem közétek, keresztül menve egy szent tabernákulumon. És üdvözítelek majd titeket, miután Isten akaratából kialakítottam magamat. Üdvözítelek majd titeket, kilépve igazi önmagamból, testem tabernákulumából, hogy létrehozzam az Isten nagy Áldozatát, aki felemészti magát az ember üdvösségéért. Atya, Atyám! Napjaim kezdetén azt mondtam neked: ,,Íme, itt vagyok, hogy megtegyem akaratodat!'' Azt mondtam neked a kegyelem órájában, mielôtt elhagytalak, hogy testbe öltözzem, amelyben szenvedni fogok: ,,Íme, itt vagyok, hogy megtegyem akaratodat!'' Ezt mondom neked még egyszer, hogy megszenteljem azokat, akikért jöttem: ,,Íme, itt vagyok, hogy megtegyem akaratodat!'' És még egyszer azt mondom majd neked, mindig, addig, amíg nem teljesül akaratod... Jézus, aki ég felé emelte karját, imádkozva, most leereszti, mellére teszi, lehajtja fejét, behunyja szemét, és elmerül egy titkos imában. Az emberek suttognak. Nem mindenki értette meg, sôt a többség nem értette meg. Túlságosan tudatlanok. De megsejtik, hogy Ô nagy dolgokat jelentett ki. És csodálkozva hallgatnak. A rosszindulatúak, akik nem értették meg, vagy nem akarták megérteni, vihognak: -- Ôrjöng! -- De nem mernek többet mondani, hanem fejüket csóválva elmennek. Gamáliel utat tör az ottmaradottak között. Elér Jézushoz, aki még elmerülve imádkozik, távol a tömegtôl és a helytôl, és megszólítja: -- Jézus, Rabbi! -- Mit akarsz, Gamáliel rabbi? -- kérdezi Jézus, felemelve fejét, tekintetével még egy bensô látomásban elmerülve. -- Egy magyarázatot tôled. -- Beszélj! -- Menjetek odébb mindnyájan! -- parancsolja Gamáliel, és olyan hangon, hogy az apostolok, tanítványok, követôk, kíváncsiak és Gamáliel tanítványai is gyorsan odébb mennek. Csak Jézus és Gamáliel marad ott, egymással szemben. Egymást nézik. Jézus mindig szelíden és kedvesen, a másik tekintéllyel anélkül, hogy akarná, és önkéntelenül is kevély tekintettel. -- Mester... Jelentették nekem szavaidat. Amiket egy lakomán mondottál... és én helytelenítettem a nem ôszinte eljárást. Én harcolok vagy nem harcolok, de mindig nyíltan... Elmélkedtem azokon a szavakon. Szembeállítottam azokkal, amelyekre emlékezem... És vártalak itt, hogy megkérdezhesselek ezek felôl... De elôször hallani akartam beszédedet. Ôk nem értették meg. Én remélem, meg tudom érteni. Leírtam szavaidat, miközben beszéltél. Hogy elmélkedjem rajtuk. Nem azért, hogy ártsak neked. Hiszel nekem? -- Hiszek. És kívánom, hogy a Magasságbeli azokkal lángra gyújtsa lelkedet. -- Úgy legyen! Ide hallgass! A kövek, amelyeknek meg kell remegniük, talán a mi szívünk kövei? -- Nem, rabbi. Ezek (és rámutat a Templom falaira, egy kört írva le). Miért kérdezed? -- Mert szívem megremegett, amikor beszámoltak a lakomán mondott szavaidról, és válaszodról, amit a téged kísértôknek adtál. Azt hittem, hogy ez a remegés lesz a jel... -- Nem, rabbi. A te szíved és néhány más szívnek a remegése túl kevés ahhoz, hogy oly jel legyen, ami nem hagy hátra kételyt... Akkor is, ha te, ritka, alázatos ítélettel ismerve önmagadat kônek nevezed szívedet. Ó, Gamáliel rabbi, igazán nem vagy képes megkövesedett szívedbôl egy fényes oltárt készíteni, elfogadva az Istent? Nem magamért, rabbi. Hanem azért, hogy igaz voltod teljessé legyen... És Jézus kedvesen néz az öreg mesterre, aki lehajtja fejét, és azt mondja: -- Nem tudom... Még nem tudom... De remélem... Azt a jelet mindörökre adod? -- Igen. -- Isten veled, Jézus Rabbi! -- Az Úr jöjjön hozzád, Gamáliel rabbi! Elválnak. Jézus int övéinek, és kimegy velük a Templomból. Az írástudók, farizeusok, papok, a rabbi tanítványai körülveszik Gamálielt, mint mindmegannyi saskeselyű. -- Nos? Minek tűnik neked? Bolondnak? Jól tetted, hogy leírtad azt az ôrjöngést. Jó szolgálatot tesz majd nekünk. Döntöttél? Meggyôzôdtél? Tegnap... ma... Nincs többre szükség ahhoz, hogy meggyôzzön téged. -- Egyszerre beszélnek, miközben Gamáliel hallgat, és tanítványai elviszik az asztalt. -- Nem válaszolsz? Tegnap óta nem beszélsz... -- sürgeti egyik kollégája. -- Hallgatok. Nem rátok. Ôrá. És igyekszem a mostani szavakban felismerni azokat, amelyeket egy napon mondott. Itt. -- És talán megtaláltad? -- sokan nevetnek. -- Olyan, mint egy mennydörgés, amelynek különbözô a hangja aszerint, hogy közelebbrôl, vagy távolabbról jön. De mindig a mennydörgés moraja. -- Akkor semmire sem lehet következtetni belôlük -- gúnyolja egyikük. -- Ne nevess, Lévi. A mennydörgés Isten hangja is lehet, és mi oly ostobák lehetünk, hogy a felhôk zajának hisszük... Ne nevess te sem, Elkiás, és te, Simon, hogy a hang ne váljék villámmá, és ne égessen porrá titeket... -- Akkor... te... mintegy azt mondod, hogy a galileai az a gyermek, akit Hillellel prófétának tartottatok, és hogy az a gyermek és ez az ember a Messiás... -- kérdezik gúnyolódva, bár enyhén, mert Gamálielt tisztelni kell. -- Nem mondok semmit. Azt mondom, hogy a mennydörgés moraja mindig a mennydörgés moraja. -- Közelebbrôl, vagy távolabbról? -- Jaj nekem! A szavak erôsebbek, amint a kor magával hozza. De a húsz éve elhangzottak húszszor jobban bezáródtak értelmembe. És a hang gyengébben hatol be... -- És Gamáliel engedi, hogy feje mellére essen, elmélkedve. -- Ha, ha, ha! Megöregedtél, és ostoba lettél, Gamáliel! Valóságnak fogod fel a képzeletet. Ha, ha, ha -- nevetnek mindnyájan. Gamáliel méltatlankodva felemeli vállát. Utána felveszi köntösét, amely válláról függött, magára tekeri többszörösen, olyan bô, és hátat fordít mindenkinek anélkül, hogy egy szóval is válaszolna nekik, megvetve ôket hallgatásával. (7-1400) ======================================================================== Te a jelre vársz! Gamáliel Gamáliel ott van Lázár feltámasztásánál. Lásd: E 62-75 Mikor Jézus kifelé megy, találkozik a rabbival. Egymásra néznek. Jézus anélkül, hogy megállna, megjegyzi: -- Állj készen, rabbi! A jel hamarosan jön! Sose hazudok! (8-73) Lázár feltámasztása után a nagytanács azonnal összeül. Egyesek Jézus pártjára állnak, és kijelentik, hogy nem tett semmi rosszat, csak egy csodát tett. Nikodémus és arimateai József bátran nyilatkoznak Jézus mellett. Jézus ellenségei megfeddik Józsefet: -- Mondd meg nyíltan, hogy szereted! -- Nincs abban semmi rossz, ha József szereti Ôt. Én magam is elismerem, hogy Ô Izrael legnagyobb Rabbija. -- Te! Te, Gamáliel, mondod ezt? -- Ezt mondom. És tisztelem Ôt, aki fölöttem áll, mert eddig én ôriztem meg a nagy rabbik hagyományát, akik között Hillel volt az utolsó, de utánam nem ismerek senkit, aki össze tudta volna gyűjteni a századok bölcsességét. Most megelégedetten megyek el, mert tudom, hogy az nem hal ki, hanem még nagyobb lesz, mert növelni fogja sajátjával. Én biztos vagyok abban, hogy Isten Lelke van benne. -- De mit mondasz, Gamáliel!? -- Az igazságot. Nem csukom be a szememet, hogy ne tudhassam, mik vagyunk. Mi többé nem vagyunk bölcsek, mert a bölcsesség kezdete az Isten félelme, és bűnöket követünk el anélkül, hogy félnénk Istent. Ha meglenne bennünk ez a félelem, nem vennénk semmibe az igazat, és nem lenne bennünk az ostoba falánkság a világ gazdagságáért. Isten ad, és Isten vesz el. Az érdemnek és érdemtelenségnek megfelelôen. És ha Isten most elveszi tôlünk azt, amit nekünk adott, hogy másoknak adja, legyen áldott, mert szent az Úr, és szent minden, amit tesz. -- De mi a csodákról beszéltünk, és azt akartuk mondani, hogy közülünk senki sem tud csodákat művelni, mert a Sátán nincs velünk. -- Nem. Azért, mert Isten nincs velünk. Mózes szétválasztotta a vizet, és megnyitotta a sziklát, Józsue megállította a napot, Illés feltámasztotta a gyermeket és esôt idézett elô. Mert Isten volt velük. Emlékeztetlek titeket arra, hogy hat dolgot gyűlöl az Isten, és utálja a hetediket: a kevély szemeket, a hazug nyelvet, az ártatlanok vérét ontó kezet, a gonoszságon elmélkedô szívet, a lábat, amely futva visz a gonoszságba, a hamis tanúságot, amely hazugságot mond, és azt, aki széthúzást okoz a testvérek között. Mi mindezt tesszük. Ti, mondom. Mert csak ti teszitek. Mert én tartózkodom mind attól, hogy ,,hozsannát'' kiáltsak, mind attól, hogy azt kiáltsam: ,,Átkozott''. Én várok. -- A jelre! Ugyan! Te a jelre vársz! De milyen jelet vársz egy szegény bolondtól, ha igazán mindnyájan meg akarunk bocsátani neki? Gamáliel felemeli kezeit, és maga elôtt tartva, behunyt szemmel, kissé lehajtott fejjel, lassan, elnyújtott hangon beszél, ünnepélyesen: -- Vágyakozva megkérdeztem az Urat, hogy mutassa meg nekem az igazságot, és Ô megvilágította nekem Jézus, Sirák fiának szavait. Ezeket: ,,A minden dolgok Teremtôje beszélt hozzám, és parancsokat adott nekem, és az, aki engem teremtett, sátramban nyugodott, és azt mondta nekem: 'Lakjál Jákobban, örökséged legyen Izraelben, verj gyökeret választottam között'''... És még megvilágította nekem ezeket, amelyeket ismertek: ,,Jöjjetek hozzám, mindnyájan, akik vágyakoztok utánam, és lakjatok jól gyümölcseimmel, mert az én szellemem édesebb a méznél és az én örökségem a lépesméznél. Emlékezetem fennmarad a századokon át a nemzedékekben. Aki engem eszik, éhezik engem, és aki engem iszik, szomjazik utánam, és aki engem hallgat, annak nem kell pirulnia, és aki értem dolgozik, az nem vétkezik, és aki fényt derít rám, annak örök élete lesz.'' És Isten világossága kiáradt lelkemre, miközben szemeim ezeket a szavakat olvasták: ,,Mindezt a dolgot tartalmazza az Élet könyve, a Magasságbeli szövetsége, az Igazság tanítása... Isten megígérte Dávidnak, hogy tôle születik a leghatalmasabb Király, aki mindörökké dicsôségének trónján fog ülni. Ô el fog telni bölcsességgel, mint a Fison és a Tigris az új gyümölcs idejében; bôvelkedik, mint az Eufrátesz az értelemben; és növekszik, mint a Jordán az aratás idején. Ô világosságként árasztja ki a bölcsességet... Ô ismeri meg az elsônek.'' (Vö. Jézus, Sirák fia könyve 24. fejezetét a Vulgáta fordításában.) Ezt Isten megvilágította nekem! De jaj! Mit mondok, hogy a Bölcsesség, amely köztünk van túl nagy, mert mi azt megértjük, és összegyűjtjük azt a gondolatot, ami szélesebb a tengernél és a tanácsot, ami mélyebb a nagy szakadéknál. És mi halljuk a kiáltást: ,,Én, mint a hatalmas vizek csatornája kiáradtam a Paradicsomból, és azt mondtam: 'Megöntözöm kertemet', és íme csatornám folyóvá vált, és a folyó tengerré. Mint a hajnal, beragyogok mindent tanításommal, és megismertetem azt a legtávolabbi vidékekkel. Behatolok a legnagyobb mélységekbe, ránézek az alvókra, megvilágítom azokat, akik remélnek az Úrban. És kiterjesztem még tanításomat, mint jövendölést, és ráhagyom azokra, akik keresik a bölcsességet, nem szűnök meg hirdetni azt a szent idôkig. Nem csak magamért dolgoztam, hanem mindazokért, akik keresik az igazságot.'' (Uo.) Ezt olvastatta el velem Jáhve, a Magasságbeli -- és leengedi karjait, felemeli fejét. -- De akkor számodra a Messiás?! Mondd meg! -- Nem a Messiás. -- Nem? Akkor micsoda szerinted? Nem ördög. Nem angyal. Nem Messiás... -- Az, aki van. -- Ôrjöngsz! Isten? Ez a bolond Isten számodra? -- Az, Aki van. Isten tudja, hogy Ô van. Mi látjuk műveit. Isten látja gondolatait is. De nem a Messiás, mert számunkra a Messiás Királyt jelent. Ô nem király, nem lesz király. De szent. És művei szentek. És mi nem emelhetjük kezünket az Ártatlanra, hacsak nem akarunk bűnt elkövetni. Én nem írom alá a bűnt! -- De ezekkel a szavakkal te szinte azt mondtad, hogy ô az, akit várunk! -- Azt mondtam. Addig, amíg tartott a Magasságbeli világossága, én annak láttam. Utána... nem tartott többé engem az Úr keze, a magasba emelkedett világossága, én visszatértem embernek, Izrael emberének, és a szavak többé nem voltak mások, csak szavak, amelyeket Izrael embere, én, ti, az elôttünk élôk, és ne engedje meg Isten, az utánunk élôk is a saját, a mi gondolataink szerint értelmezünk, nem pedig abban az értelemben, amelyben az örök Gondolatban részesülnek, aki azt szolgájának diktálta. -- Mi beszélünk, elkalandozunk, vesztegetjük idônket. És közben a nép izgalomban van -- mondja Kanania. -- Jól mondod! Határozni kell, és cselekedni, hogy megmentsük magunkat és diadalmaskodjunk! (8-87) Jézus Anyjával beszélget. Mária azt mondja: -- Erôsen felléptél a farizeusokkal szemben... -- Ez a legfelsôbb igazság órája, Mama. Számukra holt marad az igazság. De a többiek számára élô igazság lesz. És szeretettel és szigorral kell megharcolnom az utolsó harcot, hogy elszakítsam ôket a Gonosztól. -- Igaz. Azt mondták nekem, hogy Gamáliel, aki ott volt a többiekkel együtt az oszlopcsarnokban, ezt mondta a végén, amikor sokan nyugtalanok voltak: ,,Ha nem akarják a feddést, éljenek igaz módon'', és e megjegyzés után eltávozott. -- Örülök neki, hogy a rabbi hallgatott engem. (9-142) Gamáliel hallgatja Jézus nagycsütörtöki beszédét a Templomban, amelyben megjövendöli megdicsôülését. Lásd E 76- 80. (9-183) Gamáliel részt vesz a nagytanács gyűlésén, amelyen elítélik az elfogott Jézust. Mikor Jézus be akar lépni, odaér Gamáliel is. Az ôrök ráütnek Jézusra, hogy adjon helyet a rabbinak. Az azonban, megmerevedve, mint egy szobor, ajkát alig mozgatva, és nem tekintve senkire sem, megkérdezi: -- Ki vagy? Mondd meg nekem! Jézus kedvesen válaszol: -- Olvasd a prófétákat, és bennük megtalálod a választ! Az elsô jel bennük van. A másik jön. Gamáliel belép. Mögötte belép Jézus. Miközben Gamáliel egy székhez megy, Jézust a terem közepére húzzák, a Fôpap elé, akinek arca olyan, mint egy bűnözôé. A kihallgatást lásd részletesen: Jézus szenvedése 40-44. A kihallgatás közben Gamáliel felkiált: -- Törvénytelen ez a gyűlés! Kelj fel Simeon -- szól oda fiának -- és menjünk! -- De rabbi, megbolondultál? -- Tiszteletben tartom az elôírásokat. Tilos így járni el, amint mi tesszük! És ezért nyilvános vádat emelek majd! -- Gamáliel kimegy, mereven, mint egy szobor. Fia, aki harmincöt évesnek látszik, és hasonlít hozzá, követi. Kis zavar keletkezik, amit Nikodémus és József kihasználnak, hogy a Vértanú javára felszólaljanak. -- Gamálielnek igaza van. Törvénytelen az óra és a hely, és nem következetesek a vádak. (9-263) ======================================================================== A jel! Gamáliel Jézus halála után József és Nikodémus egy rövid úton gyorsan lejönnek a Kálváriáról, hogy Pilátushoz menjenek. Már szinte a domb alján vannak, amikor találkoznak Gamáliellel. Gamáliel haja borzas, nincs rajta a fejfedô, köpenye sincs, pompás ruhája trágyától piszkos és szakadozott a tüskés bokrok miatt. Fut felfelé, lihegve, keze gyér, ôsz hajában. Megállás nélkül beszélgetnek egymással: -- Gamáliel! Te! -- Te, József? Elhagyod? -- Én nem. De hogy, hogy te itt vagy? És így?... -- Rettenetes dolgok! A Templomban voltam! A jel! A Templom kifordult sarkából! A bíbor és jácint függöny eltépve! A Szentek Szentje tárva- nyitva! Átok van rajtunk! -- beszéd közben fut a csúcs felé, eszét vesztve a megpróbáltatástól. A kettô nézi ôt, amint megy... egymásra néznek... egyszerre mondják: ,,Ezek a kövek megremegnek majd utolsó szavaimra!'' Ô megígérte neki!... Sietnek tovább a város felé. Mikor visszajönnek, elérik Gamálielt, amint az már kimerülve az utolsó métereket teszi meg. Mellét verve megy, és amikor elérkezik a csúcson levô elsô kis térre, arccal a földre borul, fehér ruhájában a sárga földön nyögi: -- A jel! A jel! Mondd nekem, hogy megbocsátasz! Egy sóhajtást, csak egy sóhajtást, hogy mondd nekem, nem gyűlölsz, és megbocsátasz! Azt hiszi, hogy Jézus még él. Csak akkor fogja fel a valóságot, amikor egy katona meglöki lándzsájával, és azt mondja: -- Kelj fel és hallgass! Hasztalan! Elôbb kellett volna erre gondolnod! Meghalt. És én, a pogány, mondom neked: Ez, akit ti megfeszíttettetek, valóban az Isten Fia volt! -- Meghalt? Meghaltál? Ó! ... -- Gamáliel feláll, félelem tükrözôdik arcán, a szürkületben igyekszik látni a csúcsot. Nem sokat lát, de az elég ahhoz, hogy felfogja, Jézus meghalt. Látja. És látja a részvevô csoportot, amely vigasztalja Máriát, és Jánost a kereszt baloldalán állva, amint sír, és Longinust a jobboldalon állva, ünnepélyesen, tiszteletteljes magatartással. Térdre veti magát, kitárja karját, és sír: -- Te voltál! Te voltál! Többé nem nyerhetünk bocsánatot! Magunkra kívántuk véredet. És az az égbe kiált, és az ég elátkoz minket... Ó, de te voltál az Irgalom!... Én mondom neked, én, Júda megsemmisült rabbija: ,,A te véred rajtunk van, irgalomból.'' Hints meg engem vele! Mert csak az esdheti ki számunkra a bocsánatot... -- és sír. És utána, még csendesebben megvallja titkos gyötrelmét: -- Birtokában vagyok a kért jelnek... De az évszázados lelki vakság van belsô látásomon, és akaratom ellenére most felemeli hangját tegnapi kevély gondolatom... Irgalmaz nekem! A világ Világossága, a sötétségbe, amely nem fogott fel téged, bocsásd le egy sugaradat! A hűséges öreg zsidó vagyok, igazságnak tartottam, és tévedés volt. Most egy kiaszott, kopár síkság vagyok, a régi hit egyetlen régi fája nélkül, és az új hit egyetlen magja vagy virágszála nélkül. Kiszáradt puszta vagyok! Művelj csodát, hogy kikeljen egy virág, amely a te nevedet viseli, ennek a makacs öreg izraelitának szegény szívében. Hatolj be, Szabadítóként ebbe a szegény gondolatomba, amely a külsôségek foglya! Izajás azt mondja: ,,...fizetett a bűnösökért, és magára vette sokaknak bűnét''. (53,12) Ó, az enyémet is, názáreti Jézus!.... Feláll. Nézi a keresztet, amely mind jobban kirajzolódik a visszatérô világosságban, és utána meghajolva, megöregedve, megsemmisülve elmegy. (9-365) Gamáliel hôsies kiállását István mellett és Saul ellen, valamint felvételét a katolikus Egyházba lásd: Ôsegyház 23-27, 31-36. oldalán. ======================================================================== Jézus és gyászolók -- Bevezetés Jézus és a gyászolók Ebben a füzetben összegyűjtve megtaláljuk azokat a gondolatokat, amelyeket Jézus a túlvilági életrôl mondott a halál elôtt állóknak, vagy az árván maradt gyermekeknek, hitvesüket gyászoló özvegyeknek. A túlvilági élet annyira különbözik az evilágitól, hogy azt igazán felfogni nem tudjuk. Emiatt Jézus sem mondott sokat róla, s amikor errôl beszélt, evilági fogalmakat, hasonlatokat használt, amelyeket természetesen nem kell szó szerint vennünk, hanem csak képletes értelemben. Például; amikor Jézus arról beszél, hogy ,,többé nem eszi a húsvéti vacsorát, míg be nem teljesedik Isten országában'' és ,,nem iszik a szôlô termésébôl addig, amíg el nem jön az Isten országa'' (Lk 22,16,18), vagy amikor megígéri az apostoloknak, hogy ,,majd asztalánál esznek és isznak országában,'' (Lk 22, 30) (Vö. Mt 26,29, Mk 14,22) mindezeket képletesen kell értenünk, és nem következtethetünk belôle, hogy a mennyben lakomázni fogunk. Ugyanígy, amikor Jézus megígéri, hogy ,,helyet készít'' apostolai számára a mennyben, s arról beszél, hogy Atyjának házában sok lakóhely van (Jn 14,1-2.) szintén nem kell azt gondolnunk, hogy a mennyben van egy nagy ház, sok szobával. A léleknek és a feltámadott testnek nincs szüksége helyre, s ha a látható világ egyszer teljesen megszűnne létezni, az üdvözültek akkor is tovább élnének a mennyei boldogságban, a kárhozottak pedig a pokoli kínokban. Ugyanígy kell értelmeznünk a Jelenések könyvének sok képletes leírását is a mennyországról. (Pl. 7,I7., 20, 12-15) Amikor Szent Pál egyszer elragadtatásban szemlélhette a mennyei boldogságot, utána képtelen volt szavakkal leírni azt, amit látott. (1Kor 2,9) Jézus néhány esetben feltámasztotta a halottakat, általában azonban nem változtatta meg az élet és halál rendjét. Szent Józsefet nem gyógyította meg, amikor az halálos betegségbe esett, se fel nem támasztotta, miután meghalt, de ott volt mellette halálos ágyánál. Szent József testvérének felajánlotta a gyógyulást, ha hajlandó megbocsátani két fiának azért, hogy Jézus tanítványaivá lettek. Amikor azonban Alfeus erre nem volt képes, sôt elzavarta Jézust, Ô elment, s engedte, hogy Alfeus az Ô vigasztalása nélkül haljon meg. Noha sok eseményt leírtunk már bôvebben az eddig megjelent füzetekben, itt megismételjük azokat a részleteket, amelyek a halállal kapcsolatosak, hogy jobban fontolóra vehessük Jézus tanítását, a túlvilági életet illetôleg. Szolgáljanak ezek a gondolatok vigasztalásul számunkra rokonaink, barátaink halála esetén, és segítsenek minket abban, hogy kellôképpen felkészüljünk saját halálunkra, vagy megvigasztaljuk a gyászolókat. Rövidítések P: Példabeszédek M: Mária élete E: Evangéliumok Gy: Jézus és a gyermekek (2-132) az elsô szám az olasz eredeti kötetszáma, a második az oldalszám Kôvári Károly S. J. ======================================================================== A jó lelkiismeret Jézus és a gyászolók Jézus leírta nagyszüleinek, Annának és Joakimnak halálát. (M 39-42) ,,Életük oly kedvesen aludt ki, mint ahogy eltűnik egy csillag, amikor hajnalban felkel a nap. És ha nem részesültek is abban a vigaszban, hogy birtokoljanak engem, a Megtestesült Bölcsességet, mint József; láthatatlanul jelen voltam, és hallották magasztos szavaimat, amikor arcuk fölé hajoltam, hogy békében elaltassam ôket, a gyôzelmet várva.'' ,,A jó lelkiismeret nyugodt halált ad, és a szentek imái ilyen halált érnek el számotokra. Joákimnak és Annának egész életükön keresztül jó volt a lelkiismeretük, és ez volt vezetôjük egészen az égig. A Szent (Mária) imádkozott Isten Tabernákuluma elôtt távoli szüleiért, akiket ô Isten, a Legfôbb Jó után helyezett, de szeretett, amint a Törvény és érzelmei megkívánták, tökéletes természetfeletti szeretettel.'' ======================================================================== Érdemeljétek ki, hogy Jézus közeletekben legyen! Jézus és a gyászolók Amikor elérkezik József halálának ideje, Jézus a halálos ágy jobb oldalára áll: Megigazítja József vánkosait, gondosan felemelve testét, és Mária segítségével kényelembe helyezi ôt. Megsimogatja a haldokló homlokát, és igyekszik lelket önteni bele. Mária csendesen, hangtalanul sír. A könnyek legördülnek sápadt arcán ruhájára, ahol zafírokként csillognak. József kissé felélénkül, és Jézusra néz, megfogja kezét, mintha mondana valamit, és azért, hogy kapcsolatban legyen az istenivel, erôt merítsen az utolsó megpróbáltatásban. Jézus lehajol József kezéhez, és megcsókolja. József mosolyog. Utána Mária felé fordul, az ô tekintetét keresve, és ôrá is rámosolyog. Mária letérdel az ágy mellé, és igyekszik mosolyogni. De nemigen sikerül neki, és lehajtja fejét. József Mária fejére teszi kezét, megsimogatja, amely áldásnak látszik.... Jézus a haldokló fölé hajolva imádkozik. Utána Jézus ezt mondja: -- Köszönetet mondok neked, atyám, azért, amit értem és Anyámért tettél. Te igaz életű atyám voltál, és az Örökkévaló téged bízott meg Krisztusának és Szövetségládájának ôrzésével. Te voltál a meggyújtott fáklya számára, és szeretted a szent méh Gyümölcsét. Menj békében, atyám! Az Özvegy nem marad segítség nélkül. Az Úr elôre rendelkezett, hogy ne maradjon egyedül. Menj nyugodtan nyugvóhelyedre! Én mondom neked. Ismét egy zsoltár részletét idézi, majd Józsefre alkalmazza: -- Neked részed lesz ebben a dicsôségben, atyám. Hamarosan eljövök, hogy téged felvigyelek a pátriárkákkal, akik megelôztek téged, a dicsôségbe, ami rád vár. Örvendezzék lelked szavamnak! Majd egy további zsoltárrészlet után: -- Menj elôttem, mondd meg a pátriárkáknak; hogy az Üdvösség a világon van, és Isten Országa hamarosan megnyílik számukra. Menj, atyám! Áldásom kísér téged! Jézus hangosabban beszél, hogy hangja behatoljon József értelmébe, aki elmerül a halál ködében. Közeli a vég. Az öreg fulladozik a fáradtságtól. Mária simogatja. Jézus ágyának szélére ül, és magához vonja a haldoklót, aki összeroskad, és csendesen meghal. A jelenet ünnepélyes békét sugároz. Jézus visszateszi az ágyba a Pátriárkát, átöleli Máriát, aki az utolsó pillanatokban Jézus közelébe ment, amikor elhatalmasodott rajta a fájdalom. Jézus hozzáfűzi ehhez a jelenethez: -- Megtanítok minden feleséget, akit fájdalom gyötör, hogyan kövesse Máriát özvegységében: egyesüljön Jézussal. Tévednek azok, akik azt gondolják, hogy Mária nem szenvedett szívében. Anyám szenvedett. Értsétek meg! Szentül, mert benne minden szent volt, de nagyon élesen. Azok, akik azt gondolják, hogy Mária lagymatag szeretettel szerette jegyesét, mert lélekben volt jegyese és nem testben, hasonlóképpen tévednek. Mária bensôségesen szerette Józsefét, akivel harminc éven keresztül élt hűségesen. József atyja, jegyese, testvére, barátja és védelmezôje volt neki. Most egyedül érezte magát, mint a szôlôvesszô, amelyet levágtak a szôlôtôrôl, amely éltette. Mintha csak villám csapott volna házába. Kettévált. Azelôtt egység volt, amelyben a tagok egymást támogatták. Most hiányzott a teherviselô fôfal, az elsô csapás, amely ezt a családot érte, jelezve szeretett Jézusának közelálló elvesztését. Az Örökkévaló azt akarta, hogy jegyessé és anyává legyen. Most özveggyé tette, és azt akarta, hogy Gyermeke is elhagyja. Mária könnyek között mondja ki egyik magasztos ,,Igen''-jét. ,,Igen, Uram, legyen nekem a te igéd szerint.'' Tanuljatok tôle ti, akik sírtok. És tanuljatok tôle ti, akik meghaltok. Ti, akik éltek, tanuljatok meg meghalni. Törekedjetek kiérdemelni azt, amit Józsefnek mondtam. Békét fog adni nektek halálküzdelmetekben. Ti, akik haldokoltok, tanuljátok meg kiérdemelni, hogy Jézus közeletekben legyen, és megvigasztaljon titeket. És ha nem érdemeltétek is ki, akkor is legyen bátorságtok magatok mellé hívni engem. Én eljövök, kezem tele lesz kegyelmekkel és vigasztalással. Szívem tele lesz megbocsátással és szeretettel. Ajkam feloldoz és bátorít titeket. A halál elveszti minden zordonságát, ha karjaim között ér titeket. Higgyétek el! Nem tudom eltörölni a halált, de édessé teszem azok számára, akik bennem bízva halnak meg. Krisztus mindnyájatok nevében mondotta keresztjén: ,,Uram kezedbe ajánlom lelkemet.'' (Vö Lk 23,46, Zs 31,6) Amikor ezt mondta, gondolt saját halálára és a ti haláltusátokra, a ti rettegéstekre, a ti tévedéseitekre, félelmetekre, vágyatokra a bocsánat után. Megtört szívvel mondta ezt, még mielôtt a lándzsával átdöfték volna, és inkább szenvedett lelkében, mint testében azért, hogy azok haláltusáját, akik reá gondolva halnak meg, megédesítse, és lelkük a halálból az Életbe menjen, a fájdalomból az örök örömbe. (M 170-175) ======================================================================== Ó, halál Jézus nélkül!... Jézus és a gyászolók Szent József testvére, Alfeus, aki szintén Názáretben lakott, nagyon megharagudott Jézusra, mert nem olyan Messiásként lépett fel, amint ô elvárta volna tôle, s ráadásul még két fiát, Júdást és Jakabot is apostolokként magával vitte. Másik két fia, Simon és József atyjuk nézetét osztotta. Anyjuk, Mária viszont szintén Jézus mellé állt. Így a család kettészakadt. Amikor még csak Júdás követte Jézust, Alfeus súlyosan megbetegedett. Júdásnak kételye támadt, hogy ebben a helyzetben nem otthon lenne-e helye. Jézus eloszlatja kételyét: -- Júdás... Én elhagytam Anyámat, hogy küldetésemnek éljek. Ez eloszlatja minden kételyedet azt illetôleg, hogy becsületesen cselekszel-e. Ha ez nem lett volna jó cselekedet, megtettem volna-e én Anyám iránt, akinek rajtam kívül nincs senkije? Júdás megfogja Jézus kezét, arcához emeli, és lehajtja fejét. Nem tud beszélni. -- Menjünk, mi ketten, egyedül, mint amikor gyermekek voltunk. Menjünk, vigyük el az öregnek ezeket a szép aranysárga szôlôket. Nehogy azt gondolja, nem törôdök vele, és ellensége vagyok. Tetszeni fog ez anyádnak és Jakabnak is. Megmondom neki, hogy holnap Kafarnaumban leszek, és hogy fia egészen az övé. Tudod, az öregek olyanok, mint a gyermekek: féltékenyek. És mindig gyanakszanak, hogy elhanyagolják ôket. Részvéttel kell lennünk irántuk... (M 211) Néhány hónap múlva Jézus ismét felkeresi Názáretet. Ekkor már Jakab is követi Ôt. Unokatestvérei nagyon megelégedettek: -- Apám és anyám miatt, tudod? -- Tudom. Menjünk hozzá! -- Szegény atyám! Annyit szenved. Úgy érzi magát, mint a növény, amelyet gyökeresen kitéptek... és nem szeretne meghalni... -- mondja Jakab, és Jézusra néz. Néma kéréssel... De Jézus nem adja jelét annak, hogy látja ôt. -- József is így halt meg, fájdalmak között, nemde? -- Igen -- válaszolja Jézus. -- De ô kevésbé szenvedett, mert belenyugodott. -- És azután te is vele voltál. -- Alfeusnak is része lehetne ebben... Az unokatestvérek szomorúan felsóhajtanak. + Amikor elérkeznek Názáret széléhez, Jézus elôre küldi Júdást és Jakabot, hogy szüleikhez siessenek, többi tanítványait pedig házához küldi, s Ô egyedül megy meglátogatni Alfeust. Mire odaér, Alfeus már nagyon fel van izgatva, a földhöz csapta a gyermekei által hozott ételeket; s meg is ütötte ôket. Becsmérlôleg beszél Szent Józsefrôl és Máriáról is, pedig Mária kedvesen segíti ôt. Mária és Alfeus felesége igyekszenek visszatartani Jézust attól, hogy bemenjen Alfeushoz. Ô azonban kedvesen félretolja ôket, és bemegy. -- Béke veled, Alfeus! -- Itt vagy? Itt, hogy kigúnyoljál? Még ezt is? -- Nem. Azért, hogy békét hozzak neked. Miért vagy ily nyugtalan? Ezzel betegebbé teszed magadat. Mama, engedd! Én segítem majd ôt. Nem teszek rosszat veled, és nem fáraszt ki. Mama, emeld le a pokrócot! -- És Jézus oly gyengéden veszi karjába a panaszkodó, nyomorúságos öreget, mint egy újszülöttet, és gondosan beteszi az ágyba. -- Íme, így. Amint atyámmal tettem: Magasabbra teszem ezt a vánkost. Így könnyebben lélegzel: Mama, tedd ide, veséje alá azt a kisvánkost. Puhább lesz. Most ide tesszük a lámpást, hogy ne essen a fény a szemébe, és bejöhessen a friss levegô. Íme, kész! Most... láttam a tűzön fôni valamit. Hozd be, Mama! Nagyon édes. Egészen átizzadtál, és most fázol. Jót fog tenni neked. Mária engedelmesen kimegy. -- De én... de én... Miért vagy jó hozzám? -- Mert szeretlek, tudod. -- Én is szerettelek... de most... -- Most többé nem szeretsz. Tudom. De én szeretlek, és ez elég számomra. Késôbb majd szeretni fogsz engem... -- És akkor... jaj, jaj... milyen fájdalmak! És akkor, ha igaz, hogy szeretsz engem, miért bántod meg ôsz fejemet? -- Semmiféle módon sem bántalak meg téged, Alfeus. Tisztellek téged. -- Tisztelsz? Názáret céltáblája vagyok, íme! -- Alfeus, miért beszélsz így? Miben tettelek céltáblává? -- Gyermekeimben. Miért lázadoznak? Miattad. Miért nevetnek ki? Miattad. -- Mondd, ha Názáret dicsérne téged fiaid sorsa miatt, ugyanezt a fájdalmat éreznéd? -- Akkor nem! De Názáret nem dicsér engem. Dicsérne engem, ha te valóban hódító lennél. De elhagynak engem valakiért, aki kis híján gyengeelméjű, aki azért megy a világba, hogy gyűlöletet és gúnyt vonjon magára, egy szegény a szegények között! Ah, ki nem nevetne?! Szegény házam! Dávid szegény háza, mi lett a véged! És nekem azért kellett oly sokáig élnem, hogy ezt a szerencsétlenséget lássam? Lássalak téged, a dicsôséges törzs utolsó vesszejét, tönkretenni magadat, ôrülten, a túlságosan szolgai lelkület által! Ah, szerencsétlenség jött ránk attól a naptól kezdve, hogy az én gyengeelméjű testvérem hagyta, hogy összekössék ôt azzal a bamba, és mégis hatalmaskodó asszonnyal, aki mindenben parancsolt neki. Megmondtam neki akkor: ,,József, nem neked való a házasság! Szerencsétlen leszel!'' És az volt. Te nem tudod, ô milyen volt. Nem akart sose hallani a házasságról. Átkozott az öröklô árvákra vonatkozó törvény! Átkozott a sors! Átkozottak az ilyen házasságok! Az ,,öröklô'' szűz visszatér az itallal, éppen akkor, amikor hallhatja rokonának siralmait. Most még sápadtabb. De türelmes kegyességét ez nem zavarja meg. Alfeushoz megy, és kedves mosollyal segíti ôt meginni a teát. -- Igazságtalan vagy, Alfeus! De oly beteg vagy, hogy mindenre bocsánatot nyersz -- mondja Jézus, miközben Alfeus fejét feltámasztja. -- Ó, igen! Nagyon beteg! Azt mondod, hogy te vagy a Messiás. Csodákat teszel. Így mondják. Legalább gyógyíts meg engem, hogy megfizessél azért, mert elvetted tôlem fiaimat. Gyógyíts meg engem... és megbocsátok! -- Bocsáss meg fiaidnak! Értsd meg lelkületüket, és én enyhülést adok neked. Ha haragos vagy, semmit sem tudok tenni. -- Megbocsátani? -- Az öreg hirtelen mozdulatot tesz, ami természetesen felújítja fájdalmait, és ezért újból megvadul. -- Megbocsátani? Soha! Menj el! Menj, ha ezt kell mondanod nekem! El! Meg akarok halni anélkül, hogy többé zavarnának! Jézus megadó mozdulatot tesz. -- Isten veled, Alfeus! Elmegyek. Igazán el kell mennem? Nagybátyám... igazán el kell mennem? -- Ha nem teszel eleget nekem, igen, menj el innen! És mondd meg annak a két kígyónak, hogy öreg apjuk rájuk haragudva hal meg. -- Nem. Ezt ne tedd! Ne veszítsd el lelkedet! Ne szeress engem, ha így akarod. Ne higgyél abban, hogy a Messiás vagyok. De ne gyűlölj! Ne gyűlölj, Alfeus! Nevess ki engem. Nevezz bolondnak, de ne gyűlölj! -- De miért szeretsz engem, ha én megbántalak? -- Mert Az vagyok, akinek te nem akarsz elismerni. A Szeretet vagyok. Mama, én hazamegyek. -- Igen, Fiam. Hamarosan jövök. -- Békémet hagyom neked, Alfeus. Ha akarsz engem, küldj valakit, hogy elhívjon, és bármely órában eljövök. Jézus kimegy, nyugodtan, mintha semmi sem történt volna. Csak sápadtabb. -- Ó, Jézus, Jézus, bocsáss meg neki -- nyögi Alfeus felesége. -- Igen, Mária. De erre nincs is szükség. Annak, aki szenved, minden meg van bocsátva. Most már nyugodtabb. A kegyelem működik a szívekben akkor is, ha nem tudnak róla. És utána ott van a te sírásod, és biztosan Júdás és Jakab fájdalma, és hivatásukhoz való hűségük. Béke a te meggyötört szívednek, nagynéném! -- Megcsókolja, és kimegy a kertbe, hogy hazamenjen. Jézus megvigasztalja a szomorkodó Júdást és Jakabot, hogy atyjuk már nyugodtabb, és minden békésre fordul. Belép Mária is, és odasiet a két lesújtott fiúhoz. Megsimogatja Júdás fejét és Jakab arcát. Sápadt, mint egy liliom. Júdás veszi a kezét és megcsókolja. Megkérdezi: -- Mit csinál? -- Alszik, fiam. Mamád csókját küldi neked -- és megcsókolja mindkettôjüket. (M 212-216) + Jézus távollétében Alfeus meghal. Utána Jézus megérkezik tanítványaival Názáretbe. Alfeus fiai lehajtott fejjel mennek mellette... Megérkeznek az utcába, ahol Alfeus háza van. Már annak a küszöbénél vannak. Jézus elôre megy. Mögötte Júdás és Jakab. Jézus a konyha küszöbéhez ér. A tűzhelynél Mária, Alfeus felesége fôz, és sír közben. Egy sarokban Simon és József és más emberek ülnek némán, mint egy szobor. Közöttük van Sára fia, Alfeus is. -- Béke ennek a háznak, és béke annak a léleknek, aki elhagyta. Az özvegy felkiált, és ösztönszerű mozdulatot tesz, hogy visszatartsa a belépéstôl Jézust, közé és a többiek közé állva. Simon és József feláll, komoran és megdöbbenve. Jézus azonban nem mutatja, hogy észrevette ellenséges magatartásukat. Odamegy a két férfihoz (Simon már ötvenes éveiben van, vagy talán még ennél is idôsebbnek látszik), és szeretetteljesen feléjük tárja karját. Azok ketten még jobban összezavarodnak, de nem mernek hitvány módon viselkedni. Sára fia, Alfeus remeg, és láthatóan szenved. A többi férfi zárkózott, és valami jelet vár. -- Simon, te vagy már a család feje, miért nem fogadsz engem? Jövök, hogy veled együtt sírjak. Mennyire szerettem volna veletek lenni a fájdalom órájában! De nem az én hibámból voltam távol. Légy igazságos, Simon! Ezt meg kell engedned! A férfi még mindig tartózkodóan viselkedik. -- És te József, a nekem kedves névvel, miért nem fogadod az én csókomat? Nem engeditek meg nekem, hogy veletek sírjak? A halál összeköti az igazán együttérzôket. És mi szerettük egymást. Miért kell most szakadásnak lennie? -- Miattad halt meg gyötrelmek között atyánk! -- mondja József durván. -- Itt kellett volna maradnod -- mondja Simon. -- Tudtad, hogy ô már haldoklik. Miért nem maradtál itt? Látni kívánt téged... -- Nem tudtam többet tenni annál, amit már megtettem. És ti tudjátok... Simon, az igazságosabb, kijelenti: -- Igaz. Tudom, hogy te eljöttél, és ô kidobott. De beteg volt, és szomorú. -- Tudom, és megmondtam anyádnak és testvéreidnek: ,,Nem haragszom rá, mert megértem szívét.'' De Isten minden fölött van. És Isten akarta ezt a szenvedést mindnyájatok számára. Ami engem illet, higgyétek el, úgy fájt nekem, mint az élô test felhasítása. Atyátok ebben a szenvedésben felfogott egy nagy igazságot, amely egész életén keresztül homályos maradt számára. Ti e szenvedés által üdvösebb áldozatot mutattatok be, mint amilyen egy állat feláldozása lehetett volna. Jakab és Júdás, akik nem kevésbé felnôttek, mint ti, Simon, Isten szemében felnôttekké váltak, elérték a tökéletes életkort, mert malomkôként nehezedett rájuk a nagy fájdalom. -- Milyen igazságot látott meg atyánk? Csak egyet: hogy vérrokona ellensége volt az utolsó órákban -- veti oda durván József. -- Nem. Azt, hogy a vérnél több a lélek. Megértette Ábrahám fájdalmát, és ebben Ábrahám segítségére volt -- válaszolja Jézus. -- Bár igaz lenne! De ki biztosít errôl? -- Én, Simon. És még nálam is inkább, atyád halála. Nem keresett engem? Te mondtad. -- Én mondtam. Igaz. Jézust akarta. És azt mondta: ,,Legalább a lelkem ne haljon meg! Ô megteheti ezt. Én kidobtam, és többet nem jön el. Ó, halál Jézus nélkül! Milyen rettenetes vagy! Miért dobtam ki?!'' Igen, ezt mondta. És még azt is: ,,Ô oly sokszor kérdezte tôlem: 'El kell mennem?', és én elküldtem... Most nem jön többé.'' Téged akart, téged akart. Anyád elküldött, hogy keressenek, de nem találtak Kafarnaumban, és ô sokat sírt, és utolsó erejével megfogta Anyád kezét, és azt akarta, hogy a közelében maradjon. Csak nehezen tudott beszélni. De azt mondta: ,,Az Anya egy kicsi a Fiúból. Fogom az Anyát, hogy valami részem legyen Benne, mert félek a haláltól.'' Szegény atyám! Keleti szokás szerint kinyilvánítják fájdalmukat hangos felkiáltásokkal, amelyben mindnyájan részt vesznek. Jakab és Júdás is, akik végre be mertek lépni. Jézus a legnyugodtabb. Ô csak sír. -- Te sírsz? Mégis szeretted ôt? -- kérdi Simon. -- Ó, Simon? Még kérded? Ha megtehettem volna, gondolod, hogy megengedtem volna ezt a fájdalmat? Én az Atyával vagyok, de nem vagyok több az Atyánál. -- Meggyógyítottad a haldoklókat, de ôt nem gyógyítottad meg -- mondja érdesen József. -- Nem hitt bennem. -- Ez igaz, József -- jegyzi meg testvére, Simon. -- Nem hitt, és nem tett le haragjáról. Én semmire se vagyok képes ott, ahol hitetlenség és gyűlölet van. Azért mondom nektek: Ne gyűlöljétek tovább testvéreiteket! Íme, itt vannak. Ne súlyosbítsa szenvedésüket a ti haragotok. Anyátok jobban szenved e harag folytatódása miatt, mint a halál miatt, aminek fájdalma magától elmúlik. A halállal atyátok meglelte békéjét, mert utánam való vágya elnyerte számára Isten bocsánatát. Nem magamért beszélek hozzátok, és magam számára semmit sem kérek tôletek. Én a világban vagyok, de nem vagyok e világból való. Az, aki bennem él, megadja nekem azt, amit a világ megtagad tôlem. Szenvedek emberi mivoltommal, de felemelem lelkemet a föld fölé, és mennyei dolgoknak örvendezem. De ôk! Ne legyetek fogyatékosak a szeretet és a vérség törvényében! Szeressétek egymást! Jakab és Júdás nem vétett a vérségi kötelékek ellen. De, még ha vétettek volna, akkor is bocsássatok meg nekik. Nézzétek igazságos szemmel a dolgokat, és meglátjátok, hogy ôket inkább megbántotta az, hogy nem értettétek meg Istentôl elragadott lelkük szükségleteit. Ôk mégsem haragszanak, csak szeretetre vágynak. Így van unokatestvéreim? Júdás és Jakab, akiket anyjuk magához szorít, könnyek között bólintanak. -- Simon, te vagy az idôsebb. Adj példát... -- Én... a magam részérôl... De a világ... és te... -- Ó, a világ! Az elfelejt és megváltozik, valahányszor a nap felkel... És én! Gyere, add nekem testvéri csókodat! Én szeretlek téged. Tudod. Vesd le magadról ezt a kérget, ami keménnyé tesz, és ami nem tartozik hozzád, hanem csak az tette rád, aki rajtad kívül áll, és kevésbé igazságos, mint te. Te mindig helyes szívvel ítélsz, mindig. Simon, egy kicsit még tartózkodva, kitárja karjait. Jézus megcsókolja, utána testvéreihez viszi. Könnyek és siránkozások között megcsókolják egymást. -- Most te, József. -- Nem. Ne erôltesd! Én nem felejtem el atyám fájdalmát. -- Valójában haragodat folytatod ezzel. -- Nem számít! Én hűséges vagyok! Jézus nem erôlteti. Simonhoz fordul: -- Késô estére jár az idô. De ha megengeded... Szívünk ég a vágytól, hogy tiszteljük földi maradványait. Hol van Alfeus? Hová helyeztétek? -- A ház mögé. Ahol az olajfakert határos a sziklával. Ez méltó sírhely. -- Kérlek téged, vezess oda! Mária, bízzál! Jegyesed örvendezik, mert látja veled fiait. Maradjatok itt! Én Simonnal megyek. Béke veletek! Béke veletek! József: azt mondom neked, amit atyádnak mondtam: Nem haragszom rád. Szeretlek. Amikor látni akarsz, hívjál! Jövök, hogy veled sírjak. Isten veled! -- és Jézus kimegy Simonnal. A tanítványok kíváncsian benéznek. -- Jöjjetek ti is -- mondja nekik Jézus. -- Simon, ezek az én tanítványaim. Ôk is szeretnék megtisztelni atyádat. Menjünk! Együtt mennek az olajfakertbe. (M 221-225) ======================================================================== Akik az Úrban halnak meg Jézus és a gyászolók Jézus Keriotban jár, Júdás városában. Miután beszél a zsinagógában, egy öreg azt mondja neki: -- Hallgass meg, Uram! Egyszer, régen, abban az idôben, amikor a rendeletet kiadták, eljutott ide a hír, hogy Betlehemben megszületett az Üdvözítô... és én odamentem többekkel... Láttam egy kis Gyermeket, aki mindenben olyan volt, mint a többiek. De hittel imádtam. Utána megtudtam, hogy van egy szent, akit Jánosnak hívnak. Ki az igazi Messiás? -- Az, akit te imádtál. A másik az Ô Elôfutára. Nagy szent a Magasságbeli szemében. De nem Messiás. -- Te voltál az? -- Én voltam. És mit láttál körülöttem, az újszülött körül? -- Szegénységet és tisztaságot, becsületességet és rendet... Egy Józsefnek nevezett kedves és komoly mesterembert, Dávid törzsébôl, egy fiatal, szôke Anyát, aki kedves volt, és Máriának hívták, s akinek kecsessége elôtt elhalványodnak Engaddi legszebb rózsái és torzaknak látszanak a királyi virágágy liliomai. És láttam egy nagyszemű Gyermeket, aranyos hajjal.. Mást nem láttam... És még hallom az Anya hangját, amint azt mondja nekem: ,,Gyermekem által azt mondom neked, legyen veled az Úr az örökkévalóságon keresztül, és az Ô kegyelme legyen veled útjaidon.'' Nyolcvannégy éves vagyok... utam végére értem. Nem reméltem többé, hogy találkozom Isten Kegyelmével. De mégis megtaláltalak téged... és most nem kívánok többé más fényt látni. a tiéden kívül... Igen. Látlak téged tested ruhája alatt, amelyet magadra vettél irgalmasságodban. Látlak! Halljátok annak a hangját, aki halálában látja Isten Világosságát! A nép körbeveszi a sugalmazott öreget, aki Jézus mellett áll, s többé már nem támaszkodik botjára, hanem felemeli remegô kezét, egészen ôsz fejét, hosszú, kettéválasztott szakállával, mint egy pátriárka és próféta. -- Látom Ôt: a Választottat, a Legfelsôbbet, a Tökéleteset, aki leszállt szeretetének erejében, s újra felmegy az Atya jobbjára, visszatér, vele egyesülve, De íme! Nem anyagnélküli Hang, mint amilyennek Mózes látta a Magasságbelit, és amilyennek Ôsszüleink megismerték Ôt, és beszéltek vele az esti szellôben. Igazi testben látom Ôt felszállni az Örökkévalóhoz. Tündöklô testben! Megdicsôült testben! Ó, az isteni Test pompája! Ó, az Istenember szépsége! Ô a Király! Igen. Ô a Király. Nem Izraelé, hanem a világé. És meghajolnak elôtte a föld királyai, és minden jogar és korona megsemmisül az Ô jogarának és drágaköveinek tündöklésében. Koszorú, koszorú van homlokán. Jogar, jogar van kezében. Keblén rubinokkal és gyöngyökkel díszített tarsoly van, amilyent még sohasem láttam. Lángok lövellnek ki belôle, mint egy pompás kemencébôl. Csuklóján és lábán rubinok, amelyekbôl fény árad! Nézzétek, népek, az Örök Királyt! Látlak! Látlak! Felszállok veled... Ó, Uram! Megváltónk!... Növekszik a fény lelkem szemében. A Királyt az Ô Vére ékesíti! A koszorú véres vadrózsabokor ágaiból van fonva, a jogar egy kereszt... Íme az Ember! Te vagy az!... Uram, feláldoztatásod által légy irgalmas szolgádhoz! Jézus, a te irgalmasságodba ajánlom lelkemet! Az öreg, még mindig állva, megifjodott a jövendölés tüzében. Most azonban hirtelenül összeesik, és a földre zuhanna, ha Jézus gyorsan keblére nem vonná. -- Saul! -- Saul meghal! -- Segítség! -- Fussatok! -- Béke az Igaznak, aki meghal -- mondja Jézus, aki lassan letérdel, hogy jobban tudja tartani a még mindig nehéz öreget. Mindenki elhallgat. Utána Jézus leteszi ôt teljesen a földre. Feláll. -- Béke lelkének. Meghalt, látva a Világosságot. Rövid ideig fog csak várakozni, és meglátja Isten arcát, és boldog lesz. Azok számára, akik az Úrban halnak meg nem létezik a halál, azaz az élettôl való elválás. Egy idô múlva a nép eltávozik, megjegyzéseket fűzve az eseményhez. A vezetôk a zsinagógafônökkel és Jézus az övéivel ott maradnak. -- Jövendölt, Uram? -- Szeme látta az Igazságot. Menjünk! (2-243) ======================================================================== Béke az égben a jóakaratú embernek Jézus és a gyászolók Jézus a haldokló Jónást, a volt betlehemi pásztort elviszi saját házába. Mária már a küszöbön várja Fiát. -- Anyám, íme Jónás! Menedéket talál a te kedves hajlékodban, hogy megkezdje mennyországának megízlelését. Boldog vagy, Jónás? -- Boldog! Boldog! -- mormolja mintegy elragadtatva, nagy gyengeségében. Beviszik abba a kis szobába, ahol József meghalt. -- Itt vagy, atyám ágyán. És itt van Anyám, és itt vagyok én. Látod? Názáret Betlehemmé vált, és te vagy a kis Jézus a kettô között, akik szeretnek téged, és akik tisztelik benned a hűséges szolgát. Az angyalokat nem látod, de feletted lebegnek ragyogó szárnyukkal és a születési zsoltár szavait éneklik... Jézus kiönti kedvességét a szegény Jónásra, aki pillanatról pillanatra gyengébb lesz. Úgy látszik, egészen eddig ellenállt a halálnak, hogy itt haljon meg... de boldog. Mosolyog, és igyekszik megcsókolni Jézus kezét és Máriáét, és mondani, mondani valamit... de nehezen kap levegôt, és ez megakadályozza ôt a beszédben. Csak azt ismétli: ,,Igen... igen'', boldog mosollyal csontvázszerű arcán. A tanítványok a kertre nyíló ajtón keresztül megindulva, csendben figyelik. -- Isten meghallgatta régi kívánságodat. A te hosszú éjszakád csillaga örök hajnalod csillagává változott. Tudod a nevét. --mondja Jézus. -- Jézus, a tied! Ó, Jézus! Az angyalok... Ki énekli nekem az angyali éneket? A lélek hallja, de a fül is hallani akarja... Ki hagy engem boldogan elaludni? Annyit álmodtam! Annyit fáradoztam! Annyit sírtam! Annyi bántalomban volt részem! Doras... megbocsátok neki... de nem akarom hangját hallani. Olyan, mint a sátán hangja halálom mellett. Ki nyomja el ezt a hangot a Paradicsomból jövô hanggal? Mária az, aki halkan énekli altató dalát: -- Dicsôség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek. És elismétli kétszer, háromszor, mert látja, hogy Jónást megnyugtatja annak hallása. -- Nem beszél többé Doras -- mondja egy idô múlva. -- Csak az angyalok... Volt egy Gyermek... egy jászolban... egy ökör és egy szamár között... és a Messiás volt... És én imádtam... és vele volt József és Mária... -- A hang kialszik egy rövid bugyborékolással, és utána csend. -- Béke az égben a jóakaratú embernek! Meghalt. A mi szegényes sírunkba tesszük. Megérdemli, hogy igazságos atyám mellett várja a halottak feltámadását -- mondja Jézus. (M 238) ======================================================================== Isten azt mondja: ,,Elég!'' Jézus és a gyászolók Jézust kikergették a Templomból. Félrevonul Lázár egy birtokára és ott naponta a tízparancsolatot magyarázza az összegyűlt tömegnek és az apostoloknak. A kegyetlen Doras titokban hallgatja Ôt épp akkor, amikor az ötödik parancsról van szó. Jézus tudja ezt, és utolsó magyarázatát hozzá intézi: -- És még valamit mondok nektek: a birtokos, aki úgy megüti rabszolgáját, hogy az meghal keze között, kétszeresen bűnös. A rabszolga nem tartozik a gazda vagyonához: az Ô Istenéé annak a lelke. Örökké átkozott legyen az, aki rosszabbul bánik vele, mint barmával. Jézus szeme most szikrázik, hangja mennydörög. Mindenki csodálkozva néz rá, mert eddig nyugodtan beszélt. -- Átkozott legyen! Az Új Törvény eltörli ezt a durvaságot, amely megengedett volt, amikor Izrael népében nem voltak még képmutatók, akik szenteknek képzelik magukat, és éles ésszel ki akarják játszani Isten törvényét. De ma Izrael túlcsordul ezektôl a vipera fajzatoktól, akik megengedettnek tartanak mindent, a nyomorult hatalmasok, akikre Isten gyűlölettel és megvetéssel tekint. Mondom nektek: ez nem mehet tovább! Összeesnek a rabszolgák a barázdákon vagy a malomkônél. Összeesnek az ostorcsapásoktól eltört csontokkal és csupasszá tett idegekkel. Hazug vétkekkel vádolják ôket, hogy ezzel igazolhassák szadizmusukat és ütlegelhessék ôket. Még Isten csodáját is felhasználják vádként, hogy joguk legyen verni ôket. Sem Isten hatalma, sem a rabszolga szentsége nem téríti meg gonosz lelküket. Nem képesek a megtérésre. A jó nem hatol be oda, ahol a gonosz átitatott mindent. Isten azonban látja, és azt mondja: ,,Elég!'' Sokan vannak a Káinok, akik megölik az Ábeleket. És mit gondoltok ti, tisztátalan sírok, amelyeket kívülrôl bemeszeltek és teleírtak a Törvény szavaival, de amelyekben a Sátán uralkodik, és hemzseg a legravaszabb sátánimádat. Mit gondoltok? Talán csak Ábel volt fia Ádámnak, és az Úr csak azokra tekint jóságosan, akik nem rabszolgák, de elveti az egyetlen áldozatot, amelyet a rabszolga fel tud ajánlani: könnyével fűszerezett becsületét? Nem! Igazán mondom, hogy minden igaz egy Ábel, akkor is, ha rabigát hord; akkor is, ha haldoklik a szántóföldön, ha vérzik a ti korbácsolástok alatt, és hogy Káinok mindazok, akik igazságtalanok, akik kevélységbôl adakoznak Istennek, nem pedig igazi istentiszteletbôl, akik azt adják, amit bűnük beszennyezett, amihez vér tapad. A csoda megszentségtelenítôi. Megszentségtelenítik az embert. Gyilkosok, szentségtörôk! Ki innen! El színem elôl! Elég! Én mondom: elég! És mondhatom, mert Isten Szava vagyok, aki Isten Gondolatát közvetíti. El! Jézus összetákolt zsámolyán állva félelmetes jelenség. Jobbkarjával a kapu felé mutat, szeme villámlik. Egy kisleány, aki lábánál áll, sírva fakad, és mamájához szalad. A tanítványok csodálkozva nézik, és keresik, kihez intézi szavait. Az emberek is megfordulnak, kérdô tekintettel. Végül kiderül a titok. A tömeg mögött, magas férfiak mögé rejtôzve ott áll Doras. A betegségtôl lesoványodva, elsárgulva, ráncos arccal, elôreugró állal, nagy orral. Egy szolga van vele, aki segíti a mozgásban, mert úgy látszik gutaütés érte. Tyúkhangján meg meri kérdezni: -- Nekem mondod? Nekem?! -- Igen, neked. Ki a házamból! -- Kimegyek. De hamarosan leszámolást tartunk, ne kételkedj e felôl! -- Hamarosan? Azonnal! Sínai Istene, mint mondottam, vár rád. -- Terád is, gonosztevô, aki rám bocsátottad a betegségeket és a kártevô állatokat! Viszontlátjuk egymást. És örömömet lelem majd benne! -- Igen, viszont fogsz látni, de nem fogsz örülni akkor, mert én ítéllek meg téged. -- Ah! Ah! Átko... -- Levegô után kapkod, hörög, és összeesik. -- Meghalt! -- kiált fel a szolga. -- Meghalt az uram! Áldott légy, Messiás, aki bosszút álltál értünk! -- Nem én. Isten, az Örök Úr. Senki se fertôzze meg magát vele. Csak a szolga gondoskodjék uráról. És légy jó testéhez. Legyetek jók, ti szolgái, mindnyájan. Ne ujjongjatok gyűlölve a holtat, nehogy ítéletet érdemeljetek. Isten és az igaz Jónás legyen mindig barátotok, és én velük. Isten veletek! -- De te akartad, hogy meghaljon? -- kérdezi Péter. -- Nem. Hanem az Atya lépett közbe bennem... Ez olyan titok, amelyet ti nem vagytok képesek felfogni. Elég tudnod, hogy nem szabad Istent bántalmazni. Ô maga bosszulja meg azt. -- De nem mondhatnád meg az Atyának, hogy ölje meg mindazokat, akik gyűlölnek téged? -- Hallgass! Nem tudod, milyen a lelkületed! Én az Irgalmasság vagyok, nem pedig a Bosszúállás. (2-579) Jézus késôbb a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd végén visszatér Doras halálára: -- Én a Szeretet vagyok, és nem öltem volna meg. De láttam, hogy a Szeretet nem képes megtéríteni a kegyetlen dúsgazdagot, és azért átengedtem ôt az Igazságosságnak, és Ô állt bosszút Jónás vértanúságáért és az ô testvéreiért. Tanuljatok ebbôl a csodából. Az Igazságosság mindig ôrködik, akkor is, ha látszólag távol van. Isten gondoskodik az egész teremtett világról. Az Ô igazságosságát szolgálhatják a legkisebb teremtmények is, mint a hernyók és a hangyák, hogy mardossák a kegyetlen és a fösvény szívét, és halálát okozzák a méreg öklendezésével, amely megfojtja ôket. (Lásd bôvebben a ,,Dúsgazdag és a szegény Lázár'' példabeszédét, amelyben Jézus tulajdonképpen Doras és Jónás esetét örökítette meg. P 52-56) Ennek a példabeszédnek a végén mondja Jézus: -- Igazán itt élt, elnyerve az életszentséget az új Lázár, az én Jónásom, akinek dicsôsége Istennél nyilvánvaló abból a pártfogásból, amelyben azokat részesíti, akik remélnek benne. Ha mindig jók lesztek, Jónás pártfogótok és barátotok lesz.... A Szeretetet semmi sem korlátozza sem erejében, sem az idôben. Azért szeressetek, hogy birtokoljátok azt védelmül és erôsítésül a földön, és jutalomként a mennyben. ======================================================================== Az erényest még a halál se sújtja le Jézus és a gyászolók Jézus több példabeszédet is mondott a halálra való felkészülésrôl. Az esztelen gazdagról szóló példabeszéde megtalálható a Szentírásban is. (Lk 12,13-21) Erinek bevezetéseként mondotta a következô szavakat, amelyek azonban csak Valtortánál találhatók meg: -- Törekedjetek arra, hogy megmaradjon bennetek a lélek tiszta ifjúsága, vagy feltámadjon, ha már elveszett. Vigyázzatok és ôrizkedjetek minden helytelen vágytól, legyen az érzéki vagy hatalomvágy. Az ember élete nem függ a birtokolt javak bôségétôl. Sem a földi, s még kevésbé a másik: az örök élet. Függ azonban életmódjától. És életével kapcsolatban áll boldogsága mind ezen a földön, mind az égben. Mert a bűnös sose boldog, nem igazán boldog. Az erényes viszont mindig boldog, égi boldogsággal, még akkor is, ha szegény és egyedül él. Még a halál se sújtja le ôt. Mivel nincsenek bűnei és lelkiismeretfurdalásai, nem fél az Istennel való találkozástól. Nem siratja azt, amit itt hagy a földön. Tudja, hogy az égben van a kincse. Boldogan megy a halál felé, amely megnyitja neki az Országot, ahol kincse van. Akárcsak az, aki megy, hogy birtokba vegye örökségét, ami reá vár. Szent örökségét! Tegyétek azonnal kincsetekké. Kezdjétek el már ifjúkorotokban ti, kik fiatalok vagytok. Dolgozzatok fáradhatatlanul, ti öregek, akik korotoknál fogva már közel álltok a halálhoz. De mivel a halál napja ismeretlen, és gyakran meghal a gyermek, mielôtt megöregednék, ne halogassátok a munkát, hogy kincseket gyűjtsetek a másik élet számára az erényekkel, a jócselekedetekkel. Így nem ér titeket a halál, mielôtt elküldtétek volna érdemeitek kincsét az égbe. Sokan azt mondják: ,,Ó, fiatal és erôs vagyok! Most élvezem a földet, s majd utána megtérek!'' Nagy tévedés! Most következik a példabeszéd, amelyben még ez is szerepel, amit a Szentírás megint nem örökített meg: -- Ez az ember, mint sokan mások is teszik, összetéveszti a testet a lélekkel; összekeveri a szentet a közönségessel. Valójában ugyanis a dôzsölésben és a tétlenségben a lélek nem találja örömét, hanem elernyed. Ô azonban, mint sokan mások is, az elsô jó termés után megállt, azt gondolván, hogy már mindent megtett. Hát nem tudjátok, hogy miután valaki az ekére tette a kezét, ki kell tartania egy és tíz és száz évig, ameddig csak élete tart? Ha megáll, vétkezik önmaga ellen, mert megtagadja magától a nagyobb dicsôséget. Visszafelé halad, mert általában, aki megáll, nemcsak hogy többé elôre nem megy, hanem visszafordul. Az égi kincseket évrôl évre növelni kell azáltal, hogy jók vagyunk. Azért, mert ha az irgalmas Isten jóságos azokkal is, akiknek csak kevés évük van kialakulásukhoz, nem működik közre a lustákkal, akik hosszú életükön keresztül keveset tesznek. Ha tétlen, nem gyümölcsözteti többé kincseit, akkor kárát szenvedi ennek égi békéje. Isten azt mondja az ostobának: ,,Ostoba ember! Összetéveszted a testet és a földi javakat a lélekkel és Isten kegyelmével! Ártasz ezzel magadnak. Tudd meg, hogy még ezen az éjjelen eltávozik lelked, és tested élettelenül fog feküdni. Kié lesz mindaz, amit elkészítettél? Magaddal viszed? Nem. Színem elôtt nem lesz semmid, sem földi terményeidbôl, sem lelki művekbôl.. Szegény leszel a másik életben. Jobb lett volna, ha terményeddel gyakoroltad volna az irgalmasság cselekedeteit embertársaid iránt és magád iránt. Mert amikor irgalmas vagy mások iránt, a te lelkeddel gyakorlod az irgalmasságot. Ahelyett, hogy a semmittevésre gondoltál volna, tevékenykedtél volna, becsülettel hasznosítva testedet és nagy érdemeket szerezve lelkednek egészen addig, míg magamhoz hívtalak volna téged.'' És ez az ember meghalt éjjel, és szigorú ítéletben részesült. (P 137-141) ======================================================================== Isten gyorsan jön, vagy gyorsan hív Jézus és a gyászolók Más példabeszédeket is mondott Jézus az állandó készenlétrôl. (Mt 24,42-51; Mk 13,33-36; Lk 12,35-53.) Valtorta ezeket is bôvebben hozza. Ezek bevezetése: -- Álljatok mindig készen, mint aki utazni készül, vagy urát várja. Ti az Úr Isten szolgái vagytok. Bármely órában hívhat titeket oda, ahol Ô van, vagy eljöhet oda, ahol ti vagytok. Legyetek azért mindig készek az elmenetelre, vagy a tiszteletadásra. Övezzétek fel derekatokat az útra vagy a munkára. Tartsátok kézben meggyújtott lámpástokat. Isten kijön a menyegzôrôl valakivel, aki megelôzött titeket az égben és a Neki való önátadásban a földön. Eljön hozzátok, akik várakoztok rá, mondván: ,,Menjünk Istvánhoz, vagy Jánoshoz, vagy Jakabhoz vagy Péterhez!'' Isten gyorsan jön, vagy gyorsan hív: ,,Jöjj!'' Azért gyorsan nyissatok neki ajtót, amikor odaérkezik, vagy amikor magához hív titeket.... Ne áltassátok magatokat azzal, hogy ,,Van még idô! Ezen az estén nem jön.'' Rosszul járhattok. Nem tudjátok. Ha valaki tudná, mikor jön a rabló, nem hagyná ôrizetlenül házát, mert a rabló felfeszítheti az ajtót és a páncélszekrényt. Ti is álljatok készen, mert amikor legkevésbé gondoljátok, akkor jön el az Emberfia, azt mondva: ,,Itt az idô.'' (P 145) ======================================================================== A gazdagok is üdvözülhetnek Jézus és a gyászolók A hűtlen intézô példabeszédét megtaláljuk a Szentírásban. -(Lk 16,1- 13). Néhány ott nem említett részlet: -- Szép lenne, ha az ember olyan tökéletes lenne, mint amilyennek a mennyei Atya akarja. Tökéletes minden gondolatában, érzelmében, cselekedetében. De az ember nem tud tökéletes lenni, és helytelenül használja Isten ajándékait, aki szabad akaratot adott az embernek. Isten megparancsolja a jó dolgokat, tanácsolja a tökéleteseket, úgyhogy az ember nem mondhatja: ,,Nem tudtam.'' Hogyan használja az ember az Istentôl kapott szabadságot? Az emberiség nagy része úgy, mint ahogy egy gyermek tudná használni azt: vagy mint egy ostoba; sôt, mi több, mint egy bűnözô: De jön majd a halál, és akkor az ember alá lesz vetve a Bírónak, aki szigorúan megkérdezi: ,,Hogyan használtad, vagy miként éltél vissza azzal, amit neked adtam?'' Félelmetes kérdés! Akkor a szennyes alomnál is kevesebbnek tűnnek majd a föld javai, amelyek miatt az ember oly gyakran bűnöket követett el! Reményt vesztetten, remegve áll majd a Fenséges Úr elôtt, szegényen egy nyomorult örökkévalóságon át, ruhátlanul, és egy szóval sem tudja igazolni magát. Mert a földön könnyű igazolnia magát valakinek, becsapva a szegény embereket. Az égben azonban ez nem fordulhat elô. Istent nem lehet félrevezetni. Soha! És Isten nem ereszkedik le megalkuvásokba. Soha! Akkor hogyan üdvözül valaki? Hogyan szolgálhat minden az üdvösségre, még az is, ami a Romlottságtól jön, aki azt tanította, hogy az arany és a gyöngyök gazdaggá tesznek, aki lángra gyújtotta a hatalom ôrületét és a test vágyait? De akkor sem a gazdag, sem a szegény ember nem üdvözülhet? Hiszen a szegény is mindig vétkezhet azzal, hogy rendetlenül megkívánja az aranyat, a megtisztelô állásokat, a nôket, és ezáltal rablóvá válhat, hogy megszerezze azt, amije a gazdagoknak van. Igen, üdvözülhet. De hogyan? Felhasználva a bôséget a Jó számára, felhasználva a nélkülözést a Jó számára. Az a szegény, aki nem irigykedik, nem átkozódik, nem arra figyel, ami a másé, hanem megelégszik azzal, amije van, az felhasználja alacsony helyzetét arra, hogy szentté legyen a jövôben. Valójában a szegények nagy része meg tudja ezt tenni. Kevésbé tudják már megtenni ezt a gazdagok, akik számára a gazdagság a Sátán állandó csapdája, a hármas érzékiség kelepcéje. De hallgassatok meg egy példabeszédet, és látni fogjátok, hogy a gazdagok is üdvözülhetek annak ellenére, hogy gazdagok. Jóvátehetik múltbeli tévedéseiket a gazdagság helyes használatával még akkor is, ha bűnösen tettek szert arra. Mert a legjóságosabb Isten mindig sok eszközt hagy gyermekeinek, hogy üdvözüljenek. Most következik a példabeszéd, amit így fejez be: Én is azt mondom, amit a gazdag úr mondott: ,,A csalás nem szép, és azért nem dicsérek meg senkit. De buzdítalak titeket, hogy legyetek legalább oly elôrelátók, mint a világ fiai, és használjátok fel a világ eszközeit arra, hogy megvásároljátok vele belépésteket a Világosság országába.'' Azaz a földi gazdagsággal, amelyet arra használnak, hogy múló jólétet biztosítsanak, aminek nincs értéke az örök Országban, az igazságtalan eszközök szétosztásával szerezzetek magatoknak barátokat, akik kinyitják számotokra annak kapuit. Tegyetek jót azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkeztek, adjátok vissza azt, amit ti vagy családtagjaitok jogtalanul vettek el. Szakadjatok el a gazdagsághoz való beteges és bűnös ragaszkodástól. Akkor mindezek olyanok lesznek, mint a barátok, akik halálotok órájában megnyitják számotokra az örök kapukat, és befogadnak titeket a boldog hajlékokba.... Hogyan bízhat meg titeket egy napon Isten az égben azzal, hogy a földön élô testvéreitek támogató szellemei legyetek, amikor megmutattátok, hogy a ti sajátságos tulajdonságtok a lopás és a csalás vagy a zsugoriság. Megtagadja azért tôletek azt a kincset, amelyet számotokra tartott fenn, és annak adja, aki a földön értett ahhoz, hogy elôrelátó legyen, és még az igazságtalan és helytelen dolgokat is, olyan módon használta fel; amelyek azokat igazságosakká és helyesekké tették. (P 232-236) ======================================================================== Akik az Úr útjain járnak Jézus és a gyászolók A Szentírás csak egy kis töredékét ôrizte meg annak a példabeszédnek, amelyben Jézus a négy útról beszélt. (P 237-240. Vö. Mt 7,13-14) Íme, néhány részlete: Jézus szavai: -- Azok, akik az Úr útjain járnak, azokon az utakon, amelyeket Ô jelölt ki, és jóakarattal járnak rajta, azzal végzik, hogy megtalálják az Urat.... Sok útkeresztezôdéssel találkozik az ember az életben. A természetfeletti útkeresztezôdések még számosabbak, mint a földiek. Minden nap a Jó és a Rossz útelágazásához vagy útkeresztezôdéséhez kerül az ember lelkiismerete. Figyelmesen kell megválasztania a helyes utat, hogy el ne tévedjen. És ha eltéved, alázatosan vissza kell térnie, amikor valaki figyelmeztetve visszahívja. És ha még szebbnek tűnik is számára a Rossz útja, vagy ha egyszerűen lanyhasága vezeti arra, akkor is bölcsen a Jó nehéz, de biztos útját kell választania. Miután Jézus leír négy utat és a követésükkel járó következményeket, így fejezi be: -- És látták az üdvözültek azokat, akik különbözô fokokban tisztuláson mentek keresztül. Ezek is látták ôket, és azt mondták nekik: ,,Nem voltunk sem jók, sem gonoszok, és most vezeklünk lanyhaságunkért, hogy engesztelést nyújtsunk érte. Imádkozzatok értünk!'' ,,Ó, megtesszük! De miért nem jöttetek velünk?'' -- Mert mi pusztán csak emberek voltunk... Nem voltunk nagylelkűek. Szerettük a mulandót, ami jóllehet becsületes volt, de nem volt örökkévaló és szent, amit jobban kellett volna szeretnünk. Most ezt tanuljuk megismerni, és igazán szeretni. Ez a példabeszéd vége. Minden ember útkeresztezôdésnél áll. Állandó útkeresztezôdésnél. Boldogok azok, akik határozottak és nagylelkűek a Jó útjának követésében. Isten velünk van. És Isten érintse meg és térítse meg azokat, akik nem ilyenek, és tegye ôket ilyenekké! ======================================================================== A kincshez vezetô ösvény Jézus és a gyászolók Ezzel a címmel hosszú és tanulságos példabeszédet találunk Valtorta Jézus életrajzában (P 311-317) Jézus arról beszél, miként vezet el a tízparancsolat jelzôköveivel megjelölt út a mennyországba. Néhány részlete: Jézus szavai: -- Hogyan élünk igaz életet? Hogyan nyerjük el a gyôzelmet? A becsületes beszéddel és cselekedetekkel, a felebarát szeretetével. Elismerve, hogy Isten az Isten, és nem helyezve a. teremtmények, a pénz, a hatalom bálványait a Legszentebb Isten helyébe. Megadva mindenkinek az ôt megilletô helyet, nem törekedve arra, hogy többet, vagy kevesebbet adjunk annál, ami kötelességünk. Nem igaz ember az, aki barátját, rokonát bűnös cselekedetekkel is szolgálja, vagy tiszteli azért, mert az, hatalommal rendelkezik. Aki viszont ellenkezôleg, megkárosítja felebarátját; mert semmi hasznot sem remél tôle, és ellene esküszik, vagy ajándékokkal rávesz valakit arra, hogy feljelentsen egy ártatlant, vagy részrehajló módon ítélkezik, nem az igazságosság szerint, hanem igazságtalan ítéletével a perlekedôk között a hatalmasabbnak kedvez, az az ember nem igaz, és hiába imádkozik, hiába ajánl fel áldozatokat, mert azok szennyesek az igazságtalanságtól Isten szemében. A példabeszédet így fejezi be: -- A tíz emlékkô a tízparancs. Istenetek véste ki azokat és helyezte el az ösvényen, ami az örök Kincshez vezet. Szenvedett azért, hogy titeket ezen az ösvényen vezessen. Ti szenvedtek? Isten is. Nektek erôt kell vennetek magatokon? Istennek is erôfeszítésébe került. Tudjátok, meddig ment el? Addig, hogy elszenvedte az Önmagától való elszakadást, és kényszerítette magát arra, hogy megismerje, mit jelent embernek lenni, annak minden nyomorúságával, ami az emberi mivolttal jár: a születéssel, a hideg, éhség, fáradság, kigúnyolás, sértegetés, gyűlölet, cselvetések és végül a halál elviselésével, kiontva minden csepp vérét azért, hogy nektek adja a Kincset. Ezt a szenvedést viselte el Isten üdvösségtekért. Ezt szenvedte el Isten a magasságos égben, megengedve önmagának a szenvedést. Igazán mondom nektek, egyetlen ember sem szenved többet fáradságos ösvényén azért, hogy eljusson az égbe, mint az Emberfia, aki leszállt az égbôl a földre, és a földön Áldozata árán nyitotta meg a Kincshez vezetô ajtót. A Törvény tábláin az én vérem van. Véremmel rajzolom ki számotokra az utat. A Kincsesház kapuját véremmel nyitom ki. Lelketek vérem által válik tisztává és erôssé, az mossa le, az táplálja. De azért, hogy számotokra ne legyen vérem hullatása hiábavaló, a tízparancs megváltozhatatlan útján kell járnotok. ======================================================================== Még ragyogóbb életet él Jézus és a gyászolók Jézus meggyógyította egy pogány nônek, Valériának kisleányát, Fausztínát. Késôbb több pogány nô társaságában azt mondja Jézus Valériának, miután a virágokról beszélt nekik: -- Amint a növény nem hal el, mert gyökere táplálkozik a talajból, úgy az emberiség sem hal meg. Hanem mindig újabb virágok keletkeznek. És -- egy még magasztosabb gondolat, amely a Teremtô dicséretét váltja ki belôlünk -- míg az elpusztult virág többé nem éled fel, és ez elszomorít minket, az ember, aki utolsó álmát alussza, nem halott, hanem egy még ragyogóbb életet él, jobbik részével, örök életet és dicsôséget nyer a Teremtôtôl, aki alkotta ôt. Ezért, Valéria, ha a kisleányod meghalt volna, nem vesztetted volna el az ô kedveskedését. Gyermeked csókját mindig érezte volna lelked, mert gyermeked távol lett volna ugyan tôled, de nem feledkezett volna el szeretetedrôl. Látod, mily vigasztaló az örök életbe vetett hit?... Te, anya, nem ismerted az örök életet, rendetlenül szeretted kisleányodat, és amikor haldokolni láttad, elkeseredetten fellázadtál elvesztése miatt, eszedet vette a közeli halál. Úgy láttad Fausztínádat a semmiség mélysége fölött függeni, mint ahogy az látná, akitôl egy ôrült elragadja azt, aki neki a legkedvesebb, és egy mélység fölött tartja, amelybôl nem tud feljönni, ha beleesik, sôt még kihűlt holttestét sem lehetne visszahozni. Szegény anya, akinek többé nem lett volna leánya. Sem testével, sem lelkével. Semmiképpen sem. A vég, az elkerülhetetlen vég a halál azok számára, akik nem hisznek a lelki életben. (Gy 30. 34.) ======================================================================== Apád nem szűnt meg szeretni téged Jézus és a gyászolók Jézus egy árva pásztorgyermekkel találkozik. A gyermek megmondja beszélgetés közben, hogy apja meghalt. -- Régen halt meg? -- kérdi Jézus. -- Három éve, Uram... és azóta nem nevettem, mert a mama mindig sír, és én nem élvezem simogatását... Én vagyok az elsôszülött, és apám halála férfivá tett, amikor még gyermek voltam... Nem szabad sírnom, hanem kenyeret kell keresnem... De oly nehéz! -- Könnyek peregnek le a korához képest nagyon komoly arcon. -- Nem vagy apa nélkül, Zakariás! Egy szent Atyád van az égben, aki mindig szeret téged, ha jó vagy. És apád sem szűnt meg szeretni téged, mert Ábrahám kebelén van. Hinned kell ezt! És ez a hit tartson meg mindig jónak! -- Jézus kedvesen beszél, és megsimogatja a gyermeket. (Gy 50.) Jézus elmondja a pásztoroknak a ,,Farkas és a Sátán'' című példabeszédet (P 45-46), és utána lelkükre köti: -- Szeressétek egymást, és szeressétek ezt a fiút! Mindenki érezze kissé apának magát az árvát illetôleg! Egy gyermek közöttetek való jelenléte mérsékelje minden cselekedeteteket, szentül féken tartva azokat a gyermek iránti tiszteletbôl. Jelenlétetek mellette pótolja, amit elveszített apja halála által. Szeretni kell a felebarátot. Ez a kisfiú a felebarátotok, akit Isten különös módon rátok bíz. Alakítsátok ôt jóvá és hívôvé, becsületessé és bűntelenné. Ô sokkal több, mint ezeknek a juhoknak egyike. Nos, ha ti gondjukat viselitek ezeknek, mert a gazdáéi, aki megbüntetne titeket, ha elpusztulni engednétek ôket, mennyivel inkább gondját kell viselnetek ennek a lékeknek, akit Isten és elhunyt atyja bízott rátok. Ugyancsak szomorú az ô állapota, mint árváé. Ne súlyosbítsátok azzal, hogy mivel gyermek, kihasználjátok, és fájdalmat okoztok neki! Fontoljátok meg, hogy Isten látja minden ember cselekedeteit és könnyeit, és mindent számon kér, hogy megjutalmazza vagy megbüntesse. És te, gyermek, ne felejtsd el, hogy sose vagy egyedül! Isten, és apád lelke is lát téged. (Gy 50-51) ======================================================================== Egy pillanatnyi a válás Jézus és a gyászolók Jézus nemcsak szavaival vígasztal meg egy ötgyermekes özvegyet, hanem pénzt is ad neki, és megígéri, hogy befejezi asztalos férje félbehagyott munkáit. A hét végén elbúcsúzik az özvegytôl azzal, hogy a jövô hét elején majd visszatér. A legidôsebb gyermek szeretne vele menni. Jézus megkérdezi az anyát: -- Rám mered bízni ôt holnaputánig? -- Ó, Uram! Mindet neked adnám! Veled biztonságban vannak, mintha az égben lennének... És ez a fiú, aki legtöbbet volt apjával; nagyon szenvedett. Itt találta ôt, abban a pillanatban... Látod?... Nem tesz mást, csak sír és epekedik. Ne sírj fiam! Kérdezd meg az Urat, igaz-e, amit mondok neked. Mester, hogy megvigasztaljam ôt, mindig azt mondom neki, hogy nem vesztette el apját, ô csak pillanatnyilag ment el messze tôlünk. -- Ez az igazság, Úgy van, amint anyád mondja, kis József. -- De addig, míg meg nem halok, nem találom meg ôt újra. Én még kicsiny vagyok. Ha oly öreg leszek, mint Izsák, mennyit kell várakoznom! -- Szegény gyermek! De az idô gyorsan elszalad! -- Nem, Uram. Három hete, hogy nincs apám, és nekem oly, oly hosszúnak tűnik... Én nem tudok nélküle élni... -- és csendesen sír, de nagyon fájdalmasan. -- Látod, mindig így tesz. Fôleg akkor, amikor nem köti le ôt valami munka. A szombat gyötrelem számára. Attól félek, hogy meghal nekem... -- Nem. Van nálam egy másik gyermek, apa és anya nélkül. Betegesen sovány és szomorú volt. Most egy jó asszonynál van Betszaidában, és a biztonságérzet, hogy nem vált el szüleitôl, újra kivirágoztatta testben és lélekben egyaránt. Így lesz a tieddel is. Mind azért, amit majd mondok neki, mind pedig azért, mert az idô nagyszerű orvos, és azért is, mert amikor látja, hogy te jobban megnyugodtál mindennapi kenyeredet illetôleg, ô is jobban megnyugszik.... Amikor a korozainbeliek látják, hogy elmegy, és kifejezik csalódásukat, hogy egy hétig ott volt és nem beszélt hozzájuk, Jézus ezt mondja nekik: -- Napokon keresztül prédikáltam az ács gyalupadja mellôl, hogy a felebarátot szeretni, és minden módon segíteni kell, fôleg azokat, akik gyengék, mint az özvegy és árvái. Elmélkedjetek ezen a tanításomon! -- Elviszed az özvegy kisfiát? Miért? -- Azért, hogy megtanítsam ôt hinni abban, hogy Isten Atya, és hogy Istenben megtalálja elvesztett atyját. (Gy 68-73) Jézus bemutatja az apostolokat a kis Józsefnek: -- Ez Simon Péter: a gyermekekhez legjobb ember, aki csak létezik. És ez János: egy nagy gyermek, aki játszva beszél neked Istenrôl. És ez Jakab, az ô testvére, komoly és jó, mint egy bátya. És ez András, Simon Péter testvére. Azonnal jóba leszel vele, mert olyan szelíd, mint egy bárány. És utána, itt van a Zelóta Simon: aki annyira szereti az apátlan gyermekeket, hogy azt hiszem, bejárná az egész világot, ôket keresve, ha nem lenne velem. Utána íme, ez Júdás, Simon fia, és vele Fülöp, Betszaidából és Natánael. Látod, hogy néznek téged? Nekik is vannak gyermekeik, és szeretik a gyermekeket. És ezek unokatestvéreim, Jakab és Júdás. Ôk szeretnek mindenkit, akit én szeretek, azért szeretni fognak téged is. Most menjünk Mátéhoz, akinek fáj a lába, de azért nem haragszik a gyermekekre, akik játszadozva véletlenül megsebezték ôt egy éles kôvel. Nemde, Máté? -- Ó, nem, Mester. Az özvegy fia? -- Igen. És nagyon derék, de még nagyon szomorú. -- Ó, szegény gyermek! Hívom a kis Jakabot, és játszani fogsz vele -- és Máté magához vonva ôt, megsimogatja. Jézus befejezi a bemutatást Tamással, aki gyakorlatias ember, és letép egy szôlôfürtöt a lugasról, s odaadja neki. -- Most legyetek barátok -- fejezi be Jézus, ismét leülve, miközben a gyermek eszi a szôlôt, és válaszol Máténak, aki a maga közelében tartja ôt. (Gy 74) Jézus megkér egy öreg házaspárt, hogy fogadják be az özvegyasszony két másik gyermekét. Azok megígérik: -- Így teszünk. A mi kicsinyünk emlékére... Az egyetlen lányunkéra, Uram... Három tavasszal virágzott. És utána... Annyi év telt el... de a fájdalom még itt van... Ha te már akkor köztünk lettél volna, ô nem halt volna meg... Nem veszítettem volna el... Egy leány mindig egy mosoly. -- Az öregasszony megindul, és az öregember felsóhajt. -- Nem veszett el... Vár rátok... Ô egy ártatlan lélek, és biztosak lehettek benne, hogy ismét megtaláljátok. Inkább kellene félteni azokat a gyermekeket, akik felnôttek, és nem járnak teljesen az Úr útján... -- Igaz, igaz!... Te tudod, Uram... Te mindent tudsz. Ebben az annyira nyugodt házban ez a fájdalom... Mester, az áldozattal el lehet néha nyerni a kegyelmet? -- Nem néha. Mindig! -- Ah! Jó ezt hallani. Menj békében, Mester! Segíteni fogunk a korozaini özvegyen, és te megelégedetteknek találod ôket tavasszal. (Gy 75-76) ======================================================================== Isten nem fog elhagyni téged! Jézus és a gyászolók Jézus Péter házának kertjében beszél az összegyűlt tömegnek, s elmondja a ,,hálátlan lóról'' szóló példabeszédet. (P 8-9). Utána meggyógyítja a betegeket és alamizsnát oszt. A szegények között van egy özvegyasszony is kicsinyeivel. Jézus felszólítja: -- Asszony, jöjj ide kisgyermekeiddel! A fiatal, sovány asszony odamegy, lehajtott fejjel. -- Mióta vagy özvegy, asszony? -- Három éve. -- Hány éves vagy? -- Huszonnyolc. -- Ezek mind a te gyermekeid? -- Igen Mester... és többé nincs semmim. Mindennek vége. Hogyan dolgozhatnék, ha senki sem akar felfogadni engem mindezekkel a kicsinyekkel? -- Isten nem hagyja el még a férget sem, amelyet teremtett. Nem fog elhagyni téged, asszony. Hol laksz? -- A tó mellett. Három mérföldre Betszaidától. Ô mondta nekem, hogy jöjjek el -- mondja Andrásra mutatva, aki elpirul és szeretne elsüllyedni. -- Férjem meghalt a tavon. Halász volt. -- Jól tetted, András, hogy azt mondtad az asszonynak, jöjjön hozzám. András mormolja: -- Férje barátom volt, jó ember, és meghalt a viharban, amelyben elveszett bárkája is. -- Fogadd el ezt, asszony! Ez sokáig elég lesz neked, és utána ismét felkel a nap számodra. Légy jó, neveld gyermekeidet a Törvény szeretetére, és Isten segítsége nem fog hiányozni számodra. Megáldalak kicsinyeiddel együtt! -- És egyenkint nagy szeretettel megsimogatja a gyermekeket. Az asszony elmegy, keblére szorítva kincsét. (2-132) ======================================================================== Ne sírj az üresség miatt! Jézus és a gyászolók A Szentírás is említi egy fiatalember meghívását Jézus követésére ahelyett, hogy elhunyt apjának temetésére menne. (Mt 8,21-22), A történetet még részletesebben megtaláljuk E 211-213. oldalán. Többek között Jézus ezt mondja az ifjúnak: -- Kövess engem! Hagyd, hogy a halottak temessék el halottaikat. Te már az Életre vágyakozol. Arra vágytál, más okból. Ne sírj az üresség miatt, amelyet az Élet körülötted teremtett, hogy tanítványává legyél. Az érzelmek lenyesése a gyökere a szárnyaknak, amelyek kinônek az emberbôl, aki az Igazság szolgájává lett. Engedd át a romlottságot sorsának. Te emelkedj fel a romlatlan Ország felé. Ott megtalálod majd atyádnak romolhatatlan gyöngyét. Isten hív, és tovább megy. Holnap nem találnád meg többé szívedben Isten mai hívását. Jöjj! Menj hirdetni Isten Országát! A fiatalember dönt. Lemond arról, hogy részt vegyen atyja temetésén. Késôbb Jézus vele együtt felkeresi az özvegy anyát, aki üdvözli Ôt: -- Isten áldjon meg téged, Mester! De miért e megtiszteltetés számomra? -- Hogy köszönetet mondjak neked. -- De miért, Istenem? Nekem kell hálálkodnom neked. Jöjj, jöjj! Ó, mily fájdalom, hogy lányom távol van, hogy segítse anyósát! Mert férjhez ment, tudod? Minden áldás az után ért, hogy találkoztam veled! Ô meggyógyult, és utána rögtön visszatért a távolból az a gazdag rokonunk, aki özvegy volt, és kicsinyeinek anyára volt szükségük... Jézus új tanítványára tereli a szót. Hálálkodik érte az anyának. -- Ó... De semmit sem tettem, tudod? Csak az igazat mondtam... és megelégedett vagyok, hogy Illés veled van. Az anya, fiához fordulva folytatja: -- Anyád felszárította könnyeit az elsô meglepetés pillanata után, amikor megtudta, hogy a Mesterrel vagy. Atyád méltó részvétnyilvánításban részesült. Nemrég temettük el. Jézus megnyugtatja Illés testvérét, aki neheztelt azért, hogy Illés nem jött el a temetésre: -- Az igaz (elhunyt) lelke nem nyugtalankodott amiatt, hogy nem látta fiát testének temetésénél. Sôt, megnyugodott, Illése jövôjének biztonsága miatt. A világ felfogása nem zavarja meg a kiválasztás kegyelmét. Ha a világ csodálkozott azon, hogy nem látta ôt atyja sírjánál, az angyalok örvendeztek, amikor a Messiás mellett látták ôt. Legyetek igazságosak! És téged, anya, vigasztaljon meg ez! Bölcsen nevelted fiadat, és a Bölcsesség hívta meg ôt. Megáldalak mindnyájatokat. Béke legyen veletek most és mindörökké! (3-257) ======================================================================== Szüleid mindig leszállnak az égbôl hozzád Jézus és a gyászolók Jézus magához vesz egy árvát, akinek szülei és testvérei meghaltak egy hegycsuszamlás következtében. (Lásd a Marci című füzetet, amely teljesen róla szól.) Amikor a gyermek elsírja magát, anyjára emlékezve, Jézus megvigasztalja: -- Anyád és atyád, mint ragyogó angyalok, mindig leszállnak az égbôl Jézustól kisgyermekükhöz, és amikor te meghalsz, úgy tesznek, mint az a két kismadár, ott, azon az ösvényen. Látod? -- Jézus karjára veszi a gyermeket, hogy jobban lássa. -- Látod, hogyan állnak kis tojásuk fölött? Várják, hogy az kinyíljék, és utána kiterjesztik szárnyukat kicsinyük fölött, hogy megvédjék minden bajtól, és utána, amikor megnôtt és kész a repülésre, segítik ôt erôs szárnyukkal, felemelve ôt, fel, fel, fel... a nap felé. A te szüleid így tesznek veled. (Gy 234) ======================================================================== Isten nem hagy el! Jézus és a gyászolók Marciám Jézussal van, amikor Ô meglátogat egy nagymamát, aki árván maradt unokáit magához fogadta. Egy pénzzel teli erszényt ad neki, hogy kisegítse ôt az aratásig. Az öregasszony panaszkodik: -- Oly gyorsan aratott itt a halál! Én magamhoz vettem a fiatalokat. Nem engem vitt el a halál, aki haszontalan vagyok. Nem ezeket, akik képtelenek a munkára. Hanem azokat, akik dolgozni tudtak. Átkozott az a hónap... -- Ne átkozódj! A hónapnak semmi köze sincs hozzá... Jók ezek a kicsinyek? Jöjjetek ide! Látjátok? -- és Jézus Marciámra mutat, aki vele van. -- Ennek a gyermeknek sincs apja és anyja. És nagyapjával sem élhetett. De Isten nem hagyta el. És nem fogja elhagyni addig, amíg jó lesz. Nemde, Marciám? Marciám helyesli, amit Jézus mond, és elbeszélget a kicsinyekkel, akik körülveszik ôt. Fiatalabbak nála, de némelyikük magasabb Marciamnál. Azt mondja nekik: -- Ó, igaz, hogy Isten nem hagy el. Én megmondhatom! Értem nagyapám imádkozott. És bizonyára anyám és apám is a másvilágon. És Isten meghallgatta ezeket az imákat, mert Ô a Legjobb, és mindig meghallgatja az igazak imáját, akár élôk, akár halottak. Értetek is biztosan imádkoztak a ti elhunytjaitok és ez a kedves nagymama. (Gy 80-81) ======================================================================== Menj békében, igaz lélek! Jézus és a gyászolók Marciam jelen van nagyapjának halálánál, aki Jézus kezeiben hal meg. Halála elôtt az öreg így szól: -- Megyek Ábrahámhoz... hogy többé ne szenvedjek... Jézushoz fordul, és vágyakozva kérdi: -- Így van, nemde? -- Így. Béke veled! -- és Jézus, felegyenesedve, méltóságteljesen mondja: -- Én, bírói és üdvözítôi hatalmammal feloldozlak téged minden bűntôl és mulasztástól, amiket életedben elkövethettél, és a szeretetellenes érzelmektôl az iránt, aki gyűlölt téged. Mindent megbocsátok neked, fiam! Menj békében! -- Jézus kiterjeszti kezét az ágy fölé, mintha az oltár lenne, és Ô, a Pap, mutatná be az áldozatot. Marciám sír, miközben az öreg kedvesen mosolyog, és azt mormolja: -- Így nyugodtan alszom el békében, a te segítségeddel... Köszönöm, Uram... -- és összeroskad. Marciám kis mézet ad nagyatyjának, aki ismét tud szólni hozzá néhány szót. Utána Jézus megkezdi a 121. zsoltárt, majd szünetet tartva, figyeli a haldoklót. Elkezdi a 122. zsoltárt, de csak keveset mond el belôle, mert alig kezdi meg a negyedik verset, amikor félbeszakítja: -- Menj békében, igaz lélek! -- és lassan lezárja kezével az elhunyt szemeit. Nyugodt halál, amelyet Jézuson kívül senki sem vett észre. De a Mester mozdulatából megértik, és suttogni kezdenek. Jézus int nekik, hogy maradjanak csendben. Marciám felé néz, aki fejét az ágyra hajtva sír, és azért nem vett észre semmit. Lehajol hozzá, átöleli, s igyekszik felemelni, mondva: -- Békében van, Marciám! Nem szenved többé. Istentôl ez a legnagyobb kegyelem számára: a halál az Úr kezében! Ne sírj, kedves fiam! Nézd, milyen békés... Békében... Izraelben kevesen nyerték el azt a jutalmat, amit ez az igaz elnyert, hogy az Üdvözítô keblén halhatott meg. Jöjj ide, karjaimba!... Nem vagy egyedül! És azonkívül, van Isten, és Ô minden, aki szeret téged az egész világ helyett. Szegény Marciám valóban szenved, de még van ereje azt mondani: -- Köszönöm, Uram, hogy eljöttél... Simon és az apostolok felajánlják, hogy elôteremtik az összeget, ami az öreg méltó temetéséhez szükséges. Jézus pedig megengedi Marciamnak, hogy néhány apostollal Máriához menjen: -- Azt akarom, hogy megvigasztalódj, fiam... Menj! Az Anya megvigasztal majd téged. (Gy 286-289) ======================================================================== Atyám atyja az árváknak is Jézus és a gyászolók Jézus találkozik egy árva kisleánnyal és kisfiúval, akit egy szívtelen gazda el akart zavarni anélkül, hogy enni adott volna nekik. Jézus csodát művel, és almák teremnek számukra egy fán. Utána magával viszi ôket, a szívtelen gazdának pedig megígéri, hogy büntetésben fog részesülni. Péter kíváncsi arra, mi lesz a büntetés: -- Mit teszel majd, Mester? -- Igazságot. Nem fog éhezni, mert magtárai tele vannak, és még sokáig kitartanak. De az elvetett mag nem fog termést hozni, és olajfáin, almafáin csak levelek lesznek. Ezeknek az ártatlanoknak nem én, hanem Atyám adott kenyeret és szállást. Mert Atyám atyja az árváknak is. Ô ad fészket és eledelt az erdô madarainak. Ezek a gyermekek elmondhatják, és velük minden ínséget szenvedô, aki meg tud maradni ártatlan és szeretetteljes gyermeknek, hogy az ô kis kezükbe Isten adott táplálékot, és atyai vezetésével Ô juttatta el ôket vendégszeretô házba. Mária magyarázatot fűzött ehhez az eseményhez, és a kisleányról ezt mondta többek között: -- Az ô számára Jézus mindig annak a napnak a fényében tűnt: a meseszerűen jó Úr, aki megsimogatja, ajándékokat ad neki, elfeledteti vele, hogy nincs apja és anyja, lakása és ruhája, mert jó hozzá, mint egy atya, kedves, mint egy anya, fészket adott neki fáradtsága idején, köpenyével betakartatta ôt követôi által. Jézus, késôbb, amikor a gyermekek elsírják magukat, mamájukra emlékezve, így vigasztalja ôket kedves hangon: -- Ne sírjatok! Mamátok vezetett titeket hozzám, és itt van velünk, miközben én egy gyermektelen mamához vezetlek titeket. Ô nagyon megelégedett lesz, hogy két jó gyermeket kap az övé helyett, aki ott van, ahol a ti mamátok. Mert ô is sírt, tudjátok? Meghalt a kisfia, amint nektek meghalt a mamátok... -- Ó, akkor mi hozzá megyünk, és az ô kisfia a mi mamánkhoz megy! -- mondja a kisleány. -- Pontosan így. És mindenki boldog lesz. Jézus, késôbb megrója azt a szívtelen farizeust, akinek birtokán a két árva szülei dolgoztak: -- Te nem könyörültél a két árván. Nem szolgáltak többé téged az ô szüleik, nemde? Meghaltak. A halottak egyedül sírnak, sírjukban, hallva szerencsétlen gyermekeik zokogását, akikrôl mások nem gondoskodnak. A halottak azonban, lélekben, Isten elé viszik saját sírásukat és árváik sírását, és azt mondják: ,,Istenünk, állj te értünk bosszút, mert a világ elnyom, amikor többé nem tud kihasználni minket.'' A két kicsinek még nem tudtad hasznukat venni, nemde? Igen és nem, ha a kisleány szolgálhatott volna a tallózásnál. És te kidobtad ôket, megtagadva tôlük még azt a kicsit is, ami apjuké és anyjuké volt. Meghalhattak volna az éhségtôl és a hidegtôl, mint két kutya a kocsiúton. Rablóvá és kéjnôvé válva élhettek volna. Mert az éhség elvezet a bűnhöz. De mit számított ez neked! Elôbb idézted a Törvényt, a te elképzeléseidet alátámasztva. Nemde azt mondja a Törvény: Ne károsítsd meg az özvegyet és az árvát! Ha megkárosítjátok ôket, és ôk hozzám emelik szavukat, én meghallgatom kiáltásukat, és haragom fellángol, és kiírt titeket karddal, és feleségetek özveggyé lesz és gyermekeitek árvákká.'' (Kiv 22,22-24) Nemde így mondja a Törvény? És akkor miért nem tartottad meg? Te megvédesz engem mások ellen? (Ezt mondta elôzôleg a farizeus, hogy megnyerje Jézus kegyeit.) És akkor miért nem véded meg az én tanításomat önmagadban? Te barátom akarsz lenni? Akkor miért teszed pont az ellenkezôjét annak, amit én mondok? (Gy 87-98) ======================================================================== Neked adom, amim van Jézus és a gyászolók Jeruzsálembe menet Jézus találkozik egy vak árvával, akit éppen kirabolt egy erôszakos ember. Jézus odamegy hozzá, és azt mondja neki: -- Neked adom, amim van. Ne sírj! Utána, anélkül, hogy felfedné kilétét, megígéri neki, hogy a Messiás majd meggyógyítja ôt. A gyermek Jézussal akar menni Jeruzsálembe, de Jézus már útközben meggyógyítja ôt, és szintén vak anyját is. (Gy 116- 122) ======================================================================== Átmész a földrôl az égbe Jézus és a gyászolók Jézus megment egy serdülôkorban levô rabszolga leányt a meggyalázástól és a rabszolgaságtól. Miközben magával viszi, az apostolok oktatják ôt Istenrôl, a lélekrôl, lelkiismeretrôl. A leány jól felfogja az oktatást, és Jézus megdicséri: -- Jól megértetted, leányom, és mondom neked, növekedni fogsz a Világosságban. Higgyél Istenben, hallgasd a bölcsességgel megszerzett szűzi lelked hangját, amelybôl hiányzik minden rosszakarat, és Isten Atyád lesz, és amikor meghalsz, azaz átmész a földrôl az égbe, mert ez a halál azok számára, akik hisznek az igaz Istenben és jók, akkor helyed lesz az égben, Uradhoz közel -- mondja neki Jézus, kezét a leány fejére helyezve. (Gy 139) ======================================================================== Atyád közelemben van és csókol téged Jézus és a gyászolók Jézus néhány napra magával visz egy elhanyagolt árva gyermeket, akinek apja meghalt, és újraházasodott anyja nem törôdik vele. A kerióti Júdás is durván fellöki. A gyermek hosszasan, szívettépôen sír, miközben meghalt apját, anyját hívja... Jézus felveszi ôt, megcsókolja, ringatja és vigasztalja, és mindenki elôtt megy, karjában az ártatlannal, a holdvilágos éjjelen... Lassacskán elcsendesedik sírása, és az éjjel csendjében hallani lehet Jézus szavait: -- Itt vagyok én, Alfeus. Én, mindenki helyett. Én apád és anyád leszek. Ne sírj! Atyád közelemben van, és velem együtt csókol téged. Az angyalok úgy gondoskodnak rólad, mintha anyák lennének. Teljes szeretettel, teljes szeretettel, ha jó vagy és ártatlan. (Gy 151) ======================================================================== Az elköltözöttek szeretik a földieket Jézus és a gyászolók Egy özvegyasszony, akinek nagy birtoka van, de örököse nincs, magához szeretné venni Alfeust, akirôl elôzôleg volt szó. Az asszonynak azonban téves fogalmai vannak a másvilágról. Jézus helyesbíti ezeket: -- Ott nem úgy gondolkodnak, mint itt; a három birodalom egyikében sem. A pokolban a gyűlölet és a büntetés erôsen elvakít. A tisztítóhelyen az engesztelés szomja megsemmisít minden más gondolatot. A limbusban az igazak boldog várakozását nem teszi közönségessé semmiféle érzéki vágy. A föld távol van, nyomorúságával együtt. Helyette csak a lélek szükségletei léteznek, természetfeletti szükségletei, nem a földi dolgokéi. Az elköltözöttek, akik nem kárhoztak el, csak természetfeletti szeretettel fordulnak a föld felé lelkükben, és Istenhez imáikban azokért, akik a földön vannak. Nem érdekli ôket más. És amikor utána az igazak belépnek majd Isten Országába, annak számára, aki Istent szemléli, mi lesz ez a nyomorúságos börtön, ez a számkivetés, amit ,,föld''-nek neveznek? Mik lesznek az itt hagyott dolgok? Sírhat-e valaki egy füstölgô lámpa után, amikor a nap világítja meg ôt? (Gy 152) ======================================================================== Végtelen jutalmat nyer Jézus és a gyászolók Ez az özvegyasszony, késôbb Kafarnaumba költözött és ott segítette az árvákat. Jézus Jeruzsálemben értesült errôl és ezt üzente neki: -- Mondjátok meg neki, hogy én is megáldom ôt, és hogy helyettem is szeresse a gyermekeket. És ti is szeressétek ôt, ne éljetek vissza jóságával, ne csak a mézért és a kalácsért szeressétek, hanem azért, mert jó. Oly jó, hogy megértette, aki az én nevemben szeret egy gyermeket, az boldoggá tesz engem. És utánozzátok ôt mindnyájan, akár kicsik vagytok, akár felnôttek, mindig arra gondolva, hogy aki befogad egy gyermeket az én nevemben, annak kijelölt helye van az égben. Mert az irgalmasság mindig jutalmat nyer, akkor is, ha csak egy pohár vizet ad nevemben. Azonban a gyermekekkel gyakorolt irgalmasság, amely megmenti ôket nemcsak az éhségtôl, szomjúságtól, hidegtôl, hanem a világ romlottságától is, végtelen jutalmat nyer... Azért jöttem, hogy megáldjalak titeket, mielôtt hazaindulnátok. Vigyétek el áldásomat a ti asszonyaitoknak, családotoknak... (Gy 154) ======================================================================== Az ártatlanok koronája Jézus és a gyászolók Egy római árvát örökbe fogadott Jézus egyik tanítványa, de zsidó nevet adott neki. Jézus meggyôzte ôt arról, hogy meg kell hagynia a gyermek római nevét. Késôbb arimateai József fogadta magához a gyermeket. Vele küldte titkos üzeneteit Jézusnak. Mennybemenetele elôtt Jézus ezt mondta Marciámnak: -- És te, Marciám, gyermekem, mostantól fogva vedd fel a Marciále nevet, a római gyermek emlékére, akit megöltek útközben; és Lázár kapuja elé tettek, rajta egy kis kártyán a kihívással: ,,És most mondd a Galileainak, hogy támasszon fel téged, ha ô a Krisztus, és ha feltámadott.'' Ô a legújabb ártatlan, aki elvesztette életét azért, mert engem szolgált, ha öntudatlanul is, az ártatlanok koronája, akik minden nemzetbôl Krisztushoz jönnek, és emiatt gyűlölni fogják ôket, és idô elôtt kioltják életüket, mint a virágbimbót, amelyet letépnek száráról, mielôtt még kinyílhatott volna. És ez a név, Marciále, jelzi számodra jövô rendeltetésedet: te a barbárok földjén fogsz apostolkodni, és meghódítod ôket Uradnak, amint az én szeretetem meghódította a római gyermeket az ég számára. (M 168) ======================================================================== Jóknak kell lennünk, hogy viszontláthassuk anyánkat! Jézus és a gyászolók Jézus megment négy árvát a rablóktól, saját ruhájából készíttet hármuk számára ruhát, mind a négyet örökbe fogadtatja, és míg rokonaik meg nem érkeznek, szeretettel foglalkozik velük, tanítja ôket, hogy jóknak kell lenniük, ha viszont akarják látni anyjukat. (Gy 178-195) ======================================================================== Vigyél magaddal! Jézus és a gyászolók Jézus megment egy árva fiút kegyetlen rokonától, aki rabszolgaként kezeli. (Gy 199-208) ======================================================================== Szeretnék meghalni! Jézus és a gyászolók Jézus meggyógyít egy nyomorék árvát, aki kéri Ôt, hogy vegye el ôt ebbôl az életbôl. (Gy 212-221) ======================================================================== Miért ô halt meg? Jézus és a gyászolók Három esetben Jézus azzal vigasztalta meg a gyászolókat, hogy feltámasztotta elhunyt kedvesüket. Az elsô eset a naimi ifjú feltámasztása volt. Mikor Jézus odaért a menethez, az anya elkeseredetten felkiáltott: -- Miért ô halt meg, az én egyetlen fiam, aki jó és kedves volt, örömöm özvegységemben?! Miért? Jézus megvigasztalja az anyát fiának feltámasztásával. Búcsúzásul pedig azt mondja Naim lakóinak: -- Támadjon fel a ti szívetek is a Jóra a szeretet ereje által. (E 177-179) ======================================================================== Kisleányod élni fog Jézus és a gyászolók Másodiknak Jairus leányát támasztotta fel Jézus. (E 204-208) ======================================================================== Testvéred feltámad Jézus és a gyászolók A harmadik feltámasztott Lázár volt. (E 62-75) Ezekkel a csodákkal Jézusnak rendkívüli célja volt. Általában azonban megelégedett a gyászolók megvigasztalásával. ======================================================================== Jobb dolgom van itt, mint a földön volt Jézus és a gyászolók Mária, Jézussal együtt meglátogatja régi barátnôjét, akit még a Templomban való tartózkodása idejébôl ismer. Elíza elvesztette férjét és két felnôtt fiát, s a fájdalomtól már majdnem eszét veszti. Nem beszél senkivel, bezárkózik otthonába, alig eszik. Máriának sikerül beszédre ösztönöznie, és így vigasztalja: -- Elíza! Idefigyelj. Én hiszem, hogy fiad fogta meg kezemet, és mondta: ,,Jöjj kedves anyámhoz! Vidd hozzá az Üdvözítôt! Nekem jobb dolgom van itt, mint a földön volt. Ô azonban egyedül érzi magát sírása közben, és nem tudja meghallani a szavakat, amelyeket én suttogok neki csókjaim közepette. Szegény mama olyan, mintha az ördög szállta volna meg, aki csüggedésbe akarja hajszolni ôt, mert azt akarja, hogy mi sose találkozzunk. Míg, ha ô beletörôdne, és hinné, hogy Isten mindent jó célból tesz, akkor örökre egyesülnénk, atyámmal és testvéremmel. Jézus megteheti ezt.'' És én eljöttem.... Ôvele... Nem akarod látni?... Míg Mária beszélt, karjai között tartotta a szerencsétlent, csókolgatta ôsz haját, oly kedvesen, amire egyedül csak ô képes. Jézus is odamegy, átöleli ôt, és megnyugtatja: -- Igen, igen. Idehallgass! Ôk most ujjonganak örömükben azért, mert te az én karomban vagy. Hamarosan elmegyek hozzájuk, és akkor mit mondjak nekik? Azt, hogy te nem nyugszol bele az Úr akaratába? Ezt kell mondanom?... Te szenvedsz, de azért, mert egyedül szenvedsz. Csak szenvedésed van veled, és te vele. Nem tudod elviselni magadat. Nincsenek többé elôtted azok a reményteljes szavak, amelyek a halottakra vonatkoznak? ,,Kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból, és elvezetlek benneteket Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom a sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból. Belétek oltom lelketeket, és életre keltek.'' (Ezekiel 27,12-14) Izrael földje Isten Országa azok számára, akik igazak módjára az Úrban aludtak el. Én megnyitom azt, és azoknak adom, akik várakoznak rá. -- Dánielemnek is? Lévimnek is?... Annyira irtózott a haláltól!... Nem tudta elgondolni, hogy távol legyen mamájától. Ezért meg akartam halni, hogy mellette legyek a sírban. -- De ôk nincsenek ott élô részükkel. Ott csak a megholt dolgok vannak, amelyek nem képesek hallani téged. Ôk a várakozás helyén vannak... -- Igazán van ilyen hely? Ó, ne ütközzél meg rajtam! Az én emlékezetem elment a sírás miatt. Fejem tele van a sírás zajával és fiaim hörgésével. Ilyen hörgéssel! Milyen hörgéssel!... Agyam megbomlott. Nincs benne semmi, csak ez a hörgés... -- És én beléje helyeztem az élet szavait. Beléje elvetem az Életet, mert én vagyok az Élet ott, ahol a halál zakatol. Emlékezzél vissza a nagy Makkabeus Júdásra, aki áldozatot akart bemutatni a halottakért, helyesen gondolkozva, hogy azok fel fognak támadni, és megfelelô áldozatokkal meg kell gyorsítani számukra a béke elérését. Ha Makkabeus Júdás nem lett volna biztos a feltámadásról, imádkozott volna talán a halottakért? Ô azonban, amint meg van írva, arra gondolt, hogy nagy jutalomban részesülnek azok, akik jámborul haltak meg, mint ahogy bizonyára a te fiaid tették... Látod, hogy igazat adsz nekem? Akkor hát ne csüggedj el! Hanem szentül imádkozzál halottaidért, hogy megsemmisüljenek bűneik, mielôtt én elmegyek hozzájuk. Akkor egy pillanatnyi várakozás nélkül az égbe jönnek velem. Mert én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, és vezetek, és az Igazat mondom, és Életet adok annak, aki hisz az én Igazságomban és követ engem. Mondd nekem, fiaid hittek a Messiás eljövetelében? -- Biztosan, Uram! Tôlem tanulták meg, hogy higgyenek benne. -- És Lévi hitte, hogy meggyógyulhat az én akaratom által? -- Igen, Uram. Reméltünk tebenned, de... nem segített... és ô meghalt, lehangoltan, miután annyira remélt... -- Az asszony ismét sírni kezd, nyugodtabban, de még lehangoltabban, jóllehet nem oly erôteljesen, mint elôbb. -- Ne mondd, hogy nem segített. Aki hisz bennem, még ha meghal is, örökké élni fog... Leszáll az est, asszony. Én csatlakozom apostolaimhoz. Itt hagyom neked Anyámat... Holnap újból eljövök.... Másnap Jézus a pásztorokhoz és a falubeliekhez beszél Elíza kertjének végén, egy sűrű sövény mögött. Jézus tudja, hogy Elíza a sövény másik felén titokban hallgatja szavait, amelyek voltaképpen neki szólnak: -- Béke veletek! Tegnap hallottam beszélni két nagyon szerencsétlent. Az egyik életének hajnalán van, (Marciam -lásd. M 324-327) a másik estelén. Két lélek, akik sírtak lehangoltságukban. Szívemben együtt sírtam velük, látva, mennyi fájdalom van a földön, amit csak Isten tud megszüntetni. Isten! Isten helyes ismerete, az ô nagy, végtelen jóságában, állandó jelenlétében, ígéreteiben. Láttam, miként gyötörheti az egyik ember a másikat, és miként sodorhatja bele a halál a lehangoltságba, amelynek fájdalmát a Sátán igyekszik növelni, hogy tönkretegye. Akkor azt mondtam magamban: ,,Isten gyermekeinek nem szabad szenvedniük ezektôl a gyötrelmektôl. Ismertessük meg Istent azzal, aki nem ismeri, újítsuk fel ismeretét abban, aki elfelejtette a fájdalom viharában.'' De azt is látom, hogy egyedül nem vagyok elég arra, hogy kielégítsem testvéreim végtelen szükségleteit. És elhatároztam, hogy meghívok sokakat, mind nagyobb számban, hogy mindazok, akik rászorulnak Isten ismeretének vigaszára, részesülhessenek benne. Ez a tizenkettô az elsô csoport. Mintegy másaimként képesek arra, hogy hozzám vezessék mindazokat, akik meggörnyednek a fájdalom túl nagy súlya alatt, és így vigaszban részesüljenek. Igazán mondom nektek: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szenvedtek, akik kiábrándultatok; akiknek vérzik szívetek és elfáradtatok! Megosztom fájdalmatokat, és békét adok nektek. Jöjjetek apostolaimon keresztül, tanítványaimon és nôtanítványaimon keresztül, akiknek száma mindennap új önkéntesekkel gyarapodik. Vigaszt találtok fájdalmaitokban, társakat egyedüllétetekben, testvéri szeretetet, amely elfeledteti veletek a világ gyűlöletét. Mindenekfelett megtaláljátok a legnagyobb vigasztalót, a legtökéletesebb társat, Isten szeretetét. Többé semmiben sem fogtok kételkedni. Többé nem mondjátok: ,,Számomra mindennek vége lett!'' Hanem azt mondjátok: ,,Számomra minden most kezdôdött el a természetfeletti világban, amelyben nincs távolság, nincs egymástól elszakadás'', amelyben az árva gyermekek ismét egyesülnek szüleikkel, és az atyák, az anyák, a jegyesek és az özvegyek újra megtalálják elvesztett gyermekeiket és társukat. A fájdalom kereszt, de szárny is: A gyász megfoszt, de azért, hogy ismét felruházzon. Emelkedjetek fel ti, akik sírtok! Nyissátok ki szemeteket, jöjjetek ki szobáitokból, a sötétbôl, az önzésbôl! Nézzétek!... A világ kopár síkság, ahol sírnak és meghalnak. És a világ segítségért kiált az árvák, a betegek, az elhagyatottak, a kételkedôk szája által, azok szája által, akiket árulás vagy kegyetlenkedés a harag rabjaivá tett. Menjetek azokhoz, akik segítségért kiáltanak! Feledkezzetek meg magatokról azok között, akikrôl elfeledkeztek! Gyógyítsatok a betegek között! Reméljetek a csüggedôk között! A világ nyitva áll a jóakaratúak elôtt, akik a felebarátban szolgálni akarják Istent, és el akarják nyerni az eget: az Istennel való egyesülést és az újra egyesülést azokkal, akik sírnak. Itt a csatatér, ott a gyôzelem. Jöjjetek! Kövessétek azokat, akik a szenvedôk mellett maradnak! Tartsatok ki! Igazán mondom nektek, hogy egy napon kitartástok elnyeri jutalmát, mert ezek a szerencsétlenek felkiáltanak: ,,Legyen áldott az Úr, aki elvette keserűségemet, lehangoltságomat, egyedüllétemet egy teremtménye által, aki értett ahhoz; hogy jól gyümölcsöztesse saját fájdalmát. Isten áldja meg ôt örökké, mert ô megmentett engem.'' Minden jócselekedetbôl valami nagy dolog származik. Nagyobb, mint gondolnátok. Ha valaki erôt vesz önzésén, a szeretetnek oly nagy hullámát keltheti, amely képes felszökni, s hullámainak taraján magával vinni azt, aki keltette, egészen addig, míg elviszi az oltár lábáig, Isten szívéig. Isten adja nektek békéjét! Jézus nem megy vissza a kertbe a sövényen levô nyitott ajtón keresztül, hanem ôrködik, hogy senki se jöjjön a sövény közelébe, amelynek másik oldalán Elíza hosszasan sír... Csak amikor mindazok, akik Betszúrból jöttek, elmentek, távozik el onnan övéihez anélkül, hogy megzavarná ezt az üdvös sírást. Késôbb Jézus egy nôtanítványához küldi egy ideig Elízát, ahol az teljesen rendbejön, és ô is beáll Jézus nôtanítványai közé. (M 328-338) ======================================================================== Boldog leszel Johannáddal Jézus és a gyászolók Júdás anyjának kérésére, Jézus felkeresi a kerióti volt jegyesének anyját, aki majdnem belebolondult leánya halálába, amikor az fájdalmában meghalt, miután Júdás felbontotta a jegyességet. Most gyűlöli Júdást és anyját is, aki pedig azelôtt barátnôje volt. A beteg asszonyon se az orvos, se a rabbi nem tudott segíteni, s azért a gondját viselô nô be se akarja engedni hozzá Jézust. Ô azonban erôlteti, hogy csak engedje beszélni vele. -- Asszonyom, egy rabbi van itt, aki beszélni akar veled -- mondja végül a nô a betegnek. -- Miért?... Hogy azt mondja nekem, átkozott vagyok? Hogy a másvilágon sem lesz békém? -- mondja lihegve, nyugtalanul a beteg. -- Nem. Azért, hogy megmondjam neked, teljes lesz békéd, ha akarod, és boldog leszel Johannáddal az örökkévalóságban -- mondja Jézus a küszöbrôl. A beteg, akinek bôre sárga, feldagadt, s liheg ágyán, sok vánkostól feltámasztva, ránéz, és azt mondja: -- Ó, milyen szavak! Elsô alkalom, hogy egy rabbi nem fedd meg engem... Mily remény!... Johannám... velem... a boldogságban... többé nem szenvedve... a szenvedéstôl, amit egy átkozott okozott neki... aki elárulta, miután félrevezette... Szegény leányom... -- mindjobban liheg. Jézus odamegy hozzá, jóságosan letörli róla a verítéket, inni ad neki. Olyan, mint egy fiú beteg édesanyja mellett. Utána leül, kedvesen de határozottan, hogy véghezvigye feladatát. Az asszony figyeli ôt, s közben lecsillapodik. Fájdalmas mosollyal. mondja: -- Szép vagy és jó. Ki vagy, ó, Rabbi? Oly gyengéd vagy, mint leányom, s úgy vigasztalsz engem. -- A názáreti Jézus vagyok. -- Te?! Te?!... Hozzám?... Miért?... -- Mert szeretlek. Nekem is van anyám, és minden anyában az enyémet látom, és az anyák könnyeiben az enyémét látom... -- Sír? Miért sír a te Anyád? Miért? Meghalt egy másik fia? -- Még nem... Egyetlen fia vagyok, és még élek. De ô sír már, mert tudja, hogy nekem meg kell halnom. -- Ó, ó, szerencsétlen! Elôre tudni, hogy fiának meg kell halnia! De honnan tudja? Egészséges vagy. Erôs vagy. Jó vagy. Én áltattam magamat egészen addig, míg az enyém meghalt, pedig oly beteg volt!... Honnan tudja Anyád, hogy meg kell halnod? -- Mert én vagyok az Emberfia, akirôl a próféták beszéltek. Én vagyok a Fájdalmak Férfia; akit Izajás látott, a Dávid által megénekelt Messiás, aki leírta szenvedéseit, mint a Megváltóét. Én vagyok az Üdvözítô, a Megváltó, asszony! És rettenetes halál vár rám... és Anyám jelen lesz halálomnál... és Anyám tudja születésemtôl fogva, hogy a fájdalomtól meghasad majd az ô szíve éppúgy, mint az enyém... Ne sírj... Halálommal megnyitom a Paradicsom kapuját Johannádnak... -- Nekem is! Nekem is! -- Igen. Annak idején. De elôbb meg kell tanulnod szeretni és megbocsátani. Visszatérni a szeretethez. Igazságosnak lenni. És visszatérni a megbocsátáshoz... Különben nem mehetsz az égbe Johannával is velem... Az asszony szomorúan sir. Nyögi: -- Szeretni... Szeretni, amikor az emberek gyűlölni tanítottak minket... amikor Isten nem szeretett minket, nem irgalmazott nekünk. Ez nehéz... Hogyan szeressek, amikor az emberek gyötörtek minket, és barátaink megsebeztek, és Isten elhagyott?... -- Nem. Nem hagyott el. Itt vagyok én. Azért, hogy égi ígéretekben részesítselek. Hogy biztosítsalak róla, hogy szenvedésed örömben végzôdik, ha akarod. Anna, hallgass rám... Te sírsz azért, mert megsemmisült a házasság. Ez minden fájdalmad oka. Gyilkosnak tartasz emiatt egy férfit, és szerencsétlen anyját bűnrészességgel vádolod. Idehallgass, Anna. Néhány hónap múlva belátod majd, hogy az ég kegyelme volt az, hogy Johanna nem lett Júdás feleségévé... -- Ne említsd ôt! -- kiáltja az asszony. -- Megnevezem ôt. Azért, hogy megmondjam neked, hálát kell adnod az Úrnak, és néhány hónap múlva hálálkodni fogsz neki... -- Elôbb meghalok... -- Nem. Élni fogsz, és visszaemlékezel rám, és megérted majd, hogy vannak nagyobb fájdalmak is, mint a tiéd... -- Nagyobbak? Lehetetlen! -- Hová teszed Anyám fájdalmait, aki látni fog engem meghalni a kereszten? -- Jézus feláll. Tiszteletet kelt magatartása. -- És hová teszed Jézus Krisztus, az Isten Fia árulója anyjának fájdalmát? Gondolj, asszony, arra az anyára... Te... Egész Keriot és vidéke részt vett fájdalmadban! Megdicsôített az téged, mint egy vértanút a korona. De az az anya! Mint Káin, anélkül, hogy Káin lenne, mert ô Ábel: áruló fiának áldozata, fiáé, aki megölte az Istent, szentségtörô, átkozott! Ô nem tudja majd elviselni az emberek tekintetét, mert minden tekintet és minden emberi hang, minden szó olyan lesz számára, mintha megköveznék, elátkoznák, gyaláznák. Nem talál menedéket a földön, soha, míg csak meg nem hal, míg csak Isten, aki igazságos, magához nem veszi a vértanút, s elfeledteti vele, hogy Isten gyilkosának az anyja, és birtokába veszi Istent... Nemde nagyobb ennek az anyának a fájdalma? -- Ó, végtelen fájdalom! -- Látod... Légy jó, Anna. Ismerd be, hogy Isten jó volt, amikor így bánt veled... -- De leányom meghalt! Júdás okozta halálát azzal, hogy olyant akart elvenni, akinek nagyobb a hozománya... Anyja helyeselte ezt. -- Nem. Ezt nem. Én mondom neked, én, aki olvasok a szívekben. Júdás az én apostolom, de azt mondom, hogy helytelenül cselekedett, és megkapja majd érte büntetését. De az anya ártatlan. Szeret téged, és szeretné, hogy te is szeresd ôt... Anna, ti két szerencsétlen anya vagytok. De neked dicsôségedre szolgál meghalt ártatlan, tiszta leányod, akit a világ tisztelettel ünnepel... Mária, Simon felesége nem dicsekedhet fiával. Az ô cselekedetei alávalók az emberek elôtt. -- Ez igaz. De ha feleségül vette volna Johannát, nem lett volna alávaló: -- De rövidesen belehalt volna Johanna a fájdalomba, mert Júdás erôszakos halállal fog meghalni. -- Mit mondasz? Ó, szerencsétlen Mária! Mikor? Hogyan? Hol? -- Hamarosan. És rettenetes módon... Anna! Anna! Légy jó! Légy ismét Mária barátnôje! A fájdalom egyesít titeket, amint az örömnek egyesítenie kellett volna. Engedd, hogy megelégedetten távozzak, annak tudatában, hogy van neki egy barátnôje, egyetlen, legalább egyetlen... -- Uram... szeretni ôt... azt jelenti, hogy megbocsássak neki... Ez nagyon fájdalmas... Olyannak tűnik nekem, mintha újból eltemetném leányomat... Mintha én öltem volna meg ôt... -- Ezek a gondolatok a Sötétségtôl jönnek! Ne hallgass rá! Hallgass rám, a világ Világosságára! A Világosság mondja neked, hogy Johanna szűzi halála kevésbé keserű, mintha Júdás özvegyeként halt volna meg. Higgyél nekem, Anna! És gondolj arra, hogy Mária, Simon felesége szerencsétlenebb nálad.... Az asszony gondolkodik, gondolkodik, küzd, sír, és azt mondja: -- De én megátkoztam ôt és méhének gyümölcsét! Vétkeztem... -- És én feloldozlak téged. És minél jobban szereted majd ôt, annál inkább feloldoz az Ég. -- De ha barátnôje leszek... találkozni fogok Júdással... Nem tehetem, Uram, ezt nem tudom megtenni!... -- Nem fogsz többé találkozni vele. Én nem térek vissza többé Keriotba, és Júdás sem. Már üdvözöltük a polgárokat... -- Ó, azt mondtad... -- Hogy nem térek többé vissza. Júdás azt mondta, hogy nem tud többé visszajönni addig, míg engem fel nem vesznek. De ô azt hiszi, hogy engem trónra lépni lát majd. Ehelyett a kereszthalál vár rám. Ô azt hiszi, hogy egyik miniszterem lesz. Ehelyett a halál vár rá. De te ne beszélj errôl! Soha. Hogy az anya ne tudjon róla addig, míg be nem következik. Mondtam neked: ,,Szerencsétlen! Elôre tudni, hogy fia meg fog halni.'' De ha Anyám szenvedései növelik majd áldozatom érdemeit, Máriának, Simon feleségének számára a kegyeletteljes hallgatásra van szükség. Ne beszélj neki errôl! -- Nem, Uram. Esküszöm erre Johannám nevére. -- Egy másik ígéretet is akarok tôled! Nagyot! Szentet! Légy jó. Engem már szeretsz... -- Igen. Nagyon. Békét élvezek mióta itt vagy... -- Amikor Máriának, Simon feleségének már nem lesz fia, és a világ megvetéssel illeti ôt, egyedül te nyisd meg számára házadat és szívedet. Megígéred nekem? Istennek és Johannának a nevében. Ô megtette volna ezt, mert mindig szerette Máriát -- sürgeti Jézus. -- ... Igen! -- és elsírja magát... -- Isten áldjon meg téged, asszony, és adjon békét neked... és egészséget... Jöjj, menjünk Máriához, és adj neki békecsókot... -- De... Uram... Én nem tudok járni. Lábaim meg vannak dagadva, és nem tudom megmozdítani ôket. Látod? Felöltözve fekszem itt, de olyan vagyok, mint egy fatuskó... -- Az voltál. Jöjj! -- és kezét nyújtja feléje, hívja. Az asszony Jézus szemébe nézve, leszáll ágyáról, feláll, jár... Elragadtatásban lévônek látszik. Még nem fogja fel, hogy meggyógyult... Kimegy, még mindig Jézus kezét fogva, a félhomályos folyosóra... Megy a kijárat felé. Ott találkozik szolgálójával, aki félelemmel vegyes örömében felkiált. Odafut a többi szolga is, akik azt hiszik, hogy a halált jelzi ez a kiáltás. És látják, hogy úrnôjük, aki haldoklott, haragudva Máriára, Simon feleségére, lassan, kitárt karokkal megy Mária felé, hívja ôt, és szívére szorítja, miközben mindketten sírnak... Amikor a békés elbúcsúzás után hazafelé megy Jézussal, Mária, Simon felesége hálálkodik neki, és megkérdezi: -- Mikor jössz el ismét, hogy további jót tegyél? -- Soha többé, asszony. Már megmondtam a polgároknak. De te mindig szívemben leszel. Ne felejtsd el, emlékezz mindig arra, hogy szerettelek és szeretlek téged. Gondolj arra, hogy én tudom, te jó vagy, és Isten szeret ezért téged. Gondolj mindig erre. Akkor is, amikor rettenetes órák jönnek. Sose vegyen erôt rajtad a gondolat, hogy Isten bűnösnek ítél téged. Az Ô szemében a te lelked mindig erényeidtôl ékesnek látszik majd, szenvedéseid gyöngyeitôl ékesnek. Mária, Simon felesége, Júdás anyja, meg akarlak áldani téged. Át akarlak ölelni, és meg akarlak csókolni téged, hogy a te ôszinte, anyai csókod mindenért kárpótoljon engem... és hogy az én csókom kárpótoljon téged fájdalmadért. Jöjj, Júdás anyja! És köszönet, köszönet mindenért, amit szeretettel és tisztelettel adtál nekem. -- És Jézus átöleli ôt, és megcsókolja homlokán, amint Máriával, Alfeus anyjával szokta tenni. -- De még látjuk egymást! Eljövök húsvétkor... -- Nem. Ne jöjj el! Kérlek téged. Boldoggá akarsz tenni engem? Ne jöjj el! Az asszonyok a következô húsvétra, ne! -- De miért? -- Mert... rettenetes felfordulás lesz Jeruzsálemben a következô húsvétkor. Nem asszonyoknak való hely! Sôt... Mária, megparancsolom rokonaidnak, hogy csatlakozzanak hozzád. Maradjatok együtt. Szükségem van erre... mert Júdás ezután nem tud többé segíteni téged, s nem tud eljönni... -- Úgy teszek, amint mondod... De sose látom többé arcodat, amelyben visszatükrözôdik az Ég békéje? Mily béke áradt szemedbôl fájdalmas szívembe!... -- Mária sír. -- Ne sírj. Az élet rövid. Utána mindig látsz majd engem Országomban. -- Akkor azt gondolod, hogy a te alázatos szolgálód belép oda?... -- Látom már helyedet a vértanúk seregében és a társmegváltókéban. Ne félj, Mária! Az Úr lesz a te örök kárpótlásod. Menjünk! Jön az este, s itt az ideje, hogy útra keljek... (6-668) ======================================================================== Gondolj örvendetes halálára! Jézus és a gyászolók Egy fiatal leány, Annalia, aki már házasság elôtt áll, súlyos beteg. Jézus meggyógyítja ôt. Hálából a leány Istennek akarja szentelni életét, mint szűz. Kéri Jézustól, hogy engedje meghalni még az Ô halála elôtt, s ezért az áldozatáért térítse meg rossz útra tért volt jegyesét. Jézus megígéri neki. Annalia boldogan látja egy ház tetejérôl Jézus bevonulását Jeruzsálembe virágvasárnap. Jegyesként öltözött fel, és örömében meghal. Annalia anyját, Elizát nagyon lesújtja leánya váratlan halála. Éjjel Jézus, Anyjával együtt felkeresi Elizát, hogy megvigasztalja. (Lásd részletesen M 536-540) Mária vigasztalja Elizát: -- Annalia nem lett volna képes elviselni Urának haláltusáját. És Ura boldoggá tette ôt az ujjongás órájában. Eliza felhagy a sírással e kinyilatkoztatás hatására. Jézus is vigasztalja: -- A szüzek jegyesek lesznek és szeretettek a földön és az égben. -- De gyermekem meghalt! Meghalt! -- És Eliza újból sír a gyötrelemtôl. -- Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz bennem, mégha meghal is, él, és igazán mondom neked, hogy nem hal meg mindörökké. Leányod él. Örökké él, mert hitt az Életben. Az én halálom az ô számára a teljes Élet lesz. Megismerte az örömöt, hogy bennem élt, mielôtt megismerte volna a fájdalmat, hogy látott volna engem megfosztva életemtôl. A te fájdalmad vakká és süketté tesz téged. Jól mondta Anyám. De hamarosan azt fogod mondani, amit ma reggel üzentem neked: ,,Valójában az ô halála- Isten kegyelme volt''. Hidd el, asszony! Rettegés vár erre a helyre. És eljön majd a nap, amelyen az anyák, akik hozzád hasonlóan le vannak sújtva, azt mondják majd: ,,Dicséret Istennek, hogy megmentette gyermekeinket ettôl az órától.'' És az anyák, akik nem veszítették el gyermekeiket, felkiáltanak az égbe: ,,Istenem, miért nem ölted meg gyermekeinket ez elôtt az óra elôtt?' Hidd el nekem, asszony! Higgyél szavaimnak! Ne állítsd fel közted és Annaliád között az igazi válaszfalat: a különbözô hitet. Látod? Megtehettem volna, hogy nem jövök el. Te tudod, mennyire gyűlölnek engem. Ne ámítson el egy órának a diadala! Minden sarok cselvetést rejthet számomra. És eljöttem egyedül, éjjel, hogy megvigasztaljalak, és ezeket mondjam neked. Én részvéttel vagyok egy anya fájdalma iránt. Azért jövök, hogy békét adjak neked ezekkel a szavakkal. Legyen békéd! Békéd! -- Add meg nekem, Uram! Én nem vagyok képes rá! Nem tudok békét adni lelkemnek szenvedésemben. De te, aki életet adsz a halottaknak és egészséget a betegeknek, adj békét egy gyötrôdô anyai szívnek! -- Így legyen, asszony. Béke veled! -- Áldva ráteszi kezét, és csendben imádkozik felette. Mária letérdel Eliza mellé, és félkarral átöleli ôt. -- Isten veled, Eliza. Én elmegyek... -- Nem látunk többé, Uram? Én nem lépek ki a házból sok napon keresztül, és te elmész a húsvéti ünnepek után. Te... még egy kicsit leányom része vagy... mert Annalia... mert Annalia benned és érted élt. -- Sír. Nyugodtabban, de mennyire sir! Jézus nézi ôt... Megsimogatja ôsz fejét. Azt mondja: -- Még meglátsz engem. -- Mikor? -- Mától számítva nyolc napon belül. -- És akkor megvigasztalsz engem? Megáldasz, hogy erôt adj nekem? -- Szívem megáld téged szeretetem teljességével azok iránt, akik szeretnek engem. Jöjj, Anyám! -- Fiam, ha megengeded, szeretnék még ittmaradni ennél az anyánál. A fájdalom olyan, mint egy magas hullám, amely visszatér miután eltávozott az, aki békét adott... Vissza fogok menni reggel hét elôtt. Nem félek attól, hogy egyedül menjek. Tudod. És tudod, hogy egy ellenséges seregen is keresztül mennék azért, hogy megvigasztaljam egy testvéremet. -- Legyen, amint akarod. Én megyek. Isten veled! + Feltámadása után Jézus megjelenik Elízának; aki vigasztalanul sír házában, bezárkózva egy szobában: -- Miért sírsz, Elíza? Elíza nem ismeri fel Jézust hangjáról, s azt hiszi, egyik rokona kereste fel, s neki válaszol: -- Hallottad, mit mondtak tegnap este azok az emberek? Hogy Ô semmi se volt. Lehet, hogy varázsló volt, de nem isteni. És én belenyugodtam leányom halálába, arra gondolva, hogy békében él, egy Istentôl szeretve... De ezt mondták nekem!... -- és még erôsebben sír. -- De sokan látták Ôt feltámadva. Csak Isten tud magától feltámadni. -- Ezt mondtam én is tegnap azoknak. Te hallottad. Hadakoztam szavaikkal. Mert szavaik reményem halálát okozták, megölték békémet. De ôk -- hallottad? -- ôk azt mondták: ,,Az egész az ô követôinek komédiája, hogy ne kelljen bevallaniuk, bolondok. Ô meghalt, és alaposan meghalt, és elrothadt. Elvitték és megsemmisítették, és azt mondják, hogy föltámadt.'' Ezt mondták... És azt, hogy a Magasságbeli azért küldte a második földrengést, hogy éreztesse haragját szentségtörô hazugságuk miatt. Ó, nincs többé vigasz számomra! -- De ha te látnád a feltámadt Urad saját szemeddel, és megtapinthatnád kezeddel, hinnél?... -- Nem vagyok méltó rá... De biztos, hogy hinnék! Elég lenne látnom. Nem merném megérinteni testét, ha így lenne, mert isteni test lenne; és egy asszony nem közelíthet a Szentek Szentjéhez. -- Emeled fel fejedet, Elíza, és nézd, ki áll elôtted! Az asszony felemeli ôsz fejét és a sírástól eltorzult arcát, és látja... Az ágy mellett térdelve sírt, most visszaesik sarkaira, dörzsöli szemét, kinyitja száját, mintha kiáltani akarna, de torkán akad a szó. -- Én vagyok. Az Úr. Érintsd meg kezemet! Csókold meg! Feláldoztad értem leányodat. Megérdemled. És találd meg ezen a kézen leányod lelki csókját. Ô a mennyben van. Boldog. Mondd meg ezt a tanítványoknak, és ezen a napon! Az asszony annyira csodálkozik, hogy nem meri megérinteni Jézus kezét. Jézus maga nyomja azt ajkához, hogy ujja végén megcsókolja. -- Ó, igazán feltámadtál! Boldog! Boldog vagyok! Áldalak azért, hogy megvigasztaltál engem! Lehajol, hogy megcsókolja Jézus lábát, és így marad. Jézus fénye elárasztja a szobát. Jézus eltűnik, de az anya szívét eltölti a megrendíthetetlen bizonyosság. (10-144) ======================================================================== Nyugodj meg, szegény mama! Jézus és a gyászolók A feltámadt Jézus megjelent Júdás anyjának is, aki Anna házába költözött. Mária, Júdás anyja annyira megbetegedett fia árulása miatt, hogy ágyban fekszik. Halálos aggodalma annyira eltorzította arcát, hogy alig lehet felismerni. Lesoványodott, láz emészti, szemei karikásak. Szemhéja feldagadt. Anna, Johanna anyja letörli a verejtéket Mária arcáról, és egy pálmalegyezôvel legyezi. Anna is sír, miközben vigasztalja Máriát: -- Nem úgy van, Mária! Nem úgy! Elég! Ô... ô vétkezett. De te, te tudod, hogy az Úr Jézus... -- Hallgass! Az a név... számomra kimondhatatlan... én meggyaláznám... én... Káin anyja vagyok... Isten gyilkosáé! Mária fuldokolni kezd, és epét hány. -- Béke! Béke, Mária! Nem úgy van!. Ó, mit mondjak neked, hogy meggyôzzelek, Ô, az Úr szeret téged! Ismétlem! Megesküszöm neked mindarra, ami szent nekem: Üdvözítômre és gyermekemre. Ô mondta nekem, amikor te hozzám hoztad Ôt. Végtelen szeretettel beszélt rólad. Te ártatlan vagy. Ô szeret téged. Biztos vagyok ebben, biztos vagyok, hogy Ô még egyszer feláldozná magát azért, hogy békét adjon neked, szegény vértanú anya. -- Isten gyilkosának anyja! Érted? Az a szél ott kinn... ezt mondja... Az egész világon hallatszik szava... a szélé, és azt mondja: ,,Mária, Simon felesége, Júdás anyja, azé, aki elárulta a Mestert és átadta ôt keresztre feszítôinek.'' Hallod? Minden ezt mondja... A folyó, ott kint... A galambok... a juhok... Az egész föld kikiáltja, ki vagyok... Nem, nem akarok meggyógyulni! Meg akarok halni!... Isten igazságos, és nem sújt le rám a másvilágon. De itt, nem. A világ nem bocsát meg... nem tesz különbséget... Megôrülök, mert a világ azt kiáltja...: ,,Júdás anyja vagy!'' -- Kimerülten esik vissza a vánkosokra. Anna elrendezi azokat, és kimegy, hogy elvigye a beszennyezett kendôket... Mária, behunyt szemmel, kimerülve az erôfeszítés után, nyögi: ,,Júdás anyja! Júdásé! Júdásé!'' Levegô után kapkod, s utána megismétli: ,,De micsoda Júdás? Mit szültem? Micsoda Júdás? Mit...'' Jézus megjelenik a szobában, s azt fény árasztja el. Kedvesen szólítja: -- Mária! Mária, Simon felesége! Az asszony, mintegy félrebeszélve, nem hallgat a hangra. Elmerül saját fájdalmában, és rögeszméjét ismétli: ,,Júdás anyja! Mit szültem? A világ kiáltja: Júdás anyja...'' Jézus kedves szemeiben két könnycsepp csillog. Lehajol. Az ágy alacsony, Ô pedig magas! A lázban égô homlokra teszi kezét, félretolva a rajta levô nedves rongyot, és azt mondja: -- Egy szerencsétlen. Ez, és nem más. Ha a világ kiáltozik, Isten elnyomja a világ kiáltását, és azt mondja neked: ,,Nyugodj meg, mert én szeretlek téged!'' Nézz rám, szegény mama! Szedd össze eltévelyedett lelkedet, és helyezd azt kezembe, Jézus vagyok!... Mária kinyitja szemét, és meglátja az Urat. Érzi kezét homlokán. Reszketô kezét arcához emeli, és nyögi: -- Ne átkozz el engem! Ha tudtam volna, kit szülök, kitéptem volna méhemet, hogy meggátoljam világra születését. -- És vétkeztél volna, Mária! Ó, Mária! Ne veszítsd el igazságos voltodat más bűne miatt. Az anyák, akik megtették kötelességüket nem felelôsek gyermekeik bűneiért. Te megtetted kötelességedet, Mária. Add nekem szegény kezedet. Nyugodj meg, szegény mama! -- Júdás anyja vagyok. Tisztátalan vagyok, mint mindazok, akiket az ördög megérintett. Egy ördög anyja! Ne érints meg! -- El akar menekülni az isteni kezek elôl, amelyek tartani akarják kezét. A két könnycsepp Jézus szemébôl lehull a láztól gyötört arcra. -- Én megtisztítottalak téged, Mária. Irgalmas könnyem rajtad van. Senki fölött sem sírtam azóta, hogy befejezôdött fájdalmam. De feletted sírok egész szeretetteljes részvétemmel. És Jézus kezébe véve Mária kezeit, leül ágyának szélére. Ragyogó szeme szeretetteljesen simogatja, bekötözi, meggyógyítja a szerencsétlent, aki megnyugszik, csendesen sírva és mormolva: -- Nem haragszol rám? -- Szeretlek. Ezért jöttem. Légy nyugodt! -- Te megbocsátasz! De a világ! Anyád! Gyűlölni fog. -- Ô úgy gondol rád, mint nôvérére. A világ kegyetlen. Ez igaz. De Anyám a Szeretet Anyja, és jó. Te nem mehetsz a világba, de ô eljön majd hozzád, amikor minden lecsillapodik. Az idô békét hoz... -- Tedd, hogy meghaljak, ha szeretsz... -- Még egy kicsit. Fiad nem tudott semmit sem adni nekem. Te add nekem egy ideig szenvedésedet. Rövid lesz. -- De fiam túl sokat adott neked... Végtelen borzalmat okozott neked. -- És te add végtelen szenvedésedet. A borzalom elmúlt. Nem tehet semmit többé. A te szenvedésed azonban hasznos. Egyesül sebeim fájdalmaival, és a te könnyed az én véremmel együtt lemossa a világot. Minden szenvedés egyesül, hogy lemossa a világot. A te könnyeid az én vérem és Anyám könnyei között vannak, és körülöttük azoknak a szenteknek a szenvedései, akik Krisztusért és az emberekért fognak szenvedni, mert szeretnek engem és az embereket. Szegény Mária! Kedvesen lefekteti és összekulcsolja kezet, és nézi, amint Mária megnyugszik. Nézi Máriát, aki könnyes szemekkel néz vissza rá. Jézus rámosolyog, és azt mondja: -- Helyezd minden reményedet az Úrba! Ô teljesen megvigasztal téged. -- Megáldja ôt, és el akar menni. Mária szenvedélyesen felkiált: -- Azt mondják, hogy fiam egy csókkal árult el! Igaz, Uram? Ha igaz, engedd, hogy én lemossam azt csókjaimmal kezeden! Nem tudok mást tenni! Nem tudok mást tenni, hogy eltöröljem. hogy eltöröljem... -- A fájdalom megint erôteljesen elôveszi. Jézus nem kezét nyújtja neki csókra; nehogy meglássa azon a sebhelyet, hanem kezébe veszi fejét, lehajol hozzá, és homlokon csókolja a világ legszerencsétlenebb asszonyát. Amikor feláll, azt mondja: -- Az én könnyeim és az én csókom! Senki se kapott ennyit tôlem. Légy azért nyugodt, hogy minket csak szeretet köt össze. -- Megáldja ôt, és gyorsan átmegy a szobán, és kimegy Anna után, aki nem mert közelebb jönni, sem beszélni, de megindultságában sír. Amikor a ház ajtajához vezetô folyosón vannak, Anna meg mer szólalni. Megkérdezi, ami szívén fekszik. -- Johannám? -- Tizenöt napja örvend az égben. Nem mondtam meg ezt ott, mert nagyon nagy az ellentét leányod és az ô fia között. -- Igaz! Nagyon szenved! Azt hiszem, belehal. -- Nem. Még nem. -- Most jobban megnyugszik. Te megvigasztaltad. Te! Te, aki mindenki másnál jobban... -- Én, aki mindenki másnál jobban vele együtt sírok. Én vagyok az isteni Részvét. Én vagyok a Szeretet. Mondom neked, asszony, ha Júdás a bűnbánatnak egy pillantásával nézett volna rám, elnyertem volna számára Isten bocsánatát... Jézus arcán nagy szomorúság tükrözôdik. Az asszonyt lesújtja ez. Küzd magával, hogy kérdezzen valamit, vagy hallgasson, de kíváncsisága legyôzi. Megkérdezi: -- De az a szerencsétlen hirtelen megfontolatlanságában vétkezett, vagy... -- Hónapok óta vétkezett; és egyetlen szavammal vagy cselekedetemmel sem tudtam megállítani, annyira kívánt vétkezni. De ezt ne mondd meg neki... -- Nem mondom meg! ... Uram! Amikor Ananiás (Mária rokona) hazaszaladt Jeruzsálembôl anélkül, hogy a húsvéti vacsorát befejezte volna, azt kiáltotta Máriának: ,,Fiad elárulta a Mestert, és ellenségei kezébe adta! Egy csókkal árulta el! És én láttam, amint ütlegelték és leköpdösték, megostorozták, és tövissel koronázták, vitte a keresztet, keresztre feszítették és meghalt a te fiad műve miatt! A Mester ellenségei gyalázattal kiáltozták a mi nevünket, és elmondták, mit művelt a te fiad, hogyan adta el Ôt olcsóbban, mint egy bárányt, és miként jelölte meg elfogóinak egy csókkal, hogy ki a Messiás!'' -- Mária a földre esett, elfeketedve, és az orvos azt mondta, hogy epeömlést kapott és tönkrement a mája, és megromlott a vére. És... a világ gonosz. Máriának igaza van... Ide kellett hoznom, mert kerióti házához mentek és azt kiáltozták: ,,A te fiad istengyilkos és öngyilkos! Felakasztotta magát! Az ördög elvitte lelkét és még testét is.'' Igaz ez a rettenetes csoda? -- Nem, asszony. Halva találták egy olajfáról függve... -- Ó! És azt kiáltozták: ,,Krisztus feltámadt, és Isten. A te fiad elárulta az Istent. Te Isten árulójának anyja vagy. Júdás anyja vagy!'' Éjjel, Ananiással és egy hűséges szolgával, az egyetlennel, aki megmaradt, mert senki sem akart mellette maradni... idehoztam ôt. De Mária hallja azt a kiáltozást a szél zúgásában, a föld morajában, mindenben. -- Szegény anya! Igen, ez rettenetes. -- De az az ördög nem gondolt erre, Uram? -- Ez egyike volt az érveknek, amelyeket felhasználtam, hogy visszatartsam. De hiába. Júdás elérkezett oda, hogy gyűlölte Istent, és sose szerette igazi szeretettel sem apját, sem anyját, sem egyetlen felebarátját sem. -- Ez igaz! -- Isten veled, asszony! Áldásom erôsítsen meg téged abban, hogy elviseld a világ megvetését azért, mert irgalmas vagy Mária iránt. Csókold meg kezemet. Neked megmutathatom. Az ô számára nagy fájdalmat okozott volna látása. -- Jézus megmutatja neki átszúrt csuklóját. Anna felnyög, miközben megcsókolja Jézus ujjainak hegyét. Zaj támad az ajtónál, amely kinyílik, és valaki fojtott hangon felhált: -- Az Úr! -- Egy idôs férfi a földre borul, és úgy marad. -- Ananiás, az Úr jóságos. Eljött, hogy megvigasztalja rokonodat és minket is -- mondja Anna, hogy megvigasztalja az öreget is, nagy lelki felindulásában. De a férfi mozdulni sem mer. Sírva mondja: -- Rettenetes vérrokonok vagyunk. Nem nézhetek az Úrra! Jézus hozzá megy. Megérinti fejét, s ugyanazt mondja neki, amit Máriának mondott: -- A rokonok, akik megtették kötelességüket, nem felelôsek rokonuk bűnéért. Légy bátor, férfi! Isten igazságos. Béke neked és ennek a háznak. Én eljöttem, és te el fogsz menni azokhoz, akikhez küldelek. A póthúsvétra tanítványaim Betániában lesznek. Menj el oda, és mondd meg nekik, hogy tizenöt nappal halála után láttad az Urat Keriotban, élve és igazán, testével, lelkével és istenségével. Hinni fognak neked; mert már sokat voltam velük. Ez megerôsíti hitüket isteni természetemben, látva, hogy ugyanazon a napon jelenhetek meg mindenütt. És még mielôtt odamennél, ma menj el Keriotba, kérd meg a zsinagógafônököt, hogy gyűjtse össze a népet, és mindenki elôtt mondd meg, hogy eljöttem ide, és emlékeztesd ôket szavaimra, amelyeket búcsúzáskor mondtam nekik. Biztosra veheted, hogy azt mondják neked: ,,Miért nem jött el hozzánk?'' Válaszolj meg rá: ,,Az Úr meghagyta nekem, mondjam meg nektek, hogy azért tett így, mert ti nem úgy viselkedtetek az ártatlan anya iránt, amint ô kívánta tôletek. Ha máshogy viselkedtetek volna, megjelent volna nektek. Szeretetlenek voltatok, és ezért nem mutatkozott elôttetek az Úr.'' Megteszed ezt? -- Ez nehéz, Uram! Nehéz megtenni! Minket mindnyájan leprás szívűeknek tartanak... Nem fog hallgatni rám a zsinagógafônök, és nem engedi, hogy beszéljek a néphez. Talán meg is üt... De megteszem, mert te kívánod. -- Az öreg nem emeli fel fejét. Mélyen meghajolva beszél. -- Nézz rám, Ananiás! A férfi felemeli tisztelettôl remegô arcát. Jézus ragyog, szép, mint a Tábor-hegyén... Mosolyog, miközben fénybe burkolózik... Eltűnt. A kettô imádja, még mindig imádja az isteni megnyilatkozást. (10-145) ======================================================================== Összefoglalás Jézus és a gyászolók Jézus viselkedésébôl megtanulhatjuk, hogy nekünk is hogyan kell bánnunk az árvákkal és az özvegyekkel. Amikor valaki haldoklik, szeretô gondoskodással legyünk mellette, és imádkozzunk vele együtt, vagy helyette, ha ô már nem tud beszélni. Hívjuk el idejében a papot, hogy részesítse a beteget a feloldozásban, szentkenetben és a szentáldozásban. Hirtelen halál esetében is azonnal hívjuk a papot, mert senki sem tudja, mikor távozik el a lélek a testbôl, és egy ideig feltételesen részesítheti még a beteget a feloldozásban és a szentkenetben. Így biztosítjuk, hogy Jézus is ott lesz mellette életének legjelentôsebb pillanatában. A haldoklónak adott szentáldozást ,,szent útravalónak'' nevezzük, és minden más áldozásnál fontosabb, úgyhogy még akkor is megkaphatja valaki, ha aznap már áldozott. Amennyire csak tudjuk, segítenünk kell ôket anyagilag, ha szeretettjük elvesztése anyagi nehézségekbe sodorta ôket. Részt kell vennünk bánatukban, szomorúságukban. Jézus nem szégyellt sírni Lázár rokonai és barátai elôtt; és Júdás anyjánál. Az ôszinte részvét nemes erény, nem gyengeség. Meg kell nyugtatnunk azokat, akik lelkiismeret furdalást éreznek szeretettjük halála miatt, pedig egyáltalán nem hibásak abban, hogy az meghalt. Vigasztaljuk meg a gyászolókat az örök életbe vetett hitünkkel. Az itt mondottakon kívül bôven találunk erre anyagot a mennyországról és a tisztítótűzrôl szóló füzetekben is: ,,A Diadalmas Egyház''; ,,A Szenvedô Egyház'', sôt még a pokolról szólóban is: ,,Szabadíts meg a Gonosztól!'' A legnehezebb azokat megvigasztalni, akik attól félnek, hogy szeretettjük elkárhozott. Isten tehetett csodát az utolsó pillanatban is, megadva az illetônek az ôszinte bűnbánat kegyelmét. Fôleg akkor lehet remélni ezt, ha valaki buzgón imádkozott érte és áldozatokat is hozott ennek a kegyelemnek kiesdéséért. De Jézus példájából láthatjuk, hogy még Júdás anyjának és rokonának számára is tudott vigasztalást nyújtani. A magunk részérôl pedig megtanulhatjuk, hogy hogyan készülhetünk saját halálunkra: legyen jó a lelkiismeretünk, végezzünk életgyónást, ha bánt valami. Nyugodjunk meg Isten akaratában, ne nyugtalankodjunk azok miatt, akiket itt hagyunk, mert egyrészt Isten fog gondoskodni róluk, másrészt pedig a másvilágról mi jobban segíthetjük ôket, mint ahogy itt a földön megtehettük. Gondoljunk arra, hogy odaát jobb dolgunk lesz, mint itt a földön volt, és ragyogó élet vár ránk. Ugyanezek a gondolatok megvigasztalhatnak minket; ha egyedül érezzük magunkat, mert a halál egy idôre elválasztott házastársunktól; szüleinktôl, gyermekeinktôl vagy jóbarátunktól. Ôk tovább is szeretnek és segítenek minket. Éljünk úgy, hogy az örökkévalóságban boldogok lehessünk velük együtt. ======================================================================== A pásztorok -- Bevezetés A betlehemi pásztorok Sokféle emberrel találkozott Jézus földi életében, de talán egyik embercsoport sem okozott neki annyi örömöt, mint a pásztorok. A nagy Jézus életrajzban nincs egyetlen pásztorról sem szó, aki bármiképpen megszomorította volna ôt. A betlehemi pásztorok pedig különösen kitettek magukért: hűséges híveivé váltak az elsô találkozástól kezdve, és harminc éven keresztül bátran hirdették, hogy Ô a Messiás, pedig üldözték ôket emiatt. Tették ezt annak ellenére, hogy semmit sem tudtak Jézus sorsáról, miután eltűnt Betlehembôl. Érthetô ezek után, hogy amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, elsôsorban az ô felkeresésükre indult, és meghívta ôket, ha nem is apostolai sorába, de tanítványaiként. És a pásztorok, hűségükkel felülmúlták az apostolokat is, és a nôtanítványokkal együtt ott álltak Jézus keresztjénél a Kálvárián. Feltámadása után Jézus megjelent a pásztorok két csoportjának is. Jézus, noha több halászt is meghívott apostolai közé, magát nem a ,,jó halásznak'', hanem a Jó Pásztornak nevezte, és utódait is a lelkek pásztorainak: lelkipásztoroknak nevezik, a püspököket és a pápákat pedig Fôpásztoroknak. Érdemes ezek után szemmel tartanunk a betlehemi pásztorokat, és tanulnunk tôlük hűséget és apostoli buzgóságot. Ha életük valamelyik jelenetét más füzetben már ismertettük, erre a következô rövidítésekkel utalunk: P: Példabeszédek, M: Mária élete, E: Evangéliumok, Gy: Jézus és a gyermekek, Jd: Kerióti Júdás. A zárójelbe tett számok, ha a fenti betűjelek nem kísérik azokat, a tízkötetes olasz életrajz kötetét és oldalszámát jelzik, pl. 2-132 a második kötet 132. oldalát jelenti. Kôvári Károly S. J. ======================================================================== Nagy örömöt hirdetek nektek! A betlehemi pásztorok Az elsô betlehemi pásztorral Mária és József útközben találkozott, mielôtt még megérkeztek volna Betlehembe. József tejet kért és kapott tôle Mária számára, s a pásztor adott nekik útbaigazítást a barlang felé, ha nem találnak szállást. (M 98-99) Ez a pásztor, Illés, ott van a többiek között, amikor az angyal megjelenik nekik. A hold magasan jár az égen, amelyen gyémántokként ragyognak a csillagok. Egy nagy réten karám látszik, amelynek két oldalát tüskés bokor szegélyezi, elején és végén pedig alacsony fal van. Az egyik fal mentén kôbôl és fából épített alacsony épület van, amelybôl idônként kihallatszik a bárányok bégetése, amelyek már érzik a hajnal közeledtét. Vagy talán a hold erôs fénye kelti bennük az érzést, hogy közel a hajnal. A hold fénye ugyanis állandóan növekszik, mintha titokzatos tűz világítaná meg. Egy pásztor kinéz az ajtón, és tenyerét szeme elé emelve néz felfelé. Lehetetlennek látszik, hogy valakinek bántsa a szemét a holdfény. De ez most oly erôs, hogy elvakítja azt, aki a sötétbôl jön ki. Minden nyugodt. De az erôs fény meglepô. A pásztor kihívja társait. Kijön egy csoport bozontos ember, akiknek életkora különbözô. Vannak köztük olyanok, akik alig értek el a serdülôkorba, és vannak ôszek. Megjegyzéseket tesznek a szokatlan látványra. A fiatalok félnek, fôleg egy, aki tizenkét évesnek látszik. Sírni kezd, s az öregebbek gúnyolják. -- Mitôl félsz, te ostoba? -- kérdezi a legöregebb. -- Nem látod, hogy a levegô nyugodt? Sose láttad még a ragyogó holdat? Mindig anyád kötényéhez voltál kötve, nemde? Akárcsak egy kiscsirke anyja szárnya alatt. Még sok mindent fogsz látni! Egyszer elmentem a Libanonig, sôt még tovább. Fel a magasba. Fiatal voltam, s nem esett nehezemre a járás. Akkor még gazdag is voltam... Egy éjjel oly nagy fényt láttam, hogy azt hittem, Illés jött vissza tüzes szekerén. Az egész égbolt lángolt. Egy öregember -- akkor ô volt az öreg -- azt mondta nekem: ,,Valami nagy esemény történik hamarosan a világon.'' És számunkra szerencsétlenség volt, mert jöttek a római katonák. Ó, sokat fogsz látni, ha megéled. De a pásztorfiú nem hallgat már rá. Úgy látszik, többé már nem fél, mert elhagyja a küszöböt és az erôteljes pásztort, aki mögött védelmet keresett, és kimegy a karám elôtti fűre. A magasba néz, és úgy jár, mint egy holdkóros, vagy akit meghipnotizáltak. Valami teljesen magára vonja figyelmét. Egy ponton felkiált: ,,Ó!'', és megáll, mintha kôvé vált volna, karjait kissé kitárva. A többiek elképedve nézik. -- De mi van ezzel az ostobával? -- kérdezi egyikük. -- Holnap visszaküldöm anyjához! Nem akarom, hogy bolondok ôrizzék a nyájat -- mondja egy másik. Az öreg, aki elôzôleg beszélt, azt mondja: -- Menjünk, nézzük meg, mielôtt ítélnénk. Hívjátok ki a többieket is, akik alszanak, és hozzatok dorongokat. Lehet, hogy valami vadállat, vagy rabló... Bemennek, kihívják a többi pásztort, akik kijönnek fáklyákkal és dorongokkal felfegyverkezve. A gyermekhez mennek. -- Ott, ott! -- mormolja mosolyogva. -- A fa fölött, nézzétek azt a fényt, amelyik jön. Mintha a holdsugáron jönne. Íme, felénk jön! Milyen szép! -- Én csak egy meglehetôsen erôs fényt látok! -- Én is. -- És én is -- mondják a többiek. -- Nem! Én testnek látom -- mondja az egyik, az, aki elôzôleg tejet adott Máriának. -- Egy... egy angyal! -- kiáltja a gyermek. -- Íme, leszáll, és felénk közeledik... Le! Térdre Isten angyala elôtt! -- Óóóóh! -- kiáltanak fel tisztelettel a pásztorok, s arcra borulnak, annál inkább megijedve a ragyogó jelenéstôl, minél öregebbek. A fiatalok térden állnak, úgy figyelik az angyalt, aki mindinkább közeledik, és végül megáll a levegôben, lebegtetve nagy szárnyait. Gyöngyként ragyog a holdfényben, amely körülragyogja ôt. A karám fala fölött áll. -- Ne féljetek! Nem szerencsétlenséget hozok. Nagy örömöt hirdetek nektek Izrael népe és az egész föld számára. -- Az angyal hangjának összhangja olyan, mint a hárfáé és a fülemüléé. -- Ma született az Üdvözítô, Dávid városában! -- Amikor az angyal ezt mondja, még jobban kitárja szárnyait, és mozgatásukkal fejezi ki nagy örömét, miközben szárnyaiból aranyos szikrák és drágakövek látszanak a földre hullani. Valóságos szivárvány keletkezik a szegényes karám fölött. -- ... az Üdvözítô, aki a Krisztus. -- Az angyal még fényesebben tündököl. Két szárnya most megáll, az ég felé mutatva, mint két vitorla a zafír kék tengeren, két ég felé szálló lángként. -- ... Krisztus, az Úr! -- Az angyal összehajtja szárnyait, befedve magát velük, mintha gyöngyökbôl álló ruhája felett gyémánt köntös lenne, meghajol, mintha imádna, karját keresztbe téve mellén, fejét lehajtva, úgy hogy az eltűnik összehajtott szárnyának árnyékában. Egy Dicsôség idejéig csak hosszúkás, ragyogó mozdulatlan alakja látszik. De íme, megmozdul. Kitárja szárnyait, felemeli arcát, amelyen mennyei mosoly ragyog, és azt mondja: -- Ezekbôl a jelekbôl ismeritek fel: egy szegényes istállóban, Betlehem mögött, találtok egy gyermeket, pólyában, az állatok jászolában, mert a Messiás számára nem volt hajlék Dávid városában. -- Az angyal elkomolyodik, sôt elszomorodik, amikor ezt mondja. De az égbôl sok -- ó, nagyon sok -- hozzá hasonló angyal jön, az angyaloknak egy sora, amint örvendezve leszállnak, eltüntetve a holdat égi ragyogásukkal, és körülveszik a hírnök angyalt, szárnyukat mozgatva, kellemes illatot árasztva, gyönyörű, összhangzatos zenével, amelynél tökéletesebb nem lehet a földön. Ezzel fejezik ki Isten szépségét, és a mennyország szeretetének összhangját, amely Istenbôl árad ki, és minden áldott lelket boldoggá tesz, s kifejezi válaszukat Istennek: ,,Mi szeretünk téged!'' Az angyali ,,Dicsôség'' hullámokként terjed mind messzebbre a nyugodt vidéken, és vele együtt a fény is. És a madarak egyesítik éneküket és üdvözlésüket ezzel a korai fénnyel, a bárányok pedig bégetésüket a korai nappal. Mintegy üdvözlik Teremtôjüket, aki eljött közéjük, hogy emberként is szeresse ôket azon felül, hogy Istenként szereti. Az ének elhalkul, a fénnyel együtt, miközben az angyalok visszaszállnak az égbe... A pásztorok magukhoz térnek. -- Hallottad? -- Menjünk el, megnézni? -- És mi lesz az állatokkal? -- Ó, semmi bajuk se történik! Menjünk, engedelmeskedve Isten szavának!... -- De hová menjünk? -- Azt mondta, hogy ma született? És hogy nem talált szállást Betlehemben? -- kérdezi az a pásztor, aki a tejet adta. -- Jöjjetek, én tudom! Láttam egy asszonyt, és megsajnáltam. Megmondtam neki, hová menjen, mert gondoltam, hogy nem talál majd szállást, és férjének adtam tejet számára. Olyan fiatal és szép volt, és oly jónak kellett lennie, mint annak az angyalnak, aki hozzánk beszélt. Jöjjetek, jöjjetek! Menjünk, vigyünk tejet, sajtot, bárányokat és kicserzett báránybôröket. Nagyon szegényeknek kell lenniük, és... ki tudja, mennyire fázik Az, akit nem merek megnevezni! El sem tudom hinni, hogy Anyjával beszéltem, valamilyen szegény jegyesnek tartva!... Bemennek a karámba, és kisvártatva kijönnek, ki tejesköcsögökkel, ki gömbölyű sajtokkal, ki kosarakkal, amelyek mindegyikében egy kis bégetô bárány van, ki pedig kicserzett báránybôrrel. -- Én viszek egy anyajuhot. Egy hónapja ellett. Jó a teje. Segíthet rajtuk, ha az asszonynak nincs teje. Nekem fiatal leánynak tűnt, olyan fehér volt!... Jázmin arc a holdfényben! -- mondja a tejes pásztor. És vezeti ôket. Miután bezárják a karámot, elindulnak a holdfényben és a fáklyák világánál. Végigmennek a mezôk ösvényein, a tél által levelüktôl megfosztott sövények között. Bekanyarodnak Betlehem mögé. Elérkeznek a barlanghoz, de az ellenkezô irányból, mint ahogy Mária ment oda, s így az az elsô barlang, amit elérnek. Közelébe mennek. -- Menj be! -- Én nem merek! -- Menj be te! -- Nem! -- Legalább nézz be! -- Te, Lévi, aki elsônek láttad meg az angyalt, annak jeleként, hogy legjobb vagy köztünk, nézz be! A gyermek habozik elôször, de végül dönt. Odamegy a nyíláshoz, félrehúzza kissé a köpenyt, és benéz. (A többit megtaláljuk M 105-107. oldalán.) (1-196) ======================================================================== ,,Ô emlékszik ránk és szeret minket!'' A betlehemi pásztorok Jézus, Simon, János és kerióti Júdás társaságában elindul, hogy felkeresse szülôhelyét, s utána a betlehemi pásztorokat. Betlehem közelében betér egy földműveshez, aki elmondja, mennyire gyűlölik a betlehemi pásztorokat, akiket részegeknek tartottak, amikor a Messiás megérkezésérôl beszéltek. A betlehemi gyermekgyilkosság után elüldözték ôket, s legszívesebben megölnék valamennyit. (Lásd bôven Jd 1.24-46.) Miután Jézust a betlehemiek kôvel dobálják meg, Ô elindul a pásztorok felkeresésére, három tanítványával együtt. Amint Betlehembôl Hebron felé mennek a dombok mind magasabbá válnak, végül igazi hegyláncot képeznek. Jézus a többiek elôtt megy, és szótlan. Nem annyira a mögötte haladó tanítványok társalgására figyel, mint inkább az erdôkbôl jövô hangokra. A szél feléje hozza a távolból egy kis csengô csilingelését. Jézus elmosolyodik. Megfordul. -- Hallom a juhok csengôjét. -- Hol, Mester? -- Úgy tűnik nekem, a mögül a domb mögül. De az erdôtôl nem látom ôket. János szó nélkül leveti tunikáját, s csak rövid tunikába öltözötten felmászik egy magas fára... egészen addig, míg meglátja a nyájat: -- Igen, Mester! Sok nyáj van ott, három pásztorral, a mögött a bokros rész mögött. -- Leszáll, és elindulnak arrafelé. -- Ôk lesznek? -- Majd megkérdezzük, Simon, és ha nem ôk, mondanak nekünk valamit... Ôk ismerik egymást. Mennek még vagy száz métert, és íme, egy nagy tisztás, hatalmas fáktól körülvéve. Sok juh legeli a kövér füvet. Három ember ôrzi ôket. Egyikük öreg, már egészen ôsz, a másik harmincas, a harmadik, negyvenes éveiben lehet. -- Légy óvatos, Mester! Ezek erôsek! -- tanácsolja Júdás, mikor látja, hogy Jézus sietni kezd. Jézus azonban nem is válaszol neki. Megy, magas termetével, a lenyugvó nap sugarával arcán és fehér ruháján. Úgy fénylik, mint egy angyal. -- Béke veletek, barátaim! -- üdvözli ôket a rét szélérôl. A három csodálkozva megfordul. Csend. Utána a legidôsebb megkérdezi: -- Ki vagy te? -- Valaki, aki szeret titeket. -- Akkor te vagy az elsô sok év óta. Honnan jössz? -- Galileából. -- Galileából? Ó! -- A férfi figyelmesen nézi. A másik kettô is közelebb jön. -- Galileából -- ismétli a pásztor, s mintha magának beszélne, halkan hozzáteszi: -- Ô is Galileából jött... Melyik helyrôl, Uram? -- Názáretbôl. -- Ó, mondd akkor meg nekem: visszament valaha egy Gyermek, egy asszonnyal, akit Máriának hívtak és egy József nevű férfivel? Egy Gyermekkel, aki még Anyjánál is szebb volt, akinél szebb virágot sose láttam Júdea lejtôin? Egy Gyermekkel, aki Júdea Betlehemében született, az összeírás idején? Egy Gyermekkel, aki utána elmenekült, a világ nagy szerencséjére. Egy Gyermekkel, akiért életemet adnám, ha tudnám, hogy él, és már felnôtt! -- Miért mondod, hogy nagy szerencse a világ számára az, hogy ô elmenekült? -- Azért, mert Ô volt az Üdvözítô, a Messiás, és Heródes meg akarta ölni. Én nem voltam ott, amikor elmenekült apjával és Anyjával. Amikor hallottam az öldöklésrôl, és visszatértem... mert nekem is voltak gyermekeim Uram (felsóhajt), és feleségem... (sóhajt) és hallottam, hogy megölték ôket, (ismét sóhajt), de esküszöm neked Ábrahám Istenére, hogy Érte inkább remegtem, mint saját életemért -- megtudtam, hogy elmenekült. Még tudakozódni se tudtam, se megölt családtagjaimat nem tudtam magammal vinni... Köveket dobtak felém, mint egy leprás felé, gyilkosként bántak velem... és el kellett menekülnöm az erdôkbe, és farkasként kellett élnem... míg egy gazdát nem találtam. Ó, Anna nincs többé... Uram durva és kegyetlen... Ha egy juh megsebesül, ha a farkas elrabol egy bárányt, vagy addig ver engem, míg vérzek, vagy elveszi kis fizetésemet. Dolgoznom kell az erdôben másoknak, hogy pénzt szerezzek, mert háromszorosan visszafizetteti velem az árát. De nem számít! Mindig azt mondtam a Magasságbelinek: ,,Láttasd meg velem Messiásodat! Legalább tudasd velem, hogy él, és mindent semmibe veszek!'' Uram, elmondtam neked, hogyan bántak velem a betlehemiek, és hogyan bánt velem gazdám. Rosszal viszonozhattam volna a rosszat, vagy kárt okozhattam volna neki, meglopva ôt, hogy ne szenvedjek uramtól. De nem akartam mást, csak megbocsátani, szenvedni, becsületesnek lenni, mert az angyalok azt mondták: ,,Dicsôség az égben Istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek!'' -- Pontosan ezt mondták? -- Igen, Uram, hidd el te, legalább te, aki jó vagy. Tudd meg legalább te, és hidd, hogy a Messiás megszületett. Többé senki sem akarja elhinni. Ez, látod, gyermek volt akkor, és ô látta meg elsônek az angyalt. Nem ivott mást, csak tejet. Megrészegedhetett-e a tejtôl? Az angyalok azt mondták: ,,Ma, Dávid városában, megszületett az Üdvözítô, aki a Krisztus, az Úr. És errôl ismeritek meg: találtok egy Gyermeket, jászolban fekve, pólyákba burkolva.'' -- Pont így mondta? Nem értettétek félre? Nem tévedtek, oly sok idô után? -- Ó, nem! Igaz, Lévi? Hogy el ne felejtsük -- bár nem is tudnánk, hiszen az ég szavai voltak, és tűzzel szívünkbe voltak írva -- minden reggel, minden este, amikor a nap felkel, és amikor feltűnik az elsô csillag, elmondjuk ezt imaként, áldásként, hogy erôt és vigasztalást adjon nekünk az Ô neve és Anyjáé. -- Ah, azt mondtátok: Krisztus? -- Nem, Uram. Azt mondjuk: ,,Dicsôség a magasságban Istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek, Jézus Krisztus által, aki Máriától született egy betlehemi istállóban, és aki pólyákba burkolva egy jászolban volt. Ô a világ Üdvözítôje.'' -- De röviden: ti kit kerestek? -- Jézus Krisztust, Mária fiát, a názáretit, az Üdvözítôt. -- Én vagyok. -- Jézus tündököl, amikor ezt mondja, kinyilvánítva magát ennek a három kitartó szeretônek. Kitartók, hűségesek, türelmesek. -- Te! Ó! Urunk, Üdvözítônk, Jézusunk! -- A három a földre borul, és megcsókolja Jézus lábát, sírva az örömtôl. -- Keljetek fel! Kelj fel, Illés, és te, Lévi, és te, akirôl nem tudom, ki vagy. -- József, Józsefnek a fia. -- Ezek az én tanítványaim: János, galileai, Simon és Júdás, júdeaiak. A pásztorok közben felemelkedtek a földrôl, és most térden állva, sarkukon ülve nézik imádó szemekkel az Üdvözítôt, s ajkuk remeg a felindultságtól, arcuk elsápad, vagy kipirul az örömtôl. Jézus leül a fűbe. -- Nem, Urunk! Ne a fűre, te Izrael Királya vagy! -- Hagyjatok csak, barátaim! Szegény vagyok. A világban egy ács. Csak szeretetem gazdag a világ számára, és a jó emberektôl kapott szeretet tesz gazdaggá. Azért jöttem, hogy veletek legyek, este veletek étkezzem, mellettetek aludjak a szénán, hogy megvigasztaljatok engem... -- Ó, a vigasztalás! Mi tanulatlanok és üldözöttek vagyunk! -- Engem is üldöznek. De ti megadjátok nekem, amit keresek: a szeretetet, hitet és reményt, amely kitart éveken keresztül és virágzik. Látjátok? Értettetek ahhoz, hogy engem várjatok, kétség nélkül hittetek abban, hogy én voltam a Messiás. És eljöttem! -- Ó, igen! Eljöttél. Most ha meghalok is, többé semmi se fáj nekem, mert megkaptam, amit reméltem. -- Nem, Illés. Élni fogsz Krisztus diadala után is. Neked, aki láttad hajnalomat, látnod kell tündöklésemet is. És a többiek? Tizenketten voltatok: Illés, Lévi, Sámuel, Jónás, Izsák, Tóbiás, Jonatán, Dániel, Simeon, János, József, Benjámin. Anyám mindig emlegette neveteket. Mint elsô barátaiméit. -- Ó! -- A pásztorok még jobban megindulnak. -- Hol vannak a többiek? -- Az öreg Sámuel meghalt, öregkorában, húsz éve. József meghalt, harcolva karámjának kapujánál, hogy feleségének, aki néhány órája szülte meg gyermekét, ideje legyen elmenekülni. Ez az a gyermek, s én magamhoz vettem barátom iránti szeretetbôl, és azért... azért, hogy még legyen körülöttem gyermek. Lévit is magammal vittem... Üldözték. Benjámin Dániellel együtt pásztor a Libanonon. Simeon, János és Tóbiás, akit most Mátyásnak hívnak, szintén meggyilkolt atyjának emlékére, János tanítványai. Jónás Ezdrelon síkságán egy farizeus szolgálatában áll. Izsák nagyon sokat szenved hátával, kétrét görnyedve, egyedül van Juttában, teljes szegénységben. Segítjük ôt, amennyire tudjuk, de mindnyájan szegények vagyunk, és segítségünk csak harmatcsepp egy tűzvészre. Jonatán Heródesnek egyik elôkelô emberét szolgálja. -- Hogyan tudtatok, fôleg Jonatán, Jónás, Dániel és Benjamin ilyen munkát találni? -- Emlékeztem Zakariásra, rokonodra... Anyád hozzá küldött. Amikor menekültekként éltünk Júdea szakadékaiban, elátkozva mindenkitôl, ôhozzá vezettem ôket. Jó volt. Menedéket adott nekünk, és ennivalót. Gazdát keresett számunkra. Megtette, amit tudott. Én már Anna nyáját a heródiánushoz vittem... és vele maradtam. Amikor a Keresztelô férfivá nôtt, és prédikálni kezdett, Simeon, János és Tóbiás csatlakoztak hozzá. -- De most a Keresztelô fogságban van. -- Igen. És ôrködnek Machaerus közelében, néhány juhval, hogy ne keltsenek gyanút. A juhokat egy gazdag ember, a te rokonodnak, Jánosnak tanítványa adta nekik. -- Szeretnélek mindnyájatokat látni. -- Igen, Uram. Elmegyünk, megmondjuk nekik: ,,Jöjjetek, Ô él! Ô emlékezik ránk, és szeret minket.'' -- És azt akarja, hogy ti barátai között legyetek. -- Igen, Urunk! -- De elôször menjünk Izsákhoz! És hová temették Sámuelt és Józsefet? -- Sámuelt Hebronban. Zakariás szolgálatában maradt. Józsefnek nincs sírja, Uram. Elégették házával együtt. -- Nincs már a kegyetlen lángok között, hanem az Úr lángjaiban, és hamarosan része lesz a dicsôségben. Mondom neked, József, Józsefnek fia, én mondom. Jöjj, hogy megcsókoljalak hálából atyádért! -- És az én gyermekeim? -- Angyalok, Illés. Angyalok, akik ismételni fogják a ,,Dicsôséget'', amikor megkoronázzák az Üdvözítôt. -- Királlyá? -- Nem. Megváltóvá. Ó, az igazak és szentek fogják kísérni! És elôtte mennek a kisded vértanúk fehér és bíbor sorai. Amint megnyílnak a limbus kapui, együtt felszállunk a halhatatlan Országba. És utána eljöttök ti, atyák, anyák és gyermekek az Úrban! Higgyétek el! -- Igen, Urunk! -- Hívjatok engem Mesternek. Leszáll az est, ragyog az elsô csillag. Mondd el imádat vacsora elôtt. -- Nem én, Te! -- Dicsôség a Magasságban Istennek, és béke a földön a jó akaratú embereknek, akik megérdemelték, hogy meglássák és szolgálják a Világosságot. Az Üdvözítô köztük van. A királyi törzs Pásztora nyája között van. A Hajnalcsillag felkelt. Örvendjetek, igazak! Örvendjetek az Úrban! Az, aki az égboltot teremtette, és ott elvetette a csillagokat, Ô, aki határt szabott a földnek és a tengereknek, Ô, aki a szeleket és a harmatot teremtette, és szabályozta az évszakok járását, hogy kenyeret és bort adjon gyermekeinek, íme felsôbbrendű ételt ad nektek: az égbôl leszálló kenyeret, az örök szôlôtô borát. Jöjjetek, ti, akik elôször imádtatok engem! Jöjjetek, ismerjétek meg az Atyát igazságban, hogy kövessétek szentségben, és elnyerjétek az örök jutalmat! -- Jézus állva, kiterjesztett karokkal imádkozott, miközben a tanítványok és a pásztorok térdenállva hallgatták. Utána kenyeret és friss tejet adnak neki, és mivel csak három csupruk van, elôször Jézus használja, Simonnal és Júdással. Utána János, akinek Jézus adja át, Lévivel és Józseffel. Illés az utolsó. A juhok nem legelnek már. Összegyűlnek egy csoportba, talán arra várva, hogy betereljék ôket a karámba. A-pásztorok azonban az erdôbe vezetik ôket, egy ágakból épített és kötelekkel körülvett tetô alá. Szénát készítenek Jézus és a tanítványok számára. Tüzet gyújtanak, talán a vadállatok távoltartására. Júdás és János fáradtak, leheverednek, és hamarosan elalszanak. Simon szeretne Jézus mellett maradni, de hamarosan ô is elalszik, a szénán ülve, egy oszlophoz támaszkodva. Jézus ébren van a pásztorokkal. Beszélgetnek: Józsefrôl, Máriáról, az egyiptomi menekülésrôl és visszatérésrôl... És a szeretetteljes érdeklôdés után, íme még magasabb rendű kérdéseket tesznek fel: mit tegyenek, hogyan szolgálják Jézust? Mit tehetnek ôk, tanulatlan pásztorok? És Jézus oktatja ôket, magyarázva: -- Körülmegyek Júdeában. A tanítványok mindig értesítenek titeket. Utána hozzám jöttök. Addig is, egyesüljetek! Tudjatok egymásról és arról, hogy én a világban vagyok, mint Mester és Üdvözítô. Hirdessétek ezt, amint tudjátok. Nem ígérem, hogy hisznek majd nektek. Engem kigúnyoltak és megütöttek. Veletek is ezt teszik. De amint tudtatok igazak és erôsek lenni a várakozás alatt, legyetek még inkább azok most, hogy az enyéim vagytok. Holnap elmegyünk Jutta felé. Utána Hebronba. El tudtok jönni? -- Ó, igen! Az út mindenkié, és a rétek Istenéi. Csak Betlehem tilos számunkra az igazságtalan gyűlölet miatt. A többi falvak tudják... de csak gúnyolnak minket, ,,iszákosaknak'' nevezve. Azért itt nem sokat tudunk tenni. -- Máshová hívlak majd titeket. Nem hagylak el! -- Egész életünkben? -- Az én életemben. -- Nem. Én elôbb meghalok, Mester. Öreg vagyok. -- Azt hiszed? Nem én. A tied volt azoknak az arcoknak egyike, amelyeket elôször láttam. Azoknak egyike is lesz, amelyeket utoljára látok majd. Magammal viszem szememben fájdalomtól eltorzult arcodat, amint halálomat szemléled. De utána kincsként fogod ôrizni szívedben a diadalmas reggel emlékét, és azzal várod a halált... A halál: örök találkozás Jézussal, akit kiskorában imádtál. Akkor is énekelni fogják az angyalok: ,,a jóakaratú embereknek''. (2-211) ======================================================================== Jöjj, Izsák! A betlehemi pásztorok Jézus a tanítványokkal és a három pásztorral egy üde völgyben megy, amelynek mélyén patak csörgedezik. Türelmesen megáll, amikor gondoskodniuk kell egy késlekedô juhról, vagy vissza kell terelni egy elkószáló bárányt. Valóban a Jó Pásztor most. Egy hosszú ágat tart kezében, s azzal nyomja vissza a tüskés bokrokat, amelyek bele akarnak akaszkodni a ruhába. Így teljes a pásztor képe. -- Látod? Jutta ott fenn van. Most átmegyünk a hegyi patakon. Ott van egy gázló, amely nyáron megfelel, nincs szükség hídra. Gyorsabb lett volna Hebronon keresztül jönni. De te nem akartad. -- Nem. Hebron majd utána. Elôször az, aki szenved. A halottak nem szenvednek többé, ha igazak voltak. És Sámuel igaz volt. Továbbá, nem szükséges, hogy azoknak a halottaknak a csontjai közelében legyünk, akiknek szükségük van imánkra. Mik a csontok? Isten hatalmának bizonyítékai, aki a porból teremtette az embert. De nem többek. Az állatoknak is vannak csontjaik. De csontvázuk nem olyan tökéletes, mint az emberé. Csak a teremtés királya, az ember, tartja magát egyenesen, mint király alattvalói fölött, és arca elôre és felfelé néz anélkül, hogy nyakát tekernie kellene, fölfelé néz, Atyjának lakóhelye felé. De a csont csak csont. Por, ami visszatér a porba. Az Örök Jóság azonban elhatározta, hogy az örök Napon helyreállítja ôket, hogy a boldogoknak még nagyobb legyen az örömük. Gondoljátok csak el: nemcsak a lelkek fognak egyesülni, és szeretni egymást, sokkal jobban, mint a földön, hanem örvendeni fognak annak is, hogy viszontlátják egymást azokkal a vonásokkal, amelyeket a földön láttak: a kedves, göndörhajú gyermekeket, mint a tieid, Lévi és József. Sôt, számodra, József, az lesz a nap, amelyen végre meglátod azokat az arcokat, akik után annyira vágyódsz. Fönt, az igazak között nem lesznek többé árvák és özvegyek... A halottakért mindenütt tudunk imádkozni. A lélek imádkozik a lélekért, aki társa volt, a Tökéletes Lélekhez, Istenhez, aki mindenütt jelen van. Ó, a lelki dolgok szent szabadsága! Nincs távolság, nincs számkivetés, nincs börtön, nincsenek sírgödrök... Nincs semmi, ami elválaszt vagy leláncol! Jobb részetekkel mentek szeretteitek felé. Ôk pedig, jobb részükkel jönnek elétek. És az egymást szeretô lelkek az Örök Isten, a Tökéletes Lélek, minden létezônek Teremtôje, a Szeretet körül mozognak, aki szeretetre tanítja ôket... De íme, azt hiszem itt a gázló. Látok egy sor követ kiállni a vízbôl, amely alacsony körülötte. -- Igen, ez az, Mester. Áradás idején zuhogó vízesés, de most csak hét vízér, a hat nagy kô között. A pásztorok felügyelnek a juhok átkelésére, amelyek közül egyesek a köveken, mások az alacsony vízben gázolnak át a patakon, miközben isznak belôle. Jézus a köveken kel át a tanítványokkal együtt. Illés megkérdezi Jézust: -- Azt mondtad, hogy értesíteni akarod Izsákot, hogy itt vagy, de nem akarsz bemenni a faluba? -- Igen, így akarom. -- Akkor elválunk. Én elmegyek hozzá, Lévi és József itt maradnak a nyájjal és veletek. Itt megyek fel. Gyorsabb lesz. -- És Illés nekivág a hegyoldalnak, a fehér házak felé, amelyek ragyognak a napfényben. Elérkezik az elsô házakhoz. Egy ösvényen megy a házak és kertek között. Utána befordul egy tágasabb utcára, s onnan egy térre. Kora délelôtt van, s a tér tele van vásárosokkal. A térrôl egy szép utca nyílik. A sarkon van egy ház, vagy inkább egy szoba, tágra nyílt ajtóval. Szinte a küszöbénél egy kis ágy, amin egy lesoványodott beteg férfi fekszik, alamizsnát kérve az arrajáróktól. Illés sietve belép: -- Izsák... én vagyok! -- Te? Nem vártalak. A múlt hónapban voltál itt. -- Izsák... Izsák... Tudod, miért jöttem? -- Nem tudom... Fel vagy indulva... Mi történt? -- Láttam a názáreti Jézust; már felnôtt, rabbi. Eljött, hogy megkeressen engem... és látni akar minket. Ó, Izsák! Rosszul vagy? Valóban, Izsák elernyedt, mintha meghalna. De utána magához tér: -- Nem. A hír... Hol van? Hogy van? Ó, ha láthatnám! -- Lenn van a völgyben. Azért küldött engem, azért, hogy megmondjam neked: ,,Jöjj, Izsák, mert látni akarlak, és meg akarlak áldani!'' Most hívok valakit, aki segít nekem, és leviszünk téged. -- Így mondta? -- Így. De mit csinálsz? -- Megyek! Izsák félredobja a takarót, megmozdítja élettelen lábait, ledobja azokat szalmazsákjáról, leteszi a földre, talpra áll, még kicsit bizonytalanul és ingadozva. Mindezt egy pillanat alatt teszi, Illés tágra nyílt szemei elôtt... aki végül felfogja, és felkiált... Megjelenik egy kíváncsi asszony. Látja a beteget, lábán állva, amint egy takaróval befedi magát, mert nincs más ruhája, és elfut, kiáltozva, mint egy tyúk. -- Menjünk... menjünk erre, hogy gyorsabban odaérjünk, és elkerüljük a tömeget... Gyorsan, Illés! Gyorsan kimennek a ház mögött levô kis kertbe, és a kertek között menô ösvényen futva sietnek le a patakhoz. -- Íme, ott van Jézus -- mondja Illés, mutatva. -- Az a magas, szép, szôke, fehérbe öltözött, piros köpennyel. Izsák fut, keresztül a legelészô nyájon, és diadalmas örömkiáltással és imádva leborul Jézus lábaihoz. -- Állj fel, Izsák! Eljöttem, hogy békét és áldást hozzak neked. Kelj fel, hogy lássam arcodat! -- De Izsák nem tud felállni. Nagyon erôt vesz rajta a felindulás, boldogan sír a földre borulva. -- Azonnal jöttél. Nem kérdezted, hogy képes vagy-e rá... -- Te azt mondtad, hogy jöjjek... és eljöttem. -- Még az ajtót sem zárta be, és az alamizsnát sem szedte össze, Mester. -- Nem számít! Az angyalok vigyáznak lakásában. Örülsz, Izsák? -- Ó, Uram! -- Hívj Mesternek! -- Igen, Uram, Mesterem. Ha nem gyógyultam volna meg, akkor is boldog volnék, hogy láthatlak. Hogy találhattam ennyi kegyelmet nálad? -- Hiteddel és türelmeddel, Izsák. Tudom, mennyit szenvedtél... -- Semmi, semmi! Most már semmi! Megtaláltalak téged! Élsz! Itt vagy! Ez a lényeges! A többi, minden elmúlt. De Uram és Mesterem, most többé nem mész el, igaz? -- Izsák, egész Izraelnek hirdetnem kell a jó hírt. Elmegyek... De ha én nem tudok is itt maradni, te mindig szolgálhatsz és követhetsz. Akarsz tanítványom lenni, Izsák? -- Ó, de én nem leszek jó arra! -- Meg tudod vallani, hogy ki vagyok én? Tanúságot tudsz tenni errôl a gúnyolódás és fenyegetôzés ellenére? És el tudod mondani, hogyan hívtalak téged, és hogy te eljöttél? -- Még ha nem akarnád, akkor is elmondanám mindezt. Ebben engedetlenné lennék irántad, Mester. Bocsáss meg, ha ezt mondom. Jézus mosolyog. -- Akkor látod, hogy jó tanítvány leszel? -- Ó, ha csak ezt kell tenni! Azt hittem, nehezebb lesz. Hogy iskolába kell menni a rabbikhoz, hogy téged szolgáljalak, aki a rabbik Rabbija vagy... és öregként iskolába menni... -- Valóban, Izsák legalább ötvenéves. -- Már kijártad az iskolát, Izsák! -- Én? Nem. -- De igen! Nemde rendületlenül hittél és szerettél, tisztelted és áldottad Istent és felebarátodat? Nem irigyelted ôket, nem kívántad meg azt, ami a másé, és azt sem, ami a tiéd volt, de amivel többé nem rendelkeztél... Csak az igazat mondtad, akkor is, ha ártott neked, nem paráználkodtál a Sátánnal, bűnöket követve el... Nemde megtetted mindezt, ebben a harminc szerencsétlen évben? -- Igen, Mester. -- Látod! Kijártad az iskolát. Folytasd így, és tedd hozzá annak hirdetését, hogy én a világban vagyok. Mást nem kell tenned. -- Már prédikáltam rólad, Uram, Jézus! Amikor elűztek, és itt ezen a vidéken némi kenyérért szolgáltam, és csak keveset dolgozhattam, mert a betegségem rosszabbodott, és csípôtôl lefelé megbénultam, akkor a gyermekek ágyam köré gyűltek. És én meséltem nekik rólad. Meséltem az akkori gyermekeknek és most az ô gyermekeiknek mesélek. A gyermekek jók, és mindig hisznek... Meséltem nekik születésedrôl, az angyalokról, a csillagról és a bölcsekrôl, és beszéltem nekik Anyádról is. Ó, mondd meg nekem, ô él még? -- Él és üdvözöl téged. Mindig rólatok beszélt. -- Ó, ha láthatnám! -- Látni fogod. Egy nap eljössz otthonomba. Mária üdvözölni fog téged: barátom! -- Mária... igen. Az ô nevét kiejteni olyan érzés, mintha méz lenne a szájban... Van egy asszony Juttában -- már asszony, nemrég született negyedik fia -- aki valamikor kisleány volt, egyike kicsi barátnôimnek... és aki gyermekeit Máriának és Józsefnek nevezte, az elsô kettôt, és nem merte a harmadikat Jézusnak nevezni, azért Emmánuelnek hívta, jó jelként saját maga és Izrael számára. És azon gondolkozik, milyen nevet adjon a negyediknek, aki nyolc napja született. Ó, amikor megtudja majd, hogy meggyógyultam! És hogy te itt vagy! Sára, a mama, jó, mint a kenyér, és jó a férje, Joákim. És szülei? Nekik köszönhetem, hogy élek. Fedelet adtak számomra, és mindig segítettek. -- Menjünk hozzájuk, és kérjünk szállást tôlük, védelmül a tűzô nap elôl, és hogy áldást hozzunk számára szeretetéért. -- Erre, Mester! Kényelmesebb a nyájnak, és elkerüljük az embereket, akik biztosan fel vannak izgulva. Az öregasszony, aki meglátott, amikor felálltam, biztosan beszélt róla. Követik a patak medrét, majd egy kevésbé meredek ösvényen mennek felfelé. Izsák elôre megy. A történet folytatását megtaláljuk a ,,Jézus és a gyermekek'' 1. 10- 13. oldalán. (2-218) Jézus utána elmegy tanítványaival és Illéssel Hebronba, hogy felkeresse Zakariás, Erzsébet, és szolgájuk, a volt betlehemi pásztor, Sámuel sírját. De a sírokat már nem találja, mert János szüleinek házát bordélyházzá alakították át, és magas fal veszi körül, a sírokat feldúlták, és a csontokat a zsinagóga mellé tették át. Jézust azonban oda sem engedi be a zsinagógafônök, mert szóba állt a bordélyházban tartózkodó nôvel, Aglaeval, aki bevezette ôt a kertbe, hogy legalább a sírok helyén imádkozhasson. Lásd részletesebben Jd 2.47-51. oldalán. További részletek a Keresztelôrôl és Aglaerôl szóló füzetekben találhatók meg. Miután Jézus elment tanítványaival Júdás szülôvárosába, Keriotba (Jd 2.51-61), ismét felkeresi Illést és Izsákot (Jd 2.61-63, akik elmondják, hogy Aglae átadott nekik néhány ékszert Jézus számára. Néhány ott nem említett részlet: Jézus azt mondja Izsáknak: -- Visszafelé bementünk Sárához. Jutta városa is megértette tanításomat, minden további elôkészület nélkül, pusztán Izsák szavaiból megértve az igazságot, és érdek nélkül, szentül gyakorolta a szeretetet. Ruhát és élelmet küld neked, Izsák, és az ágyadon maradt alamizsnát, amihez mindenki hozzá akart adni valamit számodra, aki visszatérsz a világba, és nincs semmid. Fogadd el! Én sose viszek magammal pénzt. De ezt elfogadtam, mert a szeretet megtisztította. -- Nem, Mester, tartsd meg te. Én... hozzászoktam ahhoz, hogy semmi nélkül is megélek. -- Most el kell menned azokba a városokba, ahová küldelek. És szükséged lesz rá. A munkásnak joga van bérére, akkor is, ha a lelkekért dolgozik... mert még van teste, amit táplálni kell, mintha szamár lenne, amely urát segíti. Nem sok. De te tudsz gazdálkodni vele... János abban a zsákban ruhákat és szandálokat hozott számodra. Joákim sajátjaiból adott. Nagyok lesznek... de oly szeretettel adta! Izsák átveszi a zsákot, és elvonul egy bokor mögé, hogy felöltözzék. Még mezítláb van, és egy takaróból készült furcsa ruhában. A kovászról szóló példabeszéd után Jézus kiadja rendelkezéseit: -- Illés visszamegy nyájához Lévivel. József velem jön egészen a jerikói gázlóig. Utána... ismét találkozunk majd. Te, Izsák, folytatod azt, amit Juttában tettél, innen elmész Arimateán és Liddán keresztül egészen addig, míg eljutsz Dokóba. Ott találkozunk. Elô kell készíteni Júdeát, és te tudod, hogyan kell tenni. Amint Juttában tetted. (2-248, 251) Jézus elmegy három tanítványával arra helyre, ahol negyven napig böjtölt, s oda, ahol a Sátán megkísértette. (Jd 2.63-73) Amikor Jézus megérkezik a jerikói gázlóhoz, József már ott várja három másik volt betlehemi pásztorral, akik a Keresztelôhöz szegôdtek, mint tanítványai: Jánossal, Mátyással és Simeonnal. Amikor meglátják Jézust, gyorsan feléje mennek. -- Én nem merek... Hogyan üdvözöljem? -- Ó, annyira jó! Mondd neki: ,,Béke veled!'' Ô is mindig így üdvözöl. -- Ô igen... de mi... -- És én ki vagyok? Még csak elsô imádói közé sem tartozom, és mégis annyira szeret... ó, szeret! -- Melyik Ô? -- Az, aki a legmagasabb és szôke. -- Beszéljünk neki a Keresztelôrôl, Mátyás? -- Ó, igen! -- Nem fogja azt gondolni, hogy többre tartjuk nála? -- Egyáltalán nem, Simeon. Ha Ô a Messiás, látja a szíveket, és látja, hogy a Keresztelôben is Ôt kerestük. -- Igazad van. A két csoport már csak néhány méterre van egymástól. Jézus már mosolyog, leírhatatlan mosolyával. József még gyorsabban megy. A juhok is ügetni kezdenek a pásztorok ösztönzésére. -- Béke veletek -- mondja Jézus, kitárva karját, mintha át akarná ölelni ôket. És hozzáteszi: -- Béke veled, Simeon, János és Mátyás, híveim, és Jánosnak, a Prófétának hívei! Béke veled, József! -- és megcsókolja arcát. A másik három már térden áll. -- Jöjjetek, barátaim! Beszélgessünk az alatt a fa alatt, a folyóparton! Lemennek oda, és Jézus leül egy kiugró gyökérre, a többiek pedig a földre. Jézus mosolyogva néz egyikrôl a másikra: -- Engedjétek, hogy megismerjem arcotokat! Lelketeket már ismerem, mint az igazakét, akik a jót követik és szeretik akkor is, ha a világ szerint az nem hasznos. Üdvözletet hozok nektek Izsáktól, Illéstôl és Lévitôl. És egy másik üdvözletet: Anyámtól. Van valami híretek a Keresztelôrôl? -- Még fogságban van. És szívünk remeg érte, mert egy kegyetlen ember kezében van, akin egy pokoli lény uralkodik, és romlott udvarral van körülvéve. Mi szeretjük ôt... Te tudod, hogy szeretjük, és hogy megérdemli szeretetünket. Miután te elhagytad Betlehemet, ránk lesújtottak az emberek... de az ô gyűlöletüknél is jobban elszomorított, levert minket az, hogy elvesztettünk téged. Olyanok voltunk, mint a széltôl tépett növények. Miután hosszú éveken keresztül szenvedtünk, mint az, akinek összevarrták szemhéját, és keresi a napot, de nem láthatja meg, azért sem, mert börtönbe van zárva, de ha nem látja is, érzi melegét testén, úgy éreztük, hogy a Keresztelô volt Istennek az az embere, akit a próféták megjövendöltek, és hozzá mentünk. Azt mondtuk: ,,Ha a Keresztelô megelôzi Ôt, akkor, ha mi a Keresztelôhöz megyünk, megtaláljuk Ôt.'' Mert Uram, Te voltál az, akit kerestünk. -- Tudom. És megtaláltatok. Veletek vagyok. -- József mondta, hogy te eljöttél a Keresztelôhöz. Mi nem voltunk ott azon a napon. Talán elküldött minket valahova. Neki szolgáltunk, a lelkek ügyében, amint kérte, oly szeretettel, amily szeretettel hallgattuk ôt, mert jóllehet szigorú volt, mert ô nem az volt, aki te, az Ige, vagy, de mindig Isten szavait továbbította. -- Tudom. És ezt az embert nem ismeritek? -- kérdi Jézus, és Jánosra mutat. -- Láttuk ôt más galileaiakkal együtt, a Keresztelôhöz leghűségesebbek soraiban. Ha nem tévedünk, Jánosnak hívnak, és te vagy az, akirôl azt szokta mondani nekünk, legbensôségesebb tanítványainak: ,,Íme, én vagyok az elsô, ô az utolsó. Késôbb ô lesz az elsô és én az utolsó.'' Sose értettük meg, hogy mit akart ezzel mondani. Jézus egy még ragyogóbb mosollyal a baloldalán ülô János felé fordul, szívére vonja, és megmagyarázza: ,,Azt akarta mondani, hogy ô volt az elsô, aki azt mondta: ,,Íme a Bárány'', és hogy ez lesz az utolsó az Emberfia barátai között, aki beszélni fog a tömegnek a Bárányról; de a Bárány szívében ez az elsô, mert mindenkinél kedvesebb számára. Ezt akarta mondani. De amikor meglátjátok majd a Keresztelôt -- látjátok majd még ôt, és szolgáltok neki addig, míg a kijelölt idô el nem érkezik -- mondjátok neki, hogy ô nem az utolsó Krisztus szívében. Nem annyira vére, mint inkább életszentsége miatt, egyformán szereti ôt ezzel. És ne felejtsétek el: ha a szent, alázatosságában ,,utolsónak'' nevezi magát, Isten Igéje kijelenti, hogy ô társa az általam szeretett tanítványnak. Mondjátok meg neki, hogy azért szeretem ezt, mert az ô nevét viseli, és mert benne megtalálom a Keresztelô jeleit, aki elôkészíti a lelkeket Krisztus számára. -- Megmondjuk... de viszontlátjuk még ôt? -- Viszont fogjátok látni. -- Igen. Heródes nem meri megölni, mert fél a néptôl, és abban az udvarban, amely tele van kapzsisággal és romlottsággal, könnyű lenne kiszabadítani ôt, ha sok pénzünk lenne. De... jóllehet már van bôven -- mert barátai adtak -- még sok hiányzik. És mi nagyon félünk, hogy nem érkezünk meg idejében... és ôt megölik. -- Mit gondoltok, mennyi hiányzik még kiváltásához? -- Nem kiváltásához, Uram. Heródiás nagyon gyűlöli ôt, és ô nagyon uralkodik Heródes felett ahhoz, hogy kiváltására gondolhassunk. De... Machaerusban gyűltek össze, úgy gondolom, az ország összes kapzsijai. Mindnyájan mulatni akarnak, nagyzolni kívánnak, a miniszterektôl kezdve a szolgákig. És hogy ezt meg tudják tenni, pénzre van szükségük... Már találtunk is valakit, aki jó nagy összegért kiengedné a Keresztelôt. Talán Heródes is ezt kívánja... mert fél. Nem másért. Fél a néptôl, és fél feleségétôl. Így a nép meg lenne elégedve, és felesége nem vádolhatná azzal, hogy kiábrándította. -- És mennyit kér ez az egyén? -- Húsz ezüst talentumot. Nekünk csak tizenkét és fél van. A történet folytatását lásd Jd 2.73-82. oldalon. (2-266) Dokóban, ami Jerikótól északra fekszik, ígérete szerint, Jézus találkozik Izsákkal, aki beszámol neki körútjáról: -- És, mondom neked, Mester, az alázatosak jobbak. Azok, akikhez fordultam kinevettek, vagy nem törôdtek velem. Ó, a kicsinyek Juttában! Mindnyájan egy csoportban ülnek a Jordán partján. Júdás közbeszól, kivételesen nevén szólítva a pásztort: -- Izsák, én is úgy gondolom, mint te. Elveszítjük hitünket és idônket a velük való foglalkozással. Én felhagyok vele! -- Én nem. De szenvedek miatta. Csak akkor hagyok fel vele, ha a Mester mondja. Megszoktam már, hogy éveken át szenvedjek az igazsághoz való hűségem miatt. Nem hazudhattam azért, hogy megnyerjem a hatalmasok kegyeit. És hányszor eljöttek, hogy kigúnyoljanak engem betegszobámban, megígérve -- ó, bizonyára hamis ígéretek! -- hogy segítenek, ha azt mondom, hogy hazudtam, és te, Jézus, te nem, az újszülött Üdvözítô voltál! De én nem tudtam hazudni. Ha hazudtam volna, ezzel megtagadtam volna örömömet, megöltem volna egyetlen reményemet, elvetettelek volna téged, Uram! Nyomorúságom sötétségében, betegségem elhagyatottságában mindig egy csillagos ég volt fölöttem: anyám arca, aki egyetlen örömöm volt árva életemben, jegyesem arca, aki sose lett az enyém, és akit szerettem tovább halála után is. Ez a kettô a kisebb csillagok közé tartozott. Utána ott volt két nagyobb csillag, a legtisztább holdhoz hasonló: József és Mária, amint egy újszülöttre mosolyognak, és ránk, szegény pásztorokra. És ragyogva, ennek a szívekbôl álló egemnek a közepén, a te ártatlan, kedves, szent, szent, szent arcod! Nem utasíthattam el az én egemet! Nem akartam megfosztani magamat annak fényétôl, amelynél tisztább fény nem létezik. Inkább lemondtam volna saját életemrôl, vagy gyötrelmek között éltem volna, mintsem hogy lemondjak rólad, az én áldott emlékemrôl, újszülött Jézusom! Jézus Izsák vállára teszi kezét, és mosolyog. Júdás ismét megszólal: -- Akkor te kitartasz? -- Kitartok. Ma, holnap, és utána ismét. Valaki csak jön. -- Meddig fog tartani ez a munka? -- Nem tudom. De hidd el nekem! Elég, hogy nem tekintünk sem elôre, sem hátra. Napról-napra dolgozunk. És ha volt haszna, azt mondjuk este: ,,Köszönöm, Istenem!'' Ha nem volt: ,,Remélek segítségedben holnap.'' -- Bölcs vagy. -- Azt sem tudom, mit jelent ez. De teljesítem küldetésemet, amint tettem betegségemben. Mintegy harminc év betegen nem csekélység! -- Meghiszem azt! Én még meg sem születtem, amikor te már beteg voltál! -- Beteg voltam. De sose számoltam azokat az éveket. Sose mondtam: ,,Íme, itt van megint az április, és én nem virágzom a rózsákkal. Íme, itt van október, és én itt szenvedek még mindig.'' Tovább beszéltem Róla magamnak és a jóknak. Arról vettem csak észre, hogy telnek az évek, hogy a kicsinyek egy napon eljöttek, s hoztak nekem lakodalmuk kalácsából, vagy kicsinyeik születésnapi kalácsából. Most, amikor öreg vagyok, ha visszanézek múltamba, megfiatalodva, mit látok? Semmit. Elmúlt. -- Semmit itt. De az égben az ,,minden'' számodra, Izsák, és ez a minden vár téged -- mondja Jézus. -- És utána, mindnyájukhoz intézve szavait, folytatja: -- Így kell tenni. Így teszek én is. Menni elôre. Fáradtság nélkül. A fáradtság az emberi kevélység egyik gyökere. És a sietés szintén. Miért kellemetlen számunkra a vereség, miért nyugtalanít a lassúság? Azért, mert a kevélység azt mondja: ,,Nekem mondanak nemet? Engem várakoztatnak meg annyira? Ez tiszteletlenség Isten apostola iránt!'' Nem, barátaim! Nézzétek az egész teremtett világot! Gondoljatok arra, aki teremtette! Elmélkedjetek az ember elôhaladásáról, és gondoljatok eredetére! Gondoljatok a most befejezôdô órára, és számítsátok ki, hány évszázad elôzte meg! A teremtett világ nyugodt teremtés műve. Az Atya nem alkotott semmit sem rendetlenül. Hanem fokozatosan teremtett. Az ember türelmes haladás műve, a jelenlegi ember, és mindig tovább fog haladni a tudásban és képességben. Ezek szentek vagy nem szentek lesznek, az ô akarata szerint. De az ember nem lesz képzett egyszerre. Az ôsszülôk, miután kiűzték ôket a kertbôl, mindent lassan, fokozatosan tanultak meg. Még a legegyszerűbb dolgokat is: hogy a búza magja jobb, ha lisztté ôrlik, megdagasztják, megsütik. Megtanulták, hogyan ôrölhetik és süthetik meg. Megtanulták, hogyan gyújthatják meg a fát. Megtanulták a ruha készítését az állatok bôrébôl. A vadállatoktól megtanulták a barlangok használatát. A fészkektôl megtanulták a fekhely elôkészítését. Az állatok ösztönszerű eljárásának megfigyelésébôl megtanulták, hogyan gyógyíthatják meg magukat a füvekkel és a vízzel. A csillagokat tanulmányozva megtanulták, hogyan kelhetnek át a sivatagon és a tengeren. Megszelídítették a lovakat. Megfigyeltek egy vízen úszó dióhéjat, s megtanulták általa a csónakázást. Mennyi sikertelenség, míg végül eredményt értek el! De elérték. És még tovább fognak menni. De elôhaladásuk nem teszi majd boldoggá ôket, mert a rosszban jártasabbak lesznek, mint a jóban. De haladnak. A megváltás nem a türelmes munka eredménye? Századokkal és századokkal ezelôtt történt elhatározása, és századokba került elôkészítése, és íme, most itt van. Minden a türelem műve. Akkor miért legyünk türelmetlenek? Nem alkothatott volna meg Isten mindent egy szempillantás alatt? Nem adhatta volna meg az embernek mindennek az ismeretét egy szempillantás alatt? Nem jöhettem volna el én az idôk kezdetén? Mindez megtörténhetett volna. De semmit sem szabad erôszakolni! Semmit! Az erôszak mindig ellenkezik a renddel. És Isten, és ami Istentôl jön, az rend. Ne akarjatok többek lenni Istennél! -- De akkor mikor fognak megismerni téged? -- Kik, Júdás? -- A világ! -- Soha. -- Soha? Hát nem az Üdvözítô vagy? -- Az vagyok. De a világ nem akarja, hogy üdvözítsék. Ezer közül egy akar megismerni engem, és tízezerbôl egy követ igazán. És ezzel is sokat mondok. Még legbensôségesebb követôim sem fognak megismerni. -- De ha legbensôségesebbek, meg fognak ismerni téged! -- Igen, Júdás. Megismernek, mint Jézust, a zsidó Jézust. De nem ismernek meg, mint Azt, aki vagyok. Igazán mondom neked, hogy legbensôségesebb követôim sem fognak megismerni. Megismerni annyit tesz, mint hűségesen és erényesen szeretni... és lesznek, akik nem ismernek engem. -- Jézus olyan mozdulatot tesz, amely mindig jövôbeli árulására vonatkozik, amelybe kénytelen beletörôdni: kitárja karjait, kifelé fordítva tenyerét, arcával sem az eget, sem az embereket nem nézi, hanem csak maga elé mered, látva jövôjét, mint az Elárult. -- Ne mondd ezt, Mester! -- kéri János. -- Mi követünk téged, hogy mindig jobban megismerjünk -- mondja Simon, és kórusban helyeslik ôt a pásztorok. -- Úgy követünk téged, mint egy jegyest, és még annál is kedvesebb vagy számunkra! Féltékenyebbek leszünk rád, mint egy asszonyra. Ó, nem! Mi már annyira ismerünk téged, hogy nem tudunk késôbb nem ismerni. Ô (és Júdás Izsákra mutat) azt mondja, hogy megtagadni a te emlékedet, mint újszülöttét, kegyetlenebb lett volna számára életének elvesztésénél. És te csak egy újszülött voltál. Mi Férfiként és Mesterként ismerünk. Hallunk téged, látjuk műveidet. A veled való érintkezés, a te leheleted, a te csókod állandóan megszentel, megtisztít minket. Csak egy sátán lenne képes megtagadni téged, miután bensôséges barátod volt! -- Ez igaz, Júdás. De meg fog történni. -- Jaj neki! Én fogom kivégezni! -- Nem. Hagyd Istenre az igazságszolgáltatást! Légy az ô megmentôje. Megmentôje annak a léleknek, amelyik a Sátán felé hajlik. De búcsúzzunk el Izsáktól! Eljött az este. Megáldalak téged, hűséges szolga. Már tudod, hogy a betániai Lázár barátunk, és kész segíteni barátaimat. Én tovább megyek. Te itt maradsz. Készítsd elô számomra Júdea kiszáradt földjét. Utána eljövök. Szükség esetén tudod, hol találhatsz meg engem. Békém veled! -- és Jézus megáldja és megcsókolja tanítványát. (2-303) ======================================================================== Ó, valóban te vagy! A betlehemi pásztorok Jézus egy kis ösvényen megy a kiszikkadt földek között. Oldalánál Lévi és János, mögötte egy csoportban József, Júdás és Simon. Éjjel van, de ez sem ad enyhülést. A föld még tovább tüzel. Mindnyájan hallgatnak, kimerülten és izzadva. De Jézus mosolyog. -- Gondolod, hogy ott lesz? -- kérdezi Lévitôl. -- Biztos vagyok benne. Ebben az idôben már betakarították a gabonát, de még nem kezdték el a gyümölcsök szedését. A földművesek azért ôrzik szôlôjüket és gyümölcsöseiket a tolvajoktól, és nem mennek el, fôleg akkor nem, ha olyan fukar az uruk, mint Jónásé. Szamaria a szomszédban van, és amikor azok a megátalkodottak tehetik... örömmel ártanak nekünk, izraelitáknak. Nem tudják, hogy utána megbotozzák a szolgákat? Igen, tudják. De gyűlölnek minket! Ez a helyzet. -- Te ne gyűlöld ôket, Lévi -- mondja Jézus. -- Nem. De meglátod majd, hogy öt éve az ô hibájukból milyen sebeket kapott Jónás. Azóta ôrködik éjjel. Mert a korbácsolás kegyetlen büntetés... -- Még sokára fogunk megérkezni? -- Nem, Mester. Látod ott azt a sötét foltot, ahol ez a föld végzôdik? Ott vannak Dorásnak, a kegyetlen farizeusnak a gyümölcsösei. Ha megengeded, elôre megyek, hogy szóljak Jónásnak. -- Menj! -- De minden farizeus ilyen, Uram? -- kérdezi János. -- Ó, nem szeretnék a szolgálatukban állni! Jobban szeretem a bárkámat! -- A bárka számodra a legkedvesebb? -- kérdezi félig komolyan Jézus. -- Nem! Te vagy! A bárka volt akkor, amikor még nem tudtam, hogy a Szeretet a földön van -- válaszolja gyorsan János. Jézus mosolyog hevességén. -- Nem tudtad, hogy a szeretet a földön van? Hogyan születtél akkor, ha atyád nem szerette anyádat? -- kérdezi Jézus, ugratva ôt. -- Az a szeretet szép, de nem csábít engem. Te vagy az én szerelmem, te vagy a Szeretet a földön, szegény Jánosod számára. Jézus magához vonja ôt, és azt mondja: -- Ezt akartam hallani tôled. A Szeretet szeretetre vágyik, és az ember, fösvénységében, oly apró, szinte észre se vehetô cseppekben adja, mint ahogy ez a harmat hullik az égbôl, és elpárolog félúton a nyári melegben. Az emberek szeretetének cseppjei is felemésztôdnek félúton, sok emberi dolog elpárologtatja. A szív még kisajtolja, de az érdekek, a szerelmek, ügyek, sóvárgás, mindmegannyi emberi dolgok, elégetik. És mi ér fel Jézushoz? Ó, nagyon kevés! Ami utánuk megmarad, ami túléli az emberi vágyakat, a saját érdekeit keresô kérések, kérések, kérések, amikor a szükség sürgeti ôket. Csak a kevés Jánosok tulajdonsága, hogy szeressenek engem szeretetemért... Nézd, ezt az újjászületett kalászt. Talán aratáskor elhullott egy szem. Értett ahhoz, hogy megszülessen, ellenálljon a napnak, a szárazságnak, felemelkedjen, kalászba szökkenjen... Tapintsd meg: már kialakult. Egyedül csak ez él ezen a csupasz mezôn. Hamarosan az érett szemek széttépik sima burkukat, ami a szárhoz közel tartja ôket, s a földre esnek, szeretetteljes eledelül a madaraknak, vagy pedig százat adva az egy magból, ismét újjászületnek, és még a tél beállta elôtt megint megérnek, és eledelül szolgálnak sok madárnak a legszomorúbb ivszakban... Látod, Jánosom, mennyit tud tenni egy bátor szem? Így tesznek majd azok a kevesek is, akik szeretetemért szeretnek engem. Belôlük egyetlen sokaknak éhségét csillapítja. Egyetlen széppé teszi a területet, ahol van, s amely azelôtt csúnya volt. Egyetlen életet teremt ott, ahol halál volt, és hozzá jönnek az éhezôk. Esznek egy szemet tevékeny szeretetébôl, és utána, önzôen és szórakozottan elrepülnek. De, még ha ôk nem tudják is, az a mag, élô csírákat hajt vérükben, lelkükben... és visszatérnek... És ma, holnap, holnapután, amint Izsák mondta, növekszik a Szeretet ismerete a szívekben. A kalászától megfosztott szár többé semmi sem. Csak kiszáradt szalma. De mennyi jó származik áldozatából! És milyen jutalmat nyer áldozata! Jézus egy pillanatra megállt egy karcsú búzaszál mellett, amely a mezô szélén nôtt, egy kis árokban, amelyben talán esôs idôben kis víz csörgedezik, most tovább megy, miközben János szokásos szeretetteljes testtartásában hallgatja szavait, és magába issza azokat, mozdulataival együtt. A többiek, akik egymással beszélgetnek, észre sem veszik a kedves társalgást. Most megérkeznek a gyümölcsös szélére, és egy csoportba gyűlnek. Oly meleg van, hogy izzadnak, pedig köpenyük nincs rajtuk. Hallgatva várnak. A sötét cserjésbôl, amelyet alig világít meg a hold, feltűnik Lévi, világos ruhájában, követve egy sötétebb árnyéktól. -- Mester, itt van Jónás! -- Békém legyen veled! -- üdvözli ôt Jézus, mielôtt Jónás még odaérne. Jónás nem válaszol. Odafut, és sírva lábaihoz veti magát, és csókolgatja. Amikor meg tud szólalni, azt mondja: -- Mennyit vártam rád! Mennyit! Mily lesújtó volt érezni, hogy életem elmúlik, és a halál közeleg, és nekem azt kell mondanom: ,,Nem láttam Ôt!'' De mégsem halt ki teljesen belôlem a remény. Még akkor sem, amikor haldokoltam. Ô azt mondta: ,,Ti még szolgálni fogjátok Ôt!'' és ô nem mondhatott olyat, ami nem igaz. Ô az Emmánuel Anyja. Senki sincs azért jobban birtokában Istennek, mint ô, és aki birtokában van Istennek, az tudja azt, ami az Istené. -- Kelj fel! Ô üdvözöl téged. Közel voltál hozzá, és még mindig közel vagy. Názáretben él. -- Te! Ô! Názáretben? Ó, ha tudtam volna! Éjjel, a hideg téli hónapokban, amikor a földek pihennek, és a gonosz emberek nem tudnak kárt okozni a földműveseknek, elmentem volna, elfutottam volna oda, hogy megcsókoljam lábadat, és visszajöttem volna a biztos hit kincsével. Miért nem nyilvánítottad ki magadat, Uram? -- Mert még nem volt itt az ideje. Most elérkezett. Érteni kell a várakozáshoz. Te mondottad: ,,A hideg hónapokban, amikor a föld pihen''. Pedig már el van vetve bele, nemde? Nos, én is olyan vagyok, mint az elvetett mag. És te láttál engem a vetés idején. Utána eltűntem. El voltam temetve a szükséges hallgatásban. Hogy növekedjem, és elérkezzem az aratás idejéig, és ragyogjak azok szeme elôtt, akik újszülöttként láttak engem, és a világ elôtt. Ez az idô elérkezett. Most az Újszülött készen áll arra, hogy a világ Kenyere legyen. És elsônek felkeresem híveimet, és azt mondom nekik: ,,Jöjjetek! Csillapítsátok éhségteket velem!'' Jónás boldogan mosolyogva hallgatja, és mintegy magának mondogatja: -- Ó, valóban te vagy! Valóban te vagy! -- Haldokoltál? Mikor? -- Amikor halálra vertek, mert két szôlôt kifosztottak. Nézd, mennyi seb! -- Leveti ruháját válláról, és megmutatja a forradásokat. Vasvesszôvel vertek. Megszámolta, hány szôlôfürtöt loptak el, mert látta, hol törték le azokat, és minden fürtért rám ütött egyet. Utána otthagyott félholtan. Mária segített rajtam, egyik társam fiatal felesége, aki mindig szeretett. Elôttem az ô apja volt a felügyelô, és amikor én idejöttem, szerettem a gyermeket, mert Máriának hívták. Gondomat viselte, és két hónap múlva gyógyultam meg, mert a melegben a sebek gyulladásba jöttek, és magas lázam volt. Azt mondtam Izrael Istenének: ,,Nem számít. Add, hogy újra meglássam Messiásodat! És ez a baj nem számít. Fogadd el, áldozatként! Sose tudok áldozatot bemutatni neked. Egy kegyetlennek vagyok szolgája, te tudod. Még húsvétkor sem engedi meg nekem, hogy oltárodhoz menjek. Fogadj el engem áldozatul! De add nekem Ôt!'' -- És a Magasságbeli teljesítette kérésedet. Jónás, akarsz nekem szolgálni, mint társaid már teszik? -- Ó, hogyan tegyem? -- Úgy, amint ôk teszik. Lévi tudja, és megmondja neked, mily egyszerű engem szolgálni. Csak jóakaratodat kívánom. -- Azt már akkor neked adtam, amikor még kisgyermek voltál és sírtál. Általa kerekedtem felül mindenen. A lehangoltságon és a gyűlöleten. Sajnos mi itt csak keveset beszélhetünk... A gazdám egyszer belém rúgott, mert erôsködtem, hogy Te a földön vagy. De minden alkalommal, amikor távol volt, azoknak, akikben bízhattam, elmondtam annak az éjjelnek a csodáját! -- És most mondd el a velem való találkozásod csodáját. Szinte mindnyájatokat megtaláltam, és mind hűséges. Nem csoda ez? Pusztán azáltal, hogy hittel és szeretettel néztetek engem, megigazultatok Isten és az emberek elôtt. -- Ó, most bátor leszek! Bátor! Most tudom, ki vagy, és mondhatom: ,,Ô ott van. Menjetek hozzá! ...'' De hol találhatnak meg, Uram? -- Mindenütt Izraelben. Szeptemberig Galileában maradok. Názáretben és Kafarnaumban gyakran tartózkodom, és ott megtalálhatnak. Utána... mindenütt leszek. Azért jöttem, hogy összegyűjtsem Izrael juhait. -- Ó, Uram! Sok kecskét is találsz majd! Ne bízzál Izrael nagyjaiban! -- Semmit sem fognak ártani nekem addig, míg el nem jön annak órája. Te mondd a halottaknak, az alvóknak, az élôknek: ,,A Messiás köztetek van!'' -- A holtaknak, Uram? -- A lelkileg holtaknak. A többiek, az Úrban elhunyt igazak, már örvendeznek, mert hamarosan kiszabadulnak a limbusból. Mondd a holtaknak: Én vagyok az Élet. Mondd az alvóknak: Én vagyok a Nap, amely fölkel, felébresztve az álomból. Mondd az élôknek: Én vagyok az Igazság, akit ôk keresnek. -- És meggyógyítod a betegeket is? Lévi beszélt nekem Izsákról. Csak ô részesült a csodában, mert a te pásztorod, vagy mindenki? -- A jók számára a csoda igazságos jutalom. A kevésbé jókat az igazi jóságra ösztönzi. Néha a rosszak is részesülnek benne, hogy felrázza ôket, és meggyôzze arról, hogy én vagyok, és Isten velem van. A csoda ajándék. A jók részesülnek ajándékban. De az, aki maga az Irgalmasság, és aki látja az emberi nehézkességet, amelyet csak egy hatalmas esemény tud felrázni, felhasználja ezt, hogy elmondhassa: ,,Mindent megtettem értetek, de semmi se használt. Mondjátok azért meg ti magatok, mi többet kell tennem?'' -- Uram, nem találod méltatlannak, hogy belépj házamba? Ha te biztosítsz arról, hogy a rabló nem jön be a gyümölcsösbe, szeretnélek vendégül látni, és köréd hívni azokat a keveseket, akik szavaimból ismernek téged. Gazdánk meghajtott és megtört minket, mint méltatlan törzseket. Nincs más reményünk, csak az örök jutalom. De ha megmutatod magadat a levert szíveknek, ôk új erôre kapnak. -- Jövök. Ne féltsd a fákat és a szôlôket! El tudod hinni, hogy az angyalok hűségesen fogják ôrizni azokat? -- Ó, Uram! Láttam a te égi szolgáidat. Hiszek! És bizalommal jövök veled. Áldottak ezek a fák és ezek a szôlôk, amelyek részesülnek az angyali szárnyak szellôjében és hallják éneküket! Áldott ez a talaj, amelyet megszentelsz lábaddal! Jöjj, Uram, Jézus! Halljátok fák! Halljátok, barázdák! Most kiejtem azt a nevet, amelyet bizalmasan mondtam nektek, saját békém kedvéért. Jézus van itt! Halljátok, és örvendezzék a nedv ágaitokban és szôlôvesszôitekben! A Messiás van velünk! (2-307) Reggel Jézus elbúcsúzik Jónástól és a többi szerencsétlen földművestôl, nyomorúságos házuk ajtajában. -- Nem látlak többé, Uram? -- kérdezi Jónás. -- Te világosságot hoztál szívünkbe. Jóságod ezeket a napokat ünneppé tette, amely tartani fog egész életünkben. De te láttad, hogyan bánnak velünk. A barmoknak jobb dolguk van. És a fákat jól kezelik. Azok pénzt jelentenek. Mi csak malomkövek vagyunk, amelyek a pénzt szerzik. És kihasználnak minket, míg csak bele nem halunk a túlzott használatba. De a te szavaid simogatásként hatottak ránk. Kenyerünk bôségesebbnek és jobb ízűnek tetszett, mert te megosztottad velünk, pedig ezt a kenyeret ô még kutyáinak se adja. Térj vissza, s étkezzél ismét velünk! Csak azért merem ezt mondani, mert ismerlek. Mindenki más számára sértés lenne felajánlani egy olyan ételt és szállást, amely még koldushoz sem illô. De te... -- De én égi illatot és ízt találok abban, mert hit és szeretet van bennük. Eljövök, Jónás. Eljövök. Maradj helyeden, odakötve, mint egy állat az oszlophoz. A te helyed Jákob létrája lesz számodra. Valóban, lejönnek hozzád az égbôl az angyalok, hogy összegyűjtsék minden érdemedet, és felvigyék Istenhez. És én eljövök hozzád. Hogy enyhülést nyújtsak lelkednek. Maradjatok mindnyájan hűségesek! Ó, szeretnék emberi békét is adni nektek. De nem tudok. Azt kell mondanom: szenvedjetek még! És ez szomorú annak számára, aki szeret. -- Uram, ha te szeretsz minket, többé nem szenvedünk. Elôzôleg nem volt senkink, aki szeretett volna minket... Ó, ha legalább megláthatnám Anyádat! -- Ne aggódj! Elhozom hozzád. Amikor kellemesebb lesz az idô, eljövök vele. Ne tedd ki magadat embertelen büntetésnek azért, mert gyorsan meg akarod látni. Tudj várni rá, amint vársz egy csillag, az esthajnal csillag felkelésére. Ô váratlanul meg fog jelenni neked, épp úgy, mint az esti csillag teszi, amely most nincs ott, majd hirtelen ott lüktet az égen. És gondolj arra, hogy már most kiárasztja rád szeretetének ajándékait. Isten veletek, mindnyájatokkal! Békém legyen védelmetek a kegyetlenség ellen, amely gyötör titeket! Isten veled, Jónás! Ne sírj! Oly sok éven keresztül türelmes hűséggel vártál. Megígérem, hogy most rövid ideig kell várnod. Ne sírj. Nem hagylak egyedül. Te jóságosan felszárítottad az én gyermeki könnyeimet. Nem elég az én jóságom ahhoz, hogy felszárítsa a tieidet? -- Igen... de te elmész... és én itt maradok... -- Barátom, Jónás, ne szomorítsd el elmenetelemet azzal, hogy nem tudtalak megvigasztalni... -- Nem sírok, Uram... De hogyan élhetek anélkül, hogy téged láthatnálak, most, mikor tudom, hogy élsz? Jézus még egyszer megsimogatja a szomorú öreget, és utána elmegy. De a nyomorúságos cséplôudvar szélén kitárja karját, és megáldja a vidéket. Utána eltávozik. -- Mit tettél, Mester? -- kérdezi Simon, aki észrevette Jézus szokatlan mozdulatát. -- Megpecsételtem mindent, hogy a Sátán ne tudjon ártani ezeknek a szerencsétleneknek. Többre nem voltam képes. -- Mester... menjünk gyorsabban, elôre. Akarok mondani neked valamit úgy, hogy ne halljanak meg. -- Mikor elszakadnak a csoporttól, Simon azt mondja: -- Szeretném megmondani neked, hogy Lázárt megbíztam azzal, használja fel vagyonomat mindazok megsegítésére, akik Jézus nevében hozzá fordulnak. Nem tudnánk kiszabadítani Jónást? Ez az ember a végét járja, és nem sokáig fog örülni annak, hogy veled van. Adjuk meg neki. Mennyit ér itt munkája? Ha szabad lenne, tanítványod lenne ezen az oly szép, és oly szomorú vidéken. Itt Izrael leggazdagabb embereinek a legjobb földjük van, és kegyetlenül kizsarolják a munkásokat, százszoros hasznot követelve tôlük. Régóta tudom ezt. Itt nem sokat tartózkodhatsz, mert a farizeusok, akik itt uralkodnak, sose lesznek barátaid. Izrael legszerencsétlenebb munkásai ezek, akiket elnyomnak. Magad hallottad, hogy még húsvétkor sincs békéjük, és nem tudnak imádkozni, miközben kegyetlen uraik ünnepélyesen és nagy feltűnéssel helyet foglalnak az elsô sorban a hívek között. Legalább meg lesz az örömük, hogy hallanak rólad valakitôl, aki egy betűt sem változtat meg beszédeidben. Ha helyesled, Mester, rendelkezzél, és Lázár megteszi. -- Simon, tudom, miért adtál túl minden vagyonodon. Ismerem az emberek minden gondolatát. És ezért is szerettelek téged. Amikor boldoggá teszed Jónást, Jézust teszed boldoggá. Ó, mennyire elszomorít engem, amikor a jókat szenvedni látom! Szegény sorsom, amelyet a világ megvet, csak ezért szomorít el. Ha Júdás hallana engem, azt mondaná: ,,De hát nem Isten Igéje vagy? Parancsold meg, és a kövek arannyá és kenyerekké válnak a nyomorultak számára.'' Megismételné a Sátán cselét. Én nagyon szeretném megszüntetni az éhezést. De nem úgy, amint Júdás szeretné. Még nem tudjátok eléggé felfogni annak mélységét, amit mondok. De neked megmondom: ha Isten mindenrôl gondoskodna, meglopná barátait. Megfosztaná ôket attól a képességtôl, hogy irgalmasak legyenek, és engedelmeskedjenek a szeretet parancsának. Barátaimnak rendelkezniük kell Istennek ezzel a jelével, vele együtt: a szent könyörületességgel, mind cselekedetekben, mind szavakban. És mások szerencsétlensége módot ad barátaimnak arra, hogy ezt gyakorolják. Megértetted gondolatomat? -- Mélységes. Elmélkedem rajta. És megalázom magamat, felfogva, hogy mily tompa az értelmem és mily nagy az Isten, aki azt akarja, hogy rendelkezzünk minden kedves sajátosságával, s így fiainak mondhasson minket. Isten felfedi magát elôttem sokrétű tökéletességében minden fénysugár által, amit te a szívembe lövellsz. Napról-napra, mint aki ismeretlen helyen jár, növekszik ismeretem ezt a végtelen Dolgot illetôleg, aki a Tökéletesség, s aki minket ,,fiainak'' akar hívni. Úgy tűnik nekem, hogy sasként felszállok, vagy halként lemerülök a két mélységbe, amelynek nincs határa, mint amilyen az ég és a tenger, és mindig magasabbra szállok, és mélyebbre merülök, de sose érem el annak határát. De akkor ki az Isten? -- Isten az Elérhetetlen Tökéletesség, Isten a Teljes Szépség, Isten a Végtelen Hatalom, Isten a Felfoghatatlan Lényeg, Isten a Felülmúlhatatlan Jóság, Isten a Tönkretehetetlen Részvét, Isten a Felmérhetetlen Bölcsesség, Isten az Istenné lett Szeretet. A Szeretet! A Szeretet! Te azt mondod, hogy minél inkább megismered Istent az Ô teljességében, annál inkább úgy tűnik neked, hogy felszállsz, vagy elmerülsz a két határtalan mélységben, az árnyék nélküli kékségben... De amikor majd felfogod ki az Istenné lett Szeretet, nem fogsz felemelkedni, sem tovább süllyedni a kékségben, hanem az égô lángok örvényébe kerülsz, és vágyakozni fogsz egy olyan boldogság után, amely halál és élet lesz számodra. Ott teljesen birtokolni fogod Istent, amikor akaratod által sikerül felfognod és megérdemelned. Akkor megszilárdulsz az Ô tökéletességében. -- Ó, Uram!... -- Simon elképed. Hallgatnak. Elérik az utat. Jézus megáll, várakozva a többiekre. Amikor a csoport egyesül, Lévi letérdel: -- El kell hagynom téged, Mester. De szolgád kér tôled valamit. Vigyél el engem Anyádhoz! Ez az ember árva, akárcsak én. Ne tagadd meg tôlem, amit megadsz neki, hogy megláthassam egy anyának az arcát... -- Jöjj! Amit Anyám nevében kérnek, azt Anyám nevében megadom... A történet folytatását megtaláljuk M 5-200-208. oldalán. József még egy ideig a tanítványokkal együtt kíséri Jézust. Lásd Péter 1-21. (2-313) ======================================================================== Küldjétek Jonatánt Názáretbe! A betlehemi pásztorok Jézus Péter bárkáján elmegy Tibériásba, hogy felkeresse a következô pásztort, Jonatánt, aki Heródes emberének, Kúzának szolgálatában áll. József vezeti ôket a városban: -- Mester, megérkeztünk. Ez Heródes gondnokának a háza -- mondja József. A ház az elsô és a legszebb az utcában, egy virágoskert közepén. -- Itt van Jonatán? -- Itt, azt mondták nekem. Ô a gondnok gondnoka. Szerencsés. Kúza nem rossz, és igazságosan elismeri gondnokának érdemeit. Ô egyike azoknak a kevés udvari embereknek, akik becsületesek. Menjek, hogy elhívjam? -- Menj! József odamegy a magas kapuhoz és bekopogtat. A kapus odasiet. Beszélgetnek egymással. József mozdulatával kifejezi csalódását, és a kapus kidugja ôsz fejét, és Jézust nézi. Utána kérdez valamit, amire József bólint. Még tovább beszélgetnek. Utána József Jézushoz megy, aki egy fa árnyékában türelmesen vár. -- Jonatán nincs itt. A Nagy-Libanonon van. Odavitte Kúza feleségét, a friss és tiszta levegôre, mert nagyon beteg. A szolga azt mondja, hogy azért ment ô vele, mert Kúza az udvarban van, és nem tudott eljönni onnan a botrány után, amit Keresztelô János elmenekülése okozott. A beteg állapota súlyosra fordult, és az orvos azt mondta, hogy meg fog halni. De a szolga azt mondja, jöjj be, hogy kipihend magadat. Jonatán beszélt a gyermek Messiásról, és nevedet itt is ismerik, és várnak téged. -- Menjünk! A csoport elindul. A portás látja, és hívja a többi szolgát, kitárja az eddig csak félig nyitott kaput, és nagy tisztelettel fut Jézus elé. -- Add ránk, Urunk áldásodat, és erre a szomorú házra. Jonatán nagyon szomorú lesz, hogy ô nem volt itt! Remélte, hogy meglát téged. Jöjj be, jöjj be, és veled barátaid! A csarnokban ott vannak a szolgák és szolgálók, akiknek életkora különbözô. Mind tiszteletteljesen meghajol. Kíváncsian nézik Jézust. Egy öregasszony sír a sarokban. Jézus belép és megáldja ôket, békét kívánva nekik. Frissítôket ajánlanak fel neki. Jézus leül egy székre, és mindnyájan körülveszik. -- Látom, hogy számotokra nem vagyok ismeretlen -- jegyzi meg Jézus. -- Ó, Jonatán a te történeteddel nevelt fel minket. Jonatán jó. Ô azt mondja, csak azért az, mert te megcsókoltad ôt, és ezzel kialakult benne a jóság. De azért is, mert ô olyan. -- Én megcsókoltam ôt, és ô engem... de, amint te mondod, csak a jó emberekben növeli az a jóságot. Most távol van? Miatta jöttem. -- Amint mondtam: a Libanonon van. Ott vannak a barátai... Ez fiatal úrnônk számára az utolsó remény, és ha ez nem használ... Az öregasszony a sarokban még erôsebben sír. Jézus, kérdô tekintett vet rá. -- Ô Eszter, úrnônk dajkája. Sír, mert nem tud beletörôdni elvesztésébe. -- Jöjj ide, anya! Ne sírj így -- hívja Jézus. -- Jöjj ide, mellém! A betegség nem jelent szükségszerűen halált. -- Ó, a halál! A halál! Mióta átment azon a szerencsétlen szülésen, haldoklik! A házasságtörôk titokban szülnek, és túlélik, és ô, a jó, becsületes, kedves, nagyon kedves, meghal! -- De mi a baja, most? -- Láz emészti... Olyan, mint egy lámpa, amelyik nagy szélben ég... mindennap erôsebben, és ô mind jobban gyengül. Ó, én szerettem volna vele menni. De Jonatán fiatal szolgákat akart, mert úrnônknek nincs ereje, és nehezen mozog, és én többé nem vagyok jó... Jó erre, nem... de szeretem ôt, igen... Én vettem el ôt anyjának ölébôl... én magam is férjnél voltam, és egy hónapja született a fiam, és én adtam neki is tejet, mert anyja gyenge volt, nem volt rá képes... én anyjává lettem, amikor megárvult, alighogy ki tudta mondani: mama. Megôszültem és ráncossá lettem virrasztva betegségei idején. Én öltöztettem fel ôt, amikor menyasszonnyá lett, én vezettem be a nászágyhoz... én mosolyogtam, amikor remélte, hogy anyává lesz... én sírtam, amikor gyermeke holtan született... Összegyűjtöttem életének minden mosolyát és könnyét... Neki adtam szeretetemnek minden mosolyát és vigaszát... és most ô meghal, és nem vagyok mellette... -- Fájdalom nézni az öregasszonyt. Jézus megsimogatja, de ez nem használ. -- Idehallgass, anya. Van hited? -- Benned? Igen. -- Istenben, asszony. Tudod hinni, hogy Isten mindenre képes? -- Hiszem, és hiszem, hogy te, az Ô Messiása, képes vagy mindenre. Ó, már az egész város a te hatalmadról beszél! Ez az ember itt (és Fülöpre mutat) nemrég beszélt csodáidról a zsinagógában. És Jonatán megkérdezte ôt: ,,Hol van a Messiás?'', és ô azt mondta: ,,Nem tudom''. Jonatán akkor azt mondta nekem: ,,Ha itt lenne, esküszöm rá, hogy meggyógyítaná ôt.'' De te nem voltál itt... és ô elment vele... és most ô meghal... -- Nem. Higgyél! Mondd meg nekem igazán, mi van szívedben: tudsz hinni abban, hogy ô nem hal meg, hála a te hitednek? -- Az én hitemrôl beszélsz? Ó, ha ezt akarod, íme, itt van! Még ha elvennéd életemet, öreg életemet is... csak add, hogy egészségesen lássam! -- Én vagyok az Élet. Életet adok, nem halált. Te életet adtál neki, egy napon, kebled tejével, és az, szegényes élet volt, amely véget ér. Most, hiteddel, olyan életet adsz neki, ami nem ér véget. Mosolyogj, anya! -- De ô nincs itt... -- az öregasszony ingadozik a remény és a félelem között. -- Ô nincs itt, és te itt vagy... -- Higgyél! Idehallgass! Most elmegyek Názáretbe néhány napra. Ott is vannak beteg barátaim... Utána elmegyek a Libanonra. Ha Jonatán visszatér hat napon belül, küldd el ôt Názáretbe, Jézushoz, József fiához. Ha nem jön, elmegyek én. -- Hogyan találod meg? -- Tóbiás fôangyala vezet majd engem. Te erôsödj meg hitedben! Nem kérek mást, csak ezt. Ne sírj tovább, anya! Az öregasszony azonban még erôsebben sír, Jézus lábánál, és fejét isteni térdére teszi, csókolgatva áldott kezét, és könnyével áztatva. Jézus másik kezével simogatja, és mivel a többi szolga kedvesen korholja, hogy belehal a sírásba, Ô azt mondja: ,,Hagyjátok sírni! Most megenyhíti a sírás. Jót tesz neki. Meg vagytok elégedve mindnyájan, hogy úrnôtök meggyógyul? -- Ó, nagyon jó! Amikor valaki olyan, nem úrnô: hanem barát, akit szeret az ember. Mi szeretjük ôt. Hidd el! -- Olvasok szívetekben. Legyetek ti is mindig jobbá. Én elmegyek. Nem várhatok itt. Van bárkám. Megáldalak titeket! -- Térj vissza, Mester, térj ismét vissza! -- Visszatérek. Ismét és ismét. Isten veletek! Béke ennek a háznak és mindnyájatoknak! Jézus kimegy övéivel, kísérve a szolgáktól, akik dicsérik. -- Jobban ismernek itt, mint Názáretben -- jegyzi meg szomorúan unokatestvére, Jakab. -- Ezt a házat elôkészítette valaki, aki igazán hisz a Messiásban. Názáretben az ács vagyok... Nem több. -- És... nekünk nincs erônk hirdetni téged annak, aki vagy... -- Nincs? -- Nincs, Jézus... Mi nem vagyunk hôsök, mint a te pásztoraid... -- Azt hiszed, Jakab? -- Jézus mosolyogva nézi unokatestvérét, aki annyira hasonlít nevelôapjára, barna szemével és hajával, napbarnította arcával, míg Júdás sápadtabb, és szeme kék, mintegy ibolyaszínű, s inkább Jézusra hasonlít. -- Nos, mondom neked, hogy nem ismered saját magadat. Te és Júdás, két erôs ember vagytok. Az unokatestvérek fejüket csóválják. -- Gyôzzétek meg magatokat arról, hogy nem tévedek! (2-381) Jézus a názáreti műhelyben beszélget tanítványaival. -- Tehát igazán elmész a Libanonra? -- kérdezi a kerióti. -- Sosem teszek olyan ígéretet, amelyet nem tartok be. Ezt kétszer is megígértem: a pásztoroknak és Johanna dajkájának. Vártam öt napig, amint neki mondtam, és óvatosság kedvéért még hozzáadtam a mai napot. Most megyek. Amint felkel a hold, elindulunk. Hosszú út lesz, még akkor is, ha bárkán megyünk Betszaidáig. De meg akarom szerezni az örömöt szívemnek, hogy üdvözlöm Benjámint és Dánielt is. Láttad a pásztorok lelkületét! Ó, megérdemlik, hogy odamenjek és megtiszteljem ôket, mert még Isten számára sem lealacsonyító az, hogy megtiszteli szolgáit, sôt az csak növeli igazságos voltát. -- Ilyen melegben! Ügyelj arra, mit teszel! Saját érdekedben mondom. -- Az éjszakák nem annyira fullasztók. Hamarosan jönnek a viharok, s azok is enyhítik a hôséget. És, ismét mondom nektek: Senkit sem kényszerítek arra, hogy velem jöjjön. Körülöttem mindennek önkéntesnek kell lenni. Ha van más dolgotok, vagy ha fáradtak vagytok, maradjatok! Itt találkozunk majd utána. Júdás engedélyt kér arra, hogy elmenjen anyjának segíteni a szüret idejére. Megkapja, és eltávozik. (Lásd Pt 22-24) Hirtelen lódobogás hallatszik az utcán, és a gyermekek kiáltozása: ''Ô itt van! Ô itt van! Állj meg, ember!'' Egy izzadó ló megáll a kapu elôtt, lovasa leszáll, besiet, és leborul Jézus elôtt, megcsókolva lábát. Mindnyájan csodálkozva nézik. -- Ki vagy? Mit akarsz? -- Jonatán vagyok. Jézus, aki csak most ismeri fel a jövevényt, felkiált, és odafut hozzá: -- Te, igazán te vagy!... -- Igen. Imádom szeretett Uramat! Harminc évig reméltem! Ó, mily hosszú várakozás! Ó, Üdvözítôm! Az asszonyok, gyermekek, és néhány férfi, akik közt ott van a jó Alfeus, Sára fia, még mindig kezében tartva a kenyeret és sajtot, összegyűlnek az ajtónál, egyesek pedig bemennek a nagy szobába. -- Állj fel, Jonatán! Már el akartam indulni felkeresésedre, Benjáminnal és Dániellel együtt. -- Tudom... -- Állj fel, hogy megcsókolhassalak, mint barátaimmal teszem. -- Jézus kényszeríti ôt a felállásra, és megcsókolja. -- Tudom -- ismétli az erôteljes öregember, aki jól van öltözve. -- Tudom. Neki igaza volt. Nem egy haldokló ôrjöngése volt. Ó, Uram, Istenem! Hogyan lát és hall téged a lélek, amikor te hívod! -- Jonatán meg van hatódva. De összeszedi magát, és nem vesztegeti az idôt: -- Jézus, Üdvözítônk és Messiásunk, azért jöttem, hogy megkérjelek, jöjj velem! Beszéltem Eszterrel, és azt mondta nekem... De elôzôleg, elôzôleg Johanna beszélt hozzád, és azt mondta nekem... Ó, ne nevessetek egy boldog emberen, ti, akik hallotok engem, mert boldog vagyok, és aggódom, míg nem hallom válaszodat: ,,Jövök!'' Tudod, hogy úton voltam haldokló úrnômmel. Milyen út! Tibériástól Betszaidáig jó volt. De utána, elhagytuk a bárkát és egy kocsira szálltunk, ami gyötrelmes volt, annak ellenére, hogy elôkészítettem oly jól, amily jól csak tudtam. Lassan mentünk, éjjel, de ô szenvedett. Fülöp Cezáreájánál közel állt a halálhoz. Vért hányt. Megálltunk... A harmadik reggelen, hét napja, értem küldött. Már halottnak látszott, oly fehér és gyenge volt. De amikor megszólítottam, kinyitotta kedves gazella szemeit, és rám mosolygott. Intett nekem fagyos kezével, hogy hajoljak közelébe, mert alig tudott beszélni, és azt mondta: ,,Jonatán, vigyél vissza házamba! De azonnal!'' Oly erôteljesen parancsolta, ô, aki mindig kedvesebb volt, mint egy jó kisgyermek, hogy visszatért az élet színe arcára, és egy pillanatig ragyogtak szemei. Folytatta: ,,tibériási házamról álmodtam. Ott volt valaki, akinek arca olyan volt, mint egy csillag, magas volt, szôke hajú, szeme égszínkék, szava kedvesebb a hárfánál. Azt mondta nekem: 'Én vagyok az Élet. Jöjj! Térj vissza! Várok rád, hogy neked adjam!' Menni akarok!'' Én azt mondtam: ,,Úrnôm, nem vagy képes rá! Beteg vagy! Majd ha jobban leszel, meglátjuk.'' A haldokló révületének tartottam. De ô sírt, és utána... -- ó, elôször mondta ebben a hat évben, amelyben úrnôm, és haragjában még fel is ült, pedig elôzôleg mozdulni sem tudott -- és utána rám parancsolt: ,,Szolga, akarom! Én vagyok az úrnôd. Engedelmeskedj!'' és utána visszaesett, és vért hányt. Azt hittem, meghal... és azt mondtam: ,,Tegyük boldoggá! Meghal így, vagy úgy!... Nem fog bántani lelkiismeretem, hogy nem teljesítettem utolsó kívánságát, miután mindenben tetszését kerestem.'' Milyen út volt! Nem akart megpihenni, kivéve délelôtt kilenctôl délig. Kimerítettem a lovakat, hogy gyorsan menjünk. Délután háromkor érkeztünk meg Tibériásba, a mai napon... És Eszter elmondta nekem... Akkor megértettem, hogy te hívtad ôt. Mert abban az órában és azon a napon történt, amikor te megígérted a csodát Eszternek, és lélekben megjelentél úrnômnek. El akart indulni ismét három óra után, és engem elôre küldött... Ó, jöjj, Üdvözítôm! -- Azonnal jövök. A hit megérdemli a jutalmat. Aki kíván engem, annak része lesz bennem. Menjünk! -- Várj! Adtam egy erszényt egy ifjúnak, s azt mondtam: -- ,,Három, öt szamarat, amennyit csak tudsz, ha nincs lovatok, és azonnal Jézus házához!'' Hamarosan itt lesznek. Így gyorsabban haladunk. Remélem, hogy találkozom vele Kána közelében. Ha legalább... -- Mi, Jonatán? -- Ha legalább él... -- Él. De, még ha meghalt volna is, én vagyok az Élet. Íme, Anyám! Bizonyára valaki értesítette a Szüzet, mert odafut, követve Mária, Alfeus felesége által. -- Fiam, elmész? -- Igen, Anyám. Megyek Jonatánnal. Eljött. Tudtam, hogy meg tudom mutatni neked. Azért vártam egy nappal tovább. Jonatán, miután mellén keresztbe tett kézzel mélyen meghajolva üdvözölte, letérdel, és megcsókolja Mária ruhájának szegélyét: -- Üdvözöllek, Uramnak Anyja! Alfeus, Sára fia azt mondja a kíváncsiaknak: -- Ó, mit mondotok? Nemde szégyellnünk kell, hogy csak nekünk nincs hitünk?! Sok pata zaja hallatszik be az utcáról. A szamarak. Oly sok, hogy valószínűleg ott van Názáret minden szamara, s elég lenne egy századnak. Miközben Jonatán kiválasztja a legjobbakat, és kifizeti árukat, felfogad még két názáretit további szamarakkal, hogy legyen tartalékuk, ha valamelyiknek leesne útközben a patkója, és hogy utána visszahozhassák a szamársereget. A két Mária segít bekötni a zsákokat és tarisznyákat. Mária, Alfeus felesége azt mondja fiainak: -- Így hagyom ágyaitokat... És simogatni fogom ôket... Úgy érzem majd, mintha titeket simogatnálak. Legyetek jók, és méltók Jézushoz, fiaim... és én... én boldog leszek... -- s közben elerednek könnyei. Mária pedig Jézusát segíti, és simogatja szeretettel, ezernyi tanácsot és üzenetet adva a másik két, libanoni pásztor számára, mert Jézus kijelenti, hogy nem tér vissza addig, míg meg nem találta ôket. Elindulnak. Leszáll az est, és felkel a hold elsô negyede. Elôl megy Jézus Jonatánnal, a többiek követik ôket. Amíg a városban vannak, lépésben mennek, a tömeg miatt, amely körülveszi ôket. De amint kiérnek, ügetni kezdenek. -- A kocsiban van Eszterrel -- magyarázza Jonatán. -- Ó, úrnôm! Mily öröm számomra, boldoggá tenni téged! Hozzád vinni Jézust! Ó, Uram! Mily öröm, hogy velem vagy, itt oldalamnál! Igazán olyan az arcod, mint a csillag, amelyet ô látott, és szôke vagy, és szemed égszínkék, hangod valóban olyan, mint a hárfáé... Ó, de a te Anyád! Elviszed ôt egy nap az úrnôhöz? -- A te úrnôd fog hozzá jönni. Barátnôk lesznek. -- Igen? Ó!... Igen, ô lehet. Johanna feleség és anya volt. De lelke oly tiszta, mint egy szűzé. Áldott Anyád közelében tartózkodhat. Jézus visszafordul, mert János nagyot nevet, és a többiek követik. -- Én vagyok az, Mester, akin nevetnek. A bárkán biztosabb vagyok, mint egy macska... de ezen! Olyan vagyok, mint egy hordó, amely elszabadult a bárka fedélzetén a délnyugati szélben -- mondja Péter. Jézus rámosolyog, és bátorítja, hogy az ügetés hamarosan befejezôdik. -- Ó, nem tesz semmit! Ha a fiúk nevetnek, nem tesznek semmi rosszat vele. Menjünk, menjünk, hogy boldoggá tegyük azt a jó asszonyt. Jézus megint megfordul, amikor ismét nevetésben törnek ki. Péter felkiált: -- Nem, ezt nem mondom meg neked, Mester! De miért is ne?! Igen, megmondom. Azt mondtam: ,,Miniszterelnökünk harapdálni fogja körmét, amikor megtudja, hogy pont akkor hiányzott, amikor páváskodhatott volna egy úrnô körül.'' És ôk nevetnek. De így van. Biztos vagyok benne, hogy ha ezt elképzelte volna, nem lett volna atyai szôlôje, amirôl gondoskodnia kell. Jézus nem válaszol neki. Gyorsan megteszik az utat ezekkel a jól táplált szamarakkal. A világos holdfényben már Kánán túl járnak. -- Ha megengeded, elôre megyek. Megállítom a kocsit. A rázkódtatás miatt nagyon szenved. -- Menj csak! Jonatán vágtára fogja lovát. Még hosszú utat tesznek meg a holdvilágban. Végre meglátják a nagy, fedett kocsit, az út melleit állni. Jézus gyorsabb futásra ösztönzi szamarát, s megérkezik a kocsihoz. Leszáll. -- A Messiás! -- jelenti be Jonatán. Az öreg dajka kiugrik a kocsiból, és leborul Jézus elé a földre: -- Ó, mentsd meg ôt! Már haldoklik! -- Íme, itt vagyok! -- Jézus fölszáll a kocsiba, ahol párnákon egy karcsú nô fekszik. Kis lámpás ég a sarokban, poharak és kancsók mellett. Ott van egy fiatal szolgáló is, aki sír, miközben a haldokló hideg verítékét törölgeti. Jonatán is odasiet a kocsi egyik lámpását tartva. Jézus lehajol az eszméletlen asszony fölé, aki valóban haldoklik. Olyan fehér, mint a vászonruha, ami rajta van, sôt már gyengén kékül. Még arcán sem látszik már a tüdôvészesekre jellemzô pirosság. Csak vastag szemöldöke és fekete szempillái adnak némi színt hófehér arcának. Ajka halvány lilás-rózsaszínű, félig nyitva, s nehezen lélegzik. Jézus letérdel mellé, és figyeli. A dajka megfogja úrnôjének egyik kezét, és nevén szólítja. De annak lelke már az élet és halál küszöbén van, és többé nem hall semmit. Megérkeztek a tanítványok és a két názáreti ifjú is, és körülveszik a kocsit. Jézus a haldokló homlokára teszi kezét. Az kinyitja egy pillanatra elködösödött szemét, de utána ismét behunyja. -- Nem hall többé semmit -- sóhajt a dajka. És még erôsebben sír. Jézus int neki, mintegy azt mondva: ,,Asszony, hallani fog. Higgyél!'' És utána hívja: -- Johanna! Johanna! Én vagyok! Én hívlak. Az Élet vagyok. Nézz rám, Johanna! A haldokló most már elevenebben nyitja ki nagy, fekete szemét, és nézi a föléje hajló arcot. Örömteljes mozdulatot tesz, és elmosolyodik. Megmozdul ajka, mintha mondani szeretne valamit, de nem jön ki hang belôle. -- Igen, én vagyok. Eljöttél, és én is eljöttem. Hogy megmentselek. Tudsz hinni bennem? A haldokló bólint fejével. Egész életereje tekintetében jut kifejezésre, máshogyan nem tudja még azt érzékeltetni. -- Rendben van. (Jézus még mindig térden áll és jobb kezét Johanna homlokán tartja. Kiegyenesedik, olyan testtartást vesz fel, mint csodáinál szokott.) Rendben van: Akarom! Gyógyulj meg! Kelj fel! -- Leveszi a kezét homlokáról, és feláll. Egy pillanat töredéke alatt Johanna minden segítség nélkül felül, felkiált, és leborul Jézus lábaihoz, erôs és boldog hangon kiáltva: -- Ó, szeretni téged, Életem! Mindig! A tiéd! Örökre a tiéd! Dajkám! Jonatán! Meggyógyultam! Ó! Gyorsan! Fussatok, mondjátok meg Kúzának! Hogy jöjjön imádni az Urat! Ó, áldj meg ismét, ismét, ismét! Ó, Üdvözítôm! -- Sír és nevet, csókolgatva Jézus ruháját és kezét. -- Megáldalak, igen. Mi egyebet kívánsz, hogy tegyek? -- Semmit, Uram! Csak azt, hogy szeress és engedd, hogy szeresselek. -- És egy gyermeket nem szeretnél? -- Ó, egy gyermeket!... De tedd te, Uram. Mindent rád hagyok: múltamat, jelenemet, jövômet. Mindennel neked tartozom, és mindent neked adok. Add szolgádnak azt, amit jobbnak tartasz. -- Akkor az örök életet. Légy boldog. Isten szeret téged. Én elmegyek. Megáldalak téged, titeket. -- Nem, Uram. Tartózkodjál házamban, amely most, most igazán virágzó rózsakert. Engedd meg nekem, hogy veled lépjek be ismét oda... Ó, boldog vagyok! -- Eljövök. De vannak tanítványaim. -- Azok az én testvéreim, Uram. Johannának lesz számukra, mint a te számodra is étele és itala, és minden frissítôje. Tégy boldoggá! -- Menjünk! Küldjétek vissza a szamarakat, és kövessetek minket gyalog. Az út most rövid. Lassan megyünk majd, hogy követhessetek minket. Isten veled, Izmael és Áser. Üdvözöljétek még egyszer helyettem Anyámat, és barátaimat. A két názáreti, csodálkozva, elmegy a szamarakkal, miközben a kocsi elindul hazafelé örvendetes terhével. Mögötte mennek egy csoportban a tanítványok, a történtekrôl beszélgetve. (2-402) Késôbb mégsem Johanna megy Máriához, hanem Mária Johannához. (Lásd M 6-230-232) ======================================================================== Megtaláltalak mindnyájatokat! A betlehemi pásztorok Jézus Jonatánnal és az apostolokkal -- a kerióti kivételével -- megy a Libanon felé, hogy felkeresse az utolsó két pásztort. Az út elejének leírását lásd: Pt 24-26. A Libanon pompás hegylánc. -- Szépek ezek a helyek! -- jegyzi meg Péter. -- És nem nagyon melegek -- teszi hozzá Simon. -- Ezek a fák megvédenek a napsugártól -- mondja Máté. -- Innen vitték a cédrusokat a Templomba? -- kérdezi János. -- Innen. Ezek az erdôk adják a legszebb fákat. Dániel és Benjámin urának nagyon sok erdeje van a nagy nyájakon kívül. Itt helyben fűrészelik szét a fákat, és leviszik a völgybe. Nehéz munka, amikor a fatörzseket teljes egészükben akarják felhasználni, mint a Templomnál tették. De jól fizet, és sokan szolgálnak neki. És ô elég jó. Nem olyan, mint az a kegyetlen Dorás. Szegény Jónás! -- válaszolja Jonatán. -- Miért szinte rabszolgák az ô szolgái? Amikor azt mondtam Jónásnak: ,,Hagyd cserben ôt, és jöjj velünk. Simon, Jónás fia mindig tud kenyeret adni számodra'', ô azt válaszolta: ,,Nem tehetem, hacsak ki nem váltom magamat.'' -- Mi a helyzet? -- Dorás, és nemcsak ô egyedül Izraelben, így jár el: Amikor lát egy jó szolgát, nagy ravaszul rabszolgává teszi. Nagy kölcsönökkel adósává teszi, s amikor már elég nagy az összeg ahhoz, hogy a szegény nem tudja visszafizetni, azt mondja neki: Tartozásod által rabszolgám vagy! -- Mily szégyenletes eljárás! És ô farizeus! -- Igen. Addig, míg volt megtakarított pénze, Jónás tudott fizetni... de... egy évben jégvihar volt, a következô évben szárazság. A gabona és a szôlô termése kevés volt, és Dórás megszorozta a kárt tízzel, és ismét tízzel... Utána Jónás belebetegedett a túlságosan sok munkába. És Dórás kölcsönt adott neki kezeléséhez, de tizenkétszeresét kérte vissza, és Jónás nem tudott fizetni. Ekkor hozzáadta ezt az elôzô tartozáshoz. Röviden: néhány év alatt úgy eladósodott, hogy rabszolgává vált. És ô nem engedi el ôt... Mindig talál majd más kifogásokat és adósságokat... -- Jonatán elszomorodik, amikor barátjára gondol. -- És a te urad nem tudná... -- Mit? Elérni, hogy emberies módon bánjanak vele? Ki mer szembeszállni a farizeusokkal? Dórás a leghatalmasabbak egyike. Azt hiszem rokona a Fôpapnak... Legalábbis azt mondják. Egyszer, amikor félholtra verte, és én megtudtam, oly sokat sírtam, hogy Kúza azt mondta nekem: ,,Én kiváltom ôt, hogy boldoggá tegyelek téged.'' De Dórás arcába nevetett, és nem fogadott el semmit. Az a hitvány... birtokosa Izrael leggazdagabb földjeinek... de esküszöm neked: szolgái vérével és könnyével trágyázza azokat. Jézus a zelótára néz, az pedig rá. Mindketten szomorúak. -- És Dániel ura jó? -- Legalábbis emberséges. Megköveteli a munkát, de nem nyom el. És mivel a pásztorok becsületesek, jóindulattal bánik velük. Ôk felügyelnek a legelôkön. Engem ismer, és tisztel, mert Kúza szolgája vagyok, és... hasznos lehetek számára... De, Uram, miért ily önzô az ember? -- Azért, mert a szeretetet megfojtotta a földi Paradicsomban. De én jövök, hogy meglazítsam nyakán a hurkot, és az életnek visszaadjam a szeretetet. -- Íme, ez Elízeus birtoka. A legelôk még messze vannak. De ebben az órában a juhok szinte mindig a karámban vannak, a meleg miatt. Megyek, megnézem, ott vannak-e. -- És Jonatán szinte futva elmegy. Egy idô múlva visszatér két erôteljes, ôszhajú pásztorral, akik rohannak lefelé a lejtôn. -- Béke veletek! -- Ó, ó, a mi betlehemi Gyermekünk! -- mondja az egyik. A másik pedig: -- Áldott legyen Isten békéje, aki eljött hozzánk! -- És leborulnak a fűben. Egy oltárt nem üdvözölnek olyan mélyen, mint a Mestert. -- Keljetek fel! Megáldalak titeket, és boldog vagyok, mert az örömmel száll le arra, aki méltó rá. -- Ó, méltók mi? -- Igen, ti, a mindig hűségesek. -- És ki nem lett volna hűséges? Ki tudná elfelejteni azt az órát? Ki mondhatná: Nem igaz az, amit láttunk!? Ki felejthetné el, hogy te hónapokon keresztül ránk mosolyogtál, amikor visszatérve a juhokkal esténként hívtunk téged, és te tapsoltál a mi furulyánk ütemére?... Emlékszel rá, Dániel? Szinte mindig fehérbe öltözve, az Anya karjában, megjelentél Anna mezôjén a napsugárban, vagy az ablaknál, és olyannak látszottál, mint egy virág, Anyád hófehér ruháján. -- És egyszer, amikor elsô lépéseidet tetted, megsimogattál egy bárányt, amely nem volt egészen olyan göndör, mint te. Milyen boldog voltál! És mi nem tudtuk, mit csináljunk a mi falusias modorunkkal. Szerettünk volna angyalok lenni, hogy ne látsszunk oly faragatlanoknak... -- Ó, barátaim! Én a ti szíveteket láttam, és most is azt látom! -- És mosolyogsz ránk, mint akkor! -- És eljöttél egészen ide, a szegény pásztorokhoz! -- Barátaimhoz. Most meg vagyok elégedve. Megtaláltalak mindnyájatokat, és többé nem veszítlek el titeket. Tudtok szállást adni az Emberfiának, és barátainak? -- Ó, Uram! Még kérded? Nem hiányzik kenyerünk és tejünk. De ha csak egy harapásnyi lenne, azt is neked adnánk, hogy magunknál tartsunk téged. Nemde, Benjámin? -- Szívünket adnánk eledelül a mi Urunknak, aki után annyira vágyakoztunk! -- Menjünk akkor! Beszélgetni fogunk Istenrôl. -- És szüleidrôl, Uram. Az oly jóságos Józsefrôl! Máriáról... ó, az Anyáról! Íme, nézzétek ezt a harmatos nárciszt! Szép és tiszta, és teteje olyannak tűnik, mint egy gyémánt csillag. De ô... ó, ez piszok az Anyához hasonlítva! Egyetlen mosolya megtisztított, ünnep volt, amikor találkoztunk vele, megszentelt minket beszédjének hallgatása. Nemde, te is emlékszel azokra a beszélgetésekre, Benjámin? -- Igen. El tudom még mondani azokat neked, Uram. Mert mindaz, amit ô nekünk mondott azokban a hónapokban, amikor hallhattuk ôt, ide van írva (és szívére üt). Ez a mi bölcsességünk könyve. És ezt mi is megértjük, mert a szeretet szava. És a szeretetet... ó, a szeretetet mindenki megérti! Jöjj, Urunk, lépj be boldog hajlékunkba, és áldd meg! Bemennek a nagy karám egyik szobájába. (2-410) ======================================================================== Hamarosan megpihensz, Jónás! A betlehemi pásztorok Miközben Jézus egy tengerparti városban tartózkodik, levelet kap anyjától, Lázártól és Dorastól. Az anyjának írt levelet lásd: M 6-219- 220. Utána Péter megkérdezi: -- Azokat nem olvasod fel? Jézus beleegyezôen bólint, és felnyitja Lázár levelét. Odahívja a zelóta Simont. Együtt olvassák, egy sarokban. Utána felbontják a másik tekercset, és azt is elolvassák, és megbeszélik egymás között. Látszik, hogy a Zelóta igyekszik meggyôzni Jézust valamirôl, de nem sikerül neki. Jézus a tekercsekkel a kezében, a szoba közepére jön, és azt mondja: -- Hallgassatok ide, barátaim! Mindnyájan egy családot alkotunk, és nincsenek titkok közöttünk. És ha a részvét titokban tartja a rosszat, az igazságosság viszont ismertté teszi a jót. Halljátok, mit ír Lázár Betániából: ,,Az Úr Jézusnak béke és áldás, és béke és üdv barátomnak, Simonnak! Megkaptam leveledet, és mint szolgád, a te szolgálatodba állítottam szívemet, beszédemet és minden eszközömet, hogy megelégedetté tegyelek, és részesüljek abban a megtiszteltetésben, hogy nem vagyok haszontalan szolgád. Elmentem Dóráshoz, júdeai kastélyába, hogy megkérjem, adja el nekem szolgáját, Jónást, amint te kívánod. Megvallom, ha nem hűséges barátom, Simon kérte volna részedre, nem mentem volna el ahhoz a gúnyolódó, kegyetlen és hitvány sakálhoz. De te, Mesterem és Barátom, képesítettél arra, hogy szembenézzek még a mammonnal is. Azért, mert hiszem, hogy aki érted dolgozik, részesül közellétedben és védelmedben. És bizonyára segítettél, mert minden ellenkezô várakozás dacára gyôztem. Nehéz volt a megbeszélés, és megalázóak voltak az elsô visszautasítások. Háromszor meg kellett hajolnom ez elôtt a hatalmas rabszolgahajcsár elôtt. Utána három napig megváratott. Végül, íme a levele. Méltó a viperához. És én szinte nem merem azt mondani neked: 'Engedj, hogy elérd célodat', mert ô nem méltó arra, hogy része legyen benned. De nincs más mód. Én elfogadtam a te nevedben, és megerôsítettem. Ha rosszul tettem, korholj meg! De hidd el: igyekeztem a tôlem telhetô legjobb módon szolgálni téged. Tegnap eljött egy júdeai tanítványod, azt mondva, hogy a te nevedben jön, hogy megtudja, van-e valami hír, hogy elvigye neked. Azt mondta, ô Júdás, Keriotból. De inkább megvártam Izsákot, hogy neki adjam a levelet. És meglepett, hogy te mást küldtél, noha tudtad, hogy Izsák minden szombaton eljön ide pihenni. Más mondanivalóm nincs. Csak az, hogy csókolom lábadat, és kérlek, jöjj el szolgádhoz és barátodhoz, Lázárhoz, amint megígérted. Simont üdvözlöm. Neked, Mesteremnek és Barátomnak, békecsókom. Áldásodat kérem. Lázár.'' És most a másik: ,,Lázárnak üdv! Határoztam! A felajánlott összeg duplájáért megkapod Jónást. De a következô feltételekkel, amelyeket semmiféle okból sem változtatok meg: Azt akarom, hogy elôbb Jónás fejezze be az évi aratást, azaz októberben fogom átadni ôt, a hó végén. Azt akarom, hogy a názáreti Jézus személyesen vegye át ôt, és kérem, lépjen be házamba, hogy megismerjem. Azonnali fizetést kívánok, szerzôdés aláírása után. Isten veled! Doras.'' Péter megjegyzéseit lásd Pt 31. oldalán. (2-422) Amikor eljön Jónás kiváltásának ideje, Jézus elindul tanítványaival. A történet kezdetét lásd Pt 31-35. oldalán. Jézus elbeszélget a Doráséval szomszédos birtok szegény munkásaival, akik dicsérik tanítványait. Mikor Jézus kijelenti, hogy aki szereti Istent és a felebarátot, az eléri az eget, megkérdezik tôle: -- Mi is elérhetjük, mi, akiknek nincs idônk az imára és a Templomba menetelre, s még fejünket se tudjuk kiemelni a barázdákból? -- Válaszoljatok: gyűlölitek azt, aki ilyen kegyetlenül bánik veletek? Lázadoztok Isten ellen, s vádoljátok Ôt azzal, hogy a föld legalacsonyabb sorsú embereivé tett titeket? -- Ó, nem, Mester! Ez a mi sorsunk. De amikor fáradtan ágyunkra esünk, azt mondjuk: ,,Rendben van, Ábrahám Istene tudja, hogy mennyire kimerültünk, úgyhogy nem tudunk többet mondani, csak azt: 'Legyen áldott az Úr!', és hozzátesszük: 'Ma is bűn nélkül éltünk'... Tudod... csalhattunk volna egy kissé, és kenyerünkkel ehettünk volna egy gyümölcsöt, vagy olajat önthettünk volna a fôzelékünkre. De urunk azt mondta: 'A szolgáknak elég a kenyér és a fôzelék, és az aratás idején egy kis ecet a vízben, hogy csökkentse szomjukat, és erôt adjon nekik.' És ezt tesszük... Elvégre is... rosszabb is lehetne sorunk!'' -- És én igazán mondom nektek, hogy Ábrahám Istene rátok mosolyog, miközben szigorúan néz arra, aki megsérti Ôt a Templomban a hazug imával, de ugyanakkor nem szereti a hozzá hasonlókat. -- Ó, de ôk szeretik a hozzájuk hasonlókat! Legalábbis... úgy tűnik, mert kölcsönösen tisztelik egymást ajándékokkal és meghajlásokkal. Csak minket nem szeretnek. De mi különbözünk tôlük, és ez igazságos. -- Nem. Atyám országában ez nem igazságos. Ô másféle módon fog ítélni. Nem részesülnek megtiszteltetésben a gazdagok és hatalmasok azért, mert ilyenek. Hanem azok, akik mindig szerették Istent, jobban, mint önmagukat és bármi mást, mint például a vagyont, hatalmat, nôket, lakomákat; és akik szerették a hozzájuk hasonlókat, azaz minden embert, akár gazdag, akár szegény, híres, vagy ismeretlen, tanulatlan vagy képzett, jó vagy rossz. Igen, a gonoszokat is szeretni kell! Nem gonoszságukért, hanem részvétbôl, általuk halálra sebzett lelkük iránt. Szeretni kell ôket azzal a szeretettel, amely kéri a mennyei Atyát, hogy gyógyítsa és váltsa meg ôket. Az ég országában boldogok lesznek azok, akik tisztelték az Urat igazságban és igazságosságban, és szerették szüleiket és rokonaikat, tisztelve ôket; azok, akik semmiféle módon sem raboltak el semmit sem, hanem megadták és elvárták azt, ami igazságos, szolgájuk munkájában is; azok, akik nem gyilkoltak meg senkit, becsületét se vették el, s nem kívánták megölni azokat, akik olyan kegyetlenek másokhoz, hogy méltatlankodást és undort keltenek a szívekben; azok, akik nem esküdtek hamisan, letagadva az igazságot; azok, akik nem követtek el házasságtörést vagy bármiféle testi bűnt; azok, akik szelídek voltak és mindig megnyugodtak sorsukban, és nem irigyelték a jobb sorsban levôket. Ezeké a mennyek országa, és ott fönn a koldus is boldog király lehet, míg a negyedes fejedelem semmitérô ember lesz, sôt még kevesebb: a Mammon eledele lesz, ha a tízparancs örök törvénye ellen cselekedett. Az emberek tátott szájjal hallgatják. Jézus mellett van Bertalan, Máté, Simon, Fülöp, Tamás, Jakab és Júdás, Alfeus fiai. A többi négy folytatja munkáját, kivörösödve, izzadva, de vidáman. Péter elég ahhoz, hogy mindnyájukat felvidámítsa. -- Ó, mennyire igaza volt Jónásnak; aki azt mondta rólad: ,,Szent!'' Minden szent benned! Szavaid, tekinteted, mosolyod. Lelkünk sose érzett így!... -- Rég láttátok Jónást? -- Mielôtt megbetegedett. -- Beteg? -- Igen, Mester. Többé nem tud dolgozni. Már elôzôleg is csak vonszolta magát. De a nyári munkák és a szüret után többé nem tud lábára állni. Mégis... az a... dolgoztatja ôt. Ó, te azt mondod, hogy mindenkit szeretni kell. De nagyon nehéz szeretni a hiénákat. És Dórás rosszabb egy hiénánál. -- Jónás szereti ôt... -- Igen, Mester. És én mondom, hogy ô szent, akárcsak azok, akiket Úristenünk szeretetébôl megöltek, akiket vértanúkká tettek. -- Jól mondtad. Hogy hívnak? -- Mikeásnak, és ez Saul, ez Joel, és ez Izajás. -- Megemlítem neveteket az Atyának. És azt mondjátok, hogy Jónás nagyon beteg? -- Igen. Amint befejezi munkáját, ágyára veti magát, és mi nem látjuk. Dórás más szolgáitól tudjuk. -- Dolgozik ebben az órában? -- Ha lábán tud állni, igen. Ott kellene lennie abban a gyümölcsösben. -- Jó volt Dórás termése? -- Ó, híres az egész vidéken. A fákat fel kellett támasztani a gyümölcsök csodálatos nagy volta miatt, és Dórásnak új kádakat kellett készíttetnie, mert a régiek keveseknek bizonyultak. -- Akkor Dórás megjutalmazta szolgáit! -- Megjutalmazta!? Ó, Uram, mily rosszul ismered ôt! -- De Jónás azt mondta nekem, hogy évekkel ezelôtt halálra verte ôt néhány szôlôfürt elvesztése miatt, és hogy rabszolgává vált tartozásai miatt, mert a gazdája ôt okolta néhány terményének veszteségéért. Ebben az évben, csodálatos bôségben részesült, azért meg kellett volna jutalmaznia ôt. -- Nem. Kegyetlenül megbotozta, azzal vádolva, hogy az elmúlt években azért nem volt ugyanilyen jó termése, mert nem gondozta úgy a földet, ahogy kötelessége lett volna. -- De az az ember egy vadállat! -- kiált fel Máté. -- Nem. Egy lelketlen -- válaszolja Jézus. -- Elhagylak titeket, fiaim, egy áldással. Van kenyeretek és élelmetek mára? -- Ez a kenyerünk van -- és megmutatnak egy kis sötét kenyeret, amelyet egy földön fekvô zsákban tartanak. -- Fogadjátok el az én élelmemet. Nincs másom, csak ez. De én ma Dórásnál leszek, és... -- Te, Dórásnál? -- Igen. Hogy kiváltsam Jónást. Nem tudtátok? -- Senki se tud itt semmit sem. De... ne bízzál benne, Mester. Olyan vagy, mint egy juh a farkas barlangjában. -- Nekem semmit sem árthat. Fogadjátok el élelmemet. Jakab, add oda, amink van. Borunkat is. Ünnepeljetek egy kissé ti is, szegény barátaim! Lélekben és testben egyaránt. Péter! Menjünk! -- Jövök, Mester! Már csak ezt a barázdát kell befejezni. -- És Jézushoz fut, a fáradtságtól megnyúlt arccal. Letörli magát köpenyével, visszateszi, és boldogan nevet. Azok négyen nem gyôznek hálálkodni. -- Erre fogsz menni, Mester? -- Igen. Várjatok rám! Üdvözöljétek Jónást! Megtehetitek? -- Ó, igen. A mezôt fel kell szántanunk estig. Több mint kétharmada kész. Milyen jól, és gyorsan! Erôsek a te barátaid! Isten áldjon meg titeket! Ma számunkra nagyobb ünnep van, mint a Kovásztalanok ünnepe. Ó, Isten áldjon meg mindnyájatokat! Mindnyájatokat! Mindnyájatokat! Jézus egyenesen a gyümölcsösbe megy. Keresztül mennek rajta, és elérkeznek Dórás mezôihez. Más földművesek dolgoznak ott, lehajolva, hogy megtisztítsák a földet a kitépett növényektôl. De Jónás nincs ott. Felismerik Jézust, és üdvözlik anélkül, hogy abbahagynák munkájukat. -- Hol van Jónás? -- Két órás munka után összeesett a földön, és hazavitték. Szegény Jónás! Már nem sokáig fog szenvedni. A végét járja. Elveszítjük benne egy fôbarátunkat! -- Én barátotok vagyok a földön, ô pedig az lesz Ábrahám kebelében. A halottak kétszeresen szeretik az élôket: saját szeretetükkel, és azzal, amelyben részesülnek, amikor Istennél lesznek, azaz a tökéletes szeretettel. -- Ó, menj azonnal hozzá! Hogy láthasson téged szenvedésében! Jézus megáldja ôket, és tovább megy. -- És most mit teszel? Mit mondasz Dórásnak? -- kérdezik a tanítványok. -- Úgy megyek, mintha semmit sem tudnék. Ha látja, hogy rajtakapták, képes kitölteni dühét Jónáson és a szolgákon. -- Igaza van barátodnak: egy sakál -- mondja Péter Simonnak. -- Lázár sose mond mást, csak az igazat, és nem rágalmaz. Megismered majd, és szeretni fogod -- válaszolja ô. Látszik már a farizeus háza. Nagy, földszintes, jól épített. Egy gyümölcsös közepén áll, amelynek gyümölcseit már leszedték. Vidéki ház, de gazdag és kényelmes. Péter elôre megy Simonnal, hogy értesítsék. Dórás kijön. Egy öreg, durva arcéllel, mint egy vén ragadozó. Gúnyos szemekkel, arcán hamis mosollyal. Szakálla inkább fehér, mint fekete. -- Üdvözlégy, Jézus -- köszönt bizalmasan és leereszkedô modorral. Jézus nem mondja: ,,Béke'', hanem ,,Szálljon vissza rád!'' -- Jöjj be! Házam befogad. Pontos vagy, mint egy király. -- Mint egy becsületes ember -- válaszol neki Jézus. Dórás nevet, mintha viccet hallott volna. Jézus megfordul, és azt mondja a tanítványoknak, akiket Dórás nem hívott meg: -- Lépjetek be! Barátaim. -- Jöjjenek... de... ez nem a vámos, Alfeus fia? -- Ez Máté, Krisztus tanítványa -- válaszolja Jézus oly hangon, hogy a másik megérti, és még erôltetettebben nevet. Dórás szeretné lehengerelni a ,,szegény'' galileai mestert házának gazdagságával, amely belül elôkelô. Elôkelô és hideg. A szolgák rabszolgáknak látszanak. Meghajolva mennek, gyorsan eltűnnek, mindig büntetéstôl félnek. Érezhetô, hogy ebben a házban hidegség és gyűlölet uralkodik. De Jézust nem érdekli a gazdagság fitogtatása, sem rokonságának emlegetése... és Dórás felfogja a Mester közömbösségét. Kiviszi ôt gyümölcsöskertjébe, megmutatja a ritka fákat, és megkínálja Ôt azok gyümölcseivel, amiket a szolgák aranytálon hoznak, aranypoharakkal együtt. Jézus megkóstolja és megdicséri az ízletes gyümölcsöt. -- Csak nekem van ebbôl egész Palesztinában, és azt hiszem az egész félszigeten sincs másnak. Perzsiából és még messzebbrôl hozattam. A karaván egy talentumomba került. De még a negyedes fejedelemnek sincsenek ilyen gyümölcsei. Talán még a császárnak sem. Megszámolom a gyümölcsöket, és megtartom magjukat. És a körtéket csak asztalomnál ehetik, mert nem akarom, hogy magukkal vigyék a magokat. Annásnak küldök belôle, de csak megfôzve, mert akkor már terméketlenek. -- Azonban Isten gyümölcsei. És az emberek mind egyenlôk. -- Egyenlôk? Neeem! Én egyenlô... a te galileaiddal? -- A lélek Istentôl jön, és Ô egyenlôknek teremti ôket. -- De én Dórás vagyok, a hűséges farizeus!... -- Olyan büszkének látszik, mint egy páva, amikor ezt mondja. Jézus egy szúró pillantást vet rá zafírkék szemeivel, amelyek mindinkább lángolni kezdenek, ami nála az irgalomnak vagy a szigorúságnak a jele. Jézus sokkal magasabb Dórásnál, és uralkodik felette, mély benyomást keltve bíborszínű ruhájában, az alacsony, kissé hajlott farizeus mellett, akinek feltűnôen bô ruháján sok rojt van. Dórás, miután egy ideig csodálta önmagát, felkiált: -- De, Jézus, miért küldted Dórásnak, a tiszta farizeusnak a házába Lázárt, egy kéjnô testvérét? Barátod Lázár? Nem szabad ezt tenned! Nem tudod, hogy ki van átkozva, mert nôvére, Mária egy kéjnô?! -- Nem ismerek mást, csak Lázárt, és az ô cselekedetei becsületesek. -- De a világ emlékszik annak a háznak a bűnére, és látja, hogy szennye kiterjed barátaira... Ne menj oda! Miért nem vagy farizeus? Ha akarod... én hatalmas vagyok... elismertetlek annak, jóllehet galileai vagy. Mindent meg tudok tenni a nagytanácsban. Annás az én kezemben van úgy, mint köpenyem ujja. Jobban félnek majd tôled. -- Én csak azt akarom, hogy szeressenek. -- Én szeretlek. Látod, hogy szeretetbôl már átengedem kívánságodra Jónást. -- Megfizettem érte. -- Igaz, és elcsodálkoztam, hogy ilyen összeggel rendelkezel. -- Nem én. Egy barátom, érettem. -- Jól van, jól van. Nem kutatom. Azt mondom: látod, hogy szeretlek, és megelégedetté akarlak tenni. A vacsora után a tiéd lesz Jónás. Csak érted hozom meg ezt az áldozatot... -- és nevet, kegyetlen nevetésével. Jézus mind szigorúbb pillantásokat lövell feléje, mellén keresztbe téve kezét. Még a gyümölcsösben vannak, várakozva az étkezésre. -- De neked is ki kell elégítened engem! Örömöt örömért. Én neked adom a legjobb szolgámat. Megfosztom magamat attól, hogy a jövôben hasznomra legyen. Ebben az évben a te áldásod, tudom, hogy eljöttél a nagy hôség elején, olyan termést adott nekem, hogy híressé tette gyümölcsöskertjeimet. Most áldd meg nyájamat és földjeimet. Jövôre nem fogom siratni Jónást, és közben találok valakit, aki egyenértékű vele. Jöjj, áldd meg ezeket! Add meg nekem az örömöt, hogy ünnepelnek majd egész Palesztinában azért, hogy karámjaim és magtáraim bôvelkednek minden jóban! Jöjj! -- és megragadja Jézust, és igyekszik magával húzni ôt, elragadva arany-lázától. De Jézus ellenáll: -- Hol van Jónás? -- kérdezi szigorúan. -- Az aratásnál. Még ezt el akarta végezni jó uráért. De mielôtt befejeznénk az étkezést, eljön. Közben jöjj, áldd meg a nyájakat, földeket, gyümölcsfákat, szôlôket, olajpréseket. Mindent, mindent... Ó, mily termékenyek lesznek jövôre! Jöjj hát! -- Hol van Jónás? -- mennydörög Jézus még erôsebben. -- De már mondtam neked! Felügyel az aratásra. Ô az elsô szolga, és nem dolgozik: felügyel. -- Hazug! -- Én? Esküszöm Jehovára! -- Hamisan esküvô! -- Én, hamisan esküvô? Én, aki a leghűségesebb hívô vagyok? Vigyázz a nyelvedre! -- Gyilkos! -- Jézus mindig jobban felemeli hangját, és az utolsó szava mennydörgésként hangzik. A tanítványok köréje sereglenek, a szolgák félénken néznek az ajtóból. Jézus arca elviselhetetlen, szigorúságában. Szemeibôl mintha foszforos sugarak lövellnének. Dórás egy pillanatig fél. Még kisebbé válik, egy finom ruhagomolyag, Jézus magas alakja mellett. De utána kevélysége felül kerekedik, és vékony rókahangján kiáltja: -- Az én házamban csak én parancsolok! Ki, hitvány galileai! -- Kimegyek, miután elátkoztalak téged; mezôidet, nyájaidat, szôlôidet, erre az évre és a következôkre! -- Ne, ezt ne! Igen. Igaz. Jónás beteg. De gondját viselik. Jól gondozzák. Vondd vissza átkodat! -- Hol van Jónás? Egy szolga azonnal vezessen hozzá! Fizettem érte, és miután számodra csak egy árucikk, egy gép, olyannak tekintem; és miután megszereztem, akarom! Dórás elôvesz egy arany sípot, és háromszor belefúj. A szolgáknak felhôje bukkan fel a házból és a föld minden részérôl. Odafutnak urukhoz, akitôl félnek, és annyira meghajolnak, hogy szinte a földön csúsznak. -- Hozzátok Jónást ennek, és adjátok át neki! Hová mész? Jézus még csak nem is válaszol neki. A szolgák mögött megy, akik sietnek a kerten keresztül, a földművesek háza felé, a nyomorult földművesek piszkos tanyájára. Belépnek Jónás szobájába. Csont és bôr, és liheg a magas láz miatt, félmeztelenül fekve a nádból készült ágyon, amelynek matraca egy foltozott ruha, és takarója egy még inkább elnyűtt köpeny. Ugyanaz a fiatalasszony ápolja, aki azelôtt, úgy, amint tudja. -- Jónás! Barátom! Eljöttem, hogy magammal vigyelek! -- Te? Uram! Meghalok... de boldog vagyok, hogy itt vagy! -- Hűséges barátom, most szabad vagy, és nem halsz meg itt. Elviszlek otthonomba. -- Szabad? Miért? Hozzád? Ah, igen, megígérted, hogy meglátom Anyádat. Jézus teljes szeretettel lehajol a szerencsétlen nyomorúságos fekhelyére. És Jónás mintha újjáéledne az örömtôl. -- Péter, te erôs vagy. Emeld fel Jónást, és ti adjátok ide a köpenyt. Nagyon kemény ez a fekhely olyannak, aki ilyen állapotban van. A tanítványok leveszik köpenyüket, és készségesen összehajtják többszörösen, s az ágyra teszik. Némelyikbôl vánkost csinálnak. Péter leteszi Jónást az ágyra, és Jézus a saját köpenyével takarja be ôt. -- Péter, van pénzed? -- Igen, Mester, van nálam negyven dénár. -- Rendben van. Menjünk! Bátorság, Jónás! Még egy kis fáradság, és utána nagy béke házamban, Máriánál. -- Mária... igen... ó! A te házad! -- Kimerültségében a szegény Jónás sírva fakad. Csak sírni tud. -- Isten veled, asszony. Áldjon meg az Úr irgalmasságodért! -- Isten veled, Uram, Isten veled, Jónás! Imádkozz, imádkozzatok értem! -- A fiatalasszony sír. Amikor a küszöbhöz érnek, íme ott van Dórás. Jónás egy pillanatig fél, és eltakarja arcát. De Jézus egyik kezét a fejére teszi, és mellette megy ki, szigorúbban, mint egy bíró. A nyomorúságos menet átmegy a falusi udvaron, a gyümölcsöskert ösvénye felé. -- Ez az ágy az enyém! A szolgát adtam el neked, nem az ágyat! Jézus szó nélkül eléje veti a pénzes zacskót. Dórás felveszi, és kiüríti. -- Negyven dénár és öt fillér. Kevés! Jézus végigméri a zsugori és undorító rabszolgahajcsárt, és nem válaszol. -- Legalább mondd, hogy visszavonod az átkot! Jézus újból villámló tekintetet vet rá, és röviden csak ennyit mond: -- Átadlak téged a Sínai Istenének! -- és tovább megy a falusi ágy mellett, amelyet Péter és András visz. Dórás, látva, hogy minden hasztalan, és az átok biztos, felkiált: -- Találkozunk még, Jézus! Ó, karmaim közé kerülsz még! Mindhalálig háborút viselek ellened! Vigyétek csak el ezt az elnyűtt embert! Számomra semmit sem ér már! Megtakarítjátok nekem eltemetését. Menj, menj, átkozott Sátán! De az egész nagytanácsot ellened fordítom! Sátán! Sátán! Jézus semmi jelét sem adja annak, hogy hallja. A tanítványok meg vannak döbbenve. Jézus csak Jónással foglalkozik. Keresi a legsimább ösvényeket, a legárnyékosabbakat, míg csak el nem éri a keresztutat Johanan földjének közelében. A négy földműves odafut, hogy üdvözölje barátját, aki elmegy, és az Üdvözítôt, aki áldását adja: A történet folytatását és befejezését megtaláljuk M 238-239. oldalon. Jónás Mária karjaiban hal meg. (2-448) Dórást és birtokát utolérte az átok. Dórás megbetegedett, birtokát a férgek tönkretették. Dórás felkereste a Keresztelôt, hogy kérje, gyógyítsa meg ôt, de az Jézushoz utasította, aki Lázár egyik farmján épp a tízparancsolatot magyarázta. Dórás akkor ér oda, amikor Jézus a gyilkosságról beszél, és a többiek mögött rejtôzô Dóráshoz intézi végsô szavait. Az feldühödve fenyegeti Jézust, és el akarja átkozni, de szörnyethal. Lásd Tízparancs 25-26. Másnap megérkezik a Keresztelô három pásztor tanítványa: Simeon, János és Mátyás. János, Zebedeus fia veszi ôket észre elôször, amint vizesvödrökkel keresztülmegy az udvaron. -- Ti itt? Béke veletek! A Mester örömmel lát majd titeket. Jöjjetek, jöjjetek, mielôtt a nép megérkezik. Most oly sokan jönnek! -- Mester, itt van három barátod! Nézd! -- mondja János, belépve a konyhába, ahol vidáman ég a tűz. -- Ó! Béke veletek, barátaim! Mi hozott ide titeket? Baj érte a Keresztelôt? -- Nem, Mester. Az ô engedélyével jöttünk. Üdvözöl téged, és kér, ajánld Istennek az íjászok által üldözött oroszlánt. Nem ringatja tévhitbe magát sorsát illetôleg. De még szabad. És boldog, mert tudja, hogy sokan követnek téged. Azok is, akik elôször ôt követték. Mester... mi is nagyon szeretnénk köztük lenni, de... nem akarjuk elhagyni ôt most, amikor üldözik. Megértesz minket... -- mondja Simeon. -- Megáldalak titeket azért, mert ezt teszitek. A Keresztelô minden tiszteletet és szeretetet megérdemel. -- Igen. Jól mondod. Nagy a Keresztelô, és mind óriásibbá válik. Hasonlít az agávéhez, amely, amikor közel van végéhez, nagy gyertyatartót alkot hétágú virágaival, és lángol, és illatozik. Így ô is. És mindig azt mondja: ,,Csak szeretném még egyszer látni Ôt...'' Látni téged. Mi lelkének ezt a vágyát hozzuk eléd anélkül, hogy megmondtuk volna neki. Ô a ,,Bűnbánó'', a ,,Böjtölô''. És emészti ôt a szent vágy is, hogy téged lásson és halljon. Én Tóbiás, azaz Mátyás vagyok. De azt hiszem, hogy a fôangyal, aki Tóbiást elkísérte, nem különbözik tôle. Tele van bölcsességgel. -- Nem mondta senki, hogy én nem láthatom ôt... De csak ezért jöttetek? Kellemetlen ebben az idôszakban az utazás... Ma jó idô van. De három napja még sok víz állt az úton. -- Nemcsak ezért. Néhány napja eljött Dórás, a farizeus, hogy megtisztuljon. De a Keresztelô megtagadta tôle a szertartást, azt mondva: ,,Nem ér el a víz oda, ahol vastag a bűn kérge. Csak egyvalaki tud megbocsátani neked: a Messiás.'' és ô akkor azt mondta: ,,Elmegyek hozzá. Meg akarok gyógyulni, és azt gondolom, hogy ez a betegség az ô gonosztette.'' Akkor a Keresztelô kidobta ôt úgy, mintha magát a Sátánt dobta volna ki. Miután elment, Dórás találkozott Jánossal, akit ismert abból az idôbôl, amikor az Jónáshoz járt, aki rokona volt, és azt mondta neki: ,,Én megyek! Mindenki megy! Még Mannaen is, és még a... (azt mondom, kéjnôk, de ô sokkal piszkosabb szóval illette ôket) is oda mennek. Lázár farmja tele van félrevezetett emberekkel. Barátjává leszek, ha most meggyógyít engem, és visszavonja átkát a földekrôl, amelyeket a vakondokok és férgek úgy feltúrtak, mint egy hadsereg a háborúban. Megeszik a magvakat és elrágják a fák gyökereit és a szôlôtôkékét, és nem lehet elpusztítani ôket semmivel sem. Ha azonban nem vonja vissza átkát, jaj neki!'' Mi erre azt válaszoltuk: ,,Ilyen szívvel mész oda?'' Azt mondta: ,,Ki hisz abban a sátánban? De elvégre is, ha a kéjnôkkel szövetkezik, velem is megteheti.'' Mi el akartunk jönni hozzád, hogy megmondjuk neked, s eszerint bánhass Dórással. -- Már megtörtént. -- Már megtörtént? Ah, igaz! Neki kocsija van és lovai, nekünk csak lábunk. Mikor jött el? -- Tegnap. -- És mi történt? -- Ez: ha Dórással akartok foglalkozni, elmehettek jeruzsálemi házába, és gyászolhatjátok. Temetésére készülnek. -- Meghalt?!! -- Meg. Itt. De ne beszéljünk róla! -- Igen, Mester... Csak... egy dolgot mondj meg nekünk. Igaz az, amit Mannaenrôl mondott? -- Igen. Nem tetszik nektek? -- Ó, dehogynem, örülünk neki! Sokat beszéltünk neki rólad Machaerusban! És mit akar az apostol, ha nem azt, hogy Mesterét szeressék? Ezt akarja János, és mi is vele együtt. -- Jól beszélsz, Mátyás. Veled van a bölcsesség. -- És... én nem hittem el. De most találkoztunk vele... Nálunk is volt, téged keresve a sátoros ünnepek elôtt. És azt mondtuk neki: ,,Akit te keresel; nincs itt. De hamarosan Jeruzsálemben lesz a sátoros ünnepeken.'' Azért mondtuk ezt, mert a Keresztelô kijelentette nekünk: ,,Nézzétek ezt a bűnös nôt! Egy szenny kéreg, de belül láng ég, amelyet táplálni kell. Oly erôssé válik, hogy kitör a kéregbôl, és mindent eléget. Lehull a szenny, és csak a láng marad meg.'' Így mondta. De... igaz az, hogy itt alszik, mint a hatalmas írástudók mondták, akik hozzánk jöttek? -- Nem. Az intézô egy istállójában alszik, több mint egy mérföldre innen. -- Pokoli nyelvek! Hallottad? És ôk!... -- Hagyjátok, mondjanak csak, amit akarnak! A jók nem az ô szavaiknak hisznek, hanem az én cselekedeteimnek! -- Ezt mondja János is. Néhány napja tanítványai közül némelyek azt mondták neki a mi jelenlétünkben: ,,Rabbi, az, aki veled volt a Jordánnál, és akirôl te tanúságot tettél, most keresztel. És mindenki hozzá megy. Hívek nélkül maradsz!'' És János ezt válaszolta: ,,Boldogan hallom ezt a hírt! Ti nem tudjátok, mily örömöt okoztok nekem! Tudnotok kell, hogy semmije sem lehet az embernek, ha nem felülrôl kapja. Ti tanúskodhattok arról, hogy azt mondtam: 'Nem vagyok a Krisztus, hanem az, akit elôtte küldtek, hogy elôkészítse útját.' Aki igaz ember, nem sajátít ki magának egy olyan nevet, ami nem illeti meg ôt, és ha az emberek dicsérni akarják azzal, hogy azt mondják neki: 'Te az vagy', azaz a Szent, ô kijelenti: 'Nem. Igazán, nem. Én az Ô szolgája vagyok.' És ez nagy örömöt okoz neki, mert azt mondja: 'Íme, egy kicsit hasonlítok hozzá, ha az emberek összetéveszthetnek vele.’ És mit akar az, aki szeret, ha nem azt, hogy hasonlítson ahhoz, akit szeret? Csak a jegyes örül jegyesének. A vôfély nem örülhet neki, mert az erkölcstelenség és lopás lenne. De a jegyes barátja, aki közelében áll, és hallja az egész örvendetes lakodalmi beszédet, nagy örömöt érez, ami nagyon hasonló ahhoz, ami boldoggá teszi a szüzet, aki feleségül ment barátjához, és aki elôre érzi a lakodalmi szavak édességét. Ez az én örömöm, és ez teljes. Mit tesz még a jegyes barátja, miután hónapokon keresztül szolgálta barátját, és elkísérte ôt jegyesének házába? Visszavonul, és eltűnik. Így én is! Így én is! Csak egy marad hátra: a Jegyes, jegyesével: az Ember az emberiséggel. Ó, mélységes jelentôségű szavak! Szükséges, hogy Ô növekedjék, és én kisebbedjem. Aki az égbôl jön, az mindenki más fölött áll. A pátriárkák és a próféták eltűnnek, amikor Ô megérkezik, mert Ô olyan, mint a nap, amely megvilágít mindent, éspedig olyan erôs fénnyel, hogy a csillagok és a bolygók, amelyeknek nincs fényük, fényt kapnak tôle, a többieket pedig túlragyogja fényével. Azért van ez így, mert Ô az égbôl jön, míg a pátriárkák és a próféták az égbe mennek, de nem jönnek az égbôl. Aki az égbôl jön, az mindenki más felett áll. És hirdeti azt, amit látott és hallott. De senki sem tudja elfogadni tanúságtételét azok közül, akik nem az ég felé tartanak, mert megtagadják az Istent. Aki elfogadja annak a tanúságát, aki az égbôl szállt alá, hitével megpecsételi, hogy Isten igaz, és nem pedig igazságot nélkülözô üres beszéd, és felfogja az igazságot, mert lelke vágyódik utána. Mert az, akit Isten küldött, Isten szavait mondja, mert Isten részesíti Ôt Lelkének teljességében, és a Lélek azt mondja: 'Íme, itt vagyok! Fogadj el engem, mert veled akarok lenni. Te vagy a mi szeretetünk gyönyörűsége!' Mert az Atya szereti a Fiút, mérték nélkül, és mindent kezébe helyezett. Azért aki hisz a Fiúban, az birtokosa az örök életnek. De aki visszautasítja a Fiúba vetett hitet, az nem fogja meglátni az Életet. És Isten haragja marad benne és rajta.'' Így mondta. Emlékezetembe véstem ezeket, hogy elmondjam neked -- mondja Mátyás. -- És én megdicsérlek érte, és hálás vagyok neked. Izraelben nem az az utolsó próféta, aki leszállott az égbôl, hanem az, aki legközelebb áll az éghez, mert meg volt áldva az isteni ajándékokkal attól kezdve, hogy anyjának méhében élt. Ti nem tudjátok ezt, de én mondom nektek! -- Mi? Mi? Ó, mondd el nekünk! Ô azt mondja magáról: ,,Én a bűnös vagyok''. -- A három pásztor nagyon szeretné tudni, és a tanítványok is. -- Amikor az Anya hordozott engem, az Istent, elment szolgálni János anyját, mert alázatos és szeretetteljes volt. János anyja anyai ágon unokanôvére volt neki, és öregségében fogant. A Keresztelô már hetedik hónapja tartózkodott anyjának méhében. Nagyot ugrott örömében, amikor meghallotta Isten jegyesének a hangját. Elôfutár volt abban is, hogy megelôzte az összes megváltott lelket, mert részesült a kegyelemben, amely az anyaméhbôl anyjának méhébe behatolt, amelynek következtében a gyermek lelkérôl lehullott az eredeti bűn. Azért azt mondom, hogy a földön hárman részesülnek a Bölcsességben, amint az égben is hárman vannak, akik maguk a Bölcsesség: a földön az Ige, az Anya és az Elôfutár; az égben az Atya, a Fiú és a Lélek. -- Lelkünk eltelik a csodálkozással... Szinte úgy, mint amikor azt mondták nekünk: ,,A Messiás megszületett...'' Mert te voltál az Irgalmasság Mélysége, és ez a mi Jánosunk az alázatosság mélysége. -- És Anyám a Tisztaság, a Kegyelem, a Felebaráti Szeretet, az Engedelmesség, az Alázatosság és minden más erény mélysége, amely Istentôl származik, és amit Isten megad szentjeinek. -- Mester -- mondja Jakab, Zebedeus fia -- sok nép jött. -- Menjünk! Jöjjetek ti is! Nagyon nagy a tömeg. -- Béke veletek! -- mondja Jézus. És úgy mosolyog rájuk, mint ritkán máskor. Az emberek suttognak, és bólintanak feléje. Nagyon kíváncsiak. -- Hallottátok: ,,Ne kísértsd Uradat, Istenedet!'' Nagyon sokszor megfeledkeznek errôl a parancsról. Kísértik Istent, amikor saját akaratukat akarják ráerôszakolni. Kísértik, amikor oktalanul cselekszenek, a Törvény szabályai ellenére, amely szent és tökéletes, és lelki oldaláról, amely a legfontosabb, foglalkozik, éspedig elsôsorban az Isten által teremtett testtel is. Kísértik Istent, amikor visszatérnek a bűnhöz, miután bocsánatában részesültek. Kísértik Istent, amikor, miután jótéteményében részesültek, a kapott jót kárukra fordítják, pedig azt javukra kapták és azért, hogy az emlékeztesse ôket Istenre. Istent nem szabad kigúnyolni, kinevetni. Nagyon gyakran ez történik. Tegnap láttátok, milyen büntetés vár azokra, akik Istent kinevetik. Az Örök Isten, aki a teljes irgalmasság a bűnbánóhoz, ellenkezôleg, teljesen szigorú ahhoz, aki nem bánja meg bűnét, és akit semmiféle dolog sem változtat meg. Ti azért jöttök hozzám, hogy hallgassátok Isten szavát. Azért jöttök, hogy csodában részesüljetek. Azért jöttök, hogy elnyerjétek bűneitek bocsánatát. És az Atya szól hozzátok, csodát tesz és megbocsát. És én nem sírom vissza az eget, mert csodákat tehetek érdeketekben, megbocsáthatok nektek, és megismertethetem veletek Istent. Tegnap az az ember villámtól sújtva a földre esett, mint Nádáb és Abihu az isteni harag tüzétôl. De ti tartózkodjatok az ítélettôl! Az új csoda, ami történt csak gondolkoztasson el titeket azon, hogyan kell cselekedni ahhoz, hogy Isten barátotok legyen. Ô természetfeletti lelkület nélkül akart részesülni a bűnbánat vizében. Emberi elgondolás vezette benne. Olyannak tekintette, mint valamiféle hasznos varázslatot, ami meggyógyítja betegségét, és megszabadítja a szerencsétlenségtôl. A teste és az aratás érdekelte. Íme, céljai. Nem szegény lelke. Az értéktelen volt számára. Ô csak a földi életet és a pénzt értékelte. Mondom nektek: a szív ott van, ahol a kincs, és a kincs ott, ahol a szív. Mert a kincs a szívben van. Az ô szívében a múló élet utáni szomj és a sok pénz utáni szomj volt. Hogyan érheti el? Bármiféle módon! Még bűntény árán is! És akkor nem Isten kigúnyolása és kísértése a keresztséget kérni? Elég lett volna számára, ha ôszintén megbánta volna hosszú, bűnös életét, és az részesítette volna a szent halálban és abban is, aminek birtoklása igazságos lett volna számára a földön. De ô nem bánta meg bűnét. Sose szertett senkit sem, önmagán kívül, s végül eljutott oda, hogy még önmagát se szerette. Mert a gyűlölet megöli még az önzô ember állati önszeretetét is. Az ôszinte bánat könnyeinek kellett volna számára a szenteltvíznek lennie. És így mindnyájatok számára, akik hallgattok. Mert senki sincs bűn nélkül, és azért mindnyájatoknak szükségetek van erre a vízre. Az, szívetekbôl forrásozva megtisztít titeket, ismét szüzekké teszi azokat, akik azt meggyalázták, talpra állítja a földön elterültet, ismét erôt ad annak, aki elvérzett a bűn miatt. Az az ember csak a földi nyomorúsággal törôdött. De az embernek csak egyfajta nyomorúságra kellene gondolnia: az örök nyomorúságra, Isten elvesztésére. Az az ember mindig eleget tett a szertartásos áldozatoknak. De nem értett ahhoz, hogy felajánlja Istennek a lelki áldozatot, a bűntôl való eltávolodást, a bűnbánatot, a bocsánat kérését minden cselekedetével. A gonoszul szerzett vagyonnal végzett képmutató áldozatok hasonlók ahhoz, amikor valaki meghívja Istent, hogy legyen bűntársa a rosszban, amit az ember véghezvisz. Elérheti ezt valaha is? Nemde Isten kigúnyolása, ha valaki ezt merészeli tenni? Isten eltaszítja magától azt, aki azt mondja: ,,Íme, áldozatot mutatok be'', de ég a vágytól, hogy megmaradjon bűnében. Használ talán a testi böjtölés, amikor a lélek nem tartózkodik a bűntôl? Az a halál, ami itt érte azt az embert, gondolkoztasson el titeket annak szükséges feltételeirôl, hogy Isten igazán szeressen titeket. Most gazdag palotájában a rokonok és siratók gyászolnak holtteste fölött, amit hamarosan a sírba tesznek. Ó, igazi gyász és igazi holttest! Többé már semmi más, csak egy holttest! Semmi más, mint vigasztalan gyászolás. Mert a már meghalt lélek örökre el lesz választva azoktól, akiket szeretett rokonsági kötelékek és hasonló gondolkozásmódjuk miatt. Még akkor is, ha azonos helyre kerülnek az örökkévalóságban, az ott uralkodó gyűlölet szétválasztja majd ôket. És akkor a halál ,,igazi'' elválás. Jobb lenne, ha azok, akik megölték lelküket, saját maguk felett sírnának, nem pedig mások felett. A bűnbánó és alázatos szív sírása visszaadja a léleknek az életet Isten bocsánatával. Menjetek! Gyűlölet és megjegyzések nélkül. Ne legyen bennetek más, csak alázatosság! Amint én, minden gyűlölet nélkül, de az igazságnak megfelelôen beszéltem hozzátok. Az élet és halál megtanít minket a jó életre és a jó halálra, és arra, hogy halál nélkül elnyerjük az életet. Béke veletek! Nincsenek itt betegek, és csodák sem, és Péter azt mondja a Keresztelô három tanítványának: ,,Sajnálom, miattatok.'' -- Ó, nem számít! Mi hiszünk anélkül is, hogy látnánk. Részünk volt születésének csodájában, és az, hívôkké tett minket. És most hallottuk szavait, azok megerôsítették hitünket. Nem kérünk mást, csak azt, hogy szolgálhassuk egészen az égig úgy, mint Jónás, testvérünk tette. (2-582) Késôbb, amikor Jézus a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédet mondja, azt Dórásra és Jónásra alkalmazza. Lásd P 52-56. ======================================================================== Eljöttünk, hogy imádjunk téged! A betlehemi pásztorok A továbbiakban idônként feltűnik egyik, másik pásztor, Mária vagy az Úr Jézus életével kapcsolatban, de általában a háttérben maradnak, és továbbra is buzgón apostolkodnak Jézusért anélkül, hogy állandóan kísérnék Ôt, mint az apostolok. Johanna ajándékokat küld Máriának Jonatánnal: M 240. Decemberben Jézus Lázár betániai birtokán ünnepli születésnapját, amely a Fény ünnepének, a zsidó Kiszleu hónapnak 25. napjára esett. A szokás szerint mindenütt lámpásokat gyújtanak. -- Béke mindnyájatoknak! -- mondja Jézus, amikor belép a lámpásoktól megvilágított csarnokba. Lázár mosolyogva megy feléje: -- Béke és áldás neked, Mester, és sok év szent boldogságban! -- Megcsókolják egymást. -- Bizonyos barátaink azt mondták nekem, hogy te Betlehemben születtél, egy távoli Fény ünnepén, és akkor Betlehem fényben tündökölt. Mind ôk, mind mi örvendünk, hogy velünk vagy ezen az estén. Nem kérdezed, kik azok? -- Nincsenek más barátaim a pásztorokon kívül, csak a tanítványok és a Betániában élô kedves emberek. Tehát ôk azok! Eljöttek? Miért? -- Hogy imádjunk téged, Messiásunkat! Megtudtuk Jonatántól, és itt vagyunk, nyájainkkal, amelyek most Lázár karámjában vannak, és szívünkkel, amely mindig a te szent lábad elôtt van! -- Izsák beszél Illés, Lévi, József és Jonatán nevében, akik mindnyájan leborulnak Jézus lábaihoz. Jonatán szeretett urának gondnoka, puha tunikájában, Izsák, a fáradhatatlan vándor, sötétbarna, vízálló gyapjúruhájában, Lévi, József és Illés pedig a Lázártól kapott friss, tiszta ruhában, hogy asztalhoz ülhessenek anélkül, hogy szegényes, elviselt, juhszagú ruhájukat kellene viselniük. -- Ezért küldtetek ki engem a kertbe? Isten áldjon meg mindnyájatokat! Boldogságomhoz csak Anyám hiányzik. Álljatok fel, álljatok fel! Ez elsô születésnapom, amelyet Anyám nélkül ünneplek meg. De a ti jelenlétetek enyhíti szomorúságomat és az ô csókja után érzett vágyamat. Mindnyájan belépnek az étterembe. Az asztalokat U alakban helyezték el, hogy mindenki elférjen mellettük, és könnyű legyen a felszolgálás. Lázáron kívül ott vannak az apostolok, a pásztorok, Maksziminusz, Lázár gondnoka, és Simon öreg szolgája is. Márta ellenôrzi a helyeket, és talpon szeretne maradni. De Jézus megjegyzi: -- Ma nem a szállásadó vagy, hanem a nôvér, és ülj le, mintha vérrokonom lennél. Egy családot alkotunk! Tegyük félre a szokásokat, és adjunk helyet a szeretetnek! Ide, oldalam mellé, és melletted János. És Lázár velem. De adj nekem egy lámpást. Köztem, és Márta között virraszt egy lámpás... egy láng, a távollevô, de mégis jelenlevô asszonyokra emlékeztetve, akiket szeretünk, várunk, akik kedvesek nekünk és távol vannak. Mindnyájukra. A láng a lámpás nyelve. A szeretet lángoló nyelve, és szavai elmennek messze, a hegyeken és tengereken át, és elhozzák a csókjaikat és áldásaikat... Mindent elhoznak. Nemde így van? Márta oda teszi a lámpást, ahová Jézus kívánja, egy üresen maradó helyre... és mivel Márta megérti, (hogy Jézus nôvérére, Magdolnára is gondol), lehajol, és megcsókolja Jézus kezét, aki utána az ô barna fejére teszi, megáldva és vigasztalva ôt. Elkezdôdik az étkezés. Három pásztor a kezdetben kissé zavarban van, míg Izsák már biztosabb, és Jonatán egészen jól érzi magát. Étkezés közben a három pásztor mind jobban felbátorodik, és beszélgetni kezd a hallgatás után. És mirôl beszélnének, ha nem emlékükrôl? -- Nem sokkal elôbb érkeztünk meg a karámba -- mondja Lévi -- és én nagyon fáztam. Azért a juhok közé mentem, sírva, anyám után vágyakozva... -- Én pedig a fiatal Anyára gondoltam, akivel kissé elôbb találkoztam, és azt mondtam magamban: ,,Talál-e majd helyet?'' Ha tudnám, hogy egy istállóban van! Elhoznám a karámba!... De ô olyan gyengéd volt, mint egy gyöngyvirág, hogy sértésnek tűnt nekem, azt mondani neki: ,,Jöjj közénk!'' De rá gondoltam... és még inkább éreztem a hideget, arra gondolva, mennyit kell neki szenvednie. Emlékszel arra a fényre, azon az estén? És félelmedre? -- Igen... de utána... az angyal... Ó! ... -- Lévi egy kicsit álmodozva, mosolyog emlékét felidézve. -- Ó, hallgassatok egy pillanatra, barátaim! Mi csak keveset tudunk, és rosszul. Hallottunk beszélni az angyalokról, a jászolokról, nyájakról, Betlehemrôl... És tudjuk, hogy Ô galileai és ács... Nem igazságos, hogy mi nem tudjuk! Megkérdeztem a Mestert Lázár farmján... de utána másról beszélt. Ez a fiatalember, aki tudja, nem mondott nekem semmit... Igen, rólad beszélek, János, Zebedeus fia. Szépen tiszteled az öreget! Mindent megtartasz magadnak, és meghagysz engem tudatlanságomban. Nem vagyok már elég tudatlan? Nevetnek a jó Péter méltatlankodásán. De ô Mesteréhez fordul: -- Nevetnek. Pedig igazam van! -- És utána Bertalanhoz, Fülöphöz, Mátéhoz, Tamáshoz, Jakabhoz és Andráshoz: -- Gyerünk, mondjátok neki ti is, tiltakozzatok velem! Miért nem tudunk mi semmit? -- Valóban... Hol voltál, amikor Jónás haldoklott? És hol, amikor a Libanonon voltunk? -- Igazad van! De Jónás esetében, legalábbis én, azt hittem, hogy a haldokló révületérôl volt szó, és a Libanonon... fáradt voltam, és elszundítottam. Bocsáss meg, Mester, de ez az igazság. -- És ez lesz az igazság sokak esetében! A világ, amelynek hirdetik a jó hírt, gyakran azt mondja majd az Örök Bírónak, mentegetve tudatlanságát apostolaim tanítása ellenére, úgy válaszolva, mint te: ,,Révületnek tartottuk... Fáradt voltam, és elaludtam''. És gyakran nem fogadja el az igazságot, mert összetéveszti azt a révedezéssel, és nem emlékszik rá, mert elfáradt és elaludt a túl sok haszontalan, múló, sôt bűnös dolog hajhászásában. Csak egyetlen dolog szükséges: Isten ismerete. -- Rendben van, most, hogy megmondtad nekünk, amit megérdemeltünk, mondd el, mi történt... Mondd el Péterednek! Utána majd én elmondom a népnek. Ha nem... már mondtam: mit tudok mondani? A múltat nem tudom, a jövendöléseket és a Könyvet nem tudom magyarázni, a jövôt... ó, én szegény! Mit fogok akkor hirdetni? -- Igen, Mester. Hogy mi is tudjuk... Tudjuk, hogy te vagy a Messiás, és hisszük. De legalábbis, ami engem illet, nehéz volt elismernem, hogy valami jó jöhet Názáretbôl... Miért nem ismertettél meg azonnal múltaddal? -- mondja Bertalan. -- Azért, hogy próbára tegyem hitedet és szellemed ragyogását. De most elmondom neked, vagy helyesebben: elmondjuk nektek múltamat. Én elmondom azt, amirôl még a pásztorok sem tudnak, ôk pedig azt, amit láttak. És megismeritek Krisztus eredetét. A történetét folytatását lásd: M 243-250. oldalán. (2-647) A hegyen mondott beszédsorozatnál ott van Izsák, mint egy sereg tanítvány vezetôje. (3-165) Jézus, késôbb ismét felkeresi Juttában azt a házat, ahol Izsák harminc éven keresztül betegen feküdt. Az emberek azt mondják neki: -- Idejövünk, hogy rólad beszéljünk, és imádkozzunk, mint egy zsinagógában. Mert itt kezdtünk megismerni téged, és itt egy szentnek az imája elhívott téged hozzánk. Jöjj be! Nézd, hogyan rendeztük be! A kis házban egy évvel ezelôtt három kis szoba volt. Egyikben a beteg Izsák feküdt, koldulva, a másik raktár volt, a harmadik egy kis konyha, amelybôl ki lehetett menni az udvarra. Most lebontva a falakat, egyetlen szobává alakították át, amelyben padok vannak az emberek számára, akik itt összejönnek. Az udvaron, egy kis fabódéban elhelyezték Izsák néhány felszerelését, mint mindmegannyi ereklyét. Jutta lakóinak tisztelete kúszónövényeket ültetett oda, hogy elvegye a hely szomorúságát, és az virágjaival lugast alkot, felkúszva az alacsony tetôre. Jézus Izsák házában beszél az emberekhez. Azok megtöltik a szobát, a folyosót és a teret is, s Jézus úgy helyezkedik el, hogy hangját mindenütt hallják. (3-507) Amikor Jézus a galileai Betlehem közelében jár, az ottani pásztorok rögtön felismerik Ôt. Izsák beszélt nekik róla. A történetet lásd részletesen: M 358-362. oldalán. Jézus több példabeszédet is mond a pásztorok életébôl, s magát is a Jó Pásztornak nevezi: P 77, 196, 258, 389, 400, 459, 479. ======================================================================== Az Ô vigaszai... tíz arc... A betlehemi pásztorok A keresztúton ott áll a pásztorok csoportja egy faltöredéknél. Lehangoltan, feldúltan, porosan, rongyosan, erôs kiáltásukkal magukra vonják Mesterük figyelmét. És Ô feléjük fordítja fejét, látja ôket... Úgy néz rájuk, mintha angyalok volnának. Mintha megszűnne szomjúsága, megerôsödne az Ô sírásuktól, és rájuk mosolyog... Újból kiadják a parancsot a tovább menetelre, és Jézus pont elôttük megy el, és hallja aggódó sírásukat. Nagy nehezen feléjük fordítja fejét a súlyos kereszt alatt, és ismét rájuk mosolyog... Az Ô vigaszai... tíz arc... egy pihenô, az égetô nap alatt. (9-329) A szent asszonyokkal ott van egy szintén elfátyolozott férfi is, aki, amikor Jézus megáll, és rámosolyog az asszonyokra és erre a férfira, felfedi az arcát: Jonatán, a pásztor, aki úrnôjét, Johannát kíséri. Miután Jézus megáldja az asszonyokat buzdító szavai végén, Jonatánhoz fordul: -- Isten veled Jonatán... vezesd el ôket... (9-332. 334) Amikor felérkeznek a Kálváriára, megérkezik Mária is a másik két Máriával, Johannával és még négy asszonnyal. Az asszonyok mögött ott vannak Jézus unokatestvérei: József és Simon, valamint Alfeus, Sára fia, a pásztorok csoportjával együtt. A pásztoroknál fütykösök vannak, s ezekkel nyitottak utat az asszonyoknak a szitkozódó tömegben. Most félkörben körülállják ôket. A zsidók félnek tôlük, s csak szitkozódnak, és öklükkel fenyegetôznek. (9-339) Illés a betlehemi barlangban rátalál Tamásra, és visszahozza ôt a többi apostol közé: Lásd: Feltámadt! 36-37. ======================================================================== Sose volt ilyen szép! A betlehemi pásztorok A pásztorok gyorsan mennek az olajfák alatt, és annyira biztosak Jézus feltámadásában, hogy oly örömmel beszélnek róla, mint a boldog gyermekek. A város felé mennek. -- Megmondjuk Péternek, hogy jól vigyázzon rá, és mondja el nekünk, milyen szép az Ô arca -- mondja Illés. --Ó, bármilyen szép is, én sose tudom majd elfelejteni, mennyire megkínozták -- mormolja Izsák. -- De láttad, amikor felállították a kereszttel? -- kérdezi Lévi -- És ti többiek? -- Én tökéletesen. Akkor még jó világos volt. Késôbb, az én öreg szemeimmel csak nagyon keveset láttam -- mondja Dániel. -- Én azonban láttam Ôt egészen addig, míg meg nem halt. De szerettem volna vak lenni, hogy ne lássam -- mondja József. -- Ó, rendben van! Most feltámadt! Ennek boldoggá kell tenni minket - - vigasztalja János. -- És a gondolatnak, hogy nem hagytuk el ôt, csak egy szeretetteljes cselekedetért -- teszi hozzá Jonatán. -- De szívünk ott marad. Mindig -- mormolja Mátyás. -- Mindig. Igen. Te, aki láttad arcát a kendôn, mondd: milyen? Hasonlít rá? -- kérdi Benjámin. -- Mintha csak beszélne -- válaszolja Izsák. -- Látni fogjuk azt a kendôt? -- kérdezik sokan. -- Ó, az Anya mindenkinek megmutatja. Biztosan látni fogjátok. De szomorú látvány. Jobb lenne látni... Ó, Uram! -- Hűséges szolgáim! Íme, én vagyok! Menjetek! Várok rátok néhány nap múlva Galileában. Még meg akarom mondani nektek, hogy szeretlek titeket. Jónás boldog, a többiekkel, a mennyben. -- Uram! Ó, Uram! -- Béke veletek, jó akaratú emberek! A Feltámadott elmerül a déli nap élô sugarában. Amikor felemelik fejüket, Ô nincs többé ott. De nagyon örülnek annak, hogy látták, olyannak, amilyen most. Dicsôségében. Felállnak. Az öröm átváltoztatta ôket. Alázatosságukban nem tudják felfogni, hogy megérdemelték látását, és azt mondják: ,,Nekünk! Nekünk! Milyen jó a mi Urunk! Születésétôl diadaláig. mindig alázatos és jó szegény szolgáihoz! -- És milyen szép volt! -- Ó, sose volt ilyen szép! Milyen fenséges! -- Most még magasabbnak tűnik, és idôsebbnek. -- Valóban a Király! -- Ó, a béke Királyának mondták! De félelmetes Király is, azok számára, akiknek félniük kell ítéletétôl! -- Láttad, milyen sugarak áradtak arcából? -- És milyen tündöklô volt tekintete! -- Én nem mertem erôsen megnézni. És mégis meg kellett volna néznem alaposan, mert azt gondolom, talán nem látom többé itt, csak az égben. És meg akarom ismerni, hogy akkor ne féljek tôle. -- Ó, nem kell félnünk, ha olyanok maradunk, amilyenek vagyunk: hűséges szolgái! Hallottad: ,,Még meg akarom mondani nektek, hogy szeretlek titeket.'' Ó, egy felesleges szót sem mondott. De ebben a kevésben benn van teljes beleegyezése abba, amit eddig tettünk, és még nagyobb ígéreteket tartalmaz a jövô élet számára. Ó, énekeljük el örvendetes énekünket. Örömünkét: ,,Dicsôség a magasságban Istennek, és béke a földön a jó akaratú embereknek! Az Úr valóban feltámadt, amint megmondotta a próféták szája által, és saját szavaival, amely tökéletes. Vérével elvette mindazt, ami romlottat egy embernek a csókja rátett, és megtisztult, mint az oltár, teste felvette Istennek kimondhatatlan szépségét. Mielôtt felszáll az égbe, megmutatta magát szolgáinak. Alleluja! Menjünk énekelve, alleluja! Isten örök ifjúsága! Menjünk, hirdessük minden népnek, hogy Ô feltámadott, alleluja! Az Igazságos, a Szent feltámadott, alleluja, alleluja! A sírból kijött, halhatatlanul. És vele együtt feltámadt az igaz ember. Az ember szíve be volt zárva a bűnbe, mint a barlangba. Ô meghalt azért, hogy azt mondja: 'Támadjatok fel!' És a szétszórtak kijöttek, alleluja! Nyitva vannak az ég kapui a választottak számára. Azt mondta: 'Jöjjetek!' Nekünk is megadja szent vére által, hogy felszálljon, Alleluja!'' Mátyás, Keresztelô János öreg volt tanítványa elôl megy, énekelve, amint egyszer talán Dávid énekelt népe elôtt Júdea útjain. A többiek követik, kórusban énekelve, szent örömmel minden allelujára. Jonatán, aki a csoportban van, azt mondja, mikor már Jeruzsálem közelében járnak: ,,Születése által elvesztettem szülôföldemet, és házamat. Halála által elvesztettem új házamat, ahol harminc éven keresztül becsületesen dolgoztam. De, még ha életemet vették volna el, akkor is örömmel haltam volna meg, mert Ôérte vesztettem volna el. Nem haragszom arra, aki igazságtalan volt velem szemben. Uram a tökéletes szelídségre tanított engem halálával. És nem törôdöm a holnappal. Az én lakóhelyem nem itt van, hanem az égben. A neki annyira kedves szegénységben élek, és szolgálni fogom Ôt egészen addig, míg magához nem hív engem... és... igen... felajánlom neki még az úrnômrôl való lemondást is... Ez a legkegyetlenebb tövis... De most, hogy láttam Krisztus fájdalmát és az Ô dicsôségét, nem szabad mérlegelnem fájdalmamat, hanem csak az égi dicsôséget kell remélnem. Menjünk, mondjuk meg az apostoloknak, hogy Jonatán Krisztus szolgáinak a szolgája.'' (10-59) Ott vannak a betlehemi pásztorok a Tábor-hegyén is, amikor Jézus megjelenik vagy ötszáz tanítványának, és oktatja ôket. Lásd: Utolsó oktatások 4-12. Tanúi mennybemenetelének is: Utolsó oktatások 41.