Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Valtorta Mária A rómaiaknak szóló levél magyarázata Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Valtorta Mária élete, írásai A fordítások listája -- rövidítések Bevezetés Jézus származása (Róm 1,3-4) Az igaz a hitbôl él (Róm 1,17) Isten haragja (Róm 1,18) Isten látható (Róm 1,20-22) Sátánimádás (Róm 1,24-31) Ne ítélj! (Róm 2,1) Isten ítélete (Róm 2,2-8) Lelkiismeret-furdalás (Róm 2,9-11) A pogányok üdvözülése (Róm 2,12-16) A szív körülmetélése (Róm 2,17-29) Az istenfélelem ajándéka (Róm 3,1-20) A Krisztusba vetett hit (Róm 3,21-31) Ábrahám hitt (Róm 4) Isten Máriában Az isteni dicsôség részesei (Róm 5,1-5) Reményünk oka (Róm 5,5) Isten kiengesztelése (Róm 5,6.21) Új életünk (Róm 6,1-10) Isten szolgái (Róm 6,11-23) A tudás ajándéka (Róm 7,1-13) A bűn rabja (Róm 7,14-25) Az eredeti bűn (Róm 7,14-25) A próbára tétel (Róm 7,14-25) A következmények (Róm 7,14-25) A törvény lelki (Róm 7,14-25) Hit, remény, szeretet (Róm 7) Élet Krisztusban (Róm 8) A szeretet élete (Róm 8,5-7) A szeretet összhang (Róm 8,6-8) A szenvedés törvénye (Róm 8,6-8) Krisztus Titokzatos Teste (Róm 8) Isten gyermekei (Róm 8,12-16) A jutalom (Róm 8,17-19) A hiúság ára (Róm 8,20-21) Az elátkozott föld (Róm 8,22-25) A Szentlélek segítsége (Róm 8,26-27) A választottak (Róm 8,28-30) Ki választhat el Istentôl? (Róm 8,31-39) Az ígéret gyermekei (Róm 9,1-13) Isten irgalmas (Róm 9,14-18) Sose vádold Istent! (Róm 9,19-24) A pogányok meghívása (Róm 9,25-29) A pogányok megigazulása (Róm 9,30.33) Óhajtom üdvösségüket (Róm 10,1-4) Isten eszközei (Róm 10,5-21) A maradék (Róm 11,1-24) Izrael megtérése (Róm 11,25-36) A Tökéletes Áldozat (Róm 12 és13) A Jó Pásztor (Róm 14-16) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program öt különálló füzet elektronikus változata. A füzetek a Vallás és Élet Kiadó gondozásában jelentek meg, kéziratként. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Valtorta Mária élete, írásai Élete Valtorta Mária, ez a kivételes, rendkívüli adottságokkal megáldott egyéniség, megelevenedik elôttünk Önéletrajzában, amelyet 1943-ban fejezett be, mielôtt látomásai megkezdôdtek volna. A további idôszak eseményeit más írásos adatok és személyes tanúbizonyságok segítségével állította össze a szerzô. Mária 1897. március 14-én született Casertában, ahol lombardiai származású szülei akkor éltek. Apja, József (1862--1935) alhadnagy a Cavallereggi Guide 19. regimentjében. A géppuskás osztag vezetôje szelíd, szeretetreméltó egyéniség. Anyja, Fioravanzi Izisz (1861--1943) viszont kemény, szigorú természetű asszony. A francia nyelv tanárnôje. Születésekor Mária életveszélyben volt. Utána pedig egy szenvedélyes, szerencsétlen természetű dajkára bízták. Egyetlen gyermek maradt. Anyja elôzôleg elvesztett egy fiúgyermeket, néhány órával születése után, pedig nagyon vágyódott egy fiúra. Alig volt 18 hónapos, amikor családja a romagnai Faenzába költözött, majd pedig 1901-ben Milánóba. A lombard fôvárosban, négy és féléves korától az Orsolyiták óvodájába járt. Itt találkozott elôször Istennel, és ébredt fel benne ,,a vágy, hogy azáltal vigasztalja meg Jézust, hogy hasonlóvá válik hozzá a szenvedésben, amit önként, szeretetbôl szenved el.'' Hétéves korában, 1904-ben a Marcella nôvérek intézetébe iratták be. Itt kezdte el elemi iskolai tanulmányait. Azonnal kitűnt értelmességével, és osztályelsô lett. 1905-ben részesítette ôt a bérmálás szentségében Andrea Ferrari bíboros, akit ma már ,,Isten Szolgája''-ként tisztelnek, mert elkezdték boldoggáavatását. 1907 szeptemberében a Valtorta család Vogherába ment lakni, mert oda helyezték az apa ezredét. Mária itt a városi iskolába került, és hetente egyszer franciát is tanult a Franciaországból elűzött nôvérektôl. 1908-ben járult elsô áldozáshoz, amin nagy szomorúságára apja nem vehetett részt, mert anyja fölöslegesnek ítélte jelenlétét. Az anya zsarnoksága és az apa engedékenysége következtében Mária 1909 márciusában kollégiumba került. Mária pompásan érezte magát az Irgalmas Nôvérek kollégiumában, ahol öt iskolaévet végzett el négy naptári év alatt, 1913 februárjáig. Nagylelkűség, határozottság, kitartás és hűség jellemezték. Szerette a tanulást, a rendet és az engedelmességet. Ezért mintaképként emlegették. Az anya azonban ismét beleavatkozott leányának életébe, és Technikumba iratta be, holott neki semmi érzéke se volt a matematikához. Nem is kerülhette el az ,,ünnepélyes bukást:'' A klasszikus tananyagban azonban jónak bizonyult, és leérettségizett. A kollégiumban buzgón vett részt az utolsó lelkigyakorlaton, ,,mert tartós gyümölcsöt akart belôle meríteni, hogy programja legyen egész világi életére''. Az Úr tudtára adta Máriának, ,,milyennek kell lennie életének Istenben, Istennel való kapcsolatában, hogy megfeleljen Isten akaratának.'' 1913 tavaszán a Valtorta család Firenzébe költözött, mert az apa, egészségi okokból, nyugalomba vonult. Mária gyakran fölkereste apjával a város szép helyeit. Odahaza, saját elhatározásából, folytatta az elôbbi, kollégiumi életet. Anyja azonban igyekezett gátolni ôt ebben, vallásellenes oktatásaival. Firenzében Mária megismerkedett egy szép, gazdag és művelt fiatalemberrel: Robertóval. Szerették is egymást, néma, türelmes, tisztelô szeretettel. A könyörtelen anya azonban már csírájában elfojtotta ezt a gyöngéd érzelmet. Hasonló sorsra jutott kilenc évvel késôbb egy katonatisztnek készülô ifjúhoz, Márióhoz fűzôdô kapcsolata is. 1916 tavaszán, ,,az elkeseredés és sóvárgás szörnyű idôszakában'', az Úr egy álommal vonzotta magához. Ez az álom elevenen megmaradt Mária emlékezetében. Álmában, amely világosan elôrevetítette írói tevékenységének evangéliumi témáját, Jézus sietett Mária segítségére. Úgy ébred fel, mint akit ,,valamilyen, nem földi eredetű fény világított meg.'' A világtól való elvonulás ideje azonban még távol volt. 1917-ben Valtorta Mária az irgalmasszívű ápolónôk sorába lépett, és tizennyolc hónapon át működött ápolónôként a firenzei katonai kórházban. Azt kérte, hogy közkatonákat ápolhasson és ne tiszteket, mert azért ment, ,,hogy a szenvedôket szolgálja, nem pedig, hogy kacérkodjon vagy férjet találjon.'' A felebaráti szeretet gyakorlása közben úgy érezte, hogy mindinkább közeledik Istenhez. Egy váratlan esemény jelezte fokozatos föláldozásának kezdetét. 1920. március 17-én anyja társaságában ment az utcán, amikor egy hitvány gyerek, egy ágyból kitört vasrúddal teljes erôbôl hatbavágta. Mária három hónapig nyomta az ágyat. Ez mintegy ízelítô volt késôbbi betegségébôl. Ugyanennek az évnek októberében, szüleivel Reggio Calabriába utazott, vendégségbe, Belfanti nevű unokatestvéreihez, akik hatalmas szállodák tulajdonosai voltak. Lelke ismét erôre kapott az ottani táj csodálatos természetvilágában. Egészséges tanulási kedve is kielégült unokatestvére, Klotild, ,,gyönyörű könyvgyűjteményében''. Klotild ,,igen művelt nô volt'', és ki tudta válogatni a stílus és cselekmény szempontjából legkiválóbb könyveket. Az Úr, ez alkalommal, egy könyvet használt fel, hogy ismét hatalmas lökést adjon neki. Fogazzaro Antal: A Szent című könyve kitörölhetetlen jegyet nyomott szívébe; méghozzá jó jegyet. Itt Mária ismét tapasztalta a már elôbb is jelentkezett furcsa érzést, ,,mintha ujjaiból hosszú, igen hosszú szálak indulnának ki, amelyek kinyúlnak a végtelen térbe, és ott összekapcsolódnak a többi hozzá hasonló szálakkal'', amelyek más személyektôl indultak ki, mintegy óhajtva az összefonódást. Reggióban ezenkívül újból kivirágzott Szent Ferenc iránti rajongása, ami lelkiségének állandó jellemvonása lesz. De ugyanitt omlott össze Márióval való jegyessége, anyja mesterkedései következtében. 1922. augusztus 2-án visszautazott Firenzébe, és még két évig maradt ott, öszetörten ,,keserű emlékei'' miatt. A család 1924 szeptemberében végleg Viareggióba költözött, a késôbb megvett kis házba. Mária Viareggióban is folytatta visszavonult életét. Néha kisétált a tengerhez és a fenyvesbe, vagy a bevásárlások ürügyével ment el hazulról. Ezek a bevásárlások lehetôvé tették rövid látogatásait a szentségi Jézusnál anélkül, hogy magára vonta volna miattuk anyja villámait. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz példáján felbuzdulva, akinek Egy lélek története című könyvét egyhuzamban olvasta végig, 1925. január 28-án áldozatul kínálta fel magát az irgalmas Szeretetnek, s ezt a felajánlást ezentúl mindennap megújította. E pillanattól kezdve Jézus iránti szeretete mérhetetlenül megnôtt, úgyannyira, hogy saját szavaiban és tetteiben Jézus jelenlétét érezte. Fűtötte a vágy, hogy Istenének szolgáljon. Ezért szeretett volna belépni Szent Pál Társaságába, de meg kellett elégednie ,,egy alázatos, elrejtett, egyedül Isten által ismert apostolkodással, amelynek lendítôi inkább a szenvedés, mint a cselekvés voltak.'' Azonban, 1929 decemberétôl kezdve, amikor belépett a Katolikus Akcióba, mint a leányok kulturális küldöttje, nyilvánosan is a lelkek javának szentelhette magát. Munkáját odaadóan végezte, és az általa tartott elôadások egyre több hallgatót vonzottak a nem-hívôk közül is. Közben az a nagy elhatározás érlelôdött meg benne, hogy áldozatul ajánlja fel magát az isteni Igazságosságnak is, és erre ,,egy még tisztább, még önmegtagadóbb élettel készült fel''. Már jóval elôbb szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tett. Az új felajánlás 1931. július 1-én történt. E naptól kezdve egyre kevésbé kímélték a testi és a lelki szenvedések. 1933. január 4-e volt az utolsó nap, amelyen Mária, végtelen erôlködéssel, utoljára ki tudott menni a házból. 1934. április 1-tôl kezdve pedig többé nem kelt föl az ágyból. Ekkor vette kezdetét ,,erôs szeretet-elragadtatásban'' hosszú, tevékeny betegsége. Eszköz lett Isten kezében. Küldetése ez volt: ,,Szenvedni, engesztelni és szeretni''. Ebben az idôszakban, pontosan 1935. május 24-én lépett a Valtorta ház szolgálatába Diciotti (ejtsd: dicsotti) Márta, aki hűséges társnôje lett Máriának, ,,hallgatója'' írásainak, szeretô gondozója és segítôje haláláig, halála után pedig emlékei ôrzôje. (Azóta már ô is meghalt.) A vigasztaló tényt, hogy barátságos személy került melléje, mély fájdalom követte: egy hónap múlva, június 30-án meghalt az apja. Az apa ,,mindig türelemmel, szelíden és szeretettel végezte kötelességét, megbocsátotta a sérelmeket, jóval viszonozta a rosszat, leküzdötte irtózatát az iránt, aki ôt félreismerte és minden percben megsebesítette.'' (Célzás feleségére.) Mária élet-halál közé került fájdalma miatt, hogy nem lehetett apja mellett, annak utolsó pillanataiban, sôt még halottként sem láthatta ôt. Az anya a ,,késôn ébredt szeretet ostoba megnyilvánulásai'' után még kegyetlenebbé és zsarnokibbá lett, mint elôbb. ,,Az, hogy teljesen önmaga urává vált, megzavarta az eszét.'' Mária pedig, betegágyán, tovább szenvedett és szeretett. Egyre jobban átadta magát Isten akaratának. Vigasztalta a bánkódókat, helyes irányba terelte a lelkileg tévelygôket, elfogadta a bekövetkezô idôkre vonatkozó fájdalmas figyelmeztetéseket, és mindenben kimutatta jellemének férfias erejét, és Istenre irányult elméjének éles felfogását. 1942 táján Valtorta Máriát meglátogatta Romualdo M. Migliorini (ejtsd: miljorini) atya, a Szerviták rendjébôl. Lelki-vezetôje lett és négy éven át az is maradt. Migliorini atya kérésére, 1943-ban, Mária beleegyezett önéletrajzának megírásába, azzal a kikötéssel, hogy lelke teljes föltárásával elmondhat minden jót és minden rosszat. Alighogy befejezte önéletrajzát, megkezdôdtek látomásai, és ezzel kapcsolatos írói tevékenysége. Néhány év leforgása alatt, egyhuzamban tizenötezer füzet-oldalt írt tele, amit csak most kezdenek egyetemesen elismerni, mint tudományos és irodalmi alkotást. Mindezt az események és személyek által okozott kimondhatatlan testi-lelki szenvedések között vetette papírra, minden tekintetben kedvezôtlen körülmények között. A felajánlások sora még nem ért véget. 1949. április 18-án Mária felajánlotta Istennek azt az áldozatot, hogy nem éri meg műve jóváhagyását, és ezt megtoldotta még értelme értékes odaajándékozásával is. Az Úr elfogadta felajánlását. Amikor ugyanis Mária látta a mű elgáncsolását, fokozatosan magába zárkózott, 1956-tól pedig lelkileg elszigetelôdött környezetétôl. Amikor teljesen munaképtelenné vált, akkor is megôrizte tiszta, derűs külsejét. Nyugodtan ült ágyában, mint egy nagy gyermek, akinek arra is szüksége van, hogy megetessék, de sohasem kért semmit sem. A házban Diciotti Mártán kívül más nem lakott, mert 1943-ban Mária anyja is meghalt. Máriának kevés látogatója akadt, baráti köre is megritkult. Mária csendben hunyt el, 1961. október 12-én, fél tizenegykor, életének 65., betegségének 28. évében. 1944-bôl származó egyik írásában olvassuk, hogy az Úr azt mondta neki: ,,Milyen boldog leszel, amikor majd észreveszed, hogy az én világomban vagy, és hogy úgy érkeztél ide a szegény világból, hogy észre sem vetted. Egy látomásból kerültél át a valóságba, mint a kisgyermek, aki anyjáról álmodik, és arra ébred, hogy anyja szívére szorítja. Így teszek majd én is veled.'' Halálos ágyához a Szervita harmadrend társigazgatóját hívták. Mária ugyanis tagja volt mind a Szervita, mind a ferences harmadrendnek. Abban a pillanatban, amikor a pap kimondta a lelket buzdító szavakat: ,,Távozz el, keresztény lélek, ebbôl a világból'', Mária lehajtotta fejét, és meghalt. Valóban az engedelmesség testtartása volt ez, engedelmes életében a legutolsó. Holttestét ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon ravatalozták fel, amely tanúja volt szenvedéseinek, munkásságának, felajánlásainak és halálának. Már évekkel elôbb elkészítette halotti ruháját, a keresztelési kendôt, amely fejét fogja takarni, leírta a mondatot, amit majd a kis gyászlapra kell nyomtatni: ,,A szenvedést befejeztem, de szeretni nem szűnöm meg''. A gyérszámú, de megilletôdött látogatók megcsodálhatták jobb kezének fehérségét -- annak fáradhatatlan kezét, aki magát ,,az Úr írótollának'' nevezte -- míg bal keze lassan elkékült. Térdei pedig, amelyek íróasztalul szolgáltak, kissé hajlottnak látszottak még most is, hogy igazi pihenôre tért. Október 14-én temették el, korán reggel, egyszerűen, amint már régen meghagyta. A Szent Paulinusz plébániatemplomban végzett beszentelési szertartás után, rövid autósor kísérte a holttestet a Misericordia temetôbe. Tíz évvel késôbb, 1971. október 12-én exhumálták a maradványokat. Ezeket különleges kezelésnek vetették alá, hogy megmaradásukat biztosítsák, majd ugyancsak a viareggiói temetôben, családi sírban helyezték el. Azonban 1973. július 2-án átvitték a firenzei Santissima Annunziata templomba, és a Szervita atyák káptalani kápolnájában temették el. Írásai Valtorta Mária írásainak legnagyobb részét mindenféle nehézségek között adták ki. Nem kísérte hírverés, mégis, csodálatos módon, csöndben terjed Olaszországban és szerte a világon, és beérnek a teljes áldozat lelki gyümölcsei. Írásai kb. tizenötezer füzetoldalnyit tesznek ki kézírásban. Ezeket fôleg 1943. április 23-a és 1947. április 27-e között vetette papírra, kis részüket pedig 1948 és 1951 között. A tizenötezer oldalt kedvezôtlen idôkben és körülmények között (háború, kitelepítés, nélkülözések, betegség és mindenfajta megpróbáltatás közepette) írta. Nem készített elôzetes vázlatokat vagy piszkozatot, hanem közvetlenül, azonnal írta tele a 122 füzetet, minden átnézés, újra fogalmazás vagy javítgatás nélkül. Nem álltak rendelkezésére tudós személyek vagy megfelelô könyvek, a Szentírás és X. Pius Katekizmusa kivételével. Valtorta Mária néha még a fejezetek sorrendjét is csak késôbb jelezte. Műveinek majdnem kétharmad részét alkotja az a hatalmas elbeszélô és tudományos mű, amely a Boldogságos Szűz Mária születésével kezdôdik, majd kibontakozik Jézus elrejtett életén, nyilvános működésén, szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül, és a Szűzanya mennybe való felvételével fejezôdik be. A mű olasz címe: Il Poema dell'Uomo-Dio, és jelenleg tíz kötetre osztva kapható. Lefordították már a teljes művet franciára, spanyolra, folyamatban van (1989 elején) a német és az angol fordítás kiadása, terbevették a magyar kiadást is. Részletei megjelentek már a magyaron kívül sok más nyelven is. A nagy Jézus életrajzon kívül kiadták Valtorta Mária Önéletrajzát, Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelének magyarázatát, a korabeli mise leckéinek magyarázatát, és egyéb írásainak gyűjteményét, három vaskos kötetben. Tervezik leveleinek kiadását is. Valtorta Mária mindig kifejezetten isteni eredetűnek tartotta látomásait és a diktálásokat. Sohasem fáradt bele annak hangoztatásába, hogy ô csak ,,eszköz'', ,,szerszám'', ,,toll'' Isten kezében. A tanúk, de fôleg Diciotti Márta kijelentik, hogy Mária bármely pillanatban hozzáfogott az íráshoz, ágyban ülve, térdén a füzettel, kegyetlen szenvedések között is, mégis a legnagyobb természetességgel és minden feltűnô jel nélkül. Félbe lehetett ôt szakítani minden semmiségért, és utána könnyedén folytatta munkáját. ,,Állíthatom -- olvassuk Valtorta Mária egyik nyilatkozatában -- hogy semmiféle emberi forrásmunka nem állt rendelkezésemre ahhoz, hogy megtudhassam, mit is írok, és gyakran azt sem értem, amit leírok.'' Bár adódtak ellenvélemények és harcos hangok is, Valtorta Mária írásait magasrangú hittudósok és világi személyek szóban és írásban egyaránt elismerték. Különösen műveinek eredetiségét es páratlan mivoltát hangsúlyozták, és azt, hogy tökéletes összhangban állnak a katolikus Egyház tanításaival. Azt is kiemelték, hogy műve nem arányos emberi tudásához, bár elismerik az írónô értelmi képességeit, emlékezô tehetségét, műveltségét, kitartását, minden lelki és szellemi adottságát. Nem tartják azonban lehetségesnek, hogy annyi pontos ismeret és oly mély tudás lett volna benne fölhalmozódva. XII. Pius pápa, 1948-ban, amikor átnézte a kéziratot, kijelentette az azt bemutató teológia-tanárnak, Corrado Berti atyának: ,,Adják ki ezt a művet úgy, amint van, anélkül, hogy nyilatkoznának rendkívüli vagy kevésbé rendkívüli eredetérôl. Aki elolvassa, majd megérti.'' Híres szentírástudósok és hittudósok is elismerôleg nyilatkoztak róla: Bea bíboros, Gabriele A. Allegra, Felice Cappello S. J., Alfonso Carinci és Msgr. Gabriele Roschini. Jézus, 1943. augusztus 23-án ezt mondta Máriának: ,,Józanságra van szükség ajándékom használatában. Nem nyílt és zajos, hanem lassú és fokozatosan terjedô, névtelen terjesztésre. Amikor kezed békében megnyugszik a dicsôséges feltámadásra várva, akkor, és csak akkor fogják említeni nevedet.'' ======================================================================== A fordítások listája -- rövidítések A látomások alapján készült, II Poema dell'Uomo-Dio című, tízkötetes Jézus életrajzból és Valtorta Mária egyéb feljegyzéseibôl, 1991 január 1-ig a következô részletek jelentek meg a VALLÁS ÉS ÉLET kiadásában (zárójelben az idézésnél használt rövidítés): Tizenöt titok (TT) -- Rózsafüzér titkok 60 oldal Mária élete (M) és Üdvözlégy Mária (Ü) -- 16 füzetben, 710 oldal A Keresztelô (K) 72 oldal Péter (Pt) -- 7 füzet, 342 oldal Tíz apostol: Júdás és Jakab (JJ), János (J), András (A), Simon (S), Tamás (Ta), Máté (Mt), Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan, 6 füzet, 312 o. Kerióti Júdás (Jd) -- 13 füzet, 594 oldal A nôtanítványok (N) -- 92 oldal Tízparancs (T) 49 oldal A hegyi-beszéd (H) 60 oldal Példabeszédek (P) -- 12 füzet, 488 oldal Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok (E) amelyek más füzetekben nem szerepelnek, -- 7 füzet, 319 o. Jézus csodái (Jcs) 4 füzet, 210 oldal Jézus és a gyermekek (Gy) 6 füzet, 307 oldal A betlehemi pásztorok (Bp) 72 oldal Jézus, a szegények barátja (Jszb) 4 füzet, 222 old. Lázár (L) 100 oldal Jézus gazdag barátai (Jgb) 2 füzet, 146 oldal Gamáliel (G) 49 oldal Mária Magdolna (MM) (Jb 1) 100 oldal Jézus és a bűnbánók (Jb) 3 füzet 210 oldal Jézus és a pogányok (Jp) 5 füzet, 274 oldal Jézus ellenségszeretete (Je) 7 füzet, 352 oldal Jézus és a Sátán (JS) 3 füzet, 232 oldal Jézus és a gyászolók (Jgy) 60 oldal Az Utolsó Vacsora (UV) és Jézus szenvedése (Jsz) 2 füzet, 140 oldal Feltámadt! (F) és Az Apostolok keresztútja (Ak) 84 oldal. Utolsó oktatások (Uo) és Az Ôsegyház (Ô) 88 oldal A Szeretet vértanúi (Sz) 88 oldal Valtorta Mária (V) 4 füzet, 188 oldal Rövidítések A Tíz apostol: András Ak Az Apostolok keresztútja Bp A betlehemi pásztorok E Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok, amelyek más füzetekben nem szerepelnek F Feltámadt! G Gamáliel Gy Jézus és a gyermekek H A hegyi-beszéd J Tíz apostol: János (J) Jb Jézus és a bűnbánók Jcs Jézus csodái Jd Kerióti Júdás Je Jézus ellenségszeretete Jgb Jézus gazdag barátai Jgy Jézus és a gyászolók JJ Tíz apostol: Júdás és Jakab Jp Jézus és a pogányok JS Jézus és a Sátán Jsz Jézus szenvedése Jszb Jézus, a szegények barátja K A Keresztelô L Lázár M Mária élete MM Mária Magdolna Mt Tíz apostol: Máté (Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan) N A nôtanítványok Ô Az Ôsegyház P Példabeszédek Pt Péter S Tíz apostol: Simon Sz A Szeretet vértanúi T Tízparancs Ta Tíz apostol: Tamás TT Tizenöt titok -- Rózsafüzér titkok Ü Üdvözlégy Mária Uo Utolsó oktatások UV Az Utolsó Vacsora V Valtorta Mária A fejezetek végén található zárójeles számok közül az első az olasz kiadás kötetszáma, a második annak oldalszáma. Az egyéb hivatkozások a füzetek oldalszámára vonatkoznak. Az elektronikus kiadásban természetesen nem érvényesek ezek az oldalszámok, ellenben egy jellemző szó segítségével könnyen megtalálhatók. A hivatkozott olasz kiadás: IL POEMA DELL'UOMO-DIO, In 10 volumi, Scritti di Maria Valtorta, Edizoini Pisani, Edizione dell'anno santo 1975, Emilio Pisani, Stampa della Tipografia Editrce M. Pisani, Isola del Liri ======================================================================== Bevezetés A Rómaiakhoz írt levél magyarázata Valtorta Mária utolsó feljegyzései közé tartozik, amelyeket 1948. január 2-tôl 1950. november 16-ig készített, de másféléves megszakítással, mert 1948. június 14-tôl 1950. január 5-ig megszakadtak az erre vonatkozó ,,diktálások''. Az anyag 48 ,,leckében'' van kifejtve, és a leckéket rendszerint ezek a szavak vezetik be: ,,A Legszentebb Szerzô mondja:'', vagy ,,A Kedves Vendég mondja''. Mindkettô a Szentlelket jelenti, aki 1948. március 7-én maga kívánta, hogy ezentúl csak így szólítsa ôt Valtorta Mária. Minden leckénél szerepel a keltezés is, de ha több napon keresztül folyt ugyanannak a leckének a diktálása, akkor csak az elsô és az utolsó napok vannak megjelölve. A fordításnál a keltezést elhagytuk, a leckéknek pedig címeket adtunk, amik az eredetiben nem szerepelnek. A leckék végén jelezzük az olasz eredeti oldalszámát, ahol a lecke kezdôdik. Némelyik lecke személyes jellegű, s csak Valtorta Máriának vagy lelkiatyjának szóló üzenetet tartalmaz. Ezeket nem fordítottuk le, de a fontosabbak tartalmát összefoglaljuk ebben a bevezetésben. Az olasz kiadás elején megtalálható a Rómaiakhoz írt levél szentírási szövege. Ezt is elhagytuk, mert saját Szentírásában mindenki megtalálhatja az idézett részeket. Valtorta Mária lelkiatyja jegyzeteket csatolt a leckékhez, amelyekben jelzi azokat a szentírási helyeket, amelyekrôl a szövegben szó van. Ezeket csak kivételes esetekben közöltük, amikor legtöbbször a szöveg közben van utalás a Szentírásra, ami viszont valószínűleg Valtorta Máriától ered. 1948 június 12-én Valtorta Mária megjegyzi, a szöveg végén: Ezen a ponton félbeszakadt, egy erôsebb gyengeség miatt. Az isteni Diktáló megengedte, hogy párnámon nyugodjak. Azonban alig pihentem egy kissé, amikor a Szentlélek mondott nekem egy gondolatot, amit én, egy lusta pillanatomban, nem írtam le, azt mondva: ,,emlékezni fogok rá.'' Ez 12-én történt. Most 14-e van. És hiába keresem. Elvesztettem! De hiába keresem azt, amit saját hibámból elvesztettem. Elsô alkalommal hallom szigorúnak hangját, amint a Szentlélek azt mondja nekem: -- Egy idô óta ellustultál. Amikor szeretetteljes okod van a félbeszakításra, vagy másvalaki zavar meg, akkor segítünk rajtad. De amikor elvesztesz egy gyöngyöt lustaságod miatt, nem segítünk. Szenvedj! És ne keresd! Szavaimat akkor sem találnád meg, ha végiglapoznád a föld minden könyvet. Ez a szenvedés legyen a büntetésed! Igaza van. De oly fáradt voltam. Oly gyenge, hogy kiesett a toll ujjaim közül, nem sikerült nyitva tartani szememet, és Isten nem erôsített meg, mint amikor akarja, hogy szolgáljam Ôt. Mégis...írnom kellett volna, úgy, amint tudtam, és utána újramásolhattam volna. Most megtörtént, és nincs rá orvosság. Ha itt egy hiány marad, az az én hibám. Igaz. Olyan rosszul vagyok, hogy ellustultam. A mai napig Isten részvéttel volt irántam. Ma megbüntet. Türelem. Megérdemeltem. Igazságos a büntetés. Utána, június 14-én, folytatja a diktálás leírását. Amikor, 1950. január 6-án, a Szentlélek -- másfélévi szünet után -- folytatja a Rómaiakhoz írt levél diktálását, ezt mondja Valtorta Máriának: A hosszú hallgatás válasz. Válasz, ami azt mondja rágalmazóidnak, hogy benned nincs akarat az írásra vagy nem írásra, hanem csupán akarat, hogy engedelmeskedj Istennek. Ha Ô beszél, te írsz. Ha Ô hallgat, te nem írsz. Mert te nem bolond vagy, aki összetéveszti a természetfeletti szavakat és a természetfeletti látomásokat az ôrjöngés szavaival és látomásaival. Te eszköz vagy, szócsô vagy. És egy eszköz tétlen, amíg a Hang nem tölti meg Magával, hogy az elterjedjen a világon. Ez vagy te, és nem más. ... Még a szempillának egy pislantását is Isten Bölcsessége szabályozza -- fejezi be a Szentlélek a magyarázatot, aminek itt csak elejét közöltük. Megjegyezzük, hogy ez alatt a másfél év alatt csak a Rómaiakhoz írt levél magyarázata szünetelt. Valtorta Mária kapott más kinyilatkoztatásokat is, amelyek fel vannak jegyezve egy külön kötetben. De ott is vannak hosszabb hézagok, nem folytonos, nem rendszeres a feljegyzés, és a tárgykörök is változatosak. Kôvári Károly S.J. Mivel ez a fordítás két ember munkája, akik névtelenül akartak hozzájárulni a magyar nyelven való kiadáshoz, nem közöljük a fordítók nevét. ======================================================================== Jézus származása (Róm 1,3-4) ,,A halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult.'' Elôször: Az isteni természet. Az Atya Fia Isten, mint az Atya, és miután emberi testet vett fel, nem rombolta le, se fel nem függesztette az Atyával való egységét, akitôl a Fiú származik, amely Fiúban az Atyának kedve telik. De nemcsak ez. Az Isten Fia nem szűnik meg Isten lenni azért, mert emberi természetet vett fel. Az Atyaistentôl származott, a tökéletes Szeretet természetes kiterjedése által, akinek -- természetébôl adódóan -- szüksége van arra, hogy szeressen, és méltóságánál fogva, szüksége van arra, hogy a saját tökéletességével egyenlô végtelen tökéletességet szeressen. Csak Ô, Fiúi, éspedig istenfiúi szeretetével elégíti ki Istent, Ôhozzá méltó szeretettel. Istennek minden más szeretete, kivéve az általunk szeretett Boldogságos Szűzre vonatkozót, Isten jóságának köszönhetô. Megelôzöm ellenvetésedet, és azt mondom neked: Isten akkor is Önmagát szereti, amikor Máriát szereti, mert Ô alkotta Kegyelemmel teljesnek, kegyes elgondolásból, hogy világra szülje a Kegyelmet. Mária nevezhetô: Isten ölének, mert megszülte az Isten Fiát, a Kegyelmet, amellyel telve volt, és az Atya szeretetére méltó Embert adta a Földnek. Amint a köralakú halas medence, amelyben a víz állandóan folyik anélkül, hogy bármikor is a torkolathoz menne, úgy jött ki Mária, a lepecsételt forrás kristálytiszta vize, az örök Gondolat fehér izzásából, és folyt végig a békés partokon, magával vivén a békét és a tisztaságot, és visszatért Istenbe, hogy befogadja Istent, és megszülje Isten Fiát. Majd visszatért a vad homok közé, hogy átadja a sivár szíveknek a Világosságot, az Igazságot és az Életet, és miután betöltötte küldetését, mint a naptól felszívott víz, felvette a titokzatos ölbe, amely ôt szülte nektek, hogy megszülje számotokra az Üdvösséget. És ott van Ô: az egyetlen méltó tükör a Tökéletesség számára, Aki minden sértést elfelejt, amikor a Szeplôtelenre néz. Az Ige nem szűnt meg Isten lenni azért, mert Emberré lett. Az Emberség felvétele nem jelenti örök természetének, az isteni természetnek a lealacsonyítását, hanem az emberi természetet emeli fel, az isteni természettel való tökéletes egyesülésre, jóllehet anélkül, hogy elvesztené saját természetét. Errôl tanúskodnak a Krisztus által művelt csodák. Az Atya mindig a Fiúval van. A Fiú mindig Isten, mint az Atya. Mert az Istenséget nem lehet megosztani, vagy természetét megváltoztatni a látszólagos elválasztás és az isteni alatt álló természetben való megsemmisülés által. Jézus Krisztus tehát Isten Fia az Atya által nemzett Ige isteni természete révén, az emberiség üdvösségéért megtestesülve a Szentlélek műve által. Másodszor: Az emberi természet. De Isten Fiának bizonyult emberi természetében is, amely tökéletes hatalommal rendelkezett. Jézus Krisztusnak, az Atya által Dávid magjából lett Fiúnak, szabad akarata volt. Mint Istennek, és mint embernek. Akaratának ezt a szabadságát mutatják cselekedetei, amelyeket úgy vitt végbe, amint Ô akarta, amikor akarta, és akin akarta. Sem az elemek, sem az emberek nem tudtak ellenállni akaratának, amely tökéletes volt, az Istent jellemzô szabadságában. Nem tudtak. Csak egyszer voltak erre képesek. De akkor azért, mert az Isten Fia nem állt ellen. Nem élt vissza ezzel a hatalmas szabad akaratával, hogy megmeneküljön a kereszthaláltól. Ha ezt tette volna, megrabolta volna végtelen istenfiúi hatalmát, visszaélt volna vele, megszegte volna. És Lucifernél is lázadóbb luciferré vált volna. De Krisztus sose volt lázadó. Semmiféle dolog, még a kivégzéstôl való természetes emberi irtózás sem tette azzá. Mert szabad akarata fölött állt az Atya Akarata. És a legtökéletesebb isteni Fiú, aki természetében egyenlô az Atyával, nem fordította ezt saját hasznára, hanem tiszteletteljes szeretettel mindig azt mondta Annak, akitôl származott: ,,Legyen meg a te akaratod'', és szelíden és engedelmesen odanyújtotta csuklóit, hogy megkötözzék és elvigyék feláldozni. Tehát szabad volt az akarata. De azt arra használta, hogy mint ember is olyan tökéletes legyen, amilyen tökéletes volt, mint Isten. Azt mondják: ,,Nem tudott bűnt elkövetni''. Ez a kijelentés csak akkor lenne igaz, ha Krisztus csak Isten lett volna. Isten nem tud vétkezni, mert Ô a tökéletesség. De második természete alá van vetve a kísértésnek. És a kísértések, ha nem utasítják vissza ôket, a bűn eszközévé válnak. És kemény kísértések zúdultak az Emberre. A pokol és az emberek minden gyűlölete, haragja, félelme és irigysége rázúdult az Erôsre, akirôl megérezték, hogy le fogja gyôzni ôket, akkor is, ha szelíd, mint egy bárány. De Jézus nem akart bűnt elkövetni. Ismerjétek el igazán az Erôs erejét! Nem vétkezett, mert nem akart vétkezni. Minden cselvetés és esemény ellenére tökéletes volt életszentsége, és ezzel is kinyilvánította, hogy Ô Isten Fia. Nemde azt mondták nektek is: ,,Istenek és a Magasságbeli fiai vagytok?'' Ô az volt, mert a tietekével egyenlô emberségében Isten és a Magasságbeli fia volt, minden cselekedetének szentsége által. A Bölcsesség mondja nektek, emberek, hogy a Dávid törzsébôl, Máriától született Jézus istenfiúságának kinyilvánítása a csodák, a Mester szavai és feltámadása által, az Atya szavain kívül, ebbôl az Embert érô emberi szenvedélyek és kísértések feletti uralomból is adódik. Szent volt isteni természete által, de szent akart lenni emberi természete által is, mint igazi elsôszülöttje Isten fiai örök családjának, a mennyország örököseinek. Végül, Isten Fiának bizonyult önerejébôl történt feltámadása által is. Az emberek megölték. Üdvösségükért beteljesítette az áldozatot. Biztos bizonyítékot adott arra, hogy meghalt. Ô Isten. Újból beárasztotta magába, az Istenemberbe az életet, és magától, az ítéletre való várakozás nélkül, megdicsôült Testében is legyôzte az elsô: az eredeti bűn, minden nyomorúságos következményét. (35) ======================================================================== Az igaz a hitbôl él (Róm 1,17) Ezekkel a szavakkal az Apostol, aki egykor büszke volt rabbinikus tudományára, ,,kisgyermekké'' teszi magát, azaz alázatossá és egyszerűvé, és megvallja, sôt kinyilvánítja: ,,Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívônek... Isten igazsága nyilvánul meg benne, amelyet a hívô a hittel nyer el.'' (Róm 1,16-17) Volt egy idô Pál számára, amelyben még inkább, mint az evangéliumban való hitet szégyellte volna, szégyellte magát az evangéliumot, mint valami gyalázatos dolgot, amit a sugalmazott szavak, vagy Izrael bölcsességének szavai közé ékeltek. És hogy eltörölje ezt a gyalázatot, amelyet a Názáreti követôinek felfogásában írtak, üldözte ôket, kioltva az egyikben az evangélium szavait és az életet, abban a hitben, hogy gyôzni fog. De az örök Szó, akit semmiféle emberi vagy ördögi erô nem tud elhallgattatni, leterítette ôt a damaszkuszi úton, megkérdezve tôle: ,,Miért üldözöl engem''. Azoknak, akik elnyomják a kis hangokat, azoknak, akik elnyomják azokat, akik Isten nevében beszélnek -- és a mai tudósoknak, akik tudják, hogyan hívták ôket az Ószövetségben, és tudják, mi a küldetésük, mert ôk most és mindig, az idôk végéig olyanok lesznek, mint Isten hírnökei a vak tömegben -- sokat kellene elmélkedniük és tanulniuk ebbôl az ,,engem üldözöl''-bôl, és félniük kellene az Ige üldözésétôl, és remegni attól, hogy ezt teszik. Isten eszközében Isten él. Nem közönséges módon él, hanem rendkívüli módon. Az emberi személyiség nem több, mint a függöny, amely ôrzi a Szentek Szentjét, aki működik, mert Isten sose tétlen a trónján, a függöny mögött. Amikor a káldeusok vad hadserege legyôzte az izraelitákat a fôvárosban, nem érte be ezzel, hanem felégette Isten házát, és elvitte a Templom vagyonát és szentségét. Amikor a hatalmas római légiók mindörökre lerombolták a Templomot a Mória-hegyén, Jézus Krisztus jövendölése szerint, valójában kire vetették rá magukat? Az épületre, a papságra, a Templom edényeire, vagy a szellemi Lényre, aki, az izraeliták felfogása szerint, azt betöltötte önmagával? Azt mondom: ,,az izraeliták felfogása szerint'', mert annak a nagypénteknek délután három órájától, ami az Irgalmasság és a Bűntény mélysége, Isten Lelke elhagyta a Szentek Szentjét, és még a tömjénáldozat órájában is üres volt a tabernákulum dicsôsége. De az Eszme még megvolt. És ez az Eszme minden volt Izrael számára. Kit üldözött az ellenség? Embereket és köveket, vagy az eszmét? Az Eszmét. Azért, hogy lesújtson a népre, lesújtott az Eszmére. Lerombolta. Szétszórta. Ó, nyomorult, felületes emberek, még akkor is, ha gyakorló katolikusok vagytok! Oly lanyhák vagytok az Eszme iránt, a kereszténység, az Egyház iránt! Ezek alkotják az Eszmét, amely az erô, a hatalom, az összetartó erô, a gyôzelem, az üdvösség a Sárkány szolgáinak emberi és nem emberi hadseregei ellen. Elmélkedjetek ezen a nagy leckén, amely a régi korokból jön: amikor a tétlenség, a bűn vagy a sátáni tanításba való beleegyezés megengedi, hogy Isten és a lelkek ellenségei megtámadják, tönkretegyék, szétszórják az egyetlen, szent, igazi, örök Eszmét -- Istent -- éppen abban, ami hirdeti és képviseli, mondom, mindent szétszórnak és lerombolnak, azt is, amit nem szeretnének: az ô önzô, személyes javukat, a családi vagyont, a nyugalmat, néha magát a családot is. Keljetek fel, keresztények! Egy napon, az alvó Jézusnak azt kiáltották: ,,Ébredj fel, Mester, mert elveszünk!'' De most Isten kiáltja felétek: ,,Ébredjetek fel; keresztények, mert ha nem ébredtek fel, elvesztek! A vihar elôttetek van!'' A régi Izraelnek mondták: ,,Sátraidhoz, Izrael!'', hogy összegyűjtsék a vallás és a haza megvédésére. Én kiáltom felétek: Tabernákulumaitokhoz, keresztény nép! Hitedhez! Uradhoz, Jézus Krisztushoz! A Gyôzedelmes Asszonyhoz, aki legyôzi a Sátánt! Kelj fel! Gyújtsd meg ismét a hit és a szeretet mécsesét és tüzét, vesd le túlságosan testies ruháidat, amelyek téged tompaeszűvé és lustává tesznek, és öltözz újra az életszentségbe! Neked, neked kell megmentened magadat! Akaratodtól függ gyôzelmed. Isten figyel téged, de többé nem ment meg, nem üdvözít saját akaratából. Oly sokszor megtette azt, de te az üdvösség gyôzelmébôl lépcsôt készítettél, hogy leszállj a sötétségbe, a fagyba, a bűnbe. Megmondtam a kis János (Valtorta Máriát nevezi így) művének elején. Nevettetek, kinevettétek vagy szidalmaztátok a kis hangot, amely megismételte nektek szavaimat. De sok beteljesedett már, mert isteni szavak voltak. Ne nevessetek, ne nevessétek ki, ne szidjátok ezekért! Fogadjátok el! Önmagatokat, családotokat, nyugalmatokat; jóléteteket védelmezitek, amikor az isteni Eszmét, az Egyházat, a hitet véditek! A Sátán és szolgái igyekeznek lesújtani az Eszmére: az Egyházra, a Hitre, azaz a szívre, a vérre, a lélegzésre, amelyek életben tartják életeteket. Fájdalmas, igen. Fáradságos, igen. De ha diadalmaskodna a Sátán egy, már Isten nélküli világban; háromszorosan jaj lenne nektek! Nem tudjátok! Nem emelem fel a fátylat errôl a borzalomról, amely már működik, és támadást indít, zárt sorokkal. A magasba mutatok: az égre, Istenre, a kereszténység szívére: a vatikáni Rómára mutatok; a tabernákulumra mutatok. Védjétek meg, hogy ti is védelemben részesüljetek! És elmélkedjetek sokat szavaimon! És különösen: ne legyetek hasonlók azokhoz, akik felövezik magukat, hogy üldözzék Istent az Ô Eszméjében, a Római Egyházban, a Hitben, üldözve Jézus Krisztust az Ô kis hangjaiban! Mondom, ne üldözzétek Jézus Krisztust! Mert Ô azt mondja nektek, akik üldözitek eszközeit, azt mondja, isteni, igazságos ôszinteséggel: ,,Miért üldöztök engem?'' Igen. Ti Ôt üldözitek ezekben, akiket nem hagytok békén. Igen. Ti Ôt üldözitek ezekben, mert tagadjátok, hogy az Ige beszél bennük, a Szentlélek beszél bennük, aki mindig minden isteni tanítás szerzôje. Utánozzátok Pált, halandó életének második felében, ha tudtátok követni, amikor még a tarzusi Saul volt, Benjámin törzsébôl, farizeus és a keresztények üldözôje. És ne szégyelljétek megtanulni, ti, új rabbik, a hit és a bölcsesség eddig nem ismert kis dolgait megtanulni egy kis hangtól! A gazdag, hatalmas és tekintélyes Gamáliel mellett, aki egy királyhoz hasonló pompával és kísérettel rendelkezett, s aki Izrael bölcsességének élô könyve volt, a szelíd názáreti Mester ugyancsak megvetésre méltónak tűnhetett a tarzusi Saul elôtt, aki ismerte társadalmi helyzetét, tanításmódját és életmódját... De amikor lehullott a farizeizmus hályogja, nem szemérôl, hanem lelkérôl, és egy évtizedig tartó szorgalommal behatolt az evangélium bölcsességébe, Isten minden hívôt üdvözíteni akaró erejébe, Pál felismerte, hogy az evangéliumban megnyilvánul az életszentség, ami a hitbôl jön és a hit felé tart. Ez az életszentség, ragyogóvá válva, felfoghatóvá válva Isten Szavának jósága által, aki irgalmas irántatok, megnyilvánul az ajándékban, amelyet a mi nevünkben a kis hang adott nektek. Az igazak szeretnek. A szeretet fény. A fény lehetôvé teszi a felismerést. Az igazak hisznek. Égô szomjuk van, hogy mindinkább higgyenek. Megértik, hogy a tudás nagy segítség ahhoz, hogy valaki bízni tudjon. Érzik, hogy a hit éltet, mert az a szeretet. És a szeretet élet, mert Isten, az Élô van bennük, és ôk Istenben vannak. Íme, hosszú úton, eljutottunk a mai diktálás elsô mondatához: ,,Az igaz a hitbôl él''. És minél inkább gyermeki szíve van az igaznak; annál inkább tud a hitbôl élni. Ezért mondotta az isteni Mester: ,,Ha nem váltok hasonlóvá a gyermekekhez, nem mentek be a mennyországba''. A gyermek tud hinni. És ezért a hinni tudásért felismeri Istent, és megérdemli, hogy birtokolja Ôt, és örökké örvendjen neki, még akkor is, ha meghal, mielôtt oly tanulttá válna, mint amilyenek ti vagytok. Valóban a sok tudás nehézzé teszi az üdvözülést. ,,Akinek többet adtak, attól többet követelnek'', és ,,aki kincsekre tett szert, azt könnyen megtámadják a rablók.'' De ezt a régi közmondást még nem ismertétek, és most sem tudjátok, milyen rablókról beszélek. Ti, akik tanultak vagytok, igyekezzetek megismerni. Megismerve, meg tudjátok védeni magatokat a haláltól, amelyet azok fegyverei okozhatnak nektek. De a ,,kisgyermekeket'' nem fenyegetik ezek a veszélyek. Ôk tudnak ,,a hitbôl élni''. Egyszerűen. Bíznak az Úrban, és meg van írva, hogy aki bízik az Úrban, felfogja az igazságot. Felfogják: a bennük levô élô szeretet által, és mert mesterük a Szeretet és ôrangyaluk. (39) ======================================================================== Isten haragja (Róm 1,18) ,,Isten haragja eléri az égbôl az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az Isten igazságát igazságtalansággal elnyomják.'' Az elôzô leckében felszólítottam az embereket, hogy védjék meg a vallásos Eszmét azért, hogy megmeneküljenek, és békét élvezzenek, mert amikor egy nép beleesik ,,az igazságtalanság gonoszságába'' -- és a legnagyobb gonoszságba, a legnagyobb igazságtalanságba, ami Isten megbántása, a vallás kinevetése, támadása, kioltása az emberek értelmében, amikor elôre megfontolva, tudatosan megtagadják az engedelmességet minden parancsának -- akkor Isten haragja megnyilvánul az égbôl. Nem szükségesek a villámok ennek kinyilvánításához. Sem a világkatasztrófák. Sem a vízözönök. Pusztán az elég, ha Isten magatokra hagy titeket, hogy ti okozzátok magatoknak a halált, az aggodalmakat, az elkeseredést. Isten haragja, az igazi, megváltoztathatatlan harag a büntetéseknél jobban megnyilvánul abban, hagy magatokra hagy titeket. Amiket Isten haragjának hívtok -- a háborúk, a rombolás kegyetlen eszközei, a világkatasztrófák, ragályos betegségek -- még nem képezik a megváltoztathatatlan teljes haragot. Azok a megbántott Atya szemrehányásai és figyelmeztetései, aki mégis kész segíteni és megbocsátani bűnös gyermekeinek. A próféta beszél a pusztulás gyalázatosságáról. Az Ige is megerôsíti ezt, de nem fejti ki, hogy igazán mit jelent a ,,pusztulás'' szó. Meg van írva róla, hogy a vég jele, és valóban az lesz. Amikor az emberiség 99%-ának szívében mindenféle ,,gonoszság és igazságtalanság'' uralkodik majd, amikor a gonoszság és az értelmi vagy anyagi síkon megnyilvánuló igazságtalanság már behatolt minden társadalmi osztályba, sôt a gyalázat behatolt Isten házába is, akkor Isten már nem atyai büntetésekkel fog megdorgálni titeket -- amelyek, sajnos, de igaz, keveseket mentenek meg, mert legtöbbjük már a Sátánt szolgálja -- hanem magatokra hagy titeket. Ô visszavonul. Nem tesz többé semmit. Addig a pillanatig, amikor akaratának egy villáma megparancsolja angyalainak, hogy nyissák fel a hetedik pecsétet és fújják meg a négy harsonát, kiszabadítva a három jaj sasmadarát, és utána, rettenetes, megfújják az ötödik harsonát, és az utolsó idôk Júdása megnyitja a mélység kútját, hogy kieressze azt, akit az ember inkább kívánt, mint Istent. (Vö. Jel 8,6-12.) Mikor? Mikor? Már ebben az órában éltek, vagy hamarosan beléptek? Féltek. Kérdezitek magatokat. De nem tartotok bűnbánatot. Nem fogjátok megtudni, mikor. Az meg van írva a jelenlegi próféták szívében, de le van pecsételve, amit a hét mennydörgés mondott nekik, és ôk nem árulják el. És akkor, mint a békés csillag, a rettenetes és félelmetes, viharos hullámok fölött -- az egész föld megmozdul, mint a viharos tenger, és minden ember hajótörött lesz, mintha viharos tengeren lenne, kivéve Isten szolgáit, akik Péter bárkájában vannak összegyűjtve, mivel hűségesek a szent Hajóshoz -- akkor eljön a Tenger Csillagának hajnala, amely megelôzi a Hajnalcsillag felkelését, utolsó megjelenését. Az Isten Báránya, a Megváltó, a szentek Szentje, második, utolsó eljövetelének elôfutára nem a puszta vezeklô embere lesz -- akit megkeményített az önsanyargatás, és aki a bűnösöket is keményen megfeddte, hogy kigyógyítsa ôket nehézkességükbôl és fürgévé tegye ôket az Úr befogadására -- hanem a mi Angyalunk (Mária) lesz az elôfutára, az, aki jóllehet volt teste, szeráf volt, az, akiben lakóhelyet készítettünk, #akinél kedvesebbet és méltóbbat nem találhattunk, a színaranyból készült kedves Frigyszekrény, aki most úgy tartalmaz minket, mint ahogy mi tartalmazzuk Ôt, és aki keresztül repül az egeken, sugározva szeretetét, hogy elôkészítse Királyának illatos és királyi útját; és hogy elôkészítsen -- egy utolsó anyaságban megfoganva és megszülve -- annyi életcsírát, amennyien csak akarják, hogy megszülessenek az Úrnak. Nézzetek oda, az idôk keletje felé... A sötétség fölött, amely mind sűrűbben, átkozottabban borítja a földet, már kirajzolódik egy hajnalpír, amelynél nincs kedvesebb. Az Máriának az ideje, ami felkel. A végsô irgalmasság, amit a mi Szeretetünk gondolt ki számotokra. Nagyon hosszú lesz az útja. Szembeszáll vele örök ellensége, aki jóllehet le van gyôzve, makacs abban, hogy gyötörje Ôt és küzdjön ellene. Eltompítja az emberek értelmét, hogy ne ismerjék fel Máriát. Kioltja a beléje vetett hitet. Ködöt teremt. Sárral dobálja. De a Tenger Csillaga túl magasan van a piszkos hullámok fölött. Keresztülfut, és a sár ruhájának még szegélyét sem piszkítja be. Csak azért száll le, gyorsan, mint egy fôangyal, hogy ráírja a kereszt jele mellé, az ó jelét a hívôk homlokára, akik meg vannak mentve az örök Ország számára. Erô és béke lép a lelkükbe, kezének érintésére. Ô az Élet Anyja, az Üdvösség forrása. Áldjátok Istent, aki megengedte a tisztaságos Csillagnak, hogy megkezdje útját, és szeretetének kedvességével Istenhez vonzzon titeket. Ô a kegyes Megváltónô, aki végtelenül nagy, és kárpótolja a jó lelkeket az emberek bűnei miatt megundorodott Isten mindinkább fokozódó eltávolodásáért. Ne tűnjék igazságtalannak számotokra Istennek ez a visszavonulása. Meg van írva a Makkabeusok könyvében, hogy, amikor Antiochosz Epifánesszel a romlottság belépett Izraelbe, Izrael eltávolodott a Törvénytôl. Sok fôember, ,,aki a gonoszság fia'', vetette alá magát a szomszédos nemzeteknek, egészen addig a pontig, hogy magukévá tették azok elfajult szokásait, ,,eladva magukat, hogy rosszat tegyenek''. A szentély elhagyottá vált, mint egy pusztaság. Az ünnepeket gyász váltotta fel, a szombatokat meggyalázták, és dicsôségét megsemmisítették. Nemcsak ez, hanem elfogadták a bálványok tiszteletét. És ez kiváltotta a megmaradt kevés hűséges üldöztetését, és halál, pusztulás, erôszakosság és szenvedés lett az öröksége annak a népnek, amely felkeltette az Úr haragját. Hasonlítsátok össze ezt a ti helyzetetekkel! Elmélkedjetek rajta! Válasszatok! Jézus újra azt mondja nektek, amit az utolsó sátoros ünnepeken mondott: ,,Rövid ideig vagyok még veletek... és utána elmegyek. És akkor keresni fogtok, de nem találtok meg.'' Igen, ti alvók! Inkább hozzátok beszélek, mint a nyílt ellenségekhez. Hozzátok, akik ha felébrednétek, megvédhetnétek az Eszmét és saját javatokat. Hozzátok, akik alusztok, míg mások tevékenykednek, és abban a csalódásban ringatjátok magatokat, hogy Isten kiszolgál majd titeket, hogy Jézus -- ostoba szolgaként -- kiszolgál titeket. Elhanyagoltátok, nem kerestétek, nem követtétek, s egészen addig mentetek el, hogy feleslegesnek tartottátok az Ô köztetek maradását. Feltételeztétek, hogy gyorsan kész lehet megsegítésetekre, amikor szükségetek lesz rá, és végül, de -- nem idejében, -- mindnyájan fel fogtok ébredni. Keressétek az Üdvözítôt, amíg még köztetek van, mielôtt a gyűlölet elküldi Ôt, határaitokon túlra... Efraimba, a világosságra feltámadó népek közé, míg ti elmerültök a sötétségben. A sötétségben, amely elfojtja az igazságot, nem láttatja meg, felépíti a lanyhaság falát, a tétlenségét, ott, ahol nem a gonoszság és az igazságtalanság falát húzzák fel. (43) ======================================================================== Isten látható (Róm 1,20-22) Azok, akik Isten igazságát megfojtják az igazságtalanságban, az istentagadók két rossz osztályába tartoznak. ,,Nem hiszek Istenben, mert nem látom'' -- mondják egyesek. Mások bolondok módjára szeretnék lerombolni Istent, és mivel erre nem képesek, hatalmas és hasztalan fáradozással szét akarják zúzni Isten bizonyítékának emlékművét, és -- dolgoznak, dolgoznak, dolgoznak -- de csak annyit érnek el, hogy leszedik róla a port és a penészt, és így szebbé és ragyogóbbá teszik. Mivel nyílt kártyákkal játszanak, nem érnek el mást, csak azt, hogy a jó emberekben szent ellenhatást váltanak ki. A szerencsétleneknek ez a két csoportja, amely kizárja a békét a földön és a másvilágon, mindenekelôtt a hazugokból vagy az esztelenekbôl áll. Maguk vallják be ostobaságukat. Mert lehetetlen az ember számára tagadni Istent. Ha az ember csak önmagára tekint -- természetének összhangzatos kialakulására, amelyben ellentét és zavar nélkül keresztezi egymást az állati és a lelki, csodálatos egységet alkotva -- ha az ember csak azt nézi, nem tagadhatja Isten létét, mondva: ,,nem hiszem, mert nem látom Istent.'' Az értelmes ember természetének csodáját nem lehet igazolni azzal, hogy megalázó származásáról beszélnek. A fejlôdés sose lenne képes megadni egy állatnak a látható emberi tökéletességet. Mivel olyanokról beszélek, akik nem fogadják el a lelkit, nem beszélek másról, csak az emberi test tökéletességérôl, ami látható. De egyedül ez is elég annak tagadására, hogy az ember az állatból fejlôdött ki, és tanúskodik az isteni teremtésrôl. Isten látható ,,láthatatlan tökéletességeiben, örök erejében és Istenségében'' az értelmes ember értelme számára, ,,a teremtett dolgok által''. Minden -- a dér hullásától kezdve a napig, a tengertôl a tűzhányókig, a féregtôl az emberig, a fán levô penésztôl az óriásfenyôig, a világosságtól a sötétségig -- Istenrôl beszél, Ôt mutatja meg isteni hatalmában. Azért mondtam, hogy azok, akik tagadják Istent, aki látható minden dologban, hazugok vagy bevallják ostobaságukat. De nem, nem ostobák. A Hazugság, a Kevélység és a Gyűlölet szolgái. Csak ezek. Mert igazából ismerik, hogy Isten létezik, de tagadják, visszautasítják, gúnyolni igyekeznek Ôt ahelyett, hogy dicsérnék és dicsôítenék. Gyűlölik ahelyett, hogy hálásak lennének végtelen gondviseléséért, amelyet irántuk tanúsít, jóllehet nem érdemlik meg. Ha Isten nem Isten lenne, azaz Az, aki a gyűlölet és bosszúállas felett van, ha Isten hozzájuk hasonló lenne, vajon adna-e nekik levegôt, világosságot, napfényt és kenyeret? Ne vessék ellen: ,,A jóknak adja azt, és ezért mindnyájan élvezik. Nem okozhatja a jók halálát azzal, hogy megvonja a gonoszoktól a levegôt, fényt, napsugarat és kenyeret.'' Ki akadályozhatná meg Ôt ebben? Minden lehetséges Isten számára. De Ô az, aki felkelti napját a jókra és a gonoszokra egyaránt, hogy kedveskedjék a jóknak és figyelmeztesse a gonoszokat, idôt adva nekik a megtérésre. Mert Isten türelmes, és azzal áll bosszút, hogy megbocsát hetvenszer hétszer és hétszázszor hétszer. Addig, amíg élet van az emberben. Hosszantűrô. Utána ítél, és ítélete megfellebbezhetetlen. Az utolsó szó az Övé, és olyan, hogy a legmakacsabbul ôrjöngô ember is abbahagyja káromló félrebeszélését, és megrémülve, mint az, akit sötét börtönbôl húztak ki nagy fénybe, villámként találva az isteni Fénytôl, magába roskad; felkiáltva: ,,Átkozott az én kevély gondolatom! Megtagadtam az Igazságot, és Ô örökre lesújt rám. Imádtam azt, ami nem volt, és megtagadtam Azt, aki létezik. Részem lehetett volna a romolhatatlan jutalomban, amely a tökéletes Romolhatatlannal való egyesülésbôl származik. Elônyben részesítettem a sokszorosan Romlottat, aki örökké él, de romlottan, és örökre elmerülök benne.'' (48) ======================================================================== Sátánimádás (Róm 1,24-31) Annál pontosabb egy festmény, minél tökéletesebben ábrázolja a valóságot. Annál pontosabb egy beszámoló, minél hűségesebben írja le egy kor eseményeit és szokásait. Íme, a páli levél leírja ennek a korszaknak a szokásait, amely korszak olyan, mintha az ördög szállta volna meg. Minden szó egy színes ecsetvonás, amely lefesti ennek a kornak az emberét, az emberek kilenctized részét ebben a korban. Minden árnyalat szükséges ahhoz, hogy lefesse az embert, aki nem Isten fia, amint Isten akarta, hogy legyen, nem a felsôbbrendű ember, aminek hiszik magukat ezek az emberkinézésű szörnyek, akik az emberek kilenc tizedét alkotják, hanem, hogy lefesse az ember ellentétét, Isten gyermekének elfajzott alakját. Az emberiség és a Romlás házasságának félelmetes gyümölcse. A Sátán szolgái. Ezek vannak ábrázolva a tökéletes festményen. A kevésbé borzalmas színekkel jelzi: az áskálódókat, hencegôket, ostobákat, mértékteleneket. Utána a színek mind sötétebbekké válnak, amely színek már a legmélyebb pokol színei és a természetellenes bűnöké, amelyek annyira elterjedtek ma, és nemcsak saját gonosz érzékük kielégítését szolgálják, hanem a gazdagság utáni sóvárgásukat is. Pál saját idejének embereihez beszélt. Pogányok között élô emberekhez, inkább, mint a pogányokhoz, akiknek semmiféle istenük sem volt. Szándékosan mellôzték még a természetes erkölcsi törvényt is, hogy semmi se gátolja ôket. Mert ha még tiszteltek volna valami istent, azaz egy erkölcsi törvényt, még ha tökéletlent is, ösztönszerűleg megérezték volna egy Felsô Lény létezését, akihez lelkük felsóhajt, akit keres, mint lélek, hogy egyesüljön azzal a lélekkel, akitôl származik. Még a minden vallási törvényt egyáltalán nem ismerô ember is érzi ezt, hacsak nem olyan valaki, aki nem akarja megérezni. Mégis Pál, amikor ezekrôl a szörnyek között élô emberekrôl beszélt, kihagyta a kép legsötétebb színét. Miért hagyta ki? Mert nem ismerte. Ô lélekben felszállt a harmadik égig, és sok igazságot megismert, az utolsó idôkre vonatkozókat is. De nem ismerte meg ezeknek az utolsó elôtti idôknek egy elfajulását, egy elfajulást, amely megelôzi a hitehagyás elérkezését és a bűn emberének megjelenését. Azt írta a tesszalonikiaknak: ,,A gonoszság titka már munkálkodik'', de utána hozzátette: ,,csak annak kell még az útból eltűnnie, aki még késlelteti.'' (2Tessz 2,6) De amikor az emberiség kilenctized része visszautasítja Azt, aki visszatartja a gonoszság titkának kifejlôdését, amíg az a titokból rettenetes valósággá válik, a Vadállat gonosz uralmával, aki istennek jelenti ki magát, és Istennek kijáró tisztelet követel; amikor a Vadállatnak megadják az isteni megtiszteltetést; amikor segítségül hívják és megidézik szeméremsértô szertartásokkal tisztelve meg ôt; meg tud-e Isten továbbra is védeni a mélység Kígyójának elôhaladása ellen? És milyen nevet adok én a szemérmetlen szertartásoknak, a rettenetes tobzódásoknak, amelyek sátáni közösülésekkel végzôdnek, amelyekben maga a Sátán az úr és a pap? És milyen néven nevezem majd ezt a legnagyobb bűnt, ezt a sátáni vallást, amely felülmúlja kegyetlenségében a régi, legbarbárabb vallások vagy a vadak között még létezô vallások bűneit? Itt nem ártatlanok testét áldozzák fel az isteneknek, mint Molok idejében. Itt nem ölik meg a művelt embereket, hogy feláldozzák ôket vad bálványuknak. Itt a Feláldozottat áldozzák fel, itt az Ártatlanra sújtanak le, itt az Ellenfélnek Isten megtestesült Fiát áldozzák fel, aki az Oltáriszentségben él, testével, vérével, lelkével és Istenségével. Ó, hogyan kell nevetnie rettenetes nevetésével Lucifernek ezekben az ô korszakaiban és dicsôségének óráiban! Ô, az átkozott, a villámmal sújtott, az Isten által kivetett, trónusán ül, azon a trónuson, amelyet az emberek emeltek neki, és rettenetes gúnyolódással kínálják fel neki a Bárányt, Azt, akit ô sose fog legyôzni, Azt, akibe ô sose tud belépni, Azt, aki legyôzte ôt százszor és ezerszer, és legyôzi ôt húsz évszázada, és le fogja gyôzni mindvégig, megszabadítva a jóakaratú lelkeket az ô gonosz uralmától. Le lesz gyôzve. De addig látszólag ô a gyôztes. És a szentségek szentségét, a szeretetnek ezt a titkát, amely számára a legszeráfibb ember szeretete is mindig elégtelen arra, hogy méltóképpen tisztelje, az emberek eszközként adják a Sátánnak, tiszavirág életű diadalához. Pál ezt nem ismerte. Nem. Isten irgalmassága titokban tartotta elôtte ezt a bűnt, amely megremegteti az egész eget. És jól figyeljetek, ti, akik az éggel együtt remegtek a borzalomtól, és ha azok; akik megszentségtelenítik a Szent Színeket, nem tudnák, hogy azokban igazán jelen van az élô Krisztus, úgy, amint a földön volt és az égben van, ha nem hinnének az Ô jelenlétében az átváltoztatott Színekben, egyszerű varázslattá zsugorodna gyakorlatuk. De ôk tudják. És ez képezi számukra a bűnt, amire nincs bocsánat. Nem lehet alkalmazni rájuk a Megváltó imáját, mert ôk ,,tudják, mit cselekszenek''. Nem alkalmazható rájuk Pál mondása: ,,Miután megismerték, hogy az Istenség, akárminek gondolják és hiszik, megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat, mert minden istenhívó hisz az igazságnak egy fogalmában, még akkor is, ha az nagyon tökéletlen. Hisz a magának alkotott istenségben, akit elképzel, vagy igaznak és egyetlennek tart. Nem alkalmazható rájuk Pál mondása, hogy nem fogják fel, akik ilyen dolgokat tesznek, méltók a halálra'', mert ôk felfogják, és ennek ellenére véghezviszik a legnagyobb megszentségtelenítést. (50) ======================================================================== Ne ítélj! (Róm 2,1) Az Apostol azt mondja: ,,Nincs számodra mentség; aki ítélkezel. Mert amikor mást elítélsz, magadat marasztalod el, hiszen ugyanazt műveled te is, ítélkezô.'' Kihez beszélek? A közönséges hívôhöz vagy a nyáj választott részéhez? A választott részhez beszélek. Mert az én beszédem kovász, amelynek meg kell kelesztenie a tiszta lisztet, az áldozat lisztjét, hogy ez a liszt, tökéletességével, kovásszá váljék a nagy tömegben, a többé- kevésbé erôsen megszitált lisztben. Amikor a háziasszony kenyeret akar sütni, nem a tisztátalan, korpával teli lisztet veszi, hogy élesztôgömböt csináljon belôle, hanem a legjobb lisztet, és összekeveri tiszta vízzel, és félreteszi, hogy megkeljen, kovásszá alakuljon, amely megkeleszti a tisztátalan lisztet is, és ehetô kenyeret csinál belôle. A pászkában nem volt élesztô, de akkor tiszta lisztet használtak az ostyához, hogy ehetôk legyenek a lángoló tűzön sütött kis, lapos pogácsák. A Bárány nyájának választott része -- a Bárányé, aki a Pásztor, aki az Élet Kenyere, aki az Úr -- maga az áldozathoz való liszt. Azoké az áldozatoké, akik egy lelki áldozatban -- az Új Törvény áldozatában -- jönnek, sót önként helyezik magukat az oltárra, mint valami emléktárgyat, mint kellemes illatú adományt, amely az áldozati oltáron ég. (Lev 2) A régi szertartás, amelyet liszttel vagy hússal mutattak be, elégetve, átkerül az újba, de új és jobban megválasztott formákkal. Az ég oltárára csak a szent emberek áldozatát helyezik, úgy, amint a föld oltárain sem mutatnak be más Testet és Vért, csak az Istenemberét. És ez azért van így, hogy az Istenember legyen a példakép az emberek számára, akik az evangéliumnak engedelmeskedve ember-istenekké válnak: És azért is, hogy szeretetük által papokká és áldozatokká váljanak, és felajánlhassák és bemutathassák áldozatukat az ég egyetemes oltárán Isten dicsôségére és a világ megváltására. A nyáj választott részének ezek az egyes, kiválasztott áldozatai képezik a kovászt, ami megkeleszti a nagy nyáj selejtes részének tisztátalan tömegét, és anélkül, hogy tudatában lenne, hozzásegíti az embereket a kelesztésnek ahhoz a csekély fokához, amely kialakítja ôket annyira, hogy a nyáj részévé válhatnak. Ezért beszélek a választott részhez, ahhoz, amelyik működik, jóllehet rejtve és látszólag nincs is jelen, és többet ér titkos működésével mindazok nyílt cselekedeteinél, akik néha zajosan, néha követelôzve, máskor kevélyen -- azzal a kevélységgel, amely megrontotta Izrael papságát, írástudóit és rabbijait -- azt gondolták, hogy mindent ôk tesznek, és ezzel sok érdemet szereznek. Ezeknek mondom: ,,Nincs mentség számodra, mert amikor elítélsz másokat, önmagadat ítéled el, mert ugyanazt teszed, amit elítélsz.'' Ehhez a részhez beszélek, vezeklést, engesztelést és tökéletes szeretetet kérve, hogy legalább Krisztus nyájának oktató része, ennek a nyájnak többé kevésbé kis pásztorai, amikor ôk maguk nem a választott részek, nem ,,áldozati ostyák'', legyenek legalább elvegyülve a selejtes részben -- a mai keresztények meg nem felelôen formált többségében -- és a választott rész: az áldozatok, akik oszlopokként fenntartják Isten templomát, Egyházam védôfalai, aranylépcsôk, amelyeken a nyáj gyengéi fel tudnak menni Istenhez, minthogy nem tudnak hozzá repülni, a lámpások, amelyek jelzik az utat, sôt: a csillagok, amelyek megmutatják a Krisztus szívén végzôdô utat. Az áldozati lelkekhez beszélek. Az Istenségnek szüksége van szent és tiszta áldozati lelkekre, akiket szeretetük tett szeplôtelenné, megtisztítva az emberi gyengeségektôl. Szüksége van az áldozatokra. A szeretet áldozataira, akik jóváteszik a Szeretet minden megbántását. Engesztelô áldozatokra, a világ bűneinek jóvátételére. Megtisztító áldozatokra. A bűn bűze beteggé teszi a világot; és felszáll az égbe, annyira kiterjedt és erôs. Tisztítsátok meg a teremtett világ hatalmas katedrálisát, hogy Isten még irgalmasan rá tudjon tekinteni és megmentse! És örüljetek, hogy Isten erre az áldozati szerepre hív, kíván titeket. Az emberi élet folytatásához nagyobb szükség van az áldozati lelkekre, mint az elemekre. A Szeretet azt mondja nektek: ,,Azok, akik elégô áldozatok, olyanok, mint a fôangyalok légiói, akik legyôzik az ördögök légióit, és fenntartják a világot, hogy Isten irgalmas legyen iránta. Az áldozatok követik leginkább Krisztust. Akik feláldozzák magukat, gyermekeket szülnek magának Istennek.'' (54) ======================================================================== Isten ítélete (Róm 2,2-8) Isten ítélete igazságos. Mind a kárhozott lélek, mind a lanyha, mind a legtisztább szeretettôl egészen az áldozathozásig égô számára. Isten ítéletét nem befolyásolja sem a méltóság, sem a ruházat, sem az életkörülmény, sem az állás. Nem zavarják meg sem a kibúvók, sem a színészkedések, amelyekkel becsapják az embereket, sem a kétszínűség, sem a jóság, a hit, a becsület és a szeretet tettetése. A Mester szavai mindig elevenek és igazságosak, akár azt mondják: ,,Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram!'', akár amikor összehasonlítja a vámost a farizeussal, akár amikor a hegyibeszédben a csodálatos Új Törvényt adja. (Mt 5-6-7) Az idôk változása nem változtatja meg a törvényeket. És nem lesz különbség az ítéletben, mert Isten mindig az igazság és igazságosság szerint fog ítélni. És még inkább megítéli azt, akinek feladata az ítélethozás, vagy aki szemtelenül jogot formál rá. Szigorúbban ítéli meg, mert többet vár el attól, aki jobban ismeri a Törvényt. És azért lesz szigorúbb, mert meg van írva: ,,Ne ítéljetek, hogy ítélet alá ne essetek!'' Legyetek kicsinyek! Legyetek kicsinyek, ti, akiket szeretek! Ha azok lesztek, megtanítalak titeket a Bölcsességre. Szeretetemmel tanítalak meg rá. Mert, tudjátok meg, a szeretetbôl jobban meg lehet tanulni a bölcsességet, mint az oktatásból. Én, aki szeretlek titeket, ti, akik szerettek engem, világosság vagyunk, hogy megértsük a Bölcsesség szavait, amelyek a szeretet fénye nélkül, csupán a műveltségre hagyatkozva, teljesen vagy részben homályosak maradnak. Ezért a Szeretet sose fog felhagyni azzal, hogy kiáltsa: ,,A szeretet révén lesz részetek az üdvösségben és a békében.'' Mert ha valaki szeret, nem veti meg az isteni jóság türelmének és béketűrésének gazdagságát. Aki szeret, az szereti a vezeklést, nem ítél, nem kárhoztat, nem botránkoztat, nem lesz lanyhává, hideggé vagy romlottságtól szennyessé. Aki szeret, lefegyverzi Isten szívét akkor is, ha bűnössé válik. Isten megbocsát annak, aki szereti Ôt, aki sír az Ô ölén. Nemcsak megadja mindenkinek, amit művei szerint érdemel, amelyek mindig tökéletlenek, emberiek, de számba veszi szeretetét is, amely gyakran nagyobb, mint a jóra való képessége. A tökéletességre irányuló vágyát is beszámítja, amikor az tevékeny vágy, azaz igazi vágy, amelyet csak azért nem valósít meg tökéletesen, mert nem képes rá. Isten lát. A valóságot látja. Úgy Iát, amint a tökéletes Isten képes látni: tökéletesen, amelyet nem gátol a látszat. És türelmes várakozás után, tökéletesen ítél. (56) ======================================================================== Lelkiismeret-furdalás (Róm 2,9-11) A kín és gyötrelem mindig társai a rosszat tevô ember lelkének. Még akkor is, ha mások nem veszik észre. A bűnös nem örvend lelki békének, amely a jó lelkiismeret gyümölcse. Az élet kielégülései, bármilyenek legyenek is, nem elégségesek arra, hogy békét nyújtsanak. A lelkiismeret-furdalás szörnyetege megtámadja a bűnöst, elôre nem látott támadásaival, olyan órákban, amikor a legkevésbé gondol rá, és gyötri ôt. Néha arra szolgál, hogy beismerje bűnét, máskor arra, hogy még bűnösebbé tegye. Arra ösztönzi, hogy ne bízzék Istenben, vesse ki Ôt egészen magából. Mert a lelkiismeret- furdalás Istentôl vagy a Sátántól jön. Az elsô felébreszti, hogy üdvözítse. A második azért kelti fel, hogy befejezze tönkretételét gyűlöletbôl vagy gúnyból. De a bűnös ember, aki már a Sátáné, nem gondol arra, hogy sötét királya gyötri ôt, miután elcsábította, hogy rabszolgája legyen. És csak Istent okolja a lelkiismeret-furdalásért, amit magában érez, és igyekszik kimutatni, hogy nem fél Istentôl, hogy eltörli Istent azáltal, hogy félelem nélkül növeli bűneit, ugyanazzal a beteges ôrülettel, amivel az iszákos, jóllehet tudja, hogy árt neki a bor, még többet iszik; ugyanazzal az ôrült szenvedéllyel, amivel a buja növeli szennyes gyönyöreinek táplálékát; és aki kábítószereket használ, növeli az adagot, hogy még inkább örvendjen mind a testnek, mind a kábítószereknek. Mindezt azzal a szándékkal, hogy elkábuljon, lerészegedjék a bortól, a kábítószerektôl, a bujaságtól addig, amíg el nem butul, és többé már nem érzi a lelkiismeret-furdalást. A bűnös szándéka, hogy elfojtsa a hangot többé-kevésbé nagy és ideig tartó diadalaival. De a gyötrelem megmarad. A kín megmarad. A bűnös ezt még saját magának se vallja be, vagy vár bevallásával az utolsó pillanatig, amikor lehull minden színfal, amit az ember festett, és csupaszon találja magát a halál és az Istennel való találkozás titka elôtt. És ezek az utóbbiak már a jó esetek, amelyekben eléri a békét a másvilágon, az igazságos vezeklés után. Néha, mint a jó latornál, aki eljutott a tökéletes bánatra, azonnali a béke. De nagyon nehéz, hogy egy nagy rabló eljusson a tökéletes bánatra. Minden nagy bűnös nagy rabló, mert elrabol Istentôl egy lelket: saját bűnös lelkét és még sok más lelket: azokét, akiket a nagy bűnös bűne dönt romlásba. Felelôsségre lesz vonva ezekért, akik néha jók, ártatlanok voltak, mielôtt a bűnössel találkoztak, és a bűnös tette ôket bűnösökké. Még szigorúbban vonja felelôsségre ôt ezekért, mint saját bűnéért. Nagy rabló, mert elrabolja saját lelkétôl örök javát, és a magáéval együtt azokét a lelkekét, akiket bűnbe vitt. Nagyon nehéz, ismétlem, hogy egy nagy, megrögzött rabló, az utolsó pillanatban eljusson a tökéletes bánatra. Gyakran még a tökéletlen bánatra sem jut el. Vagy azért, mert a halál hirtelenül szakítja le ôt, vagy azért, mert az utolsó pillanatig visszautasítja az üdvösséget. De ennek az életnek a kínja és gyötrelme csak csekély ízelítô a másvilág kínjaiból és gyötrelmeibôl. Mert a pokol, a kárhozat, olyan gyötrelmek, hogy még az Istentôl származó pontos leírásai is mindig alul maradnak annak, amik. Ti nem vagytok képesek pontosan felfogni, még az isteni leírásból sem, hogy mi a kárhozat, mi a pokol. Úgy, amint az isteni látomás vagy leírás arról, ami Isten, még nem képes pontos ismeretet adni nektek a mennyország szentjeinek végtelen örömérôl, ugyanúgy az isteni látomás vagy leírás sem képes ízelítôt adni nektek a pokol gyötrelmeirôl. A mennyei elragadtatás és a pokoli gyötrelem ismerete számotokra, élôk számára, korlátozva van. Mert ha mindent úgy ismernétek, amilyen, meghalnátok a szeretettôl vagy a borzalomtól. És a büntetésben vagy a jutalomban, igazságos mértékben fognak részesülni a zsidók éppúgy, mint a görögök, azaz az igazi Istenben hívôk éppúgy, mint azok, akik keresztények, de nem tartoznak az örök Szôlôtôhöz, mint minden tévhitű, és mint azok, akik más kinyilatkoztatott vallásokat követnek, vagy sajátjukat követik, vagy olyan emberek, akik semmiféle vallást sem ismernek. Jutalmat kap, aki az igazság szerint él. Büntetést az, aki rosszat tesz. Mert minden embernek van lelke és értelme, és ez elég ahhoz, hogy irányítsa és kormányozza ôt. És Isten, igazságosságában, megjutalmazza vagy megbünteti ôket aszerint, amit a lélek tud, szigorúbban azokat, akik lelkük és értelmük révén műveltek, és kapcsolatban voltak a papokkal vagy a keresztény lelkészekkel, vagy a kinyilatkoztatott vallásokkal, és aszerint, hogy milyen hitük volt. Mert ha egy valaki, még ha elszakadt vagy elkülönült egyházhoz tartozik is, erôsen hiszi, hogy az igaz hitben él, hite üdvözíti ôt, és ha jót tesz, hogy kövesse Istent, a legfôbb jót, egy nap, jutalmat kap majd hitéért és helyes életmódjáért. Nagyobb isteni jóságot tapasztal, mint a katolikusok. Mert Isten, számításba veszi, mennyivel jobban kellett erôlködniük azoknak, akik nem tartoztak a titokzatos Testhez: a mohamedánoknak, brámánoknak, buddhistáknak, pogányoknak, ahhoz, hogy jók legyenek. Ôbennük nincs meg a Kegyelem, az Élet, nincsenek meg adományaim és az erények, amelyek ezekbôl az adományokból származnak. Isten nem személyválogató. Ô a véghezvitt cselekedetek szerint ítél, nem pedig az emberek származása szerint. És sokan lesznek, akik kiválasztottaknak gondolják magukat, mert katolikusok, de látni fogják, hogy sokan megelôzik ôket, akik bár nem ismerték -- az igaz Istent szolgálták igaz életükkel. (58) ======================================================================== A pogányok üdvözülése (Róm 2,12-16) Isten nagy irgalmassága még fényesebben ragyog Pál szavaiban, aki, a sugallat hatása alatt, hirdeti, hogy nemcsak azok vesznek el, akik semmiféle törvényt sem ismernek el -- sem a természetes, sem a természetfelettit, sem az ésszel megismerhetôt -- hanem azok is, akik megismerték a Törvényt, de nem éltek az üdvözítô Törvény szerint. A pogányok viszont, akik nincsenek a Törvény birtokában, de természetük és értelmük szavára hallgatva megteszik azt, amit az általuk nem ismert Törvény elôír, üdvözülnek. Ezek törvénye az, amit csak értelmük világánál, helyes szívvel ismernek fel, engedelmeskedve a Lélek szavának, akit nem ismernek, de aki jelen van. Ô jóakaratú lelkük egyetlen mestere, akinek sugallatait engedelmesen követik, mert erényesen szeretik ezeket a sugallatokat, és öntudatlanul Istent szolgálják. Ezek a pogányok cselekedeteikkel mutatják ki, hogy a Törvény erényes szívükbe van írva. Az Ítélet napján üdvözülni fognak. Figyeljük meg Isten ítéletében az embereknek ezt a három nagy csoportját, amelyben visszatükrözôdik az Ô irgalma és tökéletes igazságossága. Kik azok, akik nem ismernek el semmiféle törvényt sem: sem a természetit, sem az emberit és azért értelemmel felfoghatót, sem az emberfelettit. Kik ezek? A vadak? Nem. Ezek a föld ördögei. És számuk állandóan növekszik az idô múlásával, a művelôdés és az evangélium terjedése ellenére, amelynek szakadatlan hirdetése folytán mindinkább csökkennie kellene számuknak. A jóakaratú embereknek ígérte meg Isten a békét, az igazságosságot és a világosságot. De ezek rosszakaratúak. Lázadoznak minden törvény ellen, még a természet törvénye ellen is. Azért a vadállatok alatt állnak. Szándékosan megtagadják emberi természetüket: hogy értelemmel és lélekkel megáldott lények. Természetükkel és értelmükkel ellenkezô dolgokat művelnek. Nem érdemelnek többé mást, csak hogy kipusztuljanak az emberek közül, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, és ki fognak pusztulni, mint emberek, hogy az általuk akart ördögi természetet vegyék fel. A második csoportba tartoznak a képmutatók, a hamisak, akik kinevetik Istent, mert van ugyan Törvényük, de nem élnek szerinte. Mondhatjuk-e, hogy igazán van, és hasznuk van belôle? Hasonlók azokhoz, akik kincsnek vannak birtokában, de nem használják fel, és nem ôrzik. Ôk nem húznak hasznot belôle az örök életre. A közvetlen örömök megsemmisülnek halálukkal, és Isten kárhozatra ítéli ôket, mert birtokában voltak Isten ajándékának, de nem használták fel hálásan az Adományozó iránt, aki az emberiség kiválasztott részébe helyezte ôket: Népébe, mert megjelölte ôket a keresztények jelével. A harmadik csoport: a pogányoké. Mindmáig így nevezzük azokat, akik nem katolikus keresztények. Nevezzük így ôket, miközben Pál szavain elmélkedünk. Ôk nem rendelkeznek a Törvénnyel, de természetes módon megteszik azt, amit a Törvény követel -- és törvények maguk számára, megmutatva, miként törekszik erényeket szeretô lelkük a legfôbb jóra. - - Ôk, amikor Isten, az Üdvözítô által, megítéli majd az emberek titkos cselekedeteit, üdvözülni fognak. Ezek sokan vannak. Nagy a számuk. És hatalmas tömeg lesz... minden nemzetbôl, törzsbôl, népbôl, nyelvbôl, amelyre az utolsó napon, Krisztus végtelen érdemei által, aki utolsó csepp vérét is feláldozta, rá fogják nyomni az élô Isten pecsétjét, üdvösségül és jutalmul, a végsô, megfellebbezhetetlen ítélet elôtt. Erényeik, önkéntes engedelmességük az erény törvényeinek, megkereszteli majd ôket minden más keresztség nélkül, felszenteli ôket, nem más krizmával, mint az Üdvözítô végtelen érdemeivel. A limbus nem lesz többé az igazak lakóhelye. Amint nagypéntek estéjén kiürült az igazaktól, mert az Üdvözítô kiontott vére megtisztította ôket az eredeti bűn foltjától, úgy az idôk estéjén is, a minden ellensége felett diadalmaskodó Krisztus feloldozza ôket attól, hogy nem tartoztak nyájához, mert szilárdan hitték, hogy az igaz valláshoz tartoznak, és megjutalmazza ôket életükben gyakorolt erényeikért. Ha nem így lenne, Isten megcsalná ezeket az igazakat, akik az igazság törvényét adták maguknak, és megvédték az igazságosságot és az erényeket. De Isten soha sem csal meg senkit sem. Néha hosszú idôbe telik, míg részesülnek jutalmukban, de mindig biztosak lehetnek benne. (60) ======================================================================== A szív körülmetélése (Róm 2,17-29) Valóban, a Törvény elôírásainak megtartása körülmetélésnek számít a körülmetéletlen részére is, és a jelenlegi idôben feloldozást jelent azoknak is, akik nem a Törvény fiai. Pál mondja: ,,Nem az az igazi zsidó, aki annak látszik, se nem az a körülmetélés, ami megnyilvánul a testen, hanem az a zsidó, aki belsôleg az. A szív körülmetélése, lélek és nem betű szerint, az, amit Isten megjutalmaz.'' ,,Metéljétek körül szíveteket!'' -- nagyon régi mondás. És isteni parancs. Mert hiábavaló a Törvény szó szerinti ismerete, ha utána lelkével nem ismeri és nem gyakorolja. Az egyetlen, igazi körülmetélés ez. Mit számít, ha valaki felölt egy ruhát -- a ruhán a Törvény fiainak ruháját értem -- ha utána az ember, aki felöltötte, nem a Törvény fia, hanem az érzékek, a világ, az ördög szolgája? A némajátékosok és a színészek felöltik a király vagy a pap, vagy a katona, vagy a munkás vagy a földműves ruháját anélkül, hogy ezáltal királlyá, pappá, katonává, munkássá vagy földművessé lennének. Az elôadás után, miután leengedték a függönyt, levetik a ruhát, amelyet felvettek az elôadáshoz, és felveszik sajátjukat. Szívük nem változott meg attól, hogy megjelenítették egy király nagylelkűségét, egy pap szentségét, egy katona hôsiességét, egy munkás vagy egy földműves érzelmeit. Azok maradnak, akik: igazak, ha igazak, akkor is, ha tökéletesen megjelenítettek egy gonosz szörnyeteget, és gonosz szörnyetegek akkor is, ha tökéletesen megjelenítettek egy szentet. Sokan, túl sokan, a világ szemében körülmetélteknek látszanak a Törvény által, amely szolgáinak mutatják magukat, sôt: látszólag lefejezték a három bűnös vágyat -- de Isten és az ég lakóinak szeme látja a szívükben élô hét kígyót. Ezeket nem, nem lehet szívükben körülmetélteknek mondani. Sôt, természetükhöz, amelyet nem fosztottak meg a hármas vágytól, az Ádámtól minden ember által örökölt bűntôl, hozzáadnak még egy kígyót; a képmutatásét, az árulásét, amit tesznek a hozzájuk hasonlókkal, nem olyanoknak mutatva magukat, mint amilyenek valójában, és azt gondolják, Istennel is ezt tehetik. Mintha Istent becsaphatnák azzal, hogy aranyport szórnak a levegôbe, hogy a világ csodálja ôket. Port. Isten nem fogadja el az aranyport. Isten a tiszta, tömör, tökéletes aranyat fogadja el. Az igazi szeretetet. Az igazi szeretetet, amely a Törvénynek való engedelmesség, és ezáltal a szív körülmetélése levágja magáról a hármas bűnös vágyat, hogy valóban a Törvény fia, és ezért: Isten fia legyen. És én mondom nektek, hogy ha a végtelenül Szent Atya tud még teljes irgalom lenni azok iránt, akik önként, hitszegôen alávetik magukat a Sátánnak, a testnek, a világnak, de nem egyeznek bele és nem keresik szándékosan a kísértést; viszont teljes szigorral lép fel a kétszínűek ellen, és annál inkább, minél inkább valaki -- vagy mert pap, vagy mert szerzetes, vagy Isten prófétája, Isten hangja, Isten szövetségese -- olyan körülmények között él, állapotbeli kegyelme révén vagy rendkívüli bölcsességi ajándék által, hogy tökéletesebb a tömegnél, kötelessége tökéletesebbnek lenni, nemcsak hálából Isten iránt, aki ôt papjának, szerzetesének vagy prófétájának (hangjának) választotta, de azért is, hogy meg ne botránkoztassa a nyáj kicsinyeit. Botrányt mondok. Sok botrány történik a világon, és a tömeg csak egy pillanatig indul fel, amíg a botrány híre tart. Néha, fôleg az erkölcsi értékek általános lehanyatlásának idején, nem beszélek a lelki értékekrôl, hanem egyszerűen csak az erkölcsiekrôl -- fel sem indul... De vannak botrányok, amelyek lesújtanak az igazak érzelmeire, és a közömbösökére is, és néha az igazakat undorral töltik el, a közömbösök pedig gúnyolódókká változnak Bizonyos botrányok Isten és az Egyház ellenségeinek kezében hasonlók az emelôhöz a szikla alatt, az aknához az épület alatt, a lyukhoz a bárkán. Ezek a botrányok komoly veszélyt jelentenek a hit és az Egyház számára. A hit kihal általuk sok szívben, és az Egyház kiszámíthatatlan következményű megrázkódtatásoknak van kitéve. Amikor pedig egymást követik a botrányok, olyan, mint a hullámkörök terjedése egy, sziklák lezuhanásától megzavart tavon. Egy szikla csak a köröknek egy sorozatát okozza, amelyek elsimulnak, elhalva a parton. De ha a sziklák követik egymást, és mindig nagyobbak, míg végül egy egész hegyoldal esik bele, akkor a hullámok összecsapnak, túlrohannak a parton, és szerencsétlenséget okoznak. Így botránkoztatnak azok, akik ,,a zsidó nevet viselik, és a törvényre támaszkodnak, és Istennel dicsekszenek''... és fôleg azzal, hogy ,,Isten szolgái'', de nem világítanak lámpásként annak, aki a fényt keresi, nem vezetik a vakot, nem igazi tanítói a nyáj kicsinyeinek, hanem zavart, homályt, rendetlenséget, tagadást okoznak. Igen. Tagadást, mert ,,tanítanak másokat, de nem önmagukat'', mert életük tele van bűnökkel és gyengeségekkel, amelyeket elítélnek bárányaikban. Ôk, akiknek élete a bálványpásztoroké, a zsoldos pásztoroké, és ezzel tiszteletlenek Isten iránt; lábbal tapossák a Törvényt, amit ismernek és prédikálnak. ,,És miattuk káromolják Isten nevét a pogányok.'' Igen. Káromolják. Mert Isten ellenségei- hogy a nép megvesse -- rámutatnak Isten túlságosan bűnös szolgáira, vagy túlságosan tökéletlen, lusta, lanyha, igazi hit nélküli szolgáira. Bizony több hit van a bárányokban, mint a pásztorok többségében, akik szolgálatukból mesterséget kovácsolnak, amely többé nem királyi küldetés. Igen. Káromolják, mert megfordítják az elsô századok pogányainak megfigyelését katolikus papjaikat illetôen, akik megtérítették ôket Krisztushoz: ,,Nézzétek, mennyire szeretik egymást, és milyen tökéletesek papjaik''. Most legtöbben, a buzgó katolikusok között is ezt mondják, vagy szívük mélyén megjegyzik: ,,Nézzétek, milyenek a papok! Rosszabbak nálunk! Ha igazán Isten szolgái lennének, Isten nem engedné meg ezeket a botrányokat.'' És levonják a következtetést: ,,Ezért azt hisszük (vagy kezdjük hinni), hogy az Isten, akit hirdetnek, nem létezik, nincs másvilág, nincsenek szentségek...'' És íme, a hit, a Kegyelem, az Élet meghal. De Isten létezik. És veszi a pogányokat. Azokat, akiket megvetnek Isten gôgös szolgái -- akik kevélyek és bűnösök, rossz példát adnak a kis bárányoknak -- akik ellen harcolnak, akiket üldöznek, mert nem látszik igazságosnak számukra, a kevély és bálvány-pásztorok számára; hogy egy bárány tudja azt, amit ôk nem tudnak, hogy azt közvetlenül az Istentôl tudja. Isten legszentebb hangját nem érdemlik meghallani ôk, a bálványpásztorok, mert szerintük nem igazságos, hogy egy bárány ,,Isten hangja'' lehessen, és ezért folytathassa a kinyilatkoztatást. Veszi a pogányokat. Hívjuk így azokat, akik nem Isten szolgái, akik nem ,,a Kinyilatkoztatás letéteményesei, nem a Bölcsesség letéteményesei'', akik nem azok, akik ,,bezárják az Ország ajtaját a kicsinyek orra elôtt, és sem ôk maguk nem lépnek be, se azokat nem engedik belépni.'' Veszi ezeket, akiket a tanultak megvetnek, üldöznek és elítélnek, és a tömegek közepébe helyezi ôket, amelyek már nem látnak, nem tudnak, nem hisznek világosan, és megteszi ôket az Ô ,,hírnökeinek''. Úgy, amint a prófétai zsoltár mondja, amely értelmének megfejtésén a tudósok hiába fáradoznak: ,,Fogadd Uramnak szavát! A szerencsés hírnökök (a próféták, angyalok) kiáltják: >>nagy hadsereg<<.'' (Zsolt 68) Ez a ,,nagy hadsereg'', amelyet Isten a prófétákon és a szellemeken keresztül megígért azoknak, akiket ostromolnak Istennek és fiainak ellenségei, hasonlít ,,a jótékony esôhöz, amely az Úr örökségére hull'' -- az esôhöz; amely helyreállít, hang, amely megerôsít, a jó hír szava, amely megvigasztal -- a ,,hangok'' serege. A ,,hangoké'', akik mindig Isten nevében beszélnek, annak az Istennek a nevében, aki -- megígérte azt, és megtartja szavát -- saját Szavát fogja adni, az Ô mindig Jó Hírét, azoknak, akik folytatói Krisztusnak, az Igének és az örök Mesternek. A hangok: azok, akik a hegyen állnak, Isten hegyén, termékeny hegyén, amelynek sok csúcsa van, amelyen szívesen áll az Úr az Ô rejtett szolgái között, akiket egyedül Ô ismer annak, akik, és akik úgy szeretik Ôt, ahogy csak ôk tudnak szeretni, akik el vannak telve Vele. A hangok: azok, akik Isten szeretettôl tündöklô diadalszekerét alkotják. És ti csodálkoztok, hogy léteznek ,,hangok?'' És hogy számosak? Nem mondja talán a zsoltár, amely homályos a doktoroknak, de nem nekem? És nem mondja-e, hogy ,,ezrével örvendeznek, és az Úr köztük van''? Ôk minden kor prófétáinak hangjai. Azok a lelkek, akik Isten hangjai példájukkal, ha nem szavukkal; a szentek, a föld választottai: a már mennyei lelkek, akik szét vannak szóródva a földön, hogy tanúskodjanak Istenrôl; a ,,kis Benjáminok a lélek elragadtatásában''. Hiába tapossák ôket a nádas vadállatai, és a bikák csordái hiába szeretnék kizárni ôket, ezeket, akik próbára vannak téve, mint az ezüst. Az Úr, aki megjelenik keletrôl, és saját hatalmának hangját adja nekik, nekik, az új prófétáknak, az Ige hírnökeinek, az Ô folytatóinak a Jó Hír hirdetésében, az új evangélistáknak -- nem mintha új evangéliumot csinálnának, hanem mert segítenek titeket világosan meglátni Krisztus evangéliumának titkát; és a tarzusi Pál egyike ezeknek az új evangélistáknak -- az Úr, aki megjelenik; ragyogó, isteni Napként, amely felkel keleten és végigfut nyugatig az Ô világegyetemén. Ôk, most és ezután az Úr kíséretét alkotják, és örvendeznek a szeráfokkal, kórust alkotva majd a végsô órában, énekelve természetfeletti természetük igazságában az ô éneküket -- nem pogányok, mint túl sokan gondolják, hanem a választott nép kiválasztottjai -- : ,,Magasztalja lelkem az Urat... aki rátekintett az Ô kicsinyeire, miránk... és nagy dolgokat cselekedett bennünk az, aki hatalmas''. (63) ======================================================================== Az istenfélelem ajándéka (Róm 3,1-20) ,,Isten félelme nincs a szemük elôtt'' -- mondja az Apostol. És ez a rövid mondat megmagyarázza a körülmetéletlen lelkűek minden elfajulását. A katolikusok többsége -- ezeknek és ezekrôl beszélek, mert ôk kapták meg a Vigasztaló hét csodálatos ajándékát, és emiatt ismerniük kellene legalább az erôt, a békét és a világosságot, amely azokból származik, és azok természetének igaz voltát -- a katolikusok többsége nem tudja pontosan, mi az istenfélelem, sem azt, hogyan kell gyakorolni. Itt is három csoport van. Az aggályosaké, a semmit sem tevôké vagy közömbösöké és az igazaké. De elôször az ajándékról beszélek. Mi az Isten félelme? Félelem tôle, mintha könyörtelen hóhér lenne, aki örömét találja a büntetésben, vagy inkvizítor, aki nem hagyja figyelmen kívül a legkisebb tökéletlenséget sem, hogy az örök kínokba küldje ôt? Nem. Isten a szeretet, és tôle nem kell félni. Igaz; az Ô isteni szeme Iát minden cselekedetet, az emberek legkisebb cselekedetét is. Igaz, az Ô igazságszolgáltatása tökéletes. De éppen azért, mert ilyen, Ô értékelni tudja az emberek jó akaratát és a körülményeket, amelyek között az ember magát találja, a körülményeket, amelyek mindmegannyi kísértések arra, hogy vétkezzen valaki kevélységbôl; és azért kísértések az engedetlenségre, a haragra, fösvénységre, torkosságra, bujaságra, irigységre és jóra való restségre. Isten keményen megbüntette Ádámot és Évát, de büntetéséhez azonnal hozzáadta irgalmasságát: megígérte a Megváltót, aki ki fogja szabadítani ôket a bűn következményének börtönébôl, ôket és gyermekeiket és azokat, akik utánuk jönnek. Ádámot és Évát Isten örök kárhozatra ítélhette volna, mert ártatlansággal és kegyelemmel töltötte el ôket, megajándékozta a teljességgel és magasztos állapotukkal arányos tudással, ami megfelelt még kiválóbb céljuknak, hogy átjussanak a földi Paradicsomból az égibe, és mindörökké örvendjenek Istennek. Mert ôk részesültek mindenben, ami megszentelésükre szolgált, és arra, hogy minden kísértésnek tökéletesen ellenálljanak. Bennük nem volt semmi sem a bűn táptalajából. Bennetek, emberekben, megvan a bűn táptalaja. A keresztség és a szentségek eltörlik az eredeti bűnt, visszaadják nektek a kegyelmet, és eltöltenek titeket a fô erényekkel, vagy eltörlik az értelem használatától fogva elkövetett bűnöket. Vagy azok megerôsítenek titeket Krisztus erejével, belôle táplálkozva, vagy segítenek titeket az állapotnak megfelelô kegyelemmel. De az eredeti bűn öröksége megmarad, a bűn táptalajával, és ezen az örökségen, ezen az ôsszülôktôl kapott ragályos betegség maradványán a Sátán könnyebben ér el eredményt nálatok, mint Ádámnál és Évánál. Az isteni igazságosság egyik alapelve, hogy ,,Aki többet kapott, attól többet várnak el''. Ádám és Éva mindent megkapott, és nem volt bennük öröklött fogyatékosság, hanem egyedül a tökéletesség, amellyel kikerültek Isten kezébôl, Isten Gondolatából -- mert Isten egyedül gondolatával megparancsolta az agyagnak, hogy terve szerint alakuljon, és az agyagnak, ennek a tehetetlen és érzéketlen anyagnak a molekulái engedelmeskedtek, mert minden engedelmeskedik Isten parancsának, minden, kivéve a Sátánt és a többé-kevésbé lázadozó embert -. Ádámot és Évát Isten Gondolata alakította ki; és adott nekik életet leheletével. Adámtól és Évától mindent meg kellett követelnie és el kellett várnia, és a bűn elkövetése esetében mindentôl meg kellett volna ôket fosztania, és végtelen büntetéssel kellett volna sújtania ôket. Ôk ismerték Istent. Társalogtak vele az esti szellôben. Ô, azon kívül, hogy alkotójuk volt, Mesterük is volt, és ôk voltak az elsô hangok, akiknek feladata volt, hogy a jövôbelieknek kinyilatkoztassák az Istentôl tanult igazságokat. És annak ellenére, hogy megismerték a Tökéletességet, kíváncsiak voltak a Borzalmasra, és hallgattak a Borzalmasra. Nem követték Isten Szavát. Durván megbántották a Teremtô Atyát, az Ige Fiút, aki oktatta ôket a jó és a rossz felôl, a teremtett dolgokat, állatokat és növényeket illetôen. Megbántották a szeretetet, mert, hálátlanul, elfelejtették mindazt, amit a Szeretet nekik adott, hogy boldogok lehessenek. Mindezt a szemérmetlen Csábítóért tették, aki egy, csak egyetlen egy gyümölccsel kísértette meg ôket. De Isten nem büntette ôket a pokollal. Nem sújthatott volna talán le rájuk egy villámmal, ott, a próbatétel fája lábánál, amely számukra a bűnös vágy fájává vált? Ôk szándékosan változtatták azzá, és igazságos lett volna, ha elvesztek volna. A tökéletes magból -- az isteni Gondolatból -- ugyancsak rossz fa született, ami a pokoli nyáltól megmérgezve vált rosszá. Nemde megparancsolhatta volna Isten a fôangyalnak, hogy sújtson le rájuk lángkardjával ott, a földi paradicsom küszöbén, hogy tisztátalan hullájuk ne szennyezze be a földet, és attól a küszöbtôl zuhanjanak a Mélységbe, amelybôl kijött az, akit ôk Isten elé helyeztek? Megtehette volna. Minden joga meg lett volna rá. De az Irgalom, de a Szeretet mérsékelte az elítélést a Megváltás, és ezáltal az örök jutalom megígérésével. Azoknak, mindazoknak, akik belehalnak az aggályokba, és így megbántják Isten Atyaságát, az Ô Szeretetét, az Ô lényegét, rettenetes Istennek gondolva Ôt, aki nem tűr el semmiféle gyengeséget sem kis gyermekeiben, aki könyörtelen, aki a kicsiket az Ô Tökéletességén méri le, meg kellene ezt fontolniuk. Egyáltalán ki üdvözülne, ha Isten olyan lenne, mint amilyennek Ôt elképzelik? Ha az isteni Tökéletességhez kellene mérni az emberi tökéletességet, ki lakna az égben Ádám fiai közül? Csak egy: Mária. De ha azt mondta: ,,Legyetek tökéletesek, amint az én és a ti Atyátok tökéletes'', Jézus ezzel nem megrémíteni akart titeket, hanem ösztönözni arra, hogy megtegyétek, amit csak tehettek. Nem fáradok bele ismétlésébe: nem az isteni tökéletesség mértéke szerint lesztek megítélve, hanem a szeretet szerint, amivel a tökéletességre törekedtetek. A szeretet parancsában ez áll: ,,Szeress teljes erôdbôl''. Ez az ,,erô'' változik személyenként. Van, aki szeráfként szeret, és van, aki csak kisgyermekként tud szeretni, -- nagyon kezdetlegesen -- míg csak kivételes egyének tudnak szeráfok módjára szeretni, ezért a Mester a kisgyermeket állította elétek példaképül. Nem Önmagát. Nem Anyját. Nem nevelôatyját. Nem. Egy kisgyermeket. Apostolainak, Péternek, az Egyház fejének, egy gyermeket ajánlott példaképül. Szeressetek a kisgyermek tökéletességével, aki hisz a hittitkokban, minden tudományos kifejtés nélkül. Aki remél, bénító félelem nélkül, ami a túlzott okoskodás gyümölcse. Reméli, hogy a szép mennyországba megy. Aki nyugodtan szereti Istent, jó papának, jó testvérnek, jó védelmezô barátnak gondolva Ôt, és kis jó cselekedeteivel igyekszik örömet okozni Jézusnak. És tökéletesek lesztek, a ti tökéletességetek mértéke szerint, tökéletesek viszonylagos jóságotokban, mint ahogy Isten tökéletes az Ô végtelen jóságában. Az istenfélelem tehát nem rettegés Istentôl. Jegyezzék meg ezt az aggályosságtól betegek, akik megbántják Istent szeretetében, és megbénítják saját magukat az állandó rettegéssel. Jegyezzék meg, hogy egy rossz cselekedet többé vagy kevésbé bűnössé válik a szerint, hogy valaki meg van-e gyôzôdve arról; hogy az bűn, vagy bizonytalan benne, hogy az, vagy egyáltalán nem tartja annak. Azért ha valaki olyasmit tesz, ami valójában nem bűnös, de meg van gyôzôdve arról, hogy az bűnös, akkor bűnt követ el, mert szándéka, hogy bűnt kövessen el. Míg ha valaki valami rosszat tesz, de nem tudja, hogy az bűn, ha igazán nem tudja, hogy az bűn, akkor Isten nem számítja be neki bűnnek. Így, hasonlóképpen, amikor sajátos körülmények köteleznek egy embert arra, hogy végrehajtson egy olyan cselekedetet, amelyet a Tízparancs, vagy más evangéliumi törvény tilt (hóhérok, akiknek igazságot kell szolgáltatniuk, katonák, akiknek harcolni és ölni kell, összeesküvôk, akik, hogy ne küldjék kivégzésre társaikat, és ne ártsanak a felsôbb érdekeknek, megesküsznek, hogy egyedül ôk a bűnösök, és meghalnak, hogy megmentsenek másokat) Isten jóságosan fogja megítélni a rájuk kényszerített emberölést vagy a hôsies hamis esküt. Elég, hogy a cselekedet célja helyes legyen, és igazságosan vigyék végbe. A félelem nem azonos a rettegéssel. De az istenfélelem nem azonos a semmittevéssel (kvietizmussal) sem. A semmit sem tevôk az aggályosok ellentétei. Azok, akik túlságos bizalomból, de ami rendetlen bizalom, nem sietnek jót tenni, mert biztosak abban, hogy Isten annyira jó, hogy mindig mindennel megelégszik. És mindenáron arra törekszenek -- félrevezetve saját álmos mozdulatlanságuktól -- hogy megmaradjanak abban, kizárva elméjükbôl azokat az igazságokat, amelyek nekik nem tetszenek, azaz, amelyek a büntetésrôl, tisztítóhelyrôl, pokolról, vezeklés kötelezettségérôl, maguk tökéletesítésén való munkálkodásról beszélnek. Zavaros és kevély lelkek. Igen, mert kevélyek azok, akik semmit sem tesznek. Kevélyek, mert már olyan tökéleteseknek hiszik magukat, hogy biztosak benne, ôk sose vétkeznek. Kevélyek, mert akkor is, ha vallásos és vezeklô gyakorlatokat végeznek, azok külsôséges cselekedetek, hogy ,,szenteknek'' tartsák, és megdicsérjék ôket. Szeretetlenek, mert önzôk. Nem Isten van oltárukon, hanem saját énjük. Hazugok, és gyakran szemlélôdôknek és Isten rendkívüli ajándékaival elhalmozott kedveltjeinek képzelik magukat. De nem Isten kedveli ôket, hanem a Sátán, aki félrevezeti ôket, hogy mindinkább letérítse ôket az útról. Lelki szegényeknek hiszik magukat, mert nincs bennük szent buzgóság, hogy jó cselekedeteket vigyenek végbe a mennyország kiérdemlésére. De nem lelki szegények. Sôt, tele vannak a legszűkmarkúbb és legnagyobb telhetetlenséggel és kapzsisággal, és restek a jóra. Mértéktelenek; mert semmit sem tagadnak meg maguktól, és ha valaki azt mondja nekik: ,,Nem szabad azt tenned, amit teszel'', azt válaszolják: ,,Isten akarja azt, hogy próbára tegyen minket. De mi ugyanolyan könnyen fel tudunk hagyni a tilossal, mint ahogy megtesszük azt, mert mi már megállapodtunk Istenben.'' Igazán tévhitűek, és Isten undorodik tôlük. Végül vannak az igazak. Ôk birtokában vannak a kedves, tiszteletteljes istenfélelemnek. Félnek fájdalmat okozni Istennek, és ezért minden erejükbôl igyekeznek megtenni minden jót, a számukra lehetô legjobb módon. Ha tökéletlenséget vagy bűnt követnek el, heves bűnbánatot éreznek, és le akarják azt tenni Isten lábához, és égnek a jóvátétel vágyától. A szándéktalan bűn nem bénítja meg ôket. Tudják, hogy Isten Atya, és részvéttel van irántuk. Megmossák magukat, jóváteszik a bűnt, újból felépítik azt, amit a sokszorosan Cselvetô orvul támadva bepiszkított, tönkretett, összetört. Szeretetükkel teszik ezt, amellyel mind erôteljesebben kérik az Isteni Szeretettôl: ,,Öntsd szívünkbe szeretetedet!''! Ezek félik igazán Istent. Mi tehát az igazi istenfélelem, ami mindig él lelkükben? Az istenfélelem: szeretet, alázatosság, engedelmesség, lelki erôsség, kedvesség, szelídség, mértékletesség, tevékenység, tisztaság, bölcsesség és felemelkedés. A tökéletes istenfélelemre Krisztus adott példát, aki olyan szeretettel szerette Istent, amely hajlamossá tette Ôt arra, hogy derűsen és önként teljesítse az Atya minden kívánságát, egészen az engedelmességbôl vállalt kereszthalálig. Annyira alázatos volt, hogy lehajolt, és megcsókolta árulójának lábát. Erôs volt, minden ármánykodás ellenére. Kedves volt, mint egy kisgyermek. Mértékletes volt, mint egy aszkéta. Szelíd, mint egy bárány. Tiszta, mint egy angyal, több egy angyalnál. Bölcs, mert az Istennel egyesült Ember volt. Szemlélôdô, aki a tökéletes imádásban elragadtatott lélekkel felszállt az égbe, ami ujjongásra késztette az Egeket, ahová végül olyan imádás szállt fel a Földrôl, az Embertôl, amely kielégítette Isten tüzét. Mária is tökéletes példaképe volt az istenfélelemnek. De ô Fiának érdemeire való tekintettel volt az. Ezért újra ki kell mondani, hogy Az, aki öröktôl fogva birtokolta a tökéletes istenfélelmet; Isten Igéje volt, aki által minden valóra vált, még az ég és a föld csodája: a Szeplôtelen Szűz, Isten Leánya, Anyja, Jegyese is. Egyetlen részlet annyi közül, ily sok magyarázatot kapott. De akkora a hordereje, hogy a Bölcsesség elidôzött felette. Birtokoljátok a tökéletes istenfélelmet, és akkor birtokoljátok a tökéletes szeretetet, és mivel birtokolni fogjátok Istent, Ô is birtokolni fog titeket. Mindörökre. (68) ======================================================================== A Krisztusba vetett hit (Róm 3,21-31) Ha az egész világnak el kell ismernie bűnösségét Isten elôtt, ha a Törvénybôl származik a bűntudat, és senki sem fog megigazulni Isten elôtt a Törvény cselekedetei által, akkor egyáltalán ki üdvözül majd? Érdemszerzô lesz-e Isten népéhez tartozni, ha az egész világnak el kell ismernie bűnösségét Ôelôtte? Ezekkel a szavakkal zárja le az Apostol azt a részt, amelyrôl elôzôleg elmélkedtünk. Nem teszik-e tönkre ezek a szavak az isteni ígéretbe vetett reményt? Nem! Nem teszik tönkre sem a reményt, sem az ígéretet. Nem ítélik a világot könyörtelen pusztulásra. Nem csüggesztik el azzal a gondolattal, hogy hasztalan dolog Isten Népéhez tartozni. Sôt, növelik a reményt és az ígéretet, a bizalmat minden ember Teremtô Atyjának szeretetében, buzdítanak arra, hogy lépjenek be ebbe az áldott Népbe, megerôsítenek a Törvény cselekedeteinek végrehajtásában, attól való félelem nélkül, hogy azok nem segítik elô az üdvösséget megismerésük és gyakorlásuk által, sôt kárhozatukra szolgálnak, mert mindig tökéletlenül teszik azt. És miért? Mert ,,mindazok, akik hisznek Krisztusban, fizetség nélkül megigazulnak a kegyelem által, amelyet Ô közvetített az általa teljesített megváltással. Ó, Ô valóban magára vette az ember minden baját! Isten, az Ô Atyja, Rá tette az egész világ gonoszságát, és Ô szenvedte el a büntetést, amely visszaadta az embereknek a békét. Íme, a Pásztor és a Bárány, aki összegyűjti az eltévedt juhokat, akik letértek az égbe vezetô útról.'' Ô, saját vérével megjelölte az utat az embereknek, akik a test, a világ és a Sátán csábításait követve könnyen elkalandoztak, és csalfa mezôkre mentek. Ez a megjelölt út vezet errôl a szennyes földrôl, ahol éltek, Isten Országába. Ez a vér, a megtestesült Igének ez az isteni vére, az Emberfiának ez az ártatlan vére ragyog, és kiált minden emberhez, megjelölve az utat és az igazságot, amit követni kell ahhoz, hogy Életetek legyen. Jegyezzétek meg, hogy jelen idôben beszélek, mert a megváltás, az Isten által elôre elrendelt engesztelô Áldozat közvetítésével, örök jelen, amely nem a délután harmadik órájától kezdôdött, sem a betlehemi csecsemôsírástól, sem a prófétáknak adott kinyilatkoztatásoktól, sem az Ábrahámnak adott ígérettôl, sem az Édenben kimondott ítélettôl, sem az elsô teremtô parancstól: ,,Legyen világosság!'', hanem mindig volt, mindig, amint Isten mindig volt, mint Egy és Hármas, tökéletes Egységébôl szülve a Fiút és a kettejüktôl származó Vigasztalót anélkül, hogy ezáltal megbontotta volna az Egységet, és anélkül, hogy ezáltal a változatlan Egység a Személyek közti különbséget elmosta volna. Mindig a Gondolat -- az isteni Gondolat örök jelenében gondolta el, rendelte el elôre, akarta a megváltó Áldozatot. Az irgalmas szeretetnek ez a végtelen szívdobogása öröktôl fogva létezett a gondolkozó Egységben, még mielôtt megteremtette volna a világegyetem napjait és ennek a világegyetemnek a teremtményeit, -- amelyek tökéletesek, származásuk révén, de tökéletlenek akaratuk által, -- és megszülte az Igét, az Áldozatot. Íme, miért helyes azt mondani, hogy Isten a Szeretet, és hogy Istennek minden műve szeretetbôl fakad, kezdve az Ige titokzatos és végtelenül csodálatos származásától, és ezért a Vigasztaló Lélek származásától is -- aki a két Elsônek végtelen és kölcsönös Szeretete, -- egészen a magocskáig, amely e pillanatban, évezredekkel a Teremtés után, kihajtott a földbôl, hogy egy napon megteremtsen egy gabonacsaládot, amely az ember jövô kenyere lesz. Isten végtelenül jó, szeretô, bölcs, türelmes. Eme tökéletességei által akarta a Megváltót, mielôtt a Bűn még létezett volna, és eme tökéletességei által ,,képes volt elviselni az ember elôzetes gonosztetteit, hogy megismertesse az igazságosságot abban a pillanatban, amelyben helyes volt, és hogy megváltsa mindazokat, akik a lelki világosság által, vagy a tanítás megismerése által, hisznek Jézus Krisztusban. Azt mondtam: ,,mindazokat, akik a lelki világosság által, vagy a tanítás megismerése által''. Íme, egy pont, amelyen sokan nem elmélkednek eléggé, és amelyet illetôen ugyanazokba a tévedésekbe esnek, mint régen a zsidók, akik azt hitték, hogy egyedül ôk üdvözülnek, mert egyedül ôk ismerték az igaz Isten létezését és Törvényét. Ó, a szánalomra méltók! Közöttük mennyi számára a kárhozatot jelentette ez az ismeret! A kárhozatot, mert ez az ismeret nem alázatosakká, hanem kevélyekké tette ôket. Magukat igazaknak tekintették, akiknek semmi szükségük sincs a lelki körülmetélésre, pusztán azért, mert testük körül volt metélve. Azt gondolták, hogy zsákmányuk már a diadal, joguk van hozzá. Nem! Az ég mindenki számára kemény, hosszú küzdelmet kíván. Csak azok számára biztos, akik életük végéig kitartanak a jó akaratban. A próféták megmondták, hogy a zsinagógát elvetik, Izrael Templomát és nemzetét elpusztítják, miközben ,,a föld úttalan pusztasága tele lesz örvendezéssel'', és a pusztaságban Istennek sok új népe fog támadni ,,és meglátják az Úr dicsôségét'', és hallják a hívó szavakat: ,,Ne féljetek! Íme, a ti Istenetek. Ô jön, és megment titeket''. És ,,akkor megnyílnak a vakok szemei és a süketek (a pogányok) fülei'': És a sánták (a műveletlenek) futnak, mint a szarvasok, mintha egészségesek lennének, az Üdvözítô vizeihez. És ,,a tisztító vizek feltörnek ott is, ahol most a pogányság sivársága van. (Isten jelenjében beszélek, de célzok az apostoli hithirdetéssel kezdôdô idôkre, és nem lesz vége; csak az idôk végezetén.) És feltörnek (a bölcsesség) hegyipatakjai, oda futnak, ahol nem ismerik Istent és az Ô tanítását... és ahol azelôtt a sárkányok barlangjai voltak'', (a bűn, a bálványimádás, a tévtanok, minden rossz, ami a Rossztól született), lakhelyek keletkeznek az isteni gyermekség választottjai számára, és ,,lesz ott egy út, amit szentnek neveznek''. Ezt az utat Krisztus vére jelzi. ,,Aki azt követi, nem tévedhet el, akkor sem, ha tudatlan.'' Ó, vigasztaló ígéret! ,,Nem lesznek ott oroszlánok, se ártalmas vadállatok, hanem csak az Úrtól megváltottak, a megszabadítottak fognak abban járni'' / Iz 35 ), akik visszatérnek az isteni barátságba és az Isten és az ember közti gyermekségbe, amelyet Ádám megtört. Természetfeletti örömmel eltelve töltik majd napjaikat, amíg az Isten országába való belépés le nem töröl minden könnyet, és meg nem semmisít mindörökre minden szenvedést. Íme az ígéret. És íme a válasz annak, aki azt hiszi, hogy csak a katolikus üdvözülhet. És íme a magyarázata szavaimnak: ,,vagy lelki megismerés által''. Isten mindent meg tud tenni. És Isten a teljes irgalom. És öröme telik abban, hogy közli magát az ismeretlen Isten után vágyakozó lelkekkel, akik megérzik létezését anélkül, hogy tudnák hogyan, ki, hol van, és hogyan lehet hozzá menni. Ha számukat nézzük sokan, ha az emberek milliárdjait tekintjük, akik Ádámtól kezdve taposták a föld porát, kevesen vannak, akik ,,üdvözülnek'' az igaz Istenbe vetett hit által, amely hit titokzatos módon jelen van lelkükben, és amelyet Isten megerôsített és áttetszôbbé tett igazságuk jutalmául, amely igazságot felajánlották az ismeretlen Istennek, akinek megismerésére törekedtek. Sokan! Sokan! Igen. Mert Isten megigazulttá teszi a körülmetéletleneket a hit által, és a körülmetélteket a hit által. És sokszor a körülmetéletlenek a titokzatos hit által, amely ôket ösztökéli (isteni ajándékként ezeknek a jóakaratúaknak) anélkül, hogy megismernék a Törvény által elôírt tetteket, igazán jobban munkálkodnak, mint azok, akik ismerik azokat. Így mutatják meg, hogy a hit még a Törvénynél is többet ér az ember üdvözítését illetôen, mert ahol hisznek egy ismeretlen Istenben, aki szeret és megjutalmazza a jót, amit az Ô dicsôségére végeztek, ott van a remény, és ott van a szeretet. És ahol szeretet van, ott van az üdvösség. Mert igazán, az idôk végén azok, akiket nem kereszteltek meg vízzel, Tűzzel lesznek megkeresztelve, azaz a Szeretettel, amelyet jutalmul kapnak szeretetükért. (74) ======================================================================== Ábrahám hitt (Róm 4) Ábrahám volt minden hívô atyja, azaz azoké, akik szent életük miatt nemcsak megérdemlik, hogy lelkükben felcsendüljön Isten lelki és legszentebb Hangja, hanem fel tudják fogni ennek a kimondhatatlan Hangnak a szavait, és tudnak hinni és engedelmeskedni parancsainak. Nem volt, nincs és nem lesz ember, aki egyetlen röpke pillanatban vagy többször és hosszasan nem érezné felhangzani magában ezt a Hangot. Ez az egyetlen és szent Úrnak, az általános Teremtônek titokzatos hívása. Mint egy fénysugár, mint egy hanghullám, jön és behatol, néha kedvesen, máskor szigorúan, ismét máskor rettenetesen. Nem fontos, hogy az ember a választott vallásban legyen ahhoz, hogy részesüljön ebben a hívásban. Isten a Teremtôje népe gyermekeinek, a vadembernek, aki nem úgy ismeri az Ô szent nevét és az Ô felhívását, ahogyan az felhangzik a katolikus templomban, a katolikus és művelt nemzetekben, a művelt de nem katolikusokban, a más kinyilatkoztatott vallások népében. Ugyanígy önmagával tölti be a magános, vad és fagyos helyeket, a még fel nem fedezett vidékeket, a kietlen szigeteket, a szigettengereket, ahol az ember szinte a vadállatok szintjén él -- ösztöneinek, és gyakran féktelen ösztöneinek szintjén -- a meleg, kúszó növényekkel átszôtt, még érintetlen ôserdôket, ahová a művelôdés még nem vitte el haladását és körmönfont romlottságát. Isten mindenütt beszél. Mert Isten minden ember Teremtôje. De sokszor az ember, és nemcsak a műveletlen ember, összetéveszti Isten titokzatos felhívását, fôleg, ha az a felhívás korhol, saját lelkiismeretének hangjával, az énjének mélyébôl kiáltó lelkiismeret- furdalással. Néha, és fôleg az idôk kezdetén, a bűnös meg tudta különböztetni Isten hangját saját bűnös énje lelkiismeret-furdalástól megzavart hangjától. Káin példa ezekre a bűnösökre, akik különbséget tudnak tenni. De mindinkább, a századok múlásával, az ember képessége a megértésre és megkülönböztetésre -- a hűtlen szívű emberrôl beszélek -- elhomályosodott, mert amint a kôfal elzárja a hangot és a világosságot, úgy emelkedett fel az istentagadás, vert gyökeret az emberben Isten megvetése. A ,,felsôbbrendű ember'' -- aki önmagát tette meg ennek -- egy szörnyeteg, az embernek eltorzulása, fattyú, amely az Isten által teremtett, de az Isten ellen fellázadt emberi értelemnek az Isten Ellenségével való házasságából származik. Miután saját akaratából elfordult Istentôl, a század embere, azaz az, amelyik az emberi-sátáni tan szerint teremtette magát, nem képes és nem akarja felfogni Isten felhívását. Hiányzik belôle minden, ami szükséges ahhoz, hogy erre képes legyen. Még akkor is, ha a katolikus nevet viseli, sôt, még ha gyakorolja is a katolikus vallást, sôt, még ha szent öltözetet visel, akkor is csak nehezen tudja megkülönböztetni Isten hangját, mint olyant. Nagyon sok dolog van azokban is, akiknek -- öltözetük, küldetésük és állapotbeli kegyelmük révén -- igen érzékenyeknek kellene lenniük Isten felhívására és Isten szavainak megértésére, hogy meg tudják azokat érteni. Kevélységük megöli vagy megzavarja értelmüket, és süketté teszi lelküket. A kevély értelem, eszét vesztett értelem. Azért többé nem értelem. A kevély lélek elfoglalt oltár. Ezért olyan oltár, amelyre az Örökkévaló nem tud leszállni, hogy megmondja akaratát. Más beszél ott. Az érzékiség durva hangján. És akkor is, ha magas trónjáról Isten felhívást intéz, és az behatol, ott marad, elnyomva, mert túl sok lenne meghallgatni és megvetni, és azért inkább meg sem hallgatja. De Ábrahám olyan ember volt, aki szerette az igaz Istent. Az ô értelme nem volt kevély. Felismerte Istent minden dologban. Teremtményének érezte magát. Tiszteletteljes alávetéssel meghajtotta gondolatát a Magasságbeli elôtt, aki megnyilvánul az egész teremtett világban. Az ô lelke igaz volt, és tisztán megôrizte magát a bálványimádás minden fajtájától. És igaz volt teste is, engedelmes az Isten által adott parancsnak, amit Ô az emberek atyjának: Ádámnak adott. Feleségül vette Sárait, hogy egy testté legyen vele, és növelje és megsokasítsa az emberek számát a földön. Művelte a földet, hogy az táplálékot nyújtson neki. Számára kedves volt a fáradság, és igazságosnak találta, hogy az fájdalmas legyen, és hogy kenyerét izzadságával sózza meg. És igazságos volt számára a halál, amely testét ismét porrá fogja változtatni. Alázatos volt a Magasságbeli elôtt, ,,pornak'' érezve magát, porszemnek a Végtelen, a Határtalan, a Hatalmas elôtt. És mint porszem, engedte, hogy az Úr akarata máshová vigye anélkül, hogy ragaszkodott volna valami ideig tartó dologhoz. Hitt Istenben, bízott Isten jóságában, engedelmeskedett Istennek. Megvoltak benne annak feltételei, hogy meghallja lelkében Isten Legszentebb Hangját, és megértse annak szavait, és végrehajtsa azt, amit ezek a szavak parancsoltak. Pál írja, az Írás szavait idézve: ,,Ábrahám hitt Istennek, és ez megigazulására szolgált.'' De jóllehet az Írás ezt azután mondja, hogy Ábrahám hitt az isteni ígéretben utódait illetôen, én igazán mondom nektek: Ábrahám sokkal elôbb hitt, már akkor, amikor biztos volt benne, hogy Sárainak nem lehetnek gyermekei, amikor menekültként saját területén kívül élt, távol rokonaitól, olyan körülmények között, amelyek nemigen kedveztek a hitnek, hogy az Úr ,,egy nagy népet'' fog alkotni belôle, és hogy ,,utódainak adja majd azt a földet'', amely azután Palesztina lett, azt a földet, amely kiterjedt ,,északtól délig, kelettôl nyugatig'', amelyet neki és utódainak adott, azoknak ,,az utódoknak, akiket Isten megsokasít majd, mint a föld porát''. Egy magból jöhet magvaktól duzzadó kalász, és ebbôl, miután elszórta magvait, száz új kalász, és ezekbôl, ha ismét elvetik, ezer és utána tíz -- és százezer. De ha hiányzik az elsô szem, hogyan lehet utódja, és hogyan sokasodhat meg? Ábrahámnak nem volt magzata: örököse. Sárai terméketlen ölébôl nem virágzott ki az utódok magva. Mégis, mindennek ellenére, Ábrahám hitte, hogy Isten örököst fog adni neki, és hite nem csökkent az idô múltával, amikor az ígéret még nem teljesült. És ez megigazulására szolgált. Anélkül, hogy számításba vette volna más műveit, Isten méltónak ítélte ôt a kegyelemre, hitéért. A hit tehát titokzatos körülmetélés, ami többet ér a testi szertartásnál. Isten szolgáinak ismeri el azokat, akik hisznek benne, és engedelmeskednek akaratának. Hiábavaló, ha valakinek megvan a jel a testén, szerepel neve az iktatókönyvekben, ha szívében nincs meg az Istennek való alárendeltség jele, és ha nevének ellent mondanak a cselekedetek. Ábrahám hite miatt kapott ígéretet az örökösre. Hitetek miatt fogjátok megkapni az örökséget. Birtokában lenni a Törvénynek, de nem teljesíteni, mert nincs hit, oka annak, hogy valaki elveszti a mennyországot ahelyett, hogy elnyerné. De hogyan teljesítenék a Törvényt, ha nem hiszik az Isten által kinyilatkoztatott igazságokat? Amikor ostobaságokként megvetik a jutalmat és a büntetést, az örökkévalóságot, a poklot, a mennyországot, a test föltámadását és az isteni ítéletet, amikor kétségbe vonják Isten létezését, és emiatt nem törôdnek a Törvénnyel, mit használ nekik, hogy rendelkeznek az Élet törvénykönyvével, és azt ismerik? Milyen védelem marad a bűn melegágyai és a kísértések ellen, ha nincs hitetek, és azért nem törôdtök azzal, hogy a Törvény szerint éljetek? Isten Igéje azt mondta egy napon: ,,Ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, azt mondhatnátok ennek a hegynek, vagy ennek a fának: >>Szakadj ki onnan, és ültesd el magadat a tengerben<<, és elérnétek''. De a hitnek erre a magjára van szükségetek ahhoz, hogy kitépjétek magatokból a bún melegágyait és a kísértéseket, hagy megparancsoljátok ezeknek a polipkaroknak, amelyek hozzátok tapadnak és gyötörnek titeket, és néha a lelki halálba visznek titeket, hogy ,,vessék magukat'' a tengerbe, titeket pedig hagyjanak szabadon. A hitnek ez a magja erôsekké tesz majd titeket, mint hôsöket, és megigazulástokra fog szolgálni, és elnyeri a bocsánatot a tökéletlen cselekedetekért vagy a bukásokért. Az, aki hisz, nem veszhet el. Az, aki hisz, rendelkezik magában az eszközzel, amely megakadályozza, hogy helyrehozhatatlanul megbántsa az Atyát. Az, akinek van hite, hisz Jézusban, az Atya Fiában, Jézusban, az Üdvözítôben és Megváltóban, és róla van megírva, hogy aki hisz Benne és Abban, aki Ôt küldte, annak örök élete lesz. Az, akinek van hite, hisz a Harmadik Személyben, Isten Szeretetének Szeretetében, a tökéletes Szeretetben, aki a Hármas Egy Isten. És aki hisz a Szeretetben, szeret, és aki hisz és szeret, abban Isten van, és akiben Isten van, az nem ismerheti meg az örök halált. Ezért, aki hisz, azé az Isten Országa. Földi napjaiban Isten országa van bensejében. Isten Király, Isten Barát, Isten Mester, Világosság, Út, Igazság, Élet. A másvilágon véget nem érô lesz az Ô birtoklása és boldogító ismerete. (78) ======================================================================== Isten Máriában A Szentlélek válaszol Valtorta Mária kérdésére a 7. oldalon található kifejezést illetôen: ,,aki most is úgy tartalmaz minket, mint ahogy mi tartalmazzuk Ôt.'' Meg van írva, hogy az ember teste a Szentlélek temploma. Hinni kell, mert ez egy igazság. Egy igazság, ami a tökéletes életre ösztönöz, hogy birtokoljátok az isteni Vendéget, aki az Örök Lélek, aki az igazak lelkében lakik. De nem kell azt hinni, hogy csak a Harmadik Személy lakik bennetek. Ô van megnevezve, mert Ô átkarolja és tartalmazza az elôzô Kettôt. De mivel a Hármas Egység szétszakíthatatlan, ahol Egyikük van, ott vannak a Többiek is. Tehát ti, amikor birtokoljátok magatokban a Szentlelket, birtokában vagytok az egész Szeretetnek, azaz a Háromságos Egyistennek. Az is meg van írva: ,,Az Úr Lelke betölti az egész világot.'' Az egész világot. És mindöröktôl fogva. És mindörökké. Követve a világnak Isten által akart különbözô fejlôdési fokozatait. Akart. Nem magától való fejlôdését, hanem a Teremtô által, az Örök, Mindenható Úr által akart fejlôdést. ,,Isten Lelke lebegett a vizek felett'' mondja az Írás, és ez az egyik elsô szava a Teremtés csodálatos történetének. Isten már létezett. Ô mindig létezett. És saját Lénye által mindent meg tudott teremteni a semmibôl; rendet a rendetlenségbôl; a befejezetlenbôl vagy helyesebben: az alaktalanból -- a befejezett, a nagyhatalmú bölcsessége törvényével kialakítottat. Az általános káoszból emelkedett ki a világegyetem. A zavaros molekulákkal teli gôzökbôl, az elemek zűrzavarából ,,megteremtette az eget és a földet'', és azonnal az Ô Lelke ,,lebegett a vizek fölött'' És lassacskán, ahogy a Teremtés egymást követô művei kialakultak, ,,Az Úr Lelke'' lebegett ezek fölött, törvényeivel és gondviselésével. Egymást követô művek, és mind hatalmasabbak. A káosztól, amely szétválik és, hogy úgy mondjam, családokba rendezôdik -- a szilárd részek a szilárd részekkel kialakítják a földgömböt, a nedves részek a nedves részekkel egymásután megalkotják a tengereket, tavakat, folyókat, patakokat -- a világosságig, amelyet saját hatalmával a semmibôl teremtett. A világosság volt az elsô dolog, amelyet nem a káoszban már létezô elemekbôl alkotott, hanem teremtett. Mivel nem volt világosság, ,,sötétség borította a mélységeket'', azaz a káoszt, amelyben össze-vissza egymásnak ütôdtek a párával, gázzal, molekulákkal teli gôzök. És Isten megteremtette a világosságot. Az Ô világosságát. Ô adta a világnak, amely az Ô akaratára a semmibôl keletkezett, a tulajdonságot, az Ô egyik tulajdonságát: a világosságot. Isten a Világosság, a Világosság és a világosságok Atyja. És a földnek, elsô teremtményének, megadja és odaajándékozza a világosságot. Ugyanúgy, ahogy az embernek, a teremtés tökéletességének, aki a hat isteni nap hat művében az utolsó, amely után Isten megpihent, megadta Isten azt a tulajdonságot, ami Ôhozzá hasonlóvá teszi ôt: a szabad, halhatatlan lelket, az Ô isteni leheletét, amelyet beleárasztott az anyagba, hogy Isten éltesse azt, és joga legyen az égre, az Atya Lakhelyére. Ô, a Jóságos, Krisztusával már elôkészítette az Élet teljességét és ajándékát az ember lelke számára, és Krisztus el fog jönni, amikor elérkezik eljövetelének órája, és az emberek részesülnek majd az Élet, a kegyelem, az egység teljességében, Krisztus érdemei és az Ôáltala alapított szentségek által. De nem ebben az oktatásban fogok beszélni neked errôl az utolsó, legnagyobb ajándékról. Most kioktatlak téged kételyed felôl, hogy rosszul értettél, írtál le valamit. Hogy megszabadítsalak tôle, és bölccsé tegyelek. Az ember testét Isten lehelete élteti. Minden emberét. Ezért minden emberbe behatol, és minden emberre kiterjed Isten Lelke, királyi joggal és a Teremtô Atya szeretetével. Már a megváltás elôtt is az Úr Lelke -- a Szeretet -- irányította a pátriárkákat, és tanította a prófétákat és az igazakat. És az Ô szava felhangzott a lelkekben, a napok kezdete óta, és újból és újból felhangzik, hogy megadja minden embernek az irányításnak azt a fokát, amit a Teremtô Gondviselés nem tagad meg senkitôl sem, és amelyet annál inkább növel, minél inkább indítja a jóakarat az embert arra, hogy tisztelje és szolgálja a Legfôbb Lényt, akinek sok neve van, és aki különbözô alakokban jelenik meg, a népek és vallások szerint, de akinek létezését megérzi a hívô minden népben, és érzi, hogy Ô méltó minden imádásra. Istennek-az emberben való lakozása tökéletes lett volna, ha az ember nem vétkezett volna. Krisztus szenvedése és az Ô Egyházához való tartozás, helyreállítva a rendet, visszaadva a kegyelmet, ismét megadja Isten bennetek való lakozását: Isten Országa bennetek van. És ilyen módon, úgy, amint a lélek bennetek van, és mégis titeket tartalmaz, mivel a testnél felsôbbrendű dolog; eredeténél és halhatatlanságánál fogva, úgy tartalmazzátok ti Istent testetek templomában, amelyben -- a Szentek Szentjében -- van a kegyelem állapotában levô lélek, de Isten átölel titeket, mert Isten Végtelen, aki Végtelen kiterjedésében összegyűjti minden kedveltjét. Miután ezeket mondtam, megkérdezlek: ha ti, bűnösök, ha ti, akikben megmaradt az eredeti bűn nagy sebének forradása, táptalajával, amely még a Jóban leghôsiesebbeket is megzavarja néha, ha ti birtokoljátok a Szentlelket testetek templomában, birtokoljátok magatokban a Szeretetet, és a Szeretet annál inkább átölel titeket, annál inkább összeolvadtok vele, minél inkább a szeretetben éltek, azaz a Szeretetben vagytok, mert benne mindaz megvan, ami szent, -- akkor lehet-e kételkedni abban, hogy Mária, akit az isteni Gondolat -- ez a tökéletes Akarat és Hatalom -- öröktôl fogva elgondolt, nem birtokolná Istent magában, és Mária nem lenne Ôbenne? Mária a Szeplôtelen, a Kegyelemmel teljes, Isten Leánya, Jegyese, Anyja, az, akinek az akarata összhangban volt az isteni Akarattal. Akarata szabad volt, mint Jézusé. Szabad akaratát arra akarta használni, hogy mindig Isten jelenlétében járjon, és tökéletes legyen. Ô hasonlóképpen ,,nem vétkezett, mert nem akart vétkezni''. A második Éva nem utánozta az elsôt, hanem rátaposott a Kígyóra. Teljesen elveszett a lelkében uralkodó Istenben, és átölelve Ôt, akit szeretett, vak és süket volt mindaz iránt, ami Istenen és az Ô iránta érzett szeretetén kívül állt. Szentebb szövetségszekrény, mint az, amelyet szetimfából készítettek. Magában tartalmazta a Háromságot és a Megtestesült Igét, és utána a Háromságot és az eucharisztikus Krisztust, és még továbbra is tartalmaz Minket, mivel Mi benne vagyunk, és ô Mibennünk. Hol pihen Isten? Az igazak szellemében. Mi a szellem? Lelketek jobbik része. Mikor szűnik meg Isten trónja lenni? Amikor az érzékiesség kerekedik felül. Mikor hagy el titeket a lélek? Amikor elválik a testtôl a halál órájában, hogy megítéljék, és várja a test feltámadását, hogy vele részesüljön a végsô, örök ítéletben. De Mária nem halt meg. Elragadtatásban ment át ebbôl a másik életbe, és átmenetelében legtisztább szelleme Isten trónusa volt, jobban, mint valaha. Így kellett volna lenni minden embernél, ha Ádámban mindnyájan nem vétkeztek volna. Mária nem részesült ítéletben. Ô az Ártatlan volt. Nem volt alávetve sem az ítéletnek, sem a halálnak, mint ti. Mária teste nem vált porrá, mert -- mint a lelke -- szeplôtelen volt, és azáltal vált romolhatatlanná, hogy az Isten és az Ember Fiát hordozta. Az angyalok vitték föl az égbe testével és lelkével. És még átmenetelének órájában sem vált el lelke teljesen, hanem értelmével is teljesen felment, nem a harmadik, hanem a legfôbb és legfelsôbb mennybe, és imádta Istent, de közben a Hármas Egy Lélek sem hagyta el kedves szűzi tabernákulumát, amelyben nyugodott. Mária az égben van testével és lelkével, él, mint a földön élt, boldog, amily boldog csak lehet, az égben. És Isten, aki benne lakott a földön, benne lakik a mennyben. Semmi sem változott meg. Az Isteni Tűz központjába helyezve, amely Tűz reá irányítja lángoló szeretetét, az ô ajkáról örökké ez hangzik felénk: ,,Íme, a Szolgálóleány, Istenem'', és megnyitja nekünk szívét, és szeretetének elmondhatatlan titkába befogad Minket. A Máriát szeretô szentek megsejtették ezt, és hirdették, hogy aki meg akarja találni Istent, az Üdvösséget, az Életet, menjen Máriához, és ott megtalálja a Szeretetet, az Üdvözítôt, az Életet, a Világosságot, a Bölcsességet. És ott az emberbôl, Isten igazi gyermekévé alakul át. Mert Mária, Isten Szülôanyja, az a Termékeny, szent Anyaöl is, amely a századok végéig befogadja, és be fogja fogadni méhébe azokat, akik Isten gyermekeiként akarnak megszületni, és ezekbôl az alaktalan gyengeségekbôl, ezekbôl a befejezetlen csírákból -- amelyek maguktól csak nehezen képesek élni -- ,,élôkké'' teszi ôket Isten Országában, Istenének adva ezeket; a gyermekeket. Mária Társmegváltó, és fáradhatatlanul Együttműködô a végsô isteni gyôzelem érdekében; a ki nem merített és kimeríthetetlen szeretet; tevékeny, mint Szolgáló, és dicsôséges, mint Királynô, Isten dicsôségéért, és Anya, tökéletes anya mindazok számára, akik tôle kérik az Életet. (82) ======================================================================== Az isteni dicsôség részesei (Róm 5,1-5) Az elôzô fejezetben beszéltem neked a teremtésrôl és a teremtés egymást követô napjairól, úgyszintén arról a végtelen jóról, amelyet a Legjobb már elôkészített az embernek, mielôtt az még vétkezett volna: Krisztusról. Az elsô fejezetben (3. oldaltól) mondtam neked, hogyan mutatta ki Jézus, a Krisztus, isteni természetét sok csodával. ,,Isten Fia, akit Isten Dávid magjából alkotott test szerint, Isten Fiának bizonyult, saját erejébôl, a szentség lelke szerint és a halálból való feltámadásával''. Tanúskodott arról, hogy isteni természete nem szakadt el a Hármas Egyistentôl azáltal, hogy testté lett. Isteni természete mellett tanúskodott a halálból való feltámadása, ezt mutatta meg tökéletes erényeivel, amelyeket szabad akaratával gyakorolt, szentül és szeretetteljesen, Szent Szerzôje iránt. Újból elôveszem ezeket a témákat, hogy szemléltessem veled Krisztust, a te Üdvösségedet. Mondtam, hogy Isten a káoszból teremtette a világegyetemet, elrendezve a kaotikus anyagot és elemeket abban a tökéletességben, amelyben a világok, az évszakok, a teremtmények és elemek az évszázadok milliói óta vannak. De a teremtett világot szemlélve, kevesen tudnak arról elmélkedni, hogy a teremtés mennyire hasonló egy felfelé menô lépcsôhöz, egy énekhez, amely hangról hangra emelkedik, amíg el nem éri a tökéletes és fönséges hangot. Hogy mennyire hasonló az életek születéséhez, amelyek a megelôzôbôl a mind teljesebb és tökéletesebb felé haladnak, míg el nem jutnak a tökéletes teljességhez. Figyeld meg: mielôtt a szilárd molekulákból, a rendezetlen gôzökbôl és tüzekbôl, amelyek a kezdetleges ködöt alkották, kialakul a föld és a vizek, a földben és a vizekben még összekeveredve vannak bezárva, vagy feloldva az ásványok, amelyekbôl a jövô tengerek, tavak, források és folyók lesznek. A szilárd molekulák alkotják a kérget, a kemencét a belsô tüzeknek és belsô kéneknek és érceknek és az alapot a vizeknek. A légkör kissé megtisztul, megszabadulva részben attól, ami az eredeti ködöt, a kaotikus semmit, nehézzé teszi, és a Föld, miután megkapta pályáját, még csupasz, terméketlen, néma, száguld a néma térben, hegyláncainak kopasz gerinceivel, még alig emelkedve ki a jövôbeli medencék mély vizeibôl. Utána lett a világosság. Nem a naptól, sem a holdtól, sem a csillagoktól származó világosság. A nap, a hold, a csillagok a földgömbnél fiatalabb teremtmények. Megteremtésük után az ég, azaz a ,,levegô'' megtisztult a kezdeti felhô minden maradékától, és a csillagok és bolygók ragyogtak, ragyogásukkal létfontosságú elemeket adva a földgömbnek. De a világosság ezek elôtt lett. Egy sajátos világosság, független minden más forrástól, amely nem Isten akarata lett volna. Egy titokzatos világosság, amelyet csak az angyalok láttak titokzatosan munkálkodni a földgömb javára. Mert semmi sem haszontalan, amit Isten teremtett, és Ô semmit sem teremtett anélkül, hogy a tökéletes rendben értelme ne lett volna. Így, ha elôbb volt a világosság, mint a csillagok és a bolygók, az annak a jele, hogy a Tökéletesség akarta ezt a rendet a teremtésben, hasznos és értelmes okból. Utána lett a nap, a hold és a csillagok. És a ,,levegô'' eleme, amely meg volt fosztva a mérges gázoktól és gazdag volt azokban, amelyek hasznosak az élet számára, kedvezett az új teremtmények: a növények fennmaradásának. Ezek még rabszolgák gyökereik miatt, de ágaik már mozognak. Miután egyszer meg lettek teremtve, már hordozzák magukban a szaporodás elemeit, amit nem kapott meg a föld pora, az ásványok és a vizek. Ez a három képes arra, hogy megváltoztassa külsô megjelenését és természetét. Az elmerült fa, szénné válik, a lángokból kén, a szénbôl gyémántok lesznek, a víz átalakul gôzzé és ez vízzé, vagy felemésztôdnek, de szaporodni nem tudnak. A növényvilág igen. Abban már ott van a nyirok, a szaporodás szervei, amelyek képesek a megtermékenyítésre és a megtermékenyülésre. Hiányzik azonban belôle a szabad akarat, még az ösztönös is. Engedelmeskedik az éghajlat, az évszázadok törvényeinek, az elemeknek és az ember akaratának. Nem képes a pálma hideg földeken élni, és gyümölcsöt hozni, sem a sarki zuzmó nem képes díszíteni a forró éghajlat köveit. Nem képes a növény virágozni a virágzás évszakán kívül, vagy elmenekülni a forgószéltôl, a tűzvésztôl, a fejszétôl. Mégis a növényi élet már a felemelkedés egy csodája, a káoszból a Teremtés tökéletessége felé. Felemelkedés, amely gyarapszik az állati élettel. Az állat már szabadon mozog, ösztönei vannak, saját akarata van. Ebben is rend uralkodik. De az állat már örvend annak a szabadságnak, hogy odút és társat választ magának, elmenekül az ember cselvetéseitôl és az elemektôl, van ösztöne is, sôt saját mágneses ereje, ami figyelmezteti ôt egy természeti csapás közeledésére, és irányítja a menekülés keresésében. Ugyanúgy kezdetleges képessége van arra, hogy gondolkozzék és elhatározza, hogyan táplálkozzék, védje meg magát vagy támadjon, hogyan szerettesse meg magát az emberrel és legyen barátjává. Az állatban az éltetô nyirok (vér) teremtô tökéletességein és a szaporodás szervein kívül, amelyekkel a növények is rendelkeznek, már ott vannak a por, a kô, az ásványok teremtô tökéletességei is. A csontváz, a velô, a vér, a szervek ezekbôl az ásványokból tevôdnek össze, ezeket tartalmazzák, amint tudósaitok tanítják, és alapjában véve ezekbôl áll a föld, amelyen az ember lakik, és amelyet az állatok benépesítenek. Az állatokban tehát már megtalálható, tökéletesítve az, ami az alsóbb birodalmakhoz: az ásványokhoz és a növényekhez tartozik. És a lépcsô megy felfelé. A hang magasabbá és tisztábbá válik, teljesebbé, jobban magasztalva Istent. És íme, az ember. Az ember, amelyben a három elôzô birodalomhoz -- az elsôhöz, ami nélkülözi a nyirkot, a másodikhoz, ami nélkülözi a mozgást, a harmadikhoz, ami nélkülözi az értelmet -- társul a negyedik: a beszéddel, felfogóképességgel és értelemmel megáldott eszes teremtmény birodalma. Az ember értelme irányítja az ösztönöket. Az értelem megnyitja a gondolkozást a felfogás és meglátás számára, amelyek sokszor, néha végtelenül felette állnak annak, ami megadja az állatoknak a gondolkozási képességet, egy anyagi jót illetôen. A beszéd, amely képessé teszi az embert, hogy kifejezze saját szükségleteit és érzelmeit, megértse a hozzá hasonlókét, és fôleg, hogy dicsérje Istent, Teremtôjét, és kérje Ôt, vagy hirdesse annak, aki nem ismeri. Az emberben megjelenik az ásványvilág, a növényvilág, az állatvilág, az ember világa, és a tökéletesség a tökéletességben: a lelki világ. Íme, a lépcsô, amely a káosz rendezetlenségébôl fölvezet a természetfeletti rendhez, a természetes renden át. Íme a természetes teremtmény, amelyben jelen van és összhangban egyesül minden elem és jellegzetesség, együtt és tökéletesítve, amely a többi teremtményben megtalálható! Isten ebbe lehelte bele saját leheletét, azaz ,,az Élet leheletét.'' Jól fontold meg: abba a teremténybe, amelyet a sárból alkotott, azaz a porból, amelyben megvannak az ásványi sók, a víz eleme, a tűz eleme, amely meleget ad neki, a lélegzés (a levegô eleme), a természetes és értelmi látás (a fény eleme), a vér és a nedvek, a mirigyek és a szaporodás szervei (nyirok), az ösztönök, a gondolat, a mozgás, a szabadság és az akarat, egyesülve és tökéletesítve. A lélek: a halhatatlan rész, mint mindaz, ami közvetlenül jön az Örökkévalótól. A szellem, ami nem hal meg. A szellem, amely mentes az idô, a betegségek, az elemi csapások, az emberi ármánykodás minden törvényétôl. A teremtett szellem, amelynek célja, hogy egyesüljön ismét Forrásával, birtokolja azt, örökké örvendezzen neki. A szellem, amelyet csak az ember képes, saját akaratából, egy kegyetlen király rabszolgájává tenni, de amely saját természeténél fogva és Isten akaratából senkinek sem rabszolgája, hanem csak kedves gyermeke az Úrnak, a magasztos rendeltetéssel, hogy örökölje annak Országát. Azok, akik tagadják a lelket és annak halhatatlanságát (halhatatlan, mert az örök Isten alkotása, kiáradása, része), azt mondják, hogy az embernek azért van értelme, tehetsége, szabadsága és akarata és képessége arra, hogy elrabolja a Teremtett világtól annak erôit és titkait, mert ô ,,ember'', azaz a teremtmény, amely kifejlôdött a tökéletes fokig, ám nem a lelke által képes erre. Akik ezt mondják, hasonlók azokhoz, akik makacsul állítják, hogy egy művész (szobrász vagy festô) remekműve él és lát, pusztán azért, mert tökéletesen ábrázolja a valóságot. Az állatnak is van élete és az is lát. Sôt, még kezdetleges értelme is van. Az ember által évszázadok óta megszelídített állatban még jobban kifejlôdik ez a kezdetleges értelem, úgyhogy inkább értelemnek mint ösztönnek tűnik az emberrel való kapcsolatában. Ez hiányzik a vadállatokból és a vadon élô emberekbôl. Ezeknél az ösztön uralkodik. De egy állat sem képes rendelkezni oly erôs értelemmel és sokoldalú képességgel, mint az ember, bármennyire megszelídítették, szerették és tanították is. A lélek különbözteti meg az embert az állattól, és az emeli fel, szinte istenként, minden más teremtett lény fölé. Istenhez hasonló királyként uralkodik felettük, hatalma alá veti ôket, megérti, oktatja ôket, gondoskodik róluk. Eredete és jövô rendeltetetése képesíti ôt erre. És a lélek az, amely, megvilágítva isteni eredetérôl, tudja, akarja, képes erre, már szinte félisteni erôvel. Ezt az erôt Isten hathatósan támogatja és segíti, annál inkább, minél inkább felemelkedik a lélek az életszentségre, és az ember, szent élete által megistenül. A lélek ad jogot az embernek arra, hogy azt mondja Istennek: ,,Atyám''. A lélek teszi az embert Isten Lelkének élô templomává. A lélek teszi az embert a teremtett világ legtökéletesebb művévé. És akkor elmondhatjuk-e: ,,Íme, az ember, a szentéletű ember, elérte a felfelé menô lépcsô utolsó fokát, ennek az isteni éneknek legmagasabb hangját, a teremtô tökéletesség tökéletességét?'' Nem. Mindez egy érezni képes teremtmény teremtése. Folyamat a folyamatból. Ez a természetes teremtés egyesülése a természetfeletti teremtéssel. De még nem a Tökéletesség. A Tökéletesség: Jézus. A Tökéletesség: Krisztus. Az Istenember. A Tökéletesség Isten Fia és az Emberfia, az, akinek Istensége szerint csak Atyja, embersége szerint csak Anyja volt. Az, aki a test ruhájába két természetet zárt be. A végtelen távolság, amely még a legszentebb ember és Isten között is fennáll, mindig külön tartja ezt a két természetet. Csak Jézusban egyesül az isteni és az emberi természet anélkül, hogy egybeolvadna, és mégis egyetlen Krisztust alkosson. Benne, az Emberfiában jelen van az egész érzékelhetô teremtett világ, úgy, mint minden emberben, és jelen van az érzékelés felett álló teremtmény: a Telki természet; végül jelen van a Nem-Teremtett: az Örök: Isten, aki létezik anélkül, hogy valaha szülték volna. Az, aki -- minden más közreműködés nélkül, csupán szeretetével -- életet ád. Krisztus: Aki megisteníti az anyagot, megdicsôíti azt, visszaadja Ádámnak méltóságát. Krisztus: az összekötô kapocs, aki ismét egyesíti azt, ami széttört, a Bárány, aki ismét szűzzé teszi az embert ártatlanságában, ami a kegyelem. Isteni természete révén mindent megtehet. Istenemberi szeretete által mindent megtehet. Akarata által mindent megtehet, mivel mindent odaad. Aki szemlélni tudja Krisztust, birtokolja a Bölcsességet. Mert Ô a Tökéletesség, nemcsak az isteni, hanem az emberi Tökéletesség is. Aki Ôt bölcsen szemléli, látja az Emberfiának csodálatos személyiségét, amelyben megvan a szentség teljessége. De a bölcsesség, amely ebbôl a szemlélôdésbôl ered, és a követés, amely természetesen felébred abban, aki Ôt igazán tudja szemlélni, annyira megvilágítják a lelket, hogy az, elragadtatva a szeretettôl és a megismeréstôl, felkiált: ,,Íme, az élô Isten, az Emánuel! Íme, Isten végtelen szeretetének élô titka!'' És ez annak felfogása, hogy mi a Krisztus: A hármas Szeretet összfoglalata, Isten szeretetének tanúsága az ember iránt. És akkor, íme a szűzi foganás kimondhatatlan titka a Szeretet izzó fényében tündöklik, és a szemlélôdô lelkét elárasztja ez a Fény, amely Tűz, a Bölcsesség Tüze, a Bölcsességé, amely Fény, és a lélek nemcsak hisz a hit által, hanem hisz, mivel lát. És íme, így meg van magyarázva a betszaidai szeráfi János szava: ,,aki szeret, Istentôl való, és ismeri Istent... aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Isten szülötte''. (1Jn 4,7 és 5,1) Valóban, csak az, aki teljes erejébôl szeret, tudja megismerni Istent és a kimondhatatlan titkot, ami az Ige megtestesülése. Isten szeretete testet öltött, az Atyától szeretett Ige megtestesült, hogy áldozatul ajánlják fel a világ üdvösségéért. Ô minden teremtény elsôszülöttje, Ô a láthatatlan Isten képmása, amint Pál mondja. Ô a szeplôtelen, hibátlan Bárány, aki a világ teremtésétôl kezdve arra rendeltetett, hogy az embereket az isteni természet részesévé tegye, amint Péter írja. Ô a gyôztes, a királyok Királya és az urak Ura, amint János énekli: az Új Ádám, aki nem embertôl, hanem az Örök Úr Lelkétôl fogantatott, és beletétetett Máriába, az élô Paradicsomba, ahol a Háromság kedvét találja. És a Szűz királyi és tisztaságos papnô volt, aki a tiszta és erôs szeretettôl égett, amelynél tisztább és erôsebb szeretettel ember szülöttje sose rendelkezett. Ô elfogadta Ôt és felajánlotta minden emberért, és az ,,Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te Igéd szerint'' volt az ô ,,Legyen Világosság''-a, a legigazibb teremtésnek, az ember ,,újjáteremtésének'' Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé. Tehát Krisztus által nyerik el az emberek az Életet. Isten Fia által, aki Fiú az isteni természet által, Fiú az emberi tökéletesség által, az emberek birtokolják a kegyelmet. Jézus által és az Ô követése által az emberek, a kegyelemtôl segítve, részesülni fognak Isten fiainak dicsôségében. A Második Személy által, végül, és az Ô teljes engedelmessége által az Elsô Személy iránt, az emberek birtokolják a Szentlelket, azaz a Tanítót, az Erôt, a Szeretetet és a Bölcsességet. (86) ======================================================================== Reményünk oka (Róm 5,5) Szemléltettem Jézusnak, az Isten -- és az Emberfiának két természetét. Isteni természete, megalázkodva, egy emberi test szűk határai közé korlátozta magát. Ô, a Végtelen. Ezáltal nem alacsonyította le magát, hanem ellenkezôleg: megistenítette az emberi természetet, újjáteremtve az új Ádámot, az új földi paradicsomban, ahol minden szép és jó. Szép a szemnek, jó az ízlésnek, erôs a Kegyelem: az Élet fája, és a Jó és Rossz Tudás fája nincs megfertôzve a rátekeredô kígyótól. Nem nyúl ki utána a sóvár ember keze sem, hogy leszakítsa gyümölcsét, és istenné legyen, a hamis ígéret szerint. A fa lombjainak bölcs suttogását megérti a tiszta fül, és felfogja, hogy törekednie kell a jóra, és menekülnie kell a rossztót, részvéttel imádkozva azokért, akik nem óvatosak, és nem hallgatnak az Istentôl jövô jó szellô susogására, a tôle megmozdított ágak között, hanem inkább hallgatnak a gyökerek mellett sziszegô Kísértôre. Két hang. De milyen különbözô! Az egyik a csúcsoktól jön, amelyek a tiszta Levegôben foglalnak helyet, megvilágítva a napsugártól. A másik a mélybôl jön, a földbôl, a félhomályból. Isten hangja: Fény, Bölcsesség és Igazság. A Sátán hangja: Sötétség, Sár, Hazugság. Az elsô Éva meghallgatta a sötétség, sár és hazugság hangját, és lenézett rája. A második Éva meghallgatta a Fény; Bölcsesség és Igazság hangját. A második földi Paradicsomban (Máriában) Isten tetszését találta, hogy társalogjon az Ártatlansággal a friss esti szellôben, azaz egy lélek békéjében. Ez a lélek nem ismerte a bujaság lázát, melegét. Ó, Istennek új földi Paradicsoma! Ó, a gyönyörűségnek szép, kedves, tiszta kertje, ahol minden az, ami: Isten ajándéka. A szeretet tiszteletteljes gondozásával szépnek és tisztának van megôrizve, hogy nyitva legyen az Örökkévaló számára, hogy megpihenhessen benne. Föl van ajánlva a Szeretetnek, hogy az Ô Tartózkodási helye legyen. Ezt a kertet a legtisztább, termékenyítô Forrás öntözi. Földjét az emberek képezik, akik Vizéhez -- Jézushoz -- fordulnak. A gyönyörűség helye. Benne a kegyelem folyói négy ágra oszlanak. Az elsô folyó az Örökkévaló imádása. A második a felebarát szeretete. A harmadik a könyörület a tékozlók, vagy az eltévelyedettek iránt, akik az atyai birtokon kívül vannak, akik leváltak az áldott Szôlôtôrôl és az Élettôl. A negyedik az irgalom az élôk és a már (a másvilágon) élôk minden nyomorúsága iránt. A tények megfordítása által, tôled, Szűz Máriától származott az Ember, Krisztus, anélkül, hogy emberi magra lett volna szükséged, méhed megtermékenyítéséhez. Te egyedül vagy a Szülô. Csak magadtól fogantad és hoztad világra a Világosságot. A Kegyelem, amely benned már teljes volt, az ujjongás fékezhetetlen hevében behatolt öledbe, és az Ige testet öltött, hogy az emberek között lakozzék, és az Életet adja nekik. Az elsô Éva, azáltal, hogy olyan akart lenni mint Isten, elvesztette azt, ami az állati embert Isten gyermekévé teszi. Te, mindenféle telhetetlenség nélkül, csak szolgáló akartál lenni, és ezáltal istenivé váltál az isteni Szeretet eljegyzése és az Istenanyaság által. Te az asszonyok között a legkisebbnek és legszegényebbnek érezted magadat. Igazságosnak találtad, hogy a szenvedés buzgó társad legyen az életben. Te igazságosnak találtad, hogy kötelességszerűen alávessed magadat a Bűn következményeinek, a fáradozásnak, szenvedésnek és a halálnak. Te vagy a szép alázatos, tiszta, türelmes, engedelmes és szeretô Szűz, az új Éva. Isten akaratából te vagy a Szeplôtelen. Saját akaratodból hűséges voltál a Kegyelemhez. Ezért Isten így rendelte: ,,Te nem fogsz meghalni. Nem halhat meg az, aki a földnek az Életet adta.'' Sôt, azáltal, hogy méhed Gyümölcsét adtad, hogy odaadtad azért, hogy leszedjék, vegyék és egyék, és kisajtolják, hogy Kenyér, Bor, Vér, Megváltó legyen, kinyílnak majd szemeid és olyan leszel, mint Isten, ismerve a Jót és a Rosszat, hogy szeresd, és tanítsd szeretni az elsôt, csodálatos Tanítónô, és hogy fegyvereiddel legyôzd a másodikat. Általad jött az új Ádám. Általad állt helyre a Rend. Általad kapták a Kegyelmet az emberek. Általad jött a Megváltás. Általad jött Krisztus, és általad és Krisztus által én, a Szentlélek. Én termékennyé tettelek téged, és ezért látszik úgy, hogy te csak a testté lett Igét adtad az embereknek. De Az, aki látja és tudja, azt mondja, hogy te adtad az embereknek a Szentlelket, a legkiválóbb anyaságban, amelyben a te tested még agyagként sem szolgált az isteni Forma kialakításához. Azt a Szentlelket, aki nélkül nem ismerhetô meg Isten. Azt a Szentlelket, aki nélkül nincs gyermekség Istenben. Azt a Szentlelket, aki felkelti a hôsiességet a szentekben. Azt a Szentlelket, aki az emberi hittudósok isteni hittudósa. Azt a Szentlelket, aki értékessé teszi a halandók imáját, nevükben kiáltva: ,,Atya!'' Azt a Szentlelket, aki nagylelkűen adományozza az ajándékokat, amelyek tökéletesítik, és teljessé teszik a természetfeletti erényeket, megtermékenyítve a lelket, tevékennyé, tanulékonnyá, készségessé téve arra, hogy a keresztények, azaz Isten gyermekeinek igazi életét éljék. Íme, Isten Lelkének ez a Lelke, az Isteni Szeretet legfelsôbb lényege, adta nektek Krisztust, és Mária által adta nektek, Krisztus Anyja és a ti Anyátok által, nem jelképes értelemben, hanem valóságosan, mert az anya az, aki az életet adja, és Mária az Életet adta nektek, és következésképpen a Szentlelket, azaz Azt, aki fenntartja bennetek az Életet, és még inkább, aki titeket Krisztus hordozóivá tesz; még inkább ,,Krisztus másaivá'', Pál mondása szerint: ,,Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem''. A kisebb elhalványul a nagyobb elôtt, felszívódik abban, és a nagyobb uralkodik és ragyog, megsemmisítve a kisebbet, nem erôszak által, hanem felemelve egy magasabb fokra, elnyelve, magáévá téve a csekélységet a Teljességben, a gyengeséget az Erôben, a korlátozottságot a Végtelenben. Ha egy király magához venne a trónra egy szegény, meztelen gyermeket, akit az út mentén talált, és annyira szeretné ôt, hogy megtenné örökösének, és megéljeneztetné a nép által, királyi palástja alatt tartva ôt, a tömeg nem gúnyolhatná ki ezt a kis, szegény gyermeket, nem látná ôt, csak a királyt látná, fenségében. A kisgyermek annyira odasimulna a jóságos királyhoz, hogy eltűnne a királyi palástban, és boldog lenne, hogy így eltűnik. Ez lenne a legpontosabb jelképe a keresztény ember állapotának, aki Krisztus másává vált: Hasonlóképpen megsemmisült teremtménynek érezte magát Mária, miután méhében megfoganta Istent, a Mindent. Nem magát látta, hanem Azt, aki ôbenne volt, Akit hordozott. Ôt adta oda az embereknek, hogy tiszteljék. A Lélek bennetek, keresztényekben is életet ad Krisztusnak. Ha a ti akaratotok megegyezik a Szeretet akaratával; Krisztus bennetek él, és ti, vele egyesülve, ,,egy dologgá váltok vele''. Ti az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel úgy egyesültök, amint Jézus kérte az utolsó vacsora imájában, hogy a Hárommal, aki Egy, örökké együtt lakjatok és örvendjetek a szeretetnek, és utána Isten dicsôségének, és a boldog békének, amely azok jutalma, akik elfogadták a Világosságot és a Szót, és a Szeretetben és Igazságban éltek, megszületve Istennek és Istentôl, és tanúságot téve arról, hogy Krisztus él bennük, tökéletes élettel, Jézus parancsa és példája szerint. (93) ======================================================================== Isten kiengesztelése (Róm 5,6.21) Amit Isten elhatároz, az mindig tökéletes, mind az idôt, mind a módot és a személyeket illetôen. Krisztus, akit a büntetés elején ígért meg Isten, eljött a tökéletes órában. A századokon keresztül, mind világosabban, mind részletesebben hangzott az isteni ígéret a Megváltó Messiásról, és a bűnös vágy nélküli Asszonyról, aki megbünteti majd a Törvényszegôt, megszülve a Bűn és a halál Legyôzôjét: Sok jelkép és hang ismételte meg a századok folyamán az ígéretet. De egy isteni szót még nem értettek meg igazán. A Teremtések könyvének 9. fejezetében mondja Isten: ,,... szivárványt helyezek a felhôkbe: ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhôket (a büntetést), és a szivárvány megjelenik a felhôkön, akkor megemlékezem szövetségemrôl... az örök szövetségrôl, amely fennáll Isten és minden élôlény meg minden test között a földön.'' (13-16) Szivárvány: a béke jele. Szivárvány: híd az ég és a föld között. Mária a békét hozó híd, amely ismét összeköti az eget a földdel. Ô, a Nagyon-Szeretett, aki pusztán jelenlétével elnyeri az irgalmat a bűnösök számára. És Isten, a Krisztust megelôzô századokban, amikor az emberek törvényszegései felhalmozták az isteni büntetések felhôit a keménynyakú és kevély emberiség fölött, Isten, gondolatában, azt szemlélte, akit öröktôl fogva az isteni Szó Szövetségszekrényének, a Kegyelem Forrásának, a Bölcsesség Székének, Ura békét adó örömének szánt, szétoszlatta a könyörtelen büntetés felhôit, és idôt adott az Üdvösségre várakozó emberiségnek. A még meg sem született Szűz szava: ,,Béke! Irgalom! Uram!'' Tökéletes szeretete, tökéletes engedelmessége ismert volt Isten elôtt, mielôtt még létezett volna a legtisztább Csillag, a kellemes illatú áldozat, amely lecsillapította az Úr haragját. És, a Krisztus utáni századokban, Mária béke és irgalom az emberiség számára. És amikor megnövekednek a bűnök és gyülekeznek az isteni harag felhôi és a sátáni füstfelhôk, mindig Mária az, aki szétszórja a felhôket, és lefegyverzi a villámokat, aki felállítja titokzatos hídját a mélységbe zuhant emberiség számára, hogy az, kellemes úton felszálljon Javához. ,,Szivárványomat a felhôk közé helyezem... és megemlékezem szövetségemrôl.'' Ó, valóban a béke Szivárványa, a Társmegváltó a felhôk között van, a felhôk fölött van. Kedves csillag, amely ragyog Isten színe elôtt, hogy emlékeztesse Ôt arra, hogy Ô irgalmasságot ígért az embereknek, és Fiát adta, hogy az emberek részesüljenek a bocsánatban. Ott van, nem mint valami elgondolt kedvesség, hanem mint egy igaz, teljes valóság, szeplôtelen lelkével és romlatlan testével. Nem elégszik meg azzal, hogy ott van, imádva és boldogan. Hanem tevékenynek mutatkozik, és hívja, visszahívja az emberiséget az üdvösséghez. Mária órája. Ez az az óra. Noé bárkája nem mentett meg minden embert, hanem csak azokat az emberek közül, akiket Isten igaznak talált színe elôtt. A mai idôben sem tud Isten Bárkája megmenteni minden embert, mert az emberek, sok ember, nem akarja megmenteni magát, nem akarja megtalálni az üdvösséget Isten Bárkája által. A mostani idôk felhôi mind sötétebbé válnak, és teljesen le kell peregniük. A vízözön után csak azok az igazak látták a szivárványt, akik életben maradtak a földön. De a jelenlegi órában sokan fogják látni Máriát; a szivárványt, a béke jelét, aki az irgalmasság túlcsorduló bôsége. Sokan, azok közül is, akik nem igazak. Az ô hangját, illatát, csodáit, megismerik majd az igazak és a bűnösök. Boldogok ezek között az utolsók között azok, akik megtérnek Isten Szivárványa által, és üdvözülnek a Jézusba vetett hit által. Neki köszönhetô, hogy Isten haragja nem szabadul el. Krisztus tehát eljött a megállapított idôben, hogy visszaállítsa az eredeti bűn által megzavart rendet és a gyermekség kötelékeit Isten és az emberek között. Az elrendelt Áldozat eljött, hogy meghaljon, nemcsak az igazakért, hanem, és fôleg, a bűnösökért is. Mindnyájan bűnösök voltak, legalábbis az eredeti bűn által. Csak Mária volt bűntelen. Az igazak szent cselekedetei, jóllehet az Örökkévaló megáldotta azokat, nem adták meg az igazak lelkének Isten Országának örökségét. Nagyon fáradságos volt igaznak lenni, mert a kegyelem nem volt a lelkekben. A Törvény inkább a bűn okozója volt, mint az üdvösségé, mert sokak számára Isten népében a Törvény már ,,a harag indítóoka'' volt, annyira lábbal taposták és megsértették. A Bölcsességet meghamisították szavaikban, az emberekhez alkalmazták, és nem azt prédikálták, ami Isten dicsôségére szolgált volna, hanem ami a kapzsi mesterek javára szolgált. Az Úr egyszerű, tökéletes Törvényét egy sokkal súlyosabb, káosz követte, mivel az lelki káosz volt, és a lelkek eltévedtek benne, amikor nem vesztek el egészen, a lelki halálra adva magukat. Egy bálványimádás, amely súlyosabb volt az aranyborjú imádásánál, volt legtöbbjük lelkiismeretében. Izrael minden hatalmasa ,,aranyborjú'' volt, és imádta önmagát, és bálványként imádtatni akarta magát a néptôl. A Templom csak egy név volt. A szertartások némajátékokhoz voltak hasonlók. Csak a szentnek nevezett nép jelentéktelen emberei hitték, hogy a Szentek Szentjében láthatatlanul jelen volt az Isten. A papok és a rabbik még tanították, hogy Isten a Templomában van, pompás dicsôségében, és beszél szolgáihoz. De ôk jól tudták, hogy Isten már elhagyta a Templomot, ahol nem Ôt imádták, hanem a papok, írástudók és farizeusok vezetôinek érdekeit. Ôk érezték a Jelenlétet követô ürességet. Az orvosolhatatlan ürességet. Mert az emberek semmiféle igyekezete sem tudta betölteni Isten hiányát. Minden fáradozás hiábavaló betöltésére és arra, hogy legalább elfelejtsék egy oltár hiányát, amelyrôl Isten eltávozott. Semmi. És semmi sem képes becsapni azt, és békét adni annak, aki belül, lelkiismeretében tudja, hogy Isten többé nincs jelen, hogy Ô a kevélyeket sorsukra, bűnös vágyaikra, bálványimádásukra hagyta. Ebben az idôben jött el Jézus. Ha Isten emberi mérték szerint mérte volna a dolgokat, nem talált volna kevésbé alkalmas idôt annak megválasztására, hogy eljöjjön az Irgalmasság ideje. De nemcsak az Irgalmasság ideje volt, hanem az Igazságosságé is. Az igazságosságé Izrael számára, amely többé nem érdemelte meg, hogy Isten népe legyen. Egy másik népet kellett választani helyébe: a keresztény népet. A Templom vége elérkezett. Az új Törvényt, a régi tökéletesítését közvetlenül Isten adta, hirdette az embereknek. Isten Szeretete teljes egészében megmutatkozott az emberek elôtt. A Szeretet, jóllehet csupa irgalom, nem jelent igazságtalanságot. A szeretet azt jelenti, hogy mindent az emberek iránti szeretetbôl kell megtenni. Jézus is ezt a parancsot adta nektek. De Ô, a Tökéletesség, nem csak tanította, hogy nincs nagyobb szeretet, mint azé, aki meghal barátaiért. Ô meghalt. És nemcsak a barátokért, az igazakért és az igazságosság kedvelôiért -- ezek az utóbbiak is Isten barátai, jóllehet még gyengék, lelkük nincs kialakulva -- Ô ellenségeiért is meghalt. A kereszten nem barátaiért imádkozott, hanem ellenségeiért. Örök és végtelen bölcsességével, Krisztus tudta, miként lépett be a bűn a világba az ember által, a halállal együtt, és hogyan terjedt ki az minden emberre; miként volt az már a Törvény elôtt. Ha nem lett volna bűn, nem lett volna szükség egy törvényre a bűn ellen. A bűn különbözô formáiban a kevélységbôl, falánkságból és fösvénységbôl indult erjedésnek, amelyek annyira megôrjítették az Ôsszülôket, egészen addig, hogy fellázadtak Isten ellen. És miután megsértették Isten rendjét, és ezáltal Istent, következett az ártatlanság megsértése és tönkretétele, hogy helyet adjon a gonoszságnak, és ezt követte a testvér ellen elkövetett erôszak, a Káin által véghezvitt testvérgyilkossággal és Lámech gyilkosságával, és Isten fiainak bujaságával az emberek leányai iránt, és a Bábel építôinek kevélysége, és a népek és törzsek kapzsisága, és Szodoma és Gomorra sokszoros bűne, amelyek egyre erôsebben virágoztak a századok folyamán. És Krisztus, haldokolva, imádkozott Isten ellenségeiért, hogy bocsánatot nyerjenek és visszatérjenek az igaz élethez. Jézus a rend helyreállítója. Ha egy mérlegre valaki olyan súlyt tesz, ami aránytalan az ellensúllyal, a mérleg egy oldalra billen. De, ha helyreállítják az egyensúlyt, a mérleg két tányérja egy vonalba kerül. Íme: egy ember bűne miatt sokan elvesztek. Isten mérlege teljesen az Igazságosság oldalára billent. De Krisztus áldozata által mindazok megkapták a kegyelmet és az életet, akik hisznek Jézusban. És ilyen módon az egyensúly nemcsak helyreállt, hanem az Irgalmasság oldalára billent, mert az Istenember áldozata végtelen értékű, és végtelenek az Üdvözítô Krisztus érdemei. Ádám bűne, súlyossága ellenére sem volt soha határtalan. Erre vall a tény, hogy helyre lehetett hozni. Ha végtelen lett volna, nem lehetett volna helyrehozni. A két végtelen: a kegyelemé és a bűné, szemben álltak volna egymással anélkül, hogy az egyik gyôzhetett volna a küzdelemben, hiszen két egyenlô erô állt volna szemben egymással. Isten mérlege azonban az Irgalmasság oldalára billen, és az Irgalmasság és a Bocsánat kicsordul a világ üdvösségért kiontott isteni Vérrel megtelt tányérból. Mindent kiontott. Annál többet ontott ki, minél inkább bôvelkedett a bűn, hogy a kegyelem, bôvelkedve, legyôzze a bűnt, és az Élet legyôzze a Halált, meghalva azért, hogy az emberek halhatatlan lelkének visszaadja az Életet: az Életet, azaz Isten országát bennetek, és számotokra itt, és a másvilágon, a mennyországban. (97) ======================================================================== Új életünk (Róm 6,1-10) Sok keresztény beleesik abba a tévhitbe, hogy azt gondolják: miután Krisztus, engesztelést nyújtott mindenkiért, és megadta, végtelen bôséggel, a kegyelmet, felesleges visszatartani magukat a bűntôl, és erôszakot venni saját magukon. Sôt, addig mennek tévhitükben, hogy azt mondják maguknak és másoknak: ha így tesznek, ezzel növelik Isten dicsôségét és hatalmát, megmutatva, hogy pusztán az Istenember végtelén érdemei által, az emberi jóakarat közreműködése nélkül, üdvözülnek az emberek. Ha valaki azt mondaná ezeknek, hogy megérintette ôket a semmi jót sem tevés (kvietizmus) tévtana, lázadoznának ez ellen, mint egy rágalom ellen. Nem. Nem így van. A kegyelem végtelenül bôséges. De szinte határtalan ennek a tévtannak a nagysága, amely semmibe veszi az isteni Vért és Krisztus isteni Áldozatát. Ô meghalt mindenkiért, irgalmas mindenki iránt, orvosság mindenki számára, mindenkinek az üdvössége, mindenkinek az Élete. De mindezeknek rendelkezniük kell a megigazulás akarásával. Ha azután gyengeségük miatt elesnek, ha az ördög orvul leteperi és elvonszolja ôket, Jézus, amint Neve mondja, odasiet, megmenti, felemeli, meggyógyítja ôket, megbocsát nekik, megtisztítja ôket. Ô az örök Jóvátevô. Minden forrás elapadhat, minden vízmedence kiszáradhat. A századokon keresztül a földön egész tengerek és tavak száradtak ki és váltak homoksivatagokká vagy elhagyatott és sziklás, mélyen fekvô alföldekké, amelyeket hegyek vesznek körül, olyan hegyek, amelyek elôzôleg visszatükrözôdtek egy tóban. De van egy Forrás, ami sose fog kiszáradni, egészen a világ végéig. Bôségesen és szentül, mindig kiárasztja majd vizét, az emberek iránti irgalomból. Ez a feláldozott Bárány Testébôl fakadó Forrás. De gondoltok-e arra, ti, keresztények, az isteni Vérnek milyen hulláma mos és táplál titeket állandóan? Ha egy király olyan gazdag és nagylelkű volna, hogy összekötné alattvalóinak házát egy csodálatos kúttal, amelybôl arany folyik, ennek a királynak alattvalói istenként imádnák ôt. Mégis, ez az arany nem maradna örökké az övéké. Halálukkor el kellene hagyniuk. De Krisztus Vére, ez a Vér, amely értékesebb minden nemesfémnél vagy drágakônél, a királyok Királyának ez a Vére, nemde ingyenes ajándék számotokra, bôven áradva rátok, határtalanul, erejét és az idôt illetôen? Ez a Vér legyôzi a halált, legyôzi a bűnt, felülmúlja az idôt, és gazdag gyümölcsei mindörökké tartanak. Sôt, pontosan ennek erejében szálltok fel királyi bíborban az Országba, és az örökkévalóságban, az égben jobban örvendtek majd a végtelen Kincsnek, mint az ideig tartó életben, ezen a földön. Ô, az Élô, megtapasztalta a halál borzalmát, hogy ti meghaljatok a bűnnek, és feltámadjatok a kegyelemben. Nem szabad tehát nektek visszatérnetek a bűnhöz és a halálhoz, szándékosan akarva ezt a visszatérést. Ô mondta: ,,Nem lehet egyszerre szolgálni Istennek és a Mammonnak.'' Én mondom: ,,Nem lehet egyszerre birtokolni az Életet és a Halált''. Amikor Jézus feltámadt, három dologról tanúskodott: 1. hogy Isten volt, és azért magától fel tudott támadni. 2. hogy valóban belehalt a keresztre feszítésbe. Ezért megôrizte dicsôséges Testén a szenvedés sebhelyeit. Arról a Testrôl eltűnt szenvedésének minden jele: a megöregedés, a rá szórt szenny, a bebalzsamozásnál használt erôs illatú balzsamok. De, hogy megmutassa: Krisztus valóságos ember volt, és nem csupán egy testnélküli alakja Önmagának, valóban keresztre feszítették, megmaradtak az igazi Testen a szegek okozta igazi sebhelyek, és a lándzsa által vágott seb. 3. hogy mindörökre legyôzte a halált, és feltámadt, Istenként, Testével és Lelkével, az örökkévalóság számára. Úgy, amint a szentasszonyok látták Ôt a sírnál, az apostolok a feltámadás estéjén, a tanítványok a további jelenésekben, úgy látták, látják és fogják látni Ôt a részleges ítélet pillanatában, amikor minden ember lelke átmegy a földi életbôl a földöntúli életbe; és úgy fogja látni Ôt minden ember az utolsó ítéleten, amint látták Ôt már megjelenni a Limbusban, és kinyitni annak kapuit az igazak számára, akik felszálltak vele az égbe, amelyet megnyitott Isten szentjei számára. De egy negyedik dologról is tanúskodott Krisztus, feltámadva: és arról az áldozat utáni feltámadásának jelképével tanúskodott. Errôl: hogy a keresztény, aki elmerült Vérének üdvös hullámában, akit eltemettek ebben az üdvözítô fürdôben, mint valami sírban, amelynek mélye az életet fejezi ki és nem a halált, a romolhatatlanságot és nem a romlást, új életre, dicsôséges életre támadjon fel. Úgy, mint vele történt, akit elhelyeztek a sír mélyében ,,mint egy leprást, kificamított és kilátszó csontokkal és átszúrt végtagokkal'', de aki kijött ebbôl a mélységbôl oly dicsôségesen szép ruhában, hogy teljes ragyogásában csak az angyalok és a Legtisztább volt képes rátekinteni. Krisztus a feltámadás után elérte titkának teljes tökéletességét. Szenvedése elôtt már a tökéletesség volt: az Ember tökéletessége. Az Istenember tökéletessége. Isten tökéletessége. De szenvedésében az Istenember megelôzô tökéletessége tökéletessé vált a Megváltó Isten tökéletességében. És föltámadása után teljessé vált ebben, titokzatos módon, a világ végéig, amit magában foglal és megmagyaráz a ,,csupán általa ismert név'', amirôl János beszél a Jelenések könyvében. Az ember is, aki Krisztusban él (az ember küzdelme, szenvedése, mindennapos fájdalmas küzdelme, amit szentül visel el és teljesít) és Krisztus által; Krisztusban támad fel; eléri majd a tökéletességet, ami feljogosítja az égbe való belépésre, és meg fogja kapni a kis fehér kôre írt nevet, azt a nevet, amelyet senki sem ért, csak az, aki megkapja''. (2,17) ,,Én vagyok az igazi Szôlôtô... A szôlôvesszô, ha nem tud a szôlôtôvel egyesülve maradni, nem hoz gyümölcsöt. Úgy ti sem fogtok gyümölcsöt hozni, ha nem maradtok belém oltva... és félredobnak titeket, mint elszáradt ágakat'' mondta Ô. Igaz. Ô ,,hordozta minden betegségeteket'', mert hordozta és megsemmisítette ,,gonoszságotokat''. Ô ,,kiszáradt, mint egy cserép'', mert, hogy éltessen titeket, nektek adta Vérét, a gyümölcsöt hozó igazi Szôlôtô éltetô nedvét. Ô: a gyümölcsöt hozó Szôlôtô. Ti: a vad szôlôvesszôk, amelyek képtelenek gyümölcsöt hozni. És az Ô Atyja és a tiétek, az örök szôlôskert művelôje, vett titeket, terméketlen és vad venyigéket, és beoltott belé. És Ô elfogadta, hogy felszívja és megsemmisítse összes gyilkos nedveteket, bűnös vágyaitok minden lázát, egészen addig, hogy meghaljon. Teste áldozattá vált anélkül, hogy a ti romlottságotok megzavarta és megmérgezte volna az Ô szent lelkét. Ô öröktôl fogva ártatlan volt. Azt akarta, hogy a világ végén ti is dicsôségesek legyetek, mint Ô, testben és lélekben. Hogy már az elsô és az utolsó mtélet elôtt romolhatatlan testbe öltöztesse szent lelketeket, és boldoggá tegye Isten barátsága által. Hogy bennetek lakozzon a Szentlélek, és így egyesüljetek Krisztussal, a Baráttal és a földön levô égi Kenyérrel. Isten békéjét élvezve a halál után, várakozva a test feltámadására, hogy az részesüljön a lélek örömében és dicsôségében. Az isteni Gondolat és Akarat megvalósított egy titkot: hogy mielôtt ti még léteztetek volna, Krisztus kiengesztelje bűneiteket. ,,Ô magára vette sokaknak bűnét'' mondja Izajás. És ez a sokaság azokból áll, akik életük folyamán, vagy legalább haláluk elôtt, jóakaratuk által, nem engedik, hogy Krisztus végtelen érdemei tétlenek maradjanak számukra. A Kereszt mérlegén, az Igazságosságnak azon a bitófáján, amelyen ott volt a teljes Szentség és a teljes Gonoszság, és az elsô felemésztette a másodikat, minden bűnötök ott volt, nyílként behatolva a Vértanú Testébe. Számtalan volt az ostorcsapás, és nagyon számosak a gyötört fejen a tövisszúrások, kegyetlenek voltak a szögek által okozott görcsök. De senki sem veri mellét, részvéttel a kínoktól szenvedô Krisztus iránt, amelyeket egy kegyetlen emberi igazságszolgáltatás okozott, mondva: ,,Íme: ezt, ezt, ezt, ezeket az ezernyi, tízezernyi töviseket én szúrtam testedbe és szívedbe, az én ezernyi és tízezernyi bűnömmel! Te ismertél engem, Megváltóm, az én összes, ezernyi bűnömmel. Egy sem volt ismeretlen elôtted. Én okoztam gyötrelmeidet!'' Ki számolja meg a bűnök millióinak millióit, amelyeket a Legtisztább érzett beleszúrva engesztelô Testébe? Ezen elmélkedve, kinek nem kellene tökéletes gyűlöletet éreznie a bűn iránt, menekülnie attól? Ki ne érezné a kényszert, a kötelességet, hogy ne szolgáljon többé a bűnnek, miután egy Isten Áldozata szabadított meg titeket attól? Meghaltatok a bűnnek! A halott többé nem teszi azt, amit életében tett. Ha biztosan hiszitek, hogy Krisztus halála és a kegyelem, amit halálával kiérdemelt számotokra, megszabadított titeket a bűn halálától, és megadta nektek az eszközöket ahhoz, hogy attól szabadok maradjatok, akkor, Krisztushoz hasonlóan, miért nem támadtok fel véglegesen ebbôl a halálból, és miért nem éltek mindig Istenben, úgy, mint Jézus, az Isten Fia, az Emberfia él, -- ,,Istenért'', vagyis Isten- módra, -- aki meghalt mint Ember, hogy kiengesztelje a Bűnt és az emberek bűneit? De nemcsak Ô Isten. Mindenki -- emlékezzetek rá, aki Krisztusban él, Krisztus által él, -- az megistenül, a Magasságbeli gyermekévé válva. (102) ======================================================================== Isten szolgái (Róm 6,11-23) Meg van írva a mózesi könyvekben, hogy az áldozatokra és felajánlásokra hibátlan állatokat, lisztlángot, olajat, gabonát, sóval, de kovász és méz nélkül készített kenyeret, megpörkölt és megdarált zöld terményt ajánlhatnak csak fel az elégô áldozathoz, mindig meghintve olajjal és tömjénnel. Az is meg van írva, hogy azok, akik Áron törzséhez, és ezért a papi törzshöz tartoznak, ki vannak zárva a papságból, ha bármiféle testi fogyatékosságuk van, vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Tökéletes testalkatú és egészséges egyéneknek kellett bemutatniuk az áldozatot az ember Teremtôjének, a Magasságbelinek, aki tökéletes testalkatot adott az embernek, tökéletes érzékekkel és érzelmekkel, mert a torz és a beteg alkatú ember ennek lázadására emlékeztette Ôt, és a Sátán megvetésére Isten legkedvesebb műve iránt, és azért Isten is megvetette. A mózesi idôkben állatokat és gabonát áldoztak fel, anyagi dolgokat. A keresztény idôben az áldozatok lelkiek. Dávid megjövendölte ezt az idôt, amelyben nem állatokat fognak feláldozni, hanem ,,a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szív'' lesz az áldozat. A mózesi idô a szigor ideje volt. Az ember nem mert arra gondolni, hogy szívét kellemes áldozatul ajánlhatja fel. Mindnyájan tisztátalanok voltak abban az idôben, még a legigazabb emberek szíve is. Az eredeti bűn -- a legszentebbekben csak ez -- elrútította az ember szívét. És akkor hogyan ajánlhatott volna fel kellemes illatú áldozatot Annak, aki elôírta, hogy az Ô oltárán felajánlott állatok és termények hibátlanok legyenek, még a szôrzet vagy a rozsda foltja se legyen rajtuk? Talán bűnös volt egy borjú vagy bárány azért, mert foltosan született? Vagy egy kalász azért, mert penészes vagy rozsdás volt? Nem. De ennek ellenére, nem volt szabad az oltárra tenni ôket. És olyan ember sem tehette azokat az oltárra, aki fogyatékosságával, gyengeségével vagy betegségekkel tanúskodott a bűn örökségérôl. Ádám bűne miatt lépett be a betegség, az eltorzulás, a halál az emberek közé. Mert a gonoszság, tüzet fogva ott, ahol elôzôleg csak a tiszta szeretet lángja volt, elvezette az embereket az érzékek és az érzelmek elfajulásához. Ez az emberben megnyilvánuló minden betegség vagy eltorzulás eredete. Rothadt gyökérbôl romlott fa, lombozat és gyümölcs sarjad. És miután a kezdeti romlás állandóan növekedett az újabb elfajulások által, az ember teste mindinkább megfizette, megfizeti és meg fogja fizetni azt a nagyon fájdalmas következményt, hogy túl sok ember az emberbôl állattá süllyed le. Az irgalmasság idejében, amikor a kegyelem ismét szüzekké teszi a lelkeket, isteni tisztaságával, megszűntek a mózesi Törvény korlátozásai, és minden ember, aki meg van jelölve Krisztus jelével, aki fel van kenve az örök, szent, ártatlan és szeplôtelen Fôpap által az Ô szolgájává; lehet áldozat és pap, anyag, és az Istennek kedves lelki áldozat szolgája, sôt azzá kell lennie. Ez a lélek ideje, amelyben az emberi értékek képezik az alapot, de az emberfeletti értékek vannak a csúcson, és inkább ezeket, mint az elôbbieket kell felajánlani Istennek, és elfogadni, mint Isten ajándékait. Ebben a korban a test a királyi lélek ruhája, eszköz a gyôzelem elérésére, de a lélek az, amelyik uralkodik, vagy kellene uralkodnia. Ebben az idôben ,,Annak erejébôl, aki a sötétségbôl meghívott minket a csodálatos világosságra, a keresztényeket szent néppé, Isten új népévé tette, amelyet az Istenember Vére szerzett meg Istennek, és tette választott törzzsé, királyi papsággá'', mint Péter írja. Pál levelébôl hiányzik egy szó: ,,áldozat''. ,,Mint a halálból életre keltek, adjátok magatokat élô áldozatként Isten szolgálatára, tagjaitokat meg az igazság eszközéül szenteljétek az Istennek.'' (13) Íme, a királyi papság, minden keresztény papsága, amelyre a keresztény meghívást kapott, követve azt, aki ,,Pap mindörökké, Melkizedek rendje szerint''. A régi Törvénybôl van átvéve, lelki fokra van felemelve az a kötelezettség, hogy halálos bűn nélkül legyen, se értelme, se lelke ne egyezzék bele a fôbűnökbe. Feladatát teljes figyelemmel töltse be. Ne legyen meg benne sem a gyűlölet és a bűnös vágyak kovásza, sem az érzéki puhaság méze, sem a lelki betegségek, amelyek meggyógyítására nem törekszik. Ne legyen vak a Fény iránt, de még vaksiság se tegye homályossá a szemét. Ne hunyjon szemet a kis hibák alattomosan tekergôzô valósága iránt sem. Ne legyen törés vagy púp a nagyszerű keresztény kialakulásban! Az igaz Isten katonái, a szent vallás atlétái, az új idô papjai és áldozatai! Meg kell sóznotok magatokat a hôsies akarat sójával, amely éget és mar, de megerôsíti és megóvja az üszkösödéstôl a gyenge részeket. Meg kell pörkölni és ôrölni magatokat a szeretet tüzénél és az önmegtagadás malomkövén, hogy lisztté, lisztlánggá legyetek az áldozat ostyájához. És utána, meghintve az erények szent kenetével és illatossá téve az imádás tömjénével -- és bôséges legyen! -- ajánljátok fel és áldozzátok fel magatokat, Krisztus állandó szavait mondva: ,,Íme, Atyám, hogy megtegyem nem az én, hanem a te akaratodat'', készen a válaszra annak, aki hízelgéssel vagy fenyegetéssel, szeretettel vagy gyűlölettel vissza akar tartani titeket attól, hogy életetekkel Krisztust hirdessétek a világ tudósai között: ,,Nem tudjátok, hogy nekem Atyám érdekeivel kell foglalkoznom?'' Bennetek minden szent áldozat legyen. Mert mindenen rajta van Krisztus Áldozatának megszentelô krizmája. A legkevésbé nemes testrészek is arra hivatottak, hogy Istent szolgálják épp úgy, mint a test legnemesebb részei. Nincsenek kizárva a szolgálatból azok, akiket Isten akarata felkent a fájdalomra felszenteltek sajátos krizmájával: a betegek, a gyengék, az igazságtalanul elítélt ártatlanok, akiket a világ kinevet és üldöz. A Kegyelem ítél, és a Kegyelem emel fel. Isteni bölcsességével és nagylelkűségével mondta Jézus: ,,Az utolsók lesznek az elsôk''. És mielôtt meggyógyította a jeruzsálemi vakot, hogy tanítványa legyen, és Ôt hirdesse, azt mondta a jövô korszakokra emelve tekintetét, amelyben sokan azok közül, akiket a világ megvet, a világ ,,üdvösségévé'' válnak, azt mondta: ,,Nem ô, se szülei nem vétkeztek, hanem hogy megnyilvánuljon benne Isten műve''. Benne és általa. A nagylelkű engedelmesség vagy hôsies kérés által, mily sokan ,,áldozatok'', ,,megváltók'', ,,Krisztus Szenvedésének folytatói és beteljesítôi''! De ha el is tekintünk a legmagasabb fokú szeretet e különleges hôseitôl, ti, keresztények, mindnyájan ,,élô ostyák'' vagytok, és fel kell ajánlanotok testetek tagjait, mint szeretet-tárgyakat. Bűntôl mentesen kell azokat felajánlanotok, mert most már nem ,,a törvény alatt vagytok, hanem a kegyelem alatt.'' Mivel megszabadultatok a bűn rabszolgaságából, és a Kegyelem támogatását élvezitek, többé nem szabad ismernetek a lelki halált és nem is fogjátok megismerni, ha önként nem teszitek magatokat újra a bűn szolgáivá. Szolgáljátok az Úristent, aki a Törvényt adta az embereknek, hogy fék és zabla legyen a földön mind erôsebbé váló gonoszság ellen! Az Úristen meghagyta a Törvény fékjét és zabláját, hogy küzdjetek a Sátán, a világ és a test csábításai ellen. De Krisztusának eljövetelével és az Ô érdemei révén a kegyelem visszaállításával szárnyakat adott Lelketeknek, felszabadítva a láncoktól, hogy röpülhessen, jó magasra a bűnös vágyak sara felett, elébe Annak, aki feltűnik keleten. Ti ismertétek Ôt és vágyakoztatok utána, amennyire az megadatott nektek addig, míg a számkivetésben vagytok. Követtétek Ôt az Élet útján. Mindörökre elhagytátok a föld, a halál ösvényeit. Vonzott titeket az Ô illatszereinek illata. Legyôzött titeket az egyetlen, legfôbb Szépség, a testet öltött Ige, jézus Krisztus, a ti Uratok, Megváltótok és Mesteretek: Ô, akinek tanítása kedves, akinek igája könnyű, megerôsít minden gyengeség és a halál ellen Testével és Vérével, amelyet értetek és nektek adott, a Golgota oltárán, és a templomok oltárain, Szent Közösségben Isten Fiával, aki Isten, mint az Atya. Ez a Közösség, ami Élet. Élet Jézus Krisztusban és Jézus Krisztussal. Élet az Atyában Jézus Krisztus által. Élet a Szeretetben, aki Krisztus Szerzôje. Élet a Háromságban, mert ahol Egy van, ott vannak a Többiek, amint az égben, úgy az emberek szívében is. (107) ======================================================================== A tudás ajándéka (Róm 7,1-13) Szilárd igazság, hogy az ôsszülôk, a megszentelô kegyelmen és az ártatlanságon kívül, teremtésükkor más ajándékokat is kaptak Teremtôjüktôl. Ezek voltak: a teljesség, azaz az érzékek tökéletes alárendeltsége az értelemnek, az állapotukkal arányos tudás, a halhatatlanság, a mentesség minden szenvedéstôl és nyomorúságtól. A mentességrôl és ennek elvesztésérôl az elôzô alkalommal beszéltem. Ma emlékezetbe idézzük az állapotukkal arányos tudást. Ez nagy kiterjedésű, igazi tudás volt, amely képes volt megvilágosítani az embert minden dologban, ami szükséges volt állapotához. Királya volt minden más természetes teremtménynek. Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény volt, lelke által, amely szellemi, szabad, halhatatlan, értelmes, képes megismerni és ezért szeretni Istent, rendeltetése az volt, hogy örökké örvendjen Istennek. Lelke birtokolta Isten ingyenes ajándékait, amelyek között elsô volt a Megszentelô kegyelem, ami felemelte az embert a természetfeletti síkra, mint Isten gyermekét és a mennyország örökösét. A tudásnak eme adománya által az ember világosan és természetfeletti módon tudta, milyen cselekedeteket kell véghezvinnie, milyen úton kell járnia ahhoz, hogy elérje célját, amire Isten ôt teremtette. Szerette Istent minden képességével, azaz tökéletes tudásával, ami megfelelt a kegyelemmel eltelt ember fokozatának és ártatlanságának. Rendezett volt szeretete, amely lángolt, de nem lépte túl a tiszteletteljes magatartást, amivel a legszentebb teremtmény is mindig tartozik Teremtôjének. Ez az erôteljes szeretet, amely erôteljességében sose lépi át az illô tisztelet határait, amivel a teremtény tartozik Teremtôjének, csak Jézusban és Máriában valósult meg az Isten által kedvelt tökéletességben. Az Emberfia és a Szeplôtelen volt az új Ádám és Éva. Ôk tették jóvá az elôzôk által elkövetett súlyos megbántást, és vigasztalták meg az Atyaistent, tökéletesen használva minden ajándékot, amit Istentôl kaptak, sose vétkezve a kevélységgel azért, mert ôket szerette Isten a legjobban minden teremtmény között. A tudásnak ez az ajándéka, ahogyan szabályozta a teremtmény szeretetét a Teremtô iránt, ugyanúgy szabályozta a teremtmény szeretetét a teremtmény iránt is: elsôsorban a hozzá hasonló társa iránt. Ez a szeretet mentes volt a bujaság rendezetlenségétôl, az ártatlanok lángoló szeretete volt, amit csak a buják és a megromlottak tartanak lehetetlennek. Ó vakság, amit a romlottság kovásza hozott létre! Az ártatlanok, a tiszták, tudnak szeretni, igazán szeretni. Szeretni a három rendet, ami az emberben van. A legmagasabbal kezdik. A lejjebb -- természetes síkon -- szűzi gyengédséggel gyakorolt szeretet, a leglángolóbb anyai és a leglángolóbb gyermeki szeretet. Ez a két szeretet nélkülözi az érzéki vonzást: lelki szeretet, a gyermek szeretete az élô tabernákulum iránt, amely ôt hordozta, és a teremtmény anyai szeretete az ô teremtô képességének élô tanúsága iránt, ami az asszony dicsôsége, ami a szenvedés és az anyaság áldozata által felemeli a nôt Isten munkatársává, ,,embert nyerve Isten segítségével''. (Ter 4,1) (A tudásnak ez az ajándéka) szabályozta az ember szeretetét a többi teremtmény iránt, amelyek számára kedvesek és hasznosak voltak. Minden teremtett dologban ô az Isten szeretô hatalmát látta, Aki az emberért teremtette azokat, és olyannak látta ôket, amilyenek azok Isten szemében voltak: ,,nagyon jók''. (Ter 1,31) . Szabályozta volna az ember szeretetét az ô teremtményei iránt is, akik Évával való szent szeretetébôl születtek. De Ádám és Éva nem jutottak el erre a szeretetre. Ugyanis a Rendbontó megrontotta az Ôsszülôk szeretetét még mielôtt ,,az Ádám csontjából származó >>csont<< és test a testébôl, -- akiért az ember elhagyja atyját és anyját és egyesül feleségével, és a kettô egyetlen testté lesz'' -- gyermeket szült volna neki, úgy, ahogy a nap által megcsókolt növénybôl virágok és gyümölcsök születnek, anélkül, hogy más megérintené. Többet akartak megismerni, mint ami igazságos és elégséges ismeret lett volna. Azért az Igazságosság azt mondta: ,,Vigyázzunk, hogy most az ember ne nyújtsa ki kezét, és ne szakítson az élet fájának gyümölcsébôl is, és ne egyen belôle, hogy örökké éljen.'' Ez a mondat sokakat zavarba ejt, és sok másnak arra szolgál, hogy a Jóságos és Nagylelkű Istent kegyetlennek és zsugorinak állítsák be. Arra is szolgál, hogy tagadjanak egy vallási igazságot: azt, hogy a halhatatlanság Isten egyik ajándéka volt az ôsszülôknek. Az ajándék, ajándék, adni kell. Isten adta a halhatatlanságot, amint adta a többi ajándékot, amelyek között volt az ember állapotának megfelelô tudás. Nem minden Tudás. Csak Isten Mindentudó. Így adta a halhatatlanságot, de nem a kezdet nélküli létet. Csak Isten örökkévaló. Az embernek születnie kellett, az Isten által teremtett embertôl születnie, és többé meg nem halnia, hanem át kellett volna mennie a földi Paradicsomból az égibe, és ott örvendenie kellett volna Isten tökéletes megismerésének. De az ember visszaélt vele. Többet akart, mint amit ingyen ajándékként kapott. Az egész Tudást akarta, nem fontolva meg, hogy a jó dolgokat is arányos mértékben kell használnia, saját képessége szerint, és csak a Végtelen és Tökéletes volt képes mindent megismerni veszély nélkül, mert az Ô végtelen Tökéletessége megismerheti a teljes Rosszat anélkül, hogy az megzavarná és megrontaná. Isten szenved a rossz miatt, amit lát. De az által szenved, amit az végbevisz bennetek. Nem Önmaga miatt. Mert Ô felette áll a Gonosz minden erejének, és még a fáradhatatlan és ravasz hatalom, aki a Sátán nevet viseli, sem tudja megzavarni az Ô tökéletességét. A Sátán bennetek sérti meg Istent. De ha ti erôsek lennétek, a Sátánnak nem lenne módja rajtatok keresztül megbántani Istent. Ha gondolnátok erre, sose vétkeznétek, ti, akik többé vagy kevésbé erôsen szeretitek Istent, mert aki a katolikus-keresztény névvel dicsekszik, nem szeretné magát a Sátán bűntársának érezni Isten megbántásában. Mégis ezt teszitek. Nem fontoljátok meg soha, hogy a Sátán ravasz, ragadozó, aki nem elégszik meg azzal, hogy megkísért, vagy legyôz titeket. De nem is annyira titeket vesz célba, hanem azon igyekszik, hogy Istent gúnyolja, elszakítsa tôle a lelkeket, kicsúfolja és tönkretegye Krisztus áldozatát, semmivé tegye azt közületek sokak számára, és sok más számára alig elégségessé ahhoz, hogy megmentsen titeket a kárhozattól. A Sátán ismeri, megszámlálta az Emberfiának minden könnyét és vércseppjét. Minden könny- vagy vércseppen látta annak igazi nevét, igazi indítóokát: egy katolikus tétlen lanyhaságát a könnyeken, egy katolikus elkárhozását az isteni Vér cseppjein. Ismeri azt, aki fájdalmat okozott Krisztusnak, aki a könnyeket és a vérverejtékezést okozta isteni Ellenfelének, aki Ellenfele volt az ô lázadásának pillanatától kezdve, örök Ellenfele és örök Gyôztes a lelkek milliói számára, akiknek Krisztus az eget ajándékozza és ajándékozta. De térjünk vissza tárgyunkra, és az ajándékok által, amelyeket Krisztus Áldozata visszaadott nektek, mindenki fejezze be a gondolatot, amelyet én félbehagyok. Miután Ádám szert akart tenni minden tudásra, meg akarhatta volna szerezni a teljes életet is, azaz birtokolni az életet, nem a kapott és szeretettel megôrzött ajándék által, hanem erôszakkal, amely kigúnyolja a tiszteletet, lerombolja a rendet, érdemtelenül egyenlô akar lenni Istennel, önmagát örökre teremtve. Azzal, hogy egyenlô akart lenni Istennel, ugyanazt a bűnt követte volna el, mint Lucifer. És Lucifer bűnére nincs bocsánat. Isten azt akarta, hogy megbocsáthasson az embernek. Azt akarta, hogy vissza tudja adni neki a halhatatlanságot, az ég birtoklását, az állapotához elégséges tudást, a megszentelô Kegyelmet, Önmagát. És közbelépett az elítéléssel, hogy megmentse. A halált adta, hogy (annak fejében) az Életet adja. A számkivetést adta, hogy az örök Hazát adja. Egy törvényt adott az ingyenes tudás helyett, amit az ember elvesztett a Kegyelem halálával szívében. Íme, a mai oktatás kezdete, ami annak tárgya lesz. A Törvény a bűn következményeinek a gyümölcse. A bűn tompulttá tette az embert a jó és a rossz közötti különbség meglátásában és az erkölcsösségben. Füstként elhomályosította a megismert Igazságot. Lármájával elnyomta az isteni szó hangját, amit a szép Éden hűs estéin hallott. Isten fogadott gyermekébôl lesüllyedt az értelmes állat színvonalára. Az ember ösztönszerűen érezte, hogy a gyilkosságnak ,,rossznak'' kell lennie, hogy megrontani magát a fajtalan vágyakkal, ,,rossznak'' kell lennie. De nem tudta megkülönböztetni, mily pontig rossz az élet kioltása, és mi az Isten által leginkább megvetett fajtalanság. Azért, miután Isten megbüntette, és újból megbüntette a vízözönnel, és ez után megadta az elsô szabályokat, hogy erôszakosságát csökkentse (megtiltva a húsnak a vérrel együtt való fogyasztását), és utána megbüntette az emberek szétszórásával és a nyelvek zavarával. Innen erednek a jövendô népek és királyságok és háborúk, amelyek még mindig gyötörnek titeket. Megbüntette az égbôl jövô tűzzel Szodomát és más bűnös városokat. Az igaz Ábrahámnak világosabb törvényeket adott az Úrnak való alárendeltséggel kapcsolatban. Mózesnek egymásután parancsokat és felhívásokat adott, és elvezette ôt az elsô húsvéti áldozat megünneplésére. Ez megmarad a világ végéig, mert a Kegyelem órájában az egyéves bárányt az isteni Bárány helyettesítette, állandó Áldozatként a világ minden oltárán, a századokon keresztül. Ettôl a húsvéti bárányra vonatkozó törvénytôl elvezette Mózest a Tízparancsolatig. De a Tízparancsra nem lett volna szükség, ha az értelem mindig uralkodott volna az érzékek fölött, azaz, ha a Bűnt nem követték volna el az Édenben. És nem lett volna szükség rá, ha az érzékek rendetlenségébôl nem következett volna a kegyelem és az ártatlanság elvesztése, és azért a tudásé is. Irgalom a gyengéknek, büntetés Isten kigúnyolóinak, akik tudatosan követik el a rossz cselekedeteket. A Tízparancs a parancsoló: ,,Tedd'' és a tiltó: ,,Ne tedd'' részével megteremti a bűnt, minden következményével együtt. Mert az ember akkor követ el bűnt, amikor tudatában van annak, hogy vétkezik, és a Törvény után többé nem mentegetôdzhet: ,,Nem tudtam, hogy bűnt követek el''. A Tízparancs irgalom, büntetés és próbára tétel. Amint ,,próbára tétel'' volt az Éden közepén lévô fa. Próbára tétel nélkül nem lehet megbizonyosodni az ember felôl. És meg van írva, hogy Isten úgy teszi próbára az embert, mint ahogy az aranyműves megvizsgálja az aranyat a kemencében. Csak az erényekben, és fôleg a szeretetben erôsek tartják meg a Törvény tilalmait. Mert általában az ember, a sátáni ösztönzésre és a bűn rejtett melegágyai miatt, vágyakozik arra, ami tilos. Ezért igazán hôsiesek azok, akik az érzékeket és a kísértéseket erôs szeretetük súlyával elnyomják, és nem nyújtják ki sóvárogva kezüket a tiltott gyümölcs után. Ezek az igazi keresztények, akik sohasem élnek vissza Krisztus végtelen érdemeivel, az általa elnyert kegyelemmel. A vad szôlôvesszôk, amelyek be vannak oltva az igazi Szôlôtôbe, bôséges gyümölcsöt hoznak Istennek, a tevékeny erények által, és azért biztosan részesülnek az örök életben. Ezek az igazi keresztények, akikben elevenen élnek a Szentlélek adományai, aki teljessé teszi Krisztust, közölve az Isten kegyelmében élô emberekkel a tudást, a nagy ajándékot, amit Ádám elvesztett Bűnével, a tudást, amely nélkül a Törvény, amit Isten azért adott, hogy ,,éltessen'', a ,,halál'' okozójává válhat. Mert az az ember, aki nincs birtokában a helyzetének megfelelô tudásnak, nem rendelkezik sem a rendezett szeretettel, sem Isten, sem a teremtmények iránt, bármelyek legyenek is azok. Beleesik a különbözô bálványimádásokba, a hármas bűnös vágyba. Eltorzítja magát a vallást. Csak külsôséges gyakorlatokban és cselekedetekben fáradozva szolgálják, s ami még több -- mivel egy keresztény, aki a keresztségben megkapta a Kegyelem végtelen ajándékát -- beleesik azokba a farizeusi szokásokba, amelyeket az isteni Ige elítélt. Nem ismeri saját magát, és azért összetéveszti saját élvezetét az isteni akarat tisztelésével. Megváltoztatja magában Isten képét és hasonlatosságát. Azokat az ajándékokat, amelyeket saját javára kapott, megfordítja, és arra használja, ami ártalmas számára. Ha alamizsnát ad, nem a nyomorultak iránti irgalmasságból teszi, hanem azért, hogy dicsérjék érte az emberek. Ha kutatja a teremtett világ titkait, azért teszi, hogy az emberek ôt dicsérjék, nem pedig azért, hogy a Teremtôt dicsôítse vele. Ilyen módon cselekedetei elvesztik azt az illatot, amely szentté teszi ôt Isten szemében. A Földön részesül életének röpke javaiban, de ,,fagy és a fogak csikorgatása'' vár rá ott, ahol nem külsô látszatuk szerint értékelik az ember cselekedeteit, hanem az igazság szerint, amint az Ige mondta. És ha elkerüli is a pokoli fagyot és gyötrelmet -- mert, tett ugyan jót, bár azt is rosszul vitte végbe, és Isten irgalmából, -- ám hosszas tartózkodás vár rá a tisztítóhely iskolájában, ahol megtanulja az igazi szeretetet, amely nem a ,,tevékenység tévtana'', a ti napjaitok ostora, ahol sokan törik magukat, hogy Krisztust csak külsôséges gyakorlatokban és cselekedetekben fáradozva szolgálják, amelyek a jókat meghagyják olyanoknak, amilyenek, és talán megbotránkoztatják ôket, és nem szolgálnak arra, hogy a rosszakat jókká tegyék és megtérítsék. Igazi szeretetre van szükség. A mindenben való példaadásra, egy mélyen tudatos, keresztény életre. Igazi szeretetre. Arra, amit Jézus akart Mártától, aki túlságosan törte magát azért, hogy külsôleg tisztelje Isten Fiát. Ennek a századnak az életvitele nem teszi lehetôvé a szemlélôdést, ahogy azt sokan elképzelik. De Isten nem adja áldását a puszta cselekvésre. Ô azt akarja, hogy a tevékeny és szemlélôdô élet kiegészítse egymást, és a munkával ne csak zajt csapjanak, sürögjenek- forogjanak, az ellenséget szidalmazzák. Ne legyenek ,,tévtanok'', hanem igazi vallás legyen, azaz munka, amely ima, az ember cselekedeteinek folytonos felajánlása Istennek, mindent egyedül az Ô dicsôségére végezve. És az ima, munka legyen. Állandó fáradozás önmagukon, mindig jobban kialakítva magukat Jézus Krisztus isteni Példája szerint. Példaképek legyenek mások számára. Hasztalanul fáradoznak az emberek, ha Isten nem áldja meg tevékenységüket. De hogyan akarjátok, hogy Isten veletek legyen, megáldva titeket, és hogy cselekedeteitek gyôzedelmeskedjenek, ha nem tevékenykedik azokban a tudás ajándéka, amely által az ember minden cselekedetét egy szent célra és nem a saját dicsôségére irányítja?! (111) Két és félhónapos szünet után, a Szentlélek folytatja az elôzô rész magyarázatát: Ezeket az oktatásokat az embereknek, fôleg azoknak az embereknek számára adom, akiknek feladata, hogy tanítsák az Igazságot és Istennek, azaz a Szeretetnek a megismerését, ami Isten lényege. Ha nincs valakinek a szívében ez a szeretet, akkor nem Isten gyermeke. Az utolsó oktatásban beszéltem az igazi tudományról és a nem igazi, nem teljesen igazi tudományról, mert ez az emberi tudás tájain idôzik. Az igazi. tudomány felül emelkedik ezek fölé az alacsony helyek fölé emelkedik, és tüzes aranynyílként lendül túl azon, ami emberi, az örök Igazságok felé, amelyek az igazi tudományt, vagy még helyesebb névvel: az igazi Bölcsességet alkotják. Az igazi bölcsességet a Szeretet fényes és égô központjában lehet megtalálni. Nem abban áll, hogy sokat tudnak az emberi művekrôl, és fôleg nem abban áll, hogy a zsidó írástudók módjára, sok hittudományi vitát folytassanak, hosszasan, szôrszálhasogató módon. A szeretet által lehet megszerezni az igaz bölcsességet, azaz Isten igazi megismerését, azt, hogy mit akar Isten, hogy mit kell tennünk, ha örökké bírni akarjuk Istent. De ehhez nagyon kell szeretni Ôt. Az, aki tökéletesen szeret, tökéletesen, az ember képességeivel arányosan -- de tökéletesen szeret az, aki teljes erejébôl szeret -- eltölti a tökéletességgel nemcsak lelkét, hanem értelmét is. Mert a szeretettôl megvilágosított értelem tökéletes értelem. És a tökéletes értelem emberfeletti értelem, azaz az igazi tudás bölcs értelme, amelynek nincs szüksége könyvekre és tanulmányokra azért, hogy meglegyen az emberben. Ebben az igazi tudásban részesült Ádám és Éva, állapotának megfelelô mértékben, az emberiség elsô napjainak boldog, tiszta, tökéletes kezdetén. Ez az igazi tudás, amit Isten közvetlenül ad meg az Ô képére és hasonlatosságra teremtett embernek. És az isteni képnek és hasonlatosságnak egy ténye az örökkévaló Igaznak ez a tudása, amellyel Isten teljes mértékben rendelkezik, és amivel az embernek rendelkeznie kellett volna a neki szükséges mértékben. Ennek kellett volna irányítania minden tevékenységét Istennel, a felebaráttal és az alsóbbrendű teremtményekkel való szeretetviszonyában. Én, a Szeretet és a Bölcsesség, mondom nektek: kevesebb tudásra és több szeretetre van szükségetek, és birtokolni fogjátok a Bölcsességet. Ha valaki emberi tudománnyal akarja megmagyarázni Isten titkát és a teremtés csodálatos folyamatait, a fejlôdést, a teremtett dolgok kialakulását, ostobaságot beszél, ami tévtanná fajul el. A véges dolgok eredetét csak úgy lehet megmagyarázni, ha szeretettel, azaz hittel szemléli valaki a Végtelent. Ez a hit sose választható el a szeretettôl. A hit világosítja meg a tudományt, és segít a megértésben. Olyan, mint az anyatej, amely a kisdedet mindinkább kialakulttá teszi. De, amint egy újszülött, sôt még egy felnôtt sem lenne képes fenntartani és táplálni az anyát, ugyanúgy a tudomány sem képes táplálni és segíteni a hitet. Mert a hit, vallás, és a vallás megengedi az embernek, aki értelmes, de korlátozott, hogy felfogja azt, ami felülmúlja értelmét, és ami végtelen. És ha a tudás elégséges ahhoz, hogy megismerje valaki a véges dolgokat, a bölcsesség -- azaz a hit és a szeretet -- elengedhetetlen ahhoz, hogy megismerje a felsôbbrendű igazságokat. A hitben világosság van. Csak sötétséget és fagyot teremt az, ha valaki elemzi a titkot, hogy megértse, megvitassa és elfogadja azt. Úgy vizsgálja, mint ahogy egy orvos vagy egy ügyvéd vizsgál valami testi betegséget vagy erkölcsi sebet. A hit nem a tudomány ellentéte. Sôt, az emberi tudományt segíti a vallás abban, hogy megértesse magát, és eljusson a teremtett világ felfedezéséig és törvényeiig. De míg a vallás segítségét nélkülözô emberi tudomány szükségszerűen tévedésbe esik; a vallás a tudomány segítsége nélkül is elvezet az Igazsághoz és a lényeges igazságok megismerésére. Amikor azután nem a természet-törvényeket és a természetes tényeket vizsgálják a pusztán emberi tudománnyal, hanem meg akarják magyarázni, és kutatni akarják a természetfölötti titkokat -- Istent, aki az ember számára mindig titok -- akkor a tévedésnél is többhöz jut el: a tagadáshoz. Az értelem, ez a nagyszerű dolog, ami megkülönbözteti az embert az állattól, nagyszerű, ha összehasonlítják az ösztönnel, az alsóbbrendű lények egyetlen fényével, de kicsiny, kicsiny, kicsiny dolog, ha Isten kutatásával próbálkozik. És az értelem, ha alázatos, tisztelettel leborul a felfoghatatlan, végtelen Isten elôtt, kiáltva: ,,Hiszek! Hiszek, hogy megértselek téged, és a te kinyilatkoztatásodban való hit fény számomra, táplálék számomra, hogy >>éljek<<. Élni belôled, benned, veled, hogy eljussak hozzád és megismerjelek téged úgy, amint megadod majd megismerésedet az igazaknak, akik mennyországodban élnek.'' Sem az idealizmus, sem a pozitivizmus nem magyarázza meg Istent, a teremtést, a második életet, nem szolgál arra, hogy felismerjék a választ a tudományos miértekre, amik bele vannak írva az emberi testekbe, az égbolt lapjaira, a föld rétegeibe. Nem magyarázza meg Istent, a teremtést, a második életet sem a kevély értelem, amely magától akarja felfogni azt, ami felülmúlja az emberi észt, sem a tudatlanság vagy fél-tudatlanság, amely azt hiszi, hogy meg tudja és megítélheti azt, amit az én világosságom nélkül nem tud megítélni és tudni. Még azok sem tudják helyesen megítélni, akiket teológiai doktoroknak hívnak: De mindent megmagyaráz a szeretet. Mert egyesít Istennel, és Istent teszi belétek vendégként és mesterként. Azért igaz a mondás, amely szerint ,,az igazi hittudósok azok, akiket a Szentlélek, azaz a Szeretet vezet.'' (118) ======================================================================== A bűn rabja (Róm 7,14-25) A jelenlegi oktatás, lecke, amibôl a lelkiélet mestereinek ismételten meríteniük kellene, önmaguk számára, majd újra és újra tanítani a képmutató lelkeknek és minden szegény léleknek. A képmutatóknak, akik meglátják a szálkát testvéreik szemében, és keményen elítélik ôket, de ugyanakkor nem látják meg a magukéban a szeretetlenség gerendáját, ami összezúzza lelküket az önzés és a kevélység súlyával. És el kellene ismételni a szegény lelkek elôtt, -- akik kevésbé bűnösök, -- óh, de kevésbé! -- mint a képmutatók, még akkor is, ha bűnösök, és fájlalják, hogy bűnösöknek ismerik magukat, és alázatosságuk bűnbánatukkal együtt, már feloldozza ôket -- és azok elôtt a szegény bűnösök elôtt, akik félnek az Úrtól, gyengeségük Bírójától. Mert ez a 12 vers a szabály az emberek megítélésénél és a mérték, amellyel Isten megítéli majd a bűnbánó bűnösöket. Aki azokat írta, az Pál, a farizeus, farizeusnak a fia, Gamáliel tanítványa, azé a Gamálielé; aki Izrael egész tanításának élô könyvtára volt. Pál elôször vadul üldözte azokat, akiket kiközösítetteknek tartott. Utána az igazság választott edénye lett, tökéletes apostol, aki hôsiesen hirdette a jó hírt, és elnyomta régi énjét, úgy, hogy méltóvá vált arra, hogy felszálljon lelkének választott részével a harmadik égig, és titokzatos isteni szavakat halljon ott. Tehát egy ember, aki hajthatatlan volt életének elsô szakaszában, és hôsies a másodikban, és ezért azt gondolhatta magáról, hogy végleg felemelkedett a testi ösztönzések fölé. Ha azonban az lett volna, nem lehetett volna a ,,pogányok Apostola'', azaz azoké, akiket -- néhány kivételtôl eltekintve, akik természetes módon erényesek voltak -- a pogány szabadosság inkább állatokká tett, mint értelemmel és lelkiismerettel megáldott emberekké. Csak Jézus, az Istenember volt képes megérteni a bűnösöket, mert Ô nem vétkezett. Minden más mester számára fájdalmas jó annak tudata, hogy többé-kevésbé engedett az ördögnek, a világnak, a testnek, mert megismerve a kísértések erejét és saját gyengeségét, szert tett a bölcsességre, hogy tanítója és orvosa legyen tanítványainak és bűnös testvéreinek. Figyeljétek meg az isteni Mester szabályát az apostoli testület és a 72 tanítvány kiválasztásánál. Az elsôben csak János volt szűz. A másodikban kevés kivételével, akik még szinte gyermekek voltak, amikor tanítványokká lettek, nem volt egy sem, aki ne harapott volna bele az étvágygerjesztô gyümölcsbe, amely út a bűnnek tett minden más engedményhez. Férfiak voltak. Nem többek, mint férfiak. Ádám fiai. És a bűn táptalaja kígyóként tevékenykedett testükben. A testi vágy ága élt a közöttük legigazabbakban is, azaz azokban, akik legyôzték már az arany vágyát és az élet kevélységét. De senki sem volt tökéletlenségek nélkül. Még maga János sem, a Mester tanítványainak szeráfja. Könnyen haragra lobbant, testvérével együtt, kiérdemelve a ,,mennydörgés fiai'' elnevezést Attól, aki szerette ôt. A Szeretet apostola, tökéletes a Mester iránti szeretetben, a felebaráti szeretet apostolává vált, amikor szemlélte az isteni Vértanú szelídségét, felebaráti szeretetét és irgalmasságát húsvét péntekének hajnalától alkonyatáig, és mindörökre letette a harag szokását a királyok legszentebb Királyának meztelensége elôtt, aki megfosztotta magát még isteni halhatatlanságától is, hogy megismerje a halált, és megváltsa az embert. Jézus, Istenként végigfutva a földön -- amit megtehetett volna, ha akarta volna -- találhatott volna az akkori három világrészen 12 és 72 igazat, akik igazabbak voltak annál a 12 és 72-nél, akiket kiválasztott Izraelben. Mert a Teremtô Isten minden ember lelkébe beletett (és beletesz) egy kiváló ajándékot: a természettörvényt, amely a jobbakban kifejlôdik életszentséggé, bármi legyen is ismeretük az Istenséget illetôen. És aki megtartja és felismeri azt, mint a legfelsôbb Lénytôl, Istentôl, vagy saját vallásának legnagyobb istenségétôl jövôt, az, tévedés nélkül, elmondhatja magáról, hogy lelke természetesen egyesült az Egy és Hármas Istennel. Az egyetemes Király tehát akaratával magához hívhatta volna a három világrészbôl a 12 és 72-t, úgy, amint a csillagok szavával bölcsôjéhez hívta a három Bölcset, és így az igazak testülete az Ô szolgálatára állt volna. Nem tette. Nagyon emberi embereket vett magához. Kidolgozatlan, ki nem alakult anyagot, amelynek sok része tisztátalan volt. Azt alakította ki. Szenvedett, amikor ezt tette, egy részük hűtlensége és árulásai miatt. De mennybemenetelekor maga után hagyott egy tanító Egyházat, amely képes volt a világ megváltásának folytatására. Képes volt, az Igétôl kapott tanítás és példaadás révén. Képes volt a Szentlélek segítségével, akit a feltámadt Jézustól elôször az utolsó vacsora termében kapott, és másodszor ugyanabban a teremben, tíz nappal a mennybemenetel után, amint az isteni ígéret és a Szentlélek közvetlen tevékenysége által a 12 eltelt a Vigasztaló Lélekkel, és át tudta azt adni azoknak, akik segítették a papi szolgálatban. Végül képes volt irányítani azokat, akik egészen gyengékként jöttek a kereszténységhez, mert emberek voltak, a leggyengébbek lelkileg, mert pogányok voltak, és a pogányság az anyagiasságot és a féktelen élvezeteket tanította. Azért volt képes irányítani ezeket, mert saját tapasztalatuk kioktatta az Egyház különbözô tagjait saját gyengeségükrôl, emberi küzdelmeikrôl, hogy kialakítsák magukat az életszentségben. Tanultak visszaeséseikbôl. Nem voltak tehetetlen tanítók, hanem értettek mások megértéséhez, a másokkal együttérzéshez, mások támogatásához. Ez a bevezetés a 14-25. versig tartó tanításhoz. (122) ======================================================================== Az eredeti bűn (Róm 7,14-25) Ahhoz, hogy jól megértsük Pál szavait, jól meg kell fontolnunk, mi az Eredeti bűn. Sokszor adott tanítás ez, de sose túl sokszor, mert ennek a bűnnek fájdalmas valóságát és fájdalmas következményeinek valóságát gyakran sokan, túl sokan tagadják, vagy kétségbe vonják. És ezek közül nem hiányoznak azok, akiknek mindenki másnál jobban meg kellene gyôzôdve lenniük az eredeti bűn valóságáról és következményeirôl, elvégzett tanulmányaik miatt, és fôleg a szolgálatban szerzett tapasztalatuk miatt, ami állandóan szemük elé helyezi az ember lesüllyedését, aki a tökéletes teremtménybôl, az eredeti bűn által, gyenge és tökéletlen teremtménnyé vált, a Sátán támadásai ellen, és az ellen, ami az ember körül és az emberben van. A csodálatos teremtményt Isten Ellensége irigységbôl megzavarta. Valaki azt mondja: ,,Az ismétlôdô tanítás hasztalan tanítás.'' Mindig hasznos, mert szükség esetén, sose ismeritek eléggé, se saját magatok, se mások számára! Nagyon törekszik a Sátán arra, hogy ne ismerjétek! És azért ködöket teremt bennetek, hogy elsötétítse ennek az eseménynek igazi ismeretét. Ez az esemény nem fejezôdött be azon a napon, amelyen történt, és azokban, akik azt véghezvitték, hanem, amint a mag és a vér által minden ember örökli az életet (létet) Ádámtól és Évától -- és az utolsó emberben, aki megszületik majd a földön, még mindig meglesz a leszármazás a két elsô embertôl -- úgy, gyászos örökségként, terjed az elsô szülôtôl, Ádámtól, nemzedékrôl nemzedékre, az ember minden gyermekében az utolsóig, aki születni fog. Ahhoz, hogy jól megértsétek Pál vallomását, ami minden ember csüggedt hangja, aki jót akar tenni, de képtelennek érzi magát annak végrehajtására a kívánt tökéletességgel, szemlélni kell az elsô Bűn gyümölcsét, és azért magát az elsô Bűnt is, hogy ne találjátok igazságtalannak az elítélést és a következményeket. Pál bevallja: ,,Én testies vagyok, el vagyok adva, alá vagyok vetve a bűnnek.'' És folytatja: ,,Nem tudom, mit teszek; nem teszem a jót, amit akarok, hanem a rosszat, amit gyűlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, akkor is elismerem a törvényrôl, hogy jó, (megtiltva vagy parancsolva azt, amit tilt vagy parancsol), de (amikor a rosszat teszem, amit gyűlölök jobb részemmel, miközben nem teszem a jót, amit szeretnék tenni), ezekben a pillanatokban nem én vagyok az, aki cselekszik, hanem a bennem lakó bűn... A jó nem lakik testemben... Megvan bennem az akarat, hogy megtegyem, de nem találom az utat véghezvitelére... Amikor jót akarok tenni, a rossz már oldalamnál van... Tetszésemet lelem Isten Törvényében, a belsô ember szerint, de más törvényt látok tagjaimban, amely ellenkezik értelmem törvényével, és rabszolgájává tesz a bűn törvényének, ami tagjaimban van...'' ,,Testies vagyok''. Ádámnak is volt teste azonfelül, hogy volt lelke is. De nem volt testies, amennyiben a lélek és az értelem uralkodott az anyag fölött. És az ártatlan és kegyelemmel teljes lélek birtokában volt a Teremtôjéhez való csodálatos hasonlóságának, amennyiben annyira értelmes volt, hogy fel tudta fogni, mennyire felülmúl minden természetes dolgot. Az ember felemelése a természetfeletti rendre, vagyis az istengyermekségre, a kegyelem által, felemelte az embernek már nagy kiterjedésű értelmét a természetmelletti tudás adománya által, amelyet megkapott. Ezért képes volt felfogni minden természetes dolgot. Természetfeletti értelmével képes volt megérteni azt, ami érthetetlen annak számára, aki nincs arra elôre felkészítve egy természetfeletti ajándék által: képes volt az Ô hűséges képmása lenni a rend, az igazságosság, a szeretet, a bölcsesség, a minden lealacsonyító megszorítástól való szabadság által. A kegyelemmel teljes ember ragyogó szabadsága! Szabadság, amelyet maga Isten is tiszteletben tart, szabadság, amely ellen nem fondorkodik külsô erô vagy bensô ösztönzés. A megistenült ember fenséges királyi tulajdonsága, azé az emberé, aki Isten gyermeke és az ég örököse. Királyi tulajdonság, amely uralkodik minden teremtményen, és amely felett most gyakran zsarnokoskodik az én, amelyben állandóan erjednek a nagy seb mérgei. Amikor azt mondják: ,,az ember, a látható teremtett világ királya, a teremtéskor hatalmat kapott arra, hogy uralkodjék minden teremtményen'', szükséges arra gondolni, hogy ôt, a kegyelem által, és a többi ajándék által, amelyeket létezésének elsô pillanatától kapott, Isten úgy alakította, hogy királya legyen önmagának és alsóbbrendű részének is, azáltal, hogy megismeri végcélját, a szeretet által, amely révén természetfeletti módon törekszik arra, és az anyag és a benne levô érzékek felett gyakorolt uralma által. Egyesülve a Renddel, és szeretve a Szeretetet, Isten arra alakította, hogy meg tudja adni Istennek, ami Ôt megilleti, és az énnek azt, amit meg szabad adnia neki, a szenvedélyek rendetlensége vagy az ösztönök féktelensége nélkül. Szellem, értelem és anyag mind összhangban voltak benne, és ebben az összhangban részesül létezésének elsô pillanatától, nem pedig egymást követô szakaszokban, mint egyesek akarják. Nem saját magától lett, és nem volt fejlôdéssorozat, hanem a Teremtô által akart teremtés révén jött létre. Az értelemnek, amelyre oly büszkék vagytok, meg kellene gyôznie titeket; hogy a semmibôl nem alakul ki a kezdeti dolog, és az egyetlen kezdeti dologból nem származhat a minden. Csak Isten volt képes rendet teremteni a káoszban, és benépesíteni azt a számtalan teremtménnyel, amelyek a teremtett világot alkotják. És ezt a hatalmas Teremtôt semmi sem korlátozta a teremtésben, amely sokszoros volt, sem abban, hogy már tökéletes teremtményeket teremtsen, mindegyiket tökéletesnek célja szerint, amire teremtette. Ostobaság azt gondolni, hogy Isten alaktalan dolgokat teremtett, várva, hogy azok megdicsôítsék, amikor majd fokozatos fejlôdéssel, az egyes teremtmények és minden teremtmény, eljut természetének tökéletességére, hogy alkalmas legyen a természetes vagy természetfölötti célra, amire teremtve van. És ha ez az igazság biztos az alsóbbrendű teremtmények esetében, amelyeknek természetes életcéljuk van csak, és korlátolt az idejük, akkor több mint biztos az ember esetében, akit természetfeletti célra teremtett, és halhatatlan sorsa a mennyei dicsôség. El lehet-e képzelni a mennyországot a szentek sokaságával, akik alleluját énekelnek Isten trónusa körül, s akik hosszas fejlôdés által alakultak ki az állatokból? A jelenlegi ember nem egy felfelé haladó fejlôdés eredménye, hanem egy lefelé haladó visszafejlôdés fájdalmas eredménye, amennyiben Ádám bűne mindörökre megsértette az eredeti ember testi-erkölcsi-lelki tökéletességét. Annyira megsértette, hogy még Jézus Krisztus szenvedése, amelynek célja volt minden megkeresztelt emberben visszaállítani a Kegyelem életét, sem tudta megsemmisíteni a Bűn maradványait, a nagy seb forradásait, azaz a bűn melegágyait, melyek azok pusztulását okozzák, akik nem szeretik, vagy csak kevésbé szeretik Istent, és gyötrik az igazakat, akik a bűn e táptalajainak jelzéseit még futólag sem szeretnék hallani, és egész életükön keresztül hôsiesen küzdenek azért, hogy hűségesek maradjanak az Úrhoz. Az ember nem egy evolúció eredménye, amint a teremtett világ sem önmagától keletkezett. A fejlôdéshez mindig szükség van egy elsô teremtô forrásra. Teljesen lehetetlen, hogy egyetlen önmagától keletkezett sejtbôl jöjjön létre a fajok végtelen sokasága. Az élethez a sejtnek szüksége van egy éltetô területre, amelyben megvannak azok az elemek, amelyek megengedik és fenntartják az életet. Ha a sejt magától alakult ki a semmibôl, hol találta az elemeket kialakulásához, életéhez és szaporodásához? Ha a sejt még nem létezett, mielôtt elkezdett létezni, hogyan találta meg az éltetô elemeket: a levegôt, fényt, meleget, vizet? Az, ami még nincs, nem tud teremteni. És akkor hogyan találta meg a sejt a kialakuláshoz szükséges négy elemet? És ki adta neki, milyen forrásból eredt a sejt “élete''? És, ha föltételezzük, hogy ez a nem létezô dolog ki tudott alakulni a semmibôl, hogyan jöhetett létre egyetlen fajból oly sok különbözô faj, amit a teremtett világban találunk? Csillagok és bolygók, rögök, kövek, ásványok, a növényvilág számos változata, és az állatvilág még számosabb fajtái és családja, a gerincesektôl a gerinctelenekig, az emlôsöktôl a tojások által szaporodókig, a négylábúaktól a négykezűekig, a kétéltűektôl és a csúszómászóktól a halakig, a húsevô vadállatoktól a szelíd juhokig, a páncélosoktól és erôs támadó és védôfegyverekkel ellátottaktól a rovarokig, amiket egy semmiség megsemmisíthet, az ôserdôk óriási lakosaitól, amelyek támadásainak még a hozzájuk hasonló óriások sem tudnak ellenállni, az ízeltlábúak minden osztályától a véglényekig és a bacilusokig, mind egyetlen sejtbôl jött? Mind önmagától keletkezett? Ha így lett volna, akkor a sejt nagyobb lett volna a Végtelennél. Miért alkotott a Végtelen, aki minden tulajdonságában Felmérhetetlen, hat napon, hat korszakon keresztül, hogy a látható világot megteremtse, felosztva teremtô munkáját a felfelé haladó teremtések hat rendjére, amelyek kifejlôdtek, ezek igen, a mind nagyobb tökéletesség felé? Nem azért, hogy Ô mind jobban megtanulja a teremtést, hanem a rend miatt, amely minden isteni működését irányítja. Ezt a rendet megsértette volna -- és így lehetetlenné vált volna az utolsó teremtménynek: az embernek további élettere -- ha ôt teremti meg elsônek, még mielôtt megteremtette volna a földet, minden részében, és lakhatóvá tette volna a rend által, amit a vizekbe és a föld részeibe elhelyezett, és kényelmessé tette volna az égbolt megteremtésével; világossá, széppé, termékennyé tette volna a jótékony nap, a ragyogó hold és a számtalan csillag által; amit lakóhelyévé tett volna, kiosztva a kertet az embernek minden növény és állat számára, ami beborította és benépesítette volna. A hatodik napon alkotta meg az embert, akiben összhangot képez az érzékelhetô teremtett világ három birodalma, és -- csodálatos igazságban mutatkozik meg, -- hogy ô Isten alkotása a belélehelt szellemi lélek révén, amelyik az ember testét élteti. Az ember: igazi összekötô kapocs a föld és az ég között, igazi közös pontja a szellemi és az anyagi világnak; az a lény, akiben az anyag a szellem lakóhelye, az a lény, akiben a lélek élteti az anyagot, már nem csupán a korlátolt halandó élet által, hanem a végsô föltámadás után a halhatatlan élet által. Az ember: az a teremtmény, akiben a Teremtô Lélek ragyog és lakik. Az ember: Isten hatalmának csodája, Aki beleönti leheletét, saját Végtelen Önmagának részét, ebbe a porba, emberi képességet adva neki, és megadja neki a Kegyelmet, amely az állati-embert a természetfeletti élet és állapot birtoklására képesíti. Isten gyermekévé teszi az Ô természetében való részesedés által, képessé téve, hogy közvetlen kapcsolatban legyen Istennel, hogy felfogja a Felfoghatatlant, lehetôvé és megengedetté téve, hogy szeresse Azt, aki annyira minden más létezô fölött áll, hogy Isten ajándéka nélkül az ember -- képessége miatt és hódoló tiszteletbôl -- annyit se tudna megtenni, hogy kívánja Ôt szeretni. Az ember: a teremtett háromszög -- amelynek alapja az anyag, -- a földre támaszkodik, amelybôl Isten vette; aki értelmi képességével törekszik felszállni Annak megismerésére, akihez hasonlít; és csúcsával -- a szellem lelkével, a lélek választott részével -- érinti az eget, elveszve a Szeretet-Isten szemlélésében, míg a Kegyelem, amit ingyen kapott, egyesíti Istennel, és a szeretet, meggyújtva az Istennel való egyesülés által, megisteníti ôt. Mivel: ,,aki szeret, az Istentôl született'', és a gyermekek kiváltsága, hogy részesedjenek a természetes hasonlóságban. A Kegyelemtôl megistenült lélek által tehát az ember Isten képmása, és a szeretet által, ami lehetséges a Kegyelem révén, hasonló Istenhez. Tehát a hatodik napon teremtette Isten az embert, teljesnek, tökéletesnek minden testi és szellemi részében, Isten Gondolata szerint megalkotva, a rend (a cél) szerint, amire teremtette: hogy szeresse és szolgálja Urát emberi élete alatt, megismerje Ôt Igazságában, és következésképpen mindörökké örvendjen Neki, a másik életben. Megteremtette az egyetlen Embert, azt, akitôl származnia kellett az egész emberiségnek, és elsôsorban az Asszonynak, az Ember társának és párjának, akivel be kellett volna népesítenie a földet, uralkodva minden más alsóbbrendű teremtményen. Megteremtette az egyetlen Embert, azt, akinek, mint atyának, át kellett volna adnia leszármazottjainak mindazt, amit kapott: az életet, érzékeket, anyagi képességeket, a mentességet minden szenvedéstôl, az értelmet, észt, tudást, teljességet, halhatatlanságot, és végül az ajándékok ajándékát: a (Megszentelô) Kegyelmet. Az ember eredetének tana a fejlôdéselmélet szerint, amely a csontváz alakjára és a bôr színének és a külsô megjelenésnek különbözôségére támaszkodik, hogy fenntartsa téves állítását, nem ellene, hanem mellette szól az ember eredetére vonatkozó igazságnak: hogy Isten teremtette. Mert éppen a színek, az alkatok és fajok különbözôsége nyilvánítja ki egy Végtelen Hatalmú Teremtô létezését, aki akarta ezt. És ha ez áll az alsóbbrendű teremtményekre, még inkább érvényes az emberre, mint teremtményre. Az Isten által teremtett ember külsô megjelenése és színe különbözô, emberfajról emberfajra. Akkor is, ha az éghajlat és élet körülményei és a megromlás is -- ami miatt jött a vízözön, és utána, sokkal utána, a Sinai elôírásokban és a mózesi átkokban oly szigorú parancs és büntetés -- befolyásolják ezt. Bizonyított dolog, amit a tények állandóan érvényesítenek és megerôsítenek, hogy egy erôs benyomás, hatással lehet a foganó anyára oly módon, hogy egy kis szörnyet hozzon világra, aki alakjában megismétli a tárgyat, ami megzavarta az anyát. Az is bebizonyított dolog, hogy a hosszú együttélés az árja (indoeurópai) fajtól különbözô népek között, természetes utánzás által létrehoz egy többé-kevésbé árja arcvonást azokban a népekben, amelyek nem árják. Az is bizonyított dolog, hogy a környezet és az éghajlat sajátos körülményei befolyásolják a végtagok kifejlôdését és a bôr színét. Ezért az elmélet, amelyekre a fejlôdéselmélet hívei szeretnék elhelyezni feltevésük építményét, nem tartja fenn azt, hanem inkább elôsegíti összeomlását. A vízözönben elvesztek az emberiség megromlott ágai, amelyek a bukásukat követô sötétségben támolyogtak, akikbe; és csak a kevés igaznál, mintegy a súlyos ködökön át, még eljutott az elvesztett csillag egy sugara: az emlékezés Istenre és az Ô ígéretére. Azért, miután az iszonyatos emberek elpusztultak, az emberiség megmaradt, és újból elszaporodott, Noé törzsébôl, akit Isten igaznak ítélt. Megmaradt azért az elsô ember elsô természete: mindig anyagból és szellembôl állva, és ilyen maradt a Bűn után is, amely megfosztotta a szellemet az isteni Kegyelemtôl és ártatlanságtól. Mikor és hogyan kellett volna az embernek megkapnia a lelket, ha az állatokból való kifejlôdés utolsó terméke lett volna? Fel kellene tételezni, hogy az állatok egyszerre kapták meg az állati életet és a szellemi lelket? A halhatatlan lelket? Az értelmes lelket? A szabad lelket? Istengyalázás ennek még gondolata is! Akkor hogyan tudták átadni azt, amiben nem részesültek? És Isten felsége lealacsonyíthatta volna önmagát olymódon, hogy szellemi Lelkét, Saját isteni Leheletét adja egy állatnak, amely annyi idô alatt fejlôdött ki, amennyi idô alatt akarjuk, de mindenképpen az állatok hosszú sorából származva? Ez a gondolat is sértô az Úrra. Isten közvetlenül teremtette az embert, mert saját gyermekeibôl álló népet akart teremteni, hogy kiárassza szeretetét, amelyben bôvelkedett, és fogadja a szeretetet, amire szomjazott. Akaratának egy tökéletes aktusával, egyetlen cselekedetével teremtette az embert, ami a teremtés hatodik napján történt, amikor a porból egy élô és tökéletes testet alkotott, amelybe utána lelket lehelt, sajátos emberi állapotához, aki így Isten fogadott fiává és az ég örökösévé lett. Nemcsak az életet lehelte bele, ,,ami az állatok orrában is megvan'', és amely megszűnik az állat halálával, hanem a szellemi lelket, amely halhatatlan, amely túléli a test halálát, amely ismét élteti majd a testet, a halálon túl, az utolsó ítélet trombitájának hangjára, amikor Jézus Krisztus, a testté lett Ige diadalmaskodik, hogy a két természet, amely együtt élt a földön, együtt éljen, örvendezve vagy szenvedve, a másodikban is, úgy, amint együtt megérdemlik, az örökkévalóságon át. Ez az igazság. Akár elfogadjátok, akár elvetitek. De annak ellenére, hogy sokan makacsul el akarjátok vetni, eljön majd a pillanat, amikor tökéletesen megismeritek, és belevésôdik majd lelketekbe, meggyôzve titeket, hogy örökre elvesztettétek a Jót, mert a kevélységet és a hazugságot akartátok követni. Igaz, hogy aki nem fogadja el az ember teremtését Isten műve által, az nem képes pontosan felfogni, hogy miben állt a Bűn, miért volt az elítélés, és mik a kettô következményei: Tehát az Általam elmondott teremtés aktusa azonnal és mindig képessé tette, ha akarta, önmagának irányítását, minden cselekedetében, hogy mindegyik a cél elérésére szolgáljon, amire az embert Isten teremtette. Közvetlen célja: Istent szeretni és szolgálni a földi élet alatt. A végcél: örvendeni Istennek az égben. De kövessetek engem! Az én szavam világos és egyszerű, mert Isten vagyok. És Isten, a Végtelen Bölcsesség, tud alkalmazkodni a tudatlansághoz és kicsinyeinek viszonylagosságához, mert én szeretem a kicsinyeket, feltéve, hogy alázatosak, és azt mondom nekik: ,,Aki kicsiny, jöjjön hozzám, és én megtanítom majd a Bölcsességre''. (125) ======================================================================== A próbára tétel (Róm 7,14-25) Amikor az ember felébredt elsô álmából, és oldala mellett találta társnôjét, érezte, hogy Isten teljessé tette boldogságát. Már elôzôleg is igen boldog volt. Ádámban és Ádám körül minden arra szolgált, hogy teljes és szent boldogságnak örvendjen, egészséges volt és szent, és az Éden gyönyörűsége nemcsak Ádám körül volt, hanem benne is. Körülvette ôt a növények, az állatok, a vizek szépségével teli kert, de Ádámban egy lelki szépségekkel teli kert virágzott az erények minden fajtájával, készen arra, hogy a tökéletes szentség gyümölcseivé érlelôdjenek. És ott volt az ô állapotának megfelelô tudás fája és a természetfölötti élet fája: a Kegyelem. Nem hiányoztak belôle az isteni forrás értékes vizei sem, amely négy ágra szakadva öntözte mindig új hullámaival az ember erényeit, hogy azok hatalmassá növekedjenek, és az embert Istennek mind pontosabb tükrévé tegyék. Mint természetes teremtmény örvendett annak, amit látott: az érintetlen világ szépségének, ami az imént keletkezett Isten akaratából. Örvendezett annak, aminek csak tudott: uralmának az alsóbbrendű teremtmények fölött. Isten mindent az ember szolgálatába állított: a naptól a rovarokig, hogy mindenben örömét lelje. Mint természetfeletti teremtmény élvezte -- a szellem értelmes és boldogító elragadtatásában -- az Isten lényegét: a Szeretetet. Szeretetteljes érintkezés volt a Végtelen és a teremtmény között, aki Önmagát ajándékozta, és akit ô imádva szeretett. A Teremtés könyve céloz az embernek erre a képességére és erre az Istennel való érintkezésére, amikor azt mondja: ,,meghallották Isten szavát, amint az esti szellôben, a Paradicsomban sétált''. Mert jóllehet az Atya megadta fogadott gyermekeinek az állapotuknak megfelelô tudást, de tanította is ôket. Mert Isten szeretete végtelen, és miután adott, vágyakozott arra, hogy újból adjon, és annál inkább, minél inkább gyermeke neki az ember. Isten mindig magát adja annak, aki nagylelkűen Neki adja magát. Amikor tehát a férfi felébredt és látta a hozzá hasonló asszonyt, érezte, hogy teremtményi boldogsága teljes, mert részesült minden emberiben és az emberfölötti Mindenben, mivel a Szeretet odaadta magát az ember szeretetének. Isten csak egy határt szabott az óriási birtokkal rendelkezô ember elé: megtiltotta neki, hogy szedjen a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsébôl. Fölösleges, jogtalan lett volna azt leszakítania, mert az ember már birtokolta azt a tudást, ami szükséges volt számára, és csak kárt okozhatott volna, ha túllépi az Isten által megállapított mértéket. Fontoljátok meg: Isten nem tiltja meg, hogy szedjen az Élet fájának gyümölcsébôl, mert arra az embernek természetes szüksége volt, hogy egészségesen és sokáig éljen, addig, amíg Isten ki nem jelentette volna fogadott gyermekének, kinyilatkoztatva még elevenebb isteni vágyát: ,,Fiam, szállj fel lakóhelyemre, merülj el Istenedben!'', meghíva ôt, a halál elszenvedése nélkül, az égi Paradicsomba. Az Élet fája, amellyel találkoztok a Nagy Kinyilatkoztatás Könyvének elején (Ter 2,9 3,22), és amit ismét megtaláltok a Nagy Kinyilatkoztatás Könyvének végén (Jel 22,2 és 14) a megtestesült Ige jelképe -- amelynek gyümölcse, a Megváltás, a kereszt fáján függött. Azé a Jézus Krisztusé, aki az Élet Kenyere, az Élô Víz Forrása, a Kegyelem, és aki halálával visszaadta nektek az Életet. Mindig ehettek és ihattok Belôle, hogy az igazak életét éljétek, és eljussatok az örök Életre. Isten nem tiltja meg Ádámnak, hogy szedjen az Élet fájának gyümölcsébôl, de megtiltja, hogy szedjen a tudás fájának haszontalan gyümölcseibôl. Mert a tudás túlzásba vitele felébreszthette volna az emberben a kevélységet. Azt hihette volna, hogy egyenlô Istennel az újonnan szerzett tudás által, és balgán képesnek érezhette volna magát arra, hogy azt veszély nélkül birtokolja. Ennek következményeképpen felkelhetett volna benne a visszaélésnek az a joga, hogy saját maga ítélheti meg cselekedeteit, és lábbal taposhat minden, Teremtôje iránt köteles, gyermeki engedelmességet, feltételezve, hogy tudásban már hasonló Hozzá, Teremtôjéhez, aki közvetlenül, vagy a beléje öntött kegyelmen és tudáson át, szeretettel megmondta neki, mit szabad és mit nem szabad tennie. Az Isten által használt mérték mindig igazságos. Aki többet akar annál, amennyit Isten neki adott, az helytelenül vágyakozó, oktalan, tiszteletlen. Megsérti a szeretetet, Aki visszaélô módon vesz el valamit; az rabló és erôszakos. Megsérti a szeretetet. Aki a természetfölötti és természetes Törvénytôl függetlenül akar cselekedni, az lázadó. Megsérti a szeretetet. Az ôsszülôknek engedelmeskedniük kellett volna az isteni parancsnak, annak okát nem kutatva, mert ez már mindig a szeretetnek, a hitnek és a reménynek a kudarca. Amikor Isten parancsol, vagy cselekszik, engedelmeskedni kell, és teljesíteni kell az Ô akaratát anélkül, hogy megkérdeznék, miért parancsol vagy cselekszik az adott módon. Neki minden cselekedete jó, akkor is, ha nem tűnik annak, a tudásában korlátozott teremtmény elôtt. Miért nem volt szabad odamenniük ahhoz a fához, szedni azokból a gyümölcsökbôl, megenni azokat a gyümölcsöket? Fölösleges tudni. Csak az engedelmesség hasznos, és semmi más. És meg kell elégedni a sokkal, amit már birtokol valaki. Az engedelmesség szeretet és tisztelet, és a szeretetnek és tiszteletnek a mértéke. Annál jobban szeretnek és tisztelnek egy személyt, minél inkább engedelmeskednek neki. Mivel itt Isten parancsolt -- aki végtelenül Nagy, Jó, az ember bôkezű Jótevôje -- az embernek mind tiszteletbôl, mind hálából nem ,,nagyon'' kellett volna szeretnie Istent, hanem ,,teljes'' szeretettel kellett volna imádnia Ôt, úgy, amint csak képes volt erre, és azért teljesen kellett volna engedelmeskednie anélkül, hogy elemezte volna az isteni tilalom indítóokait. A vitatkozás feltételezi az önálló ítéletet. Bírálják mások parancsát vagy cselekedeteit. Az ítélkezés nehéz dolog, és az ítélet ritkán igazságos; de sose az, amikor valaki fölöslegesnek, tévesnek vagy igazságtalannak ítél egy isteni parancsot. Az embernek engedelmeskednie kellett volna. Az engedelmesség a mértéke a szeretetnek és a tiszteletnek. A próbára tétel abban állt, hogy tud-e engedelmeskedni, vagy sem. Az eszköz ... a fa és az alma. Két kicsiny, jelentéktelen dolog, ha összehasonlítjátok azzal az ajándékkal, amit Isten az embernek adott. De hogyan? Ô, Isten adta neki, és megtiltotta, hogy ránézzen egy gyümölcsre? No és? A pornak természetes és természetfölötti életet adott, az emberbe lehelte saját leheletét, és megtiltotta, hogy leszakítson egy gyümölcsöt? És miért? Megtette az embert minden teremtmény királyává, és nem alattvalójának, hanem fiának tekintette, és megtiltotta neki, hogy egyen egy gyümölcsbôl? Aki nem tud bölcsen elmélkedni, annak ez az esemény megmagyarázhatatlan szeszélynek tűnhet, hasonlónak egy jótevô szeszélyességéhez, aki, miután gazdaggá tett egy koldust, utána megtiltja neki, hogy felvegyen egy kavicsot a porból. De nem így van. Az alma nemcsak egy gyümölcs volt. Jelkép is volt. Az isteni jog és az emberi kötelesség jelképe. Akkor is, amikor Isten rendkívüli módon hív valakit, és jót tesz vele, a jótétben részesülteknek mindig emlékezniük kell arra, hogy Ô Isten, és hogy az embernek sose szabad törvényszegônek lennie, akkor sem, ha érzi, hogy Isten rendkívüli módon szereti. Mégis ez az a próbára tétel, amelynek csak kevés választott tud megfelelni. Többet akarnak annál, amiben már részesültek, és meg akarják szerezni azt, amit nem kaptak meg. És így találnak rá a Kígyóra és annak mérges gyümölcseire. Figyeljetek, Isten választottjai! Mindig jusson eszetekbe, hogy kertetekben, amely annyira telve van Isten ajándékaival, mindig van próbára tevô fa, és Isten Ellenfele mindig igyekszik rátekeredni arra: Ô a ti Ellenfeletek is, hogy megfossza Istent egy eszközétôl, és kevélységre, bűnös vágyakra, lázadásra csábítson titeket. Ne sértsétek meg Isten jogát! Ne tapossatok rá kötelességetek törvényére! Soha! Sokan, egyesek szerint túl sokan is látszanak Isten eszközeinek, a ,,hangoknak''. Mondom nektek, mindnyájatoknak, hittudósok és hívek, hogy százszor és százszor többen lennének, ha mindazok, akiket Isten sajátos szolgálatára hív, értenének ahhoz, hogy ne szedjék le azt, amit Isten nem adott nekik, hogy még többjük legyen. Minden hívô rendelkezik a Tízparancsban a jó és a rossz tudás fájával, ami az ô hitük, szeretetük és engedelmességük próbára tétele. A ,,hangok'' számára, és a rendkívüli eszközök számára, minden eddiginél inkább csábító ez a fa, amelyet a Sátán csapdául használ. Mert minél nagyobb ajándékokban részesült valaki, annál könnyebben kel fel benne a kevélység és a kapzsiság, az elbizakodottság, hogy minden módon biztos üdvössége felöl. Én e helyett azt mondom nektek, hogy minél többet kapott valaki, annál inkább kötelessége, hogy tökéletes legyen, nehogy súlyos ítéletben részesüljön, amiben nem részesül majd az, aki keveset kapott, hiszen mentségére szolgál, hogy keveset tudott. Megelôzök egy kérdést. Ennek a fának gyümölcse tehát jó volt, vagy rossz? Gyümölcse nem különbözött egyetlen más fa gyümölcsétôl sem. De jó vagy rossz fa volt. A szerint vált azzá, ahogyan az ember viselkedett, nem is annyira a fa, mint inkább az isteni parancs iránt. Az engedelmesség jó. Az engedetlenség rossz. Isten tudta, hogy a Sátán ehhez a fához fog menni, hogy kísértsen. A rossz gyümölcs a Sátán beszéde volt, amit Éva megízlelt. Az engedetlenség jelentette a fa megközelítésének veszélyét. Az Isten által adott tiszta tudásba a Sátán beoltotta saját tisztátalan gonoszságát, amely gyorsan megerjedt a testben is. De a Sátán elôbb a szellemet rontotta meg, lázadóvá téve, utána az értelmet tette álnokká. Ó, jól megismerték, utána, a jó és a rossz tudást! Mert minden, még az új szemlélet is, amely által megismerték, hogy meztelenek, tudatta velük a kegyelem elvesztését, amely boldoggá tette ôket értelmes ártatlanságukban, egészen addig az óráig, és így tudatta velük a természetfeletti élet elvesztését is. Meztelenek! Nem annyira a ruha, mint inkább Isten ajándékainak hiányában. Szegények! Mert olyanok akartak lenni, mint az Isten. Halottak! Mert attól féltek, hogy fajtájukkal együtt kihalnak, ha közvetlenül nem avatkoznak be. Elkövették az elsô bűnt a szeretet ellen a kevélységgel, az engedetlenséggel, a bizalmatlansággal, a kételkedéssel, a lázadással, a gondolati bűnös vággyal, és az utolsót, a testi bujasággal. Azt mondom: az utolsót. Egyesek azt gondolják, hogy a testi bujaság volt az elsô bűn. Nem. Isten rendet tart minden dologban. Az isteni törvény megsértésében is az ember elôször Isten ellen vétkezett, mert hasonló akart lenni Istenhez: ,,isten'' a jó és a rossz megismerésében, és a teljes, és azért tiltott szabadságban, hogy kedve szerint cselekedjék és akarjon, Isten minden tanácsa és tilalma ellenére. Azután a szeretet ellen, rendetlenül szeretve magát, megtagadva Istentôl a tiszteletteljes szeretetet, ami kijár neki, saját énjét helyezve Isten helyére, gyűlölve majdani hozzátartozóját: saját ivadékát, akinek megszerezte a bűn és a büntetés örökségét; utolsóként saját királyi-teremtményi méltósága ellen, aki részesült az érzékei fölötti tökéletes uralom adományában. Az érzéki bűn nem következhetett volna be addig, amíg tartott a kegyelem állapota és tartottak a többi, ezt követô állapotok. Lehettek kísértések, de nem az érzéki bűn elkövetése, amíg tartott az ártatlanság, és így az értelem uralma az érzékek fölött. A büntetés Nem aránytalan, hanem igazságos. Ennek megértése érdekében meg kell fontolni Ádám és Éva tökéletességét. Ezt a csúcspontot szemlélve, fel lehet mérni a lezuhanás nagyságát abba a mélységbe. Ha közületek valakit Isten egy új Édenbe helyezne, meghagyva olyannak, amilyenek vagytok, de ugyanazt a parancsot adva nektek, amit Ádámnak adott, és ti engedetlenek lennétek, mint Ádám, azt hiszitek, hogy titeket Isten ugyanazzal a szigorúsággal ítélne el, mint amivel elítélte Ádámot? Nem. Isten igazságos. Tudja, milyen rettenetes örökség van bennetek. Az eredeti bűn következményeit Krisztus helyrehozta, ami a kegyelmet illeti. De megmarad az eredeti tökéletességet ért sérülés gyengesége. És ez a gyengeség a bűn melegágyaiból áll, hasonlóan a fertôzô csírákhoz, amelyek rejtve maradnak az emberben, de mindig készen arra, hogy megerôsödjenek, és legyôzzék az embert. Még a legszentebb szentekben is megvannak ezek. És az életszentség alapjában véve nem más, mint az állandó küzdelem és gyôzelem gyümölcse, amelyet az igaz ember lelke és értelme kiáll és arat a bűnök melegágyainak támadásai ellen és rajtuk, hogy hűséges maradjon a Szeretethez. Nos, Isten, aki végtelenül igazságos, közületek egyikkel sem lenne oly könyörtelen, mint Ádámmal volt. Mert tekintetbe venné gyengeségeteket. Ádámmal könyörtelen volt, mert Ádámot megajándékozta mindazzal, ami gyôztessé tehette volna, és pedig könnyen, a kísértés fölött. Ezért kapta a büntetést. Azt a büntetést, ami megmutatta, hogy ha az engedetlen ember nem tartotta tiszteletben az Isten által kijelölt határokat, Isten tiszteletben tartja a határokat, amiket Ô állapított meg az embert illetôen. Isten nem sértette meg az ember szabad akaratát. Ugyanakkor az ember megsértette Isten jogait. Sem a bűn elôtt, sem utána nem sértette meg Isten az ember cselekedetének szabadságát. Próbára tette ôt. Nem volt ismeretlen elôtte, mivel Isten, hogy az ember nem fogja megállni a próbát. De helyes volt, hogy annak alávesse azért, hogy megerôsítse ôt a kegyelemben, amint ugyanebbôl a célból próbának vetette alá az angyalokat, és megerôsítette a kegyelemben azokat, akik közülük kiállták a próbát. És alávetve ôt a próbának, hagyta, hogy a próbával kapcsolatban szabadon cselekedjék. Ha Isten meg akarta volna sérteni az ember szabad akaratát abban, hogy megválassza magának jövô sorsát, akkor vagy nem állította volna ôt próba elé, vagy megkötötte volna akaraterejét olyan módon, hogy meggátolta volna az embert a rossz elkövetésében. Úgyszintén, ha mindennek ellenére meg akarta volna jutalmazni ôt, vagy mindent elôre megbocsátott volna, vagy, hogy alapja legyen a bocsánatra, felébresztette volna szívében a tökéletes bánatot, vagy legalább a tökéletlen bánatot, amit a jelenlegi javak elvesztése miatt, segítve szeretetének egy sugarával, és a tökéletlen bánatot, a jelenlegi és a jövôbeli javak elvesztése miatt érzett, tökéletes bánatra fordította volna bűne iránt, amivel megsértette Istent, és elveszítette kegyelmét és szeretetét. De mindezekben az esetekben igazságtalan lett volna az angyalokkal, akiket próbának vetett alá, és akiknek akaraterejét nem kötötte meg, akiknek nem bocsátott meg elôre, és akikben nem keltette föl a tökéletes vagy a tökéletlen bánatnak egyetlen indulatát sem, az isteni megbocsátás érdekében. Igaz, hogy az angyalokat több kegyben részesítette, mint az embereket, hogy ne vétkezzenek. Mind a kegyelmi ajándékok és mind a természet ajándékai révén (szellemek voltak, test, és azért érzékek nélkül), mind azért, mert nem voltak kitéve sem az érzékek belsô nyomásának, sem a külsô nyomásoknak, (a Kígyónak) és fôleg Isten ismerete révén. És ennek ellenére vétkeztek, a tudatlanság és az érzékek ösztönzésének enyhítô körülménye nélkül, pusztán gonoszságból és szentségtörô akarattal. De nem volt semmi abból, amit elôzôleg mondtam. Sem Isten, sem az ember részérôl. Isten tiszteletben tartotta az emberi akaratot. Az ember kitartott lázadásában isteni jótevôje iránt. Kevélyen kiment az Édenbôl, miután hazudott -- mert már megtörtént kapcsolata a Hazuggal -- és szegényes mentséget hozott fel bűnére, miközben levelekbôl kötényt készítve tanúskodott arról, hogy nem meztelenségük miatt szégyelltek megjelenni Az elôtt, aki teremtette és megôrizte ôket, pusztán a kegyelembe és az ártatlanságba öltöztetve, hanem mivel bűnösök voltak, azért féltek megjelenni Isten elôtt. Félelem, igen. Bűnbánat, nem. Azért, miután Isten kiűzte ôket az Édenbôl, ,,két kerubot helyezett a küszöbére'', hogy a két engedetlen csalfa módon ne tudjon visszamenni, és ne lopjon az élet fájának gyümölcsébôl, megsemmisítve az igazságos büntetés egy részét, és újra megfossza Istent jogától, hogy életet adjon és elvegyen, miután megôrizte azt egészségesen és hosszasan, az élet fájának üdvös gyümölcseivel. Tehát igazságos a büntetés, megfosztva ôket attól, amit az ember önként megvetett: a kegyelemtôl, a teljességtôl, a halhatatlanságtól, a kiváltságtól, a tudástól. És azért elvesztették Isten atyai szeretetét, hathatós segítségét. És ezért van a megsebzett lélek gyengesége, a felébresztett test láza, amely ôrjöng, és elnyomja az értelmet. És ezért van a félelem Istentôl, az Éden elvesztése, ahol fáradság és szenvedés nélkül éltek. És ezért van a fáradság, a halál, a nô alárendelése a férfinak, az ellenségeskedés az emberek és az egy anyaölbôl származó gyermekek között, a bűntény, a visszaélés, minden rossz, ami gyötri az emberiséget, a félelem a haláltól és az ítélettôl, a gyötrelem, amiért elôidézték a fájdalmat, és az élettel együtt továbbadták azt azoknak, akiket a legjobban szerettek. (133) ======================================================================== A következmények (Róm 7,14-25) A közvetlen és személyes elítélésen és annak közvetlen és személyes következményein kívül Ádám bűnének és az általa kiváltott büntetésnek voltak olyan következményei is, amelyek az idôk végezetéig fognak tartani, ránehezedve az emberiségre. Mint az emberi család feje, Ádám átadta gyengeségét leszármazottjainak. Nem történik másként, amikor egy terhelt ember gyermekeket szül. Több, kevesebb fertôzôképességgel, a betegség mérgei megvannak gyermekében, és gyermekének gyermekében, és ha a megfelelô orvossággal az örökölt betegség fertôzôképessége és hatásossága meg is változhat enyhébb formára, mégis ezek a gyermekek és a gyermekek gyermekei sohase lesznek olyan egészségesek, mint azok, akik egészséges vérbôl származnak. Meg van írva: ,,Egy ember által lépett a világba a bűn.'' És ez igazság. Pál elôtt a Bölcsesség, a tanító Ige és a zsoltárosok is beszéltek errôl a szenvedésrôl. Azaz mindig Isten beszélt róla, mert mindig Isten beszél az általa sugalmazottak szájával. Ez a szenvedés betölti a világot, nemzedékrôl nemzedékre száll, és nem fog befejezôdni addig, míg el nem érkezik a világ vége. Betöltötte üvöltésével a helyet, ahol Ádám fáradozva, verejtékével öntözte a földet, amely kenyeret adott neki. Elterjedt a földön, és a láthatárok, a völgytorkok, az erdôk és az állatok borzongva hallgatták, és továbbadták. És vakító fényként megláttatta Ádámmal és Évával bűnük mérhetetlen nagyságát, amit nemcsak Isten ellen követtek el, hanem saját testük és vérük ellen is. Addig a pillanatig Isten ítélete még nem törte meg az ember lázadását. Az ember, az állatok könnyű alkalmazkodásával, mert a kegyelemtôl megfosztott ember nem más, mint a legtökéletesebb állat -- gyorsan alkalmazkodott új sorsához. Az nem volt többé könnyű és gondtalan, mint az elsô, de nem nélkülözte az emberi örömöket, amelyek kárpótolták az emberi szenvedéseket. Az érzéki szenvedély kielégült társnôje testében, egyesülve azzal, nem szentül, mint Isten akarta, és az Édenben, hogy egy testté legyenek. Az öröm, hogy önmagukból -- ó, makacs kevélység! -- új embereket teremtenek, azzal áltatva magukat, hogy hasonlók a Teremtô Istenhez. Az uralom az állatok felett, a megelégedettség a terméssel és azzal, hogy elégségesek önmaguknak anélkül, hogy bárkinek is köszönettel tartoznának, érzéki örömök, de akkor is örömök. Ó, a kevélység füstjétôl és a féktelen bujaság ködpárájától mekkora sötétség tartott ki makacsul a két arcátlanban! Az anyaságot fájdalommal érte el, de a gyermekek öröme kárpótolta ezért a fájdalomért. A táplálékot fájdalommal érte el, de a gyomor ugyanúgy megtelt, és a torok elégedett volt azzal, hogy a föld tele volt jó dolgokkal. A betegség és a halál távol voltak. Örvendeztek a testeknek, amelyeket Isten tökéleteseknek teremtett, az egészségnek és a nemzôképességnek, amelyek a két arcátlanban felvetették a hosszú élet gondolatát, ha az nem is örök. És a kevélység, erjedve, felkeltette a gúnyos gondolatot: ,,Hol van hát Isten büntetése? Mi boldogok vagyunk nélküle is.'' De egy napon, a mezôk zöldje, amelyen sok színben nyíltak az Istentôl teremtett virágok, a földre omlott elsô emberi vértôl piroslott. Az anya jajveszékelt a kedves Ábel halott teste fölött. Az apa megértette, hogy nem volt hiábavaló a fenyegetés, amelyik megígérte: ,,Visszatérsz a földbe, amibôl lettél, mert por vagy és porrá leszel.'' Ádám kétszer halt meg, önmaga, és fiában, mert az apa halált hal, amikor látja meghalt gyermekét, és Éva fájdalommal szült, a földnek adva kedves gyermekének halott testét, és felfogta, mit jelent bűnben szülni. De ugyancsak, ugyanabban az órában, amelyben villámlott Isten büntetése -- és ez még irgalmasság volt -- meghalt a kevélység, és megszületett a bűnbánat, az új élet, amely által a két bűnös megkezdte felfelé haladását az Igazságosság ösvényén, és kiérdemelte, hosszú engesztelés és várakozás után, az isteni bocsánatot, Krisztus érdemei által. És Mária érdemei által. Ó, engedjétek, hogy én, itt magasztaljam a Szeplôtelennek azt az igazságát, ami az enyém volt, aki az enyém, és aki egyesült szeretetünk által a világnak adta a Testté lett Igét: az Emánuelt. Az asszony hűtlensége miatt az emberi nem megismerte a bűnt, a szenvedést és a halált. Az Asszony hűsége által az emberi nem elnyerte az újjászületést a kegyelem számára, és azért a bocsánatot, a tiszta örömöt, az Életet. A bűnös vágy miatt jött a halál. Minden halál. Egy hármas szüzesség által -- a test, az értelem, a lélek szüzessége által -- jött az Élet, az igazi Élet. Az igazak feltámadt és örökké élô testének, és az Igazság iránt megnyílt elmének és a kegyelem számára újjászületett léleknek örök Élete. A Sátánnal való házasság által jött a testvérgyilkos és istengyilkos gyűlölet. Az Istennel való egyesülés által jött a testvéri szeretet és a lelki szeretet, amely átöleli az Istenséget és az Emberséget, és kiárad mindkettôre, és működik mindkettô által a Testté lett Szeretet és a szűzi Szeretet; mindkettô felajánlva magát önként, teljesen és önmagát felemésztve, hogy Isten megvigasztalódjék, az ember pedig üdvözüljön. Ábel halála megtörte Ádám kevélységét, és megtapasztaltatta Évával, hogy a Sötétségnek szül. Krisztus halála megtörte a Bűnt, és megmutatta az emberiségnek, mibe kerül a kegyelem számára való szülés. Éva jajveszékelése összefüggésben áll Mária jajkiáltásával Szent Fiának halálakor. Én mondom, azoknak, akik azt hiszik, hogy Mária a szenvedés fölött állt, mert kegyelemmel teljes volt, hogy még Éva sem szenvedett annyira, megérdemelt vigasztalanságában, mint amennyit az ártatlan Mária szenvedett. Mert, ha Éva jajveszékelése jelezte a bűnbánat megszületését, Mária jajkiáltása jelezte az új korszak születését. És ha abban az órában, amelyet megjelölt az elsô emberi vér, amit bűnös erôszak ontott ki, amely által a föld kétszeresen átkozottá vált, elkezdôdött a felemelkedés az Igazságosság felé, a délután harmadik órájában, amelyet az isteni vér utolsó cseppje jelzett, leszállt az égbôl a Megváltás, az üdvösség folyamaiként eredve a két ártatlan és megsebzett Szívbôl, a Fiúéból és az Anyáéból. Valóban, nemcsak Jézus érdemei által, hanem Mária érdemei által is, részesültök az Életben. Ô, az Élet Anyja, a Szűzanya, a tiszta, ártatlan Anya, aki nem ismerte meg a szülés metszô fájdalmait -- a bukott test törvényei szerint -- amikor Jézusát megszülte, megismerte azonban, és ugyancsak megismerte, a legfájdalmasabb szülés metszô fájdalmait, megszülve titeket, bűnös emberiség, az Új kegyelmi Életre. Egyetlen ember által ismerte meg az ember a halált. Egyetlen Ember által ismeri meg az ember az Életet. Ádámon keresztül az Emberiség örökölte a Bűnt és annak következményeit. Jézuson, Isten és Mária Fián keresztül az Emberiség újra örökli a Kegyelmet és annak következményeit. Amelyik Kegyelem, jóllehet nem semmisíti meg az eredeti bűn minden földi következményét -- mert a szenvedés, a halál és a csábítások megmaradnak, hogy nektek szenvedést, félelmet és küzdelmet okozzanak -- mégis erôsen segít titeket a jelenlegi szenvedés elviselésére, az égbe vetett reménnyel. Segít titeket szembeszállni a halálfélelemmel, az isteni Irgalom megismerése által. Segít a csábításoknak vagy gerjedelmeknek való ellenszegülésben, és azok megfékezésében, a természetfeletti segítségek által, Krisztus érdemei és az általa alapított szentségek révén. Azt mondtam: ,,A Kegyelem, jóllehet nem semmisíti meg a Bűn minden következményét ...'' Ez egy pont, ami miatt sokan fellázadnak, s azt mondják: ,,Igazságos ez? Nem tudta volna a Megváltó visszaadni az egész tökéletességet?'' Igazságos. Istenben minden igazságos. Az ember nem egy, Istennel való, összeütközésben sebesült meg, amely miatt Istennek kötelesnek kellene éreznie magát arra, hogy helyrehozza a szándékosan vagy akaratlanul okozott károsodást. Az ember önmagától, szándékosan és tudatosan sebesült meg. Nos, amikor egy ember ily súlyos módon sebesül meg, a mindennapos életben, vagy csonka marad, vagy fogyatékos, vagy legalábbis súlyos sebhelyek jelölik meg. Az orvosi műtét sem tudja teljesen megsemmisíteni a károsodást, és fôleg nem tudja újraalkotni az elvesztett részeket. Ádám csonkává vált a kegyelem és a természetfeletti élet, az ártatlanság, teljesség, védettség, halhatatlanság és a tudás elvesztésével. És mint az egész emberi család feje, átadta fájdalmas örökségét minden leszármazottjának. De az Emberiség, szerencsésebb az egyetlen embernél: Jézus, az Üdvözítô és Megváltó által elérte gyógyulását. Még többet: ,,újjáteremtését'' a Kegyelemben: a lélek életét. És az általa rendelt szentségek révén, az erények által, amelyeket azok adnak és ajándékaim által, az emberiség megkapta az eszközöket is, hogy mindinkább növekedjék a tökéletességben, egészen addig, míg ,,felsôbbrendű teremtéssel'' eljut annak csúcspontjára, ami az életszentség. Azonban még az Istenember Áldozata, amely képes és elégséges ahhoz, hogy visszaadja nektek az elvesztett ajándékokat, és ismét felemeljen titeket a természetfeletti rendre, -- azaz a képességre, hogy szeretni, megismerni és szolgálni tudjátok Istent ebben az életben, hogy örömmel birtokoljátok mindörökké a másikban -- sem törölte el a nagy sebek forradásait, amelyeket az ember önként okozott magának, és fôleg a hármas bűnös vágyét, amely mindig kész arra, hogy újra felnyissa a sebeket, ha a lélek nem ôrködik, hogy uralkodjék a rossz szenvedélyek felett. Azt is mondtam: ,,Az isteni Irgalom megismerése''. Igen. A bűn öröksége, amint megszerezte számotokra a Megváltót, úgy megszerezte nektek a végtelen szeretet és az isteni bölcsesség és hatalom ismeretét is. Az ember, az Istennek Jézus által újjászült gyermeke, megismeri azt, amit Ádám nem ismert. Ismeri, milyen végtelen az Atya szeretete, aki Egyszülöttjét adja, hogy az Ô vérével törölje le az ôsatyában elbukott emberiségrôl a kárhoztató határozatot. Ádám, a tudás által, amiben részesült, és még inkább, a Kegyelem által, ami felemelte a természetfölötti rendre, képes volt megismerni Istent. Sokat megismert abból, hogy Isten mennyire szerette ôt, mert minden, Ádám körül és Ádámon belül az isteni szeretetrôl beszélt. És Ádám, a természetfeletti rendre való felemelés által, nagyon tudott szeretni. Tudott szeretni abban a helyes mértékben, amit Isten elégségesnek ítélt, hogy földi élete alatt felkészítse az embert Isten látására és élvezésére, amelyben részesülni fog, miután átment a földrôl az égbe. De soha, még a szeretet legnagyobb elragadtatásaiban sem tudott az ártatlan Ádám elérni oda, hogy felszálljon tudásának és szeretetének vágyaival az Igazság középpontjáig, sose volt képes elmerülni a Szeretetnek ebben az égô kemencéjében, amely az Igazság is, sose tudta birtokolni teljes ismeretét annak az igazságnak, aminek neve: Végtelen Szeretet. A földön élô ember nem képes olyannak látni Istent, mint amilyen. Még az imént teremtett és isteni adományokban gazdag ember, Ádám sem volt erre képes. Mindenben Isten beszélt. Minden Istenrôl beszélt. Minden Istenhez vonzotta. Isten nagyon szerette az embert, és elhalmozta ajándékaival, hogy segítse ôt a szeretetben. De Isten és az ember között mindig egy mélység van. Két mélység, amelyek egymásra néznek, és a Nagyobb vonzza a kisebbet, ragyogása eljut a szelleméig, tüzeibe öltözteti azt, meggazdagítja fényeivel, amelyeket az ember szellemére lövell, mintegy a bölcsesség állandó beárasztásaként. Az Isteni Szeretet az embernek hívogatón tárja ki két karját és keblét, és boldogító ölelésre kínálja. Az emberi szeretet pedig szárnyakat ad az embernek; hogy elfelejthesse a földet, és szárnyalhasson az ég felé, Isten felé, aki hívja ôt. De az igazságosságnak egy törvénye úgy szabja meg, hogy a teljes találkozásban, az eggyé olvadásban, csak a -- kegyelemben megerôsítô -- próbatétel után részesüljön. Ezért minél inkább repül az ember, megkísérelve és vágyakozva, hogy elérje Istent, Isten annál inkább eltűnik, visszavonul határtalan mélységébe. Nem kegyetlenségbôl teszi ezt, hanem azért, hogy tevékenyen tartsa az ember erôit és akaratát, ami az Ô elérésére irányul, és így növelje az ember képességét a kegyelem gyümölcsözô elfogadásában és elteljen vele, azaz magával Istennel is. Mert valóban, az ember annál inkább képes Isten és szent kegyelmének befogadására és birtoklására, minél tevékenyebben, fáradhatatlanabbul, erôteljesebben megy Isten felé. Jelenben beszéltem, mert ilyen az ember állapota a végtelen Istenség iránt, akit semmiféle teremtett értelem sem képes felfogni. A legnagyobb szemlélôdök sem -- és ide teszem János és Pál nevét, hogy rámutassak nektek kettôre, akiket Krisztus már megváltott, akik elôtt megnyitotta az eget a harmadik és a hetedik fokig, és Mózest, Ezekielt és Dánielt is, akik látták ,,Isten hátát'', ,,a fényt, amit a Végtelen Fény bocsátott ki'', ,,az emberkülsejű Lényt'', de aki ,,sárga borostyánkô színű tűz'' és ,,az égbolton túlról elhangzó hang volt'', ,,az Ôsöreg, akinek arcát tűzfolyamok takarták el, gyorsan futva arca elôtt'', úgy, hogy csak haja és ruhája volt látható -- sem voltak képesek megismerni a Megismerhetetlent, mert a halandók között volt a két elsô, és az égben, a Megváltás után, a többiek. De különösen ilyen volt Ádám helyzete, aki föl volt emelve a természetfölötti rendre, és ezáltal részesült a kegyelemben, mint ti, akik visszakaptátok azt, és hűségesek vagytok hozzá. A kegyelem révén szellemi értelme képes volt arra, hogy nagyon megközelítse Isten Igazságát, de nem arra, hogy megismerje Isten Titkát. Csak Jézus által tudott az ember mélyebbre hatolni -- sokkal mélyebbre! -- áthidalni a távolságokat, felemelni a fátylakat, megközelíteni a Hármas Egyisten Tűzhelyének lángját, és megismerni a Szeretet végtelen nagyságát, oly mélyen; ami ismeretlen volt Ádámnak. Ismeretlen volt, elôvigyázatosságból. Mert Ádám, ha Isten megmutatta volna neki a jövô Krisztusát, és megkövetelte volna, hogy imádja a szeretetbôl és a szeretet műve által megtestesült Igét, és ô megtagadta volna imádni a Hármas Szeretet igazi Összfoglalatát, akkor ugyanazt a bűnt követte volna el, mint Lucifer, sátánná vált volna, visszautasítva a testté lett Szeretet imádását. Kevélyen igényt tartott volna arra, hogy ô maga képes megváltani az embert, mert hasonló Istenhez, lényegében, hatalmában, bölcsességben, szépségben, nem kevésbé hasonló a természetében való részesedés által is. Így különösen a Szentlelket bántotta volna meg, aki az Istenben levô fény, bölcsesség és igazság Adományozója. És a Szentlélek elleni bűnöket, mint Luciferét és a lázadásban hozzá hasonlókét és sok emberét, nem bocsátja meg Isten. Isten meg akart bocsátani az embernek. Azért az engedelmesség próbájának vetette alá. De megkímélte az emberré lett Ige imádásának próbájától, hogy Ádám ne vétkezzen olyan módon, ami nem bocsátható meg, megirigyelve Krisztus hatalmát, elbizakodva, hogy üdvözíteni tudja magát és másokat, és hogy nincs szüksége Krisztusra ahhoz, hogy megválthasson. Tagadta volna, mint lehetetlent, azt a megismert igazságot, hogy a Nem-teremtett ,,teremtetté'' teheti magát, asszonytól születve, hogy a Legtisztább Szellem, aki Isten, emberré lehessen, emberi testet véve föl. Ti nem. Ti, akiket Krisztus megváltott, ti, akik Krisztus eljövetele után jöttetek, és fôleg Krisztus áldozata után, ismeritek Isten teljes szeretetét. Krisztus kinyilatkoztatta nektek azt a végtelen szeretetet önmagával, szavával, példájával és cselekedeteivel. Szemlélitek egy barlangban a nyöszörgô kisded Krisztust, és nem féltek tôle. Sôt, ez az emberi gyengeség vonzza a ti lelki gyengeségeteket, amely nem. érzi kellemetlenül magát, se nem fél a Kisded Isten elôtt, Isten elôtt, aki megsemmisítette magát, Ô, a Végtelen, kis végtagokban, Ô, a Hatalmas, minden segítségre rászoruló végtagokban, amelyek képtelenek gondoskodni a szervezet szükségleteirôl. Nézitek a gyermek Krisztust, és nem féltek tôle. Az Ô bölcsessége kedves. Néhány szóval megmutatja nektek a biztos utat, hogy eljussatok az Atya Házába: ,,Foglalkozzatok azzal, amit Isten akar, azzal, amit Istennek kell adni''. Az egész Törvény benne van ebben a rövid és bölcs válaszban. Ô mondja nektek, azokhoz beszélve, akik képviselik az Úrnak kedves, választott emberiséget: ,,Nem tudjátok, hogy ezt kell tenni, csak ezt, ezt minden más foglalkozás fölött, ezzel a szeretettel kell rendelkeznetek, minden más szeretet fölött, hogy helyetek legyen az égben?'' Ezekben a rövid szavakban már benne van az egész tanító Krisztus, az a Krisztus, aki azt mondja Mártának: ,,Te túl sok dologgal törôdsz, de csak egy szükséges.'' Az a Krisztus, aki azt mondja a tanítványnak, aki még nagyon hozzátapad a világ dolgaihoz: ,,Hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottakat'', és még: ,,Aki az eke szarvára tette a kezét, és hátranéz, nem alkalmas Isten Országára.'' A Krisztus, aki noha tökéletesen szereti az Anyát, nem helyezi ôt küldetése elé, hanem világosan megmondja, hogy ,,az a vérrokona, aki Isten akaratát cselekszi'', és Ô elsônek teszi azt, mert Isten iránti szeretete, kötelességszerűen mindig a legnagyobb, minden más szeretet elôtt, még Szent Anyja iránti Szeretete elôtt is. A Krisztus, aki megkorholja Pétert, ,,sátánnak'' nevezve ôt, mert arra kísérti, hogy ne azt tegye, amit Atyja akar. A hegyibeszéd Krisztusa. A Krisztus, aki az utolsó boldogságként mondja: ,,Boldogok, akik Isten szava szerint élnek'', azaz újra csak a Törvény szerint. Az a Krisztus, aki Nikodémusnak tanítja, hogy a régi ember, az elbukott Ádám örököse; hogyan tud eljutni az újjászületésre, és meglátni Isten Országát, ,,újjászületve a víz által''. És az életnek ezt a vizét Ô, a Krisztus, adja nektek, ,,a Szentlélek által'', azaz a szeretet által. És szeretet ,,megtenni Isten akaratát'', engedelmeskedve mindenkinek adott Törvényének, és az Ô mindegyikôtöknek külön-külön szóló határozatainak. Az a Krisztus, aki tanítja a vallást, amelyet az isteni Igazságosság igaznak és jutalomra méltónak ítélt: ,,Nem saját akaratomat keresem, hanem azét, aki engem küldött.'' Az a Krisztus, aki Istent adja nektek, akit érzékelhetô módon lehet szeretni: ,,Ti sose hallottátok Isten hangját és sose láttátok az Ô arcát mindeddig. De íme, itt vagyok én. Én vagyok az, akire Isten rányomta pecsétjét. Aki engem lát, látja Azt, aki engem küldött. Aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, mert én nem magamtól beszéltem, hanem azt mondtam, amit az Atya mondott nekem, hogy elmondjam.'' És felfedi elôttetek az Atya szeretetét, aki Ádám bűnét felhasználta arra, hogy felbátorítson titeket egy még nagyobb szeretetre, egy még pontosabb ismeretre, és még szorosabb egységre: ,,Az Atyám akarata, hogy annak ismerjetek el engem, aki vagyok: Istennek.'' Az a Krisztus, aki kijelenti: ,,Én semmit sem teszek magamtól, hanem azt mondom és teszem, amit Atyám akar. Mindig azt teszem, ami neki tetszik.'' Az a Krisztus, a jó Pásztor, aki megvallja a legigazibb okot, ami miatt az Atya szereti Ôt: ,,Ezért szeret engem az Atya, mert önként adom életemet, mert az az Atyám akarata, hogy ti üdvözüljetek''. Az a Krisztus, aki, a maga részérôl, feloldozza Pilátust, azt mondva neki: ,,Semmi hatalmad sem lenne felettem, ha nem kaptad volna fentrôl. Ezért az, aki kezedbe adott engem, bűnösebb nálad halálomért.'' És Az, aki megengedte, hogy a hatóságok kezére adják Ôt, az emberek iránti szeretetnek egy isteni túlzásában, az Ô Atyja volt, a végtelen Isten, aki elôtt a Fiú azt mondja, tökéletes imájában: ,,Ne az én akaratom, hanem a tiéd teljesedjék. Legyen meg a te akaratod a földön, úgy, mint az égben''. És az Atyaisten engedi meg az emberi hatóságnak, hogy ilyen legyen; amíg Ô akarja. Utána sem a fegyveres erô, se más erô nem képes megtartani ôket parancsnoki helyükön. Ó! A Krisztus, aki engedelmes születésétôl haláláig, az a Krisztus, aki ,,Igen''-t mond elsô nyöszörgésekor, és ,,Igen''-t utolsó szavával a Golgotán, az örök ,,Igen'' Igéje Atyjának. Az a Krisztus, aki sose kelt félelmet, aki nem ijeszt meg törvényével, mert példájával bizonyítja, hogy meg lehet tartania az embernek azt a törvényt, mert Ô -- az Ember -- szerinte élt, mielôtt tanította volna. Ez az Istenember, aki halálra adta magát, átadta magát ellenségeinek, a szidalmazásnak, a fáradságnak, a szegénységnek, a testnek -- és elôre tettem a halált, és utolsónak a testet, nem tévedésbôl, hanem mert az Üdvözítô számára édesebb volt meghalni, mint az Ige-Isten számára az, hogy egy testbe zárja magát -- ez az Istenember megismerteti veletek, emberek, hogy mi a Szeretet-Istene. És ez az isteni Atya, aki feláldozza Legkedvesebbjét, megadja számotokra az istenszeretet mértékét. Meg van írva: ,,Nincs nagyobb szeretet, mint azé, aki életét adja barátaiért''. De azt is meg kell mondani: ,,Még nagyobb egy Atyának a szeretete, aki feláldozza egyetlen, igazi Fiát, hogy megmentse fogadott gyermekei életét, akik igazában tékozló gyermekek, mert önként elhagyták az atyai házat, és boldogtalanokká lettek, fájdalmat okozva az Atyának.'' És Isten ezzel a szeretettel szeretett titeket. Feláldozta Egyszülöttjét, hogy megmentse a bűnös emberiséget, azt az emberiséget, amelyik, amint nem volt hálás, engedelmes, szeretetteljes iránta napjainak kezdetén, amikor élvezte az Istentôl ingyen kapott sokat, ugyanúgy nem hálás, engedelmes és szeretetteljes iránta most sem, amikor húsz évszázad óta nem a sokat kapta Istentôl, hanem az Egészet, a Végtelent, amikor Isten önmagát adta Második Személyében. Miután elmélkedtetek mindezen, nem nehéz kimondani, hogy ha nagy volt is a büntetés, de nem volt igazságtalan. Nagyobb, végtelenül nagyobb volt a büntetésnél az Irgalmasság. Az az Irgalmasság, amely nem elégszik meg azzal, hogy visszaadja nektek -- fájdalma, Vére, kereszthalála árán -- az ajándékokat, amelyektôl Ádám megfosztott titeket, hanem önmagát adja nektek az Oltáriszentségben. Megadja nektek azokat az ajándékokat, amelyek nagyon segítik a keresztényt abban, hogy keresztény életet éljen, azaz a megistenített életet, Isten gyermekeként, és amelyek anélkül, hogy megsemmisítenék a bűn melegágyait, erôt adjanak nektek azok elnyomásához, így a ,,rosszakat'' ,,jókra'' fordítják, azaz hôsiességgé, a gyôzelem eszközeivé, a dicsôség koronájává és ruhájává teszik. Mint Pál számára, az élet mindnyájatok számára belsô küzdelem a test és a szellem között, a jóra való törekvés és a nem mindig jó cselekedet között. Küzdelem, amelyben Isten megerôsít és segít titeket. Ezért senki se botránkozzék meg azon, ha egy felebarátja bevallja, hogy szavaival és cselekedeteivel olyan, mint Pál: ,,testies és alárendelt''. És senki se csüggedjen el, ha felfogja, hogy ô ilyen. Hanem Pál példája vezesse és segítse a kitartásban. (141) ======================================================================== A törvény lelki (Róm 7,14-25) A Törvény lelki. Akkor is az, amikor anyagi dolgokat tilt. Valójában, a Tízparancsban csak az elsô három tisztán lelki. A többi hét, és fôleg az utolsó hat, tiltja a bűnöket a felebarát, az ô élete, vagyona, jogai és becsülete ellen. Azt lehetne akkor mondani, hogy helyes ,,lelki''- nek nevezni a Törvényt, mert Istentôl jön, de nem mindenben vonatkozik a lélekre, mert jó kétharmad részében azt parancsolja, hogy ne kövessenek el olyan tárgyi cselekedeteket, amelyek elkövetését Isten tiltja. De a tökéletes Törvény Tízparancsolata fölött áll a törvény tökéletessége, a tanító Ige által adott két parancsolattal: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl. Ez a legnagyobb és elsô parancs. A második hasonló ehhez. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ez a két parancs az alapja az egész Törvénynek és a prófétáknak.'' A Világosság fényében, aki az Ige, megvilágosodik a lelkiség, ami az egész Törvényben megvan, mert azért adták, hogy éltessen a szeretetben. Mert az egész Törvény a szereteten nyugszik, és az élteti. És mert a szeretet szellemi dolog, bárki legyen is a Lény vagy teremtmény, akire irányul. Hármas szeretet Isten iránt: a szív, a lélek, az értelem szeretete, mert az emberben ez a kis hármasság van: az anyag (szív), a lélek (szellem), az értelem (ész); és igazságos, hogy az Isten által teremtett három dolog, ami egy teremtényt alkot: az embert, szintén hálát adjon azért a lényért, akit Istentôl kapott. Tehát a szeretet hármas: a szív, a lélek, az értelem szeretete; mert Ádám vétkezett a szívvel (a test vágyával), a lélekkel (a szellem vágyával), az értelemmel (az ész vágyával), elhagyva a rendet, visszaélve az Istentôl kapott ajándékokkal, és megbántva Istent ugyanazokkal az ajándékokkal, amelyeket tôle kapott azért, hogy az ember hozzá hasonló lehessen, és dicsôségét találja benne. Tehát azokkal a dolgokkal kell eleget tenni a bűnért, amikkel vétkeztek, ezekkel kell eltörölni a sértést és helyreállítani a megsértett rendet. Az Ige ezért alkotott magának testet, és azért, hogy visszaadja nektek a kegyelmet és az igazságot, teljes mértékben, túlcsordulóan és kimeríthetetlenül. Amivel az elsô ember vétkezett, azt az Istenember helyrehozza. És megtanítja nektek példájával sokkal inkább, mint tanításával -- ami tökéletes, de aminek gyakorlatra váltását ti lehetetlennek tarthatjátok -- hogy hogyan kell engesztelni. Ô a tettek Mestere, nemcsak a szavaké. És amit Ô tett, ti is megtehetitek. Minden emberben megmarad Ádám öröksége. Mintha minden testben egy Ádám rejtôzne, aki gyenge lehet a próbára tételben, mint az elsô Ádám volt az idô kezdetén. De Krisztus eljött, hogy helyrehozza a ti bukásotokat, beforrassza sebeiteket, visszaadja az éltetô kegyelmet, amikor gyengeségetek a mindennapos próbára tételben megöli bennetek azt a természetfölötti életet, amelyet a keresztségben kaptatok. De Krisztus azért jött, hogy Mesteretek és Példaképetek legyen, és hogy ti tanítványai és testvérei legyetek, nemcsak névleg és testben, hanem lélekben és igazságban is, követve Ôt tökéletességében az Ô hármas szeretetében Isten iránt. E hármas szeretet által Jézus hűséges maradt a test igazi rendeltetéséhez, noha próbára lett téve, és szabad volt akarata, mint minden emberé. Ez által a hármas szeretet által Jézus tökéletes volt a lélek igazságában, azaz a régi isteni parancsnak való engedelmességben: ,,Szeresd Uradat, Istenedet'', nem érezte felmentve magát ettôl a kötelességtôl azért, mert Isten volt, mint örök Szülôje. Istenember volt, igazán Ember és igazán Isten. Nem Isten lelkének ideiglenes egyesülése által egy erre a sorsra kijelölt testtel, vagy egy igaz embernek Istenével való egyesülése által. Ez a két természet lényegi egységével, az isteni természet megváltozása nélkül történt, mert az egyesült ezzel az emberivel, nem változtatva meg -- a testbôl, elmébôl, szellembôl álló -- emberi természetet azzal, hogy egyesült az isteni természettel. Végül, ez által a hármas szeretet által Jézus kiváló módon élte meg az értelem igaz hódolatát, alávetve tökéletes értelmét nemcsak az isteni Törvénynek, amint ezt minden embernek meg kell tennie, aki ismeri azt, hanem az Atyaisten neki szóló és reá vonatkozó terveinek is. Az Ember elfogadott minden javaslatot, teljesített mindent, engedelmesen, egészen a kereszthalálig. ,,Magát szolgájává tette'' az egész bukott emberiségnek. Jézus továbbadta saját jelét az embereknek, hogy eljussanak a tökéletes szeretetre. De nem kényszerítette az emberekre a teljes áldozatot, mint a szeretet mértékét az ég eléréséhez. A szeretet második parancsában nem mond számotokra mást, csak ezt: ,,Szeressétek felebarátotokat, úgy, amint magatokat szeretnétek''. Ô tovább ment. Nem korlátozta magát a felebarát szeretetére úgy, amint önmagát szerette, hanem sokkal inkább szerette a felebarátot, mint önmagát, mert azért, hogy ,,jót'' tegyen ezzel a felebarátjával, feláldozta életét, és felemésztette azt a szenvedésben és a halálban. De nektek nem ajánl ilyen sokat. Elég neki, ha Titokzatos Teste tagjainak nagy többsége hordozza a mindennapos kis keresztet, és úgy szereti felebarátját, mint ahogyan önmagát szereti. Csak választottainak, elôre kiválasztottainak mutat keresztjére és saját sorsára, és mondja: ,,Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket'', és megerôsíti: ,,Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért'', és ezzel fejezi be: ,,Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.'' Az elôre kiválasztottság sosincs elválasztva a hôsiességtôl. A szentek hôsök. Ezen vagy azon a módon, ahogy Isten kijelöli nekik, életük hôsies. Ôk tudják, mit tesznek, és hová vezeti ôket az; amit tesznek. De nem ijednek meg. Tudják azt is, hogy az, amit tesznek, Krisztus szenvedésének folytatására szolgál, és arra, hogy növelje a Szentek Közösségének kincseit, megmentsék a világot Isten büntetéseitôl, elragadják a pokoltól a sok lanyhát és bűnöst, akik az ô önkéntes áldozatuk nélkül nem menekülnének meg a kárhozattól. Mert a lanyhaság is lassan a lélek halálához vezet; a lelki tétlenség által, fokozatosan lehűtve a szeretetet, amellyel minden embernek rendelkeznie kell ahhoz, hogy Istenben élhessen. Ha az elôre meghívás nem lenne összekötve az ember hôsies akaratával, igazságtalan dolog lenne. És Isten nem akarhat igazságtalan dolgokat. Itt az életszentségre való elôre meghívásról beszélek, amelyet az élet igazságszolgáltatása hirdet ki, és amelyet a rendkívüli tények hirdetnek ki, amelyek csillagokként jelzik az elôre kiválasztott hívô iletét és útját a dicsôség felé, és amelyek hirdetését folytatták a csodák az elôre kiválasztott halála után. Mert más az elôre meghívás az isteni Kegyelemre, amely közös minden ember számára, és azért Isten ingyen adja, abban a mértékben, amely elégséges az üdvözüléshez; és más az elôre meghívás a dicsôségre, amelyet azok kapnak meg, akik földi életük alatt jól használták fel a kegyelem ajándékát, és hűségesek maradtak hozzá a rosszra való kísértés minden megpróbáltatása ellenére, vagy minden más rendkívüli ajándék ellenére, amelyet megindult örömmel fogadtak, de nem tartottak rá igényt, és nem tették tönkre az ostoba feltevéssel, hogy annyira szereti ôket Isten, és annyira biztosak már a dicsôség birtoklásában, hogy nem szükséges többé küzdeniük és kitartaniuk a hôsiességben, hogy bejussanak oda. A semmi jót sem tevés (kvietizmus) gyűlöletes Isten elôtt. Ebbe fajulnak el néha a rendkívüli útra meghívott lelkek elsô lendületei. És ugyanúgy gyűlöletes a kevélység és a lelki torkosság is: a két bűn, amelyet olyan könnyen elkövetnek a kiválasztottak, a rendkívüli ajándékok jótéteményében részesültek, de próbára is tétetnek, hogy megerôsítést kapjanak küldetésükben, vagy megfosszák ôket attól, mint méltatlanokat. -- Ez volt Lucifer, Ádám és a kerióti Júdás bűne, akik, miután nagyon sokat kaptak, mindent meg akartak szerezni. Biztosnak érezték magukat, hogy érdem nélkül is üdvözülnek, pusztán azért, mert Isten szereti ôket. Csak a végtelen Jóságban bíztak, nem is gondolva arra, hogy a tökéletes, isteni jóság, noha végtelen, sose válik ostobává és igazságtalanná. ,,Isteneknek'' hitték magukat, mert annyira kiválasztottak voltak, és így súlyosan vétkeztek. Isten biztosan tudja, kik lesznek azok, akik hôsiesen kitartanak majd mindvégig. Az ember azonban nem tudja, hogy ki fog-e tartani mindvégig. És ez is igazságos. Mert ha Isten azt akarná, hogy az ember szabad akarata ellenére minden ember üdvözüljön, akkor kényszerítené az embereket, hogy ne vétkezzenek. A szabad akarat nagyon gyakran az oka annak, hogy az ember nem éri el a dicsôséget. Mert az ember nehezen használja helyesen Istennek ezt a királyi ajándékát. Isten azért ajándékozta meg vele az embert, hogy ismerve végcélját, szabadon döntse el, hogy csak jót cselekszik, és ennek következtében elérje boldog célját. Ha Isten kényszerítené az embereket a jócselekedetekre, akkor nem tartaná tiszteletben az egyén szabadságát, akit Ô teremtett, minden adományával, amelyek képessé teszik arra, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között, képes legyen felfogni az erkölcsi és az isteni törvényt, képes legyen célja felé törekedni, és azt elérni. És hiányozna minden egyes elôre meghívottnál is dicsôségének oka: a hôsies élet, hogy hűséges maradjon a célhoz, amire Isten teremtette ôt, és hogy szentül használja az Istentôl ingyen kapott ajándékokat, amelyek az isteni Szeretet csodálatos gyümölcsei, aki minden ember üdvösségét és örök boldogságát akarja, de meghagyja az ember szabadságát, hogy az örök jövô dicsôségét vagy a kárhozatot akarja-e. És az is igazságos, hogy ti nem ismeritek végsô sorsotokat. Mert ha tudnátok, mi lesz jövôtök az örökkévalóságban, nem lenne indítóokuk az igazaknak arra, hogy cselekedeteikkel kiérdemeljék Isten boldogító színelátását, amely mérhetetlen öröm, és beleeshetnétek a semmittevésbe vagy a kevélységbe, még ha az csak átmeneti lenne is, de mindig elégséges ahhoz, hogy hosszas engesztelést kívánjon meg, és csökkentse a dicsôség mértékét. A gonoszokat pedig arra indítaná elkárhozásuk elôre tudása, hogy igazi sátánokká váljanak, és tovább már semmi féket nem ismerve gyűlöljék és káromolják Istent, gyűlöljék felebarátaikat és ártsanak nekik. Nem. Megismerve a Törvényt és a célt, amihez elvisz a Törvénynek való engedelmesség vagy engedetlenség, de nem ismerve azt, amit csak Isten mindenlátása ismer, minden értelmes teremtménynek szabadon kell megválasztania az utat, amely neki tetszik, és kiválasztani magának a célt, amit elônyben részesít, hogy így ne hiányozzék az igaznál a tiszta szeretet ösztönzése, ami kiérdemli számukra a dicsôséget, és a gonoszoknál, akik a bűnt és a bűntényt részesítik elônyben az igazságosság és a szeretet helyett, ne hiányozzék a szabadság annak követésében, ami nekik tetszik. Így az isteni ítélet órájában ne kövessék el a végsô bűnt a Szeretet ellen, ezt az istenkáromló vádat szórva rá: ,,Azért tettem így, mert te, öröktôl fogva, a pokolra szántál engem!'' A dicsôségre való elôre meghívás nemcsak minden ember számára adott ingyenes ajándék, hanem szerzemény, azonkívül, hogy ajándék is, amihez az igazságban kitartók jutnak, szerzemény, amit Isten ajándékainak és segítségének tökéletes használatával kapnak meg, és a jó akarattal, amely sohasem tétlen valami iránt, amit Isten ajánl vagy ajándékoz, hanem mindent tevékennyé tesz, és mindent a rejtett Isten színe látásnak és örvendetes birtoklásának szent célja felé fordít. Valaki ezt az ellenvetést teszi: ,,De akkor csak azok részesülnek a dicsôségben, akik haláluk pillanatában szentek? És a többiek? A tisztítóhely talán kevésbé fájdalmas börtön, de akkor is kényszerű, ha elválasztja a lelket Istentôl. Nincsenek-e elôre az égnek rendelve a tisztuló lelkek is?'' De igen. Eljön majd a nap, és az utolsó ítélet napja lesz az, amelyben nem lesz többé tisztítóhely, és lakói bemennek Isten Országába. És Limbus sem lesz többé, mert Jézus Megváltója minden embernek, aki követi az igazságot, hogy tisztelje Istent, akiben hisz, és hogy minden erejével úgy törekedjék hozzá, ahogyan Ôt ismeri. De, a földi élet után ezekre is mekkora számkivetés vár még! Hát még azokra, akiket katolikusoknak tartanak, akik szeretetüket és cselekvésüket arra a legkevesebbre korlátozzák, ami elég ahhoz, hogy ne Isten kegyelmét nélkülözve haljanak meg. Mily nagy különbség van azok között, akik üdvözülnek, de nem annyira saját érdemükbôl, hanem inkább az Üdvözítô végtelen érdemei, Mária közbenjárása, a Szentek közösségének kincsei és az igazak imái és áldozatai által, és azok között, akik nem önzésbôl, hanem Isten iránti szeretetbôl akarták a dicsôséget! Mily nagy a különbség az elsôk között! Ezek fáradtan, és gyengeségük miatt sok pihenôvel, elégedetlen morgolódásokkal és az önzés útjára való eltévelyedésekkel is, mint egy láncot és súlyt vonszolják nagyon korlátozott szeretetüket. És a másodikak között, akik igazán szeretve Istent és követve Jézus Krisztust, ,,úgy szeretnek, amint Jézus szeretett'', életüket is odaadva, és mindig átkarolva minden keresztet, sôt az ajándékok ajándékaként kérve a keresztet, hogy megmentsék felebarátjuk lelkét. Áldozati lelkek ôk, akiket az Isten öröktôl fogva ,,Jézus barátainak'' ismer, mert elôtte jelen van életük hűsége az Ô parancsai iránt. Örök jelen: ,,Barátaim vagytok''. Isten ismer. Egyéni feltétel: ,,Ha megteszitek''. Mert a barátság elnyerése megkívánja az ennek a barátságnak elnyerésére alkalmas cselekedeteket. De a biztosíték, hogy az ilyen cselekedetek barátotokká teszik azt, akit annak akartok, segít annak megvalósításában. Mind az emberek között, mind, és még tökéletesebben, Isten és az emberek között. Jézus, amikor a tanítás már inkább ,,cselekedet'' volt, mint szó, megadja az utolsó tanítást apostolainak, hogy eljussanak a Jézus által megkívánt tökéletességre ahhoz, hogy ,,barátainak'' hívja ôket. És ez az a tökéletesség, amit Jézus kíván mindazoktól, akiket öröktôl fogva meghívott arra, hogy ,,sebes-egyenesen'' érjék el a dicsôségnek ezt a fokát, amit az igaz élet hôsiessége hirdet a rendkívüli tényekkel az élet folyamán és a csodákkal a halál után. ,,Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.'' Bátorít a jövô erôfeszítésre, megjutalmazva már a jelennel: ,,vagytok''. Jézus ismerte apostolait, amint ismert minden embert, és olyannak tekintette ôket, amilyenek voltak: az Ádám örökségétôl elgyengített teremtményeknek, akikre oly sok dolog nehezedik, ami akadályozza a tökéletességre való felemelkedést. Rátok is így tekint. És tudta, amint tudja, milyen hatalmas tényezô az elôre ajándékozott szeretet ahhoz, hogy viszonzásra ösztönözzön. Az ember olyan, mint a gyermek, aki megtanul felnôtté és mások segítségétôl függetlenné válni, és éppen abban, ami ôt tehetetlennek mutatja, kell segítséget kapnia mindenben, hogy növekedjék, táplálkozzék, járjon. Az segítsen neki, aki már kialakult, mert testben, értelemben és lélekben eljutott a tökéletes életkorra. És Jézus ,,anyává'' teszi magát, hogy az embert, ,,a lelkében gyermeket'', a választott nép felnôttjévé, királyi pappá, élô áldozattá tegye, aki állandóan felajánlja magát Istennek, mint Krisztus, Krisztussal és Krisztus által, hogy folytassa az állandó áldozatot, amely megkezdôdött Krisztussal, és a világ végén fog véget érni. És a tej, amivel titeket táplál, az Ô szeretete. A karok, amelyekkel titeket segít, az Ô szeretete. A szavak, amiket nektek mond, hogy az élet igazi bölcsességére tanítson titeket, az Ô szeretete. Szent Lukács Evangéliuma mondja: ,,Sok bűnére nyert bocsánatot, mert nagyon szeretett''. De mi vezette a bűnös nôt annak felismerésére, hogy nagyon szeresse a Szentet, ha nem a Megváltó nagy szeretete iránta? Minden emberben van egy Ádám, mondtam. És hozzáteszem: ,,Minden emberben van egy Mária Magdolna''. És az, ami sokszor megmenti a bűnös lelkét: Istennek iránta érzett végtelen szeretete. Valóban, a szeretet váltott meg titeket még az Isten Fiának vére és halála elôtt. A vér és a halál a ti megváltástok végsô járuléka volt. De Istennek irántatok viselt szeretete az Isten örök magatartását bizonyítja irányotokban. És ez az isteni szeretet kezdeményezte megváltásotokat az Ô örök lététôl, öröktôl fogva, mert mielôtt még az idô létezett volna, ti már Isten gondolatában voltatok. Ti mindnyájan, Ádámtól az utolsó emberig. Hôsiességetekkel és tévelygéseitekkel, kincseitekkel és nyomorúságotokkal, nagy rászorultságotokkal, hogy nagyon erôs segítségben legyen részetek, isteni nagy segítségben, hogy elérhessétek a célt, amire teremtve voltatok. És a Szeretet már ,,kezdettôl fogva'' meghatározta, isteni Tudásában és Akaratában, hogy mi szükséges ahhoz, hogy visszahozzon titeket, mint emberiséget, és mint egyeseket, az Élethez. Szeretetbôl vállalt értetek minden áldozatot és szenvedést. Öröktôl fogva feláldozta magát értetek, szeretetbôl irántatok, akik gyakran oly hálátlanok, és még gyakrabban gyengék vagytok. Ha csak szemlélitek is az Isten Fiának, a jövôbeli Krisztusnak hôsies akaratát, amilyen öröktôl fogva volt, amilyen a Megváltás elôtt volt, amilyen születése elôtt volt, megtestesülése elôtt volt, amilyen a világ kezdetétôl fogva és a világ kezdete elôtt volt, visszamenve a végtelen idôben addig, ami már nem is idô, hanem ,,örökkévalóság'', felfoghatjátok, hogy a szeretet által üdvözültetek. Mert, amint ,,kezdetben az Ige Istennél volt'', ugyanúgy ,,volt kezdetben a szeretet Istennél'', sôt Isten volt. Mert Isten a Szeretet. És amint meg van írva: ,,Minden áltata lett'', ugyanúgy helyes azt írni, hogy ,,minden a Szeretet által lett''. Mert az egész látható és teremtett világ a szeretet műve. Minden gondviselés, a fizika törvényei, az erkölcsi és természetfeletti törvények a szeretet művei. Isten minden cselekedete a szeretet műve. Isten szeretetbôl teremtette a világot, és a szeretet ihlette az embernek, Isten fogadott fiának sajátságos megteremtését. Az Ige szeretetbôl öltött emberi testet. Szeretetbôl szenvedett, hogy megváltsa az embert. Szeretetérôl tanúskodik az Eucharisztia. Szeretettel adta a Vigasztaló ajándékait. A Vigasztaló, a hittudósok Hittudósa adja a bölcsességet, értelmet, tanácsot, erôt, tudást, könyörületet és az istenfélelmet azoknak, akik méltóképpen fogadják. Ô az Atya és a Fiú Szeretete. Ô termékenyíti és szenteli meg azokat, akik Ôt meg tudják ôrizni magukban, tiszta és szent élettel. Szeretet az Egyház, a kegyelem szétosztója és a hívek tanítója. A Hármas Egyisten tökéletes Szeretete betölt titeket önmagával és pazar adományaival, hogy tökéletessé tegyen a földön és boldoggá az égben. Krisztus elétek tárja a két tökéletességet, amely által eljuttok majd az örök dicsôségre. Jézus, mint Ige, nektek, a kegyelemtôl megistenült teremtményeknek éppen Atyjának szentségét ajánlja: ,,Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.'' Mint a testben és lélekben hozzá hasonlók Mestere, Ô, az Ember, saját szentségét ajánlja: ,,Tanuljatok tôlem! Példát adtam nektek, hogy amint én tettem, ti is úgy tegyetek. Boldogok lesztek, ha megvalósítjátok példámat. Barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.'' E között a két párhuzamos életszentség felajánlása között titeket az örök életbe vezetô útként áll Krisztus, aki egyesíti magában, mint Ige, Isten Fia, Isten Szentsége, és mint Jézus, a Szeplôtelen Mária Fia, az ártatlan és a kegyelemmel és igazsággal teljes Ember, a tökéletes életszentséget. És mivel ,,ti istenek és a Magasságbeli fiai vagytok'', ti, Krisztustól megváltott emberek, ti mint Isten gyermekei és mint az ember gyermekei le tudjátok, és le kell másolnotok Testvéreteket, Jézust! Krisztus másaivá kell lennetek, Isten igazi gyermekeivé, az ég örököseivé! Ez nem lehetetlen számotokra, mert Ô, Jézus, megmutatta, hogyan lehettek azzá. Ha az Ige csak úgy nyilvánult volna meg, mint az isteni Szó, mint az öröktôl való és szellemi Mester, ahogyan Isten nyilatkoztatta ki magát a pátriárkáknak és a prófétáknak Krisztus eljövetele elôtt, a megrémült vagy lázadozó ember nyögdécselhetett vagy szitkozódhatott volna lelkülete szerint: ,,Hogyan vagyok én, a testies, örök Ádám, aki kísértést érzek a bűnre, és természetem szerint gyenge vagyok megtenni, amit te tanítasz, aki a legtisztább Lélek vagy, akit nem kísért a Sátán, és akiben nincs meg a természet tökéletlensége?'' Vagy: ,,Miért engedted meg, hogy én meg legyek rontva anyám méhétôl kezdve, miért engedted meg, hogy az emberiség atyja megrontódjék, ha te szentnek akartál engem? A te gúnyolódó szavaidra átkommal válaszolok.'' De az Ige testté lett, magára vette az emberi természetet, mindenben hasonlóvá válva Ábrahámban testvéreihez. Nem különbözött tôlük életének abban az idôszakában, amikor a názáreti Jézus volt. Nem különbözött Ádámtól, aki kegyelemmel teljes és ártatlan volt az Éden elsô napjaiban. Mint ô, kísértést szenvedett, hogy ki legyen próbálva, és közvetlen emberi tapasztalatból is meg tudja érteni, és példájával tudja segíteni azokat, akik próbára vannak téve. Az ember többé nem csüggedhet el, azt mondva: ,,Én testies vagyok, nem lehetek tökéletes, mint a mennyei Atya, se azt nem tudom megtenni, amire az Ige tanít.'' És az Ige tanítása sem nevezhetô ,,gúny- leckének'', amely jelzôvel az illethetné, aki -- emberi természete folytán -- az eredeti bűntôl elgyengítve és megrontva, csak nagy és állandó erôfeszítéssel tudja megvalósítani azt a tanítást. És még azt sem mondhatja az ember: ,,Nekem, a testi embernek, nem felel meg a szellemi Törvény, mert nagyon ellentétben áll tagjaim külsô szavával. Ellentétben áll az engem körülvevô világ szavával. Ellentétben áll az ördög szavával, aki állandóan körülöttem jár, és kísért. Megkísérti állatias természetem alantas erôit. Megkísérti értelmes természetem erkölcsi erôit. A szellemi Törvény nagyon ellentétben van lelkiismeretem szavával, amely magának Istennek szavával fordul az én szellemi természetemhez. A lelkiismeret lelkem mélyén beszél hozzám, hogy azt mondja nekem: >>Tedd ezt!<< vagy: >>Ne tedd azt!<< Mert a lelkiismeret Isten felszólítása teremtményéhez arra, hogy ne távolodjék el a Törvénytôl, vagy hogy azt ne tiporja lábbal. De nekem, jóllehet megvan bennem az akarat, hogy a jót tegyem, és elismerem, hogy ez a Törvény szent, mégsem sikerül véghezvinnem a jót, amit szeretnék. Engedek a rossznak, ami bennem erôsebben erjed, mint a jó. Ezt teszem annak ellenére, hogy van emberi lelkiismeretem és értelmem, ami megkülönböztet engem az állatoktól. Van értelmem, amit azért adott nekem Isten, hogy képessé tegyen a megértésre, megfontolásra, választásra, és annak akarására, ami jó. Értelmem megmondja nekem, mi a jó. Isten maga mozgat engem isteni indításával. Isten minden teremtényének örök Mozgatója. Ô a Végtelen, aki beszél hozzám, mint minden megistenült emberhez, akit nagy dolgokra hívott. Közli velem Végtelenségét, hogy én, az Ô fogadott gyermeke, képes legyek nagy dolgok véghezvitelére, amelyek hasonlók az Ô legnagyobb és legtökéletesebb művéhez. Ezek között az elsô és a legnagyobb az, hogy minden szeretetemmel feléje tartsak, mert Ô az egyetlen, igazi Jó -- de én nem vagyok képes teljesíteni a jót, amit szeretnék, hanem a rossznak engedek, amely erôsebben erjed bennem, mint a jó.'' Nem. Nem mondhatjátok, hogy nem vagytok képesek a lelki Törvénynek engedelmeskedni. Mert a rossz nagy. Nagy az örökség a bennetek levô rosszra. Nagyobb a rossz, ami elrejtôzik, hogy ártson nektek az élet körülményeiben, a világban. A legnagyobb az a rossz, akit Sátánnak hívnak, a Rossz kezdete, a szörnyeteg, aki elnyel és kielégíthetetlen, az örökké élô gyűlölet, aki fáradhatatlan a Teremtô és a teremtmény elleni harcban. De csak Egy Valaki végtelen: Isten. És a megistenült emberrel van a kegyelem, azaz Isten. Isten, aki a Szeretet, Isten, aki az Értelem, Isten, aki a Szentség, Isten, aki az Erô, Isten, aki a Hatalom, Isten, aki a Bölcsesség, Isten, aki az Élet, Isten, aki a Szépség, Isten, aki az Igazság, Isten, aki a Jóság, Isten, aki a Tisztaság, mind Tökéletes és Végtelen: Isten a Minden. És a jó akaratú ember mindenre képes, ha egyesülve marad Jézus Krisztussal, aki az egész Törvényt lecsökkenti és bezárja a szeretet kettôs parancsába: ,,Szeressétek Istent, szeressétek a felebarátot.'' Mgy mutatja be azt nektek, kedves, vonzó öltözetben, amely a szeretet örvendetes öltözete. Azért teszi ezt így, hogy ne félemlítse meg az embert a Sinai Törvényének isteni trombitaharsogásával. Az, félelmetes volt négy parancsával és hat tilalmával. Megfélemlítette az embert, akiben él az érzékiség rendetlen törvénye, amely erôsebb az értelemnél, vagy egyenlô erôk esetében -- legalábbis harcol az értelemmel, amióta az érzékek feletti uralom ajándéka megsérült az Édenben. Szeretni könnyebb, mint imádni, mint tisztelni, mint megtiltani magának valamit. Az istenszeretet közel hozza Istent az emberhez és az embert Istenhez. A szeretet vonzóbb, mint a félelem. És lépcsô az imádáshoz való felemelkedésre. Az ember nem tudja azonnal elérni az imádás csúcsát. Maga Isten végtelen nagysága visszatartja ôt ettôl, és Isten félelmével együtt, ami általános a régi zsidóknál, láncokat alkot a természet nyomorúságaival, amik távol tartják ôt Istentôl. De a szeretet elolvasztja hevével ezeket a láncokat, és lángoló szárnyakat ad a léleknek, és az fel tud szállni, egyre jobban, aszerint, hogy mind jobban nekilendül anélkül, hogy gondolna arra, amit elhagy: a nyomorúságot, szegényes megtiszteltetéseket, korlátozottságot, vagyont és a mulandó érzelmeket. Csak arra gondol, hogy elérje és elnyerje Istent, az eget. Semmiféle külsô istentiszteleti cselekmény sem egyesít titeket Istennel úgy, mint a szeretet önkéntes és állandó gyakorlása. Az Istennel való egység gyümölcse a bölcsesség. És a bölcsesség elvezet a minden téren gyakorolt igazságossághoz. Az Istennel egyesült ember tevékeny és boldog. Az örömbôl eredôen, hogy Isten tetszését találja az istenszeretô ember cselekedetében, az ember, ösztönzést talál a jóban való mind nagyobb tevékenységre. Mert az Istennel való egység adja a legnagyobb békét, de sose a tétlen békét. Semmiféle tétlenség sincs Istenben, aki örökké munkálkodik. Semmiféle tétlenség sincs az emberben, akit a szeretet összeköt Istennel. Tevékenyen szereti Istent. És Isten tevékenyen szereti ôt. És ez a kettôs tevékenység létrehozza a szeretet tüzének kiáradását, kisugárzását a teremtményekre. Immár az embernek nem elég, hogy telítve van a végtelen Szeretetettel, ami -- hogy enyhületet nyerjen szeretetére, beléje árad, mint egy befogadására méltó és vágyó medencébe. Az isteni szeretet izzó örvényébe került embert már az sem elégíti ki, hogy csak a Teremtôt szeresse: lelkének és szellemének szeme a Teremtôt szemléli, a Teremtôben látja az összes teremtményeket, és ez arra indítja az embert, hogy mindet szentül szeresse, mert azok az Ô nagyon szeretô Szeretetének a művei. És íme, megszületik a felebaráti szeretet, amely Isten szent szeretetének szent és elkerülhetetlen következményeként ömlik, kiárad. A helyesen gyakorolt felebaráti szeretet, amely minden teremtményt helyes fokban lát, azaz mint mindig Isten alatt állót, még akkor is, ha a legkedvesebb lenne a vérségi vagy érzelmi kötelékek miatt, vagy a legszentebb életmód miatt. Ezért sose szabad Isten elé helyezni, hanem úgy kell tekinteni ôt, mint Istennek egy új ajándékát, amit azért adott, hogy könnyebbé, kellemesebbé, kedvesebbé és érdemszerzôbbé tegye az életet a földön élôknek. És íme, a szeretet erejében az ember elnyeri a magasztos szabadságot az én, a világ, az ördög cselvetéseivel szemben, lévén valahány az eredeti bűn kényszerű következménye. A szeretet élô tűz. Az élô tűz láng. A láng szabad és az égre szökell. Mégis meleget és fényt sugároz, és jótékony annak, aki megközelíti. És íme, tény, hogy a szeretettôl lángra gyúlt ember lángjával Isten felé száll, aki a szeretet minden tüzének a központja, és ugyanakkor lángolása kihat testvéreire, segítségükre van nyomorúságukban, megvilágosítja sötétségüket, felvidítja ôket, elvíve beléjük a világosságot, aki az Isten, megtisztítja tisztátalanságaikat, mert aki szent, az testvéreinek megtisztítója -- és aki teljes erejébôl szereti Istent és felebarátját, az szent -- irgalmasan jót tesz a lesújtottakkal, a szegényekkel, a testükben vagy lelkükben betegekkel, hirdeti és megszilárdítja így Isten országát önmagában és a világban. Mert a szeretet az Isten országa az emberben. Az emberben és a világban a szeretet az Isten országa, ellentétben a Sátán országával, ami a gyűlölet, az önzés és a hármas bujaság. Az Isten országa! Azaz az életre váltott ,,Miatyánk'', amit a szentek élôvé, állandó ,,tevékenységgé'' tettek, és nem tették terméketlenné a többé-kevésbé szórakozottan mormolt szavakkal. A valóban élt ,,Miatyánk'' azzal szenteli meg Isten szent nevét, hogy megadja neki a legigazibb dicséretet: hogy lélekben és igazságban imádja Ôt, és dolgozik, hogy mások is imádják a kettôs szeretet által, ami engedelmesség a kapott Törvény iránt. A Törvény azért adatott, hogy a valláshoz irányítsa az embert, vagyis az egységre Istennel és a testvérekkel, ôket Istenben látva, és a hódoló tiszteletre Isten jogai iránt és testvéri tiszteletre a felebarát jogai iránt. Az életté tett ,,Miatyánk'' az út a mennyország birtoklása felé azáltal, hogy a kettôs szeretet: Isten és a felebarát szeretete révén megalapítja Isten országát az emberekben. A ,,Miatyánk'' életté válik azáltal, hogy ragaszkodik valaki Isten akaratához, bármi legyen is. A kettôs szeretet elfogadtatja vele a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, haláltusákat, küzdelmeket, békés engedelmességgel, Isten kezébôl. Elfogadtatja vele a felebarát elviselését a szenvedés által, amelyet ô okozhat nekünk. ,,Eszköznek'' tekintve a szenvedést, az örökkévaló érdemek elnyerésére. Az állandó türelem által, amit gyakorolni kell azok iránt, akik próbára tesznek titeket, s akik a ti szegény, szeretet ellen vétkezô testvéreitek. Ezek irgalmasságra és imára szorulnak, hogy ismét rálépjenek az Életbe vezetô útra. A ,,Miatyánk'' életté váltása nehezebb a felebaráti szeretet területén: meg kell bocsátanotok azoknak, akik megbántanak titeket, fel kell ezt ajánlani a szeretet Istenének, hogy Ô is megbocsássa nektek az Ôellene elkövetett bűneiteket. A szeretet a legnagyobb tisztító eszköz, és folytonos lehet: a ti tökéletlenségeiteknek állandó fürdôje, amelyet a kettôs szeretet lángja visz végbe. A szeretet a gyakorlatba átvitt lelki Törvény. A testies ember is gyakorolhatja, mert a hit mindig egyesül ezzel a szeretettel. A hit segít titeket ebben igazságaival, ösztönzésével, hogy legyôzzétek az élet megpróbáltatásait, szemlélve minden teremtmény eredetét és végcélját: Ki teremtette, miért teremtette, milyen sorsra teremtette, Ki segíti elérni azt a boldog sorsot, Ki biztosítja azt a boldog sorsot, amely minden szentül élô ember öröksége. Minden kinyilatkoztatott igazság megerôsíti, mily jó, gondviselô, igazságos a Hármas Egy Úr. Jó, gondviselô, igazságos Isten, Atya, Teremtô, aki minden dolgot elrendezett mérték, szám és súly szerint. Mindent céljára irányított, megadva az embernek, akinek természetfeletti célja van, a Kegyelmen kívül -- amely elengedhetetlen eszköz az említett cél eléréséhez -- az értelmet és a lelkiismeretet. Ezek lehetôvé teszik az ember számára, hogy megismerje és kövesse a természetes erkölcsi törvényt, amelyet nem egy meghalásnak és tévedésnek kitett törvényhozó írt le veszendô anyagra, hanem Isten ujja a lélek szellemi és azért halhatatlan lapjaira, hogy ne legyen alávetve másfajta megromlásnak, csak annak, amit a lázadó ember szándékos akarata idéz elô. A lázadó ember füle mellett engedheti el vagy elnyomhatja az értelem és a lelkiismeret szavát a féktelen érzékek üvöltésével, de sohasem sikerül neki teljesen és mindörökre elfojtani ezt a belsô hangot. Mert ez magának az Istennek a hangja, és felhangzik minden emberben, legyen az katolikus vagy hitetlen, szakadár vagy zsidó, tévhitű, elszakadt vagy kiközösített, hogy minden értelmes ember megismerje a Törvény elôírásait, és szerinte éljen, ha az örök Jót akarja. Jó, gondviselô, igazságos Isten Fia, az Üdvözítô, aki megtestesült, hogy Jézus legyen, és meghalt, hogy ti újból ,,egyek legyetek Istennel'', úgy, amint a gyermekek egyek szeretetben atyjukkal. És feltámadt és felment az égbe, nemcsak azért; hogy újabb, legfôbb tanúságát adja az embereknek Istenségérôl, hanem azért is, hogy feltámadásával és mennybemenetelével megadja nektek a test végsô feltámadásának és a mennyország létezésének ígéretét és biztosítékát. Azok, akik az Úrban éltek és haltak meg, fel lesznek véve a mennybe, hogy örvendjenek Isten boldogító színe látásának, elérve ilyen módon Isten titkának örvendetes megismerését, amibe semmiféle emberi értelem sem tud behatolni. Jó, gondviselô, igazságos Isten a Megszentelô Szentlélek, aki kegyelmével és ajándékaival élteti az Egyházat, amelynek lelke. Irányítja, tanítja és eltölti szeretettel az Egyházat; hogy az világosan lásson és igazságosan és bölcsen ítélje meg, mi tartozik a hithez és a szokásokhoz, és szeretetettel és igazságosan használja mind a lelki javakat, mind a büntetéseket, és szeretettel és igazságosan, minden személyes ragaszkodástól elszakadva ítéljen, minden számítás, érdek, elôítélet vagy bármiféle más emberi indítóok nélkül, irányítsa, támogassa, tanítsa gyermekeit, folytassa Jegyesének, Fejének és Urának tanító hivatalát. Szolgálnia kell Ôt, nem pedig megszomorítania, akadályokat állítva Akarata elé, akkor, amikor eltérnek a szokásostól. Hogy Isten akarhasson bármiféle jót gyermekei számára. Senkinek sem szabad bírálgatni Isten cselekedeteit, és akadályokkal azokat elítélni. Az Egyház azért van, mert Isten, az Ige alapította az Atyaisten akaratából és a Szentlélek Isten segítségével. A Hármas Egyisten így termékennyé tette, úgy megnövelte, kiterjedésben és mélységben Isten Országát a szívekben és a földön, hogy az emberiség a lehetô legnagyobb számban eljusson Isten Országába az égben. És a hittel együtt van a remény, amely hitbôl táplálkozik. Mindkettôt a szeretet élteti. A remény abból a biztonságból születik, és azon nyugszik, hogy Isten nem hazudik; se nem szegi meg adott szavát, és azért minden embert minden módon segít, hogy elérje a boldog föltámadást és az örök életet azáltal, hogy megismerte Isten Fiát és hitt benne, és tanítása szerint élt, ami megment a lelki haláltól. Mert a hit és a Krisztussal való egyesülés. a Krisztusban való élet jelenti az ,,életet'', és az, aki Krisztusban és Krisztusból él, nem ismeri meg a halált. De akkor is, ha elhalt a venyige, és utána, Isten kegyelmébôl és a jó akarat révén eljut az elsô feltámadáshoz: ahhoz, hogy venyigéjét -- ami elhalt, mert elvált a Szôlôtô törzsétôl: Jézustól, vagy bűne miatt, vagy, mert egy elszakadt egyházhoz tartozott -- beoltják az Egyetlen Katolikus Apostoli Római Egyházba, lelki halála életté változik. Íme, a testi ember, jóllehet magában hordja még megsebzett emberi mivoltának rettenetes súlyát, követheti a lelki Törvényt és eljuthat a dicsôségre a szeretet, a hit és a remény által, mindaz által, ami a három isteni erénybôl származik, és mindaz által, amit azok létrehoznak bennetek. A szeretet magában foglalja mind Isten szeretetét az ember iránt, mind pedig az ember szeretetét Isten és a felebarát iránt. ,,És ki szabadít meg titeket a halálnak ettôl a testétôl? Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a ti Uratok által.'' (153) ======================================================================== Hit, remény, szeretet (Róm 7) A szeretet, hit és remény megengedik a testi embernek, hogy kövesse a szellemi törvényt, amely annyira ellenkezik a tagjaiban élô bűn törvényével. ,,És ki szabadít meg titeket a halálnak ettôl a testétôl? Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.'' (7,24-25) Ez nem semmisíti meg az embert, hanem a régi emberbôl új embert farag. Nem korlátozza magát arra, hogy csak egyszer újít meg titeket a keresztség üdvös vize által, amely az eredeti bűn temetôje, amelynek méhébôl egy új teremtmény jön ki, aki ártatlan, szent, megistenült. Hanem annyiszor újít meg titeket, és segít, ahányszor az ember bűnbánatot tart egy szándékos súlyos bűnbeesés után, vagy sír gyengesége fölött, ami akaratlan elbukásának oka, vagy ha csak megzavarodik, mert érzi, hogy feltámadt benne a bűn melegágyának levegôje, és fél, hogy ez elôidézi az érzékek viharát, amelyben elveszti Isten közelségét, és elnyomja békét teremtô hangját, amely mindig hasonló ,,egy könnyű hajnali fuvallathoz.'' Annyiszor újít meg, erôsít meg vagy bátorít titeket isteni segítségével, ahányszor csak szükségetek van rá, Jézus Krisztus által és a szentségek révén, amelyek Ôáltala alapított eszközök megújítástokra és megerôsítésetekre a kegyelemben. És ki tud majd ellenállni annak, aki legyôzte az ördögöt, a bűnt és a halált? Senki és semmi, ha ti hűségesek maradtok Hozzá. Hűségesek a belsô emberben, aki igazán értékes, amint Jézus Nikodémusnak, és nemcsak neki, mondta. Mert a szellem az, ami élteti a beteg testet, úgy, amint a vér fenntartja az életet az ember testében. De ha az ember elveszti minden vérét, vagy ha vére megromlik, nem segít az emberen az, hogy tagjai egészségesek. A halál mégis leteperi, mert az éltetô folyadék a vér, és ha az elveszett vagy megromlott, a test elvész, míg ha egy test nagyon megsebesült, de nem vérzett el vagy nem romlott meg a vére, biztosan meggyógyul. Maradjatok tehát hűségesek a belsô emberben, és ne féljetek! Az angyalok, akik látják Istent és ismerik gondolatát, hírül adták nektek ezt a kegyelmet Isten és Mária Fia megszületésének éjszakáján: a jóakaratú emberek békéjének kegyelmét. Isten ismer és lát. Isten Atya és Szeretet. Isten igazságosság és irgalmasság. Ért a részvéthez és a jutalmazáshoz. De ,,jó akaratot'' kíván. Ez nem mindig marad jó és állandó. Ingadozik, és néha el is bukik. De Isten, aki lát titeket elbukni vagy ingadozni, látja azt is, hogy ki támadja meg bennetek a jó akaratot, és látja fájdalmatokat amiatt, hogy elbuktatok, vagy hogy legyôzött titeket a váratlan támadás lökése, és megbocsát, mert nem látja bennetek a ,,beleegyezést'' a rosszba, amit gyűlöltök, hanem ,,a vágyat, hogy jót tegyetek'', akkor is, ha nem sikerül megvalósítanotok azt. Látja, hogy nem a ti értelmes énetek, hanem Ádám bűnének következményei, a bűn melegágyai, működnek énetek érzéki részében. Két ellentétes erô harcol bennetek és két egymással szemben álló akarat. Az egyiket az istenszeretet mozgatja és Isten felé, a másikat a Gyűlölet, amelyik ébren tartja mérgét, mert gyűlöl titeket és Istent. És az Úr ebbôl az ellentétbôl kincseket formál, amelyek megadják számotokra a belépést a mennyországba. Ezek a menyegzôs ruháitok, azok a ruhák, amelyekrôl Jézus beszélt a királyi menyegzô lakomájának példabeszédében. És jaj annak, aki nem fonja és szövi menyegzôs ruháját földi életében. A fonáshoz az anyagot és a szövéshez a szövôszéket az állandó belsô akarat adja, amivel meg akarjátok tenni, amit Isten Törvénye ajánl, vagy amit Isten megmutat. Állandó a küzdelem az ember belsô akarata és a tagjaiban levô bűn törvénye között. Vagy: a jóakarat és a titeket körülvevô rossz: a világ, a titeket kísértô ördög között. Jaj azoknak, akik nem szövik naponta menyegzôs ruhájukat, és nem díszítik azt a gyôzelemmel szerzett ékszerekkel. El kell szenvedni a ,,nagy megpróbáltatást''. Ez teszi ôket méltóvá arra, hogy a Bárány trónja körül állhassanak, a gyôzôk pálmájával kezükben. Nem gondolkoztatok még sohasem el azokon a pálmákon, amelyeket János a választottak kezében látott? A keresztények a vértanúk kezébe pálmát szoktak tenni, dicsôségük jelképeként. De János, akit Isten Lelke elragadott, hogy szemlélje, megismerje és leírja az utolsó idôk kiváló titkait, azt mondja, hogy pálmák vannak a Bárány trónja körül álló 144000 választott kezében. A szentek, a választottak sokaságát nemcsak azok alkotják, akik véres vértanúságot szenvedtek. Hanem valójában minden szent méltó arra, hogy a vértanúság pálmáját tartsa, mert minden szent a Szeretet és a Gyűlölet, a szellem és a test vértanúja, és az ég és föld minden hatalmassága, a testies én és a Sötétség mélységeinek hatalmassága támadta ôt a földön, hogy próbára tegye, kísértse, mindennap gyötörje. Valóban ravasz, kitartó és vad az a gyötrelem, amit az okoz, akit Krisztus ,,kezdettôl fogva gyilkosnak'' nevez. Nincs hozzá hasonló gyilkos. Mert egy gyilkos sem tud kárt okozni másban, mint csak az ember testében. De a Sátán meggyilkolja, vagy megkísérli meggyilkolni az ember halhatatlan részét, megfosztva azt nem a létezésétôl -- mert a lélek, miután Isten megteremtette, többé nem pusztul el mindörökké -- de megfosztja az Élettôl, azaz Istenétôl. Isten azért teremtette az embert, hogy jutalmul magához vegye a halál után. A lelket azonnal a halál után. A testtel ismét egyesült lelket a föltámadás és az utolsó ítélet után. Ennek az egyesülésnek a célja, hogy boldoggá tegye az embereket azáltal, hogy megismerik és látják Ôt, és örvendeznek az Ô gyermekeinek népében. A Sátán lázadásának célja pedig az, hogy minél több teremtményétôl megfossza a Teremtôt, aki atyailag szereti ôket, és hogy minél több teremtményt megfosszon attól, hogy Teremtôjének örvendjen. Isten majma is egy népet akar adni magának, és ezt rablással éri el, mert tolvaj. Isten viszont teremtette magának a népet, saját képére és hasonlatosságára, és megajándékozta azt minden természetfeletti ajándékkal, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy elvezessék az örök Országba. Nem elégedett meg ezzel, hanem még Egyszülött és kedvelt Fiát is odaadta áldozatul azért, hogy az emberek Megváltója legyen. A Sátán a gonoszság, gyűlölet, hazugság, rendetlenség forrása és tolvaj. Isten a Jó, a Szeretet, az igazság és a Rend forrása, és minden kegyelemnek isteni nagylelkűséggel Adományozója. A Sátán attól a pillanattól kezdve, hogy egyenlô akart lenni Istennel minden cselekedetében, szabadságában, hatalmában, szentségtörôvé, gyilkossá és rablóvá vált. Isten lesújtott a fôangyalra, aki rendetlenül egyenlô akart lenni azzal, aki a Teremtetlen, míg ô teremtett lény volt. A Teremtetlen az Egyszülött Fiú, aki Isten, mint az Atya, aki nemzette. A Sátán arra vágyott, hogy a teremtett világ azt mondhassa róla, amit János mond, evangéliumának kezdetén, a Megtestesült Igérôl: ,,Minden általa lett''. János a Szeretet és a Fény evangélistája, és Isten Lelke, aki a Szeretet és a Fény, diktálta ezt neki. Lucifer volt, ám a Fénynek gondolta magát. De ,,a fény hordozója'' nem azonos a Fénnyel. Ugyancsak más ,,hordozni'' valamit, és ,,lenni'' valaminek. A Fény: Isten Fia, az Atya Igéje, a Teremtetlen és Örök, Végtelen és a Tökéletes. Egylényegű az Atyával, aki szülte, nem pedig teremtette. Aki által ,,lett minden, ami lett''. A teremtett angyalok nem egyenlôk vele. Semmi sem közös köztük. Az angyalokat Isten azért teremtette, hogy elvigyék Isten fényét és üzenetét. Ilyen volt eredetileg Lucifer, aki elbukott, mert a Fény akart lenni. Szabadon és szándékosan hűtlen akart lenni az Úrhoz, Teremtôjéhez és kegyelméhez. Ôrjöngô kevélység Istennek képzelni magát, és ezért nem vetni alá magát Istennek, engedelmesen és imádva Ôt, aki lesújtott a lázadóra. Attól a pillanattól kezdve a Sátán azt akarta, hogy neki is legyen népe, amit szembeállíthat Isten népével. És szakadatlanul tör erre a célra, gyűlölve Istent és minden teremtményt, akit Isten atyaként szeret. Lucifer értelmi képessége megmaradt az isteni büntetés után is. A legélesebb értelemmel rendelkezett, amint az kijárt az angyalok fejedelmének. Hatalmát is felhasználja erre a célra. Kémkedik az ember minden cselekedete után. Kihallgatja minden szavát. Sok területet szerez konkolya elvetéséhez. Csodálatos cselekedeteket hoz létre a félrevezetéshez és azért, hogy tévedésbe vigyen. Ezért igyekszik megismerni minden emberi cselekedetet és beszédet. Felhasználja erre az egyének testalkatát, betegségeit, szerencsétlenségeit, tanulmányait, érzelmeit, foglalkozását, mindent, mint kedvezô talajt, melybe elvetheti a tévedés konkolyát. Ezekrôl a csodákról beszélt Jézus Krisztus, amikor elôre megmondta az utolsó idôk eseményeit. Óvott ezektôl a csodáktól és a hamis próféták, hamis krisztusok szavától, akik itt és ott keletkeznek és megjelennek. Nem mások, mint sátáni csapdák és sátáni próféták, a megjövendölt Antikrisztus szolgái. Ezeket Lucifer azért támasztja, hogy az embereket Hazugságra és a hazugság hamis tanaira csábítsa, és felkészületlenül találja ôket a rettenetes pillanat, amikor elérkezik a földre az Antikrisztus rettenetes uralma és az Emberfiának azt követô, utolsó eljövetele. A Gyôztes Krisztus eljön az Utolsó Ítéletre, a juhok és bárányok szétválasztására a kecskéktôl és a kosoktól. Ez lesz a kiválasztás és az elítélés, az áldás és az elátkozás ideje. Ezekrôl a csodákról beszél Pál a Tesszalonikiakhoz írt második levelében (2. fejezet) és János, a Jelenések könyvének 13. fejezetében. Igen. Valóban álnok, kitartó és vad a Sátán, aki gyötri az Úrhoz hűséges lelkeket. Nem kevésbé állandó, maró, csípô és sorvasztó az a gyötrelem, amit a bűn egyéni melegágyai, a hármas bűnös vágy okoz az emberben. Azóta van ez, mióta a Sátán a világ sötét fejedelme megalapozta uralmát a világban. Ez az átkozott konkoly, amit elvetett az Úr szántóföldjein, hogy ártson vele a válogatott gabonának, elfojtsa azt, a földre teperje, vagy eltorzítsa olyannyira, hogy képessé tegye Isten megvetésére és önmagának imádására. Nem kevésbé okozhat vértanúságot a szenvedés, amely sokféle lehet, de mindig szenvedés, és néha nagyon nagy. Ez sose hiányzik a választottak életébôl. Az Isten által megígért szenvedés jöhet betegségek, szerencsétlenségek, vagy az emberek haragja, gyűlölete, irigysége által. A harag, irigység és gyűlölet testi vagy erkölcsi bűntényig mehet el, megölve a felebarátot vagy tönkretéve becsületét, elvéve szabadságát, lábbal taposva jogait, eltulajdonítva javait, legyenek azok anyagi vagy szellemi javak, megmásítva az igazságot, egészen addig, hogy egy ôrült vagy egy ördög vagy egy csaló művének tüntetik fel azt, ami egy lángész vagy egy szent műve és cselekedete, akit Isten rendkívüli művek véghezvitelére választott ki. Isten megengedi ezt a szenvedést, de elítéli azokat, akik ezernyi módon gyötrik vele felebarátaikat, rágalmaikkal, gúnyolódással, Istentôl gyűlölt kísérletezgetésekkel a szent lelkialkatát illetôen, hogy felingereljék, kételyeket okozzanak szívében önmaga felôl vagy afelôl, hogy Isten elfogadja-e áldozatát, azt illetôleg, amit lát vagy hall. Ezek oktalan kísérletezgetések, szeretetlenek és igazságtalanok, nem helyes célból végzik azokat. Ez ugyanakkor megbántja és megszomorítja Istent és a teremtményt. Tilos kísérletezgetések ezek, mert túllépik a szent határt, amelyet a felebaráti szeretet állít, és amit semmiféle megtévesztô ürüggyel sem lenne szabad áthágni. A szenvedés jöhet az énbôl, amiatt, hogy oly másnak érzi magát a többiektôl, oly tökéletlennek, gyengének, oly távolinak attól a tökéletességtôl, amelyre minden igaz ember vágyódik eljutni, tiszta istenszeretetbôl és Jézus tanácsának engedelmeskedve. Nagylelkű lelkek, ne gyötörjétek magatokat! Viseljétek el önmagatokat, úgy, amint elviseltek másokat. Legyetek türelemmel a ti kis lelki nyomorúságaitok iránt, amint türelemmel elviselitek a kis testi bajokat. Fogadjátok el, és mindig bizalommal, azokban a pillanatokban is, amelyek hasonlók a veszélyes és váratlan betegségekhez, amelyekben, ,,hogy a rendkívüli ajándékok nagysága ne tegyen titeket kevélyekké, tövist kaptok testetekbe, a Sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon''. Lehet az valaminek a közelsége, vagy egy ösztönzés, amely undorító számotokra, mint valami szenny, ami hozzátok ér, vagy egy hányinger, ami kitör belôletek. De viseljétek el türelemmel, anélkül, hogy beleegyeznétek, és anélkül, hogy miatta elvesztenétek önbizalmatokat vagy elcsüggednétek. Maradjon meg békétek! Gondoljatok a szeretô Istenre, aki segítségetekre siet gyengeségetekben hatalmas kegyelmével, nagyobb bôségben fôleg azokban az órákban, amikor a test ösztökéje vagy a Sátán angyala felveti bennetek a gondolatot, hogy az ember, minden természetfeletti vagy rendkívüli ajándék ellenére is, ember marad. Ember, akiben a kegyelem által megistenült szellemi természet ellentétben találja magát a bűnös vágyak rendetlen vágyainak alávetett emberi természettel. Ezért azt gondoljátok, hogy nem tudtok hűségesek maradni az életszentséghez. Maradjatok közömbösek ezek iránt az alsóbbrendű vagy sátáni hangok iránt, amelyek azért beszélnek bennetek, hogy elcsüggesszenek. Maradjatok meg békétekben, és ne hagyjátok, hogy megzavarjon a rossz erjedése, a világ és a Sátán bűze. Ne zavarodjatok meg! Ne gondoljátok, hogy Isten eltávozhat tôletek a bűn melegágyainak eme forrongása miatt, és eme elszabadult támadások miatt, amelyek váratlanul alakulnak ki bennetek és körülöttetek, hogy megzavarjanak titeket, és kétséget keltsenek bennetek küldetésetek iránt, amiben, mint Isten igazi gyermekei részesültetek. Csak ha beleegyeznétek, akkor távolítanátok el az Urat. Mert csak a kísértésbe való beleegyezés számít, amint a sugallatba való beleegyezés is számít, irányuljon az a rosszra vagy a jóra, a gyűlöletre vagy a szeretetre. Ezáltal válik valójában egy cselekedet méltóvá az elítélésre vagy a jutalomra. Ha nincs beleegyezés, az alulról jövô hangok hasztalan zajok maradnak. Ha nincs beleegyezés, a magasból jövô hívások haszontalanok maradnak. Ha nincs beleegyezés a rosszba, hűségesek maradtok Istenhez akkor is, ha durva kísértéseket álltok ki, egészen addig, hogy pillanatnyilag azok fölétek kerekednek. Ha nem a jót választjátok, csak ebben az esetben, vétetek a szeretet ellen. Mert a szeretet beleegyezés. Ha nincs kölcsönös beleegyezés két lény között, nem keletkezik szeretet. De ha nincs beleegyezés, azaz készséges engedelmesség az örök Szeretet szavainak, akkor nem létezik a kölcsönös szeretet Isten között, aki szeret, és a teremtmény között, aki kissé vagy rosszul szeret. Akkor az igazi szeretet nem jön létre, és nem gyarapszik. A gyűlölet is beleegyezés. Azonban a gyűlöletnél nincs szükség arra, hogy kölcsönös legyen a gyűlölô és a gyűlölt között. Azonban mindig szükség van felébredéséhez az egyik cinkos beleegyezésére. A szellemi gyűlöletrôl beszélek. Ez a cinkos nem lehet más, csak a ti énetek, azaz ti magatok. Akaratotokkal és értelmetekkel elhagyjátok a rendet, hogy belépjetek a rendetlenségbe. Mert az emberek közötti gyűlöletben is, akkor is, ha a gyűlöltnek a gyűlölô ellen irányuló bűnébôl ered, mindig rendetlenség keletkezik az emberek közötti viszonyban. Mert rend van a szeretetben; a rend szeretet, és aki elhagyja a szeretetet, elhagyja a rendet. Továbbá, a teremtménynek a Teremtôre irányuló gyűlöletében mindig egyedül az én a bűntárs, vagy az elengedhetetlen elem, hogy gyűlöletrôl vagy szeretetrôl lehessen szó. A bűn a Teremtô gyűlölete, akitôl a teremtmény származik. Amikor bűnt követ el, megveti a Törvényt, úgy, amint a teremtmény szent élete a szeretet kifejezése Teremtôje iránt, akitôl származik, akit szeretve lélekben és igazságban, a Törvény szerint él. Nincs szeretet, ha az ember szabad akarata és értelme nem egyezik bele Isten parancsaiba és sugallataiba, és ha nem kísérik azt a lélekben felkelt vágyak. Ezeket a vágyakat maga Isten ébreszti fel az ember lelkében. Célja ezzel, hogy mind nagyobb fokú legyen dicsôsége. Miután Isten felébresztette a vágyakat, hatalmasan segíti az ember akaratát és korlátolt képességét, hogy az meg tudja valósítani a szent vágyakat, amelyeket az Úr ébresztett fel lelkében. Ugyanúgy nincs gyűlölet a teremtményben Teremtôje iránt, ha akarata és értelme nem egyezik bele a test, a világ és a Sátán belsô és külsô ösztönzéseibe, és ha ezeket nem követik a harag vagy az érzékiség vágyai, azaz, ha a lélek nem teljesen tudatosan és szándékosan bántja meg Urát. A szenvedés vértanúsága mindig megvan a választottak életében. Ezek azzal mutatják ki életszentségüket, szeretetük és szenvedéseik révén is, hogy nemcsak elviselik azt megadással, hanem kérik is, mintegy nyolcadik szentségként és kilencedik boldogságként, hogy fel legyenek kenve áldozatoknak, és igazi képmásai legyenek Jézusnak, az Áldozatnak. Az isteni Mester és örök Fôpap nem alapította meg, és nem ajánlotta nyíltan ezt a szentséget és boldogságot. De azok, akik értenek az evangélium olvasásához és jelentésének felfogásához, megtalálják ezt a boldogságot, nem a betűkben, hanem annak szellemében. Mindig ajánlották ezt magának Jézusnak a cselekedetei. Ô az Áldozat és a Fájdalmak Embere. Megtalálják ezt a szentséget is, amelynek nincs szüksége anyagra és szavakra, sem pedig kiszolgáltatóra ahhoz, hogy látható és hatásos jele legyen a kegyelemnek. Ugyanaz a kegyelem anyaga és szava. Ez az embert megadással szenvedô áldozattá teszi. Vagy még magasabb fokra jut el, és azonosul az isteni Mesterrel és szentséges Megváltóval, ha önként válik Istentôl elfogadott áldozattá. Ezáltal ô maga saját feláldozásának kiszolgáltatója, és egy kis Krisztus, aki folytatja Jézus Krisztus isteni Áldozatát. Mert Jézus a szenvedés és a halál által vált ,,Jézussá'', azaz Üdvözítôvé. Jézus a szenvedés és a halál által érte el a célt, amiért emberré lett, és teljesítette Isten tervét: azt, hogy Egyszülöttjébôl, az Igébôl, az Istenembert alkossa, hogy Ó Megváltója és a kegyelem adományozója lehessen Ádám gyermekeinek, akiket az ô bűne miatt kizárt örökségükbôl, ebbôl a fenséges ajándékból. És újra csak a szenvedés és az áldozat menti meg az embert, folytatva a Krisztus által megkezdett Üdvösség művét. Az átelmélkedett, megértett, természetfeletti módon szemlélt szenvedés nem az isteni szigorúság büntetése, hanem az isteni szeretet kegyelme. Kegyelem, amit Isten legjobb gyermekeinek ad meg, hogy a részvétel által krisztusokká tegye ôket. Igen. A részesedés által a keserű kehelybôl, a fájdalmas szenvedéstôl, a Getszemánitól a Golgotáig, a keresztig, amely Krisztus igája volt, igen súlyos, összeroppantó iga, amit nem lehetett volna hordoznia, ha az Isten és a felebaráti szeretet nem tette volna ,,édessé és könnyűvé'', ha nem a test, de legalább a szív, az értelem és a szellem számára. Az Isten és a felebarát iránti tökéletes szeretet késztette Isten Igéjét arra, hogy siessen Keresztjéhez, a szent vággyal, hogy ,,minden teljesedjék''. Egész életében, azaz az Ige Örökkévalóságában vágyakozott ennek teljesítésére. Megvolt benne ez a vágy egész életében, amikor még az égben volt az Atyánál, amikor leszállt, hogy megtestesüljön Mária méhében, amikor elsôt lélegzett, amikor növekedett korban, kegyelemben és bölcsességben, alárendelve magát Máriának és Józsefnek, amikor késôbb engedelmeskedett a Törvénynek és szentséges Atyja legfelsôbb akaratának, egészen addig, amikor felemésztette magát, hogy kilehelhesse lelkét, mondván: ,,Beteljesedett''. Tanította, hogy ha a mag nem hal el, nem ad gyümölcsöt. És meghalt, Ô, az Élô, az Örökkévaló, hogy magát a magból a szűzi kalásszá tegye, az Élet Kenyerévé az emberek számára. A szenvedés és az áldozat részvétel a Legszentebb Mag, Jézus sorsában, aki a szeplôtelen és szűz kalászból született. Részvétel az Emberfiának tökéletes szeretetében testvérei iránt. Jézus elment egészen addig a pontig, hogy életét adta értük. Részvétel Krisztus szentségében, az életszentségben, amelyet elérhet az ember a lemondás, az áldozat; sôt a halál által is. Az Atya felmagasztalta Jézust, és neki olyan nevet adott, amely felette áll minden névnek, és amely elôtt mindenkinek le kell borulnia, imádva, a földön és az égben, miután Ô megalázta magát a kereszthalálig. Azért, aki szereti lelkét, és az örök és boldog életet akarja adni neki, annak meg kell vetnie a testét, szeretve az üldöztetéseket és a betegségeket is, amelyek elpusztítják a testet. Szeretnie kell a -- testi és lelki -- felemeltetést s bármilyen természetű vértanúság keresztjére. Arra a keresztre, amely elszakad a földtôl, és fölemelkedik az ég felé, titokzatos fölemelkedéssel, az igazán kialakult keresztény állandó ,,miséjében''. Ez az embert áldozati ostyává változtatja át, kis ostyává, amely azt akarja, hogy a nagy Áldozattal együtt, az Eucharisztikus Jézussal együtt, felemésztôdjön az imádó, hálaadó, engesztelô és kérô áldozatban. És a fájdalom vértanúságával együtt ott van a szereteté. Nem kevésbé gyötrô, lángoló kedvességében, mint a fájdalom vértanúsága. A szeretet vértanúsága. A szeretet követelménye. A szeretet korlátlan uralma, amely a Szeretettôl átölelt teremtményt elszigeteli egy szent esztelenségben, és elmerül, teljes és szándékos beleegyezéssel a szeretet lángoló tengerében. A szeretet teljes nagylelkűsége, amely már egy korlátlan hatalmú királyként uralkodik a lélekben. Nagylelkűség, amely többé nem mérlegel semmit se, sem a lemondásokat, sem a szenvedéseket, sem a megbocsátásokat, sem a testi és lelki irgalmasság cselekedeteit, csakhogy Isten megdicsôüljön, és a felebarát részesüljön az enyhülésben, bocsánatban és kegyelemben. A szeretetnek magát átadó embernek teljes és állandó ragaszkodása Isten szent akaratához, amely megôrzi szabad akaratának egyetlen kifejezését: azt, hogy azt akarja tenni, amit Isten akar. Azt tenni, amit az istenszeretô lélekben élô, lakozó Isten megjelöl, parancsol, vagy aminek megtevését ajánlja. Ez az engedelmes, tevékeny, állandó szeretet helyezi belétek az isteni életet, és teszi teljessé azonosulásotokat Istennel, aki Szeretet; azonkívül, hogy Szellem, amint a ti lelketek is szellem; aki Szabad, mint ahogy tinektek is szabad akaratotok van; aki Örök, amint megteremtésétôl kezdve örök a ti szellemetek is. A szellemi természet, a szeretet indulatai, az értelmi megvilágosítások isteni hasonlósága belétek helyezi a szeretetet, a legnagyobb parancsolatot. Nem önkényes engedetlenséggel, mint Ádám tette, követve a Kígyó rábeszélését és sugalmazását, és beleharapva a tiltott gyümölcsbe, hogy olyan legyen ,,mint az istenek'', hanem a Legfôbb Lény lényegében való részesedésben: a szeretetben, ami titeket ,,istenekké és a Magasságbeli gyermekeivé'' tesz. Mert a szeretet feltételezi a kegyelmet a szeretô lélekben, a kegyelem pedig részesedés az isteni életben. Részesedés a képességen keresztül, hogy megsejti, mi az Isten. Képesség arra, hogy az Ô akarata szerint cselekedjék, hogy szeressen, amint szeret titeket. Felkészítés annak meglátására, amiben hisztek, hogy megismerjétek Isten Titkát, és Istennek minden titkát, Isten működésének minden titokzatos indítóokát, ami felfoghatatlan addig, amíg a földi számkivetésben és annak ködeiben éltek. Felkészít Isten színelátására, az Igazság teljes ismeretének birtoklására, arra, hogy eggyé váljatok Istennel, a tökéletes egyesülésben, amiben csak az égben lehet részetek, a próbára tétel és a dicsôségre való felemelés után, a Szeretet tökéletességében, ami akkor el fogja érni a tökéletes, sôt a három tökéletes mértéket. A szeretet valóban az ajándékok ajándéka, a kegyelem ajándéka megtartásának eszköze, az erényekben való növekedés eszköze, a végcélhoz való elérés eszköze. Ezért kapjátok meg a Szentlélektôl, aki az isteni Szellem Lelke, a legtökéletesebb szeretet lényege, amely szeretet kölcsönös az Atya és a Fiú között, az Ô csókjukból, az Ô kölcsönös vonzásukból, az Ô örvendezô szemlélôdésükbôl ered. Az ember akarata nagyon tevékennyé tudja tenni a Szeretet Lelkének ezt az ajándékát, amely önmagában elégséges ahhoz, hogy elérjétek a célt, amelyre Isten teremtett titeket: az elôre elrendelést a kegyelemre és a dicsôségre. Mert valójában, mindazok, akiket a szeretet indít, ,,Isten gyermekeivé'' válnak, mert minden cselekedetük a szeretetre irányul, azaz arra, kirôl érzik, hogy létezik, akkor is, ha pontosan nem ismerik; és felebarátjukra is irányul. Ezek az ember szívében a Teremtô Isten által elhelyezett és fenntartott természetes erkölcsi törvények szerint élnek. Ezekrôl írja Szent Pál: ,,Amikor a pogány, törvény híján, a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye, ezzel igazolja, hogy a törvény szabta cselekedet a szívébe van írva. Errôl lelkiismerete tanúskodik... amely felmenti majd azon a napon, amelyen Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.'' Valóban, aki helyes lelkiismerettel cselekszik, követve az erkölcsi törvény parancsait, megmutatja, hogy lelke természeténél fogva keresztény, kitárul a Jó és az Igaz felé, és Jézus, aki meghalt, hogy az embereknek -- a jóakaratú embereknek -- örök életük legyen, felmenti majd ôket. Mert mindazok az Egyház lelkéhez tartoznak, akik, még ha nem ismerik is Istent úgy, mint a katolikusok, de erôsen hiszik, hogy van Isten, és hogy Isten igazságos, gondjukat viseli, és mindenkit megjutalmaz a szerint, amint megérdemlik, a szeretet miatt, amit iránta éreznek, és a szeretet és igazságosság miatt, amivel felebarátaik és önmaguk iránt viseltetnek, Isten után vágyakozva, tökéletesen megbánva a bűnöket, amiket elkövettek az Egyház Lelke ellen. Amint mondtam, hogy a szenvedés a nyolcadik szentség és a kilencedik boldogság, úgy mondom, hogy a szeretet, amelyet igazán élnek és gyakorolnak, és az ôszinte bánat a rosszat illetôen, amit szándéktalanul elkövethettek, a vágykeresztséget képezik, ami érvényes ahhoz, hogy, burkoltan, megadja a Titokzatos Testhez való tartozást, és ezért a kegyelemben való részesedést. Csak Isten és az emberek, akikben Isten működik, ismerik az isteni tevékenységet, amely által elviszi az emberi teremtényt ahhoz az üdvösséghez, és az Igazságnak ahhoz az égi ismeretéhez, amelyre megteremtette ôket. A szeretet szent tevékenység, amely megmozdítja az ember minden erejét, végcéljára irányítva azokat. A szeretet bölcsesség. És a bölcsesség szabadság az esendô és korlátolt dolgoktól. És a szabadság attól, ami korlátoz és a földhöz kötve tart, megnyitja a szellem elôtt a végtelen tereket, hogy az oda repüljön, szökelljen az örök Igazság felé, aki leszáll az Ôt szeretô felé, és megengedi neki, hogy már megízlelje és szeresse, amennyire a még halandó teremtény képes erre, elszakítva az embert szomorú számkivetésének ködeitôl, felemelve ôt magához, és részben kinyilvánítja magát, hogy még jobban szeresse anélkül, hogy ezzel elszakítaná és elidegenítené ôt testvérei szükségleteitôl. Ellenkezôleg, az Istenben elveszett ember imádja Istent, és nemcsak saját maga számára nyer el tôle kegyelmeket, hanem testvérei számára is, akiknek szétosztja, szeretetének szent és állandó cselekedeteivel. A szenvedés és a szeretet e sok vértanúja számára, azoknak, akik hűségesek maradnak a belsô emberhez, megadják majd az égben a János által leírt ruhákat és a pálmát. Mert ôk saját akaratukkal készítették ezt a ruhát, megtisztítva stólájukat a Bárány Vérében, amely eltörli majd, tisztító hullámával, a kezdeti botlások és a végsô tökéletlenségek árnyékait. Az elviselt szenvedések, amelyeket inkább szeretetbôl, mint minden más indítóoktól viseltek el, minden emberi erejükkel segítve az isteni kegyelem működését, amit Jézus Krisztus, a ti Uratok által kaptatok, elérik, hogy ôk legyenek az Új nevű gyôztesek, akik megkapják majd a rejtett mannát, az élet koronáját, a hatalmat a nemzetek fölött, a dicsôséget, hogy a fenséges Trón körül ülhetnek, örökké a Bárány, a Hajnalcsillag elôtt tartózkodva, aki ôket vezette földi életük folyamán az égbe, az ô földi hajnaluk Csillagához, akit buzgón segítségül hívtak, minden szívverésükkel, szeretô lelkükkel kiáltva: ,,Jöjj el, Uram, Jézus'', az ô égi és örök Hajnalcsillagukhoz, azon a napon, amikor végleg belépnek a mennyországba. (169) ======================================================================== Élet Krisztusban (Róm 8) Miképpen Isten minden embert eleve a Kegyelemre rendelt, és az örök dicsôségre azokat, akik hűségesek maradnak a Kegyelemhez, ugyanígy azokat teszi megigazultakká, akik erôs akarattal tevékennyé tudják tenni magukban az ingyenes ajándékokat, amelyeket Jézus Krisztus adományozott, meghagyott vagy visszaadott az embernek. És mivel nem csupán névleg, vagy valamilyen kapott jel által keresztények, amely jelek már nem életképesek bennük -- mert a súlyos bűnök és a bennük való megmaradás tönkretették azokat -- de ôk valóban keresztények, mert hűséges akaratukkal ragaszkodnak a lelki törvényhez. Ôk lélekben újjászületnek a Szentlélek és a víz által, ami a kegyelem jele, amely megtisztít és eltemeti a (lélekben) meghalt embert, visszaállítva az új embert. Ugyanígy a Szeretet Lelke és a Vér által, megtisztít, megmos a bűnöktôl, amelyekbe esetleg beleestek. Akaratukkal ezek dolgoznak második megteremtésükön, vagy ,,újrateremtésükön'' Krisztusban és Krisztus által. Fáradhatatlanul dolgoznak ezen, csüggedést és fáradtságot nem ismerve. Krisztusnak, a Test Fejének hasonlatosságára alakítják, mintázzák magukat, amely Fônek ôk tagjai. Alázatosan és ôszintén elismerik, hogy gyenge vagy méltatlan tagok. De emiatt nem szűnnek meg arra törekedni, hogy magukra öltsék a rendezett szépséget, amely a Titokzatos Testbôl, de fôleg annak Fejébôl, Jézusból sugárzik ki. Sôt, éppen azért, mert ilyeneknek ismerik magukat, lankadatlanul dolgoznak Krisztus követésén. Mindinkább hasonlókká válnak a tökéletes Emberhez. Ô, saját tökéletességében Isten igazi képmása és hasonlatossága volt, olyannyira, hogy elmondhatta: ,,Aki engem lát, látja Atyámat.'' Egyesülnek vele, hűségesek hozzá, iránta való szeretetbôl nem akarnak ,,test szerint élni''. Valóban keresztények vagytok, ha ezt teszitek. Ô megigazultakká tesz titeket, és cselekedeteitek, még ha tökéletlenek is, jókká válnak, mert Ô felöltözteti azokat végtelen érdemeinek bôségébe. Sôt, mi több: Isten bennetek lakó Lelke által megújultok, újjá lesztek teremtve, feltámadtok, meggyógyultok, miután a többé-kevésbé súlyos személyes bűn megsebesített vagy megölt titeket. Isten Lelke újból visszatér belétek, valahányszor az isteni Vér újjászentel titeket, templomokként, akikben Isten, a Kegyelem lakhat. Tehát minden Tôle és Általa jut nektek, aki mindent odaadott és mindent elszenvedett irántatok való szeretetbôl. Ártatlan Testével együtt, ami tiszta, szent és szeplôtelen áldozattá vált, a keresztre szegezte és megsemmisítette a Bűnt. Testében letörlesztett minden bűnt. És azért, hogy titeket újra felöltöztessen a tiszta és díszes menyegzôi ruhába, Ô öltötte fel a sebekbôl, átszögezésekbôl, kék foltokból és vérbôl szôtt ruhát. Isten haragja lesújtott rá. A harag a ti végtelenül sok bűnötök miatt, kezdve az elsô bűntôl, amely minden más bűn atyja volt, az utolsóig, amit még el fognak követni. Az Igazságosság az Ô ártatlan testére szögezett minden bűnt, és eltörölte azt. Mint nyilakkal felszerelt seregtôl üldözött szarvast, úgy üldözték Ôt Isten nyilai, hogy Vérével minden bűnt kiengeszteljen. Fejétôl lábáig nem volt többé más, csak egyetlen seb. Pedig fejében csak szent gondolatok voltak. Ajkát csak bölcs, igazságos, szeretetteljes szavak hagyták el. Lábai a béke Hírnökének szelíd lábai voltak. Azé, aki, hogy eljöjjön, oly távolságokat hidalt át, és oly mélységekbe szállt le, amelyek isteni és emberi természete között voltak, és leszállt a bűn és a fájdalom legmélyebb, legszűkebb, legsötétebb, legfertôzöttebb völgyébe, ami a földön található. Mennyire különbözik ez a határtalan, teljes fényben úszó, tiszta, összhangzatos, örvendetes mennytôl, amely minden emberi fogalom fölött áll! Leszállt, hogy a földön, oly sok megpróbáltatás, fáradság és szenvedés után a Keresztre találjon. Nem lehet megszámlálni az ég végtelenségébe szétszórt csillagokat. Ugyanígy nem lehet megszámlálni a sebeket, amelyek elborították a Végtelent, aki egy engesztelô Testre korlátozta magát. Mert minden seb és kék folt sok sebet és elszenvedett ütést összegezett. Az szenvedte el ezeket, aki Isteni természeténél fogva nem volt képes szenvedni és meghalni. De emberré tette magát, hogy megsemmisítse a világ bűneit. Felajánlotta ezeket azért, hogy letörlesszen minden tisztátalanságot, megismerje a szenvedést és a halált. Átadta magát ezeknek, hogy a kegyelem számára halottaknak az Életet adja, és a kegyelemhez hűségesek számára, Isten gyermekeinek békéjét a földön és a legörvendetesebb dicsôséget az égben. Istent kielégíthette volna kedves Fia más áldozatokkal is, amelyek nem lettek volna olyan kegyetlenek és megalázók, mint a megostorozás és a kereszt, a gonosztevôk és rabszolgák büntetései. Pusztán az, hogy az Ige megalázta magát egy testben, hogy életét alávetette az emberi szükségleteknek, hogy bűnösök, istenkáromlók, Isten hamis imádói között élt, akik buják, erôszakosak, hazugok voltak, hogy megszentelje ôket, kielégíthette volna az Atyát. Az ember megtérítését a bűn rendetlenségébôl a Törvény rendjébe, el lehetett volna érni igen, el lehetett volna érni, pusztán azáltal, hogy Krisztus tanítja ôt. A keresztény vallás megalapítását el lehetett volna érni pusztán azáltal, hogy az Emánuel Palesztinában tartózkodott. Mások, akik egyszerű emberek voltak, alapítottak idôtálló vallásokat. Még inkább lehetséges lett volna a keresztény vallás megalapítása Krisztus, Istennek emberré lett Igéje által, az emberek között való tartózkodása alatt, mert senki sem volt nagyobb tanító nála. Isten azt is megtehette volna, hogy kiválasztja az emberek közül a legszentebbet, és azzal ideiglenesen egyesíti Igéjének Lelkét, hogy az új vallást igazán isteninek lehessen mondani, az Ô életszentsége és igazsága által. Az eredeti bűnt, és az összes többi bűnt eltörölhette volna Jézus Krisztus vérének egyetlen cseppje, és ezzel megválthatta volna az embereket. Elég lett volna a körülmetélésekor ontott vér, jóllehet az Emberfiát, az ártatlan és szeplôtelen Szűztôl származó Ártatlant, nem kötelezte volna az Ábrahám utódai számára elôírt szertartás, amely a zsidó nép tagjaivá tette ôket. Nem kellett volna szövetséget kötni Mária Fia és az Atyaisten között, mert Ô nem fogadott fiú volt, hanem a végtelenül szent Atya Egyszülött Fia. Krisztus ember volt, de az idôben felvett test nem semmisítette meg benne az Istenséget, hanem egyesült az Ô egyetlen Személyében a két természet anélkül, hogy bármelyik is lényeges változáson ment volna át. Ezáltal az Ember-és-Isten-Krisztus még továbbra is Isten volt, Egy az Atyával és a Szentlélekkel, földi életében éppúgy, mint megtestesülése elôtt. És valóban ember volt, mert Asszonytól lett, a Szentlélek által, a test vágya nélkül, nem volt alávetve az eredeti bűnnek, sem bármiféle más bűnnek. Ó, de mennyire hogy elég lett volna az isteni Vér néhány cseppje az emberiség megváltásához anélkül, hogy eljutott volna annak teljes kiontásáig, oly sok gyötrelem közepette! De a két természet egyesülése egyetlen Személyben, Isten megalázkodása elôbb egy testben, utána a teljes feláldozásban, megmutatja mind az isteni szeretet végtelenségének mértékét, mind a Bűn nagyságát. Ugyanígy a feltámadás letagadhatatlan bizonyítéka a názáreti Jézus, a Krisztus, az Emánuel, Isten Fia és az Emberfia igazi személyiségének, a kétség vagy tévedés lehetôsége nélkül. Mert csak egy Isten volt képes magától feltámadni emberi részében, oly halál és olyan sírbatétel után, és dicsôségesen feltámadni, a sebek nyoma nélkül, kivéve az öt üdvösséget hozó sebet. Jézus már elôzôleg a ,,Szép volt az emberek fiai között'', nemcsak azért, mert örökölte anyjának szépségét, és mert mentes volt a Bűn következményének szennyétôl, hanem isteni ajándék révén is, ami szükséges volt küldetéséhez és céljához. A feltámadás azonban még szebbé, még fenségesebbé és hatalmasabbá tette, a megdicsôült testek szépségével. Minden elégséges lehetett volna az Atya számára ahhoz, hogy elérje a célt, és visszaadja a kegyelmet az elbukott embernek. Az Atya mindent elérhetett volna anélkül, hogy elért volna a megaláztatásnak ehhez a mélységéhez és a fájdalmaknak ehhez a csúcsához, amit Fia számára akart, hogy általa törölje el a Bűnt és nyissa meg ismét az eget Isten fogadott gyermekei számára. De mi lett volna ennek következménye? Újabb bűnök, a lázadás, rendetlenség, kevélység, nyakasság, tagadás által, amelyek ismét a mélységbe taszították volna a Megváltó által abból kihúzott emberiséget, és semmire se becsülték volna azt a munkát, amit, mint az emberek Tanítómestere, Alapítója és Megszentelôje végzett. A kevély emberiség, és Izrael még kevésbé, mint bárki más, talán meghajtotta volna homlokát egy közönséges ember, egy názáreti ács fiának tanítása, életszentsége elôtt, ha nem hajolt meg csodatettei, valamint feltámadásának és mennybemenetelének csodajelei elôtt? Még ha Isten egy nagyon szent emberrel ideiglenesen egyesült volna is, elérte volna-e célját, hogy elfogadtasson egy vallást, amely annyira ellenkezik tanításában a hármas érzékiséggel, amely marja, égeti és megôrjíti az embereket? Megfelelô és igazságos lett volna-e, hogy a legtökéletesebb vallást az Emánuel pusztán Palesztinában hirdette és alapította volna meg, ott tartózkodása által? Elképzelhetô-e, hogy a világot egy ember tanítása térítse meg, még akkor is, ha nagyon szent az az ember? Ezeknek a feltevéseknek egyikére sem lehet igennel válaszolni. Nem lett volna lehetséges, sem igazságos, sem megfelelô. Mert az ember megsemmisítette és lehetetlenné tette volna követését, szôrszálhasogatásával, hitetlenségével, igazságtalan botránkozásával, ostoba és tiszteletlen gúnyolódásával. Mert Krisztus vallásának egyetemesnek kellett lennie. Az isteni gondolat mindig ilyennek tervezte. Azért egyetlennek és tökéletesnek kellett lennie, hogy támogassák és elismerjék. A világ végéig kellett tartania. Méltónak kellett lennie arra, hogy minden nép kövesse, nemcsak a palesztinaiak, akik már ,,Isten Népe'' voltak, de akik megváltoztak az idôk folyamán, és fôleg a megtestesült Ige földi életének utolsó három évében ,,istenellenes néppé'' váltak. Mert nagy aránytalanság lett volna a bűn és a kiengesztelés között, az egész emberiség -- Ádámtól az utolsó élô emberig -- múltbeli, jelenlegi és jövôbeli bűneinek óceánja és az áldozat mértéke között, ha az nem lett volna teljes feláldozás. Nagyon gyenge lett volna a túl sok hitetlen számára Jézus Krisztus igazi Személyiségének bizonyítéka, ha Ô visszatért volna az Atyához, miután teljesítette küldetését, mint Mester, Alapító és megszentelô anélkül, hogy elôbb megkínozták és megölték volna olyan módon, a minden nemzetbôl összegyűlt sokaság jelenlétében. Ezek Jeruzsálembe jöttek a húsvétra. Így anélkül, hogy akarták volna, mind a hűtlen és istengyilkos izraeliták, mind pedig a pogányok, akik nem ismerték az igaz Istent, tanúi lehettek Jézus Krisztus igazi személyiségének, aki Isten és Ember, aki magától feltámadt, és sokaknak megjelent feltámadása után. Feltámadt, miután elfogták, megkínozták és megölték azok, akik saját Népéhez tartoztak. A római lándzsája megerôsítette halálát. Saját erejébôl felment a mennybe. Ezt is sokan látták, akik ismét Jeruzsálembe mentek, a közelgô aratási ünnepre vagy a pünkösdnek nevezett ünnepre, hét héttel húsvét után. A szórványokban élôk mindenfelôl jöttek, akár tiszta zsidók, akár újonnan áttértek, vagy zsidóknak pogányokkal kötött vegyes házasságából származtak. Az Isten által megállapított vagy megengedett dolgokban mindennek megvan az oka. És tökéletes és jó oka. Ezért Krisztust húsvét péntekjén áldozták fel, feltámadt, amikor még ott volt a húsvéti tömeg, felment a mennybe, negyven nappal azután, amikor a várost ismét elárasztották a zarándokok, akik visszatértek a pünkösdre, vagy akik ott tartózkodtak, hogy teljesítsék a kettôs szertartást, amellyel minden fiút bemutattak a Templomban a két tavaszi ünnepen. Ezek a zarándokok, akik utána szétszóródtak, hogy visszatérjenek városukba a szórványvidéken és még másutt is, elhíresztelték mindenütt, ahol laktak, a látott csodálatos dolgokat. Így anélkül, hogy tudatosult volna ez bennük, azt a célt szolgálták, hogy elterjesszék a világon az igazságot: A názáreti Jézus Isten Fia volt, akit a próféták megjövendöltek, a várva várt Messiás, az Üdvözítô és a Megváltó. Pontius Pilatus is ugyanezt a célt szolgálta jelentésével Tiberius Caius császárnak, az eljárásról és elítélésrôl: ,,Egy názáreti zsidót, akit Jézusnak hívtak, megöltek a nép akaratából, mert azzal vádolták, hogy fölforgatja a nemzetet és arra ösztökéli a népet, hogy ne fizessen adót a császárnak, mert csak egy király volt a földön, és ez Ô, a Jézus volt.'' Ezt a célt szolgálta Longinus is, és a többi légionárius, akik látták a Vértanú szelídségét és fenségességét átsugározni a sebek ruháin keresztül is, amelyek eltorzították. Hallották az ünnepélyes beszédet, amikor a Kormányzó kikérdezte Ôt. Jelen voltak a keresztúton és a kereszten történt csodálatos eseményeknél, amelyek halálát kísérték. Minden és mindenki arra szolgált, hogy tanúskodjék róla: a názáreti Jézus Isten Fia volt. Emberek, figyeljétek meg, és gondolkozzatok el rajta, hogy milyen idôkben történtek Krisztus életének fô eseményei. Születése akkor történt, amikor a császár rendelete a földön szétszórt zsidókat abba a városba hívta, ahonnan származtak, hogy összeírják ôket. A halál, feltámadás és mennybemenetel akkor történt, amikor a mózesi Törvény parancsa összegyűjtötte Izrael szétszóródott fiait a Templom Szentélye körül, a Szent Városban. Annak a jászolban nyöszörgô Kisdednek az emberiséget kellett megváltania. És az emberiséget nemcsak a palesztinaiak képviselték, hanem a más nemzetekben számkivetésben élô zsidók is, akik összegyűltek ebben az idôben, abban a nemzetben, ahol Ô a világra jött. A kereszten haldokló ártatlan Báránynak az emberiséget kellett megváltania, amely összegyűlt az istengyilkos és embergyilkos városban, abban az idôben, amelyben Ôt feláldozták. Így az emberiség jelen volt a bűntény véghezvitelénél abban az idôben és olyan módon, amint a próféták megjövendölték a Messiás Királyról, az Istenemberrôl. Az emberiség -- amelyet felizgatnak a zavargások és lelkiismeret- furdalások, a kételyek és állítások, s amelyet meg kell erôsíteni a hitben -- újra csak jelen van, amikor -- a második földrengés alatt -- a Megölt feltámad, és a hiába megölt Élô sírja üressé vált. Ez volt a Hármas Egyisten válasza, amely békét vagy gyötrelmet hozott a názáreti Emberrel kapcsolatban. A még mindig kételkedô emberiség, mert mindig kevély és arcátlan, jelen van azon a napsütéses áprilisi napon, amikor felszállt az égbe Az, Akit nem akart annak elismerni, aki volt, se hallgatni nem akart rá, sôt a halálba küldte, remélve, hogy elhallgattatja. Ô a Szó és az örök Szeretet, aki mindig beszélni fog, aki mindig felkelti majd a jóakaratú emberekben az iránta való szeretetet. Az emberiség látta felszállni Ôt a napfényben, a napnál is tündöklôbben, a megdicsôült testek ragyogó szépségének sajátsága kapcsán. Ily sok bizonyíték után a még mindig habozó emberiség jelen van a pünkösdi csodánál. Ez volt a tanító Egyház megjelenése, amely Egyház, nem saját erejébôl, hanem mert eltelt a Szentlélekkel, az Örök Háromság testnélküli Harmadik Személyével, aki leszállt a földre, elkezdte bölcs tanító hivatalát, amely csalatkozhatatlan a vallás igazságaiban. Elôzôleg, a Második Személy megmondta ezt, mielôtt beteljesítette volna áldozatát és mielôtt felszállt volna az égbe, abba az égbe, amelybôl leszállt az Elsô Személy akaratára. A hármas szeretet egyként akarta ezt, mert amit Egy akar, azt a másik Kettô is akarja. A Három Személy ugyanis egyetlen Egységet alkot. Isten művei az igazság és a világosság művei. Világosságban viszi ôket végbe, és az igazságban erôsödnek meg. Az igazság szereti és keresi a világosságot. A világosság felragyogtatja az igazságot azok szeme elôtt is, akik vakok akarnak lenni. Azért, hogy ne mondhassák: ,,Nem láttuk'', és hogy az elítélés, amelyben majd részesülnek az isteni Bírótól, az ô rossz akaratuk miatt érje ôket. Szándékosan érdemelték ki azt azáltal, hogy makacsul vakokká tették magukat azért, hogy ne ismerjék meg az igazságot. Isten, szeretetteljes akaratával, úgy tesz, hogy mindnyájan megláthassák az Igazat, és így módjuk legyen az üdvözülésre. Isten mindenkinek az üdvösségét akarja. Örök vágya, hogy mindnyájan megdicsôüljenek. Végtelen fájdalmat okoz neki, hogy nagyon sokan visszautasítják az üdvösséget és a dicsôséget. Azért, hogy mindazok, akik jóakaratúak, részesüljenek a megigazulásban, üdvösségben és dicsôségben, elküldte Igéjét az emberek közé. Tiszta, szent és szeplôtelen testbe öltöztette, hogy Isten Bölcsessége beszéljen a tömegeknek, és tanítsa ôket. Isten Báránya pedig áldozza föl magát, és így váltsa meg az emberiséget a Bűntôl, amely megfosztotta a kegyelemtôl. Hogy a természetfölötti életre újjászületett emberek így Krisztus útján járhassanak, és a mennyországba juthassanak, Isten megismerésére és látására, az örök és dicsôséges Életre, amelyre a Teremtô teremtette ôket. (182) (Ezután következik a bevezetésben említett másféléves szünet.) ======================================================================== A szeretet élete (Róm 8,5-7) A lélek törvénye, Jézus Krisztus által, megszabadított a bűntôl és a testtôl azzal, hogy megváltott az eredeti bűntôl, megmosott a testiség bűneitôl, amelyek az elsô bűntôl hátrahagyott táptalajokból erednek, amelyeket az ember nem nyom el, azonnal és hôsiesen, akaratával. De a lélek törvénye nem nyomta el a szabad akarat törvényét. Ha ezt tette volna, nem lenne többé igazságosság a gyôztesek megjutalmazásában. Senki sem vétkezne, de érdemet sem szerezne azáltal, hogy nem akart vétkezni. A szabad akarat és az elsô bűn által hátrahagyott táptalajok halálos veszélyt jelentenek az ember számára, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, és a kegyelemre és dicsôségre szánt. De ez a veszély szent, a végtelen Szentség adta, a Végtelen Szeretet engedte meg; hogy igazságosan megadhassa minden embernek azt, amit kiérdemelt szeretetével vagy szeretetlenségével abban az idôben, amikor testben élt, és a test segítette. Lelkének akaratával legyôzte a testet, Isten szeretetétôl és a mennyország vágyától indíttatva. Nem azért, hogy elkerülje a poklot, hanem csak a szeretet indulatával a kimondhatatlan, megismerhetetlen Szeretet iránt, akit csak a kegyelemben eltöltött élet és halál enged felfogni, megismerni és birtokolni. Most a keresztény tömegekben és a keresztény katolikusokban sokan hordozzák a kereszténység külsô jelét -- mint a régi farizeusok hordták az imaszíjakat homlokukon és csuklójukon -- de akik azután nem rendelkeznek az igazi keresztény jelével szívükben, mint ahogy a farizeusok szívében sem volt igazán a törvény, ami ezek és azok számára Isten gyermekeinek igazi életszabálya. A keresztény nevet és külsô jelet viselik. De életük nem keresztény. A keresztény élet a szeretet élete. Egészen a szereteté. A Szeretet adta a parancsolatokat a keresztényeknek. És a keresztények szeretete teszi lehetôvé számukra a parancsok igazi teljesítését. A Szeretet javasol, elrendel, hogy jutalmazzon. És a keresztények szeretete elfogadja és végrehajtja, hogy megérdemelje a jutalmat, és megelégedetté tegye a Szeretetet. De a szeretet szellemi mozgatóerô. Attól jön, aki mindent teremtett, aki minden teremtett dolog Teremtô Istene. Mindent akaratával teremtett: a fűszáltól a napig, az átlátszatlan és mozdulatlan kôtôl a ragyogó csillagig, amely átrepül az égbolton, a féregtôl az emberig, akit a kegyelem istenivé tesz, az állattól az angyalig. A szeretet lelki, amint tisztán Lélek az, aki a végtelen Szeretet. Ô öntötte azt létezésükkel egyszerre, a mennyországban lakó teremtményekbe, megteremtésüktôl kezdve azokig, akik már följutottak oda és föl fognak jutni az évezredek folyamán, és boldog lelkek lesznek. És a szeretetet, mivel lelki dolog, nem képes megízlelni és birtokolni az, akiben a test uralkodik. A test ,,szeretetnek'' szokja nevezni a bűnös vágyat egy másik vagy sok más test iránt. De az nem szeretet: az fajtalanság, bujaság, testi vágy. A tökéletes szeretetet birtokolták, amennyiben arra teremtmény képes, és érdemeik és szentségük szerint: az Emberfia, az Ô Anyja, Mária és József, az Igaz. A tökéletesség három különbözô foka. Ragyognak, el vannak választva az igazak más tökéletességétôl, Jánosétól, Jézus szűz apostoláétól, minden idôk igaz embereiétôl, azaz azokétól, akik a lélek szerint járnak, és akiknek lelkét megisteníti a szeretet, (és itt még mindig) Istenrôl szólunk, aki az emberben a szeretet. Ezek, az elválasztottak, elkülönítettek, Isten számára szentek, birtokolják és megízlelik a szeretetet. A többiek: a csak betű, de nem a lélek szerint keresztények, a testi vágyat birtokolják és ízlelik meg, amely nem szeretet, hanem a testi gyönyör megkívánása. Szakadék van az elôbbiek és az utóbbiak között, lehetetlen a szövetség, és egyáltalán nem képesek megérteni egymást. Egy híd van a mélység fölött, egy fölfelé vezetô híd: Isten neve. Az elôbbiek részvétteljes szeretetet éreznek szegény testvéreik iránt. A híd legmagasabb pontjáról hívják ôket átkelni a szakadékon, hogy elvigyék ôket a lélek útjára, annak a névnek szent csalogatásával, ami felgyújtja a kimondhatatlan örömök látomásait. De az utóbbiak nem fogadják el a meghívást, vagy kevés fölfelé haladás után, elnehezedve a test súlyától, félrevezetve annak gyümölcseitôl, amelyek a földet az éggel összekötô híd alsó részén vannak, ismét visszaesnek a test érzékelhetô, anyagi, testi gyümölcsei felé. Azokkal táplálkoznak. Elhagyják a titokzatos, lelki, égi gyümölcsök élvezését. Azok ízetlenek az ô testi és megromlott ízlésük számára. Ez a romlottság eléri lelküket, mert ,,a test kívánsága a halálba vezet.'' De az utóbbiak azt hiszik, hogy tudnak egyszerre szolgálni Istennek és a Mammonnak. Kiegyensúlyozzák és kárpótolják vallásos gyakorlatokkal és betű szerinti szertartásokkal a test lényeges cselekedeteit. Összetévesztik az isteni Irgalmasságot az ostoba jósággal. Azt hiszik, szabad azt kigúnyolniuk, addig, amíg az élet szép, az egészség jó, az üzlet és a vagyon virágzik. Megelégszenek azzal, hogy életük végén majd megbánják bűneiket, hogy elkerüljék a poklot. Ezt a bánatot azonban nem mindig adja meg nekik Isten, akit egy egész életen keresztül gúnyoltak. Bölcseknek képzelik magukat; mert értenek ahhoz, hogy élvezzenek és imádkozzanak. Ó, a szennyes ima undort kelt a Legtisztábban! Ez a ,,testi bölcsesség'' nem ad békét, nem éltet, nem vezet el a jövôbeli és örök békére és az égi életre. De ezek az Isten Júdás-barátai. Azok, akik, mint az Áruló, tettetik tiszteletüket Isten és a felebarát iránt. Mindkettô jelen van Jézusban, az Istenemberben. ,,Barátjuknak'' nevezik Ôt, és utána elárulják Istent. Ôt, aki mindig jelen van igaz gyermekeiben, akik a lélek szerint élnek, és a lelki kenyérrel táplálkoznak, és csak az ízlik nekik. Ezek a Júdás-barátok Isten ellenségei. Nem engedelmeskednek a szeretet-Törvényének és az egész Tízparancsnak. Meggátolják akaratát. Elnyomják, és keresztre feszítik szolgáit, hangjait, eszközeit. Nos, Júdás vége nemcsak a testi halál volt, hanem a lélek halála is. Ô már ,,halott'' volt, a Sátán ,,zsákmánya''. De még elfogyasztotta a bárányt a Báránnyal, és magához vette az Élet Kenyerét. Képmutatása miatt igazságos volt, hogy a Sátán akkor lépett be lelkébe, hogy legfôbb ura legyen. Mert Isten az Igazság, és nem lehet Isten ott, ahol hazugság, képmutatás, hamis tanúskodás van egy ártatlan ellen. Júdás mindez volt. Az Élet Kenyere nem volt képes legyôzni a testi gyümölcs ízét, és Júdás, szentségtörô módon összekeverve a test romlott vágyát a szeretet Szentségének legkellemesebb és legszentebb gyümölcsével, aláírta örök halálának határozatát. Mert a szeretet és a gyűlölet nem élhet együtt. Mert nem lehet egyszerre szolgálni Istent és a Sátánt. Mert nincs bocsánat a Szeretet ellen elkövetett bűnre, ami az istengyilkosság és testvérgyilkosság bűne. Mert nem mehetnek be az Igazság országába a képmutatók, a hazugok és a rágalmazók. ,,A kutyák, bomlasztók, erkölcstelenek, gyilkosok, bálványimádók és mindazok, akik a hamisságot szeretik és művelik, a mennyei Jeruzsálemen kívül maradnak.'' (Jel 22,15) Nos, az is megmérgez és öl, aki nem használ más mérget, csak a rágalmazást és a testvérnek okozott fájdalmat. Nos, az is bálványimádó, aki saját magát imádja bálványként, tökéletesnek gondolva azt, vagy másvalakit bálványoz. Azt mondom, hogy könnyebb üdvözülnie egy Dizmásnak, aki ôszintén gyónik, mint a Törvény és Krisztus egy hamis szolgájának. Mert Isten atyailag szereti a bűnbánó bűnöst. De jósága visszautasítja azt, aki Isten ajándékaiból is vágyat ébresztô gyümölcsöt formál, és a testi érdekek számítását teszi oda is, ahol csak isteni érdek van. És amint Jézus visszautasította a hamis tanítványokat, akikrôl János beszél evangéliumában (6,22-72), úgy az Atyának sem tetszenek a hamis keresztények, akik külsôségesen tisztelik Ôt, valójában azonban harcolnak ellene, bírálgatva terveit és szolgáit, és ostobák módján ítélik meg azt, amit csak az idô és maga Isten fog megmagyarázni; a cselekedeteket vagy látszólagos ellentmondásokat, amelyeknek van okuk, és isteni okuk, a létezésre, amely a kegyelem pecsétje lesz Isten szolgájának, és azok ítéletére szolgál majd, akik el akarták ítélni Isten szolgáját és vele elítélni Istent. (192) ======================================================================== A szeretet összhang (Róm 8,6-8) A tökéletesség szeretet. A szeretet összhang. Az összhang rend. Nincs összhang ott, ahol megzavarják az összhangot. Nincs tökéletesség ott, ahol hiányzik a szeretet. Így van ez minden dologban és munkában. Az emberiben, és még inkább az emberfölöttiben. Nem lehet zenének mondani, igazán összhangzatosnak, ha a zenész vagy az énekesek nem követik pontosan a zene törvényeit az ütemmel és a hanggal kapcsolatban. Összhangzatos zene, összhang helyett fülsértô hangzavar állna be, ami menekülésre késztethetné a hallgatókat. Nem lehet erkölcsi összhang, ha a család, a társadalom, a nemzet, a nemzetek együttese nélkülözi a szeretetet. A szeretetlenség, azaz a rendbontás, a kölcsönös viszonyokban szakadást hoz létre, és tönkreteszi a családot, a társadalom célját, a nemzet pusztulását okozza, és háborút támaszt a nemzetek között. Nem lehet szó a szokások, a törvények, az élet tökéletességérôl, ha hiányzik a szeretet, azaz az összhang és a rend is, amely annyi jónak az alapja. Ezért a végtelen és örök Tökéletesség összhangban teremtett meg minden dolgot és élôlényt. A teremtett világban minden a legnagyobb összhangról beszél. Ez tart attól kezdve, hogy létezik, ami az örök törvényeket illeti, amelyek szabályozzák a csillagok és a bolygók pályáját, az évszakok változását, az állatok és növények állandó szaporodását, hogy az embernek ne hiányozzék semmi, ami földi életéhez szükséges. A végtelen és örök Tökéletesség maga a Szeretet és a Rend, a legtökéletesebb Összhang. Egy és Három, anélkül, hogy ez megsemmisítené vagy összezavarná valamelyik személyt vagy a Személyeket. Az isteni Személyek jól megkülönböztethetôk maradnak, jóllehet oly összhangban forrasztja össze ôket a Szeretet, hogy tökéletes Egységet alkotnak. Ez a tökéletesség megismétlôdik, különbözô módon, de ugyanolyan rendben a testté lett Igében. Benne az Istenség és az emberi természet egyesült egymással anélkül, hogy összekeveredne vagy elnyomná a másikat. Mindkét tulajdonság az marad, ami volt. A Fiú nem válik el az Atyától. Krisztus embersége nem él vissza kiváltságával, hogy Ô Isten. Isten fáradság nélkül vitte végbe a teremtést, mert rendszeresen vitte végbe. Megerôltetés nélkül folytatódott volna a teremtmények részérôl, ha a rendbontás nem zavarta volna meg az ég összhangját Lucifer lázadásával és az Éden összhangját Ádám lázadásával. ,,Éden'' volt a neve annak a helynek, ahol Isten az embert teremtette, és ahová helyezte; hogy társával benépesítse azt. Úgy, amint ,,égnek'' nevezték a helyet, ahová Isten elhelyezte az angyalokat, a tiszta szellemeket, miután megteremtette ôket, hogy imádják és szolgálják Ôt a századokon keresztül. Az Éden jelentése: ,,kert'', azaz a gyönyörök helye. Az ég jelentése: ,,Isten Országa'', azaz a szentség és öröm helye. Ha sose zavarták volna meg szándékosan a rendet a teremtmények, akik Istentôl kapták létüket és az öröm és élvezetek helyét, akkor az Éden, Éden maradt volna Ádám minden leszármazottja számára, és a pokol nem létezett volna. De elsôként az angyal, megismerve, magasztos ajándék által, a jövô titkait és az Úr jövô műveit, ahelyett, hogy imádva szemlélte volna Teremtôjének végtelen Hatalmát és Szeretetét, Ura ellen fordult, ostoba lázadással, amely megölte benne és követôiben a szeretetet, és azért az összhangot és a rendet. És teremtett. Igen, ô is teremtett. De mit? A rendbontást, a bűnt, a poklot hozta létre. Ezt tudta teremteni az, aki elfordult Istentôl. Lucifer olyan titkokat és műveket ismert meg, amelyeket, jóllehet kiváló volt az angyalok között, ô sohasem tudott volna véghezvinni. Ha imádva szemlélte volna Teremtôjének végtelen Hatalmát és Szeretetét, akkor rendben és összhangban élt volna, jó értelmi indításokkal. Lucifer hozta létre az emberi ösztönök és indítóokok zűrzavarát. Amint Isten adta azokat, jók, rendezettek és egymással összhangban lévôk voltak, rendben és összhangban a végsô céllal, amelyre Isten az embert teremtette. A lázadó Lucifer; akit Isten az angyalok teremtésénél ,,ragyogó hajnalcsillagnak'' teremtett, magát ,,A Magasságbelihez hasonlónak'' képzelte, akinek egében próbálta ,,felállítani trónusát.'' (Iz 1,12-13) A szeretet elleni bűnt, azaz az elme és a szív kevélységét, amely által az ártatlan Ádám bűnössé vált, az én rettenetes bűnét, amely ,,olyan akar lenni, mint Isten'', Lucifer hozta létre, és utána ebbe a bűnbe belevitte az Embert, hogy magához hasonlóvá tegye az Úr elleni lázadásban. A pokol az örök és felfoghatatlan gyötrelmek helye. Ebbe zuhannak bele azok, akik makacsul gyűlölik életükben az Urat és Törvényét. Isten a poklot miatta, a lázadó fôangyal miatt teremtette. Az isteni harag villáma lesújtott rá, követôivel együtt. A hűséges angyalok legyôzték a lázadó fôangyalt. Legyôzték, mert már meg volt fosztva kegyelmi állapota hatalmától. Lesújtott rá a villám, és ,,lezuhant a mélységes szakadékba'' (Izajás). Ebben égtek a gyűlölet rettenetes, örök és kegyetlen lángjai. A fôangyal fénye most már rettenetes fénnyé és lánggá vált, annyira mássá, mint volt a kegyelem és az istenszeretet lángja, amellyel Isten megajándékozta ôt, amikor megteremtette. Az ég ég maradt a lázadás és a lázadók lezuhanása után is. Mert Isten Országában mindent az örök szabályok rögzítettek, és a szentség, öröm, szeretet, összhang, tökéletes rend örökké folytatódnak. A kevélyek, lázadók, önmagukat imádók ki voltak vetve onnan. Az ô tartózkodási helyük az égô pokoli mocsár. De a rendetlenség most már megvolt, és vele a bűn, a szenvedés és a halál. Tekervényesen belopakodhattak az Éden gyönyörei közé, hogy megzavarják a rendet, összhangot, szeretetet, elvessék a mérget, megrontsák az értelmet, akaratot, érzelmeket és ösztönöket, bűnös vágyakat ébresszenek, tönkretegyék az ártatlanságot és a kegyelmet, megszomorítsák a Teremtôt. A nemrég természetfölötti és természetes módon boldog teremtményeket két szerencsétlenné tették. Az egyikük arra lett ítélve, hogy fáradságosan nyerje el kenyerét a már megátkozott földbôl, amely tövist és bojtorjánt termett. A másik arra lett ítélve, hogy fájdalommal szüljön, és fájdalommal éljen a férfinak alávetve. Mindkettô arra volt ítélve, hogy megismerjék a fiuk által megölt fiuk miatti fájdalmat és a szégyent, hogy egy testvérgyilkosnak a szülei. Végül meg kellett ismerniük a halál kínját. Mindez az ezernyi szenvedés egy rendbontásból származott, amelyet egy lázadó teremtett az égben, és egy beleegyezésbôl az általa ajánlott rendbontásba, amelyet a most már átkozott kígyó sugallt az Édenben a föld két elsô lakosának. Soha többé nem tudott feltámadni az elsô tökéletesség, az elsô szeretet, az elsô összhang, az elsô rend, miután egy angyal és két ártatlan önként elônyben részesítették a rosszat a legfôbb Jóval szemben. Még az emberré lett Isten megváltó Áldozata sem tudta helyreállítani az eredeti rendet, összhangot, szeretetet és tökéletességet. A Kegyelem visszaállít, de a seb megmarad. A Kegyelem segít, de a bűn táptalaja megmarad. Míg elôzôleg kellemesen és erôfeszítés nélkül eljuthattak volna Isten Országába, most ,,erôszakot kell gyakorolniuk'' annak érdekében, hogy eljussanak a mennyországba. Szent erôszakot a gonosz erôszak ellen. Mert a bűnbeesés pillanatától kezdve létezik a Jó és a Rossz, és küzdenek egymással az emberen kívül és belül. Isten hív. A Sátán is hív. Isten sugall. A Sátán is sugall. Isten felajánlja ajándékait. A Sátán az övéit. És Isten és a Sátán között ott áll az ember. Az ember, akiben már harcol egymással a két természet. A testi, amelyben ott vannak a Bűn táptalajai. A lelki, amelyben ott van a kegyelem szava. És Isten afelé a rész felé fordul, amely az Ô hasonlatosságát viseli, mert az Atya, aki szereti teremtményét, ismét vissza akarja fogadni szeretetébe a földi próba után. A Sátán, az Ellenfél, Istennek és az Isten teremtményének, az embernek gyűlölôje, az egyik oldaltól a másik felé fordul, és felszítja a testit, miközben igyekszik félrevezetni a lelkit, hogy legyôzze, és zsákmányává tegye, mint az az ,,ordító oroszlán, amely el akar nyelni'', amirôl Péter apostol beszél. (196) ======================================================================== A szenvedés törvénye (Róm 8,6-8) Senki sem tud elmenekülni egy angyal és az ôsszülôk rendbontásának fájdalmas következményeitôl. Még az Emberfia, az Atya legszentebb Igéje sem tudta elkerülni a szenvedést és a halált. Ô bűnt sose követett el, megismerte azonban a Kísértô támadását. Földi élete alatt bűnbakként hordozta minden ember bűnét. Kivetették a Szent Városból, hogy azon kívül haljon meg, a sivatagok sivatagában, amelyben nemcsak népe hagyta el, hanem barátai és végül Atyja is. Jóllehet, mint Isten, és azért Örök és a Legtisztább, mentes volt a Bűn következményeitôl. Még Mária, a Szeplôtelen, sem menekült meg a szenvedés törvényétôl, amely a bűn következménye volt. Szeplôtelen volt mind isteni kiváltságból, mind pedig hôsies akarata és hűsége folytán. És ha nem halt is meg testileg, de imádó szemlélôdésben átszenderült az égbe, elválasztva szellemét a testtôl a szemlélôdés erejével, mégis megismerte a szenvedést és megízlelte a halált szívében, látva Istenét és méhének Fiát, amint kilehelte lelkét a kereszten. Testétôl elvált lelke utat készített Annak számára, akinek nem kellett megismernie a test felbomlását, mivel nem ismerte a még helyrehozhatatlanabb teljes romlást, amit az eredeti bűn és a bűnök okoznak. Megdicsôült testének a legtisztább lélekkel egyesülve Királynôként kellett belépnie a mennybe. Tehát az asszonyok szülöttei közül senki sem mentes az eredeti bűn következményeitôl. Ez a bűn mindörökre megsértette az Isten által felállított rendet, megváltoztatta az összhangot a teremtmény és a Teremtô között, beszennyezte az azelôtt szent szeretetet a hamis szeretetekkel, azaz a testi szenvedélyek forrongásával, amelyek könnyen megbontják a rendet, és alkalmasak arra, hogy a tökéletlenségbe és a lelki halálba vigyék az ember lelkét, amelyet Isten a dicsôség számára teremtett. Helyrehozhatatlanok ezek a következmények? Akadályai az Ég elérésének Ádám gyermekei számára? Nem. A Bűn jelei eltörölhetetlenek. A Szenvedés és a halál büntetése megmarad. A bűnre való hajlandóság megmarad azután is, hogy a Megváltó és az általa alapított Szentségek visszaadják a Kegyelmet Ádám leszármazottjainak. Ezért nincsenek kizárva az Égbôl és a dicsôséget sem tagadja meg Isten azoktól, akik hôsiesen el tudják érni az életszentséget. Az ember sok ajándékot kapott Istentôl, amelyek megmaradtak a bűnbeesés után is, vagy amelyeket visszakapott a Megváltás után, ezek között van az értelem, a lelkiismeret és a Törvény. Az értelem képes megkülönböztetni a jót a rossztól. Még inkább segíti felismerni az isteni Törvényt, amely megjelöli, hogy mi jó és mi rossz, és megtanít arra, hogy hogyan és miért kell akarni a jó megtevését és a rossz kerülését. A lelkiismeret szava egy másik segítség. Isten szavának nevezhetjük az ember bensôjében. Ösztönzi az akaratot a jócselekedetekre vagy visszatartja a rossz cselekedetektôl. Felkelti a bűnbánatot, de ösztönöz az elkövetett rossz jóvátételére, hogy az ember visszanyerje Isten kegyelmét, amikor bűnével elvesztette azt. Isten adta ezt az embernek. És azért, hogy érdemet szerezzen cselekedeteivel, szabad akaratot adott neki. Az ember meg tudja tenni mindazt, amit akar. A jót éppúgy, min a rosszat. Akaratával, hogy az egyiket vagy a másikat teszi, kiállja a próbát vagy elbukik a próbára tételnél, és ennek következtében megerôsödik a kegyelemben, vagy elveszti az igaz Életet. Az angyalok szava a betlehemi éjszakán nemcsak az öröm és ígéret szava volt. Lecke volt a jelenlevô és a jövôbeli emberek számára. Azt tanította, hogy szükséges részükrôl a ,,jóakarat''. Az az Ártatlan, aki egy jászolban fekszik, és akinek sorsa, hogy kereszten haljon meg, a Béke Fejedelme, a jövô század Fejedelme, -- az Üdvözítô Jézus, -- a Messiás, akit Isten megígért ugyanabban az órában, amikor elítélte az ôsszülôket, a Megváltó és a Legszentebb és Örök Fôpapja az igaz és tökéletes vallásnak, de ahhoz, hogy mindez legyen Ádám leszármazottjai sokaságának számára, szükséges részükrôl a ,,jóakarat.'' Ezzel nem lett volna hiábavaló az egyes emberek számára egy Isten áldozata, aki megtestesül, és az Emberfiáé, aki meghal a kereszten. Ezzel az egyesek részesültek volna a békében, az igazi békében. A szív békéjében, és késôbb a lélek és a feltámadt test felmérhetetlen örömének békéjében, a mennyországban. Béke az emberek között, a vidékek, városok és nemzetek között. Az ember jóakarata lényeges feltétel ahhoz, hogy Krisztus eljövetele meghozza a gyümölcsöket, amelyekért az Atya az Ô eljövetelét akarta. A Jó és a Rossz ellenkezô hangjait Isten megengedi, hogy próbára tegye az embereket. Ô a rosszat is fel tudja használni arra, hogy megadja az örök dicsôséget fogadott gyermekeinek, akik hôsiesen legyôzik a Rosszat és akarják a jót. Az ember szabad akaratának módja van arra, hogy megszerezze azt a helyet, ami erôsebben vonzza ôt. Az ember minden cselekedete akaratából ered. Ha akarata jó, jók az ember cselekedetei, vagy legalább erôsen kívánja, hogy azokat megtegye. Ha akarata gonosz, az ember cselekedetei gonoszok lesznek, vagy legalábbis erôsen akarja megtenni azokat. És itt, lelkem, emlékeztetlek téged az Örök Szeretet egy régen mondott szavára, ami eltörölhetetlenül belevésôdött lelkedbe, és ragyog ott. Világítótorony egész életedben és utadon Szereteted: Isten felé. ,,Nem elég nem elkövetni a rosszat. Arra is szükség van, hogy ne akard azt elkövetni.'' Neked mondta. Azért, hogy elvezessen téged oda, ahová elérkeztél, és ahol végezni fogod. De mindenkinek kellene mondani ezt. Hirdetni kellene mindenkinek. Bele kellene írni a könyvekbe és a templomokba, és még inkább a lelkekbe. Mert az, aki ma kívánja, hogy rosszat tegyen, holnap igazán meg fogja tenni. Ezért mondta az Ige: ,,Az, aki vágyakozva tekint egy nôre, már házasságtörést követett el szívében.'' Míg az, aki ma jót kíván tenni, és mindennap kívánja ezt, valójában már olyan, mintha végrehajtotta volna, akkor is, ha betegség vagy más akadály meggátolja ôt véghezvitelében. A szeretettôl felhevített vágy, hogy Istent szeressék, megismerjék, szolgálják, hogy egy bűnös megtérjen, több lelket tud megnyerni Istennek, mint az önfeláldozó tevékenység, ami nélkülözi a tiszta szeretetet. És, következésképpen, az rejtett áldozat is. Mert a szeretettôl feltüzelt vágy, hogy Istent szeressék, és a lelkek üdvözüljenek, az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök vágyán és kívánságán alapul, hogy az embert ,,egyesítse'' Istennel, hozzájárulva az Atya dicsôségéhez, a Fiú megváltásához és a Szentlélek megszentelô működéséhez. A jóakaratú emberek, akik a cselekedetekkel vagy a gyötrô vággyal, hogy azokat végrehajtsák, ami néha jobban kimeríti ôket, mint maga a cselekedet, így élnek, birtokolják a szellem bölcsességét; és azért gyakorolják a Szeretet törvényét és az isteni tízparancsolatot, és elérkeznek az örök dicsôségre. Isten igazi gyermekei, akik a szellem szerint élnek, jóllehet kényszerülnek küzdeni a gonosz és a test támadásai ellen, hűségesek maradnak a rendhez, az összhanghoz és a szeretethez Isten és a felebarát iránt, és azzal végzik, hogy egybeolvadnak az örök Tökéletességgel. Azok pedig, akik szándékosan a test bölcsességét választják, amely ellensége Istennek és az Ô Törvényének, az átmeneti és tisztátalan földi gyôzelem után, megismerik azok csüggedését, akiket Isten elvetett magától, és annak a Mélységnek rettenetességét, amelyben a Sátán a király. (200) ======================================================================== Krisztus Titokzatos Teste (Róm 8) Az Apostol Isten gyermekeihez fordul. A Szeretet is hozzájuk fordul. Ugyanaz a Szeretet, aki Pált sugalmazta, és aki sugalmazza, tanítja és megszenteli azokat, akik szeretik Istent. Ôbennük is megvan ,,a bűn törvénye'', amely vele születik a testtel azóta, hogy az meg akarta ízlelni a tiltott gyümölcsöt. Isten szolgái között senki számára sem volt ismeretlen ez az iga, ez a lánc, ez a ,,tövis'', amelyrôl maga Pál beszél, aki pedig elragadtatott a harmadik Égig, és titkos szavakat hallott. de emiatt nem volt megkímélve a ,,Sátán angyalának'' támadásaitól, a kegyetlen izgatótól, aki irigyelte az Apostol szentségét, nem volt megkímélve a testi ösztönöktôl. A sugalmazott Apostol, aki behatolt Isten titkaiba anélkül, hogy el tudta volna ismételni azokat a ,,titokzatos szavakat'', amelyeket Isten kinyilatkoztatott neki, nem siránkozik ezek miatt a támadások és az ösztönök lázongása miatt, nem tesz szemrehányást az Úrnak, aki megengedte azokat. Mivel ,,Krisztus szelleme van benne'', felfogja a szeretet és az igazságosság természetfeletti okait. Isten megengedi ezeket a támadásokat és. az ösztönök lázongását a ,,nagyszerű kinyilatkoztatások'' után. Pál elfogadja Isten válaszát, és kijelenti: ,,Azért dicsekszem gyöngeségemmel, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.'' Íme, hogy tud a lélek szerint élni az az ember, akiben megvan a testi természet és a lelki természet, a testi törvény és a lelki törvény: birtokolva magában Krisztus lelkének erejét. A kegyelem és a jó akarat hozzájárulnak ahhoz, hogy rendet tartsanak az egymással ellentétes testi és lelki részek között. Az emberben lakozó Krisztus birtoklása, azaz az élet Krisztusban, aki az Élet, az, ami megerôsíti, állandósítja a lélek törvényét, a lélek életében. Krisztusban, a titokzatos Szôlôtôben, amely a szôlôvesszôket táplálja. Krisztusban, aki a Titokzatos Test Feje. Ez a Test az isteni módon adott kegyelem által élô összes katolikusok egységébôl tevôdik össze, a hôsiesen gyakorolt jó akarat által, az egység által, sôt: a Krisztussal való eggyéolvadás által, minden pillanatban és cselekedetben benne működve, úgy, amint Ô és Ôáltala. Jézusnak teljes tanítása, Pál teljes tanítása megtalálható ebben a leckében. ,,Én vagyok az igazi Szôlôtô, és ti vagytok a szôlôvesszôk. A szôlôvesszô nem hozhat gyümölcsöt, ha nem marad egyesülve a szôlôtôvel. Ha valaki bennem marad és én ôbenne, sok gyümölcsöt hoz, és ugyanazokat a tetteket viheti majd végbe, amelyeket én végbeviszek, és még nagyobbakat, mert Atyám megteszi azt, amit az én nevemben fogtok kérni tôle. Én magam fogom megtenni bennetek azt, amit az én nevemben fogtok kérni. És az igazság Lelke, aki az Atyától származik, szintén bennetek fog lakozni, és megtanít majd titeket minden igazságra.'' És ezt azután mondta, miután kiment az Áruló, aki többé nem volt méltó hallani az Élet többi legmagasztosabb szavait, mert már halott volt, tisztátalan, mivel mindig tisztátalan volt, alkudozó valaki Krisztus és a Sátán között. A Szó Élet volt annak számára, aki elfogadta, elérve ezzel a jogot, hogy ,,Isten gyermekévé'' legyen. De a Szó azonban Halál volt annak számára, aki, miután megismerte, nem hallgatott rá tiszta szándékkal, hanem, mivel emberi hasznot és dicsôséget várt, elítélte és eladta. Valójában ma is így van. Azok, akik a Szót eszközként használják fel az emberi dicsôség és emberi haszon elérésére, vagy megkísérlik ezt, meghalnak, még inkább, mint azok, akik nem ismerték a Szót. Ez utóbbiak számára Isten igazságos szemében a jutalom eszköze lesz a természettörvény is, és a jó cselekedetek, amelyeket véghezvittek az általuk ismert vallás szerint, hogy tiszteljék az Istenséget úgy, amint megadatott nekik megismerése. Jaj azoknak, akik ,,sokat kaptak'' anélkül, hogy sokat adtak volna! Jaj annak, aki megpróbál egyszerre szolgálni Istennek és a Mammonnak! Jaj annak, aki közvetlenül vagy közvetve rendkívüli ajándékot kapott Istentôl, de utána azt lealacsonyítja, alkudozás és szerzôdés eszközévé teszi, emberi dicsôségre és pénzre vágyva. Pál tanítása: Krisztus Titokzatos Testének mélységes tana is megtalálható ebben a leckében. ,,Ti Krisztus teste vagytok és a tagokkal egyesült tagok... Amint a test egy, de sok tagja van, és mind, jóllehet sokan vannak, csak egy testet alkotnak, úgy van Krisztus Titokzatos Testével is... Krisztus az Egyház Testének a feje... És a tagok, amelyek gyengébbeknek látszanak a legszükségesebbek... Isten olyan módon rendezte el a testet, hogy nagyobb tiszteletben részesítette azokat a tagokat, amelyek nem kapták azt meg...'' de amelyek méltókká váltak a tiszteletre azáltal, hogy a Titokzatos Testben vettek lakást, és Krisztus bennük vett lakást. Az a Krisztus, akiben megvan az Istenség teljessége és az Atyával és a Szentlélekkel való egység teljessége. Ugyanazzal a Szentlélekkel, ,,aki kimondhatatlan sóhajtásokkal kér (a tagok számára)''. Az Atya ,,ismeri, amit Szentlelke kíván''. A kedvelt Fiú, aki az igazi keresztényben él, azt kiáltja, Isten gyermekeinek szívével egyesült lelkével: ,,Abba! Atya!'' Íme, így lehetséges az ember számára, annak ellenére, hogy ellentét van a test és a lélek, a test és a lélek törvénye között, és a sátáni támadások ellenére, hogy megtartsa magát a rendben, összhangban és szeretetben, és eljusson a tökéletességre és az égbe. A test mindig test lesz, és ismerni fogja az ösztönök zavargásait, amint megismeri majd a halált földi napjainak végén. De a test alárendelt marad a léleknek, amelyet a benne lakó Krisztus erôssé, igazzá, élôvé tesz, a második és természetfeletti életre, amely nem ismer halált. Nem fog tehát elveszni az, aki Krisztusban, Krisztusért és Krisztussal él. Nem fog lezuhanni a mélybe. Támadásoknak lehet kitéve, és néha le is teperhetik, de nem marad ott. Felkel, minden támadás után, erôsebben, mint azelôtt, egészen az utolsó föltámadásig, amelynek nem lesz vége. Látszólag Krisztust is legyôzték többször is, menekülésre, visszavonulásra késztették, nyilvános élete alatt. Nagypénteken Krisztus is végleg legyôzöttnek látszott. De ez a teljes megalázása teljesebbé tette diadalát. Éppen azért, mert néhány órán keresztül ,,bűnösnek'' látszott, aki megérdemli a keresztre feszítést, mert azzal vádolták, hogy ,,istenkáromló, szentségtörô, gyalázata a szent Népnek'', utána Ô volt a Gyôzô, a szentek Szentje, az örök Fôpap, a keresztény Nép Dicsôsége. Ô legyôzte a kísértést, a bűnt és a halált. Aki benne és általa él, az mint Ô, elviseli a kísértést és legyôzi. Ha elbukik, akkor sem bűnben maradva hal meg. Nem marad a halálban, hanem felkel. Mindig felkel, akkor is, ha váratlanul meglepi a testiség, mert mindig Krisztussal akar lenni, és az Ô törvényében akar élni, ami a lélek törvénye. Mert Ô, az Üdvözítô Krisztus, aki a Szentségeket megalapította, hogy visszaadja az életet a lelkeknek, és meghalt, hogy megváltson, és arra tanította apostolait, hogy bocsássák meg hetvenszer hétszer az emberi gyengeségeket, amelyeket megbánnak, miután vétkeztek, Ô, ott van a szív ajtajánál, amelybôl a bűn kizárta ôt, és kopog, hogy ismét belépjen, és visszahozza az ,,Életet és a Világosságot.'' És Péter tanítása van ebben a leckében: ,,... Akihez (az Úrhoz)... járulva, legyetek ti is élô kövekké, Ôrá épülve, hogy lelki házzá legyetek (az Úr számára, mert az igaz ember lelke Isten Lelkének temploma); szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel. (Minden igaz ember önmagát ajánlja fel állandó áldozatként, engedelmeskedve a Törvénynek, Isten szeretetébôl. Lelki mester lehet, szavával és példájával, amivel Istenhez visz más embereket.)... Krisztus isteni ereje nekünk ajándékozta mindazt, ami az életet és a vallásosságot illeti..., hogy titeket részeseivé tegyen az isteni természetnek.'' És János tanítása van ebben a leckében: ,,Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele, de sötétségben élünk, akkor hazudunk, és nem az igazsághoz igazodunk. De ha világosságban élünk, akkor közösségben vagyunk egymással, és Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk... Van szószólónk az Atyánál: jézus Krisztus, az Igaz... Aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell élnie, ahogyan Ô élt... Azok, akik az Istentôl születtek, (azáltal, hogy hittek Jézusban és Törvényében és elfogadták), nem követnek el bűnt, mert Isten éltetô magja bennük marad... Isten az örök életet adta nekünk, és ez az élet a Fiúban van. Aki magáénak mondhatja a Fiút, annak van élete; aki nem, annak nincs élete... Az Istentôl származás megôrzi azt, (akiben Krisztus, az Élet van)... Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent, és igazi Fiában legyünk.'' Valóban tehát, az igazi életet ,,élve'', amely nem ér véget, az embernek birtokolnia kell ,,Krisztus szellemét''. Ilyen módon a bűn rabszolgája, a test, kétszeresen rabszolgája lesz a Jézus szelleme által éltetett léleknek. Jézus feltámasztotta azokat, akik alá voltak vetve a bűnnek és a testnek. Ô nem okozhatja a lélek halálát. Sôt, a szentség kegyelmében benne, a világ végén a test is visszanyeri az életet, hogy az is örvendezzék az örök Országban. (204) ======================================================================== Isten gyermekei (Róm 8,12-16) Akivel jót tettek, kinek tartozik hálával, ki iránt kötelessége, hogy visszafizesse a kapott segítséget és ajándékokat? Annak, aki jót tett vele. Akkor az embernek ki iránt kell hálásnak lennie? A testnek, amely megengedte, hogy megrontsa a tiltott gyümölcs csábítása? A Teremtô kegyelme istenivé tette. A test egyedül emberré tette, akinek sorsa a szenvedés, fáradság, halál, a számkivetés az Égbôl. Vagy a léleknek tartozik hálával, amely ujjá született a kegyelemre Krisztus érdemei által, ismét istenivé vált, és ami a testnek is megadja majd az ég örömét? Valójában az embernek hálásnak kell lennie, sôt engedelmeskednie kell a léleknek, ami az örök öröm felé vezeti ôt. És a léleknek, amelyet a Szentlélek indít, engedelmesnek és hálásnak kell lennie Isten iránt. Ha minden ember Isten teremtménye is, csak azok ,,Isten gyermekei'', akik a lélek életét élik. A többiek, csak engedelmesek, csak rabszolgái a test ösztöneinek és ösztökéléseinek, csak a test gyermekei. Azaz állati teremtmények, nem különbözôk a földön, a vízben és a levegôben élô állatok fajaitól, amelyeket Isten a hatodik napon teremtett. De míg minden teremtett állat tetszik a Teremtônek, mert mindegyik engedelmesen megvalósítja azt a célt, amire Isten teremtette anélkül, hogy megsértené a számára sajátos természeti törvényeket a szaporodásban, az ember és az egész természet szolgálatában, addig az ember megsérti önmagában a rendet, megsértve az isteni törvényt, és ezért szembeszáll Istennel és önként elveszi Istentôl az örömöt, hogy megadja az embernek azt, amire teremtette -- amint megfosztja saját magát az örök jutalomtól, ami a cél, amire Isten teremtette -- nagyon visszatetszik Istennek, aki eltaszítja ôt magától és Országából, mert az gyilkos, egyvalaki, aki erôszakot gyakorol saját természete ellen. Ne tűnjék ez tévedésnek. A bűnös, aki bűnben él és hal meg, gyilkosa önmagának két természetében, amelyek oly szorosan egyesülnek, hogy egyetlen dolgot alkotnak. Nem lehet büntetetlenül megölni az ember természetfölötti természetét anélkül, hogy ne vonná bele az örök halálba az ember természetes életét is. És nem élhet állatok módjára anélkül, hogy ne ölné meg idô elôtt az állati természetet: a testet is, a betegségekkel, amelyek a bűnök következményei. Tehát az állat módjára élô ember gyilkosa önmagának és istengyilkos, megölve magában az állati életet, és megölve a megistenült lelki életet, lesújtva a Teremtô Szeretetre, aki az ember lelkében választotta ki székhelyét (ti Isten Lelkének templomai vagytok), egészen addig, míg az ember lelke fel nem lesz véve Isten örök székhelyébe: a mennybe. Tehát az ember nem adósa, és nem is szabad a test adósának lennie, amelytôl csak a büntetés és a halál jöhet számára. Hanem a lélek adósának kell lennie, annak kell szolgálnia, mert a lélek adja a testnek a világosságot, a hangot, az erôt, a segítséget, a természetfölötti örömöket, amelyek kárpótolnak a mindennapos fájdalmakért. A fény, a hang, az erô, a segítség, az öröm Isten Lelkétôl jön a kegyelem állapotában élô léleknek, akiben lakozik. Az, hogy az ember adósa és szolgája a léleknek, talán rabszolgaság az ember számára? Nem. Talán ok a túlzott félelemre, az állandó rettegésre, a bénító bizonytalanságra? Nem. Amikor valaki gyenge akár kora akár betegsége miatt; amikor valaki vak, vagy csak rosszul Iát, nagyot hall, nehéz a felfogása, annak segítségét kéri, akinek nincsenek fogyatékosságai vagy gyengeségei. Ugyanígy: az embernek igénybe kell vennie a lélek fényeit, hangjait, erôit, segítségét. A lélek a fényeit, hangjait, erôit Isten Lelkébôl kapja. A szent Atya sok ajándéka között, amelyeket fogadott gyermekeinek ad, a megistenült léleknek ez az uralma a test fölött, egyike a legnagyobb ajándékoknak, mert módot ad a testnek arra, hogy eljusson a dicsôséges életre. Nem rabszolgaság, hanem a legmagasabb fokra való kiválasztás, amire csak eljuthat a teremtmény: az istengyermekké fogadásra. A lelki gyermekség Isten ajándéka, ami által az emberek ,,Atyának'' szólíthatják azt, akit maga a választott nép sem mert közvetlenül megszólítani saját szent nevén, hanem remegve csak így hívta: ,,Az, aki van'' -- Jahve. Azokról az emberekrôl beszélek, akiknek Krisztus és a Krisztusban való élet visszaadta a kegyelmet, és életben tartja azt bennük. Az az ember, akiben él Krisztus kegyelme, ,,Atyának'' nevezheti az Örökkévalót, akinek a megtestesült Ige a Fia. Mert az ember bensejébôl újra csak Krisztus szólongatja minden ember Teremtô Atyját. És mivel Krisztus az Igazság, az, hogy Ô Istent ,,Atyának'' szólítja az ember bensejébôl, az ember által és az emberrel, biztos bizonyítéka annak, hogy mindazok, akik a lélek szerint élnek és cselekszenek, és mert a bennük lakozó Szentlélek mozgatja ôket, valóban ,,Isten gyermekei''. (209) ======================================================================== A jutalom (Róm 8,17-19) A fiú hasonlít az atyjához. Már megmagyaráztam, miben áll az embernek, Isten fogadott gyermekének hasonlatossága és képmása a mennyei Atyához. És azt is megmondtam, milyen eszközökkel, és kinek példáját követve juthat el az ember egyre jobban a hasonlatosságra az örök Tökéletességhez. Végül igazságként adatott az, hogy azok, akik a lélek szerint élnek, Istent ,,Atyának'' szólíthatják, a neki legkedvesebb hangon, Jézusén, aki szellemével Isten gyermekeiben lakik. De egy atya nemcsak szeretetet és hasonlatosságot ad gyermekeinek. Vagyonát és örökségét is nekik adja. Ahogyan a Szentháromság Elsô Személye az Atyával egylényegű Fiúnak adja az Országot és mindenét, amije van az égben és a földön, úgy adja a Jézus testében fogadott gyermekeknek és testvéreknek a részesülést az Országból és a Fiú vagyonából. A kegyelem által már részesítette az embereket az isteni életben. Már részesítette ôket Krisztus kincseiben a Titokzatos Test élete által. De a földi életen túl, részesíteni akar az égi javakban is, Krisztus társörököseiként. Ezek az Atya, a Fiú és a Szentlélek ajándékai és ez az Ô vágyuk. A Három, amint egyet alkotnak, úgy csak egy gondolatuk, akaratuk és szeretetük van. A fogadott gyermekeknek mi legyen a vágyuk, Isten vágyának megfelelôen? Ugyanaz: részesedés az isteni életben a kegyelemhez való hűség által, és egyesülve a Titokzatos Testtel, és olyan élet által, hogy eljussanak végcéljukhoz: az égi javakban való részesedéshez, mint társörökösök. Láttátok, hogy nincs gyôzelem küzdelem nélkül. Nem lehet részesedni a dicsôség díszes ruhájában, sem a pálmában szenvedés és kereszt nélkül. Ezek voltak az eszközök, amelyekkel az Atya felmagasztalta Krisztust legnagyobb megaláztatása és engedelmessége után. Helyesen vágyakoztok arra, hogy vele együtt örököljétek a mennyországot, ahol Isten Báránya, a megtestesült Ige, a királyok Királya és az urak Ura. Ugyanúgy kell kívánnotok, hogy társörökösei legyetek szenvedésében, feláldozásában, megaláztatásában és engedelmességében. Mert csak ilyen módon dicsôülhettek meg vele, a Gyôztessel és a Megdicsôülttel. Rövid, mindig rövid a földi megpróbáltatás az örökkévalósághoz képest. Arányos, mindig csak arányos a szenvedés és a kereszt az égi dicsôséghez képest, és végtelen, mint minden, ami Istentôl jön, azok számára, akiket Isten már ,,gyermekeinek és örököseinek'' ismer. Mi a boldogok jutalma? Isten birtoklása. Tehát nem tévedés azt mondani, hogy az végtelen öröm lesz, mert Isten végtelen, és az Ô Titkának felfedésében a boldogok mérhetetlen, tehát végtelen örömmel fognak örülni. Hasonlóképpen: mindig arányosak lesznek a földi megaláztatások ahhoz a dicsôséghez, amely megnyilvánul majd a választottakban, amikor Isten közli velük, teljes és tökéletes mértékben, nagyságát, szépségét, ismeretét, szeretetének tüzét, világosságát, minden tulajdonságát, mindazt a jót, dicsôséget, erôt, amit Ô közöl arányos módon, megfelelôen az élôhöz, és mindig kiterjedtebben, mélyebben és magasabban, amily mértékben az élô növekszik a természetfeletti életben, és kiüresíti magát mindentôl, hogy befogadja Istent, amíg az ember még a földön van. Akkor, és csak akkor, az idôk végén, és amikor a szentek föltámadt teste fel lesz véve a dicsôségbe, és ismét egyesül a már boldog és dicsôséges lélekkel, a teremtett világ, amely már évezredek óta várakozik, meg fogja látni Isten gyermekeinek kinyilvánítását. A kezdettôl fogva mindig Isten gyermekei lehettek volna, ha a kezdetben az elsô emberek nem vétkeztek volna, elcsúfítva a szentségtörô, lealacsonyító és fájdalmas szennyfolttal Isten tökéletes teremtményét. Akkor majd minden dolog helyreáll. Olyan lesz, amilyennek Isten elgondolta azokat, mielôtt megteremtette volna ôket. És az ördögöt, szolgáival együtt, az örök mocsárba vetik, örök idôkre, ahonnan többé nem jöhet ki, és nem kísérthet. A gonoszság Fejedelmével belépett a világba a bűnnel a szenvedés és a halál. Eltűnik a teremtett világból a halál és a szenvedés. Az elôzô dolgok megszűnnek. A dolgok, amelyek szépek, jók voltak, gyász és nyomorúság nélkül, vadság és hazugság nélkül, rosszindulat és romlottság nélkül, de amelyeket a Sátán és az Ember és az emberek gyengesége elcsúfított, gonoszokká, fájdalmasakká, kegyetlenekké és ármánykodókká és romlottakká tett. És új világ lesz, az örök Jeruzsálemmel, az új, örök világgal, ahová a Sátán többé nem lesz képes behatolni, ahol többé nem lesz szenvedés, hogy gyötörjön, gonoszság, hogy zavart keltsen, erôszak, hogy ártson és megöljön. Isten gyermekeinek és örök népének ünnepélyes bemutatása lesz az a megnyilvánulás, amelynek nagyszerűségét csak Isten ismeri, aki az örökkévalóságtól fogva mindent ismer és lát. Csak Ô látja, Gondolatában és az Ige szemével, aki által Istennek minden gyermeke is tökéletes kinyilatkoztatást fog kapni Istenrôl, és Ôt bármiféle korlátozás nélkül fogja látni és ismerni. (211) ======================================================================== A hiúság ára (Róm 8,20-21) ,,A teremtett világ alá van vetve a hiúságnak'' -- mondja Pál. Megmagyaráztam, hogy a mérhetetlen hiúság; hogy olyanok legyenek, mint Isten, miként okozta a Bűnt és annak következményeit. Az ember volt a teremtés koronája. Ôrült hiúsága miatt az egész teremtett világ megismerte a Bűn és az Isten és a felebarát elleni bűnök undokságát. És minden más, alacsonyabb rendű teremtménynél inkább, megismerte azt az ember, a felsôbbrendű teremtmény. Ô volt az egyetlen eszes természetű, szabad, értelmes, nemcsak testi, hanem értelmi fejlôdésre is képes teremtmény, a szó emberi értelmében. Ezen felül képes volt a lelki fejlôdésre is. A nagy hittudós (Szent Ágoston) szerint az ember a végtelen befogadására képes lény, akit csak Isten tud betölteni. Valóban így van. Így van azóta, mióta az ember létezik. Még a Bűn sem tudta megfosztani ôt ettôl a kettôs tulajdonságtól, amelyet Isten beléje helyezett, amikor megteremtette, bár erôsen elgyengítette hatalmát. Az elsô emberpárban, a fájdalom, amit Ábel halála miatt érzett, eloszlatta a kevélység ostoba büszkeségét, amely addig a pillanatig az örök Lázadó szolgálatában tartotta. A fájdalom visszaadta neki azt a hatalmat, amit a bűn és a büntetés elkábított benne. És az ember ismét az elvesztett Égre emelte szemét. Kereste Azt, aki igazságosan kivetette ôt abból. Ismét érezte, hogy csak Isten tudja megvigasztalni ôt fájdalmában. Csak Isten tudja teljesíteni szeretet utáni vágyát. Csak Isten tudja feltámasztani erkölcsi erôit az örök reményekkel és az ígérettel, amit Ádámnak az elítéléssel együtt adott. Isten megígérte, hogy csábítója vereséget fog szenvedni. Meg fog szabadulni szigorú jogfosztottságától, azaz visszanyeri majd a kegyelem állapotát és ennek következtében a mennyország örökségét. Ez az Asszony által következik majd be, aki Szűzként megszüli az Emánuelt, az Üdvözítôt és Megváltót. A hiúságnak alávetett teremtett világ, azt mondhatjuk, meg volt gátolva abban, hogy elôre haladjon végsô tökéletessége felé: amelyben a lélek mindinkább uralkodik az anyag felett. Ekkor a teremtett világ (az Ígéret bekövetkezte után) ismét folytathatta útját a fény, a magasság, Isten, az ô Végcélja felé, amelyeknek hátat fordított, rálépve arra a lejtôre, ami a földi Paradicsomból nemcsak a földre, hanem onnan a sötétség és a bűn birodalmai felé vezet. Igaz, hiányzott a kegyelem, a lélek Napja, amely által a lélek világosan lát, és amely által kicsírázik az erény, és növekszik a tökéletességben. De megmaradt a lelkiismeret és annak hangja: Isten atyai hívása, vissza, Önmagához és végcéljához. Azaz megmaradt az emberben, szellemi lelkében, és azzal egyesülve, az, ami a legkisebb fokban is elégséges volt ahhoz, hogy végcélja felé tartson addig, míg visszakapja a kegyelmet. Megmaradt benne az a talaj, amely képes befogadni azokat a fényeket, amelyek megadásában Isten nem volt soha fösvény egyetlen embernél sem, bármily bűnös volt is, és képes elevenen tartani Istennek azt az ismeretét és szeretetét, amelyet az ember, létezésével együtt, tôle kapott, és ami; lappangva, megmaradt benne. Pál írja: ,,Alá van vetve a hiúságnak, nem saját akaratából, hanem azéból, aki abban a reményben vetette alá, hogy a romlottság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten gyermekeinek dicsôséges szabadságára.'' Szent Pálnak ezt a kifejezését rosszul értik, vagy azért, mert nincs elég képességük a megértésére, vagy azért, mert rosszul akarják érteni, hogy elcsüggesszék az embereket a Jó követésében és az ég elérésében, hiszen nincs üdvösség a bűnre hajló ember számára. Ez tévtan, amely azoktól származik, akik elszakadtak a titokzatos Szôlôtôtôl. Lázadozó tagok, akik elváltak a Titokzatos Testtôl. Nyíltan elvetik az isteni Szeretetet, aki az embert a kegyelemre és dicsôségre szánta, amikor megteremtette, nem pedig a kárhozatra. Ezt a tévtant a tanító Egyház jogosan elítéli. Vagy sokan, akik szentségtörôk, tévtanítók, akik tagadják Isten fô tulajdonságát, sátánok, mert gyűlölik a szeretetet és az igazságot, ezt a kijelentést hamis vallásuk alapjának teszik meg, és azt mondják: ,,Látjátok, ki akarta elbukásotokat, gyengeségeteket, pusztulásotokat? Az, akit ti Atyának neveztek.'' Nem. Én megválaszolok erre a rettenetes istenkáromlásra, erre a legravaszabb sátáni sugallatra. És így válaszolok: Isten próbának vetette alá az embert, hogy megerôsítse ôt a kegyelemben. És ezt azokkal tette, akik értettek ahhoz, hogy megigazuljanak egy vagy több, pillanatnyi bukás után, megtisztulva az ôszinte bűnbánat és lángoló szeretet által. Ugyanakkor a lázadó angyalok számára, akiknek angyali természete felülmúlta az emberi természetet, nem volt sem ígéret a bocsánatra, se nem álltak készen arra, hogy a tökéletes bánat és a tökéletes szeretet által visszatérjenek elôzô, boldog állapotukba. Isten az embert csak kevéssel tette kisebbé az angyaloknál. Isten azonban mindazt megadta az embernek, amit az angyalok nem kaptak meg, sôt még többet: a pátriárkák és a próféták szava által megerôsítette a Megváltóval kapcsolatos ígéretét, amit az ôsevangélium tartalmazott. Isten kinyilatkoztatásai és sugallatai, amiket a pátriárkákon és Mózesen -- a zsidó nép megszabadítóján és törvényhozóján, -- Józsuén és a prófétákon keresztül adott, elérték csúcspontjukat az Isten Fiában, akit csodás módon adott, hogy tanítson és föláldozza magát. Azt, hogy Isten az embert öröktôl fogva a Megszentelô Kegyelemben való életre hívta meg, sosem változtatta meg. Soha: Mert Isten akarata nem ingatag, és azt, amit egyszer akart, mindenkorra akarja, amennyiben az, az Ô akaratától függ. Soha. Helytelenül írták, hogy ,,remélte'' Isten az ember felszabadulását a szolgai állapotból. Isten mindent tud. Ô tudta, hogy ez be fog következni. Ô nem képes remélni. Remél az, aki nem ismeri mindenkinek és az egyeseknek a jövôjét. De nem az, aki mint Isten, Örökkévalóságától kezdve, mindent ismer, és mindent tud az ember sorsát illetôen. Tehát azt kell mondani és hinni, hogy Isten próbának vetette alá a teremtett világot, annak legtökéletesebb teremtményében, bár jól tudta, hogy az vétkezni fog kevélységével és lázadásával, hiúsága által, hogy olyanná legyen, mint az Isten. De Isten meg akarta adni neki az emberek iránti felmérhetetlen szeretetét. Az ember teremtése elôtt, tehát a próbára tétel elôtt, Isten már megállapította az Eszközt, aki az embert elôbb megszabadítja a romlottság szolgaságából, és utána megörvendezteti az Isten gyermekeinek dicsôséges szabadságával, miután elnyerte örökségét a mennyországban. Isten tehát nem akarta bukásotokat, sem gyengeségeteket, sem pusztulásotokat, hanem megteremtett titeket, mert azt akarta, hogy háza-népe az Ô gyermekeibôl álljon. Tudta, hogy nem fogtok kitartani a Kegyelemben. Mielôtt még megteremtett volna titeket, elôre elhatározta a Legszentebb Eszközt, akinél szentebb és hatalmasabb nem lehet, hogy megmentsen titeket, és megadja nektek részeteket Országában. Ebbôl látható, hogy itt is elmondható: mindenben ragyog az Ô igazsága, végtelen és kielégíthetetlen szeretete az emberek, az Ô fogadott gyermekei iránt. (214) ======================================================================== Az elátkozott föld (Róm 8,22-25) A világ kezdettôl fogva értelem nélküli és értelmes teremtményekkel volt benépesítve. Nem mintha sok teremtmény lett volna minden fajtából, hanem mert sok fajtája volt az értelem nélküli teremtményeknek. Fölöttük az értelmes emberpár uralkodott. Nekik értelmük és halhatatlan, szellemi lelkük volt. Ez ugyancsak különbözött attól, amit a Teremtés könyvének elsô fejezete, a 30. versben ,,élô léleknek'' mond. És ez nem volt más, mint az a lehelet, amirôl a Könyvben azt olvassuk, hogy ,,lelkük az orrukban van''. (Iz 2,22.) És minden dolgot ,,jónak'' ítélt maga a Teremtô Isten, aki a teljes és tökéletes jóság. ,,Nagyon jók'' voltak. Miféle jósággal? Csak azzal, hogy segítségül szolgáltak az embernek az Éden megművelésében, vagy szórakozásul vagy táplálékul szolgáltak, vagy kedvesek voltak számukra? Azaz egy tétlen jósággal, mert ezt kellett tenniük, szolgai jósággal; az ember iránt? Az ember különbözött minden más teremtménytôl azáltal, hogy egyenes testtartása volt, méltóságteljesen járt, szép volt az arca, erô nyilvánult meg cselekedeteiben és hangjában. Ez a sajátos uralma megnyilvánult magabiztos akaratában, határozott parancsában, képességében, hogy igazságosan jutalmazzon vagy büntessen. Mindezek természetes alárendeltséget váltottak ki az alsóbbrendű lényekbôl. Csak ezért voltak jók? Nem. ,,Nagyon jók'' voltak, mert még nem voltak vadak, gonoszok, fondorkodók. Az oroszlán a juhval, a farkas a báránnyal, a leopárd a gödölyével együtt élt, és a kis medvék együtt legeltek a kancák csikóival, úgy, amint az látszik a Teremtés könyvének 2. fejezetében a 19. versben, ami leírja, hogy Ádám barátságosan kezelte a föld és a levegô minden állatát, mindegyiknek nevet adva anélkül, hogy egy vadállat megtámadta volna Ôt, vagy egy állat félt volna tôle. Mert jók voltak, és ösztönszerűen érezték, hogy az ember is ,,jó'', nem fogja ok nélkül megbüntetni ôket. Amint Izajás mondja, így lesz akkor is, amikor ,,az Úr ismerete'', azaz a lélek uralma valóban betölti majd a földet. (11,6-9) Utána Ádám vétkezett, és miatta a föld átkozottá vált, és sok bojtorjánt termett a bukott ember számára, mert az engedetlen volt Isten iránt, és az ô alatta álló teremtények is engedetlenné váltak iránta. Fáradozás árán kellett megkapnia mindennapi kenyerét az átkozottá vált földtôl. Fáradságosan kellett megvédenie magát a többé már nem jó állatoktól, amelyek fellázadtak ellene úgy, amint ô fellázadt a Teremtô ellen. Az állatok egymás ellenségeivé váltak, mert a rendbontás már megalapította saját országát. Ez tartani fog egészen addig, míg el nem jön az Úr Napja és az Ô Országa, és az ég és föld, amilyenek most, eltűnnek, és jön az új ég és az új föld (Jel 21,1), és vége lesz a teremtmények kínlódásának. Mert igazán el fog jönni az a nap és az örök ország Isten minden gyermeke számára, akiknek, addig a napig mindig küzdeniük, sóhajtozniuk és nyögniük kell, hogy maguktól megszüljék az ,,Isten gyermekét'', aki nem ,,a test és vér akaratából'' születik meg, hanem az isteni Élet befogadása által, mivel befogadta az emberré lett Igét, azt, akirôl Izajás ír, megismételve az örök Szó szavait: ,,...Én megváltottalak téged, és neveden szólítottalak, az enyém vagy... Én vagyok az Üdvözítôd... Mindazokat, akik segítségül hívják nevemet, az én dicsôségemre teremtettem, én formáltam, és én alkottam'', és még: ,,Az én népem, a gyermekeim, akik nem lesznek hűtlenek.'' (Iz 43,1-3.7 63,8) Az isteni Élet befogadása azt jelenti, hogy képessé teszi saját emberi életét a természetfeletti cselekedetekre. Néven szólítani és az isteni hívásra elindulni azt jelenti, hogy megteszi valaki azt, amit az Istenember tett, és amit az ember megtehet, mert Ô megváltott és üdvözített titeket, tehát megvannak bennetek a természetfeletti elemek; mindenekelôtt a kegyelem, amely által szentül tudtok élni, és szentül tudtok felemelkedni lelketekkel addig, amíg egyesül az a testtel, az égben, ahol mindenki részesül a dicsôség megérdemelt fokában, annak megfelelôen, hogy Krisztus milyen ajándékot adott mindenegyes embernek. Nem szabad azt mondani, sôt még gondolni sem, hogy az égben, minthogy különbözô lakhelyek vannak, azaz különbözô a dicsôség foka, az üdvözültek jutalma nem egyforma. Nem. A dicsôség, amit Atyátok nektek szánt, abban áll, hogy az Ô otthonában éltek. Az égi boldogság Isten színrôl színre való látásában áll. És ez a látás minden üdvözült számára egyforma. Különbözô a fok, mert nem mindenki egyforma mértékben részesült Krisztus ajándékában, de mindenki számára elégséges a mérték ahhoz, hogy eljusson arra a fokra, amelyrôl az örök Bölcsesség öröktôl fogva tudja, hogy elérhetô az illetô számára. De egyforma a jutalom, mert akár röghöz kötött szolga az illetô, akár hatalmas király, vagy egyházdoktor, vagy tanulatlan, aki alig tudja elmondani -- nem is mindig jól -- a legegyszerűbb és legáltalánosabb imákat sem, se mást nem ismer a vallás lényeges igazságain kívül, ha szentül él, és Istentôl kapott hivatásának és adományainak megfelelô az életszentsége, amellyel betölti küldetését a világon, méltó tisztelettel használva és gyümölcsöztetve az Istentôl kapott kincseket, megtalálja kincsét az égben. Az égben levô szentek nem mind apostolok, nem mind próféták, nem mind evangélisták, sem pedig papok. Nem mind remete, nem mind bűnbánó, nem mind vértanú a hitért az, aki üdvözül. Nem mind szűz, nem mind szülô, nem mind kisgyermek az a ,,144000-es tömeg, amelyet senki sem tudott megszámlálni, s amely minden nemzetbôl, törzsbôl, népbôl és nyelvbôl tevôdött össze,'' amelyrôl János beszél. A Titokzatos Test tagjai minden fajhoz tartoznak. De mindnyájan, még a legegyszerűbbek is, sóhajtoznak és szenvednek a küzdô Egyházban, hogy megszüljék magukban Krisztust, és eljussanak ,,a hit egysége és Isten Fiának ismerete által, a tökéletes emberi mivoltra, Krisztus teljessége életkorának mértékére'', arra a tökéletességre, amely hasonló az Atyáéhoz, amit Jézus ajánlott az embereknek, mint az Isten gyermekeinek tökéletes mértékét. Ez a kialakulás, szülés, hogy az Ég számára világra hozzanak egy ,,istengyermeket'', fájdalmas munka. Ezért van megírva, hogy az üdvözültek népe, amely hozsannázik a Báránynak, azokból áll, akik ,,a nagy megpróbáltatásból jönnek''. Ezeket a megpróbáltatásokat azok okozzák, akikrôl már beszéltem nektek: az ördög, a világ, a gyengévé vált én, amely a Bűn következtében megváltozott. És a szentpáli hasonlat: ,,a szülés fájdalmai'' mindennél jobban kifejezi ezeket a következményeket. Ha Ádám és felesége ártatlanok és az Úrhoz hűségesek maradtak volna, akkor az asszony fájdalmak nélkül szült volna. A férfi és a nô küzdelem és fáradozás nélkül elérte volna végcélját. Ugyanígy, Ádám minden leszármazottja számára nem lett volna szükséges a hosszú vajúdáshoz hasonló szenvedés ahhoz, hogy eljusson az égi születés napjához, miután megszülte magában Krisztust: az igazi keresztényt, Krisztus mását. De a bűnnel jött a büntetés, és a büntetéssel a minden fajta fáradság, a testitôl kezdve az erkölcsi és a lelki fáradságig, hogy ,,Isten gyermekévé'' váljék. Fáradság, amelyet azért bír elviselni, mert biztosan reméli a végén az üdvözülést. Biztosan reméli, addig a pontig, ami már hasonló annak megsejtéséhez, hogy mi lesz a boldog jövô. És a remény hitté válik. És a hit türelmet ad a jövôre való várakozásban. A hit, remény és szeretet, a három isteni erény, amely, fôleg a szeretet, segít elérni annak a teljes kifejlôdését, ami már csírájában megvan bennetek. Ez a kegyelem, a dicsôség gyökere. Mint a nagy doktor (Szent Tamás) mondja, a kegyelemnek szüksége van arra, hogy közreműködjék vele minden értelmi és lelki képességetek és minden tevékenységetek, mind az érzéki, mind a lelki, mind a természetfeletti. Azaz azok a képességek, amelyek szent kívánsággal és vággyal Istenhez fordulnak, hogy hatékonyan működjenek bennetek, és elvigyenek titeket végcélotoknak: a dicsôségnek elérésére. A testi ember átalakulása lelkivé, és ettôl az Atya Országának birtoklására felemelkedô gyermekké, aki Krisztus által és Krisztussal annak társörököse, valóban hasonló egy hosszas és gyötrelmes terhességhez és egy fájdalmas vajúdáshoz. De ti, akik azt átélitek, vigasztaljátok lelketeket az isteni Mester szavaival: ,,Az asszony, amikor szül, metszô fájdalmat érez, mert eljött az órája; de amikor világra hozta gyermekét, többé nem emlékszik gyötrelmeire, örömében, hogy egy ember jött a világra.'' De jóval nagyszerűbb születés az, amelyben egy ember újjászületik, saját akaratából, lélekben és igazságban, testi emberbôl Isten gyermekévé. És még emlékezzetek vissza a másik isteni mondásra: ,,Türelmetekkel elnyeritek lelketeket'', azaz megadjátok neki a dicsôséget a hosszú földi kínlódás után. Dolgozzatok azért hűségesen és kitartóan átalakulástokon Isten gyermekeivé! Türelemmel várjátok annak meglátását, amiben most csak hisztek, hogy létezik, és remélitek, hogy megláthatjátok. Bármily hosszú legyen is az élet, és kemény a megpróbáltatás, mindig összemérhetetlenül alatta marad hosszúságban és mélységben a rátok váró örökkévalóságnak és boldogságnak. Bármily erôsek legyenek azok a dolgok és tényezôk, amelyek a ti küzdelmetek és szenvedésetek okai, gondoljatok arra, hogy Isten végtelenül nagyobb tényezôket és erôforrásokat adott a gyôzelemhez a felett, ami titeket támad és lesújt: a Kegyelmet, a Szentségeket, az evangélium szavait, a Törvényt, amelyet könnyűvé tett a Krisztus által beléje helyezett indítóok: a szeretet; és végül a Szentlélek segítségét és imáját. (217) ======================================================================== A Szentlélek segítsége (Róm 8,26-27) A Szentlélek többféleképpen segít gyengeségetekben. Végtelen fényét és hatalmát adja nektek. Ezáltal átjár és megvilágít titeket lelketek legmélyéig. Mindent megtermékenyít. Kivirágoztatja a kegyelmet és a többi erényt. Megismerteti veletek az Atyát és a Fiút és kölcsönös Szeretetüket, azaz Önmagát úgy, amint semmiféle könyv vagy emberi bölcsesség szava sem képes megtenni ezt. Isten mindig fénylô és egyszerű az Ô Bölcsességének végtelenségében. Az Ô oktatása isteni érintés, amely kigyújtja a titkok megvilágosítására alkalmas fényeket. Érintése simogatás, amely felkelti bennetek a szeretetet. Csók, amely megízlelteti veletek Isten zamatját. Azét az Atyaistenét, aki gondviselô szeretetével mintegy tejjel táplál titeket. Azét a Fiúistenét, aki Testével etet, és Vérével itat titeket. Azét a Szentlélek Istenét, aki bölcsességének mézét adja nektek enni, hogy megkívántassa veletek Istent, mint ahogy a méhek kívánják a virágok nedűjét. És melyik virág ragyogóbb, kellemesebb, tisztább Istennél? És mi vonzóbb egy illatos virágnál; kellemes színárnyalatával és üdvös nedveivel? Vonzza még a legegyszerűbbeket és tanulatlanokat, még a gyermekeket is. Vonzza az öregeket is, akikben már nincs hamis emberi remény. Vonzza a keresztjükön keresztre feszített betegeket is, mert vonz anélkül, hogy fárasztó lenne, mert felvidámít, mert tanúskodik Isten létezésérôl, gondviselésérôl, aki gondját viseli még a rét füvének is. A Lélek oktat, tanít titeket, tanácsot ad, vezet titeket. Oly egyszerűen teszi ezt; emberségesen isteni csendjével, de lelkileg, fáradhatatlan hangjával, amely elhangzik a figyelmes lélek csöndjében! Minden kiáradásával; amire ti válaszoltok, közli veletek Isten még nagyobb ismeretét. Ez kiváltja bennetek Isten még magasabb fokú szeretetét. Még biztosabban meggyôzôdtök arról; hogy az Isten szeretetébôl véghezvitt cselekedeteket az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel egyesülve és az Ô segítségével viszitek végbe, azaz az Ô Szeretetében. Ezért azok természetfelettiekké válnak, miközben az illetô ember átalakul. Ez az átalakulás az Ige állandó szülése, az Atya akarata által történik, aki az Isten gyermekében ,,Krisztus másait'' akarja látni. A gyermek annál inkább ilyen, minél inkább az Atya és a Fiú szeretetében él; azaz Isten Lelkének ölelésében. Amikor ez az átalakulás teljessé válik, elvezet az emberi természettel kapcsolatos minden határ és korlátozottság felülmúlására. Felemel a szeretet mérhetetlen magasságába, egészen a feláldozásig. Vagy felemel a szemlélôdésben egészen az elragadtatásig vagy a kinyilatkoztatásokig. Ezek alatt a misztikus lélek néhány rövid pillanatig megízleli azt, ami a legtökéletesebb örök boldogság elôíze. Hosszabb ideig nem tudná megízlelni anélkül, hogy bele ne halna az örömbe. Megízleli anélkül; hogy meghalna édességétôl; mert Istennek egy titkos működése megerôsíti ôt, amikor abban részesül. Segít titeket, szent vágyakat ébresztve bennetek, amelyek elvisznek titeket a szent cselekedetekhez, hogy mindig tanulékonyak és figyelmesek legyetek sugallataira. Ez az átalakulás csak annyiban válik teljessé, amennyire a még a földi számkivetésben élô ember erre képes. Ehhez az embernek ki kell üresítenie magát mindattól, ami nem tiszta szeretet. Ahhoz, hogy Istentôl jövô, tiszta istenszeretet legyen, meg kell fosztania magát mindentôl, ami akadályt képezhet. Azaz azoktól az érezhetô indulatoktól, amelyek nem a természetfeletti, szeretetteljes célra irányulnak. A túlzott félelmektôl minden emberi cselekedet tökéletlenségét illetôen, összehasonlítva azt azzal a tökéletességgel, aki maga az Isten. Meg kell fosztania magát az aggódástól, hogy túl sokat tesz, és túl sok dolog saját akaratából származik, még ha jó céllal jön is. Ez kifárasztaná és elterelné figyelmét, és akadálya lenne annak, hogy hallgasson az isteni sugallatokra és szándékokra, amelyeket Isten ajánl neki a lelkében. Amikor engeditek, hogy az örök és tökéletes indító sugalljon és mozgasson titeket, akkor átalakultok a szeretet emberévé. A szeretet királyi erényét választjátok vezetôtökké. Isten minden tevékenységét a szeretet által viszi végbe. Akkor bármit tesztek vagy mondotok, még akkor is, ha valakinek úgy tetszik, hogy semmit sem tesztek, valóban átalakultok az emberek gyermekeibôl Isten gyermekeivé. Az emberek azért gondolják, hogy semmit sem tesztek, mert tevékenységetek nem látványos, zajos, izgatott, hanem teljesen bensôséges: a mindennapos ima és felajánlás, az áldozat, amire felszólítást kaptok, és amit véghezvisztek, énetek belsejében, emlékezve a szavakra: ,,Amikor imádkozni akartok, ne utánozzátok a képmutatókat, akik szeretik, ha látják ôket az emberek, hanem menjetek be a házba, és ott zárkózzatok be.'' Akkor utánozzátok az Atyát, aki egének titokzatosságában működik. Utánozzátok a Fiút, aki nem szerette a tetszésnyilvánításokat, és aki, amíg meg tudta tenni anélkül, hogy az Atya terveivel ellenkezett volna, szerette a názáreti elrejtôzést. Utána elmenekült minden nagyszerű csodája után, amit a tömeg elôtt kellett véghezvinnie, hogy igazolja az Atya Igéjének és a Messiásnak igazi természetét. Vagy a hegyekbe vonult vissza, vagy eltávozott a bárkával a tavon, vagy az Olajfák-hegyére ment, vagy Tirusz és Szidon vidékére, vagy Magdala környékére, és még Szamária határába is. Kövessétek a Szentlelket, aki megszentelô tevékenységével zajtalanul és nyugodtan működik az emberi lélek mélyén. Alakuljatok át, és vigyétek végbe Isten gyermekeinek műveit. Növeljétek ezáltal is vele való azonosságotokat, felemelkedéseteket a tökéletesség felé. Még inkább: énetek, akár természetes, akár lelki, mindig tökéletlen, az eredeti bűn következtében, megsemmisül -- ez a helyes kifejezés -- Jézus tökéletes énjének felvétele által. Pál azt mondja: ,,Nem én élek, Krisztus él bennem''. Minden keresztény, aki végrehajtja ezt a földi átalakulást, amely az eszköz, amely által halála után átalakul az ég örök örökösévé, örökössé, birtokolva a rá esô örökséget, elmondhatja Pállal: ,,Nem én, Krisztus él bennem''. És valóban, cselekedetei Krisztus szelleme szerint végbevitt cselekedetek lesznek; imái állandóan folytatják Krisztus imáját, amit földi élete folyamán mondott; szenvedése valóban Krisztus szenvedésének folytatása és beteljesítése lesz. Ugyanabból a célból: az emberek megszentelôdéséért, és következésképpen ugyanaz lesz a vége: a dicsôséges és örök fölmagasztaltatás, a megaláztatás és a feláldozás elszenvedése után. Végül, a Szentlélek segít titeket tökéletes imájával, miután önmaga közlése által végrehajtotta az egyesítést és átalakított titeket Ôbelé, a tanulékony ragaszkodással sugallataihoz. Ezáltal a bennetek levô Lélek támogat titeket gyengeségetekben, és dolgozik megszentelôdéseteken. Sugallatait nem éreztette volna veletek, ha látta volna, hogy nem tudjátok követni azokat olyan módon, ami javatokra vált volna, és így átváltozott volna számotokra a büntetés tárgyává. Ô Isten. Azért tudja, hogyan kell imádkozni. És megteszi azt veletek és értetek: Imája a tietekkel együtt száll fel. Imátok hatásossá válik a Lélek imájával való egyesülés által. Felszáll az égbe, annak trónusához, aki ,,kutat'' a szívekben, és ismeri, mit kíván a Lélek, és miként jár közben a szentekért, aszerint, hogy Isten mit kíván mindegyikük számára. És ez a segítségek segítsége: a ti megigazulásotok, erôtök, megszentelôdésetek, ami a földön történik, ott gyakorolják, ott kezdôdik el, és az égben nyeri el koronáját. (222) ======================================================================== A választottak (Róm 8,28-30) Minden javára válik annak, aki szereti Istent. Isten minden dolgot elôre úgy rendel el, hogy a jó eszközei legyenek szentjei számára. Azok is, amelyek, természetüknél fogva, a felületes szemlélônek a szenvedés eszközeinek és a rossz veszélyének látszanak, mert csüggedést, kételyt vagy lázadást okozhatnak a lélekben. De nem maguk a dolgok járhatnak ezekkel a következményekkel. A jellem, amit nem a természetes erkölcsi törvények szerint alakítottak ki, és a lélek, amelyet nem az isteni törvény alakított ki, azaz amely nélkülözi a jóakaratot, hogy minden dologban, amit Ô javasol, Istent szolgálja, az ami az Isten által jó célt szolgáló dolgokat a tökéletlenségekbe vagy többé kevésbé súlyos bűnökbe esés eszközévé teheti. Ha valaki ennek ellenkezôjét gondolná, azaz azt, hogy Isten elôre nem jó célra rendeli a dolgokat, azt jelentené, hogy a kegyelemre való elrendelés is rossz, mert gyakran a példabeszéd nem gyümölcsöztetett talentumává válik, annyira, hogy a semmittevôtôl, aki igazságtalanul ítélte meg urát, maga az ura veszi el a talentumot, hogy másoknak adja, akik képesek azt gyümölcsöztetni. De talán Isten az, aki meggátolja, hogy az emberek, hogy a kegyelemre szánt minden ember, helyesen használja ezt a kincset, aszerint, amint felkínálták neki, hogy azt használhatja? Nem. Annyira, hogy Ô azoknak is, akik nem ismerik az igaz Istent, szívükbe helyezi a természettörvényt és a lelkiismeretet, amely által úgy élhetnek, hogy Krisztus Titokzatos Testének lelkéhez tartozhatnak, ha testéhez nem is, és így örvendhessenek a kegyelem jótéteményeinek. Isten tudja, kik azok jelenleg, vagy kik voltak, vagy kik lesznek, akik nem hagyják felhasználatlanul Isten titokzatos segítségeit, amiket azért ad, hogy az ember elérkezzék céljához. Isten öröktôl fogva tudja ezt. És tudja azt is, kik voltak, kik jelenleg, vagy kik lesznek azok, akik többé vagy kevésbé teljesen átalakulnak, vagy átalakultak vagy át fognak alakulni, az Istenember hasonlatosságára és képmására, a szeretet, a lelkiismeret szavának és az erkölcsi törvény parancsainak való engedelmesség által. Valóban, az utolsó napon, a Nagy Ítéletnél, látni fognak azok között, akik az Emberfiának jobbján állnak, sok olyant, akiket az emberek nem ítéltek kiválasztottnak az Ország számára, mert nem tartoztak az Egyházhoz. Ugyanakkor balján lesznek sokan, akik, legalább látszólag a Titokzatos Test élô tagjai voltak, és akiket az emberek az Ég biztos örököseinek ítéltek. Egyedül csak Isten ismeri igazán a dolgokat. És nagy lesz azok csodálkozása, akik ítéltek, éppúgy, mint azoké, akik a megítéltek két csoportjában lesznek. És azok, akiket Isten titokzatos működése választott ki, helyes lelkiismeretüknek engedelmeskedve, azt fogják mondani: ,,Hogyan lehet, hogy mi itt vagyunk, hiszen se nem ismertünk téged, se nem szolgáltunk neked úgy, amint mondod, csitítva éhségedet, szomjadat, befogadva és meglátogatva téged?'' És az Igazságos Bíró, aki meghalt azért, hogy minden jóakaratú embernek megadja az örök Életet; azt fogja válaszolni: ,,Mert ismertetek engem anélkül, hogy tudtátok volna, és tudatokon kívül szolgáltatok a felebaráti szeretet által. Rajtam segítettetek, mert egy korty vizet is, amit szeretetbôl adtatok egy szomjazónak, nekem adtátok szeretettel.'' És megkérdezik az elvetettek: ,,Hogyan zárhatsz ki minket Országodból, ha tieid voltunk?'' És Ô azt válaszolja: ,,Amint bezártátok szíveteket testvéreitek nélkülözése elôtt, úgy zárom be én elôttetek az Ország kapuit. Amit nem tettetek a legkisebbel köztetek, velem nem tettétek, és súlyosabb a bűnötök, mert ti tudtatok rólam, evangéliumomról és a Törvényrôl. Távozzatok azért tôlem, gonosztevôk, mert az én testvérem az, aki hozzám hasonlít, és ti, kétszínű álarc mögött, nem hasonlítotok hozzám, mert nincs bennetek a Szeretet, ami az én természetem.'' Íme, miben áll a hasonlóság: a szeretetben. Tökéletes szeretet van abban, aki az Elsôszülött a testvérek között. Szeretet, amely arra törekedett, hogy a legtökéletesebb legyen a Krisztusban testvérek testében és hitében. Aki nem a szeretetben él, és nem gyakorolja a szeretet cselekedeteit, az nem Krisztus testvére és következésképpen nem társörököse. Krisztus annyira szerette testvéreit, hogy meghalt értük. Akiket elôre a dicsôségre szánt, azokat utána meg is hívta. És a meghívottak nem maradtak és nem maradnak süketek a hívásra, se bele nem fáradnak követésébe. Sôt, hôsiesen mentek és mennek nyomában a tökéletesség meredek útján. Nem csüggedtek el, és nem vesztették el kedvüket, ha az Úr kiválasztó szeretete számukra megpróbáltatások és szenvedések hosszú sorozata volt. Nem hitték, és nem hiszik, hogy Isten kevésbé szereti ôket, ha megengedi, hogy az emberek és az események elkeseredetten üldözzék ôket. Nem csüggedtek el, ha a test gyengesége vagy lelki ellanyhulás miatt elestek vagy elesnek. Sôt, ismerve azt, aki meghívta ôket, az Ô szeretetét, irgalmát, Atyának és Testvérnek érzik Ôt a fájdalmas viharok idején is. Bízva Krisztus végtelen érdemeiben, amiben erôsen hisznek vagy hittek, befejezték vagy folytatják útjukat az égbe, ahonnan a hívás jön. Senki sem kivétel ettôl a szabálytól, ha meg akar maradni a dicsôségnek azon a fokán, amelyet Isten neki szánt. Senki, bármennyire szereti is ôt Isten, nem eshet bele a kvietizmus semmittevésébe, mondva: ,,Hiszen Isten ott akar engem, és gondja lesz rá, hogy elvezessen oda.'' Mindenkinek dolgoznia kell az isteni ajándékok gyümölcsöztetésén, és nem szabad azokat tétleneknek hagynia Ádám és Éva ártatlanok és a kegyelemmel és más ajándékokkal teljesek voltak. Eltékozoltak annyi sok kincset, és századokon keresztül fizettek hűtlenségükért és ostoba ítéletükért: hogy mivel Isten annyira szerette ôket, nem volt szükség arra, hogy annyira tartsanak tôle, és teljesen engedelmeskedjenek neki. Jézus, az Ember, az Asszonytól való születés által, és Mária, mindketten, mint az elsô Ádám és az elsô Éva, ártatlanok voltak, elhalmozva ajándékokkal, és az Atya nagyon szerette ôket. Ôk hűségesen ôrizték, tevékenyen és igazságosan használták a kapott ajándékokat. Így nem ismerték meg a test felbomlását, hanem minden szeplôtôl mentes lelkük azzal egyesülve lépett be az örök Országba, a teljes dicsôségre anélkül, hogy várniuk kellett volna a világ végéig ahhoz, hogy testük is örvendezzék az utolsó ítélet után megdicsôült feltámadottak tökéletes örömének. Ez történt volna minden emberrel, ha ártatlanok és Kegyelemmel teljesek maradtak volna. (226) ======================================================================== Ki választhat el Istentôl? (Róm 8,31-39) Ti nem kerülhetitek el a test felbomlását. Nem szállhattok fel azonnal a lélek és a test teljes dicsôségébe, amint Jézussal és Máriával történt. Egyedül ebben a két dologban különböztök Jézustól és Máriától. Egyébként azonos a sorsotok az Istent szeretô, hűséges gyermekek közös sorsával. Különböztök azonban az Atyával egylényegű természettel rendelkezô Egyszülöttôl, aki emberi természetében és tökéletes életében az Elsôszülött minden ember között. És különböztök Anyjától, akit a kinyilatkoztatások (Sir 24,5 -- Vulgata) és az Egyház doktorai Elsôszülött leánynak neveznek. Ôt a kegyelem és életszentség tekintetében csak a testté lett Ige elôzi meg, aki mivel Isten, maga a Kegyelem és a legtökéletesebb és végtelen Szentség. Semmi más dologban nincs különbség köztetek. Isten részesévé és társörökösévé tett titeket a természetfeletti gazdagságnak, amellyel elhalmozta két kedveltjét: Jézust és Máriát. Ebben az Ô Krisztusa által részesültetek, akit feláldozott, hogy megadhassa nektek a Kegyelem, a Szentségek, a Titokzatos Testben való Élet kincseit. Krisztus annak legszentebb Feje. És megadta a Szentek közösségének és az örök és boldog Életnek a kincseit. Nem különböztök tôlük sorsotokban. De gondolkozzatok rajta! Nem különböztök a sorsban és a földöntúli és természetfeletti rendeltetésben. De a természetesben sem. Amint Jézus és Mária részesültek megpróbáltatásaikban, szenvedéseikben, küzdelmeikben, szorongásaikban, a megnemértéseikben, úgy ti is, nektek is részesülnötök kell azokban, hogy hasonlók legyetek hozzájuk. Amint Isten igazolta a két Kiválasztottat a kiválasztottak között, és megdicsôítette ôket az emberek és az angyalok elôtt, úgy titeket is igazolni (üdvözíteni) fog, és utána megdicsôít, ha Isten gyermekeiként éltek. Isten megtette ezt a földön Fiával a Jordánnál, a Tábor-hegyén, a Mória-hegyén (a Templomban), az Olajfák-hegyén, 40 nappal húsvét után, és a legünnepélyesebb formákban. Minden csoda, amit Jézus végbevitt ama három évben, amikor az evangéliumot hirdette, az Atya igazolása volt a Fiú cselekedeteit illetôen, és válasz volt ellengégei vádjaira. És Isten igazolta Máriát a Kálvárián, a sírnál és az utolsó vacsora termében, az anyák legszentebbjét, annak gyötrelmei és siralmai közben, és az Olajfák-hegyén, még egyszer, amikor Mária legtisztább lelkét, amely lángoló szeretetének utolsó elragadtatásában elvált ártatlan, szűzi testétôl, az angyalok fölvitték az égbe. Isten nem ítéli el az ember könnyeit és irtózását a szenvedéstôl és a fájdalomtól. Csak a bűnt ítéli el, a töredelem hiányát, és ha kétségbe vonják irgalmasságát. Erre Jézus és Mária legyen számotokra a példakép. Igazolást nyer az elsô: az emberi borzadása miatt a haláltól, éspedig olyan haláltól; igazolást nyer a második (Mária), néma vagy kiáltó siralmára, az Ô és saját Fiának Atyjához, Jézus szenvedésétôl kezdve feltámadásáig. Isten nem ítéli el a haláltól való irtózást, a fájdalomtól való idegenkedést, a sírást az elhagyatottság idején és annak szenvedés láttán, akit szerettek, az emiatt való panaszkodást Istennél. Sôt, ezek a könnyek, ez az irtózás a legértékesebb pénz az ég elnyerésére, ha ti, amikor azt elszenveditek és kiontjátok, nem hagytok fel Isten szeretetével és az életszentségre törekvéssel. Jézus, aki annyi könnyet ontott, és aki tapasztalta a fájdalmat, és elszenvedett minden szenvedést, mind Anyja, mind saját testének szenvedése miatt, közbenjár értetek az Atyánál. Ô tudja, mit jelent embernek lenni. Ô mondja nektek. -- Tegyetek úgy, amint én tettem! Sírjatok, borzadjatok meg szenvedésetek és keresztetek elôtt, nyögjetek! De, mint én, teljesítsétek az Atya akaratát. És én igazolni foglak titeket mindenben. Egyesüljetek velem és Máriával, amint én egyesültem az Atyával és Anyámmal, és mi támogatni fogunk titeket. Én vagyok az Élet, és Ô az Élet Anyja és a ti Anyátok. Gyermekeivé fogadott titeket abban az órában, amikor ô nem halt meg, mert Isten azt nem akarta, hanem isteni segítséget nyújtott neki, de inkább szenvedett, mint én, látva engem meghalni oly gyötrelmek között. Mi mindent megismertünk: az éhséget, a fáradságot, a szegénységet, az aggódást, az üldöztetéseket, a veszélyeket, az igazságszolgáltatás kardját és a fájdalmat, amely megszakítja az életet, vagy átjárja a szívet és a lelket, és ezért közbenjárunk értetek. Szeressetek minket, amint mi szeretünk titeket! És gyôztesek lesztek minden dologban, amik elválaszthatnának titeket Istentôl. Szeressetek minket, és a szeretet, a Hármas Egyisten és Isten Leánya-Jegyese és Anyja és a ti Anyátok iránt, fog igazolni titeket és lesz jövô és örök dicsôségetek. Ki választhat el titeket Istentôl, ki tud megfosztani az égtôl, amelyre szánt titeket; ha a szeretet köteléke által egyesülve maradtok az Istennel és az éggel? Miféle dolgok tudnak behatolni belétek, és elválasztani titeket Istentôl, ha én, a Szeretet, eltöltelek titeket magammal, mert ti kiüresítitek majd magatokat mindentôl, hogy egyedül engem fogadjatok be? Milyen dolgok okozhatják igazi halálotokat, ha az Élet, azaz a Szeretetem, még bennetek lesz? Ki tud majd legyôzni titeket, ha bennetek lesz majd az, aki legyôzte a világot, az ördögöt és a testet? Semmi sem lesz képes elválasztani titeket Istentôl, megfosztani az égtôl, a Sátán és az emberek rabszolgájává tenni, ,,holtakká'' tenni az igazi Élet számára, ha ti nem akarjátok. Semmi sem lesz képes ártani nektek az örökkévalóságon keresztül, ha ti bátran Istené akartok lenni. Semmi sem lesz képes legyôzni titeket, ha a kereszt jele lesz homlokotokon, és ha a szeretet lesz szívetekben. Az Ég azé, aki ért ahhoz, hogy kiérdemelje. És Isten azt akarja, hogy megteljen veletek: Ezért megad nektek minden dolgot, ami segíthet titeket az Ég kiérdemlésében, és a dolgokkal együtt magát Fiát, Önmagát és Szentlelkét. ,,Ki olyan, mint az Isten?'' kiáltja a védô Fôangyal, akinek ez a neve. És a Fôangyal együtt harcol veletek és értetek, és biztosít arról, hogy mivel Isten bennetek van, semmi és senki sem képes legyôzni titeket, és lelketek halálát és örök nyomorúságot okozni. (229) ======================================================================== Az ígéret gyermekei (Róm 9,1-13) Ez a pont nagyon mély, mind a szabály miatt, amit a szeretet gyakorlására ad, mind pedig az oktatásban, amit azoknak ad, akik a földi javakért lemondanak az égi javakról. Pál segítségül hívja a Szentlelket, aki az igazak szívében és testében lakik. A Szentlélek hangja beszél. A lelkiismerethez szóló Hangot a lelkiismeret a maga oktató, vezérlô, törvényre figyelmeztetô hangjává teszi. Pál azt mondja: ,,nagy a szomorúságom, és állandó a szívem fájdalma. Szeretném, ha én magam lennék távol Krisztustól, testvéreimért (testvéreim javára), akik test szerint vérrokonaim: az izraelitákért. Övék a fogadott (isten)gyermekség, a dicsôség, a szövetség, a törvények, az istentiszteletek, az ígéretek, a pátriárkák. Tôlük (származik) test szerint Krisztus...'' Pál zsidó volt és izraelita, Ábrahám leszármazottja. Elismeri ezt, mint az, aki tanúskodik, és dicsekszik az ôseivel való vérrokonság nemességével. Teszi ezt azután is, hogy a damaszkuszi úton hirtelen megvilágosításban részesült, ami elszakította a kiszáradt zsinagógától, hogy elmerítse a kegyelem hétágú folyamában, amely az Egyház keblébôl tör fel, a Sziklából, amit az örök Fôpap, Krisztus állított fel, s amelyre Saul hiába rontott rá. Csak Isten akaratából nem zúzódott szét az összeütközésben, amely akarat nagy dolgokat rendelt el Saul számára. Jóllehet már elszakadt a zsinagógától, az érzelmek még egyesítették testvéreivel, akik Ábrahám vérébôl származtak. Nem helytelen az ilyen érzelem, mert ha a felebarát az, akit minden, földön lakó embernek szeretnie kell, akkor még inkább felebarátnak kell tekinteni azt, akivel egyesít a közös származás, haza, törvény. Pál a kilikiai Tarzuszból származott. Római állampolgár volt, mert Kilikia Rómától függött. De zsidó volt, Benjamin törzsébôl, születése és a Törvény szerint. Az áttértek, vagy a szórványokban élô zsidók között, vagy maguk a palesztinai farizeusok között is kevesen lelkesedtek annyira a mózesi és farizeusi vallásgyakorlatokért, mint Saul, aki a fanatizmusig és igazságtalanságig ment lelkesedésében. Ragaszkodása testvéreihez és régi hitéhez megmaradt tehát azután is, hogy új hitre tért. Krisztus apostolává lett, éspedig a legbuzgóbbá az apostolok között. Önmagával együtt átvitte az új idôszakba múltjának minden meg nem alkuvását, egész fanatizmusát, amit emberi természetétôl örökölt. De, miután az átmenet megtörtént, Isten -- a megtestesült Ige -- rendkívüli műve által, úgy átváltozott szeretete egykori testvérei iránt is, mint minden benne, a földi érzelemrôl a természetfeletti szeretetre. Meg nem alkuvása és fanatizmusa is átváltozott, jóllehet megmaradt. Saul buzgó, meg nem alkuvó, fanatikus farizeus volt, aki megkövezte Istvánt, ha nem is kövekkel, de szavakkal, és üldözte a keresztényeket. Miután Pállá lett, égett, nem a gyűlölettôl, hanem a szeretettôl, meg nem alkuvó volt Isten tiszteletében és a lelkek java iránt, elsôsorban önmagával, és utána mindenkivel, Péterrel, a fôpappal kezdve, egészen az utolsó hívôig. És íme, mert az elôbbi földi érzelem testvérei iránt felemelkedett és megtisztult, és a természetfeletti szeretet szenvedésévé vált benne, mivel ôket is az Országban szerette volna látni, megtérve, bűnbánatot tartva, megújulva Krisztusban általa és benne, akit ôk elvetettek, míg köztük élt, és mindhalálig üldözték, vérét magukra kívánva, nem szent célból, hogy megváltsa ôket, hanem gyűlöletbôl és gúnyolódva. Az istengyilkosságnak ez a bűne fáj Pál szívének, összeszorítja és betölti azt. Makacs megmaradásuk ebben a bűnben, ami tovább tartott Krisztus üldözésével, mivel üldözték a keresztényeket, nagyon szomorúvá tette Pált. Egészen addig a pontig, hogy Pál kívánta, és szinte kérte, hogy távol legyen Krisztustól, akit pedig hôn szeretett, csakhogy ôk eljussanak a bűnbánatra és Krisztus szeretetére, s így kiérdemelje, hogy Isten élô fogadott gyermekeivé és Krisztus testvéreivé legyenek, nemcsak test szerint -- amit Ô fölvett az Ádámtól való leszármazás által az anyai ágon, és Ábrahámtól, Izsáktól, Jákobtól és -- az elkövetkezô nemzedékeken át -- Jesszétôl, majd végül utolsóként a Dávid törzsébôl származó Márián keresztül, aki által, a názáreti Jézus izraelita, a választott nép legtisztább törzsébôl -- hanem társörökösként is a mennyei Atya Országában. Azoknak, akik igazi keresztények akarnák lenni, magukévá kell tenniük Pál érzelmeit, eltávolodott testvérei iránt. Ezek a tékozló fiak különbözôk lehetnek. Vannak köztük olyanok, akik keresztények, mert hisznek Krisztusban, de nem tagjai a Titokzatos Testnek, mert nem egyesülnek a titokzatos Szôlôtôvel, vagyis a római Egyházzal. Ezek közül egyesek holt tagok a római Egyházban, akár azért, mert miután részesültek a keresztségben és az igaz Egyház más szentségeiben, rosszakaratból halálos bűnökbe estek és bűnös életmódot folytatnak, akár azért, mert különbözô tévtanokat fogadtak el, és magukra vonták az egyházi büntetéseket. (Babonák, bálványimádás, bálványozás ember iránt is, az ördöggel való szövetkezés, keresztényellenes csoportokhoz tartozás, spiritizmus, varázslás és hasonló dolgok miatt.) A felebarát iránti tökéletes szeretetet gyakorolja; aki ezekért áldozatot hoz, hogy visszatérjenek az Élethez és részesüljenek az örökkévaló boldogságban. És a szabály ez: ne csak azokat szeressétek, akik hasonlók hozzátok vallásuk és életszentségük által, és azokat, akik titeket szeretnek, hanem azokat is, és elsôsorban azokat, akik nem hasonlók hozzátok, akik ellenségeitek. Ezeknek nagyobb szükségük van szeretetetekre. Ugyanígy azoknak is nagyobb szükségük van rá, akik üldöznek és gyűlölnek minket és a mi hitünket, a mi cselekvésmódunkat. Ez a szeretet tanúskodik arról, hogy tökéletes képzést kaptunk Krisztusban, aki még keresztre feszítôinek és gúnyolóinak is megbocsátott. Az a szeretet végtelen értékű mennyei kincs számotokra: A második oktatás a különbözô értékű földi és égi javakról, megtalálható a 6-8. és a 13. versben. ,,Nem mindenki izraelita, aki Izraeltôl származik. Az Ábrahám törzsébôl származottak sem mind (Isten) gyermekei, hanem >>Izsáktól lesznek utódaid<<. Azaz nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak utódoknak.'' Íme. Megvan még az ember szabad akarata, az, ami eldönti jövô és örök sorsát. Ádám szándékosan bukott el. Káin szándékosan vált testvérgyilkossá és menekülôvé. Tôle származtak a test gyermekei, azaz azok, akik elhagytak minden törvényt, még az erkölcsieket is. Ugyanígy Izmael rossz akarata volt az oka annak, hogy kiűzték Ábrahám törzsébôl. Ez tette ôt a test gyermekeinek szülôjévé, ahelyett, hogy Istené lett volna, mert egyiptomi asszonyt, azaz egy bálványimádót vett feleségül. Telnek az évszázadok, és Izrael megismétli ezt a tévedést. Királya idegen és bálványimádó asszonyokat vesz feleségül; és az Úr Temploma mellett bevezeti a bálványimádást. Ezzel elôkészítette a talajt a politikai és vallási szakadáshoz, amely századokra megosztotta Izraelt, Júda és Izrael területére és Palesztina lakóit -- a zsidókat és a galileaiakat -- szembeállította a szamaritánusokkal, egészen a Krisztus halála utáni idôkig. De még elôbb egy másik, megvetve az igazán értékes és maradandó dolgokat, és ragaszkodva a földiekhez, elvesztette elsôszülöttségi jogát a választott törzsben, és utána az atyai áldást is. Ez az áldás, hasonló volt ahhoz az áldáshoz, amelyet a Teremtô Atya adott a természetes atyának, hogy rendkívüli hatalommal ruházza fel az elsôszülöttet. Végül el fogja veszíteni az Ígéret Népéhez való tartozást, megalkotva az edomiták vagy idumeusok törzsét, azt a népet, amelyet az Úr megvetett (Mal 1,4), mert többé nem tartozott Izraelhez, hanem rabszolgák faja volt, mint Izmaelé, és nem szabadoké. Ez jelenti a jövôbeli különbséget a Zsinagóga Törvényének fiai és Krisztus Egyháza Törvényének fiai között, amely követôit Isten gyermekeivé, Krisztus testvéreivé és az ég örököseivé teszi. Tehát nem az örök és tökéletes Akarat megváltozása vezeti el a tökéletes szabadságra és az Ország életéhez inkább ezeket, mint azokat, amint szeretnék mondani a reformált és tévtanító egyházak. Hanem az ember szabad akarata, amely választhatja ezt, inkább, mint azt, amint neki tetszik: a testet vagy a lelket, a világot vagy az eget, a Sátánt vagy Istent. De csak azok lesznek Isten gyermekeivé, és maradnak azok, akik hűségesek maradnak Istenhez, és erôsen hisznek az Ô Fiában, Krisztusban, és Törvényei és tanítása szerint élnek. Ez a Törvény és tanítás teljessé teszi a Sinai Törvényét, nélkülözi a zsinagóga láncait, és ismét szabaddá tesz, amint Isten szabad, jóvá, amint Isten jó, és egyszerűvé, amint Isten egyszerű. Azok, akik magukat ,,elsôszülötteknek'' képzelik Isten népében, mert elôbb jöttek, üldözték azokat, akiket kisebbeknek tekintettek, mert utánuk jöttek, követve a ,,názáreti ács fiát''. Megvetették ezt az ács fiát, pusztán azért, hogy lekicsinyeljék. Ezzel egyúttal megvetették Ôt, akit Isten annyira szeretett Izraeljének adott, mert úgy rendezte, hogy megtestesült Igéje Izraelben szülessen. Ez történt Izmaellel és Ézsauval, a származás szerint kiválasztott elsôszülöttekkel is. Bűneik következtében rabszolgákká váltak, és fôleg az istengyilkosság nagy bűne miatt, lemetszette ôket Isten a fiak népérôl. Az örök Szeretet gyűlöltjeivé váltak, mert nem tudták elfogadni és szeretni a Szeretetet, aki szeretetbôl testet öltött. Azok viszont, akik nem tartoztak Isten Népéhez, (a minden országból és idôbôl származó pogányok), azzá váltak. Krisztus Országához tartoztak a földön azáltal, hogy királyi Jegyeséhez, az Egyházhoz tartoztak, és az Égben, mivel följutottak oda, annak bírására. Így ígérte meg Isten megváltozhatatlan Szava az Édentôl kezdve, és utána, a pátriárkákon és a prófétákon keresztül Krisztusig, és az Ô szája által, és utána még az Egyház Tanító tekintélye által, egészen addig, amíg az Egyház létezni fog. A Megváltóra vonatkozó régi ígéret már beteljesült az Ô eljövetelével és küldetésének teljesítésével a világon. Az új ígéret veszi át a helyét: ,,Mindaz, aki hisz Krisztusban és elfogadja Ôt és tanítását, Isten gyermekévé lesz, és részesül az örök életben.'' Úgy, amint a régi zsinagóga helyét átvette, éspedig örökre, a világ végéig, Krisztus Egyháza, és az Ószövetséget követi az Újszövetség. Csak az ígéret gyermekei -- azaz azok, akik hisznek Krisztusban és a Titokzatos Testben élnek; amelynek Ô a legszentebb Feje, tagjai pedig a hívôk gyülekezete -- ,,számítanak leszármazottaknak'', és ezért társörökösöknek az örök Jeruzsálem Országában. (232) ======================================================================== Isten irgalmas (Róm 9,14-18) Senki sem tehet szemtelen megjegyzéseket, se nem parancsolhat Istennek, akkor sem, ha elôtte igazságtalannak látszik Isten eljárása az egyesek, népek, vagy az egész emberiség iránt, hacsak nem akar szentségtörést elkövetni, vagy hitetlennek mutatkozni. Mert valóban, azok; akik nem hiszik, hogy valami Istentôl jöhet, ha nem látnak valami isteni megnyilvánulást, azonfelül, hogy utánozzák Tamás apostol bűnét, megismétlik a farizeusok, fôpapok és írástudók megbocsáthatatlan és meg nem bocsátott bűnét. Tamás bűne a Krisztus hitében még meg nem erôsödött ember bűne volt. Megrázta ôt Krisztus elfogatása és gyalázatos halála. A farizeusok, fôpapok, írástudók és mások bűne pedig az volt, hogy abban a pillanatban, amikor Isten szeretekének, végtelen Szeretetének legnagyobb áldozata teljesedett, azt követelték, hogy Krisztus szálljon le a keresztrôl, és mentse meg magát, akkor majd hisznek benne. De ha megtette volna, az sem lett volna elég számukra, mert azt mondták volna: ,,Azért tette ezt, mert ördög, és Belzebub segítette ôt.'' Senki se tehet megjegyzéseket Istenre, és nem parancsolgathat neki. Mert az Isten, Isten, és minden egyéb semmiség Ôhozzá viszonyítva: a személyek, a múltbeli, jelenlegi és jövôbeli események. Ô Egyetlen és Hármas, Végtelen, Tökéletes, mindhárom Személyében és csodálatos Egységében éppúgy, mint tulajdonságaiban és műveiben. Nincs más Isten kívüle. Ô az Atyaisten, a Teremtô, az ég és a föld Ura, a Szentháromság elsô Személye, Aki senkitôl sem született, mert Örök, és Önmagától, isteni nemzés által szülte Igéjét, a Második Személyt, aki által minden lett, aki isteni, örök, végtelen, tökéletes, mindenben egyenlô az Elsôvel, aki tetszését leli benne, úgy, amint a Fiú tetszését leli az Atyában, aki Ôt szülte. Kettejüknek ebbôl az egymás iránt táplált örömébôl ered a Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik, Aki az Ô Szeretetük. Ô köti ôket össze, az Ô ölelése egyesíti ôket. Ô a tűz, amely egybeolvasztja ôket anélkül, hogy összekeverednének a Személyek. Ô a béke, akiben fáradhatatlanul működnek, és ahol együtt megpihennek a Szeretetben, a Szeretet által és a Szeretettel, amely tôlük származik, és amely Isten legnagyobb tulajdonsága, és amely maga Isten lényege. Ô, Isten, mivel a Szeretet, szükségszerűen az Igazságosság is. Mert, csak aki nem szeret, az igazságtalan a hozzá hasonlókhoz, gyermekeihez és testvéreihez. Még ha tudja is, hogy valakinek a cselekedetei helytelenek, igazságos a büntetésben, nem megy túlzásba sem a szigorúságban, sem az engedékenységben, hanem a bűnnel arányos mértékben cselekszik. Ha nem tartaná helytelennek azokat a cselekedeteket, amelyek azok, nem jó, hanem ostoba lenne. Isten szeret. Atyaként szereti gyermekeit. Jézus, az Istenember pedig testvéreiként szereti ôket. Tehát mindig igazságos, a büntetésben éppúgy, mint a jutalmazásban. És amikor a megtestesült Bölcsesség ajkáról jöttek az evangéliumi tanácsok: ,,Azt tegyétek és úgy, amint én teszek! Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok!'', az Ige erre a szeretetteljes igazságosságra buzdított: Az Atya tökéletes igazságosságára, és az emberré lett Fiúéra. Arra az igazságosságra, amely nem hajlik egyik oldalra sem, se a nyomásnak nem enged, se ajándékozással nem lehet megvesztegetni, nem befolyásolja a baráti vagy rokoni kapcsolat, hanem minden anyagi és földi dolog fölé emelkedett lélekkel ítél, feloldoz vagy elmarasztal aszerint, hogy ki mit érdemel. Igazságosnak lenni a felebarát iránt még nehezebb, mint Istent szeretni. Mert Isten jó, és könnyű szeretni azt, aki jó. Isten a vigasz, és könnyű szeretni azt, aki megerôsít és megvigasztal. Isten a védelmezô, és könnyű szeretni azt, aki védelmez minket. De a felebarát gyakran gonosz, igazságtalan, kész a megszomorításra és fájdalmatok növelésére megnemértésével, makacsságával, gúnyolódásaival és kegyetlenségével. Könnyen magatokra hagy titeket, ha mások elnyomnak, vagy ha szerencsétlenek vagytok, még ha nem válik is bűntársává annak, aki elnyom titeket, azért, hogy még inkább elnyomjon és megszomorítson titeket. Nehezen bocsát meg, ha úgy ítéli, hogy ti igazságtalanul bántottátok vagy károsítottátok meg, jóllehet ti ártatlanok vagytok. Még kevésbé hajlandó megbocsátani nektek, ha bebizonyul, hogy ti vétettetek. Azért nehéz szeretni ôt. De Jézus azt mondta: ,,Szeressétek azokat, akik gyűlölnek titeket, és a Magasságbeli gyermekei lesztek.'' Miért? Mert szeretetetek tökéletes lesz. Istenhez a legnagyobb fokban hasonlókká váltok, mint az Ô képmásai. Minden gyermek olyan életet kap, amilyent apjának magja átad neki. Eltörölhetetlen vérének összetétele, külsô megjelenése, jelleme, a néven kívül az atyai testi örökségek. Így ti is felveszitek Isten legfôbb jellegzetességét, ami lényegét alkotja. Fölveszitek magának Istennek az életét, általa, benne éltek, és igazi gyermekeivé váltok, nem a természet és a lényeg azonossága által, hanem a teremtmény természetfelettivé válása által, ami így megistenül azáltal, hogy arányos módon részt vesztek a Hármas Egyisten cselekedeteiben, és a hasonlatosság által azt teszitek, amit Ô öröktôl fogva tesz: szerettek. Isten azt mondta Mózesnek: ,,Irgalmas leszek... részvéttel leszek...'' De nem abban a pillanatban kezdôdött meg irgalmassága és részvéte. Jóllehet egyesülve az isteni igazságossággal, azok már elevenek voltak az Édenben, a két bűnös elôtt, akiket a földi életben arra ítélt, hogy dolgozzanak, szenvedjenek, fáradozzanak, számkivetésben éljenek és meghaljanak, de megbocsátott nekik az örökkévalóságon keresztül a Megváltás megígérésével és a Megváltás által. Sôt, mi több: az irgalmasság és a részvét léteztek már azelôtt, hogy az ember élt volna, akinek bűneirôl tudott Teremtôje. Megteremtette az embert, hogy neki adja az Eget, az istengyermekséget és az Istenhez való hasonlóságot. Megteremtette ôt, már ismerve sorsát. Tudta, hogy szándékosan bűnössé, lázadóvá, törvényszegôvé, tolvajjá, gyilkossá, erôszakossá, hazuggá, fajtalanná, szentségtörôvé, bálványimádóvá fog válni emberi engedékenységbôl. Ismerte az ember minden rossz hajlamát, amely jelen volt az emberben, akinek szentté kellett volna lennie. És fôleg ismerte azt, hogy egykor az ember képes lesz majd megölni Igéjét, aki az emberért felvette az emberi természetet. Tudta, hogy számtalan sebet fog ejteni rajta bűneivel, amelyek oly számosak lesznek, mint a tenger fenekén levô homokszemek. Ezt fogja tenni attól kezdve, hogy eljön megváltani, egészen a világ végéig. Ez megadja Isten végtelen irgalmasságának és részvétének pontos mértékét. Ô öröktôl fogva látta Igéjét, és örök Gondolata elgondolta mindazokat a dolgokat, amelyeket Igéjéért megteremtett. Örvendezve csodálta gondolatában a teremtett világ számtalan szépségét és csodáját, amelyet a megfelelô pillanatban Igéjéért fog létrehozni. De ugyanakkor a világosság Atyja látta, hogy azt a költôi szépségű teremtett világot be fogja szennyezni egy rút szennyfolt, amely megmérgezi, és minden bűnnek és bajnak az eredete lesz. Ha valaki csodálkozva megáll, hogy szemléljen egy gyönyörű helyet, amely tele van balzsammal és virágokkal, tiszta vizekkel és a madarak énekével, megremeg a borzalomtól, amikor látja, hogy abból egy mérges és ellenséges kígyó jön ki, amely összetöri, megmarja és megöli a növényeket és az állatokat, és megrontja a vizeket és a virágokat. Hasonlóképpen az Igének és az embernek Atyja, szemlélve öröktôl fogva a jövôbeli teremtett világot, amelyen mindent ,,jónak'' fog teremteni, látja, hogy a kígyó mindent megtámad, összetör, megmérgez. Szenvedést visz oda. Látja az elbukott embert. Látja Káint, Ábel gyilkosát, aki elôképe a másik Káinnak (Izraelnek), aki meg fogja ölni az új Ábelt: az Ô Igéjét. A legszentebb ember is, egy hasonló ismeret tudatában, ha nem gyűlölné meg a hálátlant, legalább közömbössé válna az iránt, aki hiába részesült a jótéteményekben, és aki eltékozolta a kapott javakat. Isten nem. Isten mindent ismer. De irgalma és részvéte nem hal meg, még el sem lanyhul. Sôt, éppen ebbôl az örök ismeretbôl születik meg irgalma és részvéte. Öröktôl fogva elhatározza, hogy mivel az elsô emberpár és a többi emberek bűnösök lesznek, tönkretéve saját és testvéreik örökségét, újra életre fogja kelteni, gyermekeivé, társörököseivé teszi az embert. Ezért fel kell áldoznia a Fiút. Ô lesz az Emberfia, a hűséges és szent Ádám, Ábel és az istengyilkos Káinok által feláldozott Bárány. És az elsô Bűnbôl, és a második Bűnbôl -- az Éden és a Templom bűnébôl -- jön majd el a Megváltás. Isten részvétteljes és irgalmas lesz azok iránt, akik iránt akar. Azaz mindazok iránt, akik a maguk részérôl akarnak majd, jóakarattal, ,,Isten gyermekei'' lenni, szeretettel fogadják Krisztust, követik és gyakorolják az isteni Szó parancsait és tanításait. Isten minden dolgot jóra fordít. Ádám bűnét jóra fordította a Megváltással, isteni Szeretetének végtelen és tökéletes mértékével. A fáraó megátalkodását felhasználta arra, hogy bebizonyítsa végtelen hatalmát, igazságosságát és jóságát. Szolgája, Mózes tudtára adta az egyiptomi uralkodónak az isteni parancsokat. Az megismerte a csapások által, amelyek Egyiptomot sújtották, megölték az elsôszülötteket és az egyiptomiakat a Vörös-tengerben, hogy Isten az Úr. És Isten Népe megismerte ugyanezt a csodák által, amelyek megerôsítették az Egyetlen Istenbe, az ô Istenébe vetett hitét. Izrael bűne volt, hogy keresztre feszítette a megtestesült Igét. Ebbôl származott a test föltámadásának és az örök Jeruzsálemnek boldogító bizonyossága. Oda megy fel az igazak lelke, és késôbb ott egyesül ismét az igazak teste a lelkükkel, egy boldog örök élet számára. A Jóságos mindent jóra fordít. Csak arra volt szükség, hogy az ember, saját akaratával, amelynek jónak kell lennie, a maga javára fordítson mindent, amit Isten tesz. Hogyan? Azáltal, hogy nem lázad fel, nem távolodik el a mennyei Atyától, ha annak keze ránehezedik, és ha kelyhe keserű. Ti bűnösök vagytok. Mindnyájan. Még a legjobbak is tökéletlenek. Jézus ártatlan, szent és tökéletes volt. Mégis az Atya megterhelte Ôt az emberek minden bűnével, hogy megsemmisítse azokat a Golgotán, és a legkeserűbb kelyhet nyújtotta neki. Keserű volt az minden keserűségtôl és tele volt minden undorító dologgal. Érezte, hogy az Atya elhagyta. Fájt neki Anyjának szenvedése, barátjának és apostolának árulása, a többi apostol gyávasága, Sziklájának tagadása, a nép hálátlansága. Az emberek között senki sem hordozta és fogja hordozni azt a terhet, se nem fog inni abból a kehelybôl, amely összetörte és mélyen elszomorította Krisztust: az Ártatlant. Tanuljátok meg hát utánozni Ôt! Az Ô teljesen jó akaratában, szent engedelmességében, abban, hogy javatokra váljék minden, amit Isten megenged, hogy titeket érjen, próbára tételetek és jutalmatok céljából. (237) ======================================================================== Sose vádold Istent! (Róm 9,19-24) Sokan, amikor hallják a hívást, hogy térjenek vissza az életszentség útjára, és ne okozzanak fájdalmat Istennek, istenkáromló váddal válaszolnak: ,,És miért panaszkodik? Ô teremtett minket ilyeneknek. Ô a Gonosz támadásaitól érinthetetleneknek teremthetett volna minket, vagy legalábbis megtilthatta volna a Gonosznak, hogy minket megtámadjon. Ô teljesen jóknak, teljesen szenteknek alkothatott volna minket. Ehelyett! Hol van az Ô egyforma mértéke a jóság és gondviselés szempontjából mindenki számára? Van, aki gazdag, és van, aki nyomorog. Van, aki egészséges, és van, aki mindig beteg. Van, akit szeretnek szülei, jegyese, gyermekei, barátai, és van, akit ugyanezek nem értenek meg, kizsákmányolnak, elárulnak, nem szeretnek. Van, aki mindig diadalmaskodik, és van, aki soha, pedig megvan minden oka, még szent oka is arra, hogy diadalt arasson. Hogyan várható el, hogy az, aki a társadalom áldozata, a család, a szerencsétlenségek vagy betegségek áldozata, ne lázadjon fel, látva, hogy sokan mások nem áldozatok, hanem diadalmaskodnak? És akit a haragtól vagy a bujaságtól forró vérrel teremtett, ne mondja talán: >>Miért teremtettél engem ilyennek?<< Ô, Isten az, aki így akarta, és az Ô akaratának hasztalan ellenállni. Sem a jóban, sem a rosszban. Ô az, aki akarja.'' Nem. Nem Ô az. Ne essetek bele bizonyos szekták tévedéseibe! Egyes szekták hivatalosan már letűntek, valójában azonban élnek a szívekben, tévtanaikkal. Más szekták hivatalosan élnek, de tanaik elszakadtak az isteni igazságtól, világosságtól és bölcsességtôl, mert ezek a szekták elszakadtak a Titokzatos Testtôl. Ezek azt a következtetést vonják le, hogy Isten az embert nem az Ég számára teremtette, hanem arra, hogy elkárhozzék, mert olyan módon teremtette, hogy nem tud mást tenni, csak vétkezni. Nem így van! Ne higgyétek el, ha ezt mondják nektek! Ne fogadjátok el ezt a gondolatot, ha a Sátán ezt sugallja nektek! Ez hittagadás, nemismerés, csüggedés lenne. Megtagadnátok Istent, nem ismernétek az Ô természetét, Atyaságát, minden tulajdonságát; beleesnétek a reménytelenség bűnébe üdvösségteket illetôen, és engednétek, hogy száraz levelekként, messze fújjanak titeket igazi célotoktól: az Égtôl, és sötét és sáros utakon keresztül, belezuhanjatok a mélységbe. Abba a mélységbe, amelybe végzetszerűen beleesnek azok, akik nem hisznek, nem remélnek, nem szeretik többé Istent, az Ô biztos ígéreteit, az Ô Törvényét. Kövessétek Krisztust! Senki sem ment át nagyobb megpróbáltatásokon, mint Ô. Senki sem ismerte úgy az egyedüllétet, a megnemértést, az elhagyatottságot, mint Ô. Az égiektôl és az emberektôl. Senki sem szenvedte el az összes szenvedést. Nemcsak azokról beszélek, amelyeket utolsó napjaiban szenvedett el, s amelyek a sírban végzôdtek. Beszélek mindazokról a szenvedésekrôl, amelyeket elszenvedett attól kezdve, hogy kinyitotta szemét Betlehemben. A mindenfajta szenvedést. És mind nagyobbakat. De Ô sose tett szemrehányást az Atyának, a szenvedéseknek ezért az óceánjáért, amely körülvette Ôt, és amely felemelkedett keserű hullámaival, mindinkább emelkedett, hogy elnyelje Ôt. Sose vádolta az Atyát. Tudta, hogy Ô megengedte ezeket azért, hogy utána felmagasztalja Ôt érdemeiért, minden mértéket meghaladva, az elszenvedett kínok arányában. Tudta, hogy a rossz, a szenvedés, minden egyedüllét és aggodalom, amit elszenvedett, a bukott Embertôl, Ádámtól és utódaitól jött, akik, mivel elbuktak, nem tudtak mást adni neki, csak szenvedést. Neki, aki Isten volt, emberi öltözetben, és azért volt ilyen, hogy ismét Isten gyermekeivé tegye ôket. Maga a Sátán irányította ôket, és tudta ezt, mert tudatában volt közeli vereségének, mivel a megváltottak számára visszaáll a kegyelem állapota. Ezért a legnagyobb gyűlölettel állt bosszút a Szereteten. Kövessétek Krisztust! És ne káromkodjatok, Istent okolva saját gyengeségetekért! Nemde Ô egyformának teremtett mindnyájatokat? Nemde egyformán megadta mindnyájatoknak az értelmet, hogy értsetek, a szívet, hogy szeressetek, a lelkiismeretet, hogy lássátok a jót és a rosszat, a lelket, hogy lelki fellángolások legyenek bennetek, és lehetôvé váljon a találkozás köztetek és Isten között? Szenvedtek? Gondoljatok arra, hogy mi és ki okozza szenvedéseteket. Meglátjátok, hogy az ember az. Vagy azért, mert tisztátalan vért adott át nektek, mivel bűnös volt, vagy, mert merényletet követett el testi épségetek ellen, vagy, mert irigyelt és gyűlölt titeket, és megrágalmazott vagy erkölcsi kárt okozott. Az ember az oka szenvedéseteknek. Lelkileg gyengének érzitek magatokat, és megaláz bukástok? Vizsgáljátok meg jól magatokat! Igazán Istentôl eredt ez a kísértés, vagy ti okoztátok magatoknak, vagy nem menekültetek el kísértôitektôl? Lelketekben a Bűn, amelyet a keresztség lemosott, és a bűnre való hajlandóság, ami megmaradt, úgyszintén saját bűneitek, igazán olyanok, hogy annyira elfajultakká tesznek titeket, hogy nem tudtok mások lenni, mint elvetettek, akikben többé nincs meg az Atyához való hasonlóság, sem az eszköz, hogy mindinkább növeljétek ezt a hasonlóságot? Nem. Amint egy ember, még ha torzul, állatiasan, szörnyként születik is, vagy azzá válik, ezzel nem szűnik meg ember lenni, még akkor sem, ha értelme megsérült. Lelke élve marad, vagy képes arra, hogy visszatérjen az életbe, akkor is, ha lelki elfajulás által az ember állatias bűnökbe esik, de utána megbánja, és segítségül hívja az Élet vizét halott lelkére. Úgy, és még inkább, a lélek soha nem veszti el teljesen hasonlatosságát az Atyához, aki teremtette, se nem oltja ki teljesen abban a jóra való törekvést, a visszahívást eredetéhez és céljához. És itt is, az ember emberi része az, amelyik önként és sátáni akaratból akarhatja a lélek halálát, de a lélek, ha szabad lenne, és egymaga (dönthetne), mindig törekedne Isten keresésére, önmaga újjáteremtésére, hogy Vele legyen. Aki önként és elôre megfontolva megöli lelkét, szinte mindig azzal végzi, hogy megöli testét is. Erôszakot követ el a lélek ellen, erôszakossá válik a test ellen is, és megtagadva a Létezôt, a Célt, a Hitet benne, és a lélek létezését, öngyilkos lesz, utánozva Júdást. Aki elôre való megfontolás nélkül öli meg saját lelkét a halálos bűnnel, de utána élni akar, és megbánja bűnét, az keresi az újjászületést, és bízik az irgalmasságban. Utánozza Dizmást. Nemcsak visszaadja lelkének életét, hanem a bukás okozta megaláztatás által, csökken kevélysége, és növekszik az alázatosságban. Ezért a bűn, a saját törekvése, arra szolgálnak, hogy megtartsák ôt az alázatosságban, elôre haladjon a tökéletesség felé, ami sose lehet ott, ahol a kevélység van, míg Isten szeretetének megtapasztalása, aki megbocsát a bűnbánó bűnösnek, elevenebbé teszi szeretetét Isten iránt, és ezáltal Célja iránt is. Sokszor -- és erre Pál a példa -- a nagy nyomorúságból, az agyagedényekbôl, még akkor is, ha tele vannak a bujaság és a gyűlölet szennyével, Isten kialakítja választott edényeit. Ô olyan, mint a fazekas. Ô az isteni Fazekas. Ugyanabból az anyagból formálja az edényeket, minden edényt. Ugyanabból az anyagból. Ugyanolyan módon. Ugyanazokat a dolgokat teszi bele. Mindenkinek ugyanazt a küldetést adja és ugyanazt a célt. Gondolatában tudja, ezek közül kik maradnak hűségesek a célhoz és a küldetéshez, és kik nem. De nem Ô az, aki ilyeneknek akarja ôket. Az anyag az, amely hűséges akar maradni, vagy nem akarja azt. És az isteni türelem mindent elvisel. Tud várni. Az emberek a kiválasztás vagy a kárhozat edényei, a szereteté vagy a gyűlöleté, az igazságé vagy a hazugságé, a tisztaságé vagy a bujaságé. Eszközzé teszi ôket, hogy kipróbáljon más embereket is: vajon az üdvösséget akarják-e vagy a kárhozatot, a bűnös vágyat vagy a lelki szegénység szeretetét azáltal, hogy elszakadnak mindentôl, ami nem Isten. Akaratuktól függ a lázadozás vagy a szelídség, a harag vagy az engedelmes sírás a szenvedésben. Akaratuktól függ az igazságtalanság vagy az igazságosság, a keményszívűség vagy az irgalmasság, a hármas bűnös vágy vagy a hármas tisztaság. Akaratuktól függ a haragosság vagy a békés lelkület, a testvérek üldözése, vagy a hűség az üldöztetések közepette is, hogy megjutalmazza vagy megbüntesse ôket, amint érdemeik vagy érdemtelenségük megkívánja. És felragyogtatja hatalmát is, megadva az Országot azoknak, akik válaszolnak megvilágosításaira, hívásaira, parancsaira, és eltávolítja azokat, akik magukat kiáltják ki ,,isteneknek és igazaknak'', és nem hajlanak az Ô szavára, ,,sötétségnek'' nevezik világosságát, sátáni sugallatoknak csodáit. Így tett Izrael az Úrral és az Ô Igéjével. És Isten meg akarta büntetni Izraelt, amelyben az isteni Törvénynek már csak betűje volt meg, de nem szelleme; és állandóan beleesett a kevélység, keményszívűség, a lázadás és, igen, a bálványimádás bűnébe is. Kigúnyolta az igaz Istent, aki szeretetbôl testet öltött, megölte Ôt, hogy ô legyen ,,isten''. Isten évszázadokon keresztül türelemmel elviselte ezeket az edényeket, amelyekre már leszállt haragja, hogy elpusztítsa ôket, elvetve a zsinagógát és szolgáit. Izrael elkövette a legnagyobb bűnt. A vétkes Izrael elvetésébôl, Isten irgalmából, a pogányok üdvössége és örök dicsôsége származott: A lerombolt Templom és oltárok és a régi áldozatok helyébe felépítette az új Templomot, az új oltárt és az új, állandó és szent áldozatot -- amint a próféták és Krisztus megjövendölte. Annak örök Fôpapja: Krisztus, Isten Fia, aki örök és szent. Ebbe a Templomba, ehhez az oltárhoz és áldozathoz minden népet odaengedtek és odaengednek, mert minden embert Isten teremtett, mindegyiknek ugyanaz a származása, ugyanaz a célja, ugyanaz a joga, mint gyermeknek, az Atyánál, aki irgalmas és részvétteljes mindazok iránt, akik hozzá fordulnak. (243) ======================================================================== A pogányok meghívása (Róm 9,25-29) Nem így történik talán az emberek között is? Amikor egy atya, egy jó családatya, aki igazi szeretettel szerette gyermekeit, dolgozott értük; felemésztette magát, hogy biztosítsa jólétüket, virrasztott felettük, hogy egészséges testtel és lélekkel növekedjenek fel, látja, hogy azok megtagadják ôt, elhagyják, vagy bántalmazzák, vagy kihasználják, vagy mást tesznek, talán nem fordítja valami szegény árva felé szeretetét és jótékonyságát, vagy egy gyermek felé, akinek nincs senkije se ami az árvaságnak legszomorúbb esete -- és talán nem fogadja ôt gyermekének, és szánja neki javait, amelyeket saját vérének gyermekei megvetettek? Ezt teszi, hogy szeressen, és hogy legyen, aki ôt szereti. Az Atyaisten így tesz. Így tett. Az emberiség kezdete óta szerette az embert. Az emberek között különösen szerette a régi igazakat, az atyákat és a pátriárkákat, akik méltóságteljesek, bölcsek, derék emberek, igazak és minden más erényben kiválóak voltak, s emiatt Isten tetszését találta bennük. Hénochtól Noéig, Ábrahámtól Izsákig és Jákobig, utána a nagy Mózesig -- aki a választott nép vezére és megmentôje, törvényhozója volt, Isten akaratából, akire rábízta a Törvényt és parancsait. Aztán Áron, az elsô pap, majd Józsué, aki véghezvitte az Isten által Mózesnek adott rendelkezéseket a választott Nép fiainak megígért Föld birtokba vételét illetôen. Ez a tetszés folytatódott a bírákon át a prófétákig és a királyokig. Mily nagy szeretetben részesítette Isten az Ô népét ezek által a választottak közül kiválasztottak által! De azáltal, hogy végtelenül szeretve érezték magukat, ugyanabba a bűnbe estek bele, mint Ádám. Azt hitték, minden szabad nekik. Azt gondolták, nem szükséges engedelmeskedni Istennek. Nemcsak ezt tették: bírálgatni merészelték Isten cselekedeteit, és azokat fölöslegeseknek vagy ostobáknak vagy sátániaknak vagy lehetetleneknek ítélték. Minél inkább kinyilvánították -- az égbôl az Atya és a földön a Fiú -- ezeknek a csodáknak, ezeknek a szavaknak a természetét, és tanúskodtak magukkal a csodákkal és ezeknek a szavaknak bölcsességével arról, hogy ,,ez Istentôl jött'', Izrael annál inkább sátáni eredetűeknek ítélte a csodákat és sátánnak azt, aki azokat véghezvitte, istenkáromlásnak szavait és szentségtörésnek cselekedeteit. És Isten megismételte azt, amit az Éden két törvényszegôjével tett. Elvetette Izraelt. És hogy Népet szerezzen magának, a pogányokat hívta meg választott Népévé. Isten Lelke megjövendölte ezt prófétája, Ozeás által: ,,Anyátok (a zsinagóga) többé nem az én feleségem!... Nem leszek részvéttel gyermekei iránt, mert paráznaságból származnak... Megszüntetem vidámságát, ünnepeit, újholdjait, szombatjait, minden ünnepnapját... És azt mondom annak, aki nem volt az én Népem (a pogányoknak): >>Népem vagy!<<, és az azt mondja majd nekem: >>Te vagy az én Istenem!<<'' És akkor, megjövendölve a keveseket, akik az Istennek már számos Népébôl lesznek majd, annak a népébôl, ,,Aki van'', a régi idôbôl és a régi Templomból a Jézus-Isten új népévé és új Templomává lesznek, ezt mondta: ,,A maradék, a maradék, mondom, Jákobé (azaz a még igaz izraeliták, mint akik Jákob törzsének egyenes leszármazottai és elsôszülöttei) megtér az erôs Istenhez.'' És meg van mondva az; amit Pál mond, idézve Ozeás és Izajás jövendöléseinek más pontjait. És az, amit megmondtak, beteljesült. És a pogányok lettek az Ô Népévé, és az a kevés izraelita, aki el tudta fogadni Krisztust, ezáltal ,,Isten gyermekévé'' vált. Fiaivá, ami sokkal több, mint alattvalója. Mert az alattvalóknak nem engedik meg, hogy a királyi palotában lakjanak, míg a gyermekeknek megadják ezt. És Isten gyermekei, Krisztus testvérei, a királyok Királyának Házában fognak lakni, mindörökké. (247) ======================================================================== A pogányok megigazulása (Róm 9,30.33) Ha Isten Országába -- a Szeretet, Igazságosság és Tisztaság Országába -- való eljutás csak az izraeliták és a szétszóratásban élô zsidók kiváltsága lett volna, akkor nem lett volna napnál is világosabb, hogy mivel Jézus, az Istenember, az egyetemes és végtelenül hatalmas Király, akkor az egész emberiség vágyakozhat, kiérdemelheti, elnyerheti Isten Országát, elôször önmagában, és utána az Ô Országában, Istennél. Ha ez a meghívás az Országba és annak öröklése csak a zsidó Népre korlátozott maradt volna, akkor hogyan lehetett volna azt mondani, hogy Isten végtelenül jó Atya minden teremtménye számára, akit szellemi lélekkel ajándékozott meg? Ez a korlátozás csak akkor szűnhetett volna meg, ha Istennek egy tündöklô csodája képes lett volna összetörni a téves eszményvilágot, amelyet a zsidók makacsul védelmeztek mindentôl, ami azt lerombolhatta és szétszórhatta volna. A többiek, minden többi ember, akik szétszórva éltek az akkor ismert és ismeretlen világrészeken, hogyan mondhatta volna a világ végén, hogy Isten jóságos és atyai volt minden ember számára? Ôk nem voltak hibásak abban, hogy más hazában, más vallásban születtek. Ha valaki hibás volt ebben, a zsidók voltak azok, akik vad dühvel és nagy undorral viseltettek minden körülmetéletlen iránt akkor is, ha az erkölcsileg sokkal jobb volt, mint ôk. Emiatt az oktalan undor miatt, ami ellenkezett a felebaráti szeretet parancsával, ami nemcsak a saját nemzetbeliekre és hitsorsosokra vonatkozott, Izrael sohasem igyekezett megismertetni az igaz Istent azokkal, akik több Istent imádtak. És még azokkal sem, akik rendkívül erényesek voltak a pogányok között, annyira, hogy érezték, van egy igaz Isten -- aki különbözik a hamis istenektôl, mert Egyetlen, Szent, egészen más módon Teremtô, mint amit a misztikus legendák mondtak, aki az egész teremtett világ Védôje és Mozgatója -- és azért oltárt emeltek az Ismeretlen Istennek, és megôrizték azt századokon keresztül, mintegy azért, hogy segítségül hívják. És a megtestesült Ige határozott parancsa nélkül -- ,,Menjetek, hirdessétek a jó hírt minden népnek, megkeresztelve ôket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, megtanítva ôket mindarra, amit tanítottam nektek'' -- még Palesztina legjobbjai, a választottak, akiket Ô három éven keresztül tanított szavával és példájával, sem mozdították volna el zsidó felfogásuk nehéz szikláit. ,,Utálatosnak és tisztátalannak'' ítéltek mindent, ami nem tartozott Izraelhez, egy kalap alá véve megvetésükben a szamaritánusokat a föníciaiakkal, a rómaiakkal, mindazokkal, kik nem Izrael zsinagógájához tartoztak. Az Apostolok cselekedetei tanúskodnak errôl a kitartó szellemi korlátoltságról még az apostolok között is. Jézus, a Mester, három éven keresztül magyarázta nekik, hogy az Ô Országa nem e világból való. Visszautasította minden követelésüket, hogy ,,királyuk'' legyen. Megkorholta ôket álmodozásukért az emberi dicsôségrôl, egészen addig, hogy egyikük árulójává lett, mert kiábrándult belôle a nem teljesült ôrült álmodozása miatt, amikor Jézus közel állt ahhoz, hogy visszatér az Atyához. És miközben megáldotta ôket, mielôtt még elhagyta volna ôket, miután tôle egyszer már részesültek a Szentlélekben, hogy felfoghassák a természetfölötti és lelki dolgokat -- és így feloldozást adhassanak, megértve a szívek és a test titkait -- még egyszer megkérdezték: ,,Most állítod vissza Izrael országát?'' (ApCsel 1,6) Még mindig nem fogták fel, annyira a régi Izrael módjára gondolkodtak, hogy a Messiás egy lelki és örök királyság Királya. És évekkel késôbb, amikor Saul már Pál volt, és Péter volt a Fôpap, és már jó ideje eltelt a Szentlélekkel, még annyira eleven volt bennük az elfogultság a pogányok iránt, hogy Istennek kettôs csodát kellett tennie, hogy meggyôzze Pétert, és az ne utasítsa vissza Cornelius századost Cezareában, és megerôsítésre is szorult mind Péter, mind a többi apostol és testvér Júdeából, akik készen voltak megfeddeni Pétert azért, amit tett. (ApCsel 10,11-11,17) Ezek a dolgok, biztosak, mert az Evangéliumok kiegészítése tartalmazta ôket, amit az egyházatyák megtartottak, mint elfogadhatót és a hithez tartozót, a bizonyítékai annak, milyen erôs volt az elfogultság a pogányok ellen még a régi Izrael legjobbjaiban és Krisztus új Egyházának szentjeiben is. De Jézus, minden igaz akaratú és lelkületű ember Megváltója, azzal, hogy az Országba minden embert meghívott, tanúskodni akart, és bizonyítékot akart adni arról, hogy Isten minden embernek szánta az Eget, amennyire Ôrajta állt, mert Ô minden ember szeretô és gondviselô Atyja. A pogányok nem keresték az igazságot, az igazi Igazságot, nem mintha megvetették volna azt, hanem mert nem tudták, hogy létezik. Senki sem tanította ôket arra, hogy az mi. De miután megismerték, hogy mi az igazság, magukévá tették, és oly hôsies hittel, hogy az bámulatba ejtette és kereszténnyé tette a világot. Igaz, hogy a pogányság szennyét a vértanúk vérének folyamai mosták le, akik, többségükben Krisztushoz megtért pogányok voltak. A máglyák füstje, amelyen égtek Krisztus hôsei, megtisztította a világot. Az Egyház alapját pedig a hitvallók csontjai képezték, hamvaik és vérük által megszilárdítva. És maguk a nevek tanúskodtak arról, hogy a pogányok mily sok vértanú népet adtak, akik Krisztus hitvallói. Jézus azzal, hogy minden embert meghívott az Országba, tanúskodott arról, hogy minden embernek szánta az Országot. Utána azoknak ajándékozta, akik erényeikkel kiérdemelték. A pogányok önkéntes jóakarattal részesülni akartak Istennek ebben az Országában, elôször az emberben, utána az Égben. Ezzel tanúskodtak arról, hogy múltjától függetlenül, minden ember hozzá tartozhat, hacsak akarja. Ezzel ellenkezôleg, Izrael, jóllehet ismerte az Igazságot és a Bölcsességet évszázadok óta, és amely, ha akarta volna, olyan helyzetben volt, hogy képes lett volna beteljesíteni, tökéletesíteni, elfogadni az élô Bölcsességet és Igazságosságot -- Jézust, az isteni és megtestesült Bölcsességet és Igazságosságot -- nem akart törekedni erre a beteljesítésre, erre a tökéletesítésre. Sôt, ahelyett, hogy elismerte volna Azt, aki azért jött, hogy igazán igazzá és bölccsé tegye, (Izrael) visszautasította, lábbal taposta, megölte a szent és bölcs Krisztust, és -- rossz akaratában kitartva -- követôit is. Izrael nem akart igazságos lenni. Soha. Se a Mester iránt, se a Csodatevô iránt, se a Messiás iránt, se a megtestesült Ige iránt, se az Ártatlan iránt. Elítélte, mint káromlót és Sátántól eredôt, a Mester szavait és a Csodatevô tetteit. Kinevette és tettetônek, szentségtörônek nevezte a Messiást, nem akarta elismerni az Igét, akinek Istensége nyilvánvaló volt az elôtt is, aki nem akarta elismerni, és Annak, aki minden megtiszteltetést megérdemelt, mint a legszentebb Ember, és mint az igaz Isten, a keresztet adta. Mindig, mindig így tesz az örök Izrael, azaz a farizeusok és írástudók halhatatlan osztálya az igazakkal, Isten szolgáival, Isten választottjaival. Mindannak az ellensége, ami szent és jó -- ellensége Istennek, ellensége Isten szolgáinak -- működésbe hozza mérgeit, Ádám Bűnének örökségét, az emberek ellen, és ôket bűnös vágyakkal tölti el, azaz irigyekké, gyűlölködôkké, hazugokká, igazságtalanokká teszi a szentek iránt, akik szolgálják Istent olyan módon, ahogy Isten hívta ôket, hogy szolgálják. Izrael, a régi és az új, birtokában van az igazság betűjének, de nem birtokolja a szellem igazságát. Nem volt birtokában vagy 20 évszázada, és nincs most sem. A betűket, sôt a betűknek egy áradatát: az elviselhetetlen ,,terheket'' ráteszi a ,,kicsinyek'' vállára, míg ,,hatalmasaira'' nem teszi rá azokat. Ráteszi a ,,lakatokat'', amelyek a nép számára lehetetlenné teszik a belépést a mennyországba. A ,,tizedeket'', amelyeket a Törvény nyilvános tiszteleteként fizetnek, és amelyek nem terhelik a gazdagokat, míg ugyanakkor megterhelik a szegényeket, akik számára nincs igazságszolgáltatás és szeretet, azaz a Törvény leglényegesebb követelményei. Azért, hogy igazolják keményszívűségüket, önzésüket, fösvénységüket, ,,korbánnak'' (Istennek szentelt adománynak) nevezték azt a pénzt, amit jobban felhasználhatnának a nyomor enyhítésére. Mindezek a dolgok alkották -- amikrôl Krisztus, részrehajlást nem ismerve beszélt barátainak és ellenségeinek egy igazmondó és minden emberi gondolkozásmódtól független emberként -- a Törvény ,,betűit'' és nem a ,,szellemét'', és ma is azok, és akadályai annak, hogy valaki megigazuljon. Így Izrael nem lépett be az igazságba. Megmaradt beburkolva és múmiaként a külsôségekben, amelyeket alkotott. El volt temetve és megvakult a romhalmaztól, ami ránehezedett értelmére és lelkére. Mint egy holttest, megmaradt élettelennek. Nélkülözte a tökéletes hitet: Krisztusét és Krisztusban. És az, akinek a ,,Fény'', a ,,Szegletkô'' szerepét kellett volna betöltenie maga, és fôleg önmaga számára is, botránykôvé vált. Azzá a kôvé, amelyrôl Izajás beszélt, jövendölve, és amirôl Krisztus is elôre megmondta az öreg Simeon által, hogy ,,sokak romlására és sokak feltámadására lesz, jel, amelynek ellene mondanak.'' Jézus azt mondta: ,,A kô, amelyet elvetettek, szegletkôvé lett... és aki nekimegy ennek a kônek, szétzúzódik, és azok, akiket eltalál ez a kô (akikre ráesik) azokat összezúzza.'' Kik azok, akik szétzúzódnak, nekimenve a Szikla-Jézus-Egyháznak? Krisztus ellenségei. Ô a Szikla-Egyház-Feje ennek az Egyháznak. Még nem látták, hogy a Római Katolikus Apostoli Egyházat egyetlen igazi, nagy ellenfele is legyôzte volna. A húsz század történelme megmutatja, hogy aki kezét erôszakosan az Egyházra emelte, és gyűlölködve nekiment, annak elfajult dicsôségét illetô álmai szétroncsolódtak. A történelem ugyanúgy megmutatja, hogy az egyházi büntetések nem ,,betűk'', hanem valóságok, amelyeket Isten aláír, magáévá tesz, és hogy a tôle eltaláltak megismerik a pusztulást az idôben és az örökkévalóságban. Kik azok, akikre a Szikla ráesik, összezúzva ôket? Azok, akik magukra kívánják ezt a szétmorzsoló Sziklát, ezt üvöltve: ,,Az Ô Vére hulljon ránk és fiainkra!'' És ez a Vér rájuk hullott. És szétrombolta a Templomot és az Oltárt, a papokat, hatalmasokat és Izrael legkisebbjeit is, és velük együtt szétzúzta ostoba nemzeti gôgjüket, keményszívűségüket, amellyel megvetették a kicsinyeket, téves következtetéseiket és meggyôzôdésüket, az Országot és a Messiás-Királyt illetôen. Századokon keresztül. És még nem fejezôdött be a szétzúzás. Addig, amíg Izrael fel nem kel gôgjébôl és makacs vakságából, alázatos kiáltással bocsánatot kérve, addig rá fog nehezedni az ítélet. Izrael még mindig gôgös és makacsul vak, akkor is, ha a rázuhant Szikla porrá törte, és mint a port szétszórta. Az Örökkévaló húsz évszázada vár erre a felismerô és beismerô felkiáltásra, hogy megbocsássa Izraelnek az istengyilkosság rettenetes bűnét, és visszavigye ôt Krisztus üdvözítô Látomásába: ,,Boldog, aki az Úr nevében jön! Hozsanna Krisztusnak, az öröktôl született Isten Fiának, és a Szűztôl, Jessze törzsének hajtásától emberileg született Dávid Fiának. A Szűz ebbôl a gyökérbôl kinôtt virág, sértetlen liliom, akitôl az Emánuel jött, az Úr Lelkének váratlan leszállása által erre a szűz és szeplôtelen virágpártára.'' Addig, amíg ez a pillanat el nem jön, ránehezedik az ítélet Izraelre. Közben azok számára, akik bárhol vannak is, és hisznek Krisztusban, vagy legalább az Egyház lelkéhez tartoznak, jó vágyuk, szent életük, a felebarát és az Isten iránt gyakorolt szeretetük által -- akit ösztönösen felismernek, jóllehet nem ismerik -- megerôsítést nyer reményük, és jutalmat erényük. (249) ======================================================================== Óhajtom üdvösségüket (Róm 10,1-4) Nem lehet tehát azt mondani, hogy Isten nem irgalmas és igazságos még Izraelhez is. Vár: Évszázadok óta, miután évszázadokon keresztül elôkészítette Jézus fogadására és felismerésére, évszázadok óta várja, hogy Izrael visszatérjen az Igazság és az Élet útjára, hogy kitárja neki karjait és Országát. Isten jó a bűnös néphez, amint jó az apostol, aki abból a népbôl jött. Népe szerette ôt addig, míg hozzájuk tartozott, és hűséges volt, a fanatizmusig menve, ennek a népnek eszméihez. Utána megvetette és gyűlölte ez a nép, mint a zsidó Törvény megtagadóját, a zsinagóga és a törzs elhagyóját. Pál, jó, mert igazi követôje, szolgája és apostola Krisztusnak, akinek minden tanítását magáévá tette, fôleg a szeretetrôl szólót, amely annyira ellentétben állt tüzes és kemény természetével, de amit hôsiesen hirdetett és gyakorolt, meghajlítva és megtörve énjét, annyira, hogy a természete és az akarata közti küzdelembôl belsô, vértelen, de nem kevésbé fájdalmas vértanúságot szenvedett el. Pál ezt mondja: ,,Szívbôl óhajtom üdvösségüket, s imádkozom érte az Istenhez, mert tudom, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellô megértés. Mert félreismerik az Istentôl eredô megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni. Nem vetik alá magukat az Istentôl származó megigazulásnak.'' Pál tehát járatos volt a bűnben, és ismerte az okokat, amelyek a zsidók bűnét okozták, akik nem akarták alávetni magukat Isten igazságosságának. Ô maga is elkövette ezt a bűnt a damaszkuszi úton kapott hirtelen megvilágosítás elôtt. Helyesen nevezi meg, még ha nem mondja is ki nyíltan, a rossz szenvedélyeket, amelyek rossz útra térítették Izraelt. Felismeri, hogy ezek ugyanazok, amelyek bezárták az Édent és a Paradicsomot, századokon keresztül, Ádám számára, úgy, mint századokon keresztül bezárták a Paradicsomot a zsidók elôtt is. Ezek újra csak a Kígyótól szerteszórt bujaság mérgébôl származó gyümölcsök, amelyekkel megrontotta a két Ártatlant: a kevélység, az engedetlenség és a kapzsiság. Az, aki Van, megmondta Mózesnek, prófétájának: ,,Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyenek más isteneid, mert én féltékeny Isten vagyok!'' Századokon át, és az utána jövô próféták által hívta népét, hogy ismerje fel a Messiást, mint az igazi Üdvözítôt és mennyei Királyt, a királyok Királyát és az urak Urát, az Atya Igéjét és az örök Igazságot, aki tehát méltó arra, hogy Istenként imádják, a szentek Szentjeként tiszteljék, hallgassanak tanítására, és engedelmeskedjenek neki: De ezek a tanítások, és maga Krisztusnak alázatossága és megjelenése ellentétben voltak azzal a fogalommal, amit róla a kevély zsidók alkottak, és fôleg ellentétben voltak erkölcsi szokásaikkal. Magukat ,,isteneknek'' érezték, nem életszentségük, hanem hatalmuk miatt. Ezek a papi Fejedelmek voltak. Farizeusok, írástudók, heródiánusok, szadduceusok voltak. Jézus csak ,,a názáreti ács'' volt. Ôk a Templomban tanítottak. ,,Mózes székében ültek'', amint Krisztus mondja Máté 23,2-ben, míg Jézus tanítószéke harminc éven át a názáreti ács: József gyalupadja volt. A többi három évben, kivéve rövid megjelenéseit a Templomban a parancsolt ünnepeken és néha tanítását valamelyik zsinagógában, az utca volt temploma és tanítószéke és zsinagógája, az erdôk, a tó- vagy folyópartok, a vásárterek, a szegény házak udvara, a legtöbbször, néhányszor a gazdagok háza, mint Lázáré, Johannáé és néhány magas rangú barátjáé. Azok számára, akik mindent a külsôségre és a gazdagságra helyeztek, ez az alacsony származás, alázatos lelkület, egyszerű ruha, hely és oktatás, mindmegannyi ok, vagy inkább ürügy volt arra, hogy ne ismerjék el a názáreti ács fiát Isten Fiának és a megígért Messiásnak. Ô az alázatosságot tanította szavával és példájával, az alacsonysorú népbôl választotta apostolait, és a legtudatlanabbat és faragatlanabbat, aki azonban jóakaratú volt, tette meg Vezetônek, a Sziklának, Utódjának és az elsô Fôpapnak. A tizenkettô közül csak egy hasonlított gondolataiban, ízlésében és jellemében azokhoz, akik Mózes székén ültek. És egyedül ez árulta el Ôt. Máté 18. Márk és Lukács 9. és 10. fejezetében Ô, a végtelenül bölcs Mester egy gyermeket állított választottai elé, és azt mondta: ,,Ha nem lesztek alázatosak, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyországba. Isten szemében a legkisebb (legalázatosabb) a legnagyobb. Ô elrejti a magasztos dolgokat a bölcsek és értelmesek elôl, és kinyilatkoztatja a kisdedeknek, mert azok alázatosak''. Még Jézus elôtt, az Isten Igéjének megtestesülése elôtt énekelte a Kegyelemmel és Szentlélekkel Teljes, miután már testileg is ,,egyesült'' Istennel, az Isten Igéjét hordozva: ,,Isten szétszórta a kevélyeket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat.'' Valójában maga Isten beszélt Mária ajkán keresztül. Valóban az örök Ige volt bezárva szűzi méhébe, apró, testet öltött magzatként, és Ô adta ezt az igazságot Anyjának, a Bölcsesség Székének ajkára. Késôbb, felnôtt emberként oly sokszor hirdette ezt. Ezzel a tanítással megjelölte, hogyan válhat valaki bölccsé és a bölcsesség tanítójává, úgyszintén az Ország fiává, Isten gyermekévé, az Ég szentjévé. Más alkalommal; Máté 22. és Lukács 14. és 18. fejezetében tanította, hogy nem minden meghívott marad választott, amikor kevélységük miatt vétenek a jóakaratú Király ellen. Az Ország és az égi lakoma elsô helyeire azok kerülnek, akik a földön alázatosak és a szegények iránt szeretetteljesek voltak. Isten elôtt kedves az alázatos ember imája, és megveti a kevély imáját, aki tökéletesnek ítéli magát pusztán azért, mert külsôleg teljesíti a Törvényt. A Mester szavai mindenkihez szóltak. De ki volt jelen, kire mutatott rá burkoltan a példabeszédekkel és a tanításokkal? Péterre: az alázatosra, aki egyszerű és jó alázatossága miatt felmagasztalásban részesült. A kerióti Júdásra, akit megalázott önteltsége, hármas bűnös vágya, külsôséges törvénytartása és színlelt Krisztus-barátsága miatt, ravasz, nagyon is ravasz számításból eredô cselekvése miatt, amivel kettôs célja volt. Péter, felnôtt létére is, gyermek volt. Ô kapta meg pápaként a lelki Országot és szentként az eget. Júdás hiú volt bölcsességére, és rosszindulatúvá vált a végtelenül jó akaratú Király iránt. Azért kidobták Isten Országából a pokoli sötétségbe és kínokba. Sokkal mélyebben kellene elmélkedni az evangéliumról és az apostolok jellemérôl, mint ahogy általában teszik. Választ kapnának belôle, és fényes tanításokat, amelyek alkalmasak lennének a jóakaratú lelkek irányítására a Bölcsesség útján, ami az égbe vezet. De a farizeusok, írástudók és papok nem tudták megtenni ezt, mert kevélyek voltak. Nem akarták ezt tenni, mert a Bölcsesség terén tökéleteseknek képzelték magukat. Már mondtam, és megismétlem: ,,Birtokában voltak a Bölcsesség betű szerinti tökéletes ismeretének, de teljesen nélkülözték a Bölcsesség szellemét. Azért nem voltak az igazság birtokában. Nem birtokolták a világosságot, hogy meglássák az igazságot. Nem volt bennük szeretet, hogy birtokolják a szeretet világosságát a szeretet Törvénye igazságának megvilágítására. Buzgók voltak, de téves buzgósággal, mert nem volt bennük szeretet, és azért igazság sem. Nem értettek ahhoz, hogyan kell buzgólkodni Isten szolgálatában. Rendelkeztek egy sajátos, teljesen emberi szentséggel, amellyel saját maguk ruházták fel magukat, és amirôl nem tudtak lemondani, mert ez azt jelentette volna, hogy meg kell hajtani fejüket, meg kell fosztani magukat sajátos erkölcsi szokásaiktól, hogy elfogadják mások parancsait, egy olyan szentséget, ami nem felel meg ízlésüknek, amely a megtiszteltetéseket és a fölényeskedést kedvelte. És ki adta ezeket a parancsokat? Egy tanulatlan galileai. Igaz, hogy ez magát Isten Fiának mondotta, és Istenként cselekedett és tanított. De a kevély Izrael elfogadhatta-e azt, ami egy alacsony sorból származó férfitôl jött, habár Mózesrôl tudták, biztos történeti igazságként, hogyan kapta villámlások és isteni tűz között a Sinai Törvényét és minden más parancsot. Tudták azt is, hogyan nyilatkoztatta ki Isten a jövôt és a Messiást illetô dolgokat a prófétáknak. Ám Izrael helyettesítette az elsô, egyszerű, tökéletes Törvényt egy teljesen emberi parancsokból álló törvénykönyvvel. Ezek tehermentesítették a hatalmasokat, de elnyomták a szegényeket, a kisembereket. A lelki Messiás helyébe, amint Ôt a jövendölések bemutatták, egy emberi Messiás eszméjét állították, aki meghódítja Izrael számára az egész Földet. Ezért nem fogadhatta el Izrael Krisztust. És ebbôl eredôen nem vetette alá magát Isten igazságszolgáltatásának, aki noha ugyanaz az Isten, többé nem villámok között és nemcsak egynek -- Mózesnek -- beszélt, hanem az egész népnek, Jézusnak, az Ô Igéjének ajkával, hosszú és világos tanításokkal, aki azért jött, hogy azt minden emberrel tudassa, és minden hívô szentté legyen, és részesüljön az örök Életben és Isten Országában. (255) ======================================================================== Isten eszközei (Róm 10,5-21) Amikor még azon parancs és tanítás nem adatott meg, és Krisztus nem ismételte fáradhatatlanul, egy valakinek mégis megadatott, és neki is nagyon ritkán, s ez Mózes volt. Amikor Mózes érezte, hogy földi életének vége közel van, azért, hogy halála után a nép ne távolodjék el az Úr útjáról, összegyűjtötte az embereket. Kihirdette nekik a Törvényt, a Vének és a törzsek elôtt. Megmondta nekik, milyen átkok és áldások járnak azzal, ha Isten Törvénye ellen, vagy szerinte cselekednek. Beszédét a Pál által feljegyzett szavakkal fejezte be. Valóban, az életszentség a Törvény teljesítésébôl származik. A Krisztus elôtti idôkben, vagy Krisztus idejében nem volt mentség annak számára, aki nem gyakorolta azt. Mert a parancsolatok világosak voltak, és az adta azokat az egész nép tudtára, aki kapta ôket. Más alkalmakkor Isten adott parancsokat gyermekeinek. Ádámtól kezdve Mózesig Isten többször oktatta valamelyik gyermekét. De a parancsok és oktatások sose voltak olyan teljesek, mint a Sinain. Ott Isten nem valamelyik gyermeke, hanem az egész választott Nép számára adta azokat. És hogy ezek a törvények el ne vesszenek, Isten ujja kôtáblákra írta azokat. Inkább Isten, mint Mózes keze írta azokat a szövetség tábláira, amelyeket a Frigyszekrényben ôriztek. Nem mentegetôzhettek tehát az izraeliták, ha nem a Törvény szerint éltek. Az nem volt többé bezárva az égben és az isteni Értelemben. Többé nem volt szükség arra, hogy Isten lélekben elragadja az égbe egy választottját, hogy az megismerje a kinyilatkoztatást, vagy arra, hogy az égbôl leszálljon egy lélek, a kinyilatkoztatás közlésére, hogy azt isteni eredetűnek higgyék. Istennek a Sinain elhangzott szava, amint Mózes mondja, már nagyon közel volt Izrael Népének tagjaihoz. Ott volt a Szent Sátorban elhelyezett szövetségszekrényben, mindig Izrael népe között. Mivel már eléggé ismerték, e nép gyermekeinek ,,szájában és szívében'' volt, és a közöttük lévô igazak a Törvény szerint élhettek. Krisztus kortársainak még több okuk volt arra, hogy a Törvény szerinti igaz életet éljék. Még inkább a Törvény szerinti igaz életet kellett volna élniük azoknak, akik Krisztus kortársai voltak. Mózes megjövendölte a jövendô Messiásról: ,,Urad, Istened nagy prófétát támaszt Népedbôl és annak gyermekeibôl (és Mózes testvérei közül). Ôt hallgassátok! Próféta lesz; mint te, de én szájába teszem Szavamat, és Ô elmond mindent, amit én parancsolok neki, hogy mondja. És ha valaki nem akar rá hallgatni, sem az én szavamra, amelyet nevemben mond, én fogok bosszút állni rajta.'' (MTörv 18,15-19.) Jézus kortársai a Törvényen kívül ezeket a szavakat hallották Krisztus ajkáról: ,,Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött.'' (Jn 7,16) ,,Én azt mondom, amire az Atya tanított engem.'' (Jn 8,28) ,,Aki nem hisz bennem, el van ítélve.'' (Jn 3,18) ,,Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem... Nem én foglak vádolni titeket az Atyánál, mert van, aki titeket vádol: Az a Mózes, akiben reméltek... aki azt mondta rólam: >>Ha nem hisztek szavaiban, és nem hallgattok rá, hogyan hihettek és hallgathattok az enyéimre?<<'' (Jn 5,43-47) ,,Ti igyekeztek megölni engem, mert szavaim nem hatolnak belétek.'' (Jn 8,37) De, Izajás jövendölése szerint, ,,volt szemük, de nem láttak, fülük, de nem hallottak, szívük kemény, ami nem fogta fel, mert nem akarta felfogni''. S habár magának Istennek az Igéje szállt majd le az égbôl, hogy oktassa ôket, és visszajött az alvilágból, hogy meggyôzze és oktassa még ôket, hogy megtérjenek, következésképpen mégsem tértek meg, nem akarták elismerni; hogy Krisztus a Törvény célja és tökéletessége, és ez szolgált elítélésükre. Ugyanaz az ítélet, hosszabb, rövidebb ideig tartó, rettenetes ítélettel fogja sújtani mindazokat -- a Földön és a világ végén és a Földön túl -- akik nem hisznek Krisztusban, és nem élnek a Törvény szerint. Nemcsak ôket, de az új zsidókat is, akik tagadják, hogy Istennek joga és hatalma van még folytatni az állandó evangelizálás szent művét választottjai között, és nem ismerik el, hanem megvetik és üldözik a titokzatos lámpásokat, akiket Isten folyamatosan meggyújt, hogy ez a világ ne vesszen el a lelki sötétségben és fagyban. Nem elég hinni Isten, Krisztus, a másvilági élet, a jutalom létezésében, és a hit sok igazságában, amelyben nem hinni bűn. Hinni kell Isten végtelen hatalmában és irgalmában is. Isten elküldte Fiát a világ evangelizálására és Lelkét, hogy az Apostoloknak és az új Egyház tanítványainak világosságát és adományait adja, hogy a Föld megismerhesse Krisztust, mindazok Üdvözítôjét, akik hisznek benne. Ugyanúgy küldi el a Szentlélek tüzét és világosságát azoknak; akiknek akarja, és akik megérdemelték ezt a nagy ajándékot, hogy felszítsák a szeretet lángját, felélesszék és kiegészítsék az igazságot a szívekben. Ezáltal a hitet és a szeretetet állandóan táplálja az emberek sokaságában, akik sokszor nem azért vesznek el, mert akarják, hanem mert hiányoznak számukra a rendkívüli segítségek, amelyek kiemelnék ôket a lélek gyengeségébôl és halálából, úgy, amint Jézus visszaadta az egészséget és az új életet a testi és lelki betegeknek és halottaknak. ,,Ti Krisztus másai vagytok'', mondta a sugalmazott ajak. És ,,Krisztus igazi másaitól'' megtagadható-e, hogy a bölcsesség és a gyógyítás műveit véghez vihessék úgy, amint Krisztus tette? Nemde Ô mondta: ,,Az enyéméhez hasonló dolgokat fogtok véghezvinni, és még nagyobbakat''? Talán nem Ô hívta meg a világosságra és vitte el Országába a pogányokat, barbárokat, görögöket és zsidókat? Talán nem erôsítették meg az események Pál szavait: ,,Nincs különbség a zsidók és a görögök között''? És még: ,,Senki, aki Isten Lelke által beszél, nem átkozza Jézust... Változatosak az adományok, de ugyanaz a Lélek működik mindegyikben, a közösség javára?'' Tehát mindaz, aki hisz és segítségül hívja az Urat -- és azért hívja segítségül, mert szereti Ôt -- üdvözül, Istenben él, Istent szolgálja olyan módon, ahogy Isten akarja, hogy szolgálja Ôt; és ugyanabban a jutalomban részesül, mint azok, akik különbözô módon különféle küldetéseket és minden küldetéshez alkalmas ajándékokat kapva Istentôl, szolgálták az Urat. Szépek azok lábai, akik elfáradnak a jó hír hirdetése közben. Hasonlóképpen szépek a szemlélôdô értelmek és szívek, akik imádkoznak azokért, akik felemésztôdnek a tevékeny életben. És szépek az engedelmes, figyelmes, alázatos lelkek, akik megteszik Isten akaratát akkor is, ha rendkívüli, és lelkük nem kalandozik el, se nem lesznek kevélyekké amiatt, hogy az Urat hallották és füllé váltak, amely hallgatja az Urat, és a testvéreik számára adott magán-kinyilatkoztatás eszközévé váltak. Boldogok, akiket ezért üldöznek. Az igazak koronájához ezek számára hozzáadják a vértanúk koronáját is, mert ôk szenvedtek az igazságért. Valóban, ezek részesülnek minden boldogságban. Ôk lelkileg szegények, mert nem tapadnak sem a vagyonhoz, sem a dicséretekhez, nem bocsátják áruba Isten ajándékait, nem híresztelik el rendkívüli szolgálatukat. A Király titkát befödik alázatosságuk fátylával. Adnak rászoruló testvéreiknek a bölcsesség titkos forrásából, anélkül, hogy az embereknek még csak tapsaira is vágyakoznának, ami csak zavarná ôket. És ezért a mennyország már az övéké, szívükben, és megnyitja titkait lelki érzékeik elôtt, és várja, hogy mindörökre befogadja ôket a másvilágon. Ôk szelídek Isten akarata iránt akkor is, ha az az akarat számukra szenvedéssé válik. Birtokolják a Földet, azaz titokban működnek, amit ugyancsak kevesen tesznek, megnyerve számtalan lelket Istennek. Sokak számára királyok és tanítók ebben és a másik életben. Elmondhatják róluk, amit az Énekek Éneke mond: ,,Futnak majd bölcsességük illata után. Bölcsességük szétárad, mint a balzsam, hogy sokan meggyógyuljanak, és lelkileg felüdüljenek tôle.'' Ôk le vannak sújtva, és sírnak, mert ha a világban nincs is mindenütt sötétség, ám ott legalább a kevélység füstös ködje megtalálható, ami keserű könnyekre fakasztja ôket az emberi megnemértés miatt. A fájdalmak Királya és a lesújtott Anya megvigasztalja ôket itt és odaát, ezerszer ezerszeresen, sok könnyükért. Ôk éhezik és szomjazzák az igazságot, és emiatt meg kellett ízlelniük a hamut, epét, az ürömöt és az ecetet az emberek részérôl. Lelküket csak a szeretet Lelke elégíti ki. Ez mindennapos kenyerük. A Bárány menyegzôs lakomáján végül leülnek majd, és Isten maga elégíti ki ôket, kinyilatkoztatva nekik magát, és kinyilatkoztatva Istennek minden boldogító titkát. Ôk az irgalmasság szellemében nem utasították vissza Isten szolgálatát. Jól tudják, hogy emiatt az emberek részérôl nem részesülnek irgalomban, és azt el kell szenvedniük. A választottak iránt tanúsított irigység ezernyi módon bosszulja meg magát. Ezzel kiválasztottságukat keresztté változtatják. Minden irgalmasságban részesülnek, és részesülni fognak azonban a megsemmisíthetetlen Irgalmasság szívénél: Jézusnál, és az Asszony szívénél, aki nem gyűlölte még Fiának gyilkosait sem, hanem imádkozott megtérésükért. Ôk tisztaszívűek, nem néztek senki másra, csak az Úrra, hogy mindig készségesen szolgálják Ôt. Nem tudtak mások hangjára hallgatni, se az érzékekére, se a kísértésekére, mert egyedül csak az égre igyekeztek figyelni. Már ízlelik az Isten látásának, az Ô ismeretének boldogságát, amely nagy, jóllehet még korlátolt. Egyedül csak arra az idôre várnak, amikor olyannak láthatják, amilyen, mindörökre. Ôk békességesek, mert a béke Királyának gyermekei és szolgái. Átjárták ôket a Békésnek a szavai, akinek példáját követik ellenségeik iránt is. Igazi gyermekei Istennek, és azoknak fogják nevezni ôket mindörökre. Az Ô hajlékaiban fognak lakni, miután vendégül látták Ôt szívükben, mert Isten a béke emberével van. Ôk az igazság szeretetébôl; és azért, hogy közreműködjenek abban; hogy az sokakban növekedjék, és sokan eljussanak hozzá, elviseltek mindenfajta üldöztetést. Nem lehet azt mondani, hogy csak a véres vértanúság számít üldöztetésnek, de az legalább gyors. Nem. A világ ura és az ô szolgái, akik többé-kevésbé vannak tudatában annak, hogy az ô szolgái, ezernyi módon tudnak üldözni, ravaszul, titokban, lassan, hazugságra, rágalomra, igazságtalanságra támaszkodva. És ezeket felhasználják Isten szolgái ellen, agyafúrt ravaszsággal, gyötörve az énnek azokat a részeit is, és fôleg azokat, amelyeket egy hóhér sem képes gyötörni, a szellemi részeket: az értelmet és fôleg a lelket. Ezek mindentôl megfosztják az igazság szolgáit. Attól a joguktól is, hogy szolgálják az Urat, és azon munkálkodjanak, hogy elvezessék testvéreiket az igazságra. Megfosztják ôket jó hírnevüktôl is, még valódi állapotuktól is, a gúny ruhájába öltöztetik, amibe Krisztus ellenségei öltöztették Krisztust, és gúnyolódva ugyanazt mondják nekik: ,,Ha igaz, hogy az vagy, akinek mondod magadat, mondd az Úrnak, hogy lépjen közbe és segítsen téged''. De minden megfosztásnak, minden a földön elszenvedett gúnyolódásnak megfelel egy újabb dísz a menyegzôs ruhán, ami rájuk vár az égben. Fokozott dicsôség vár ezekre, akik biztosan polgárai az Országnak, és még nagyobb dicséret a szentektôl és az angyaloktól, akik a magas égbôl természetfeletti igazsággal látják és ítélik meg az emberek minden cselekedetét. Sajnos, Istennek e szolgái nem mindnyájan engedelmeskednek az Evangéliumnak, a szeretet, az igazság és igazságosság törvényének és tanításának. Az igazságnak, amely azt tanítja, hogy Isten nem személyválogató, nem törôdik a vagyonnal, az állásokkal, vagy hogy milyen művelt valaki, hanem a szívre, az illetô lelkületére irányítja figyelmét. A tapasztalat szerint, minél alázatosabb valakinek az életmódja, minél egyszerűbb a ruházata, általában annál alázatosabb értelme és szíve is, egyszerűek az érzelmei és tiszták a célkitűzései. Amint Krisztus általában az egyszerűeket és alázatosakat vette magához, hogy tizenkét apostolává tegye ôket, ugyanúgy Isten is az egyszerűek, alázatosak, tisztaszívűek és egyenes szándékúak közül választja ki eszközeit. Másfelôl az eszköz szegénysége arra szolgál, hogy felragyogtassa Isten hatalmát és közvetlen eljárását. De Istennek ezek az eszközei ugyancsak felkiálthatnak az Úrhoz, a próféták és az apostolok panaszával, amelyet Pál is megismételt és összefoglalt: ,,Ki hitt abban, amit mondtunk?'' De ezek nem csüggednek el. Amikor üldözik, zaklatják, elnyomják, rágalmazzák, gúnyolják ôket, úgy, mint a régi Templom és Palesztina kevély vezetôi tették Krisztussal, ezek nézzenek fel Ôrá, és utánozzák Ôt anélkül, hogy megállnának küldetésükben, vagy elcsüggednének. Isten Szavát kinevették, megrágalmazták, és kioltották a kereszten. De húsz évszázad óta Ô diadalmaskodik, betölti a földet, visszhangzik nemcsak annak végsô határain, mint elfojthatatlan visszhang, mint kiolthatatlan fény. Ott is ott van, ahol Krisztust üldözik, gyermekeiben. Sem a kard, sem a kínzások nem tudják elválasztani Krisztustól azt, aki szereti Krisztust, mondta Pál. Nem tudták megtenni ezt a pogány rómaiak az elsô keresztényekkel. Nem tudják megtenni a jelenlegi Antikrisztusnak ördögtôl megszállott szolgái a saját alattvalóikkal. Olyan, mint egy titokzatos lámpás, amely be van zárva a szívekbe, készen arra, hogy kivegyék, és újból meggyújtsák. A hitük miatti üldözöttek könnyei táplálják, azoké, akik minden eddiginél jobban keresik Krisztust és az Ô Országát, egyetlen békéjüket, egyetlen világosságukat a sötétségben és a kegyetlenségben, amely uralkodik ott, ahonnan Krisztust száműzték. Ô egyetlen reményük egy örvendetes életben a földi elnyomás után. Egy eszme vagy egy vallás erejének növeléséhez semmi sem olyan hatásos, mintha azt üldözik. Maga Krisztus, a hosszú erkölcsi üldöztetésbôl és a vad, végsô üldözésbôl nyerte el halhatatlan dicsôségének azt a jelét, amely által emberi természetében is, mint a szentek Szentje uralkodik, és fog uralkodni. És amint megtalálják Ôt azok, akik szeretettel keresik, és ahogyan jelen van azok mellett, akiket elnyomnak, és akikre lesújtanak, és akik meggörnyednek az ideigtartó iga alatt, és ahogyan jelentkezik a csak általa ismert váratlan vigasztalásokkal, ugyanúgy jelentkezik, és találkoznak szigorú tekintetével mindazok -- azokon kezdve, akik az Ô idejében ellenségei voltak, azokig, akik most ellenségei -- akik Ôt üldözték és üldözik híveiben. Nemcsak ,,egész nap'', hanem egész földi életében kezét nyújtotta, megnyitotta szívét és kiárasztotta örök szavainak kincseit Izrael népének. De annak nagyjai nem akarták látni ezt a mozdulatot, nem akartak ehhez a szívhez menni, nem akartak meríteni ezekbôl a kincsekbôl. A Kereszten is elfogadta, -- mert csak szabad akaratával való elfogadása tehette lehetôvé, hogy ilyen módon emeljék a magasba -- hogy széttárt és kinyújtott karokkal Ô legyen a Fôpap és a nagyon Szeretô, aki felajánlotta magát népéért, és aki meghívta népét, és azt akarta, hogy jóllehet meghalt, szívét megnyissák. Ezzel halála után hallgatagon tanította az egész emberiséget Isten végtelen szeretetérôl, és a szent kapuról, amely befogadja a végtelen irgalmasság országába mindazokat, akik jólélekkel az Istenemberhez fordulnak. De míg a népek elfogadták Krisztus utolsó meghívását és tanítását, addig a hitetlen és lázadó Izrael, amelynek nem volt mentsége makacs ítéletére Krisztust illetôleg, mindazok után a bizonyítékok után, amelyeket Ô nekik adott -- csodáival, tanításával, feltámadásával, mennybemenetelével, -- kitartott szándékos vakságában, amivel megérdemelte, hogy Isten elvesse. (259) ======================================================================== A maradék (Róm 11,1-24) Ez az elvetés nem teljes, se nem tart örökké. Ha Isten az Igazságosság, Ô az Irgalmasság is. Irgalmasságáról tanúskodik az, hogy Igéje az emberek megváltására, áldozatként, a Báránnyá lett. Ezért tehát nem az egész Izrael volt elvetve. Mert nem az egész Izrael volt gonosz. Amint minden emberi társadalomban, úgy Izraelben is voltak igazak. A legigazabbak közülük megértették, követték és szerették Krisztust attól fogva, hogy megismerték. Mások, kevésbé egyszerűek és kevésbe igazak, vártak arra, hogy erôteljes bizonyítékokat kapjanak ahhoz, hogy el tudják hinni: Ô a Messiás. Ismét másokat csak az utolsó csodák ráztak meg (a feltámadás és a mennybemenetel). Végül, egyesek csak akkor adták meg magukat, amikor látták a faragatlan és műveletlen apostolokat átváltozni méltóságteljes és bölcs hithirdetôkké, bátrakká válni, míg elôzôleg félénkek voltak, csodatevôkké, mint Mesterük, és fôleg, olyan erôsekké válni hitükben, hogy felemelt fôvel tudtak a fôtanács elôtt állni, és ismételten azt válaszolni a fôtanács igazságtalan parancsaira: ,,Ítéljétek meg magatok, hogy Isten elôtt igazságos dolog-e inkább nektek engedelmeskedni, mint Istennek. Ami minket illet, mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk. (ApCsel 4,19-20) Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta azt a Jézust, akit ti a keresztre függesztve megöltetek. Ezt a Fejedelmet és Üdvözítôt Isten felmagasztalta jobbjával, hogy Izraelt megtérítse és megbocsássa bűneit. És ennek tanúi vagyunk mi és a Szentlélek, akit Isten azoknak adott, akik engedelmeskednek neki.'' (ApCsel 5,29-32) A legigazabbak Izrael vezetôi közül, akik között volt Gamáliel, annak az idônek legfôbb tanítója, akkor tértek meg az Úr Jézushoz. Mert nem minden ember és az emberben nem minden rossz, akkor sem, ha nem mindenben igaz. Az eredeti bűn és a hármas bűnös vágyból fakadó bűn nem rombol le mindent, ami Istenbôl van az emberben, azaz mindazt, ami a jóra irányul a szellemi részben (lélek és értelem). Az értelmet csak a tébolyra jutás tudja teljesen megsemmisíteni. Mindig megnyílhat azonban az igazság és az igazságosság felé, megvilágítva az utat az embereknek, hogy jól használva szabad akaratukat, elfogadják, amit elôbb nyíltan elvetettek, vagy nehezen fogadtak el, igaznak és jónak ismerjék el, és eszköznek az igazság felé haladásban. A többi izraelita, ez ,,a keménynyakú nép'', a mózesi idô óta kitartott tévedésében, elvetve a hitet Krisztusban, megvetve tanítását, amely az üdvösség útja. Jóllehet elôre ismerték a Messiást, akit Isten többször megjövendölt gyermekeinek, nem fogadták el, sôt elutasították, mint bűnöst. Mert nem volt meg bennük a szeretet, ami az emberben Isten élete és élet az Istenben. A kevélység vert tanyát bennük, ami a szív keménysége és füst, amely meggátolja az igazság meglátását. Isten azonban, jóllehet nagyon nagy volt Izrael bűne, nem vetette el az egész népet. Amint már Illésnek megmondta, megtartott belôle bizonyos számú embert. Ezek nem hajtanak majd térdet semmiféle bálvány elôtt sem, és elôbb vagy utóbb ezek elérkeznek majd a királyok Királyához. A választott nép e maradékához maga a Kegyelem ment el, ami Isten minden embernek szánt ajándéka. Igaz, hogy ez csak annak számára marad ajándék, aki nem veti el, se nem teszi tönkre a bűnnel. Mert a többiek Isten gyermekeibôl mostoha gyermekeivé váltak, akik nem ismerték el azt, aki az Elsôszülött Isten összes igaz gyermeke között, aki Természet és Kegyelem szerint Elsôszülött volt. Így Izrael nem érte el azt az emberi dicsôséget; amit keresett, sem a természetfeletti dicsôséget, amirôl kevélyen azt hitte, hogy már birtokában van. E helyett, kivéve azt a kevés zsidót, aki megtért Krisztushoz, megérdemelte az Ég büntetését, hogy elvakuljon, hogy fülével ne halljon, a hurkot, a hálót, a buktatót és az emberi büntetést, amely miatt a földig görnyed az elnyomók ütései alatt, majd a szétszóratást, és hogy gyűlöletessé vált a világ számára, éspedig századokon keresztül. Azért érte ez Izraelt, mert túlságosan ,,a legjelentôsebb'' akart lenni, saját felfogása szerint, és mert nagyjaival együtt Mózes székén akart ülni azonban anélkül, hogy az igaz életvitelben is követte volna Mózest. Izrael meg akart maradni a világ ,,tanítómesterének'', lehetetlenné téve a Törvény megtartását az apró emberi törvények hozzáadott és föléje helyezett tömkelegével. Izrael bíráskodni akart még a szentek Szentje felett is, aki lejött az Égbôl, hogy visszavigye Izraelt az igazságossághoz és a törvény isteni és tökéletes egyszerűségéhez, amely által minden igaz ember számára lehetséges annak gyakorlása, legyen az júdeai vagy szamaritánus, görög vagy római. Visszautasították, megtagadták, megölték a királyok Királyát, azt a Királyt, aki egy soha véget nem érô országot adott volna nekik. És büntetésül és megaláztatásul minden idôben gyarló emberi királyokat és császárokat és uralkodókat kaptak. Kevélységüknek ezt kellett lenyelnie: látták, hogy a pogányok léptek helyükbe, mint Isten Népe. Látták a Templom, az oltár és a város elpusztulását. Annyira büszkék voltak ezekre, hogy az a szeretetlenség bűneibe vitte ôket mindazok iránt, akik nem voltak polgártársaik születésük miatt, vagy magas méltóságokba történt beválasztásuk révén. Megvetettek másokat, és látták, hogy megvetik ôket. Vasvesszôvel uralkodtak, és vesszôkkel és láncokkal uralkodtak ôfelettük azok, akiket oly sokáig kigúnyoltak. Visszautasítottakká váltak, és mások foglalták el helyüket. Nem volt többé Jeruzsálem és zsinagóga, hanem Róma és az Egyház. Ôk, ,,az elsôk'' ,,utolsókká'' váltak, amint a mindentudó és mindent látó Szó megmondotta. Mégis, mivel Isten minden dolgot jóra tud fordítani, még az önmagában véve lényegesen rossz dolgokat is, a zsidók bűntényébôl jó származott a pogányokra. Krisztushoz ôk nem voltak rosszabbak a zsidóknál. Pogányok voltak, akik tisztelték benne a képzett és békeszeretô embert, azt az embert, aki nem vetette meg ôket, nem arra tanította a tömegeket; hogy megvessék a pogányokat, sôt jót tett velük is. De a Golgota bűnténye után megnyílt szemük az igazságra, és a jó, békeszeretô, tanult, a csodatevésre képes emberben felismerték ,,az Isten Fiát'', aki Egyházában él, és hozzá fordultak, és elnyerték az Életet. Íme, tehát a zsidók bűnténye, a kapzsi módon hatalomra vágyók bűnténye lelki kincsekkel gazdagította a pogányokat, akik attól meg voltak fosztva. A zsidók szándékos fogyatékossága a megértést és értelmet illetôen, amelyet makacsul bezártak, visszautasítva a Világosságot, és elônyben részesítve a sötétséget, oka lett annak, hogy a Világosság a pogányokhoz került. És az elsô okból származtak a többiek: a szeretet, amely által az egymással ellenséges nemzetek emberei, vagy azok, akik gyűlölték egymást, mert uralkodók és elnyomottak voltak, a minden helyrôl és nyelvbôl származó emberek, megbékéltek egymással, ,,testvéreknek'' hívták egymást a Szent Testvér nevében, aki eljött, hogy meghaljon és az egyetlen Életet adja nekik, akár júdeaiak, akár pogányok voltak, vagy a szétszóratásban élô zsidók vagy görögök, rómaiak, líbiaiak, egyiptomiak, pártusok vagy szírek. Elôször ott ébredt fel, vagy támadt fel a szeretet, ahol halott volt. A szeretet élet Istenben. A szeretet tette szentté az elsôket; a tömeget és az egész titokzatos Szôlôtôt, amelyen a gyökerekbôl -- amelyek Izraelé voltak, Márián, Jézus Anyján, a Dávid törzsének szüzén keresztül, az apostolokon, Izrael fiain és a tizenkét törzsbôl származó tanítványon keresztül -- új élet támadt a pogányoktól adott új ágakban, amelyeket beoltottak törzsébe, azok helyett az ágak helyett, amelyek nem akartak Krisztussal egyesülve maradni, aki a titoktatos Szôlôtô törzse. Ezeket az ágakat levágták, mert elhaltak. Szent az egész Titokzatos Test, mert szent a Fô és szent a gyökér, aminek legtisztább kisarjadásából származott a Fej. Szentek az ágak, amelyeket beoltottak abba -- akkor is, ha elôzôleg nem voltak szentek - - azért, hogy ne ismételjék meg a régi bűnt, amely által Ádám elveszítette a Kegyelmet. Izrael népe, szinte teljesen, elvesztette a Kegyelmet és Isten áldásait. Élet az új ágaknak; élet a Szôlôtô minden sarjadásának: ez a szeretet, az isteni nedv, ami táplálja azt, aki nem szakad el a kevélység miatt a törzstôl. Mert a kevélység a kételkedéshez vezet mind az igazságokban, mind a kötelességekben, amelyek nem teljesítése gyűlöletessé tesz Isten elôtt. És a kételybôl jön a hit ellanyhulása; utána a hitetlenség, majd az Isten félelmének elvesztése, és végül a meggyôzôdés, hogy Isten olyan jó, hogy sose tud szigorú lenni. Isten igazságos jóságában. Szigorú, amíg az ember kitart bűnében, de kedves, amikor az ember megbánja bűnét. Inkább kész arra, hogy ismét visszafogadja barátságába, mint arra, hogy elítélje. Boldog, ha valakit, aki lelkileg halott, ismét élôvé tehet. De Isten sose ostoba. Az Úr meg tud tenni minden csodát, mert hatalma és irgalmassága végtelen, és végtelenek a Megváltó Krisztus érdemei. De minden csoda elnyeréséhez szükség van az ember jó akaratára, Istenbe vetett hitére, reményére az Úrban, szeretetére Isten és a felebarát iránt -- mindenekfölött a szeretetre, mert ez az a terület, amely megengedi, hogy minden erény kivirágozzék -- és az Istennel való egységre. (267) ======================================================================== Izrael megtérése (Róm 11,25-36) Isten utolsó eljövetelének és az Ítéletnek egyik jele, amit a világ vége követ, Izrael megtérése, ami a világ végsô megtérése lesz Istenhez. Miért ôk az utolsók, akik az elsôk voltak abban, hogy Isten Népe voltak? Ez öröktôl létezô rendelkezés és emberi rendelkezés következménye. Ne tűnjék igazságtalannak az öröktôl létezô rendelkezés. Nekik, akik már elsôk -- sôt: egyetlenek -- voltak a természetfölötti igazságok megismerésében, elsôknek kellett volna lenniük Isten új népében: a keresztény népben. Úgy, amint Ádámnak és társnôjének elsôknek kellett volna lenniük az ég lakói között. De a jóakarat hiánya az elsôket utolsókká tette. A Szentírás mondja, hogy Hénochot és Illést Isten élve ragadta el a világból egy jobb világba, hogy, kellô idôben visszatérjenek bűnbánatot hirdetni, és harcolni az Antikrisztussal, amikor a világ Babilonná és Antikrisztussá fog válni. Ez az ô rendkívüli életszentségük miatt történt. Hasonlóképpen, a Szentírás mondja, hogy bűnei miatt Isten elveti majd Izraelt, és az elsôbôl utolsó lesz, a Krisztus Országába való belépésnél. Ádámon jól lehet látni, mit jelent az, ha valakit Isten elvet. Évszázadokon, évezredeken keresztül kellett várnia az alvilágban, annak ellenére, hogy már hosszú ideig vezekelt a földön bűnéért, mielôtt beléphetett a legalább földi Paradicsomba, ahol Hénoch és Illés már évszázadok óta örvendeztek Isten boldogító barátságának. A zsidó nép számára is, jóllehet nincs kérlelhetetlenül kizárva Isten Országából azért, mert visszautasította azt, amikor elfogadhatta volna, évszázadoknak és évezredeknek kell majd eltelniük, mielôtt Izrael visszatér az Atya, Fiú és Szentlélek Isten barátságába. Elôbb más népek lesznek ,,Isten népévé''. Utoljára ôk, a zsidók. Ha a Sionról valók, akkor is utolsók lesznek azok között, akik üdvözülni fognak. A Sion itt Izraelt jelenti, és Izrael itt ,,Isten gyermekeinek népe'' helyett áll. Jézus Izraelbôl jött. Izraelbôl jött Hénoch és Illés, és vissza fognak térni azért, hogy elôkészítsék Isten Fiának, Krisztusnak visszatérését. Azért, hogy Krisztus eljövetelekor a gonoszság vagy a pusztulás utálatossága, az evangélium szavai szerint, ne borítsa romlott mocsárként az egész földet, annak minden helyét. Eljönnek azért, hogy mindazok, akiknek Isten az Életet szánta, és azok is, akik századokon keresztül arcátlanok voltak, részesüljenek abban, mielôtt az idô megszűnik. Mindenki, Izrael is. Az, aki az Atya megtestesült Szava és Bölcsessége, megmondta, hogy a pusztulás napjai megrövidülnek, hála a választottak érdemeinek. Éppúgy hinni kell, hogy nem az egész Izrael lesz elvetve és kizárva, hála atyáik (a pátriárkák, próféták és a zsidó nép szentjei) érdemeinek. Ezek életszentsége miatt Isten irgalmas lesz, és nem törli el a zsidók kiválasztását saját népéül, hogy ne válassza el az atyákat a fiaktól, és mert Isten, terveiben, nem ingatag. Isten teljesen irgalmas a pogányok és bálványimádók iránt, is. Teljesen irgalmas a bűnbánó bűnösökhöz is. Nem szűnhet meg az irgalmasság Atyjának lenni azok iránt, akik népe voltak, és akik, egy többé már nem helyes buzgóság miatt, nem tudtak hinni Krisztusban, és nem tudták elfogadni olyannak, amilyennek az Atyaisten küldte Ôt. Buzgóságuk helytelen volt, mert megfontolatlan, rendezetlen volt. Olyan buzgóság, amelyet Isten kinyilatkoztatásánál, akaratánál és tervénél is tökéletesebbnek akartak és tartottak. Krisztus a zsidókért is meghalt. Sôt, utolsó imáiban a keresztrôl inkább a zsidókat ajánlotta Atyjának, mint minden más népet, mert ôk voltak azok, akik leginkább kiérdemelték az elvetést Istentôl, és akik makacsul kitartottak tévedésükben. Miért éppen a választott népnek kellett a legbűnösebbnek lennie? Nem tudta volna Isten megakadályozni, hogy azokká legyenek? Amint hirtelenül megvilágosította Sault, nem tudta volna hirtelenül megvilágosítani a fôpapokat, farizeusokat és írástudókat is, hogy az Igazsághoz és az Igazságossághoz fordítsa ôket? Minden bizonnyal megtehette volna. De akkor hol van az érdem megtérésükben, amely nem önkéntes, hanem Isten hatalma és akarata erôszakolta ki? Volt-e Isten eljárásának valami kikutathatatlan oka, vagy nem volt? Biztosan volt, mert Isten semmit sem tesz céltalanul. És minden célja igazságos, akkor is, ha titokzatos a halandók számára. Eljön majd a pillanat, amikor Isten felfedi elôttetek minden jelenleg felfoghatatlan művét. És akkor, Pállal együtt ismétlitek: ,,Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!'' (272) ======================================================================== A Tökéletes Áldozat (Róm 12 és13) ,,Élô áldozat -- a szellem hódolata.'' A régi vallás alapja és megjelenési formája az áldozat volt. Mindent áldozatok segítségével kértek és engeszteltek ki. Áldozattal igyekeztek megtisztelni és kiengesztelni Istent, hálát adni neki egy gyôzelemért vagy gyógyulásért. Az anyagi áldozat korszaka volt az. És ésszerű volt, hogy így legyen, mert nem volt más szertartás, se más nyilvánvaló mód az Örökkévaló tiszteletére és segítségének kiesdésére. A megtestesült Szó még nem oktatta az embert: Hiányzott még a szent Áldozat az állandó és tökéletes Áldozat-bemutatáshoz. Ennek ellenére érezték, a természettörvény szerint is, hogy a Teremtônek, az igaz Istennek vagy az egyes vallásokban imádott istennek, azokat az ajándékokat kell felajánlani, amiket Ô adott az embernek. A föld állataihoz és gyümölcseihez fordultak, és azokat emésztették el a tűz által, hogy igazán feláldozzák ôket. De ezek ,,élô áldozatok'' voltak? Nem. Az állatokat már megölték, a növényeket pedig kitépték a termôföldbôl. Nem volt olyan élô áldozat, amit bemutathattak volna Isten dicsôségére. És az áldozat aránylag mindig csekély volt, akkor is, ha nagyon értékes, nagy állatokat áldoztak fel. A feláldozott Krisztus-Bárány elôtt soha sem engesztelték a haragvó Istent és az emberi bűnöket egy ember feláldozásával. Kivételek csak a bálványimádó vallások voltak, ahol feláldozták az embert, vagy magukat áldozták fel, hogy Istent megtiszteljék, vagy tökéletesen kiengeszteljék. Ennél fogva az áldozat aránylag mindig csekély és tökéletlen volt, mert az ember bűneiért, fôleg ezekért, nem a bűnöst áldozták fel, hanem az embernél kevésbé bűnös állatokat, velük helyettesítve az oltáron az igazi bűnöst. És Isten jóságából, aki maga jelölte meg ezeket az áldozatokat, várva a tökéletesre, minden bűnt kiengeszteltek így. Mindent, egyet: az eredeti bűnt kivéve. Ezért nem lett volna elég az áldozatok hegye sem. Akkor sem, ha egyszerre áldozták volna fel az összes bikát, borjút, bárányt és kecskét, amelyeket a századokon keresztül átváltoztattak a Templomban az ünnepi szertartásokon a vágóhidak állandó vérfolyamaivá és az áldozatok füstölgô máglyáivá. Ez az áldozat sem lett volna elég az eredeti bűn lemosására. Ahhoz, hogy az ember lelkét újra teremtse Isten a kegyelemben, és az ember visszanyerje istengyermeki méltóságát, és ismét örököse legyen az Égnek; azért, hogy kiengesztelést kapjon az Igazságosság, és le legyen gyôzve a Gonosz, tökéletes Áldozatara volt szükség, egyetlen Áldozatra, aki Isten volt, mint a megbántott Isten, és hogy Isten fizessen az Istennek az ember kiváltásáért, és a legszentebb Ember engeszteljen a bűnös emberért. Csak az Istenember, Jézus volt képes kiengesztelni Istent és megváltani az embert, mert Ô valóban Isten és valóban Ember volt. És Jézust feláldozták. De Áldozata nem halott, hanem élô testének felemésztése volt, amelyre ráhánytak minden kínt, hogy minden bűnt kiengeszteljen, ami az Ártatlanra nehezedett, hogy mindet feleméssze. Teljes áldozat: Krisztus lelkéé, amely átélte az Atyától való elhagyatottságot, hogy kiengesztelje Ádám lelkének bűnét, aki bűnösen elhagyta Istent és Törvényét. Az Emberfia tökéletes értelmének aldozata, hogy jóvátegye Ádám bűnét. Isten Báránya ártatlan testének áldozata, hogy kiengesztelje Ádám bujaságát. És azért, hogy a mindig bűnös világnak mindig legyen tökéletes áldozata, Krisztus; az örök Fôpap, feláldozása elôtt létrehozta az örök áldozatot: az eucharisztikus áldozatot, amelyben ismét és mindig Krisztus teste, vére, lelke és Istensége lesz felajánlva és bemutatva az oltárokon. Állandó áldozat és élô áldozat. A tökéletes Vallás új áldozata. ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem, ami értetek fel van áldozva. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!'' Az Ige a jelen idôt használja. Mert valóban, a világ végéig, az Áldozat mindig új lesz, és mindig teljesen azonos lesz azzal, amelyet Krisztus bemutatott, ugyanolyan értékes Isten elôtt és az emberekért. De az élô Áldozattal, amelyet bemutatnak az oltárokon, az embernek egyesítenie kell saját egyéni áldozatát. Minden órának az áldozatát, minden foglalkozásban, kötelességben, mindenekfölött Isten akaratának elfogadásában akkor is, ha azt akarja, hogy szenvedjetek. Az áldozat lehet testi, erkölcsi vagy lelki áldozat. Betegségek, szegénység, kimerítô munka, testetek számára. Igazságtalanságok, rágalmazások, megnemértés, erkölcsi vonalon. Üldöztetés az emberek részérôl, vagy elhagyatottság Isten részérôl, hogy próbára tegye szolgájának hűségét, lelki területen. És még: hűség a Törvény iránt, megôrizve tisztán, szentül és szeretetteljesen a testet, a gondolatokat, érzelmeket és a lelkületet. Mert ez képezi a szellem hódolatát, amirôl Pál beszél. Isten tiszteletének nem pusztán külsôsége, hanem lényege. A lényeg pedig a megújulás, az egyén állandó megújulása, hogy állandóan megújuljon az egyén énje, amint állandóan megújul az egész teremtett világ, állataiban, növényeiben, évszakaiban. Állandó lelki és erkölcsi megújulás, hogy egy új emberiség alakuljon ki, és mindinkább átalakuljon Krisztusba. És miután Isten megadta az istentisztelet lényegét, állandóan, embert fárasztóan, és néha még fájdalmasan is megadja a tökéletesség felé haladást azáltal, hogy Isten akaratát teljesítitek. Az elsô és általános isteni akaratot, ami minden ember számára az, akiket az Ô hasonlatosságára teremtett és dicsôségre szánt, hogy szentté legyen, és felmenjen az Atya örök hajlékába. Ez a megújulás, ez az átalakulás, ez a tökéletesség felé haladás, ez az emberi akarat csak annak az embernek a sajátja, akiben elevenebb az Atyához való hasonlóság, a Fiúval való egység, és a tanulékonyság a Szentlélek minden sugallatára, megtéve mindenben és mindenáron azt, amit Isten megtenni parancsol, olyan módon, ahogy Isten parancsolja, olyan mértékben, ahogy Isten megjelöli. Így a Szentlélek ajándékai nem maradnak tétlenek, mint a kôre esett mag, hanem tevékenyek, mint a legtermékenyebb földbe hullott mag, amelybôl nagy fa fejlôdik, alkalmas, hogy táplálja megszentelô gyümölcseivel nemcsak azt, akié, hanem sok mást is, akik inkább szerencsétlenek, mint bűnösök, szegényebbek Istent illetôen, mert nem ismerik, és nincs aki oktassa ôket, s akik közömbösek Isten iránt. Hozzájárul az egész Titokzatos Test jólétéhez mind az, aki bejárja a világrészeket és felemészti magát az apostoli munkában, hogy új keresztényeket hozzon a küzdô Egyházba, mind pedig az, aki, ismeretlenül és rejtetten, szenved, és szenvedését imává téve segíti a misszionáriusokat. Az ô kis miséjük (az áldozatok az ostyák és ágyuk a Golgota, amelyen bemutatják az áldozatot sokak javára) nem kevésbé kedves az Úr elôtt. Elômozdítja a testvérek javát mindaz, aki leírja Isten kinyilatkoztatásait, mert Isten kinyilatkoztatóvá teszi ôt, mind pedig az, akinek tehetsége van arra, hogy könyveket írjon, amelyekkel érthetôvé teszt a Szentírás homályos pontjait, vagy a hit igazságait, és jobban megszeretteti, mert jobban megismerteti Jézust és Máriát. Elég, hogy minden cselekedetet vagy szolgálatot a szeretet indítson és kormányozzon. Az igazi szeretet. Igazi az a szeretet, amely a rosszat önmagáért utáltatja meg, nem mert a másvilági büntetés oka, hanem mert fájdalmat okoz Istennek. Igazi szeretet az, amely arra indít minket, hogy ne akarjunk rosszat tenni, így ami ösztönöz arra, hogy elszakítsuk a rossztól bűnös testvéreinket, amely sugallja nekünk, hogy korholjuk meg ôket. Ezek a korholások -- noha igazságosan szigorúnak kell lenniük -- nem nélkülözik az irgalmasságot, annyira, hogy elkeserítené vagy elcsüggesztené az elesetteket, ahelyett, hogy felemelné ôket. Igazi szeretet az, amely testvérekké teszi az embereket, akik kölcsönösen elviselik egymást, ha nagyon tökéletlenek, és az Úrban mindig segítik és szeretik egymást. Igazi szeretet az, amely fáradhatatlanul buzgólkodik Isten dolgaiban, lángolóvá teszi a lelket, nyugodt a megpróbáltatásokban, béketűrô a szenvedésben, nem fárad bele az imába akkor se, ha látszólag az Ég nem hallgatja meg ôt. Irgalmas, és azért gyakorolja a testi és lelki irgalmasság minden cselekedetét, neheztelés, gyűlölködés vagy bosszúállás vágya nélkül. Teljesen megérti felebarátját, nem irigyli, ha az örvend, nem közömbös vagy kárörvendô, amikor az szenved. Nem sóvárog arra, hogy másokat kitúrva ô kerüljön magas állásba, még rágalmazás árán is. Mindig elégedett saját állapotával. Sose bosszúálló azok iránt, akik ártottak neki. Ez a szeretet. Az igazi szeretet, amely megdicsôíti Istent, és jót tesz a testvérekkel. És Isten, ha a testvérek nem is, megfizet érte, helyreállítva az igazságosságot, fényt vet a tények igazságára, megbüntetve és megjutalmazva így mindenkit, amint megérdemli. És a szeretet szabályozza az elöljáró és az alattvaló viszonyát is, legyenek azok egyházi vagy világi elöljárók. Ezek közül senkinek sem szabad szeretet és igazságosság nélkül lennie magas állásában. Isten -- mert Isten, aki megengedte, hogy ez vagy az hatalmat kapjon -- nem helyezett senkit sem mások fölé azért, hogy gyötörje a testvéreket, hanem azért, hogy próbára tegye az elöljáró igazságosságát és szeretetét, és hogy megbüntesse azokat, akik nem gyakorolják az igazságosságot és a szeretetet, hanem ostobán azt gondolják, hogy fel vannak mentve ilyen kötelességeiktôl azáltal, hogy magas állást töltenek be. Az, hogy valaki mások fölött van, hogy ,,felettes'', magában foglalja az atyaság kötelességeit a testvériesség kötelességein felül, és akibôl ez hiányzik, azt Isten szigorúan megítéli. Felelôsségre vonja az ilyent nemcsak saját bűnéért, amit szeretetlenségével és igazságtalanságával elkövetett, hanem azért is, amilyen visszahatást váltott ki ezekkel a bűnökkel az alattvalókból. Azt, aki, mivel mások fölött áll, üldöz, gyötör, és igazságtalanul lesújt egy alázatost, egy alattvalót, Isten felelôsségre fogja vonni a botrányokért, az elkedvetlenedésért és a kételyekért az isteni igazságosságot és gondviselést illetôen, ami elkerülhetetlenül felébred az elnyomottak szívében. Isten nem bünteti meg; és nem fogja megbüntetni azt, akit igazságtalanul büntettek meg olyan emberek, akik valamiféle tekintéllyel rendelkeznek. Nem bünteti meg az elnyomott érthetô visszavágását sem. De kérlelhetetlen lesz azokkal szemben, akik hatalmaskodó cselekvésmódjukkal vétkeznek az alázatosak lelke ellen, kételyeket, lázadást vagy mást keltve fel abban. És megbünteti ôket, mert ezek Istenre is lesújtanak. Igen. Istenre. Akit a ,,hatalmasok'' megfoszthatnak egy gyermekétôl, vagy, rossz cselekedeteik szabadossága által egy fiában kételyeket támaszthatnak. Valóban, mit gondol az, akire lesújtottak? ,,De miért nem lép közbe Isten, ha mindenható?'' ,,Akkor nem igaz, hogy a bizalommal végzett ima elnyeri Isten segítségét?'' Felfogják ezt a ,,hatalmasok'', akik igazságtalanul sújtanak le egy alattvalójukra? Istenre sújtanak le. Isten szenved azzal és abban, aki igazságtalanságot szenved el. Istenre sújtanak le minden alkalommal, amikor szeretetlenek. És a szeretet szabályozza az alattvalók viszonyát is feljebbvalóikkal szemben. Ne ítélkezzenek felettük, bízzák Istenre az elítélést. Ne lázadjanak fel ellenük, hacsak rendelkezéseik nincsenek ellentétben a vallással és az erkölccsel, a közösség javával vagy egy elôzô és meg nem változtatott isteni rendelkezéssel. Egyébként még véres vagy vértelen vértanúság árán is Krisztus példáját kell követniük, aki nem hajolt meg a Nagytanács és a farizeusok zavaros rendelkezései elôtt, sem Heródesé elôtt; a Keresztelô példájára, aki az igazságot szolgálta akkor is, ha tudta, hogy emiatt életét fogja veszteni; Péter és János példájára, a Nagytanács elôtt, Jakabéra, és a minden idôk megszámlálhatatlan vértanúinak példájára, akiket szétmarcangoltattak, elégettek, gyötörtek a cirkuszokban és másutt, akiket máglyákon égettek el, mint az ördög szolgáit vagy tévtanítókat, azért, mert megtették azt, amit Isten parancsolt nekik. Tudniuk kell azt mondani: ,,Csak Istennek kell engedelmeskedni'' és ,,Elsôsorban Istent kell szolgálni'', amint mondani tudták ezt Isten hôsei, Pétertôl Jeanne d'Arc-ig. Tudják mondani, más vértelen üldöztetéseken keresztül, amit mondott a Lourdes-i Bernadette, fatimai Lucia és kis unokatestvérei és sokan, sokan mások. Feltéve, hogy a hatalmasok, amíg azok -- mert mától holnapig egy árok vagy egy népfelkelés megalázhatja a rothadásig és semmivé teheti hatalmukat, amire oly gôgösök voltak, egészen addig, hogy a kicsinyek gyötrésének eszközévé tették azt -- feltéve, hogy a hatalmasok nem az egyetlen, igazán, örökké és tökéletesen Hatalmas, sôt Mindenható Isten akaratával ellenkezô dolgot parancsolnak -- akire minden hatalmasnak gondolnia kellene, hogy ne essen sokféle bűnbe -- és amíg nem a vallással és erkölccsel ellenkezô dolgot parancsolnak, engedelmeskedni kell nekik. Mert ilyen esetben, amikor megengedett dolgokat parancsolnak, azokat a rendelkezéseket hirdetik, amelyeket elsôsorban Isten tanított az emberek jólétét illetôen. Az emberi törvény talán nem sújt le azokra, akikre Isten törvénye már lesújtott? Azért ahhoz, hogy elkerüljék Isten és az emberek büntetését, és igazságban és szeretetben éljenek, amint Isten gyermekeinek élniük kell, hogy igazán azok legyenek és azok maradjanak, szükség van arra, hogy ne tegyenek rosszat, semmiféle rosszat, se Isten, se az emberek ellen. Szükség van arra, hogy ne vétsenek a szeretet törvénye ellen, és ne legyenek engedetlenek a lelkiismeret szava iránt, amelyet Isten helyezett minden emberbe, hogy a jóra irányítsa ôket. Ilyen módon -- nem vétve a szeretet, az igazságosság törvénye és a lelkiismeret ellen, de fôleg semmilyen módon sem a szeretet ellen -- értelmes módon tisztelitek Istent, és eljuttok a Törvény tökéletes megtartására, mert a szeretet a törvény betetôzése, és aki a szeretetben él, nem esik bele a testi vágyakba, az értelem és a lélek bűnös vágyaiba, hanem megmarad a Világosságban: Istenben; azonossá válik Krisztussal és megosztja vele Országát. (274) ======================================================================== A Jó Pásztor (Róm 14-16) A szeretetet meg kell magyarázni a hitben gyengéknek is. Fôleg azoknak kell mestereknek lenniük a szeretetben, akiket Jézus ,,pásztorokká, tanítókká, sóvá és világossággá'' tett. Nem mindenkibôl lesz azonban pásztor, mester, só és világosság, a bölcsesség és az igazságosság bajnoka. Amint az égbolton a csillagok nem mind olyan nagy erejűek, mint a nap és jaj lenne, ha olyanok volnának! -- ugyanúgy a küzdô Egyházban sem mindenkinek van óriási hatalma. Inkább számít az életszentség, mert természetfeletti értéke és tartóssága van. Vannak bárányok és pásztorok, és a bárányok ereje különbözô. Némelyek könnyen elesnek, mások elkalandoznak, mások aluszékonyak. Szükség van arra, hogy mindnyájukat megértsék, szeretetteljes részvéttel legyenek irántuk és segítsék ôket. ,,Íme, én magam megyek megkeresni bárányaimat ... elvezetem ôket a felhôs és borús helyekrôl ... elvezetem ôket földjükre ... a legjobb legelôkre ... megyek, megkeresem az elcsatangoltakat, visszavezetem az elűzötteket, bekötözöm a sérültet, megerôsítem a gyengét ...'' -- mondja a Jó Pásztor Ezekielnél (34,11-16) és Jánosnál: ,,Én életemet adom, hogy juhaimnak Életük, éspedig bôséges Életük legyen.'' (10,10) De a gonosz pásztorokhoz fordulva, akik nem legeltetik a juhokat és nem segítik ôket, azt mondja: Nem erôsítettétek meg a gyengét, nem gyógyítottátok meg a beteget, nem kötöztétek be a sérültet, nem vezettétek vissza az elűzötteket, nem mentetek megkeresni az elveszettet, hanem szigorúan és kegyetlenül gyakoroltátok uralmatokat ... Juhaimnak a ti lábaitok által tönkretett táplálékot adtatok enni, és megrontott vizet adtatok inni. (Ez 34,4 és 19) Azért lángra lobbant haragom a pásztorok ellen ... Jaj a bálvány-pásztoroknak, akik elhagyják vagy elnyomják a nyájat ... Fogtam és eltörtem a kegyelem vesszejét, hogy széttörjem a szövetséget azokkal, akik nem maradtak hozzám hűséges szolga-pásztorok. Így beszél mindörökké a Bölcsesség, mielôtt, mialatt, és miután eljött. Szeretet, részvét és segítség a juhok és a bárányok iránt, úgy, amint Krisztus tanított erre titeket, s amint elsôsorban Ô maga tett. Nem az egyén szabadságának megsértése, amit maga Isten is tiszteletben tart az emberben, és ami a próbára tétel, a jutalom és az elítélés eszköze mindenki számára. Senki sem tudja, miként vezeti Isten az egyes lelkeket. Senki sem olyan hatalmas, hogy mindig igazságosan tudna ítélni. Vannak emberek, akiket a kevélységük miatt rövidlátók lázadóknak vagy bűnösöknek látnak, pedig nem azok. Mások, akik azok, de jártasak a ravaszságban, látszólag igazak, mivel jól végzik a külsôséges cselekedeteket, és rosszul a titkosakat; igazaknak tűnnek, pedig kétszeresen gonoszak, mert képmutatók, és rosszat tesznek. ,,Ne ítéljetek'' mondta az igazság Szava. És ez lenne a tökéletes szabály. De ha ítéltek, akár egyszerűek akár hatalmasok vagytok, legalább ítéljetek szeretettel, mindig, mert emberi korlátozottságtok miatt nem vagytok képesek behatolni az emberek belsejébe, és látni minden cselekedetük indítóokát. Gondoljatok arra, hogy semmi sem titok a Mindentlátó számára, még akkor sem, ha titokban viszitek végbe gonosz cselekedeteiteket, és hazug módon, igazságtalanul, szeretetlenül ítélitek meg felebarátotokat. Isten Iát titeket, hall titeket, miközben cselekedtek és beszéltek, és elítél titeket, Ô, igen, igazságos és megfellebbezhetetlen ítélettel. Isten ítéletétôl nem véd meg titeket az, hogy hatalmasok voltatok. Sôt, mivel többet adott nektek, szigorúbb lesz az ítélet, amikor, mint minden embernek, meg kell jelennetek Isten elôtt, hogy számot adjatok tetteitekrôl. És mindaz, aki magasabb helyen áll Krisztus nyája fölött, vagy megbízatása vagy rendkívüli kiválasztása miatt, emlékezzék arra, hogy néha egyetlen Szeretet-ellenes bűn, azaz a Szentlélek ellen elkövetett bűn, aki a Bölcsesség, az Istenfélelem, az Igazságosság, a Szeretet lelke, lerombolhatja egy a Törvény szerint élt élet minden érdemét. Isten lesújthat rátok azonnal, miután ti lesújtottatok rá egyik szolgájában, vagy valamelyik szeretetművében. Lesújthat rátok is, ahogy lesújtott Ádámra, azonnal, egyik -- kevélységbôl elkövetett -- bűnötök után. És akkor, mit segítenek rajtatok a megelôzô cselekedetek? Mit a megbízatások? Mit a kiválasztások? ,,Jaj annak, aki által botrányok jönnek!'' mondta az, akinek átszögezett kezébe adta az Atya az ítélet minden hatalmát. És jóllehet Ô volt a megtestesült Irgalom, világosan megmondta, milyen sors vár arra, aki gonosz cselekedeteivel megbotránkoztatja a lelkeket. Ha igaz, hogy valaki egy lélek által, akit elvisz az üdvösségre, biztossá teszi saját üdvösségét, úgy igaz az is, hogy minden lélek miatt, akit megállít a tökéletességben, vagy visszavet benne, vagy, ami még rosszabb, az Isten iránti bizalmatlanság bűnébe visz bele, megrendíti hitét az ima erejében, azokban az igazságokban, amelyekben hitt, büntetés érheti azt, aki oka volt ennek a -- tökéletesség útján való megállásnak, visszafelé haladásnak vagy egy lélek bukásának, -- azt elérheti egy olyan büntetés, amely elvezethet az örök kínokba. De ez a büntetés biztosan elvezet az igen hosszú tisztító vezeklésbe. Ahogy megzavarhat egy ,,kisded'' lelket az iránta elkövetett igazságtalanság, úgy megzavarhatja, ha látja, hogy a pásztorok, a világosságok, a mesterek tanításukkal ellentétes példát mutatnak. Jaj azoknak, akik könyörtelenek a ,,kicsinyekhez'', és növelik terhüket, miközben maguk és saját énjük számára mindent megengednek! Mindenki kötelessége, hogy kölcsönösen segítsék egymást épületes viselkedésükkel, de ezerszeresen kötelessége ez azoknak, akik magasan vannak. Így az evésben és ivásban, az életmódban, a ruházkodásban, lakásban, mindig legyen elôttük a szeretet, gondoljanak azokra, akik éheznek és szomjaznak, akiknek alig van ruhájuk és nincs lakásuk. Sem a királyipalástok, sem a bíbor és aranyos ruhák nem adnak jogot az égbe való belépésre, hanem az számít, miként viselték azokat. Könnyebb lesz meglátni az örök menyegzô ruháját azon, aki egyszerű, szerény ruhát hordott -- megnyugvással, ha szegény, alázatosan a szeretet szelleme által, ha hatalmas -- mint azon, aki jobban szerette a külsô pompa jeleit, mint az irgalmasság belsô jeleit, és értékes ruhákban járt, jól tudva, hogy lelkiismerete más életmódot tanácsolt neki. Mert azért lesznek elítélve, mivel azt tették, amire vonatkozólag lelkiismeretük azt tanácsolta, hogy ne tegyék. Teljesen tudatosan és szándékosan elhatározva, szabadon választva tették. Ahhoz, hogy egy nem-jó cselekedet bűnné váljék, szükséges, hogy teljesen tudatosan vigyék végbe. Most tehát mindenki, legyen akár fönt, akár lent, vizsgálja meg magát, fontolja meg minden cselekedetének indítóokát, és a vizsgálat és megfontolás legyen igazán ôszinte, mint a sebész képe, amely egy betegség legmélyebb gyökereit is napfényre hozza. És ha azt látja, hogy cselekedete nem jó, akkor vágja le akaratáról, hogy megszüntesse annak életét, és ne csak erre korlátozza magát, hanem vágja bele a helyes lelkiismeret fejszéjét saját talajába, saját emberségébe, hogy eltávolítsa a gyökereket és a nedveket is, amelyek kedveznek annak, hogy kihajtsanak a szívben, az értelemben és a Lélekben a növények, amelyek nem jók, mivel kevélyek. A szeretet tüzében égessen el mindent, ami biztosan újra lángra kapna, amikor megszabadította a talajt a rideg kevélységtôl és a belôle származó konkolytól, a terméketlen, mérgezô, elsötétítô konkolytól, amelyet a Kevély: a Sátán vet el felizgatott énjébe. És ha erôsek azok, akik a magasban vannak, irgalmasan segítsék a gyengéket, ostoba kevélység nélkül, elismerve, hogy Isten jobban közreműködik egy ember szentté tételében, mint az énjük. Áldják Istent, ha rendkívüli módon szerette ôket. De ne higgyék magukat életszentségük teljes szerzôjének, és ne vessék meg azt, aki kevésbé szent, mint ôk, vagy aki olyannak látszik. Krisztus, aki a legszentebb és legtökéletesebb, mivel Isten, és minden bűn nélküli Ember volt, sem örökölt sem szándékos bűne nem volt, nem vetett meg senkit sem, és részvétével minden nyomorúság iránt, az emberek nagy számát vitte el az üdvösségre. Krisztus sok és hatalmas csodát művelt, és a bölcsesség folyamait árasztotta ki. De amivel leginkább magához vonzotta az embereket, és ezáltal az Üdvösséghez és az Élethez vonzotta ôket, mindenekelôtt irgalmassága volt, és utána megvesztegethetetlen, mindenki iránt személyválogatás nélküli igazságossága. Nem kereste saját kielégítését, hanem a lelkek igazi javát és Isten dicsôségét, és ezzel magára vonta a sértéseket, szidalmakat, haragot, gyűlöletet és bosszúállást, de ilyen módon sok lelket el tudott vezetni az Igazságra és az Életre. Türelmével, állhatatosságával, a Törvényhez való hűségével, az Atya iránti szent buzgalmával, minden lélek végtelen szeretetével példakép volt a zsidók és a pogányok számára, és üdvösség mindazoknak, akik nem utasították vissza szándékosan a Fényt, amely eljött, hogy elvigye ôket az Életre, és visszavezesse ôket az Istengyermekséghez. Szolgája volt a körülmetélteknek és egyetlen, örök, egyetemes Pásztor, aki nemcsak saját aklának juhait gyűjti össze, hanem azokat is, akik nem az Ô aklából valók voltak, hogy ezek is az egyetlen Pásztor vezetése alatt álljanak; összegyűjtötte és befogadta a pogányokat éppúgy, mint a zsidókat, hogy mindnyájan dicsôítsék Istent, irgalmasságáért. És a pogányok dicsôítették Ôt. Dicsôítették a végre megismert Atyaistent, és az Ô Szent Fiát, és a tôlük származó Lelket, és beléptek, hogy Krisztus nyájának részét képezzék. Így megvalósultak a jövendölések, amelyek megmondták, hogy Isten saját Igéjét adta, hogy szövetségre lépjen a népekkel, világossága legyen a nemzeteknek, megnyissa a (nemcsak testi) vakok szemeit, kivigye a pogányság börtönébôl a rabokat, megnyissa az élô víz forrásait, amely Víz az örök Életet adja, és megadja mindenkinek, aki akarja, az életet jelentô Szót, és a nemzetek, amelyek nem ismerték az Urat, hozzá fussanak, és gyermekeivé váljanak mind, akik megtartják Törvényeit, és hűségesek maradnak a vele kötött barátsághoz, és a föld minden népe számára rendelt imádság Házában, vagyis Krisztus Egyházában éljenek. Ezt vitte végbe az Úr minden ember megváltására, akiket Ádám vétke a pusztulásba vitt. Elhozta a Világosságot és a Törvényt a pogányoknak is, természetfeletti ajándékokat adott az ember megsegítésére, hogy legyôzze a test törvényét, amely testiessé teszi ôt, és hajlamossá teszi a rosszra, és hogy kövesse a lélek törvényét, amely ôt természetfelettivé teszi, és az értelmes lénybôl megistenült teremtménnyé lesz. Mert aki Isten ajándékaihoz hűségesen él, amelyeket Krisztus által ismét birtokba vett, és hűséges a Krisztus által tanított tökéletes tanításhoz, az megérdemli, hogy elmondják róla azt, amit a zsoltár szavai mondanak: ,,Ti istenek és a Magasságbeli gyermekei vagytok.'' Úgy, amint Isten gondolatában volt, minden ember sorsát illetôen. Úgy, amint Ádám lett volna, ha nem vétkezett volna. Úgy, amint lehetséges számtalan ember számára, hála Krisztus Áldozatának, aki annyira szerette az embereket, hogy életét adta értük. Úgy, amint lesz a világ végéig. És életük lesz mindazoknak, minden korszakban és nemzetben, akik szeretik Krisztust, örök üdvösségük Okát. Vége Pál rómaiakhoz írt levele magyarázatának. (281)