Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Valtorta Mária Jézus és a pogányok Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Valtorta Mária élete, írásai A fordítások listája -- rövidítések 1. füzet -- Szintika Jézus és a pogányok Szintika Élet a halálból Mi omlott össze benned? Úgy érzem, megtagadtam ôket! Nincs lélekvándorlás! Túl szép volt itt élni!... Isten veled, Szintika! Egyedül vagyunk! Igen boldog vagyok Mindig szerettem Jézust Béke veled, Szintika! 2. füzet -- Longínusz Katonák Sándor Publius Quintillianus A kafarnaumi százados Föníciában Aquila Csak egy Isten van! Vitalis Longinus 3. füzet -- Valéria Római nôk Claudia Plautina Valeria Lidia Aglae Meggyógyított pogányok Én más istené vagyok Pogány gyermekek Pogány férfiak Crispus Elmegyek messzire... 4. füzet -- Zénó Zénó Ananiás Miklós A felszabadított rabszolgák zsinagógájában A nemzetek világossága Példabeszédek a pogányokról A kovász A magvetô A királyi menyegzô A torz gyermek Munkások a szôlôben Az Egyház építése Az ismeretlen fiú 5. füzet -- A három bölcs Madarak A pálmamag Az iker fügefa A hajós Áron vesszeje A forrás ôrzése Az atya távol élô gyermekei Hegy és völgy A Jó Pásztor Az Egyetemes Pásztor A teremtés Új templom építése Kereskedôk -- vízcseppek A beteg fa utolsó kizöldellése Bárányok -- fecskék Gyilkos szôlôművesek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című füzetek (1-5) elektronikus változata. A füzetek a Vallás és Élet Kiadó gondozásában jelentek meg, kéziratként. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Valtorta Mária élete, írásai Élete Valtorta Mária, ez a kivételes, rendkívüli adottságokkal megáldott egyéniség, megelevenedik elôttünk Önéletrajzában, amelyet 1943-ban fejezett be, mielôtt látomásai megkezdôdtek volna. A további idôszak eseményeit más írásos adatok és személyes tanúbizonyságok segítségével állította össze a szerzô. Mária 1897. március 14-én született Casertában, ahol lombardiai származású szülei akkor éltek. Apja, József (1862--1935) alhadnagy a Cavallereggi Guide 19. regimentjében. A géppuskás osztag vezetôje szelíd, szeretetreméltó egyéniség. Anyja, Fioravanzi Izisz (1861--1943) viszont kemény, szigorú természetű asszony. A francia nyelv tanárnôje. Születésekor Mária életveszélyben volt. Utána pedig egy szenvedélyes, szerencsétlen természetű dajkára bízták. Egyetlen gyermek maradt. Anyja elôzôleg elvesztett egy fiúgyermeket, néhány órával születése után, pedig nagyon vágyódott egy fiúra. Alig volt 18 hónapos, amikor családja a romagnai Faenzába költözött, majd pedig 1901-ben Milánóba. A lombard fôvárosban, négy és féléves korától az Orsolyiták óvodájába járt. Itt találkozott elôször Istennel, és ébredt fel benne ,,a vágy, hogy azáltal vigasztalja meg Jézust, hogy hasonlóvá válik hozzá a szenvedésben, amit önként, szeretetbôl szenved el.'' Hétéves korában, 1904-ben a Marcella nôvérek intézetébe iratták be. Itt kezdte el elemi iskolai tanulmányait. Azonnal kitűnt értelmességével, és osztályelsô lett. 1905-ben részesítette ôt a bérmálás szentségében Andrea Ferrari bíboros, akit ma már ,,Isten Szolgája''-ként tisztelnek, mert elkezdték boldoggáavatását. 1907 szeptemberében a Valtorta család Vogherába ment lakni, mert oda helyezték az apa ezredét. Mária itt a városi iskolába került, és hetente egyszer franciát is tanult a Franciaországból elűzött nôvérektôl. 1908-ben járult elsô áldozáshoz, amin nagy szomorúságára apja nem vehetett részt, mert anyja fölöslegesnek ítélte jelenlétét. Az anya zsarnoksága és az apa engedékenysége következtében Mária 1909 márciusában kollégiumba került. Mária pompásan érezte magát az Irgalmas Nôvérek kollégiumában, ahol öt iskolaévet végzett el négy naptári év alatt, 1913 februárjáig. Nagylelkűség, határozottság, kitartás és hűség jellemezték. Szerette a tanulást, a rendet és az engedelmességet. Ezért mintaképként emlegették. Az anya azonban ismét beleavatkozott leányának életébe, és Technikumba iratta be, holott neki semmi érzéke se volt a matematikához. Nem is kerülhette el az ,,ünnepélyes bukást:'' A klasszikus tananyagban azonban jónak bizonyult, és leérettségizett. A kollégiumban buzgón vett részt az utolsó lelkigyakorlaton, ,,mert tartós gyümölcsöt akart belôle meríteni, hogy programja legyen egész világi életére''. Az Úr tudtára adta Máriának, ,,milyennek kell lennie életének Istenben, Istennel való kapcsolatában, hogy megfeleljen Isten akaratának.'' 1913 tavaszán a Valtorta család Firenzébe költözött, mert az apa, egészségi okokból, nyugalomba vonult. Mária gyakran fölkereste apjával a város szép helyeit. Odahaza, saját elhatározásából, folytatta az elôbbi, kollégiumi életet. Anyja azonban igyekezett gátolni ôt ebben, vallásellenes oktatásaival. Firenzében Mária megismerkedett egy szép, gazdag és művelt fiatalemberrel: Robertóval. Szerették is egymást, néma, türelmes, tisztelô szeretettel. A könyörtelen anya azonban már csírájában elfojtotta ezt a gyöngéd érzelmet. Hasonló sorsra jutott kilenc évvel késôbb egy katonatisztnek készülô ifjúhoz, Márióhoz fűzôdô kapcsolata is. 1916 tavaszán, ,,az elkeseredés és sóvárgás szörnyű idôszakában'', az Úr egy álommal vonzotta magához. Ez az álom elevenen megmaradt Mária emlékezetében. Álmában, amely világosan elôrevetítette írói tevékenységének evangéliumi témáját, Jézus sietett Mária segítségére. Úgy ébred fel, mint akit ,,valamilyen, nem földi eredetű fény világított meg.'' A világtól való elvonulás ideje azonban még távol volt. 1917-ben Valtorta Mária az irgalmasszívű ápolónôk sorába lépett, és tizennyolc hónapon át működött ápolónôként a firenzei katonai kórházban. Azt kérte, hogy közkatonákat ápolhasson és ne tiszteket, mert azért ment, ,,hogy a szenvedôket szolgálja, nem pedig, hogy kacérkodjon vagy férjet találjon.'' A felebaráti szeretet gyakorlása közben úgy érezte, hogy mindinkább közeledik Istenhez. Egy váratlan esemény jelezte fokozatos föláldozásának kezdetét. 1920. március 17-én anyja társaságában ment az utcán, amikor egy hitvány gyerek, egy ágyból kitört vasrúddal teljes erôbôl hatbavágta. Mária három hónapig nyomta az ágyat. Ez mintegy ízelítô volt késôbbi betegségébôl. Ugyanennek az évnek októberében, szüleivel Reggio Calabriába utazott, vendégségbe, Belfanti nevű unokatestvéreihez, akik hatalmas szállodák tulajdonosai voltak. Lelke ismét erôre kapott az ottani táj csodálatos természetvilágában. Egészséges tanulási kedve is kielégült unokatestvére, Klotild, ,,gyönyörű könyvgyűjteményében''. Klotild ,,igen művelt nô volt'', és ki tudta válogatni a stílus és cselekmény szempontjából legkiválóbb könyveket. Az Úr, ez alkalommal, egy könyvet használt fel, hogy ismét hatalmas lökést adjon neki. Fogazzaro Antal: A Szent című könyve kitörölhetetlen jegyet nyomott szívébe; méghozzá jó jegyet. Itt Mária ismét tapasztalta a már elôbb is jelentkezett furcsa érzést, ,,mintha ujjaiból hosszú, igen hosszú szálak indulnának ki, amelyek kinyúlnak a végtelen térbe, és ott összekapcsolódnak a többi hozzá hasonló szálakkal'', amelyek más személyektôl indultak ki, mintegy óhajtva az összefonódást. Reggióban ezenkívül újból kivirágzott Szent Ferenc iránti rajongása, ami lelkiségének állandó jellemvonása lesz. De ugyanitt omlott össze Márióval való jegyessége, anyja mesterkedései következtében. 1922. augusztus 2-án visszautazott Firenzébe, és még két évig maradt ott, öszetörten ,,keserű emlékei'' miatt. A család 1924 szeptemberében végleg Viareggióba költözött, a késôbb megvett kis házba. Mária Viareggióban is folytatta visszavonult életét. Néha kisétált a tengerhez és a fenyvesbe, vagy a bevásárlások ürügyével ment el hazulról. Ezek a bevásárlások lehetôvé tették rövid látogatásait a szentségi Jézusnál anélkül, hogy magára vonta volna miattuk anyja villámait. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz példáján felbuzdulva, akinek Egy lélek története című könyvét egyhuzamban olvasta végig, 1925. január 28-án áldozatul kínálta fel magát az irgalmas Szeretetnek, s ezt a felajánlást ezentúl mindennap megújította. E pillanattól kezdve Jézus iránti szeretete mérhetetlenül megnôtt, úgyannyira, hogy saját szavaiban és tetteiben Jézus jelenlétét érezte. Fűtötte a vágy, hogy Istenének szolgáljon. Ezért szeretett volna belépni Szent Pál Társaságába, de meg kellett elégednie ,,egy alázatos, elrejtett, egyedül Isten által ismert apostolkodással, amelynek lendítôi inkább a szenvedés, mint a cselekvés voltak.'' Azonban, 1929 decemberétôl kezdve, amikor belépett a Katolikus Akcióba, mint a leányok kulturális küldöttje, nyilvánosan is a lelkek javának szentelhette magát. Munkáját odaadóan végezte, és az általa tartott elôadások egyre több hallgatót vonzottak a nem-hívôk közül is. Közben az a nagy elhatározás érlelôdött meg benne, hogy áldozatul ajánlja fel magát az isteni Igazságosságnak is, és erre ,,egy még tisztább, még önmegtagadóbb élettel készült fel''. Már jóval elôbb szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tett. Az új felajánlás 1931. július 1-én történt. E naptól kezdve egyre kevésbé kímélték a testi és a lelki szenvedések. 1933. január 4-e volt az utolsó nap, amelyen Mária, végtelen erôlködéssel, utoljára ki tudott menni a házból. 1934. április 1-tôl kezdve pedig többé nem kelt föl az ágyból. Ekkor vette kezdetét ,,erôs szeretet-elragadtatásban'' hosszú, tevékeny betegsége. Eszköz lett Isten kezében. Küldetése ez volt: ,,Szenvedni, engesztelni és szeretni''. Ebben az idôszakban, pontosan 1935. május 24-én lépett a Valtorta ház szolgálatába Diciotti (ejtsd: dicsotti) Márta, aki hűséges társnôje lett Máriának, ,,hallgatója'' írásainak, szeretô gondozója és segítôje haláláig, halála után pedig emlékei ôrzôje. (Azóta már ô is meghalt.) A vigasztaló tényt, hogy barátságos személy került melléje, mély fájdalom követte: egy hónap múlva, június 30-án meghalt az apja. Az apa ,,mindig türelemmel, szelíden és szeretettel végezte kötelességét, megbocsátotta a sérelmeket, jóval viszonozta a rosszat, leküzdötte irtózatát az iránt, aki ôt félreismerte és minden percben megsebesítette.'' (Célzás feleségére.) Mária élet-halál közé került fájdalma miatt, hogy nem lehetett apja mellett, annak utolsó pillanataiban, sôt még halottként sem láthatta ôt. Az anya a ,,késôn ébredt szeretet ostoba megnyilvánulásai'' után még kegyetlenebbé és zsarnokibbá lett, mint elôbb. ,,Az, hogy teljesen önmaga urává vált, megzavarta az eszét.'' Mária pedig, betegágyán, tovább szenvedett és szeretett. Egyre jobban átadta magát Isten akaratának. Vigasztalta a bánkódókat, helyes irányba terelte a lelkileg tévelygôket, elfogadta a bekövetkezô idôkre vonatkozó fájdalmas figyelmeztetéseket, és mindenben kimutatta jellemének férfias erejét, és Istenre irányult elméjének éles felfogását. 1942 táján Valtorta Máriát meglátogatta Romualdo M. Migliorini (ejtsd: miljorini) atya, a Szerviták rendjébôl. Lelki-vezetôje lett és négy éven át az is maradt. Migliorini atya kérésére, 1943-ban, Mária beleegyezett önéletrajzának megírásába, azzal a kikötéssel, hogy lelke teljes föltárásával elmondhat minden jót és minden rosszat. Alighogy befejezte önéletrajzát, megkezdôdtek látomásai, és ezzel kapcsolatos írói tevékenysége. Néhány év leforgása alatt, egyhuzamban tizenötezer füzet-oldalt írt tele, amit csak most kezdenek egyetemesen elismerni, mint tudományos és irodalmi alkotást. Mindezt az események és személyek által okozott kimondhatatlan testi-lelki szenvedések között vetette papírra, minden tekintetben kedvezôtlen körülmények között. A felajánlások sora még nem ért véget. 1949. április 18-án Mária felajánlotta Istennek azt az áldozatot, hogy nem éri meg műve jóváhagyását, és ezt megtoldotta még értelme értékes odaajándékozásával is. Az Úr elfogadta felajánlását. Amikor ugyanis Mária látta a mű elgáncsolását, fokozatosan magába zárkózott, 1956-tól pedig lelkileg elszigetelôdött környezetétôl. Amikor teljesen munaképtelenné vált, akkor is megôrizte tiszta, derűs külsejét. Nyugodtan ült ágyában, mint egy nagy gyermek, akinek arra is szüksége van, hogy megetessék, de sohasem kért semmit sem. A házban Diciotti Mártán kívül más nem lakott, mert 1943-ban Mária anyja is meghalt. Máriának kevés látogatója akadt, baráti köre is megritkult. Mária csendben hunyt el, 1961. október 12-én, fél tizenegykor, életének 65., betegségének 28. évében. 1944-bôl származó egyik írásában olvassuk, hogy az Úr azt mondta neki: ,,Milyen boldog leszel, amikor majd észreveszed, hogy az én világomban vagy, és hogy úgy érkeztél ide a szegény világból, hogy észre sem vetted. Egy látomásból kerültél át a valóságba, mint a kisgyermek, aki anyjáról álmodik, és arra ébred, hogy anyja szívére szorítja. Így teszek majd én is veled.'' Halálos ágyához a Szervita harmadrend társigazgatóját hívták. Mária ugyanis tagja volt mind a Szervita, mind a ferences harmadrendnek. Abban a pillanatban, amikor a pap kimondta a lelket buzdító szavakat: ,,Távozz el, keresztény lélek, ebbôl a világból'', Mária lehajtotta fejét, és meghalt. Valóban az engedelmesség testtartása volt ez, engedelmes életében a legutolsó. Holttestét ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon ravatalozták fel, amely tanúja volt szenvedéseinek, munkásságának, felajánlásainak és halálának. Már évekkel elôbb elkészítette halotti ruháját, a keresztelési kendôt, amely fejét fogja takarni, leírta a mondatot, amit majd a kis gyászlapra kell nyomtatni: ,,A szenvedést befejeztem, de szeretni nem szűnöm meg''. A gyérszámú, de megilletôdött látogatók megcsodálhatták jobb kezének fehérségét -- annak fáradhatatlan kezét, aki magát ,,az Úr írótollának'' nevezte -- míg bal keze lassan elkékült. Térdei pedig, amelyek íróasztalul szolgáltak, kissé hajlottnak látszottak még most is, hogy igazi pihenôre tért. Október 14-én temették el, korán reggel, egyszerűen, amint már régen meghagyta. A Szent Paulinusz plébániatemplomban végzett beszentelési szertartás után, rövid autósor kísérte a holttestet a Misericordia temetôbe. Tíz évvel késôbb, 1971. október 12-én exhumálták a maradványokat. Ezeket különleges kezelésnek vetették alá, hogy megmaradásukat biztosítsák, majd ugyancsak a viareggiói temetôben, családi sírban helyezték el. Azonban 1973. július 2-án átvitték a firenzei Santissima Annunziata templomba, és a Szervita atyák káptalani kápolnájában temették el. Írásai Valtorta Mária írásainak legnagyobb részét mindenféle nehézségek között adták ki. Nem kísérte hírverés, mégis, csodálatos módon, csöndben terjed Olaszországban és szerte a világon, és beérnek a teljes áldozat lelki gyümölcsei. Írásai kb. tizenötezer füzetoldalnyit tesznek ki kézírásban. Ezeket fôleg 1943. április 23-a és 1947. április 27-e között vetette papírra, kis részüket pedig 1948 és 1951 között. A tizenötezer oldalt kedvezôtlen idôkben és körülmények között (háború, kitelepítés, nélkülözések, betegség és mindenfajta megpróbáltatás közepette) írta. Nem készített elôzetes vázlatokat vagy piszkozatot, hanem közvetlenül, azonnal írta tele a 122 füzetet, minden átnézés, újra fogalmazás vagy javítgatás nélkül. Nem álltak rendelkezésére tudós személyek vagy megfelelô könyvek, a Szentírás és X. Pius Katekizmusa kivételével. Valtorta Mária néha még a fejezetek sorrendjét is csak késôbb jelezte. Műveinek majdnem kétharmad részét alkotja az a hatalmas elbeszélô és tudományos mű, amely a Boldogságos Szűz Mária születésével kezdôdik, majd kibontakozik Jézus elrejtett életén, nyilvános működésén, szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül, és a Szűzanya mennybe való felvételével fejezôdik be. A mű olasz címe: Il Poema dell'Uomo-Dio, és jelenleg tíz kötetre osztva kapható. Lefordították már a teljes művet franciára, spanyolra, folyamatban van (1989 elején) a német és az angol fordítás kiadása, terbevették a magyar kiadást is. Részletei megjelentek már a magyaron kívül sok más nyelven is. A nagy Jézus életrajzon kívül kiadták Valtorta Mária Önéletrajzát, Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelének magyarázatát, a korabeli mise leckéinek magyarázatát, és egyéb írásainak gyűjteményét, három vaskos kötetben. Tervezik leveleinek kiadását is. Valtorta Mária mindig kifejezetten isteni eredetűnek tartotta látomásait és a diktálásokat. Sohasem fáradt bele annak hangoztatásába, hogy ô csak ,,eszköz'', ,,szerszám'', ,,toll'' Isten kezében. A tanúk, de fôleg Diciotti Márta kijelentik, hogy Mária bármely pillanatban hozzáfogott az íráshoz, ágyban ülve, térdén a füzettel, kegyetlen szenvedések között is, mégis a legnagyobb természetességgel és minden feltűnô jel nélkül. Félbe lehetett ôt szakítani minden semmiségért, és utána könnyedén folytatta munkáját. ,,Állíthatom -- olvassuk Valtorta Mária egyik nyilatkozatában -- hogy semmiféle emberi forrásmunka nem állt rendelkezésemre ahhoz, hogy megtudhassam, mit is írok, és gyakran azt sem értem, amit leírok.'' Bár adódtak ellenvélemények és harcos hangok is, Valtorta Mária írásait magasrangú hittudósok és világi személyek szóban és írásban egyaránt elismerték. Különösen műveinek eredetiségét es páratlan mivoltát hangsúlyozták, és azt, hogy tökéletes összhangban állnak a katolikus Egyház tanításaival. Azt is kiemelték, hogy műve nem arányos emberi tudásához, bár elismerik az írónô értelmi képességeit, emlékezô tehetségét, műveltségét, kitartását, minden lelki és szellemi adottságát. Nem tartják azonban lehetségesnek, hogy annyi pontos ismeret és oly mély tudás lett volna benne fölhalmozódva. XII. Pius pápa, 1948-ban, amikor átnézte a kéziratot, kijelentette az azt bemutató teológia-tanárnak, Corrado Berti atyának: ,,Adják ki ezt a művet úgy, amint van, anélkül, hogy nyilatkoznának rendkívüli vagy kevésbé rendkívüli eredetérôl. Aki elolvassa, majd megérti.'' Híres szentírástudósok és hittudósok is elismerôleg nyilatkoztak róla: Bea bíboros, Gabriele A. Allegra, Felice Cappello S. J., Alfonso Carinci és Msgr. Gabriele Roschini. Jézus, 1943. augusztus 23-án ezt mondta Máriának: ,,Józanságra van szükség ajándékom használatában. Nem nyílt és zajos, hanem lassú és fokozatosan terjedô, névtelen terjesztésre. Amikor kezed békében megnyugszik a dicsôséges feltámadásra várva, akkor, és csak akkor fogják említeni nevedet.'' ======================================================================== A fordítások listája -- rövidítések A látomások alapján készült, II Poema dell'Uomo-Dio című, tízkötetes Jézus életrajzból és Valtorta Mária egyéb feljegyzéseibôl, 1991 január 1-ig a következô részletek jelentek meg a VALLÁS ÉS ÉLET kiadásában (zárójelben az idézésnél használt rövidítés): Tizenöt titok (TT) -- Rózsafüzér titkok 60 oldal Mária élete (M) és Üdvözlégy Mária (Ü) -- 16 füzetben, 710 oldal A Keresztelô (K) 72 oldal Péter (Pt) -- 7 füzet, 342 oldal Tíz apostol: Júdás és Jakab (JJ), János (J), András (A), Simon (S), Tamás (Ta), Máté (Mt), Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan, 6 füzet, 312 o. Kerióti Júdás (Jd) -- 13 füzet, 594 oldal A nôtanítványok (N) -- 92 oldal Tízparancs (T) 49 oldal A hegyi-beszéd (H) 60 oldal Példabeszédek (P) -- 12 füzet, 488 oldal Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok (E) amelyek más füzetekben nem szerepelnek, -- 7 füzet, 319 o. Jézus csodái (Jcs) 4 füzet, 210 oldal Jézus és a gyermekek (Gy) 6 füzet, 307 oldal A betlehemi pásztorok (Bp) 72 oldal Jézus, a szegények barátja (Jszb) 4 füzet, 222 old. Lázár (L) 100 oldal Jézus gazdag barátai (Jgb) 2 füzet, 146 oldal Gamáliel (G) 49 oldal Mária Magdolna (MM) (Jb 1) 100 oldal Jézus és a bűnbánók (Jb) 3 füzet 210 oldal Jézus és a pogányok (Jp) 5 füzet, 274 oldal Jézus és a gyászolók (Jgy) 60 oldal Az Utolsó Vacsora (UV) és Jézus szenvedése (Jsz) 2 füzet, 140 oldal Feltámadt! (F) és Az Apostolok keresztútja (Ak) 84 oldal. Utolsó oktatások (Uo) és Az Ôsegyház (Ô) 88 oldal A Szeretet vértanúi (Sz) 88 oldal Valtorta Mária (V) 4 füzet, 188 oldal Rövidítések A Tíz apostol: András Ak Az Apostolok keresztútja Bp A betlehemi pásztorok E Vasárnapi és ünnepnapi evangéliumok, amelyek más füzetekben nem szerepelnek F Feltámadt! G Gamáliel Gy Jézus és a gyermekek H A hegyi-beszéd J Tíz apostol: János (J) Jb Jézus és a bűnbánók Jcs Jézus csodái Jd Kerióti Júdás Jgb Jézus gazdag barátai Jgy Jézus és a gyászolók JJ Tíz apostol: Júdás és Jakab Jp Jézus és a pogányok Jsz Jézus szenvedése Jszb Jézus, a szegények barátja K A Keresztelô L Lázár M Mária élete MM Mária Magdolna Mt Tíz apostol: Máté (Jakab, Zebedeus fia; Fülöp és Bertalan) N A nôtanítványok Ô Az Ôsegyház P Példabeszédek Pt Péter S Tíz apostol: Simon Sz A Szeretet vértanúi T Tízparancs Ta Tíz apostol: Tamás TT Tizenöt titok -- Rózsafüzér titkok Ü Üdvözlégy Mária Uo Utolsó oktatások UV Az Utolsó Vacsora V Valtorta Mária A fejezetek végén található zárójeles számok közül az első az olasz kiadás kötetszáma, a második annak oldalszáma. Az egyéb hivatkozások a füzetek oldalszámára vonatkoznak. Az elektronikus kiadásban természetesen nem érvényesek ezek az oldalszámok, ellenben egy jellemző szó segítségével könnyen megtalálhatók. A hivatkozott olasz kiadás: IL POEMA DELL'UOMO-DIO, In 10 volumi, Scritti di Maria Valtorta, Edizoini Pisani, Edizione dell'anno santo 1975, Emilio Pisani, Stampa della Tipografia Editrce M. Pisani, Isola del Liri ======================================================================== Jézus és a pogányok A Szentírás is említi Jézus kapcsolatait a pogányokkal, de csak ritkán, mert az evangéliumokat elsôsorban a zsidóknak szánták, és Jézusnak a zsidók érdekében kifejtett tevékenységét akarták ismertetni velük. Még Szent Pál is, aki a pogányok apostolává lett, elôször rendszerint a zsidókhoz fordult, s csak miután azok elutasították ôt, foglalkozott a pogányokkal. Éppen ezért nagyon sokat tanulhatunk a Valtorta Mária által feljegyzett látomásokból Jézusnak a pogányok között folytatott munkájából. Fôleg a pogányok között működô misszionáriusok számára hasznosak ezek a feljegyzések. Látható belôlük, hogy a pogányok üdvözülésének módja nem valami új tanítás, hanem Jézus tanításában gyökerezik, amely a Szentírásban fôleg egyes példabeszédekben maradt fenn. De Jézus példabeszédeinek a Szentírás csak kb. egyharmadát örökítette meg, sôt talán még ennél is kevesebbet, hiszen lehet, hogy Valtorta Mária sem hallotta Jézus összes példabeszédét, csak azokat, amelyeket általa Jézus tudtunkra akart adni. A pogányokkal való beszélgetésekbôl sokat tanulhatunk a lélek teremtésével kapcsolatban is. Jézus megjegyezte egyszer, hogy a pogányok könnyebben el tudják fogadni, hogy Ô Isten Fia, aki megtestesült, mert hamis istenfogalmukban gyakran szerepelnek földön járó istenek. Ôk ezen nem ütköztek meg, míg a zsidók egyistenhitével ez összeegyeztethetetlen volt, és istenkáromlásnak minôsítették, hogy Jézus Istennek tartotta magát. A zsidó naptárban a hónapoknak más nevük van, mint a rómaiban, és rövidebbek, ezért azok nem estek pontosan egybe a római hónapokkal. Az egyszerűség kedvéért azonban a fordításban a római naptár hónapneveit használjuk, hogy az olvasónak fogalma legyen arról, az év melyik szakáról van szó. A pogányok közül Szintikáról, a görög származású rabszolganôrôl oly sok feljegyzés van a nagy Jézus életrajzban, hogy az anyag negyedrésze róla szól. Történetébôl látható, mily magasba tud emelkedni egy pogány lélek is. ======================================================================== Szintika Mária Magdolnát Jézus körútra viszi, azokba a városokba, ahol botrányt okozott életével, hogy jóvátegye ezeket, nyilvánosan Jézus követôjének vallva magát. Már a Földközi-tenger partján járnak, Cezárea felé haladva, amikor Jézus észreveszi, hogy valami mozog az útmenti bokrok között. -- Nézzük csak meg... Mi mozog ott a bokrok között? -- kérdi. Az ágak recsegése erôsödik, és elôtűnik egy emberi, nôi arc. Nézi a sok embert, és nem tudja, hogy a mezôre fusson-e, vagy visszamenjen az erdôbe. Az elsô mellett dönt, és sikoltva fut el. -- Leprás? Bolond? Ördögtôl megszállott? -- kérdik egymástól, megrökönyödve. A nô azonban visszatér, mert a közeli Cezarea felôl egy római kocsi közeledik. -- Asszony, gyere ide! -- parancsolja neki Jézus. A nô esdekelve nyújtja feléje karját: -- Ne bánts engem! -- Gyere ide! Ki vagy? Nem bántalak -- mondja Jézus, meggyôzô kedvességgel. A nô görnyedten jön elôre. Fiatal és bájos, de haja fésületlen és ruhája össze van szaggatva. A földre veti magát e szavakkal: -- Bárki légy is, könyörülj rajtam! Ölj meg, de ne szolgáltass ki gazdámnak! Rabszolganô vagyok, elszöktem... -- Ki volt a gazdád? És te honnét való vagy? Zsidó nem vagy, az biztos. Elárulja beszédmódod. Meg ruhád is. -- Görög vagyok. Rabszolganôje... Ó, könyörgöm! Rejtsetek el! Erre jön a kocsi... Mindnyájan csoportot alkotnak a szerencsétlen teremtés körül, aki összekuporodott a földön. A tüskés bokroktól összeszaggatott ruhája látni engedi ütésektôl felsebzett és összekarmolt vállait. A kocsi elhalad anélkül, hogy a benne ülôket érdekelné a sövény mellett álló csoport. -- Elmentek. Beszélj! Ha tudunk, segítünk rajtad -- mondja Jézus, megérintve szétzilált haját. -- Szintika vagyok, a kormányzó kíséretéhez tartozó egyik római nemes rabszolganôje. -- Hisz akkor te Valerianus rabszolganôje vagy! -- Ah! Irgalmazz! Irgalmazz! Na árulj be neki! -- könyörög a szerencsétlen. -- Ne félj! Én soha többé nem beszélek Valerianus-szal -- feleli Magdolna. És megmagyarázza Jézusnak: -- A köztünk élô rómaiak között egyike a leggazdagabbaknak és a legaljasabbaknak. És amilyen aljas, olyan kegyetlen. -- Miért szöktél meg? -- kérdi Jézus. -- Mert van lelkem. Nem vagyok áru... (a nô felbátorodik, látva, hogy könyörületes emberekre talált). Nem vagyok áru. Ô megvásárolt engem, ez igaz. De megvehette személyemet, hogy szebbé tegye házát, hogy felolvasásaimmal felvidítsam óráit, hogy kiszolgáljam. De mást nem. A lelkem az enyém! Nem olyan valami, amit meg lehet vásárolni. Ô pedig ezt is akarta. -- Honnan tudsz te a lélekrôl? -- Nem vagyok műveletlen, Uram. Hadizsákmány vagyok kora ifjúságom óta. De nem a köznépbôl való. Ez a harmadik gazdám, de ez egy piszkos állat. Bennem azonban megmaradnak bölcselôink szavai. És tudom, hogy nemcsak testünk van. Belénk van zárva valami halhatatlan is. Valami, aminek számunkra nincs pontos neve. De nemrég megtudtam a nevét. Egyik napon Cezáreában járt egy Ember, aki csodákat művelt, és jobban beszélt, mint Szókratész vagy Platón. Sokat emlegették a fürdôkben és a római ebédlôkben vagy az aranyozott oszlopcsarnokokban, beszennyezve fölséges nevét azzal, hogy tisztátlan tivornyák termeiben ejtették ki. És gazdám velem, éppen velem -- aki már éreztem, hogy van bennem valami halhatatlan, ami egyedül Istent illeti meg, és amit nem lehet megvenni, mint árut a rabszolgapiacon -- olvastatta fel újra a filozófusok munkáit, hogy összehasonlítást tegyen, és kutassa, vajon le van-e bennük írva az, amit a Cezáreába jött ember ,,lélek''-nek nevezett. Velem, velem olvastatta fel ezt! Velem, akit érzékiségének akart kiszolgáltatni! Így tudtam meg, hogy ez a halhatatlan valami a lélek. És miközben Valerianus más, hozzá hasonlókkal hallgatta hangomat, és -- egy böfögés és egy ásítás között -- próbálta megérteni, összehasonlítani és megvitatni. Én, az ô beszédüket, amellyel az Ismeretlen szavait idézték, egyesítettem a filozófusok szavaival, és eltettem ide magamba, és egyre több önérzetet merítettem belôlük, hogy el tudjam taszítani kéjvágyát... Halálosan összevert, néhány estével ezelôtt, mert harapásaimmal taszítottam el... és másnap megszöktem... Öt nap óta élek ebben a sűrűben. Éjszakánként szedegetek szedret, vagy gyümölcsöt a fügekaktuszról. De végül is majd elfognak. Biztosan keres. Nagy árat fizetett értem, és érzékiségének túlságosan tetszem ahhoz, hogy futni hagyjon... Könyörülj rajtam! Kérlek, te héber vagy, és biztosan tudod, hol van, kérlek, vezess el engem az Ismeretlenhez, aki beszél a rabszolgákhoz, és beszél a lélekrôl. Azt mondták nekem, szegény. Vállalom az éhezést, de mellette akarok lenni, hogy oktasson és fölemeljen engem. Az állatokkal való élet elállatiasít akkor is, ha ellenállunk nekik. Erkölcsi méltóságom birtokába akarok jutni. -- Az az Ember, az Ismeretlen, akit keresel, elôtted áll. -- Te? Ó, Akropolisz ismeretlen Istene, légy üdvöz! -- és olyan mélyen meghajlik, hogy homloka a földet érinti. -- Itt nem maradhatsz. Én viszont Cezáreába megyek. -- Ne hagyj el, Uram! -- Nem hagylak el... arra gondolok... -- Mester, a mi kocsink biztosan a megbeszélt helyen van, és várakozik. Értesítsd! A kocsin olyan biztonságban lesz, mint a mi házunkban -- tanácsolja a magdalai Mária. -- Ó, igen, Uram! Add nekünk, az öreg Izmael helyett! Majd oktatjuk felôled. Kiemeljük a pogányságból -- könyörög Márta. -- Akarsz velünk jönni? -- kérdi Jézus. -- A tieid közül bárkivel, csak azzal az emberrel nem. De... de itt azt mondta egy asszony, hogy ismeri ôt. Nem fog elárulni? Nem jönnek majd rómaiak az ô házába? Nem... -- Ne félj! Betániába nem jönnek rómaiak, s fôleg olyan fajták -- nyugtatja meg Magdolna. -- Simon, és Simon Péter, menjetek, és keressétek meg a kocsit. Mi itt várunk rátok. Majd utána megyünk be a városba -- rendelkezik Jézus. Amikor a nehéz, fedett kocsi megérkezik, a várakozók kimennek az útra. A kocsi himbálózva megáll, és kiszáll belôle Péter és Simon, és közvetlenül utánuk egy idôs asszony, aki siet átölelni Magdolnát, akinek dajkája volt. Mária a karjai közt sír. -- Asszony rád bízom ezt a fiatal leányt, és azt az áldozatot kérem tôled, hogy várakozz itt egész éjszaka! Holnap majd elmehetsz az elsô faluig, és ott várakozhatsz. Délelôtt kilencre oda megyünk -- mondja Jézus a dajkának. -- Menj csak nyugodtan, Szintika! Holnap mi is jövünk. Isten veled! - - köszön el Jézus. Majd folytatja útját Cezárea felé... (4-813) * * * Másnap visszaérkezik Jézus az apostolokkal és a nôtanítványokkal. Szintika most már azt a ruhát viseli, ami tegnap Magdolnán volt, és megcsókolja úrnôinek lábát. Makacsul úrnôinek nevezi ôket, hiába mondják neki, hogy számukra ô nem szolgáló, nem rabszolganô, hanem kizárólag vendég, Jézus nevében. Amikor eljön az indulás ideje, a Szűzanya elbúcsúzik Magdolnától, Mártától és Noémitôl, a dajkától, utána pedig Szintikához fordul: -- Isten veled, Szintika, Göröghon virága, aki magadtól meg tudtad érteni, hogy létezik valami, ami több a testnél. Most virágozz Istenben, és légy te az elsô Krisztus Görögországának új virágai között! Nagyon örülök, hogy így, együtt hagylak el titeket. Szeretettel áldalak meg benneteket. Miután elmentek, a Kerióti megjegyzi, hogy kellemetlenséget okozhat az, hogy másfajú és máshoz tartozó személyek vannak velük. -- Szintika, ezt akarod mondani? -- Igen, Mester. Elvégre ô a római tulajdona volt, és helytelen ezt eltulajdonítani. A rómait magunk ellen ingereljük, és magunkra haragítjuk Pontius Pilátust, minden szigorával. Jézus figyelmezteti a Keriótit Mózes törvényének elôírására: ,,Ha egy rabszolga urától hozzád menekül, ne szolgáltasd ki urának. Maradjon körödben, azon a helyen, ahol neki tetszik, éljen nyugodtan egyik városodban, és te ne sanyargasd ôt''. (MTörv 23,15-16) Ez arra az esetre vonatkozik, amikor valaki menekülni kényszerül egy embertelen rabszolgaságból. Az én esetemben, Szintika esetében, menekülésrôl van szó, de nem egy korlátozott szabadság felé, hanem Isten Fiának határtalan szabadsága felé. És te azt akarod, hogy én, erre, a vadászok hálójából kimenekült pacsirtára, újra rávessem a hurkot, és visszajuttassam börtönébe, hogy ezáltal a szabadság utáni reményt is elvegyem tôle? Nem, soha! Áldom Istent, hogy, miként Endorba menetelünkkel elvezette ezt a fiát az Atyához, a Cezáreába való menetel pedig ezt a teremtést hozta hozzám, hogy én vezessem ôt az Atyához. Szikaminonban a hit hatalmáról beszéltem nektek. Ma a remény világosságáról fogok beszélni. (Lásd Júdás kevély és szemtelen viselkedésének és szavainak teljes leírását Pt 3,109-111 és Jd 4,160- 161. oldalán) (4-822) * * * Amikor Jézus megérkezik Betániába, mindjárt Szintika után érdeklôdik: -- Szintika nincs itt? -- Sárával, Marcellával és Noémivel együtt az asztalokat díszíti. De nézd, máris jönnek! Tényleg jönnek. A görög leány komoly arca békét sugárzik. Tekintete értelmes, nyílt, mély, amely mintha beszívná a világot, válogatna benne, megtartaná a jót, a hasznosat, a szentet, és eltaszítaná azt, ami rossz. Ôszinte tekintet, amely engedi, hogy a legmélyén is kutassanak benne. Szemeibôl a lélek tekint ki, hogy fürkéssze azt, aki beszél hozzá. Szemei elárulják határozott, megfontolt, szilárd, tisztességes gondolkodású egyéniségét. Ô is letérdel, a többi asszonnyal, és vár a felállással addig, amíg a Mester azt meg nem parancsolja. Arimateai József is a vendégek között van, Nikodémussal együtt, és József közli Jézussal, hogy a templombeliek már tudják, hogy egy pogány nô is csatlakozott hozzá. -- Ami a pogány nôt illeti, aki biztosan Szintika, -- folytatja -- érthetô, ha tudnak róla, vagy sejtenek valamit. Nagy lármát csapott miatta a római, aki a nevetség tárgya lett honfitársai és a júdeaiak elôtt is azért, mert keseregve, de ugyanakkor fenyegetôzve járt mindenfelé, szökevénye keresésére. Zaklatta Heródest is, mert azt gondolta, hogy Johanna házában rejtôzködik, és azt akarta, hogy a negyedes fejedelem parancsolja meg vagyonkezelôjének, hogy adja vissza ôt gazdájának. József tanácsolja Jézusnak, hogy távolítsa el endori Jánost, Szintikával együtt. Jézus megkorholja ezért Józsefet. Az apostolok is hallják ezt a társalgást, és Péter szeretné tudni, ki közülük a besúgó. A Kerióti igyekszik elterelni magáról a gyanút. (Jd 4,164-165. Pt 3,136- 137) (4-1044) ======================================================================== Élet a halálból Jézus Betániában, a tornácokkal övezett udvarban ül, egy párnákkal borított márványpadon, a ház falának támaszkodva. Szintikát hallgatja, aki elôtte áll, körülvéve a ház uraitól, az apostoloktól, arimateai Józseftôl, Nikodémustól, s néhány tanítványtól és nôtanítványtól. Ezek ülve, állva, vagy egy oszlopnak támaszkodva hallgatják, több-kevesebb érdeklôdéssel. --... szükséges volt. Hogy ne érezzem helyzetem teljes súlyát. Hogy ne érezzem magamat egyedül, rabszolganônek, akit elhurcoltak hazájától. Szükségem volt rá, hogy arra gondoljak, nem veszett el örökre anyám, atyám, és testvéreim az, az annyira szeretett, kedves Izmené. Hinni abban, hogy ha az egész világ elszakít is minket egymástól, amint a rómaiak eladtak minket, mint teherhordó állatokat, jóllehet szabad polgárok voltunk, az élet után találkozunk majd egy helyen. Arra kellett gondolnom, hogy életünk nem bilincsekbe verhetô anyag csupán. Hanem van benne egy szabad erô, amelyet semmiféle lánc sem tarthat fogva, ha mi szándékosan nem bilincseljük le magunkat az erkölcstelen, dôzsölô élettel. Ti ezt ,,bűn''-nek mondjátok. Azok, akik rabszolganôi életemben világosság voltak éjszakámban, máshogy nevezik. De ôk is azt tartják, hogy a gonosz, a testi szenvedélyektôl a testhez szegezett lélek, nem jut el oda, amit ti Isten Országának hívtok, mi pedig a Hádeszben az istenekkel való együttlétnek nevezünk. Ezért kell tartózkodnunk az anyagiasságba süllyedéstôl, és kell erôlködnünk, hogy elérjük a testtôl való megszabadulást, megszerezve számunkra örökségként az erényeket, hogy részünk legyen a boldog halhatatlanságban és a szeretteinkkel való újbóli együttlétben. És arra kellett gondolnom, hogy a halottak lelke segíteni tudja az élôk lelkét, úgy, hogy egy leány közel érezheti magához anyjának lelkét, és láthatja arcát, hallhatja hangját, amint hozzá beszél, és azt válaszolhatja neki: ,,Igen, anyám. Hogy eljussak hozzád, hogy ne okozzak neked aggodalmat, hogy ne kelljen sírnod miattam, igen. Hogy ne sötétítsem el a Hádeszt, ahol te békét élvezel. Igen. Mindezek miatt megôrzöm lelkem szabadságát. Ez egyetlen tulajdonom, amit senki sem vehet el tôlem. Oly tisztán akarom megôrizni, hogy erényesen gondolkodhassak.'' Szabadság és öröm volt erre gondolni. És így akartam gondolkozni és tenni. Mert álbölcsesség az, ha cselekvésmódunk ellenkezik gondolkozásmódunkkal. Ezekkel a gondolatokkal új hazát teremtettem magamnak a számkivetésben is. Bensôséges hazát, oltáraival, hitével, tanításával és érzelmeivel, önmagamban... Nagy, titokzatos hazát, ami mégsem titokzatos a lélek számára, mert az, tudatában van a túlvilágnak, még ha csak ködösen is. Úgy, amint a tengerész, aki egy ködös reggelen látja a távoli partot: elmosódva, darabosan, csak néhány részletét tudja világosan kivenni, de az elég a viharoktól kifárasztott tengerész számára ahhoz, hogy azt mondja: ,,Ott van a kikötô, a béke.'' A lelkek hazája. ahonnan eredünk... az Élet helye. Mert az élet a halálból jön létre... Ó, ezt csak félig értettem meg mindaddig, míg meg nem ismertem egyik beszédedet. Utána olyan volt, mint amikor a napsugár egy gyémántra esik. Minden megvilágosodott, és megértettem, mily nagy fokban volt igazuk a görög mestereknek, és késôbb mennyire zavarossá váltak, mert nem voltak birtokában egy adatnak ahhoz, hogy megoldják az Élet és a Halál kérdését. Az adat: az Igaz Isten, minden létezô dolog Ura és Teremtôje! Pogány ajkamra vehetem Ôt? Igen, megtehetem. Mert én tôle jöttem, mint mindenki más. Mert Ô ajándékozta meg az emberek értelmét értelemmel, és a bölcsebbekét nagyobb fokú értelemmel, aminek révén félisteneknek látszanak, emberfeletti hatalommal. Ô íratta le velük az igazságokat, amelyek már vallásnak számítanak, ha nem isteni vallásnak, mint a tiéd, de erkölcsösnek, amely képes ,,életben'' tartani a lelkeket, nemcsak addig, amíg itt maradunk a földön, hanem mindörökké. Utána megértettem, mit jelent az, hogy ,,a halálból jön létre az élet.'' Aki ezt mondta olyan volt, mint aki nem teljesen részeg, de akinek már eltompult az értelme. Fenséges szót ejtett ki, de nem értette meg teljesen. Én, bocsásd meg büszkeségemet, Uram, én jobban megértettem, mint ô, és boldog voltam attól a pillanattól fogva. -- Mit értettél meg? -- Azt, hogy ez a jelenlegi élet csak kezdetleges foka az életnek, és az igazi Élet akkor kezdôdik, amikor a halál által újjászületünk... a Hádesz számára, ha pogányok vagyunk, az örök Életnek, ha hiszünk benned. Rosszul mondom? -- Jól mondod, asszony -- helyesel Jézus. Nikodémus közbeszól: -- De hogyan hallottál a Mester tanításáról? -- Aki éhes, keresi az ennivalót, uram. Én ételemet kerestem. Mint felolvasónô -- mert művelt vagyok, hangom szép és kiejtésem jó -- sokat olvashattam gazdáim könyvtárában. De még nem laktam jól. Éreztem, hogy az emberi tudás által díszített falakon túl van valami más, és mint egy aranybörtönbe zárt fogoly, öklömmel vertem, feszegettem az ajtókat, hogy kijussak, hogy megtaláljam... Palesztinába kerülve, legutóbbi gazdámmal, attól féltem, hogy a sötétségbe kerülök... ezzel szemben, a Világosság felé mentem. A cezáreai szolgák szavai olyanok voltak, mint megannyi csákányvágás, amelyek megrepesztették a falakat, azokon egyre nagyobb lyukakat nyitva, amelyeken át bejutott a szavad. Én pedig összegyűjtöttem ezeket a szavakat és híreket. És miként a gyermek felfűzi a gyöngyöket, úgy raktam én is sorba ezeket, és felékesítettem velük magamat. Erôt merítettem belôlük, hogy mindjobban megtisztuljak az igazság befogadásához. A megtisztulásban éreztem, hogy meg fogom találni, már itt a földön. Életem árán is tiszta akartam lenni az Igazsággal, a Bölcsességgel, az Istenséggel való találkozáskor. Uram, ostobaságokat beszélek. Ezek elképedve néznek rám. De te kérdeztél engem... -- Beszélj! Folytasd! Szükség van rá. -- Erôsen és fegyelmezetten álltam ellen minden külsô nyomásnak. Szabad és boldog lehettem volna a világ szerint -- csak akarnom kellett volna. Nem akartam felcserélni a tudást a gyönyörrel. Mert a bölcsesség nélkül mit sem ér, ha a többi erény birtokában vagyunk. Ô, a bölcselô mondta: ,,Az igazságosság, mértékletesség és erôsség -- ha nem kíséri azokat a tudás -- olyan, mint a színfal, rabszolgáknak való erények, amelyekben nincs semmi szilárd és valódi.'' Én valódi dolgokat akartam. Gazdám, ostobán, rólad beszélt, jelenlétemben. Akkor a falak mintha fátyollá váltak volna. Elég volt akarni, hogy széttépjem a fátylat és csatlakozzam az Igazsághoz. Megtettem. -- Te nem tudtad, hogy találkozni fogsz velünk -- mondja a Kerióti. -- Tudtam hinni, hogy Isten megjutalmazza az erényt. Én nem akartam se aranyat, se magas méltóságot, se testi szabadságot, még ezt sem. Az Igazságot akartam. Ezt kértem Istentôl, vagy azt, hogy haljak meg. Meg akartam kímélni magamat attól a megaláztatástól, hogy tárggyá váljak, és még inkább attól, hogy beleegyezzem, hogy azzá legyek. Mindenrôl lemondva, ami testi, amikor megláttalak, elfutottam, mert félrevezetett a szemem. Az érzékszervek útján való keresés mindig tökéletlen. Istenre hagyatkoztam, aki fölöttünk és bennünk van, és aki tájékoztatja magáról a lelket. És megtaláltalak téged, mert lelkem elvezetett hozzád. -- A tied pogány lélek -- szól közbe ismét a Kerióti. -- De a lélek mindig tartalmaz valamit az istenibôl, fôleg, ha törekszik arra, hogy megôrizze magát a tévedéstôl... és ezért a természete szerinti dolgokra törekszik. -- Te Istenhez hasonlítod magadat? -- Nem. -- Akkor miért mondod ezt? -- Hogyan? Te, a Mester tanítványa, kérded ezt tôlem? Tôlem, a görögtôl, aki csak nemrég óta szabad? Amikor Ô beszél, nem hallasz? Vagy akkora benned a test gerjedelme, hogy eltompít? Nemde Ô mindig azt mondja, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tehát istenek vagyunk, ha az Atya gyermekei vagyunk, az Ô Atyjáé és a mi Atyánké, akirôl Ô mindig beszél. Te szememre vetheted, hogy nem vagyok alázatos, de azt nem, hogy hitetlen és figyelmetlen vagyok! -- Szóval nagyobbnak tartod magadat nálam? Azt hiszed, hogy mindent megtanultál Görögországod könyveibôl? -- Nem. Sem ezt, sem azt. De a bölcs emberek könyvei, bárhonnan valók legyenek is, megadták nekem azt a legkevesebbet, hogy megálljak a lábamon. Nem vonom kétségbe, hogy egy izraelita különb, mint én. De én boldog vagyok sorsomban, amely számomra Istentôl jön. Mit többet kívánhatok ennél? Mindent megtaláltam azzal, hogy megtaláltam a Mestert. És úgy gondolom, hogy ez sorsszerű volt, mert érzem, hogy egy hatalmás Erô ôrködik fölöttem, amely magasztos sorsot jelölt ki számomra, s mivel én ezt jónak éreztem, nem tettem mást, csak engedelmeskedtem neki. -- Jónak? Rabszolganô voltál, még hozzá kegyetlen uraké... Ha az utolsó elfogott volna, például, hogyan engedelmeskedtél volna a sorsnak te, nagyon okos? -- Téged Júdásnak hívnak, nemde? -- Igen, no és? -- No és... semmi. Emlékezni akarok nevedre is, nemcsak gúnyolódásodra. Vigyázz, mert a gúnyolódás nem tanácsos erényes embereknek sem... Hogy hogyan engedelmeskedtem volna a sorsnak? Talán megöltem volna magamat. Mert valójában, bizonyos esetekben jobb meghalni, mint élni, bár a bölcselô azt mondja, hogy ez nem helyes, és rossz saját magunk által biztosítani jólétünket, mert csak az isteneknek van joguk ahhoz, hogy magukhoz szólítsanak minket. És ez -- vagyis az, hogy ennek megtételéhez az istenek jelére várjak -- volt az, ami mindig visszatartott megtételétôl, szomorú sorsom láncai között is. De most, ha mocskos gazdám újra elfogott volna, abban felülrôl jövô intést láttam volna. Én inkább választottam volna a halált, mint az életet. Nekem is van méltóságom, ember. -- És ha most fogna el? Ugyanolyan helyzetben lennél... -- Most már nem ölném meg magamat. Most már tudom, hogy a test ellen elkövetett erôszak nem károsítja meg azt a lelket, amely nem egyezik bele abba. Most ellenállnék, amíg erôvel meg nem hajlítanak, amíg meg nem öl az erôszak. Mert ezt is isteni jelnek venném, aki erôszak által szólítana magához. És most nyugodtan halnék meg, annak tudatában, hogy csak azt veszteném el, ami veszendô. -- Helyesen válaszoltál, asszony! -- mondja Lázár, és Nikodémus is helyesel. -- Az öngyilkosság soha sincs megengedve -- veti ellen a Kerióti. -- Sok tiltott dolog van, mégsem tartják tiszteletben a tilalmat. Neked azonban, Szintika, arra kell gondolnod, hogy Isten -- aki mindig vezetett -- az önmagad elleni erôszaktól is megôrzött volna. Most menj! -- mondja kedvesen Jézus. A nô meghajtja magát, és távozik. Mindenki követi tekintetével. Lázár azt suttogja: -- És mindig ilyen! Nem tudom megérteni, hogy lehet, hogy azok a dolgok, amelyek ôt éltették, Izrael fiainak halálát okozták. Ha alkalmad lesz még meghallgatni, meglátod, hogy pontosan az a hellénizmus, amely megrontott minket, akik a Bölcsesség birtokában voltunk, ôt megmentette. Miért? -- Mert csodálatosak az Úr útjai, és Ô az elôtt nyitja meg ezeket, aki megérdemli. Örülök, hogy mindnyájan hallottátok beszélni a görög lányt. Annak megállapításából, hogy Isten miként nyilatkoztatja ki magát a legjobbaknak, vonjátok le a tanulságot, hogy gyűlöletes és veszedelmes kizárni Isten seregébôl minden lényt, aki nem tartozik Izraelhez. Legyen ez irányelv számotokra a jövôben... Ne morogj, Júdás, Simon fia! És te József, ne aggályoskodj! Egyáltalán nem szennyeztétek be magatokat azzal, hogy szóba álltatok egy görög lánnyal. Csak azon legyetek, hogy az ördöggel ne álljatok szóba, neki ne adjatok szállást! Isten veled József, Isten veled, Nikodémus! (4-1041) ======================================================================== Mi omlott össze benned? Jézus magával viszi Szintikát, endori Jánost és a nôtanítványokat, az apostolokkal együtt egy Jordánon-túli körútra. Egy gazdag kereskedô, Mizák Sándor karavánjához csatlakoznak. Egy októberi napon pihenôt tartanak egy kis faluban. Összegyűlnek a karavánszálló tágas szobájában. Szintika endori János tarisznyájában kutat, mintha keresne valamit. De aztán a többiek mellé jön, és hallgatja beszélgetésüket a babilóniai fogságról. Valaki megjegyzi: -- Minden számkivetés egy pusztulás... Szintika akaratlanul is bólint a fejével, de nem szól semmit sem. Sötét szemével mereven nézi Jézus fenséges arcélét. Jézus megérzi, hogy Ôt nézi, és feléje fordul: -- Nem találtál semmi ízlésed szerintit? -- Nem, Uram. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem tudom többé összeegyeztetni a múltat a jelennel, elôbbi eszméimet a mostaniakkal. És számomra ez szinte hűtlenségnek tűnik, mivel pont az elôbbi eszmék segítettek hozzá, hogy megszerezzem a mostaniakat. Helyesen mondta apostolod... Azonban az enyém szerencsés pusztulás volt. -- Mi omlott össze benned? -- Egész hitem a pogány Olimpuszban, Uram. De kissé zavarban is vagyok, mert a ti Írásotokat olvasva -- János adta ide nekem, és olvasom, mert ha nem ismerem meg, nem jut birtokomba -- úgy találtam, hogy a ti történelmetekben... kezdetétôl fogva, így mondom, vannak események, amelyek nem sokban különböznek a mieinktôl. Most azt szeretném tudni... -- Mondtam neked: kérdezz, és én válaszolok. -- Minden téves az istenek vallásában? -- Igen, asszony. Csak egyetlen Isten van, aki nem mástól származik, nincs alávetve az emberi szenvedélyeknek és szükségleteknek, Ô az Egyetlen, Örök, Tökéletes, Teremtô Isten. -- Én hiszem ezt. De azt akarom, hogy válaszolni tudjak azokra a kérdésekre, amelyeket pogányok intézhetnek hozzám, vitatkozni tudjak velük, hogy meggyôzzem ôket, ellentmondást nem tűrô kijelentések nélkül. Én magamtól adtam választ ennek a jóságos és atyai Istennek ereje által, és ez elegendô volt ahhoz, hogy lelkem megnyugodjék. Bennem azonban megvolt az akarat az Igazsághoz való eljutáshoz. Mások erre kevésbé fognak áhítozni. Pedig úgy kellene, hogy mindenki keresse ezt. Én nem szándékozom tétlen maradni a lelkek mellett. Amit kaptam, tovább akarom adni. Hogy adhassak, tudnom kell. Add, hogy tudjak, és szolgálni fogok neked, a szeretet nevében. Ma, az úton, ahogy elnéztem a hegyeket, némelyiknek látványa élénken emlékezetembe idézte Görögország hegyvonulatait és hazám történeteit. A gondolattársítás folytán felidézôdött bennem Prométeusz története és Deukalioné... Nektek is van valami hasonlótok, Lucifer villámszerű lehullásában, az életnek az agyagba öntésében és Noé vízözönében. Halvány párhuzamok ezek, de mégis emlékeket idéznek fel... Most mondd meg nekem, hogyan tudhattuk mi ezeket, ha köztünk és köztetek semmilyen kapcsolat sem volt, ha nálatok -- egészen biztos -- ezek elôbb voltak meg, mint nálunk, de nálunk is megvoltak, és semmi nyoma sincs annak, hogyan jutottunk hozzájuk. Sok dologban még mindig nem ismerjük egymást. Akkor, évezredekkel ezelôtt, hogyan voltak olyan legendáink, amelyek a ti igazságaitokra emlékeztetnek? -- Asszony, neked kellene az utolsónak lenned, aki ezeket tôlem kérdezi. Mert te olyan műveket olvastál, amelyek maguktól is választ adhatnának erre a kérdésedre. Te ma, képzettársítás folytán, hazád hegyeinek emlékétôl eljutottál szülôfölded történeteinek emlékéhez és a hasonlatosságokhoz. Nemde? Vajon miért? -- Mert felébredt gondolatom visszaemlékezett. -- Nagyon helyes. Az ôsrégi emberek lelke is, akik vallást adtak hazádnak -- visszaemlékeztek. Zavarosan, ahogyan egy hiányos tudású ember teheti, egy olyan ember, aki elszakadt a kinyilatkoztatott vallástól. De mégis mindig emlékezett arra. A világon sok vallás van. Már most, ha egy világos képen ezek mind elôttünk lennének, itt, összes részletükben, látnánk, hogy ezekben a vallásokban van egy sárba veszett aranyfonál, amelyen csomók vannak, és ezekbe vannak bezárva az Igazság foszlányai. -- De hát nem mindnyájan egy törzsbôl származunk? Te ezt mondod. Akkor miért van, hogy az ôsök ôsei, akik az eredeti törzsbôl származtak, nem tudták magukkal hozni az Igazságot? Nem igazságtalanság volt ettôl megfosztani ôket? -- Olvastad a Teremtéstörténetet, nemde? Mit találtál ott? A kezdetben egy összetett bűnt, amely magában foglalja az ember három állapotát: az anyagot, a gondolkozást és a lelket. Utána a testvérgyilkosság, majd egy kettôs emberölés. Utána a romlottság, amikor -- érzéki szabadosságból -- az Isten fiai az emberek leányaival házasodtak össze. És a vízözön tisztító munkája és a jó magból származó faj újjáteremtôdése ellenére -- nem a kövekbôl, ahogyan a ti vallási történeteitek mondják, nem az ember által ellopott tűzbôl, hanem Isten éltetô tüze által elevenedett meg az elsô agyag, amelyet Isten mintázott meg önmagához hasonlónak és ember-alakúnak -- újra felüti fejét a kevély forrongás, Isten meggyalázására: ,,Érintsük meg az eget'', és erre Isten átka: ,,Széledjetek szét, és többé ne értsétek meg egymást!''. És az egyetlen törzs -- miként a víz, amely sziklának rohanva apró patakokra szakad, és többé nem egyesül, szétszakadt az emberfaj, fajokra vált szét. Saját bűnétôl és az isteni büntetéstôl futni kényszerült az emberiség. Szétszóródott, és magával vitte azt a zavart, amelyet kevélysége teremtett. A lelkek azonban visszaemlékeznek. Valami mindig megmaradt bennük. És a legerényesebb és legtudósabb lelkek megsejtenek egy fényt, habár gyengét, a vallási történetek sötétségében: az Igazság fényét. Az élet elôtt látott Fénynek ez az emléke mozgat bennük olyan igazságokat, amelyekben benne vannak a kinyilatkoztatott Igazság foszlányai. Megértettél engem? -- Részben. De majd gondolkozom rajta. Az éjszaka barátja annak, aki gondolkozik és magába mélyed. -- Akkor menjünk, hogy mindenki magába mélyedjen! Menjünk, barátaim! Békesség nektek, asszonyok, békesség nektek, tanítványaim! Béke veled, Mizák Sándor! -- Ég veled, Uram! Isten veled! -- feleli a kereskedô, meghajtva magát... (4-1064) ======================================================================== Úgy érzem, megtagadtam ôket! Gerazában a kereskedô, Mizák Sándor kéri Jézust: -- Mondj nekem valamit! Ma éjszaka szavaidra gondoltam... a te és az asszony között elhangzottakra, és tegnapi szavaidra. Tegnap úgy tűnt nekem, hogy egy olyan magas hegyre jutok fel, amilyenek azon a földön vannak, ahol lakom, mert azoknak a hegyeknek a csúcsa igazán a felhôkben van. Te vittél föl, föl, föl. Úgy éreztem magamat, mintha egy sas kapott volna fel. Egy sas, azok közül, amelyek legmagasabb hegyünkön élnek, amely elsôként emelkedett ki a vízözön áradatából. Csupa új, soha nem képzelt dolgokat láttam magam elôtt, amelyek mind fénybôl voltak... És megértettem mindet. Utána összekavarodtak elôttem. Beszélj még! -- Mirôl? -- Nem is tudom... Mind szép volt. Amit arról mondtál, hogy újra találkozunk az égben... Megértettem, hogy ott másként, és mégis ugyanúgy fogjuk egymást szeretni. Például: nem lesznek meg a mostani aggodalmaink, és mégis mindnyájan egyért és egy mindenkiért leszünk, mintha egyetlen család lennénk. Rosszul mondom? -- Nem. Ellenkezôleg! Egyetlen családot alkotunk az élôkkel is. A halál nem választja el a lelkeket. Az igazak lelkérôl beszélek. Ôk egyetlen nagy családot alkotnak. Képzelj magad elé egy nagy templomot, ahol vannak olyanok, akik imádást végeznek és imádkoznak, és olyanok, akik fáradoznak. Az elôbbiek azokért is imádkoznak, akik fáradoznak, az utóbbiak ezekért az imádkozókért is dolgoznak. Ugyanígy van a lelkekkel is. Mi fáradozunk a földön. Ôk imáikkal támogatnak minket. Nekünk azonban fel kell ajánlanunk szenvedéseinket az ô békéjükért. Olyan lánc ez, amely nem szakad szét. A Szeretet köti össze azokat, akik voltak, azokkal, akik vannak. És akik vannak, azoknak jóknak kell lenniük, hogy egyesülhessenek azokkal, akik voltak, és akik magukkal akarnak látni minket. Szintika akaratlan kézmozdulatot tesz, amelyet azonnal meg is fékez. Jézus azonban észreveszi, és megkéri Szintikát, hagyjon fel tartózkodó viselkedésével, amihez még mindig ragaszkodik. -- Gondolkoztam... Már több nap óta gondolok arra, és -- ha meg kell mondanom az igazat -- ez megzavar engem, mert úgy érzem, hogy a te mennyországodban hinni annyi, mint örökre elvesztenem anyámat és nôtestvéreimet... -- Szintika hangja elcsuklik, s megáll, hogy ne sírjon. -- Mi az a gondolat, ami annyira megzavar? -- Én most már hiszek benned. Anyámat nem tudom másként elképzelni, csak mint pogányt. Jó asszony volt... Ó! Nagyon! És nagyon jók a nôvéreim! A csöpp Izmené a legjobb teremtés volt, akit a föld hordozott. De pogányok voltak. Már most én, amíg az voltam, ami ôk; a Hádeszre gondoltam, és ezt mondogattam: ,,Ott újra együtt leszünk''. Most nincs többé Hádesz. Van a te Paradicsomod, a mennyek országa, azok számára, akik igazsággal szolgálták az Igaz Istent. És azok a szegény lelkek? Ôk nem bűnösök abban, hogy görögnek születtek! Izrael egyetlen papja se jött el, hogy ezt mondja: ,,A mi Istenünk az Igaz Isten''. És akkor? Az ô erényeik semmik? Szenvedéseik semmik? És örök sötétség és örök elválás tôlem? Mondom neked: gyötrelem! Szinte úgy érzem, hogy megtagadtam ôket. Bocsáss meg, Uram! Sírok... -- és letérdelve, igazán keservesen sír. Mizák Sándor így szól: -- Ez az! Én is gondoltam arra, hogy ha igaz emberré válok, találkozom-e valaha is apámmal, anyámmal, testvéreimmel, barátaimmal... Jézus Szintika barna fejére teszi ujjait, és ezt mondja: -- Bűn akkor keletkezik, amikor valaki -- bár ismeri az Igazat -- megmarad a tévedésben. Nem akkor, amikor valaki meg van gyôzôdve, hogy igaza van, és soha egyetlen hang se jutott el hozzá, hogy ezt mondja: ,,Amit én hozok, az az Igazság. Hagyjátok el képzeletszülte valótlanságaitokat ezért az Igazságért, és tietek lesz az ég.'' Isten igazságos. Úgy gondolod, hogy nem jutalmazza meg az erényt, mivel az, teljesen egyedül formálódott ki egy pogány világ romlottsága közepette? Nyugodj meg, leányom! -- De az eredeti bűn? De a tiltott isten-kultusz? De... -- Még más is elôjönne az izraelitákból, hogy terhet rakjanak Szintika amúgy is elkeseredett lelkére, ha Jézus egyetlen kézmozdulattal nem parancsolna csendet. Ô így szól: -- Az eredeti bűn mindenkire vonatkozik, Izrael fiaira és az Izraelhez nem tartozókra egyaránt. Nem a pogányok kiváltsága. A pogány bálványkultusz attól a pillanattól válik bűnné, amikor Krisztus Törvénye elterjed a világon. Az erény mindig erény lesz Isten szemében. És az Atyával való egységemre mondom -- szavakba öntve a végtelenül szent Gondolatot -- hogy Isten irgalmas hatalmának útjai sokfélék, de abban mind megegyeznek, hogy örömet akarnak adni az erényeseknek, amikor majd megszűnnek a lelkek között meredô korlátok, és béke lesz azok számára, akik békét érdemeltek. Nemcsak ez. Azt mondom, hogy a jövôben azok, akik meg lévén gyôzôdve arról, hogy igazuk van, igazságban és szentül fogják követni atyáik vallását, nem lesznek gyűlöletesek Isten elôtt, és nem kapnak tôle büntetést. A gonoszság, a rosszakarat, a megismert Igazság szándékos elutasítása, fôleg a kinyilatkoztatott igazság kétségbe vonása és az ellene való harcolás, a bűnös élet az, ami valóban el fogja választani az igazak lelkét a bűnösökétôl. Emeld föl levert lelkedet, Szintika! Ez a búslakodás a pokol támadása, mert a Sátán dühös rád, mert örökre elvesztett prédája vagy. A Hádesz nem létezik. Az én Országom igen. Ez azonban ne fájdalmat, hanem örömöt okozzon. Az Igazság sose okozzon levertséget vagy kétséget, hanem inkább adjon erôt, hogy egyre jobban higgy, méghozzá vidám bizonyossággal. De mindig mondd el nekem érveidet. Olyan biztos és szilárd fényt akarok látni benned, mint amilyen a napé. Szintika, még mindig térdelve, megfogja a kezét, és megcsókolja... (4-1084) ======================================================================== Nincs lélekvándorlás! Körútjuk közben Jézus félrehívja endori Jánost, és azt mondja neki: -- Most, hogy egyedül vagyunk, János, hallgasd meg kívánságomat! Neked jobb ítélôképességed és nagyobb értelmi tehetséged van, mint követôim közül bárkinek. És műveltséged jóval felülmúlja az izraelitáknál szokásos műveltséget. Ezért kérlek, segíts nekem... -- Én segítsek neked? Miben? -- Szintikánál. Te nagyon ügyes pedagógus vagy! Marciam gyorsan és jól tanul veled... De törôdnöd kellene Szintikával is! Mint eltévedt húgoddal. Te mondtad: eltévedés ez... Segíts neki, hogy hozzászokjon az én légkörömhöz. Megteszed nekem ezt a szívességet? -- Hiszen kegyelem számomra ennek megtétele, Uram! Én nem közeledtem hozzá, mert úgy éreztem, fölösleges vagyok. De ha te akarod! Ô olvassa tekercseimet. Ezek között vannak szent szövegek, és vannak kizárólag műveltséget adók: Róma és Athén könyvei. Látom, hogy elmélkedik, és utánanéz a könyvekben. De sohasem avatkoztam bele, hogy segítsem. Ha te akarod... -- Igen, akarom. Barátként akarlak látni titeket. Ô, te és Marciam, egy ideig mind Názáretben fogtok tartózkodni. Szép lesz. Édesanyám és te, tanítói két Isten felé kitáruló léleknek. Édesanyám: Isten tudományának angyali tanítónôje; te: az emberi tudás tapasztalt tanítója, aki azonban most már természetfölötti vonatkozásokkal tudsz magyarázni. Szép lesz. És jó.... Késôbb Mária azt mondja Jézusnak: -- Fiam, ma arról beszélgettünk egymással, amit Rámótban mondtál. És mindegyikünknek más és más volt az érzése és észrevétele. Elmondanád nekünk a te elgondolásodat? Én azt mondtam: Jobb lenne azonnal téged hívni. De te endori Jánossal beszélgettél. -- Valójában a vitát én váltottam ki. Mert szegény pogány vagyok, és hiányzik belôlem a ti hitetek ragyogó világossága. Szánalomra méltó vagyok! -- Bárcsak az enyém volna a te lelked, testvérem! -- feleli rá gyorsan Magdolna. És hévvel átöleli... Szorosan mellette van a görög lány, aki egészen más, ô jelenti a gondolatot a szeretet mellett, amelynek kiáltása mindig feltör a szenvedélyes természetű Máriából. Mellettük, kedves arcát Fiára emelve, kezét összekulcsolva, mintha imádkozna, tiszta arcélével, ül a Szűzanya, az örök imádó. Jézus ezt mondja Szintikának: -- De nem lehetett kínos gondolat. Hallottalak nevetni. -- Igen, a gyerek miatt, aki könnyedén megoldotta a kérdést, mondván: ,,Én nem akarok visszajönni, hacsak Jézus nem jön. De ha te mindent tudni akarsz, menj a másvilágra, és utána gyere vissza, és mondd meg nekünk, hogy emlékszel-e rá.'' Ismét mindenki nevet, és elmondják, hogy Szintika Máriától kért magyarázatot, mert nem értette meg jól annak az emlékezésnek a magyarázatát, amellyel a lelkek rendelkeznek, és ami megmagyarázza, hogy a pogányoknak lehet némi emlékük az igazságról. -- Én azt mondtam: ,,Talán ez megerôsíti a lélekvándorlás feltevését, amiben sok pogány hisz?'' És Édesanyád megmagyarázta, hogy te valami egészen másról beszéltél. Megmagyaráznád ezt nekem is, Uram? -- Idefigyelj! Nem szabad azt hinned, hogy a lelkekben fennmaradt emlék az igazságról azt bizonyítja, hogy mi többször élünk. Most már eleget tudsz arról, hogy felfogd, hogyan teremtette Isten az embert, s az miként vétkezett és bűnhôdött. Azt is megmondták neked, hogy Isten minden emberbe egy lelket adott. Ezt a lelket minden alkalommal teremti, és sohasem használja fel ismét a következô emberi testek számára. Látszólag ez ellentétben áll kijelentésemmel, hogy a lelkek emlékeznek valamire. Áll ez minden más lényre, az embert kivéve, akit Isten lélekkel ajándékozott meg. Az állatok semmire sem emlékezhetnek vissza, de az ember visszaemlékezik, lelkével. Honnan jön minden ember lelke? Istentôl. Ki az Isten? A legértelmesebb, leghatalmasabb, tökéletes Szellem. Ez a csodálatos dolog, az Isten által teremtett lélek, amely Isten képét és hasonlatosságát bírja, kétségtelenül az Ô szent Atyaságának a jele, amely a teremtô jellegzetességeit hordja magán. Azért értelmes, lelki, szabad, halhatatlan, akárcsak az Atya, aki teremtette. Tökéletes, amikor az isteni gondolatból származik, és teremtése pillanatában, egy pillanat ezredrészében, azonos az elsô ember lelkével: olyan tökéletesség ez, amely ingyenes ajándék révén megérti az Igazságot. A pillanat egy ezredrészében. Utána, amint kialakult, beszennyezi az eredeti bűn. Hogy világosabbá tegyem ezt számodra, azt mondom, olyan ez, mintha Isten magában hordozná azt a lelket, amelyet megteremt, és a gyermek, születése közben, megsebesül egy eltörölhetetlen jel által. Érted? -- Igen, értem. Amíg a gondolatban létezik, tökéletes. A teremtô gondolat egy pillanat ezredrészéig tart. Akkor a gondolat ténnyé válik, és a tény alá van vetve a Bűn által elôidézett törvénynek. -- Válaszod tökéletes. A lélek így megtestesül egy emberi testben, magával vive a Teremtôre való emlékezést, azaz, az Igazságra való emlékezést, mint lelki lényének titkos gyöngyét. A gyermek megszületik. Lehet belôle jó, igen jó ember éppúgy, mint álnok ember. Minden lehet belôle, mert akarata szabad. Az angyalok szolgálata világosságot áraszt ,,emlékeire'', a kísértô pedig sötétséget. Ha az ember vágyakozik a világosságra, és így a mind nagyobb erényre, lelkét téve meg lényének mesterévé, akkor a lélekben növekszik az emlékezés képessége, mintha az erények mind vékonyabbá tennék a falat, amely a lélek és Isten között van. Azért az erényes emberek minden országban felfogják az Igazságot, nem tökéletesen, mivel eltompítják az ellentétes tanítások vagy a halálos tudatlanság, de elégséges módon ahhoz, hogy lapokat írhassanak tele az erkölcsi tökéletességrôl, azoknak a népeknek számára, amelyekhez tartoznak. Megértetted? Meggyôztelek? -- Igen. Összefoglalva: a hôsiesen gyakorolt erények vallása fogékonnyá teszi a lelket az igaz vallásra és Isten megismerésére. -- Pontosan. És most menj pihenni, és légy áldott! És te is, Anyám, és ti nôvéreim és tanítványaim. Nyugodjatok Isten békéjében! (4-1097) * * * Jézus még három alkalommal beszélt a lélekvándorlás tévedésérôl. Noha ezekben az esetekben tanítása nem Szintikának szólt, de kapcsolatban volt a görög bölcselôkkel, azért itt ismertetjük. Sajnos, még a mai katolikusok között is akad, aki beleesik ebbe a tévedésbe, és hisz a lélekvándorlásban. Azért hasznos lesz együtt ismertetni Jézusnak erre vonatkozó tanítását. Egy jóindulatú írástudó, aki késôbb részt vesz az elsô csodás kenyérszaporításnál a kenyér és hal kiosztásában, közvetlenül e csoda elôtt felteszi Jézusnak a kérdést, hogy létezik-e lélekvándorlás. -- Lelki fejlôdés van. Lélekvándorlás nincs. -- Van, aki hisz benne. -- Tévednek. -- Belénk is a hellénizmus oltotta be ezeket a hiedelmeket. És a tudósok ezekkel táplálkoznak és büszkélkednek, mint valami igen elôkelô étellel. -- Képtelen ellentmondás az olyanokban, akik átkot szórnak arra, aki csak egyet is elhanyagol a 613 emberi elôírásból. -- Igaz. De... így van. Szívesen utánozzák azt, akit pedig gyűlölnek. -- Akkor utánozzatok engem, tekintve, hogy gyűlöltök. Nektek is jobb lesz. Az írástudó önkéntelenül is felnevet Jézus szellemes megjegyzésére. Az emberek tátott szájjal hallgatják a kettô szavait, a távol állók pedig elismételtetik azokat a közelállókkal. -- De, magunk között, te mit tartasz a lélekvándorlásról? -- Hogy tévedés. Már mondtam. -- Van, aki azt állítja, hogy az élôk a holtaktól származnak, a holtak pedig az élôktôl, mert ami létezik, az nem pusztul el. -- Ami örök, az, valóban nem pusztul el. De mondd csak: szerinted a Teremtôt korlátozza valami? -- Nem, Mester. Ennek feltételezése is lefokozását jelentené. -- Úgy van, amint mondod. Akkor pedig fel lehet-e tételezni, hogy Ô megengedi, hogy egy lélek újra testet öltsön, mivel több lélek nem létezhet? -- Nem lenne szabad feltételezni ezt. De mégis van, aki így gondolkodik. -- És, ami még rosszabb, hogy Izraelben gondolkodnak így. Egy izraelitában tökéletesnek kellene lennie a lélek halhatatlanságáról alkotott fogalomnak. Nagy dolog, hogy még a pogányok is felfogják ezt, noha téves feltételezésük, hogy ez miként történik. Az izraelita számára bűn, ha a pogányok módjára gondolkozik errôl. Ez nem válik dicsôségére. A pogányok számára dicsôség, hogy közel járnak az igazsághoz, amikor megsejtik a léleknek nevezett titokzatos dolog örök életét, amely megkülönböztet minket az állatoktól. Ezzel szemben azok számára, akik ismerik az isteni Bölcsességet és az igaz Istent, a gondolat lefokozását jelenti, amikor egy ilyen kiválóan szellemi dolgot az anyaggal azonosítanak. A lélek csak a Teremtôtôl az emberbe és az emberbôl a Teremtôhöz megy, amikor ez után az élet után jelentkezik elôtte, hogy részesüljön az életre vagy halálra szóló ítéletben. Ez az igazság. És ahová küldik, ott marad. Örökre. -- Te nem fogadod el a tisztítóhelyet? -- De igen. Miért kérded? -- Mert azt mondtad: ,,Ahová küldik, ott marad.'' A tisztítóhely ideiglenes. -- Igen. Azért kapcsolom össze gondolatomban az örök élettel. A tisztítóhely már ,,élet''. Még nem teljes, nem szabad, de már élet. Amint véget ér a tisztítóhelyen való ideiglenes tartózkodás, a lélek elnyeri a tökéletes életet, minden korlátozás, megkötöttség nélkül. Csak a mennyország és a pokol maradandó, az üdvözültekkel és az elkárhozottakkal. A jelenleg létezô három csoportból egyetlen lélek se testesül meg újra. És így lesz ez a végsô feltámadásig, amely örökre megszünteti azt, hogy egy lélek egy testtel, a halhatatlan a halandóval egyesüljön. -- Nem az örökkévaló? -- Csak Isten örökkévaló. Az örökkévalóság azt jelenti, hogy nincs se kezdete, se vége. Ez Isten. A halhatatlanság azt jelenti, hogy tovább él, miután elkezdett élni. Ez az emberi lélek és Isten között a különbség. -- Te az örök életrôl beszélsz. -- Igen. Attól kezdve, hogy valakit Isten megteremtett, hogy éljen, lelke révén, a kegyelem folytán és akarata által elnyerheti az örök életet. Nem az örökkévalóságot. Az élet kezdetet tételez fel. Nem beszélünk Isten életérôl, mert Istennek nem volt kezdete. -- És te? -- Én élni fogok, mert van testem is, és Krisztus lelkét egyesítettem az isteni szellemmel az emberi testben. -- Istent ,,az Élô''-nek hívják. -- Valóban, Ô az Élet. Nem ismer halált. Ô a kifogyhatatlan Élet. Nem Isten élete, hanem az Élet. Csak ez. Ezek árnyalatok, írástudó, de az árnyalatokban megtalálható a Bölcsesség és az Igazság. -- Így beszélsz a pogányokhoz? -- Nem így. Ôk nem értenék meg. Nekik megmutatom a Napot. De úgy, amint egy eddig vak és korlátolt gyermeknek mutatnám meg, aki csoda folytán látni és érteni kezd. És nem merülnék bele magyarázatába. Ti azonban, Izrael fiai, nem vagytok se vakok, se korlátoltak. Isten régóta kinyitotta szemeteket, és eloszlatta a ködöt értelmetekrôl... -- Igaz, Mester. Mégis vakok és korlátoltak vagyunk. -- Ti tettétek magatokat ilyenekké. És nem akartok annak csodájában részesülni, aki szeret titeket. (4-959) * * * A tengerparti Joppéban felkeresi Jézust egy kb. tíz férfibôl álló csoport. Bemutatkoznak: -- Görögország és Ázsia római gyarmatairól valók vagyunk. Részben zsidók, részben nem zsidók. Nekem, római embernek, egy likaóniai zsidó nô a feleségem, míg ennek az embernek, aki efezusi héber, római nô a felesége. -- Senkit se vetek meg... De sajnálnom kell azokat, akik még mindig nem gondolnak arra, hogy minthogy egy a Teremtô, minden ember vérrokon. Mit akartok tôlem megtudni? -- Bocsáss meg, Mester, ha kíváncsiságunkkal fárasztunk. De szeretettel keressük az Igazságot. Ma a tieidtôl akartuk megtudni az igazságot arra a tanításra vonatkozólag, amire futólag már a régi bölcselôk is rámutattak Görögországban, s amelyet te újra hirdetsz, de bôvebben és szebben. Eunika, a feleségem, beszélt olyan zsidókkal, akik hallottak téged, és elismételte szavaidat. Eunika, aki görög és művelt és ismeri hazája bölcselôinek tanítását, úgy találta, hogy a te szavaid megegyeznek egy nagy görög bölcselô szavaival. Amikor idejöttünk -- kereskedelmi ügyek intézésére, vagy vallási szertartások elvégzésére -- ebbe a kikötôbe, barátok között találtuk magunkat, és elbeszélgettünk. Az ügyek nem gátoltak minket abban, hogy magasabb rendű dolgokra is gondoljunk. Miután feltöltöttük raktárainkat, jutott idônk ennek a kételynek megoldására is. Te azt mondod, hogy a lélek örök. Szókratész azt mondta, hogy a lélek halhatatlan. Ismered a görög tanító szavait? -- Nem. Nem tanultam Róma és Athén iskoláiban. De azért csak beszélj! Így is megértelek. Nem ismeretlen elôttem a görög bölcselô gondolata. -- Szókratész -- ellentétben azzal, amit mi, rómaiak hiszünk, és azzal is, amit a ti szadduceusaitok hisznek -- elfogadja és állítja, hogy az embernek van lelke és hogy az halhatatlan. Azt mondja, hogy -- mivel ilyen -- a halál a lélek számára nem más, mint szabadulás és átjutás egy börtönbôl egy szabad helyre, ahol újra egyesül szeretteivel. Ott megismeri azokat a bölcseket, akiknek bölcsességét ismerte, és a kiváló embereket, a hôsöket, a költôket, és nem találkozik többé sem igazságtalansággal, sem fájdalommal. Boldog lesz azonban egy békés tartózkodási helyen, amely az olyan halhatatlan lelkek elôtt nyílik meg, akik az igazság szerint éltek. Te mit mondasz errôl, Mester? -- Bizony, mondom neked, hogy a görög tanító, jóllehet egy téves vallásban hitt, az igazat mondta, amikor a lélek halhatatlanságáról beszélt. Mint az igazság keresôje és az erény gyakorlója, lelke mélyén hallotta az ismeretlen Isten, az igaz Isten, az egyetlen Isten hangjának suttogását: a fölséges Atyáét, akitôl jövök, hogy elvezessem az embereket az Igazsághoz. Az embernek van lelke. Egy. Igaz. Úr. Jutalomra vagy büntetésre érdemes. Egészen az övé. Isten teremtette. Rendeltetése -- a Teremtô elgondolásában -- hogy visszatérjen Istenhez. Ti, akik nem vagytok zsidók, túlságosan gondozzátok a testet. Valóban csodálatos alkotás az, magán viseli Isten kezének nyomát. Túlzottan csodáljátok a fejetekbe zárt elmét, amely drágakôként onnan bocsátja ki fenséges sugarait. Nagy, kiváló ajándéka Istennek, aki titeket elgondolása szerint teremtett, tökéletes szervekkel és tagokkal, és hasonlóvá tett titeket az Ô gondolatához és szelleméhez. De a tökéletes hasonlóság a lélekben van. Mert Istennek nincsenek végtagjai, nincs teste, nincs alávetve az érzékiségnek és a bujaság ingereinek. Ô végtelenül tiszta, örök, tökéletes, változatlan Szellem, aki fáradhatatlanul dolgozik, szüntelenül megújulva műveiben, amelyeket atyai módon alkalmaz teremtményeinek felfelé vezetô útjához. A lélek -- amelyet minden egyes ember számára a hatalomnak és a jóságnak ugyanaz a Forrása teremt meg -- nem ismeri az eredeti tökéletesség változásait. A teremtetlen és legtökéletesebb Szellembôl csak egy van, és az mindig ilyen volt. Három tökéletesnek teremtett szellem van, és... -- Ezek egyike te vagy, Mester. -- Nem én. Testemben az isteni Szellem van, amely nem teremtett, hanem az Atya nemzette túláradó Szeretete által. És nekem van az Atya által teremtett lelkem is, amint jelenleg vagyok, mint ember. Egy tökéletes lélek, amint az illô az Istenemberhez. De én más lelkekrôl beszélek. -- Akkor melyekrôl? -- Isten tökéletesnek teremtette a két ôsszülôt, akiktôl az emberi nem származik, és akik szándékosan tökéletlenné váltak bukásukkal. A harmadikat Isten saját és a világegyetem gyönyörűségére teremtette, és ô túlságosan felülmúlja a jelen világ gondolatainak és hitének lehetôségeit ahhoz, hogy megmutassam nektek. (A Szűzanyáról van szó.) Amint mondtam, a lelkek, akiket a tökéletességnek ugyanolyan fokával teremtett ugyanaz a Forrás, alá vannak vetve, saját akaratuk és érdemük folytán, egy kettôs átalakulásnak. -- Akkor te elfogadod a második életet? -- Csak egy élet van. Abban, az eredetileg Isten hasonlatosságára teremtett lélek, a mindenben hűségesen gyakorolt igazságosság révén, eljut a Teremtôjéhez való teljesebb hasonlóságra, azt mondhatnám, önmagának második megteremtésére, amely által képessé válik az életszentség birtoklására, ami a tökéletes igazságosság és a gyermekek hasonlósága az Atyához. Ez van a boldogokban, azaz azokban, akikrôl Szókratésztek azt mondja, hogy a Hádeszben laknak. Én viszont azt mondom nektek, hogy miután a Bölcsesség elmondta szavait, és megerôsítette azokat vérével, azok a lelkek lesznek a Paradicsom boldogai, az Országé, azaz Istené. -- És hol vannak ezek most? -- Várakoznak. -- Mire? -- Az Áldozatra. A bocsánatra. A szabadulásra. -- Azt mondják, hogy a Messiás lesz a Megváltó, és hogy te vagy az... Igaz? -- Igaz. Én vagyok, aki veletek beszélek. -- Akkor meg kell halnod? Miért, Mester? A világnak oly nagy szüksége van a Világosságra, és te el akarod hagyni? -- Te, a görög, kérded ezt? Te, akiben Szókratész szavainak trónusa van? -- Mester, Szókratész egy igaz ember volt. Te szent vagy. Nézd, mekkora szüksége van a földnek a szentségre. -- Ez növekedni fog tízezerszeres hatvánnyal minden szenvedés, minden seb, véremnek minden cseppje által. -- Jupiterre! Nem élt nálad nagyobb sztoikus! Te nem elégszel meg az élet megvetésének hirdetésével, hanem felkészülsz elvetésére is. -- Én nem vetem meg az életet. Szeretem, mint a leghasznosabb dolgot a világ üdvösségének megszerzésére. -- De fiatal vagy, Mester, ahhoz, hogy meghalj! -- A te bölcselôd szavai szerint kedves az isteneknek az, aki szent, és te engem szentnek neveztél. Ha szent vagyok, szomjaznom kell arra, hogy visszatérjek a Szentséghez, akitôl jöttem. Ezért soha nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy ne szomjazzam ezt. Szókratész mondja azt is, hogy aki szent, az szeret az isteneknek tetszô dolgokat művelni. Van-e kedvesebb dolog, mint az Atya karjaiba visszaadni azokat a gyermekeket, akiket a bűn eltávolított, és megadni az embernek az Istennel, minden jó forrásával való békét? -- Te azt mondod, hogy nem ismered a szókratészi szavakat. Akkor honnan tudod ezeket, amelyeket mondasz? -- Én mindent tudok. Az emberek gondolata, amikor az jó, nem más, mint egy gondolatom visszatükrözôdése, amikor nem jó, nem az enyém. De olvastam azokat az idôk folyamán, és tudtam, és tudni fogom, amikor kimondták, vagy ki fogják mondani. Én ismerem. -- Uram, jöjj Rómába, a világ világítótornyába! Itt gyűlölet vesz körül. Ott tisztelet fog övezni. -- Az embert. De nem a természetfölötti dolgok tanítóját. Én a természetfölötti miatt jöttem. Azt kell elvinnem Isten Népe gyermekeinek, jóllehet ôk a legkeményebbek az Igéhez. -- Akkor Róma és Athén nem nyer el téged? -- Elnyer majd. Ne féljetek! Elnyer. Akik akarnak engem, el fognak nyerni. -- De ha megölnek... -- A lélek halhatatlan. Minden emberé. Akkor az enyém, Isten Fiának a Lelke ne lenne az? Eljövök majd munkálkodó lelkemmel... Eljövök... Látom a végtelen embertömegeket és a nevemnek emelt házakat... Mindenütt ott vagyok... Beszélni fogok a székesegyházakban és a szívekben... Igehirdetésem nem ismer majd megállást... A Jó Hír bejárja majd a földkerekséget... a jók mind hozzám jönnek... és íme... Én szentjeim serege élén haladok, és az égbe vezetem ôket. Jöjjetek az Igazsághoz... -- Ó, Uram! Lelkünk formulákba és tévedésekbe van burkolva. Hogyan tudjuk majd kinyitni kapuit? -- Én nyitom majd ki az alvilág kapuit, én tárom ki a ti Hádeszetek és az én limbuszom ajtait. Akkor a ti kapuitokat ne tudnám kinyitni? Mondjátok: ,,Akarom!'' És mint a lepkeszárnyakból készült zárak, úgy hullanak majd le, szétporladva, sugaram elhaladása nyomán. -- Ki jön majd nevedben? -- Látjátok azt az embert, aki éppen egy, serdülônél alig idôsebb ifjúval jön? Azok mennek majd Rómába és a föld minden részére. És velük még sokan. Ilyen gyorsan, mint most, irántam való szeretetbôl. Ez sarkallja ôket, és emiatt nem találnak nyugtot, csak énmellettem. Mennek majd, az áldozatommal megváltottak iránti szeretetbôl, hogy fölkeressenek, egybegyűjtsenek és elvezessenek titeket a Világossághoz. Péter! János! Jöjjetek! Befejeztem, és veletek megyek. Van még mondanivalótok? -- Nincs, Mester. Hazatérve magunkkal visszük szavaidat. -- Eresszenek bennetek örök gyökereket! Menjetek! Béke legyen veletek! -- Üdv neked, Mester! (6-739) * * * Az utolsó alkalommal Jézus Zakeus lakomáján beszélt a lélekvándorlásról azoknak, akiket Zakeus térített meg. -- Miközben étkeztünk, egyiketek, aki nem Izraelbôl való, azt mondta, hogy egy magyarázatot szeretne kérni tôlem valamire. Tegye meg most, mert hamarosan vissza kell térnünk a nép közé, és utána el kell hagynom titeket. -- Én vagyok az, aki azt mondta. De sokan kívánják azt tudni. Zakeus nem tudta jól elmagyarázni ezt, és mások sem, akik vallásodhoz tartoznak. Megkérdeztük tanítványaidat, amikor erre jártak. De nem adtak nekünk világos választ. -- Mit akartok hát tudni? -- Mi még azt sem tudtuk, hogy van lelkünk. Azaz... legalább tudnunk kellett volna, mert ôseink... De mi nem olvastuk a régieket. Állatok voltunk... És nem tudtuk többé, mi ez a lélek. Még most sem tudjuk. Mi a lélek? Talán vallásunk? Nem hisszük, mert ebben az esetben nélkülöztük volna, és hallottuk, hogy lélek nélkül nincs élet. Mi tehát a lélek, amirôl azt mondják nekünk, hogy nincs teste, hogy halhatatlan, ha nem az értelmünkkel azonos? A gondolatnak nincs teste. De nem halhatatlan, mert megszűnik életünkkel együtt. A legbölcsebb sem gondolkozik többé a halála után. -- A lélek nem a gondolat, ember. A lélek szellem, az életnek anyagtalan forrása, megtapinthatatlan, de valóságos forrás, amely élteti az egész embert, és amely tovább tart az ember halála után. Ezért mondják halhatatlannak. Olyan magasztos dolog, hogy a leghatalmasabb gondolat is semmiség hozzá viszonyítva. A gondolatnak van vége. Míg a lélek, noha egy forrás, többé nem fejezôdik be. Boldogan vagy elkárhozottan, folytatja a létét. Boldogok azok, akik értenek ahhoz, hogy tisztán megôrizzék, vagy ha tisztátalanná tették, visszanyerjék tisztaságát, hogy úgy adják vissza Teremtôjének, amint Ô az embernek adta, hogy éltesse emberségét. -- De bennünk van, vagy fölöttünk, mint Isten szeme? -- Bennünk. -- Fogoly bennünk, akkor, egészen a halálig? Rabszolga? -- Nem. Király. Isten örök gondolata szerint a lélek, a szellem az, ami uralkodik az emberben. Isten királynak teremtette a lelket. Királyi tekintélyt és sorsot adott neki, mert minden király és atya Királyától és atyjától jött, az Ô leheleteként, képmásaként, ajándékaként és jogaként. Küldetése, hogy az embert a másvilágon istenivé tegye, aki a legmagasztosabb és egyetlen Isten házában él. Királynak teremtette, királyi hatalommal és sorssal. Az ember minden erénye és képessége, jóakarata, gondolata ôt szolgálja. A lélektôl kapja a gondolat az erôt és az igazságot, szentséget és bölcsességet, amely által királyi tökéletességre juthat el. A lélek fényét nélkülözô gondolat mindig üres és sötét lesz, sose képes megérteni az igazságot, amely a titkoknál is felfoghatatlanabb annak számára, aki elszakadt Istentôl, miután elvesztette a lélek királyi magatartását. Megvakul az ember gondolata. Gyengeelméjűvé lesz. Hiányzik számára az alap, a nélkülözhetetlen emelô ahhoz, hogy értsen, hogy felemelkedjék, elhagyva a földet, és a magasba szárnyalva, az Értelem, az Erô, egy szóval az Istenség felé. Így beszélek hozzád, Demetisz, mert te nem voltál mindig csak pénzváltó, és meg tudod érteni, és meg tudod magyarázni másoknak. -- Valóban látnok vagy, Mester. Nem, nemcsak pénzváltó voltam... De ez volt az utolsó lépcsôfok lesüllyedésemben... Mondd meg nekem, Mester, ha a lélek király, akkor miért nem uralkodik, és miért nem gyôzi le az ember rossz gondolatát és rossz testi vágyait? -- A legyôzés elnyomás lenne, nem pedig szabadság vagy érdemszerzés. -- De a gondolat és a test legyôzi a lelket is -- magamról, magunkról beszélek -- és nagyon gyakran rabszolgává teszi. Ezért kérdeztem, hogy rabszolga módjára van-e bennünk. Hogyan engedheti meg Isten, hogy egy ilyen fenséges dolgot -- te Isten ,,leheletének'' és képmásának nevezted -- megalázzon valami, ami nála alacsonyabb rendű. -- Igen. Isten elgondolása szerint a léleknek nem lett volna szabad rabszolgává lennie. De elfelejted Isten és az ember ellenségét? Ti is ismeritek a pokolbeli szellemeket. -- Igen, és mindnyájan kegyetlen dolgokra vágyakoznak. És elmondhatom, hogy, visszagondolva arra, milyen gyermek voltam, csak ezeknek a pokolbeli szellemeknek tulajdoníthatom, hogy miféle felnôtté váltam, egészen az öregkor kezdetéig. Most megtaláltam a régi idôk elveszett gyermekét. De képes leszek-e arra, hogy olyan gyermekké váljak, és visszamenjek gyermekkorom tisztaságához? Lehetséges visszamenni az idôben? -- Nem szükséges visszafelé menni. Ezt nem tudnád megtenni. Az elmúlt idô nem tér vissza többé, nem térhet vissza, és mi sem térhetünk vissza abba. De ez nem is szükséges. Közületek néhányan olyan helyeken laknak, ahol ismerik Pitagorasz iskolájának elméletét. Téves elmélet. A lelkek, akik befejezték földi tartózkodásukat, soha többé nem térnek vissza, semmiféle testbe sem, a földre. Nem állati testbe, ami nem lenne megfelelô, hogy egy olyan természetfeletti dolog, mint amilyen a lélek, egy állatban lakjék. Nem emberi testbe, mert hogyan nyerhetné el jutalmát a lélekkel egyesülô test az utolsó ítéletkor, ha annak a léleknek több test szolgált volna ruhájaként? Azt mondják azok, akik hisznek ebben az elméletben, hogy az utolsó test fog örvendeni, mert a lélek, az egymást követô megtisztulásokon, az egymást követô életeken keresztül, eléri a tökéletességet, és csak utolsó megtestesülésének jutalmát nyeri el. Tévedés és sértés! Tévedés és sértés Isten ellen, mert feltételezi, hogy Isten csak egy korlátolt számú lelket volt képes teremteni. Tévedés, és sértô az emberre nézve, mert oly romlottnak ítéli, hogy csak nehezen érdemli meg a jutalmat. Nem kap azonnal jutalmat. Kilencvenkilenc százalékban szükség lesz a megtisztulásra a földöntúli életben. De a megtisztulás felkészülés az örömre. Akit megtisztítanak, az már meg van mentve. És ha meg van mentve, testével együtt örvendezni fog az utolsó napon. Csak egy teste lesz lelke számára, mivel csak egy élete volt itt, és a testtel, amit szülei alkottak számára, és lelkével, amelyet a Teremtô teremtett azért, hogy a testet éltesse, örülni fog a jutalomnak. A lélekvándorlás nem lehetséges, amint az idôben sem lehet visszafelé menni. De az akarat szabad működésével újjáteremtheti valaki magát, és Isten megáldja és segíti ezt az akaratot. Ti mindnyájan részesültetek benne. Íme, akkor a bűnös ember, aki gonosz, tisztátalan, bűnözô, rabló, romlott, másokat megrontó, gyilkos, szentségtörô, házasságtörô volt, a bűnbánat vizében lelkileg újjászületik, szétrombolja a régi ember romlott kérgét, elűzi a még romlottabb gondolkozásmódját, énjét, mintha a megmentésére törekvô akarat egy sav lenne, amely megtámadja és lerombolja a beteges burkot, amely egy kincset rejt magában, és csupasszá teszi saját lelkét, megtisztítva, meggyógyítva, új gondolatba felöltöztetve azt, a gyermek új, tiszta, jó ruhájába. Egy ruhába, amelyben megközelítheti Istent, és méltóképpen be tudja födni újjáteremtett lelkét, és meg tudja ôrizni, és segíteni tudja azt, egészen addig, amikor részesülni fog Isten Országának dicsôségében. Emberi idôvel mérve ez talán távol van, de isteni mértékkel mérve nagyon közeli lesz ez a holnap, amelyben teljessé válik szentsége. És akik akarják, mindnyájan újjáteremthetik magukban kisgyermekkoruk tiszta gyermekét, a szeretetteljes, alázatos, ôszinte, jó gyermeket, akit anyjuk keblére ölelt, és akikre atyjuk dicsekedve nézett, akit Isten angyala szeretett, és akire Isten szeretettel tekintett. A ti anyátok! Talán nagyon erényes asszony volt... Isten megjutalmazza erényeit. Tegyétek meg, hogy ti is ilyen jutalomban részesüljetek, egyesülve velük, amikor minden erényes ember számára csak egy dolog lesz: Isten országa. Talán anyátok nem volt jó, és hozzájárult megromlástokhoz. De ha ô nem szeretett titeket, ha ti nem ismertétek meg a szeretetet, ha ennek hiánya tett titeket rosszakká, most, hogy az isteni Szeretet összegyűjtött titeket, legyetek szentek, hogy részesülhessetek a minden szeretetet felülmúló szeretet égi örömében. Jézus befejezte beszédét, és amikor kimennek a kertbe, néhány apostola szelíden panaszkodik: -- Mester, úgy beszéltél hozzájuk, ahogy ritkán beszélsz választottaidhoz... -- És ti panaszkodtok emiatt? Nem tudjátok, hogy így tesz a világ is, amikor meg akar nyerni valakit, akit szeret? De azok, akikrôl tudjuk, hogy teljes erejükbôl szeretnek minket, nem szorulnak rá arra, hogy meghódítsuk ôket, mert már családunkba tartoznak. Elég egymásra tekinteni, egymással lenni, és ez örömet és békét okoz -- mondja Jézus isteni mosollyal, ami megörvendezteti ôket. (7-1689) ======================================================================== Túl szép volt itt élni!... Jézus is visszatér Názáretbe, hogy elôkészítse endori János és Szintika útját Antióchiába. Készít néhány kis ládát és egy szövôszéket Szintikának, és egy tokot endori János íróvesszôinek számára és egy kis táblát az íráshoz. Egyelôre azonban nem árulja el munkájának célját. Mária pedig ruhákat készít Szintika számára, az ô segítségével. Megérkezik zelóta Simon is, egy csomaggal, és beszámol küldetésének teljesítésérôl. Jézus hívja Máriát: -- Édesanyám, nézd meg Szintikával, ami a csomagban van, és mondd meg nekem, szerinted elég-e ahhoz, amire tudod, hogy kell... -- és mialatt a nôk széthengerítik a göngyöleget, Jézus leül, és Simonnal beszélget. -- És te mit csináltál, Mester? -- Készítettem két kis ládát, hogy ne tétlenkedjem, és mert szükség lesz rá... Simon nagyon erôsen néz rá... de nem szól semmit. Marciam kiáltozásaira -- aki látja, hogy a csomagból vásznak, gyapjúanyagok, saruk, kendôk és övek jönnek elô -- Jézus abba az irányba fordul, ugyanígy két társa is. Mária azt mondja: -- Minden jó, nagyon jó. Azonnal munkához látunk, és gyorsan megvarrunk mindent. A gyermek megkérdezi: -- Megházasodsz, Jézus? Mindenki nevet. Jézus pedig megkérdezi: -- Mibôl gyanítod? -- Ebbôl a holmiból, ami férfi- és nôi holmi, meg a két ládából, amit csináltál. Azok a te és a menyasszonyod kelengyéjének valók. Bemutatod nekem? -- Csakugyan ismerni akarod menyasszonyomat? -- Ó, igen! Ki tudja, milyen szép és jó! Hogy hívják?... -- Ez most még titok. Mert két neve van, mint neked, aki elôbb Jábé voltál, s most Marciam vagy. -- Én nem tudhatom meg? -- Most nem. De egy napon majd megtudod. -- Meghívsz engem az eljegyzésre? -- Az nem gyermeknek való ünnepség lesz. (Jézus kereszthalálára céloz.) Majd a menyegzôi ünnepre hívlak meg. Egyike leszel a meghívottaknak és a tanúknak. Rendben van? -- De addig mennyi idô telik el? Egy hónap? -- Ó, sokkal több! -- Akkor meg miért dolgoztál olyan sietve, hogy felhólyagosodott a kezed? Jézus most mondja el a tenyéren lévô vízhólyagról szóló példabeszédet: P 5,169-170. (4-1193) * * * A szövôszék tétlen, mert Mária és Szintika igen gyorsan varrja a Zelóta által hozott anyagokat. A már kiszabott ruhadarabok összehajtogatva, rendezetten tornyosulnak az asztalon, színek szerint, is az asszonyok idônként kivesznek belôle egy darabot, majd az asztalon összefércelik. Ebben az idôben mondja el Jézus az eredeti bűnrôl szóló példabeszédet: ,,Beteg újszülött'': P 5,171-172, Szintika kérdésére válaszolva. (4-1196) * * * Jézus a Fény ünnepére hazaküldte a Keriótit, Tamást, Bertalant és Fülöpöt. A többi apostol idôvel megérkezik majd Názáretbe. Eddig csak Mária és Péter ismeri Jézus szándékát endori Jánossal és Szintikával. Most elérkezett az ideje, és Jézus közli endori Jánossal, hogy Antióchiába küldi ôt Szintikával együtt. Endori Jánost nagyon lesújtja ez a hír: Jb 2,135-143. Miközben Mária és Marciam vigasztalják ôt, Jézus Szintikához megy, hogy vele is közölje szándékát. Utána visszatér Szintikával, aki megkérdi: -- Miért ez a nagy sírás, János? -- Elküld minket, nem tudod? Antióchiába küld minket! -- No és? Nemde Ô azt mondta, hogy ahol ketten összejönnek az Ô nevében, köztük lesz? Fel a fejjel, János! Te idáig -- talán -- mindig magad választottad meg sorsodat, és ezért ijeszt meg egy akarat parancsa, még ha a szeretet is az indítéka. Én... én hozzászoktam, hogy elfogadjam a másoktól rám kényszerített sorsot. S hozzá milyen sorsot!.... Ezért szívesen hajtok fejet ehhez az új sorsomhoz. És ugyan? A zsarnoki rabsors ellen nem lázadtam fel, csak akkor, amikor lelkemre akart nyomást gyakorolni. S akkor most lázadjak fel ezen édes szeretet-rabság ellen, amely nem károsítja meg, hanem fölemeli lelkünket, és az Ô szolgái címét adományozza nekünk? Félsz a holnaptól, mivel beteges vagy? Én majd dolgozom érted. Félsz, hogy egyedül maradsz? Efelôl légy biztos! Nincs más életcélom, csak az, hogy szeressem Istent és a felebarátot. Te vagy az én felebarátom, akit Isten bíz rám. Gondold csak meg, milyen kedves leszel nekem! -- Arra nem lesz szükségetek, hogy a megélhetésért dolgozzatok, mert Lázár házában lesztek. Azt viszont tanácsolom nektek, hogy használjátok a tanítás módszerét, hogy közel kerüljetek a néphez. Te, mint tanító, te, mint nô, nôi munkákkal. Hozzásegít az apostoli tevékenységhez, és célt ad napjaitoknak. -- Úgy teszünk, Uram -- feleli határozott hangon Szintika. Utána megkérdi: -- Hogy megyünk Antióchiába? -- Tengeren. Félsz? -- Nem, Uram. Különben is, te küldesz, és ez megoltalmaz minket. -- Együtt mentek a két Simonnal, testvéreimmel, Zebedeus fiaival, Andrással és Mátéval. Innen Ptolemaiszig szekéren, amelyre föltesszük a kis ládákat és egy szövôszéket, amelyet neked készítettem, Szintika, és néhány hasznos tárgyat János számára... -- Gondoltam is ilyesmire a ládák és a ruhák láttán. És lélekben felkészültem az elválásra. Túl szép volt itt élni!... -- visszafojtott zokogás töri meg Szintika hangját. De összeszedi magát, hogy támogassa János bátorságát. Újra nyugodt hangon kérdezi: -- -- Mikor indulunk? -- Amikor megjönnek az apostolok, talán holnap. -- Akkor, ha megengeded, megyek, és elhelyezem a ruhákat a ládában. Add ide könyveidet, János! Szintika valószínűleg az egyedüllét után vágyik, hogy sírhasson... János így felel: -- Vidd... De azt a kékkel átkötött tekercset add ide! -- Szintika, hangtalanul sírva, összeszedi János tekercseit, és azokkal megrakodva, kimegy. (4-1221) ======================================================================== Isten veled, Szintika! János, Jakab, Máté és András megérkezik Názáretbe, és míg Péterre várakoznak, a kertben sétálgatnak, tréfálkoznak Marciammal. Ôk még nem tudnak endori János és Szintika sorsáról. Marciam háromszor is rájuk szól: -- Ne nevessetek így! A harmadik könyörgésre Máté felfigyel, és megkérdezi: -- Miért, gyerek? Nem helyes-e örülnünk, amiért itt lehetünk? Te, ugye, élvezted ezt a helyet? Most mi is élvezzük -- és kedvesen megfricskázza. Marciam nagyon komolyan tekint rá. De tud hallgatni. Jézus hazaérkezik unokatestvéreivel, Júdással és Jakabbal, akik meleg szeretettel üdvözlik társaikat. Utoljára a Zelóta érkezik haza, és ezt mondja: -- Mester, mindent elintéztem. Simon nemsokára itt lesz. -- Melyik Simon? A testvérem, vagy Simon, Jónás fia? -- A testvéred, Jakab. Egész családjával jön üdvözlésedre. Mikor megérkeznek, Jézus tudatja Simonnal, hogy ismét útra kel. Megkéri, hogy gyakran látogassa meg Anyját, s engedje eljönni hozzá gyermekeit is. Végre megérkezik Simon Péter is, feleségével, egy erôs szamár által húzott, ládákkal megrakott kocsival. A szamáron csengôk vannak, úgyhogy egész Názáret felfigyel megérkezésükre. Péter éppen ezt akarja elérni. Így nem lesz feltűnô, amikor a kocsi ismét elhagyja majd Názáretet. Jézus csak most mondja meg a többi apostolnak, miért hívta ôket Názáretbe. Még ma éjjel útrakelnek, hogy elkísérjék endori Jánost és Szintikát Antióchiába. -- Hol van endori János, hogy nem mutatkozik? -- kérdi Péter. -- Szobájában, Szintikával. -- És... hogyan fogadta a dolgot? -- kérdi tovább Péter. -- Nagy fájdalommal. A nô is... -- És te is, Mester. Homlokodra egy ránc vésôdött, ami nem volt ott, szemed is szigorú és szomorú -- jegyzi meg János. -- Igen. Nekem is nagyon fáj... De beszéljünk arról, amit tennünk kell! Jól figyeljetek rám, mert majd el kell válnunk! Jézus elmondja nekik az útitervet, amit részletesen megtalálunk Pt 3,144-5. oldalán. Este van. Egy újabb búcsú-est a kis názáreti ház és lakói számára. Ismét egy vacsora, amely alatt a szenvedés nemkívánttá teszi az ételt a szájnak, a személyeket pedig hallgataggá. Az asztalnál Jézus ül, Jánossal és Szintikával, ezen kívül Péter, János, Simon és Máté. A többieknek nem jutott hely ott. Marciam, aki nagyon komoly és hallgatag, az egyik sarokban eszik, egy zsámolyon ülve, Porfirea lábánál, aki a szövôszék ülôhelyén ül, és némán fogyasztja a neki nyújtott ételt, szánakozó tekintettel nézve a kettôt, akiknek elutazása közeleg. Ezek mélyen lehajtott fejjel igyekeznek lenyelni a falatokat, hogy elrejtsék könnytôl égô arcukat. Mária, és Alfeus felesége is igyekszik rávenni Jánost és Szintikát, hogy egyenek valamit... Mária Szintika vállára téve kezét, mondja: -- No, rajta, egyetek! Úgy akartok elutazni, hogy aggódjam értetek, mert üres gyomorral indultatok útnak? -- Ettem, Anya -- mondja Szintika, felemelve fáradt tekintetét, amely a hosszas sírás nyomait viseli. Utána Mária kezére hajtja fejét. Mária megsimogatja ôt másik kezével. -- Egyél, János! Igazán jót tesz neked. Szükséged van rá, hogy ne fázzál meg. Te, Simon, gondoskodj arról, hogy minden este meleg mézes tejet adj neki, vagy legalábbis meleg mézes vizet. Ne felejtsd el! -- Gondoskodom róla én is, Anya. Biztos lehetsz -- mondja Szintika... -- Efelôl biztos vagyok. De ezt majd akkor tedd, amikor letelepszel Antióchiában. Most még Simon, Jónás fia végzi el. És el ne felejtsd, Simon, Jónás fia, hogy sok olíva olajat adj neki! Ezért adtam neked azt a korsót. És ha látod, hogy nehezebben lélegzik, tedd, amit mondtam, a másik, kis balzsamos edénnyel. Végy ki belôle annyit, amennyi elég a melle, háta és dereka bedörzsölésére, majd melegítsd fel annyira, hogy érintése ne égessen, utána kend rá, és rögtön takard be azokkal a gyapjúpólyákkal, amelyeket adtam neked. Erre a célra készítettem. Te pedig, Szintika, emlékezz az összetételére! Hogy újra elkészíthesd. Mindig találsz majd liliomot, kámfort, ezerjófüvet, gyantát és szegfűt babérral, ürömmel és annyi mással! Hallom, hogy Lázárnak ott, Antigoneában vannak fűszernövényes kertjei. -- Méghozzá gyönyörűek! -- mondja a Zelóta, aki már látta. És hozzáteszi: -- Én nem tanácsolok semmit. De azt mondom, hogy az a hely biztosan egészséges lesz János számára, lelkének és testének egyaránt, jobban, mint Antióchia. Védve van a szelektôl, könnyű a levegôje, amely azokból a gyantás fákból álló ligetekbôl árad, amelyek egy alacsony domb lejtôit borítják. Ez a domb felfogja a tenger felôl fújó szeleket, de azért engedi, hogy a jótékony tengeri sók odáig eljussanak. Antigonea tiszta, csendes és mégis vidám a temérdek virág és madár miatt, amelyek békében élnek ott... Egyszóval, majd meglátjátok, melyik a megfelelôbb nektek. Szintikának igen jó az ítélôképessége! Ezekben a dolgokban helyesebb a nôkre bíznunk magunkat. Nemde? -- Jánosomat valóban Szintika jó eszére és jó szívére bízom -- mondja Jézus. -- Én szintén -- mondja endori János. -- Nekem... nekem... nekem már semmi tetterôm sincs... és... soha többé nem leszek alkalmas semmire sem... -- János, ne mondd ezt! Amikor az ôsz lekopasztja a fákat, az még nem jelenti, hogy a fák tétlenek. Sôt, rejtett erôvel dolgoznak, hogy elôkészítsék a következô tavasz diadalát. Te is ilyen vagy. Most megkopasztott téged e fájdalom hideg szele. De valójában lelked mélyén te már az új szolgálatokért dolgozol. Maga a fájdalom is ösztönzô lesz működésedhez. Ebben biztos vagyok. És akkor majd te, mindig te leszel az, aki segíteni fogsz nekem, szegény nônek, akinek még nagyon sokat kell tanulnia, hogy lehessen valami Jézus számára. -- Ó, ugyan mi többet tehetnék? Nincs több tennivalóm... Végem van! -- Nem. Nem helyes ezt mondani. Aki a halálán van, csak az mondhatja: ,,Végem van, mint embernek.'' Más nem. Azt hiszed, nincs több tennivalód? Még hátra van az, amit említettél nekem egy napon: az áldozat bevégzése. De hogyan, ha nem szenvedéssel? János, neked, a néptanítónak, ostobaság a bölcseket idéznem, de eszedbe juttatom Leontinei Dzsordzsát. Ô azt tanította, hogy az ember ebben vagy a másik életben, csak fájdalmakkal és szenvedésekkel vezekelhet. És emlékeztetlek még a mi nagy Szókratészünkre: ,,Nem engedelmeskedni a nálunk nagyobbnak, legyen az isten vagy ember, rossz és szégyenteljes dolog.'' Mármost, ha ezt megtenni helyes, nem szent emberek nem szent kijelentése alapján, akkor mennyire helyes lesz megtenni arra a parancsra, amelyet a végtelenül szent Ember és a mi Istenünk ad? Nagy dolog engedelmeskedni, csupán az engedelmesség kedvéért. Igen nagy dolog tehát engedelmeskedni olyan szent parancsnak, amelyet én nagy irgalmasságnak tartok, és amit velem együtt neked is annak kell tartanod. Te mindig azt mondod, hogy életed a végéhez közeledik. S még mindig nem érzed, hogy megfizetted tartozásodat az Igazságosságnak. Akkor miért nem veszed olyan eszköznek ezt a nagy fájdalmat, amellyel letörlesztheted tartozásodat, a még hátralévô rövid idôben? Nagy fájdalom, hogy nagy békéhez juss! Hidd el nekem, érdemes végigszenvedni! Az életben egy dolog fontos: úgy érni el a halált, hogy már megszereztük az Erényt. -- Te bátorítasz engem, Szintika... Mindig tedd meg! -- Megteszem. Itt megígérem. Te viszont hallgass rám, mint ember, és mint krisztusi ember. Az étkezés véget ért. A ládákat felrakják a kocsira, és Péter mindenkit kituszkol a konyhából és a szobából, kivéve Máriát, Jézust, endori Jánost és Szintikát. -- Mester! Ó, Mester, segíts nekem! Itt az óra, amikor... érzem, hogy meghasad a szívem! Csakugyan elérkezett! Ó, jó Jézus, miért nem tetted, hogy itt haljak meg, minthogy már elszenvedtem ítéletem kínját, és azon erôlködtem, hogy elfogadjam? -- János Jézus mellére borul, és keservesen sír. Mária és Szintika igyekszik megnyugtatni, és Mária, noha mindig oly tartózkodó, elhúzza Jézustól, átöleli, és ,,kedves fiam, szeretett fiam''-nak szólítja. Ezalatt Szintika Jézus lábához térdel, és így szól: -- Áldj meg, szentelj föl engem, hogy erôs legyek! Uram, Szabadítóm és Királyom, én, itt, Édesanyád jelenlétében esküszöm és fogadom, hogy a te tanításodat követem, és neked szolgálok utolsó leheletemig. Esküszöm és fogadom, hogy magamat tanításodnak és annak követôinek szentelem, szeretetbôl irántad, Mesterem és Szabadítóm. Esküszöm és fogadom, hogy életemnek nem lesz más célja, és hogy mindaz, ami világ és test, számomra végleg meghalt, de ugyanakkor remélem, Isten segítségével és Édesanyád imáinak segítségével, hogy legyôzöm az ördögöt, hogy tévedésbe ne ejtsen, és ítéleted órájában nehogy elmarasztalj. Esküszöm és fogadom, hogy engem nem hajlít meg sem a csábítás, sem a fenyegetés, és nem lesz gyenge az emlékezôtehetségem, hacsak Isten másként nem rendeli. De remélek Benne, és hiszek Jóságában, s így biztos vagyok, hogy nem enged át engem az enyémnél erôsebb, sötét erôknek. Szenteld fel szolgálódat, Uram, hogy védve legyen minden ellenség ármánykodása ellen! Jézus, nyitott tenyérrel, fejére teszi kezeit, ahogyan a papok is teszik, és imádkozik fölötte. Mária Szintika mellé vezeti Jánost, letérdelteti, és így szól: -- Ezt is, Fiam, hogy szentül és békével szolgáljon neked. Jézus megismétli az áldást a szegény János lehajtott fején. Ezután felállítja, és Szintikát is felállítja, kezüket Mária kezébe teszi, és ezt mondja: -- Ô legyen az utolsó, aki titeket itt megsimogat -- és gyorsan kimegy. -- Anya, Isten veled! Sohasem felejtem el ezeket a napokat -- nyögi János. -- Én sem felejtelek el, kedves fiam. -- Én sem, Anya... Isten veled! Engedd, hogy még egyszer megcsókoljalak... Ó, annyi év után elteltem anyai csókokkal!... Többé nem kapok... -- Szintika Mária karjaiban sír, aki megcsókolja. János már nem is fékezi zokogását. Mária ôt is átöleli. Most mindketten a Krisztus-követôk igazi Édesanyjának karjai közt vannak, és tisztaságos ajkával megérinti János ráncos orcáját. Szemérmes csók ez, de oly szeretô. És a csókkal együtt a Szűzanya könnye is ott marad a sovány arcon... Belép Péter: -- Kész van. Nosza, rajta, indulás... -- és mást nem is mond, mert el van érzékenyülve. Marciam, aki árnyékként követi apját, Szintika nyakába csimpaszkodik, és megcsókolja, majd Jánost öleli át, megcsókolja, újra megcsókolja... De ô is sír. Kimennek. Mária Szintika kezét fogja, Marciam Jánosét. -- A köpenyünk... -- mondja Szintika könnyek közt, és vissza akar menni a szobába. -- Itt van, itt van. Gyorsan, vegyétek magatokra... -- Péter nyersnek mutatja magát, hogy leplezze megindultságát, de a köpenybe burkolózó kettô mögött könnyeket töröl le keze fejével... Zuhog az esô. A kocsi fölé egy tetôt feszítettek ki. -- Föl, föl, mert nagyon esik! -- sürgeti ôket Péter. Fölemeli Szintikát, és felteszi a szekérre, majd még nagyobb gyorsasággal ragadja meg Jánost, és fölhajítja, majd ô is felszáll, és hirtelenül oly erôset üt a szamárra, hogy az egyet ugorva futni kezd, majdnem földöntve Jakabot. Jézus az apostolokkal együtt gyalog követi a kocsit. A nehéz úton az apostolok segítenek a szamárnak s tolják, vagy a lejtôn visszatartják a kocsit. Lásd az utazás részleteit az endori Jánosról szóló füzet Jb 2,148-153. oldalán. Jézus, mielôtt végleg elbúcsúzna tôlük, felszáll a kocsiba, hogy egyedül beszéljen Jánossal és Szintikával. Megköszöni nekik a sok örömöt, amit neki adtak, és kéri ôket, legyenek szelídek és türelmesek, de ugyanakkor erôsek is, hogy mindenhová be tudjanak hatolni, és mindent el tudjanak viselni. És kéri ôket: -- Imádkozzatok Értem, az Emberfiáért, aki -- mint megváltó -- teljes gyötrelme felé halad... Isten veled, János! Adjunk egymásnak búcsúcsókot... Ne sírj ennyire... Még olyan áron is, hogy darabokat tépek ki testembôl, itt tartottalak volna, ha nem láttam volna mindazt a jót, ami ebbôl az elválásból származik neked és nekem. Örökkétartó jó. Isten veled, Szintika! Igen, csókold csak meg kezeimet, de gondolj arra, hogy ha a nembeli különbözôség meg is tiltja, hogy mint nôtestvéremet csókoljalak meg, lelkednek testvéri csókomat adom... És várjatok engem, lelketekkel! El fogok menni. Ott leszek fáradozásaitoknál és lelketek mellett. Igen, mert bár az ember iránti szeretet halandó testbe zárta isteni természetemet, szabadságát nem tudta korlátozni. És, mint Isten, szabadon mehetek ahhoz, aki megérdemli, hogy Isten vele legyen. Isten veletek, gyermekeim! Az Úr veletek van. Jézus gyorsan leszáll a kocsiból és egyedül, visszafelé indul az úton, hogy egy barlangban imádkozva várja be apostolai visszatérését. (5-31) ======================================================================== Egyedül vagyunk! Mielôtt felszállnak a Szeleuciába induló hajóra, a Zelóta megkérdezi Szintikát: -- Két testvérnek mondjátok majd magatokat? -- Igen. Ez helyesebb. S nem is hazugság, hanem lélekszerinti igazság. Ô a bátyám, más az anyánk, de egy az apánk. Atyánk: Isten, a különbözô anya: Izrael és Görögország. Hogy János nálam idôsebb, az látszik is, koránál fogva, és mert -- ez viszont nem látszik, -- régebben tanítvány, mint én. (5-53) * * * Amikor a hajó, dagadó vitorlákkal kifut a nyílt tengerre Tiruszból, János és Szintika, a heves szél ellenére, egymás mellett állva, egy emelôcsigába kapaszkodva, a hajófarban, nézik, hogyan távolodik a part, Palesztina földje, és sírnak... (5-54) * * * A hajó félelmetes viharba kerül. Nagy dübörgéssel leválik az árboc egy darabja, és leveri a hajókorlát egy darabját is. A hajó belsejében lévôk úgy érzik, hogy hajótörést szenvedtek. Péter egy hullámszünetben kiugrik a fedélzeti lejárón, s látja, amint egy újabb szélroham leszakít egy másik árbocdarabot, amely megüt egy matrózt. A hajó kapitánya ráordít Péterre: -- Menj le! Menj le! Látod? -- Látom, látom... De ez az ember... -- Ha nem halt meg, majd magához tér. Nem ápolhatom... Látod!... A krétainak valóban mindenre figyelnie kell, mindnyájuk élete érdekében. -- Add nekem! Az asszony majd ápolja... -- Mindent, amit csak akarsz, de menj innen! Péter odakúszik a mozdulatlan emberhez, megragadja egyik lábánál fogva, és magához húzza. Megnézi, füttyent... és így dörmög magában: -- Szétrepedt a feje; mint egy érett gránátalma. Az Úr kellene ide... Ó, bárcsak itt volna! Uram, Jézus! Mesterem, miért hagytál el minket? - - Hangjából nagy fájdalom csendül ki... Vállára veszi a haldoklót, alaposan összevérezve magát, és visszatér a fedélzeti lejáróhoz. A krétai odakiált: -- Fölösleges fáradság! Vele már semmit sem lehet tenni. Te is látod!... De Péter, vállán a teherrel, csak int neki, mintha azt mondaná: ,,Majd meglátjuk'', és egy póznához támaszkodik, hogy kibírja az új hullámot, majd kinyitja a fedélzeti lejáró ajtaját, és lekiált: -- Jakab, János, ide! -- és segítségükkel lejuttatja a sebesültet, majd ô is lemegy, a kis ajtót pedig bereteszeli. A lelógó mécsesek füstös fényénél meglátják, hogy Péter véres. -- Megsebesültél? -- kérdik. -- Én nem. Ennek a vére... De... imádkozzatok csak, hogy... Szintika, figyelj ide egy kicsit! Egyszer azt mondtad, hogy értesz a sebesültek ápolásához. Akkor hát nézd meg ezt a fejet... Szintika a nagyon szenvedô endori Jánost támogatta eddig, most elengedi, hogy az asztalhoz menjen, amelyre a szerencsétlenül járt embert fektették, és megnézi... -- Csúnya seb! Kétszer láttam már ilyet, két rabszolgán, az egyiket a gazdája verte meg, a másikat egy nagy kô zúzta össze Kaprarólában. Vízre, sok vízre volna szükségem, hogy a sebet letisztíthassam, és elállíthassam a vérzést... -- Ha csak vizet akarsz!... Abból túl sok is van! Gyere, Jakab, a fadézsával! Kettesben könnyebben megy. Mennek, és csuromvizesen jönnek vissza. Szintika pedig vízbemártott vászondarabokkal lemossa a vért, majd kötést készít a tarkóra... De a seb csúnya. A halántéktól a tarkóig látszik a csont. Az ember mégis kissé kinyitja szemét, nyög és hörög fájdalmában. Ösztönös halálfélelem fogja el. -- Nyugalom! Nyugalom! Most már meggyógyulsz! -- vigasztalja anyaian a görög lány, és ezt görögül mondja, mert az ember görögül beszél. Az ember, bár teljesen kábult, csodálkozva néz rá, halvány mosollyal, amikor hazája nyelvét hallja, és Szintika kezét keresi... a férfi, aki nyomban gyermekké válik, amikor beteg, és a nôt keresi, aki mindig anya az ilyen esetekben. -- Megpróbálkozom Mária kenôcsével -- mondja Szintika, amikor szűnni kezd a vérzés. -- De az a fájdalmakra való... -- veti ellen Máté, aki halálsápadt, nem tudni vajon a tengertôl, a vértôl, vagy mindkettôtôl. -- Ó, azt Mária készítette, saját kezével. Én pedig imádkozva használom... Ti is imádkozzatok! Ártani nem árthat. Az olaj mindig gyógyít... Odamegy Péter tarisznyájához, kivesz egy bronztégelyt, kinyitja, kivesz belôle egy keveset, és a tégely födelében megmelegíti egy mécsesnél. Ráönti egy összehajtogatott vászondarabra, és a fejsebre helyezi. Majd szorosan körülpólyálja, csíkokra hasogatott vászondarabokkal. Egy összehajtott köpenyt tesz a sebesült feje alá, aki mintha elszunnyadna. Ô pedig leül melléje, és imádkozik. A többiek is imádkoznak. A krétai pogány áldozatot készül bemutatni a tenger lecsillapítására Vénusznak, mire Péter felmegy a többi apostollal -- Mátét kivéve, aki beteg -- és miután egy hullám elseperte az áldozat dobozát, ôk énekelnek Szűz Máriához és imádkoznak közösen, a vihar lecsillapítását kérve. A krétai kapitány elôször kigúnyolja ôket, de mikor látja a hatást, bocsánatot kér tôlük, és meg akarja tanulni tôlük az éneket és az imát, hogy máskor ô is használhassa azokat. Az apostolok azonban visszautasítják babonás kérését. A krétai a megsebesült matróz iránt érdeklôdik: Meghalt? -- Dehogy! Talán hamarosan egészségesen adjuk vissza neked... Amikor Szeleúcia kikötôjéhez közelednek, a sebesült matróz már a fedélzeten ül, s a többi matróz örömmel üdvözli. A krétai csodálkozik a már szinte teljesen begyógyult seben és összeforrt csonton, és pogány isteneit kezdi magasztalni érte. (5-55) * * * Szeleúcia Antióchia kikötôvárosa. Amikor a parthoz közelednek, a két száműzött egymás mellett állva nézi a közeledô védôgátakat. -- Szintika, ez egy újabb lépés az ismeretlen felé, egy újabb elszakadás az édes múlttól, egy újabb vívódás a halállal. Szintika... nem bírom tovább... Szintika megfogja a kezét. Ô is nagyon sápadt, és bánatos. De mégis az, az erôs asszony, aki erôt tud adni. -- Igen, János: egy újabb elszakadás, egy újabb haldoklás. De ne mondd azt: egy újabb lépés az ismeretlen felé... Ez nem helyes. Mi ismerjük itteni küldetésünket. Jézus megmondta. Tehát nem az ismeretlenbe megyünk, hanem inkább mindjobban egyé olvadunk azzal, amit tudunk, Isten akaratával. Még azt sem helyes mondani: ,,egy újabb elszakadás''. Mi csatlakozunk akaratához. Az elszakadás elválaszt. Mi csatlakozunk. Tehát nem szakadunk el. Egyedül az Ôiránta, Mesterünk iránti szeretetünk összes érzékelhetô gyönyörűségétôl szakadunk el, megtartva magunknak az érzékek-fölötti gyönyörűségeket, földöntúli síkba vetítve át a szeretetet és a kötelességet. Meggyôztelek, hogy így van? Igen? Akkor még azt sem szabad mondanod: ,,egy újabb haldoklás''. A haláltusa közeli halált tételez fel. Mi azonban, amikor feljutunk a szellemi síkra, hogy az legyen hajlékunk, levegônk és eledelünk, akkor nem meghalunk, hanem ,,élünk''. Mert ami lelki természetű, az örök. Ezért elôbb mi egy életbe megyünk föl, amely elôvételezése a mennyei életnek. Föl a fejjel, tehát! Feledd el, hogy az ember-János vagy, és gondolj arra, hogy az ég számára vagy rendelve. Érvelj, cselekedj, gondolkozz és remélj kizárólag úgy, mint ennek a halhatatlan hazának a polgára... (5-64) * * * Antióchiában Lázár felügyelôje, Fülöp elmagyarázza a helyzetet a kis csoportnak: -- Ha inkább Antigóneában akartok letelepedni, annak is nagyon fogok örülni, még ha el is veszítelek titeket. Mert egészséges hely az. És sok jót tehetnétek a szolgák között, akik közül néhányat még urunk hagyott itt. Néhányan pedig áldott úrnônk jósága folytán vannak itt, akiket kegyetlen gazdáktól váltott ki. Ezért nem mind izraelita. De már nem is pogányok. Az asszonyokról beszélek. A férfiak mind körül vannak metélve. Ne irtózzatok tôlük... De még nagyon messze vannak Izrael igaz vallásától. A Templom szent emberei, ôk, akik tökéletesek, megbotránkoznának ezen... -- Eh, persze! Persze, persze!... Jól van! Most majd elôbbre juthatnak, ha tudást és jóságot szívnak magukba az Úr küldötteitôl... Halljátok, mennyi tennivalótok lesz? -- fejezi be Péter, a kettôhöz fordulva. -- Megtesszük. Nem fogunk csalódást okozni a Mesternek! -- ígéri meg Szintika. És kimegy, hogy elôkészítse mindazt, amit szükségesnek gondol. Endori János megkérdi Fülöptôl: -- Gondolod, hogy Antigoneában tehetnék egy kevés jót a többieknek is, ha tanítóként oktatnék? -- Sok jót. Az öreg Plautus három hónapja halt meg; és a pogány gyermekeknek azóta nincs iskolájuk. A héber gyermekeknek pedig azért nincs tanítójuk, mert minden héber tanítónk menekül errôl a helyrôl, amely igen közel van Dafnéhoz. Olyan valaki kell ide, aki olyan... aki olyan... mint Teofil volt. Akiben nincs merevség a... a... -- Igen, egyszóval, ne legyen benne farizeizmus, ezt akarod mondani - - fejezi be Péter, nem sokat teketóriázva... -- Minek mondod majd ôket a többiek elôtt? -- Két pedagógusnak, akiket Teofil fia, Lázár ajánlott. Ôt (Jánost) a fiúk és ôt (Szintikát) a kislányok számára. Látom, hogy vannak hímzett és szövött dolgai. Antióchiában sok nôi kézimunkát készítenek és adnak el az idegenek. De azok ügyetlen, durva anyagú kézimunkák. Tegnap olyan kézimunkát láttam nála, amely jó úrnônket juttatta eszembe... Nagyon keresett kézimunkák lesznek... -- Eggyel többször legyen dicséret az Úrnak -- mondja Péter. -- Igen. Ez csökkenti bennünk a közeli elutazás fájdalmát. -- Már el akartok utazni? -- El kell utaznunk. A tengeri vihar késleltetett minket. Február elsô napjaiban a Mesterrel kell lennünk. Már vár ránk, s már ott kellett volna lennünk. Késôbb egymás között beszélgetnek az apostolok: -- Az az ember nagyon beteg. Ô azt hiszi, hogy taníthat majd. Én viszont azt hiszem, ô már csak beteg lesz, hamarosan... -- vélekedik a Zelóta. -- Igen, én is ezt gondolom. Szintikának kézimunkák helyett kenôcsöket kell majd készítenie -- állapítja meg Jakab, Zebedeus fia. -- Nemde az a kenôcs, ugye? Milyen csoda! Szintika azt mondta nekem, hogy újra meg akarja csinálni, és használni akarja, hogy bejuthasson az itteni családokba -- mondja János. -- Jó ötlet! Az, aki beteg, de meggyógyult, mindig meg van nyerve tanítványnak, és vele együtt övéi is. -- jelenti ki Máté. Elmennek Antigoneába, és János nagyon meg van elégedve a hellyel: -- Igen, Szintika! Itt! Ez szebb! Antióchia nyomaszt engem, emlékeivel... -- könyörög János halkan társnôjének. -- Hát persze... ahogy akarod. Csak te érezd magadat jól! Nekem teljesen mindegy. Én már nem nézek hátrafelé... Csak elôre, elôre... Fel a fejjel, János! Itt jól megleszünk. Gyermekek, virágok, galambok és kis tyúkok nekünk, szegény teremtéseknek. Lelkünk számára pedig az öröm, hogy az Úrnak szolgálhatunk. Ti mit szóltok ehhez? -- kérdezi az apostolokhoz fordulva. -- Mi is úgy gondolkozunk, mint te, asszony -- Akkor ebben maradunk. Amikor elérkezik az elutazás napja, minden apostol mond valamit életébôl, vagy a Szentírással kapcsolatban. Végül Péter azt mondja: -- Imádkozzunk -- és elkezdi a Miatyánkot. Majd -- de most már annyira sápadt, amilyen talán halálakor sem lesz -- a kettô közé megy, kezét a vállukra teszi, és ezt mondja: -- Eljött a búcsúzás órája, gyermekeim. Mit mondjak nevetekben az Úrnak? Neki, aki biztosan alig várja, hogy tudjon szent viselkedésetekrôl? Szintika térdre ereszkedik, és kezével eltakarja arcát. János utánozza. Péter lábainál vannak, aki gépiesen simogatja ôket, miközben ajkait harapdálja, hogy erôt ne vegyen rajta a megindultság. Endori János fölfelé tartja elkínzott arcát, és ezt mondja: -- Mondd meg a Mesternek, hogy megtesszük akaratát... Szintika pedig: -- És, hogy segítsen minket, hogy mindvégig teljesítsük... A sírás azonban megakadályozza a hosszabb mondatokat. -- Rendben van. Váltsunk búcsúcsókot! Ennek az órának el kellett érkeznie... -- Péter is elakad, mert sírás fojtogatja. -- Elôbb áldj meg minket -- kéri Szintika. -- Nem. Nem én. Jobb, ha Jézus egyik testvére teszi... -- Nem. Te vagy a fô. Mi egy-egy csókkal áldjuk meg ôket. Áldj meg mindnyájunkat, minket is, akik elmegyünk, ôket is, akik maradnak -- mondja Tádé, és elsônek térdel le. És Péter, a szegény Péter, aki most már vörös az erôlködéstôl, hogy ne remegjen a hangja, és attól a nagy izgalomtól, hogy a lábainál leborult kis csoport felé kinyújtott kézzel áldást kell mondania, elmondja -- a sírástól még érdesebbé vált hangon, amely szinte egy öregember hangja -- a mózesi áldást.... Majd lehajol, homlokon csókolja az asszonyt, mintha húga volna, utána fölemeli Jánost, átöleli, erôsen megcsókolja, és... elszántan kisiet a szobából. A többiek utánozzák ôt... Kinn már készen áll a szekér. Nincs más jelen, csak Fülöp, feleségével és a szolga, aki a lovat fogja. Péter már fönn van a szekéren... -- Mondd meg Máriának, hogy amióta ô nôtanítvány, érzem, hogy Eucheria megnyugodott -- mondja Fülöp felesége a Zelótának. -- Mondjátok meg a Mesternek, Máriának, mindenkinek, hogy szeretjük ôket, és hogy... Isten veletek! Isten veletek! Ó! Többé nem látjuk ôket! Isten veletek, testvérek! Isten veletek... A két tanítvány az útra is kiszalad... De a szekér, amely gyors iramban indult el, már befordult a sarkon... eltűnt... -- Szintika! -- János! -- Egyedül vagyunk! -- Isten velünk van!.... Gyere, szegény János! Lemenôben a nap, megárt, ha idekinn maradsz... -- Számomra örökre lement a nap... Csak az égben kel fel újra. És bemennek oda, ahol elôbb voltak a többiekkel, ráborulnak egy asztalra, és -- most már nem fékezve magukat -- sírnak... (Az utazást illetôleg további részletek találhatók Pt 4,149-181. oldalon.) (5-72.80) ======================================================================== Igen boldog vagyok Jézus a Getszemáni-kertben lévô házban van, amikor megérkezik endori János és Szintika levele. Az apostolok közül távol van a Kerióti, Tamás, Fülöp és Bertalan, akiket egy más házban szállásoltak el, de jelen van a levelek felolvasásánál Marciam, Mária, és Alfeus felesége. A szabadban rakott tűz mellett állva olvassa fel nekik Jézus elôször János, majd Szintika levelét. János levelét lásd Jb 2,162-164. Itt csak a Szintikára vonatkozó részét ismételjük meg: ,,Antigonea tiszta levegôje, ezek a békés, szép kertek, a virágok, a gyermekek, a kis tyúkok, a kertészek szeretete, de fôleg Szintika nagy, okos, gyermeki szeretete, nagyon jót tesznek nekem. Azt mondhatnám, hogy javult az egészségem. Szintika nem ezt gondolja, bár ez a gondolata csak abban nyilvánul meg, hogy odaadóan, szüntelenül ápol, gondoskodik ételemrôl, pihenésemrôl, s hogy meg ne fázzam... Én azonban jobban érzem magamat. Ez az érzés vajon nem a hôsiesen végzett kötelességteljesítésbôl származik? Szintika ezt mondja. Én szeretném tudni, helyesen mondja-e. Mert a kötelesség erkölcsi dolog, a betegség viszont testi.'' Szintika ezt írja: ,,Szintika, az Úr Jézusnak, minden szeretetével, amire képes. Az áldott Anyának tisztelet és dicséret. Testvéreimnek az Úrban hálás köszönet és áldás. Marciamnak ölelés távoli nôvérétôl. János elmondta neked, Mester, életünket. Nagyon röviden összefoglalva mondta el, mit tesz ô, és mit teszek én, mint nô. Kicsi iskolám tele van kislányokkal, és lelki vonatkozásban nagy keresetem van, mert neked nyerem meg ôket, Uram, amikor munkámon keresztül az igaz Istenrôl beszélek. Itt, ezen a vidéken, ahol annyi népfaj keveredett össze, egy gubancos vallás-gombolyag van. Annyira gubancos, hogy... már csak hasznavehetetlen vallások, valláskócok, amelyek nem valók semmire sem. Ezek között van, mereven és meg nem alkuvón, az izraeliták hite, amely saját súlyával elszakítja ugyan a többi vallás elnyűtt fonalait, de mit sem ér el vele. Jánosnak, mivel fiútanulói vannak, körültekintôen kell működnie. Én, a lányokkal, szabadabban mozgok. Nônek lenni mindig alacsonyabb rendűséget jelent, annyira, hogy a különbözô vallású családok nem törôdnek azzal, ha a kislányok együtt vannak az egyetlen iskolában. Elég, hogy tanulják meg jól a hímzés jövedelmezô mesterségét. És legyen áldott ez a megvetô gondolkodás, amelyet a világ irántunk, nôk iránt táplál, mert nekem így lehetôvé teszi, hogy egyre jobban tágítsam cselekvési körömet. A hímzések gyorsan elkelnek, hírük elterjed, messzirôl jönnek értük elôkelô hölgyek. Mindegyikkel alkalmam nyílik Istenrôl beszélni... Ó, a fonalak is, amelyekbôl virágok, állatok, csillagok lesznek a szövôszéken vagy a vásznon, mennyire fölhasználhatók -- csak akarnunk kell, hogy a lelkeket az Igazság felé irányítsuk! Mivel több nyelvet ismerek, görögül szólhatok a görögökhöz, latinul a rómaiakhoz, héberül a héberekhez. Sôt, ebbe mindjobban belejövök János segítségével. A behatolás másik eszköze Mária kenôcse. Már sokat készítettem belôle, újat, az itten termô gyógykivonatokkal, és azokhoz kevertem egy picit az eredetibôl, hogy megszenteljem. Fekélyek és fájdalmak, sebek és mellbajok elmúlnak. Az igaz, hogy mialatt a kenést végzem és bekötözök, csak a két szent Nevet mondogatom: Jézus-Mária. Sôt, Krisztus görög neve után ezt a gyógyírt >>Mirha-kenôcs<<-nek neveztem el. Talán nem így van? Nincs-e benne Isten Mirhájának gyógyító írja, azé, aki világra hozott téged, drága Olaj, aki királlyá teszel minket? Gyakran fenn kell maradnom, hogy mindig újat meg újat készítsek, és arra kérném a Szentet (a Szűzanyát), készítsen még nekem, és küldje el a sátoros ünnepeken, hogy hozzá keverhessem ahhoz, amelyet Isten gyatra szolgálója készít. Azonban, ha rosszul tenném, hogy ezt csinálom, mondd meg, Uram, és nem teszem többé. A kedves János nagyon dicsér engem. S akkor mit mondjak róla én? Iszonyúan senyved, de lelkiereje csodálatos. Ha nem ismerném titkát, csodálkoznék rajta. De attól az éjszakától fogva, amikor egy betegtôl jöttem haza, elragadtatott, elváltozott állapotban találtam, és hallottam szavait, és magam is leborultam, mert megéreztem, hogy te vagy jelen szolgád elôtt, tovább nem tudok csodálkozni. Valamelyik testvérem ámulhat azon, hogy nem búsulok, amiért én nem láttam. Miért tenném? Minden jó, minden elég abból, amit te adsz. Mindenki azt a részt kapja meg, amit megérdemel, s ami neki szükséges. Helyes tehát, hogy János lát téged, én pedig csak lélekben látlak. Boldog vagyok? Mint nô, visszasírom azt az idôt, amikor veled és Máriával voltam. De mint lélek, igen boldog vagyok, mert csak most szolgálok neked, Uram. Úgy gondolom, az idô semmi. Arra gondolok, hogy az engedelmesség az a pénzdarab, amellyel bejutok Országodba. Úgy gondolom, neked segítséget adni olyan kegyelem, amely felülmúlja azt, amirôl a szegény rabnô csak lázas órájában álmodhatott, és amelyet te megadtál nekem, hogy segítsek neked. Arra gondolok, hogy -- bár most tôled elválasztva -- végül majd elnyerlek téged az egész örökkévalóságra. És János énekét zengem, miként a mezei pacsirta teszi tavasszal Hellász (Görögország) aranyló mezein. Az én leánykáim is éneklik, mert azt mondják, szép. Én hagyom, hadd énekeljék a szövôszék ütemes kattogására -- amely annyira hasonlít az evezô ritmusára azon a távoli napon -- mert úgy gondolom, hogy kiejteni nevedet, Anya, annyi, mint készségessé válni a kegyelemre. János arra kér, csatoljam ide azt a hírt, hogy küldött neked egy kiváló antióchiai polgárt, Miklóst. Elsô hódítása nyájad számára. Nagyon reméljük, hogy Miklós nem okoz csalódást a szívünkben róla alkotott véleményünknek. Áldd meg szolgálódat, Uram. Áldd meg, Anya, áldjátok meg mindnyájan, ti, szentek, és te, áldott kisfiú, aki bölcsességben gyarapodsz az Úr mellett!'' Ezt írja Szintika. És -- János tudtán kívül -- csatolt hozzá egy széljegyzetet. Ebben ezt mondja: ,,János nem növekszik, és nem erôsödik, csak lelkében. A többi rész hanyatlik, minden ápolás ellenére. Sok mindent számít tenni a nyár elején. Én azt gondolom, nem tudja majd megtenni, amit mond. Úgy érzem, a tél kioltja árnyéknyi élete mécsesét. De megbékélt. És megszenteli magát munkával és szenvedéssel. Tartsd meg erejét, jelenléteddel, Uram! Kérlek, énrám bocsáss minden szenvedést cserébe ezért, a tanítványodnak juttatott adományért. Ezeket a leveleket Tolmajjal küldöm Lázárnak, és könyörgöm, közöld vele, nem feledjük el hozzánk való jóságukat, és állandóan és buzgón imádkozunk értük.'' Menjünk be a házba! Elkészítjük a választ, hogy odaadjuk Tolmajnak, és te, Marciam, hozzá fogod tenni a te feljegyzéseidet (5-451) * * * Jézus Johanna kertjében van, ahol várja Szintika második levelének megérkezését. Amikor megérkezik, elôször maga olvassa el, utána felolvassa a jelenlevô Péternek, Andrásnak, a nôtanítványoknak, akik Anyjával együtt hallgatják: ,,Krisztus Szintikája Jézus Krisztusnak, üdvözlet! A férfi, aki elviszi neked ezeket a leveleket, honfitársam. Megígérte nekem, hogy addig fog keresni, míg meg nem talál, vagy ha nem talál meg, Betániában fogja hagyni, Lázárnál. Ô egyike azoknak, akik amennyire tehetik, elégtételt szereznek mindazért a rosszért, amit ô és ôsei Rómától elszenvedtek. Róma háromszor sújtott le rájuk, sokféleképpen és szokásos módján. Ô, görög humorérzékkel azt mondja, hogy most megfeji a római teheneket, és kiköpeti velük a görög kecskéket. Ô a kormányzó bevásárlója, és sok római házé is, ebben a kis Rómában, a Kelet nagy városában. Ravaszul eltitkolva gyűlöletét irántuk, elérte, hogy szerzôdtessék a keleti hadsereg anyagbeszerzôjeként. Módszerét nem helyeslem. De mindenkinek megvan a sajátos módszere. Én inkább koldultam volna a kenyérért, mintsem hogy elfogadjam az elnyomók aranyát. De egyébként ô jó ember, és felesége is jó, úgyszintén három leánya és fia. Antigonea kis iskolájában ismertem meg ôket, és a balzsammal meggyógyítottam az anyát, aki a tavasz elején megbetegedett, s elkezdtem látogatni házukat. Sok család örömmel befogadott volna engem, mint tanítót és hímzôt: nemes családok és üzletemberek, de én inkább ezt választottam, egy okból, aminek semmi köze sincs ahhoz, hogy görögök. El fogom magyarázni helyzetemet neked. Kérlek, viseld el Zénót, akkor is, ha felfogását nem tudod jóváhagyni. Ô olyan, mint bizonyos száraz földek, amelyek felszíne kvarctartalmú, de a kemény kéreg alatt a legjobb. Remélem, hogy sikerül eltávolítanom ezt a kérget, amelyet oly sok fájdalom okozott, és felszabadítom a jó földet. Nagy segítség lenne Egyházadnak, mert Zénót sokan ismerik Kis-Ázsiában, Görögországban, a Cipruson és Máltától egész Ibériáig (mai Spanyolország), ahol minden helyen vannak rokonai és barátai, akik görögök és üldözöttek, mint ô, és úgyszintén a hadsereghez vagy a közigazgatáshoz tartozó rómaiak, akik egy napon nagyon hasznosak lesznek ügyednek. Uram, miközben a ház egy teraszán írok, látom Antióchiát rakodópartjaival a folyóparton, a kormányzó palotáját a szigeten, pompás útjait, falait a hatalmas tornyok százaival, és ha megfordulok, látom a Szulpiusz tetejét, amely nyomasztólag hat rám, kaszárnyáival, és a kormányzó egy másik palotájával. Így, én, a szegény asszony, a római hatalom két megnyilvánulása között vagyok. De nem félek emiatt. Sôt, arra gondolok, hogy amire nem képes az elemek haragja és egy lázadozó nép minden ereje, azt el fogja végezni egy még árnyat sem vetô gyengeség, a látszólagos gyengeség, amelyet a hatalmasak megvetnek, de aki erôs, mert téged, az Istent birtokolja. Gondolkodom, és megmondom neked, hogy ez a római erô lesz a keresztény erô, amikor majd megismert téged, és hogy a római pogányság váraiból kell majd elkezdôdnie a munkának, mert ezek mindig a világ urai lesznek, és egy római kereszténység az egyetemes kereszténységet fogja jelenteni. Mikor lesz ez? Nem tudom. De érzem, hogy meglesz. Azért mosolyogva nézem a római hatalomnak eme tanúit, arra gondolva, amikor jelvényeiket és erejüket a királyok Királyának szolgálatába állítják. Úgy nézem ôket, mint ahogy a hasznos barátokat nézik, akik még nem fogják fel hasznosságukat, akik szenvedést okoznak, mielôtt még legyôznék ôket, de akik, a legyôzetés után el fognak vinni téged, a te ismeretedet a világ végéig. Én, a szegény asszony, merem mondani azoknak, akik benned idôsebb testvéreim, hogy amikor eljön majd az óra, amelyben legyôzik a világot a te Országod számára, azt nem Izrael fogja elérni, amely túlságosan bezárkózik mózesi ridegségébe, amelyet kiélez a farizeizmus és a többi osztály, hanem innen, a római világból fog elkezdôdni a lelkek legyôzése az Igazság számára. Azokból a csápokból fog elkezdôdni, amelyekkel Róma megfojt minden hitet, minden szeretetet, minden szabadságot, amely nem olyan, mint amilyennek ô szeretné, s amely nem hasznos számára. Te tudod ezt, Uram. De én a testvérek számára mondom ezt, akik nem tudják elhinni, hogy mi, pogányok is vágyakozunk Isten után. A testvéreknek mondom, hogy a pogány páncél alatt a pogányság üressége miatt csalódott szívek vannak, amelyeket hányingerrel tölt el az az élet, amelyet folytatnak, pusztán azért, mert az a szokás, de ôk belefáradtak a gyűlöletbe, a bűnbe, a durvaságba. Vannak becsületes lelkek, akik nem tudják, kire támaszkodjanak, hogy kielégítsék a jóra való vágyakozásukat. Adj nekik hitet, ami kielégíti ôket. Életüket adják majd érte, mind távolabbra és távolabbra vive azt, mint egy fáklyát, amely világít a sötétben, amint a görög versenyek atlétái teszik. Idehozott az én vágyamnál erôsebb akarat -- nem tudom megkülönböztetni, hol szűnik meg az emberek akarata és kezdôdik Istené, mert nem vagyok bölcs, -- és ki tudja, hogy nem teljesen Isten akarata volt-e. Biztos, hogy az ég kegyelmébôl már szeretem ezt a várost, amely emlékeztet engem, két hegyével, elvesztett hazámra. Úgy tűnik nekem, hogy ez az elsô lépés földemre való visszatérésemhez. Már nem a fáradt vándorként megyek, aki hazatér meghalni, hanem az élet hírnökeként, aki jön, hogy életet adjon annak, aki anyja volt. Úgy tűnik nekem, hogy innen, mint a röptében megpihenô fecskének, és a Bölcsesség által tápláltnak, oda kell repülnöm, abba a városba, ahol megszülettem, és ahonnan, miután átadom neki a nekem adott Világosságot, szeretnék felszállni a Világossághoz. Tudom, hogy akik benned testvéreim, nem hagynák jóvá ezt a gondolatot. Csak a maguk számára akarják lekötni a te Bölcsességedet. De tévednek. Egy nap felfogják majd, hogy a világ várja, és hogy a megvetett világ a jobbik világ lesz. Én elôkészítem számukra az utat. Nemcsak itt, hanem miután itt gyökeret vertek, innen más országokba mennek. Nem törôdnek sokat azzal, hogy azok pogányok, vagy áttértek, görögök vagy rómaiak, vagy más gyarmatai a birodalomnak és a szórványnak. Beszélek, felkeltem a vágyat, hogy megismerjenek téged... a tenger nem egy felhôbôl jött létre, amely esôvé vált. Felhôk, felhôk és felhôk ontották az esôt a földre, és tértek vissza a tengerbe. Én egy felhô leszek. A kereszténység lesz a tenger. Sokakkal meg akarlak ismertetni téged, hogy hozzájáruljak a keresztény tenger kialakulásához. Én, a görög, tudok beszélni a görögökkel, nem annyira a szavak miatt, mint inkább azért, mert megértem ôket... Én, aki a rómaiak rabszolganôje voltam, tudok a rómaiakkal dolgozni, akiknek ismerem érzékeny pontjait. És mivel sokat éltem a zsidók között, azt is tudom, hogy velük hogyan kell bánnom, fôleg ott, ahol sokan vannak a zsidó vallásra áttértek. János megdicsôített téged halálával. Én életemmel foglak megdicsôíteni. Áldd meg a mi lelkünket! Annyira meg vagyok gyôzôdve errôl, hogy miután egyedül maradtam, elhagytam Antigoneát Antióchiáért, biztosan abban, hogy ezen a területen jobban tudok dolgozni, ahol, mint Rómában, minden faj egybeolvad és keveredik, mint ott, ahol Izrael uralkodik... Én, egy asszony, nem indulhatok Róma meghódítására. De ha Róma elérhetetlen számomra, a Város legszebb leányvárosából, amely leginkább hasonlít anyjához, fogom szétszórni a magokat... Hány szívre fog esni? Hányban csírázik majd ki? Hányan fogják elvinni azt máshová, várva az apostolokra, hogy kicsírázzék? Nem tudom. Nem kívánom tudni. Megteszem. Felajánlom munkámat Istennek, akit megismertem, aki kielégíti lelkemet és értelmemet. Ebben az Istenben hiszek, mint az egyetlen és mindenható Istenben. Tudom, hogy nem csalódik benne az, aki jóakaratú. Ez elég számomra, és erôt ad munkámhoz. Mester: János meghalt majdnem június újholdjának idején. Uram... Miért mondjam el neked, amit tudsz? De mégis elmondom a testvérek számára. János igaz ember módjára halt meg, és szenvedései miatt igazán azt kellene mondanom: vértanúként. Segítettem ôt, amennyire egy asszony csak tud segíteni, teljes tisztelettel, amivel az ember egy hôs iránt viseltetik, teljes szeretettel, amit egy testvér iránt érez az ember. De ez nem gátolt engem abban, hogy nem mintha undorodtam volna, vagy belefáradtam volna, hanem mivel oly nagy részvétet éreztem iránta, hogy ne kértem volna az Örökkévalót: hívja meg ôt békéjébe. Ô azt mondta: >>A szabadságra<<. Milyen szavak jöttek ajkáról! Lehetséges-e egyáltalán, hogy egy ember, aki egészen a mélybe süllyedt, amint ô mondta, felemelkedjék a Bölcsességnek oly nagy fényébe? Ó, a halál valóban titok, amely felfedi eredetünket, és az élet a díszlet, amely elrejti ezt a titkot. Egy színfal, amelyet minden kép nélkül kapunk, s amelyre ráfesthetjük azt, amit akarunk. Ô sok mindent festett rá, s nem mindig szépet. De az utolsó festmények fenségesek voltak. Az alvilág sötét egétôl, amelyre kirajzolódtak az emberi szomorúság és erôszak vonalai, átment, bölcs művészként, a mind világosabb jelekre, erényekkel ékesítve keresztény életének végét, elérve az Istenben elmerült lélek ragyogó fényességét. Mondom neked: nem elmondta, hanem elénekelte utolsó költeményét. Nem halt meg, hanem felemelkedett. Nem tudtam pontosan megkülönböztetni, amikor beszélt, hogy még az ember, vagy már Isten gyermekének lelke beszélt-e. Uram, te tudod, hogy én elolvastam a filozófusok minden művét, táplálékot keresve lelkemnek, amely le volt láncolva a rabszolgaság és a pogányság kettôs láncával. De azok emberek művei voltak. Az övéi nem közönséges ember szavai voltak, hanem egy felsôbbrendű emberé, egy királyi léleké, vagy még több: egy fél-isten léleké. Ôrködtem titka felett, amelyet nem értettek volna meg azok, akik befogadtak minket. Ôk kedvesek voltak az emberhez, de izraeliták voltak, a szó legtágabb és legteljesebb értelmében... És, amikor János utolsó ecsetvonásai nem voltak mások, mint a szeretet kifejezései, mindenkit elküldtem, és egyedül én fogadtam azt, amit te biztosan tudsz... Mesterem és Uram... Követni fogom ôt! Szeretném elnyerni ugyanazt a kegyelmet, de azt hiszem hôsiesebb nem kérni, hanem megtenni a te akaratodat... Uram... ez az ember halott, és ,,miután kijött végre börtönébôl, belépett a szabadságba'', amint ô szokta mondani, utolsó napjaiban, elragadtatott szemekkel, kezemet szorítva, és szavaival leírva nekem a mennyországot. Az az ember meghalt, megtanítva engem arra, hogyan éljek, bocsássak meg, higgyek, szeressek. Meghalt, elôkészítve engem a te életed utolsó szakaszára. Uram, mindent tudok. A téli estéken kioktatott engem a prófétákról. Ismerem a Könyvet, mint egy igazi izraelita. De tudom azt is, amit a Könyv nem ír le, azaz, hogy szenvedésed nem fog késlekedni, mert János meghalt, és te megígérted neki, hogy elviszed ôt, mielôtt megismerné, mily messzire ment el Izrael gyűlölete ellened, és így megelôzöd azt, hogy gyűlölje kínzóidat, mivel ô szeret téged. Ô most halott... tehát te is hamarosan meghalsz... Nem. Hamarosan élni fogsz. Igazán élni, tanításodon keresztül, bennünk, Istenségeddel, bennünk, miután áldozatod életet adott lelkünknek, a kegyelmet, egyesülést az Atyával, Fiúval, Szentlélekkel. Mesterem, Üdvözítôm, Királyom, Istenem... erôs a kísértésem, illetve erôs volt, hogy csatlakozzam hozzád most, hogy János testével a sírban alszik, és pihen a várakozásban lelkével. Csatlakozni hozzád, hogy oltárod közelében a többi asszonnyal legyek. De az oltárokat nemcsak az áldozattal díszítik fel, hanem füzérekkel is, Isten dicsôségére, akinek tiszteletére mutatják be az áldozatot. Én a távoli nôtanítvány lila füzérét oltárod lábaihoz teszem. Oda teszem az engedelmességet, a munkát, az áldozatot, hogy nem látlak, és nem hallhatlak téged... Ah, ez ugyancsak kemény áldozat lesz! Kemény áldozat most, hogy befejezôdtek természetfeletti beszélgetéseid Jánossal, és én nem örvendezem azoknak többé!... Uram, emeld fel kezedet szolgálód fölé, hogy egyedül meg tudja tenni akaratodat, és tudjon neked szolgálni! És hogy mindenben követni tudja a tanítványt és testvért, aki már békében van, aki elment oda, miután befejezett minden megtisztulást... a te tiszteletedre, és hogy enyhítsen szenvedéseiden. János meghalt, miután befejezett minden megtisztulást, a végsôt is, megbocsátva azoknak, akik megölték ôt viselkedésmódjukkal, és akik kényszerítettek téged arra, hogy eltávolítsad ôt. Ismerem ezeknek a nevét, legalábbis a legjelentôsebbét. János felfedte elôttem, azt mondva: ,,Légy mindig bizalmatlan hozzá. Ô egy áruló. Elárult engem, el fogja árulni Ôt és társait is. De én megbocsátok a Keriótinak, amint Ô is megbocsát neki. Már nagyon mély szakadékban fekszik, és nem akarom azt még mélyebbé tenni azáltal, hogy nem bocsátok meg neki azért, hogy megölt engem, elválasztva Jézustól. Az én bocsánatom nem menti meg ôt. Semmi se menti meg ôt, mert ô egy ördög. Nem kellene ezt mondanom nekem, aki gyilkos voltam, de engem legalább egy sértés tett bolonddá. Ô azonban olyant támad meg, aki nem tett vele rosszat, és azzal végzi majd, hogy elárulja Üdvözítôjét. De megbocsátok neki, mert Isten jósága javamra fordította irántam érzett haragját. Látod? Mindent kiengeszteltem. Ô, a Mester mondta nekem, tegnap este. Mindent kiengeszteltem. Most elhagyom börtönömet. Most leszek igazán szabad, szabad még Júdás bűnének emlékétôl is, amelyet egy szerencsétlen ellen követett el, aki megtalálta békéjét Uránál.'' És most, hogy beszéltem másokról, beszélek magamról. Elhagytam Antigoneát János eltemetése után. Nem azért, mintha rosszul bántak volna velem. De azért, mert éreztem, nem az, az én helyem. Miért éreztem azt? Nem tudom. Éreztem. Amint mondtam neked, sok családot ismertem, mert sokan jöttek hozzánk. Elônyben részesítettem Zénónál letelepedni, éppen azért, mert az abban a környezetben van, ahol dolgozni akartam. Egy római úrnô szerette volna, ha pompás házába költöztem volna, közel Heródes oszlopcsarnokához. Egy nagyon gazdag szíriai asszony meghívott, hogy tanítsak szövôgyárában, amelyet férje, aki Tiruszból való, Szeleúciában rendezett be. Egy újhitű özvegy, hét leánygyermek anyja, aki Szeleúcia hídja közelében lakott, Jánosra való tekintettel, azt akarta, hogy gyermekeinek tanítónôje legyek. Egy görög-szír család, akinek üzletei voltak a cirkusz közelében, kért, hogy menjek oda, mert a játékok idején hasznos lehetek. Végül, egy római, aki már százados volt, azt hiszem, de biztosan katona, aki itt maradt, nem tudom milyen megbízatással, s akit a balzsammal meggyógyítottam, szeretett volna magánál tartani. Nem. Nem kívánkoztam sem a gazdagokhoz, sem a kereskedôkhöz. Lelkeket akartam, és görög és római lelkeket, mert érzem, hogy ezektôl kell kiindulnia a te tanításod elterjedésének a világra. És, íme, itt vagyok, Zénó házában, a Szulpiusz oldalában, a laktanya közelében. A vár fenyegetôen néz le a tetôrôl. Mégis, bármilyen durva is, jobb, mint Onfolusz és Nimfeusz gazdag épületei, és itt barátaim vannak. Egy Sándor nevű katona ismer téged. A katona nagy testében egy gyermek egyszerű szíve van bezárva. És magának a bírónak, aki nemrég jött ide Cezáreából, szintén jó szíve van palástja alatt. Sándor közelebb áll az igazsághoz, durva egyszerűségében. De a bíró is csodál téged, mint tökéletes szónokot, isteni bölcselôt, amint ô mondja, és nem ellensége a Bölcsességnek még akkor sem, ha egyelôre nem tudja elfogadni az Igazságot. De megnyerni ezeket és családjukat azáltal, hogy kissé megismernek téged, azt jelenti, hogy ennek az ismeretnek a magvait elvetjük északon és délen, keleten és nyugaton, mert a katonák olyanok, mint a szórólapát által megmozgatott búzaszemek, vagy jobban: mint a pelyva, amelyet a forgószél, a mi esetünkben a császár akarata és az ország követelményei, szétszórnak mindenfelé. Amikor eljön a nap, amelyen a te apostolaid, mint a szabadjára. engedett madarak, szétszóródnak a földön, nagy segítség lesz számukra, ha apostoli területükön találnak egyet, csak egyet, legalább egyet, aki tudja, hogy te léteztél. Ezért kezelem az öreg gladiátorok fájó tagjait, és a fiatal gladiátorok sebeit is. Ezért nem kerülöm el többé a római nôket, és elviselem azokat, akik valaha fájdalmat okoztak nekem... Mindenkit. Éretted. Ha tévedek, adj nekem bölcs tanácsot. Csak arra kérlek, vedd tekintetbe, tudom, hogy megteszed, hogy tévedéseim képtelenségembôl származnak, nem rosszindulatból. Uram, szolgálód oly sokat beszélt neked... de csak kis részét annak, ami szívemben van. De te látod lelkemet, Uram... Mikor látom majd én meg a te arcodat? Mikor látom újra Anyádat, a testvéreket?... Az élet egy múló álom. Meg fog szűnni a különlét. Benned leszek, és velük, és örülni fogok, szabad leszek, én is, mint János. Leborulok lábaidhoz, Üdvözítôm. Áldj meg békéddel! A názáreti Máriának, a nôtanítványoknak béke és áldás. Az apostoloknak és a tanítványoknak béke és áldás. Neked, Uram, dicsôség és szeretet.'' Szintika levelének vastagbetűs részeit Jézus csak Anyjának olvasta fel, miután hallgatóságát elbocsátotta. (6-1164) ======================================================================== Mindig szerettem Jézust A feltámadt Lázár meglátogatja Szintikát Antióchiában, és amikor visszatér, beszámol az Efraimban tartózkodó Jézusnak: -- Láttam ôt. Tevékeny és bölcs, mint amilyen csak egy tanítványoddá vált görög lehet. És szenved azért, mert távol van tôled. De azt mondja, örül annak, hogy elôkészíti utadat. Reméli, hogy halála elôtt meglát téged. -- Biztosan meg fog látni. Nem csalódnak a bennem remélô igazak. -- Van egy kis iskolája, amelyet minden helyrôl sok gyermek látogat. De esténként néhány, különféle fajhoz tartozó szegény leánykát, akik semmiféle valláshoz sem tartoznak, oktat. Rólad beszél nekik. Azt kérdeztem tôle: -- Miért nem térsz át a zsidó vallásra? Nagyon segítene téged. Azt válaszolta: -- Azért, mert nem azoknak akarom szentelni magamat, akik Izraelhez tartoznak, hanem az üres oltároknak, amelyek egy Istenre várnak. Elôkészítem azokat Uram elfogadására. Utána, amint Országa megszilárdult, elmegyek hazámba, és Hellasz ege alatt töltöm el életemet, elôkészítve a szíveket a mestereknek. Errôl álmodozom. De ha elôbb meghalnék, betegség vagy üldözés következtében, akkor is ugyanolyan boldogan mennék el, mert az annak a jele lenne, hogy befejeztem munkámat, és Ô magához hívja szolgálóját, aki az elsô találkozástól fogva szerette Ôt. -- Igen. Szintika valóban szeretett engem az elsô találkozástól kezdve. -- Én el akartam hallgatni, hogy mennyire megszomorítanak téged. De Antióchia visszhangozza, mint egy kagyló, a hatalmas római birodalom minden hangját, és mindazt, ami történik. És Szintika ismeri fájdalmaidat. És még inkább szenved miattuk távolléte miatt. Pénzt akart adni nekem, amit nem akartam elfogadni, s azt mondtam, használja fel kisleányai számára. De elfogadtam egy sapkát, amelyet ô szôtt, két fajta, nagyon finom lenvászonból. Ez Anyádnál van. Szintika a fonállal akarta ráírni a te történetedet, és endori Jánosét. És tudod, hogyan? A szegélybe, amely teljesen körülveszi, beleszôtt egy képet, amely egy bárányt ábrázol, amint két galambot megvéd egy hiénafalkától. Az egyik galamb szárnya el van törve, a másik elszakította láncát, ami fogva tartotta. És a történet folytatódik, megváltozva, míg a törött szárnyú galamb a magasba repül, és a másik önként fogollyá válik a bárány lábánál. Hasonlít azokhoz a történetekhez, amelyeket a görög szobrászok márványba vésnek, a templomok füzérein és halottaik emlékoszlopain, és amelyeket a festôk is lefestenek vázáikon. El akarta küldeni neked szolgáim által. Én hoztam el. -- Hordani fogom, mert egy jó nôtanítványtól jön. (8-266) ======================================================================== Béke veled, Szintika! Szintika útra készül, egy zsákba rakva, amire szüksége lesz. Este van, mert egy kis mécses ég, remegô lánggal, egy asztalon, amelyen a ruhákat hajtogatja össze. A szobában hirtelenül élénk fény árad el, és Szintika csodálkozva felemeli fejét, hogy lássa, honnan jön. De mielôtt meglátja, Jézus megelôzi ôt: -- Én vagyok. Ne félj! Sokaknak megjelenek, hogy megerôsítsem hitüket. Neked is, engedelmes és hűséges nôtanítvány. Feltámadtam. Látod? Többé nem szenvedek. Miért sírsz? A nô nem találja a szavakat a Megdicsôült szépsége elôtt. Jézus rámosolyog, hogy bátorítsa, és hozzáteszi: -- Ugyanaz a Jézus vagyok, aki magához fogadott téged az úton, Cezárea mellett. Akkor tudtál beszélni, pedig nagyon féltél, és ahhoz, aki ismeretlen volt elôtted. És most nem tudsz egy szót sem szólni hozzám? -- Ó, Uram! Útnak akartam indulni... Hogy megszüntessem szívem nagy nyugtalanságát és fájdalmát. -- Miért a fájdalom? Nem mondták meg neked, hogy feltámadtam? -- Mondták, és az ellenkezôjét is mondták. De ellentmondásaik nem zavartak meg. Tudtam, hogy te nem bomolhatsz fel egy sírban. Sírtam szenvedéseid miatt. Hittem, még mielôtt megmondták volna nekem, hogy feltámadtál. És tovább is hittem, amikor mások jöttek azzal, hogy ez nem igaz. De Galileába akartam menni. Arra gondoltam: Többé nem tudok bajt okozni neki. Ô most inkább Isten, mint Ember. Nem tudom, helyesen mondom-e... -- Megértem gondolatodat. -- És azt mondtam: Imádni fogom, és látni fogom Máriát. Gondoltam, hogy te nem fogsz sokáig köztünk maradni, azért sietve el akartam menni. Azt mondtam: amikor visszamegy majd az Atyához, amint megmondta, Mária egy kicsit szomorú lesz, öröme ellenére. Mert egy lélek, de egy anya is... És én igyekszem majd megvigasztalni ôt, most, hogy egyedül van... Kevély voltam! -- Nem. Kegyes voltál. Megmondom majd Anyámnak gondolatodat. De ne menj oda! Maradj itt, ahol vagy, és folytasd a munkát értem. Most még inkább, mint azelôtt. Testvéreidnek, a tanítványoknak szükségük van mindenki munkájára, hogy el tudják terjeszteni tanításomat. Láttál engem. Máriát Jánosra bíztam. Most megszűnik minden fájdalmad. Megerôsítheted lelkedet annak bizonyosságával, hogy láttál engem, és áldásom erejével. Szintika nagyon szeretné megcsókolni Ôt. De nem meri. Jézus azt mondja neki: -- Jöjj! -- És ô térden odacsúszik Jézushoz, és meg akarja csókolni lábát. De látja a két sebet, és nem meri. Fogja ruhájának szegélyét, és azt csókolja meg, sírva. És mormolja: -- Így bántak veled! -- Utána van egy kérdése: -- És János-Félix? -- Boldog. Nem emlékezik többé semmire, csak a szeretetre, és abban él. Béke veled, Szintika! -- És eltűnik. A nô térdenállva marad, imádva, felemelt arccal, kezeit kissé összetéve, könnyekkel arcán és mosollyal ajkán... (10-163) ======================================================================== Katonák A római katonák közül többen is szerepelnek Valtorta Mária látomásaiban. Elsô közülük Alexander, magyarul: Sándor, akivel Jeruzsálem kapujánál találkozik Jézus, majd pedig a Templom udvarában, amikor a lova által megrúgott gyermek meggyógyítását kéri. Utoljára Szintika említi, hogy Antióchiában van. Egy másik, többször szereplô római katona: Publius Quintillianus, aki elôször a Dorasz birtokáról Názáret felé vezetô úton találkozik Jézussal, és felveszi szekerére a haldokló betlehemi pásztort: Jónást, akit Jézus, néhány apostol társaságában Názáretbe visz. Utána egy leprás meggyógyításánál van jelen, Úrnôjét, Claudia Proculát kísérve. Amikor a tengerparti Cezareában Jézus a gályarabokhoz beszél, ismét találkozik vele és úrnôjével. Mikor Jézus magához fogadja a kis árva Jábét, és Jeruzsálem felé tart vele, útközben találkozik Quintillianus- szal, s ô felajánlja, hogy egy darabon lován viszi Jábét. Betániába -- civilbe öltözve -- elkíséri Plautinát, Valeriát és Lidiát. Aquila, aki százados Alexandroszcenében, a többi római katonával együtt jóindulatú Jézus iránt és megvédi Ôt a beszéde miatt lázadozó csôcseléktôl. Ezek a katonák Publius Quintillianustól hallottak már Jézusról. (5-114) A római katonák máskor is jóindulatot tanúsítanak Jézus iránt. Beengedik Öt éjjel Jeruzsálembe (9-83), megvédik Máriát és Jánost egy szemtelen farizeustól, akit letartóztatnak, mert sértegette Máriát (9- 393) (M 14,581) A kafarnaumi századost a Szentírás is említi. Longinus Jézus keresztrefeszítésénél szerepel, ô szúrja át a halott Jézus szívét, és utána viszi el a lándzsa fejét Máriának. Jézus megjelenik neki feltámadása után. Névtelenül szerepel egy római tizedes, akinek egy beosztott katonáját Jézus meggyógyítja, (Jcs 4,169) s aki szintén jelen van, midôn Jézust keresztre feszítik, és utána megtér. ======================================================================== Sándor Jézus Jeruzsálemben, a Hal-kapunál várakozik Simonnal és Jánossal. A kapu még be van zárva. Az árusok felismerik Jézust, és köréje sereglenek. Amikor kinyitják a kaput, meglátja Ôt az ôrség egyik katonája is, és odasiet hozzá. Így köszönti: -- Üdvözlégy, Galileai! Szólj ezeknek a nyugtalanoknak, hogy ne lázadozzanak annyira. Panaszkodnak ránk. Mást se tesznek, csak minket átkoznak. És engedetlenek. Azt mondják, vallásuk írja ezt elô nekik. Milyen vallás az, ha engedetlenségre épül? -- Szánd meg ôket, katona! Olyanok, mint akiknek házában hívatlan vendég van, aki erôsebb náluk. Így csak nyelvükkel és dacosságukkal tudnak bosszút állni. -- Igen. De nekünk teljesítenünk kell kötelességünket, és meg kell ôket büntetnünk. Így aztán egyre kevésbé kívánt vendégek leszünk. -- Igazad van. Teljesítened kell kötelességedet. De légy mindig emberséges! Gondolj erre: ,,Ha én volnék helyükben, mit tennék?'' Meglátod, mély szánalom ébred benned a leigázottak iránt. -- Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. Benned nincs megvetés, fennhéjázás. A többi palesztinai utánunk köp, sérteget minket, és kimutatja utálatát irántunk... kivéve akkor, amikor jól megnyúz minket egy nô miatt vagy üzletkötéskor. Akkor bezzeg nem utálják Róma aranyát! -- Az ember mindig ember marad, katona. -- Igen. És hazugabb a majomnál. Nem kellemes olyanok között élni, akik olyanok, mint a leselkedô kígyó... Nekünk is van otthonunk, anyánk, feleségünk, vannak gyermekeink, és életünk nekünk is kedves. -- Látod: ha mindenki erre gondolna, többé nem gyűlölnék egymást. Azt kérdezted: ,,Milyen vallásuk van?'' Megmondom neked: Vallásuk szent, s elsô parancsa az Isten és a felebarát szeretete. Ez a vallás engedelmességre tanít a törvény iránt. Akkor is, ha egy ellenséges állam törvényeirôl van szó. Mert, halljátok, testvéreim Izraelben, semmi sem történik anélkül, hogy Isten meg ne engedné. Áll ez a leigázásra is, ami semmihez sem hasonlítható csapást jelent egy nép számára. De -- ha a nép ôszinte önvizsgálatot tart -- be kell vallania, hogy azt majdnem mindig saját maga idézte elô azáltal, hogy szembeszállt Istennel egész életmódjában. Emlékezzetek a prófétákra! Hányszor beszéltek errôl! Hányszor mutatták ki a múltból, jelenbôl és a jövôben bekövetkezô eseményekbôl, hogy a leigázó hatalom által Isten bünteti hálátlan gyermekeit. És hányszor mutatták meg annak módját, miként lehet ettôl megszabadulni: vissza kell térniük az Úrhoz. Nem a lázadás, sem a háború gyógyítja be a sebeket, szárítja fel a könnyeket, és oldja meg a bilincseket, hanem az igaz emberhez méltó élet. Akkor Isten közbelép. Mit tehetnek a fegyverek és a fölfegyverzett hadak a jók érdekében harcoló angyalseregek villámai ellen? Csapások sújtanak minket? Érdemeljük ki, az isten gyermekeihez méltó élettel, hogy megszűnjenek! Ne erôsítsétek meg bilincseiteket újabb és újabb bűnökkel! Ne engedjétek, hogy életmódotok miatt a pogányok vallástalanoknak, vagy náluk is pogányabbaknak tartsanak titeket! Ti magától Istentôl kaptátok a törvényt. Tartsátok meg! Viselkedjetek úgy, hogy leigázóitok meghajoljanak bilincseitek elôtt, és azt mondják: ,,Elnyomás alatt élnek; de felülmúlnak minket! Nem számban, vagyonban, fegyverekben vagy hatalomban, hanem azáltal, hogy Istentôl származnak, állnak felettünk. Itt a Tökéletes, Szent, Erôs Isten atyasága csillog. Itt van az igazi istenség jele. Az tündököl gyermekein keresztül!'' Hadd gondolkodjanak el ezen, és jussanak el az igaz Isten igazságához, felhagyva a tévelygéssel. Mindenki tanítója lehet a pogányoknak, még Isten népének legszegényebb, legtudatlanabb embere is. Életmódjával beszélhet nekik Istenrôl, ha szentül él. Menjetek! Béke veletek! -- Júdás késik, és a pásztorok is -- jegyzi meg Simon. -- Vársz valakit, Galileai? -- kérdi a katona, aki figyelemmel hallgatja Jézust. -- Barátokat. -- Lépj be a kapualj hűvösébe. Perzsel már a korai nap is. A városba mégy? -- Nem. Galileába térek vissza. -- Gyalog? -- Szegény vagyok. Gyalog. -- Van feleséged? -- Van Anyám. -- Nekem is. Gyere... ha nem undorodsz tôlünk mint a többiek. -- Csak a bűntôl undorodom. A katona csodálkozva és elgondolkozva néz rá. -- Ellened, sose kell fellépnünk. Rád sose fogunk kardot emelni. Jó vagy. De a többiek!... Jézus a kapualj félárnyékában áll. János a város felé esô részen. Simon egy ülôhelyül szolgáló kôtömbre ül. -- Hogy hívnak? -- Jézusnak. -- Ah, te vagy, aki csodát művelsz a betegeken is? Csak varázslónak tartottalak... Ilyen nálunk is van. Persze, te jó varázsló vagy. Mert ilyenek is vannak köztünk... de a mieink nem tudják meggyógyítani a betegeket. Hogy csinálod? Jézus elmosolyodik, de hallgat. -- Varázsszavakat használsz? Vannak holtak agyvelôjébôl készült kenôcseid, megszárított kígyók, amelyeket porrá törtek, vagy a jósok barlangjából való varázsköveid? -- Semmi ilyen. Csak saját hatalmam van. -- Akkor csakugyan szent vagy! Nálunk vannak béljósok és Vesta- szűzek... és közülük néhányan művelnek csodát... és azt mondják, azok a legszentebbek. Te hiszel bennük? Rosszabbak a többieknél. -- Akkor miért tisztelitek ôket? -- Mert... mert ez Róma vallása. És ha egy alattvaló nem tiszteli állama vallását, hogyan tisztelheti a császárt meg a hazát, és annyi mindent, ami alattuk áll? Jézus, merôen néz a katonára. -- Mondom neked, már elôre haladtál az Igazság felé vezetô úton. Csak haladj tovább rajta, katona, és eljutsz annak ismeretére, amit lelked magában érez anélkül, hogy meg tudná nevezni. -- A lélek? Mi az? -- Amikor meghalsz, hová jutsz majd? -- Hát, nem tudom. Ha hôsként halok meg, a hôsök máglyájára... ha szegény öreg, egy senki leszek, talán saját odúmban rothadok el vagy egy út szélén. -- Odajut a tested. De hová kerül lelked? -- Nem tudom, hogy minden embernek van-e lelke, vagy csak azoknak, akiket Jupiter, egy rendkívüli élet után az Eliziumi Mezôkre rendel, ha ugyan nem az Olimpuszra viszi fel ôket, ahogyan Romulusszal tette. -- Minden embernek van lelke. És ez különbözteti meg az embert az állattól. Szeretnél egy lóhoz hasonló lenni? Egy madárhoz? Egy halhoz? Csak test, amely, ha meghal, elrothad? -- Ó, nem! Én ember vagyok, és szívesen maradok az. -- Nos hát: a lélek tesz téged emberré. Nélküle nem volnál több egy beszélô állatnál. -- És hol van? Milyen? -- Nincs teste. De létezik. Benned van. Attól származik, aki a világot teremtette, és hozzá tér vissza a test halála után. -- Szerintetek Izrael Istenéhez. -- Az egyetlen Istenhez, a világmindenség egyetlen, Örök, Legfôbb Urához és Teremtôjéhez. -- És egy magamfajta szegény katonának is van lelke, és az visszatér Istenhez? -- Igen. Egy szegény katonának is, és ha mindig jó volt, Isten, barátja lesz lelkének, ha pedig gonosz volt, büntetô Istene lesz. -- Mester, ott jön Júdás a pásztorokkal és az asszonyokkal. Ha jól látom, köztük van a tegnapi leány is -- mondja János. -- Megyek, katona. Légy jó! -- Nem látlak többé? Még szeretném tudni... -- Szeptemberig Galileában maradok. Ha tudsz, gyere. Kafarnaumban vagy Názáretben mindenki megmondja neked, hol vagyok. Kafarnaumban Simon Péter után kérdezôsködj. Názáretben Mária, József hitvese után. Ô az Édesanyám. Gyere! Beszélek majd neked az igaz Istenrôl. -- Simon Péter... Mária, József hitvese. Elmegyek, ha csak tudok. Ha ide visszatérsz, jusson eszedbe Sándor. A jeruzsálemi századhoz tartozom. (A történet folytatását lásd Jd 3,89.) (2-298) * * * Jézus még egyszer találkozik Sándorral, és csodás módon meggyógyítja a lova által fejberúgott gyermeket: Gy 1,19-23. Késôbb áthelyezik Antiochiába. Lásd Szintika levelét: Jp 1,61. ======================================================================== Publius Quintillianus Miután Jézus kiváltotta Dórásztól a haldokló Jónást, könnyű fekhelyével együtt viszik Názáret felé. De Ezdrelontól Názáretig hosszú az út, és ezzel a szánalmas teherrel nem lehet gyorsan haladni. Az országúton nincs egyetlen szekér vagy kétkerekű kézikocsi sem. Semmi. Némán mennek elôre. Jónás aludni látszik. De nem ereszti el Jézus kezét. Estefelé aztán egy római katonai kocsi éri utol ôket. -- Isten nevében, álljatok meg -- szól Jézus, karját fölemelve. A két katona megáll. A szekér fölé feszített ponyva alól egy díszes egyenruhás férfi dugja ki a fejét. -- Mit akarsz? -- kérdezi Jézustól. -- Van egy halálán lévô barátom. Számára kérek helyet a szekéren. -- Nem lenne szabad... de... szállj föl! Mi sem vagyunk kutyák. Fölteszik a betegszállító fekhelyet. Már esik az esô. -- A barátod? Ki vagy? -- Jézus, a názáreti rabbi. -- Te? Ó!... -- Az altiszt kíváncsian néz rá. -- Ha te vagy, akkor szálljatok fel minél többen! Csak ne mutatkozzatok... A parancs így szól... de az emberiesség a parancs fölött áll, nemde? És te jó vagy. Tudom. Eh! Mi, katonák mindent tudunk... Hogyan tudom? A kövek is elbeszélik a jót és a rosszat, nekünk pedig van fülünk, hogy ezeket meghalljuk, s ezzel is szolgáljuk a császárt. Te nem hamis Krisztus vagy, mint elôtted a többi, azok a lázítók és lázadók. Te jó vagy. Ez az ember... nagyon beteg? -- Ezért viszem Édesanyámhoz! -- Hm! Nem sokáig fogja ápolni. Adj neki egy kis bort! Te, Aquila, csapj a lovakra, te pedig, Quintus, add ide méz- és vajadagomat! Az enyém, de jót tesz majd neki. Nagyon köhög, és ezt meggyógyítja a méz. -- Jó vagy. -- Nem. Kevésbé vagyok rossz, mint sokak. És örülök, hogy velem vagy, emlékezz majd Publius Quintillianusra, az itáliai hadtestbôl. Cezáreában állomásozom. De most Ptolemaiszba megyek. Ellenôrzésre van parancsom. -- Te nem vagy ellenséges velem szemben. -- Én? Ellensége vagyok a rosszaknak. A jóknak soha. És szeretnék én is jó lenni. Mondd: nekünk, fegyverforgató embereknek, te mit tanítasz? -- A tan mindenki számára ugyanaz: igazságosság, tisztesség, önmegtartóztatás, könyörület. Gyakorolja mindenki visszaélés nélkül a saját hivatalát. A kemény fegyveres viselkedjék emberiesen a szükség esetén. És törekedjék az Igazság -- vagyis az Egy és Örök Isten -- megismerésére, amely nélkül minden cselekedet nélkülözi a kegyelmet, és nem részesül örök jutalomban. -- De, amikor meghalok, mit csinálok a megtett jóval? -- Aki az Istenhez jön, a másik életben megtalálja ezt a jót. -- Még egyszer megszületek? Bíró leszek, vagy esetleg császár? -- Nem. Istenhez válsz hasonlóvá, amikor az égben eljegyzed majd magadat az Ô örök boldogságával. -- Hogyan? Én az Olimpuszon? Az istenek között? -- Nincsenek ott istenek. Az Igaz Isten van ott. Az, akit én hirdetek. Az, aki hall téged, feljegyzi jóságodat és azt az óhajodat, hogy meg akarod ismerni a Jót. -- Ez kedvemre van! Nem tudtam, hogy Isten képes foglalkozni egy szegény pogány katonával. -- Ô teremtett téged, Publius. Ezért szeret téged, és azt szeretné, ha vele lennél. -- Eh!... Miért ne? De... nekünk senki se beszél Istenrôl... Soha... -- Majd elmegyek Cezáreába, és hallani fogsz engem. -- Ó, igen! Én pedig majd elmegyek, hogy meghallgassalak. Ott van Názáret. Tovább is szeretnék szolgálatodra lenni. De ha meglátnak... -- Leszállok, és megáldlak jóságodért. -- Üdv neked, Mester! -- Az Úr mutassa meg magát nektek, katonák! Isten veletek! Leszállnak. Folytatják a gyaloglást. (2-456) * * * Jézus az Olajfák-kertjének kis házában vacsorázik tanítványaival, akik megemlítik, hogy amikor Jézus meggyógyított egy leprás férfit a Betfage felé vezetô út menti síroknál, volt ott egy római százados is, aki figyelte. Bertalan megjegyzi: -- Lován ülve megkérdezte tôlem: ,,Az, az ember, akit követsz, gyakran művel ilyen dolgokat?'' Igenlô válaszomra felkiáltott: ,,Akkor nagyobb Aszklepiosznál és gazdagabb lesz, mint Krôzusz!'' Így feleltem: ,,A világban mindig szegény lesz, mert nem kap, hanem ad, és nem akar mást, mint elvezetni a lelkeket az igaz Istenhez.'' A százados ámulva nézett rám, majd megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott. -- Volt ott egy elôkelô római nô is, gyaloghintójában. A függönyök le voltak eresztve, de ki-kinézett mögülük. Láttam -- mondja Tamás. -- Igen. Az út magasan lévô kanyarulatánál volt. Parancsot adott a megállásra, amikor a leprás így kiáltott: ,,Dávid Fia, könyörülj rajtam!'' Akkor széthúzott függönyén, egy értékes lencsén át téged nézett, majd gúnyosan felnevetett. De, amikor látta, hogy te, egyetlen parancsoddal meggyógyítottad, odahívott magához, és megkérdezte: ,,Ô az, akit az igazi Messiásnak mondanak?'' Azt feleltem, igen. Ô pedig megkérdezte: ,,És te vele vagy?'' Majd ezt is megkérdezte: ,,Igazán jó?'' -- mondja János. -- Nem nagyon jó, ha látják, hogy rómaiakkal beszélgetünk -- véli Fülöp. -- Már azzal vádolnak minket, hogy galileaiak vagyunk, s így kevésbé ,,tiszták'', mint a júdeaiak. Ezt származásunkra értik. Aztán azzal is vádolnak minket, hogy gyakran megfordulunk Tibériásban, amely a pogányok, a rómaiak, a föníciaiak és a szírek találkozó helye... Meg aztán... ó, mennyi mindennel vádolnak minket! -- Jó ember vagy, Fülöp, és fátylat borítasz megjegyzésükre, amely leplezetlenül így hangzik: mennyi mindennel vádolnak engem -- mondja Jézus. -- Alapjában véve nem is egészen tévednek. Túl sokat érintkezünk a pogányokkal -- mondja a Kerióti. -- Csak azokat tartod pogányoknak, akik nem a mózesi törvényt követik? -- Ugyan ki másokat? -- Júdás!... Meg mernél esküdni Istenünkre, hogy a te szívedben nincs pogányság? És meg mernél-e esküdni, hogy nincs ez meg a leghíresebb izraelitákban? -- De, Mester... a többiekrôl nem tudom... de én, magam felôl meg merek esküdni. -- Szerinted, a te felfogásod szerint, mi a pogányság? -- kérdezi tovább Jézus. -- Hogy valaki nem az igazi vallást követi, hanem isteneket imád -- vágja rá hevesen Júdás. -- Melyek ezek? -- Görögország és Róma istenei, Egyiptom istenei, vagyis az ezer-nevű és nemlétezô istenek, akik -- a pogányok szerint -- benépesítik Olimpuszaikat. -- Semmilyen más isten nem létezik? Csak ezek az Olimpusziak? -- Melyik mások? Nemde túl sokan vannak már így is? -- Túl sokan. Igen. Túl sokan. Pedig vannak más istenek is, és azok oltárain tömjént éget minden ember, a papok, írástudók, farizeusok, szadduceusok, heródespártiak is, Izrael minden egyéne, nemde? De nemcsak ôk, hanem az én tanítványaim közül is. van, aki éget. -- Ah! Ezt már nem! -- mondják mindnyájan. -- Nem? Barátaim... Közületek kinek nincs egy vagy több titkos kultusza? Az egyiknek a szépség és az elôkelô öltözet. A másik büszke saját tudására. A harmadik a reményt tömjénezi, hogy emberi értelemben nagy emberré lesz. Ismét másik a nôt imádja. Egy másik a pénzt... Vagy saját tudása elôtt borul le... és így tovább. Bizony, mondom nektek, nincs ember, aki ne lenne bálványimádó. Akkor hogyan vethetitek meg a származásuk szerint pogányokat, amikor -- jóllehet az igaz Istenéi vagytok -- pogányok maradtok akaratotokkal? -- De emberek vagyunk, Mester! -- kiáltanak fel többen. -- Igaz. De akkor... tanúsítsatok megértô szeretetet mindenki iránt, mert én mindenkiért jöttem, és ti nem vagyok nagyobbak nálam. -- De közben minket vádolnak, a te küldetésedet pedig akadályozzák. -- Az akkor is tovább fog haladni. (Ebbôl az esetbôl nem világos, hogy ki volt római katonatiszt és a gyaloghintón lévô nô, de a következôhöz való hasonlósága miatt lehetséges, hogy Publius Quintillianus kísérte Claudiát, Pilatus feleségét.) (2-495) * * * Jézus a tengerparti Cezareában, egy hadihajó elôtt, a ház falának támaszkodva beszél. A hajóról odajön hozzá Publius Quintillianus, és késôbb Claudia Procula, Pilátus felesége is odaviteti magát gyaloghintóján, és elbeszélget Jézussal a lélekrôl. Az egész jelenetet részletesen lásd Jszb 2,56-61 oldalán. (3-57) * * * Jézus Jeruzsálem felé tart a kis Jábéval, (akit késôbb Mária Marciamnak nevez el) és az apostolokkal. Már Engannim közelében vannak, amikor az út szélére zavarja ôket egy katonai szakasz zaja. A lovak patája csattog az úton. -- Üdvözöllek, Mester! Hogy-hogy itt? -- kiáltja Publius Quintillianus, leszállva lováról. Lovát kantárszáron tartja, és széles mosollyal közeledik Jézushoz. Katonái szintén lépésre fogják lovaikat, hogy engedelmeskedjenek felettesüknek. -- Jeruzsálembe megyek, a pászkaünnepre. -- Én is. Megerôsítik az ôrséget az ünnepekre, azért is, mert ezekre Pontius Pilatus is a városba érkezik, és itt van Claudia is. Mi az ô gyorsfutárai vagyunk Nem valami biztonságosak ezek az utak! A sasok elriasztják a sakálokat. -- nevet a katona, és Jézusra néz. Majd halkabban folytatja: -- Ebben az esztendôben kettôzött ôrség lesz, hogy védelmezzék a mocskos Antipász hátát. Nagy az elégedetlenség a Próféta elfogatása miatt. Elégedetlenség van Izraelben, és... ennek visszhangjaként elégedetlenség, köztünk. De... már gondoskodtunk róla, hogy eljuttassunk egy... kegyes fuvolahangot... a Fôpapnak és segítôtársainak. -- Majd egész halkan így fejezi be: -- Menj nyugodtan! Minden karmukat behúzták már. Ha! Ha! Félnek tôlünk. Elég, ha a torkunkat köszörüljük, s azt ôk máris ordításnak hallják. Beszélsz majd Jeruzsálemben? Gyere a helytartó palotája közelébe! Claudia úgy beszél rólad, mint nagy filozófusról. Ez jó neked, mert... Claudia a helytartó. -- Körülnéz, és meglátja Pétert, megterhelve, kivörösödve, verejtékezve. -- Az a gyerek? -- Egy árva, akit magamhoz vettem. -- De az, az ember kimeríti magát! Kisfiú, félnél néhány métert lovon jönni? Köpenyem alá teszlek, és majd lassan haladok. Amikor aztán a kapukhoz érünk, visszaadlak ennek... ennek az embernek. A gyermek nem ellenkezik, szelíd lehet, mint egy bárány, és Publius felülteti magához a nyeregbe. És amikor parancsot ad a katonáknak, hogy lassan haladjanak, észreveszi az endori embert. Erôsen ránéz, és megkérdi: -- Te itt? -- Igen. Már nem adok el tojást a rómaiaknak. De a tyúkok még megvannak. Most a Mesterrel vagyok. -- Jó neked! Tôle több bátorítást kapsz. Isten veled. Üdv neked, Mester! Annál a facsoportnál bevárlak. -- És megsarkantyúzza lovát. -- Ismered? És ô ismer téged? -- kérdik többen is az endori embertôl. -- Igen, mint csirkeszállítót. Azelôtt nem ismert. De egyszer hivattak engem Naimba, a parancsnokságra, hogy megállapodjunk a részletekben, és ô ott volt. Azóta, amikor Cezáreába mentem könyveket vagy szerszámokat venni, mindig üdvözölt. Engem Ciklopsznak vagy Diogenésznek hív. Nem rossz ember, és bár én gyűlölöm a rómaiakat, sohasem sértettem meg, mert hasznomra lehetett. -- Hallottad, Mester? Jót tett beszédem a kafarnaumi századosnál. Most már nyugodtabban megyek -- mondja Péter. Odaérkeznek a sűrű fákhoz, amelyek árnyékában, lováról leszállva, várakozik az ôrjárat. -- Tessék, visszaadom a kisfiút. Vannak parancsaid, Mester? -- Nincsenek, Publius. Isten mutassa meg magát neked! -- Légy üdvöz! -- S ezzel újra felülve lovára, elvágtat, embereitôl követve, nagy pata-zajjal és páncélcsörgéssel. (3-346) * * * Betániában Jézus egy virágba borult lenföld mellett pihen, amikor Anyja felkeresi. -- Mit akarsz, Édesanyám? -- Fiam, pogány férfiak érkeztek, asszonyokkal. Azt mondják, Johannától tudták meg, hogy itt vagy. Azt is mondják, hogy mindezen napok alatt az Antónia vár mellett várakoztak rád. -- Ah! Értem! Máris jövök. Hol vannak? -- Lázár házában, a kertjében. Ôt szeretik a rómaiak, és ô sem irtózik tôlük, mint mi. Bevezette ôket, kocsijaikkal, a hatalmas kertbe, hogy senkiben se keltsenek felháborodást. -- Rendben van, Édesanyám. Ezek katonák és római hölgyek. Tudom. -- És mit akarnak tôled? -- Azt, amit sokan Izraelben nem akarnak: világosságot! -- De hogyan és minek hisznek téged? Talán istennek? -- A maguk módján, igen. Azt a fogalmat, hogy egy isten halandó testet ölt magára, nekik könnyebb elfogadni, mint nekünk. -- Akkor eljutottak oda, hogy hisznek a te hitedben... -- Még nem, Mama. Elôbb szét kell zúznom az övékét. Jelenleg számukra egy tudós, egy bölcselô vagyok, ahogy ôk mondják. De akár ez a filozófiai tanok megismerése utáni vágyuk, akár az, az igyekezetük, hogy lehetségesnek tartsák egy isten megtestesülését, engem nagyon segít abban, hogy elvezessem ôket az igazi hitre. Hidd el, gondolkodásukban jóval ártatlanabbak, mint sokan Izraelben. -- De vajon ôszinték-e? Azt mondják, hogy a Keresztelôt... -- Nem. Ha rajtuk múlt volna, János szabadon és biztonságban lenne. Aki nem lázadó, azt békén hagyják. Sôt, azt mondom neked, hogy ha az ô szemükben valaki próféta -- ôk filozófusnak mondják, mert számukra mindig filozófia a természetfölötti tudás fennköltsége -- az már biztosíték, hogy tiszteletben tartsák. Ne aggódj, Mama! Nem tôlük jön majd számomra a baj... -- De a farizeusok... ha megtudják, mit mondanak majd Lázárról is? Te... Te vagy, és a Szót el kell vinned a világnak. De Lázár! Már úgyis annyira megbántották... -- De nem nyúlhatnak hozzá. Tudják, hogy Róma védelmezi. -- Most megyek, Fiam. Itt jön Maximin, hogy a pogányokhoz vezessen. - - Ezzel Mária elmegy, Jézus pedig bemegy a kertbe. Ott van Lázár is, de senki más. -- Mester, bátorkodtam ôket vendégül látni... -- Helyesen tetted. Hol vannak? -- Ott, a puszpángok és a babérfák árnyékában. Amint látod, legalább ötszáz lépésnyire vannak a háztól. -- Jól van, jól van... Mindnyájatokhoz jöjjön el a Világosság! -- Üdv neked, Mester! -- köszönti Quintillianus, aki polgári ruhát visel. A hölgyek fölállnak, hogy köszöntsék. Ezek: Plautina, Valeria, Lidia és egy másik idôs nô. Mindegyik nagyon egyszerűen van öltözve, s így semmi sem különbözteti meg ôket. -- Hallani akartunk téged. De te nem jöttél arra. Lestem... mikor jössz. De nem láttalak sehol. -- Én sem láttam sehol sem egy katonát, akivel összebarátkoztam a Hal- kapunál. Sándornak hívták. Sándor? Nem tudom pontosan, az-e. Csak azt tudom, hogy jó ideje -- a zsidók lecsillapítására -- át kellett helyeznünk egy katonát, akinek az volt a bűne, hogy rólad beszélt. Most Antióchiában van. De talán visszakerül. Juj! Milyen bosszantók a... azok, akik parancsolni akarnak most is, hogy alattvalók! És ügyesen kell eljárni, nehogy durvaságok történjenek... Megnehezíti életünket, hidd el... De te jó és bölcs vagy. Beszélsz nekünk? Lehet, hogy hamarosan elhagyom Palesztinát. Szeretnék tôled valamit, amire visszaemlékezhetek. -- Beszélek nektek, igen. Sohasem okozok csalódást. Mit akartok tudni? Quintillianus kérdôn néz a hölgyekre. -- Amit akarsz, Mester -- mondja Valéria. Plautina újra föláll, és így szól: -- Sokat gondolkoztam... annyi sokat szeretnék tudni... mindent, hogy véleményt alkossak. De, ha szabad kérnem, azt szeretném tudni, hogyan lehet felépíteni egy hitet, a tiedet például, egy olyan talajon, amely szerinted híjával van az igaz hitnek. Azt mondtad, hogy a mi hiedelmeink üresek. Így hát mindent nélkülözünk. Hogyan juthatunk el megszerzésére? -- Olyan valamit veszek példának, ami nálatok is van. A templomokat. A ti szent, valóban szép épületeitek, amelyeknek egyetlen hibája az, hogy a Semminek vannak szentelve, megtaníthatják nektek, hogyan lehet eljutni a hit birtokába, és hová kell helyezni a hitet. Figyeljétek meg! Hová vannak építve? Lehetôleg milyen helyet választanak ki ezeknek? Hogy vannak megépítve? A hely általában nagykiterjedésű, szabad és magasan lévô. Ha pedig nem volna nagykiterjedésű és szabad, olyanná teszik azáltal, hogy mindent lerombolnak, ami eltorlaszolja és körülfogja. Ha a hely nem magas, akkor magasabb talapzatot készítenek a szokásos három lépcsôs talapzatnál, amit a természetes magaslatra épített templomok esetében alkalmaznak. Ezeket a templomokat rendszerint szent kôfal veszi körül, amely oszlopsorokból és tornácokból áll. Ezeken belül vannak az istenek szent fái, a vízmedencék és az oltárok, szobrok és emlékoszlopok. Ezek elôtt rendszerint elôcsarnok van. E mögött van az oltár, ahol az Istenséghez könyörögnek. Vele szemben van az áldozat bemutatásának a helye, mert az áldozat megelôzi az imát. Sok esetben, fôleg a pompásabb templomokban, ezeket körbenfutó oszlopsor veszi körül, drága márványok koszorújával. A belsejében van az elsô elôtér, az oszlopsoron kívül vagy belül, az istenség szobácskája, a hátsó tér. Márványok, szobrok, oromzatok és háromszögű oromtetôk, mind csiszoltak, értékesek, ékesek, s ezek a legkevésbé hozzáértôk szemében is igen nemes épületté teszik a templomot. Nemde így van? -- De igen, Mester. Ezeket nagyon jól láttad és tanulmányoztad -- állapítja meg, és dicséri Plautina. -- De, ha jól tudom, sohasem hagytad el Palesztinát! -- kiált fel Quintillianus. -- Sohasem távoztam innen, hogy Rómába, vagy Athénbe menjek. De nem ismeretlen elôttem Görögország és Róma építészete, és annak az embernek lángelméjében, aki a Pantheont díszítette, jelen voltam, mert én mindenütt ott vagyok, ahol élet és életmegnyilvánulás van. Ott, ahol egy bölcs gondolkozik, ahol egy szobrász szobrot farag, egy költô verset ír, egy anya énekel egy bölcsô fölött, egy ember a barázdákon fáradozik, egy orvos a kórokkal küzd, egy élô lélegzik, egy állat él, egy fa tenyészik, én ott vagyok, azzal együtt, akitôl jövök. A földrengés robajában vagy a villámok csattanásában, a csillagok fényében vagy az árapály áramlásában, a sas repülésében vagy a szúnyog zümmögésében én ott vagyok a Fölséges Teremtôvel. -- Így hát... te... te mindent tudsz? Az emberek gondolatait és műveit is ismered? -- kérdi megint Quintillianus. -- Mindent. A rómaiak ámulva néznek egymásra. Hosszú csend következik, majd Valeria kérleli, félénken: -- Fejtsd ki gondolatodat, Mester, hogy tudjuk, mit kell tennünk! -- Igen. A hitet úgy kell felépíteni, ahogyan azokat a templomokat építik, amelyekre oly büszkék vagytok. Nagy helyet készítenek a templomnak, körülötte mindent szabaddá tesznek, magas alapot készítenek neki. -- De az a templom, ahová a hitet, ezt az igaz istenséget tegyük, hol van? -- kérdi Plautina. -- A hit, Plautina, nem istenség. Erény. Az igaz hitben nincsenek istenségek. Hanem csak egy Egyetlen, Igaz Isten van. -- Akkor... Ô ott van fönn, egyedül, Olimpuszán? És mit csinál, ha egyedül van? -- Elég Ô Önmagának, és mindazzal foglalkozik, ami a teremtett világban van. Mondtam neked az elôbb: a szúnyog zümmögésében is jelen van az Isten. Hidd el, nem unatkozik. Nem szegény ember, aki ura egy hatalmas birodalomnak, ahol érzi, hogy gyűlölik, és ahol reszketve él. Ô a Szeretet, és úgy él, hogy szeret. Élete folytonos szeretet. Ô elég Önmagának, mert hatalma végtelen és korlátlan. Ô a Tökéletesség. De oly nagy a teremtett dolgok száma, amelyek az Ô folytonos akaratából élnek, hogy neki nincs ideje unatkozni. Az unatkozás a tétlenség és a bűnök gyümölcse. Az Igaz Isten egében nincs tétlenkedés és nincs bűn. De nemsokára lesz neki -- az angyalokon kívül, akik most szolgálnak neki - - olyan népe, igaz emberekbôl, akik Ôbenne örvendeznek, és ez a nép egyre gyarapszik azokkal, akik a jövôben fognak hinni az Igaz Istenben. -- Az angyalok a védôszellemekkel azonosak? -- kérdi Lidia. -- Nem. Az angyalok olyan szellemi lények, mint Isten, aki ôket teremtette. -- És akkor a védôszellemek mik? -- Ahogy ti képzelitek el ôket, az, tévedés. Nem léteznek úgy, ahogyan ti gondoljátok. Az ember azonban ösztönösen szükségét érzi annak, hogy keresse az igazságot -- és erre a lélek ösztönzi, amely él és jelen van a pogányokban is, de szenved is bennük, mert csalódik abban, ami után vágyakozik. Ugyanis vágyakozásában az Igaz Istenre éhezik, akire egyedül a lélek emlékezik vissza abban a testben, amelyben lakik, és amelyet pogány elme irányít. Ti is éreztétek, hogy az ember nemcsak test, s hogy mulandó testével egyesülve van valami, ami halhatatlan. És ugyanígy rendelkeznek ilyennel a városok és a nemzetek is. Íme, ezért hisztek, ezért érzitek szükségét annak, hogy higgyetek a védôszellemekben. És megteremtitek saját egyéni védôszellemeiteket, a család, a város, a nemzetek védôszellemét. Nálatok létezik ,,Róma védôszelleme''. Nálatok létezik ,,a császár védôszelleme.'' És ezeket úgy imádjátok, mint kisebb istenségeket. Hatoljatok be az igaz hitbe. Akkor majd megismeritek angyalotokat, és elnyeritek barátságát. Tisztelitek majd ôt, de nem imádjátok. Imádni csak Istent szabad. -- Azt mondtad: ,,ösztönzi a lélek, amely él, és jelen van a pogányokban is, de szenved is bennük, mert csalódott''. De a lélek kitôl származik? -- kérdezi Publius Quintillianus. -- Istentôl. Ô a Teremtôje. -- De nem asszonytól születünk, egy férfivel való kapcsolata révén? A mi isteneink is így születnek. -- A ti isteneitek nem léteznek. Azok képzeletetek szüleményei, amelynek szüksége van arra, hogy higgyen. Mert ez a szükséglet parancsolóbb, mint a lélegzés szükséglete. Az is hisz, aki azt állítja, hogy nem hisz. Hisz valamiben. Csupán ez a kijelentés: ,,Én nem hiszek Istenben'', feltételez egy másfajta hitet. Önmagában, legalább, saját kevély elméjében. De az ember mindig hisz. Olyan ez, mint a gondolkozás. Ha azt mondjátok: ,,Én nem akarok gondolkozni'' vagy pedig: ,,Én nem hiszek Istenben'' csupán e két mondat kimondásával is igazoljátok, hogy nem akartok hinni annak, akirôl tudjátok, hogy létezik, de akire nem akartok gondolni. Az emberrel kapcsolatban, hogy pontosan fejezzétek ki a fogalmat, ezt kell mondanotok: ,,Az ember, miként minden állat, egy hím és egy nôstény egyesülésébôl születik. Azonban a lélek, vagyis az a valami, ami az ember-állatot megkülönbözteti az oktalan állattól, Istentôl származik. Ô teremti meg azt esetrôl esetre, amikor egy ember létrejön, helyesebben, megfogan egy anyaméhben, és a lelket beléoltja ebbe a testbe, amely nélküle csak állat lenne.'' -- És nekünk is van lelkünk? Nekünk, pogányoknak? Honfitársaidat hallva, mintha nem így volna... -- mondja gúnyosan Quintillianus. -- Minden asszony szülöttének van. -- Te azonban azt mondtad, hogy a bűn megöli a lelket. Akkor bennünk, bűnösökben, hogyan élhet? -- kérdezi Plautina. -- Ti a hit dolgában nem vétkeztek, mivel azt hiszitek, hogy birtokában vagytok az igazságnak. Amikor majd megismeritek az Igazságot, és mégis megmaradtok a tévedésben, akkor már vétkeztek. Ugyanígy sok minden, ami az izraelitáknak bűn, nektek nem az. Mert azt nektek semmilyen isteni törvény sem tiltja. A bűn akkor jön létre, amikor valaki tudatosan föllázad az Istentôl adott parancs ellen, és így beszél: ,,Tudom, hogy rossz, amit teszek. De mégis meg akarom tenni!'' Isten igazságos. Nem büntethet meg valakit, aki rosszat tesz abban a hiedelemben, hogy jót tesz. Azt bünteti meg, aki noha volt módja megismerni a jót és a rosszat, ez utóbbit választja, és ebben állhatatosan megmarad. -- Akkor bennünk van lélek, az él és jelen van? -- Igen. -- És szenved? Igazán azt hiszed, hogy a lélek visszaemlékezik Istenre? Mi nem emlékezünk vissza az anyaméhre, amely hordozott minket. Nem tudnánk megmondani, milyen belülrôl. A lélek, ha jól értettem, szellemileg születik Istentôl. Emlékezhet-e erre, ha a test nem emlékszik az anyaméhben való hosszú tartózkodásra? -- A lélek nem állati természetű. Az embrió igen. A lélek, Istenhez való hasonlósága folytán örökkévaló és szellemi természetű. Örök, megteremtése pillanatától kezdve. Isten ellenben a Végtelenül Tökéletes Örökkévaló, és ezért nincs kezdete az idôben, mint ahogy vége sem lesz. A lélek, amely tisztánlátó, értelmes, szellemi és Isten műve, emlékezik eredetére. És szenved, mert Istent áhítja, az Igaz Istent, akitôl létét kapta, és Istenre éhezik. Íme, ösztönzi a testet, hogy igyekezzék Istenhez közeledni. -- Akkor nekünk is olyan lelkünk van, mint azoknak, akiket a ti népetek ,,igaz embereinek'' neveztek? Pontosan ugyanolyan? -- Nem, Plautina. Aszerint változik, hogy mit értesz alatta. Ha származását és természetét érted, úgy mindenben ugyanolyan, mint a mi szent embereinknek a lelke. Ha fejlettségét érted, akkor azt mondom neked, hogy az már különbözô. Ha végül a halál elôtt elért tökéletességet érted alatta, akkor a különbözôség teljes is lehet. De ez nemcsak nálatok, pogányoknál van így. A jövendô életben ennek a népnek a fia is teljes mértékben különbözhet egy szent embertôl. A lélek három állapoton megy keresztül. Az elsô a teremtés állapota. A második az újjáteremtôdés állapota. A harmadik a tökéletesség állapota. Az elsô minden embernél egyforma. A második az igaz emberek sajátja, akik önakaratukkal juttatják el lelküket egy még teljesebb újjászületésre, minthogy saját jótetteiket Isten művének kiválóságával egyesítik, s ezáltal lelküket az elsô állapotnál már szellemi értelemben teszik tökéletesebbé. Így, az elsô és a harmadik állapot között az összekötô láncszemet alkotják. A harmadik állapot az üdvözültek, vagy ha jobban tetszik, a szentek sajátja, akik lelkük kezdeti állapotát ezer meg ezer fokkal haladták túl -- amely kezdeti állapot az emberi mivoltnak volt megfelelô -- és lelküket olyanná tették, amely már alkalmas volt arra, hogy megpihenjen Istenben. -- Hogyan készíthetünk a léleknek helyet, szabadságot és emelvényt? -- Úgy, hogy ledöntitek az összes haszontalan dolgot, ami énetekben van. Szabadítsátok meg azt minden téves fogalomtól, és ezek romjainak törmelékére készítsétek el a magaslatot a templom számára. A lelket mindig magasabbra kell helyezni: a három lépcsôsor tetejére. Ti, rómaiak, szeretitek a jelképeket. A három lépcsôfokot nézzétek a jelképek világánál. Nevüket is megmondhatom nektek: bűnbánat, türelem, állhatatosság. Vagy pedig: alázat, lelki tisztaság, igazságosság. vagy pedig: bölcsesség, nagylelkűség, könyörületesség. Vagy végül a tündöklô három név: hit, remény, szeretet. Nézzétek még a kôfal jelképét. A kôfal díszesen és szilárdan veszi körül a templomhoz tartozó területet. A lelket, amely a test királynôje, az örök Lélek temploma, tudni kell körülvenni olyan kerítéssel, amely védelmezi, de a világosságot nem veszi el tôle, de eltakarja elôle a csúnya dolgok látványát. Biztos kerítés legyen ez, amely az alacsonyabb rendű: a test és a vér szeretetre való vágyakozásából van kivésve a magasabb rendű: a lélek számára. Faragni az akarattal. Lefaragni a sarkokat, eltüntetni a repedéseket, a foltokat, a gyengeség hibáit énünk márványából, hogy tökéletes legyen lelkünk körül. És ezzel együtt, a templom védelmére emelt védôfalból készítsünk irgalmas menedékhelyet a legszerencsétlenebbeknek, akik nem tudják, mi az emberszeretet. A tornácok: vagyis a szeretet, a könyörület és annak az óhajnak a kiáradásai, hogy mások is Istenhez jöjjenek, hasonlók szeretô karokhoz, amelyek széttárulnak, hogy fátylat terítsenek egy árva gyermek bölcsôje fölé. A kerítésen belül a legszebb és legillatosabb növények a Teremtô iránti hódoló tiszteletet jelentik. Az elôbb még kopár, majd megművelt földbe vetett növények: a mindenféle nevű erények, képezik a második kerítést, az élô, virágos kerítést a szentély körül. Majd a növények között, az erények, a szökôkutak között, további szeretet, további megtisztulás, mielôtt az oszlopos elôcsarnokhoz közeledik valaki, amelynek közelében -- még mielôtt fölmegy az oltárhoz -- el kell végeznie a testiség föláldozását, ki kell vetnie magából a parázna érzelmeket. És csak ezután menni tovább, az oltárhoz, hogy ott letegye az áldozati adományt, s utána közeledni -- áthaladva az elôtéren -- kis szobához, ahol Isten van. És a szoba mi lesz? Lelki gazdagságok bôsége, mert semmi sem túl sok, hogy díszül szolgáljon Istennek. Megértettétek? Azt kérdeztétek tôlem, hogyan kell felépíteni a hitet. Azt válaszoltam: Azzal a módszerrel, amellyel a templomokat építik. Láthatjátok tehát, hogy igaz. Van még valami kérdezni valótok? -- Nincs, Mester. Azt hiszem, Flavia leírta mindazt, amit mondtál. Claudia tudni akarja ezeket. Leírtad? -- Pontosan -- válaszolja az asszony, átnyújtva a viasztáblácskákat. -- Megmarad nekünk, hogy újra elolvashassuk -- mondja Plautina. -- Ez viasz, Eltörlôdik. A szívetekbe írjátok ezeket! Onnan nem törlôdik ki soha. -- Mester, szívünk zsúfolva van üres templomokkal. A te szavaiddal mindezeket leromboljuk. De ez hosszú munka -- mondja Plautina, egy sóhajjal. És még hozzáteszi: -- Emlékezz meg rólunk a te egedben! -- Biztosak lehettek felôle, hogy megteszem. Búcsúzom tôletek. Tudjátok meg, hogy eljöveteletek kedves volt számomra. Isten veled, Publius Quintillianus! Ne felejtsd el a názáreti Jézust! (3-428) ======================================================================== A kafarnaumi százados A kafarnaumi százados történetét Máté (8,5-13) és Lukács (7,1-10) is megörökítette, látszólag eltérô módon. Részletesen megtaláljuk az esemény leírását E 4,164-168. oldalán, amely megoldja a látszólagos ellentétet. Itt csak Jézus dicséretét ismételjük meg: -- Igazán mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben. Ó, mennyire igaz! ,,A nép, amely a sötétben járt, nagy fényt lát. Azok fölött, akik a halál országának sötétségében laktak; a Világosság felkelt'', és ,,A Messiás felemeli zászlaját a nemzetek fölé, és egyesíti ôket''. Ó, Országom! Valóban hozzád áramlanak megszámlálhatatlan számban! Számosabbak lesznek, mint Mádián és Efa összes tevéi, és Sába arany- és tömjén-hordozói, többen, mint Cedár nyájai és Nabaiot kecskéi azok, akik hozzád jönnek. Szívem kitágul az örömtôl, hogy látom hozzám jönni a tenger népeit és a nemzetek hatalmasait. Rám várnak a szigetek, hogy imádjanak engem, és az idegenek fiai építik Egyházam falait, amelyen mindig nyitva lesznek az ajtók, hogy befogadják a királyokat és a nemzetek erôit, és megszenteljék azokat bennem. Ezt látta Izajás, s íme, megvalósul! Mondom nektek, hogy sokan jönnek keletrôl és nyugatról, és leülnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal az ég Országában, míg az Ország fiait kivetik a külsô sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz. -- Te tehát azt jövendölöd, hogy a pogányok egyenlôk lesznek Ábrahám fiaival? -- Nem egyenlôk: felülmúlják ôket! Ne fájlaljátok, mert ez a ti hibátok. Nem én, hanem a próféták mondják, és a jelek már megerôsítik. Most közületek valaki menjen a százados házához, hogy megállapítsa, szolgája meggyógyult, amint a római hite azt megérdemelte. (3-245) * * * Jézus, nyilvános működésének harmadik évében a kafarnaumi zsinagógában beszél. Az ajtó közelében áll, hogy azok is hallhassák, akik nem fértek be. Mellette áll a zsinagógafônök, Jaírus, ott van a kafarnaumi százados is, akinek szolgáját meggyógyította, a nôtanítványok, Máriával, Jaírus leánya és Fülöp két leánya. Jézus az ellenség szeretetérôl és a megbocsátásról beszél. (Ezt majd a ,,Jézus ellenségszeretete'' sorozatban ismertetjük.) Beszéde közepe táján kiáltás hallatszik az ajtó felôl: -- Mi nem vagyunk gonoszok! -- kiáltja a küszöbnél álló Illés, a farizeus, aki be akar lépni, miközben szüntelenül kiáltozza: -- Nem vagyunk gonoszok, te bujtogató! -- Ember, te felizgatod magadat! Menj ki! A Rabbi nem zavar téged, és te megzavarod Ôt. Nem teheted! -- Mi vagyunk a rabbik, nem a galileai ács! -- sivítja az öreg, aki inkább kertésznek látszik, mint tanítómesternek. -- Az egyik inkább, a másik kevésbé... Százával vagytok, és mindnyájan a rosszat tanítjátok. Az egyetlen erényes, íme itt van! Megparancsolom neked, hogy menj ki! -- Erényes, mi?! Erényes az, aki elárulja Rómának saját becsületét! Szentségtörô! Tisztátalan! A százados odakiált katonáinak, és a fegyveresek kemény lépteinek zaja belevegyül Illés sértegetô kiáltozásába. -- Ragadjátok meg ezt az embert, és dobjátok ki! -- parancsolja a százados. -- Engem?! A pogányok kezet emelnek rám? A pogányok belépnek zsinagógánkba! Átkozottak! Segítség! Megszentségtelenítenek engem! Engem... -- Kérlek titeket, katonák! Hagyjátok elmenni! Ne lépjetek be! Tartsátok tiszteletben ezt a helyet és az ô ôsz fejét! -- mondja Jézus. -- Amint te akarod, Rabbi! -- Ah! Ah! Cselszövô! De majd megtudja a Fôtanács! Van rá bizonyítékom! Van rá bizonyítékom! Most elhiszem mindazt, amit mondtak nekünk. Bizonyítékom van rá! És te átkozott vagy! -- Rád pedig a kard vár, ha még egy szót szólsz! Róma megvédi a jogot. Nem szô cselt, vén hiéna, senkivel sem! A Fôtanács megtudja majd hazugságaidat. Jelentést teszek a Proconsulnak. Levelet írok neki. Menj haza, és várd meg ott Róma rendelkezését! -- És a százados hátat fordítva neki, a négy katona után megy. Ott hagyja az elsápadt és félelemtôl remegô Illést. Jézus folytatja beszédét, mintha félbe sem szakították volna. Amikor befejezi, kimegy az utcára. Illés még ott van, halálra ijedve, és Jézus lába elé veti magát: -- Irgalom! Egyszer megmentetted unokám életét. (A kisgyermeket vipera marta meg, és már halálán volt, amikor Jézust odahívták, és Ô csodálatosan meggyógyította. Lásd: Gy 2,45-47) Ments meg, hogy legyen idôm a megtérésre! Vétkeztem! Bevallom. De te jó vagy. Róma... Ó! Mit csinál velem Róma?! -- Kiporolja belôled a föld porát erôteljes botozásával! -- kiáltja oda neki valaki, és a többiek nevetnek rajta. Illés félelmében felkiált, mintha máris érezné az ostorcsapásokat. Felsóhajt: -- Öreg vagyok... Beteg, fájdalmak gyötörnek... Jaj nekem! -- A kezeléstôl majd megszűnik, vén sakál! -- Megfiatalodsz, és táncolni fogsz!... -- Hallgassatok! -- parancsol rá Jézus a gúnyolódókra. És odaszól a farizeusnak: -- Állj fel! Viselkedjél méltóságteljesen! Te tudod, hogy én nem szövök cselt Rómával. Mit akarsz akkor, hogy veled tegyek? -- Igaz. Igen. Igaz. Te nem szôsz cselt. Sôt megveted a rómaiakat, gyűlölöd ôket, megát... -- Egyáltalán nem. Ne hazudj azért, hogy dicsérj, mint ahogyan elôbb hazudtál, hogy vádolj! Tudod, hogy nem lenne dicséret számomra azt mondani, hogy gyűlölöm ezt vagy azt, megátkozom ezt vagy azt. Én minden lélek Üdvözítôje vagyok, elôttem nincsenek népfajok, sem tekintetek, hanem csak lelkek. -- Igaz! Igaz! De te igazságos vagy, és Róma tudja ezt, és ezért megvéd. Te lecsillapítod a tömegeket, tiszteletet tanítasz a törvények iránt, és... -- És talán ez bűn a te szemedben? -- Ó! Nem! Nem! Ez igazságosság! Te meg tudod tenni azt, amit mindnyájunknak meg kellene tenni, mert te igaz vagy, mert... A tömeg gúnyosan nevet és mormog. Jóllehet csendesen mondják, mégis meg lehet érteni feléje szórt jelzôiket: -- Hazug! Gyáva! Még ma is mást mondott! -- Rendben van. Mit tegyek? -- Menj! Menj a századoshoz! Gyorsan! Mielôtt még elindul a futár. Látod? Már készítik a lovakat. Ó! Irgalom! Jézus nézi ôt. Kicsiny, remeg, ólomszürke a félelemtôl, nyomorúságos... Szemléli ôt. És részvéttel. Csak két szempár néz rá részvéttel: a Fiúé és az Anyjáé. Mindenki más vagy gúnyosan, vagy szigorúan, vagy nyugtalanul... Még János és András is megvetô keménységgel nézik. -- Részvéttel vagyok irántad. De én nem megyek a századoshoz... -- Neked barátod... -- Nem. -- Hálás neked. Azt akarom mondani, azért, mert meggyógyítottad szolgáját. -- A te unokádat is meggyógyítottam. Mégsem vagy hálás érte, pedig te izraelita vagy, mint én. A Jótétemény nem teremt lekötelezettséget. -- De igen, azt teremt. Jaj annak, aki nem ismeri el a... -- Illés felfogja, hogy saját magát ítéli el, és belezavarodik mondanivalójába. A tömeg megvetéssel illeti. -- Siess, ó Rabbi! Nagy Rabbi! Szent Rabbi! Ô már parancsokat ad, látod?! Már készen vannak az indulásra! Azt akarod, hogy gúnyolódjanak rajtam? Azt akarod, hogy meghaljak? -- Nem. Én nem megyek, hogy emlékeztessem ôt egy jótéteményre. Menj te, és mondd neki: ,,A Mester azt üzeni neked, légy irgalmas!'' Menj! Illés futva megy. Jézus pedig elindul az ellenkezô irányba, házába. A százados magáévé teszi Jézus kívánságát, mert a katonák leszállnak lovukról, visszaadják a viasztáblát a századosnak, és elvezetik lovukat. (Illés nem tért meg. Ott volt a kereszt alatt Jézus gúnyolói között! Jézus ezt elôre tudta, mégis megbocsátott neki!) (6-1038) ======================================================================== Föníciában Miután a nyolc apostol visszatért Antióchiából és Antigoneából, ahová endori Jánost és Szintikát elkísérték, Jézus elmegy velük néhány föníciai városba. Péter elmegy Simonnal Jiftaelbe, hogy eladja a szamarat. Jézus a többi hat apostollal folytatja útját. Jézus megáll egy kovácsműhely mellett, ahol éppen egy ló és két szamár számára kovácsolják a patkókat, mivel elvesztették. A ló egy római szekér elé van fogva, amelyen katonák vannak, akik azzal szórakoznak, hogy grimaszokat vágnak a szitkozódó héberekre. Egy nagyorrú, öreg zsidóra pedig -- aki a többinél is mérgesebb, igazi vipera-száj, aki, azt hiszem, szívesen megmarná a rómaiakat, csakhogy megmérgezze ôket -- egy marék lótrágyát hajítanak. Elképzelhetô, mi történik! Az öreg zsidó úgy fut el, ordítva, mintha leprával fertôzték volna meg, és más zsidók is vele ordítanak. A föníciaiak gúnyosan kiáltják: -- Tetszik az új manna? Egyétek, egyétek csak, hogy több erôtök legyen azokra kiabálni, akik túlságosan jók hozzátok, képmutató viperák! -- A katonák gúnyosan vihognak... Jézus hallgat. A római szekér végre elindul. A katonák ezt kiáltva köszönnek el a patkolókovácstól: -- Ég veled, Titus, és szerencsés napot! -- A kovács fölemeli a súlyos kalapácsot, és azzal int búcsút, majd újra az üllô felé fordul. -- Ezek a patkolókovácsok majdnem mind rómaiak az országutak mentén. A szolgálat kitöltése után maradtak itt ezek a katonák. És jól keresnek. Semmi sem gátolja ôket az állatok kezelésében. És egy szamár elvesztheti patkóját a szombat elmúlta elôtt is, vagy a fény ünnepének idején -- jegyzi meg Máté. -- Az, aki nekünk megpatkolta Antoniust (a szamarukat), egy héber nô férje volt -- mondja János. -- Ostoba asszony több van, mint okos -- állapítja meg Jakab, Zebedeus fia. -- És a gyermekek kié? Istené vagy a pogányságé? -- kérdi András. -- Általában az erélyesebb házasfélé -- válaszolja Máté. -- De, hacsak az asszony nem hitehagyott, zsidók, mert a férj, ezek az emberek, hagyják... Nem vakbuzgó hívei saját Olimpuszuknak sem. Azt hiszem, ezek már nem hisznek másban, csak a pénzkeresés szükségében. Tele vannak gyerekekkel. -- Mégis megvetendô kapcsolatok. Hit nélkül, igazi haza nélkül... mindenki elôtt gyűlöletesen... -- mondja Tádé. -- Nem. Tévedsz. Róma nem veti meg ôket. Sôt, mindig segíti. Így többet használnak, mint amikor fegyvert viseltek. Jobban belénk hatolnak, vérünk megrontásával, mint az erôszakkal... Aki szenved, ha ugyan szenved, az, az elsô nemzedék. Majd szétszélednek, és... a világ felejt... -- mondja Máté, aki -- úgy látszik -- ebben nagyon tapasztalt. -- Igen, a gyermekek szenvednek. De az így férjezett zsidó asszonyok is... Önmaguk és gyermekeik miatt. Szánom ôket. Nekik már senki sem beszél Istenrôl. De a jövôben ez nem így lesz. Akkor majd nem lesznek ilyen különválasztások az emberek és a nemzetek között, mert a lelkeket egyetlen haza egyesíti majd: az enyém -- mondja Jézus, aki eddig hallgatott. -- De akkor már halottak lesznek! -- kiált fel János. -- Nem. Az én nevemben lesznek összegyűjtve. Nem lesznek többé rómaiak vagy libiaiak, görögök vagy pontusziak, ibérek vagy gallok, egyiptomiak vagy héberek, hanem csak Krisztushoz tartozó lelkek. És jaj azoknak, akik különbséget akarnak tenni lelkek között, akiket -- mindet -- én egyformán szeretek, és akikért, bármelyik földi hazához tartozzanak is, ugyanúgy fogok szenvedni. Az, aki ilyet tenne, azt mutatná ki, hogy nem értette meg az emberszeretetet, amely mindenkire kiterjed. Az apostolok érzik a leplezett szemrehányást, és szótlanul lehajtják fejüket... Megszűnik az üllôn vert vas zaja, és ritkulnak az ütések az utolsó szamárpatán. Jézus ezt kihasználja, hogy megszólaljon, emelt hangon, és így meghallja a tömeg. Mintha apostolaihoz intézett beszédét folytatná. Valójában az arra haladókhoz szól, és tatán azokhoz is, akik a házban tartózkodnak, bizonyára nôk, mert hívó nôi hangok hallatszanak a langyos levegôben. -- Ha nemlétezônek tűnik is, az emberek között mindig van rokonság. Az, hogy az egyetlen Teremtôtôl származnak. Mert, ha késôbb elkülönültek is egymástól az egyetlen Atya gyermekei, ettôl még nem változott meg az eredeti kapcsolat, ahogyan nem változik meg egy gyermek vére, amikor megtagadja az atyai házat. Káin vérében Ádám vére csörgedezett azután is, hogy gonosztette menekülésre kényszerítette, szerte a világban. És a megölt fia miatt kesergô Éva fájdalma után született gyermekek ereiben is ugyanaz a vér folyt, amely a messze járó Káin ereiben forrt. Ugyanilyen, de még tisztább ok miatt, a Teremtô gyermekei között egyenlôség van. Eltévedtek? Igen. Számkivetettek? Igen. Hitehagyottak? Igen. Vétkesek? Igen. Olyan nyelveken beszélnek, és olyan hitben hisznek, amelyeket mi megvetünk? Igen. Erkölcsileg romlottak a pogányokkal való házassági kapcsolat miatt? Igen. De a lelkük az Egyetlentôl származik, s ez a lélek mindig ugyanaz, akkor is, ha megtépázott, eltévedt, számkivetett, romlott... Ha fájdalmat okoz is az Atyaistennek, akkor is általa teremtett lélek. A végtelen jó Atya jó gyermekeiben legyenek jó érzelmek. Jó érzelmek az Atya iránt, jók az embertestvérek iránt, bármilyenné váltak is, mert ugyanannak a gyermekei. Az Atya iránti jó érzelmeiket úgy mutassák ki, hogy fájdalmában azzal törekszenek Ôt megvigasztalni, hogy visszavezetik hozzá gyermekeit, akik azért jelentik fájdalmát, mert vagy bűnösök, vagy hitehagyottak, vagy pogányok. Mindezek iránt legyen bennetek jó érzés, hiszen az ô lelkük is az Atyától ered, de vétkes testbe van bezárva, el van csúfítva és bárgyúvá téve a téves vallási felfogástól, azonban mégis az Úré ez a lélek, és ugyanolyan, mint a mienk. Emlékezzetek rá, ti, Izrael fiai, hogy nincs olyan ember, akibôl teljesen hiányozna származásának valami nyoma, legyen bár bálványimádó, aki bálványimádó vallásával a legmesszebb került Istentôl, legyen bár a legpogányabb a pogányok között, vagy a legistentagadóbb az emberek között. Emlékezzetek arra, ti, akik hibáztatok, amikor, elszakadva az igaz vallástól, olyan nembeli keveredésbe ereszkedtetek le, amelyet vallásunk elítél, hogy akkor is, ha úgy érzitek, hogy meghalt bennetek minden, ami Izrael volt -- mivel elfojtotta egy más hitű és más fajú férfi iránti szerelem -- valójában nem halt meg minden. Valami még él: Izrael. És a ti kötelességetek az, hogy ráfújjatok erre a kialvóban lévô tűzre, hogy felszítsátok az Isten akaratából még meglévô szikrát, hogy magasabb lánggal égjen, mint a testi szerelem. Ez megszűnik a halállal. Lelketek azonban nem múlik el a halállal. Emlékezzetek erre! Ti pedig, bármik legyetek is, akik látjátok, és sok esetben elborzadtok, amikor Izrael egy lányának egy más fajú és hitű férfival való felemás frigyét látjátok, emlékezzetek arra, hogy kötelességetek és feladatotok szeretettel segítenetek megtévedt nôvéreteket, hogy visszataláljon az Atya útjaira. Az új Törvény, amely szent és kedves az Úr elôtt, ez: a Megváltó követôi mindenütt mentsék meg azt, aki erre szorul, hogy Isten örüljön az atyai házba visszatért lelkeknek, és hogy ne legyen eredménytelen vagy túlságosan jelentéktelen a Megváltó áldozata. A háziasszony, hogy sok lisztet tudjon megkeleszteni, vesz egy darabkát az elôzô heti nyers tésztából. Csak egy morzsányit vesz el a tésztatömegbôl. Azt elvegyíti egy csomó lisztben, és ezt védve tartja az ártó szelektôl, a ház oltalmazó, langyos levegôjében. Így tegyetek ti, a Jó igaz követôi, és tegyetek így, ti is, akik eltávolodtatok az Atyától és Országától! Ti, elsôk, adjatok egy csipetnyit kovászotokból pótlásként és segítségként az utóbbiaknak, és ôk ezt majd hozzáteszik a bennük még meglévô igazság apró részéhez. És ti is, ôk is, tartsátok védve az új kovászt a Gonosz ártó szeleitôl, az emberszeretet langyos levegôjében aszerint, hogy mik vagytok: úrnô-e bennetek az emberszeretet, vagy szívósan él még bennetek, bár már lankadozik. Zárjátok be még jobban a ház, a közös vallás falait a körül, ami egy megtévedt asszony-hittestvéretek szívében éledezik, hadd érezze, hogy Izrael még szereti, hogy még Sion leánya és a ti nôvéretek, hogy erjedésnek induljon minden jóakarat, és jöjjön el minden lélekbe és lélekért a mennyek Országa. -- De hát ki ez? -- kérdezik egymástól az emberek. -- Izrael egyik rabbija. -- Itt? Fönícia határvidékén? Elsô eset, hogy ilyesmi történik! -- Pedig így van. Ászer mondta nekem, hogy Ô az, akit Szentnek mondanak. (5-104) * * * Az apostolok Antigoneában megígérték egy asszonynak, hogy Alexandroszcenében felkeresik három fivérét, akik áttértek a zsidó vallásra, és nagy raktárházuk van. Az asszony azt szerette volna, hogy ôk is megismerjék Jézust. -- Megkeressük az asszony fivéreit. Ha befogadnak minket, mint vándorokat, akkor lesz alkalmunk, hogy eleget tegyünk az asszony kérésének -- mondja Jézus. -- Tudjátok, hol van a ház? -- Igen. A római erôd mellett. Sok kapcsolatuk van a rómaiakkal, akiknek sok mindent adnak el. -- Jól van. Alexandroszcene inkább katonai, mint polgári város. Két, tengerbe nyúló hegyfok között bújik meg, és olyan, mint egy ôrszem, akit a tenger e darabjának ôrzésére állítottak oda. Sűrűn sorakoznak a hegyfokon a katonai ôrtornyok, amelyek láncot alkotnak a síkság és a város ôrtornyaival. A városban, a tengerpart felé trónol a hatalmas méretű erôd. Bemennek a városba, és közben kíváncsian tekintgetnek körül. A katonák száma nagy, és -- úgy látszik -- jó viszonyban vannak a polgárokkal. Emiatt az apostolok morognak is a foguk között: -- Föníciai emberek! Becstelenek! Akkor érkeznek a fivérek üzletéhez, amikor az utolsó vásárlók távoznak onnan, megrakva a legkülönfélébb árukkal. Az udvar akkora, mint egy tér, és ennek tornácai alatt vannak a különféle raktárak. Egy szakállas, barna ember siet hozzájuk: -- Mit akartok? Élelmiszert? -- Igen... és szállást is, ha nem tartod megalázónak a vándorok elszállásolását. Messzirôl jövünk, és itt még sohasem voltunk. Fogadj be minket az Úr nevében! Az ember figyelmesen néz Jézusra, aki az összes nevében beszél. Kutatóan nézi... Majd így szól: -- Valójában én nem szoktam szállást adni. De te tetszel nekem. Galileai vagy, nemde? A galileaiak jobbak a júdeaiaknál. Azokban túl sok a gôg. Nem bocsátják meg nekünk, hogy nem tiszta vérbôl származunk. Jobban tennék, ha ôk tisztítanák meg lelküket. Jöjj, lépj be! Azonnal jövök. Bezárok, mert már éjszaka van. Belépnek egy szobába, és fáradtan leülnek az imitt-amott található ülôhelyekre. A férfi két másikkal tér vissza. Az egyik idôsebb nála, a másik fiatalabb. A vendégekre mutat, akik felállva köszönnek, és így szól: -- Nézzétek! Miként vélekedtek? Nekem tisztességeseknek látszanak. -- Igen. Helyesen tetted -- mondja a legidôsebb a testvérének, majd a vendégekhez, helyesebben Jézushoz fordulva, megkérdi: -- Hogy hívnak titeket? -- Jézus, Názáretbôl. Jakab és Júdás, szintén Názáretbôl. Jakab és János Betszaidából, és ugyanígy András is, továbbá Máté, Kafarnaumból. -- Hogyhogy itt vagytok? Üldöznek titeket? -- Nem. A Jó Hírt hirdetem. Palesztinát már többször bejártuk, Galileától Júdeáig, az egyik tengertôl a másikig. Még a Jordánon túl, Auranitiszben is voltunk. Most ide jöttünk, hogy tanítsunk. -- Egy rabbi itt? Ezen csodálkozunk, nemde, Fülöp és Illés? -- kérdi a legidôsebb. -- Nagyon. Milyen társadalmi osztályból való vagy? -- Semmilyenbôl. Istentôl vagyok. A világ jó emberei hisznek bennem. Szegény vagyok, szeretem a szegényeket, de nem vetem meg a gazdagokat sem, akiknek a szeretetet, az irgalmasságot és a vagyontól való elszakadást tanítom. A szegényeknek pedig azt tanítom, hogy szeressék szegénységüket, és bízzanak Istenben, aki nem hagy elpusztulni senkit sem. Gazdag barátaim és tanítványaim között van a betániai Lázár... -- Lázár? Van egy nôtestvérünk, aki az ô egyik szolgájának a felesége. -- Tudom. Ezért is jöttem. Hogy megmondjam nektek, ô üdvözöl és szeret titeket. -- Láttad? -- Én nem. De ezek, akik velem vannak, akiket Lázár küldött Antigoneába. -- Ó, mondjátok! Mit csinál Hermin? Csakugyan boldog? -- Férje és anyósa nagyon szereti. Apósa tiszteli. -- mondja Júdás Tádé. -- De nem bocsátja meg neki az anyai vért. Mondd ki! -- Már kezdi megbocsátani. Nagyon dicsérte ôt. És van négy, nagyon szép és jó gyermeke. Ez boldoggá teszi. De ti mindig a szívében vagytok, és azt mondta, jöjjünk el ide, és hozzuk el hozzátok az isteni Mestert! -- De... hogyan... Te az... Te az vagy, akit a Messiásnak hívnak? -- Az vagyok. -- Te valóban a... Mondták nekünk Jeruzsálemben, hogy te, hogy téged Isten Igéjének hívnak. Igaz ez? -- Igaz. -- De csak az ottaniaknak vagy ez, vagy mindenki számára? -- Mindenki számára. El tudjátok hinni, hogy az vagyok? -- Mibe se kerül elhinni, fôleg, ha reméljük, hogy az, amiben hiszünk, leveheti rólunk azt, ami szenvedést okoz. -- Igaz, Illés. De ne beszélj így! Ez a gondolkodás nagyon tisztátalan, sokkal inkább, mint a kevert vér. Örvendezz, de nem abban reménykedve, hogy múljon el az, ami neked szenvedést okoz, a másoktól tapasztalt megvetés miatt, hanem örvendezz, remélve, hogy megszerezheted magadnak a mennyek Országát! -- Igazad van. Félpogány vagyok, Uram... -- Ne csüggedj el emiatt! Én téged is szeretlek, és miattad is jöttem. -- Biztosan fáradtak, Illés. Te feltartod ôket a beszéddel! Menjünk vacsorázni, és utána vezessük ôket oda, ahol lepihenhetnek. Itt nincsenek asszonyok... egyetlen izraeli nô se akart minket férjül, mi viszont közülük valót szerettünk volna... Ezért bocsásd meg, ha a ház hidegnek és csupasznak fog tűnni neked. -- Jó szívetek teszi majd díszessé és meleggé. -- Mennyi ideig maradsz? -- Nem tovább egy napnál. El akarok menni Tirusz és Szidon felé, de a szombat beállta elôtt Acibban szeretnék lenni. -- Ez lehetetlen, Uram! Szidon messze van! -- Holnap szeretnék itt beszélni. -- A mi házunk olyan, mint egy kikötô. Anélkül, hogy kimennél belôle, tetszés szerint sok hallgatód lesz, annál is inkább, mert holnap nagyvásár lesz. -- Akkor menjünk, és az Úr jutalmazzon meg titeket szeretô jóságotokért! (5-109) ======================================================================== Aquila Másnap zsibong a vásár az udvaron belül és a ház elôtti kis téren is. Római katonák járnak-kelnek otthonosan a raktár körül és a téren, felfegyverezve, csoportosan, a föníciaiak között, akik szintén mind fegyvert hordanak. Jézus is jön-megy az udvaron, sétálgatva a hat apostollal, mintha a kedvezô pillanatra várna, hogy beszélhessen. Majd rövid idôre kimegy a térre, elhalad a koldusok mellett, akiknek alamizsnát ad. Az emberek megállnak néhány percre, hogy megbámulják a galileaiak csoportját, és egymástól kérdezgetik, vajon kik ezek az idegen férfiak. Van, aki tájékoztatja ôket, mert már megérdeklôdte a három fivértôl, hogy kik ezek a vendégek. Moraj követi Jézus lépteit, aki nyugodtan megy, megsimogatva az útjába kerülô gyermekeket. A zajongásból nem hiányzanak a gúnyos vihogások és a héberekre nem éppen hízelgô jelzôk sem, de nem hiányzik az ôszinte óhaj sem, hogy hallhassák ezt a ,,Prófétát'', ,,Rabbit'', ,,Szentet'', Izraelnek azt a ,,Messiását'', mert ilyen nevekkel említik egymásnak aszerint, hogy milyen fokú a hitük és mennyire ôszinte a lelkületük. Hallok két római katonát: -- Biztosan az, akit a júdeaiak, azok a finom alakok, üldöznek! Már ránézésre is látszik, hogy jobb, mint ôk. -- Éppen ez bosszantja ôket! -- Menjünk, jelezzük a zászlósnak. Ez a parancs. -- Nagy ostobaság, Caius! Róma óvakodik a bárányoktól, de eltűri, sôt, mondhatnám, simogatja a tigriseket. -- Nekem nem úgy tűnik, Scipio! Pontius könnyen öldököl! -- Igen... de hajlékát nem zárja be a neki hízelgô, bekúszó hiénák elôtt. -- Politika, Scipio! Politika! -- Hitványság, Caius, meg balgaság. Ezzel kellene barátkoznia! Hogy legyen egy segítôje, aki engedelmességre bírja ezt az ázsiai csôcseléket. Pontius nem jól szolgálja Rómát, amikor ezt a jó embert mellôzi, de a gonoszoknak nyalja a talpát. -- Ne bírálgasd a Helytartót! Mi katonák vagyunk, és a felettes olyan szent, mint egy isten. Engedelmességet esküdtünk az isteni császárnak, a helytartó pedig ôt képviseli. -- Ez helyes addig, amíg a szent és halhatatlan haza iránti kötelességrôl van szó. De nem áll a gondolatainkra. -- Csakhogy az engedelmesség a gondolatokból fakad. Ha gondolatban föllázadsz a parancs ellen, és azt bírálgatod, már nem fogsz tovább maradéktalanul engedelmeskedni. Róma a mi vak engedelmességünkre támaszkodik, hogy hódításait megvédje. -- Olyan vagy Caius, mint egy népszónok, és jól beszélsz. De felhívom figyelmedet, hogy ha Róma királynô is, mi azért nem vagyunk rabszolgák. Hanem alattvalók. Rómának nincsenek rabszolga-polgárai, nem is szabad, hogy legyenek. Márpedig rabszolgaságot jelent hallgatást parancsolni a polgárok eszének. Én azt mondom, hogy az eszem úgy ítéli, hogy Pontius rosszat tesz azzal, hogy nem törôdik ezzel az izraelitával, nevezd Messiásnak, Szentnek, Prófétának, Rabbinak, ahogy akarod. És érzem, kijelenthetem ezt, mert ettôl nem kevesbedik se hűségem, se szeretetem Róma iránt. Sôt, ezt éppen azért szeretném, mert érzem, hogy Ô, amikor a törvények és a helytartók iránti tiszteletre tanít -- mert ezt teszi -- akkor közreműködik Róma jóléte javára. -- Te művelt vagy, Scipio... Karriert fogsz csinálni. Máris jól haladtál elôre! Én egyszerű katona vagyok. De közben, látod ott? Csoportosulás van az Ember körül. Menjünk a katonai vezetôkhöz, és jelentsük! Valóban, a három fivér kapujánál egy csomó ember van Jézus körül, aki jól látható, magas termete miatt. Majd hirtelen kiáltás hallatszik, és az emberek mozgásba jönnek. Mások is odasietnek a piacról, ismét mások viszont a csoportból rohannak a tér felé és még azon is túl. Kérdések... válaszok... -- Mi történt? -- Mi van itt? -- Az izraelita ember meggyógyította az öreg Márkot! Eloszlott szemérôl a fátyol! (Lásd ezt és a következô gyógyítást részletesen: Jcs 2,78-79. oldalán.) A katonák nyilván megijedtek, hogy valami veszekedés keletkezett, és ott terem egy szakasz katona. Durván utat tör magának, és megkérdi, mi történt. -- Csoda, egy csoda! A nyomorék Jónás meggyógyult! Ott van a galileai Ember mellett. A katonák egymásra néznek. Nem beszélnek, amíg a tömeg teljesen be nem vonult, és mögötte, egymás hegyén-hátán mindazok is, akik az üzletházban és a téren voltak. A téren csak az árusokat lehet látni, akik nagyon mérgelôdnek a vásárlók váratlan távozása miatt, mert így meghiúsult az aznapi vásár. Majd látva, hogy a három fivér egyike arra megy, a katonák megkérdik: -- Fülöp, tudod-e mit csinál most a Rabbi? -- Beszél, oktat, méghozzá az én udvaromon! -- mondja örömtôl sugározva, Fülöp. A katonák tanakodnak: Maradjanak? Elmenjenek? -- A zászlós azt mondta; ügyeljünk fel. -- Kire? Az Emberre? Tôle ugyan elmehetnénk kockázni is egy kancsó ciprusi borért! -- mondja Scipio, az a katona, aki az imént védelmébe vette Jézust bajtársával szemben. -- Szerintem, neki van védelemre szüksége, és nem Róma jogának! Látjátok Ôt ott? A mi isteneink között egy sincs, amelyik ilyen szelíd, és mégis ennyire férfias megjelenésű volna. A csôcselék nem érdemli meg Ôt. A méltatlanok pedig mindig gonoszok. Maradjunk itt, hogy megvédjük! Ha a szükség úgy kívánja, az Ô hátát megoltalmazzuk, ezekét az akasztófáravalókét pedig megsimogatjuk -- mondja félig gúnyosan, félig csodálattal, egy másik. -- Jól mondod, Pudens. De, hogy Prokorus, a zászlós, megbizonyosodjék afelôl, hogy itt nem szerez magának érdemet, menj, Atius, és hívd ide! Egy fiatal katona futva távozik, és futva tér vissza. Ezt mondja: -- Prokurus nem jön. Aquilát, a tartalékosok parancsnokát küldi... -- Helyes! Helyes! Jobb; ha ô jön, mint Cecilius Maximus. Aquila szolgált Afrikában, Galliában, és ott volt azokban a kegyetlen ôserdôkben is, amelyek elvették tôlünk Varust és légióit. Ismeri a görögöket és a briteket, és jó szimattal tud különbséget tenni... Ó, Isten hozott! Már itt is van a dicsô Aquila! Jöjj, taníts meg minket, kis nyomorultakat is, az emberek értékének megértésére! -- Éljen Aqulia, a katonák tanítómestere! -- kiáltja mindegyik, szeretettel megveregetve az öreg katona vállát, akinek arcán sok sebhely van, és nemcsak az arcán, hanem csupasz karján és lábikráján is. Ô jóságosan mosolyog, és így kiált fel: -- Róma éljen, a világ tanítómestere! Nem én, egyszerű katona. De hát mirôl van szó? -- Vigyázni kell arra a magas férfira, akinek a haja olyan, mint a legvilágosabb réz. -- Rendben van. De ki az? -- Messiásnak mondják. Jézusnak hívják, és Názáretbe való. Ô az, tudod, aki ellen kiadták a parancsot... -- Hm! Meglehet... De nekem úgy tűnik, hogy fellegeket kergetünk. -- Azt mondják, király akar lenni, és helyébôl ki akarja szorítani Rómát. A fôtanács meg a farizeusok, szadduceusok, Heródes-pártiak jelentették fel Pontiusnál. Te is tudod, hogy rögeszme ez a héberek fejében, és idônként elôáll egy király... -- Igen, igen... Ha ugyan errôl van szó!... Mindenesetre, hallgassuk meg, mit mond! Úgy látom, beszélni készül. -- Attól a katonától tudtam meg, aki a századossal van, hogy Publius Quintillianus úgy beszélt neki róla, mint egy isteni bölcselôrôl... A császári asszonyok rajonganak érte... -- mondja egy másik fiatal katona. A katonák különféle megjegyzéseket tesznek. -- Csendet! Ô beszél, és én hallgatni akarom -- mondja a parancsnok. Mindenki elhallgat. Jézus föláll egy láda tetejére, amely a ház egyik fala mellett áll. Így mindenki jól láthatja. -- Az egyetlen Teremtô gyermekei, halljátok! A kegyelem ideje elérkezett az egész világ számára, nemcsak Izraelnek. (Jézus teljes beszédét megtaláljuk a Jp 4,209-211. oldalán. Ebben kifejti, hogy Isten Országa mostantól fogva mindazoké, akik szeretik az Igaz, Egyetlen Istent és hisznek Igéje szavában. Elismétli nekik a tízparancsolatot, és végezetül elmondja a szôlôbe különbözô idôpontokban hívott munkásokról szóló példabeszédet.) -- Ugyan, menj innen, unalmas próféta! Elrontottad vásárunkat!... Elvetted vevôinket!... -- ordítják az árusok, berontva az udvarba... Néhány föníciai és héber is csatlakozik az árusokhoz Jézus sértegetésében és fenyegetésében, de fôleg abban, hogy elűzzék... Ô karba teszi kezét és néz. Szomorúan. Fönséggel. Az emberek, két pártra szakadva, összekapnak a Názáreti védelmében vagy sértegetésében. Szitkok, dicséretek, átkok, áldások, ilyen kiáltások: ,,Igazuk van a farizeusoknak! Eladtad magadat Rómának, szereted a vámosokat és az utcanôket!'', vagy: ,,Elhallgassatok, vipera- nyelvek! Ti adtátok el magatokat Rómának, pokolra való föníciaiak!'', ,,Sátánok vagytok!'', ,,Nyeljen el titeket a pokol!'', ,,Takarodjatok! Ki innen!'', ,,Takarodjatok ti, tolvajok, akik ide jöttetek üzérkedni, uzsorások!'' -- és így tovább. A katonák e szavakkal avatkoznak be: -- Dehogy bujtogató! Ô ellene bujtogatnak! -- És lándzsájukkal mindenkit kizavarnak az udvarból, majd becsukják a kaput. Csak a három fivér marad benn, meg a hat apostol, Jézussal. Az öreg katona figyelmesen nézi Jézust, aki leszállt a helyérôl, és egyenesen áll, mint aki elmerült gondolataiban. Kinn a tömeg tovább veszekszik. Annyira, hogy a kaszárnyából újabb katonák érkeznek, és velük együtt maga a százados is. Zörgetnek, és ajtót nyittatnak. Más katonák pedig kinn maradnak, hogy visszaszorítsák azt is, aki így kiáltozik: ,,Éljen Izrael Királya!'' azt is, aki Ôt átkozza. A százados izgatottan megy elôre. Mérgesen támad az öreg Aquilára: -- Így védelmezed Rómát? Hagyod, hogy idegen királyt éljenezzenek a leigázott földön? Az öreg mereven tiszteleg, és így felel: -- Ô tiszteletre és engedelmességre tanított, és olyan országról beszélt, amely nem e földrôl való. Ezért gyűlölik. Mert jó és tisztelettudó. Semmi okot nem találtam, hogy hallgatást parancsoljak annak, aki nem sérti meg törvényeinket. A százados megnyugszik, és ezt dörmögi: -- Akkor ez egy újabb zendülése ennek a büdös csôcseléknek... Rendben van. Parancsoljátok meg az embernek, hogy azonnal menjen el innen! Nem akarok itt kellemetlenségeket. Hajtsátok végre a parancsot és kísérjétek ki a városból, amint szabad lesz az út! Menjen, ahová akar. Az alvilágba, ha akar. Csak az általam ellenôrzött körzetbôl menjen ki! Megértetted? -- Igen. Megtesszük. A százados távozik. A három fivér így szól Jézushoz: -- Sajnáljuk... -- Ennek nem ti vagytok az okai, és ne féljetek! Ebbôl semmi bajotok sem származik. Én mondom nektek... A három ember elsápad... Fülöp ezt kérdi: -- Honnan tudod, hogy megijedtünk? Jézus szelíden elmosolyodik -- egyetlen napsugár ez, nagyon szomorú arcán: -- Én tudom, mi van a szívekben és a jövôben. A katonák, várakozás közben, a napra mentek, és megtárgyalják az esetet. -- Hogyan is szerethetnének minket, ha ezt az embert is gyűlölik, aki nem nyomja el ôket? -- És aki csodákat művel, tedd hozzá... Herkulesre! Ki volt közülünk az, aki jött figyelmeztetni, hogy itt van az a gyanúsított, akit szemmel kell tartanunk? -- Caius volt! -- A túlbuzgó! Közben lemaradtunk az ebédosztásról! A parancsnok, mintha sétálgatna, Jézus felé megy, és körüljárja, nézi, nézi. Nem tudja, mit mondjon... Jézus, hogy bátorítsa, rámosolyog. Az ember nem tudja, mit tegyen... De egyre közelebb megy hozzá. Jézus a forradásokra mutat: -- Mind sebesülés? Akkor derék és hűséges katona vagy... Az öreg katona elvörösödik a dicséretre. -- Sokat szenvedtél hazád és császárod iránti szeretetbôl... Nem akarnál szenvedni valamit egy nagyobb hazáért: a mennyországért? Egy örökkévaló császárért: Istenért? A katona fejét rázza, és ezt mondja: -- Szegény pogány vagyok. De nem állítom, hogy én is nem érkezem meg a tizenegyedik órában. De ki oktat engem? Te is látod!... Téged elűznek. És igen, ezek az olyan sebek, amelyek fájnak, nem az enyémek!... Én legalább ezeket visszaadtam az ellenségnek. De te, mit adsz annak, aki téged megsebez? -- A bocsánatot, katona. Bocsánatot és szeretetet. -- Nekem van igazam. Ostoba dolog, hogy téged gyanúsítanak. Ég veled, Galileai! -- Ég veled, Római! Jézus egyedül marad, amíg a három fivér és az apostolok vissza nem térnek ennivalókkal, amelyeket a fivérek a katonáknak kínálnak fel, az apostolok viszont Jézusnak. Kényszeredetten esznek a napon, a katonák ellenben vidáman esznek és isznak. Utána egy katona kimegy -- szétnézni -- a csendes térre. -- Indulhatunk! -- kiáltja. -- Mindenki elment. Csak az ôrjárat van itt. Jézus engedelmesen feláll, áldást mond, és vigasztalja a három fivért. Találkozót ad nekik húsvétra a Getszemániban. Ezután kimegy, a katonáktól körülvéve, gyötrôdô apostolaival, akik mögötte haladnak. Így mennek végig az üres úton, egészen a mezôig. -- Üdv neked, Galileai -- mondja a parancsnok. -- Isten veled, Aqulia! Kérlek: ne okozzatok bajt Dánielnek, Illésnek és Fülöpnek! Egyedül én vagyok a hibás. Mondd meg ezt a századosnak! -- Nem mondok semmit. Ebben az órában már nem is emlékszik rá, a három fivér pedig jól ellát minket, fôleg a ciprusi borral, amit a százados az életénél is jobban szeret. Légy nyugodt! Ég veled! Elválnak. A katonák bemennek a városkapun, Jézus és övéi pedig elindulnak a csendes mezôn. (5-114) ======================================================================== Csak egy Isten van! Jézus nyilvános működése harmadik évének vége felé Betoron felé tart. Az úton elhalad mellette egy római gyalogos osztag. Kemény lépteik zaja, fegyvereik és páncélzatuk zörgése felhívja rájuk az emberek figyelmét. Egyesek szitkokat szórnak feléjük. A fegyelmezett katonák nem válaszolnak rá. Amikor elhaladnak Jézus mellett, aki félreállt, hogy utat adjon nekik, Jézus szelíden néz rájuk, mintegy megáldva, megsimogatva ôket kék szemével. A katonák zord arca ragyogóvá válik, mint azé, aki mosolyogva emlékezik vissza valamire, és mintegy tiszteletteljesen üdvözlik vele Jézust. A városban Jézust egy haldokló anyához hívják, amikor futva odaérkezik a római osztag parancsnoka, aki elôzôleg elhaladt Jézus mellett. Megáll Jézus elôtt. -- Üdvözlégy! Te vagy a Názáreti? -- Én vagyok. Mit kívánsz tôlem? -- Egy napon egyik lovunk megrúgott egy zsidó gyermeket, és te meggyógyítottad, hogy meggátold a zsidókat a mi ellenünk való lázadásban. (Lásd Gy 1,19-23) Most a zsidók kövei hullottak egy katonára, és eltörték a lábát. Nem állhatok meg. Szolgálatban vagyok. A városban senki sem akarja befogadni ôt. Gyalogolni nem tud. Nem tudom magammal vonszolni törött lábával. Tudom, hogy te nem vetsz meg minket, mint a többi zsidók. -- Azt akarod, hogy gyógyítsam meg a katonát? -- Igen. Te meggyógyítottad a százados szolgáját és Valeria kisleányát. Megmentetted Sándort honfitársaid haragjától. Ezeket a dolgokat ismerik fönt és lent egyaránt. -- Menjünk a katonához! -- és megy a katonatiszt után, aki közben azt mondja Jézusnak: -- Egy ideig Sándorral voltam. Ô téged... Beszélt rólad. Véletlenül találkoztam veled ebben a pillanatban. -- Véletlenül? Miért nem tulajdonítod Istennek? Az igaz Istennek? A katona hallgat egy pillanatig, és utána halkan mondja, hogy csak Jézus hallja: -- Az igaz Isten, az a zsidó lenne... De nem szeretteti meg magát. Ha olyan, mint a zsidók! Még egy megsebesült iránt sem éreznek irgalmat... -- Az igaz Isten épp úgy Istene a zsidóknak, mint a rómaiaknak, görögöknek, araboknak, pártusoknak, szittyáknak, ibériaiaknak, keltáknak, líbiaiaknak és az északi népeknek. Nincs más, csak egy Isten van! De sokan nem ismerik Ôt, mások pedig rosszul ismerik. Ha igazán ismernék, mindnyájan testvéreknek tekintenék egymást, és nem lennének visszaélések a hatalommal, gyűlölködések, rágalmazások, vérbosszúk, fajtalankodások, lopások, gyilkosságok, házasságtörések és hazudozások. Én ismerem az igaz Istent, és azért jöttem, hogy megismertessem Ôt. -- Azt mondják... Nekünk mindig figyelnünk kell, hogy tudósítsuk a századosokat, és azok a Kormányzót. Azt mondják, hogy te Isten vagy. Igaz? -- A katona nagyon aggódva mondja ki ezt. Szinte félelemmel néz Jézusra, sisakja alatt. -- Az vagyok. -- Jupiterre! Akkor tehát igaz, hogy az istenek leszállnak, hogy az emberekkel érintkezzenek? Az egész világot bejártam már a római jelvények mögött, és öreg koromban jöttem ide, hogy egy istent találjak! -- Az Istent. Az Egyetlen. Nem egy istent -- javítja ki ôt Jézus. De a katona megsemmisül a gondolattól, hogy egy isten elôtt jár... Nem beszél többet... Gondolkodik. Gondolkodik egészen addig, míg elérkeznek a megsebesült katonához, aki a földön fekve nyög. (A csoda leírását lásd Jcs 4,170-171. oldalán.) A zsidók nem hozsannáznak. Nem egy zsidó gyógyult meg. Sôt, elégedetleneknek látszanak, s arcuk kifejezi, hogy bírálgatják Jézus cselekedetét. De a katonák nem úgy tesznek. Kirántják rövid és széles kardjukat, és felemelik a levegôbe, miután vértjükhöz verték azokat, örvendetes zajt okozva. Jézus a kardok körében áll. A tizedes nézi Ôt. Nem tudja, hogyan fejezze ki magát, mit tegyen ô, egy ember egy isten elôtt, egy pogány, Isten közelében... Gondolkodik, és úgy találja, hogy legalábbis azt meg kell tennie Istennek, amit megtenne a császárnak. És katonai tisztelgést parancsol, s a katonák, vízszintesen tartva kardjukat ,,Üdvözlégy!''-et kiáltanak. (7-1605) * * * A tizedes a búcsúzáskor kijelenti: -- Szeretnélek még látni téged... Jézus ránéz, erôsen rászegezve szemét. Utána azt mondja: -- Találkozni fogunk. Egy másik hegyen. Júdás, késôbb megkérdezi Jézust: -- Miért mondtad a tizedesnek, hogy viszont fogod látni ôt egy hegyen? Honnan tudod ezt? Jézus hosszú és furcsa tekintetet vet Júdásra, szomorúsággal és mosollyal vegyeset, és azt mondja: -- Mert egyike lesz azoknak, akik jelen lesznek felvételemkor, és Izrael nagy doktorának az igazság egy szigorú szavát fogja mondani. És attól a pillanattól kezdve elkezdi útját a Világosság felé. (7-1619) * * * Amikor, Jézus halála után, Gamáliel felsiet a Kálváriára, arccal a földre borul, fehér ruhájában a sárga földön, és nyögi: -- A jel! A jel! Mondd nekem, hogy megbocsátasz! Egy sóhajtást, csak egy sóhajtást, hogy mondd nekem, nem gyűlölsz, és megbocsátasz! Azt hiszi, hogy Jézus még él. Csak akkor fogja fel a valóságot, amikor egy katona meglöki lándzsájával, és azt mondja: -- Kelj fel, és hallgass! Hasztalan! Elôbb kellett volna erre gondolnod! Meghalt. És én, a pogány, mondom neked: Ez, akit ti megfeszíttettetek, valóban az Isten Fia volt! (G 47-48) (9-365) ======================================================================== Vitalis Nagyhét hétfôjén éjjel, Jézus a galileaiak táborából elindul Jeruzsálem déli kapuja felé, hogy Anyjával együtt felkeresse Annalia anyját, és megvigasztalja ôt leánya halála miatt. Annalia Jézus diadalmas bevonulása közben halt meg, miután üdvözölte Jézust házuknak teraszáról. Ô kérte azt a kegyet Jézustól, hogy Jézus elôtt halhasson meg, és elnyerte. Jeruzsálem kapuit éjjelre már bezárták, és négy katona ôrködik elôtte. A kôpadon ülnek, s az elôtte rakott kis tűznél melegednek. Lándzsájukat a falhoz támasztották. Amikor meglátják a feléjük közeledô alakot, egyikük rákiált: -- Ki megy ott?! -- és mielôtt Jézus még válaszolni tudna, megragadják lándzsáikat, és feléje tartják. -- Nem lehet belépni. Nem tudod, hogy már befejezôdött a második ôrváltás? (Ez éjfélkor ért véget.) -- A názáreti Jézus vagyok. Anyám a városban van. Hozzá megyek. -- Ó! Az ember, aki feltámasztotta a betániai halottat! Jupiterre! Végre meg fogom látni! -- és feléje megy, kíváncsian nézve Ôt, körüljárva, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy nem valami furcsa lényrôl van-e szó, hanem olyan ember, mint mindnyájan. És azt mondja: - - Ó, szellemek! Szép, mint Apolló, de egészen olyan, mint mi! És nincs jogara, se fejéke, se másféle jele hatalmának! -- És megzavarodik. Jézus türelmesen nézi ôt, kedvesen mosolyogva. A többiek nem annyira kíváncsiak -- talán már máskor látták Jézust. Azt mondják: -- Jó lett volna, ha itt lett volna az elsô ôrváltás közepén, (kb. fél nyolckor) amikor temetni vitték a reggel meghalt szép leányt. Láttuk volna feltámadni. Jézus kedvesen megismétli: -- Mehetek Anyámhoz? A négy katona megbeszéli egymással. A legöregebb válaszol: -- Igazában a parancs az lenne, hogy ne engedjünk bemenni. De te akkor is bemennél. Az, aki felfeszíti a Hádesz ajtait, ugyancsak fel tudná nyitni egy város bezárt kapuit is. És te nem olyan ember vagy, aki nyugtalanságot kelt. Azért a tilalom megszűnik számodra. Ügyelj arra, hagy a belsô ôrjárat be ne kísérjen! Nyiss ajtót, Gratus Marcus! És te menj zajtalanul! Katonák vagyunk, és engedelmeskednünk kell... -- Ne féljetek! Jó akaratotok miatt nem fogtok büntetést kapni. Az egyik katona óvatosan kinyitja a hatalmas kapun lévô kisajtót, és azt mondja: -- Menj, gyorsan! Hamarosan vége lesz az ôrségnek, és minket leváltanak. -- Béke veletek. -- A háború emberei vagyunk... -- Az a béke, amelyet én adok, a háborúban is megmarad, mert az a lélek békéje. És Jézust elnyeli a boltív sötétje. Csendben halad át az alvó katonák között, akiket a felfüggesztett mécses világánál épp hogy látni lehet. Jézus már a városban van... A két katona, aki kikísérte, visszatér, hogy felkeltse a következô ôrség katonáit. -- Már nem látom Ôt... Mit akart mondani azokkal a szavakkal? Szerettem volna tudni -- mondja a fiatalabbik. -- Meg kellett volna kérdeznünk. Nem vet meg minket. Az egyetlen zsidó, aki nem vet meg minket, és semmiféleképpen sem fojtja belénk a szót -- mondja a másik, aki már a férfikor teljében van. -- Nem mertem. Én, falusi földműves, beszéljek valakihez, akirôl azt mondják, hogy Isten? -- Egy isten egy szamár felett? Ha, ha! Részeg lenne, mint Bakkhosz lehetne. De nem részeg. Azt hiszem még mézes bort sem iszik. Nem látod, milyen sápadt és sovány? -- Mégis. a zsidók... -- Ôk a részegek, jóllehet tettetik, hogy nem azok! És erôs boruk hatására láttak istent egy emberben. Higgyél nekem! Az istenek a mesék világába tartoznak. Az Olimpusz üres és a földön sincsenek. -- Ha te hallanád Ôt!... -- Még annyira gyerek vagy, hogy nem tudod, hogy még maga a császár sem hisz az istenekben, és nem hisznek bennük a fôpapok, a jósok, a Vesta-szüzek és senki más sem? -- És akkor miért... -- Miért vannak a szertartások? Mert tetszenek a népnek, és hasznosak a papok számára, és arra szolgálnak, hogy engedelmessé tegyék az embereket a császár iránt, mintha földi isten lenne, akit az Olimpuszi istenek a kezükben tartanak. De az elsôk, akik nem hisznek ebben azok, akiket mi mint az istenek szolgáit tisztelünk. Én kételkedô vagyok. Körüljártam a világot. Sokat tapasztaltam. Hajam megôszült halántékomon, és gondolataim éretté váltak. Személyes törvényemet három mondat fejezi ki: Szeretni Rómát, az egyetlen istennôt és egyetlen bizonyosságot, egészen az élet feláldozásáig. A szent és halhatatlan Hazán kívül semmiben sem hinni, mert minden csalódás; ami minket körülvesz. Még saját magunkban is kételkednünk kell, még az sem biztos, hogy élünk. Az érzékek és az értelem nem elégségesek ahhoz, hogy biztosítsanak minket arról, hogy elérhetjük az Igazság megismerését, és az élet és a halál ugyanannyit ér, mivel nem tudjuk, mit jelent élni, és mit jelent meghalni -- mondja, felsôbbrendű, kételkedô lénynek tettetve magát... A másik bizonytalanul néz rá. Utána azt mondja: -- Én viszont hiszek. És szeretném tudni... Tudni attól az Embertôl, aki az imént elment. Ô biztosan tudja az igazságot. Egy furcsa dolog árad ki belôle. Olyan, mintha fény lenne bensejében! -- Mentsen meg téged Eszkulápiusz! Te beteg vagy! Nemrég jöttél fel a városba a völgybôl, és a láz könnyen elôveszi azt, aki megteszi ezt az utat, s aki még nem szokott hozzá ehhez az éghajlathoz. Neked lázálmaid vannak. Jöjj! Nincs más, mint a meleg bor és a fűszerek, hogy kiizzasszák a jordáni láz mérgét... -- és az ôrség felé nyomja ôt. De a másik kiszabadítja magát, s azt mondja: -- Nem vagyok beteg. Nem akarom a fűszeres meleg bort. Virrasztani akarok ott, a falakon kívül (a vár oldalára mutat), és megvárom azt az embert, aki Jézusnak mondta magát. -- Ha nem kellemetlen számodra a várakozás... Én megyek, felébresztem a váltást. Isten veled... A fiatal katona a falhoz támaszkodva várja Jézus visszatérését. A csillagok ôrködnek reménye fölött. Közben Jézus megérkezik Lázár sioni házához, és bekopog. Lévi nyit neki ajtót. -- Te, Mester?! A ház urai alszanak. Miért nem küldtél egy szolgát, ha szükséged volt valamire? -- Nem engedték volna be ôt. -- Ah, igaz! De te hogyan jöttél be? -- A názáreti Jézus vagyok. És a katonák beengedtek. De ezt ne mondd el senkinek, Lévi! -- Nem fogom elmondani... Jobbak, mint sokan köztünk! -- Vezess oda, ahol Anyám alszik, és ne ébressz fel senkit a házban! -- Amint akarod, Uram. Lázár megparancsolta minden szolgájának, hogy vitatkozás és késedelem nélkül engedelmeskedjenek neked mindenben. Engedelmeskedni és hallgatni. Ezt fogjuk tenni. Jézus látogatását Anyjával együtt Annalia anyjánál lásd: M 13,536- 540. Éppen hajnalodik, amikor Jézus visszatér a kapuhoz. Amint a reá várakozó katona meglátja Ôt, eléje megy. -- Üdvözlégy! Vártam rád... -- Habozva elhallgat. -- Beszélj félelem nélkül! Mit kívánsz tôlem? -- Tudni. Azt mondtad: ,,A béke, amelyet én adok, megmarad a háborúban is, mert az a lélek békéje.'' Szeretném tudni, mi a béke és mi a lélek. Hogyan lehet békéje a háborúban az embernek? Amikor kinyitják Janus kapuját, bezárják a Béke kapuját. (Ez egy római. szokás volt háború idején.) A két dolog nem lehet egyszerre a világon. Jézus hangja egyszerű és ragyog örömétôl, hogy elvetheti a világosság magvát a pogányban. -- A világban, valóban, nem lehet együtt béke és háború. Az egyik kizárja a másikat. De a katona lelkében béke lehet akkor is, ha parancsszóra háborút visel. Az én békém lehet benne. Mert az én békém az égbôl jön, és azt nem zavarja meg a háború zaja és a harcok vadsága. Az isteni dolog, amely áthatja az emberben levô isteni dolgot, amit léleknek neveznek. -- Isteni? Bennem? Isteni a császár. Én egy földműves fia vagyok. Egy minden rang nélküli katona. Ha kiváló leszek, talán százados válhat belôlem. De isteni nem. -- Van benned egy isteni rész. A lélek. Istentôl jön. Az igaz Istentôl. Azért isteni, élô rügy az emberben, és isteni dolgokból táplálkozik, az élteti: a hit, a béke, az igazság. A háború nem zavarja meg. Az üldöztetés nem sérti meg. A halál nem öli meg. Csak a rossz, a rossznak művelése sebesíti vagy öli meg, és az megfosztja attól a békétôl is, amit én adok. Mert a rossz elválasztja az embert az Istentôl. -- És mi számit rossznak? -- Az, hogy valaki pogány és bálványokat imád, amikor az igaz Isten jósága megismertette vele, hogy van igaz Isten. Rossz, ha valaki nem szereti atyját, anyját, testvéreit és felebarátját. Rabolni, ölni, fellázadni, fajtalankodni, csalni rossz dolog. -- Ah! Akkor én nem részesedhetem a te békédben! Katona vagyok, és megparancsolják, hogy öljek. Akkor a mi számunkra nincs üdvösség?! -- Légy igazságos a háborúban éppúgy, mint a békében! Teljesítsd kötelességedet vadság és sóvárgás nélkül! Miközben harcolsz és legyôzöl másokat, gondolj arra, hogy az ellenség, hasonló hozzád, és hogy minden városban vannak anyák és gyermekek, akik olyanok, mint a te anyád és nôvéreid, és légy vitéz anélkül, hogy durva lennél. Ne hagyd el az igazságosságot, és a békét, és az én békém megmarad benned! -- És utána? -- És utána? Mit akarsz mondani? -- A halál után? Mi lesz a jóval, amit műveltem és a lélekkel, amirôl te azt mondod, hogy nem hal meg, ha az ember nem követ el rosszat? -- Él. Él, feldíszítve a jóval, amit művelt, egy örvendetes békében, amely nagyobb, mint az, aminek a földön örvendett. -- Akkor Palesztinában csak egy ember tett jót! Megértettem. -- Ki? -- A betániai Lázár. Nem halt meg a lelke! -- Valóban ô igaz ember. De sok hozzá hasonló van, és meghalnak anélkül, hogy feltámadnának, de lelkük él az igaz Istenben. Mert a léleknek van egy másik tartózkodási helye, Isten Országában. És aki hisz bennem, az be fog lépni abba az Országba. -- Én, a római is? -- Te is, ha hinni fogsz az Igazságban. -- Mi az Igazság? -- Én vagyok az Igazság és az Út, amelyen el lehet jutni az Igazsághoz, és én vagyok az Élet, és adok Életet, mert aki elfogadja az Igazságot, az elnyeri az Életet. A fiatal katona gondolkozik... hallgat... Utána felemeli arcát. Egy tiszta, ifjú arc, tiszta, nyugodt mosollyal. Azt mondja: ,,Én azon leszek, hogy emlékezetembe véssem ezt, és még többet tudjak. Tetszik nekem... -- Hogy hívnak? -- Vitalisnak. (Jelentése: Életerôs) Beneventóból. A város vidékérôl. -- Megjegyzem nevedet. Tedd igazán életerôssé lelkedet, táplálva az Igazsággal! Isten veled! Kinyitják a kapukat. Kimegyek a városból. -- Üdv veled! Jézus gyorsan a kapuhoz megy, és siet a Cedron patakhoz és a Getszemánihoz és onnan a galileaiak táborához vezetô úton. (10-83) ======================================================================== Longinus Longinus, a Jézus keresztrefeszítését irányító római százados csak néhány hónappal Jézus halála elôtt érkezett Palesztinába egy hadihajón, századával együtt. Pilátus ugyanis a sátoros ünnepek zavargásai után elérte, hogy leváltsák a rendelkezésére álló katonaságot. (8-84) * * * Lázár feltámasztásának napján gyorsan összeül a nagytanács, és elhatározzák, hogy Jézust feljelentik lázadóként Pilátusnál. Az azonban kidobja ôket. Erre elhatározzák Jézus elfogását, és kiadják a rendeletet minden zsinagógának, hogy aki tud Jézus hollétérôl, köteles jelenteni. Jézus ekkor költözik át a szamariai határ mentén fekvô Efraimba. (E 2,74-75.) (8-91) * * * Jézus elfogatása után a nagytanács tagjai megint megjelennek Pilátus elôtt, s Jézus kivégzését kérik tôle, mondván: -- Tudjuk, hogy nekünk nincs ehhez jogunk. Róma hűséges alattvalói vagyunk... -- Ha, ha, ha! Halljad, Longinus! Hűségesek! Alattvalók! Dögök! Nyilasaim nyilait adnám nektek jutalmul. -- Túl nemes az ilyen halál. Az öszvérek háta csak a korbácsot érdemli!... -- mondja gúnyosan Longinus. (9-271) * * * Miután a zsidók mégis kierôszakolják Jézus halálra ítélését, az erre vonatkozó látomás után Jézus leírja Pilátus jellemét, és összehasonlítja ôt Longinus-szal: -- Pilátus csak látszólag jó. Longinus jó. Nincs akkora hatalma, mint a Kormányzónak, és kevésbé részesül védelemben, útközben, amikor csak kevés katona veszi körül, és sok ellenség van jelen, mégis meg mer védeni engem, segít rajtam, megengedi nekem, hogy pihenjek és hogy a jámbor asszonyok megvigasztaljanak, hogy a Cirenei segítsen nekem, és végül, hogy Édesanyám a kereszt lábához mehessen. Ô az igazságosság hôse volt, és ez által Krisztus hôsévé vált. (9-291) * * * A halálra ítélés után Pilátus Longinust bízza meg a kivégzés felügyeletével. Longinus kiadja a parancsokat. De mielôtt Jézust kivezetnék az útra, hogy megkapja keresztjét, és elinduljon vele, Longinus kétszer-háromszor ránéz, részvéttel vegyes kíváncsisággal. Odamegy hozzája egy katonával, és üdítô italt ajánl fel neki, ami világos rózsaszínű, átlátszó folyadék. -- Jót fog tenni neked. Szomjasnak kell lenned. Kinn tűz a nap. És hosszú az út. De Jézus azt válaszolja: -- Isten jutalmazzon meg téged kegyességedért! De ne foszd meg magadat tôle! -- De én egészséges és erôs vagyok... Te... Nem fosztom meg magamat tôle... De... szívesen megtenném, ha errôl lenne szó, hogy megerôsítselek téged. Egy kortyot... hogy megmutasd, nem gyűlölöd a pogányokat. Jézus nem utasítja többé vissza, hogy egy kortyot igyon az italból. Kezei már nincsenek megkötözve, és nincs kezében többé a nád sem, és nincs rajta az ujjatlan katonai zeke sem, (amivel a királyi palástot utánozták kigúnyolásakor) és ezért magától meg tudja tenni. Utána azonban visszautasítja, jóllehet az ital üdítô és jó lenne megerôsítésére a láz ellen, amely már kezd jelentkezni arcán és ajkán, vörös csíkok alakjában. -- Vedd, vedd! Mézes víz. Megerôsít. Eloltja szomjadat... Kegyességet gyakorolsz velem... igen... kegyességet... Nem téged kellene megölni a zsidók közül... Ah!... Én nem gyűlöllek téged... és arra törekszem, hogy csak annyi szenvedést okozzak neked, amennyi szükséges. De Jézus nem iszik többet... Igazán szomjazik... A vérveszteség és a láz okozta rettenetes szomjúságot érzi... Tudja, hogy ez nem érzéstelenítô ital, és szívesen meginná. De nem akarja csökkenteni szenvedését. De a római részvéte jobban felüdíti Ôt, mint a mézes víz tenné. -- Isten áldjon meg téged ezért az enyhítésért -- mondja utána. És még van egy mosolya... egy fájdalmas mosolya, feldagadt, felsebzett szájával, amely csak nehezen hajlik meg, mert arca már feldagadt az erôs botütéstôl, amit a belsô udvarban mértek rá, a megostorozás után. Megérkeznek a latrok, egy osztag kíséretében. Itt az indulás ideje. Longinus kiadja az utolsó parancsokat. Egy század áll rendelkezésére, ezeket két sorba állítja fel, három méterre egymástól, és úgy megy ki a térre, amelyet egy másik század körülvett, hogy visszanyomja a tömeget, és az ne gátolja a menetet. A téren van már tíz lovaskatona, egy tizedes vezetésével, aki egy fiatalember, és a jelvényekkel. Egy gyalogos katona tartja a százados fekete lovának kantárát. Longinus felszáll a nyeregbe, és helyére megy, a tizenegy lovas elé. Kihozzák a kereszteket. A két latoré rövidebb. Jézusé sokkal hosszabb. Azt mondom, hogy függôleges része nem kevesebb négy méternél. Én már kereszt alakban összeállítva látom. (Évekkel ezelôtt olvastam, hogy az elitéltek csak a két összekötözött gerendát vitték vállukon. Lehetséges. De én igazi keresztet látok, amelyen erôsen össze vannak szögelve az egymásba illesztett gerendák -- teszi hozzá jegyzetként Valtorta Mária.) Mielôtt átadnák Jézusnak a keresztet, nyakába teszik a táblát, amelyre fel van írva: ,,Názáreti Jézus, a zsidók királya''. Ennek zsinórja beleakad a töviskoronába, és megmozdítja azt, újabb fájdalmat, sebeket és vérzést okozva. A nép nevet, szadista örömében, sértegeti, káromolja Jézust. Most készen vannak. Longinus kiadja a parancsot az elindulásra: -- Legelöl a Názáreti, utána a két lator, egy tized katonáság mindegyik körül, a többi hét tized a szárnyat és a megerôsítést képezik, és felelôs lesz az a katona, aki halálra sebzi az elítélteket. A keresztút részletes leírását megtaláljuk a Jézus szenvedése című füzet 67-77. oldalán. Longinus a rövidebb utat akarta választani, de amikor a zsidók tiltakozása ezt meghiúsította, túljár eszükön, és egy másik, de szintén rövid utat választ. Amikor látja Jézus kimerültségét, néhány perces pihenést rendel el. A meredek út helyett a szerpentin- utat választja. Amikor meglátja Máriát, Jánossal, fejét csóválja. A gúnyolódó zsidók közé ugrat lovával, és szétzavarja ôket. Cirenei Simont felszólítja, hogy vegye át Jézus keresztjét, és vigye fel a csúcsra. Amikor felérnek a Kálváriára, Longinus kiadja a parancsot, hogy mindenkit könyörtelenül nyomjanak vissza, lejjebbre, hogy a csúcs, a kivégzés helye felszabaduljon. Johanna átad neki egy kancsót és egy erszényt. Keresztre feszítés elôtt Longinus felajánlja Jézusnak a kancsót, hogy igyon az érzéstelenítô, mirhával kevert borból. Jézus azonban visszautasítja. A két lator viszont sokat iszik belôle. Mikor Jézus levetkôzött, Mária leveszi fejérôl hosszú, puha, fehér fátylát, odaadja Jánosnak, az pedig Longinusnak, Fia számára. A százados átveszi, és odanyújtja Jézusnak, aki felismeri a fátylat, magára tekeri, és jól megerôsíti, hogy le ne essék. A keresztek felállítása után Longinus leszáll lováról, s a. jobb lator és Jézus keresztje közé áll, mintha díszôrséget állna a Vértanú Király mellett. Longinus mindent érdeklôdve figyel, és megítél. Szembeállítja a keresztre feszítetteket, fôleg Krisztust és a nézôket. Mélyreható szeme minden részletet megfigyel. Tenyerével védi szemét a naptól, hogy jobban lásson, mert a napsütés erôs. Látja Máriát, amint szenvedô arcával Fiát nézi. Odahívja az egyik katonát, a kockával játszók közül, és azt mondja neki: -- Ha az Anya fel akar jönni fiával, aki kíséri, jöjjön! Kísérd, és segítsd ôt! És Mária feljön Jánossal, akit fiának gondolt Longinus. Amikor a szemtelenkedô zsidók gyalázkodása a tetôpontra hág, Longinus kiadja a parancsot a század pihenô felének, hogy lándzsáikkal szorítsák vissza ôket. Ezek el is futnak, félve, kiáltozva. A fél század elzárja a térre vezetô utakat, és védôbástyát képez a tér körül. A zsidók szitkozódnak, de Róma erôsebb. Longinus figyeli Jézus utolsó pillanatait. Igyekszik legyôzni felindulását, de arcán látszik érzelmeinek hullámzása, és szemében könny csillog, s csak vasfegyelmével tudja visszatartani sírását. A közelebb álló katonákon is látszik a részvét. Jézus halálát hatalmas földrengés, villámlás, forgószél kíséri. A Golgota csúcsa ingadozik, és ugrándozik annyira, hogy a kereszteket feldôléssel fenyegeti. Longinus, János és a katonák belekapaszkodnak, amibe csak tudnak, hogy el ne essenek. Miközben az asszonyok Máriát igyekeznek vigasztalni, Longinus odamegy Jánoshoz, és halkan mond neki valamit. Utána egy lándzsát kér az egyik katonától. Figyeli az asszonyokat és Máriát, aki lassan magához tér. Mindnyájan háttal vannak a keresztnek. Longinus a keresztre feszített elé áll, tanulmányozza, és utána a lándzsa mélyen behatol, jobbról balra annak mellkasába. János küzd a vággyal, hogy lássa, és a rettegéssel, hogy meglátja, és egy pillanatra elfordítja arcát. -- Megtörtént, barátom -- mondja Longinus, és befejezi: -- Jobb így. Mint egy lovag. És csonttörés nélkül... Valóban egy Igaz volt! Amikor Gamáliel megérkezik, Jánost a kereszt baloldalán állva látja, amint sír, és Longinust a jobb oldalán, ünnepélyesen, tiszteletteljes testtartással. Nikodémus és arimateai József megérkezik Pilátus engedélyével, hogy eltemethetik Jézust. De Longinus nem bízik bennük túlságosan, és elküld egy katonát Pilátushoz, hogy megtudja, mit csináljon Jézussal és a két latorral. Az vágtatva érkezik vissza a paranccsal, hogy adja át Jézus testét, a latrok lábát pedig töresse meg. Mielôtt Longinus lemegy egy alsóbb térségre, visszafordítja fekete lovát, és nézi Máriát és a Megfeszítettet. Utána eltávozik. (9-341) * * * Amikor, Jézus sírba tétele után, Mária Jánossal, Nikodémussal, arimateai Józseffel és az asszonyokkal visszatér Jeruzsálembe, Józsefet megállítja a ritka arrajárók egyike. A teljes csendben jól hallatszik beszédük: -- Észrevették, hogy beléptél Pilátus házába. A Törvény meggyalázója! Számot fogsz adni ezért! Tilos számodra a húsvét! Meg vagy fertôzve! -- Te is, Elchiás! Megérintettél engem, és engem Krisztus vére föd és halálos izzadtsága! -- Ah! Rettenetes! El! El! Az a vér! El! -- Ne félj! Téged már elhagyott! Átkozott vagy! -- De te is átkozott vagy! És ne gondold, hogy most, hogy szerelmeskedtél Pilátussal, elviheted a holttestet. Már gondoskodtunk arról, hogy a játék megszűnjön. Nikodémus lassan hozzája közeledik, míg az asszonyok megálltak Jánossal, egy bezárt, mély kapuhoz támaszkodva. -- Láttuk -válaszolja József. -- Gyáva népség! Még egy halottól is féltek! De az én kertemben és az én sírommal azt teszem, amit akarok. -- Majd meglátjuk! -- Meglátjuk. Fellebbezek Pilátushoz! -- Igen. Paráználkodj most Rómával! Nikodémus elôrelép: -- Jobb Rómával, mint a Démonnal, mint ti, istengyilkosok! És mondd meg nekem, hogyan gazdagodsz meg ismét? Vagy most futsz rémületedben? Nem elég, amit kaptál? Nem égett le egyik házad? Remegj! A büntetés még nem ért véget, sôt, most jön. Rád tör, mint a pogányok nemezise. Sem az ôrök, sem a lepecsételés nem akadályozza meg a Bosszúállót attól, hogy fölkeljen és lesújtson. -- Átkozott! -- Elchiás elmenekül, s közben odakiált valamit az asszonyoknak. Durván megsérti Máriát. János nem szól semmit. Ráugrik, mint egy párduc, belekapaszkodik, leteperi a földre, és térdeivel leszorítva tartja, kezével a nyakán, és azt mondja neki: -- Kérj bocsánatot, vagy megfojtalak, te ördög! -- És nem engedi el addig, míg az, János kezétôl fojtogatva, fuldokolva, nem mondja: ,,Bocsánat!'' De kiáltása odavonta az ôrjáratot. -- Állj! Mi történik? Újabb lázadás? Álljatok meg mind, vagy leütünk titeket! Kik vagytok? -- Arimateai József és Nikodémus, akit a Helytartó felhatalmazott a megölt Názáreti eltemetésére. Visszatérünk a sírtól az Anyával, fiúval, rokonokkal és barátnôkkel. Ez megsértette az Anyát, és kényszerült bocsánatot kérni. -- Csak ez? Meg kellett volna fojtanotok! Menjetek! Katonák: tartóztassátok le ezt! Mit akarnak még ezek a vámpírok? Az anya szívét is? Üdvözlünk titeket, zsidók! (9-386) * * * Jézus eltemetése után Mária nagyon vágyakozik Jézus ruhái és a lándzsa után, amivel átdöfték szívét. Nagyszombaton valaki kopogtat az utolsó vacsora házának ajtaján. Amikor az asszonyok meglátják az ajtóban Longinust, úgy elfutnak, mintha egy halottat vagy magát az ördögöt látnák. Odasiet Magdolna, aki Máriával volt. Longinus akaratlanul is elmosolyodik, amikor belép, és beteszi a súlyos ajtót. Nincs egyenruhában. Hanem szürke, rövid ruhában, sötét köpennyel. Magdolna nézi ôt, ô pedig Magdolnát. Utána, még mindig az ajtónál állva, megkérdezi: -- Beléphetek anélkül, hogy megfertôznék valakit? És anélkül, hogy félelmet okoznék valakinek? Ma reggel láttam Józsefet, és megmondta nekem az Anya kívánságát. Bocsánatot kérek, hogy magamtól nem gondoltam erre. Íme a lándzsa! Megtartottam, emlékként egy... Szentek Szentjének emlékéül. Ô, igen, ez Ô. De igazságos, hogy az Anyáé legyen. Ami a ruhákat illeti... az már nehezebb. Ne mondjátok neki... de talán már eladták néhány dénárért... Ez a katonák joga. De igyekszem megtalálni... -- Jöjj! Ô ott van. -- De én pogány vagyok! -- Nem számit. Megyek, megmondom neki. Ha kívánod. -- Ó, nem... nem gondolom, hogy megérdemlem. Mária Magdolna elmegy a Szűzhöz: -- Anya, Longinus itt van... Felajánlja neked a lándzsát. -- Jöjjön be! A gondnok dünnyög: -- De egy pogány. -- Mindenkinek Anyja vagyok, ember! Amint Ô is mindenkinek a Megváltója. Longinus belép, és a küszöbön római kézmozdulattal üdvözli Máriát, és utána szóval is: -- Üdvözlégy, Úrnô! Egy római üdvözöl téged, az emberi nem Anyját. Az igazi Anyát. Nem akartam én azt... azt... azt a dolgot. De parancs volt. De ha szolgálatot tehetek azzal, amit kívánsz, bocsáss meg, hogy ezt a rettenetes dolgot választottam. Íme -- átadja a piros kendôbe burkolt lándzsát. Csak a vasat. Nyél nélkül. Mária átveszi, és még jobban elsápad. Még ajka is. Remegô ajakkal mondja: -- Vezessen Ô magához! Jóságodért. -- Ô volt az egyetlen Igaz, akivel találkoztam a nagy római birodalomban. Sajnálom, hogy csak társaim szavaiból ismertem meg Ôt. Most... késô! -- Nem, fiam. Ô befejezte a Jó Hír hirdetését. De Jó Híre itt marad. Egyházában. -- Hol van Egyháza? -- Longinus kissé gúnyos. -- Itt van. Ma lesújtva és szétszóródva. De holnapra egyesül, mint ahogy egy fa kiegyenesíti lombját a vihar után. És akkor is, ha nem volna senki más, én itt vagyok. És Jézus Krisztusnak, Isten Fiának és az én Fiamnak egész evangéliuma szívembe van írva. Csak szívemre kell tekintenem, és elismételhetem. -- Eljövök! Egy vallás, amelynek ily hôs a feje, csak isteni lehet. Üdvözlégy, Úrnô! És Longinus elmegy. Mária megcsókolja a lándzsát, amelyen még rajta van Fiának a vére... Le akarja törölni azt a vért. De hagyja: ,,Isten rubinja a kegyetlen lándzsán'' -- mondja. (9-426) * * * Húsvét vasárnapján az utolsó vacsora háza tele van emberekkel. Ott vannak az apostolok is, Tamás kivételével. Ott vannak a pásztorok, a hűséges asszonyok, Johanna, Nike, Erzsi, Szira, Marcella, Anna és a többiek. Határozott kopogás a kapun. Mindenki elhallgat, és feszülten vár. Kinéznek a kémlelônyíláson, és egy csodálkozó ,,Oh!'' kiáltással nyitják ki, és beengedik a nem várt csoportot: a római nôket, akiket Longinus kísér valakivel, aki -- akárcsak Longinus -- szintén sötét ruhát visel. A nôk is mind beburkolóznak sötét köpenyükbe, és még fejüket is befedik. Nem viselnek semmiféle ékszert sem. -- Bejöhetünk egy pillanatra, hogy elmondjuk örömünket az Üdvözítô Anyjának? -- kérdi mindnyájuk nevében Plautina. -- Jöjjetek csak! Ott van! Belépnek egy csoportban Johannával és Mária Magdolnával együtt. Longinus és a másik római kinn marad, egy sarokban, mert egyesek ferdeszemmel néztek rájuk. Az asszonyok üdvözlik Máriát a szokásos: ,,Üdvözlégy, Úrnô!'' köszöntéssel, és utána letérdelve mondják: -- Ha elôzôleg csodáltuk a Bölcsességet, most szeretnénk Krisztus leányaivá lenni. És neked mondjuk meg ezt. Egyedül te tudod legyôzni a zsidók bizalmatlanságát, amit irántunk éreznek. El fogunk jönni hozzád, hogy oktass minket addig, míg ezek (és az apostolok felé mutatnak, akik az ajtónál egy csoportban állnak) megengedik, hogy Jézusnak mondjuk ezt. -- Plautina beszélt mindnyájuk nevében. Mária boldogan mosolyog, és azt mondja: -- Kérem az Urat, hogy tisztítsa meg ajkamat, mint a prófétának, hogy méltóképpen beszélhessek Uramról. Legyetek áldottak, Róma zsengéi! -- Longinus is szeretne... és a lándzsás, aki tüzet érzett szívében, amikor... amikor megnyílt a föld és az ég, Isten kiáltására. De ha mi keveset tudunk, ôk semmit se tudnak. Hacsak nem azt, hogy Ô Isten Szentje volt, és hogy többé nem akarnak a tévedésben maradni. -- Megmondom majd nekik, hogy jöjjenek az apostolokhoz. -- Ott vannak. De az apostolok bizalmatlanok irántuk. Mária felkel, és a katonák felé megy. Az apostolok látják ôt, és igyekeznek behatolni gondolataiba. -- Isten vezessen titeket a Világossághoz, fiaim! Jöjjetek! Hogy megismerjétek az Úr szolgáit! Ez János. És ôt ismeritek. És ez Simon Péter, akit Fiam és Uram a testvérek fejéül választott. Ez Jakab és ez Júdás, az úr unokatestvérei. Ez Simon, és ez András, Péter testvére. És ez Jakab, János testvére. És ezek Fülöp, Bertalan és Máté. Hiányzik Tamás, aki még távol van. De megnevezem ôt, mintha jelen lenne. Ezek vannak kiválasztva sajátos küldetésre. De ezek, akik alázatosan a homályban állnak, az elsôk hôsies szeretetükben. Több mint harminc éve hirdetik Krisztust. Sem az üldöztetés, ami érte ôket, sem az Ártatlan elítélése nem rendítette meg hitüket. Halászok és pásztorok és honfitársaitok. De Jézus nevében nincs többé különbségtétel. Krisztus szeretetében mindnyájan egyenlôkké és testvérekké váltak. És az én szeretetem titeket fiaimnak nevez, akkor is, ha más nemzetbôl származtok. Sôt, azt mondom, hogy újra megtaláltalak titeket, miután eltévedtetek, mert a fájdalmas pillanatban a Haldokló mellett voltatok. És nem felejtem el a te irgalmasságodat, Longinus. Sem a te szavaidat, katona. Holtnak látszottam. De mindent láttam. Nem tudom, hogyan jutalmazzalak meg titeket. A szent dolgokért nem lehet pénzzel fizetni. Csak szeretettel és imával. És ezt adom majd nektek, kérve Urunkat, Jézust, hogy Ô jutalmazzon meg titeket. -- Már megkaptuk, Úrnô. Ezért mertünk együtt idejönni. Egy közös ösztönzés egyesít minket. A hit már kivetette hálóját szívünkre -- mondja Longinus. Mindnyájan kíváncsian közelednek hozzájuk. És van, aki legyôzve tartózkodását és talán undorát a pogányokkal való érintkezéstôl, megkérdezi: -- Miben volt részetek? -- Egy szóval: Ôbenne. És azt mondta: ,,Jöjj hozzám'' -- mondja Longinus. -- És én hallottam: ,,Ha Szentnek tartasz, higgyél bennem'' -- mondja a másik katona. -- És mi -- mondja Plautina -- miközben ma reggel róla beszéltünk, láttunk egy fényt... egy fényt! Egy arc alakult ki. Ó, mondd el te, az Ô ragyogását! Ô volt. És oly kedvesen mosolygott ránk, hogy többé már semmi mást sem akartunk, csak azt, hogy idejöjjünk, és azt mondjuk nektek: ,,Ne utasítsatok vissza minket!'' A megjegyzések sustorgása hallatszik. Mindenki beszél, megismételve az imént hallottakat. A tíz apostol megalázva hallgat. Nehogy úgy tűnjék, hogy egyedül ôket nem üdvözölte Jézus, megkérdezik a zsidó asszonyokat, hogy ôk részesültek-e a húsvéti ajándékban. Erzsi azt mondja: -- Eltávolította szívembôl a fájdalmas tôrt, amit fiam halála miatt éreztem. És Anna: -- Hallottam ígéretét enyéim örök üdvét illetôleg. És Szira: -- Megsimogatott. És Marcella: -- Egy villanás, és az Ô hangja, amely azt mondta: ,,Tarts ki!'' -- És te, Nike? -- kérdezik, mivel ô hallgat. -- Ô már részesült benne -- mondják mások. -- Nem. Láttam Arcát, és azt mondta nekem: ,,Hogy ez szívedbe vésôdjön!'' Milyen szép volt! Márta némán jön és megy. -- És te, nôvérem? Neked semmi? Te hallgatsz és mosolyogsz. Túl édesen mosolyogsz ahhoz, hogy ne lenne örömöd -- mondja Magdolna. -- Igaz. Behunyod szemedet, és nem szólsz semmit, de mintha a szeretet dalát énekelnéd, annyira ragyog szemed szempilláid fátyolán keresztül. -- Ó, beszélj hát! Anya, megmondta neked? Az Anya mosolyog, és hallgat. Márta, aki az evôeszközöket rakja az asztalra, nem akarja fellebbenteni a fátylat boldog titkáról. De nôvére nem hagy neki békét. Akkor Márta, elpirulva, boldogan mondja: -- Találkát adott nekem a halál órájára és a beteljesített eljegyzésre... -- és még jobban elpirulva, szívbôl mosolyog. (10-71) * * * Este az apostolok együtt vannak az utolsó vacsora termében, és mintegy maguknak beszélnek arról, amit hallottak. Júdás, Alfeus fia azt mondja: -- Longinus azt mondta, hogy azon gondolkodott: ,,Azt kell kérnem tôle, hogy gyógyítson meg, vagy azt, hogy higgyek?'' De szívében azt mondta: ,,Hogy higgyek''. És akkor a Hang azt mondta: ,,Jöjj hozzám!'' és ô egyszerre érezte az akaratot a hitet és a gyógyulást illetôleg. Pontosan így mondta nekem. (10-76) * * * A megjelenô Jézus válaszol az apostolok kérdésére, hogy miért másoknak jelent meg ôelôttük. Longinus-szal kapcsolatban ezt mondja: -- Pilátus elé vittek. És ki adott nekem egy cseppet kiszáradt torkomra? Egy kéz Izraelbôl? Nem. Egy könyörületes pogány. Ugyanaz a kéz, amely isteni, örök döntés folytán, megnyitotta oldalamat, hogy megmutassa: szívem már halálos sebet kapott, és azt a szeretetlenség, a gyávaság, az árulás ütötte. Egy pogány. Emlékeztetlek rá titeket: ,,Szomjas voltam, és innom adtatok.'' Az egész Izraelben nem volt egy, aki megerôsített volna. Vagy azért, mert lehetetlen volt számára, mint Anyámnak és a hűséges asszonyoknak, vagy rosszakaratuk miatt nem tették. És egy pogány vált ismeretessé irgalmasságával, amelyet népem megtagadott tôlem. Az égben megtalálja majd a nekem adott kortyot. Igazán mondom nektek, hogyha én, mint Engesztelô Áldozat, visszautasítottam is minden enyhítést, mert nem akartam könnyíteni sorsomon, nem akartam visszautasítani a pogányt, akinek felajánlásában éreztem annak a szeretetnek az édességét, amelyet a pogányok adnak majd nekem kárpótlásul a keserűségért, amelyben Izraeltôl részesültem. Ez nem vette el szomjúságomat. De megvigasztalt. Igen. Azért ittam egy kortyot, hogy magamhoz vonzzam azt, aki már hajlott a Jó felé. Áldja meg az Atya, könyörületességéért! (10-84) (Longinus ismertetésében szerepel két részlet, ami nem reá vonatkozik, de idôrendben oda tartozik: Jézus szamariai tartózkodása, és a temetésrôl visszatérô asszonyokkal találkozó római ôrjárat által nyújtott védelem a szemtelen Elchiás ellen.) ======================================================================== Római nôk A Szentírás is említi Pilátus feleségét, aki igyekezett megmenteni Jézust. A nagy Jézus életrajzban azonban találkozunk Claudia barátnôivel: Plautinával, Valeriával és Lidiával is. Már ismertettük egy galliai serdülô leány, Aranka (Aurelia) történetét (Gy 4,129-143), és egy rossz útra tévedt római leány: Aglae megtérését (Jb 3,175-192). Jézus szívesen kielégítette a római nôk kíváncsiságát, amikor tanai iránt érdeklôdtek, mert náluk nagyobb ôszinteségre és hitre talált, mint saját honfitársai nagy részénél, és mert Ô az egész világ számára hozta a Jó Hírt, nemcsak a zsidók számára. Ezeket a római nôket még megjelenésével is kitüntette, és feltámadása után meghívta ôket tanítványaivá, amit ôk hűségesen és örömmel követtek. ======================================================================== Claudia Claudia elôször névtelenül tűnik fel a látomásokban. A Getszemáni- kertben lévô házban vacsorázik Jézus, tanítványai körében, akik a Betfagéba vezetô út mentén tartózkodó leprás férfi meggyógyításával kapcsolatban megjegyzik: -- Volt ott egy elôkelô római nô is, gyaloghintójában. Parancsot adott a megállásra, amikor a leprás így kiáltott: ,,Dávid Fia, könyörülj rajtam!'' Akkor széthúzott függönyén keresztül, egy értékes lencsén át, téged nézett, majd gúnyosan felnevetett. De amikor látta, hogy te, egyetlen parancsoddal meggyógyítottad, odahívott magához, és ezt kérdezte: ,,Ô az, akit az igazi Messiásnak mondanak?'' Azt feleltem, hogy igen, ô pedig megkérdezte: ,,És te vele vagy?'' Majd azt is megkérdezte: ,,Igazán jó?'' -- mondja János. -- Akkor hát láttad! Milyen volt? -- kérdezi Péter és Júdás. -- Ugyan!... Egy asszony... -- Micsoda felfedezés! -- nevet Péter. A Kerióti tovább kérdezi: -- De szép volt, fiatal, gazdag? -- Igen. Úgy rémlik, fiatal és szép is volt. De én inkább Jézus felé tekintettem, mint ôfelé. Látni akartam, elindul-e újra a Mester... -- Ostoba! -- morogja a foga között a Kerióti. -- Miért? -- veszi védelmébe Jakab, Zebedeus fia. -- Testvérem nem kalandkeresô szépfiú. Csak jólneveltségbôl válaszolt. De nem vétett elsô minôsége ellen. -- Melyik az? -- kérdi a Kerióti. -- A tanítványi ellen, akinek egyetlen szerelme a Mester. Júdás bosszúsan lehajtja a fejét. (2-495) * * * A második alkalommal akkor találkozik Claudia Jézussal, amikor Ô a tengerparti Cezareában a gályarabokhoz beszél. Claudia érdeklôdik Jézustól a lélek mibenléte iránt: Jszb 2,60-61. (3-61) * * * Amikor Publius Quintillianus Jeruzsálem felé tartva, találkozik Jézussal, megemlíti, hogy Claudia úgy beszél Jézusról, mint nagy filozófusról. És ez elônyös Jézus számára, mert Claudiának oly nagy hatalma van Pilátus felett, hogy szinte ô a helytartó. (Lásd elôzôleg: Jp 2,76) * * * Claudia jelen van a Johanna palotájában a szegények számára rendezett lakomán, (Jgb 3,191-192) és utána, amikor átmennek Lázár palotájába, útközben magához hivatja a Keriótit, és biztosítja ôt, hogy Jézust védelmébe akarja venni. ,,Amikor szereteted és éles eszed azt tudatja veled, hogy kelepcét állítanak neki, jöjj, vagy üzenj! Claudia mindent elérhet Pilátusnál. Claudia pártfogást fog biztosítani az Igaz számára. Érted?'' -- mondja neki. (Jd 6,232-239) * * * Húsvét után Jézus Betániába megy, és ott beszél az összegyűlt tömegnek, amelyben vannak ellenséges farizeusok és lefátyolozott római nôk is. Júdás megjegyzi: -- Az a csoport nô, akik annyik annyira le vannak fátyolozva, biztosan római nôk... Felismerem személyüket... Menjek üdvözölni ôket? -- Ne. Ôk úgy jönnek, mint ismeretlenek. Mint névtelenek, akik a Rabbi szavát kívánják. Ilyeneknek tekintsük ôket! -- Ahogy akarod, Mester. Csak azért gondoltam, hogy emlékeztessem Claudiát ígéretére... -- Nincs rá szükség. És ha lenne is, soha nem leszünk kéregetôk, Júdás. Nemde? A hitbeli hôsiességnek nehézségek között kell kialakulnia. -- De ezt csak... csak miattad tettem volna, Mester. -- Meg a te örökös, emberi diadalomra vágyó rögeszméd miatt. Júdás, ne teremts magadnak álomképeket! Se az én jövôbeni cselekvésmódom felôl, se a kapott ígéretek felôl. Te abban hiszel, amit bebeszélsz magadnak. Isten elgondolását azonban semmi sem tudja megmásítani, ez pedig az, hogy én Megváltó, és egy lelki Ország Királya legyek. Júdás nem felel vissza semmit. (Jd 6,247-248) * * * Jézus Betániában beszél, Lázár kertjében, a meghallgatására összegyűlt tömegnek. Az elsô sorban ülnek az ellenséges szándékú nagytanács tagjai, farizeusok, írástudók, papok. A tömegben elvegyült néhány római nô is. Az apostolokon kívül ott van Jézus sok tanítványa, Lázár nôvérei és más rokonszenvezô asszonyok is. Jézus példabeszédet mond a nappali és éjjeli madarakról. Eközben kijelenti: -- Az én Országom a Fényé. Ez, a tiétek (az ellenséges farizeusoké) a sötétség országa. A Fény Országába jönnek majd keletrôl és nyugatról, délrôl és északról az igaz szellemek, azok is, akik most pogányok, bálványimádók, akiket Izrael megvet. És szent egységben élnek majd Istennel, mert magukba gyűjtötték Isten fényét, miközben arra várakoztak, hogy felmenjenek az igazi Jeruzsálembe, ahol nincs többé sírás és fájdalom, és ahol fôleg nincs többé hazugság. A Hazugság, amely most uralkodik a sötétség világában, és amely annyira átjárja annak fiait, hogy nem képesek az isteni Fény egyetlen sugarának befogadására sem. Ó, eljönnek majd az új gyermekek azok helyére, akik megtagadják ezt. Eljönnek! És bármi legyen is származásuk, Isten megvilágosítja ôket, és ôk uralkodni fognak mindörökkön örökké! Erre a farizeusok fölhördülnek ellene, és próbára akarják tenni, egy magát betegnek tettetô ember meggyógyítását kérve. Jézus leleplezi csalásukat, a tömeg felhördül: -- Megkövezésre Isten sértegetôit! Halál rájuk! Elég volt már a cselvetésekbôl a Szent ellen! Átkozottak! -- és már a kövek után nyúlnak, hogy megkezdjék a kövezést... Jézus megállítja ôket: -- Ez a tömeg szava. Ez az ô válasza. Az enyém más. Én azt mondom: Menjetek! Nem szennyezem be magamat megbüntetéstekkel. A Magasságbeli végrehajtja majd ezt rajtatok. Ô az én védôm a gonoszok ellen. A vétkesek -- noha félnek a néptôl -- ahelyett, hogy hallgatnának, nem vonakodnak sértegetni a Mestert, és dühtôl tajtékozva ezt üvöltik: -- Mi júdeaiak vagyunk és nagy a hatalmunk! Megtiltjuk, hogy taníts! Elűzünk! Elég volt belôled! A mi kezünkben van a hatalom, és használjuk is. Egyre inkább használjuk azzal, hogy üldözni fogunk, átkozott, bitorló... Még mást is mondanának a kiabálás, sírás, füttyök kavargásában, amikor egészen elôre jön -- hogy Jézus és ellenségei közé álljon -- gyors és parancsoló mozdulatával, még parancsolóbb tekintetével és hangjával, a legmagasabb lefátyolozott nô. Felfedi arcát, és kérdése élesebben és csípôsebben hangzik fel, mint a gályarabokra mért ostorcsapás vagy a nyakra tett balta: -- Ki feledkezik meg arról, hogy Róma rabszolgája? -- Claudia az. Visszateszi fátylát. Kissé meghajtja magát a Mester felé. Visszamegy a helyére. De ennyi elég volt. A farizeusok egyszeriben elcsendesednek. Csak az egyik szól, mindnyájuk nevében, szolgai hízelgéssel: -- Úrnô, bocsáss meg! De Ô megzavarja Izrael ôsi szellemét. Neked, aki hatalmas vagy, kellene Ôt ebben meggátolnod, és megakadályoznod az igazságos és kiváló Helytartóval! Élet és hosszantartó egészség adassék neki. -- Ez nem tartozik ránk! Elég, ha nem zavarja Róma rendjét. Ezt pedig nem teszi! -- feleli ingerülten a fônemes hölgy, majd kimért parancsot ad társnôinek, és eltávozik. A fák sűrűje felé tart, amely az ösvény végében van, ott eltűnik, hogy azután újra felbukkanjon a fedett, nyikorgó kocsin, amelynek minden függönyét leengedteti. (5-547) * * * Késôbb a Kerióti titokban felkeresi Claudiát, és segítségét kéri ahhoz, hogy Jézust királlyá tegyék. Claudia felháborodik a kérésen, de leplezi haragját, sötétben hagyva Júdást, szándéka felôl. Júdás Simonnal járt Jeruzsálemben, aki így számol be Jézusnak: -- Mialatt Júdás Claudiával beszélt, akit Albula Domitilla a kertbe hívott, engem a többi asszony kérdezgetett. Nem hiszem, hogy rosszat tettem, amikor elmagyaráztam -- ahogy tudtam -- azt, amit tudni akartak. -- Helyesen tetted. Ôszinte akarat van bennük, hogy megismerjék az igazságot. -- Claudia pedig ôszintén segíteni akar neked. Elbocsátotta Eglát, (Plautina zsidó származású felszabadított rabszolganôjét, akit Claudia Jézusnak ajándékozott, s akit Simon Betániából azért kísért Claudiához, hogy köszönetet mondjon neki, mielôtt Nikéhez megy) és nekem sok kérdést tett fel. Ha jól értettem, rá akarja bírni Pontiust, hogy ne higgyen a farizeusok, a szadduceusok és mások rágalmainak. Pontius bízik századosaiban egy bizonyos fokig, akik jók a csatákhoz, de kevésbé alkalmasak követi megbízatásokhoz. És jó hasznát veszi feleségének -- aki bizonyára a ravaszságig értelmes -- hogy biztosan megismerje a dolgokat. Valójában Claudia a helytartó. A Helytartó egy senki lehet, aki csak azért van a helyén, mert ott van Claudia, mint hatalom, és mint tanácsadó. Pénzt akartak adni szegényeid számára. Tessék! (Jd 6,257) * * * Claudia közli felháborodását Johannával, Kúza feleségével, és Johanna sürgôsen hivatja Jézust, amikor Ô Betszúrban Elizánál (Erzsinél) tartózkodik: Jézus kimegy a kertbe, hogy egyedül legyen Elizával, és hallgatja, mit mond: -- Mester, csak én tudom, hogy Johanna titokban akar veled beszélni. Jonatánt küldte el hozzám. Azt mondta: ,,Nagyon súlyos dolgok miatt''. Még a lányom, akit te adtál nekem, s légy érte áldott, se tudja. Johanna mindenfelé szétküldte szolgáit keresésedre, de nem találtak meg. (Jd 6,272) * * * Amikor Jézus megérkezik Elizával Béterbe, Johanna birtokára, Johanna leborul Jézus elôtt, hogy megcsókolja lábát. Utána négyszemközt elmondja Jézusnak, hogy mialatt Simon Plautinával, Lidiával és Valeriával beszélgetett, Júdás Claudiával beszélt, Jézus nevében, mint az Ô követe: -- Ígéretet akart tôle kicsikarni Izrael királyságának visszaállításához. Claudia alaposan kikérdezte. Ô pedig sokat beszélt. Biztosan úgy gondolja, hogy ôrült álma küszöbén van, ott, ahol az álom valósággá válik. Mester, Claudia nagyon haragudott emiatt. Ô Róma leánya... A császárság a vérében van... Vajon azt akarod, hogy ô, éppen ô, a Claudiusok leánya, támadjon Róma ellen? Ezen annyira megütközött, hogy kétely merült fel benne veled és tanításod szentségével szemben. Ô még nem képes felfogni, megérteni származásod szentségét... De eljut majd oda, mert jóakarat van benne. Eljut oda, amikor megnyugszik felôled. Most elôtte lázadónak, bitorlónak, kapzsinak, hamisnak tűnsz... Plautina és a többi asszony igyekezett ôt megnyugtatni... Ô azonban tôled vár azonnali választ. -- Mondd meg neki, ne féljen! Én a királyok Királya vagyok, az, aki a királyokat teremtettem és megítélem, de más trónusom nem lesz, csak a Bárány trónja, akit elôbb feláldoznak, és utána diadalt ül az égben. Ezt tudasd vele, azonnal! -- Igen, Mester. Magam megyek el, személyesen. Mielôtt elhagynák Jeruzsálemet, mert Claudia annyira haragszik, hogy nem marad tovább az Antónia-erôdben... hogy ne... lássa Róma ellenségeit, így mondja. -- Ezt ki mondta el neked? -- Plautina és Lidia. Eljöttek... és Kúza jelen volt... és utána... válaszút elé állított. Vagy lelki Messiás vagy, vagy hagyjalak el örökre! Fáradt mosoly jelenik meg Jézus arcán, amely elsápadt a fájdalomtól Johanna elbeszélése alatt, és megkérdi: -- Kúza nem jön ide? -- Holnap szombat van, és itt lesz. -- Én pedig megnyugtatom. Ne félj! Senki se féljen! Se Kúza ne féltse állását az udvarnál, se Heródes ne tartson esetleges bitorlástól, se Claudia ne féltse Róma iránti szeretetét, te se félj, attól tartva, hogy csalódtál, hogy elszakíthatnak... Senki se féljen. Egyedül csak nekem kell félnem... és szenvednem... (Lásd bôvebben: Jd 7,273-277.) * * * Claudia megnyugszik, és amikor késôbb Jézus az ô segítségét kéri egy rabszolgaleány kiszabadításához, mert római ura meg akarja becsteleníteni, Claudia teljesíti Jézus kívánságát, és ezt üzeni Jézusnak, Lidia által: -- Claudia kívánja, mondjuk meg neked, ez a tény mutatja, hogy úgy tisztel téged, mint az Egyetlen Embert, aki tiszteletet érdemel. És azt kívánja, mondjam meg neked, hogy hálás azért, mert megtanítottad ôt egy léleknek és a tisztaságnak az értékére. Nem fogja elfelejteni. (A rabszolgaleány, Aura, Galliából származott, neve magyarul: Aranka. Történetét lásd: Gy 4,129-143 és M 11,450-482. oldalán.) Lidia elbúcsúzik Jézustól: -- Isten veled, Mester! Mi is a vízen leszünk napokig. Talán ott viszontlátunk még. Imádkozz a szegény római nôkért! -- Isten veled, Lidia! Mondd meg Claudiának, hogy ezek a gyôzelmek, amelyekre törekszem, és nem egyebek. (6-887) * * * Amikor Jézus a szamariai Efraimban tartózkodik, önkéntes számkivetésben, mert Júdeában le akarták tartóztatni, meglátogatja Ôt Claudia. Jézus az erdôben imádkozik az ottani folyócska kis szigetén. -- Mester -- kezdi Claudia -- egyesek hozzám, azaz helyesebben, Pontiushoz jöttek... Nem nyújtom hosszúra mondanivalómat. De mivel csodállak téged, mint mondtam volna Szokratésznek is, ha láttam volna ôt, amikor élt, vagy bármelyik más erényes embernek, akit igazságtalanul üldöznek: ,,én nem tudok sokat tenni, de megteszem, amit tudok''. És ugyanakkor írok oda, ahová tudok, hogy megvédjelek téged, és... hatalmassá is tegyelek. Oly sok méltatlan ül a trónusokon és más magas állásokban... -- Úrnô, én nem kértem tôled sem megtiszteltetést, sem védelmet. Az igaz Isten jutalmazzon meg téged gondolatodért. De add a megtiszteltetést és védelmedet annak, aki kívánja ezt, mint valami hôn vágyott dolgot. Én nem vágyakozom ezekre. -- Ah! Íme! Ezt akartam! Akkor te valóban az Igaz vagy, akinek éreztelek! És a többiek: a te méltatlan rágalmazóid! Hozzánk jöttek, és... -- Nem szükséges, hogy elmondd, Úrnô. Tudom. -- Tudod azt is, hogy azt mondják bűneid miatt elvesztetted minden hatalmadat, és ezért élsz itt, elutasítva? -- Ezt is tudom. És tudom, hogy ezt az utolsó dolgot könnyebb elhinni, mint az elôzôt. Mert a te pogány értelmed képes arra, hogy különbséget tegyen az emberi erô és az emberi aljasság között, de még nem vagy képes felfogni azt, hogy mire képes a lélek. Kiábrándít... hogy vallásod istenei állandóan veszekednek egymással, és hatalmuk nagyon ingatag, alá van vetve a tilalmaknak és ellentmondásoknak. És azt hiszed, hogy az igazi Istennél is ez a helyzet. De nem így van. Az in hatalmam ugyanaz volt, amikor elôször láttad, hogy meggyógyítottam egy leprást, és ugyanaz ma is. És ugyanolyan lesz akkor is, amikor látszólag teljesen tönkretettek. Ez a te néma rabszolgád, nemde? -- Igen, Mester. -- Küldd elôre! Claudia odakiált neki, és az ember elôre jön, és letérdel Jézus és úrnôje közé. (Meggyógyítását lásd Jcs 4,186-188. oldalán) Utána Jézus azt mondja: -- Elvesztettem hatalmamat, Úrnô? Ez a válasz annak a számára, aki ezt állítja. És te kelj fel, és légy jó, arra gondolva, mennyire szerettelek -- mondja Jézus a meggyógyított rabszolgának. -- Visszamehetsz, Úrnô! Nincs más mondani való. -- De igen. Van más. Az, hogy én kételkedtem... Az, hogy én, fájdalommal, szinte elhittem azt, amit rólad mondtak. És nemcsak én. Bocsáss meg mindenkinek, Valeriát kivéve, aki sose változtatta meg felfogását, sôt mindig elôbbre halad benne. És van még valami: fogadd el ajándékomat: ezt az embert. Nem lenne képes többé nekem szolgálni, miután tud beszélni. És fogadd el pénzemet. -- Nem. Sem ezt, sem azt. -- Akkor nem bocsátasz meg nekem! -- Megbocsátok azoknak is, akik népemhez tartoznak, és kétszeresen bűnösök abban, hogy nem ismernek el engem annak, aki vagyok. És ne bocsátanék meg, nektek, akik nélkülöztök minden isteni ismeretet? Íme. Azt mondtam, hogy nem fogadom el sem a pénzt, sem az embert. Most elveszem a pénzt, és vele megveszem ezt az embert. Megveszem, hogy visszaadjam szabadságát. Azért, hogy elmenjen országába, és elmondja, hogy a földön van az, aki minden embert szeret, s leginkább szereti azokat, akiket boldogtalanoknak lát. Fogadd vissza erszényedet! -- Nem, Mester. Az a tiéd. És az ember, hasonlóképpen. Az enyém. Neked ajándékozom. Te szabadítsd fel! Nem kell fizetned ezért! Jézus néhány szót szól a rabszolgához, küldetést ad neki, és elbúcsúzik mindkettôjüktôl: -- Isten veled, Callixtus! Isten veled, Asszony! És Jézus eltűnik a fák között. (8-216) * * * Miközben Jézus már Pilátus elôtt áll, aki ismételten kijelenti, hogy nem talál semmi bűnt, ami miatt Jézust kereszthalálra kellene ítélnie, jelentik neki: -- Pontius: Claudia Procula szolgálója kér, hogy beléphessen. Egy írást hoz számodra. -- Uram! Még az asszonyok is, most! Jöjjön! Belép egy római asszony, és térdethajtva, viasztáblát nyújt át. Bizonyára azon kéri Procula, hogy ura ne ítélje el Jézust. A nô visszavonul, miközben Pilátus olvassa az üzenetet. -- Azt tanácsolja nekem, hogy kerüljem el megölésedet. Igaz, hogy te több vagy egy jósnál? Félelmet keltesz bennem. Jézus hallgat. -- Nem tudod, hogy hatalmam van elbocsátani, vagy keresztre feszíteni téged? -- Semmi hatalmad sem lenne, ha nem kaptad volna a magasból. Azért az, aki kezedbe adott engem, bűnösebb nálad. -- Ki vagy? Ki az Istened? Félek... Jézus hallgat. Pilátus tűkön ül. Akar is, meg nem is. Fél Isten büntetésétôl, fél Rómáétól, fél a zsidók bosszújától. Egy pillanatra istenfélelme gyôz. Elôre megy, és kijelenti: -- Nem bűnös! (9-281) * * * Feltámadása után az apostolok azt gondolják, hogy Jézus fel akarja keresni a helyet, ahol megostorozták. János megjegyzi: -- Claudia eltávozott két nappal a szombat után, méltatlankodva, és félve attól, hogy élettársánál maradjon... A lándzsás mondta nekem. Claudia nem vállalja a felelôsséget élettársának tettéért. Mert ô figyelmeztette arra, hogy ne üldözze az Igazat, mert jobb, ha az emberek üldözik ôt (Pilatust), s nem a Magasságbeli, akinek a Mester a Messiása. És nincs itt Plautina és Lidia sem. Követték Claudiát Cezáreába. És Valeria elment Johannával Béterbe. Ha ôk itt lennének, be tudnánk oda lépni. De most... nem tudom... Hiányzik Longinus is, akit Claudia kísérôjéül vitt magával... (10-116) ======================================================================== Plautina Jézus a Genezáreti tavon van, Péter bárkájában. Mögötte két másik bárka. Az egy közönséges halászbárka, a másik Kúza feleségének, Johannának a hajója. Johanna azonban nem azon tartózkodik, hanem Jézus lábánál ül. Sokáig szótlanok, Jézus a tavat nézi, elgondolkozva, Johanna pedig Jézust. Végre Johanna megkérdezi: -- Uram, elutasítanál egy találkozást barátnôimmel, akik pogányok? Te is tudod... Kúza az udvarhoz tartozik. A Negyedes Fejedelem pedig -- és még inkább az udvar igazi úrnôje: Heródiás, akinek akarata elôtt meghajlik Heródes minden kívánsága... divatból, hogy még elôkelôbbeknek tűnjenek a többi palesztinainál, s hogy védelmet nyerjenek Rómától azáltal, hogy imádják Rómát és mindazt, ami római -- kedvében jár a Helytartó házához tartozó rómaiaknak... és ezt szinte ránk is erôszakolja. De ôszintén meg kell mondanom, hogy nem rosszabb nôk, mint mi. És ezeken a partokon vannak köztünk is néhányan, akik igen mélyre süllyedtek. És mondhatunk-e valamit is, hogy Heródiást ne is említsük?... Amikor elveszítettem gyermekemet, és beteg voltam, nagyon jók voltak hozzám, aki pedig nem kerestem ôket. És, utána, a barátság megmaradt. De ha te azt mondod nekem, hogy ez rossz, megszakítom. Ne? Köszönöm, Uram! Tegnapelôtt az egyik ilyen barátnômnél voltam. Részemrôl baráti látogatás volt ez, Kúza részérôl kötelesség. A Negyedes Fejedelem parancsa volt, aki... szeretne visszatérni ide, mert nem érzi magát túlságosan biztonságban, és emiatt több érdekkapcsolatot létesít Rómával, hogy védôként álljon mögötte. Sôt... megkérlek... Te rokona vagy a Keresztelônek. Nemde? Akkor mondd meg neki, ne bizakodjék túlságosan! Soha ne távozzék Szamaria határain túlra! Sôt, ha nem idegenkedik tôle, tűnjön el ott egy idôre. A kígyó a bárány közelébe jön, és a báránynak kell félnie. Mindentôl. Legyen óvatos, Mester! És senki meg ne tudja, hogy én mondtam! Ez Kúza pusztulását jelentené. -- Légy nyugodt, Johanna! Mindent értek. Ne mondj többet, mert nem szükséges... -- De ugye, a számodra legveszélyesebb órákban majd magad mellett akarsz tudni? -- Igen, Johanna. Természetesen. -- Ó! Milyen nehezemre esett, hogy ezt tudomásodra kellett hoznom, és elmondanom! De most megkönnyebbültem... -- Ha bízol bennem, mindig megkönnyebbülsz. De egyik római barátnôdet említetted... -- Igen. Nagyon bensôséges barátságban áll Claudiával, és azt hiszem rokona. Szeretne veled beszélni, vagy legalább hallgatni, amint beszélsz. És nincs is egyedül. Most pedig, hogy meggyógyítottad Valeria kislányát (lásd Gy 1,28-29) -- ennek híre villámgyorsan eljutott hozzájuk -- még élénkebb bennük a kívánság. A múlt esti lakomán sok hang szólt melletted és ellened. Mert voltak ott heródespártiak és szadduceusok is... bár, ha megkérdeznéd tôlük, letagadnák... meg voltak ott nôk is... gazdagok és... nem tisztességesek. Ott volt... fáj megmondanom, mert tudom, hogy te barátja vagy fivérének... ott volt Mária, Magdalából, új barátjával és egy másik nôvel, aki azt hiszem görög, de ugyanolyan laza erkölcsű, mint ô. Tudod... a pogányoknál a nôk együtt vannak a férfiakkal az asztalnál, és ez nagyon... nagyon.... kellemetlen! Barátnôm, elôzékenységbôl, saját férjemet adta mellém asztaltársul, s ez számomra nagy könnyebbséget jelentett. De a többi nô... ó!... Nos... rólad beszélgettek, mert a Fausztinán művelt csoda nagy port vert fel, és míg a rómaiak a nagy orvost és a varázslót csodálják benned, addig -- bocsáss meg, Uram -- a heródespártiak és a szadduceusok mérget szórtak nevedre, Mária pedig, ó, Mária... milyen szörnyűség... gúnyolódással kezdte és utána... Nem, ezt nem akarom neked elmondani. Egész éjszaka sírtam miatta... -- Hagyd, hadd csinálja! Majd meggyógyul. -- De hiszen jól van, tudod? -- Testileg. A többi rész teljesen mérgezett. Meg fog gyógyulni. -- Ha te mondod... A római nôk, tudod milyenek... azt mondták: ,,A boszorkányságtól nem félünk, a mesékben pedig nem hiszünk. Mi magunk akarjuk megítélni!'' Ezután mondták nekem: ,,Nem hallhatnánk Ôt?'' -- Mondd meg nekik, hogy február végén a házadban leszek. -- Megmondom, Uram: Gondolod, hogy hozzád fognak térni? -- Egy világot kell újjáalkotnom bennük. Elôbb rombolnom kell, azután felépítenem. De nem lehetetlen dolog. Johanna, itt van a házad, kertjével. Dolgozz benne Mesteredért, ahogyan mondtam neked! Isten veled, Johanna! Az Úr legyen veled! Megáldalak az Ô nevében. A bárka közeledik a parthoz. Johanna kérlel: -- Igazán nem jössz be? -- Most nem. Föl kell szítanom a lángokat. Néhány hónapi távollétem alatt majdnem kialudtak. Az idô pedig repül. A bárka megáll a kis öbölben, amely benyúlik Kúza kertjébe. Szolgák sietnek elô, hogy segítsenek úrnôjüknek a kiszállásnál. Péter bárkája után az úrnô hajója áll oda a kikötôhídhoz. Ebbôl kiszáll János, Máté, a Kerióti és Fülöp, és beszáll Péterébe, amely ezután lassan eltávolodik a parttól, és elhajózik a szemközti part felé. (3-86) * * * Nemsokára Jézus felkeresi Johannát, a tó felôl érkezve tibériási házába. (A bevezetô részt lásd Jgb 3,181. oldalán) Egy lugashoz mennek, amely egészen be van futtatva sokszínű rózsákkal. Bejáratánál három római nô tekint ki, érdeklôdéssel: Plautina, Valeria és Lidia. Az elsô és az utolsó bizonytalankodik, Valeria azonban kisiet, és meghajtja magát, e szavakkal: -- Légy üdvöz, kicsi Fausztám megmentôje! -- Béke és világosság neked és barátnôidnek! A barátnôk szótlanul meghajtják magukat. Plautina termete magas, tekintélyes, szeme fekete és csillogó, kissé parancsoló, a sima, hófehér homlok alatt. Lidia szôke, vékonyabb és fiatalabb. Megvan benne a kissé még éretlen, fiatal nô minden bája. Valeria fiatal-anyai szépségében, a boldog anya nyugodt tekintetével, rózsásarcú, gesztenyebarna, a mosolya nyugodt és kedves. Az a benyomásom, hogy rangban alatta álnak Plautinának, akit tekintetükkel is úgy tisztelnek, mint egy királynôt. -- Virágokkal foglalatoskodtok? Folytassátok, csak folytassátok! Beszélgethetünk azalatt is, hogy ti leszeditek a Teremtônek ezeket a szépséges alkotásait, a virágokat, és mialatt elrendezgetitek ezekben az értékes vázákban, azzal az ügyességgel, amelynek Róma mestere, hogy meghosszabbítsátok életüket, amely, ó jaj, túlságosan rövid... Amikor csodáljuk ezt a rózsabimbót, amely most kezdi bontogatni gyönyörű sárgás-rózsaszín szirmait, hogyan ne sajnálnánk, amikor elhervadni látjuk? De, ó, mennyire elámulnának a zsidók, ha hallanák, hogy ezt mondom! Azonban azért teszem, mert a virág-teremtményben érzünk valamit, amiben élet van. És fáj látnunk ennek a végét. A növény azonban okosabb, mint mi. Tudja, hogy a levágott szár minden sebhelyén új hajtás fakad, amelybôl új rózsa lesz. És íme, elménknek ekkor kell megértenie a tanítást és -- a virág iránti kissé érzéki szeretetbôl -- ösztönzést merítenie magának a magasztosabb gondolathoz. -- Melyik az, Mester? -- kérdezi Plautina, aki figyelmesen hallgatja, és el van ragadtatva a zsidó Mester elôkelô gondolatfűzésétôl. -- Ez: miként a növény se pusztul el, amíg gyökerét táplálja a talaj, nem pusztul el akkor sem, ha szára már elszáradt, ugyanígy az emberi lényeg sem pusztul el, ha egy lény földi élete lezárul, hanem mindig új virágokat fakaszt. És -- még magasabb rendű gondolat, amely megérdemli, hogy áldjuk miatta a Teremtôt -- és míg a virág, ha egyszer elhervadt, többé nem éled fel, s ez szomorú, addig az ember, ha egyszer utolsó álomba szenderül, nem halott lesz, hanem tündöklôbb élettôl élô, mert értékesebb része az ôt megalkotó Teremtôtôl nyer életet és ragyogást. Ezért, Valeria, ha kislányod meghalt volna is, nem vesztetted volna el simogatását. Lelkedre mindig rányomta volna csókját gyermeked, aki el lett volna ugyan választva, de nem feledkezett volna meg szeretetedrôl. Látod, milyen édes az örök életbe vetett hit? Hol van most pici lányod? -- Abban a letakart bölcsôben. Azelôtt se váltam el tôle soha, mert a férjem és a leányom iránti szeretet volt életem két célja. De most, hogy tudom, mit jelent meghalni látnom ôt, egy pillanatra se hagyom el. Jézus egy pad felé indul, amelyre egy kis fabölcsôféle van helyezve, és díszes takaróval letakarva. Jézus félrehajtja a takarót, és elnézi az alvó csöpp lányt, akit gyöngéden felébreszt az erôsebb levegô. Csöpp szeme álmélkodva nyílik ki, pici szája angyali mosolyra húzódik, addig ökölbe szorított kezecskéi szétnyílnak, és mohón kapnak Jézus hullámzó haja után, s közben egy verébfiókához hasonló csipogás jelzi, hogy gondolatban beszélget. Végre eltrillázza a nagy, közismert szót: -- Mama! -- Vedd föl, vedd föl -- mondja Jézus, helyet adva Valeriának, hogy a bölcsô fölé tudjon hajolni. -- De zavarni fog téged!... Máris hívom a rabszolganôt, és a kertbe vitetem. -- Zavarni? Ó, nem! A gyermekek sohasem zavarnak. Mindig az én barátaim. -- Vannak gyermekeid vagy unokaöcséid, Mester? -- kérdi Plautina, aki megfigyeli., milyen mosollyal csiklandozza Jézus a kislányt, hogy nevetésre késztesse. -- Nincsenek se gyermekeim, se unokaöcséim. De szeretem a gyermekeket, ahogyan a virágokat is szeretem. Mert tiszták, és nincs bennük alattomosság. Sôt, add csak ide nekem, asszony, pici leányodat! Oly szívesen szorítok a szívemre egy kis angyalt! -- Ezzel leül a kislánnyal, aki ránéz, és borzolgatja a szakállát, majd jobbnak találja, ha a köpeny bojtjaival és a ruha vastag zsinórövével foglalkozik, és ezekkel merül hosszú, titokzatos beszélgetésbe. Plautina így szól: -- A mi jó és okos barátnônk -- egyike a keveseknek; aki nem irtózik tôlünk és attól, hogy velünk beszennyezi magát -- bizonyára említette, hogy kívántunk téged látni és hallani, mert annak akarunk tartani, aki vagy. Mert Róma nem hisz a meséknek... Miért mosolyogsz, Mester? -- Utána majd megmondom. Folytasd! -- Mert Róma nem hisz a meséknek, és tudással és lelkiismeretesen akar megvizsgálni valamit, mielôtt elítélné, vagy fölmagasztalná. A te néped egyformán magasztal és rágalmaz téged. Műveid után magasztalnia kellene. Sok zsidó szavai nyomán viszont azt lehetne gondolni, hogy egy gonosztevônél is rosszabb vagy. Szavaid fölségesek és bölcsek, mint egy filozófusé. Róma nagyon szereti a filozófiai tanításokat; de... meg kell mondanom, a mi mostani filozófusainknak nincsen olyan tanítása, ami kielégítené az embereket, azért se, mert tanításuknak nem felel meg életmódjuk. -- Nem is lehet olyan életmódjuk, amellyel megfelelhetne tanításuknak. -- Mert pogányok, nemde? -- Nem. Mert istentelenek. -- Istentelenek? Vannak isteneik. -- Nekik már azok sincsenek, asszony. Emlékeztetlek a régi bölcselôkre, a legnagyobbakra. Azok is pogányok voltak, de ennek ellenére nézd csak meg, milyen emelkedett volt életfelfogásuk! Tévedés is keveredett bele, mivel az ember hajlik a tévedésre. De amikor a legnagyobb titkok: az élet és a halál elôtt álltak, amikor a becsület vagy a becstelenség, az erény vagy a bűn, a hôsiesség vagy a gyávaság kérdése elé kerültek, és arra gondoltak, hogy az ô rossz felé fordulásukból kára származhat a hazának, vagy a polgároknak, nos, akkor óriásokhoz illô akarattal taszították messzire maguktól a gonosz polipok ragadozó karjait, és tudták akarni a Jót, szabadon és szentül, bármi áron. Ez a Jó nem más, mint Isten. -- Te Isten vagy, így mondják. Igaz ez? -- Én az igaz Isten Fia vagyok, aki testté lett, de Isten maradt. -- De Isten micsoda? A tanítók legnagyobbika, ha téged nézünk. -- Isten jóval több, mint egy tanító. Ne fokozzátok le az Isten fenséges eszméjét azzal, hogy azt a bölcsességre korlátozzátok. -- A bölcsesség egy istenség. Van Minervánk. Ô a tudás istennôje. -- Van Venuszotok is, aki a gyönyör istennôje. Fel tudjátok tételezni, hogy egy istenben -- vagyis olyan valakiben, aki felette áll a halandóknak -- meglegyen, méghozzá a tökéletességig fokozva, mindaz a sok ocsmányság, ami megvan a halandókban? El tudjátok képzelni, hogy valakinek, aki örökkévaló, örökké olyan apró, szegényes, lealázó élvezetei legyenek, mint annak, akinek csak egy órányi ideje van? S ezt tegye meg élete céljának? Nem gondoltok arra, milyen szennyes ég az, amit ti Olimpusznak hívtok, ahol az érzelmek legfanyarabb levei erjednek? Ha ezt a ti egeteket nézitek, mit láttok? Kéjelgést, gonosztetteket, gyűlölködést, háborúzást, tolvajlást, dôzsölést, cselszövéseket, bosszúállást. Ha meg akarjátok ülni isteneitek ünnepét, mit rendeztek? Tivornyákat. Milyen istentiszteletet adtok nekik? Hol van a Vestának szentelt nôk igazi tisztasága? Milyen isteni törvénykönyvre támaszkodnak fôpapjaitok, hogy ítélkezhessenek? Madárjósaitok milyen szavakat tudnak kiolvasni a madarak repülésébôl vagy a mennydörgés robajából? És a feláldozott állatok véres belsô részei miféle választ tudnak adni béljósaitoknak? Azt mondtad: ,,Róma nem hisz a meséknek''. Akkor viszont miért hiszi, hogy tizenkét szegény ember, azzal, hogy végigjárat a szántóföldeken egy disznót, egy juhot és egy bikát, és ezeket föl is áldozza, megnyerheti Ceres jóindulatát? Ha végtelenül sok istenetek van, akik gyűlölik egymást, s akiknek bosszújában ti hisztek? Nem. Isten egészen más valami. Isten Örök, Egyetlen és Szellemi. -- De te azt mondod, hogy Isten vagy, és mégis van tested. -- Van egy oltár az istenek hazájában, amelyen nincs isten. Az emberi bölcsesség azt az ismeretlen Istennek szentelte. Mert a bölcsek, az igazi filozófusok, megsejtették, hogy van valami a történeti alakokkal ékes díszleteken túl, amely díszlet az emberek -- az örök gyermekek -- számára készült, akiknek szellemét a tévedés pólyája veszi körül. Ha mármost ezek a bölcsek -- akik megérezték, hogy van valaki a hazug díszlet mögött, valaki igazán fönséges és isteni, aki mindazt alkotta, ami van, s akitôl származik minden, ami a világban jó -- azt akarták, hogy legyen oltára az ismeretlen Istennek, akit ôk az Igaz Istennek éreztek. Akkor ti hogyan nevezhetitek isteneknek azt, ami nem isten, és hogyan mondhatjátok, hogy tudjátok azt, amit valójában nem tudtok? Tudjátok meg tehát, mi az Isten, hogy megismerhessétek és tisztelhessétek! Isten az, aki saját elgondolásából alkotta meg a semmibôl a mindent. Meg tud-e gyôzni és ki tud-e elégíteni titeket az emberekké változó kövek meséje? Valóban vannak emberek, akik keményebbek és gonoszabbak a kônél, és vannak kövek, amelyek hasznosabbak az embernél. De nem kellemesebb-e neked, Valeria, ezt gondolni, amikor erre a csöpp leányodra tekintesz: ,,Ô Isten élô akarata, akit Ô teremtett és formált, akinek Ô adott egy második életet, amely nem hal meg, úgy, hogy az én kis Faustám az enyém lesz mindörökre, ha hiszek az Igaz Istenben''; mint ezt mondani: ,,Ez a rózsás test, ezek a pókhálónál is vékonyabb hajszálak, ezek a tiszta pupillák egy kôbôl lettek''? Vagy pedig így szólni: ,,Én mindenben hasonló vagyok az anyafarkashoz vagy a kancához, és állati módon párosodom, állati módon szülök, állati módon szoptatok, és ez a leány az én állati ösztönöm gyümölcse, hozzám hasonló állat, és holnap, amikor majd meghal ô és meghalok én is, két állati tetem leszünk, amelyek bűzösen oszlanak fel, s amelyek soha többé nem látják viszont egymást''? Mondd meg nekem: anyai szíved a két okoskodás közül melyiket szeretné? -- A másodikat biztosan nem, Uram! Ha tudtam volna, hogy Fausta nem olyan valami, ami örökre elenyészhet, az én fájdalmam se lett volna annyira kegyetlen, amikor haldokolt.. Mert így szóltam volna: ,,Elveszítettem egy igazgyöngyöt. De azért még megvan. És újra meg fogom találni.'' -- Kimondtad. Amikor én felétek jöttem, barátnôtök elmondta nekem, hogy csodálja a virágok iránti szenvedélyeteket. És félt, hogy ez engem kellemetlenül érinthet. Én azonban e szavakkal nyugtattam meg: ,,Én is szeretem a virágokat, és igazán jól megértjük majd egymást.'' De arra akarlak elvezetni titeket, hogy úgy szeressétek a virágokat, ahogyan Valeriát vezettem el gyermeke szeretetére, akire, ebben biztos vagyok, nagyobb gondja lesz most, hogy tudja, van lelke, amely Isten részecskéje, bezárva abba a testbe, amelyet ô, a mamája, alkotott neki; egy részecske, amely nemcsak a szemnek élvezet a színe miatt, hanem élvezetet okoz puhasága a tapintásnak, illata pedig a szaglásnak. És nézzétek meg ezt is, meg még ezt és ezt. Az elsô olyan, mint egy szívbôl kibuggyanó vér, a második, mint az imént leesett hó, a harmadik színe olyan, mint a sápadt aranyé, az utolsóé olyan, mint az édes gyermek arcáé, aki az ölemben mosolyog. Ezenkívül: az elsô mereven áll vastag, szinte tövistelen szárán, levelei vörösesek, mintha vérrel lennének bepermetezve. A másodiknak ritkás, kampós tüskéi, fénytelen és sápadt levelei vannak végig a szárán, a harmadik hajlékony, mint a káka, levelei pedig aprók és fényesek, mint a zöld viasz, az utolsó pedig mintha elzárná az utat minden támadás elôl, amely a rózsa virága ellen irányul, annyira tele van nôve tövisekkel. Olyan, mint egy reszelô, tele igen hegyes tüskékkel. Most gondolkodjatok el! Ki alkotta ezt? Hogyan? Mikor? Hol? Mi volt ez a hely az idôk éjszakájában? Semmi se volt. Elemek össze-vissza hánykolódása volt. Valaki: Isten, így szólt: ,,Akarom!'', és az elemek szétváltak és családokba csoportosultak. Felharsant egy újabb ,,Akarom!'', és egymásba rendezôdtek: a víz a földek közé; egymás fölé: a levegô és a fény a megszilárdult bolygó fölé. Egy újabb ,,Akarom'', és létrejöttek a növények. És azután lettek a csillagok, az állatok és az ember. És hogy az ember tudjon miben gyönyörködni, bôkezűen adományozta kedveltjének Isten -- mint pompás játékszereket -- a virágokat, a csillagzatokat, és végül az embernek ajándékozta azt az örömet, hogy továbbadja, nem azt, ami meghal, hanem azt, ami tovább él a halál után, Isten adományaként: a lelket. Ezek a rózsák az Atya megannyi akaratát fejezik ki. Végtelen hatalma a szépségek végtelen sokféleségében jut kifejezésre. Beszédemnek az vet gátat, hogy nekiütközik a ti hiedelmetek zárt bronzfalának. De remélem -- hiszen ez az elsô találkozásunk -- hogy egy kicsit máris értjük egymást. Lelketek dolgozza fel azt, amit elmondtam! Van-e kérdésetek? Tegyétek fel! Azért vagyok itt, hogy arra magyarázatot adjak. Nem szégyen a tudatlanság. Az a szégyen, ha valaki kitart a tudatlanságban, holott van, aki kész eloszlatni a kételyeket. -- Ezzel Jézus, mintha a legtapasztaltabb apa volna, kimegy a pavilonból, kezénél fogva a picit, aki most teszi elsô lépéseit, s aki egy szökôkút felé akar menni, amely villog a napfényben. A hölgyek ott maradnak, ahol vannak, és egymással tanakodnak. Johanna pedig, aki két óhaj között tétovázik, ott áll a pavilon bejáratánál... Végre Lidia elszánja magát, és -- mögötte a többiekkel -- Jézushoz megy, aki nevet, mert a csöpp lány meg akarja fogni a vízben visszatükrözôdô napsugarat, de csak a fényt érinti, és újra meg újra próbálkozik, s közben szájacskájával úgy csipog, mint egy csibe. -- Mester... én azt nem értettem, miért mondtad, hogy a mi tanítóink életmódja nem jó, mivel istentelenek. Ôk egy Olimpuszban hisznek. De hisznek... -- Bennük csak a hit külsô formája van meg. Amíg valóban hittek, ahogyan az igazi bölcsek hittek abban az Ismeretlenben, akirôl beszéltem neked, abban az Istenben, aki kielégítette lelküket, jóllehet névtelenül és akaratlanul addig, amíg gondolatukat e Lény felé irányították, aki jóval magasabb rendű, jóval fölötte áll a szegény isteneknek, amelyek tele vannak emberi érzésekkel, méghozzá alantas emberi érzésekkel, amely isteneket a pogányság teremtett magának, addig, szükségszerűen, visszatükröztek egy keveset Istenbôl. A lélek egy tükör, amely visszatükröz, és visszhang, amely visszahoz. -- Mit, Mester? -- Istent. -- Nagy szó ez! -- Nagy igazság! Valeria, akit lázba hozott a halhatatlanság gondolata, megkérdezi: -- Mester, magyarázd meg nekem, hol van kislányom lelke. Megcsókolom majd azt a helyet, mint szentélyt, és imádni fogom, mint Isten részét. -- A lélek! Olyan, mint ez a fénysugár, amelyet Faustinád meg akar fogni, de nem tudja, mert anyagtalan. Pedig van. Látjuk: én, te és barátnôid. Ugyanígy meglátható a lélek mindabban, ami megkülönbözteti az embert az oktalan állattól. Amikor kicsi lányod majd elmondja neked elsô gondolatait, gondolj arra, hogy az, az értelem az ô lelke, amely megnyilatkozik. Amikor szeretni fog téged, de nem ösztönével, hanem az eszével, gondolj arra, hogy az a szeretet az ô lelke. Amikor majd melletted széppé fejlôdik, nem annyira testében, hanem inkább az erényekben, gondolj arra, hogy az a szépség az ô lelke. És ne a lelket imádd, hanem annak Teremtô Istenét, Istent, aki minden jó lélekben trónust akar magának készíteni! -- De hol van ez az anyagtalan és fönséges valami: a szívben? Az agyvelôben? -- Abban az egészben, ami az ember. Tartalmaz titeket, és ti tartalmazzátok azt. Amikor eltávozik belôletek, hullák vagytok. Amikor megöli egy gonosztett, amelyet az ember maga ellen követ el, kárhozottak vagytok, örökre elválasztva Istentôl. -- Tehát te elfogadod, hogy annak a filozófusnak, aki minket ,,halhatatlanok''-nak mondott, igaza volt, bár pogány volt? -- kérdi Plautina. -- Nemcsak elfogadom, hanem többet teszek: azt mondom, hogy ez hittétel. A lélek halhatatlansága, vagyis az ember magasabb rendű részének halhatatlansága a hit legbiztosabb és legvigasztalóbb titka. Az a titok, amely biztonságot önt belénk arra nézve, hogy honnan jövünk, hová megyünk, kié vagyunk, megszabadít minket minden elválás keserűségétôl. Plautina mélyen elgondolkozik. Jézus figyeli, de hallgat. Végre megkérdezi Jézust: -- És neked van lelked? -- Természetesen. -- De hát Isten vagy-e vagy sem? -- Isten vagyok. Mondtam neked. De most emberi természetet öltöttem magamra. És tudod mi okból? Mert csak ezzel az áldozatommal oldhatom meg azokat a kérdéseket, amelyek a ti eszetek számára megoldhatatlanok. És miután legyôztem a tévedést, szabaddá téve a gondolkodást, a lelket is ki tudom szabadítani egy olyan rabszolgaságból, amelyet most neked nem magyarázhatok el. Ezért zártam a Bölcsességet egy testbe, a Szentséget egy testbe. A Bölcsességet úgy hintem szét, mint magvakat a talajra és virágport a szélbe, a Szentség pedig, mint széttört drága edénybôl ömlik rá a világra, a kegyelem órájában, és szenteli majd meg az embereket. Akkor ismerik majd meg az Ismeretlen Istent. -- De téged már ismernek. Aki kétségbe vonja hatalmadat és bölcsességedet az aljas vagy hazug. -- Ismernek. De ez még csak a hajnal. A dél tele lesz megismerésemmel. -- Milyen lesz a te deled? Diadal? Megérem majd? -- Igen, diadal lesz. És te ott leszel. Mert te undorodsz mindattól, amit tudsz, és áhítod azt, amit nem ismersz. Éhes a lelked. -- Ez igaz! Éhezem az igazságra. -- Én vagyok az Igazság. -- Akkor add magadat az éhezônek! -- Csak oda kell jönnöd asztalomhoz. Az én szavam az igazság kenyere. -- De mit szólnak majd isteneink, ha elhagyjuk ôket? Nem állnak bosszút rajtunk? -- kérdi ijedten Lidia. -- Asszony, láttál már valaha ködös reggelt? A rétek eltűnnek az ôket elrejtô pára alatt. Kisüt a nap, a pára szétoszlik, a rétek pedig szebben csillognak. Így van ez a ti isteneitekkel is, amelyek a szegényes emberi gondolat köde csupán. Az emberi gondolkodás mit sem tudott Istenrôl, de szüksége volt arra, hogy higgyen -- a hit ugyanis az ember állandó és szükséges állapota -- ezért teremtette meg magának az Olimpuszt, ezt a valóban nem létezô mesét. A Nap: az Igaz Isten, fölkeltekor ugyanígy oszlanak majd szét a ti isteneitek a szívetekben anélkül, hogy ártani tudnának. Mert ôk nem léteznek. -- Meg kell még hallgatnunk téged... sokszor... Teljesen az ismeretlen elôtt állunk. Mindaz, ami te mondasz, új. -- De ellenszenves neked? Nem tudod elfogadni? Plautina határozott hangon válaszolja: -- Nem! Úgy érzem, büszkébb vagyok arra a kevésre, amit most tudok, s amit a császár nem tud, mint nevemre. -- Akkor pedig maradj állhatatos! Itt hagylak titeket, az én békémmel. -- De hogyan? Nem maradsz, Uram? -- Johanna le van törve. -- Nem maradok. Sok tennivalóm van... Jézus, miután a római nôk hódoló tisztelettel elköszöntek tôle, elindul, majd megfordul, és ezt mondja Johannának: -- Gyere velem a bárkáig! Közben elmondod, mi bánt. Johanna pedig megy. És ezt mondja: -- Kúza Jeruzsálembe akar küldeni egy idôre, s ez fáj nekem. Azért teszi, mert már nem akarja, hogy elvonultan éljek, most, hogy már egészséges vagyok... -- Te is fölösleges ködöket teremtesz magadnak! -- Jézus egyik lábával már a bárkában van. -- Ha gondolnál arra, hogy így majd vendégül láthatsz engem, boldog lennél, és így szólnál: ,,A Jóság intézte így!'' -- Ó... igaz, Uram! Erre nem is gondoltam. -- No látod! Engedelmeskedj, jó feleséghez illôen. Az engedelmesség megszerzi neked azt a jutalmat, hogy vendéged leszek a közeli húsvétkor és azt a kitüntetést, hogy segítesz nekem barátnôid evangelizálásában. A béke legyen mindenkor veled! (3-137) * * * Jézus Szamariában jár, Szikem közelében, amikor utoléri Ôt és övéit a Helytartó udvarának karavánja. Az ünnepek idejére Jeruzsálembe megy. Sok szekér és rabszolga viszi a holmikat. Az utazókocsik tágas, fedett szekerek. Ezekben foglaltak helyet a hölgyek. Az egyik szekér függönye mögül kinéz Plautina, szótlanul, de egy mosollyal köszön. Ugyanígy tesz Valeria is, akinek térdén ül kicsi lánya, aki csupa trilla és kacagás. A másik, még díszesebb utazókocsi elhalad, de anélkül, hogy egyetlen függöny is elhúzódna. De amikor már elhaladt, annak hátsó függönye mögül kidugja arcát Lidia, és meghajtja fejét. A karaván eltávolodik. (3-352) * * * Betániában Plautina, Valeria és Lidia, Quintillianus-szal együtt felkeresik Jézust, hogy Claudia számára megtudakoljanak tôle egyet s mást. Beszélgetésüket már leírtuk elôbb: Jp 2,77-85. oldalán. (3-428) * * * Johanna, jeruzsálemi palotájában, lakomát rendez a szegények számára. Ezen, zsidó asszonyoknak álcázva magukat, részt vesznek a római nôk is, és felszolgálnak az asztaloknál. Lásd: Jgb 3,191-194. Utána átvonulnak Lázár palotájába. Plautina és Valeria Claudiával marad, miközben Claudia a Keriótin keresztül felajánlja védelmét Jézusnak: Jd 6,232-239. (5-473) * * * Jézus a tengerparti Cezareában tartózkodik, a kötélgyártó házában, amikor felkeresi Ôt négy római nô, erôsen lefátyolozva, hogy ne ismerjék fel ôket. Titokban akarnak Jézussal beszélni, és a kötélgyártó csak egy szennyes és büdös raktárhelyiséget tud erre a célra felajánlani nekik. Az erôs bűz kaparja a torkot. Jézus mosolyogva mondja: -- Ez nem a ti ízléseteknek megfelelô hely... De csak ez áll rendelkezésemre. -- Nem látjuk a helyet, mert téged látunk, aki ebben a pillanatban itt laksz -- válaszolja Plautina, levetve fátylát és köpenyét. A többiek követik ôt. Lidia, Valeria és a felszabadított rabszolganô, Albula Domitilla van vele. -- Ebbôl arra következtetek, hogy mindennek ellenére ti még hiszitek, hogy egy igaz vagyok. -- Több egy igaznál. És Claudia küld minket, pont azért, mert többnek tart téged egy igaznál, és nem ad arra, amit mások mondanak. De azt kívánja, hogy te erôsítsd meg véleményét, hogy megkettôzhesse tiszteletét irántad. -- Vagy hogy megfosszon engem attól, ha olyannak tűnök, amilyennek le akarnak írni. De biztosíthatjátok ôt! Nincsenek emberi célkitűzéseim. Az én szolgálatom és vágyam teljesen és kizárólag természetfeletti. Igen, egyesíteni akarom az emberek minden országát. De mire vonatkozóan? Testükre és vérükre? Nem. Azt az esendô anyagot az esendô fejedelmeknek hagyom, a bizonytalan birodalmaknak. Én csak az emberek lelkét akarom egyesíteni jogarom alatt, a halhatatlan lelkeket egy halhatatlan országban. És visszautasítom szándékomnak minden egyéb változatát, bárki is beszéljen, ettôl eltérô módon. És kérlek titeket, higgyétek el és mondjátok meg annak, aki titeket küld, hogy az Igazság csak egyet mond... -- Apostolod olyan biztonsággal beszélt... -- Ô egy lelkesedô gyerek. Így kell venni szavait! -- De árt neked! Fedd meg ôt... Kergesd el... -- És akkor hol lenne az én irgalmasságom? Ô téves szeretetbôl teszi ezt. Nemde inkább részvéttel kell lennem iránta? És mi változna meg, ha elkergetném? Kétszer annyit ártana nekem és magának. -- Akkor olyan, mint lábadhoz kötött vasgolyó!... -- Számomra egy megváltásra szoruló szerencsétlen. Plautina térdre esik, és kitárt karokkal mondja: -- Ah! Mindenkinél nagyobb Mester, milyen könnyű hinni szentségedben, amikor valaki kiérzi szívedet szavaidból! Milyen könnyű szeretni és követni téged ezért a szeretetedért, amely még értelmednél is nagyobb! -- Nem nagyobb. De felfoghatóbb számotokra... akiknek értelmét túl sok tévely gátolja, és akik nem vagytok nagylelkűek abban, hogy megfosszátok azt mindentôl, hogy elfogadjátok az Igazságot. -- Igazad van. Úgy olvasol a lélekben, amilyen bölcs vagy. -- A bölcsesség az életszentség megnyilvánulása, amely mindig megvilágítja az ítéletet, irányuljon az a múltra vagy a jelenre, vagy elôre figyelmeztessen a jövôbeli eseményekre. -- Azért a ti prófétáitok... -- Szentek voltak. Isten ezért nagy fokban közölte magát velük. -- Azért voltak szentek, mert Izraelhez tartoztak? -- Azért voltak szentek, mert izraeliták, és mert cselekedeteikben igazak voltak. Mert nem minden izraelita volt szent, és ma sem az, csak azért, mert Izraelhez tartozik. Nem egy néphez vagy egy valláshoz való mellesleges hozzátartozás tesz szentté. Ez a két dolog nagyon segíthet benne. De nem szükségszerű tényezôje az életszentségnek. -- Akkor mi az a tényezô? -- Az ember akarata. Az akarat, amely irányítja az ember cselekedeteit az életszentségre, ha jó, a gonoszságra, ha rossz. -- Akkor... nem mondható, hogy közöttünk nem lehetnek igazak. -- Nem mondható. Sôt, biztos, hogy vannak igazak ôseitek között, és biztos, hogy lesznek a jelenleg élôk között is. Mert túl rettenetes lenne, ha a pogány világban mindenki ördögi lenne. Azok, akik közületek vonzódást éreznek a Jó, az Igaz iránt, és ellenszenvet éreznek a Bűn iránt, és kerülik a gonosz cselekedeteket, amelyek méltatlanok az emberhez, higgyétek el, máris az életszentséghez vezetô ösvényen járnak. -- Akkor Claudia... -- Igen, És ti. Tartsatok ki! -- De ha meg kellene halnunk, mielôtt... megtérnénk hozzád?... Mit érne akkor, hogy erényesek voltunk?... -- Isten igazságos ítéleteiben. De miért fordíttok hátat annak, hogy az igaz Istenhez jöjjetek? A három úrnô lehajtja fejét... Hallgat... És utána a nagy vallomás, amely megmagyarázza, miért állnak ellen olyan kegyetlenül a rómaiak a kereszténységnek... -- Mert olyannak tűnik számunkra, mintha elárulnánk Hazánkat... -- Ehelyett szolgálnátok Hazátokat, erkölcsileg és lelkileg nagyobbá téve, megerôsödve Isten birtoklása és védelme által, hozzáadva ezt hadseregéhez és gazdagságához. Róma, a világ Városa, az egyetemes vallás Városa!... Fontoljátok meg... Hallgatás... Utána, Lidia, elvörösödve, mint egy láng, azt mondja: -- Mester, egy ideje kerestük, mond-e valamit rólad Vergiliusunk. Mert mi többre becsüljük a vergiliusi jövendöléseket, mint Izrael minden hitének és a ti prófétáitoknak jövendöléseit, amelyekben érezhetjük az ezredéves hit sugallatait. És megvitattuk magunk között... összehasonlítva azt, amit minden idôben, népben és vallásban rólad mondtak. De senki sem érzett meg téged oly jól, mint a mi Vergiliusunk... Sokat beszéltünk ezekben a napokban Diomedésszel, a felszabadított, görög rabszolgával, aki Claudia kedves csillagjósa. Ô azt állította, hogy ami történt, azért történt, mert közel vannak az idôk, és a csillagok együttállása beszélt errôl... És feltevésének megerôsítésére felhozta a három Bölcset, aki három keleti országból jött, hogy imádjon téged, mint kisdedet, és kihívja ezzel a Róma számára is rettenetes mészárlást... De nem gyôzött meg minket, mert... több mint ötven éve az egész világon egy bölcs sem beszélt rólad a csillagok hangja által, jól lehet sokkal közelebb volt megnyilvánulásod. Claudia felkiáltott: ,,Ha itt lenne a Mester! Ô megmondaná az igazat, és tudnánk legnagyobb költônk helyét és halhatatlan sorsát!'' Megmondanád... Claudia számára... Ajándékként, hogy megmutasd nekünk, nem neheztelsz rá azért, mert kételkedett benned... -- Megértem az ô római érzelmeit, és nem haragszom rá. Nyugtassátok meg ôt! És halljátok! Vergilius, nemcsak mint költô volt nagy, nemde? -- Ó, nem! Nagy volt, mint ember is. Egy már romlott és bűnös társadalom közepette ô volt a lelki tisztaság fénye. Senki sem mondhatta, hogy látta ôt kéjelegni, hogy szerette a tivornyákat és a szabadosságot. Írásai tiszták, de szíve még tisztább volt. Annyira, hogy a helyeken, ahol leggyakrabban tartózkodott, a ,,kis szűznek'' nevezték, megvetéssel a bűnösök, tisztelettel a jók. (Virgilius latin neve és a szűz: virgo, latinul, hasonló egymáshoz, innen a szójáték.) -- Tehát egy tiszta lélek egy tiszta emberben, nem tudta volna visszatükrözni Istent, mivel az az ember pogány volt? A tökéletes Erény ne szerette-volna az erényeset? És ha lelkének szép tisztasága által részesült az Igaz szeretetében és látásában, akkor nem részesülhetett a jövendölés egy felvillanásában is? A jövendölésben, ami nem más, mint az igazság, amely megnyilvánul az elôtt, aki megérdemli, hogy megismerje az Igazat, jutalomként és ösztönzésként, hogy törekedjék még erényesebbé válni. -- Akkor... ô valóban rólad jövendölt? -- Az ô tisztaságtól lángoló lelke és lángesze felemelkedett egy rólam szóló oldal megismerésére, és ôt a pogány és igaz költônek lehet mondani, egy prófétai szellemnek, aki megelôzte a kereszténységet, jutalmul erényeiért. -- Ó! A mi Vergiliusunk!! És jutalomban fog részesülni? -- Mondtam: Isten igazságos. De ti ne utánozzátok a költôt, megállva az ô határánál. Haladjatok tovább, mert számotokra az Igazság nem belátás és rész-ismeret által nyilvánult meg, hanem teljesen, és fületek hallatára beszélt veletek. -- Köszönjük, Mester... Visszavonulunk. Claudia azt mondta nekünk, kérdezzünk meg téged, hogy erkölcsi dolgokban hasznodra lehet-e -- mondja Plautina anélkül, hogy válaszolna Jézus szavaira. -- És azt mondta, kérdezzetek meg engem, hogy nem voltam-e jogbitorló... -- Ó, Mester! Hogyan tudod? -- Több vagyok Vergiliusnál és a prófétáknál... -- Igaz! Minden igaz! Szolgálhatunk valamivel?... -- Nekem nincs szükségem másra, csak a hitre és a szeretetre. De van egy teremtmény, aki nagy veszélyben van, és ezen az estén meg akarják ölni a lelkét. Claudia meg tudná menteni. -- Itt? Kik? Megölik a lelkét? -- A ti nemeseitek egyike vacsorát rendez, és... -- Ah! Igen! Ennius Cassius. Az én férjemet is meghívta... -- mondja Lidia. A történet folytatását, amely egy serdülô rabszolgaleány: Aurea Galla (galliai Aranka) megmentésével végzôdik, lásd részletesen Gy 4,129-143. oldalán és M 11,450-482, oldalán. (6-895) * * * Az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás elôtti pénteken Lázár betániai birtokán lakomát rendeznek Jézus számára, s erre meghívják a nôtanítványokat is. Jelen van Valeria és Plautina is. Az utóbbi nem tud hinni abban, hogy Jézus magától képes lesz feltámadni, de Mária Magdolna rendületlenül bízik ebben. Beszélgetésüket lásd P 11,456-458. oldalán. (8-414) * * * Húsvét vasárnap estéjén Plautina, héber asszonyként öltözve, elmegy római barátnôivel együtt az utolsó vacsora termének házába, és a többiek nevében is beszélve, azt mondja a Szűzanyának, letérdelve, miután köszöntötték ôt: -- Ha elôzôleg csodáltuk a Bölcsességet, most szeretnénk Krisztus leányaivá lenni. És neked mondjuk meg ezt. Egyedül te tudod legyôzni a zsidók bizalmatlanságát, amit irántunk éreznek. El fogunk jönni hozzád, hogy oktass minket... Mária boldogan mosolyogva válaszolja: -- Kérem az Urat, tisztítsa meg ajkamat, mint a prófétának, hogy méltóképpen beszélhessek Uramról. Legyetek áldottak, Róma zsengéi! Késôbb Plautina elmondja, mi történt: -- Mi, miközben ma reggel róla beszéltünk, láttunk egy fényt, egy fényt! Egy arc alakult ki. Ó, mondd el te, az Ô ragyogását! Ô volt. És oly kedvesen mosolygott ránk, hogy többé már semmi mást sem akartunk, csak azt, hogy ide jöjjünk, és azt mondjuk nektek: ,,Ne utasítsatok vissza minket!'' (Lásd részletesebben elôzôleg: Jp 2,120-122.) (10-71) ======================================================================== Valeria Valeria Claudia barátnôinek egyike, és történetének nagy részét már ismertettük, azért itt csak felsoroljuk azt idôrendben, megjelölve a helyeket, ahol részletesebb leírása található. Amikor Jézus a tengerparti Cezareában jár, meggyógyítja Valeria haldokló kisleányát, Faustinát: Gy 1,26-29. (3-65) * * * Johanna beteri rózsáskertjében felkeresik a római nôk Jézust, és Ô elbeszélget velük az örök életrôl. Gy 1,30-31., Jp 3,137-146. (3-137) * * * Valeria Claudia kíséretében megy Jeruzsálembe egy szekérkaravánon, és közben kinézve, üdvözli Jézust. Jp 3,146-147.) (3-352) * * * Betániában ismét felkeresi Jézust, Quintillianus és a többi római nô társaságában: Jp 2,77-85. (3-428) * * * Johanna jeruzsálemi palotájában ô is részt vesz a szegényeknek adott lakomán, és felszolgál, zsidó nônek öltözködve, a többi római nôvel együtt: Jgb 3, 191-194. (5-483) * * * Plautinával együtt ismét meghallgatja Jézust a tengerparti Cezareában, a kötélgyártó házában: Jp 3, 147-151. (6-895) * * * Másfél évvel Fausztina meggyógyítása után, Valeria felkeresi Jézust a Jeruzsálem közelében levô Nobéban, kisleányával együtt, és hosszasan elbeszélget vele a házasságról és a válásról -- mert férje hűtlenül elhagyta ôt. A tanulságos beszélgetést teljes egészében megtalálhatjuk Gy 1,31-43. oldalán. (7-1749) * * * Jézus efraimi önkéntes számkivetése idején az apostolok arról beszélgetnek, mit tudnának tenni érdekében. Szóba kerülnek a római nôk is. Valaki megjegyzi: -- Tudjátok, hogy Valeria, miután férje elvált tôle, áttért a zsidó hitre? Komolyan vette ezt. Szent életet él, és sokunk számára példaképül szolgál. Felszabadította rabszolgáit, és mindnyájukat oktatja az igaz Isten felôl. Vett egy házat a Sionon. De most, hogy Claudia megjött, visszatért hozzá... -- Akkor!... -- Nem. Nekem azt mondta: ,,Amint megjön Johanna, hozzá megyek. De most meg akarom gyôzni Claudiát.''... Úgy látszik Claudiának nem sikerül határtalanul hinni Krisztusban. Számára Ô egy bölcs. Nem több... Sôt, úgy látszik, hogy mielôtt a városba jött, kissé megzavarták a szállingózó megjegyzések, és kételkedve azt mondta: ,,Egy férfi, mint a mi bölcselôink, de nem olyan, mint a jobbak közülük; mert szavai nem felelnek meg életmódjának'' És ô megenged magának olyan dolgokat, amelyekkel már fölhagyott -- mondja Nike. -- Ez várható volt. Pogány lelkek! Hm! Egy lehet jó köztük... de a többiek!... Szemét! Szemét! -- vélekedik Bertalan. (8-250) * * * Nagyszerdán Jézus a király kertjében pihen, ahová Mannaen hívta meg Ôt. Az apostolok leheverednek a fűre, és elalszanak. A nôtanítványok és Valeria, aki csatlakozott hozzájuk, hallgatnak, nehogy beszédjükkel felébresszék az alvó apostolokat. A többi római nôt Claudia magához hívatta az Antóniába, mert nagyon szomorú, és az az elôérzete, hogy sokat fog sírni. (9-139) * * * Az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás elôtti pénteken Lázár betániai birtokán lakomát rendeznek Jézus számára, s erre meghívják a nôtanítványokat is. Jelen van Valeria és Plautina is. (P 11,456-458) (8-414) * * * Miközben Jézus a Kálváriára viszi keresztjét, az Ôt sirató asszonyok között ott van Lidia és Valeria is, és Jézus nevükön szólítja ôket, hálája jeléül. Jsz 73. (9-334) * * * Nagypéntek éjjelén Veronika fölkeresi Máriát az utolsó vacsora házában. János fogadja ôt a kapunál: -- Béke veled, nôvér! Lépj be! -- Felajánlhatom az Anyának Plautina tiszteletét? Claudia is hozzájárult. De, csak ha nem fájdalmas számára engem látni. János belép Máriához. -- Ki kopogott? Péter? Júdás? József? -- Nem. Valeria. Értékes tömjént hozott. Szeretné neked felajánlani... ha nem okoz vele fájdalmat. -- Felül kell múlnom fájdalmamat. Ô meghívta Országába Izrael fiait és a pogányokat. Mindenkit meghívott. Most... halott... De én itt vagyok helyette. És mindent elfogadok. Lépj be! Valeria belép. Levette sötét köpenyét, és teljesen fehér ruhában van. Földig hajol. Üdvözöl és beszél: -- Úrnô! Te tudod, kik vagyunk. A sötét pogányság elsô megváltottjai. Sár és sötétség voltunk. A te Fiad szárnyakat adott nekünk és világosságot. Most... elaludt békében. Ismerjük szokásaitokat. És azt akarjuk, hogy Róma balzsama hulljon a Gyôzedelmesre. -- Isten áldjon meg titeket, Uram leányai! És... bocsáss meg, ha nem tudok többet mondani... -- Ne erôltesd magadat, Úrnô! Róma erôs. De meg tudja érteni a fájdalmat és a szeretetet. Megért téged, Fájdalmas Anya. Isten veled! -- Béke veled, Valeria! Áldásom Plautinának és nektek mindnyájatoknak! Valeria visszavonul, ott hagyva az általa hozott tömjént és fűszereket. (M 14,603) (9-419) * * * Nem említi a szöveg, de valószínű, hogy Jézus föltámadása után Valeria is a római nôk között volt, amikor Ô megjelent nekik, és utána velük együtt ô is elment az utolsó vacsora házába. (Lásd elôzôleg, a 152. oldalon.) Amikor Claudia eltávozik Cezáreába, csak Plautina és Lídia megy vele. Valeria elmegy Johannával Béterbe. Lásd elôzôleg, a 134. oldalon. ======================================================================== Lidia A negyedik római nô, aki szerepel a látomásokban: Lídia. Az eddigiekben már leírtuk, amit róla olvashatunk ezekben, s ez megtalálható a következô oldalakon: Jp 2,79. Jp 3,127. 130. 131. 132. 137. 143. 147. 149. 151. 155. 168. ======================================================================== Aglae Jézus megtérített egy római nôt, aki már gyermekkorában rossz útra tért, és késôbb egy heródiánus ágyasa lett. Történetét megtaláljuk ,,A Fátyolos Nô'' című füzetben, a Jézus és a bűnbánók sorozatban: Jb 2,175- 192. oldalon. ======================================================================== Meggyógyított pogányok Már elôzôleg leírtuk több pogány meggyógyítását vagy ördögtôl való megszabadítását: A kis Faustina (= Fausta) 1,28-29 A kafarnaumi százados szolgája: E 4,165-168 Dina édesanyja: Gy 2,58-62 Fára felesége: Gy 2,63-66 Nikomedész matróza: Pt 4,162-167 A nyomorék Jónás: Jcs 2,78-79 A kánaáni asszony leánya: E 6,235-239 Aranka (Aurea Galla) meggyógyítása: M 11,453 Egy római rabszolgája: Jcs 3,134-136 Szír-föníciai betegek: Jcs 3,140 Camillus, a római katona: Jcs 4,169-172 Jerikói nô: Jcs 4,174 Claudia levágott nyelvű rabszolgája: Jcs 4,185 Éhhalál elôtt álló férfi: Jcs 4,189-194 Fabia Gy 5,208-209 Emmausz fürdôjében Jcs 3,143-146 A következô oldalakon egy eddig még nem ismertetett csodát írunk le. ======================================================================== Én más istené vagyok Miután Jézust kiutasítják a jeruzsálemi Templomból, Lázár egy tanyáján húzódik meg apostolaival. A nép hamarosan megtudja, hogy ott van, és tömegesen keresi fel, hogy tanítását hallgassa. Jézus a tízparancsolatot magyarázza. (Lásd az errôl szóló füzetet: T) A következô eset nem szerepel abban a füzetben, azért itt írjuk le. Jézus ma a kilenc otthon maradottal van, mivel a többi három Jeruzsálembe ment. Ezért a mindig vidám Tamás megosztja magát zöldségei és más, lelkibb megbízatásai között. Péter Fülöppel, Bertalannal és Mátéval együtt a zarándokokkal foglalkozik. A többiek pedig a folyóhoz mennek keresztelni. Valóban vezeklésnek számít ez, ilyen dermesztô északi szélben! Jézus még a konyha sarkában ül, a megszokott helyén, Tamás pedig szorgoskodik és hallgat, hogy ne zavarja a Mestert, amikor belép András, és ezt mondja: -- Mester, van itt egy beteg, akit -- én mondom -- jó lesz mihamarabb meggyógyítani, mert... azt mondják rá, hogy bolond, mivel nem izraeliták. De mi azt mondanánk, hogy ördögtôl megszállott. Üvölt, dühöng, vonaglik. Gyere, nézd meg! -- Azonnal. Hol van? -- Még a mezôn. Hallod azt az üvöltést? Az ô. Olyan, mint egy állat hangja, pedig tôle jön. Biztosan gazdag lehet, mert kísérôje elôkelôen öltözött, és a beteget egy igen pompás kocsiról emelte le a sok szolga. Biztosan pogány, mert az Olimposz isteneit káromolja. -- Menjünk! -- Megyek én is megnézni -- mondja Tamás, aki kíváncsibb rá, mint zöldségeire. Kimennek, és ahelyett, hogy a folyó felé kanyarodnának, a mezôk felé tartanak, amelyek ezt a tanyát elválasztják a majoros házától. Egy réten, -- ahol elôbb még birkák rágcsálták a füvet, de most ijedten szaladnak szét minden irányban -- van egy ember, akit erôsen megkötöztek, de aki ennek ellenére ôrjöngve ugrál, és iszonyúan kiáltozik. Ez a kiáltás egyre fokozódik, ahogy Jézus közelít hozzá. Péter, Fülöp, Máté és Bertalan ott vannak a közelben, és megdöbbenve nézik. Férfiak is vannak ott, az asszonyok azonban félnek közelébe menni. -- Megjöttél, Mester? Látod, mennyire dühöng? -- mondja Péter. -- Most majd abbahagyja. -- De... pogány, tudod? -- No, és aztán? -- Hát... a lelke miatt!... Jézus kissé elmosolyodik, és tovább megy. Odaér az ôrülthöz. Az mind izgatottabbá válik. A csoportból kiválik egy férfi. Öltözete és borotvált arca elárulja, hogy római. Köszönti Jézust: -- Üdvözlégy, Mester! Híred eljutott hozzám. Te felülmúlod a gyógyításban Hippokratészt, és nagyobb csodákat művelsz a betegeken, mint Aeszkulapiusz szobra. Tudom. Azért jövök. A testvérem, látod? Titokzatos betegség megôrjítette. Ehhez egyetlen orvos sem ért. Elmentem vele Aeszkulapiusz templomába. De onnan még betegebben jött ki. Ptolemaiszban van egy rokonom. Egy gályával küldött nekem üzenetet. Azt üzente, hogy itt van valaki, aki mindenkit meggyógyít. Eljöttem. Félelmetes utazás! -- Jutalmat érdemel. -- De mi még csak áttértek sem vagyunk, hanem rómaiak, akik hűségesek isteneikhez. Szerintetek pogányok. Szibariszból származunk, és most Cipruson élünk. -- Igen. Pogányok vagytok. -- Akkor... semmire sem számíthatunk? A te Olimpuszod utasítja el a mieinket, vagy a mienk azt. -- Az én Istenem Egyetlenként és Hármasan uralkodik, Egyetlenként, és Egyedül. -- Hiába jöttem! -- mondja csüggedten a római. -- Miért? -- Mert én más istené vagyok. -- A lelket egyetlen Egy teremtette. -- A lelket?... -- A lelket. Azt az isteni valamit, amit Isten teremtett minden ember számára. Társa a létben, és tovább él földi élete után. -- És hol van? -- Az én mélyén. Isteni valami, a legszentebb szentély bensejében. Minden tiszteletre méltó, igazán létezik. Nem ô van valamiben, hanem ô tartalmaz valamit. -- Jupiterre! Filozófus vagy? -- Az Istennel egyesült Értelem vagyok. -- Gondoltam, hogy az vagy, beszéded után... -- És mi a filozófia -- amikor igaz és becsületes -- ha nem az emberi értelem fölemelkedése a Végtelen Bölcsességhez és Hatalomhoz, vagyis Istenhez? -- Isten! Isten!... Itt van velem ez a szerencsétlen, aki zavarba ejt. Szinte megfeledkeztem állapotáról, csakhogy téged halljalak, isteni! -- Nem az vagyok, aminek te mondasz engem. Te azt hívod isteninek, ami magasabb rendű az emberinél. Én azt mondom, ezzel a névvel csak azt szabad illetni, aki Istentôl való... -- Mi az Isten? Ki látta Ôt valaha?... -- Vezesd ide a beteget! Az ordít és rángatódzik, miközben odavonszolják. -- Látod? Te ôrültnek nevezed. Azt mondod, egyetlen orvos se tudta meggyógyítani. Ez igaz. Egyetlen orvos sem, mert ô nem ôrült. Hanem egy alvilági lény -- így mondom, miattad, aki pogány vagy -- hatolt belé. -- De nincs benne jós-szellem. Sôt csak tévedéseket mond. -- Mi ezt ,,ördög''-nek nevezzük, nem jósnak. Van köztük, amelyik beszél, van, amelyik néma. Van, amelyik igazságba merített érvekkel vezet félre. Van, amelyik csak értelmi rendellenességet okoz. A kettô közül az elsô a teljesebb és veszélyesebb. Testvérednél a második eset áll fenn. De most majd kimegy belôle. -- Hogyan? -- Ô maga mondja meg neked. -- Jézus ráparancsol: -- Hagyd el ezt az embert! Menj vissza mélységedbe! -- Megyek. Veled szemben túl gyenge az én erôm. Kiűzöl, és betömöd a számat. Miért gyôzöl le mindig minket?... -- A szellem beszélt az ember szája által, aki utána összerogyott, mint akit elhagyott az ereje. -- Meggyógyult. Oldozzátok fel kötelékeit, félelem nélkül. -- Meggyógyult? Biztos vagy ebben? De... de akkor imádlak téged! -- A római készül leborulni. Jézus azonban ezt nem akarja. -- Emeld föl a lelkedet. Isten az égben van! Ôt imádd, és Ôfelé menj! Isten veled! -- Nem. Így nem. Legalább fogadd el ezt. Engedd meg nekem, hogy úgy tegyek veled, mint Aeszkulapiusz papjaival. Engedd, hogy halljalak beszélni... Engedd meg, hogy beszéljek rólad hazámban... -- Tedd meg! És gyere ide testvéreddel! Testvére csodálkozva néz körül, és megkérdi: -- Dehát hol vagyok? Ez nem Cintium! A tenger hol van? -- Beteg... -- Jézus int, hogy hallgassanak, és azt mondja: -- Beteg voltál, magas láztól, és ide hoztak, más éghajlat alá. Most jobban vagy. Gyere! Mindenki elmegy, de nem egyforma érzülettel. A nagy szobában van, aki csodálkozik, van, aki bírálja Jézust a pogány ember meggyógyítása miatt.: Jézus szokott helyére megy, és a rómaiak elôtte foglalnak helyet. -- Engedjétek meg, hogy idézzem a Királyok könyvének egyik részletét. (2Kir 5,1-20) -- Ebben le van írva, hogy midôn Szíria királya háborúra készülôdött Izrael ellen, volt udvarában egy nagyrabecsült fôembere, Naamán, aki leprás volt. Egy izraeli leány, akit a szírek hurcoltak el, és az ô rabszolgája lett, így szólt hozzá: ,,Ha uram a prófétához fordulna Szamáriában, biztosan kigyógyítaná leprájából.'' Erre Naamán, miután engedélyt kért a királytól, követte a leány tanácsát. Izrael királya azonban dühös lett, mondván: ,,Hát Isten vagyok én, hogy Szíria királya betegeket küld hozzám? Ez ürügy, hogy háborút kezdhessen.'' Amikor azonban Elizeus próféta tudomást szerzett az esetrôl, ezt üzente: ,,Jöjjön hozzám az a leprás, és én meggyógyítom. Hadd tudja meg, hogy van próféta Izraelben.'' Naamán akkor elment Elizeushoz. De Elizeus nem engedte be. Csak kiüzent neki: ,,Fürödj meg hétszer a Jordánban, és tiszta leszel!'' Naamán megharagudott, mert úgy látta, hiába tett meg olyan hosszú utat, és készült hazaindulni, haragosan. Szolgái azonban így kérlelték: ,,Csak annyit kért tôled, hogy fürödj meg hétszer. Ha sokkal többet parancsolt volna, azt is meg kellene tenned, mert ô a próféta.'' Ekkor Naamán engedett. Ment, megfürdött, és újból egészséges lett. Örvendezve tért vissza Isten szolgájához, és azt mondta neki: ,,Most már tudom az igazságot: nincs más Isten a földkerekségen. Csak Izrael Istene létezik.'' És mivel Elizeus nem akart elfogadni ajándékot, azt kérte tôle, hadd vihessen el legalább annyi földet, amelyen áldozatot mutathat be, Izrael földjén, az igaz Istennek. Tudom, hogy ti nem mind helyeslitek, amit tettem. Azt is tudom, nem vagyok köteles magyarázatot adni nektek. De mivel igaz szeretettel szeretlek titeket, azt akarom, hogy megértsétek tettemet, tanuljatok belôle, és szűnjön meg lelketekben a bírálgatás és a megütközés minden érzése. Egy pogány állam két alattvalója van elôttünk. Az egyik beteg volt, és azt az üzenetet kapták, egyik rokonuk közvetítésével, de biztosan Izrael szája által: ,,Ha elmennétek Izrael Messiásához, Ô meggyógyítaná a beteget.'' És ôk, nagyon messzirôl, el is jöttek hozzám. Bizalmuk sokkal nagyobb volt, mint Naamáné, mert semmit sem tudtak Izraelrôl és a Messiásról, míg a szír ember, a nemzetbeli közelség és az izraeli rabszolgákkal való folytonos kapcsolat révén már tudta, hogy van Isten Izraelben. Az igaz Isten. Nem helyénvaló-e, hogy most egy pogány ember térhet vissza hazájába úgy, hogy ezt mondhatja: ,,Valóban Izraelben van Isten embere, és Izraelben imádják az igaz Istent''? Én nem azt mondtam: ,,Fürödj meg hétszer''. Hanem Istenrôl és a lélekrôl beszéltem, két -- elôttük -- ismeretlen valamirôl, s amelyek - - mint egy kimeríthetetlen forrás hét szája -- úgy viszik magukkal a hét ajándékot. Mert ahol megvan Isten és a lélek fogalma, és a kívánság, hogy ezekhez eljussanak, ott kinônek a hit, a remény, a szeretet, az igazságosság, a mértékletesség, az erôsség és az okosság fái. Ezek ismeretlen erények azok elôtt, akik a saját isteneiknél nem utánozhatnak mást, csak a közös emberi szenvedélyeket, megtoldva az erkölcsi szabadossággal, amelyeket magasztos feltételezés alapján művelnek. Ôk most visszatérnek hazájukba. De azon az örömön kívül, hogy meghallgatást nyertek, még ezt is elmondhatják: ,,Most már tudjuk, hogy nem vagyunk állatok, s hogy az életen túl van egy jövendô élet is. Tudjuk, hogy az igaz Isten Jóság, és ezért minket is szeret, és azért tesz velünk jót, hogy rávegyen minket: menjünk Ôhozzá. És mit gondoltok? Egyedül ôk nem ismerik az igazságot? Az imént egyik tanítványom azt hitte, hogy nem tudom meggyógyítani a beteget, mivel pogány lelke van. De mi is a lélek? És kitôl származik? A lélek az ember szellemi lényege. Az, amely, minthogy tökéletesebb, átjárja, kíséri, elevenné teszi a test egész életét, és tovább él akkor is, amikor a test nincs többé, mivel halhatatlan, mint az, aki megteremti: az Isten. Minthogy csak egy Isten van, nincsenek pogány lelkek és nem-pogány lelkek, amelyeket különféle istenek teremtettek. Csak egyetlen erô van, amely megteremti a lelkeket: és ez a Teremtô ereje, a mi egyetlen, hatalmas, szent, jó Istenünk ereje, akiben nincs olyan szenvedély, ami ne szeretet, teljesen lelki természetű, tökéletes emberszeretet lenne, és -- hogy megértsék ezek a rómaiak -- amint mondtam: emberszeretet, most még azt is mondom: teljesen erkölcsi emberszeretet. Mert a lélek fogalmát nem értik meg ezek a kisdedek, akik egyáltalán nem ismerik a szent szavakat. És mit gondoltok? Hogy én csak Izraelért jöttem? Én vagyok az, aki a néptörzseket egyetlen pásztorbot, a mennyek pásztorbotja alá terelem. És bizony, mondom nektek, nemsokára eljön az idô; amikor sok pogány fogja ezt mondani: ,,Engedjétek, hogy abból a sokból mi is kapjunk, hogy pogány földjeinken mi is mutathassunk be áldozatot az igaz Istennek, az Egy és Hármas Istennek'', akinek Szava én vagyok. Ôk most elmennek. Jobban meggyôzve, mintha megvetéssel zúztam volna ôket össze. A csodában és szavaimban megérzik Istent, és ezt elbeszélik ott, ahová visszatérnek. Még azt is mondom nektek: nem volt-e helyes megjutalmazni ekkora hitet? Félrevezetve az orvosok válaszaitól, csalódottan a templomokba tett hiábavaló utazásoktól, még tudtak annyira hinni, hogy eljöjjenek az Ismeretlenhez, a világ Nagy Ismeretlenjéhez, a Kigúnyolthoz, Izrael Nagy Kigúnyoltjához és Megrágalmazottjához, és azt mondani neki: ,,Hiszem, hogy te meg tudod tenni''. Új gondolkozásmódjukhoz az elsô krizma az ô hinni-tudásukból jut hozzájuk. Nem is annyira a betegségbôl, mint inkább téves hitükbôl gyógyítottam ki ôket, mert ajkukat olyan kehelyre illesztettem, amely utáni szomjúságuk annál inkább fokozódik, minél többet isznak belôle: az igaz Isten ismerete utáni szomjúság ez. Befejeztem. Azt mondom nektek, Izrael fiainak: tudjatok úgy hinni, mint ahogyan ezek tudtak! A római odamegy a meggyógyulttal: -- De... ezentúl már nem merem mondani, hogy Jupiterre. Ezt mondom: római polgári becsületemre esküszöm neked, meglesz bennem ez a szomjúság. Most azonban mennem kell. Ki ad ezentúl innom? -- A te szellemed, a lelked -- amirôl most már tudod, hogy neked is van -- addig a napig, amikor egy küldöttem majd elmegy hozzád. -- És te nem? -- Én... én nem. De akkor sem leszek távol, amikor nem leszek jelen. És nem múlik el, csak két évnél valamivel több, hogy olyan ajándékot kapsz tôlem, ami nagyobb lesz, mint ennek a gyógyulása, aki számodra oly kedves volt. Isten legyen mindkettôtökkel! Tudjatok kitartani a hitnek ebben az érzelmében. -- Üdvözlégy, Mester! Az igaz Isten óvjon meg! A két római eltávozik, és lehet hallani, amint hívják a szolgákat a kocsival. -- És még azt sem tudták, hogy van lelkük! -- mormolja egy öregember. -- Igen, apa. De szavaimat jobban el tudták fogadni, mint oly sokan Izraelben. Most, mivel igen nagy adományt adtak, tegyünk jót Isten szegényeivel, kétszeres és háromszoros mértékben. A szegények pedig imádkozzanak ezekért a jótevôkért, akik szegényebbek, mint ôk, hogy eljussanak az igazi, egyetlen gazdagságra, ami Isten megismerése. A lefátyolozott nô a fátyla mögött sír, ezért nem látják könnyeit, zokogását azonban hallják. -- Az a nô sír -- jegyzi meg Péter. -- Talán nincs több pénze. Adjunk neki? -- Nem amiatt sír. De eredj, és mondd neki: ,,A földi hazák elmúlnak. De az ég megmarad. Azé lesz, aki tud hinni. Isten a Jóság, azért a bűnösöket is szereti. És neked is segít, hogy rávegyen: menj Ôhozzá. -- Eredj! Így mondd neki, s azután hagyd sírni: Eltávozik a méreg lelkébôl. Péter odamegy a nôhöz, aki már elindult a mezôk felé. Megmondja neki, majd visszatér. -- Még jobban kezdett sírni -- mondja. -- Pedig azt hittem, megvigasztalom... -- és Jézusra néz. -- Tényleg megvigasztalódott. Örömtôl is lehet sírni. (2-595) ======================================================================== Pogány gyermekek Elôzôleg, a 157. oldalon a meggyógyított pogányok között több gyermek is szerepel: Faustina, a kánaáni asszony lánya, Aranka. A következôkben csak azokról a gyermekekrôl lesz szó, akiket elôzôleg még nem említettünk, vagy ha másutt említettük ôket, megjelöljük a helyet, ahol megtalálhatók. A Jézus és a gyermekek sorozatban szerepelnek a következôk: Dina Gy, 2,58-62 Sándor Gy 2,53-60 Marciale Gy 4,160-168 Caius Lucius Gy 1,26-28 ======================================================================== Pogány férfiak A férfiak közül nemcsak a katonák érdeklôdtek Jézus tanítása iránt, hanem néhány más pogány férfi is. Ezeknek történetét ismertetjük most. ======================================================================== Crispus Mária Magdolnát, megtérése után, Jézus körútra viszi magával azokba a városokba, ahol botrányokat okozott, hogy jóvátegye azokat, nyíltan Jézus tanítványának vallva magát. Tibériásban régi bűntársai kigúnyolják Magdolnát, ô azonban bátran megválaszol nekik. Lásd: MM 24-25 -- Jöjjetek velem, Ôutána! Szűnjetek meg állatok lenni, és váljatok legalább emberekké! -- mondja Magdolna. A válasz erre röhögés és hangos gúnyolódás. Csak egy öreg római szól rájuk: -- Legyetek tisztelettel a nô iránt. Szabadon teheti, amit akar! Én védelmembe veszem! -- A népszónok! Hallod-e? Megártott a tegnap esti bor? -- kérdi egy fiatalember. -- Nem. Búskomor, mert fáj a háta -- jegyzi meg egy másik. -- Eredj a Názáretihez, hadd vakarja meg neked! -- Megyek is, hogy vakarja le rólam a sarat, amely a veletek való érintkezéssel ragadt rám -- feleli az. -- Ó, Crispus, aki hatvanéves korában romlott meg! -- nevetnek sokan, köréje állva. De a Crispusnak nevezett ember nem törôdik azzal, hogy gúnyolják, és elindul Magdolna mögött, aki utoléri a Mestert. Jézus éppen egy írástudóval vitatkozik, aki azért dorgálja, mert Tibériásban van, éspedig ilyen társasággal. -- És te miért vagy itt? Ez válasz arra, hogy miért vagyok Tibériásban. És azt is mondom, hogy Tibériásban is, sôt itt még inkább, mint másutt, vannak lelkek, akiket meg kell menteni -- válaszolja neki Jézus. -- Ezek nem menthetôk meg. Pogányok, bálványimádók, bűnösök. -- Én a bűnösök miatt jöttem. Hogy megismertessem az igaz Istent mindenkivel. Temiattad is jöttem. -- Nincs szükségem se tanítókra, se megváltókra. Én tiszta és tanult ember vagyok. -- Bárcsak annyira volnál ilyen, hogy felismernéd állapotodat! -- Te meg annyira, hogy tudd, mennyire lejáratod magadat egy utcanô társaságával. -- Megbocsátok neked az ô nevében is. Ô, alázatos viselkedésével, megsemmisíti bűnét. Te, kevélységeddel, megduplázod vétkeidet. -- Nincsenek vétkeim. -- Megvan benned a legfôbb bűn: szeretetlen vagy. Az írástudó ezt mondja: -- Üresfejű, esztelen ember! -- Én miattam, Mester! -- mondja Magdolna. És, látva Szűz Mária sápadtságát, így könyörög: -- Bocsáss meg nekem! Miattam sértegetik Fiadat. Visszavonulok... -- Nem! Te ott maradsz, ahol vagy. Én akarom -- mondja Jézus, olyan határozott hangon és szemében olyan villogással, amitôl egész személye lenyűgözô hatalmúvá válik, és alig lehet ránézni. Majd utána, gyöngédebb hangon ezt mondja: -- Te ott maradsz, ahol vagy. És ha valaki nem bírja elviselni közelségedet, az menjen el, de csakis az. Ezzel Jézus elindul a város nyugati része felé. -- Mester! -- kiáltja utána a testes, öreg római, aki védelmébe vette Magdolnát. Jézus megfordul. -- Téged Mesternek szólítanak, és én is így szólítalak. Szerettem volna hallani beszédedet. Félig filozófus, félig bohém voltam. De talán te tudnál belôlem tisztességes embert faragni. Jézus erôsen ránéz, és ezt mondja: -- Elhagyom ezt a várost, ahol az emberi állatiasság alávalósága uralkodik, és magasra csap a gúny. És továbbindul. Mögötte az ember, aki verejtékezve és nehezen követi. Mert Jézus gyorsan lépked, ô pedig kövér és idôs, és elnehezítette a sok bűnös szenvedély is. Péter, aki hátrafordul, közli ezt Jézussal. -- Hagyd, hadd gyalogoljon! Ne törôdj vele Egy kis idô múlva a Kerióti szólal meg: -- Az az ember csak követ minket. Ez nem helyes! -- Miért? Szánod ôt, vagy más okból? -- Szánni ôt? Nem. Hanem mert távolabbról követ minket az írástudó is, más zsidókkal. -- Hadd tegyék. De jobb volna, ha ôhelyette magadat sajnálnád. -- Téged, Mester. -- Nem. Magadat, Júdás. Légy ôszinte, érzelmeid megértésében és bevallásában! -- Én valójában az öreget is sajnálom. Tudod-e, mennyire erôlködik, hogy mögötted tudjon maradni? -- mondja a verejtékezô Péter. -- A Tökéletesség követése mindig fáradsággal jár, Simon. Az ember fáradhatatlanul követi ôket, igyekezve mindig a nôk közelében maradni, de soha nem szól hozzájuk. ... Tibériás, külterületeinek veteményes kertjeivel, véget ér. Rajta túl halad a Kánába vezetô, poros út. Az út egyik oldalát gyümölcsösök szegélyezik, a másik oldalát egy sor nyártól perzselt mezô és szántóföld. Jézus bemegy az egyik gyümölcsös-kertbe, és megáll a sűrűlombú fák árnyékában. Odamennek hozzá a nôk is, majd a kifulladt római, aki már igazán nem bírja tovább. Kissé félrehúzódva megáll. Nem szól, csak néz. -- Pihenés közben együnk -- mondja Jézus. -- Van ott egy kút, és mellette egy földműves. Menjetek, kérjetek tôle vizet! János és Tádé megy. Egy víztôl csepegô korsóval térnek vissza. Mögöttük pedig a földműves jön, aki pompás fügével kínálja meg ôket. -- Isten jutalmazzon meg ezekért, egészséggel és termésben! -- Isten védelmezzen téged! Te vagy a Mester, nemde? -- Az vagyok. -- Beszélsz itt? -- Nincs, aki kívánja. -- Én, Mester! Jobban, mint a vizet, amely oly jól esik annak, aki szomjas -- kiáltja a római. -- Szomjas vagy? -- Nagyon. A várostól kezdve jövök utánad. -- Tibériásban nem hiányoznak a frissvizű szökôkutak... -- Ne érts félre, Mester, vagy ne tégy úgy, mintha félreértenél! Azért jöttem utánad, hogy halljalak beszélni. -- De miért? -- Nem tudom miért, és hogyan. Az történt, hogy megláttam ôt (és Magdolnára mutat). Nem tudom. Valami ezt mondta nekem: ,,Az az ember olyat fog neked mondani, amit még nem tudsz.'' És jöttem. -- Adjatok neki vizet és fügét! Hogy felüdítse testét. -- És az elmémet? -- Az elme az Igazságban talál üdítôre. -- Hiszen éppen ezért jöttem utánad! Kerestem az igazságot a tudományban. Romlottságot találtam. A legjobb tanokban is mindig van valami rossz. Odáig süllyedtem, hogy megundorodott és undorító ember lettem, akinek nincs más jövôje, csak az az óra, amelyben él. Jézus erôsen néz rá, miközben eszi a kenyeret és a fügét, amit az apostolok vittek oda neki. Az étkezést gyorsan befejezik. Jézus ülve marad, és elkezd beszélni, mintha csak az apostoloknak adna egyszerű leckét. Ott marad mellettük a földműves is. -- Sokan egész életük folyamán keresik az Igazságot anélkül, hogy eljutnának megtalálására. Olyanok; mint a bolondok, akik bár látni akarnak, mégis bronzból készült szemellenzôt tartanak szemükön, és hadonászva keresgélnek, görcsösen, annyira, hogy egyre jobban eltávolodnak az Igazságtól, vagy pedig elrejtik azt azáltal, hogy olyan dolgokat borítanak rá, amelyeket ôrült kutatásuk mozdít el, és dönt rájuk. Velük csak ez történhet, mivel ott keresgélnek, ahol nem lehet az Igazság. Az Igazság megtalálásához, az értelmet össze kell kapcsolni a szeretettel, és a dolgokat nemcsak a tudás szemével kell nézni, hanem jóságos szemmel. Mert a jóság többet ér a tudásnál. Aki szeret, az végül mindig talál egy nyomot, amely az Igazság felé vezet. Szeretni nem annyit jelent, mint élvezni egy testet, a test által. Ez nem szeretet. Ez érzékiség. A szeretet a lelkek közötti érzelem, a felsôbbrendű részek közötti gyöngéd érzelem, amely által hitvesében nem egy rabszolganôt lát, hanem gyermekeinek szülôanyját. Csakis ezt látja, Azaz a felet, amely az embert egésszé formálja, és képessé teszi az élet, vagy az életek nemzésére. Vagyis a társnôt látja, aki anyja és nôvére a férfinek. Azt a nôt látja, aki gyengébb az újszülöttnél vagy erôsebb egy oroszlánnál -- ahogy a helyzet megkívánja, s akit mint anyját, nôtestvérét, leányát bizalmas és oltalmazó tisztelettel kell szeretnie. Az az érzelem, amely nem ilyen, nem szeretet. Az bűnös szenvedély. Nem a magasba vezet, hanem a mélységbe. Nem a Világossághoz, hanem a Sötétségbe. Nem a csillagokhoz, hanem a sárba. Azért szeresse a nôt, hogy tudja szeretni a felebarátot. Azért szeresse a felebarátot, hogy tudja szeretni Istent. Íme, rátaláltunk az Igazság útjára. Az Igazság itt van, emberek, akik azt keresitek. Az Igazság: Isten. Itt van a kulcs a tudomány megértéséhez. Egyedül Isten tudománya a hiba nélkül való tudomány. Az ember hogyan tud választ adni saját kérdéseire, ha nincs Istene, aki válaszol neki? Ki más tárhatja fel a teremtett világ titkait -- csak ezeket tekintsük most -- ha nem a Legfôbb Alkotó, aki ezt a teremtett világot megalkotta? Hogyan értheti meg azt az élô csodát, ami az ember, azt az élôlényt, amelyben az állati tökéletesség egybeolvad a halhatatlan tökéletességgel, vagyis a lélekkel. A lélek által istenek vagyunk, ha a lélek él bennünk, vagyis, ha mentes azoktól a bűnöktôl, amelyek az oktalan állatot is lealacsonyítanák, de amelyeket az ember elkövet, sôt elkövetésükkel még dicsekszik is? Jób szavait mondom nektek, Igazság keresôi: ,,Kérdezd csak meg a barmot, az is megtanít rá, a madarakat, és megmutatják neked. Szólj a földhöz, és válaszol neked, a halakhoz, és megtanítanak rá.'' (Jób 12,7- 8) Igen, a föld, ez a zöldellô, virágos föld, ezek a fákon duzzadó gyümölcsök, ezek a szaporodó madarak, ezek a széláramlatok, amelyek elrendezik a fellegeket, ez a nap, amely felkelését nem téveszti el évszázadok és évezredek óta, mind Istenrôl beszél, mind Istent magyarázza, mind Istent nyilvánítja ki és láttatja meg. Ha a tudomány nem Istenre támaszkodik, tévedéssé válik, amely nem fölemel, hanem lealáz. A tudás nem romlottság, ha hitvallás. Aki Istenben tudós, nem bukik el, mert érzi méltóságát, s mert hisz a maga örök jövôjében. De a valóságos Istent kell keresni. Nem pedig álomképeket, amelyek nem istenek, hanem olyan emberek ôrült kitalálásai, akik még a lelki tudatlanság pólyáiba vannak becsavarva, és ezért nincs meg vallásaikban a bölcsességnek, a tudománynak még árnyéka sem, hitükben pedig az igazság árnyéka sem. Minden életkor megfelelô, hogy valaki bölccsé váljék. Sôt, Jóbnál még ez is olvasható: ,,Amikor leszáll az este, valami delelô napféle kél fel számodra, és amikor azt hiszed, véged van, úgy kelsz fel, mint a hajnalcsillag. Bizalommal telsz el a reád váró reménységtôl.'' (Jób 11,17-18) Elég a jó akarat az Igazság megtalálásához, és elôbb vagy utóbb, de hagyja, hogy az ember rátaláljon. De ha egyszer valaki megtalálja, jaj neki, ha nem követi, hanem Izrael nyakas embereit utánozza, akiknek pedig már kezükben van az Isten megtalálásához vezetô fonál. Ez a fonál mindaz, amit rólam mond a Könyv. Mégsem akarják magukat megadni az igazságnak, és gyűlölik. Értelmükre és szívükre így a gyűlölet és a formaságok rakásait halmozzák fel, és nem tudják, hogy a túl nagy súly miatt a föld megnyílik léptük alatt. S ez a lépés, amely diadalmaskodónak hiszi magát, nem egyéb a formaságok, az irigység, az önzés rabszolga-lépésénél. A megnyílt föld elnyeli ôket, és oda zuhannak, ahová egy olyan pogányság tudatosan vétkezô emberei jutnak, amely pogányság vétkesebb a pogány vallásnál, amelyet egyes népek csak azért alkottak maguknak, hogy legyen valamilyen vallásuk, amihez tarthatják magukat. Ahogyan én nem utasítom el Izrael fiai közül azokat, akik megbánják vétküket, ugyanúgy nem taszítom el a bálványimádókat sem, akik hisznek abban, amit hinni adtak nekik, s akik belül, lelkük mélyén, így jajdulnak fel: ,,Adjátok nekünk az Igazságot!'' Beszéltem. Most pihenjünk ebben a zöldben, ha ez az ember megengedi. Este Kánába megyünk. -- Uram, én elhagylak Téged. De mivel nem akarom meggyalázni a tôled kapott tudományt, még ma este elutazom Tibériásból. Elhagyom ezt a vidéket. Visszavonulok szolgámmal Lukánia tengerparti vidékére, (Dél- Itáliába) ahol van egy házam. Sokat adtál nekem. De fôleg megértem, hogy te többet nem adhatsz az öreg bohémnek. De abban, amit adtál, van már annyi, amellyel újjáalakíthatom gondolkodásomat. És... te kérd Istenedet, az öreg Crispusért! Egyetlen tibériási hallgatódért. Imádkozz, hogy halálom elôtt újra hallhassalak, és -- azzal a tudással, amelyet, gondolom, meg tudok teremteni magamban szavaid nyomán -- jobban megértselek téged, és jobban megértsem az Igazságot! Ég veled, Mester! És római módon köszön. De utána, ahogyan elhalad a távolabb ülô nôk mellett, odahajol. a magdalai Máriához, és ezt mondja neki: -- Köszönöm, Mária! Jó volt, hogy ismertelek. Öreg lakoma-társadnak megadtad a keresett kincset. Ha eljutok oda, ahol te már vagy, neked köszönhetem majd. Isten veled! És távozik. Magdolna két kezét a szívére szorítja, álmélkodó és sugárzó arccal. Majd térdén Jézus elé csúszik: -- Ó, Uram! Uram! Tehát igaz, hogy el tudok juttatni mást a jóra? Uram! Ez túl nagy jóság! -- és arcával a fűbe hajolva, megcsókolja Jézus lábait, és újra megöntözi -- a most már hálás -- Magdala nagy szerelmes úrnôjének könnyeivel. (4-713) ======================================================================== Elmegyek messzire... Jézus ismét felkeresi Johanána földműveseit. Miközben megérkezésükre várakoznak, a megbeszélt helyen, az apostolok beszélgetnek egymással: -- A Mester még imádkozik? -- kérdi Péter. -- Nem. Míg szunyókáltam, elment Jánossal, és testvérével, Jakabbal, hogy figyeljék megérkezésüket. Azonnal a szegény földművesek közelében akar lenni, amikor megérkeznek. Talán utolsó alkalommal látja ôket -- mondja a Zelóta. -- Miért utolsó alkalommal? Miért? Ne ejtsd ki ezeket a szavakat. Olyanoknak tűnnek, mintha szerencsétlenséget hoznának magukkal! -- mondja idegesen Tádé. -- De, mert látod... Mindinkább üldöznek minket. Nem tudom, mi lesz velünk a jövôben... -- Simonnak igaza van... Ej! Szép dolog lenne, ha egészen lelkiesek lennénk... De... ha megengedett lenne egy kicsit... embernek lennünk... ha részesülnénk kissé Claudia védelmében, az nem lenne rossz -- mondja Máté. -- Nem. Jobb egyedül lenni... és fôleg tisztának a pogányokkal való érintkezéstôl. Én... nem helyeslem ezeket -- mondja határozottan Bertalan. -- Én is kevéssé... Azonban... A Mester azt mondja, hogy tanításának el kell terjednie az egész világon. És hogy nekünk kell ezt megtennünk... Elvetnünk mindenütt az Ô szavait... És akkor hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy megközelítsük a pogányokat és a bálványimádókat... -- mondja Tádé . -- A tisztátalanokat! Számomra ez szentségtörésnek tűnne! Disznóknak adni a bölcsességet!... -- Nekik is van lelkük, Bertalan! Te tegnap részvéttel voltál a leány (Aurea Galla) iránt... -- Mert... ô egy... egy semmi, akit ki kell alakítani. Olyan, mint egy újszülött... De a többiek!... És aztán, ô nem római... -- Azt hiszed, hogy a gallok nem bálványimádók? Nekik is kegyetlen isteneik vannak. Meg kell közelítened ôket, ha elmész megtérítésükre... -- mondja a Zelóta, aki műveltebb a többieknél. -- De nem azokhoz, akik megszentségtelenítik Izraelt. Én sose fogok beszélni Izrael ellenségeivel, sem a jelenlegiekkel, sem a régiekkel! -- Akkor... nagyon messzire kell majd menned, az északi népek közé, mert... a szomszédos népek mind ellenségei Izraelnek... -- mondja Tamás. -- Elmegyek messzire... (6-937) ======================================================================== Zénó Szintika említi második levelében Zénót, aki által levelét küldi. Mielôtt még Jézus elolvasta volna a levelet, üdvözli Zénót, Johanna kertjében: -- Béke veled, idegen! Engem keresel? -- Üdv és dicsôség, Uram! Téged kereslek. Van nálam egy levél számodra. Egy görög asszony adta nekem, Antióchiában. Én is... Nem, én többé nem vagyok görög, mert római állampolgárságot vettem fel, hogy folytassam szerzôdéses munkámat. A római hadsereg beszerzôje vagyok. Gyűlölöm ôket. De ellátásukból hasznot húzok. Azért, amit velünk tettek, mérget kellene kevernem lisztjükbe. De mindenkit meg kellene mérgeznem. Ha csak kevéssel teszem, ez nem segít. Sôt még rosszabb lenne... Azt hiszik, minden szabad nekik, mert erôsek. Barbárok, a görögökhöz viszonyítva. Minket teljesen kiraboltak, hogy felékesítsék magukat a mi javainkkal, és művelteknek tűnjenek. De ha megvakarod a kérget, amit a mi művelôdésünkkel színeztek meg, mindig ott találsz egy Amuliust, Romulust, Tarquiniust. Mindig ott találsz egy Brutust, aki meggyilkolta jótevôjét. Jelenleg Tiberiusuk van, de ez nem elég nekik, van Sejanusuk is. Az van nekik, amit megérdemelnek: kardok, láncok, általuk elkövetett bűntények azáltal, hogy fellázadnak saját maguk ellen, és marják a római vadállatok húsát. Mindez még túl kevés számukra! De ami törvényszerű, be fog következni, amikor a szörnyeteg túl naggyá válik, saját súlya alatt össze fog roskadni, és el fog rothadni. És a legyôzöttek nevetni fognak a hatalmas dög fölött, és ôk lesznek az új gyôztesek. Így legyen!... De bocsáss meg, Uram! Az állandó fájdalom megint erôt vett rajtam... Mondtam, hogy egy görög nô egy levelet adott nekem számodra, és azt mondta nekem, hogy te a tökéletes Erényes vagy. Erényes! Fiatal vagy ahhoz, hogy az legyél... Hellász (Görögország) nagy szellemei egész életüket azzal töltötték, hogy egy kissé azokká legyenek... De a nô elmondta nekem Eszményedet. Ha igazán hiszel abban, amit tanítasz, te nagy vagy... Igaz, hogy te azért élsz, hogy felkészülj a halálra, hogy azáltal megadd a világnak a bölcsességet, hogy istenekként és ne állatokként éljenek, mint ahogy jelenleg teszik az emberek? Igaz, hogy azt tartod, csak egyetlen dolog méltó arra, hogy elérjük, s az, az erény? Igaz, hogy megváltásunkért jöttél, de a megváltást magunkban kell elkezdeni azáltal, hogy követjük tanításodat? Igaz, hogy van lelkünk, és gondját kell viselnünk, mert isteni, örökkétartó, romolhatatlan, természete szerint, de amit mi, ha állatok módjára élünk, megfoszthatunk isteni mivoltától, jóllehet nem tudjuk megsemmisíteni? Válaszolj, ó, Nagyság! -- Igaz. Mind igaz. -- Zeuszra! Ezt mondta a mi Legnagyobbunk is. De olyan dallamnak látszott, amelybôl hiányzott egy hang, mint egy lant, amelyrôl hiányzik egy húr. Idônként az ember érzett egy ürességet, amelyet a filozófus sose tudott betölteni. Te betöltötted azt, ha valóban nemcsak azért jöttél, hogy tanítsál minket, hanem azért is, hogy meghaljál, anélkül, hogy valaki is kényszerítene erre, saját akaratodból, engedelmeskedve Istennek, aki halálodat öngyilkosságból áldozattá változtatja... Az isteni Pallaszra! A mi isteneink közül senki sem tette ezt sohasem. Azért arra következtetek, hogy te több vagy náluk. A görög nô azt mondja, hogy ôk nem léteznek, és csak te létezel... Akkor hát én egy Istenhez beszélek? És egy Isten meghallgathat így egy bevásárlót, egy rablót, aki gyűlöli az ellenséget, egy nyomorúságos embert? Miért hallgatsz meg engem? -- Mert látom a lelkedet. -- Látod?!!! Milyen? -- Kicsavarodott, szennyes, medúzafejű, elkeseredett, tudatlan, annak ellenére, hogy értelmed ugyancsak különbözik egy barbárétól. De a ronda templomon belül van egy oltárod, amely várakozik, mint az, amelyik az Areopáguszon van, és ugyanarra vár. Az igaz Istenre vár. -- Akkor rád, mert a görög nô azt mondja, hogy te vagy az igaz Isten. De, Zeuszra, igaz az, amit lelkemrôl mondasz. Világosabb és biztosabb vagy, mint egy delfi jós. De te békét és szeretetet és megbocsátást hirdetsz. Nehéz erényeket! És megtartóztatást hirdetsz, és becsületességet minden téren... Ilyeneknek lenni azt jelenti, hogy valaki nagyobb az isteneknél, mert ôk... ó, nem békések, becsületesek, nagylelkűek!... Ôk a rossz emberi szenvedélyek megtökéletesítôi, kivéve Minervát, aki legalább bölcs... Maga Diana is!... Tiszta, de kegyetlen... Igen, aki olyan, amilyennek te hirdeted, az, több az isteneknél. Ha olyanná válnék... a legszebb Ganimédesz által! Ôt az Olimpusz sas madara rabolta el, és isteni pohárnokká vált. Zénó, a barbár uralkodók takarmány beszerzôje istenné válik?... Engedd, hogy elgondolkozzam ezen, és közben olvasd el az asszony levelét... -- és a férfi föl-alá kezd sétálni, elgondolkodva... Jézus elolvassa a levelet, és utána a göröghöz megy: -- Mikor utazol el? -- Ó, el kell mennem a Kormányzóhoz Cezáreába, és utána Joppéba, miután beszereztem az árut. Egy hónapon belül fogok elutazni, még idôben ahhoz, hogy elkerüljem a novemberi viharokat. A tengeren fogok menni. Szükséged van rám? -- Igen, a válaszhoz. A görög asszony azt mondja, hogy megbízhatom benned. -- Csalóknak mondanak minket. De képesek vagyunk arra is, hogy ne legyünk azok. Bízzál bennem! Elkészítheted az írást, és keress engem a sátoros ünnepeken Kleanténál, aki júdeai sajtokkal látja el a rómaiak asztalát. A harmadik ház a forrás után Betfagében. Nem tudod eltéveszteni! -- Te sem tudsz eltévedni, ha továbbra is azon az úton jársz, amelyre ráléptél. Isten veled, ember! A görög műveltség elvisz téged a keresztényihez. -- Nem korholsz meg azért, mert gyűlölök? -- Úgy érzed, hogy meg kellene dorgálnom téged? -- Igen. Mert te helyteleníted a gyűlöletet, mint méltatlan szenvedélyt, és elutasítod a bosszúállást. -- És te mit gondolsz errôl? -- Azt, hogy az, aki nem gyűlöl és megbocsát, az, nagyobb Jupiternél. -- Érj el akkor erre a nagyságra!... Isten veled, ember. A te családod szereti Szintikát, és a számkivetésben, amelyben vagytok, járjatok a halhatatlan Hazába, az égbe vezetô úton! Aki hisz bennem, és gyakorolja, amit tanítok, az eljut abba a Hazába. A Világosság árassza rád fényét! Menj békében! A férfi elbúcsúzik, és elindul. Utána megáll, visszafordul, és megkérdezi: -- Nem fogsz beszélni? -- Hajnalban beszélek majd Taricheában. De utána elmegyek Szír- Föníciába, és utána, nem tudom, melyik úton, Jeruzsálembe. -- Keresni foglak téged. És holnap Taricheában leszek, hogy meglássam, olyan ékesszóló vagy-e, mint amilyen bölcs. Határozott léptekkel elmegy. Jézus, Taricheába menet, útközben betér az emmauszi gyógyfürdôbe, s ott találkozik Zénóval, aki jelen van csodáinál is. Lásd Jcs 3,143-146. Másnap Taricheában hosszasan beszél az összegyűlt tömegnek. Zénó is hallgatja. -- Írva van: ,,Kivonulsz, hogy megszabadítsd népedet, hogy megszabadítsd fölkentedet.'' És írva van: ,,Én azonban örülök az Úrban, ujjongok üdvözítô Istenemben.'' (Hab 3,13.18.) Izrael népe magára vonatkoztatta ezeket a szavakat, és nemzeti jelentést adott nekik, személyes, önzô jelentést, amely nem felel meg az igazságnak a Messiás személyét illetôleg. Korlátolt értelmet adott neki, amely lealacsonyítja a messiási eszme nagyszerűségét az emberi hatalom és az uralkodók fölötti gyôzelem közönséges megnyilvánulására, akiket Krisztus Izraelben talál. Az igazság azonban más. Nagyszerű és határtalan. Az Igaz, Istentôl jön, az ég és föld Teremtôjétôl és Urától, az emberiség Teremtôjétôl, attól, aki, megsokasította az ég csillagait, és mindenféle növénnyel borította be a földet, és benépesítette állatokkal, és a halakat a vízbe helyezte, a madarakat pedig a levegôbe, és úgy megsokasította az általa teremtett ember fiait, hogy azok a teremtett világ és az Ô kedves teremtményeinek uraivá lehessenek. Mármost, hogyan lehetne az egész emberi nem Ura és Atyja igazságtalan az általa alkotott asszony fiainak fiaihoz és azok fiaihoz, mikor az asszonyt a földbôl alkotta, és lelket adott neki: saját isteni leheletét? És hogyan bánhat ezekkel másképpen, mint azokkal, mintha azok nem egyetlen forrásból származnának, mintha nem tôle, hanem valami más természetfeletti és vele ellenkezô lény teremtette volna a többi ágakat, és azért idegenek, fattyak, megvetésre méltók lennének? Az igaz Isten nem egy szegény istene ennek vagy annak a népnek, nem egy bálvány, egy valószínűtlen alak. Ô a magasztos Valóság, és az egyetemes Valóság, az Egyetlen Létezô, a Mindenek-felett-Álló, minden dolognak és minden embernek a Teremtôje. Azért minden ember Istene. Ô ismeri ôket akkor is, ha azok nem ismerik Ôt. Ô szereti ôket: akkor is, ha azok, nem ismerve Ôt nem szeretik, vagy ha rosszul ismerve Ôt rosszul szeretik, vagy ha jóllehet ismerik Ôt, mégsem szeretik. Az atyaság nem szűnik meg akkor, amikor egy fiú tudatlan, ostoba vagy rossz. Az atya törekszik oktatni a fiút, mert oktatása a szeretet jele. Az atya fáradozik azon, hogy a fogyatékos gyermeket kevésbé ostobává tegye. Az atya könnyekkel, engedékenységgel, üdvös fenyítésekkel, irgalmas megbocsátásokkal igyekszik megjavítani a rossz fiút, és jóvátenni ôt. Ezt teszi az ember-atya. És az Atyaisten talán kevesebb lenne az ember-atyánál? Íme, akkor, az Atyaisten szeret minden embert, és üdvösségüket akarja. Ô, a végtelen Királyság Királya, az örök Király, nézi népét, amely a földön szétszóródott minden népbôl áll, és azt mondja: ,,Íme, az általam teremtettek népe, a nép, amelyet Krisztusomnak kell megváltania! Íme a nép, amelyért teremtettem a mennyek Országát. És íme az óra, megváltására, az Üdvözítôvel.'' Ki a Krisztus? Ki az Üdvözítô? Ki a Messiás? Sok görög van itt jelen, és sok nem görög is, akik tudják, mit akar mondani a Krisztus szó. Krisztus tehát a fölszentelt, a királyi olajjal felkent, hogy teljesítse küldetését. Mire szentelték föl? Talán egy trónus kis dicsôségére? Talán a papság nagyobb dicsôségére? Nem. Arra szentelték fel, hogy minden embert egyesítsen egy jogar alatt, egy néppé, egyetlen tanítással, hogy testvérei legyenek egymásnak és gyermekei az egyetlen Atyának, gyermekek, akik ismerik az Atyát, és akik követik a Törvényt, hogy részük legyen Országában. Király, az Atya nevében, aki Ôt küldte, Krisztus uralkodik, amint természetének megfelel, azaz: istenileg, mert Istentôl származik. Isten Krisztusának lába alá tett mindent, zsámolyául, de nem azért, hogy elnyomjon, hanem hogy üdvözítsen. Valóban, az Ô neve Jézus, amely a zsidó nyelven Üdvözítôt jelent. Amikor az Üdvözítô meg fog menteni a legvadabb cselvetésektôl és sebektôl, egy hegy lesz lábai alatt és egy minden fajból álló sokaság borítja majd a hegyet, hogy jelképezze: Ô uralkodik és felemelkedik az egész föld fölé, minden nép fölé. De a Király ruhátlan lesz, minden más gazdagság nélkül, áldozatán kívül, hogy jelképezze: Ô nem törekszik másra, csak a lelki dolgokra, és a lelki dolgokat nem erôszakkal és arannyal szerzik meg és váltják meg, hanem a lelki értékekkel és az áldozat hôsiességével. Ilyen lesz, hogy válaszoljon -- mind azoknak, akik féltik Ôt, mind pedig azoknak, akik hamis szeretettôl vezetve felmagasztalják, és ugyanakkor lenyomják Ôt, mert a világ szerinti királynak akarják látni, és azoknak is, akik ok nélkül gyűlölik Ôt, pusztán azért, mert attól félnek, hogy megfosztja ôket attól, ami nekik kedves -- azt válaszolja, hogy Ô lelki király, csak ez, aki arra kapott küldetést, hogy a lelkeket oktassa- az Ország megszerzésére, az egyetlen Országéra, amelynek megalapításáért jött. Én nem adok nektek új törvényeket. A zsidóknak megerôsítem a Sinai Törvényét; a pogányoknak azt mondom: a törvény, amely által birtokolhatjátok az Országot nem más, mint az erény törvénye, amelyet minden erkölcsileg emelkedett ember saját magára kötelezônek tart, és amely, az igaz Istenbe vetett hit által, az emberi törvénybôl és erénybôl emberfeletti erkölcsi törvénnyé válik. Pogányok! Ti istennek szoktátok kikiáltani nemzetetek nagy embereit, és elhelyezetik ôket az Olimpuszt benépesítô számtalan és valótlan istenek seregében, amelyeket ti teremtettetek, hogy legyen valamitek, amelyben hihettek, mert a vallás, egy vallás szükséges az ember számára, úgy, amint szükséges egy hit is, mivel a hit az ember állandó állapota, míg a hitetlenség egy jelentéktelen, természetellenes dolog. És ezek az istenített emberek nem mindig értékes emberek, mert néha csak vad erôszakosság által nagyok, máskor ravaszságuk erejénél fogva, ismét máskor bármely módon megszerzett hatalmuk által. Így magukkal viszik, mint minôsítést, az emberi nyomorúságot, amelyet a bölcs ember annak lát, ami: a féktelen szenvedélyek szennyének. Szavaim igazságát bemutatja a tény, hogy elképzelt Olimpuszotokra nem tudtatok elhelyezni egyetlen egyet sem azokból a nagy szellemekbôl, akik értettek ahhoz, hogy betekintést nyerjenek a legfôbb Lénybe, és közvetítôkként álljanak az állatias ember és az Istenség között, akit ösztönszerűleg megéreztek elmélkedô és erényes lelkükkel. A bölcselô, az igazán nagy bölcselô lelkétôl, amely érvel, az igazi hívô lelkéig, aki imádja az igaz Istent, rövid a távolság, míg a ravaszságában, hatalmában vagy testi hôsiességében bízó ember lelkét egy szakadék választja el tôle. Mégis Olimpuszotokon nem helyeztétek el azokat, akik erényes életük által magasan a tömeg fölé emelkedtek, megközelítve a lélek országait. Csak azokat helyeztétek el ott, akiktôl féltetek, mint kegyetlen uraktól, vagy akiknek hízelegtetek rabszolgákként, vagy akiket csodáltatok, mint az állati ösztönök szabadosságának élô példaképeit, amit a ti természetellenes vágyaitok céljának tekintetek az életben. És irigyeltétek azokat, akiket beírtak az istenek közé, elhanyagolva azokat, akik közelebb jutottak az istenséghez az erényes élet tanítása és gyakorlása által. Most én igazán módot adok nektek arra, hogy istenekké legyetek. Az, aki megteszi, amit én mondok, és hisz abban, amit én tanítok, fel fog szállni az igazi Olimpuszra, és Isten lesz, Isten gyermeke, az égben, ahol nincs semmiféle romlottság, és ahol a Szeretet az egyedüli törvény. A mennybe, ahol lelkileg szeretik egymást, az érzékek tompasága és csalárdsága nélkül, amely a ti vallásaitokban egymás ellenségeivé tesz titeket. Én nem azért jövök, hogy hangoskodóan hôsies cselekedeteket kérjek tôletek. Azért jövök, hogy megmondjam nektek: éljetek lélekkel és értelemmel megajándékozott emberekként, és nem állatokként. Éljetek olyan módon, hogy kiérdemeljétek az életet, a valódi életet, halhatatlan részetekkel annak Országában, aki titeket teremtett. Én vagyok az Élet. Jövök, hogy megtanítsalak titeket az útra, hogy eljussatok az Életre. Jövök, hogy mindnyájatoknak Életet adjak, és ezáltal feltámadjatok halálotokból, a bűn és a bálványimádás sírjából. Én vagyok az Irgalmasság. Jövök, hogy hívjalak, egyesítselek mindnyájatokat. Én vagyok Krisztus, az Üdvözítô. Az én Országom nem ebbôl a világból való. Mégis abban, aki hisz bennem és szavaimban, megszületik egy ország a szívében, földi életében: Isten Országa az, ami bennetek van. Rólam mondták, hogy az vagyok, aki az igazságot hozom a nemzeteknek. Igaz. Mert ha minden nemzet polgárai megtennék azt, amit tanítok, véget érne a gyűlölet, a háború, az elnyomás. És megírták rólam, hogy nem emelem fel szavamat, megátkozva a bűnösöket, sem kezemet, hogy megsemmisítsem azokat, akik olyanok, mint a törött nád és a füstölgô mécses, méltatlan életmódjuk miatt. Igaz. Én az Üdvözítô vagyok, és azért jövök, hogy megerôsítsem azokat, akik megsebesültek, olajat adjak azoknak, akiknek mécsese füstölög a tápanyag hiányában. És megírták rólam, hogy az vagyok, aki megnyitja a vakok szemeit, és kiszabadítja a börtönökbôl a foglyokat, és a napvilágra viszi azokat, akik a börtönök sötétjében voltak. Igaz. A vakoknál is vakabbak azok, akik lelkükkel sem képesek meglátni a világosságot, azaz, az igaz Istent. Jövök én, a világ Világossága, hogy lássanak. A leginkább rabok azok, akiket rossz szenvedélyeik tartanak leláncolva. Minden más lánc megsemmisül a rab halálával. De a bűn láncai kitartanak, és leláncolnak a test halála után is. Jövök, hogy leoldjam azokat. Jövök, hogy megszüntessem az Isten iránti tudatlanság földalatti börtönének sötétségét mindazok számára, akiket a pogányság fojtogat bálványimádásának tömkelegével. Jöjjetek a Világossághoz és az Üdvösséghez! Jöjjetek hozzám, mert az én Országom az igazi és az én Törvényem jó! Nem kíván tôletek mást, csak hogy szeressétek az Egyetlen Istent és felebarátaitokat, és azért utasítsátok vissza a bálványokat és a szenvedélyeket, amelyek keményszívűvé, szárazakká, érzékiekké, rablókká és gyilkosokká tesznek titeket. A világ azt mondja: ,,Nyomjuk el a szegényt, a gyengét, az egyedülállót! Legyen az erôszak a mi jogunk, a keménység a mi ruhánk, a könyörtelenség, gyűlölet, vadság a fegyvereink. Az igazat, mivel nem áll ellen, el kell taposni, és el kell nyomni az özvegyet és az árvát, akinek szava gyenge.'' Én azt mondom: legyetek kedvesek és szelídek, bocsássatok meg ellenségeiteknek, segítsétek a gyengéket, legyetek igazságosak az adásban és vevésben, jogaitokat illetôleg is legyetek nagylelkűek, hatalmatokkal ne nyomjátok el az embereket! Ne álljatok bosszút! Hagyjátok Istenre, hogy megvédjen titeket! Legyetek erkölcsösek minden törekvéstekben, mert a mértékletesség az erkölcsi erô bizonyítéka, míg az érzékiség gyengeségrôl tanúskodik. Legyetek emberek és nem állatok, és ne féljetek attól, hogy túl mélyre süllyedtetek ahhoz, hogy felkeljetek! Igazán mondom nektek, hogy -- amint a sár tiszta vízzé képes válni, ha a nap elpárologtatja, ha hagyja magát égetni és felemeltetni az égbe, hogy ismét leessék esôként vagy harmatként, megtisztulva a piszoktól, egészségesen, mert engedi, hogy rá süssön a nap -- úgy a lelkek is, akik a nagy Világossághoz, az Istenhez közelítenek, és hozzá kiáltanak: ,,Vétkeztem, sár vagyok, de vágyakozom rád, Fény'', lelkekké válnak, akik megtisztulva szállnak fel Teremtôjükhöz. -- Szüntessétek meg a halálfélelmet azáltal, hogy életeteket olyan pénzzé változtatjátok, amellyel megvásárolhatjátok az Életet. Fosszátok meg magatokat múltatoktól, mint egy piszkos ruhától, és öltözzetek újra az erényekbe. Én vagyok Isten Szava, és az Ô nevében mondom nektek, hogy aki hisz benne, és jó akaratú, aki megbánja múltját, és elhatározza, hogy jó lesz a jövôben, az, legyen zsidó vagy pogány, Isten gyermekévé válik, és a mennyország birtokosává. -- Feltettem nektek a kérdést beszédem elején: ,,Ki a Messiás?'' Most megmondom: Én vagyok, aki hozzátok beszélek, és Országom a szívetekben van, ha elfogadjátok azt, és utána a mennyben lesz, amelyet én megnyitok majd számotokra, ha ki tudtok tartani tanításomban. Ez a Messiás, és nem több. Király egy lelki országban, amelynek ajtait áldozatával fogja megnyitni minden jóakaratú ember számára. Jézus befejezte beszédét, és elindul egy lépcsô felé, ami a folyóhoz vezet. Talán Péter bárkájához akar menni, amely ott vár. De hirtelen megfordul, és a tömeget nézve, kiáltja: -- Ki hívott segítségül engem lelkéért és testéért? Senki se válaszol. Késôbb jelentkezik egy bűnös nô, Galácia, akinek megtérését leírtuk Jb 3,201. és Jcs 3,147-148. oldalán. Mikor Jézus a nôt megvédi, a nép dobálni kezdi Ôt homokkal. Néhány férfi védelmére akar kelni, Ô azonban azt mondja: -- Hagyjátok ôket! Egy lélek üdvösségéért sokkal többet is elszenvednék. Megbocsátok nekik! Zénó, aki nem távozott mellôle, felkiált: -- Most igazán tudom, ki vagy! Az igazi Isten, és nem egy hamis szónok! A görög nô igazat mondott. Szavaid, a forrásnál, csalódást okoztak nekem. Ezek meggyôztek. A csoda ámulatba ejtett. Megbocsátásod sértegetôidnek, legyôzött. Isten veled, Uram! Gondolni fogok rád és minden szavadra! (6-1187) ======================================================================== Ananiás Jézus a filiszteusok földjén jár apostolaival. Aszkalóna elôtt Péter megszólít egy öreg filiszteust, akinek kertje van a fôútvonal mellett, és kenyeret kér tôle. -- De te nem zsidó vagy? -- kérdi a filiszteus. -- Keresztény vagyok. -- Milyen hely az? -- Az nem egy hely, hanem egy személy. És én hozzá tartozom. -- Rabszolga vagy? -- Szabadabb vagyok minden más embernél, mert aki ehhez a személyhez tartozik, az csak Istentôl függ. -- Igazat mondasz? Még a császártól sem? -- Fúj! Ki a császár ahhoz képest, akit én követek, és akihez tartozom, és akinek nevében kérek tôled kenyeret! -- De hol van ez a hatalmas személy? -- Ott, az a férfi, aki errefelé néz, és mosolyog. Ô a Krisztus, a Messiás. Sose hallottál még róla beszélni? -- Igen. Izrael királya. Legyôzi majd Rómát? -- Rómát? Az egész világot, még a poklot is! -- És ti vagytok a tábornokok? Így öltözve? Talán menekültök a hitvány zsidók üldözése elôl? -- Igen is és nem is! De adj nekem kenyeret, és evés közben elmagyarázom neked. -- Kenyeret? De vizet is, bort is és székeket, az árnyékban, számodra és társad és a Messiás számára. Hívd ide Ôt! Erre Péter sietve Jézus felé megy: -- Gyere, gyere! Az, az öreg filiszteus ad nekünk, amit akarunk. De azt hiszem, téged kérdésekkel fog ostromolni... Megmondtam neki, ki vagy... Úgy körülbelül megmondtam neki. De nagyon készséges. Mindnyájan bemennek a veteményes-kertbe, ahol az ember már padokat helyezett el egy nyers faasztal körül, egy sűrű szôlôlugasban. -- Békesség neked, Ananiás! Teremjen földed bôségesen, jószívűséged miatt, és adjon neked dús termést! -- Köszönöm. Neked is békesség! Ülj le, üljetek le! Anibé! Núbi! Kenyeret, bort, vizet! Máris! -- parancsolja az öreg két nônek, akik biztosan afrikaiak, mert az egyik egészen fekete, vastag-ajkú és göndörhajú, a másik is nagyon sötétbôrű, bár európaibb típus. S az öregember megmagyarázza: -- A feleségem rabnôinek a leányai. Ô meghalt, és azok is meghaltak, akik vele jöttek. De leányaik itt maradtak. Felsô és Alsó Nílus. A feleségem odavaló volt. Tilos, nemde? De én ezzel nem törôdöm. Nem tartozom Izraelhez, és az alacsonyabb-fajú nôk szelídebb természetűek. -- Nem tartozol Izraelhez? -- De igen, kényszerbôl, mert Izrael úgy van a nyakunkon, mint egy járom. De... te izraelita vagy, és megsértôdsz attól, amit mondok?... -- Nem. Nem sértôdöm meg. Csak szeretném, ha meghallgatnád Isten hangját. -- Hozzánk nem beszél. -- Csak gondolod. Én beszélek hozzád, és ez az Ô hangja. -- De te Izrael Királya vagy! A nôk, akik éppen jönnek. a kenyérrel, vízzel, borral, hallják, hogy ,,király''-ról beszélnek. Elképedve megállnak, és ránéznek a szôke, mosolygó, méltóságteljes fiatalemberre, akit gazdájuk ,,király''-nak szólít, majd visszavonulnak, de szinte csúszva a tisztelettôl. -- Köszönöm, asszonyok! És békesség nektek is! -- Majd az öreghez fordulva: -- Fiatalok... Te is folytathatod munkádat. -- Nem. A föld meg van öntözve, és várhat. Beszélj egy keveset! Anibé, oldd el a szamarat, és vezesd az istállóba! Te pedig, Núbi, locsold ki az utolsó vödröket, és azután... Itt maradsz, Uram? -- Ne zavartasd magadat tovább! Elég nekem, ha eszem egy kis ételt, utána bemegyek Aszkalonba. -- Nem zavartatom magamat. Csak menj be a városba! De estére gyere vissza! Megtörjük majd a kenyeret, és megosztjuk a sót. Gyorsan, ti! Te a kenyérsütéshez, te pedig hívd ide Dzseteót, hogy öljön le egy kecskegidát, és készítsd el estére. Menjetek! -- A két nô szótlanul távozik. -- Így hát király vagy? De a fegyverek? Heródes kegyetlen ám, minden cselekedetében. Újjáépítette nekünk Aszkalont. De a saját dicsôségére. És most! De te nálam is jobban ismered Izrael szégyeneit. Hogyan fogod véghezvinni? -- Nincs más fegyverem, csak az, ami Istentôl való. -- Dávid kardja? -- A szavam kardja. -- Ó, szegény ábrándozó! Beletörik a hegye, és kicsorbul az éle a bronz szíveken! -- Azt hiszed? Az én célom nem evilági királyság. Célom, mindnyájatok számára, a mennyek Országa. -- Mindnyájunkért? Énértem, filiszteusért is? Rabnôimért is? -- Mindenkiért. Érted és értük. Még a legvadabb emberért is, aki az afrikai ôserdôk mélyén él. -- Ilyen nagy országot akarsz létrehozni? Miért hívod a mennyekének? Hívhatnád így: a Föld Országa. -- Nem. Ne értsd félre! Az én Országom az igaz Isten Országa. Isten a mennyben van. Ezért a menny Országa. Minden ember egy testbe öltöztetett lélek, és a lélek nem élhet másutt, csak a mennyekben. Én a lelkeket akarom gyógyítgatni, levenni róla a tévedéseket és a sok gyűlöletet, és a jóságon és szereteten keresztül elvezetni Istenhez. -- Ez nagyon tetszik nekem. A többiek -- én nem megyek Jeruzsálembe - - de tudom, hogy a többi izraelbeli évszázadok óta nem így beszél. Így hát te nem gyűlölsz minket? -- Senkit sem gyűlölök. Az öreg elgondolkozik... majd megkérdi: -- És a két rabnônek is ugyanúgy van lelke, mint nektek, Izrael fiainak? -- Természetesen. Nem elfogott vadállatok ôk. Szerencsétlen teremtések. Szeretni kell ôket! Te szereted ôket? -- Nem bánok velük rosszul. Megkövetelem az engedelmességet, de a korbácsot nem használom, és jól táplálom ôket. Rosszul táplált állat nem dolgozik, így mondják. De a rosszul táplált ember sem jó üzlet. Meg aztán, itt születtek, az én házamban. Láttam ôket pici korukban. Ôk most már egyedül maradnak, mert én nagyon öreg vagyok, tudod? Majdnem nyolcvanéves. Ôk és Dzseteo az én egykori házam maradványai. Úgy megszerettem ôket, mint a bútoraimat. Ôk zárják majd le szememet... -- És aztán? -- És aztán?... Hát! Nem tudom. Majd elmennek szolgálni, a ház pedig elpusztul. Sajnálom. Gazdaggá tettem munkámmal. Ez a föld újra homokossá, terméketlenné válik... Ez a szôlôskert... Együtt ültettük feleségemmel. És ez a rózsatô... Egyiptomi ez, Uram. Hitvesem illatát érzem benne... Mintha a gyermekem volna... Egyetlen fiam, akit itt temettünk el a tövénél, már elporladt... Fájdalmak... Jobb fiatalon meghalni, és nem látni ezt és a halált, amely közeleg... -- A fiad nem halott, a feleséged sem, lelkük tovább él. Halott a testük. Nem szabad, hogy a halál megijesszen. A halál élet annak, aki Istenben remél, és igaz emberként él. Erre gondolj!... Én megyek a városba. Ma este visszajövök, és elkérem tôled a tornácot, hogy ott aludjak enyéimmel. -- Nem, Uram. Sok üres szobám van. Felajánlom azokat neked. Júdás, pénzt tesz az asztalra. -- Nem. Nem akarok pénzt. Arról a földrôl való vagyok, amely elôttetek gyűlöletes. De talán jobb vagyok azoknál, akik rajtunk uralkodnak. Isten veled, Uram! -- Békesség neked, Ananiás! A rabnôk, Dzseteoval -- a jól megtermett, idôs paraszttal -- kisietnek, hogy lássák, amint távozik. -- Békesség nektek is! Legyetek jók! Isten veletek! -- és Jézus végigsimítja Núbi göndör haját és Anibé fényes, egyenesszálú haját, rámosolyog az emberre, és elmegy. (3-544) ======================================================================== Miklós A kenyérszaporítás után Jézus a kafarnaumi zsinagógában elmondja a János apostol által is megörökített beszédét az Oltáriszentségrôl, amit, természetesen, még nem képesek felfogni, és faképnél hagyják Ôt, még tanítványai is, néhány kivétellel. Másnap Jairus, a zsinagógafônök megint megkéri Jézust, hogy beszéljen, hiába szabadkozik. Nem is hallgatják meg, hanem arra hivatkozva, hogy nincs idejük, mert Jeruzsálembe kell már menniük, kiürül a zsinagóga. Az egyik sarokban azonban ott marad egy idegen férfi. Izmos ember, akit senki sem figyel, akihez senki sem szól. Különben ô sem szól senkihez sem. Csak Jézust nézi, oly erôsen, hogy a Mester abba az irányba fordítja tekintetét. Meglátja, és megkérdi Jairustól, ki az. -- Nem tudom. Biztosan valami átutazó. Jézus megszólítja: -- Ki vagy? -- Miklós, antióchiai újonnan áttért, aki Jeruzsálembe megy a húsvétra. -- Kit keresel? -- Téged, Uram, názáreti Jézus. Beszélni kívánok veled. -- Jöjj! -- És, amikor a férfi mellette van, kimegy vele a zsinagóga mögötti konyhakertbe, hogy meghallgassa. -- Beszéltem Antióchiában egy Félix nevű tanítványoddal. Hôn óhajtottalak megismerni. Nekem azt mondta, hogy tartózkodási helyed Kafarnaum, Édesanyád pedig Názáretben van. Azt is mondta, hogy elmész a Getszemániba vagy Betániába. Az Örökkévaló úgy adta, hogy az elsô helyen megtaláltalak. Itt voltam tegnap... És ott voltam a közeledben ma reggel, amikor sírva imádkoztál a forrásnál... Szeretlek, Uram! Mert szent és szelíd vagy. Hiszek benned. Cselekedeteid, szavaid már a tieddé tettek. De a bűnösök iránt az imént tanúsított végtelen irgalmad végleges elhatározásra juttattak. Uram, fogadj el engem, annak helyére, aki elhagy téged! Mindenemmel jövök hozzád, amim van: életemmel és javaimmal, mindennel. -- Az utolsó szavaknál térdre ereszkedik. Jézus rászegezi tekintetét... majd azt mondja: -- Jöjj! Mától fogva a Mesteré vagy. Menjünk társaidhoz! Visszamennek a zsinagógába, ahol az apostolok és a tanítványok nagyban beszélgetnek Jairussal. -- Itt egy új tanítvány. Az Atya megvigasztal engem. Úgy szeressétek, mint testvéreteket! Menjünk, hogy megosszuk vele eledelünket! Ti majd éjszaka vele együtt indultok Jeruzsálembe, mi pedig a bárkákkal Hippóba megyünk... Útirányomat senkinek se említsétek, nehogy feltartóztassanak! De közben a szombat is véget ért, és azok, akik menekülni akartak Jézus elôl, egy tömegben ott vannak a lapos tóparton, hogy a Tibériásba jutáshoz bárkára alkudozzanak. Veszekszenek Zebedeussal, aki nem akarja nekik átengedni bárkáját, amely már készen áll a Péteré mellett, hogy éjszaka kifusson Jézussal és a tizenkettôvel. -- Megyek, segítek neki! -- mondja Péter, ingerülten. Jézus -- hogy elkerülje a túl erôs összezördüléseket -- e szavakkal tartja vissza: -- Mindnyájan megyünk, nemcsak te. Mennek... És megízlelik a keserűséget, annak láttán, hogy a menekülôk egyetlen köszöntés nélkül eltávoznak, nyomban félbeszakítva minden vitatkozást, csak hogy messze kerüljenek Jézustól... és hallanak néhány -- a hűséges tanítványoknak szóló megvetô jelzôt és csípôs tanácsot... Jézus megfordul, hogy hazatérjen az ellenséges tömeg távozása után, és így szól az új tanítványhoz: -- Hallod ôket? Ez vár rád, ha hozzám jössz. -- Tudom. Ezért maradok. Láttalak egy napon dicsôségesen a tömegben, amely téged éljenzett, és ,,király''-ként üdvözölt. Akkor vállat vontam, és ezt mondtam: ,,Egy újabb, szegény önámító! Egy újabb seb Izrael számára!'' És nem követtelek, mert királynak néztél ki, és nem is gondoltam rád többé. Most követlek, mert szavaidban és jóságodban a megígért Messiást látom! -- Bizony, te sok más embernél igazabb vagy. De még egyszer mondom neked. Aki bennem földi királyt remél, vonuljon vissza! Aki érzi, hogy szégyellni fog engem a vádaskodó világ elôtt, vonuljon vissza! Aki majd megbotránkozik, amikor azt látja, hogy velem gonosztevôként bánnak, vonuljon vissza! Mondom nektek, addig tegyétek meg ezt, amíg megtehetitek anélkül, hogy lejáratnátok magatokat a világ elôtt! Utánozzátok azokat, akik azokon a bárkákon menekülnek, ha nem érzitek, hogy képesek vagytok osztozni sorsomban, a gyalázatban, hogy majd osztozhassatok abban, a dicsôségben is. Mert ez fog bekövetkezni: az Emberfiát bevádolják, az emberek elfogják, megölik, mint valami gonosztevôt, és azt hiszik, hogy legyôzték. De hiába követik el gaztettüket! Mert én három nap múlva feltámadok, és diadalmaskodom. Boldogok, akik velem tudnak maradni mindvégig! Megérkeznek a házhoz, és Jézus a tanítványokra bízza az új jövevényt, majd egyedül megy föl a teraszra, ahol elôbb volt. Sôt, bemegy a fönti szobába, és leül, elgondolkozva. Kis idô múlva fölmegy Péter a Keriótival: -- Mester, Júdás helyes gondolatokat ébresztett bennem. -- Mondd el! -- Te magadhoz veszed ezt a Miklóst, egy újonnan áttértet, akinek nem ismerjük a múltját. Már annyi kellemetlenségben volt... és van részünk. És most? Mit tudunk róla? Bízhatunk benne? Júdás helyesen mondja, hogy kém is lehet, akit az ellenség küldött. -- Úgy bizony! Egy áruló! Miért nem akarja megmondani, honnan jön, és ki küldi? Én megkérdeztem tôle, de csak ennyit mond: ,,Miklós vagyok Antióchiából, újonnan áttért.'' Kegyetlenül gyanakszom! -- Emlékeztetlek titeket, hogy ô azért jön, mert látja, hogy engem elárultak. -- Ez hazugság lehet! Árulás is! -- Aki mindenütt hazugságot vagy árulást lát, az olyan lélek, aki képes ilyesmire, mert saját maga után ítél -- mondja komolyan Jézus. -- Uram, te megsértesz engem! -- kiáltja Júdás bosszúsan. -- Akkor hát hagyj el, és menj azokkal, akik elhagytak! Júdás kimegy, és neveletlenül bevágja az ajtót. -- De azért, Uram, Júdás nem egészen téved... Meg aztán nem szeretném, ha... ha az az ember beszélne Jánosról. Csak az endori ember lehet az a Félix, aki ezt az embert küldi neked... -- Kétségtelenül így van. De az endori ember okos, és újra felvette régi nevét. Légy nyugodt, Simon! Egy ember, aki azért lesz tanítvány, mert érzi, hogy emberileg ügyem már veszve van, csak egyeneslelkű valaki lehet. Egészen más, mint az, aki most ment ki, és aki azért jött hozzám, mert azt remélte, hogy egy hatalmas király hercege lehet... és képtelen elfogadni, hogy én lélek szerint vagyok Király... -- Gyanakszol rá, Uram? -- Senkire. De bizony, mondom neked, ahová eljut majd Miklós, a tanítvány és újonnan áttért, oda Júdás, Simon fia, az apostol, az izraelita és júdeai, nem jut el. -- Uram, szeretnék érdeklôdni Miklóstól... János felôl. -- Ne tedd! János nem adott neki megbízatásokat, mert okos. Ne légy te oktalan! -- Nem, Uram. Csak megkérdeztem tôled... (5-333) * * * Amikor Jézus felolvassa Szintika elsô levelét (54. oldal) a vége felé ez van: ,,János arra kér, csatoljam ide azt a hírt, hogy küldött neked egy kiváló antióchiai polgárt, Miklóst. Elsô hódítása nyájad számára. Nagyon reméljük, hogy Miklós nem okoz csalódást a szívünkben róla alkotott véleményünknek.'' (5-450) * * * Jézus, a Megiddóból a tengerparti Cezáreába vezetô úton beszélget a tanítványokkal és apostolokkal. A Kerióti nincs velük. János megszólal: -- Mester... én elgondolkozom... Elgondolkozom zsoltárosunk minden szaván, Jób könyvén, a bölcsek könyveinek szavain, ahol Isten hatalmát ünneplik. És, nem tudom miért, abból, amit látok, az a gondolat kel fel bennem, hogy mi fel leszünk emelve a ragyogó kék tisztaság tökéletes szépségére, ha hűségesek maradunk mindvégig, a nagy gyülekezésig, a te örök diadalmadban, amit leírtál nekünk, és ami a Gonosz végét fogja jelenteni... És úgy tűnik nekem, hogy ebben a végtelen kékségben látom az emberek sokaságát, ragyogó, feltámadt testükkel, és téged, ezernyi napnál is jobban ragyogva, a boldog lelkek közepette... és nem lesz többé szomorúság, könny, sértegetés, ócsárlás, mint tegnap este is... hanem csak béke, béke, béke... De mikor hagyja abba a Gonosz ártalmait? Talán áldozatod eltompítja nyilait? Felfogja, hogy vereséget szenvedett? -- János, szavai elején mosolygott, de most lehangolt. -- Soha. Mindig azt fogja hinni, hogy ô a gyôztes, mindannak ellenére, hogy az igazak meghazudtolják. És áldozatom nem fogja eltompítani nyilait. De eljön majd az óra, a végsô óra, amikor a Gonosz végsô vereséget szenved, és még sokkal, végtelenül szebben, mint ahogy lelked azt látja, a választottak egy örök, szent néppé lesznek, az igaz Isten igaz népévé. -- És mi mindnyájan ott leszünk? -- kérdezik az apostolok. -- Mindnyájan. (A Kerióti nem volt velük, tehát Jézus joggal mondhatta ezt.) -- És mi? -- kérdezi a tanítványok még nagyobb csoportja. -- Ti is mindnyájan ott lesztek. -- Mindnyájan, akik jelen vagyunk, vagy mindnyájan, akik tanítványok vagyunk? Sokan vagyunk most már, azok ellenére, akik elszakadtak tôlünk. -- És mindig többen lesztek. De nem mindnyájan maradtok hűségesek mindvégig. De sokan velem lesznek a Paradicsomban. Néhányan a kiengesztelés után kapják majd meg jutalmukat, mások az elsô pillanatban haláluk után, de a jutalom olyan nagy lesz, hogy elfelejtitek majd a földet és annak fájdalmait, amint elfelejtitek majd a tisztítóhelyet, annak bűnbánó vágyakozásával a szeretet után. -- Mester, te azt mondtad nekünk, hogy üldöztetéseket és vértanúságokat fogunk elszenvedni. Akkor elfoghatnak és megölhetnek minket anélkül, hogy idônk lenne a bűnbánatra, vagy gyengeségünk miatt nem tudjuk majd elfogadni a kegyetlen halált. És akkor? -- kérdezi az antióchiai Miklós, aki a tanítványok között van. -- Ne gondold! Emberi gyengeségetek miatt valóban nem tudnátok elfogadni a vértanúságot. De a nagy lelkeknek, akiknek tanúságot kell majd tenniük az Úrról, az Úr természetfeletti segítséget fog adni... -- Hogyan? Talán érzéketlenné válnak? -- Nem, Miklós. A tökéletes szeretetet. Ôk elérkeznek a szeretet oly nagy tökéletességére, hogy a kínzás gyötrelme, a vádak gyötrelme, a szülôktôl, élettôl, mindentôl való megfosztás többé nem sújtja le ôket, hanem átváltozik az ôket égbe emelô erôvé, és elfogadják azt, mert látják. Kitárt karokkal és szívvel fogadják a kínokat, amelyek által eljutnak oda, ahol szívük már van: az égbe. -- Aki így hal meg, az akkor sok bűnére bocsánatot nyer -- mondja egy öreg tanítvány. -- Nem sok, hanem minden bűne bocsánatot nyer, Papiasz. Mert a szeretet feloldoz, az áldozat feloldoz, a hit hôsies megvallása feloldoz. Látod azért, hogy az ô vértanúságuk hármas fürdô lesz számukra. -- Ó, akkor... Én sokat vétkeztem, Mester, és azért követtem ezeket, hogy elnyerjem a bocsánatot, és te nekem tegnap megadtad azt, és azért sértegetett téged az, aki nem bocsát meg és bűnös. Hiszem, hogy bocsánatod érvényes. De bűnben töltött hosszú éveim miatt, add meg nekem a feloldozó vértanúságot! -- Sokat kérsz, ember! -- De sose oly sokat, mint amennyit adnom kell, hogy részesüljek abban a boldogságban, amit János, Zebedeus fia leírt, és amit te megerôsítettél. Kérlek, Uram! Tedd, hogy meghaljak érted, tanításodért... -- Sokat kérsz, ember! Az ember élete Atyám kezében van... -- De meghallgatja minden imádat, amint meghallgatja minden ítéletedet. Kérd az Örökkévalótól ez a bocsánatot számomra... Az ember Jézus lábai elôtt térdel, aki szemébe néz, és utána azt mondja: -- És neked nem tűnik vértanúságnak az élet, amikor a világ elvesztette minden vonzását, és a szív az ég után vágyakozik, és az élet, amelyben másokat tanítasz a szeretetre és arra, hogy megismerjék a csalódásokat, amelyek a Mestert érték, és arra, hogy fáradhatatlanul kitartsál azért, hogy lelkeket adj a Mesternek? Tedd meg Isten akaratát, mindig, akkor is, ha számodra hôsiesebbnek tűnne a te akaratod, és akkor szentté válsz... (6-882) * * * Jézus mennybemenetelekor ott van Miklós is, és Jézus megköszöni, hogy megvigasztalta Ôt azért a fájdalomért, amit ennek a népnek fiai okoztak neki. (10-254) ======================================================================== A felszabadított rabszolgák zsinagógájában Jézus Péterrel és Júdás Tádéval megy el a felszabadított római rabszolgák jeruzsálemi zsinagógájába, ahol már sokan várakoznak rá. Amikor meglátják közeledtét, az asszonyok jönnek elébe. -- Üdvözlégy, Mester! Hálás vagyok neked, hogy meghallgattál engem -- üdvözli Ôt Valeria. Bemutatja felszabadított rabszolganôjét: -- Az én felszabadított rabszolganôm, Tusnilda. Kétszeresen is barbár, Uram. A teutoburgi erdôbôl. Egyik zsákmánya annak az oktalan elôretörésnek, ami annyi vérontásba került. Atyám odaajándékozta ôt anyámnak, és ô nekem, házasságkötésemkor. Ô elhagyta isteneit a mieinkért, és a mieinket érted. Mert ô is azt teszi, amit én. Nagyon jó. A többi asszony a rád várakozó pogányok felesége. Minden országból. Legtöbbjük szenved. Férjükkel együtt jöttek a hajókkal. -- Lépjünk be a zsinagógába!... A zsinagógafônök, a küszöbön állva, meghajol és bemutatkozik: -- Matatiás, Szicíliából, Mester. Dicséret neked és áldás! -- Béke veled! -- Lépj be! Bezárom az ajtót, hogy nyugodtan maradjunk. Oly nagy a gyűlölet, hogy a tégláknak is szemük, a köveknek is fülük van, hogy téged figyeljenek és feljelentsenek, Mester. Talán jobbak vagyunk, mint ôk, mert ha nem avatkozunk bele dolgaikba, békét hagynak nekünk -- mondja az öreg zsinagógafônök, Jézus mellett haladva, hogy átvezesse Ôt egy kis udvaron keresztül egy nagy terembe, ami a zsinagóga. -- Elôbb gyógyítsuk meg a betegeket, Matatiás! -- mondja Jézus, és mindjárt meg is teszi. Lásd részletesen: Jcs 4,175-177. Jézus röviden beszél nekik az örök életrôl. A zsinagógafônök megkérdezi: -- Tehetek egy ellenvetést anélkül, hogy megbántanálak? -- Beszélj! Itt vagyok: mint Mester, hogy a bölcsességet nyújtsam annak, aki kérdez engem. -- Azt mondtad az imént, hogy néhányan azonnal megdicsôülnek haláluk után az égben. Nincs bezárva az ég? Az igazak nemde a limbusban várakoznak arra, hogy beléphessenek az égbe? -- Így van. Az ég be van zárva. És csak a Megváltó fogja kinyitni. De az Ô órája elérkezett. Mondom neked, hogy a megváltás napja már pirkad keleten, és hamarosan teljesen felvirrad. Mondom neked, nem lesz még egy ünnep ez után, annak a napnak eljövetele elôtt. Mondom neked, hogy már feszegetem a kapukat, mert már áldozatom hegyének csúcsán vagyok... Áldozatom már nyomást gyakorol az ég kapuira, mert már tevékenykedik. Amikor beteljesül, emlékezz majd vissza rá, ember, megnyílnak a szent függönyök és az ég ajtói megnyílnak. Mert Jehova nem lesz többé jelen, dicsôségével, a Szentek Szentjében, és felesleges lesz függönyt húzni a Megismerhetetlen és a halandók közé. A mielôttünk élô igazak visszatérnek majd oda, ahová Isten eredetileg szánta ôket, élükön az Elsôszülöttel, akinek már teljessé vált teste és lelke, és testvéreivel, akik fénybe fognak öltözni addig, míg testük is részt vesz majd örvendezésükben. Jézus, éneklô hangon folytatja, amit a zsinagógafônökök vagy rabbik használnak, amikor megismétlik a Szentírás szövegét vagy a zsoltárokat, és azt mondja: ,,És Ô azt mondta nekem: >>Prófétálj ezeknek a csontoknak, és mondd nekik: Száraz csontok, halljátok az Úr szavát... Mme! Én lelket öntök belétek, és élni fogtok! Ellátlak titeket inakkal, húst növesztek rajtatok, bôrrel borítalak be titeket, rátok lehelek, és élni fogtok, és megtudjátok majd, hogy én vagyok az Úr... Íme! Én kinyitom majd sírjaitokat... kihozlak titeket a sírokból... Amikor belétek árasztom lelkemet, élni fogtok, és visszahelyezlek titeket a ti földetekre.<<'' (Lásd Ez 37,1-14) Jézus szokott hangján folytatja, leengedve karjait, amelyeket kitárva tartott, és azt mondja: -- Két feltámadásban részesülnek a száraz, élettelen csontok. Kettônek körvonalai vonatkoznak ki a próféta szavaiból. Az elsô a feltámadás az Életre, és az Életben, azaz a kegyelemben, ami az élet. Azok részesülnek ebben, akik befogadják az Úr Igéjét, az Atyától származó Lelket, aki Isten, akárcsak az Atya, akinek Ô a Fia, aki az Igének hívja magát, aki az Ige, aki az Élet, és aki az Életet adja. Erre az Életre mindenkinek szüksége van, és ezt Izrael éppúgy nélkülözi, mint a pogányok. Eddig elég volt Izrael számára remélni az égbôl jövô Életben és várakozni rája, hogy részesüljön az örök Életben. Mostantól kezdve Izraelnek el kell fogadnia az Életet, ha élni akar. Ünnepélyesen mondom nektek, hogy azoknak, akik nem fogadnak el engem: az Életet, pedig az én népembôl valók, nem lesz Életük, és az én eljövetelem az ô számukra haláluk oka lesz, mert ôk visszautasították az Életet, aki hozzájuk jött, hogy közölje azt velük. Elérkezett az óra, amikor Izrael ketté lesz osztva azokra, akik élnek, és azokra, akik halottak. Itt az ideje annak, hogy válasszanak az élet és halál között. Az Ige szólt, megmutatta eredetét és hatalmát. Gyógyított, tanított, halottakat támasztott fel, és hamarosan befejezi küldetését. Nincs többé mentség azok számára, akik nem jönnek az Élethez. Az Úr elmegy. Miután elment, nem tér vissza. Nem tért vissza Egyiptomba, hogy visszaadja az életet azok elsôszülöttjeinek, akik megvetették és elnyomták gyermekeit. Nem fog visszatérni most sem, miután a Bárány feláldozása eldönti majd sorsukat. Azok, akik nem fogadnak el engem mielôtt még elmennék, akik gyűlölnek és gyűlölni fognak engem, nem részesülnek véremben lelkük megszentelésére, és nem fognak élni, nem lesz velük az Istenük földi vándorlásuk hátralevô idejében. Az isteni Manna, a védô és világító felhô nélkül, az égbôl jövô víz nélkül, Istentôl megfosztva bolyonganak majd a föld hatalmas sivatagjában, az egész földön, amely egészen sivataggá válik azok számára, akik nélkülözik az éggel való egységet, az Atya és a Barát közelségét: Istent. És van egy második feltámadás is: az egyetemes, amelyben a századok óta elmeszesedett és szétszórt csontok visszatérnek majd, frissen és inakkal, testtel és bôrrel borítva. És jön az Ítélet. És az igazak teste és vére örvendezni fog lelkükkel együtt az örök Országban, és a kárhozottak teste és vére szenvedni fog lelkükkel együtt az örök büntetésben. Én szeretlek téged, Izrael; szeretlek téged, Pogányság, szeretlek téged, Emberiség! És ez által a szeretet által meghívlak titeket az Életre és a boldog Föltámadásra. A nagy teremben összegyűltek, mintegy el vannak bűvölve. Nincs különbség a csodálkozásban a zsidók és mások között, akik más helyekrôl jöttek, és más vallásokhoz tartoztak. Sôt, azt mondanám, hogy az idegenek tiszteletteljes csodálkozása a nagyobb. Egyikük, egy méltóságteljes öreg, halkan mormol valamit. -- Mit mondtál, ember? -- kérdezi Jézus, feléje fordulva. -- Azt mondtam, hogy... Elismételtem magamban a szavakat, amelyeket ifjúkoromban hallottam tanítómtól: ,,Az erényes ember felemelkedhetik az isteni tökéletességre. A teremtményben ragyog a Teremtô, aki annál jobban kinyilatkoztatja magát, minél inkább nemessé válik az ember az erényben, mintegy elégetve az erény tüzében az anyagot. És az ember, életében legalább egyszer, megismerheti a Létezôt, aki szigorúan, vagy atyai szeretettel megmutatkozik a teremtménynek, hogy az elmondhassa: >>Jónak kell lennem! Nyomorúságos leszek, ha nem vagyok jó! Mert egy végtelen Hatalom ragyogott rám, hogy felfogjam: az erény és a kötelesség az emberi természet nemességének a jele!<< Meg fogjátok találni az Istenségnek ezt a ragyogását a természet szépségében, a haldokló szavaiban, a szerencsétlen tekintetében, aki rátok néz és elítél titeket, a szeretett személy hallgatásában, aki némaságával korhol titeket egy becstelen cselekedetetekért. Megtaláljátok egy gyermek félelmében a ti erôszakosságtok láttán, vagy az éjszaka csendjében, amikor magatokban vagytok, a legjobban bezárt szoba magányában, észreveszitek a másik énetekben, amelyik sokkal hatalmasabb nálatok, és hangtalanul beszél. És az lesz az Isten, ez az Isten, akinek léteznie kell, ez az Isten, akit a teremtett világ imád akkor is, ha öntudatlanul teszi. Ez az Isten, aki az Egyetlen, aki valóban kielégíti az erényes emberek vágyait, akiket a mi szertartásaink és tanításaink nem elégítenek ki, és nem vigasztalnak meg, sem az üres oltárok, amelyek ugyancsak üresek, akkor is, ha egy szobrot tettek rájuk.'' Jól ismerem ezeket a szavakat, mert már sok éven keresztül ismétlem ôket, mint törvényemet és reményemet. Éltem, dolgoztam, és szenvedtem és sírtam is. De mindent elviseltem, és erényesen remélek, remélem, hogy halálom elôtt találkozom majd ezzel az Istennel, akit Hermogenész megígért nekem, hogy meg fogom ismerni. Most azt mondtam magamnak, hogy valóban láttam Ôt. És nem villámként, nem hangtalan hangként hallottam szavát. Hanem egy nyugodt, nagyon szép férfi alakjában jelent meg nekem az Isten, és én hallottam Ôt, és el vagyok telve szent csodálattal. Az a lélek, ez a dolog, amelyet az igaz emberek elfogadnak, az én lelkem, elfogad téged, Tökéletesség, és azt mondja neked: ,,Taníts meg Utadra és Életedre és Igazságodra, hogy egy napon én, az egyedül élô ember, ismét csatlakozzam hozzád, Legfôbb Szépség!'' -- Ismét együtt leszünk. És még azt is mondom neked, hogy késôbb, együtt leszel majd Hermogenésszel. -- De ô meghalt anélkül, hogy megismert volna téged! -- Nem a tapintható ismeret az egyetlen szükséges dolog ahhoz, hogy valaki birtokoljon engem. Az ember, aki erényei által eljut oda, hogy hallja az ismeretlen Istent, és megtiszteli ezt az Istent erkölcsös életével, ugyancsak elmondhatja, hogy megismerte Istent, mert Isten kinyilatkoztatta magát neki, jutalmul erényes életéért. Jaj lenne, ha személyesen kellene megismerni engem! Nagyon hamarosan senki számára se lenne lehetséges egyesülni velem. Mert, mondom neked, az Élô hamarosan elhagyja a halottak országát, hogy visszatérjen az Élet Országába, és az embereknek nem lesz más módjuk megismerésemre, csak a hit és a lélek által. De az én megismerésem nemcsak hogy nem fog megállni, hanem terjedni fog, és tökéletes lesz, mert nélkülözni fogja mindazt, ami az érzékeket nehézkessé teszi. Isten beszélni, működni, élni fog, Isten kinyilatkoztatja magát hívei lelkének az Ô megismerhetetlen és tökéletes természetével. És az emberek szeretni fogják az Istenembert. És az Istenember szeretni fogja az embereket, új módon, kimondhatatlan módon, amit végtelen szeretete fog a földön hagyni, mielôtt visszatérne az Atyához, miután minden befejezôdött. -- Ó, Uram! Uram! Mondd meg akkor nekünk, hogyan találhatunk meg téged, és hogyan tudhatjuk majd, hogy te beszélsz hozzánk, és hol leszel, miután elmentél!? -- kiáltanak fel többen. És egyesek folytatják: -- Mi pogányok vagyunk, és nem ismerjük törvényedet. Nincs idônk ahhoz, hogy itt maradjunk és kövessünk téged. Hogyan birtokolhatjuk majd azt az erényt, amellyel kiérdemeljük Isten megismerését? Jézus mosolyog, boldogságtól sugározva, a pogányokon aratott gyôzelmét látva, és kedvesen megjegyzi: -- Ne aggódjatok amiatt, hogy sok törvényt kell ismernetek! Elmennek majd ezek (és kezeit Péter és Tádé vállára teszi), hogy elvigyék Törvényemet a világba. De addig is, míg meg nem érkeznek, legyen zsinórmértéketek a törvényt illetôleg a következô néhány mondat, amely teljesen magában foglalja az én Törvényemet, az üdvösséget illetôleg. Szeressétek Istent teljes szívetekkel! Szeressétek a tekintélyt, a szülôket, barátokat, szolgákat, a népet, és ellenségeiteket is, amint önmagatokat szeretitek! És, hogy biztosak legyetek azt illetôleg, hogy nem vétkeztek, minden cselekedetetek elôtt, akár parancsolt dologról van szó, akár önkéntesrôl, kérdezzétek meg magatokat: ,,Szeretném-e, ha azt tennék velem, amit én akarok tenni velük?'' És ha úgy érzitek, hogy nem szeretnétek, akkor ne tegyétek! Ezekkel az egyszerű vonalakkal kirajzolhatjátok magatokban az utat, amelyen Isten eljön hozzátok, és ti elmentek Istenhez. Mert senki sem szeretné, ha egy gyermeke hálátlan lenne, vagy ha megölné, kirabolná, elvinné feleségét, megbecstelenítené nôvérét vagy leányát, elfoglalná házát, mezôit vagy hűséges szolgáit. Ezt a zsinórmértéket követve jó gyermekek és jó szülôk, férjek, testvérek, kereskedôk, barátok lesztek. Mert erényesek lesztek, és Isten eljön hozzátok. Nemcsak zsidók és újonnan áttértek vannak körülöttem, akikben nincs rosszindulat, akik nem azért jöttek hozzám, hogy rajtakapjanak valami hibán, mint azok, akik kidobtak titeket a Templomból, hogy ne jöhessetek az Élethez, hanem vannak körülöttem pogányok is, a világ minden részébôl. Látok krétaiakat és föníciaiakat, vegyesen Pontus és Frígia lakosaival, és van itt egy az ismeretlen tenger partjairól is, ahol szintén szeretni fognak engem. És látok görögöket, szicíliaiakkal, és cireneieket ázsiaiakkal. Rendben van, mondom nektek: menjetek! Mondjátok meg országotokban, hogy a Világosság a földön van, és ôk jöjjenek el a Világossághoz! Mondjátok el, hogy a Bölcsesség elhagyta az eget, hogy kenyérré tegye magát az emberek számára, és vízzé az elbágyadt emberek részére. Mondjátok el, hogy az Élet eljött, hogy visszaadja az egészséget a betegeknek, és feltámassza a halottakat! És mondjátok... mondjátok meg, hogy az idô olyan gyorsan fut, mint a nyári villám. Aki vágyakozik Istenre, jöjjön! Lelke megismeri majd Istent. Aki meg akar gyógyulni, jöjjön! Kezem, amíg szabad, gyógyulást ad azoknak, akik hittel hívják segítségül. Mondjátok... Igen! Menjetek, és menjetek gyorsan, és mondjátok, hogy az Üdvözítô várja azokat, akik felülrôl várnak és kívánnak segítséget; várja ôket húsvétkor, a Szent Városban. Mondjátok meg azoknak, akik szükséget szenvednek, és azoknak is, akik egyszerűen csak kíváncsiak. A kíváncsiság tisztátalan megmozdulásából kiindulhat a belém vetett hitnek egy szikrája, amely üdvözít. Menjetek! A názáreti Jézus, Izrael Királya, a világ Királya, összehívja a világot képviselô embereket, hogy kegyelmeinek kincseit adja nekik, és tanúi legyenek felvételének, amely diadalmasan felszenteli Ôt mindörökre a királyok Királyává és az urak Urává. Menjetek! Menjetek! Földi életem hajnalán, különbözô pontokról, jöttek Népem képviseletében, imádni a Gyermeket, akiben a Végtelen elrejtôzött. Egy ember akarata, aki hatalmasnak hitte magát, pedig Isten akaratának szolgája volt, elrendelte az összeírást birodalmában. Engedelmeskedve a Magasságbeli egy ismeretlen és áthághatatlan rendeletének, ennek a pogánynak Isten hírnökévé kellett tennie magát. Isten azt akarta, hogy Izrael minden embere, aki szét volt szóródva a föld minden részére, ennek a népnek földjén, Efráta Betlehemének közelében, elcsodálkozzék az újszülött elsô nyöszörgésére az égbôl jövô jeleken. És ez még nem lévén elég, más jelek beszéltek a pogányokhoz, és az ô képviselôik eljöttek imádni a királyok kis, szegény Királyát, aki még távol állt földi megkoronázásától, de már, ó, már Király volt az angyalok színe elôtt. Eljött az óra, amikor Király leszek a népek szeme láttára. Király, mielôtt visszatérek oda, ahonnan jöttem. Földi napom lenyugvásakor, emberi életem estéjén, igazságos, hogy minden népbôl legyenek itt emberek, hogy lássák azt, akit imádni kell, és akiben rejtôzik az egész Irgalmasság. És a jók élvezzék ennek az új aratásnak a zsengéjét, ezét az Irgalmasságét, amely megnyílik, mint a felhôk áprilisban, hogy kiáradjanak az üdvös vizek folyamai, amelyek alkalmasak a folyók mentén elültetett fák termékennyé tételére, amint Ezekielnél olvashatjuk. (Ez 17,3-19) És Jézus folytatja a betegek meggyógyítását, és hallgatja neveiket, mert mindnyájan meg akarják neki mondani nevüket: ,,Én Zilla vagyok, én Zabdi, én Gail, én András, én Teofánusz, én Szelíma, én Olintusz, én Fülöp, én Elissza, én Berenisz. Ez lányom: Gaia, én Argenidesz vagyok, én... én... én...'' Befejezte. El akar menni. De sokan kérik, hogy maradjon, és beszéljen még! Egy férfi, aki talán félvak, mert egyik szemén kötés van, azt mondja neki, hogy még visszatartsa: -- Uram, engem megütött valaki, aki irigyelte jól menô üzletemet. Csak nehezen mentettem meg magamat. De elvesztettem fél szememet, az ütés következtében. Most vetélytársam elszegényedett, és népszerűtlenné vált. Elmenekült egy faluba, Korintusz közelébe. Én Korintuszban lakom. Mit kellene tennem azzal, aki kis híján megölt engem? Nem tenni másnak azt, ami nem tetszene nekünk, ha velünk tennék, jó elv. De én már részesültem ettôl... a rosszban, a nagy rosszban... -- és arcáról le lehet olvasni ki nem mondott gondolatát: ,,azért bosszút kellene állnom rajta...'' De Jézus ránéz, mosolygó, kék szemével, és méltóságteljes arcával, mint Mester, és azt mondja: -- És te kérdezed ezt tôlem, te, aki Görögországból jöttél? Nem mondták meg talán nagyjaitok, hogy a halandók Istenhez hasonlókká lesznek, amikor az Isten által nekik adott két ajándékra azzal válaszolnak, hogy hasonlókká válnak Istenhez, és: képesek arra, hogy az igazságban legyenek, és jót tegyenek a felebaráttal? -- Ah! Igen! Pitagorasz! -- És nem megmondták, hogy az ember azzal közelíti meg Istent, hogy jót tesz, és nem a tudománnyal és a hatalommal vagy más valamivel? -- Ah! Igen! Demosztenész! De, bocsáss meg, Mester, ha megkérdezlek... Te csak egy zsidó vagy, és a zsidók nem szeretik a mi filozófusainkat... Hogyan tudod te ezeket a dolgokat? -- Ember, azért, mert én voltam a Bölcsesség, aki sugallatot adott azok értelmének, akik kigondolták ezeket a dolgokat. Én vagyok ott, ahol a Jó működik. Te, görög, hallgass a bölcsek tanácsaira, akikben még én beszélek. Tégy jót azzal, aki rosszat tett veled, és Isten szentnek mond téged. És most hagyjatok elmenni! Mások is várnak rám. Isten veled, Valeria! És ne félts engem! Még nincs itt az én órám. Amikor eljön, a császár minden hadserege sem tudja majd megállítani ellenfeleimet. -- Üdv neked, Mester! És imádkozz értem! -- Azért, hogy birtokold a békét. Isten veled! Béke veled, zsinagógafônök! Béke a hívôknek és azoknak, akik békére törekszenek! És egy üdvözlô és áldó kézmozdulattal kimegy a terembôl, áthalad az udvaron, és kilép az utcára... (7-1786) ======================================================================== A nemzetek világossága A pogányok valóban eljöttek Jeruzsálembe húsvétkor, és hallották Jézust beszélni. Nagykedd estéjén Jézus ezt mondja apostolainak: -- Hallottátok ma, hogy beszéltem a júdeaiakhoz és a pogányokhoz. Nem kell azért csodálkoznotok, ha azt mondom: ,,Számból mindig az igazság szavai jöttek ki. És azokat nem fogom visszavonni.'' Ha, mindig Izajással, azt mondom, a pogányokról beszélve, akik hozzám fognak jönni, miután felmagasztalnak a földrôl: ,,Elôttem meg fog hajolni minden térd, és rám esküszik minden nyelv'', (Iz 45, 23) akkor ne kételkedjetek, miután megfigyeltétek a zsidók módszereit, hogy meg fognak szégyenülni mindazok, akik velem ellenkeznek. Ezt könnyen kijelenthetem, anélkül, hogy tévedéstôl félnék. Atyám nemcsak azért tett meg engem szolgájának, hogy újjáélesszem Jákob törzsét, hogy megtérítsem azt, ami megmaradt Izraelbôl: a maradékot, hanem világosságként ajándékozott engem a nemzeteknek, hogy én legyek ,,Üdvözítôje'' mindazoknak, akik a földön vannak. Ezért, ebben az égbôl és az Atya ölébôl való harminchárom éves számkivetésben folytonosan növekedtem a kegyelemben és bölcsességben Istennél és az embereknél, elérve a tökéletes életkort, és ebben az utolsó három évben, miután a szeretet tüzében izzóvá tettem lelkemet és értelmemet, és megacéloztam azt a bűnbánat jegével, számat olyanná tettem, mint az éles kard. (9-118) * * * János is feljegyezte evangéliumában, hogy a görögök is felkeresték Jézust a Templomban. Ez nagycsütörtökön történt, és részletes leírását megtaláljuk az Evangéliumokról szóló kötetben, a nagyböjt 5. vasárnapjának B sorozatában. (E 2,76-80) (Vö. Jn 12,20-33). ======================================================================== Példabeszédek a pogányokról A Valtorta Mária által feljegyzett több mint 150 példabeszédbôl 23- ban említi az Úr Jézus a pogányokat. E huszonhárom példabeszédbôl öt szerepel az Evangéliumokról szóló füzetekben, három pedig a bűnbánókról szólókban. Ezeket nem ismételjük meg, csak röviden foglaljuk össze, és a pogányokra vonatkozó részt ismertetjük csak. A többi húszat teljes egészében megismételjük, vastagbetűkkel kiemelve bennük a pogányokra vonatkozó mondatokat. A Példabeszédek sorozat újranyomásánál ezeket ott nem ismételjük meg, csak utalunk rá, hol található meg teljes szövegük. ======================================================================== A kovász (Vö. Mt 13,33 Lk 13,20-21) Jézus, amikor meglátogatta Keresztelô János szüleinek házát, hogy felkeresse Zakariás és Erzsébet sírját, és ott imádkozzék, látta, hogy a házat Heródes -- aki közben letartóztatta Keresztelô Jánost -- bordélyházzá alakíttatta át. A sírokat is áthelyezték máshová, Jézus csak a volt sírok helyénél imádkozott -- egy római származású nô útmutatására, aki ebben a házban ,,tevékenykedett''. Jézus szóbaállt a bukott nôvel, és elindította ôt a megtérés útján. (A pogány nô: Aglae történetét lásd Jb 3,175-192 oldalán. A példabeszédet pedig Jb 4,290. oldalán.) ======================================================================== A magvetô (Mt 13,1-8. 18-23. Mk 4,1-4. Lk 8,4-15.) A példabeszéd elôzménye: Kafarnaumban három férfi kérte Jézust, hogy fogadja el ôt tanítványává: egy írástudó, akinek Jézus azt válaszolta, hogy neki nincs lakóhelye, mint a farkasoknak és a madaraknak. (Mt 8,19- 20) Ô ennek ellenére követni szeretné Jézust, aki nem is utasítja vissza. Utána Jézus meghív egy fiatalembert, hogy kövesse Ôt, az azonban elôbb szeretné eltemetni Korozainban meghalt apját. (Mt 18,21-22) Mégis azonnal követi Jézust. A harmadik férfi kijelenti, hogy szeretné követni Jézust, de elôbb el akar búcsúzni szüleitôl. Jézus azt válaszolja neki, hogy aki az eke szarvára tette a kezét, nem nézhet hátra. (Lk 9,61-62) Jézus azt tanácsolja neki, elôbb váljék férfiassá, s majd utána kövesse Ôt, ne most. Jézus a Genezáreti-tavon, Péter bárkájából beszél a parton összegyűlt népnek: -- Kafarnaumtól ide jövet azon gondolkoztam, mirôl beszéljek nektek. A ma reggel történtek adják meg hozzá a gondolatot. Miután Jézus kifejti a három férfi különbözô magatartásának és a zsidó nép gyakori ellenállásának okát, így folytatja: Miért történik ez? Miért járnak inkább az én utamon a pogányok és a bűnösök? Miért teszik ezek magukévá, amit mondok, és miért nem teszik ezt mások? Mert Izrael fiai lehorgonyozták magukat, sôt megkérgesedtek, mint a gyöngykagylók a parton, ahol születtek. Mert elteltek, jóllaktak, meghíztak saját bölcsességükkel, és nem tudják már befogadni az enyémet, nem tudják kidobni a feleslegeset, hogy helyet csináljanak a szükségesnek. Mások nem ilyen rabszolgák. Ôk szegény pogányok vagy szegény bűnösök, olyanok, mint a horgonyát vesztett hajó a vízáradatban, szegények, akiknek nincsenek kincseik, hanem csak tévedéseikkel vagy bűneikkel megtelt batyuik, amelyektôl örömmel megfosztják magukat, amint sikerül felfogniuk a Jó Hírt, és megérzik annak erôsítô mézét, amely ugyancsak különbözik bűneik visszataszító keverékétôl. Halljátok azért, és talán jobban megértitek, miként lehet különféle gyümölcse ugyanannak a munkának. (Most következik a példabeszéd, ami teljes egészében megtalálható a 15. évközi vasárnap A sorozatának evangéliumánál (E 6,221). A magyarázatnál Jézus ismét említi a pogányokat azok között, akik százszoros termést hoznak: -- Szentekké lesznek. Megtalálható köztük minden néposztály és minden ország, még a pogányok is, és százszoros termést hoznak jó akaratuk által, amelyet ôk és egy apostol vagy tanítvány elôkészített számomra. ======================================================================== A királyi menyegzô (Mt 22,1-14) Jézus Betániában, Lázár birtokán mondja el ezt a példabeszédet. Az apostolokon kívül ott van Mária, a többi asszonnyal, Mártával, Lázárral, Lázár alkalmazottaival, a volt betlehemi pásztorral: Izsákkal, s annak tanítványaival és Betánia sok lakosával együtt. A kegyetlen földbirtokos: Johansána földművesei kevéssel elôbb indultak útra, hazafelé. Jézusnak kettôs célja volt a példabeszéddel. Elsôsorban jobban meg akarta értetni hallgatóságával, hogy a gazdagsággal járó gondok és a dôzsölés miként akadályozzák a mennyországba való belépést. Második célja annak megértetése volt, hogy nemcsak a választott nép hivatalos a mennyek Országának lakomájára, hanem mindenki, de aki nem hallgat a meghívásra, vagy aki elhanyagolja a kellô felkészülést a lakomán való részvételre, az nem fog részesülni benne. A teljes példabeszéd szerepel a 29. évközi vasárnap A sorozatának evangéliumában (E 7,269), itt csak a pogányokra vonatkozó részleteket ismételjük meg: -- És az Ég Királya, azért, hogy Fiának méltó nászünnepet készítsen, megparancsolja, hogy a keresztutaknál gyűjtsék össze azokat, akik nem barátai, nem elôkelôk, nem szövetségesek, hanem egyszerűen arra menô emberek. Ezek összegyűjtése már megkezdôdött az én kezem által, aki Isten Fia és szolgája vagyok. Bárkik is, eljönnek majd... És már eljöttek. És én segítem ôket abban, hogy tiszták és szépek legyenek az esküvôre. Hallgatóságának elbocsátásakor pedig ezt mondja: -- Megáldom régi tanítványaimat és az újakat, akiket szétküldök a világba. hogy hívjanak mindenkit a Király esküvôjére. ======================================================================== A torz gyermek Jézus, nyilvános működésének második évében, pogány vidéken járva, mondta el a következô példabeszédet, amelyet így vezetett be: -- Ma reggel felébresztett minket a kecske fenyegetô mekegése, amikor el akarta kergetni azt a nagy kutyát, amelyik ide jött, szaglászni. És nevettetek rajta, amikor láttátok, miként irányította a kecske, fenyegetôen, feléje szarvát, miután eltépte a vékony kötelet, amellyel ahhoz a fához volt kötve, amely alatt aludtunk, és közém és a kutya közé ugrott, nem gondolva arra, hogy az megtámadhatja és átharaphatja torkát az egyenlôtlen küzdelemben, amivel meg akart engem menteni. (Jézus ezt a kecskét megmentette a pogányoktól, akik fel akarták áldozni, babonás szertartásuk szerint, amit egy szülés elôtt álló anya megmentése érdekében akartak bemutatni. Jézus csodás módon hozzásegítette az életveszélyben forgó anyát gyermekének megszüléséhez, s ennek fejében kérte, hogy a kecskét adják neki. Azóta velük tartott a kecske, s megbarátkozott Jézussal és az apostolokkal.) Hasonlóképpen, azok a népek, amelyek a ti szemetekben hasonlók a vadkecskékhez, bátran Krisztus hitének védelmére tudnak kelni, miután felismerték, hogy Krisztus a Szeretet, aki követésére hívja ôket. Igen. Hívja ôket. És nektek segítenetek kell ôket abban, hogy hozzám jöjjenek! Hallgassatok meg egy példabeszédet: Egy férfi megnôsült, és sok gyermeke volt feleségétôl. De ezek közül az egyik torz testtel született, és látszólag más fajhoz tartozott. A férfi szégyellte ezt, és nem szerette ôt, pedig a gyermek ártatlan volt. A legalacsonyabb szolgák között növekedett fel a gyermek, elhanyagolva, mert testvérei is alacsonyabb rendűnek tartották ôt. Anyja meghalt, amikor a világra hozta, s így nem tudta mérsékelni az apa durvaságát, nem tudta megakadályozni testvéreinek megvetését, nem tudta helyesbíteni a helytelen felfogást, amely a vadon felnôtt gyermek agyában keletkezett. Egy kis vadállatként bántak vele, nem tűrték meg a házban a szeretett gyermekek mellett. Így lett férfi a gyermekbôl. Értelmi fejlôdése visszamaradt, de végül mégis elérkezett a nagykorúsághoz, és felfogta, hogy nem fiúhoz méltó az istállóban való élet, száraz kenyéren és rongyos ruhában, soha nem kap egy csókot, sose szólnak hozzá egy szót sem, sose hívják meg az atyai házba. És szenvedett, szenvedett, sóhajtozva odújában: ,,Atyám! Atyám!'' Rágta kenyerét, de szíve nagyon éhezett. A ruha beburkolta, de nagy hideget érzett szívében. Voltak barátai az állatok között, és néhány falusi is megszánta ôt. De szívében nagy volt az egyedüllét érzete. ,,Atyám! Atyám''... Így sóhajtozott, s ezt hallották a szolgák és a falubeliek. Bolondnak látszott, és annak is nevezték. Végül egy szolga vett annyi bátorságot, hogy odament a szinte vadállattá vált emberhez, és azt mondta neki: -- Miért nem veted magadat Atyád lába elé? -- Megtenném, de nem merem... -- Miért nem mész a házba? -- Félek. -- De szeretnéd megtenni? -- Ó, igen! Éhezem ezt, ezért fázom, ezért érzem magamat úgy, mintha a pusztaságban lennék. De nem tudom, hogyan élnek az emberek atyám házában. A jó szolga akkor elkezdte oktatni ôt. Szebbé tette külsejét, megszüntette félelmét attól, hogy atyja rossz szemmel néz majd rá, és azt mondta neki: -- Atyád szeretne téged, de nem tudja, hogy te szereted ôt. Mindig került... Szüntesd meg atyád lelkiismeret-furdalását amiatt, hogy túl szigorúan bánt veled, és fájdalmát amiatt, hogy száműzött téged. Jöjj! Testvéreid sem akarnak már többet megvetni, mert én beszéltem nekik fájdalmadról. És a szegény gyermek elment egy este, a jó szolga által vezetve, az atyai házba, és felkiáltott: -- Atyám! Szeretlek téged! Engedd meg, hogy belépjek!... Az öreg és szomorú apa, aki sokat gondolt halálára és örök sorsára, felugrott erre a hangra, és azt mondta: -- Végre lecsillapodik fájdalmam, mert ennek a torznak hangjában az én hangomat hallom, és szeretete bizonyítja, hogy vér az én vérembôl, és test az én testembôl. Jöjjön azért, és foglalja el helyét testvérei között, és legyen áldott az a jó szolga, aki teljessé tette családomat, és elhelyezte a visszautasított fiút az atya többi testvérei közé. Ez a példabeszéd. Alkalmazásában gondolnotok kell arra, hogy a lelkileg eltorzultak Atyja: Isten. A szakadárok, tévhitűek, eltávolodottak a lelkileg eltorzultak. Mivel ezek szándékosan torzultak el, Isten kénytelen volt szigorúan bánni velük. De az Ô szeretete sose szűnt meg. Ô vár. Vigyétek ôket hozzá! Ez a ti kötelességetek. Arra tanítottalak titeket, hogy így imádkozzatok: ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, ó Atyánk!'' De tudjátok-e, mit akar mondani a ,,nekünk''? Nem rátok, a tizenkettôre vonatkozik. Nem rátok, Krisztus tanítványaira. Hanem rátok, mint emberekre. Minden emberre. A jelen élôkre és a jövôbeliekre. Azokra, akik nem ismerik Istent és azokra, akik ismerik Ôt. Azokra, akik szeretik Istent és Krisztusát, és azokra, akik nem szeretik, vagy helytelenül szeretik. Ajkatokra adtam az imát mindenkiért. Ez a ti küldetéstek. Ti, akik ismeritek Istent, az Ô Krisztusát, és szeretitek, kötelesek vagytok mindenkiért imádkozni. Mondtam nektek, hogy az én imám egyetemes, és a világ végéig szól. Nektek egyetemesen kell imádkoznotok, egyesítve hangotokat és szíveteket, mint Jézus Egyházának apostolaiét és tanítványaiét azokéval, akik más egyházakhoz tartoznak, akik keresztények lesznek, de nem apostoliak! És tartsatok ki, mert testvérek vagytok, ti az Atya házában, ôk az Atya házán kívül! Ôk ugyanúgy éheznek, ugyanúgy vágyakoznak az atyai házra és arra, hogy amint ti igazi ,,kenyeret'' kaptok, úgy megkapják ôk is. Ez a ,,kenyér'' Krisztus, az Úr, az apostoli asztalon, nem pedig a tisztátalan táplálékok szegényes asztalán. Tartsatok ki egészen addig, míg az Atya azt nem mondja ezeknek az ,,eltorzult'' testvéreknek: ,,Fájdalmam megenyhült, mert bennetek, hangotokban, meghallottam az én Egyszülöttem és Elsôszülöttem hangját. Legyenek áldottak azok a szolgák, akik elvittek titeket az Atya házába, hogy teljessé legyen családom!'' (3-574) ======================================================================== Munkások a szôlôben (Mt 20,1-16) Jézus, nyilvános működésének harmadik évében, a Földközi-tenger partján lévô kikötôvárosban beszél az összegyűlt föníciai lakosságnak és római katonáknak: -- Az egyetlen Teremtô gyermekei, ide hallgassatok! A kegyelem ideje eljött mindnyájatok számára, nemcsak az izraelitáknak, hanem az egész világnak. Különféle okokból itt levô zsidó férfiak, újonnan megtértek, föníciaiak, pogányok, mindnyájan hallgassátok Isten Szavát, fogjátok fel az Igazságot, ismerjétek meg a Szeretetet. A bölcsesség, igazságosság és szeretet birtokában eljuthattok az Isten Országába. Ez az Ország nem kizárólag Izrael gyermekeié, hanem mindazoké, akik szeretik most és a jövôben az igaz, egyetlen Istent, és hisznek az Ô Igéjének szavában. A teljes példabeszédet megtaláljuk a 25. évközi vasárnap A sorozatának evangéliumában (E 7,257). E közben mondja Jézus a következôket: -- Az ember nem ismeri, vagy elfelejtette, vagy nem akar visszaemlékezni az Úrnak erre a szent parancsára. Ez mindenkire vonatkozik azok közül, akik engem hallgatnak. A pogányokra is. Mert a jó, amit meg kell tenniük, egyaránt jó Rómának, Athénnek, Galliának vagy Afrikának. Az erkölcsi törvény ugyanis ott van minden világrészben, minden vallásban, minden szívben. És a vallások azt tanítják, hogy énünk jobbik része tovább él, és túlvilági élete olyan lesz, amilyent földi életével kiérdemelt. Az ember célja tehát a béke elnyerése a másik életben. Nem pedig a tivornyázás, zsarolás, zsarnokoskodás, gyönyörkeresés itt, rövid ideig, amelyért örökké tartó nagy szenvedéssel fizet. Az ember azonban nem ismeri, nem jegyzi meg, nem akarja emlékezetben tartani ezt az igazságot. Ha nem ismeri, nem annyira bűnös. Ha nem emlékezik rá, bizonyos fokban bűnös. Az igazságot ugyanis szent fáklyaként meggyújtva kell tartani az észben és a szívben. De ha nem akarja emlékezetébe idézni, és amikor az lángol, bezárja szemét, hogy ne lássa, akkor bűne súlyos, nagyon súlyos. Az ilyen ember gyűlöletesnek tartja az igazságot, mint a nevelô hangját. Isten azonban megbocsátja neki, ha a lélek elveti rossz cselekedeteit, és elhatározza, hogy hátralevô életében követni fogja igazi életcélját, amely az, hogy az igaz Isten Országában elnyerje az örök békét. Mindeddig rossz úton jártatok? Reményt vesztve azt gondoljátok, hogy már késô rátérni a jó útra? Elcsüggedve mondjátok: ,,Én semmit sem tudtam errôl! És most tudatlan vagyok, és nem tudom megtenni''? Nem! Ne gondoljátok, hogy ez olyan, mint az anyagi dolgok, és hogy sok idôbe és fáradságba telik ismét, de most már szentül megtenni, amit elvégeztetek. Az örökkévaló, igazi Úristen jósága olyan, hogy nem kívánja meg tôletek a már megtett út újbóli megtételét. Nem küld vissza titeket az útelágazáshoz, ahol eltévesztettétek a helyes ösvényt, és a helytelent választottátok. Oly nagy Isten jósága, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor kimondjátok: ,,Az Igazsághoz akarok tartozni'', vagyis Istenhez, mert Isten az Igazság, Isten egy teljesen lelki csoda által eltölt titeket a Bölcsességgel. Ez által a tudatlanokból a természetfeletti Tudás birtokosává váltok, hasonlóképpen azokhoz, akik már évek óta birtokolják azt. Bölcsesség Istent akarni, Istent szeretni, művelni a lelket, törekedni Isten Országába, elutasítani mindent, ami a testhez, a világhoz és a Sátánhoz tartozik. Bölcsesség engedelmeskedni az Isten Törvényének, ami a szeretet törvénye, az engedelmesség, a megtartóztatás és a becsületesség törvénye. Bölcsesség szeretni Istent mindenetekkel, amitek van, szeretni embertársainkat úgy, mint magunkat. Ez a két elengedhetetlen eleme annak, hogy valaki bölcs legyen Isten Bölcsességével. És nemcsak azok felebarátaink, akik vérségi, faji vagy vallási téren hozzánk tartoznak, hanem minden ember, a gazdagok és a szegények, a bölcsek és a tudatlanok, a zsidók, újonnan megtértek, föníciaiak, görögök, rómaiak... Jézust félbeszakítja néhány ôrjöngônek fenyegetô kiáltása. Rájuk néz, és azt mondja: -- Igen. Ez a szeretet. Én nem vagyok szolgalelkű tanító. Én az igazságot mondom, mert így kell tennem, hogy elvessem belétek azt, ami szükséges az örök Élethez. Akár tetszik nektek, akár nem, ezt kell mondanom, hogy teljesítsem megváltói kötelességemet. Szeressétek tehát embertársaitokat! Minden embertársatokat. Szent szeretettel. Nem gyanús, önzô szerelemmel, amely átkozottnak mondja a rómait, föníciait vagy újonnan megtértet, vagy viszont, egészen addig, amíg nem szolgál eszközül az érzékek vagy az üzlet számára. De többé már nem ,,átkozott'', ha kielégíti érzéki vágyatokat, vagy hasznos üzlettársnak bizonyul... Ismét zajongás támad a tömegben, a rómaiak azonban felkiáltanak: -- Jupiterre! Ez jól beszél! (5-114) ======================================================================== Az Egyház építése Nyilvános működésének harmadik évében Jézus, kerülô úton megy Jeruzsálembe, hogy ne találkozzék az ellenséges farizeusokkal. -- Jól teszed, hogy óvatos vagy -- mondja a Zelóta. -- Ó, a magam részérôl a rövid utat választottam volna! Az én órám még nem érkezett el. Ezt érzem. De hogyan viseltétek volna el ti, ami rátok várt, ti, akik egy ideje annyira... fáradtak vagytok? -- Mester, igazad van. Úgy tűnik, hogy az ördög szele fúj köztünk. Annyira megváltoztunk! -- Az ember elfárad. Gyorsan akar célba érni. És ostobaságokról álmodozik. Amikor észreveszi, hogy más az álom és más a valóság, megzavarodik, és ha nem jóakaratú, elfordul. Elfelejti, hogy a Mindenható, aki egy pillanat alatt megteremthette volna a káoszból a Világegyetemet, azt rendezetten és meghatározott napok idôközében tette. Nekem a lelki káoszból kell az egész világon létrehoznom Isten Országát. És ezt teszem. Én vetem meg az alapokat. Azt elôkészítve, össze kell törnöm a legkeményebb köveket, hogy beléjük vágjam azt az alapot, amely nem fog összeomlani. Ti emelitek majd fel lassan a falakat. A ti utódaitok folytatják a munkát, mind felfelé, mind kiterjeszkedve. Amint én belehalok a munkába, úgy ti is bele fogtok halni, és lesznek mások és mások, akik kegyetlen vagy nem kegyetlen halállal halnak majd meg. Ez a munka felemészti ôket, mert ez megköveteli az áldozatos lelkületet, a nagylelkűséget, a könnyeket, a vért és a végtelen türelmet... Péter bedugja fejét Jézus és János közé: -- Megtudhatom, mirôl beszéltek? -- Ó, Simon! Gyere ide! Az Egyház jövôjérôl beszéltem. Megmagyaráztam, hogy a ti kapkodástok, fáradságtok, csüggedéstek, stb. helyett az, nyugodtságot, erôfeszítést, bizalmat követel. Megmagyaráztam, hogy áldozatot kíván minden tagjától. Tôlem, aki Alapítója vagyok, és aki annak titokzatos Feje vagyok, és tôletek, minden tanítványtól, mindazoktól, akik a keresztény nevet viselik majd és az egyetemes Egyházhoz tartoznak. Valójában a fokozatoknak nagy lépesôjén gyakran a legalázatosabbak, akik a legegyszerűbbeknek látszanak, akiket csak ,,számoknak'' tekintenek, lesznek azok, akik igazán életképessé teszik az Egyházat. Az igazság az, hogy gyakran kell ezekhez menekülnöm majd, hogy továbbra is fenntartsam az élô hitet és az erôt, amely mindig megújítja az apostoli közösséget. Ezeket az apostolokat gyötörni fogja a Sátán, és gyötörni fogják ôket az irigy, kevély és hitetlen emberek. Az ô erkölcsi vértanúságuk nem lesz kevésbé fájdalmas a testi vértanúságnál. Isten akaratából és az emberek rosszindulatából, akik a Sátán eszközei, a Sátán mindenképpen arra fog törekedni, hogy erôszakkal hazugoknak, bolondoknak, megszállottaknak tüntesse fel ôket. Így akarja megbénítani bennük az én működésemet, és tönkretenni gyümölcsüket, amelyek mindmegannyi gyôzedelmes csapást mérnek a Vadállatra. -- És ellen fognak állni? -- És ellenállnak, jóllehet testileg nem leszek velük. Nemcsak abban kell hinniük, amit kötelességük hittel elfogadniuk, hanem hinniük kell titkos küldetésükben. Hinniük kell, hogy az szent, hasznos, tôlem jön, miközben körülöttük süvölt a Sátán, hogy félelemmel töltse el ôket, és hangosan nevet rajtuk a világ. Istennek nem mindig tökéletesen megvilágított szolgái is elítélik ôket. Ez az én jövôbeli hangjaimnak a sorsa. De nekem nem lesz más módom arra, hogy felrázzam ôket, és ismét elvigyem Evangéliumomat és Krisztust az emberekhez. De mindazért, amit kérek majd tôlük, megparancsolok nekik, és elfogadok tôlük, örökké tartó örömöt adok nekik, rendkívüli dicsôséget! Az égben van egy lezárt könyv. Csak Isten tudja elolvasni. Abban van minden igazság. De Isten néha leveszi a pecséteket, és kinyilatkoztatja az igazságokat, amelyeket már megmondott az embereknek, kényszerítve egy kiválasztott embert, hogy megismerje a múltat, jelent és jövôt, amit a titokzatos könyv tartalmaz. Láttatok már egy fiút, aki a legjobb a családban, vagy egy tanulót, aki a legjobb az iskolában, amint apja vagy tanítója meghívja ôt, hogy olvasson egy felnôtteknek szánt könyvbôl, és megkapja annak magyarázatát? Apja vagy tanítója az ô oldalán áll, átöleli karjával, míg másik kezének mutatóujjával megjelöli a sorokat, amelyeket el akar olvastatni, és meg akar ismertetni különösen kedvelt gyermekével. Így tesz Isten azokkal, akik neki vannak szentelve, erre a sorsra. Magához vonja ôket karjával, és kényszeríti ôket annak elolvasására, amit Ô el akar olvastatni. Megérteti velük annak jelentését, és hogy azt késôbb mondják el, és hogy megvetésben és szenvedésben lesz részük. Én, az Ember vagyok a szegletkô azok számára, akik elmondják a mennyei Könyv igazságait, és miatta megvetésben, szenvedésben és halálban részesülnek. De az Atya már elôkészíti megdicsôülésemet. És, miután részesültem benne, elôkészítem azok megdicsôülését, akiket majd kényszerítek a lezárt Könyv elolvasására, azokat a részeket illetôleg, amelyeket akarok, hogy elolvassanak. Az egész feltámadott emberiség és az angyalok kórusainak színe elôtt bemutatom ôket azokként, akik voltak. Magam mellé hívom ôket, miközben megnyitom a Könyv pecsétjeit, amit most már felesleges lenne zárva tartani. Ôk mosolyogva látják majd ismét az írást, még egyszer elolvasva a szavakat, amelyeket megvilágítottam nekik, amikor a földön szenvedtek. -- És a többiek? -- kérdi János, aki nagyon figyelmesen hallgatta Jézust. -- Milyen többiek? -- A többiek, akik mint én, nem olvastak a földön ebbôl a könyvbôl, nem ismerik meg soha, mit mond? -- Az égben a boldogok mindent ismerni fognak. Megismerik, elmerülve a Végtelen Bölcsességben. -- Azonnal? Amint meghaltak? -- Azonnal, amint beléptek az Életbe. -- De akkor az Utolsó Napon miért mutatod meg azoknak, akiket ott meghívsz, hogy megismerjék a Könyvet? -- Mert nemcsak a boldogok lesznek ott, hogy meglássák azt, hanem az egész emberiség. És a kárhozottak között sokan lesznek olyanok, akik kinevették Isten szavainak közvetítôit, mint bolondokat és ördögtôl megszállottakat. Akkor gyötrôdni fognak ezek ajándéka miatt. Hosszú ideig vártak a nekik kijáró elégtételre a vértanúk, akiket a világ makacs gonoszsággal gyötört. -- Milyen szép látvány lesz ez! -- kiált fel János elragadtatva. -- Igen. És látni az összes farizeust, elvörösödve és veszetten csikorgatva fogaikat -- mondja Péter, és dörzsöli kezét. -- Ó! Én arra gondolok, hogy csak Jézusra nézek, és az áldottakra, akik olvasnak majd vele a Könyvbôl... -- válaszolja János, álmodozva errôl az óráról. Ki tudja, milyen fényt látnak szemei, amelyeket a feltörô érzelmek nyomán kicsorduló könnyek még ragyogóbbakká tesznek, gyermekded mosolyával piros ajkán. A Zelóta nézi ôt, és Jézus is ôt figyeli. Jézus nem mond semmit. A Zelóta viszont azt mondja: -- Te önmagadat látod akkor! Mert ha van köztünk valaki, aki ,,Isten szava'' lesz a földön, és aki meghívást kap, hogy olvasson részleteket a lepecsételt Könyvbôl, akkor te vagy az, János, Jézus kedveltje és Isten barátja! -- Ó! Ne mondd ezt! Én vagyok a legtudatlanabb mindnyájatok között. És ha Jézus nem mondta volna, hogy a gyermekeké az Ég Országa, azt gondolnám, sose érem el, mert semmire sem vagyok jó. Nemde, Mester, én csak azért vagyok értékes, mert hasonló vagyok a kisgyermekekhez? -- Igen, te a boldog tisztasághoz tartozol. És áldott leszel ezért! (5-400) ======================================================================== Az ismeretlen fiú Nyilvános működésének harmadik évében, amikor már nagyon üldözik, Jézus felmegy Jeruzsálembe az ünnepekre. Marciám megkéri Ôt: -- Uram, nem mondanál egy szép példabeszédet távoli fiad számára? (Ez a ,,távoli fiú'' endori János, a megtért gyilkos, aki Jézus tanítványává vált, és most Antióchiában apostolkodik. Sokat oktatta Marciámot, aki hálából megígérte neki, hogy feljegyzi Jézus tanítását, és elküldi számára.) Szeretném hozzátenni ezt a többi feljegyzéshez, amiket készítettem. Igyekszem örömöt szerezni neki, amint megígértem... -- Igen, fiam. Biztos lehetsz benne! -- Egy olyan példabeszédet, amely megvigasztalja ôt, amely biztosítja arról, hogy mindig szereted... -- Ilyent mondok majd. És öröme lesz benne, mert az igazságot mondom. -- Mikor mondod el azt, Uram? -- Azonnal. Rögtön a templomba megyünk, amint az kötelességünk, és ott beszélni fogok, mielôtt még meggátolnának benne. -- És neki fogsz beszélni? -- Igen, fiam. -- Köszönöm, Uram! Nagyon fájdalmas lehet számára, hogy oly távol él tôlünk... -- mondja Marciám, sírással küszködve. Jézus megsimogatja fejét. Int az apostoloknak, hogy jöjjenek, mert azok megálltak beszélgetni egy csoporttal. -- Jövünk, Mester! Hallgattuk azokat, akik távolról jöttek, s akik között vannak újonnan áttértek is. Ezek kérdezték, hol jöhetnek hozzád -- mondja Péter. -- Miért akarják ezt? -- Mert hallani szeretnék beszédedet, és néhányan meg szeretnének gyógyulni betegségeikbôl. Látod ott, azt a fedett kocsit? Újonnan megtértek vannak benne, akik messzirôl jöttek a tengeren, vagy a szárazföldön, hajtva a beléd vetett hittôl, azonkívül, hogy engedelmeskedni akartak a Törvénynek. Vannak köztük Efezusból, Pergából és Ikóniumból és egy szegény Filadelfiából... -- Marciám, menj, mondd meg nekik, hogy kövessenek engem a Templomba! Ott hallhatják majd beszédemet, ami lelkük javára szolgál, és részesülhetnek az egészségben, ha tudnak hinni. A Templomban elôbb Jézus, kibôvítve, elmondja a Miatyánkot, s utána megkezdi a következô példabeszédet: -- Bizony, mondom nektek, hogy azok, akik fattyú gyermekeknek látszanak, igazi gyermekek, és azok, akik igazi gyermekek, fattyakká válnak. Hallgassatok meg, ti mindnyájan, egy példabeszédet! Volt egyszer egy ember, aki bizonyos kötelezettsége miatt hosszú ideig távol tartózkodott otthonától, elhagyva még kisded gyermekeit. Onnan, ahol volt, leveleket írt nagyobb gyermekeinek, hogy mindig tiszteljék atyjukat, és hogy emlékeztesse ôket tanításaira. Utolsó gyermeke, aki akkor született, amikor ô eltávozott, még a dajkánál volt, távol tôle, feleségének országában. Felesége más fajhoz tartozott, mint ô. Felesége meghalt, mikor ez a fia még kicsi volt, és távol élt a háztól. Testvérei azt mondták: ,,Hagyjuk ott, ahol van, anyánk rokonainál! Talán apánk nem is emlékszik már rá, és számunkra hasznos lesz, ha eggyel kevesebb között kell felosztani vagyonát, amikor atyánk meghal.'' És így tettek. Ilyen módon a gyermek távol élt, az anya rokonai nevelték fel. Ez a fiú nem hallott az atya tanításáról, azt sem tudta, ki az atyja, vannak-e testvérei, s ha vannak, keserűen gondolta: ,,Ôk teljesen elutasítottak engem, mintha fattyúgyerek volnék''. Sôt, biztosra vette, hogy valóban fattyú, és azért vetette el ôt atyja. Amikor felnôtté vált, és munkába állt, ez a fiatalember mit sem sejtve, abba a városba ment, ahol atyja tartózkodott. Meggyűlölte ugyanis anyjának családját, mert azt gondolta, ôk követtek el házasságtörést anyjával, s ô ebbôl született. Anélkül, hogy tudta volna, kivel beszél, atyja közelébe került, és módjában volt hallani ôt, amint tanított. Az Atya bölcs volt. Nem volt megelégedve távol élô gyermekeivel, akik csak felületesen érintkeztek vele, hogy emlékeztessék: ôk az ô gyermekei, és ne felejtkezzék meg róluk végrendeletében. Az atya sokat foglalkozott a közelében élô fiatalemberrel, és jó tanácsokat adott neki. A fiatalember vonzódott hozzá, atyai jósága miatt, és kincsként ôrizte minden szavát. Lelkébôl eltávozott a gyűlölet, amit elkeseredése váltott ki. Az atya megbetegedett, és el kellett határoznia, hogy visszatér hazájába. A fiatalember azt mondta neki: ,,Uram, te csak jól beszéltél hozzám, felemelve lelkemet. Engedd meg, hogy kövesselek, szolgádként! Nem akarok visszaesni elôzô, rossz állapotomba!'' ,,Jöjj velem! Elfoglalod majd fiam helyét, akirôl nem tudtam többé hírt kapni!'' És együtt tértek vissza az atyai házba. Sem az atya, sem a testvérek, sem maga a fiatalember nem fogták fel, hogy az Úr egyesítette azokat, akik egy vérbôl származtak. De az atya sokat sírt az általa ismert gyermekei miatt, mert azok elfelejtették tanításait, fösvények voltak, keményszívűek, nem hittek többé Istenben, hanem sok bálvány volt szívükben: a kevélység, kapzsiság és a bujaság voltak isteneik, és csak arról akartak hallani, amibôl hasznuk volt. Az idegen azonban mind közelebb került az Úrhoz, igaz életet élt, jó, szeretetreméltó és engedelmes volt. A testvérek gyűlölték ôt, mert az atya szerette ezt az idegent. Ô megbocsátott nekik, és szerette ôket, mert felfogta, hogy a szeretetben van a béke. Az atya egy napon megelégelte gyermekei viselkedését. Azt mondta: ,,Titeket nem érdekelnek anyátok rokonai, és még testvéretek sem. Olyanok vagytok, mint Jákob gyermekei Józseffel, testvérükkel szemben. El akarok menni arra a földre, hogy megtudjam, mi van vele. Lehet, hogy megtalálom, és ô megvigasztal engem.'' És elbúcsúzott mind az ismert gyermekeitôl, mind az ismeretlen fiatalembertôl. Az utóbbinak adott pénzt, hogy visszatérhessen oda, ahonnan jött, és kis kereskedést nyithasson. Amikor elért elhunyt felesége hazájába, annak rokonai elmondták neki, hogy az elhagyott gyermek megváltoztatta eredeti nevét, ami Mózes volt, Manassére, mert ha atyja elfeledkezett róla, miután megszületett, akkor igazságos, hogy ô is elhagyja ôt. ,,Ne legyetek igazságtalanok hozzám! Nekem azt mondták, hogy nyomát vesztették a gyermeknek, és nem remélhetem, hogy nálatok megtalálom. De beszéljetek nekem róla. Milyen? Erôs termetű? Hasonlít szeretett feleségemhez, aki kimerült abban, hogy nekem adta? Szeret engem?'' ,,Erôs, és szép, mint anyja, csak tiszta fekete szeme van. Sôt, neki is, mint anyjának, barna anyajegy van az oldalán. Tôled pedig enyhe selypítésedet örökölte. Amikor felnôtt, elment innen, elkeseredve sorsa miatt, kételkedve anyjának becsületében, és haragudva rád. Jó ember lett volna, ha nem lett volna ez a harag a lelkében. A hegyeken és folyókon túlra ment, egészen Trapéziusig, hogy...'' ,,Azt mondtátok, Trapézius? Sinopioban? Ó! Mondjátok! Én ott voltam, és láttam egy fiatalembert, aki enyhén selypített, egyedül élt, és szomorúan, és nagyon jó volt, kemény kérge alatt. Ô az? Mondjátok!?'' ,,Talán ô lesz. Keresd meg! Jobb oldalán van az anyajegy, mint feleségeden is volt.'' Az atya gyorsan eltávozott, remélve, hogy még megtalálja az idegent, akit befogadott házába. Visszament a gyarmatra, Sinopioba... Megtalálta. Kérte tôle, mutassa meg oldalát. Felismerte. Térdre esett, dicsérve Istent, hogy visszaadta neki fiát, aki jobb volt a többieknél, akik mind rosszabbakká váltak, míg ez mind szentebbé vált azok alatt a hónapok alatt, amelyekben egymással beszélgettek. Azt mondta a jó fiúnak: ,,Tiéd lesz testvéreid öröksége, mert te, noha nem szerettek, becsületesebb vagy, mint a többiek együttvéve.'' Nemde igazságos volt? Igen, az volt. Igazán mondom nektek, hogy vannak a Jónak olyan igazi gyermekei, akiket a világ elvet, megvet, gyűlöl, ócsárol, elhagy, mint fattyakat, gyaláz és halálra szán, de akik fölülmúlják a családi otthonban felnôtt gyermekeket, akik azonban lázadoznak annak törvényei ellen. Nem az jogosít fel az égre, hogy valaki Izraelbôl származik. Nem az biztosítja sorsukat, hogy farizeusok, írástudók vagy képzettek. Ahhoz, hogy valaki lélekben és igazságban Isten gyermeke legyen, az szükséges, hogy jóakaratú legyen, és nagylelkűen elfogadja a szeretet tanítását, és általa megújuljon. Ti mindnyájan, akik hallgattok engem, tudjátok meg, hogy sokat, akik biztosnak hiszik magukat Izraelben, kiszorítanak majd helyükbôl azok, akiket ôk vámosoknak, kéjnôknek, pogányoknak és gazembereknek tartanak. A mennyország azoké, akik értenek ahhoz, hogy megújuljanak, elismerve az Igazságot és a Szeretetet. Jézus az újonnan megtértek egy beteg csoportjához fordul, és erôteljes hangon megkérdi: -- Tudtok hinni abban, amit mondtam? -- Igen, Urunk! -- válaszolnak kórusban. -- El akarjátok fogadni az Igazságot és a Szeretetet? -- Igen, Urunk! -- Nem mondjátok, hogy ezzel meg lesztek elégedve? -- Urunk! Te tudod, mire van leginkább szükségünk. Add nekünk mindenekelôtt békédet és az örök Életet! -- Keljetek fel, és menjetek, dicsérjétek az Urat! Gyógyuljatok meg Isten szent Nevében! És Jézus gyorsan az elsô ajtó felé tart, amit talál, elvegyülve a tömegben, amely tolong Jeruzsálemben, mielôtt még a csodálkozás, ami csúcspontjára hág a pogányok udvarában, hozsannázásban törhetne ki. Az apostolok szem elôl vesztik Ôt. Csak Marciám nem engedte el köpenyének szélét. Boldogan fut mellette, s azt mondja: -- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, Mester! János nevében köszönöm! Leírtam mindent, miközben beszéltél. Csak a csodát kell hozzáadnom. Ó! Nagyon szép! Éppen neki való! Nagyon boldoggá fogja tenni! (5-422) ======================================================================== Madarak Jézus Betániában beszél, Lázár kertjében, a meghallgatására összegyűlt tömegnek. Az elsô sorban ülnek az ellenséges szándékú nagytanács tagjai, farizeusok, írástudók, papok. A tömegben elvegyül néhány római nô is. Az apostolokon kívül ott van Jézus sok tanítványa, Lázár nôvérei és más rokonszenvezô asszonyok. Jézus azért, hogy megadja a beszélgetés irányát, felhívja a jelenlevôk figyelmét a madarak nagy számára, amelyek Lázár kertjének és gyümölcsösének fáin fészkelnek. Itt van az összegyűlt tömeg is. -- Figyeljétek meg! Vannak itt erre a tájra valók, és más országokból jött madarak is, mindenféle fajtájúak és nagyságúak. És amikor leszáll az éjszaka, átveszik helyüket az éjszakai madarak, amelyek szintén számosak, de most nem láthatjuk ôket, s azért tudunk megfeledkezni róluk. Miért van itt ily sok madár? Mert megtalálják, ami szükséges boldog életükhöz. Van itt napsugár, nyugalom, bôséges eledel, biztos menedék, friss víz. És ezek összegyűlnek, jönnek keletrôl és nyugatról, délrôl és északról, ha vándormadarak, és hűségesek maradnak ehhez a helyhez, ha idevalók. Látjuk tehát, hogy a madarak bölcsebbek az emberek fiainál? Ezek között a madarak között sokan olyan madarak ivadékai, amelyek már elpusztultak, de amelyek tavaly vagy még régebben itt építettek fészket, és találtak enyhülést. Mielôtt elpusztultak, tudtukra adták ezt ivadékaiknak. Megjelölték számukra a helyet, és az újszülöttek engedelmesen idejöttek. A mennyei Atya, minden ember Atyja, talán nem adta tudtára szentjeinek az igazságokat, megadva minden lehetséges útmutatást ahhoz, hogy gyermekei jól érezzék magukat? Minden útmutatást. A testi jólétre és a lélek jólétére vonatkozókat. De mit látunk? Látjuk, hogy míg azokat, amelyeket a testre vonatkozólag adott -- a bôrruhától kezdve, amit készített az ôsszülôknek, akiket a bűn már megfosztott ártatlanságuk ruhájától, összetépve azt, az utolsó felfedezésekig, amelyekkel az Isten által megvilágított ember tett -- emlékezetben tartották, átadták egymásnak, tanították; addig azokat, amelyeket a lélek számára tanított, parancsolt és jelölt meg, nem ôrizték meg, nem tanították, és nem gyakorolták. A templombeliek sugdolózni kezdenek, de Jézus elhallgattatja ôket, egy kézmozdulatával. -- Az Atya, aki jóságos, elküldi Szolgáját, hogy emlékeztesse a madarakat tanítására, és összegyűjtse ôket üdvös helyen, hogy pontosan megismertesse velük, mi hasznos és szent, hogy megalapítsa Országát, ahol minden angyali madár, minden lélek megtalálja a kegyelmet és a békét, a bölcsességet és az üdvösséget. Bizony, bizony, mondom nektek, amint az ezen a helyen született madarak mondanak tavasszal a más helyekrôl jövôknek: ,,Jöjjetek velünk, mert van egy jó hely, ahol békének és az Úr bôségének örvendhettek'', és az újév, új madarakat lát idejönni, ugyanúgy a világ minden részébôl, ahogy a próféták megmondták, látjuk majd összegyűlni a lelkek sokaságát az Istentôl származó tanításra, az Üdvözítô által alapított Isten Országában. De a nappali madarak összekeverednek ezen a helyen az éjjeli madarakkal, a ragadozókkal, a zavarkeltôkkel, azokkal, amelyek képesek félelmet kelteni a jó madárkákban, és halálukat okozni. És vannak madarak, amelyek éveken, nemzedékeken keresztül ilyenek, és semmi sem tudja ôket elűzni, mert a sötétben hajtják végre tetteiket, olyan helyeken, ahová az ember nem tud behatolni. Ezek gonosz szemükkel, csendes repülésükkel, falánkságukkal, kegyetlenségükkel dolgoznak a sötétben, és mivel tisztátalanok, tisztátalanságot és szenvedéseket okoznak. Kikhez hasonlítsuk ôket? Azokhoz, akik Izraelben nem akarják elfogadni a Világosságot, aki azért jött, hogy megvilágítsa a sötétséget. Akik nem akarják elfogadni a Szót, aki ôket tanítani jött, az Igazságosságot, aki ôket megszentelni kívánja. Ezek számára haszontalan eljövetelem. Sôt, ezek számára bűnalkalom vagyok, hogy üldözzenek engem, és üldözzék híveimet. Mit mondjak akkor? Azt, amit már máskor is mondtam: ,,Sokan jönnek majd napkeletrôl és napnyugatról, és leülnek Ábrahámmal és Jákobbal a mennyországban. De ennek az országnak fiait kivetik majd a külsô sötétségre.'' -- Isten fiait a sötétségre? Te káromkodsz! -- kiáltja egy nagytanácstag. Ez a csúszómászók nyálának elsô kifröccsenése, miután sokáig hallgattak, és tovább nem tudnak hallgatni anélkül, hogy bele ne fulladnának saját mérgükbe. -- Nem Isten fiait -- válaszolja Jézus. -- Te magad mondtad! Azt mondtad: ,,Ennek az országnak a fiait kivetik a külsô sötétségre.'' -- És megismétlem. Ennek az országnak a fiait. Az országét, ahol a test, a vér, a fösvénység, a csalás, a bujaság, a bűntények uralkodnak. De ez nem az én Országom. Az én Országom a Fényé. Ez, a tiétek, a sötétség országa. A Fény Országába jönnek majd keletrôl és nyugatról, délrôl és északról az igaz szellemek, azok is, akik most pogányok, bálványimádók, akiket Izrael megvet. És szent egységben élnek majd Istennel, mert magukba gyűjtötték Isten fényét, miközben arra várakoztak, hogy felmennek az igazi Jeruzsálembe, ahol nincs többé sírás és fájdalom, és ahol fôleg nincs többé hazugság. A Hazugság, amely most uralkodik a sötétség világában, és amely annyira átjárja annak fiait, hogy nem képesek az isteni Fény egyetlen sugarának befogadására sem. Ó, eljönnek majd az új gyermekek, azok helyére, akik megtagadják ezt. Eljönnek! És bármi legyen is származásuk, Isten megvilágosítja ôket, és ôk uralkodni fognak mindörökkön örökké! -- Azért beszéltél, hogy minket sértegess! -- kiáltják az ellenséges zsidók. -- Azért beszéltem, hogy megmondjam az igazságot. -- A te hatalmad nyelvedben van, amellyel, új kígyó, félrevezeted a tömeget, és tévútra viszed ôket. -- Az én hatalmam magyarázata Atyámmal való egységem, ebbôl ered. -- Káromló! -- kiáltják a papok. -- Üdvözítô! Te, aki lábamnál fekszel, -- szól Jézus egy ott fekvô betegnek -- miben szenvedsz? -- Gyermekkoromban eltört a gerincem, és harminc éve a hátamon fekszem. -- Kelj fel, és járj! És te, asszony, miben szenvedsz? -- Erôtlenül lógnak lábaim azóta, hogy világra hoztam ezt a gyermeket, aki férjemmel együtt hozott ide engem -- és rámutat egy körülbelül tizenhatéves fiúra. -- Te is kelj fel, és dicsérd az Urat! És ez a kisgyerek miért nem megy magától? -- Mert születése óta gyengeelméjű, süket, vak és néma. Egy darab hús, amely lélegzik -- mondják azok, akik a szerencsétlennel vannak. -- Isten Nevében részesülj értelemben, beszédben, látásban és hallásban! Akarom! -- És miután véghezvitte a harmadik csodát, odafordul az ellenségesekhez, és azt mondja: -- Mit szóltok ehhez? -- Kétséges csodák. Miért nem gyógyítod meg barátodat és védelmezôdet, ha mindenre képes vagy? -- Azért, mert Isten máshogy akarja. -- Ha, ha, ha! Isten! Kényelmes kifogás! Ha mi hozunk neked egy beteget, sôt kettôt, meggyógyítod ôket? -- Igen, ha megérdemlik. -- Várj akkor! -- és gyorsan, baljóslatúan vigyorogva elmennek. Egy idô múlva visszatérnek a farizeusok, két emberrel, akik nagyon betegeknek látszanak. Az egyik különösen nyög a hordágyon, egészen letakarva egy köpennyel. A másik nem látszik ennyire súlyosnak, de biztosan beteg, mert csontvázzá soványodott, és akadozik a lélegzete. -- Íme, a mi barátaink! Gyógyítsd meg ôket! Ezek igazán betegek. Fôleg ez! -- és rámutatnak a nyögôre. Jézus a betegekre néz, majd a zsidókra, akik hozták ôket. Rettenetes tekintettel átszúrja ellenségeit. Felemeli karját, és rájuk kiált: -- Hazugok! Ez nem beteg! Én mondom nektek. Takarjátok fel! Különben valóban halott lesz egy pillanat alatt azért, mert csalárdul megkísértettétek Istent! Az ember felugrik a hordágyról, kiáltozva: -- Ne, ne! Ne sújts engem! És ti, átkozottak, tartsátok meg pénzeteket! -- és a farizeusok lábához vet egy teli erszényt, és hanyatt-homlok elszalad. A tömeg kiabál, nevet, fütyül és tapsol... A másik beteg azt mondja: -- És én, Uram? Engem erôszakkal hoztak ide ágyamról, és reggel óta szenvedek. De nem tudtam, hogy ellenségeid kezébe estem... -- Te, szegény gyermekem, gyógyulj meg, és légy áldott! -- és Jézus ráteszi kezét. A férfi felemeli egy pillanatra a takarót, ami testét borítja, és néz valamit... Utána feláll. Combján alul nincs befedve. Végül felkiált, rekedt hangon: -- A lábam! A lábam! De ki vagy te, de ki vagy te, hogy visszaadod az elvesztett dolgokat? -- és leborul Jézus lábaihoz. Utána felkel, felugrik ágyára, és azt kiáltja: -- A betegség elemésztette csontomat. Az orvos letépte egy ujjamat, égette húsomat, csontig megnyitotta térdemet. Nézzétek! Nézzétek a nyomait! És haldokoltam már emiatt. És most... Teljesen meggyógyult! Lábam! Lábam újra helyreállt!... És már nem fáj! Erôs, és jó... tüdôm szabad... Szívem egészséges!... Ó, mamám! Mamám! Megyek, hogy örömöt okozzak neked! Már el akar futni. De eszébe jut valami, és megáll. Ismét Jézushoz fordul, csókolja, csókolja áldott lábait, míg végül Jézus azt nem mondja neki, haját simogatva: -- Menj, menj anyádhoz, és légy jó! -- És utána ellenségeire néz, akiket a nép megvet, és mennydörgô hangon rájuk szól: -- És most? Mit tegyek veletek? Mit kellene tennem, emberek, ez után az istenítélet után? A tömeg kiáltozza: -- Megkövezésre Isten sértegetôit! Halál rájuk! Elég volt már a cselvetésekbôl a Szent ellen! Átkozottak! -- és már a kövek után nyúlnak, hogy megkezdjék a kövezést. Jézus megállítja ôket: -- Ez a tömeg szava. Ez az ô válasza. Az enyém más. Én azt mondom: Menjetek! Nem szennyezem be magamat megbüntetéstekkel. A Magasságbeli végrehajtja majd ezt rajtatok. Ô az én védôm a gonoszok ellen. (5-547) ======================================================================== A pálmamag Jézus a Holt-tenger partján lévô Engaddiban jár. Apostolait szétküldi, hogy értesítsék jelenlétérôl az embereket. A város nagyon szép, tiszta, sudár pálmafák bôségesen vannak a tér körül, mintegy zöld mennyezetet alkotva. A lakosság jóindulatú. A zsinagógafônök nagyon öreg, s egész életében vágyakozott arra, hogy meglássa a Messiást. Ábrahámnak hívják. Nagyon meg van hatva, szeretne mondani valamit, de nem találja a szavakat. Végül egy zsoltár néhány sorát idézi, amelyek kifejezik érzelmeit. Utána sírásra fakad. Az emberek megmagyarázzák szomorúságának okát. -- Leánya meghalt, hátrahagyva a kis unokákat. Felesége megvakult, és eszét vesztette a sok fájdalomtól. Egyetlen fiáról semmit sem tud. Egyik napról a másikra eltűnt... Jézus az öreg vállára teszi kezét, és azt mondja neki: -- Az igazak szenvedései oly gyorsan elrepülnek, mint a fecske, az örök jutalommal összehasonlítva. De visszaadjuk Sáraidnak szemeit egy idôre, és értelmét az ô húsz évére, hogy megvigasztalja öregségedet. -- Kolumbának hívják -- mondja valaki a tömegbôl. -- Számára az ô hercegnôje. De hallgassatok meg most egy példabeszédet, amelyet elmondok nektek... -- Nem szabadítanád meg elôbb a sötétségtôl feleségem szemét és értelmét, hogy ô is élvezni tudja a Bölcsességet? -- kérdi vágyakozva az öreg zsinagógafônök. -- Tudod-e hinni, hogy Isten mindenre képes, és hogy hatalma átér az egyik világból a másikba? -- Igen, Uram. Emlékezem egy estére, ami sok éve történt. Akkor boldog voltam, de a hit is örömmel töltött el. Mert így van ez! Amíg az ember boldog, meg tud feledkezni Istenrôl. Én hittem Istenben, abban az örvendetes idôben is, amikor fiatal voltam, és feleségem egészséges volt, és Eliza leányom növekedett, mint egy szép, fiatal pálma, és már eljegyezték; Elizeus, a fiam, pedig hozzá hasonlóan szép volt, és felülmúlta erôben, amint ez egy férfiúhoz illik... Elmentem vele a forrásokhoz, a szôlô mellé, amely Kolumba hozománya volt, otthon hagyva feleségemet és leányomat a szövôszéknél, ahol már a menyegzôs ruhát készítették... De talán untatlak téged? Öröm visszagondolni a nyomorúságban, az örvendetes múltra... de másokat ez nem érdekel... -- Beszélj csak, beszélj! -- Elmentem a gyerekkel... a forrásokhoz... Ha nyugat felôl jöttél, tudod, hol vannak... A források az áldott terület határán voltak, a puszta szélén... Fiam azt mondta: -- Nézd, Atyám! Egy nagy karaván, lovakkal és tevékkel, szolgákkal és urakkal, Engaddi felé jön. Talán a forrásokhoz jönnek, mielôtt az éjszaka leszáll. -- Felemeltem szememet a szôlôvesszôkrôl, amelyeket gondoztam, fáradtan a bôséges szürettôl, és láttam. Az emberek valóban a forrásokhoz jöttek. És odamentem. Megláttak engem, és megkérdeztek, tábort üthetnek-e azon a helyen egy éjszakára. -- Engaddi vendégszeretô házai közel vannak -- mondtam. -- Nem. Virrasztunk, hogy készen álljunk a menekülésre, mert Heródes keres minket. Az ôrök innen látnak minden utat, és könnyű lesz elmenekülni attól, aki minket keres. -- Milyen bűnt követtetek el? -- kérdeztem elcsodálkozva, és készen arra, hogy megmutassam nekik a hegyünkben lévô barlangokat, amint szent szokásunk ez a menekültek iránt. És hozzátettem: -- Idegenek vagytok és különbözô helyekrôl... Nem tudom, miként véthettetek Heródes ellen... -- Imádtuk a Messiást, aki Júda Betlehemében született, és akihez az Úr csillaga vezetett el minket. Heródes keresi Ôt, és azért keres minket, hogy megmutassuk neki, hol találhatja meg. Azért keresi, hogy megölje. Mi talán meghalunk majd a sivatagban, a hosszú és ismeretlen úton, de nem áruljuk el a Szentet, aki az égbôl szállt alá! A Messiás! Minden igazi izraelita álma! Az én álmom! És a világon volt! És Júda Betlehemében volt, amint megjövendölték!... Gyermekemet szívemen tartva, kérdezôsködtem tôlük, adatokat és adatokat, és azt mondtam fiamnak: -- Elizeus, figyelj! Jegyezd meg! Te biztosan meglátod! -- Én már ötvenéves voltam, és többé nem reméltem, hogy meglátom... nem reméltem, hogy addig élek, míg felnô... Elizeus... nem imádhatja már... Az öreg ismét sírni kezd. De összeszedi magát. Azt mondja: -- A három Bölcs kedves türelemmel beszélt, és leírt téged, gyermekded szentségedben, Anyádat, atyádat... Velük töltöttem az éjszakát... Elizeus elaludt ölemben. Elbúcsúztam a három Bölcstôl, megígérve nekik, hogy hallgatni fogok, nehogy bajuk támadjon. De Kolumbának elmondtam mindent, és ez volt a napfény sorozatos szerencsétlenségünk alatt. Utána hallottam a gyermekgyilkosságról... és éveken keresztül nem tudtam, hogy te megmenekültél-e. Most tudom. De csak én, mert Eliza meghalt, Elizeus nincs, és Kolumba nem képes megérteni a boldog hírt... De az Isten hatalmába vetett hit, amely élt már azon az éjszakán, amikor a három különféle fajú ember, tanúságot tett Isten hatalmáról, amely egyesítette ôket a csillag és lelkük hangja által az Isten útján, hogy imádják az Igét, ez a hit most tökéletessé válik. -- És hited jutalomban részesül. Most halljátok! Mi a hit? Hasonló a pálma kemény magjához. Néha apró, egy rövid mondatból áll: ,,Isten létezik''. Egyetlen állítás táplálja: ,,Láttam''. Olyan, mint Ábrahámé volt, amelyet belém vetett a három napkeleti bölcs szavára. Olyan, mint népünké volt, legtávolabbi ôsatyáinktól kezdve, amit egyikük átadott a másiknak, Ádámtól annak utódainak, a bűnös Ádámtól, aki azonban hitt, amikor azt mondta: ,,Isten létezik, és mi azért vagyunk itt, mert Ô teremtett minket. És én megismertem Ôt.'' Olyan, mint az volt, ami leginkább tökéletesedett, mert Isten mindinkább kinyilatkoztatta a ragyogó isteni megnyilvánulásokkal, angyali jelenésekkel, a Lélek fényével, és amely a mi örökségünk. Mindig apró magok a Végtelennel összehasonlítva. Nagyon apró magok. De ha gyökeret vernek, kettéhasítva az állati természet kemény héját annak kételyeivel és hajlamaival, és diadalmaskodnak a szenvedélyek, a bűnök, az aljasság penésze, a rossz hajlamok szúja felett, minden felett, ha kikelnek a szívben, növekednek, magasba szökellnek a napsugárban, az égig, repülnek, repülnek... míg csak meg nem szabadulnak a test korlátaitól, és el nem merülnek Istenben, az Ô tökéletes ismeretében, teljes birtoklásában az életen és halálon túl, az igazi életben. Aki birtokában van a hitnek, birtokolja az élet útját. Aki tud hinni, az nem téved. Látja, elismeri, szolgálja az Urat, és övé az örök üdvösség. Számára életfontosságú a tízparancsolat, és annak minden rendelkezése egy drágakô, amely jövôbeli koronáját ékesíti. Számára üdvösség a Megváltó megígérése. Meghalt már egy hívô, mielôtt én a földre jöttem? Nem számít. Hite egyenlôvé teszi ôt azokkal, akik most hittel és szeretettel közelítenek hozzám. Az elhunyt igazak hamarosan örvendezni fognak, mert hitük elnyeri jutalmát. Én elmegyek hozzájuk, miután teljesítettem Atyám akaratát, és azt mondom nekik: ,,Jöjjetek!'' És mindazok, akik a hitben haltak meg, felszállnak velem az Úr országába. Kövessétek hitetekben a ti földetek pálmáit, amelyek apró magból születtek, de oly erôs akaratuk a növekedésre, és az ilyen egyenesen való növekedésre, megfeledkezve a földrôl, de beleszeretve a napsugárba, a csillagokba, az égbe. Vessétek belém hiteteket! Tudjátok hinni azt, amit Izraelben, nagyon kevesen hisznek, és én megígérem nektek, hogy birtokolni fogjátok a mennyországot. Bocsánatot nyer az eredeti bűn, és igazságos jutalomban részesülnek mindazok, akik tanításom szerint élnek, amely Isten tökéletes tízparancsolatának legkedvesebb tökéletesítése. Köztetek maradok ma és holnap, amely a szent szombat, és az utána következô hajnalon távozom el. Aki le van sújtva, jöjjön hozzám! Aki kételkedik, jöjjön hozzám! Aki az Életet kívánja, jöjjön hozzám! Félelem nélkül, mert én vagyok az Irgalom és a Szeretet. Mikor Jézus megáldja a hallgatóságot, lába elé térdel egy öregasszony, és felkiált: -- Áldott légy! És a Magasságbeli is, aki téged küld! És az anyaméh, amely téged a világra szült! A zsinagógafônök felkiált: -- Kolumba! Kolumba! Ó, te látsz! Te értesz! Te bölcsen beszélsz, felismerve az Urat! Ó, Istenem, atyáim Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a próféták Istene, János próféta Istene, Isten, Istenem, az Atya Fia, Király, mint az Atya! Üdvözítô, aki engedelmeskedik az Atyának, Isten, mint az Atya, és az én Istenem, a te szolgád Istene! Légy áldott, szeressenek, kövessenek és imádjanak mindörökké! (Késôbb Jézus meggyógyítja a zsinagógafônök leprás fiát, Elizeust. Lásd: Jcs 3,110-115.) (6-640) ======================================================================== Az iker fügefa Jézus úton van apostolaival, Ezdrelon síkságáról Tarichea felé. Három másik apostolt Marciámmal együtt Názáretbe küldött, hogy Anyjával és Alfeus feleségével menjenek Tibériásba. Útközben az apostolok, akik Jézussal maradtak, Marciám erényeirôl beszélgetnek, s arról, miként kívánják segíteni ôt. Bertalan csekélységnek tartja a pénzt, amit nagyapjának temetési költségeire felajánlott. Jézus ezzel kapcsolatban mondja: -- A te szereteted egy tanítvány-társ iránt nem csekélység. Mert minden szeretetbôl fakadó tettnek nagy az értéke. Ti most kialakítjátok magatokban a felebarát szeretetét, amely Isten alapvetô Törvényének második része, amit azonban Izraelben nagyon elhanyagolnak. Sok aprólékos parancs követte a Sinai Törvényét, amely rövidségében is következetes és teljes. Eltorzították az alapvetô törvény elsô részét. Lecsökkentették azt külsôséges szertartások tömegévé. Hiányzik azonban a veleje, az, ami értékes benne, az igazság, azaz hiányzik a tevékeny bensôséges ragaszkodás, amely teljessé tesz minden külsô tiszteletet, és ami legyôzi a kísértéseket. Mit ér Isten szemében a tisztelet mutogatása, amikor valaki szíve mélyén nem szereti Istent, nem semmisül meg Isten tiszteletteljes szeretetében, nem dicséri és csodálja ôt mindazért, amit tett, és elsôsorban a földi teremtmények remekművéért, az emberért? Látjátok-e, hová jutott Izrael tévedése? A kezdetben két parancsot formáltak az egybôl, és utána, fokozatosan hanyatló lelkülettel, szépen levágták a másodikat az elsôrôl, mintha valami haszontalan ág lett volna. Nem volt haszontalan ág, sôt két ágról sem volt szó. Egyetlen törzs volt, amely alapjától kezdve a kettôs szeretet egyetlen erényével volt feldíszítve. Nézzétek azt a nagy fügefát, ott fenn, azon a dombon. Magától nôtt ki, s amint kinôtt a földbôl, két ága alakult ki, de annyira összetartoznak, hogy még kérgük is egymáshoz tapad. De mindegyik ága saját lombját fejlesztette ki, oly rendkívüli módon, hogy róla ,,Az iker fügefa házának'' nevezték el ezt a kis falut a dombon. Nos, ha valaki szét akarná választani a két törzset, amely alapjában véve egyetlen egy törzs, fejszét vagy fűrészt kellene használnia. De mi történne? Elpusztulna a fa, vagy ha sikerülne szétválasztani a kettôt, s az egyik megmaradna, a másik kérlelhetetlenül elpusztulna. Amelyik megmaradna, valószínűleg többé nem hozna gyümölcsöt, vagy csak nagyon keveset teremne. Ugyanez történt Izraelben. Ketté akarták választani, el akarták választani a két annyira egybetartozó részt, hogy azok valójában egyetlen dolgot alkottak. Javítani akartak azon, ami tökéletes volt. Mert Istennek minden műve, minden gondolata, minden szava tökéletes. Mert ha Isten a Sinain egyetlen parancsként megparancsolta, hogy szeressék a Legszentebb Istent és a felebarátot, akkor világos, hogy nem két parancsot adott, amelyeket a gyakorlatban egymástól függetlenül lehet teljesíteni, hanem csak egyet. Sose elég számomra, hogy kiképezzelek titeket erre a fenséges erényre, amely a legnagyobb mind között, amely a lélekkel az égbe száll, mert az egyetlen, ami megmarad az égben. Sürgetem ezt, amely élteti a lélek egész életét, és amely elveszti életét, ha elvész a Szeretet, mert elveszti Istent. Idehallgassatok! Gondoljátok el, hogy ajtótokon egy nap bekopogtat egy nagyon gazdag házaspár azért, hogy ott lakjék egész életében. Azt mondhatjátok-e nekik: ,,Elfogadjuk a férjet, de a feleségét nem''? A férj kétségtelenül azt válaszolná: ,,Ez nem lehetséges, mert én nem válhatok el testem testétôl. Ha ti nem akarjátok befogadni feleségemet, én sem maradhatok nálatok, és elmegyek, minden kincsemmel, amelyben részesedtetek volna.'' Isten össze van kötve a felebarát szeretetével. Ô sokkal valóságosabban és bensôségesebben az ô lelkének a Lelke, mint a két házastárs, akik bensôségesen szeretik egymást. Isten maga a Szeretet. A felebaráti szeretet csak a nyilvánvalóbb, jobban észlelhetô szempontja a Szeretetnek. Minden sajátsága között ez a sajátságok királya, eredete, mert Isten minden sajátsága a szeretetbôl ered. Mi az Ô Hatalma, ha nem szeretetének működése? Mi az Ô Bölcsessége, ha nem az Ô tanító szeretete? Mi az Ô Irgalmassága, ha nem az Ô megbocsátó szeretete? Mi az ô Igazságossága, ha nem az Ô kormányzó szeretete? És így folytathatnám Isten számtalan sajátságán keresztül. Most, abból, amit mondok, gondolhatjátok, hogy akiben nincs szeretet, az birtokában van-e Istennek? Nincs. Azt gondoljátok, hogy valaki elnyerheti Istent, de nem a szeretetet? A szeretet, amely egyetlen, átöleli a Teremtôt és a teremtményt, és nem lehet csak a felét birtokolni. Nem lehet csak a Teremtôt szeretni anélkül, hogy ne szeretnénk a másik felet, a felebarátot is. Isten a teremtményekben van. Ott van kitörölhetetlen jelével, atyai, jegyesi, királyi jogaival. A lélek az Ô trónja, teste, temploma. Nos, aki nem szereti egy testvérét, hanem megveti ôt, az megveti, fájdalmat okoz, félreismeri testvére házának Urát, testvére Királyát, Atyját, Jegyesét. Természetes, hogy ez a nagy Lény, aki a Minden, aki jelen van egy testvérben, minden testvérben, saját sérelmének tekinti a sértést, ami a kisebb lényt, a Minden részét, azaz, az egyes embert éri. Ezért tanítottalak titeket az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire, ezért tanítottalak titeket arra, hogy ne vigyétek bűnbe testvéreiteket, ezért tanítottalak titeket arra, hogy ne ítéljetek, ne vessétek meg, ne utasítsátok el a testvéreket, akár jók azok, akár nem jók, hívek vagy pogányok, barátok vagy ellenségek, gazdagok vagy szegények. (Vö. 1 Jn 4,7-5,4) Amikor egy nászágyon megfogan valaki, ez ugyanúgy történik akkor, ha a nászágy aranyból van, vagy alom egy istállóban. A teremtmény, aki kialakul a királynô méhében, nem különbözik attól, aki a koldus méhében alakul ki. A foganás és az új lény kialakulása egyforma mindenben a földön, bármi legyen is vallásuk. Minden teremtmény ugyanúgy születik, mint ahogy Ábel és Káin született Éva méhébôl. A foganás, kialakulás és születés azonosságának az emberek gyermekeinél és a föld asszonyainál megfelel egy másik egyenlôség az égben: a lélek teremtése a magzat számára, hogy ember legyen és ne állat, és hogy társa legyen attól a pillanattól, amelytôl Isten megteremtette egészen haláláig, és túlélje azt, várakozva az általános feltámadásra. Akkor ismét egyesül a feltámadt testtel, és vele együtt részesül a jutalomban vagy a büntetésben. Jutalomban vagy büntetésben földi életében végzett cselekedetei szerint. Mert ne gondoljátok, hogy a Szeretet igazságtalan, és pusztán azért, mert sokan nem Izraelbôl vagy Krisztustól valók, örökké jutalom nélkül maradnak, jóllehet erényesek abban a vallásban, amelynek igazságáról meg vannak gyôzôdve. A világ vége után nem marad meg más erény, csak a Szeretet, azaz, az egyesülés az összes igaz életet élt teremtmény Teremtôjével. Nem lesz sok mennyország, egy a zsidóknak, egy a keresztényeknek, egy a katolikusoknak, egy a pogányoknak, egy a barbároknak. Csak egyetlen egy mennyország lesz. És csak egy jutalom lesz: Isten, a Teremtô, aki ismét egyesíti igaz életet élt teremtményeit, akikben a szentek lelkének és testének szépségében önmagát csodálja az Atya és az Isten örömével. Csak egy Úr lesz. Nem pedig egy Úr Izrael számára, egy a katolikusok, egy a másvallásúak számára. Most egy nagy igazságot nyilatkoztatok ki nektek. Jegyezzétek meg! Adjátok tovább utódaitoknak! Ne várjátok mindig, hogy a Szentlélek a homályban töltött évek, vagy századok után világítsa meg az igazságot. Halljátok! Ti talán azt mondjátok: ,,De akkor miféle igazság az, hogy akik a szent valláshoz tartoznak, a világ végén egyforma elbánásban részesülnek a pogányokkal?'' Azt válaszolom nektek: Ez ugyanúgy igazságos, mint az, hogy akik jóllehet a szent valláshoz tartoztak, de nem éltek szent életet, nem lesznek boldogok. Egy erényes pogány csak azért, mert kiválóan erényesen élt, meggyôzôdve, hogy az ô vallása jó, a végén a mennybe kerül. Mikor? A világ végén, amikor a múlt négy tartózkodási helyébôl csak kettô marad meg: azaz a paradicsom és a pokol. Mert az Igazság abban a pillanatban csak a két örök országot tudja megôrizni és adni azoknak, akik szabad akarattal választották a jó gyümölcsöket vagy akarták a rossz gyümölcsöket. De mennyit kell várakoznia elôbb egy erényes pogánynak arra, hogy elérje ezt a jutalmat!... Erre nem gondoltok? És ez a várakozás tisztítja meg azok lelkét, akik a megváltás pillanata óta igaz életet éltek más vallásokban, de nem tudták elfogadni az igaz hitet. A megváltást és az azt követô összes csodát ugyan igazolni fogják, és az Evangéliumot hirdetik majd az egész világon, de ôk az igaz hit létezését nem ismerték meg, vagy nem gyôzôdtek meg annak valódiságáról. Ezek számára a limbus tartani fog századokon keresztül, egészen a világ végéig. Az igaz Istenben hívôk számára, akik nem tudtak hôsiesen szent életet élni, hosszú tisztítótűz vár, és néhány számára ez csak a világ végén ér véget. (A fordító megjegyzése: Az itt említett, megváltás utáni limbus nem hittétel, de bizonyos egyházi iratokból is következtetni lehet rá, amint azt az olasz mű kiadója a függelékben bôségesen kifejti.) De a kiengesztelés és a várakozás után a jók, bármi legyen is eredetük, mind Isten jobbján lesznek; a rosszak, bármi legyen is származásuk, a balján, és utána a rettenetes pokolban, miközben az Üdvözítô belép a jókkal az örök Országba. -- Uram, bocsáss meg, ha nem értelek meg. Amit mondtál, nagyon nehéz... legalábbis számomra... Te azt mondod, hogy az Üdvözítô vagy, és megváltod azokat, akik hisznek benned. És akkor azok, akik nem hisznek, vagy azért, mert nem ismertek meg téged, mivel elôbb éltek, vagy azért -- nagyon nagy a világ! -- mert nem jutott el hozzájuk híred, hogyan üdvözülhetnek? -- kérdi Bertalan. -- Megmondtam neked: igaz életük által, jócselekedeteik által, hitük által, amelyet igaznak tartanak. -- De nem fordulnak az Üdvözítôhöz... -- De az Üdvözítô értük is szenved majd. Nem gondolsz arra, Bertalan, milyen nagy értéke lesz az Istenember érdemeinek? -- Uram, mindig kisebb Isten érdemeinél, amelyben öröktôl fogva részesülsz. -- Helyes és nem helyes a válaszod. Azt mondod, Isten érdemei végtelenek. Minden végtelen Istenben. De Istennek nincsenek érdemei abban az értelemben, hogy kiérdemelte volna azokat. Vannak sajátságai, saját erényei. Ô Az, Aki a Tökéletesség, a Végtelen, a Mindenható. De ahhoz, hogy érdemeljen valaki, valami, a mi természetünket meghaladó dolgot kell erôteljesen véghezvinnie. Például nem érdemszerzô az evés. De érdemszerzô lehet, ha keveset eszünk, ha igazi áldozatot hozunk azért, hogy amit megtakarítunk, a szegényeknek adjuk. Nem érdemszerzô a hallgatás. De azzá lesz, ha hallgatunk, s nem utasítunk vissza egy sértést. És így tovább. Most megérted, hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy kényszerítse magát, hiszen Ô a Tökéletes, a Végtelen. De az Istenember tudja kényszeríteni magát, megalázva végtelen isteni természetét az emberi korlátozottságok révén, legyôzve az emberi természetet, amely nem hiányzik belôle, se nem képes értelmű, hanem valóságos, annak minden érzékével és érzelmével, a szenvedés és a halál lehetôségével, szabad akaratával. Senki sem szereti a halált, fôleg nem, ha az fájdalmas, korai és meg nem érdemelt. Senki sem szereti. Mégis minden embernek meg kell halnia. Azért ugyanazzal a nyugalommal kellene néznie a halálra, mint amivel látja, hogy minden véget ér, ami él. Mégis, én kényszerítem emberségemet arra, hogy szeresse a halált. Nem csak ezt. Én azért választottam az életet, hogy meghalhassak. Az emberiségért. Azért én az én istenemberi ruhámban elnyerem azokat az érdemeket, amelyeket nem szerezhettem volna meg, ha pusztán Isten maradtam volna. És ezek végtelenek, mind azért, mert az isteni természet által szerzem meg azokat, amely egyesül az emberi természettel, mind pedig a szeretet és az engedelmesség erénye által, amely szívemben van, hogy azt elfogadhatóvá tegye Isten, Atyám számára. Az én hatalmam végtelen, nemcsak mint Istené, hanem mint emberé is, aki feláldozza magát mindenkiért, aki elér a szeretet végsô határáig. Az áldozat adja az érdemet. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az érdem. Ha teljes az áldozat, teljes az érdem. Tökéletes az áldozat, tökéletes az érdem. És felhasználható az Áldozat szent akarata szerint, akinek az Atya azt mondja: ,,Legyen, amint akarod!'', mert Ô mérték nélkül szerette Ôt és a felebarátot. Íme, mondom nektek: a legszegényebb ember a leggazdagabbá lehet, és végtelenül sok testvérével tehet jót, ha tud szeretni az áldozathozásig. Mondom nektek: még ha egy darab kenyeretek sincs, sem egy pohár vizetek, sem egy ruhadarabotok, még mindig tehettek jót. Hogyan? Imádkozva és szenvedve a testvérekért. Kivel tehettek jót? Mindenkivel. Milyen módon? Ezernyi módon, amely mind szent, mert ha tudtok szeretni, úgy tudtok működni, mint Isten, úgy taníttok, bocsáttok meg, kormányoztok: váltotok meg, mint az Istenember. -- Ó, Uram, add nekünk ezt a szeretetet! -- sóhajt fel János. -- Isten megadja nektek, mert önmagát ajándékozza nektek. De nektek el kell fogadnotok, és mindig tökéletesen kell gyakorolnotok! Semmiféle esemény sem szakíthat el titeket a szeretettôl, (Vö. 1 Kor 13, Róm 8,35) a testiektôl kezdve a lelkiekig. Minden szeretettel történjék és a szeretetért. Szenteljétek meg cselekedeteiteket, napotokat, tegyétek vele ízessé imátokat, világítsa meg, amit tesztek. A szeretet fény, íz, megszentelôdés. Nélküle semmit sem érnek a szertartások, hiábavalók az imák, hamisak a felajánlások. Igazán mondom nektek, hogy a mosoly, amellyel egy szegény testvérként üdvözöl titeket, többet ér, mint egy zsák pénz, amit valaki lábatok elé vethetne csak azért, hogy észrevegyétek ôt. Értsetek ahhoz, hogy szeressetek, és Isten mindig veletek lesz. -- Taníts meg minket, Uram, így szeretni! -- Két éve már, hogy erre tanítalak titeket. Tegyetek úgy, amint engem láttok cselekedni, és a szeretetben lesztek, és a szeretet bennetek lesz, és pecsétként lesz fölöttetek, az lesz a kenet, a korona, amely igazán megismertet titeket, mint a Szeretet Istenének a szolgáit. (6-1016) ======================================================================== A hajós Jézus Péter bárkájában van, Anyjával, Máriával, Alfeus feleségével, Marciammal, Mátéval, Jakabbal, Alfeus fiával, és Magdala felé tartanak. Sok más bárka követi ôket, köztük a rómaiak bárkája is, akik ügyes hajósok. A tó vize csendes, esteledik. Péter, akinek mestersége a halászat, nem szívleli a rómaiakat, akik csak szórakozásból csónakáznak. Dörmög ellenük: -- Tömjéneikkel, virágjaikkal, illatszereikkel és más ördögi dolgokkal megrontják a vizet, rikoltozásukkal és beszédükkel, zajoskodásukkal megzavarják a halakat; füstölgô lámpásaikkal elriasztják ôket. Átkozott hálóikkal, amelyeket másokra való tekintet nélkül vetnek a vízbe, tönkreteszik a mély vizeket és a halak szaporodó helyeit... El kellene tiltani ôket! Galilea tengere a galileaiaké és a halászoké, nem pedig a prostituáltaké és a hozzájuk hasonlóké. Ha én lennék az úr! Megmutatnám nekik, a büdös pogány bárkáknak, az úszó bűntanyáknak, a hajózó hálófülkéknek, amelyeket ide is elhoznak Istennek erre a vizeire, a mi Istenünkére... Ó, de vigyázzatok! Egyenesen felénk tartanak! De láthatják!... Jézus félbeszakítja Péter vádlóbeszédét, amelybe egészen belevörösödött, mintha a pokoli hatalmakkal küszködne; és békés mosollyal mondja neki: -- De jó, hogy nem te vagy az úr. Szerencse, hogy nem vagy az! Számukra is szerencse, számodra is. Mert meggátolnád ôket, hogy kövessenek egy jó ösztönzést, amelyet lelkükben éreznek -- amely pogány ugyan, de természetesen jó -- s amely ösztönzést az Örök Irgalom adott lelkükbe, hogy irányítsa ezeket a teremtményeit, akik nem hibásak azért, hogy a római nép gyermekeiként születtek és nem zsidókként. Isten irgalmasan tekint rájuk, mert látja jóra való törekvésüket. Te pedig rosszul tettél, mert vétettél a szeretet és az alázatosság ellen... -- Alázatosság? Nem látom... Ha a tó ura lennék, úgy rendelkezhetnék, amint nekem tetszik. -- Nem, Simon, Jónás fia. Nem. Tévedsz. Azok a dolgok is, amelyek hozzánk tartoznak, azért tartoznak hozzánk, mert Isten megengedi. Jóllehet egy kis ideig birtokoljuk azokat, mindig arra kell gondolnunk, hogy egyedül Isten az, aki mindennek az ura, akit nem korlátoz ebben sem idô. sem más mérték. Csak Egyetlen Úr van. Az emberek... Ó, ôk csak kezelôi a nagy Teremtés egy parányi részének. De az Úr Ô, az én atyám. aki a te atyád és minden élô Atyja. Azonkívül Ô Isten, a legtökéletesebb, minden gondolatában és cselekedetében. Nos, ha Isten jóságosan tekint ezeknek a pogány szíveknek az Igazság felé törekvésére, és nemcsak nézi ôket, hanem kegyeivel segíti is ezt a törekvését, mind jobban erôsítve azt a Jó irányában, nemde úgy tűnik neked, ember, hogy amikor meg akarod gátolni ôket, tulajdonképpen Istent akarod meggátolni cselekvésmódjában? És mikor akadályoz meg valaki egy dolgot? Akkor, amikor nem tartja azt jónak. Te azért azt gondoltad Istenedrôl, hogy nem jól jár el. Nos, ha nem jó megítélni a testvéreket, mert minden embernek vannak hibái, és megismerô és ítélôképessége oly korlátozott, hogy tíz eset közül hétszer tévesen ítél, akkor teljesen rossz elítélni Isten cselekvésmódját. Simon, Simon! Lucifer gondolatban el akarta ítélni Istent, és tévedésrôl vádolva Ôt, saját magát akarta Isten helyébe tenni, igazságosabbnak vélve magát Ônála. Tudod, Simon, mi történt Luciferrel. És tudod, hogy minden fájdalom, amit elszenvedünk, ebbôl a kevélységbôl ered... -- Igazad van, Mester! Én nagyon nyomorúságos vagyok! Bocsáss meg nekem, Mester! És Péter, aki mindig szenvedélyes, elengedi a bárka kormányát, hogy Jézus lába elé boruljon. Közben a bárka, hirtelenül magára hagyva, és éppen egy vízsodrásban lévén, eltér útjából, és félelmetesen oldalra dôl. Alfeus felesége és Johanna sikoltozik, és kiáltások hallatszanak egy könnyű bárkáról, amely közelébe került Péter nehéz bárkájának. Szerencsére Máté gyorsan megragadja a kormányt, és a bárka, félelmetes ringások után, visszanyeri egyensúlyát, és hála a többiek erôteljes evezésének, a bárkák eltávolodnak egymástól. -- Hé, Simon! Egyszer te leszóltad a rómaiakat, hitvány hajósoknak nevezve ôket, mert közel jöttek hozzád. De most te követtél el oktalanságot... És épp az ô szemük láttára. Nézd, mindnyájan felálltak, hogy lássák... -- mondja csípôsen a Kerióti, a római bárkák felé mutatva, amelyek már nagyon közel vannak. -- Elvesztettél egy vesszôkosarat és egy kis vödröt is, Simon. Akarod, hogy megpróbáljuk kihalászni kampókkal? -- mondja Jakab, Zebedeus fia, aki egy közeli bárkán van, mert az eset után mindnyájan összegyülekeztek Péter bárkája körül. -- De hogyan tetted ezt? Sose történt ez veled! -- kiált fel András egy másik bárkáról. Péter válaszol mindegyiknek, egyiknek a másik után, miközben a többiek szinte egyszerre beszélnek. -- Láttak engem? Nem számít! Ha láthatták volna szívemet is, és... Jól van, ezt ne mondd meg nekik, Péter... de te tudod, hogy ez nem rossz számomra. Nem rossz kezelés, jó ügyért történt, ami alázatossá tehet engem... Ne törôdj vele, Jakab! Az öreg dolgok a fenékre süllyedtek... Jobb lenne magam mögé vetni ezt az öregembert is, amely ellenáll bennem! Szívesen elvesztenék mindent, még a bárkát is, csak lennék egészen olyan, amilyennek a Mester akar. Hogyan tettem? Eh! Megmutatkoztam, kevélységemben, aki még Istent is ki akarja okítani a lelkiekben, én, aki még a bárka dolgaiban is egy kis állat vagyok... Jó ez nekem. Példabeszéddé tettem magamat... Nemde, Mester? Jézus nevetve bólint... a hajó farában ül, szokásos helyén, fehér ruhában, a szellôtôl kissé hullámzó hajjal, mint a béke fényes angyala. A római bárkák felcsatlakoznak. -- Pompás kis hajóik vannak, és tökéletes a vitorlájuk... és hajósaik is. Gyorsak, mint a sirályok! Kihasználnak minden kis szelet, minden vízáramlást. -- Szinte mindnyájan krétai rabszolgák vagy Nílus-vidéki evezôsök -- magyarázza Johanna. -- A delta hajósai a legtapasztaltabbak, és ugyanúgy a krétaiak. De sok itáliai is jó... Átmennek a kalábriai szirtek között... a legjobbak... -- jegyzi meg valaki. A bárkák elérkeznek Magdala elé. Jézus a bárkában marad, s onnan beszél a parton összegyűlt népnek és a körülötte álló bárkákon levôknek. Hallgatják Ôt a rómaiak is. -- Béke veletek! -- kezdi Jézus, biztosan állva a bárkában, annak kis ingadozása ellenére is, karját áldásra tárva a nép felé. Lassan beszél, hogy jól hallhassák mindnyájan. -- Az imént egy apostolom egy példabeszédet javasolt nekem, és most elmondom nektek, hogy sokak számára hasznossá váljék, feltéve, hogy mindnyájan megértik. Hallgassátok! Egy ember, egy csendes este a tavon hajózva, magabiztosan feltételezte, hogy neki nincsenek hibái. Nagyon tapasztalt ember volt a hajózásban, és azért úgy érezte, mások fölött áll, akikkel a tavon találkozott. Ezek közül sokan kedvtelésbôl jöttek oda, és ezért nem volt oly tapasztalatuk, mint azoknak, akiknek ez a kenyérkeresetük. Azonkívül, ez az ember jó izraelita volt, és azt gondolta, birtokában van minden erénynek. Valóban jó ember volt. Nos, amikor egy este biztos kézzel hajózott, megengedte magának, hogy ítéletet mondjon felebarátai fölött. Olyan felebarátai fölött, akik szerinte oly távol álltak tôle, hogy nem is számítottak felebarátnak. Nem kötötte össze ôket vele sem nemzetiségük, sem mesterségük, sem hitük. Azért nem fékezte ôt sem a nemzeti, sem a vallásos, sem a hivatásbeli együttérzés. Nyugodtan kinevette ôket, sôt, alaposan, és panaszkodott amiatt, hogy nem ô ura ennek a helynek. Mert ha ô lenne az úr, elkergetné ezeket a felebarátait errôl a helyrôl. Kérlelhetetlen hitében szinte szemrehányást tett a Magasságbelinek, hogy megengedi a tôle eltérô hitűek számára, hogy ott él jenek, ahol ô él, és azt tegyék, amit ô tesz. Bárkájában volt egy barátja, egy jó barátja, aki igazán szerette ôt, és azért azt akarta, hogy bölcs legyen. Amikor szükség volt rá, kijavította téves eszméit. Ezen az estén tehát barátja azt mondta a hajósnak: ,,Miért gondolod ezt? Nem egy Atyjuk van az embereknek? Nem Ô a világegyetem Ura? Nemde az Ô napja süt minden emberre, hogy felmelegítse ôket, és nemde az Ô felhôi öntözik a pogányok rétjeit éppúgy, mint a zsidókéit? És ha ezt teszi az ember anyagi szükségleteiért, nem gondoskodna ugyanúgy lelki szükségleteikrôl? Te szeretnéd megmondani Istennek, hogy mit kell tennie? Ki hasonló Istenhez? Ez az ember jó volt. Kérlelhetetlenségét nagy részben tudatlansága és téves fogalmai okozták, nem pedig rosszindulata. Nem volt szándékában megbántani Istent, sôt arra törekedett, hogy megvédje annak érdekeit. Amikor hallotta ezeket a szavakat, a bölcs lába elé vetette magát, és bocsánatát kérte azért, hogy ostobán beszélt. Annyira hevesen kérte ezt, hogy kis híján szerencsétlenséget okozott. Elsüllyedhetett volna a bárka, azokkal együtt, akik rajta voltak. A bocsánatkérés hevében ugyanis nem törôdött többé sem a kormánnyal, sem a vitorlával, sem a vízáramlatokkal. Elsô téves ítélete után elkövetett egy másik hibát is: a hajózásban. Ezzel bebizonyította saját magának, hogy nemcsak ítélôképessége volt gyenge, hanem balkezes hajós is volt. Ez a példabeszéd. Most idehallgassatok! Szerintetek Isten megbocsát-e ennek az embernek, vagy nem? Emlékezzetek vissza: vétkezett Isten és a felebarát ellen, elitélve mindkettô cselekvésmódját, és kis híján gyilkosává vált társainak. Fontoljátok meg, és válaszoljatok... -- És Jézus, karba tett kézzel, körülnéz a bárkákon, a rómaiak bárkáin is, akik figyelmes arccal hallgatták, és a kiszögellô parton álló patríciusokon és evezôsökön. Az emberek tanácskoznak... Nehezen tudnak csak dönteni. Legtöbben azonban úgy vélik, hogy az ember nem nyer bocsánatot, mert vétkezett. Vagy legalábbis elsô bűnére nincs bocsánat.. Péter feszülten várja a nép ítéletét. Jézus látja ezt, s kedvesen megsimogatva, megkérdezi tôle: -- Miért oly zavaros a tekinteted? -- Azért, mert most a néppel ítéltetsz meg engem. -- Ó, miért félsz ettôl? -- Mert ôk olyanok, mint én... igazságtalanok... -- De Istené az ítélet, Simon! -- Igen. De te még nem bocsátottál meg nekem, és most várod az ô ítéletüket, hogy megtedd ezt... Igazad van, Mester... Én javíthatatlan vagyok... De... miért ez az istenítélet szegény Simonod számára?... Jézus Péter vállára teszi kezét. Mosolyog... de nem válaszol. E helyett megkérdezi a népet: -- Nos? Mondjátok hangosan! Bárkáról bárkára. Jaj, a szegény Péternek! Ha Isten is úgy ítélne, mint a jelenlevôk, akkor elítélné ôt. Három bárkát kivéve, az összes többi, beleértve az apostolokét is, elítélik. A rómaiakat Jézus nem kérdezte meg, de mindhárom római bárkán hüvelykujjuk lefelé tartásával jelzik véleményüket: bűnös! Péter, nagy szemeit ijedten Jézusra emeli, és találkozik annak még kedvesebb tekintetével, amint békésen és szeretettel néz rá. Jézus magához vonja ôt, még mindig vállán tartva kezét. -- Így ítél az ember. De nem így ítél az Isten, gyermekeim! Ti azt mondjátok: ,,Nem bocsát meg neki.'' Én pedig azt mondom: ,,Az Úr még csak anyagot sem talál a megbocsátásra.'' Mert a bocsánat feltételezi a bűnt. De itt nem volt bűn. Ne morogjatok, fejeteket csóválva. Ismétlem: itt nem volt bűn. Mikor követ el valaki bűnt? Akkor, amikor bűnt akar elkövetni, tudja, hogy vétkezik, és kitart a bűnös akaratban azután is, miután felismerte a cselekedet bűnös voltát. Minden az akarattól függ, amivel valaki végrehajtja a cselekedetet. Legyen az erényes, vagy bűnös. Akkor is, amikor valaki látszólag jót cselekszik, de nem tudja, hogy jót tesz, sôt azt hiszi, hogy bűnt követ el, akkor is vétkezik éppúgy, mintha rosszat tenne, és fordítva. Gondoljatok például arra, hogy valakinek van egy ellensége, és tudja, hogy az beteg. Tudja, hogy az orvos megtiltotta számára a hideg vizet, sôt bármiféle folyadékot is. Odamegy hozzá, szeretetet tettetve. Hallja annak nyögését: ,,Szomjazom! Szomjazom!'' Részvétet színlelve, a kútról merített hideg vizet ad neki, azt mondva: ,,Igyál, barátom! Szeretlek, és nem tudom nézni, hogy így szenvedj a szomjúságtól. Nézd! Hoztam neked friss vizet. Igyál, igyál, mert nagy lesz a jutalma annak, aki segíti a betegeket, és inni ad a szomjazóknak.'' És azzal, hogy inni ad neki, halálát okozza. Azt hiszitek, hogy ez a cselekedet, amely önmagában véve jó, mert az irgalmasság két cselekedete, jó lesz most is, amikor rossz célból teszi valaki? Nem lesz az. Egy más eset: egy fiúnak az apja részeges, és azért, hogy megmentse ôt a haláltól, amit az állandó ivás okozna, bezárja a pincét, elveszi apjától a pénzt, és szigorúan megparancsolja neki, hogy ne menjen a városba inni, mert az tönkreteszi. Látszólag ez a fiú vét a negyedik parancsolat ellen, mert megfeddi atyját, és magát teszi meg a család fejévé. Látszólag szenvedést okoz atyjának, és bűnösnek tűnik. Valójában jó fiú, mert jót akar, meg akarja menteni atyját a haláltól. Mindig az akarattól függ a cselekedet értéke. (A fordító megjegyzése: Feltételezve természetesen, hogy a cselekedet önmagában véve jó, vagy közömbös. Ilyen esetekrôl beszél Jézus. Az önmagában véve bűnös cselekedeteket azonban a jó szándék sose teszi megengedetté. Így pl. mindig bűnös a házasságtörés, még akkor is, ha ôszintén örömöt akar szerezni valaki szomorú bűntársának.) Ismét más: Gyilkos-e a katona, aki a háborúban embert öl? Nem, ha lélekben nem helyesli a mészárlást, s csak azért harcol, mert rákényszerítik, igyekszik azonban emberséges lenni, amennyiben azt a háború kemény törvénye és feljebbvalói megengedik. Ezért ez a hajós, aki jóakaratú hívô, hazafi és halász volt, s azért nem tűrte el azokat, akik szerinte vétettek ezek ellen, ô maga nem vétett a felebaráti szeretet ellen, hanem csak téves fogalma volt a felebarát szeretetérôl. Nem vétett Isten ellen sem, mert hite nem volt kellôképpen kiegyensúlyozott és megvilágosított, amikor neheztelt Istenre. Nem követett el gyilkosságot sem, mert jó akarattal hagyta el a kormányt, hogy bocsánatot kérjen. Értsetek azért a különbség tételhez. Isten inkább irgalmas, mint kérlelhetetlen. Isten jó. Isten Atya. Isten a Szeretet. Az igaz Isten ilyen. És az igaz Isten megnyitja szívét mindenki számára, és mindenkit hív: ,,Jöjjetek!'' Mindenkinek megmutatja Országát. És szabadon megteheti ezt, mert Ô az Egyetlen Úr, az Egyetemes, Teremtô, Örök Úr. Kérlek titeket, izraeliták. Legyetek igazságosak! Emlékezzetek vissza ezekre a dolgokra! Ne történjék meg, hogy ti nem fogjátok fel ezeket, noha felfogják azok, akiket ti tisztátalanoknak tartotok. A vallás és a haza rendetlen és túlzásba vitt szeretete is bűnös, mert önzéssé fajul. Az önzés mindig bűnbe visz. Igen, az önzés bűnös, mert rosszindulatúvá teszi a szívet, amely fellázad Isten és az Ô parancsolatai ellen. Az önzô ember értelme nem látja többé világosan sem Istent, sem az Ô igazságát. A kevélység füstölög az önzôben, és elhomályosítja az igazságot. A ködös értelem, amely nem látja többé az igazság tiszta fényét úgy, mint azelôtt látta, mielôtt kevéllyé vált volna, elôször megkérdôjelezi a dolgokat, utána kételkedni kezd, aminek következtében elszakad nemcsak Isten szeretetétôl és a benne való bizalomtól, hanem igazságosságától és az istenfélelemtôl is, és nem fél már büntetésétôl. Ezért vétkezik oly könnyedén. Vétkei miatt lelke még inkább eltávolodik Istentôl, és magára marad. Mivel többé már nem Isten akarata irányítja ôt. Saját bűnös akarata vezeti. Ó, a bűnös akarata nagyon durva bilincs, amelynek végét a Sátán tartja kezében. Megbéklyózza az ember lábát, és a súlyos golyó által rabszolgaként tartja ôt a sárban, meggörnyedve, sötétben. De elkerülheti-e akkor az ember a halálos bűnöket? Elkerülheti-e, ha csak a rosszakarat van benne? Akkor, de csak akkor, Isten nem bocsát meg neki. De amikor az emberben megvan a jó akarat, és önként gyakorolja az erényeket, akkor biztosan azzal végzi, hogy birtokolni fogja az Igazságot, mert a jó akarat Istenhez vezet, és Isten, a Legszentebb Atya, szeretettel, irgalmasan, megbocsátóan és segítôkészen lehajol hozzá, hogy megáldja, és hogy megbocsásson jó akaratú gyermekeinek. Mivel ez a hajós nem akart vétkezni, nem is vétkezett, s azért Isten nagyon szereti ôt. Menjetek most békében házatokba! A csillagok beborították az egész eget, és a hold tisztaságba öltöztette a földet. Menjetek engedelmesen, mint a csillagok, és tisztuljatok meg, mint a hold. Mert Isten szereti az engedelmeseket és a tiszta szívűeket, és megáldja azokat, akik minden cselekedetükkel, jó akarattal szeretni kívánják Istent és testvéreiket, és dolgozni akarnak az Ô dicsôségére és felebarátaik javára. Béke veletek! Péter olyan boldog, hogy mozdulni sem tud. -- Igazán... ó, Mesterem! Tehát nem ítéltél el? Annyira féltem tôle... -- Ne félj, Simon, Jónás fia! Azért vettelek magamhoz, hogy megváltsalak, nem azért, hogy elveszítselek. Jó akaratodért vettelek magamhoz... Fel! Ragadd meg a kormányt, figyeld a Sark-csillagot, és menj biztonságosan, Simon, Jónás fia! Mindig biztosan... Minden hajózásodban... Isten, Jézusod, mindig oldaladnál lesz lelki bárkádon. És mindig meg fog érteni téged. Érted, Simon, Jónás fia? Mindig. És nem lesz megbocsátani valója, mert eleshetsz ugyan, mint egy gyenge gyermek, de sose akarsz rosszakaratúlag elesni... Légy megelégedett, Simon, Jónás fia! És Péter helyesel, helyesel, annyira megindulva, hogy nem képes beszélni. A szeretet torkán fojtja a szót. Keze remeg kissé a kormányon, de arca ragyog a békétôl, a biztonságtól, a szeretettôl, miközben Mesterét nézi, aki ott áll oldalán, mint valami ragyogó fôangyal. (6-1046) ======================================================================== Áron vesszeje Jézus a Genezáreti-tótól keletre fekvô Afeka városában jár. A jelenlevôk között vannak zsidók, rómaiak és szamaritánusok is. Ezek Jézus jelenlétében arról vitatkoznak, hogy Jézus-e az, akire a népek vártak. Jézus, hogy véget vessen a vitatkozásnak, beszélni kezd: -- Amikor Isten népe, Mária halála után, Kádesnél fellázadt a pusztában, mert nem volt ivóvizük, zúgolódtak Mózes ellen, aki megmentôjük volt, és a bűn földjérôl elvezette ôket az ígéret földjére. Azzal vádolták ôt, hogy ostobán tönkretette a népet. Áront semmirekellô papnak nevezték. Mózes erre bement testvérével a szövetség sátrába, és beszélt az Úrral. Csodát kért tôle, hogy megszüntethesse a zúgolódást. Az Úr, annak ellenére, hogy nem köteles eleget tenni minden követelésnek, fôleg, ha a követelés erôszakos, és az atyai Gondviselésbe vetett bizalom elvesztésébôl ered, mégis beszélt Mózeshez és Áronhoz. Megtehette volna, hogy egyedül csak Mózeshez beszélt volna, mert Áron, mint fôpap, érdemtelenné vált egy napon Isten jóságára, a bálványimádás miatt. Isten azonban még próbára akarta tenni, és módot akart neki adni arra, hogy növekedjék a kegyelemben Isten szeme elôtt. Azért megparancsolta, hogy vegyék kézbe Áron vesszejét, amelyet betettek a szövetség sátrába, miután kivirágzott, elôször leveleket hajtva, majd mandulákat hozva. Menjenek vele a sziklához, és parancsolják meg neki, hogy adjon vizet a népnek és az állatoknak. Mózes, Áronnal együtt, megtette, amit az Úr parancsolt, de nem tudtak teljesen hinni az Úrban. Izrael fôpapja, Áron hitt kevésbé. A szikla, miután megütötték a vesszôvel, megnyílt, és bôséges vizet adott a nép és az állatok szomjának eloltására. A vizet elnevezték a Pörlekedés vízének, mert a zsidók ott pörlekedtek az Úrral, elítélték tetteit és rendelkezéseit. Nem voltak egyaránt hűségesek hozzá, hanem éppen a fôpap helyet adott a kételkedésnek Isten szavának igazságában. Emiatt Áron meghalt anélkül, hogy elérte volna az Ígéret Földjét. (Szám 20,1- 29) Ma is lázad a nép az Úr ellen, és azt mondja: ,,Idevezettél minket, hogy egyenként is, és mint nép is meghaljunk elnyomóink hatalma alatt.'' És nekem azt kiáltozzák: ,,Tedd magadat királlyá, és szabadíts meg minket!'' De milyen szabadulásról beszéltek? Milyen büntetésrôl? Az anyagiról? Ó, ott, az anyagi dolgokban nincs sem üdvösség, sem büntetés! A ti szabad akaratotok egy sokkal nagyobb büntetést és sokkal nagyobb megszabadulást hoz számotokra. Választhattok. Isten megadja nektek. Ezt a jelenlevô izraeliták számára mondom, akiknek érteniük kellene ahhoz, hogy az Írás jelképeit olvassák és felfogják. De mivel szánakozom népemen, amelynek lelkileg Királya vagyok, segíteni akarlak titeket legalább egy jelkép megértésében, hogy felfogjátok, ki vagyok. A Magasságbeli azt mondta Mózesnek és Áronnak: ,,Fogjátok a vesszôt, és parancsoljatok a sziklának, és ömleni fog a vízáradat a szomjazó nép számára, hogy ne siránkozzanak tovább.'' Az Örök Fôpap, a Magasságbeli megint azt mondta, hogy véget vessen népe siránkozásának: ,,Vedd Jessze törzsének kivirágzott vesszejét! Egy virág lesz rajta, amely nem érinti az emberi szennyet. Gyümölccsé érik, édes és kenetteljes mandulává. És ezzel a Jessze gyökerébôl származó mandulával, ezzel a csodálatos sarjjal, amelyen megnyugszik az Úr Lelke az Ô hét ajándékával, üsd meg Izrael szikláját, hogy bôséges vizet nyerjen üdvösségére. Ugyanaz a Szeretet az Isten Papja. És a Szeretet testet alkotott, kisarjasztotta hajtását Jessze gyökerébôl, amelyet nem a szenny táplált, és a Test a Megtestesült Igéje volt, a Messiásé, akit vártak, s akit azért küldtek, hogy parancsoljon a sziklának, hogy meghasadjon. Hogy szétrepedjen a kevélység és az érzékiség kemény kérge, és befogadja az Istentôl küldött vizet, amely Krisztusából fakad, az Ô szeretetének kellemes olaját, és alakíthatóvá váljék, jóvá, hogy megszentelôdjék, befogadva szívébe az ajándékot, amelyet a Magasságbeli ad népének. De Izrael nem akarja az élô Vizet befogadni bensejébe. Zárva marad, kemény marad, és fôleg ilyen marad legnagyobb egyéniségeiben, akiket hasztalanul érint meg az Isten erejébôl kivirágzott és gyümölcsöt hozott vesszô, és akihez hiába beszél. És igazán mondom nektek, hogy ebbôl a népbôl sokan nem lépnek majd be az Országba, míg sokan, akik nem tartoznak ehhez a néphez, belépnek oda, mert hinni tudtak abban, akiben Izrael papjai nem akartak hinni. Ezért úgy vagyok köztetek, mint az ellentmondás jele, és olyan ítélet vár rátok, amely megfelel majd annak, amiként meg tudtatok érteni engem. De a többieknek, akik nem Izraelbôl valók, azt mondom: Isten háza, amelybôl népének fiai elmenekültek, nyitva áll azok számára, akik keresik a Világosságot. Jöjjetek! Kövessetek engem! Ha én az ellentmondás jele vagyok is, de jel vagyok minden nemzet számára is; és aki szeret engem, azt megmentem. -- Te jobban szereted az idegeneket, mint minket! Ha beszélnél hozzánk, végül megszeretnénk téged! De mindenütt vagy, Júdeát kivéve -- mondja egy zsidó, akit megérintettek Jézus szavai. -- Lemegyek Júdeába is, és hosszasan fogok ott tartózkodni. De nem változik meg sokak kôszíve. Még akkor sem változik meg, amikor majd reáhull a Vér. Te zsinagógafônök vagy, nemde? -- Igen, honnan tudod? -- Tudom. Rendben van. Akkor megértheted, amit mondok. -- A vérnek nem szabad a kôre folynia. Ez bűn. -- A Vért azért ontjátok majd örömmel a sziklára, hogy ott maradjon. Az a szikla, amelyre kiontjátok az igazi Bárány Vérét, gyôzelmi emléknek tűnik majd számotokra. De utána eljön majd egy nap, amikor megértitek... Megértitek az igazi büntetést, és azt, hogy milyen volt a nektek felajánlott igazi üdvösség. (6-1127) ======================================================================== A forrás ôrzése Jeruzsálemtôl délre, közel a városhoz, van Rógél forrása. Sokan járnak ide vizet meríteni, vagy megitatni a karavánok állatait. Jézus Betániából, a hosszabb úton érkezik e helyre. Kijelenti apostolainak: -- Holnap felmegyek a Templomba. Most itt maradunk egy kis ideig. Ez mindig alkalmas hely a jó hír hirdetésére. -- Nem alkalmasabb, mint más helyek. Nem tudom, miért részesíted elônyben -- jegyzi meg a mindig okoskodó Júdás. -- Miért, Júdás? Sok okból kifolyólag, amit megmondok majd azoknak, akik itt összegyűlnek, és egy közülük különösen nektek szól. Rógél forrásánál állt meg a három napkeleti bölcs, amikor bizonytalanná váltak a csillag eltűnése miatt, amely messze földrôl idevezette ôket. Bárki más elvesztette volna bizalmát Istenben és önmagában. Ôk imádkoztak, egészen hajnalig, fáradt tevéik mellett. Egyedül ôk voltak ébren alvó szolgáik között. Utána reggel útnak indultak a kapuk felé. Nem törôdtek azzal, hogy bolondoknak tartják ôket és bujtogatóknak. Nem törôdtek az életüket fenyegetô veszéllyel sem. Tudjátok, hogy a vérengzô Heródes uralkodott. Sokkal kevesebb elég lett volna annál, amit majd ôk mondanak neki, ahhoz, hogy halálra ítélje ôket. De ôk engem kerestek. Nem dicsôséget, gazdagságot, megtiszteltetést kívántak. Egyedül engem kerestek. Egy kisdedet: Messiásukat, Istenüket. Isten keresése jó. Azért Isten mindig megadja mindenkinek a segítséget és a buzgóságot. A félelem, az alacsonyrendű dolgok, azok örökségei, akik alacsony dolgokról álmodoznak. Ôk Isten imádására vágyakoznak. És szeretetük erôs. És néhány óra múlva elnyerik szeretetük jutalmát, mert az esti holdfénynél újra feltűnik a Csillag szemük elôtt. Sose hiányzik Isten csillaga azok számára, akik igaz és szeretô lélekkel keresik Istent. A három bölcs! Megpihenhettek volna a hamis tiszteletadás közepette, amelyet Heródes nyújtott számukra a fôpapok, írástudók és tudósok válasza után. Annyira fáradtak voltak!... De ôk még egy éjszakát sem töltöttek ott, hanem mielôtt még bezárták volna a kapukat, kimentek a városból, hogy itt tartózkodjanak hajnalig. Utána... nem a közönséges hajnal, hanem Isten hajnala tűnt fel ismét elôttük, beezüstözve az utat, a Csillag hívta ôket fényével, és elérkeztek a Fényhez. Boldogok! Boldogok, akik követni tudják ôket! Az apostolok, Marciámmal és Izsákkal együtt, figyelemmel hallgatják Jézust. Arcukon sugárzik az a boldogság, amely mindig elfogja ôket, amikor Jézus emlékezetükbe idézi születését. Izsák bólint, felsóhajt, mosolyog, amint visszaemlékezik erre... elragadtatott arccal, távol érzi magát a helytôl és idôtôl, visszatér több mint harminc évvel elôbbre, ahhoz az éjszakához, ahhoz a csillaghoz, amelyet ô látott, biztosan, nyája közepette állva... Mások is közelednek hozzájuk, mert sokan járnak ezen az úton, és hallgatják Jézust. Egyesek visszaemlékeznek a fantasztikus karavánra és az általuk hozott hírre... és annak következményére. -- Ez mindig a tanácskozás helye. A történet mindig megismétlôdik. Ez mindig a megpróbáltatás helye. A jók és a gonoszok számára. De az egész élet a hit és az igazság próbája az ember számára. Emlékeztetlek titeket Husai, Cádoc, Abiátár, Jonatán és Achimaac megpróbáltatására. (Vö. 2Sám 17,17-21) Ôk innen indultak el, hogy megmentsék királyukat, és Isten megoltalmazta ôket, mert helyesen cselekedtek. Emlékeztetlek titeket egy eseményre, ami kapcsolatban állt ezzel a hellyel, de nem jó vége lett, mert visszaélés volt, és azért nem volt rajta Isten áldása. Zoelet sziklájánál, Rógél forrása mellett esküdött össze Adonija, és atyja akaratának ellenére királlyá kiáltatta ki magát pártjával. De nem segített rajta a visszaélés, mert még mielôtt befejezte volna lakomáját, hozsannázás közepette a Gihonon Salamont kiáltották ki királynak, és ô, aki magának akarta megszerezni a trónt, Salamon irgalmára szorult. (Lásd 1Kir 1) Nagyon sokan megismétlik Adonija tettét, és hadakoznak az igazi Király ellen, vagy összeesküdnek ellene, követve a legerôsebbnek látszó pártot. És azok közül, akik így tesznek, nagyon kevesen értenek ahhoz, hogy az oltárhoz meneküljenek, bocsánatot kérve és Isten irgalmában bízva. Mi, akik szemléltük a három eseményt, ami ennél a forrásnál játszódott le, azt mondhatjuk-e, hogy ez a hely jó és rossz befolyással rendelkezik? Nem. Nem a hely. Nem az idô. Nem az események, hanem az ember akarata az, amely zavarossá teszi az ember cselekedeteit. Rógél forrása látta Dávid szolgáinak hűségét, Adonija bűnét ugyanúgy, mint ahogy látta három Bölcs hitét. Ugyanaz a forrás. Köveihez támaszkodtak, és vízével oltották el szomjúságukat Jonatán és Achimaac, Adonija és a három Bölcs. De a víz és a kövek három különféle dolgot láttak: hűséget Dávid királyhoz, Dávid király- elárulását, és hűséget Istenhez és a királyok Királyához. Mindig az ember akarata hozza létre a jót vagy a rosszat. Az ember akaratára veti fényét Isten Akarata, és mérges gôzeit a Sátán akarata. Az embertôl függ, hogy fényt vagy mérget fogad be, és igazzá vagy bűnössé válik. Ehhez a forráshoz egy ôrt küldtek, hogy senki se rontsa meg vizét. És az ôrön kívül, fallal vették körül, és tetôt emeltek föléje, hogy a szél ne hordja bele a faleveleket és a piszkot, amelyek beszennyeznék értékes vizét. Isten egy ôrt küldött az emberhez is: értelmes és öntudatos akaratát, és falként a parancsolatokat és angyali tanácsokat, hogy tudatosan vagy öntudatlanul ne romoljék meg az ember lelke. De amikor az ember tönkreteszi lelkiismeretét, értelme nem hallgat az égi sugallatokra, lábbal tapossa a Törvényt, és olyan, mint az ôr, aki ôrizetlenül hagyja a forrást, vagy mint egy bolond, aki szétrombolja a védôfalakat. Szabad teret enged a sátáni ellenségnek, a világ és a test bűnös vágyainak és a kísértéseknek, amelyeket mindig bölcsen és éberen vissza kell utasítani, nehogy utána beleegyezzenek. Jeruzsálem gyermekei, zsidók, áttértek, erre járó utasok, akik egyesültetek itt, hogy meghallgassátok Isten szavát, legyetek igazán bölcsek, és értsetek ahhoz, hogy megvédjétek magatokat azoktól a cselekedetektôl, amelyek megbecstelenítik az embert! Sok pogányt látok itt. Nekik azt mondom, hogy nemcsak gazdagságra és üzletekre kell szert tenni, hanem van egy másik dolog is, amit meg kell szerezni, és ez saját lelketek élete. Mert az embernek van lelke. Ezt nem lehet megtapintani, de ez élteti ôt. Ez nem hal meg, hanem a test halála után igazi, örök életét éli. De nem képes élni, ha az ember megöli igazi önmagát, rossz cselekedeteivel. A bálványimádást és a pogány vallásokat felül lehet múlni. A bölcs ember elgondolkodik, és azt mondja: ,,Miért kell nekem követnem a bálványokat, és egy jobb élet reménye nélkül élnem, amikor, ha az igaz Istenhez megyek, elnyerhetem az örök boldogságot?'' Az ember zsugori módon ôrzi napjait, és fél a haláltól. De az, aki elfogadja az igaz hitet, elveszíti a halálfélelmet, mert tudja, hogy a halálon túl van egy örök élet, ahol a szellemek találkoznak, és ahol többé nem lesz sem szenvedés, sem elválás. Nem nehéz az Élet útját követni. Elég hinni az Egyetlen, igaz Istenben, szeretni embertársainkat, és szeretni a becsületességet minden cselekedetünkben. Ti, izraeliták, tudjátok mik a megparancsolt és a tilos dolgok. De elmondom azoknak, akik itt hallgatnak engem, és akik messzi földre magukkal viszik szavaimat, mik ezek a dolgok.... (És Jézus felsorolja a tízparancsolatot.) Ebben áll az igazi vallásosság, nem a hiábavaló és a hivalkodó áldozatokban. Engedelmeskedjetek tökéletesen a parancsolatoknak, hiánytalan erényességgel, legyetek irgalmasok, kerüljétek azt, ami megbecsteleníti az embert, hagyjátok el a hiúságokat, amint a bölcsesség könyve mondja (lásd Sir 34,1-8), helyesen használjátok Isten ajándékait, azaz az egészséget, a jólétet, a gazdagságot, az értelmet, a hatalmat. Ne legyetek kevélyek, ami az ostobaság jele, mert az ember addig él, egészséges, gazdag, bölcs és hatalmas, ameddig Isten megengedi azt neki. Ne legyetek mértéktelenek vágyaitokban, mert azok bűnbe visznek. Egyszóval, emberek és ne állatok módjára éljetek, méltóságotok tudatában. Könnyű lecsúszni, nehéz felemelkedni. De ki akarna egy bűzös szakadékban élni, pusztán csak azért, mert beleesett, és ne igyekezne kimászni abból, felkapaszkodva a virágos csúcsokra, amelyeket eláraszt a napfény? Igazán mondom nektek, hogy a bűnös élete a szakadékban töltött élet, s ez a tévedésben élôk élete is. De azok, akik elfogadják az igazság szavát, és elérkeznek az Igazsághoz, felemelkednek a csúcsokra, a Fénybe. Menjetek most mindnyájan célotok felé. És ne felejtsétek el, hogy Rógél forrása mellett, a Bölcsesség Forrásánál ittatok az Ô vízébôl, hogy továbbra is szomjazzátok azt, és visszatérjetek. hozzá. (7-1445) ======================================================================== Az atya távol élô gyermekei Jézus a Nébó-hegy vidékén várakozik valakire, az út mentén lévô alacsony falon ülve. A környék egyszerű lakosai, pásztorai kérlelik: -- Beszélj még nekünk! Néha erre járnak a buzgólkodó farizeusok és a kevély írástudók. De ôk nem beszélnek nekünk. Ez rendben van. Ôk mindenkitôl elkülönülnek, és bölcsek. Mi... De akkor nekünk nem kell semmit sem tudnunk, mivel sorsunk folytán itt születtünk? -- Az Atya Házában nincsenek válaszfalak és különbségek azok között, akik hisznek benne és Törvénye szerint élnek, amely akaratát fejezi ki, hogy az ember helyesen éljen, és Országában, örök jutalomban részesüljön. Ide hallgassatok! Egy atyának sok gyermeke volt. Egyesek mindig szoros kapcsolatban éltek vele, mások, különféle okoknál fogva, aránylag távolabb éltek az atyától. De mivel ismerték az atya vágyait, annak ellenére, hogy távolabb éltek, úgy tudtak cselekedni, mintha ô jelen lett volna. Mások pedig, mivel még távolabb éltek születésük elsô napjától kezdve, s olyan szolgák nevelték fel ôket, akik más nyelvet beszéltek, és más szokásaik voltak, rákényszerültek arra, hogy az atyát csak oly csekély mértékben szolgálják, amelyre inkább ösztönük, mint tudásuk késztette ôket. De tudták, hogy ôk is kedvesek számára. Az atya tudta, hogy rendelkezései ellenére szolgái nem ismertették meg az ô gondolatait ezekkel a távolélôkkel, mert kevélységükben lebecsülték ôket. Gyermekei csak azért nem szerették ôt, mert nem laktak vele együtt. Ezért az atya egy napon össze akarta hívni minden gyermekét. Magához hívta ôket. Nos, azt gondoljátok, hogy az emberi jog szerint ítélve, csak annak fogja adni javait, akik mindig házában éltek, vagy legalábbis nem túlságosan távol attól, úgyhogy ismerhették rendeleteit és vágyait? Ô egészen máshogy gondolkodott. Megfigyelte azok cselekedeteit, akik jóllehet csak névrôl ismerték ôt, iránta való szeretetbôl erényesen éltek, és minden cselekedetükkel becsületére váltak. Magához hívta ôket, és azt mondta nekik: ,,Kétszeres a ti érdemetek erényes életetek miatt, mert segítség nélkül is így akartatok élni. Jöjjetek, és vegyetek körül! Ugyancsak jogotok van rá! Az elsôk mindig velem voltak, és tanácsommal irányítottam minden cselekedetüket, mosolyommal megjutalmaztam ôket. Nektek pusztán hitetekre és szeretetekre támaszkodva kellett cselekednetek. Jöjjetek! Házamban kész a hely számotokra, és már régóta kész. Az én szememben nincs különbség azok között, akik mindig a házban éltek, és a távolélôk között. Én cselekedeteik szerint teszek különbséget gyermekeim között, akár közel, akár távol élnek tôlem.'' Ez a példabeszéd. Magyarázata pedig ez: a Templomban élô írástudók és farizeusok esetleg nem lesznek Isten Házában az Örök Napon, és sokan, akik oly távol éltek, hogy csak fogyatékosan ismerték Isten dolgait, esetleg az Ô ölében foglalnak majd helyet. Mert az Istennek engedelmeskedô akarat szerzi meg az Országot, nem pedig a jártasság és a tudomány. Tegyétek meg azt, amit tegnap megmagyaráztam nektek! Tegyétek túlságos félelem nélkül, ami csak megbénítana! Tegyétek számítgatás nélkül, s ne csak azért, hogy a büntetést elkerüljétek! Tegyétek egyedül Isten szeretetébôl, aki titeket megteremtett szeretetbôl, és azért, hogy ti is szeressétek Ôt! És akkor helyetek lesz az atyai Házban. (7-1489) ======================================================================== Hegy és völgy Jézus Gabaon felé megy apostolaival. Az apostolok arról beszélgetnek, hogy mi okozza Jézus szenvedéseit. Csak Júdás nem vesz részt ebben, mert ô külön megy tôlük, egyszerű emberek között, akiket tanítani igyekszik, utánozva a Mester hangját, taglejtését, gondolatait. Utánzása azonban színészies, hivalkodó, meggyôzôdés nélküli. Hallgatói kereken meg is mondják neki ezt, s ez idegessé teszi Júdást, aki szemükre veti értelmük tompaságát, ami miatt semmit sem képesek megérteni. És kijelenti, hogy ott hagyja ôket, mert ,,nem érdemes a tudás gyöngyeit a disznók elé vetni.'' Abbahagyja azonban korholását, mert az egyszerű, szenvedô emberek kérik ôt, legyen türelmes hozzájuk, mert ôk megvallják, hogy ,,annyira alatta maradnak neki, mint egy állat az embernek''... Közben Jézus befejezi beszélgetését a többi apostollal, és odahivatja Júdást, mert neki is akar valamit mondani. Júdás odasiet. Jézus a környékre mutat, amely fokozatosan leszűkül, amint leszállnak a völgybe, és azt mondja: -- Egy kis példabeszéd számotokra, a lelkek jövendô mesterei számára. Annál többet láttok majd, minél inkább felfelé mentek a tökéletesség kemény és fájdalmas útján. Elôzôleg láttunk két filiszteus síkságot és Száron síkságát, sok várossal, földdel és gyümölcsössel. Elláttunk egészen a távolban kéklô nagy tengerig és Kármel hegyéig, amelynek alja ott zöldül. Most csak keveset látunk. A látóhatár összeszűkült, és még jobban összeszűkül, míg végül eltűnik a völgy mélyén. Ugyanez történik azzal, aki leszáll lélekben ahelyett, hogy felfelé menne. Mindjobban korlátozódik erénye és bölcsessége, beszűkül ítélôképessége, míg végül megszűnik. Akkor a lélek mestere meghalt küldetése számára. Többé már nem tud különbséget tenni. és vezetni. Holttest, és másokat is képes megrontani, amint ô felbomlik. A leszállás néha csábító, szinte mindig csábító, mert a mélyben vannak az érzéki kielégülések. Mi csak azért szállunk le a völgybe, hogy megpihenjünk, és táplálékot vegyünk magunkhoz. De jóllehet ez szükséges testünk számára, nincs szükség arra, hogy kielégítsük az érzékek kívánságát és a lélek tunyaságát azzal, hogy leszállunk az erkölcsi és lelki érzékiség völgyeibe. Egyetlen egy völgyet szabad csak érintenünk: az alázatosságét. Azért, mert ebbe maga Isten száll le, hogy magával ragadja az alázatos lelket a magasba, saját magához. Aki megalázza magát, azt felmagasztalja. Minden más völgy halálos, mert eltávolít az égtôl. -- Ezért hívtál engem, Mester? -- Ezért. Sokat beszéltél azokkal, akik kérdeztek téged. -- Igen, de nem érdemes. Tompább az értelmük, mint az öszvéreké. -- És én egy gondolatot akartam elhelyezni ott, ahol minden kiment. Hogy táplálhasd lelkedet. Júdás megzavarodottan nézi. Nem tudja, hogy ajándékban részesült-e vagy korholásban. A többiek, akik nem figyeltek Júdás beszélgetésére követôivel, nem fogják fel, hogy Jézus megfeddi Júdást, kevélységéért. Júdás szívesebben másra terelné a beszédet, azért megjegyzi: -- Mester, te mit gondolsz? Ezek a rómaiak és a Petrából való férfi eljuthatnak-e valaha is a te tanításodra, miután csak oly korlátolt fokban érintkeztek veled? És Sándor? (A római katonáról van szó, akit elôzôleg bemutattunk: Jp 2,68-71). Elment... Többé nem látjuk viszont. És ezek is. Azt mondhatná az ember, hogy ösztönszerűleg keresik az igazságot, de nyakig vannak merülve a pogányságba. Sikerül-e valaha is valami jóra szert tenniük? -- Azt akarod mondani, hogy megtalálhatják-e az igazságot? -- Igen, Mester. -- És miért ne sikerülne nekik? -- Azért, mert bűnösök. -- Csak ôk bűnösök? Köztünk nincsenek? -- Sokan vannak, elismerem. De éppen azért mondom. hogy ha mi, akik már évszázadokon keresztül táplálkoztunk a bölcsességgel és az igazsággal, bűnösök vagyunk, és nem sikerül igazakká válnunk és az Igazság követôivé, amit te képviselsz, akkor hogyan tudnák megtenni ôk, akiket átjár a tisztátalanság? -- Minden ember eljuthat az Igazságra, és birtokolhatja azt, azaz Istent. Bárhonnan is indul el, hogy eljusson hozzá. Az ember biztosan halad az Istenhez vezetô úton, ha értelme nem kevély és teste nem romlott, hanem ôszintén keresi az Igazságot és a világosságot, tiszta a szándéka, és vágyakozik Istenre. -- Az értelem kevélysége... és a test romlottsága... Mester... akkor... -- Folytasd gondolatodat, mert az jó. Júdás hátat fordít, és azt mondja: -- Akkor ôk nem juthatnak el Istenhez, mert elfajultak. -- Nem ezt akartad mondani, Júdás. Miért raktál szájkosarat gondolatodra és lelkiismeretedre? Ó, milyen nehezen száll fel az ember Istenhez: Legnagyobb nehézsége önmagában van, mert nem akarja megvallani önmagának hibáit, és nem akar rájuk gondolni. Valóban, sokszor még a Sátánt is megrágalmazzák, és neki tulajdonítanak minden lelki romlást. Sôt, még Istent is megrágalmazzák, s neki tulajdonítanak minden eseményt. Isten nem vesz erôszakot az emberi szabadságon. A Sátán nem tud legyôzni valakit, ha akarata erôs a Jóban. Igazán mondom nektek, hogy száz közül hetvenszer saját akaratából vétkezik az ember. És -- nem fontolja meg, de így van -- azért nem támad fel a bűnbôl, mert menekül a lelkiismeretvizsgálattól. Ha pedig lelkiismerete, egy elôre nem látott mozdulattal, felkel benne, és kiáltja az igazságot, amire ô nem akart gondolni, az ember elfojtja a kiáltást, megsemmisíti ezt az alakot, ami felemelkedett szigorú és szenvedô értelme elôtt, erôszakkal megváltoztatja gondolatát, ami a vádló szóból ered, és pl. nem akarja azt mondani: ,,De akkor mi, én, nem juthatok el az Igazságra, mert kevély vagyok értelmemben és romlott testemben.'' Igen, valóban, közöttünk azért nem haladnak az emberek az Isten felé vezetô úton, mert az értelem kevélysége és a test romlottsága meggátolja ezt. Egy kevélység, amely valóban verseng a sátáni kevélységgel, annyira, hogy az emberek elítélik vagy meggátolják Isten tevékenységét, amikor az ellenkezik az emberek és a pártok érdekeivel. Ezt a bűnt sokan elkövetik Izraelben, és emiatt örökre elkárhoznak. -- Azonban nem vagyunk mindnyájan így. -- Nem. Vannak még jó lelkek minden néposztályban. Többen vannak az alacsonysorsú emberek között, mint a tanultak és gazdagok között. De vannak. Azonban hányan vannak? Hányan vannak Palesztinában, ahol már mintegy három éve beszélek, és jót teszek, akikért felemésztem magamat? Több csillag van egy felhôs éjszakán, mint ahány lélek kész Izraelben arra, hogy országomba jöjjön. -- És a pogányok, ezek a pogányok odajönnek majd? -- Nem mindnyájan, de sokan. Még saját tanítványaim közül sem tart majd ki mind egészen a végig. De ne aggódjunk azokért a gyümölcsökért, amelyek rothadtan leesnek az ágról! Törekedjünk arra, amíg lehetséges, hogy ne rothasszuk el azokat. Kedvességgel, határozottsággal, feddéssel és megbocsátással, türelemmel és szeretettel érjük el ezt. Utána, amikor ôk ,,nem''-et mondanak Istennek és testvéreiknek, akik meg akarják menteni ôket, és a halál, a Sátán karjaiba vetik magukat, bűnbánat nélkül halva meg, akkor hajtsuk le fejünket, és ajánljuk fel Istennek fájdalmunkat, hogy nem örvendeztethettük meg Ôt ennek a léleknek a megmentésével. Minden mester ismeri ezeket a sikertelenségeket. Ezek is egy célt szolgálnak. Megmentik a kevélységtôl a lelkek mesterét, és próbára teszik állhatatosságát a szolgálatban. A sikertelenségeknek nem szabad kifárasztaniuk a lelkek nevelôinek akaratát. Sôt, arra kell ösztönözniük ôt, hogy a jövôben többet és jobbat tegyen. (7-1616) ======================================================================== A Jó Pásztor A teljes példabeszédet lásd a húsvét 4. vasárnapjának evangéliumánál a B sorozatban. Eközben mondja Jézus: -- Én nyájam Üdvözítôje vagyok, és tudom, mibe kerül nekem egyetlen lélek üdvözítése is, és ezért mindenre kész vagyok egy lélek megmentéséért. Atyám bízta ôt rám. Minden lelket rám bízott, és megparancsolta, hogy nagyon nagy többségüket mentsem meg. Minél többet sikerül megmentenem a lelki haláltól, annál nagyobb lesz Atyám dicsôsége. Azért küzdök, hogy mindnyájukat megszabadítsam ellenségeiktôl, azaz saját énjüktôl, a világtól, a testtôl, az ördögtôl, és ellenfeleimtôl, akik arra törekszenek, hogy nekem fájdalmat okozzanak. Ezt azért teszem, mert ismerem Atyám gondolatát. És Atyám azért küldött engem, hogy ezt megtegyem, mert ismeri szeretetemet iránta és a lelkek iránt. És juhaim is ismernek engem és szeretetemet, és érzik, hogy én kész vagyok életemet adni azért, hogy ôket boldoggá tegyem. Más juhaim is vannak. De azok nem tartoznak ehhez az Akolhoz. Azért nem ismernek engem annak, aki vagyok. Sokan azt sem tudják, hogy én létezem, és ki vagyok. Juhok, akiket sokan közülünk rosszabbaknak tartanak a vadkecskéknél, és méltatlanoknak ítélnek arra, hogy megismerjék az Igazságot, és életük legyen az Országban. Azonban nem ez a helyzet. Az Atya ezeket is akarja, és azért ezeket is meg kell közelítenem, ezekkel is meg kell ismertetnem magamat, meg kell ismertetnem velük a Jó Hírt, el kell vezetnem ôket legelôimre, össze kell gyűjtenem ôket. És ôk is hallgatnak majd szavamra, és végül megszeretik azt. És egyetlen egy Akol lesz egy Pásztorral, és Isten Országa megvalósul a földön, készen arra, hogy átvigyék és összegyűjtsék az égben, az én jogarom és jelem alatt és az én nevemben... A népek egyetlen Néppé válnak, az enyémmé, Isten gyermekeinek égi Népévé. A népekben elkülönülnek a juhok a bakoktól, és a juhok követni fogják Pásztorukat az örök Élet Országába. (7-1634) ======================================================================== Az Egyetemes Pásztor Ennek a példabeszédnek nagy része szerepel a Jb 4,307-308. oldalán. Itt csak a pogányokra vonatkozó mondatokat ismételjük meg. -- Én vagyok az Egyetemes Pásztor, és be kell fogadnom mindazokat a juhokat, akik nyájamhoz akarnak tartozni. Én nem teszek különbséget az egészséges és a beteg juhok között, a gyengék és erôsek között, azok között, akik ismernek engem, mert már Isten nyájához tartoznak, és azok között, akik eddig még nem ismertek meg, sôt még az igaz Istent sem ismerik. Mert én vagyok az Emberiség Pásztora, és juhaimat minden helyrôl veszem, ahol csak vannak, s ahonnan felém tartanak. Vannak köztük sovány juhok, piszkosak, félénkek, tudatlanok, akiket az ôket nem szeretô pásztorok megvertek és elutasítottak, tisztátalanoknak mondva ôket. ... Isten egy népet akar létrehozni az összes népekbôl. Ez a Nép hordozza az általa küldött Messiás nevét. Most azonban szólok azokhoz is, akik kívülrôl jöttek, a jelenleg még vad juhokhoz, akik vágyat éreznek arra, hogy belépjenek az Egyetlen Pásztor egyetlen nyájába. És azt mondom: senki se bizalmatlankodjék, senki se féljen! És mondom: Nincs az a bálványimádás, nincs az, az eltorzult élet, amely ellenkezik azzal, amit én tanítok, amit ne lehetne megtagadni és elvetni, megengedve a léleknek, hogy újjáalakuljon, megszabaduljon minden rossz növénytôl, alkalmassá váljék az új mag befogadására, és új egyenruhát vegyen fel. És ennek kellene ösztönöznie a népeket arra, hogy hozzám jöjjenek, sokkal inkább, mint hogy gyógyulást keresnek beteg végtagjaik számára. A palesztinai zsidók, a szétszóratásban élô zsidók és a pogányok egyaránt értenek ahhoz, hogy hozzám jöjjenek, kérve, hogy vegyem le az igát beteg tagjaikról. Értsetek ugyanígy ahhoz, hogy hozzám jöjjetek azért, hogy levegyem lelketekrôl a bűn vagy a pogányság igáját. Elsôsorban mindnyájatoknak azt kellene kérnetek tôlem, arra kellene teljes erôtökbôl vágyakozni, hogy megszabaduljatok attól, aki rabszolgává teszi lelketeket a rajtatok uralkodó gonosz erejével. Elôször az ettôl való szabadulást kellene kívánnotok. Elsô csodaként azt kellene kívánnotok, hogy Isten Országa legyen bennetek. Mert ha rendelkeztek ezzel az Országgal, minden mást megkaptok, és ajándékként kaptok, nem pedig a túlvilági büntetés súlyaként.... Szembe kellene szállnotok a megvetéssel vagy a rokonok, polgártársak, hatalmasok fenyegetéseivel, bármely helyrôl jöttök is, hogy eljussatok az Igazsághoz és az Élethez. (7-1746) ======================================================================== A teremtés Jézus megmentett három kis árvát a rablóktól, s elmondja nekik a teremtés történetét. -- Papa azt mondta, hogy semmi sem igaz ebbôl -- mondja a középsô gyerek. -- Azért, mert ô nem hitt a mama Urában -- jegyzi meg egy másik. -- Nem volt szamaritánus a papád? -- kérdi Jakab, Alfeus fia. -- Nem. Más helyrôl való volt. De a mama az volt, és mi is azok vagyunk, mert ô azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint ô. És beszélt nekünk a Paradicsomról és a Kertrôl, de nem olyan jól, mint ahogy te mondtad el. Én féltem a kígyótól és a haláltól, mert mama azt mondta, hogy az egyik az ördög volt, és mert papa azt mondta, hogy a halállal mindennek vége van. Azért nagyon boldogtalan voltam egyedüllétem miatt, és azt is mondtam, hogy most már felesleges jónak lenni, mert amíg volt mama és papa, öröm volt jónak lenni, de most már nincs többé senki sem, aki örülne jóságunk miatt. Azonban most tudom... És jó leszek. Sose engedem el többé a fonalat, amelyet Isten keze tart, hogy ne vigyen el a föld vizének árja. -- De mama felment-e vagy le? -- kérdi megzavarodva a második gyermek. -- Mit akarsz ezzel mondani, gyermek? -- kérdi Máté. -- Azt, hogy hol van? Az örök Paradicsom folyójához ment? -- Reméljük, gyermekem. Ha jó volt... -- Szamaritánus volt... -- mondja megvetéssel a Kerióti. -- És akkor nincs számunkra Paradicsom, mert szamaritánusok vagyunk? Akkor nekünk nem lesz részünk Istenben? Abban, akit ,,mindenki Atyjának'' neveznek? Nekem, árvának, öröm volt arra gondolnom, hogy van még egy Atyánk... De ha számunkra nincs... -- és lehajtja fejét. -- Isten mindenkinek az Atyja, gyermekem. Téged talán kevésbé szerettelek, mert szamaritánus vagy? Elvettelek téged a rablóktól, és megmentlek téged az ördögtôl ugyanúgy, ahogy megvédeném a jeruzsálemi Templom fôpapjának kisfiát, ha ô nem tartaná gyalázatnak, hogy az Üdvözítô mentse meg gyermekét. Sôt, még inkább megvédelek téged, mert boldogtalan vagy. Számomra nincs különbség egy zsidó és egy szamaritánus lelke között. És hamarosan nem lesz többé megoszlás Szamaria és Júdea között, mert a Mesternek egyetlen népe lesz, amely az Ô nevét viseli, és amelyben mindnyájan egyesülnek azok, akik szeretik Ôt. (8-139) ======================================================================== Új templom építése Jézus a szamariai Efraim zsinagógájában beszél, egy szombati napon. Olyan eseményt mond el, ami nincs meg a szamariaiak Szentírásában, mert ôk csak Mózes öt könyvét fogadják el. -- Amikor Círus, a perzsák királya, visszaküldte a zsidókat hazájukba, hogy ismét felépítsék Salamonnak ötven évvel azelôtt lerombolt Templomát, ismét oltárt emeltek annak régi alapjaira. Azon égett minden este és reggel az elégô áldozat, és minden hónap elsô napján a rendkívüli áldozat, és az egyéni áldozatok az Úrnak szentelt ünnepeken. A tisztelet elsô és halaszthatatlan része után megkezdték, két évvel hazatérésük után, a tisztelet külsô kereteinek létrehozását. Ez nem bűnös dolog, mert mindig az Örökkévaló tiszteletét célozza, de nem elengedhetetlen. Mert az istentisztelet lényege a szeretet. A szeretetet szívében érzi az ember, a szívbôl fakad, nem pedig a szögletesre vágott kövekbôl, értékes fákból, aranyból és illatozó anyagokból. Mindezek csak külsôségek, és inkább a nemzeti és polgári gôgöt elégítik ki, mint Istent tisztelik. Isten lelki Templomot akar. Nem elégszik meg a falakból és márványból épített Templommal, amelybôl hiányoznak a szeretettel teljes lelkek. Bizony mondom nektek, hogy Isten egyedül a tiszta és szeretô szív templomát kedveli. Abban tartózkodik világosságával. Ostoba vetélkedés az, ami elválasztja a tartományokat és a városokat egymástól azért, mert az egyiknek szebb helye van az imára, mint a másiknak. Mi értelme van annak, hogy vetélkednek egymással gazdagságban és díszekben a házak, ahol segítségül hívják Istent? Kielégítheti talán a véges a Végtelent, még akkor is, ha a véges tízszer szebb, mint Salamon Temploma, és királyi palotái együttvéve? Istent, a Végtelent nem foglalhatja magába, és nem tisztelheti egyetlen tér, anyagi pompa sem. Egyedül az emberi szív képes befogadni, és Ô ezt találja az egyetlen méltó helynek arra, hogy Ôt úgy tisztelje, amint az neki megfelel, és amint az lehetséges. sôt amint azt Ô akarja. Az igaz ember szíve templom, amely felett lebeg Isten Lelke, a szeretet illatában. Hamarosan ez lesz a templom, amelyben a Lélek igazán tartózkodik, mint a mennyben az Egy és Hármas Isten. Meg van írva, hogy alig vetették meg a kôművesek a Templom alapjait, máris mentek a papok az ô díszeikkel és trombitáikkal, a leviták cimbalmokkal, amint azt Dávid elôírta. És énekelték: ,,Dicsérjük Istent, mert jó, és irgalmassága mindörökké tart!'' És a nép ujjongott. De sok pap, vezetô, levita és öreg keservesen sírt; mert az elôzô Templomra gondolt. Nem lehetett szétválasztani a zokogás hangját az ujjongásétól, annyira összekeveredtek. És azt is olvassuk, hogy voltak ott a szomszédos népekbôl, akik zavarták a Templomot építôket, hogy így megbosszulják elűzetésüket az építôk által, amikor felajánlották, hogy velük együtt építenek, mert ôk is keresték Izrael Istenét, az Egyetlen és igaz Istent. És ezek a zavargások félbeszakították a munkát egészen addig, míg Istennek nem tetszett, hogy azt folytassák. Ezt olvassuk Ezdrás könyvében. (3. fejezet) Mennyi és milyen tanítást tartalmaz ez a szakasz, amelyet elmondtam? Már mondtam, hogy az istentiszteletnek szívbôl kell fakadnia, nem pedig a kövekbôl és fából vagy az öltözetekbôl és cimbalmokból és énekekbôl, amelybôl hiányzik a lélek. Ezen kívül tanulság az is, hogy ha hiányzik a kölcsönös szeretet, az mindig késlekedést és zavart okoz még akkor is, ha önmagában jó célról van szó. Isten nincs ott, ahol hiányzik a szeretet. Hasztalan keressük Istent, ha elôbb nem teremtjük meg az Ô megtalálásának feltételét. Istent a szeretetben találjuk meg. Azok, akik állhatatosak a szeretetben, akkor is megtalálják Istent, ha nem fáradoznak ezen, gyötrelmes módon. És akivel Isten van, annak minden vállalkozása sikerül. A zsoltár, amely egy bölcs szívébôl fakadt, miután elmélkedett a fájdalmas eseményeken, amelyek a Templom és a város falainak felépítését kísérték, azt mondja: ,,Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak annak építôi. Ha az Úr nem ôrzi és védi a várost, hiába ôrködnek felette védôi.'' (Zs 127,1) Hogyan építhetné Isten a házat, ha tudja, hogy annak lakói nem birtokolják Ôt szívükben, mert nem szeretik szomszédaikat? És hogyan védhetné meg a várost és tehetné erôsekké annak védôit, ha nem lehet benne, mert a szomszédok iránti gyűlölet megfosztja Ôt ettôl. És talán segített rajtatok az, hogy gyűlölet korlátja elválasztott titeket egymástól? Nagyobbá tett az titeket? Gazdagabbá? Boldogabbá? Sohasem segít sem a gyűlölet, sem a harag, sose erôs az, aki egyedül van. Sose szeretik azt, aki nem szeret. És amint a zsoltár mondja, hiába keltek hajnalban, hogy nagyokká, gazdagokká és boldogokká legyetek. Pihenjen meg mindenki az élet fájdalmaitól, mert az álom Isten ajándéka éppúgy, mint a világosság és minden más dolog, amelynek az ember örvend. Pihenjen meg mindenki, de álmában és ébrenléte idején kísérje ôt a szeretet. Akkor sikeresek lesznek művei, jólétnek örvend családja és vagyona, és fôleg jó sora lesz lelkének, és elnyeri a Magasságbeli gyermekeinek királyi koronáját, mely az Ország örököseit illeti. Azt mondták, hogy miközben a nép hozsannázott, egyesek keservesen sírtak, mert visszaemlékeztek a múltra. De nem lehetett megkülönböztetni a különbözô hangokat a kiáltozások közepette. Szamaria gyermekei! És ti, apostolaim, Júdea és Galilea gyermekei! Ma is hozsannázás és sírás között épül fel Isten új Temploma az örök alapokon. Ma is vannak, akik akadályozzák a munkát, és akik ott keresik Istent, ahol nem található meg. Ma is van, aki Círus rendelkezése szerint akar építeni, és nem Isten rendelkezése szerint. A világ rendelkezése szerint, és nem a lélek hangját követve. És ma is van, aki siratja ostoba és emberi siránkozással az alacsonyabb rendű múltat, amely nem volt jó és bölcs, úgyannyira, hogy kihívta Isten haragját. Ma is megtalálható mindez, amint mindig megvoltak a távoli idôk ködében, és nem pedig a Világosság idejének fényében. Nyissátok meg szíveteket a Fény elôtt! Töltekezzetek be a Fénnyel, hogy lássatok, legalább ti, akikhez a Világosság beszél. Ez az új idô. Minden újjáépül benne. De jaj azoknak, akik nem akarnak belépni abba, és akadályozzák azokat, akik építik az új hit Templomát, amelynek én vagyok a Sarokköve. Ennek a Templomnak adom magamat egészen, hogy habarcs legyek a köveken, s így az épület szent legyen és erôs, csodálatos a századokon keresztül, kiterjedjen az egész földre, amelyet egészen elborít fényével. Fényt mondok, nem árnyat, mert az én Templomom lelkekbôl fog állni és nem pedig átlátszatlan anyagból. Én leszek a Köve, Örök Lelkemmel, és kövek lesznek mindazok, akik követik tanításomat és az új hitet, anyagtalan kövek, lángra gyúlt kövek, szent kövek. És a fény kiterjed a földre, az új Templom fénye, és elborítja azt bölcsességgel és szentséggel. És csak azok maradnak kinn, akik tisztátalan sírással sírnak, és siratják a múltat, mert az a haszon és az emberi tisztelet forrása volt számukra. Nyíljatok meg az idô és az új Templom számára, Szamaria emberei! Abban minden új, a régi elkülönülések és az anyag, a gondolat, a szellem határai nem léteznek többé. Énekeljetek, mert végéhez közeledik az Isten városából való számkivetés ideje. Vagy talán örvendtek annak, hogy olyanok vagytok, mint a számkivetettek, mint a leprások Izrael többi lakosa számára? Mert ti így éreztek, ezt érzi lelketek, szegény lelketek, amely bele van kényszerítve testetekbe, s amely fölött arcátlan gondolatotok uralkodik, amely nem akarja azt mondani a többi embernek: ,,Mi eltévedtünk, de mint szétszórt juhok, most visszatérünk az Akolba.'' Nem akarjátok ezt mondani a többi embernek, és ez már rossz, de legalább mondjátok Istennek! Akkor is, ha elfojtjátok lelketek kiáltását, Isten hallja lelketek nyögését, amely boldogtalan, mivel számkivetésben él, távol az egyetemes és legszentebb Atya házától. Hallgassátok meg a zsoltárt, amelyet a lépcsôkön énekelnek, amikor felmennek a Templomba. (Zs 84,120-134) Ti is zarándokok vagytok, akik évszázadok óta mentek a magasban fekvô város, az igazi, azaz a mennyei Jeruzsálem felé. Onnan, az égbôl szállt le lelketek, hogy éltessen egy testet, és oda vágyakozik visszatérni. Miért akarjátok feláldozni lelketeket, lemondva az Ország öröklésérôl? Milyen vétket követtek el azáltal, hogy olyan testbe szálltak le, amelyet Szamariában fogantak? Az Egyetlen Atyától jönnek a lelkek. Ugyanaz a Teremtôje a ti lelketeknek, mint aki teremtette a júdeaiak, galileaiak, föníciaiak és a Tízvárosban élôk lelkét. Isten minden lélek végcélja. Minden lélek ehhez az Istenhez igyekszik, a mindenfajta bálványimádóké is, a gyászos eretnekeké, szakadároké vagy hitetleneké is, akik nem ismerik az igaz Istent. A lélekben kitörölhetetlen az Igazság emléke és az iránta érzett vágy. Ó, növeljétek ezt az emléket, ezt a vágyat! Nyissátok meg lelketek kapuit! Hogy bemenjen az Igazság. Hogy megnyíljék az Út. Hogy minden belépjen a fényes és éltetô áradatban, amely olyan, mint a napéjegyenlôség napjának sugara és hullámai és szelei, hogy növekedjék az a palánta, amely a magasba tör, mindig közelebb Urához. Hagyjátok el a számkivetést! Énekeljétek velem: ,,Amikor az Úr visszatéríti a fogságból a lelket, mintha örvendetes dolgokról álmodna. Szánk megtelik nevetéssel és nyelvünk örvendezéssel. Most azt mondja: >>Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr<<'' Igen. Az Úr nagy dolgokat tett számotokra, és titeket eláraszt majd a boldogság. Ó, Atyám! Értük kérlek téged úgy, mint mindenkiért! Térítsd vissza, Uram, ezeket a foglyainkat! Ezeket, akik számodra és számomra makacs tévedésük láncában raboskodnak. Vezesd vissza ôket, Atyám, mint a hegyi patakokat, amelyek a nagy folyóba ömlenek, a te irgalmasságodnak és békédnek nagy tengerébe! Én és szolgáim könnyek között vetettük el beléjük igazságodat. Atyám, tedd, hogy a nagy aratás idején mi, a te szolgáid a te Igazságod tanításában, örömmel tudjunk aratni ezen a szántóföldön, amelyen jelenleg tövisek és mérges növények láthatók csak, arathassuk a te magtáradnak választott búzáját. Atyám! Atyám! Fáradalmainkért, könnyeinkért, szenvedéseinkért, izzadságunkért és halálunkért, amelyek kísérték, és kísérni fogják magvetésünket, tedd, hogy hozzád mehessek, kévékként hozva ennek a népnek a zsengéjét, a lelkeket, akik újjászülettek az Igazságosság és az Igazság számára, a te dicsôségedre. Amen. A zsinagógát megtöltô tömeg teljes csendje, amely Jézus szavait követte, mély benyomást keltett, s kiterjedt a zsinagóga elôtt vsszegyűlt és Jézust onnan hallgató tömegre is. Utána suttogni kezdtek, ami mindinkább erôsödött, és végül hozsannázássá vált. A nép kézmozdulataival, megjegyzéseivel, felkiáltásaival fejezte ki érzelmeit... Mennyire más volt itt a befejezés, mint a Templomban tartott beszédeinél! A zsinagógafônök, mindnyájuk helyett, kijelentette: -- Te úgy tudod megmondani az igazságot, hogy nem bántasz meg vele, s nem alázol meg minket! Te igazán Isten Szentje vagy! Imádkozz békénkért! Mi megkeményedtünk a századokon keresztül... hiedelmeinkben és összecsapásainkban. Szét kell törnünk ezt a kemény kérget! Légy részvéttel irántunk! -- Többet teszek: szeretlek titeket. Legyetek jó akaratúak, és a kéreg magától leválik. A Világosság jöjjön el hozzátok! (8-160) ======================================================================== Kereskedôk -- vízcseppek Jézus Szikar felé megy a három kisgyerekkel, akiket rokonaik magukhoz vettek. Szikar lakói kísérik Jézust, és büszkék arra, hogy a Mesterrel beszélgethetnek. Rámutatnak az ott emelkedô magas hegyekre, s azt mondjak: -- Látod? Ebal és Garizim rosszhírű. De legalább a te számodra jobbak Sionnál. És teljesen azok lennének, ha te ôket választanád lakóhelyedül. Sion mindig a jebuziták barlangja. És azok irántad még ellenségesebbek, mint a régiek voltak Dáviddal szemben. Reá azért haragudtak, mert erôszakkal elfoglalta várukat. De te, aki nem folyamodsz erôszakhoz, nem uralkodsz majd ott. Soha. Maradj köztünk, Urunk, és mi tisztelni fogunk téged! Jézus válaszol nekik: -- Mondjátok meg nekem: szeretnétek-e engem, ha erôszakkal akarnálak meghódítani titeket? -- Igazán... nem. Éppen azért szeretünk téged, mert te egészen szeretetteljes vagy. -- Tehát ezért, a szeretet miatt uralkodom szívetekben? -- Így van, Mester. Mi viszonozzuk szeretetedet. Ôk, a jeruzsálemiek nem szeretnek téged. -- Ez igaz. Nem szeretnek engem. De ti, akik nagyon tapasztalt kereskedôk vagytok, mondjátok meg nekem: amikor adni, venni, nyerészkedni akartok, elcsüggedtek talán azért, mert bizonyos helyeken nem szeretnek titeket; vagy velük is üzletet köttök, egyedül arra törekedve, hogy jól vegyetek vagy jól adjatok el, mit sem törôdve azzal, hogy a pénz, amit nyertek olyantól jön-e, aki szeret titeket? -- Egyedül az üzlettel törôdünk. Keveset számít számunkra, hogy nem szeret minket az, aki velünk kereskedik. Amint befejeztük az ügyletet, befejeztük a vele való kapcsolatunkat. A haszon megmarad, a többi... értéktelen. -- Rendben van. Én azért jöttem, hogy Atyám hasznát mozdítsam elô. Nekem sem kell mással törôdnöm. Nem törôdöm azzal, hogy szeretetre találok-e vagy megvetésre, durvaságra. Egy kereskedôvárosban nem mindenkivel nyerészkednek, adnak, vesznek. De ha csak egyetlen egy is van ott, aki nagy nyereséget jelent, azt mondják, hogy az út nem volt hiábavaló, és ismételten visszatérnek oda. Mert amit az ember csak eggyel ér el az elsô alkalommal, azt eléri hárommal másodszor, héttel negyedszer, tízzel és hússzal késôbben. Nemde így van? Én úgy teszek, mint ti, hogy megnyerjem ôket az ég számára, ti pedig, hogy üzletet kössetek velük. Kitartok állhatatosan, elégségesnek találom a számban kicsit is. Nagynak tartom, mert egyetlen lélek megmentése is nagy dolog, nagy jutalom, fáradozásomért. Valahányszor odamegyek, legyôzöm mindazt, ami mint embernek visszatetszô lehet. Ha, mint a lelkek királya, megnyerhetek akár csak egyetlen alattvalót is, nem tartom haszontalannak, hogy odamenjek, szenvedjek, fáradozzam érte. Hanem azt mondom, hogy szent, szeretetre méltó és kívánatos a miatta elviselt megvetés, sértés, vádaskodás. Nem lennék jó hódító, ha megállnék a gránitból készült várak akadályai elôtt. -- De évszázadokra lenne szükséged ahhoz, hogy legyôzzed ôket. Te... ember vagy. Nem fogsz többszáz évig élni. Miért vesztegeted idôdet ott, ahol nem kívánnak téged? -- Sokkal kevesebb ideig fogok élni. Hamarosan nem leszek köztetek, nem látom többé a hajnalhasadást és a napnyugtát, mint a kezdôdô és befejezôdô napok mérföldköveit, hanem egyedül úgy szemlélem majd azokat, mint a teremtett világ szépségeit, és dicsérem majd értük a Teremtôt, aki azokat alkotta, és aki az én Atyám. Nem látom többé virágozni a növényeket és érlelôdni a kalászt. Nem lesz szükségem a föld gyümölcseire, hogy életben tartsanak, mert miután visszatérek Országomba, a szeretetbôl táplálkozom. Mégis megdöntök majd sok bezárt erôdítményt, sok emberi szívet. Figyeljétek meg ott azt a kôsziklát, az alatt a vízér alatt, a hegyoldalon. A vízér nagyon szegényes, azt mondhatnám, nem is folyik, csak csöpög. Talán már évszázadok óta csöppen egy-egy csöpp arra a sziklára, amely kiszögell a hegyoldalon. És a szikla jó kemény. Nem mállékony mészkô, se nem puha alabástrom, hanem a legkeményebb bazalt. Mégis figyeljétek meg, milyen domború a szikla közepe, s ennek ellenére egy apró víztükör képzôdött rajta, nem sokkal nagyobb, mint egy sárga tavirózsa kelyhe, de elég nagy ahhoz, hogy visszatükrözze a kék eget, és eloltsa a madarak szomját. Ez a bemélyedés a domború kövön talán egy ember műve, aki a sötét sziklára egy kék gyöngyöt akart tenni, hogy üdítô serleget adjon a madaraknak? Nem. Ember nem törôdött ezzel. Talán évszázadokon keresztül mi vagyunk az elsôk, akik észrevesszük ezt, és megcsodáljuk szépségét, és dicsérjük az Örökkévalót, aki azt akarta a mi szemünk gyönyörűségére és a közel fészkelô madarak felfrissítésére, hogy évszázadokon keresztül fáradhatatlanul és ütemesen vájják ezt a fekete bazaltot a vízcseppek, és létrehozzák közepén ezt a folyékony türkizként tündöklô foltot. De mondjátok meg nekem! Talán az elsô vízcsepp vájta ki ezt a kelyhet, amelyben visszatükrözôdik az ég, a felhôkkel és a csillagokkal? Nem. Millió és millió vízcsepp, egyik a másik után követte egymást, mint valami magasból esô könnycsepp, ragyogva hullva alá, hárfahangként megütve a sziklát, miközben elhalt rajta. A kemény anyagon oly csekély nyomot hagytak, hogy azt megmérni sem lehetett volna. És így ment ez századokon keresztül, mint ahogy a homokszem hull alá a homokórában, jelezve az idôt: ennyi csepp egy óra alatt, ennyi egy ôrváltás alatt, ennyi szombattól szombatig, újholdtól újholdig, tavasztól tavaszig, századtól századig. A szikla ellenállt, a vízcsepp kitartott. Az ember kevély és azért türelmetlen és nem szereti a munkát. Már az elsô ütések után félredobta volna a kalapácsot és a vésôt, mondva: ,,Ezen nem lehet mélyedést csinálni!'' A vízcsepp kimélyítette. Ezt kellett tennie. Erre volt teremtve. Csepegett, egyik csöpp a másik után, évszázadokon keresztül, míg kimélyítette a sziklát. És utána nem állt meg, s nem mondta: ,,Most gondoskodjék az ég errôl, hogy táplálja a kelyhet, amelyet én kivájtam, s töltse meg harmattal, esôvel, dérrel és hóval.'' Hanem folytatta csepegését, és egyedül megtöltötte a kis kelyhet a nyári hôségben, a rideg télen. A heves vagy szelíd esôk lefutottak a tükrön, de nem tudták azt sem szebbé tenni, sem nagyobbá, sem mélyebbé, mert az már tele volt, hasznos és szép volt. A vízér tudta, hogy gyermekei: a cseppek meghalnak ott, a parányi kehelyben, de nem tartotta vissza ôket, és hogy ne maradjanak egyedül, és ne szomorúan essenek le, új nôvérkéket küldött nekik, hogy aki meghal, ne legyen egyedül, hanem lássa folytatódni magát másokban. Én is, elsônek ütöm meg százszor és ezerszer a szívek kemény erôdjeit, és folytatom utódaimban, akiket el fogok küldeni, egészen a világ végéig. Utakat nyitok bennük, és Törvényem napsugárként behatol mindenhová, ahol emberek vannak. Ha utána ôk nem akarják a Világosságot, és elzárják az utakat, amelyeket kimeríthetetlen munkával nyitottam, én és utódaim nem leszünk ezért bűnösök Atyánk szemében. Ha ez a vízér más utakra tért volna, amikor látta a szikla keménységét, és inkább oda csepegett volna, ahol növényekkel borított terület van, mondjátok nekem, itt lenne-e ez a ragyogó gyöngy, és a madaraknak lenne-e ily tiszta vizük? -- Még csak nem is látszana, Mester. -- Legfeljebb... egy kissé sűrűbb lenne a növényzet, és nyáron is jelezné, hol csepegett le a vízér. -- Vagy... kevesebb lenne ott a növényzet, mert az állandó nedvesség megrothasztaná gyökereit. -- És iszap lenne. Semmi más. Azért hasztalanul csepegne. -- Jól mondtátok. Haszontalan, vagy legalábbis hiábavaló lenne csepegnie. Én is, ha egyedül csak azokra a helyekre mentem volna, ahol a szívek készek befogadni engem, igaz voltuk vagy részvétük miatt, tökéletlen munkát végeztem volna. Mert dolgoztam volna, igen, de fáradság nélkül, sôt nagy megelégedéssel részemrôl, tetszelegve megalkudtam volna a kötelesség kárára, tetszésemet keresve. Nem nehéz ott dolgozni, ahol szeretettel vesznek körül, ahol a lelkeket könnyen meg lehet munkálni a szeretet révén. De ha nincs ebben fáradság, nincs érdem sem, és nem nagy nyereség, mert keveset nyernek meg azok, akik munkájukat a már igaz lelkekre korlátozzák. Nem lennék az, aki vagyok, ha nem törekednék minden ember megnyerésére, elôször az Igazságnak, utána a Kegyelemnek. -- És azt hiszed, sikered lesz? Mi többet tudsz még tenni annál, amit már tettél, hogy beszédeddel meggyôzd ellenfeleidet? Mit? Ha még a betániai ember feltámasztása se volt képes meggyôzni a zsidókat, hogy te vagy Isten Messiása? -- Van még valami nagyobb, amit meg kell tennem, sokkal nagyobb annál, amit eddig tettem! -- Mikor, Uram? -- Amikor áprilisban telihold lesz. Figyeljetek rá! -- Egy jel lesz az égen? Azt mondják, amikor megszülettél az ég beszélt fényekkel, énekekkel és furcsa csillagokkal. -- Igaz. Azért, hogy megmondja: a Világosság eljött a világra. Akkor, április hónapjában, jelek lesznek az égen és a földön. Úgy tűnik majd, hogy elérkezett a világ vége, a sötétség, rengés, villámok dörgése és a megnyílt föld belsejében végbemenô földrengések által. De ez nem lesz a vég. Sôt, a kezdet lesz. Elôször, eljövetelemkor, az ég megszülte az embereknek az Üdvözítôt, és mivel ez Isten műve volt, béke társult az eseményhez. Április havában a föld nem saját akaratából szüli majd meg ugyanazt a Megváltót, és mivel az emberek műve lesz, nem kíséri béke. Hanem borzasztó görcsök lesznek. És a század és a pokol rettenetes órájában a föld méhe felhasad az isteni harag tüzes nyilainak hatására, és ordítani fogja akaratát, túl részegen ahhoz, hogy megértse annak jelentôségét, túlságosan befolyásolva a Sátántól ahhoz, hogy megakadályozza azt. Mint egy ôrült, aki szül, azt hiszi, hogy elpusztította az átkozottnak tartott gyümölcsöt, és nem fogja fel, hogy ehelyett magasba emeli így, azokra a helyekre, ahol soha többé nem éri el a fájdalom és az ármány. A fa, az új fa akkor kiterjeszti ágait az egész földre, minden évszázadban, és azt, aki beszél hozzátok, szeretettel vagy gyűlölettel elismerik majd az Isten igazi Fiának és az Úr Messiásának. És jaj azoknak, akik felismerik Ôt anélkül, hogy meg akarnák vallani, és meg akarnának térni hozzám! -- Hol fog ez történni, Urunk? -- Jeruzsálemben. Az igazán az Úr városa. -- Akkor mi nem leszünk ott, mert április hónapjában itt tart minket a húsvét. Mi hűségesek vagyunk a mi Templomunkhoz. -- Jobb lenne, ha hűségesek lennétek az élô Templomhoz, amely nincs sem Mória hegyén, sem Garizimén, hanem, mivel isteni, egyetemes. De én tudok várni a ti órátokra, amelyben, lélekben és igazságban szeretitek majd Istent és Messiását. -- Mi hisszük, hogy te vagy a Krisztus. Ezért szeretünk. -- Szeretni annyit jelent, hogy elhagyjátok múltatokat, és beléptek az én jelenembe. Ti még nem szerettek engem tökéletesen. A szamaritánusok titokban egymásra néznek, és hallgatnak. Utána egyikük azt mondja: -- Azért, hogy hozzád menjünk, megtennénk. De nem tudjuk megtenni még akkor sem, ha akarnánk, mert nem léphetünk be oda, ahol a zsidók vannak. Te tudod ezt. Ôk nem akarják... -- Ti sem akarjátok. De ne nyugtalankodjatok emiatt! Hamarosan nem lesz két tartomány, két Templom, két egymással ellenkezô gondolkozásmód. Hanem egyetlen nép, egyetlen Templom, egyetlen hit mindazok számára, akik vágyódnak az Igazságra. De most elhagylak titeket. A gyermekek már megvigasztalódtak, és elterelôdött figyelmük, és hosszú út áll elôttem, hogy még a sötétség beállta elôtt visszaérkezzem Efraimba. Ne izguljatok fel! Ez magatokra vonhatná a gyermekek figyelmét, és jobb, hogy ôk nem veszik észre távozásomat. Menjetek csak tovább, én itt maradok. Az Úr legyen vezetôtök a földi ösvényeken, és az Ô Életének ösvényein. Menjetek! (8-174) ======================================================================== A beteg fa utolsó kizöldellése Jézus Jeruzsálem pusztulásáról beszélt Nike kertjében négy jóindulatú férfinek, akik felkeresték Ôt. -- Nem... nem lesz akkor soha többé, soha többé ország Izrael? Nem leszünk soha többé azok, akiknek álmodtuk magunkat? -- kérdik az elôkelô zsidók, szomorúan. Az írástudó Joel sír... -- Megfigyeltetek-e valaha egy öreg fát, amelyet tönkretett a velejéig hatolt betegség? Éveken keresztül nagynehezen továbbél, de oly nehezen, hogy se virágja, se gyümölcse. Itt-ott van egy levél ágain, amely annak a jele, hogy még van benne egy kevés nedv... Utána, egy áprilisban, íme csodálatos módon kivirágzik; és bôségesen elborítják a levelek. Örvendezik tulajdonosa, aki oly sok éven át ápolta anélkül, hogy gyümölcsözött volna. Vidám most, s azt gondolja, hogy a fa meggyógyult, és ismét virágozni fog a sok élettelen év után... Ó, csalódás! Miután az élet oly túláradóan kitört, íme hirtelenül elhal. Leesnek a virágok, levelek és az apró gyümölcsök, amelyek már megtermékenyülteknek látszottak ágain, és bôséges termést ígértek. Váratlan robajjal a fa a földre zuhan, megrothadt aljával. Így történik majd Izraellel. A századokon keresztül tartó terméketlen élet után, szétszéledve, ismét egyesül öreg törzse körül, és látszólag helyreáll. Végül ismét egyesül a szétszóródott Nép. Egyesül, és elnyeri a bocsánatot. Igen. Isten erre az órára vár, hogy levágja a múltat. Nem lesz többé múlt, hanem csak örökkévalóság. Boldogok azok, akik elnyerik a bocsánatot, és Izrael utolsó futólagos kivirágzását alkotják, oly sok század után Krisztuséivá lesznek, és megváltottan halnak meg, együtt a föld minden népével. Azokkal együtt boldogok lesznek, hogy nemcsak megismerték létezésemet, hanem átölelték törvényeimet is, mint az üdvösség és élet törvényeit. (8-388) ======================================================================== Bárányok -- fecskék Az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulást megelôzô pénteken este, Lázár betániai birtokán lakomát rendeznek Jézus számára, amelyre meghívják a nôtanítványokat is, akik között elôkelô római nôk is vannak. A nôk között van Johanna, Eliza, Valeria, Plautina, Annalia. Jézus elôször Johanna számára mond egy példabeszédet a gyémántok kialakulásáról (Jb 4,287-288), utána pedig a következôket, a különféle nemzetségekbôl származó nôtanítványoknak: -- Én azért jöttem, hogy összegyűjtsem minden juhomat. Azokat, amelyek Atyám nyájához tartoznak, és a máshova tartozókat, és a pásztor nélkülieket is, a vadon élôket, a vadaknál is elvadultabbakat, akik oly mélységes sötétségben élnek, hogy egy jottányit sem látnak nemcsak az isteni törvénybôl, hanem még a természettörvénybôl sem. Ismeretlen népek, amelyek arra várnak, hogy megismerjék Isten rájuk vonatkozó terveit, és amelyek utána belépnek, hogy Krisztus nyájának részét képezzék. Mikor? Ó, az évek és az évszázadok egyenlôk az Örökkévaló számára! De ti elôre részesültök abban, ami késôbb fog történni a jövô pásztoraival, akik keresztény szeretettel összegyűjtik majd a juhokat és a bárányokat, amelyek még vadon élnek, hogy elvezessék ôket az isteni legelôkre. Ezek a területek a ti próbáratételetek elsô területei. A fecske, amikor kiterjeszti szárnyát a repülésre, még nem fogja fel rögtön a nagy, kockázatos vállalkozást. Elsô röpülésként az eresz alól a teraszt beárnyékoló szôlôtôre száll. Utána visszatér a fészekbe, és újból elindul a teraszra, a szomszédéra, és visszatér. Utána ismét, még távolabbra... míg végül elég erôsnek érzi szárnyizmait, és biztosan tud tájékozódni. Akkor játszani kezd a szelekkel és a térrel, és megy és jön csicseregve, követve a bogarakat, megérintve a vizet, felszállva a nap felé, míg a megfelelô idôben biztosan kiterjeszti szárnyát a nagy repülésre, melegebb vidékekre, amelyek gazdagabbak az újfajta eledelekben. Nem fél nekivágni a tengereknek, ez az oly picinyke, acélos kékre futtatott pont, amely elvész a tenger és az ég két végtelen kékje között. Egy pont, amely megy, félelem nélkül, jóllehet elôzôleg félt még a rövid repüléstôl is az eresztôl a dúslombú szôlôvesszôig. Egy erôteljes, tökéletes test, amely nyílként hasítja át a levegôt. Nem lehet tudni, hogy a levegô viszi-e szeretettel a levegônek ezt a kis királyát, vagy pedig ô maga, a levegô kis királya hasítja szeretettel saját birodalmát. Ki gondol arra, amikor biztos repülését látja, jól kihasználva a szeleket és a levegô sűrűségét, hogy gyorsabban menjen, hogy ez a fecske elsô szárnyverdesô repülésénél telve volt félelemmel? Így lesz veletek is. Legyen így veletek! Veletek és minden lélekkel, akik utánoznak titeket. Nem lesztek azonnal képesek valamire. Ne csüggedjetek el az elsô sikertelenségek miatt! Ne büszkélkedjetek az elsô gyôzelmek után! Az elsô kudarcok arra szolgálnak, hogy legközelebb jobban tegyetek valamit. Az elsô gyôzelmek sarkallnak, hogy még jobban tegyetek valamit a jövôben. Gyôzôdjetek meg arról, hogy Isten segíti a jóakaratot. Vessétek alá magatokat mindig a Pásztoroknak, tanácsaiknak és rendelkezéseiknek. Legyetek mindig az ô nôvéreik, küldetésük segítésében, támogatóik fáradalmaikban. Mondjátok meg ezt azoknak, akik ma nincsenek jelen, s azoknak is, akik a jövôben jönnek majd. Most és mindig legyetek Anyám leányai. Ô mindenben irányit majd titeket. Irányítani tudja a gyermeket éppúgy, mint az özvegyet, a feleséget vagy az anyát. Saját tapasztalatából ismer minden életállapotot, és természetfeletti bölcsességgel is rendelkezik. Szeressétek ôt, és benne szeressetek engem. Nem fogtok tévedni, mert ô az Élet Fája, Isten élô Frigyszekrénye, Isten alakja, a Bölcsesség székhelye, és a Kegyelem benne öltött Testet. (8-419) ======================================================================== Gyilkos szôlôművesek A példabeszéd megtalálható a 27. évközi vasárnap A sorozatában. A példabeszéd végén Jézus a pogányokra alkalmazza azt: -- Kegyetlenül meg lesznek büntetve a szôlôskert ura örökös fiának gyilkosai, és szôlôskertjét más szôlôműveseknek adja, akik becsületesen művelik majd. Íme, azért azt mondom nektek: Elvétetik tôletek Isten Országa, és olyan nép kapja meg, amely gyümölcsöztetni fogja. És aki nekiront ennek a kônek, az szétzúzódik, és akire ráesik ez a kô, azt szétmorzsolja. (9-96)