Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Jean Vanier Férfinak és nônek teremtette A mű eredeti címe: Homme et femme il les fit A kötetet fordította: Hagyó József és Péch Balázs Lektorálta: Lukács János és Draskóczi Ildikó Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Ajánlás Bevezetés 1.A sebzett szív 2.A nevelés és követelményei 3.A kapcsolat férfi és nô között 4.Hely a szív számára 5.A közösség a szexuális beilleszkedés helye 6.Cölibátus a közösségben 7.Egység a házasságban 8.A termékenység és a halál elfogadása 9.Az egység ünneplése Összefoglalás Jegyzetek Jean Vanier ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 7964 08 8 azonosítóval. Az elektronikus változat a Vigilia Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Vigilia Kiadó tulajdonában marad. ======================================================================== Ajánlás Ebben a könyvben több ízben említem Ericet. Éppen akkor halt meg a Bárkában, mikor leadtam a kiadónak a francia nyelvű kéziratot. Nagyon szerettük ôt. Én egy évig éltem együtt vele, és nagyon sokat tanultam tôle. Eric halmozottan sérült ember volt: törékeny, vak, süket és értelmileg is súlyosan fogyatékos. Mégis tudta, hogyan ébressze fel a szíveket, hogyan vezessen minket a fény felé. Szövetségben éltünk egymással. Vele közösségünk egy része már eljutott a mennybe, s a menny egy része immár jelen van a közösségben. Ezt a könyvet neki ajánlom. Ô segítsen életünkben, munkánkban és küzdelmeinkben, hogy a legszegényebbek és leggyöngébbek megdicsôülhessenek, s megtalálják helyüket az Egyházban és a világban. Hálás vagyok barátaimnak, akikkel megoszthattam könyvem elsô kéziratát. Bírálataik segítettek, hogy világosabban és pontosabban fogalmazzam meg gondolataimat. Különösen Claire de Miribelnek és Gilles és Dominique Lecardinalnak tartozom köszönettel -- nélkülük e könyv nem jelenhetett volna meg. Együtt dolgoztunk: szakértô támogatásuk és segítségük nélkül aligha boldogultam volna. ======================================================================== Bevezetés Ez a könyv tanúja annak a húsz esztendônek, melyet a Bárkában töltöttem, ahol nap mint nap értelmi fogyatékos emberekkel éltem együtt. Elsô találkozásom az értelmi fogyatékos emberekkel nem elôre eltervezett alkalommal történt. Harmincévesen, 1942-ben, a II. világháború alatt vonultam be a haditengerészethez. Kiképzésünk minden eleme a hatékonyság, az eredményesség elérését célozta. Aztán, minthogy megérintett Jézus Örömhíre és hívása, hogy a békéért munkálkodjam, lemondtam rangomról. Utolsóként a Kanadai Haditengerészet kötelékébe tartozó Magnificent (,,Csodálatos'') nevű repülôgép-anyahajón szolgáltam. 1950-ben Franciaországba utaztam, hogy Párizs mellett csatlakozzam egy keresztény közösséghez, amelyet Thomas Philippe atya alapított. Itt egyszerűen éltünk, megtanultunk imádkozni, és kétkezi munkát végeztünk. Filozófiát és teológiát is tanultunk, s ennek eredményeképpen Arisztotelész etikájából írt dolgozatommal filozófiai doktorátust szereztem. A doktori fokozat elnyerése után a torontói Saint Michael's College tanára lettem. Semmi nem készítette elô tehát találkozásomat a társadalomból kivetettekkel, akikkel akkor kerültem kapcsolatba, amikor 1963-ban ismét felkerestem Thomas atyát Trosly-Breuilben. Akkoriban ô volt a Val Fleuri káplánja, ahol harminc értelmi fogyatékos férfi élt. Meglepett és zavarba ejtett a találkozás. Mennyire mások voltak ezek a férfiak, mint a torontói diákjaim! Az utóbbiakat többé-kevésbé foglalkoztatta mindaz, amit értelmem folytán nyújthattam nekik, hogy letehessék vizsgáikat, de a személyem nemigen érdekelte ôket. Akikkel ellenben Troslyban találkoztam, azokat tökéletesen hidegen hagyták intellektuális képességeim, személyem azonban annál inkább felkeltette érdeklôdésüket. ,,Hogy hívnak?'' ,,Mit dolgozol?'' ,,Mikor jössz el megint?'' Minden megnyilvánulásuk emberi kapcsolatokért kiáltott. Testükrôl, sôt egész lényükrôl lerítt, hogy megtagadták tôlük a barátságot, a személyes érzéseket. Barátság utáni vágyuk megérintett, és lényem mélyén ébresztett fel bennem valamit. Ezek az értelmi fogyatékos emberek olyan egyszerűen és olyan ôszintén vágyakoztak a barátságra! Oly elevenen éltek bennük a szív értékei! Mióta kiléptem a haditengerészettôl, Jézus tanítványaként ezek az értékek váltak számomra fontossá. De szívemet még mindig körülvették az eredményesség, az ésszerűség, sôt saját akaratom korlátai. Ezek a sebzett és szomjazó szívek kiáltásként visszhangoztak saját szívemben. Mint már beszámoltam róla A Bárka kihívása[1] című művemben, ahol részletesebben szólok errôl, úgy éreztem, hogy ezeken az embereken és Thomas atyán keresztül Isten arra hívott, hogy értelmi fogyatékos emberekkel osszam meg az életem. Mikor magam mellé vettem az intézetbôl Raphaëlt és Philippe-et a kis, öreg házba, melyet Trosly-Breuilben vásároltam, tudtam, hogy nincs visszaút. Olyan egyszerűen történt az egész. Kicsit naiv voltam. Nem voltak nagy terveim. Egyszerűen a sötétségbe vetettem magam, vagyis inkább hagytam, hogy a szeretet kötelékei fogjanak körül és -- ezt többé-kevésbé akkor is tudtam -- egy életre gúzsba kössenek. Tudtam, hogy kockázatot vállalok, de egyúttal azt is éreztem, hogy a hívás Istentôl jön, így bizalommal vállaltam. Mintha Isten így szólt volna hozzám: ,,Ne félj! Én veled vagyok.'' Amikor befogadtam és meghallgattam Philippe-et és Raphaëlt, majd sok más félreállított embert, ismeretlen világ ragadott magával. Fölfedeztem a szenvedéseik mélységét, sóvárgásukat az ôszinte kapcsolatokra, és azt is, hogy milyen öröm velük együtt élni. Mikor olyan emberekkel kezdtem élni, akik kisebb vagy nagyobb mértékben sérültek voltak, elôször szerettem volna emberi arcot ajándékozni nekik. De miközben erre törekedtem, rá kellett jönnöm, ôk azok, akik emberi arcot ajándékoznak nekem. Rajtuk keresztül nyílt meg az út saját emberségem felfedezése felé. Szinte önmagam ellenére vontak be a közösségi élet, a nyolc Boldogság és az Evangélium szívébe. Segítettek, hogy felismerjem a másik emberrel kötött szövetség értelmét és azt, hogy ez hogyan épül az Istennel kötött szövetségre. Arra is ráébredtem, hogy minden megbocsátás és ünneplés -- a közösségi élet legalapvetôbb elemei -- ezekre a szövetségekre épül. Közösség[2] című könyvem tartalmazza mindazt, amit e téren tanultam tôlük. Kérdések merülnek föl Természetesen az értelmi fogyatékos emberekkel való együttélés számos nehézséget vet fel. Az ember különféle válsághelyzetekkel és erôszakos megnyilvánulásokkal kerül szembe, melyek súlyosan sebzett és szorongó emberszívekbôl erednek. Mindent meg kellett tanulnom. A nehézségek csak fokozódtak, mikor csaknem a teljes személyzet távozása után megkértek, vegyem át a Val Fleurit, ahol Thomas atya volt a káplán. Annyi szorongás gyűlt össze ennek a háznak a falai között, hogy néha úgy éreztem, mindez teljesen elborít. Voltak lakói között olyan férfiak, akik homoszexualitásra hajlottak és rászoktak az önkielégítésre, olykor egészen az exhibicionizmusig menô mértékben. Az egyik férfi például egy ízben anyaszült meztelenül sétált végig a falun. Próbáltam megérteni és segíteni ôket. Rendszabályokat hoztam. Megtettem minden tôlem telhetôt e számomra teljesen új, összetett helyzetben. Ezeknek a nehéz éveknek a során vált elôttem nyilvánvalóvá az összefüggés a szorongó, megsebzett szív és az erôszakos megnyilvánulások, valamint a szexualitás zavarai között. Elôször is olyan otthonokká kellett tennünk a Bárka közösségeit és a Valt, ahol a szenvedô szívek békére találhatnak. Fokozatosan sikerült ôket az élet, a gyöngédség és a barátság házaivá alakítani, igazi ,,otthonokká''. Az erôszak visszaszorult, s vele együtt a féktelen szexualitás megnyilvánulásai is. Egyre emberibbé vált a férfiak arca. Az elsô Bárka-otthont férfiak számára hoztam létre. Val Fleuri-ben is kizárólag férfiak éltek. 1969-ben Cuise la Motte-han, Trosly-tól mintegy három mérföldnyire nyílt az elsô otthon nôk számára. A műhelyekben folyó munkába fokozatosan férfiakat és nôket is bevontunk, új otthonok alakultak, egyik-másik kizárólag nôk vagy férfiak, mások mindkét nem számára. 1984-re Trosly és Compiégne környékén több mint húsz ilyen otthon létesült, a lakásokban és vendégházakban élôkrôl nem is szólva. Az elsô otthon alapítása (1964) óta eltelt húsz év során, mikor mintegy hetven Bárka-közösség létesült az egész világon (ez kevés híján kétszáz otthont jelent), számos kérdés merült fel a szexualitással kapcsolatban. A férfiak és nôk természetszerűleg vonzódtak egymáshoz. Kialakult néhány pár. Elôfordult olyan eset, hogy férfiak gyermekekhez vonzódtak, mások exhibicionizmusra hajlottak. Homoszexuális cselekedetekre és önkielégítésre is akadtak példák. Mindez természetesen kérdéseket vet fel a segítôk számára. A legfontosabb ezek közül, hogy hogyan lehet megérteni ezeknek a viselkedésformáknak az eredetét és jelentését, s olyan magatartást mutatni, amely nem hamis, ugyanakkor mégis elôre visz. A Bárka indulásakor, s különösen, mikor a Valt átvettem és rengeteg erôszakos megnyilvánulással kellett szembenéznünk, minden energiánkat lekötötte, hogy olyan harmonikus környezetet teremtsünk, amelyben mindenki megtalálhatja bensô békéjét. Szükségképpen keresztül kellett mennünk azon a szakaszon, melynek lényegi elemei a tekintély és a szervezettség voltak; meghatározott kereteket kellett kialakítanunk, amelyek biztonságot nyújtottak, hogy bizonyos béke és új lendület vehesse kezdetét. Csak ezután összpontosíthattunk arra, hogy az egyéni igényekre figyeljünk és mindenkinek -- vele együttműködve -- külön- külön programot dolgozzunk ki; ez már azt feltételezte, hogy mindenki számára nagyobb szabadságot biztosítunk. Így lett a Bárka egyre személyesebbé, minden egyes otthon mindinkább egy kis családdá. Kicsit elveszettnek éreztem magam, mikor ezekkel a nehézségekkel szembesültem. Olyan összetett lény az ember, növekedési lehetôségeiben olyan gazdag, s mégis olyan törékeny és sebezhetô, annyira hajlamos elveszíteni bizalmát önmaga és a másik ember iránt! Rengeteget kellett tanulnom, s azt hiszem, többet okosodtam hibáimból és kudarcaimból, mint a sikerekbôl. Az élet mélységeit érintô kérdésekben nincs igazi siker, csak növekedés. Miközben az egyes emberek igényeit és válságait próbáltam meghallgatni, az emberi lényrôl, igényeirôl és növekedésérôl alkotott képemet keresztény hitem és neveltetésem alakította. Úgy tapasztaltam, hogy e kép bizonyos megkönnyebbülést és bensô szabadságot adott mások számára. A ,,normalizáció'' fogalma 1964-ben még kevés otthon létezett értelmi fogyatékos felnôttek számára, de azóta sok alakult. Egyre több embert bocsátanak el az intézetekbôl. Az Egyesült Államokban például az 1973-as 173.000-rôl 1979-ig 130.000-re csökkent az intézetekben kezeltek száma.[3] Ugyanakkor 1980-ra New York államban mintegy 700 otthont alakítottak ki városok lakónegyedeiben. Valóságos forradalom vette kezdetét a hetvenes években. A társadalom kezdte felfedezni, hogy az értelmi fogyatékos emberekben megdöbbentô képesség rejtezik a növekedésre, hogy a megbélyegzettek képesek éppúgy dolgozni és boldogan élni, mint mások. Így született meg a jómódú országokban, különösen Skandináviában az értelmi fogyatékos személyek ,,normalizációjának'' elve. Eszerint az értelmi fogyatékos embernek úgy kell élnie, mint bárki másnak, s a nemek különválasztását mindenáron kerülni kell. Ha úgy bánunk valakivel, mint egy bolonddal, megbolondul. Ha félünk valakitôl, félelmet ébresztünk benne önmaga és mások iránt. Hasonlóképpen, ha valakit ,,normális'' emberként kezelünk, ,,normális'' emberré lesz. Ezt magam is felismertem, miközben korábban intézetbe zárt férfiakkal és nôkkel éltem. Már az is megváltoztathatja az embereket, ahogyan rájuk nézünk. Csakhogy a ,,normalizáció'' kérdéseket is vet fel, különösen az értelmi fogyatékos férfiak és nôk közötti kapcsolat terén. A kapcsolatok az otthonokban, a műhelyekben és olyan intézményekben szövôdnek, ahol mindkét nem jelen van. Milyen jogai vannak az értelmi fogyatékos embereknek a házasság és a szexualitás terén? Milyen közbelépés szükséges, ha egy férfi és egy nô vonzódni kezd egymáshoz? Korlátoznunk kell-e gyöngéd kapcsolatukat? A múltban a szülôk rendszerint figyelmen kívül hagyták ezeket a kérdéseket. Az értelmi fogyatékos embereket aszexuálisnak tekintették, vagy, a másik végletbe esve, szexuálisan zavarodottnak és veszélyesnek, különösen gyermekek számára; ezért is zárták sokukat nagy intézetekbe, és fosztották meg ôket szabadságuktól. A ,,normalizációs'' mozgalom mindent normalizálni akar, a szexuális életet is. A legtöbb jómódú országban bátorítják is a fogyatékos embereket, hogy éljenek szexuális életet. N. E. Banks-Mikkelson, az értelmi fogyatékosok szolgáltató szervezetének igazgatója Dániában, így ír: ,,A felnôtt értelmi fogyatékos személyt felnôttként kell kezelni, s úgy kell elfogadni, mint aki rendelkezik a felnôttség minden vonásával, tehát szexuális értelemben is felnôtt. Ez utóbbi kérdést több mélyen gyökerezô elôítélet övezi, amelyek a fogyatékosok nemi életével kapcsolatban különösen felerôsödnek. A fogyatékosok nagy része e téren normálisan fejlett, tehát biztosítanunk kell számukra a természetes nemi élet lehetôségét.''[4] A ,,normalizáció'' tehát azt hangsúlyozza, hogy az értelmi fogyatékos férfiak és nôk fejlôdése szempontjából a szexuális kapcsolatoknak fontos szerepe van. Tanítani és segíteni kell tehát ôket, hogy teljes szexuális életet élhessenek és alakíthassanak ki, mert joguk van a nemi örömhöz. A szexuális kapcsolatok ,,normalizálásának'' hatásai Kényes kérdéshez értünk. A normalizálás, az értelmes fogyatékos ember segítése, hogy dönteni tudjon és önállóvá válhasson, olyan szándéknak tűnik, amelyet támogatni lehet. Mi az, ami lehetséges e téren? Hogyan válaszoljunk ezekre az elméletekre, melyek a szexualitás normalizálását és minden ember szexuális örömhöz való jogát hirdetik? Egyes nevelôk és pszichológusok szélsôséges válaszokat adnak a fenti kérdésekre. ,,Szabadok'' kívánnak lenni, és másokat is hozzá akarnak segíteni a szexuális felszabaduláshoz. Beszélnek a szexualitáshoz való jogról, de az emberi kapcsolatokhoz való jogról alig szólnak. Mintha a nemiséget egészen el lehetne választani a személytôl és az élettôl. Vannak mások is -- véleményem szerint ôk alkotják a többséget --, akik tapogatóznak, keresik a kiutat. Talán a hagyományos értelemben vett szexualitás ellen foglalnak állást, ugyanakkor mégis elismerik a férfi és a nô közötti tartós kapcsolat értékét és meghallják a bensôségesség és a barátság után kiáltó embert. Pártfogolják, sôt bátorítják is a párkapcsolatokat az intézetekben, ha erre lehetôség nyílik. Ugyanakkor tele vannak aggodalommal és félelemmel. Nem szeretnek tiltani, hiszen azt sem szeretik, ha nekik megtiltanak valamit. Mégis felháborítja és zavarba ejti ôket, ha szexuális cselekmények nyilvánosan játszódnak le. Önállónak és szabadnak szeretnék látni az embereket, de módszeresen adagolják a fogamzásgátlót, sôt egyeseket kényszerítenek, hogy sterilizáltassák magukat. Többségükben gyanítják, hogy ellentmondásosan viselkednek, hogy magatartásuk kétszínű. A Bárkában kezdettôl fogva határozott álláspontra helyezkedtem, még ha kissé túlságosan leegyszerűsítettnek tűnhetett is: a szexuális szabadságot nem engedélyeztük, de nem felejtettük el, hogy egyes embereket el lehet vezetni a nagyobb önállóság, sôt a házastársi kapcsolatban megvalósuló szerelem elérésére. Szemléletmódunk a Bárkában Mivel különbözô, és olykor ellentmondó nézetekkel találkoztunk az értelmi fogyatékos emberek érzelmi és szexuális életével kapcsolatban, szükségét éreztük, hogy alaposabban tisztázzuk saját nézôpontunkat. Nem maradhattunk meg a puszta megérzések szintjén vagy a keresztény etika passzív elfogadásánál. Különbözô helyzeteket kellett megértenünk és pozitív módon -- bölcsen, és nem csupán tiltással -- megválaszolnunk, melyekben a nemi vágy tört felszínre: homoszexualitás, önkielégítés, szexuális kényszerképzetek, különféle erôszakos megnyilvánulások, olyan párok alakulása, melyek egyik felet sem látszanak a növekedés felé vezetni. Tudnunk kellett, hogyan segítsük azokat a férfiakat és nôket, akikért felelôsséggel tartozunk, mikor szenvedéseik közepette emberi kapcsolatokat keresnek. El kellett mélyítenünk az érzelmi és szexuális élet értelmi, pszichés és emberi vonatkozásait illetô szemléletünket. Fel kellett térképeznünk, mit is jelent az etika értelmi fogyatékos, azaz teljesen soha nem önállósodó férfiak és nôk számára. Életükhöz feltétlenül szükséges, hogy e tekintetben is támogatóra, ,,kísérôre'' találjanak, mint életük más területein. Minden ember számára adottak a növekedés törvényei, s ha együtt élünk, társadalomban, el kell fogadnunk bizonyos szabályokat. Másrészt viszont a tisztán negatív jellegű tiltások, az elfojtás nem segítheti elô a növekedést. A hagyományos etika feltételezi, hogy az ember felfogja a törvényt és a szabályokat, s van elég akaratereje, hogy szexuális vágyát megfékezze, és elkerülje a veszélyt, hogy kárt tesz önmagában vagy másokban. Az értelmi fogyatékos embernek azonban éppen értelmi és akarati szinten vannak hiányosságai -- még akkor is, ha sokszor ösztönösen, mélyen megérzi, mi a jó, az igaz, a helyes. De ha környezetétôl nem kap támogatást, akkor sem akaratereje, sem önuralma nincs arra, hogy megbirkózzon ezekkel a késztetésekkel és hatalmas erejű ösztönökkel, továbbá azokkal a válságos helyzetekkel, amelyekbe ezek torkollnak. Ritkán van elegendô bensô önállóságuk és szabadságuk életük kézbentartására. Környezetük gyakran befolyásolja, függésben tartja ôket. Ha értelmileg fogyatékos embert kívánunk segíteni szexuális nehézségei leküzdésében, nem elég, ha tilalmakat állítunk számára, vagy egyszerűen beszélünk vele. Abban kell segítenünk, hogy új erôkre, mélyebb szabadságra és más, vonzó és érdekes területekre találjon. Fel kell ismernünk, hogyan segíthetünk, nem pusztán szexuális vágyainak féken tartásában, hanem abban is, hogy testi szexualitását a gyökereinél csillapíthassa. Más szóval, fel kell ismernünk a nemiség mélyebb értelmét és gazdagságát, de egyúttal korlátait és viszonylagos voltát is. Ez a könyv ennek az útkeresésnek és ezeknek a feszültségeknek a gyümölcse. Nehézségeink, zsákutcáink, próbálkozásaink szülték, s mindenekfelett az, hogy közel kerültünk értelmileg sérült embertársaink szenvedéséhez. Kísérlet ez a szexualitás alapjának és mély értelmének megértésére: mit keresünk a szexuális kapcsolatban, és melyek az emberi lény legalapvetôbb igényei? De a filozófiai kérdések megválaszolásánál fontosabb, hogy konkrét helyzetekre adjunk választ. Például: Mit tegyünk, ha egy súlyosan fogyatékos férfi vagy nô önkielégítést végez titokban vagy nyilvánosan? Mit tegyünk, ha egy férfi és egy nô vonzódni kezd egymáshoz, s különbözô gesztusokkal a másik értésére adja iránta érzett gyöngédségét és ragaszkodását? Összeházasodhatnak? Lehetnek majd gyermekeik? Mit tehetünk, ha egy fogyatékos férfi gyermekekhez vonzódik szexuálisan? Mit tehetünk azzal a fiatal nôvel, aki -- hallottam ilyen esetrôl -- újra meg újra megszökik az elmegyógyintézetbôl, s mindannyiszor gyermeket fogan? Sterilizáltassuk? És mi a helyzet az abortusszal? Ha olyan emberekkel élünk közösségben, akiknek igen komoly érzelmi igényeik vannak, rengeteg váratlan helyzet adódhat! Oly sok kiáltó vágy, oly sok szenvedés! Nap mint nap rádöbbenek, milyen értékes, s egyszersmind milyen fájdalmas valóság az emberi szexualitás. Minden emberi lény tökéletlen; tökéletlen a testünk is: a férfinak szüksége van a nôre, a nônek a férfira. Az, hogy az ember férfi vagy nô, kihat biológiai, pszichikai, erkölcsi és lelki tulajdonságaira. És mindegyik vonzódik a másik nemhez, a másik nem számára teremtetett. Az emberiség annak jóvoltából létezik ma is, hogy a két nem egymást kiegészíti. Nem lenne termékenység, gyümölcs a kettô egysége nélkül. De a férfi képes elnyomni a nôt, megalázni, nevetségessé tenni, tárgyként kezelni ôt. Ha a férfi bensôleg nem egységes, ha nemisége nem épül be szervesen lényébe és érzelmi életébe, lenézi és kizsákmányolja a nôt. Nem a társat, a szeretett, növekedésre meghívott személyt látja benne, hanem a leigázni, birtokolni való tárgyat. És a nô is tudja, hogyan álljon titkos bosszút a férfin! Semmi sem fontosabb tehát, mint hogy segítsük a férfit és a nôt, nemiségüket az ôszinte szeretetbe beépíteni, hogy ezáltal kinyíljanak egy igazi kapcsolat és a mélységes egység felé. Nincs szebb az életben, mint ha egy férfi és egy nô igazán szereti egymást -- akár a házasság gyöngédségében és közösségében, akár a cölibátus és a közösségi élet keretei között. Istennek az emberiség számára adott ajándéka ez. Szeretetük a ,,test'', azaz a közösség gyökere. Az egységnek ez az ereje indít minden más egységre; a gyógyulásnak ebbôl az erejébôl fakad minden más gyógyulás. Lelki termékenységgel termékeny ez a szeretet. Ez a könyv nem az értelmi fogyatékos emberek szexualitását taglaló tanulmány. Nem kíván minden kérdésre pontos megoldást adni, annál is inkább, mert ezek a kérdések igen összetettek. Aki kész recepteket kíván bizonyos problémák megoldására, csalódottan fogja letenni ezt a könyvet. Az emberi valóság olyan összetett, bizonyos sebek annyira mélyek, hogy nincsenek nyilvánvaló, könnyű megoldások. E könyv osztozni kíván azoknak az értelmi fogyatékos embereknek a szenvedésében és útkeresésében, akikhez ismeretség fűz, és akiknek útját valaha is kísértem. Részben elmélkedés e szenvedések forrásáról, s az emberi érzések és a szexualitás mély értelmérôl. Egyúttal azonban kísérlet mindazoknak az elveknek és döntéseknek a bemutatására, amelyekre magatartásunk kialakításában támaszkodtunk, mikor konkrét helyzetekkel kellett szembenéznünk. De e könyv mindenekelôtt arra hívja az olvasót, hogy maga is megtegye észrevételeit. Aki elfogadja az itt felvázolt szemléletmódot, annak talán sikerülni fog másokkal, s talán a szóban forgó személlyel együtt megoldást találnia a felmerülô kérdésekre. A legfontosabb feladatunk azonban az, hogy baráti kapcsolatok rendszerében társai legyünk az embereknek szenvedéseikben és igényeikben, amint nagyobb érzelmi érettségért küzdenek, hogy bensô szabadságra tehessenek szert, és szorosabb közösségre juthassanak másokkal -- és ezáltal ôk is jobban tudjanak szeretni és szolgálni. Keresztény hitem E könyv minden sora a Trosly-ban és a Bárka különbözô közösségeiben élt életünk napi tapasztalataiból fakad, de egyúttal saját keresztény élettapasztalatomból, Jézusba és az általa közvetített Örömhírbe vetett bizalmamból. A szexualitás soha nem szakadhat el a szeretettôl -- ha mégis, hamissá, manipulálttá válik, és megosztja az embert. Jézus örömhíre a szeretet valósága. Nem volna elegendô, ha a szexualitással kapcsolatos kérdéseket e valóság keresztény szemlélete nélkül vizsgálnám. Persze szólhattam volna úgy is a szülôkhöz és szakemberekhez, hogy nem említem az Evangéliumba vetett hitemet és azt, hogy mennyit merítettem ebbôl. Hiszem, hogy az értékeket, melyeket az érzelmi és szexuális élet terén fölfedezünk, igazolja a napi tapasztalat is. De féltem a valóság efféle meghamisításától és gondolataim eltorzításától. Úgy vélem, helyesebb és ôszintébb, ha tapasztalataim magyarázata közben nem titkolom a háttérben megbúvó erôt. Ezért ez a könyv, bár nem zárja ki a Jézusban nem hívô szakembereket és szülôket sem, elsôsorban a keresztény olvasókhoz szól. Tapasztalataim szerint nincs szakadék az Evangélium üzenete és a pszichológia tanai között. Sôt, mindinkább elmélyítem hitem alapját abban a szeretetben, mely Isten szívébôl fakad, annál jobban megértem az emberi szenvedést, az emberi lény mélyébôl felfakadó hívást és vágyakozó kiáltást. És minél inkább közel kerülök mások emberségéhez, amint hallgatom ôket és érzem, mire van szükségük, annál inkább megerôsödöm Jézusba és tanításába vetett hitemben. Ez a könyv hálaadás Istennek azért, hogy férfinak és nônek teremtett minket. Önmagában mindenki törékeny és tökéletlen, de azon az elemi szereteten keresztül, ami közösség és ajándék, olyan egységet kapunk, amely kiszabadít magányunkból, és lehetôvé teszi, hogy belépjünk Isten szívébe, aki Atya, Fiú és Szentlélek. ======================================================================== 1. A sebzett szív A szülôk kiábrándulása Az értelmi fogyatékos ember szívében és érzelmeiben súlyos sebeket hordoz. E sebek komolyan befolyásolhatják nemiségét, amely ezért meglehetôsen zaklatott lehet. A fogyatékosság gyakran látványos: az ember arcára van írva, látható a kezén és lábán, érezhetô a beszédén, vagy éppen azon, hogy nem beszél, hogy képtelen érvelni, tervezni, szembenézni a jövôvel. A sebzett szív azonban rejtve marad; csak félelemben, önbizalomhiányban, depresszióban, erôszakos cselekedetekben, fantáziálásban és a valóságtól való elszakadásban nyilvánul meg, leginkább pedig a törött énképben, a mély bűntudatban és az élet elutasításában. A fogyatékos ember csalódást jelent szülei számára, akik szép, egészséges gyermeket vártak, aki rájuk hasonlít, akibe annyi reményt fektettek. Születésekor vagy egy betegség, baleset után észlelték gyermekük arcán és testén a fogyatékosság jeleit. Az orvosok igazolták félelmeiket, sôt, talán brutális módon ki is jelentették: ,,Az önök gyermeke súlyosan fogyatékos. Semmit nem tehetünk érte. Helyezzék intézetbe, és vállaljanak másikat helyette amint lehet!'' Szívük egy pillanat alatt összetört, minden reményük összeomlott, haragra gerjedtek: ,,Miért éppen velünk történt ilyesmi? Mivel érdemeltük ezt meg?'' Azután, mert mindig kell bűnbakot találnunk, megfogalmazódik a szörnyű kérdés: ,,Kinek a hibájából történt?'' Az Evangéliumban (Jn 9,2) az apostolok a vakon született emberrel kapcsolatban kérdezik meg: ,,Mester, ki vétkezett, ez, vagy a szülei?'', azaz: Ki a bűnös? A fogyatékos gyermek valóban Isten büntetése? S ha igen, hogyan tehetnénk jóvá a hibát? Mind mélyebben megindít a szülôk szenvedése és megannyi nehézsége. Nekünk a Bárkában megvannak a szabadnapjaink, a szabadságunk, a lelkigyakorlataink és a lelki felfrissülésre szánt idônk. Mi választásunk folytán élünk együtt fogyatékos emberekkel. De a szülôknek nincs szabadnapja, alig kapnak segítséget, s ritkán van alkalmuk, hogy lélekben felfrissüljenek. Ôk nem választották, hogy gyermekük ,,olyan'' legyen. Számukra a gyermek fogyatékossága tragédiát, személyes megaláztatást, állandó szenvedést jelent. Minket a Bárkában gyakran csodálnak ,,odaadásunkért'', a szülôket azonban nemegyszer megalázzák szánalommal és lenézéssel. Az egyik pszichológiai iskola egyenesen a szülôket vádolja, különösen, ha a gyermek pszichésen sérült. Sok hôslelkű szülô van, aki hosszú napokat és éjszakákat él végig rettenetesen zavarodott gyermekével. Otthonuk közelében nincsenek iskolák vagy védett munkahelyek. Nincsenek hozzáértô, megértô pszichológusok és orvosok, akik bátorítanák és támogatnák ôket. A szomszédok, barátok, a család és a templomi közösség kerüli ôket, irtózatosan magukra maradnak, kifejezetten elhagyatottak. Mivel azt hiszik, Isten büntette ôket ezzel, magukba zárkóznak elszigeteltségükben és szorongásukban. A gyermek szenvedése Mindezek a szenvedések mélyen érintik a gyermeket. Rettenetes érzés számára, hogy csalódást okozott szüleinek, fájdalmaik és könnyeik okává lett. A szülôk sebzett szíve sebzi meg a gyermek szívét. Az egészséges gyermek örömforrásnak, a boldog figyelem középpontjának érzi magát, akit mindenki érinteni, ölelgetni és simogatni szeretne. Megérzi szülei büszkeségét és örömét, amint fokozatosan egyre újabb képességei és készségei kifejlôdnek ki. A csecsemô és szülei között életadó párbeszéd zajlik, mely ösztönöz, mind többre hív, bátorít és támogat. A legkisebb csecsemô is megérzi, valóban drága-e szülei számára, valóban egészen különleges módon szeretik-e ôt. Olykor felteszik nekem a kérdést: ,,Tudatában van-e a súlyosan értelmi fogyatékos felnôtt vagy gyermek a saját állapotának? Szenved-e miatta?'' Legtöbbször nem tudom eldönteni. De egyet biztosan tudok: a legkisebb gyermek is megérzi, szeretik-e, akarják-e vagy sem. Hozzájuk hasonlóan az értelmi fogyatékos emberek, még ha fogyatékosságuk súlyos is, megérzik, hogy szeretik-e és becsülik-e ôket, abból, ahogyan rájuk tekintenek, szólnak hozzájuk és fogadják ôket. Az újszülött gyermek különösen törékeny és sebezhetô. Egyedül mindenre képtelen, szüksége van rá, hogy megetessék, megmosdassák, ölbe vegyék. Mindössze egyetlen eszközhöz folyamodhat: a síráshoz. Ha érzi, hogy szeretik és becsülik, biztonságban tudja magát; képes élni, jól érezni magát, és bizalommal kapcsolatba lépni másokkal és a világ valóságával. Annak a gyermeknek az élete ellenben, aki nem érzi, hogy szeretik és becsülik, veszélybe kerül: a másik ember, az egész környezet fenyegetôvé válik számára. A félelem és a bizonytalanság világába lép be, ahol kénytelen megkeményíteni magát, hogy védekezni tudjon és fennmaradhasson. Az ilyen gyermek rettenetesen szenved; életét szorongások között éli. De az is szorongást jelent a gyermek számára, sôt, egyfajta bensô halált, ha anyja minden erôvel birtokolni akarja és kizárólagosan vele törôdik. Öntudatlanul is az elválástól való félelmét adja át a gyermeknek, s ezzel megfojtja benne az életet. Minden gyermek arra hivatott, hogy elhagyja szüleit. Ezért a gyermeknek korán meg kell tanulnia, hogyan birkózzék meg az elválással és a frusztrációval. Ez éppoly szükséges növekedéséhez, mint az, hogy szeressék és becsüljék. Az igazi szeretet nem zár börtönbe, hanem fölszabadít. Az anyát nem kötheti le kizárólagosan gyermeke; hisz férje is van, és neki is megvannak a maga igényei. A gyermeknek meg kell tanulnia feldolgozni az elválás fájdalmát, hogy így annak örömét is átérezhesse, mikor ismét találkozik szüleivel, és bízzon azokban a kötelékekben, amelyek egyesítik ôket. Kevesen fogják fel annak a kisgyermeknek mélységes szorongását, akit nem szeretnek, vagy ,,rosszul'' szeretnek. Szerencsére ma már a tudományos kutatások is fölfedezik, amit az anyák mindig is tudtak: az anya és gyermek kapcsolata mélységesen szent és értékes, az élet forrása mindkettejük számára. Mára, legalábbis részben, az emberrel foglalkozó tudományok is megállapították, hogy az újszülött nemcsak lát és hall (ha mégoly korlátozott mértékben is), de anyja szagát is képes fölismerni. Tudjuk, hogy már a gyermek születése elôtt elmélyült párbeszéd zajlik anya és gyermek között, kialakul az összhang és a kapcsolat kettejük között. Ha ez a kapcsolat megszakad, ha a kicsi nem érzi anyja szeretetét -- mely nemcsak a gyermek szépségének és személyiségének örül, de annak is, hogy képes növekedni, önállóvá válni, s végül teljesen elszakadni --, akkor a gyermek elveszettnek érzi magát, szorongás lesz úrrá rajta. Bensô űrt vagy éppen ellenkezôleg, bensô fulladást él át. Szorongás A szorongás szörnyű valóság, a legnagyobb emberi szenvedés. Ezért alkalmazzák a kínvallatásnál is. Mikor az áldozaton úrrá lesz a szorongás, szörnyű zavar támad benne, a teljes elveszettséget éli át. Ilyen állapotban képtelen titkot tartani. A szorongás érzése a gyomortájékon jelentkezik, mely az érzelmek központja, majd az egész testre kiterjed. Felborul a bensô egyensúly, az ember feszült, nyugtalan állapotba kerül, amelyben képtelen gondolkodni és ítélni. A normális emésztési és alvási ciklusok felborulnak, ami vagy fokozott evési és alvási kényszerben nyilvánul meg, vagy teljes evés- és alvásképtelenségben. Ezt a szörnyű szorongást lehetetlen soká tűrni. A túlélés és a fájdalomtól való menekülés érdekében a gyermek azzal védekezik, hogy védôsáncokat emel maga körül -- elsôsorban azzal, hogy elzárja magát szívének mély érzéseitôl, és álomvilágba menekül. Mikor valaki ilyen módon szilárdan elbarikádozza szívét, pszichózisról beszélünk. Ha a barikád kevésbé áthatolhatatlan, bizonytalanság, olykor mélységes depresszió, idegesség, apátia vagy agresszió lép föl. Kamaszok és felnôttek esetében a védekezés más formákat is ölthet. Van, akin tevékenységi láz lesz úrrá, égeti a vágy, hogy sikeres legyen, gyôzzön és uralkodjék másokon; mások az alkoholban, a kábítószerekben, a nemi életben, a szórakozás és a gyönyör keresésében próbálnak kárpótlást találni. Olyanok is akadnak, akik depresszióba, elmebetegségekbe vagy bűnözésbe merülnek. Mikor látom, hogyan veri Evelyn földhöz a fejét, mikor hallom, hogy Robert az éjszaka kellôs közepén azért könyörög, hogy vágják le a nemi szervét, mikor látom, mint szaladgál céltalanul körbe-körbe Luke, vagy elnézem Georges zárkózott, feszült arcát, tudom, hogy mélységes gyötrelem és elviselhetetlen bensô nyugtalanság feszíti ôket. Az értelmi fogyatékos csecsemô, ha azt érzi, hogy nincs rá szükség, megkeményíti szívét és testét, és védekezésképpen elmenekül a valóság elôl. Bizonyos értelemben bensô halál ez: az élet nem fejlôdik tovább. Az ideges feszültség megakadályozza a fejlôdést. A psziché bizonyos területei gátlás alá kerülnek, s ez befolyásolja az agyat, a beszédkészséget és a fizikai-testi fejlôdést. Így kezdôdik egy emberi lény széttöredezése. Emlékszem Jean-Marcra, aki egyszer mellettem ült a kápolnában, és egyre csak azt suttogta: ,,Megszállt az ördög. Megszállt a gonosz.'' Jean-Marc élete az elutasítások sorozata. Pszichiátriai intézetben született, anyja elhagyta, örökbe fogadták, de mégsem tartották meg. Egyik örökbefogadótól a másikhoz került, majd egy idô múlva egy kisebb intézetbe, s végül, erôszakos kitörései miatt pszichiátriai klinikára. Huszonhét évesen jött a Bárkába. Soha nem volt tartós és egyedi kapcsolata felnôttel. Ahogy egyik helyrôl a másikra került, sehol nem mondták neki: ,,Te vagy az én szeretett fiam, az én örömöm. Eltéphetetlen szálak kötnek össze minket. Bármit teszel is, mindig a gyermekem leszel.'' Jean-Marcnak nem voltak gyökerei. Ha valakit soha nem szerettek, hogyan tarthatná szeretetreméltónak magát? Aki nem szeretetreméltó, bizonyára gonosz. A szeretet logikája könyörtelen. Mivel soha senki nem bízott benne, soha senki nem létesített vele kapcsolatot, Jean-Marc képtelen volt önmagában bízni. Negatív képet alakított ki magáról. Lehet, hogy Jean-Marc szélsôséges példa, de hány és hány fogyatékos ember szenved attól az énképtôl, melyet önmagáról kiformált? Yvette-t egyik közösségünk fogadta be. Kora gyermekkora óta beszámíthatatlan ôrültnek tartották. Ennek az énképnek a rabja, és állandóan ennek megfelelôen próbál viselkedni. Emlékszem Michelre, aki mikor aranyérmet nyert a Specialis Olimpián, elsírta magát és felkiáltott: ,,Szerinted most már elhiszi anyám, hogy én is jó vagyok valamire?'' Vagy például Georgette-et egyszer megkérdezték, férjhez megy-e, s így válaszolt: ,,Soha nem megyek férjhez, mert anyám azt mondta, ha férjhez megyek, nekem is olyan gyermekem születhet, mint én vagyok.'' Mindig szíven üt, mennyire tükrözôdik bennük, hogyan látják ôket mások. Gloria, aki egy latin-amerikai nyomornegyedben alapított Bárka- közösségben él, annyira másként viselkedik most, mint mikor a családjával élt, ahol állandóan gúny tárgya volt! Otthon -- családja és a szomszédok -- amolyan ,,falu bolondjának'' tartották. Mostani otthonában, ahol reménnyel, tisztelettel és megértéssel bánnak vele, egyre inkább megtalálja a helyét; személyisége egyre szilárdabb, válságai ellenére is. A hozzá hasonló lányok figyelik, milyen szemmel nézik ôket a többiek: félve, elítélôen, megvetôen és fensôbbségesen, vagy megértôen, kedvesen, örömmel fogadják. A szem tükör, melyben felfedezhetjük, kik vagyunk. ,,Ki vagyok számodra?'' Gloria olyannyira az, akinek látjuk! A legkisebb apróságot is tudja értelmezni: ,,Azért szeretsz, mert ajándékot kaptál tôlem? Azért, mert szépen haladok? Azért netán, mert általam találtad meg életed értelmét?'' Vagy, inkább: ,,Azért szeretsz, mert az életem jelent valamit?'' Csak néhány példát soroltam föl, bár százannyit is idézhettem volna, melyek az értelmi fogyatékos emberek mély szenvedésérôl tanúskodnak és arról, hogyan származik törött énképük abból a képbôl, amelyet mások alakítottak ki róluk. Egy dr. Dolto nevű gyermekpszichiáter, gyógypedagógusoknak tartott elôadásában egyszer elmagyarázta, hogyan azonosítja magát az idegbeteg gyermek az emberi ürülékkel. Minthogy szüntelen visszautasításban van része, mindig rossznak tapasztalja magát, s azzal azonosul, amit hulladékként elvetnek, ami büdös. Mindig lenyűgöz, mennyire szeretik szüleiket az értelmi fogyatékos emberek, még akkor is, ha ennek a szeretetnek nincs alapja, ha rosszul bántak velük és elhagyták ôket. Az értelmi fogyatékos emberek mindig reménykednek, hogy egyszer ismét boldogan és szeretettel térhetnek vissza szüleikhez, még ha várakozásaikban és reményeikben megannyiszor csalódniok is kell. Egyiktôl sem hallottam, hogy bírálná vagy elítélné a szüleit. A tragédia éppen az, hogy magukat vetik meg, mintha kiérdemelték volna az elutasító magatartást szüleik részérôl. Mélységes bűntudatot éreznek és fejlesztenek ki magukban, mert úgy érzik, ôk a rosszak, a gonoszak. Hadd meséljem el Betty esetét. Lehetetlen anyja volt, igazi ,,rossz'' anya. Annyit tűrt mellette, hogy ma már képtelen elviselni a gondozónôjét, s állandóan bosszantja, bosszút akar állni rajta. De tényleg bosszúról van-e szó? Nem jajkiáltásról inkább: ,,Látod, soha nem leszel képes szeretni engem; túlságosan rossz vagyok.'' Így éli újra anyjával való konfliktusát. Az egyik nehézség a gyermekek esetében -- bár elôfordul jegyesek vagy házasok között is --, hogy idealizálnak, bálványt faragnak a szülôbôl vagy választottjukból. Istenné teszik, akinek kötelessége minden igényüket kielégíteni. Mikor az illetô nem felel meg várakozásainak, a gyermek önmagát vádolja, vagy elutasítja azt, akiben csalódott. Olyan nehéz bármilyen emberi kapcsolatban elfogadni a szeretett személy esendôségét, azt, hogy neki is megvannak a maga igényei, s elkerülni azt a hibát, hogy saját igényeinket vetítsük ki a másikra. Emlékszem egy konzultációra a Bárkában, amelyet azért hívtunk össze, hogy megbeszéljük egy férfi helyzetét, akit kategorikusan elutasított a családja, s ettôl igen felkavarodott. Dr. Franko, a közösség akkori pszichiátere, így foglalta össze a helyzetet: ,,Bűntudatot érez amiatt, hogy él.'' Rengeteg férfit és nôt, akit befogadtunk a Bárkába, a családja (nem minden alap nélkül) nehéz esetnek, sôt, elviselhetetlennek tartott. Mindig negatívan ítélték meg, idiótának, tehetetlennek, fogyatékosnak bélyegezték ôket. Nem meglepô, ha ezek után bűntudat töltötte el ôket, felelôsnek érezték magukat szüleik könnyeiért és szorongásaiért. Nem csoda, ha elzárták magukat a szívüktôl, hiszen túl sokat szenvedtek. Nem tudják tovább viselni a fájdalmat. Bizarr viselkedésük -- agresszivitásuk vagy depressziójuk -- forrása mélyen sebzett szívük. Mivel nem tekintették ôket igazi emberi lénynek, aki képes a növekedésre, még arra sem képesek, hogy elkezdjenek egy igazi kapcsolatot felépíteni. Mivel mindenki puszta tárgyként kezelte ôket, másokat is puszta tárgynak tekintenek, elképzelni sem tudják, hogy élettel és boldogsággal ajándékozhatnak meg valakit. Hogy élhessenek, a negatív énképtôl el kell jutniuk a pozitív énképig, az értéktelenség érzésétôl az értékesség tudatáig. Ki segít nekik ezen az úton? Ez a bensô töredezettség nem korlátozódik az értelmi fogyatékos emberekre. Ott van minden nem kívánt, tehernek tekintett gyermekben. Nekik is védekezniük kell az elviselhetetlen fájdalom ellen. Emlékszem egy elítéltre, akit azért sújtottak börtönbüntetéssel, mert elrabolt egy gyermeket. Elmondta, hogy anyja nyolcéves korában azt mondta neki: ,,Ha a fogamzásgátlót használt volna, ma nem lennél itt!'' A depresszió tüneteit nemcsak az ilyen gyermekeken találhatjuk meg gyakran, hanem azokon az embereken is, akiket fajuk, szegénységük vagy gyönge képességeik miatt lenéznek. De ezek a sebek, bár kisebb mértékben, valamennyi gyermek szívében megtalálhatók. Ez napról napra világosabbá válik elôttem. Egyszer vagy máskor minden gyermek úgy érzi, hogy szülei cserben hagyták, nem szeretik, nem becsülik. A szülôk maguk is átesnek depressziós idôszakokon; annyira lefoglalják ôket saját gondjaik és igényeik, hogy nem figyelnek oda kellôképpen, hogyan bánnak gyermekükkel. És a gyermekszív olyan sebezhetô, annyira érzékeny! A sebek pedig elraktározódnak a tudatalattiban, és nehézségeket okoznak a késôbbi kapcsolatokban, sôt, a szexuális életben is. Fokozzák az elválást a szexualitás és a szív, a nemi öröm önmagáért való keresése és az ôszinte, mély emberi kapcsolatok iránti vágy között, mely a másikat egyedi személynek tekinti, akinek magának is megvannak az igényei és aki maga is szabad. Nyilvánvaló azonban mindenki számára, aki ismer megosztott vagy összetartó családokat, túlságosan féltôn szeretô, szeretetlen, vagy nagyon is megértô, szeretô szülôket, hogy a gyermekszív sebeit nem kizárólag a szülôi magatartás okozhatja. Még a legcsodálatosabb szülôk sem teljesíthetik gyermekük minden kívánságát és reményét. Szerethetik a gyermeket, de azt nem biztosíthatják, hogy a gyermeknek szeretô szíve lesz. Bizonyos, hogy a gyermekben nagy ártatlanság és szépség lakozik, de szülei tulajdonságaitól függetlenül, rengeteg félelem, törékenység és önzés is. A gyermekszívben mindig marad egy olyan űr, mely csak végtelen szeretettel tölthetô be. Ez embervoltunk szépsége és tragédiája. Szent Ágoston szavaival: ,,Szívem nyugtalan, míg Istenben el nem pihen.'' Ez minden emberi lényre egyaránt áll. Minden gyermek szívének sebzettsége, a maga önzésével és félelmeivel, abból a tudatból származik, hogy lényünk mélyén űr tátong, melyet kétségbeesetten próbálunk kitölteni. Ez az űr szorongást jelent, de ha a gyermekben a legkisebb bizalom él is, az igazság keresésének hajtóerejévé válhat számára. A sebzett szívrôl, vagy áteredô bűnrôl szóló keresztény tanítás olyan valóságnak tűnik számomra, mely könnyen igazolható. Hiba lenne azt hinni, hogy ha nem volnának gyermekeiket elnyomó szülôk, ha nem volna elnyomó társadalom, akkor csakis szép, szeretô, boldog, és önmagukat megtaláló gyermekeink lennének. Nem, mindannyiunk szívében ott a megosztottság, a félelem, a törékenység; ott van a sebezhetôségünket óvó védelmi rendszer. Az a gyermek azonban, akinek olyan kapcsolatai vannak, melyek segítik és amelyekre valóban támaszkodhat, rátalál a reményre és a bizalomra, mely továbbsegíti valódi beteljesülést keresô útján. A szív gyógyítása: a megváltó szeretet Eric[1] tizenhat éves volt, mikor néhány éve befogadtuk a Bárkába. Négyévesen került kórházba; vak volt és süket, súlyos agykárosodást szenvedett, és mélyen megsebezte szívét, hogy családja magára hagyta. A kórházban orvosok és nôvérek gondoskodtak róla, de egyikük sem tudott válaszolni szívének jajkiáltásaira. Nem voltak képesek tartós, szeretetteljes kapcsolatot kialakítani vele. A kórház ugyanis nem otthon, csak olyan hely, ahol kezelik az embert. A gyermek teste érzékeli, ha szeretik és biztonságban van, s ilyenkor ellazul. Az önmagát elhagyottnak és magányosnak érzô gyermek teste viszont megfeszül, megkeményedik, hogy kevésbé szenvedjen a szorongástól. Így történt Eric esetében is, aki védekezett a környezetével szemben, amelyet ellenségesnek érzett, hiszen képtelen volt válaszolni kiáltására, vagyis gyöngédség utáni hihetetlen igényére. Eric szívének keménysége egész testét áthatotta. Mintha fából lettek volna az izmai. Mikor hozzánk került, járni sem tudott. Eric életkedve csak akkor térhetett vissza ismét, ha lehetôséget kapott felfedezni, hogy egy másik személy szereti, és igazi, tartós szálak szövôdnek közöttük -- nem a birtoklást szolgáló kötelékek, hanem olyanok, melyek felszabadítanak. Mivel Eric süket és vak volt, ezt a kapcsolatot csak gyöngéd és tiszteletteljes érintés hozhatta létre, mely megerôsítette ôt és megmutatta neki, hogy szeretik és támogatják, hogy biztonságban érezheti magát. Fontos volt az idô, melyet Eric testének szenteltünk, amikor mosdattuk, etettük, sétáltunk és játszottunk vele. Csak ennek az érintésnek a változatlan hűsége révén tudott fokozatosan szert tenni némi önbizalomra, és fedezte fel, hogy szeretni lehet ôt, képes a növekedésre, és értékes mások szemében. A Bárkában töltött öt év során Eric egyre inkább békére talált. Többé nem próbált a maga bolondos módján felmászni minden felnôtt ölébe érintésre szomjazva. Zaklatottsága azonban soha nem tűnt el egészen; maradtak benne szilárdan bezárt ajtók, a teste is kemény maradt. Nem találtuk meg a kulcsot, melynek segítségével feltárhatta volna szívét, sebezhetôségét s képességét, hogy a szeretetre bizalommal válaszoljon. Lehet, hogy ez túlságosan nagy veszélyt jelentett volna számára. Hiszen, ha feltárja szívét, újra kellett volna élnie kisgyermekkora szenvedését, traumáit, különösen az elhagyatottság fájdalmát; azt jelentette volna ez, hogy el kell fogadnia egy új kapcsolatban a kudarc kockázatát, s azt, hogy esetleg ismét magára hagyják. Képes lett volna valaha is ekkora kockázatvállalásra? Ki tudja! Egy másik Bárka-közösségbe egy pszichiátriai intézetbôl érkezett Yvette. Tízéves volt és nagyon megszenvedte a többszöri elutasítást. Csak úgy emlegették: ,,a bolond lány''. Számos agresszív és antiszociális gesztus mögé rejtette mindazt, ami a szívében lakott. Hosszú idôbe telt, míg a közösség vezetôjének sikerült bejutnia ezek mögé a falak mögé. Mikor Yvette megérkezett, nem tudott mindjárt bizalommal fordulni a környezete felé. Akik olyan szörnyű sebeket kaptak, mint ô, nem nyílnak meg könnyen; fülükben gyanúsan csengenek a kedves szavak, gyanúsak számukra a kedves emberek. Yvette nem akarta újfent átélni az elhagyatottság érzését, ezért inkább nem akart új kapcsolatokat, magába zárkózott. Azután próbára tette az irányában mutatkozó szeretetet, mégpedig azzal, hogy rosszalkodott vagy elfutott: ,,Tényleg törôdsz velem?'' ,,Igazán szeretsz?'' -- kérdezte gesztusaival. Aztán eljött a nap, mikor a benne lakozó ártatlan gyermek képes volt elhinni, hogy szeretik. Yvette elfogadta a gyöngédséget, kinyitotta szíve ajtaját. De azután gyorsan be is csukta. Mégis, egy pillanatra -- életében elôször -- megérezte a másik emberrel való közösség örömét. Néhány nappal késôbb megint megnyílt a gyöngédség elôtt: aztán bújócskába kezdett, elrejtôzött, majd ismét elôbújt, mígnem egy szép napon majdnem teljesen meg tudta nyitni a szívét. Békére talált. Elfogadta a párbeszédet. Képessé vált megbízni egy felnôttben. Ma már tudja, hogy szeretik és becsülik; otthon érzi magát és tanulja, hogyan szeresse és szolgálja azokat, akik gyöngébbek nála. De rengeteg idôbe, figyelembe, sok-sok szenvedésbe és harcba került, míg eljutott idáig. A sötét napokban a közösségvezetô ezt mondta nekem Yvette-tel kapcsolatban: ,,Ha azt akarjuk, hogy elôbújjék önmagából és éljen, erôsebben kell remélnünk a benne lakozó kétségbeesésnél.'' Ericnek és Yvette-nek megváltó szeretetre volt szüksége. Ez nem egyszerűen annyit jelentett, hogy egy fogyatékos gyermeket kellett szeretni, hanem egy olyan sebzett gyermeket, aki minden bizalmát elvesztette mind önmagában, mind pedig másokban, teljesen összetört és falak mögé zárta magát. Az ilyen gyermeknek olyan szeretetre van szüksége, mely ismét helyrehozza és a teljesség felé vezeti. Vannak mélyen sebzett gyermekek, akik kötelességüknek érzik, hogy teljesen elzárják magukat a szívüktôl és a múlt fájdalmától. Bensô korlátokat emelnek, hogy elfeledtessék azokat a gyötrelmes idôket. De ahhoz, hogy jövônk lehessen, hogy remélhessünk, ki kell békülnünk a múltunkkal. A békesség és a felszabadultság felfedezése, a növekedés lehetôsége az ember egész lényének integrálásán múlik, melybe beletartozik a múlt integrálása is. Néhány ember élete végéig nem képes erre; sebei túlságosan súlyosak. A megváltó szeretetnek lehetôvé kell tennie a gyermekek vagy kamaszok számára, hogy megtapasztalják a szülôi szeretet bizonyos lényegi jegyeit, melyeket korábban megtagadtak tôlük. Fel kell fedezniük egy felnôtthöz fűzôdô mély és tartós kapcsolatot. Meg kell tapasztalniok, hogy ez a felnôtt örül a jelenlétüknek, megbízik bennük, büszke rájuk és növekedésükre. Ennek a szeretetnek igen kézzelfoghatónak kell lennie és ismét kapcsolatba kell hoznia ôket saját testükkel. E szeretet által fedezik fel ezek a fiatalok saját testük szépségét és szent voltát. Erre csak akkor nyílik lehetôség, ha megérinti ôket a gyöngédség és a megbocsátás, a mélységes tisztelet és a remény. Csak ha valaki kezdi elfogadni, sajátjának érezni a testét, akkor nyílik mód arra, hogy egy másik ember testével kapcsolatba lépjen. Mindez hosszú idôbe telik. Sokan minden erôfeszítés ellenére sem jutnak el ide. A serdülô fiú továbbra is megosztott és zaklatott marad, képtelen felismerni a kapcsolatok határait: vagy túl hamar keres testi kapcsolatot, ami mindig veszélyezteti ôt is, a másikat is, mert elôbb- utóbb elutasításhoz vezet, vagy az évek során emelt falak mögé húzódik és menekül minden kapcsolat elôl. Ha ilyen szenvedést tapasztalunk, a legfontosabb, hogy elfogadjuk az illetôt és vele maradjunk, mélységes tiszteletben tartva a sebet, amelyet hordoz, de mindig megôrizve szívünkben a reményt. A közvetítô szerepe A sérült embernek, ha ki akar nyílni mások és a világ felé, szüksége van valakire, aki vállalkozik a közvetítô szerepére. Mikor igazi kapcsolat alakul ki, a falak lassan leomlanak, s az ember képes lesz elhagyni a bánat és félelem börtönét. Felfedezi, hogy bízhat magában, s nem kell többé mások és a környezete ellen harcolnia. Lassanként bennük is megbízhat. Lépésrôl lépésre gyarapodik benne a figyelem, az elfogadás és a csoda megtapasztalásának készsége, s képes lesz bizalommal megnyílni a világegyetem felé. A közvetítô jelenti a sziklát, amelyre támaszkodhat, a forrást, amelyhez visszatérhet, hogy megkapaszkodhasson, megerôsítést és bátorítást nyerhessen. A nevelés világában a közvetítô kiemelkedô szerepet játszik a sérült ember mellett. Ô helyettesíti a hiányzó szülôket, akiknek az elsô közvetítôknek kellett volna lenniük, akik védelmezik, támogatják a gyermeket, s a szemét nyitogatják. Ha meg akarja nyerni a gyermeket, a közvetítônek gyöngéden kell közelednie, elôször is bizalmat kell ébresztenie. A gyermeknek éreznie kell, hogy szeretik, tisztelik, szövetséget szeretnének kötni vele, s nem manipulálni, összetörni vagy leigázni akarják, hanem a felszabadulását és a növekedését szeretnék. Mielôtt a közvetítô különbözô megoldásokat javasolna -- bármilyen kitűnôket is --, mindenekelôtt fel kell fedeznie a sérült embernek csúnyaság és erôszak mögött rejtezô szépségét. A szeretet elsôsorban nem azt jelenti, hogy megteszünk valamit a másikért, hanem hogy feltárjuk elôtte saját értékeit, nemcsak azáltal, hogy meghallgatjuk és gyöngéden bánunk vele, szeretjük és kedvesek vagyunk hozzá, hanem bizonyos fokú szakértelemmel és hűséges elkötelezettséggel is. A Bárkában számunkra az a kihívás, hogy megtaláljuk és továbbképezzük azokat, akikbôl ilyen közvetítô válhat. Isten szeretetének megtapasztalása Az a gyermek, aki korán megtapasztalja Istent, békésebben és igazabban növekedik. Ez az értelmi fogyatékosságuk miatt elutasított gyermekekre és felnôttekre fokozottan érvényes. Akik fel tudják fedezni, akár közvetlenül, akár a közvetítô szeretetén keresztül, hogy az Atya gyermekei, készségesebben döntik le magukban a korlátokat, melyeket sehezhetô szívük köré emeltek, s képesek lesznek megtapasztalni bizonyos teljességet. Aki átéli a megbocsátást, azt, hogy az Isten szívébôl fakadó élô vizekben mosták tisztára, abból lassan-lassan eltűnik a bűntudat, mely gyakran oly nyomasztó tud lenni. Ha a gyermek elviselhetetlen szenvedéseket élt át, és úgy érezte, vastag falak mögé kell rejtôznie, az Istennel való találkozás kevésbé egyszerű és magától értetôdô számára. Talán úgy tűnhet, hogy a szívét körülvevô falak meg is akadályozzák a találkozást Jézussal. Mégis, akadnak jelek, apró jelek, melyek csak olykor-olykor észlelhetôk, és amelyek azt mutatják, hogy Jézus ott van, ott rejtôzik a falak mögött. Ô az egyetlen remény a szív szenvedéseiben. Jézus vállalása valóban örömhír. Nem betartandó törvények gyűjteménye elsôsorban, hanem Jézus szeretô hívásának megtapasztalása, gyöngéd találkozás Vele a hitben. Ez a találkozás, mely megnyit a világegyetem és az Atya felé, feltárja elôttünk, hogy értékesek vagyunk Isten szeméhen. Negatív énképünk fokozatosan átalakul. Mikor felfedezzük, hogy az Atya szeret minket, bízni kezdünk magunkban, és szívünk megindul a gyógyulás útján. Ez a tapasztalat reménnyel tölt el. Isten hívása olyan bennünk, mint a mag: másokkal együtt tudunk növekedni az Egyházban, azoknak közösségében, akik hisznek Jézusban, s a nyolc boldogságban leírt módon szolgálni kívánják Ôt. Az egyik nagy szenvedésforrás minden -- fogyatékos és egészséges -- gyermek számára éppen az, hogy szeretet utáni csillapíthatatlan szomját a szülôk képtelenek kielégíteni. Mindannyiunknak sebzett a szíve, mindannyian szereztünk sebeket szüleinktôl vagy az élettôl. Mindannyian nehézségekkel küzdünk emberi kapcsolatainkban, mindegyikünknek megvannak a maga korlátai. A szülôk szeretik gyermekeiket, de nekik is megvannak a félelmeik. Ôket is megsebezték szüleik, ôket is megsebezte az élet. Olykor képtelenek szeretettel hordozni gyermekeiket. Rejtett agresszivitásuk feltör, amikor a gyermek eléri tűrési határukat. Ezért lényeges, hogy ne csak a szülôk legyenek a gyermek körül. Ha egyedül ôket látja a gyermek, a mindenek forrásával, Istennel azonosítja ôket, imádni való bálványokat farag belôlük, s nem ikonokat, Isten jelenlétének jeleit látja bennük. Képtelen elfogadni, hogy szüleiben nem minden jó. Ha azonban a szülôk bevezetik gyermeküket Isten misztériumába, a gyermek fel fogja fedezni, hogy szülei nem mindenhatók, nem az élet legfôbb forrásai, és nekik is lehetnek hibáik. Akkor a szülôk nyugodtan bocsánatot kérhetnek gyermeküktôl, ha hibáznak. Gyermek és szülô testvérként állhat meg Isten elôtt, együtt imádkozhat és kérhet bocsánatot. Mikor a gyermek egy keresztény közösségen keresztül felfedezi, hogy Istennel személyes kapcsolatot lehet létesíteni, minden megváltozik. Többé nem kell ellentmondásos kapcsolatban élnie szüleivel, túl sokat várva tôlük, és vádolva ôket, ha ezek a remények csalódással végzôdnek. Még ha csalódik is alkalomadtán, szeretni tudja a szüleit. Ha valaki felfedezi Isten hűségét és együttérzését Jézus, a szeretô és megbocsátó Jó Pásztor által -- aki igazán vezet és támogat minden egyes embert, s akinek változatlan a hűsége --, akkor könnyebben fog tudni lemondani korlátairól. Istennek ez az Egyházban átélt szeretete nem a kiábrándult, megtört szív képzetének játéka: valódi, bensô tapasztalat. Nemrég az értelmileg sérült Donald így szólt hozzám: ,,Gilbert atya prédikációja közben lángolt a szívem.'' Sok fogyatékos ember és sok gyermek tapasztalta már, milyen, ha lángol az ember szíve. Sajnos számos ,,felnôtt'' nem hisz ezekben a bensô tapasztalatokban. Mikor a gyermek felfedezi az abszolútot az Istennel való kapcsolatban, lehetôvé válik számára, hogy elfogadja az emberi kapcsolatok viszonylagosságát, különösen, ami a szüleit illeti. A gyermek rájön, hogy az emberi személyek közötti kapcsolatok nem ideálisak, de nem is lehetetlenek. A valóság részét alkotják, mely bár nehézségek, kudarcok, fonákságok, sérülések közepette, de létezik, és olyan örömmel van tele, melyet ezer és ezer megbocsátás és kiengesztelôdés mélyített el. Ez a valóság teszi lehetôvé az ellentmondásos, feltételes kapcsolat meghaladását, mely azt sugallja: ,,Ha jó vagy, szeretlek; ha rossz, elutasítalak.'' Mikor a gyermek megtapasztalja a feltétlenséget az Istennel való kapcsolatban, akkor felfedezi a megbocsátást, a hűséget, és a szövetség valóságát. Az Istennel kötött szövetség az, ami lehetôvé teszi a szövetséget a szülôkkel és másokkal. A kapcsolat alapja többé nem az egymáshoz illôség, hanem a szövetség. Az embereket összefűzô kötelékek így lesznek mélyebbek minden indulatnál és érzelemnél, sôt, az ember szeretni és gyűlölni tudásánál is. Lehetségessé válik a megbocsátás. Isten nélkül a gyermek sokkal nehezebben tudja szüleivel való kapcsolatát szövetségként élni. S nem kevésbé nehéz egy férfinak állandó, mély kapcsolatban maradni egy nôvel, s egy nônek a férfival, ha nem ébredtek rá kapcsolatuk viszonylagosságára. Egyik sem képes beteljesíteni a másikat; egyik sem Isten a másik számára. Mindkettôjüknek megvannak a maga sebei, hibái, bűnei és hűtlenségei. Hogy megélhessék és elmélyíthessék kettejük szövetségét, kölcsönösen el tudják fogadni a köztük feszülô különbségeket és egymás korlátait, bízniuk kell Jézushoz fűzôdô kapcsolatuk abszolút voltában. Veszteség, fájdalom és Isten szeretete Az emberi élet általában a szerzés idôszakával indul: gyermek- és fiatalkorunkban teszünk szert tudásra, barátokra és mindenféle javakra. A felnôttkor egy bizonyos pontján azután elkezdôdik a veszteségek idôszaka: csökken az erônk, baj van az egészségünkkel, elvesztjük az állásunkat, elveszítjük barátainkat, egészen addig, amíg bekövetkezik a végsô veszteség: életünket kell elveszítenünk. Ezek a veszteségek szomorú lapok az ember életének történetében, nagy megrázkódtatást jelenthetnek. A kifosztottság érzését hagyják maguk után, s az ember kisebb-nagyobb mértékben belép a depresszió és az agresszió idôszakába. De a fájdalom elmúltával ismét pozitív erôk lépnek működésbe, s az ember képes elfogadni az új helyzetet, és új, alkotó módon továbblépni az életben. Az értelmi vagy testi fogyatékos ember személyes tragédiája, hogy ezek a veszteségek túl korán érik ôt, mielôtt még szert tehetett volna arra a belsô erôre, melynek segítségével szembenézhetne a veszteséggel. Elôfordulhat, hogy a veszteséget születésekor, sôt a terhesség idején éli át, a szülôi szeretettôl és megbecsüléstôl megfosztva, s ez kihat testi és lelki fejlôdésére. Ezek a veszteségek és az ezeket követô fájdalom túl korán töltik be a gyermek életét, amikor még sem ereje, sem emberi eszközei nincsenek arra, hogy megbirkózzon velük. És nemegyszer a gyermeknek olyan mélységes nyomorúsággal kell szembenéznie, hogy ezen csak akkor lehet úrrá, ha Isten szeretetérôl mély, bensô tapasztalattal rendelkezik. Ebben a szeretetben, mely perzsel, megvilágosít és megeleveníti a szívet, az ember felfedezi, hogy úgy értékes Isten számára, ahogy van, mindenestül. Ez a szeretet értelmet ad az életnek, erôt ad a túléléshez és képessé teszi az embert, hogy kitörjön a bánat és düh idôszakából, az illúziókba menekülésbôl. Emlékszem egy anyára, aki elvesztette hatéves fiát. Elmondta, hogy fia lába három és fél éves korában megbénult, s a bénulás fokozatosan terjedt át egész testére, sôt, a kisfiú meg is vakult. Néhány hónappal a halála elôtt az anyja elsírta magát az ágyánál. Kisfia így szólt hozzá: ,,Ne sírj, Anyu. A szívem még megvan, amivel szerethetlek!'' Ez a kisfiú valóban érett volt: tudta, hogyan adjon hálát azért, amije van, s nem azt siratta, ami elveszett. Az ilyen érettség gyakran olyan bensô Isten-élménybôl ered, mely hitem szerint azoknak adatik meg, akik különösen szegények, és gyöngeségük folytán képtelenek lennének tovább élni enélkül. De ahhoz, hogy az összetört ember elnyerhesse ezt a tapasztalatot, környezetének támogatására van szüksége. ======================================================================== 2. A nevelés és követelményei Egységes környezetre van szükség Ha egy felnôtt és egy gyermek magukra maradnak, mindkettôjükre veszélyessé válhat kapcsolatuk. A szív gyógyulása és a személyes egység felé vezetô út lehetetlen olyan kapcsolatban, mely két emberre korlátozódik. A felnôtt azt kockáztatja, hogy túlságosan is kötôdni kezd a gyermekhez, vagy egyáltalán nem kötôdik hozzá; a gyermek pedig túlságosan függô helyzetbe kerülhet, vagy agresszívvé válik. Ha a kötôdést -- mint annyiszor --, a birtoklás vágya hajtja, a felnôtt, saját érzelmi igényeinek kielégítése érdekében igyekszik kerülni mindent, ami az elváláshoz vezethet. Ezáltal elvész a szabadság a nevelésre, a gyermek irányában tanúsított határozottságra. A gyermek a férfi és nô, a szeretet és gyöngédség aktusának gyümölcse. A fejlôdés évei során egyaránt szüksége van a férfira és a nôre, de kettejük egységére is. Ha közülük hiányzik az egység, a gyermek is meghasonlik és összezavarodik. Ahogy az elhagyott vagy helytelenül szeretett gyermek bizonytalanságban él, ugyanúgy az a gyermek is, aki ellentétet érez a szülei között. Ebben a bizonytalanságban szükségképpen azzal védekezik, hogy korlátokat emel a szíve köré, keménynek, önállónak és szabadnak próbál látszani. Tűrhetetlen a szüleit egyformán szeretô gyermek számára, ha az egyik szülô elutasítja a másikat, s a gyermeket arra kényszeríti, válasszon kettejük között. A helyzet természetes következménye, hogy a gyermek a pillanatnyi helyzetnek megfelelôen ingadozik a két szülô között; ebbôl pedig könnyen alakul ki olyan játék, amelyben megkerülik a konfliktusokat, s a nevelés és növekedés követelményeit. Ha a szülôk között nincsen egyetértés, az anya általában túlságosan ragaszkodik a fiához, mert úgy érzi, férje cserben hagyta ôt. Az apa hasonlóképpen, általában lányához kötôdik, mert úgy érzi, felesége magára hagyta és elítélte. Csak ha a férj menedékre és támogatóra talál a feleségében, az asszony pedig a férjében, akkor lesznek elég szabadok ahhoz, hogy ne csak szeressék, de neveljék és növekedni segítsék gyermeküket. Bizonyos deviációk és szexuális nehézségek éppen a szülôk közti egység hiányából fakadnak. A férfi teste arra van teremtve, hogy a nô testével alkosson egységet. Egyikük pszichéje kiegészíti a másikét. Arra vannak teremtve, hogy egymás társai és barátai legyenek, s gyermekeik szülessenek, akiket együtt nevelnek föl. Az egyik adományai harmonizálnak a másikéval; különbségeik révén csak gazdagítják egymást. Ha a gyermek már élete kezdetén érzékeli szülei között az ellentétet, a versengést vagy a gyűlöletet, nemiségének fejlôdésében szenved kárt. Könnyen lehet, hogy a másik nemtôl való mély félelem ivódik bele, és a nemek közti különbségeket inkább konfliktusok forrásának, mintsem az összhang megteremtésére nyíló lehetôségnek tekinti. A teljesen apa nélkül nevelkedô gyermek érzelmi élete nem fejlôdhet egészséges módon. Az anya rendszerint hajlamos fiában keresni érzelmi beteljesülést, mert érzi, hogy férje magára hagyta, s belsô űr támadt benne; s amikor ,,házastársként'' kezeli fiát, gátolja nemiségének és jellemének normális fejlôdését. Fél, hogy elveszíti a fiát, fél a végsô elszakadástól, mivel férje már magára hagyta, s így teljesen egyedül maradna. Öntudatlanul is megpróbálja meggátolni, hogy fia egy másik nôhöz kötôdjék. Beleitatja az elválástól való félelmet, a félelmet más nôktôl. Jelenlétük szorongást kelt a fiúban, hiszen halványan arra emlékeztetik, hogyan állt szabadsága és növekedési vágya útjába az anyja. Gátlás alakul ki benne a nôkkel való kapcsolatában, és valószínűleg soha nem lesz képes bensôséges házasságban élni. Gyakran homoszexuális hajlamok jelentkeznek. Hasonló a helyzet az apa és leány viszonyában, amely hasonlóképpen befolyásolja a lányt abban, mennyire képes kötôdni egy másik férfihoz. A szív gyógyulásához, a belsô egység felé való növekedéshez nemcsak mások figyelmére, de egy szeretô, egységes környezetre is szükség van. Amit az egészséges gyermekek fejlôdésével kapcsolatban elmondtunk, még inkább igaz az értelmi fogyatékos gyermek esetében. Ahol belsô megosztottság húzódik, az rendszerint kivetítôdik a külvilágra. A gyermek tehát kihasználja a hibákat és gyöngeségeket, hogy befolyásolja környezetét és kielégítse ösztöneit, s így elkerülhesse a valódi növekedéshez szükséges erôfeszítéseket. Hogy bensô lénye egészségesen fejlôdjék, fontos, hogy a környezetében élô férfiak és nôk között harmonikus együttműködés jöjjön létre. A fogyatékos kamasznak vagy felnôtt férfinak, ha rá akar találni a belsô összhangra és meg akar békülni nemiségével, olyan férfiak közt kell élnie, akik maguk is megbékültek férfi voltukkal, és egyszerű, nyílt, ôszinte és egységbe vonó kapcsolatot képesek kialakítani nôkkel, anélkül hogy uralkodnának felettük, vagy azok uralnák ôket; és képesek felismerni a másik nemben olyan adományokat és tulajdonságokat, melyek különböznek sajátjaiktól. Természetesen ugyanez érvényes a nôkre, ha képessé akarnak válni nôi mivoltuk felfedezésére. Egységes környezet nélkül az értelmi fogyatékos kamasz vagy felnôtt képtelen lesz a növekedés és gyógyulás útjára lépni. Az egészséges test sebe természetes módon gyógyul. De a szív sebei nem gyógyulnak be maguktól, csak akkor, ha az embert társak veszik körül, akik arra hívják, hogy meghaladja önmagát. A növekedésre kimondott igen Gloria, akirôl korábban már szóltam, ma tizennégy éves. Enyhén sérült értelmileg. Mielôtt hozzánk került, belekényszerítették a prostitúció világába. Iszonyú érzelmi zűrzavar uralkodik benne. Lépésrôl lépésre kezdett kötôdni a közösségben működô segítôkhöz. Miután bizonyos fokú állandóságra talált, kezdte jól érezni magát. De élt benne a vonzódás korábbi élete iránt is. A ház vezetôje egy nap így szólt hozzám: ,,Gloriának választania kell, választania élet és halál között. Vagy meggyökerezik nálunk, vagy visszatér korábbi életéhez. Nem dönthetünk helyette.'' Lehetetlen ledönteni egy másik ember belsô korlátait. Bár nélkülözhetetlen a felnôttek biztonságot nyújtó szeretete, jósága és határozottsága, éppen úgy szükséges a másik fél -- ha mégoly fogyatékos személy is --, szabad beleegyezése is. Ezzel eljutottunk a személyes szabadság titkához. Vannak, akik ragaszkodnak az ôket börtönbe záró korlátokhoz, mert inkább azt választják, amit ismernek, mint az ismeretlent. Könnyebbnek látszik megmaradni a szomorúság rabságában, mint a bizonytalanságot vállalva a szabadulás útjára lépni. A gyönyörök, mint a kábítószerek, rövid idôre az élet érzését, jó közérzetet nyújtanak. Néhány pillanatra feloldódik ilyenkor a szorongás. Nehéz szabadulni ezektôl a csábító gyönyöröktôl, melyek nem az életre, hanem a halálba vezetnek. Olyan emberekkel együtt élni, akik mély sebeket kaptak és vaskorlátokkal vették körül magukat, mindennapos harcot jelent. De nem adhatjuk fel! Tovább kell küzdenünk, még több türelemmel, párbeszéddel és még több imádsággal. Ôszinteséget, hűséget és hozzáértést kíván ez a szakemberektôl is. Egyre mélyebb elkötelezettséget! Egyedül képtelenek vagyunk megvívni a harcot. Mélyen egységes csoportra van szükség, amely segíteni tudja a sérült embert, hogy igent mondjon a növekedésre. A gyöngédség kevés Az emberi növekedés kezdete az elfogadás és a szeretet. A gyermek elsô otthona az anyaméh, majd az anyai kar. Itt megpihenhet és életet talál. A szeretet és védettség megtapasztalása biztonságérzetet alakít ki a gyermekben. Minden nevelés ezen az elfogadáson és a belôle fakadó kölcsönös bizalmon alapul. A gyermek csak akkor hajlandó erôfeszítéseket tenni, ha érzi, hogy szeretik és tisztelik, nem tekintik puszta tárgynak vagy alacsonyabbrendű lénynek. Ha a gyereket egyenrangú félként kezeljük, bízhat magában, hiszen tudja, hogy más is megbízik benne. Ha úgy támasztunk igényeket a gyermekkel szemben, hogy nem becsüljük és nem értjük meg bensô lényét, ellenkezést váltunk ki belôle. Düh és lázadás ébred benne, még ha nyíltan nem ad is ennek hangot. A felnôttekre úgy fog tekinteni, mint akik megfosztják szabadságától és vágyai beteljesítésétôl. A törvény veszélyesnek fog tűnni számára. Ez következik be, ha az apa szülôi tekintélyét nem arra használja, hogy kibontakoztassa gyermeke adományait, hanem arra, hogy rákényszerítse saját akaratát, és gyermekét saját vágyai beteljesítésére vagy büszkeségének kielégítésére használja fel. Szent János evangéliumában Jézus a Jó Pásztorról beszél, aki nevükön szólítja juhait. Ez azt feltételezi, hogy mindegyiküket figyelmesen meghallgatta. Jézus különbséget tesz a jó pásztor és a béres között, aki elfut a farkas láttán. A jó pásztor életét adja juhaiért. A juhok bíznak benne, mert megérzik, hogy igazán szereti ôket, és teljes élettel akarja megajándékozni ôket, még saját érdekeit is kész feláldozni értük. Az a gyermek, aki nem bízik a tekintélyben, képtelen elfogadni az általa támasztott követelményeket és az erôfeszítést, melyet ezek elérése igényel. A bizalom elvész, ha kétértelműség vagy ellentét támad a szavak és a tettek között. A fiú képtelen elfogadni annak az apának a követelményeit, aki önmagával szemben nem támaszt követelményeket, s aki nem szereti és ismeri el fiában az önálló személyiséget. Emlékszem egy fiatalemberre, akivel a televízióban interjút készítettem. Kábítószerélvezô volt. Kértem, beszéljen az élményeirôl. Azután megkérdeztem, mit szóltak hozzá a szülei. ,,Dühöngtek'' -- mondta. ,,És te hogy reagáltál erre?'' -- kérdeztem. ,,Uram, az én apám alkoholista,'' -- felelte haragosan a tizenhat éves fiatalember, s egyenesen a szemembe nézett. Megérezte, hogy apja vizet prédikál, és minden bizalmát elvesztette iránta. Ha az apa így szól hozzá: ,,Fiam, ne légy olyan mint én! Tudom, mit jelent a szenvedélytôl való függés. Ne tedd magad boldogtalanná, ahogyan én tettem!'', akkor fia megértette volna, és talán el is fogadta volna. Az apa így igazat mondott és nem vizet prédikált volna: csakhogy ez az igazság megkövetelte volna, hogy becsületes és alázatos legyen. A gyermek növekedése és valódi bensô méltóságának megszerzése érdekében nem elég gyöngéden szeretni és mindenestül elfogadni ôt. Szüksége van bátorításra, megerôsítésre és irányításra is az apa vagy az ôt helyettesítô nevelô részérôl, aki hisz benne és növekedési képességében. Az apának vagy helyettesének be kell bizonyítania a gyermek elôtt, hogy igazán szereti, és érdekli, hogy jól érzi-e magát és fejlôdik-e. Azok a gyermekek, akik megérzik, hogy apjukat sokkal jobban érdekli saját jó híre, munkája és pihenése, hogy gyermekük jelenléte csak zavarja ôt, nem fogadják meg az apai tanácsot, nem fogadják el az irányítást. A gyermek és a tekintély között fal fog magasodni. A nevelés kihívása Bizonyos értelemben minden nevelés küzdelem. A gyermek, a kamasz növekedése nem megy erôfeszítések nélkül. Könnyebb az anyának megmosdatnia sérült gyermekét, mint megtanítania, hogyan mosakodjék maga. A nevelés idôt és türelmet kíván, különösen, ha a gyermekbôl hiányzik az önbizalom. Nem könnyű állandóan többre szólítani egy sérült embert. Nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt a figyelmes hallgatás és a növekedésre szólító kihívás, a gyermek nyugtonhagyása és kényszerítése között. Minden nevelés célja a felszabadítás. Ez magában foglalja a felszabadítást a rabszolgává tévô ösztönöktôl, melyek meggátolják, hogy az ember igazságban éljen a valóság talaján; s azt a felszabadítást, mely lehetôvé teszi az adományok kibontását és a tulajdonságok kiteljesítését. Ez a kétféle felszabadulás azonban csak akkor valósulhat meg, ha az embernek megvan a tere az élethez és növekedéshez. Olyanok vagyunk, mint a növények: olyan helyre van szükségünk, ahol gyökeret ereszthetünk. A növények vizet, levegôt és napfényt igényelnek -- a gyermekek pedig szeretetet, támogatást és megerôsítést. Olyan környezetre van szükségük, mely bátorítja növekedésüket és erôfeszítéseiket, és szükségük van felnôttekre, akik segítik ôket a sötétség erôi, az élet tagadása ellen vívott küzdelemben. 1981-ben a ,,Forestičre'' nevű otthonba költöztem tíz, igen súlyosan sérült ember közé. Megdöbbentem, mikor elôször láttam, hogy Evelyn kiveti magát tolókocsijából. Akkoriban 19 éves volt. Értelmileg súlyosan sérült: nem beszél és alig uralja a testét, csak az egyik kezét mozgatja viszonylag jól. Lehajoltam, hogy visszasegítsem tolószékébe, de Marcelle, a segítô, aki vele volt, nem engedte. Mérgesen rászólt, hogy hagyja abba ezt az ostoba viselkedést, és kapaszkodjon vissza a székébe. Megkezdôdött a küzdelem kettejük között. Evelyn elôször várta, mi történik, de mikor látta, hogy Marcelle nem enged, megindult a tolószéke felé, és megpróbált felkapaszkodni rá. Nem kevés erôfeszítésébe került. Marcelle csak ekkor kezdett segíteni neki visszakerülni a székébe. Sok fogyatékos ember számára jóval könnyebb, ha hagyják, hogy mindent mások csináljanak helyettük, mint hogy maguk is megpróbáljanak valamit megtenni. Mindig az érintett személyen áll, hogy szabadon kimondja az igent a növekedésre és az ezzel járó erôfeszítésekre. A tiltáshoz szükséges bátorság Olyan társadalomban élünk, melyben sokan félnek az igazi nevelés támasztotta követelményektôl. Az uralkodó szemléletmód szerint türelmesnek kell lennünk, s hagynunk kell, hogy mindenki kielégítse saját igényeit, kövesse elképzeléseit és ösztöneit. Egyúttal tapasztaljuk az elnyomó tekintély elutasítását és annak a ténynek a figyelmen kívül hagyását, hogy az ilyen tekintélyt gyakorlók sokszor maguk is tekintélyelvű nevelést kaptak. Az, akit gyermekkorában nem segítettek, hogy valódi felelôsséget tudjon vállalni, akinek akaratát gyakran elfojtották, képtelen helyesen gyakorolni a tekintélyt. A nevelés feltételezi, hogy a nevelô tudja, mikor és hogyan tiltson. Van idô, hogy meg kell tiltanunk az alkoholfogyasztást annak, aki könnyen alkoholistává válhat. Lehet, hogy egy fogyatékos férfinak meg kell tiltanunk, hogy biciklizzen a faluban, ha komoly veszély forog fenn, hogy elüt valakit vagy balesetet okoz. Hasonlóképpen helyes, ha óva intünk egy nôt attól, hogy egyedül menjen ki az utcára, ha fennáll a veszélye, hogy molesztálják, vagy tudat alatt éppen ô provokálja ki ezt. Nem szabad megengednünk, hogy egy férfi megüsse vagy kihasználja a nála gyengébbet. Vannak idôk, mikor mindent meg kell tennünk annak megakadályozására, hogy valaki bezárkózzék a depresszió vagy az ábrándok világába, hogy vissza tudjuk hozni az illetôt arra a pontra, ahol megtalálhatja az élet és a szépség forrását. Mindehhez idôre, szeretetre és nagy szilárdságra van szükség. Ha egy kapcsolat egy értelmileg fogyatékos férfi és nô között kizárólag a ,,szex'' területére látszik korlátozódni, mindenféle valódi barátság nélkül, vagy ha a kapcsolat nem segíti elô egyikük növekedését sem, sôt ellenkezôleg, a kétségbeesés újabb formáihoz vezet, vennünk kell a bátorságot, és a kapcsolatot meg kell tiltanunk. Ha engedjük, hogy folytatódjék, hiányzik belôlünk a tisztelet irántuk, és a remény, hogy képesek igazi szabadságban élni. Olykor mégis engednünk kell, hogy valaki ,,megégesse magát'', sôt, nyomorúsága mélyéig merüljön. Vannak, akik számára csak az igazi kudarc megtapasztalása nyitja meg az utat a párbeszéd felé, s csak így kezdôdhet meg növekedésük. Nem lehet eljutni a nagyobb szeretetre, ha nincs tere a hibázásnak. A tékozló fiú apja is elengedte fiát, pedig tudta, hogy valószínűleg sok ostobaságot cselekszik majd. Mindannyian dédelgetünk illúziókat. Van, aki mindentudónak képzeli magát, mások azt hiszik, veszély nem létezik, vagy hogy bármilyen veszedelembôl megmenthetik magukat -- és elutasítják a tapasztaltabbak tanácsát. Olykor szükséges, hogy ezek az emberek átéljék a kudarcot. De a tanulásnak ez a fajtája nem mindig alkalmas értelmileg sérült emberek számára, s különösen nem az alkohol, a kábítószer, az erôszak vagy a nemi élet területén. Nem hagyhatjuk, hogy tönkretegyék magukat vagy másokat. A kockázatot mindig gondosan mérlegelni kell! Freud sokat beszél a tabukról. Igaz, hogy amit egykor hirdettek, az a félelem vallása volt. Ha valaki megszegte a törvényt, a közösség kivetette magából és a kárhozatra jutás forgott kockán. Ez neurózishoz vezethet. Jézus vallása az irgalom vallása. Jézus nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért. Életet akar, nem halált. A tiltás a keresztény ember számára nem azonos a tabuval. Nem végleges és nem a félelem az elsôdleges motivációja. A megbocsátás és a szeretet meghaladja a félelmet. Tiltani annyi, mint segíteni a másikat, hogy valóban felszabaduljon. A nevelésnek egyik eleme ez. Ha anélkül tiltunk valamit, hogy egyúttal pozitív módon egy másik tevékenység felé irányítanánk a figyelmét, összetörhetjük az illetôt, akinek sem ereje, sem motivációja nincs az engedelmeskedésre; túl erôs a könnyű kiutat, gyönyört, kárpótlást keresés, az érvényesülés vágya. A szív nevelése Ami igaz a gyermek esetében, igaz a Bárkába befogadott értelmi fogyatékos fiatal vagy felnôtt esetében is. Sokan érkeznek hozzánk, akik semmiféle valódi nevelésben nem részesültek. Egy elmegyógyintézetben vagy pszichiátriai központban kaptak képzést, ahol a büntetéstôl való félelemmel vagy különbözô kiváltságok ígéretével vették ôket rá, hogy engedelmeskedjenek a házirendnek. Ez azonban nem igazi nevelés; inkább állatokkal szoktak így bánni. A közösségi élet megkívánja bizonyos szabályok elfogadását, a másik ember befogadását és tiszteletét. Ha mindig mi akarunk a figyelem középpontjába kerülni, mi akarjuk megenni a legnagyobb szelet tortát, állandóan összeütközésekbe keveredünk. Hajlamosak leszünk elnyomni a gyöngéket, olyan társakat keresünk, akik egy véleményen vannak velünk, és kerüljük azokat, akik ellenünk szegülhetnek. Olyan küzdelem alakul ki, amelyben mindenki a maga érdekét nézi, és ennek érdekében befolyásolja a többieket. Nem élhetünk harmonikus közösségi életet, ha csak magunkra gondolunk. Ez az, ami megosztja társadalmunkat és világunkat, ez emeli a félelem falait egyének és népek közé. A szegényeket összetörik, miközben egyre több védekezô- és támadófegyvert halmoznak fel. Az az emberi lény, aki nincs tekintettel másokra és mások igényeire, a meghasonlás és a háború magvait veti el. Ez az individualista magatartás a szeretet tagadása. Olyan szexuális igyekezethez vezet, mely önzô módon csak saját gyönyörével törôdik. A szív nem bocsátkozik ôszinte, harmonikus kapcsolatba, mely valódi közösséget jelent a másikkal és igazi gyöngédséget fejez ki iránta, mely megerôsíti és segíti ôt a kiteljesedésben. Minden nevelés alapja a szív és az elme megnyitása mások igényei felé. Ez figyelmet és a másik meghallgatását feltételezi. A gondolkodást fogalmak segítségével, tudásunk átadásával nevelhetjük. De a szívet és az akaratot is nevelni kell a mások felé irányuló szeretetre és szolgálatra. A nevelés lényege, hogy a másik embert kapcsolatokra vezetjük, nyitottságra segítjük, és arra, hogy érzékeny legyen mások korlátaira és válaszolni tudjon igényeikre. Az érettség növekedés az önmagunk és mások iránt érzett felelôsségben. A tizennegyedik és tizenötödik században kétségbe vonták, hogy a rabszolgának lelke, bensô élete van, és képes a döntésre. Manapság akadnak olyanok, akik kétlik, hogy az értelmi fogyatékos ember belsô életre és szeretetre képes. Vannak, akik azt akarják, hogy ezek az emberek jogként ismerjék meg a nemi örömöt anélkül, hogy megéreznék, milyen örömöt jelent két ember szeretete és közössége egymással. A Bárkában folyó nevelés célja, hogy mindenkinek segítsen úgy elfogadni a másikat, ahogy van, segítsen becsülni a másikat és meglátni benne a szépet, segítsen válaszolni a másik ember igazi felszabadulás és növekedés utáni igényére. Természetesen fontos megtanulni az önállóságot. De még fontosabb a képességek fejlesztése, nem öncélként, hanem, hogy lehetôvé tegyük a kapcsolatok kialakulását másokkal, s egy igazságos világ fölépítését -- a másikkal együtt és nem ellene --, amelyben kölcsönös az egymásért érzett felelôsség. A fogyatékos ember képes arra, hogy így szeressen. Talán a maga kicsiségében mélyebben is tud szeretni, mint az, aki tudásban, hatalomban és javakban gazdag. Az értelmi fogyatékos emberek közelebb élnek a szívükhöz. Érzékelésük és tudatuk inkább támaszkodik az érzésekre és vonzalmakra, mint az ésszerűségre. A fejlett intellektusú emberek ellenben gyakorta nehezen létesítenek kapcsolatot másokkal. A logikára és a hozzáértésre építenek, mindenáron bizonyítani akarják, hogy ôk a legjobbak. Intellektuális, gondolkodó- és cselekvôképességüket gyakran használják arra, hogy felsôbbrendűségüket igazolják és másokon uralkodjanak. Nem hiszem, hogy a szabad és szeretô ajándékozás készsége csak az értelmi képességek hosszú fejlesztése után alakul ki. Bizonyos gyermekfejlôdési elméletek azt a benyomást keltik, hogy a gyermek alapvetôen önzô, csak kapni és fogyasztani képes. Azt feltételezik ezek az elméletek, hogy amíg magasabb értelmi szintre nem ér, a gyermek képtelen magát egy nagyobb egész részeként látni; s az önátadás tisztán az értelmi belátáson és az akaraton múlik. Kevésbé fejlett ítélô- és akarati képességű emberek között szerzett tapasztalataim szerint nem igaz, hogy ezek az emberek képtelenek volnának szabadon és önzetlenül szeretni, vagy hogy szívük megmarad a szubjektív érzelmek szintjén, és nem tud egyesülni a másikkal. Az újszülött mély közösségben él anyjával. A csecsemô kap, de ad is a maga módján. Szeret, és ki is akarja fejezni szeretetét. Szüksége van anyjára és az általa nyújtott biztonságra, de ezeken túl arra is, hogy átélje a vele való kapcsolatot. Lehet, hogy a gyermek az értelmével nem fogja fel ezt a szeretetet, de megérzi a belôle sugárzó békét. Ha egyedi lényként szeretik, jólesô érzést tapasztal, megnyilatkozik elôtte önnön szépsége, és tudja, hogy anyjából meríti az életet és az erôt. A csecsemô adománya, mellyel szeretetét kifejezésre juttatja: örömteli mosolya és bizalma. Az anyjával közösségben élô csecsemô fenntartás, félelem nélkül adja magát anyjának, mert bízik szeretetében. Ezzel anyjának is életet ad, elôtte is feltárja önnön szépségét és termékenységét, életadó képességét -- nemcsak biológiai, de lelki értelemben is, a szeretet és kettôjük közössége által. Ahogy a gyermek fejlôdik, ártatlansága, a közösség öröme és a világ felfedezésének ámulata megkopik. Sebezhetôségében, hatalmas érzelmi igényeiben és csaknem végtelen szeretetszomjában sérti, ha a szülôi figyelem -- akár szándékosan, akár, mint ahogy ez gyakrabban elôfordul, öntudatlanul -- hiányzik. Ez megnyitja a gyermek szívében azt a mélyebb sebet, azt az eredeti sérülést, amelyrôl már korábban szóltunk. Számtalan korlát kezd emelkedni, mert a belsô űr, fájdalom és szorongás elviselhetetlen. Mégis, ezek a korlátok, sôt, a szülôi korlátozások is elôre vihetnek, hiszen rákényszerítik a gyermeket, hogy kezdjen elszakadni szüleitôl és kezdje feldolgozni csalódásait. Csak akkor káros ez a folyamat, ha a gyermek törékenyebb annál, semhogy elviselhetné a frusztrációt és leküzdhetné a szorongást. Ilyenkor a gyermek tehetetlenül hánykolódik a bánat tengerében. Az is elôfordulhat, ha a szenvedés túl nagy és túl korai, hogy válaszul a gyermek megpróbálja elvágni magától a fájdalmat és a szenvedést, s egyúttal elvágja magától szívének mély érzéseit is. Az ily módon kiépített védekezôrendszerek többé-kevésbé áthatolhatatlanok. Ha szíve megsérült, a gyermek gyakran fordul a tudás, a hatalom, a hatékonyság és a személyes siker irányába, vagy bármely olyan terület felé, mely kevesebb emberi kapcsolat létesítését kívánja. Mivel a szeretet és közösség szempontjából nem érzi egyedinek magát, a tettek és a teljesítmény terén próbál azzá válni. Következésképpen nehezére fog esni, hogy értelmi adományait és cselekvési készségét mások szolgálatába állítsa. Általában annak érdekében cselekszik, hogy bizonyítson, uralkodjon, felsôbbrendűnek érezhesse magát, és ellensúlyozza kisebbrendűségi érzését. Mikor Jézus azt mondja, hogy olyanokká kell lennünk, mint a gyermekek, arra mutat rá, ami a legmélyebb és leginkább isteni az emberi lényben. Minden, gyermekkorunk óta felépített korlát mögött ott dobog a gyermek tiszta és ártatlan szíve, melyben Isten ajándéka lakozik. Ez a szív képes szeretetet adni és kapni, közösségben élni más emberekkel és Istennel, és az élet forrásává válni mások számára. Isten tervei szerint e szív sugallatából kell származnia minden emberi tevékenységnek. Az ember nagy szenvedése és bűne, hogy nem hisz többé a közösség és a kölcsönös bizalom ártatlanságában, mely megnyílik mások, az egész világ és Isten felé. Az a bűn ez, hogy engedünk az eredmények, a hatalom és az anyagi javak csábításának ahelyett, hogy életünket a szeretetre és az elfogadásra építenénk, a szenvedés mindama kockázatával, ami ennek velejárója. A bűn az, hogy magunkba zárkózunk. Sartre A lét és a semmi című könyvében puszta csatának tekinti a szeretetet, melyben az egyik fél gyôz és diktál, míg a másik veszít és függôségbe kerül. Nem látszik tudomást venni a közösség valóságáról, mely nem ,,fúzió'', hogy az egyik, a másik vagy mindkét fél megsemmisülne. A közösség olyan egység a másikkal, amely tiszteli, elmélyíti és megerôsíti mindkét fél önazonosságát; de ez a közösség csak akkor jöhet létre, ha igazán megtapasztaltuk a szabadon adott szeretetet, amelyben a másik nem ,,felfalni'', függô helyzetbe hozni akar, hanem éppen ellenkezôleg, növekedésünkben akar segíteni és azt akarja megláttatni velünk, ami bennünk a legjobb. Olyan gyakran megesik, hogy az emberek a tudás, a hatalom és a gazdagság korlátai mögé rejtôznek, félve a kapcsolatoktól, a párbeszédtôl. A szeretet a szemükben csupán manipuláció, a birtoklásvágy megnyilvánulása, mely meggátolja, hogy az ember önmaga lehessen. A függôséget veszteségnek, egyfajta halálnak látják. Ezért azután felvértezik magukat ennek lehetôsége ellen, és eközben másokat sértenek meg. A szeretet és a fogyatékos ember Bizonyos szempontból az értelmileg sérült emberek által felvett álarcok kevésbé feltűnôek, éppen azért, mert kevésbé racionálisak és kevésbé önfejűek. Ha valamelyikük elhagyatottnak érzi magát, természetesen ugyanúgy reagál, mint bárki más: úgy érzi, önigazolásra van szüksége, arra, hogy uralkodjék másokon és gyôzzön. A másik végletbe esve az ilyen ember a szomorúság, a depresszió és a harag idôszakát éli át, s azzal próbálja létét igazolni, hogy ellenkezik és lázad: ,,Nem és nem!'' -- hajtogatja. Ha azonban felfedezi, hogy szeretik és hisznek benne, szívének legtisztább és legártatlanabb része, mely a közösséget és az ünneplést keresi, hamarabb elôtérbe kerülhet. A fogyatékos ember így hamarabb lesz kész arra, hogy másokkal közösségre lépjen, és az önátadás lelkületében szeretni tudjon. Ha segíteni akarunk egy értelmi fogyatékos embert, hogy felfedezze magában az élet forrását, szükség van valakire, aki elôhívja belôle, felébreszti benne a szeretet és a közösség vele született erôit. A sérült ember gyakran érzi, hogy elutasítják, hogy inkább a korlátait és csökkent képességeit látják benne, mint azt, amivel ô ajándékozhatja meg az emberek közösségét. Ki hiszi el, hogy a közösség, az együttérzés és az elfogadás emberi érték, mikor a társadalom épp az ellenkezôjét bizonyítja? Egy olyan világban, amelyben erôsnek, gyôztesnek kell lenni és igazodni kell a tömegkommunikációs eszközök hirdette értékrendhez, a fogyatékos ember mindig a társadalmi ranglétra alján marad minden normalizálási kísérlet ellenére is. Nem meglepô, ha továbbra is lehangolt és szomorú, ha küzd a saját helyéért, és nem hajlandó korlátozásokat elfogadni; s ezt nemigen tűri a társadalom. Mivel a társadalom ritkán vesz tudomást valódi adományairól és értékeirôl, még nehezebbé válik küzdelme, hogy ne egy zárt világban keressen örömöt, hanem teljesülhessen vágya, és a szeretetben, mások szolgálatában növekedhessen. Minden emberben a benne lakó űr kitöltéséért csatát vívnak az önzô hajlamok, a ,,mindent magamnak'' gondolkodásmód és a mások felé való megnyílás. Ugyanez a csata zajlik a fogyatékos emberben is. Mély meggyôzôdésem, hogy az értelmi fogyatékos emberek akkor tudnak növekedni munkára való képességükben és önállóságukban, ha felfedezik, hogy szeretni tudnak; kapcsolatba és közösségre tudnak lépni másokkal, s így el tudják fogadni magukat korlátaikkal és növekedési képességükkel együtt. Szomorú, ha valaki elzárkózik fogyatékosságának valósága elôl, és félve a szívében lakó érzésektôl magába zárkózik -- például úgy dönt, hogy külön költözik --, hogy bebizonyítsa, olyan, mint ,,bárki más''. A Bárkában -- és más intézményekben is -- tapasztaltunk alkalmanként kudarcot az önállóság ilyen felfogása esetén. Jean-Pierre például, más eszmény híján, csak arra törekedett, hogy jól fizetô álláshoz jusson, és olyan élete legyen, hogy azt tehesse, amit akar. Talán valóban szüksége volt az önállóságra, arra, hogy hasznosnak érezze magát, de az ôszinte kapcsolatok és hűséges barátok hiányában világa hamarosan a munkára, a sörözésre és a tévézésre korlátozódott. Az elszigetelôdés talán szükségszerű szakasz volt életében, hogy felfedezze közösség és emberi kapcsolatok utáni vágyát, annak minden velejárójával. Félek azonban, hogy sok, kis mértékben fogyatékos ember hajlamos olyan önállóságba vonulni, aminek eredménye csak az elszigetelôdés lehet. Másfelôl arra is akad néhány nagyszerű tapasztalatunk, hogy fogyatékos emberek igazi önállóságra tettek szert, képesek voltak helytállni a munkahelyükön, s egyúttal -- szinte kivétel nélkül --, szívük is békére talált, mert jóbarátok vették ôket körül. A bizalom kialakítása A nevelés szerepe tehát az emberek segítése, hogy meglássák mindazt, ami bennük pozitív és szép, felismerjék, hogy képesek kapcsolatot teremteni egymással, felismerjék, hogy szeretetre méltók és szeretni tudnak. Ha ez sikerült, felfedezik az ôszinte barátság örömét. Felfedezik emberi méltóságukat, képességüket a munkára, arra, hogy szép dolgokat hozzanak létre. Sok olyan embert fogadtunk be, aki öngyilkosságra hajlik, akinek annyira összetört az énképe, hogy nem kíván tovább élni. Olyan környezetet kell számukra biztosítanunk, ami azt hívja elô, ami bennük a legjobb. Ahogyan bizonyos környezetek a sötétséget és a halált hívják elô, éppen úgy mások az életet és az élet akarását. Csak akkor tagadhatunk meg valamit valakitôl, ha egyúttal képesek vagyunk éreztetni vele, hogy becsüljük és mélységesen bízunk benne. Ez a különbség a jó pásztor és a béres között.[1] A tiltás ugyanis ez esetben a remény jele: ,,Tudom, hogy többre vagy képes.'' Ez persze dialógust feltételez, melynek során az illetô megérti a rá vonatkozó tilalmat. Mindennél értékesebb, ha valakinek pozitív életcélja van, és képes belátni, hogy a tilalom segíti szabadabbá válni és eljutni oda, hogy dönteni tudjon és megtalálja az útját az életben. A nevelés abban áll, hogy segédkezet nyújtunk annak az embernek, aki kezdi felfedezni élete célját. Lesznek sikerek és kudarcok, nem fognak hiányozni az elbátortalanodás idôszakai, de ha elesik is, az ember felkel újra és megtapasztalja a megbocsátást. Emlékszem, mit mondott Dr. Franko, mikor tanácsot kértem tôle a súlyosan zavart Antoine-nal kapcsolatban, aki súlyos vétket követett el egy kisgyermekkel szemben: ,,Menj el hozzá és beszélj vele! Lehet, hogy erôszakos lesz, mert nem könnyen fogadja el a sötétséget, melyet önmagában érez. Maradj vele, amíg szóba nem áll veled és ki nem békültök! A múltban, ha Antoine rosszat tett, megtagadták és kórházba került. Létfontosságú, hogy most megtapasztalja a megbocsátást.'' Normális gyermeket sem könnyű nevelni, különösen olyan társadalomban, melynek értékei csábítók, anyagiasak és a gyönyörök körül forognak. A szülôknek ritkán van ideje és képessége gyermekeik meghallgatására, holott ez elengedhetetlen, ha teljesen meg akarják érteni ôket. Mennyivel könnyebb leültetni ôket a televízió elé vagy játékokat nyomni a kezükbe, mint játszani velük, együtt csinálni mindenfélét, örömmel és ünnepi módon. Nehéz a szülôk számára ellenállni a birtoklás vágyának és annak, hogy gyermeküket saját érzelmi igényeik kielégítésére használják, de még nehezebb jó tanárnak lenni, begyógyítani a fogyatékos gyermek szívének sebeit, és ismét felkelteni benne az élni akarást. Az igazi tekintély Nem könnyű jó pásztornak lenni. Jól ismerem az elméletet, sôt beszélni is tudok róla. De rá kell jönnöm, hogy gyakran jobban hasonlítok a ,,béreshez'', akinek bizonyítania kell és meg kell óvnia tekintélyét. Olyan gyakran hozok elsietett ítéletet, oly gyakran tiltok és avatkozom be anélkül, hogy idôt szánnék megérteni, mi is történt valójában. Ha nem megfelelô pillanatban javítok ki valamit, s a beavatkozás inkább szidás, mint a másik segítése, a tettem inkább saját szorongásomból fakad, mint abból a vágyból, hogy segítsek a növekedésben. Ez leggyakrabban akkor esik meg velem, ha túl sokat igyekszem tenni, ha elvesztem magamban a fényforrást, ha fáradt vagyok vagy messze távolodtam az imádság szellemétôl, ha túlságosan elmerültem a napi gondokban, kellô összeszedettség vagy bensô erôforrások nélkül. Nem könnyű a tekintélyt szeretetben és igazságban gyakorolni. Szilárdnak és világosnak kell lennünk, tisztelnünk kell a másik ember értékeit, hogy megtalálhassuk a megfelelô szavakat és gesztusokat, melyek segíthetik ôt a növekedésben. Ismerem ezzel kapcsolatos saját gyöngeségeimet és félelmeimet. De ugyanakkor azt is tudom, hogy az értelmi fogyatékos voltuk miatt szenvedôknek szükségük van valakire, aki mélységesen elkötelezett szeretettel és tisztelettel fordul feléjük, s ennek ellenére tud határozott lenni, hogy biztosíthassa fejlôdésüket és adományaik kibontását. A pásztornak a gyöngédség és igazság sziklájává kell válnia, amelyre a másik támaszkodhat. Különösen azok aggasztanak, akik kora gyermekkorukban rossz élményeket szereztek a tekintéllyel kapcsolatban: mikor csak tilalmakat állítottak fel számukra kedvesség és megbocsátás nélkül, mikor merev nevelést kaptak adományaik és növekedési képességük bátorítása vagy elismerése nélkül, az élettôl és a fejlôdéstôl fosztották meg ôket. Olykor ezek a súlyos gátlások nyilvánulnak meg magatartásukban a tekintéllyel szemben, melyet saját lényük elleni fenyegetésként fognak fel. Bizalmuk visszanyerése sok türelmet és jóságot követel a tekintélyt gyakorló személy részérôl. A nevelés, s különösen a gyermekkori traumákat szenvedett gyermekek és serdülôk nevelése olyan csoport közös munkáját feltételezi, melynek tagjai kölcsönösen segítik egymást, hogy igazi, hűséges pásztorok lehessenek, akiknek gondja van minden egyes ember növekedésére, és akik felelôsséggel tartoznak egymásnak. Nagyon nehéz egyedül gyakorolni a tekintélyt. Az ember oly gyakran csap át védekezésbe vagy válik öntudatlanul is zsarnokká. Hajlamosak vagyunk úgy védelmezni saját tekintélyünket és a kialakult rendet, hogy nem hagyunk beleszólást másoknak. Az objektivitás érdekében a csoportnak szüksége van egy ,,külsô szemre'', különösen, ha valaki nehezen kezelhetônek, zavarodottnak vagy erôszakosnak tűnik. Nehéz belátnunk saját hibáinkat, különösen, ha az erôszakosság, a rendbontás talán éppen a figyelem vagy a hűség hiányában gyökerezik. A Bárka közösségeiben ez a kívülálló személy lehet a közösség vezetôje, aki nem azonos a ház vezetôjével. Általánosságban véve jobban örülünk, ha olyan férfi vagy nô vállalkozik a külsô szemlélô szerepére, aki magáévá tette a Bárka értékeit, mintha pap vagy pszichiáter lenne az illetô -- olyan valakire van szükség, akinek van tapasztalata az emberi szenvedésrôl és az ember szükségleteirôl, akibôl nem hiányzik az emberi bölcsesség és aki ismeri az Evangéliumot. A papoknak és a pszichológusoknak fontos szerepük van egyén és közösség fejlôdésében és felszabadításában, de nem szabad más szerepek betöltésére törekedniük. A Bárkában fennáll az a veszély, hogy a vezetôk nem bíznak eléggé saját intuíciójukban, bölcsességükben és nevelôi képességükben, és túl könnyen alávetik magukat a ,,szakértô'', a hivatásos szakember véleményének. Természetesen szükségük van rá, hogy tanácsot kérjenek másoktól, akik nagyobb tudással és tapasztalattal rendelkeznek, de mindenekelôtt saját szerepüket kell ôszintén és bizalommal vállalniuk. Felnôttek nevelése A gyermek nevelése más, mint a felnôtté, akkor is, ha ez utóbbi értelmileg súlyosan fogyatékos. Az értelmi fogyatékos felnôtt elsôsorban felnôtt: nem gyerek. A gyermek teste és szelleme még fejlôdésben van, így a gyermek természeténél fogva befogadó és nyitott. A felnôttnek már múltja van, s az értelmi fogyatékos felnôtt múltja gyakran szenvedések és elutasítások története. Mivel önképe sérült, túlságosan is hajlamos mindenért önmagát okolni. Az ilyen embert erôsíteni, biztatni és támogatni kell. Talán a családban vagy az intézetben valamiféle képzés során szerzett különbözô tapasztalatok, tiltások és engedélyek nyomait viseli magán. A fájdalmat orvosolni kell, a rossz szokásokon pedig úrrá kell lenni. Ugyanakkor állandó párbeszédre van szükség, el kell fogadni a kudarcot és a törékenységek, a hibák, a korlátok tapasztalatát, hogy lehetségessé váljon mindezek meghaladása. Az érzelmi és szexuális élet tekintetében a felnôtt és gyermek között óriási a különbség. A felnôtt nemisége már kialakult, ha a boldogtalan kórházi, intézeti és családi tapasztalatok gyakran rosszul, talán egyenesen perverz módon alakították is. Nem könnyű az érzelmi életében sérült embert segíteni abban, hogy helyes távolságot tartson a másik nemmel való kapcsolatában. Azt a férfit, akit soha nem érintett szeretettel az anyja, vagy aki túl soká élt kórházi környezetben, súlyos sérülések érik érzelmi téren. Ezért ügyetlenül érinti meg a nôt, és ügyetlensége újabb elutasításhoz vezet. Könnyű finoman, gyöngéden nyúlni egy gyermekhez. Sokkal nehezebb megtenni ugyanezt egy zavarodott férfival vagy nôvel. Mégis fontos megtalálni ennek az érintésnek valamiféle elfogadható módját, például amikor betegek vagy valamilyen fájdalomról panaszkodnak. De éppen így alkalmat kínálhat erre egy kis baráti birkózás, játék vagy népi tánc, ahol pontos szabályok rögzítik az érintés mikéntjét. Ha a Bárkában vallott értékek szemben állnak a sérült felnôtt családjában vallott értékrenddel, komoly nehézségek merülnek föl. Paul apja például idejének jó részét a kocsmában tölti. Paul szereti apját és utánozza ôt. Csakhogy ez számára nagyon veszélyes. Nem ismeri a mértéket, s ha iszik, a munkája látja kárát. Paul érzi a Bárka és a családja értékrendje közt feszülô ellentétet. Hasonlóképpen átéli ezt néhány más ember is, aki családjához hazalátogatva azt látja, hogy testvérei, sôt, olykor szülei is különbözô partnerekkel létesítenek szexuális kapcsolatot. Mi a következmények ismeretében nem engedhetjük meg, hogy családjuk értékrendjét kövessék -- de nem alkalmazhatunk tiltást sem, mint a gyermekek esetében. Ezen a téren akadtak sikereink és kudarcaink is. Robert például olyan családból származik, ahol nem ritka az erôszak és az alkoholizmus. Maga sem tudott letérni errôl az útról, azután sem, hogy hozzánk került. Sok év telt el, amíg valóban gyógyulást nyert. Egy, az Anonim Alkoholisták Klubjához hasonló csoport segítségével sikerült leszoknia az ivásról, s azóta a csoport aktív tagja. Vannak találkozók, ahol tanúságot tesz: ,,Nem tudtam, hogyan keveredhetek ki abból a pokolból, amelyben éltem...'' Ma már büszke a munkájára, és saját otthonában él három társával. Megtalálta békéjét. Alfrednek vannak bizonyos képességei, de érzelmi téren nagy zavar uralkodik benne. Minden segítséget elutasított és otthagyta a Bárkát, hogy ,,a maga útját járhassa'', de a végén börtönbe került. Vajon mi lesz vele, ha kikerül onnét? Remélhetôleg, ha már egyszer megjárta a poklot, hajlandó lesz elfogadni valakit, aki segít neki talpra állni és helyreállítja benne a bizalmat. Érzelmi és szexuális nevelés Az érzelmi és szexuális életre való nevelés során abban segítünk valakit, hogy érzéke legyen másokhoz, képes legyen a másikat meghallgatni és szeretni, együttérezni vele, gyöngéden fordulni felé és nem utolsósorban felelôsséget érezni iránta. Az igazi szexuális nevelés a szívet ébreszti fel és az érett érzelmi élet felé segít. A szív felébresztésének ehhez az élményéhez szükség van az azonos nemű szülôvel való bizonyos mértékű azonosulásra. A kisfiú apjának anyjához fűzôdô kapcsolatát imitálja. Ahogy apja viselkedik a nôkkel, különösen a feleségével, az befolyásolja legerôteljesebben fia nemiségét. Bizonyos mértékig hasonló a helyzet az értelmi fogyatékos emberek számára létesített otthonokban is. Úgy fognak viselkedni, mint segítôik vagy a személyzet tagjai, akiket szeretnek és csodálnak. A sérült emberek ezeken a kapcsolatokon és a felnôttekkel való azonosuláson keresztül találják meg lassanként önmagukat. Az igazi szexuális nevelés olyan környezetben, olyan otthonban, olyan férfiak és nôk közötti kapcsolatrendszerben folyik, ahol a gesztusok és érintések gyöngédségrôl és örömrôl árulkodnak. A szexuális nevelés eszközei nem lehetnek névtelen képek, melyek személytelen információt közölnek. Természetesen fontos az emberi test ismerete és a termékenységi ciklusok, a szexuális kapcsolat és nemzés közötti összefüggés megvilágítása. De helytelen a szexuális kapcsolatot képek vagy diák segítségével bemutatni, ami sajnos megtörténik olykor -- ezek a képek ugyanis esetleg az élô kapcsolattól elválasztott nemi vágyat ébresztik fel. A nevelô feladata valójában az, hogy segítse a serdülôket a testi funkciók megértésében és megbecsülésében, s hogy válaszoljon kérdéseikre. Súlyos dolog, ha valamelyikük a saját testét rossznak gondolja. A jegyesoktatás természetesen megköveteli a pontosabb felvilágosítást a nemi életrôl. De a hangsúly mindig azon legyen, hogy mennyire fontos meghallgatni a másikat, és tiszteletben tartani a két fél közti különbségeket. A szexuális nevelés nem annyira gyakorlati útmutató arról, mit és hogyan kell tenni, hogy a nemi élet harmonikus legyen, mint inkább segítség, hogy az ember természetes örömben élje meg a saját nemiségét. A szexuális nevelés jelenti azt is, hogy növekszik az ember készsége a másik igényének meglátására. Ide tartozik az is, hogy segítünk szembenézni a kapcsolatokban rejlô kihívásokkal és nehézségekkel. Ez tulajdonképpen az igazi szerelem iskolája. A Bárkában feltűnt, hogy gyakran éppen a segítôk szorulnak rá leginkább a szexuális nevelésre. Befolyásolja ôket a tömegkommunikációs eszközökbôl áradó felfogás, mely trivializálja a szexualitást és képtelen megérteni valódi jelentôségét. Félnek az értelmi fogyatékos emberek érzeleméhségétôl, nem tudják, hogyan válaszoljanak a gyengédség jeleire, a nemiség megnyilvánulásairól nem is szólva. Mivel maguk sem látnak tisztán, nem tudják, elítéljék vagy figyelmen kívül hagyják-e a látottakat. Napjainkban többre van szükség, mint egészséges erkölcsökre a szexuális kapcsolatok terén. Mélyen meg kell értenünk az antropológiát is, amely az emberi és a keresztény etika alapja. Segítenünk kell az embereknek megérteni azt, hogy a valódi elkötelezettség nélküli szexuális kapcsolat hogyan rombolja az emberi szívet; hogy a szeretetnek kell irányítania, felemelnie és magába foglalnia a nemiséget, mert egyedül ez teszi valóban emberivé. Fontos megtanulni, hogy a szexualitás, melyet biológiai és pszichikai növekedés készít elô, csak az önzetlen szeretetben és az önátadásban megnyilvánuló érzelmi érettség elérésével fejlôdhet harmonikusan, és valósulhat meg a maga teljességében. A szexuális nevelésnek ez a formája nélkülözhetetlen az értelmileg enyhén sérült férfiak és nôk számára is. A filmek és magazinok hatására ezek az emberek gyakran szenvednek el megrázkódtatásokat. A tömegkommunikációs eszközök felébresztik nemi ösztöneiket, és hamis almokba ringatják ôket a ,,szerelemrôl''. Helyzetük nehéz, hiszen szívük törékenyebb, közelebb vannak a szorongáshoz és oly könnyen befolyásolhatók! Szükségük van valakire, akivel beszélni tudnak ezekrôl a kérdésekrôl, hogy megérthessék, mi a tét az igazi szerelem esetében. Csak ezután tudnak majd valóban választani. A tanácsadásnak és nevelésnek ezen a területén létfontosságú, hogy a közvetítô rendelkezzen azzal a nagyfokú érzékenységgel és jósággal, mely szükséges ahhoz, hogy ennyi szenvedéssel, zavarral és sérüléssel szembenézzen. A túl merev tiltások, különösen, ha büntetés is kapcsolódik hozzájuk, csak még nagyobb bűntudat és félelem kialakulásához vezetnek. Ez gátlásokat alakíthat ki, vagy titkos szexuális örömökre és erotikus álmokba való menekülésre ösztönözhet. A közvetítônek fel kell ismernie saját szerepének határait is. Nem szükséges mindent tudnia. Tisztelettel kell megállni minden ember személyes világa, bensô titka elôtt. Csak akkor szabad beavatkozni, ha bizonyos, hogy a másik veszélyben forog. A szabály mindig egy és ugyanaz: a bizalom kapcsolatát kell kialakítani, melyben lehetséges a párbeszéd, s ahol lassan-lassan eltűnik a félelem. Igaz, az ilyen kapcsolat olykor hosszú idô után alakul csak ki. Ezért olyan emberekre van szükség, akik készek hosszabb idôre elkötelezni magukat és hajlandóak vállalni az ilyen elkötelezettséggel járó követelményeket. A tekintély gyakorlása és a tiltás alkalmazása szexuális téren különösen nehéz. Minden nevelônek és közvetítônek megvannak e téren a sebei, a nehézségei, a szorongásai és küzdelmei. Az a közvetítô, akinek saját homoszexuális hajlamaival kell küszködnie, valószínűleg merevebben, kevésbé együttérzô és megértô módon közelít mások homoszexuális megnyilvánulásaihoz. Igen nehéz objektívnek maradni szexuális téren, ahová oly könnyen kivetítôdhet minden igényünk és szorongásunk! Akik ,,szabad szexet'' kívánnak maguknak, másokat is hajlamosak ilyen ,,szabadságra'' bátorítani, nem mintha ezzel növekedésüket segítenék, hanem saját magatartásuk helyességét akarják igazolni. Ha az ember nincs tisztában saját szexualitásával, lehetetlen, hogy világosan és ôszintén lássa mások nemiségét. Aki saját nemiségétôl fél, az félni fog a másik ember szexualitásától is, és ezért merevvé válik. Aki nem tud szabadon fordulni saját nemisége felé, csaknem bizonyosan félre fogja érteni mások szexualitását. Aki nem hisz annak lehetôségében, hogy növekedhet e téren, soha nem fog bízni mások növekedésében sem, és statikus, legalista felfogást tesz megáévá. Ha valaki nem ismeri el saját gyengeségét, nem fog kialakulni benne a kellô türelem, hogy másokat segíthessen a fejlôdésben s abban, hogy szexualitásukat beépíthessék emberi kapcsolataik világába. A döntés a növekedés mellett Amint láttuk, a gyermek, aki azt érzi, hogy nem szeretik, ürességet és szorongást él át. Szíve körül falakat emel, hogy a fájdalmat elnyomja. Aki pedig a szívétôl elvágja magát, az elvágja magát mindattól, ami a legmélyebb és legbensôségesebb benne: elvágja magát az élet és a szeretet forrásától. Mivel képtelen másokkal együtt élni, szellemi tevékenységekbe, filozófiába, munkába, pillanatnyi örömökbe, agresszivitásba vagy egyenesen az ôrület világába menekül. A szeretet lehetetlenné válik. Elveszik a szív intuíciója, mely érzékennyé tesz mások iránt, segít észrevenni igényeiket, és alapja a közösségnek és a kölcsönös bizalomnak. Hogyan segíthetünk valakit abban, hogy ismét felfedezze forrását, teljességét és egysége középpontját? Abban kell segítenünk ôt, hogy a korlátokon keresztül is képes legyen alászállni szívének legsebezhetôbb területére. Aki ezt megteszi, újra átéli a múlt bizonyos szorongásait s a gyűlöletnek és lázadásnak olyan tapasztalatait, amelyek a bensô szenvedés szülöttei. A szív legmélyebb érzéseivel kapcsolatba kerülni csaknem elviselhetetlen élmény lehet, hacsak nincs egy jó és értô társ, aki képes meghallani a jajkiáltást és együttérzéssel hordozni a szenvedést. Ennek a személynek tudnia kell, hogyan fogadja az esetleg feltörô agresszivitást, mely azonban szükséges állomása az igazi kapcsolat kialakulása felé vezetô útnak. Egyre inkább meggyôzôdöm arról, hogy minden embernek szüksége van efféle támogatásra és társra, hogy növekedhessen, egyre inkább szeretô, egyenes és felelôs emberré válhasson, és kitörhessen a félelem és a szorongás börtönébôl. Nemcsak a fogyatékos embert kell végigkísérnünk ezeken, hanem a segítôket is. Nekik is megvannak a maguk gátlásai és korlátai, s nekik is meg kell tanulniuk, hogyan növekedjenek egy felelôsségteljesebb szeretet felé. Megtörténik, hogy aki nem képes többé elmenekülni bensô konfliktusai elôl, válságba kerül. A válság a bensô űr megnyilatkozása. Ez az üresség véglegesen csak azzal a hiteles szeretettel tölthetô be, amely Istentôl származik, bár gyakran emberek közvetítik. Csak ez az igazi szeretet ébreszti rá az embert, hogy nincs egyedül, hanem értékes, fontos személy, aki képes szeretetet és életet adni. Mikor a szeretet forrásai újra megnyílnak, a teljesség megtapasztalása betölti az űrt, amelyet a válság tárt ki. Korlátaink lerombolása során, amikor visszatalálunk az élet forrásaihoz, bizonyos mértékű bensô egységre és integrációra jutunk el. Ezek a lépések szenvedéssel járnak. De ezt a szenvedést gyakran új Isten-élmény kíséri a szív mélységeiben és sebezhetôségében. ======================================================================== 3. A kapcsolat férfi és nô között Férfi és nô Isten tervében A férfi és a nô közötti különbség radikális és alapvetô, tudatának legmélyéig áthatja mindkettôt és befolyásol minden emberi magatartást. Ezt a különbséget ott találjuk az élet kezdeteinél. Mózes elsô könyvében olvassuk (1,27): ,,Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, Isten képére; férfinak és nônek teremtette.'' Az volt a kívánsága, hogy egyek legyenek, hogy ,,egy test'' legyenek (Ter 2,24). Férfi és nô testben és lélekben egyaránt kiegészíti egymást. Lényét Istenre vonatkozva fedezi fel, aki megteremtette ôt; mindketten Isten képmásai, arra hivatottak, hogy Istenhez hasonlóvá legyenek. Ez alapvetô és végsô céljuk a világegyetemben. De életszövetségükben, szeretetük egységében is Isten képmásai. Mindkettô a másikkal és a másikért van. Mindkettô a másikkal való kapcsolatában fedezi fel saját magát is. II. János Pál gyakran beszél a férfi és nô ,,hitvesi'', ,,menyegzôi'' testérôl, ezzel is hangsúlyozva, hogy egyikük teste arra teremtetett, hogy a másikéval egyesüljön. ,,A férfi és a nô a teremtés misztériumában kölcsönös ajándék egymás számára... ezen ajándék tudatában egyesültek; kölcsönösen tudatában vannak testük hitvesi jelentésének, amelyben az ajándékozás szabadsága fejezôdik ki és a személyiség minden bensô gazdagsága megnyilvánul.''[1] A Teremtés könyve arra is rámutat, hogy mikor a férfi és a nô elfordult Istentôl, s Ô nem volt többé jelen egységükben, elvesztették eredeti ártatlanságukat. Ettôl fogva szörnyű ürességet éreztek magukban; megismerték a szorongást, tudatára ébredtek mezítelenségüknek. A férfi ekkor a nôt hibáztatta és uralkodni akart rajta. Egységük megtört: vetélytársakká lettek. Nem voltak többé egy test. Ettôl kezdve a férfi és a nô magába zárkózott, önmaga zárt világába vonult vissza. A hatalmat, a vagyont kezdte keresni, hogy ezzel töltse be belsô ürességét. Csak akkor válik lehetôvé, hogy megnyíljunk mások felé, kapcsolatot teremtsünk velük, belépjünk a szeretet, a közösség, az ajándékozás, az osztozás és a befogadás világába, ha kiengesztelôdünk Istennel, és felfedezzük jelenlétét önmagunkban. A férfi és nô egymás iránti vonzódása arra hívja mindkettôt, hogy meghaladjon egy másik elszigeteltséget, a halált is. A vonzódáson és egymás személyes választásán túl minden férfi és nô lelke mélyén ott él a vágy, hogy egy új embernek adjon életet. A szexualitás a termékenységre irányul. A nôi test arra van teremtve, hogy a gyermek elsô otthona legyen, a férfi teste pedig arra, hogy termékennyé tegye a nôét. Pszichológiai szempontból a nôi szexualitás bensôségesebb, a férfié inkább külsôdleges. A nôi test az élet továbbadásában betöltött szerepe folytán kevésbé alkalmas a megerôltetô fizikai tevékenységre, mint a férfié. Másrészt a terhesség és a gyermekek gondozása oly sok vonatkozásban követeli a nô erejének és energiájának javarészét! Végül a nô abban is különbözik a férfitôl, hogy testében hordoz egyfajta kapcsot a halállal: petefészkei, melyeket kezdetben kapott, vele együtt öregszenek. Termékenysége körülbelül ötvenéves korára megszűnik. A férfi ezzel szemben mindig termel új hímivarsejteket, nem tapasztalja testében a biológiai termékenységnek ezt a halálát. Mi következik ezekbôl a biológiai különbségekbôl a férfi és nô kulturális szerepét illetôen? Nem könnyű elkülöníteni, mi az, aminek kulturális, és mi az, aminek biológiai okai vannak, s mi az összefüggés a kettô között. Kezdetben, tekintetbe véve a termékenység eltérô jellegét és az anyagi szükségleteket, nyilvánvaló volt, hogy a férfi dolga a védelem biztosítása és a vadászat, a nôé az otthonteremtés és a gyermekek gondozása. A szerepeknek ez a világos elkülönülése bizonyos felelôsségtudattal, békével és harmóniával járt. Mindkét fél tudta, mit kell tennie. Ez megkönnyíti az egységet, de -- mint tudjuk -- éppúgy vezethet meghasonláshoz és a nôk elnyomásához is. Ez történt meg s történik még ma is bizonyos kultúrákban, ahol a férfiak ,,macho''-ként szeretnek fellépni. ,,Erôs embernek'' képzelik magukat, és anélkül akarnak nôket birtokolni, hogy felelôsséget vállalnának értük. Ezek a férfiak nem dolgoznak sokat, annál többet isznak, s gyakran tékozolják el a család pénzét. A nôk sértô és megalázó megvetése kíséri ôket. A nôk, másrészt, dolgosak és erôsek. Érzelmileg fiaikhoz kötôdnek, tôlük várnak támogatást. A fiúk hozzászoknak ahhoz, hogy anyjuk kiszolgálja és kényezteti ôket, ezért nehezen szakadnak el tôle. Miután megnôsültek, mindig az anyjukhoz fordulnak, ha összeütközésbe kerülnek feleségükkel. Ördögi kör ez, mely végül törésre vezet férfi és nô barátságában és házasságában. Egy másik nehézség -- különösen az Egyesült Államokban, de más fejlett ipari országokban is -- abból ered, hogy a férfiaknak bizonyos társadalmi sikereket kell elérniük. Minden családi és iskolai nevelés célja a szakmai siker, mely még a családi életnél is fontosabbnak tűnik. Ezekben a társadalmakban megkérdôjelezik a házasság értékét mint életre szóló szövetségét. Ez a férfikép elbizonytalanítja a nôt. Kénytelen megkeményíteni magát, védekezésül arra az esetre, ha férje végül elhagyná. Nem tud bízni benne, s szükségesnek érzi, hogy megfelelô szakmát szerezzen, mellyel akkor is viszi valamire, ha magára marad. Ez a gondolkodásmód óhatatlanul elhinti a megoszlás és a bizalmatlanság magvait a férfi és a nô között. Könnyű megérteni, ha a nô képtelen elviselni ezt az elnyomást, és oly sokféleképpen próbál szabadulni tôle. Lázad a gondolat ellen, hogy a férfi játékszere vagy tulajdona legyen, s így mindenféle függést elutasít. Érthetô, ha néhány nô egészen odáig eljut, hogy minden férfit kizár az életébôl: nem nôiességével igyekszik megbecsülést szerezni magának, hanem intelligenciájával, szakmai és művészi képességeivel. Kötelességének érzi, hogy hangsúlyozza erôszakosságát és sikervágyát, s hajlamos eltitkolni szíve érzékenységét, amely éppen úgy, mint a férfié, közösségre és kölcsönös függésre van teremtve. Mintha védekezésbôl neki is a férfiasságnak ezt a hamis mintaképét kellene magáévá tennie, melynek egyetlen célja az egyén sikere. A nyugati országokban minden az anyagi gyarapodás, a siker, a munkakörülmények körül forog, s ez egyéb tényezôkkel együtt (mint a tömegkommunikációs eszközök szerepe) jelentôsen meggyöngítette a családot és részben a szolgálat eszméjét is. Túlságosan megerôsödött bennünk az élethez és sikerhez szükséges magabiztosság. Ugyanakkor azok a kötelékek, melyek az embereket a családon, a közösségen, az egyházközségen és a falun belül összefűzik, szakadoznak. Az emberek egyre inkább elszigetelôdnek egymástól. Ördögi kör keletkezik: az embernek a túlélés érdekében meg kell keményítenie magát; de minthogy a ,,test'', vagyis a család, a falu, a közösség meggyengült, azok, akik nem vesznek részt a termelésben, akik törékenyek (fogyatékosságuk, öregségük vagy betegségük miatt), nehezen találják meg a helyüket. Hamar kitaszítják ôket. Egy olyan társadalomban, amelyben minden az individualizmust hangsúlyozza, valamiben elsônek kell lenni; ha valaki nem elsô, akkor semmire sem jó. Az élet harccá válik. Az embernek szükségképpen ,,jobbnak'' kell lennie a szomszédainál, s ez oda vezet, hogy le kell nézni a másikat, meg kell vetni azokat, akik nem sikeresek. Az elsôségnek ez a központi szerepe arra bátorítja az erôseket, hogy átgázoljanak a gyengéken. S ez visszahat a családra és a férfi-nô kapcsolatra is. Mivel a férfi mentes az anyaság terhétôl, erôsebbnek hiszi magát. Hajlamos lenézni a nôt, aki a mindennapi anyagi gondokba merül. A férfi eljárhat hazulról dolgozni, gyakorolhatja hivatását. Az asszony otthon marad, szüli a gyermekeket és gondoskodik a férfirôl. Ez a szereposztás hamis illúziókba ringatja a férfit: felsôbbrendűnek, intelligensebbnek hiszi magát. Nem hallgat többé a nôre: mint egy rabszolgát vagy fogyatékos embert, alacsonyabbrendűnek tartja. Volt idô, mikor azt is kétségbe vonták, hogy a nônek lelke van! Ennek a magatartásnak a következménye -- vagy talán eredete -- az az elképzelés, mely szerint a test alacsonyabb rendű a léleknél, mely istenibb természetű, közelebb áll Istenhez vagy az istenekhez. A férfi jobban el tud szakadni a test igényétôl -- hiszen nem kell az anyaság szolgálatát ellátnia --, s ezért közelebb áll Istenhez, mint a nô. Az intellektuális tevékenység, a tudomány, a tudás inkább ,,isteni'', mint evilági munka; a szellemi munka, a művészet ,,nemesebb'' a kétkezi munkánál. Az értelmiség hajlamos lenézni és saját gazdagodása érdekében kihasználni a fizikai munkásokat, olykor el is nyomva ôket. A képzetlen munkásnak szava sem lehet. A következmény a bosszú: az osztályharc. Amit ettôl várhatnunk, az a versengés gyôztes és legyôzött, elsô és utolsó között. Mikor a ,,test'', a közösség megszűnik, különösen nehéz a különféle szerepek összehangolása; elhatalmasodik az önzô szemlélet. Az ember keresztény szemlélete nagymértékben eltér az ipari társadalmakban kialakult emberképtôl. A testté lett Ige azért jött, hogy nyilvánvalóvá tegye minden ember, különösen a legszegényebbek nagy méltóságát, és arra hívja meg ôket, hogy egy testté lett közösségben éljenek. Ebben a közösségben az utolsók az elsôk. Az értékek itt nem a hatalom vagy a társadalmi befolyás, a gazdagság, az emberi dicsôség vagy az egyéni szabadság mint öncél. Az értékek itt a ,,testben'' megvalósuló szeretet értékei. Jézus nem volt tudós: egyszerű munkásember volt, egy ács fia. Anyja csöndes rejtettségben maradt, Jézus testének és a misztikus testnek szolgálatában. Az egyház dicsôíti, s valamennyi apostol és pap fölé emeli ôt. Jézus szemléletében a leggyengébbek a legfontosabbak, mert ôk szorulnak leginkább szeretetre, védelemre és szolgálatra. ,,Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.'' Az egyház felelôs vezetôi azért vannak, hogy ôket szolgálják, hogy megmossák a lábukat. Isten kiválasztotta a gyöngéket, hogy megszégyenítse az erôseket, az együgyűeket, hogy megszégyenítse a bölcseket, a megvetetteket, hogy megszégyenítse a felfuvalkodottakat. Jézus áldotta Atyját, hogy elrejtette ezeket a bölcsek és okosak elôl, a tudósok és a gazdagok elôl, s a szegényeknek nyilatkoztatta ki. Hát nem ugyanezt a szemléletet hirdette minden korábbit felülmúló erôvel a II. Vatikáni zsinat? De ha megjelennek a visszásságok, ha megtörik a test, ha a férfi nem adja meg a nônek az igazát, ha a szegényeket nem tisztelik, akkor nehéz megmenteni a helyzetet. Meg tudom érteni oly sok nô haragját és szenvedését. Mi tehát a teendô? Lehetséges-e, mint ahogyan sokan teszik, továbbra is az agresszió és individualizmus erôterében élni? Vagy fel lehet újra fedezni a különbözôségek elismerése és tiszteletben tartása által a legmélyebb közösségi értékeket, a bizalmat és az egymás iránti segítôkészséget? A következô fejezetben az otthonról lesz szó. Manapság, ha az otthon értékei kerülnek szóba, a férfiak unottan legyintenek, a nôk pedig dühbe gurulnak, mintha a konyhába, a házimunkához akarná ôket visszaküldeni az ember, hogy a legkevesebb kapcsolatuk se maradjon a külvilággal. Pedig fontos beszélni az otthonról, mert korunkban sok a megtört család, és rengeteg gyermek él úgy, hogy elhagyatottnak és elszigeteltnek érzi magát. Ezek a gyerekek ezért szorongásban élnek, és a túlélés érdekében meg kell keményíteniük magukat. Szívük, lényük legérzékenyebb része fuldoklik, ha ugyan össze nem törik. Véleményem szerint társadalmunkban az alapvetô igény nem az, hogy több tanár legyen az egyetemeken, hanem olyan férfiakra és nôkre van szükség, akik befogadó közösségeket hoznak létre azok számára, akik kitaszítottak, magányosak, elveszettek -- és akiknek száma felbecsülhetetlen. Lényegesebb mint bármikor, hogy újra felfedezzük az otthont, mint a szeretet és a befogadás helyét, ahol mindenki képes megtalálni lényének legmélyebb értékét: a szívét, mely adni és elfogadni képes. Manapság sok ember szeretne a társadalom részévé válni, mégis egészen magányosan él, sôt néha konfliktusai vannak másokkal. Sem családja, sem közössége nincs, amely személyes tápláléka, gyöngédség és béke forrása lehetne számára. Meggyôzôdésem, hogy társadalmunkban roppant nagy szükség van a férfiak és a nôk kiengesztelôdésére, hogy együtt építhessenek közösséget. Hiszen oly nagy szükségük van egymásra, s oly fájdalmas, sôt veszélyes, ha hiányzik a kölcsönös tisztelet és megbecsülés! Nyilvánvaló, hogy férfiak és nôk egyaránt alkalmasak lehetnek egy-egy szerepre. A Bárkában egyes közösségeink felelôsének tisztét férfi, másokét nô látja el. A nôk legtöbbször másképpen gyakorolják a tekintélyt, mint a férfiak, de nem jobban és nem rosszabbul. Egy-egy közösség történetében talán vannak olyan idôszakok, amikor jobb, ha férfi, máskor inkább az kedvezô, ha nô vállán nyugszik a felelôsség. Ami alapvetô: egyikük se gyakorolja egyedül a tekintélyt. A nônek egy férfira kell támaszkodnia, és a férfinak egy nôre. Egymásnak ez a kiegészítése egészséges és értékes. Tapasztalataim szerint a férfi általában racionálisabb. Jobb érzéke van az eszközökhöz, a szervezéshez, a struktúrákhoz. A nô gyakorta intuitívabb, és szíve sokszor érzékenyebb: finomabb érzéke van a végsô célok és az emberek iránt. Ez nem azt jelenti, hogy minden közösséget férfiaknak és nôknek kell alkotniuk, vagy ha egy közösség csak férfiakból illetve csak nôkbôl áll, akkor eleve kudarcra van ítélve. Ha egy közösség azonos nemű tagokból áll, szükség van rá, hogy a vezetô megossza a felelôsséget másokkal, akik valamilyen módon biztosítják ezt a kiegészülést. Vannak intuitívabb férfiak és nagy szervezôkészséggel megáldott nôk. Mindegyikük képes, életétôl, körülményeitôl és belsô hozzáállásától függôen, nôies tulajdonságainak (ilyenek az intuíció, a befogadás, a gyöngédség, a gondoskodás) vagy férfias vonásainak (mint az ésszerűség, a szervezôkészség) kifejlesztésére. Ha szükséges, a férfi is tud érzékenyen fordulni a test felé és nagy gyöngédséget tanúsítani, éppen úgy, mint ahogyan a nô is képes nehéz kétkezi munkára. Ami fontos: akár családban, akár nagyobb közösségben, mindenki képes legyen élni adományaival -- tudván tudva, hogy senkinek az adományai sem jobbak a másik adományainál; s fontos az is, hogy a maga szintjén mindenki részt vegyen a döntésekben, meghallgassa a másikat, és gondoskodjék arról, hogy a másik jól érezze magát. Ez a közösség öröme, melyet Isten szánt az emberiségnek. Mivel a Bárkának sajátos célja az értelmi képességeikben és szívükben sérülést szenvedett emberek befogadása, férfi és nôi segítôkre egyaránt szükségünk van. Szerepük a fogyatékos emberek gyógyulásában és növekedésében kiegészíti egymást, feltéve, hogy szeretik egymást és együttműködnek. Elfogadni a különbözôséget Az elsôdleges közösség a család, amely a férfi és a nô különbözôségére és egymás kölcsönös elismerésére épül. Mindketten gyermekeikkel és gyermekeikért élnek. A gyermekek is különböznek szüleiktôl, de nem alacsonyabb rendűek náluk. Bár nincs meg bennük a felnôttek ereje, saját adományaikkal gazdagítják a családot és a közösséget: nem csupán majdani felnôttek. Manapság sokan hajlamosak tagadni a különbségeket. Ez az alapja a legtöbb szektának, éppen ellentétben azzal, amire a közösség épül. A szekta mindig uniformizál, sôt beolvadásra törekszik, mert az nagyobb biztonságot ad. A vezetônek korlátlan hatalma van, egyetlen, Istentôl ihletett prófétának tartják; olyan mint egy isten. Ô az abszolút tekintély, aki feltétlen engedelmességet követel. A közösség célja azonban, ezzel ellentétben, minden ember szabadsága és növekedése. Ez feltételezi a szövetséget, de a sokféleség elismerését is. A közösség tagjait kölcsönös kötelékek fűzik egymáshoz, de ezek nem gátolják, hogy mindenki szabadon növekedjék a maga különbözôségében. Szörnyű emberi szenvedés, ha valaki azért érzi magát magányosnak és elszigeteltnek, mert más, mint a többiek. A béke a különbözôségben rejlô értékek felismerésén alapul. Ha valaki magányosnak érzi magát, falak mögé zárkózik, hogy elfojtsa fájdalmát. Aki azonban úgy érzi, elfogadják, annak lehetôsége lesz felhagyni a védekezéssel, és bizalommal lépni kapcsolatra másokkal. Ha a kötelékek megszilárdulnak, megszületik a közösség. A skandináv országok vezették be a ,,normalizáció'' fogalmát az értelmi fogyatékos emberekkel kapcsolatban. Értékes elképzelés ez, ha úgy értelmezzük, hogy mindenkinek megvannak a jogai, és senkit sem szabad fogyatékossága miatt kizárni a társadalomból. De ha ,,normalizáción'' azt értjük, hogy mindenki ,,normális'', mindenkinek egyformának kell lennie, akkor tagadjuk a különbségeket, s ez tévedés. Az értelmi fogyatékos emberek sok szempontból különböznek másoktól. Sajátos igényeik és adományaik vannak. Fontos, hogy elismerjük igényeiket és adományaikat, valamint azt, hogy mindenki megtalálhatja helyét az emberi közösségben. A súlyosan fogyatékos emberek képtelenek önmaguktól emberként fejlôdni. Szükségük van olyanokra, akik különleges támogatást tudnak nekik nyújtani. Szükségük van arra, hogy kapcsolatokat teremtsenek, és családias légkörben éljenek együtt másokkal. Nem egyszerűen szakemberekkel akarnak együtt élni, akik bármilyen jók és hozzáértôk is, azért a negyven óráért kapják a fizetésüket, amelyet velük töltenek, s aztán hazamennek. Valódi barátságban akarnak együtt élni másokkal. Ha világnézeti alapon képtelenek vagyunk elfogadni azokat, akik különböznek tôlünk, megvetjük ôket és azt kívánjuk, bár ne is léteznének, tűrhetetlen álláspontot képviselünk, hiszen arra kényszerítünk embereket, hogy mások legyenek, mint amik valójában. Csak ha nem fenyegetésként, hanem kincsnek fogadjuk el a különbözôséget, akkor lehet mindenki szabad, hogy önmaga lehessen. A különbözôség elfogadása azonban a szívnek és a léleknek olyan érettségét követeli, amellyel az ember nem rendelkezik eleve. Egymás ôszinte elfogadása helyett gyakran keressük a szimbiózis egységét: ,,szeretjük egymást'', ,,egyek vagyunk''; de mégsem tiszteljük igazán a másikat különbözôségében és növekedési igényében. A tisztelet párbeszédet feltételez. Azt feltételezi, hogy megadjuk a másik embernek az élethez és növekedéshez szükséges teret, és nem sértjük meg az ôt körülvevô határokat. Nem könnyű ilyen módon elismerni a másik embert, aki félelmetes kihívást jelenthet és szenvedést okozhat. Ha az ember meg akarja találni a számára szükséges teret, gyakran követelnie kell az elismerést, sôt, harcolnia is kell érte. Ez sértheti a közelében élôket és haragot válthat ki belôlük. A szimbiotikus egység keresése gyakran ettôl a haragtól való félelmünkre vezethetô vissza. Ha azonban a különbségeket tiszteletben tartjuk, elismerjük az agresszió lehetôségét. Ha azt akarjuk, hogy a másik ember éljen, ellen kell állnunk annak, hogy manipuláljuk ôt vagy irányítsuk életét. Valóban több teret kell biztosítanunk neki, és ez önmagunk számára szenvedést és veszteséget jelent. Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni ezt a veszteséget és mindazt, ami a halálra emlékeztet, új bensô erôre kell szert tennünk, amely, mint az elsô fejezetben kifejtettem, Isten szeretetének megtapasztalásából ered. Lehetséges-e egyáltalán egy transzcendens lényben való hit nélkül elfogadni a különbségeket, sôt, valódi közösséget teremteni, olyan ,,testet'', melynek tagjai szolidárisak egymással, mivel kölcsönösen elismerik, hogy mindenkinek szüksége van a többiek különleges adományaira? A közösségnek szüksége van azokra az adományokra, amelyeket sajátosan a férfiak vagy sajátosan a nôk kapnak meg, szüksége van a gyermekek és az idôsek adományaira és a fogyatékosok adományaira is. A világ- közösségnek éppen így szüksége van minden férfira, minden nôre, minden fajra és minden nemzetre. Vegyes otthonok Az értelmi fogyatékos ember számára a legjobb és legigazabb környezet az, ahol egyaránt vannak férfiak és nôk. A nô azt hívja elô a férfiból, ami a legmélyebb benne: a szívét, gyöngédséget és érzékenységet. A férfi így tapintatosabb, figyelmesebb lesz, jobb lesz az ítélôképessége, jobban megnyílik mások felé. A nô felébreszti benne a jóságot, s éppígy a férfi is felébreszti a nôben mindazt, ami a legszebb és legnôiesebb benne. A férfi és a nô tükör egymás számára: különbségeik világítják meg a másik számára, milyen is valójában. Ezáltal lehetnek önmaguk a maguk férfiasságában vagy nôiességében. Vegyes környezetben az ízlések és hajlamok szerint kell elosztani a munkát; a férfiak és nôk így természetesebben megtalálják a helyüket, s ezáltal egyértelműbb felelôsséget is tudnak vállalni. De a férfi nem mindig a legjobbat hívja elô a nôbôl, s a nô sem a férfiból. A két nem jelenléte felébresztheti a nôben a csábítás vágyát, hogy az egyik férfit kijátssza a másik ellen s így viszályt szítson. Egy-egy férfin valóságos szexuális megszállottság vehet erôt. Egyik közösségünkben egy férfit annyira zavart a nôk jelenléte, hogy egészen megbolondult és hihetetlenül erôszakossá vált. Ô egy kizárólag férfiak lakta intézetben talált békére. Vannak férfiak és nôk, akik számára a vegyes otthonok veszélyesek. Újraébresztik bennük a függés, az érzékiség, a gyűlölet és a rombolás ösztönét, s így lehetetlenné válik számukra, hogy közel éljenek a másik nemhez. Mint már említettük, néhány ember annyira fél a szeretettôl! Emlékszem, egy fegyenc mondta nekem egyszer: ,,Ha valaki erôszakos velem, tudom, hogyan válaszoljak; de ha valaki kedves, ha valaki gyöngéd hozzám, elvesztem.'' Vannak, akik olyan hatalmas korlátokkal vették körül sebezhetô szívüket, s annyira megtanultak ezekkel együtt élni, hogy veszélyes lenne megpróbálni lerombolni ezeket. A Bárkában sok ,,hospitalizálódott'' férfival és nôvel találkoztunk, akik hosszú éveket éltek le intézetekben egyfajta névtelenségben és szigorú fegyelemben. Képtelenek családi környezetben élni, ahol szabadságot kapnak és állandóan döntésre kényszerülnek. Jobban szeretik a szervezettebb életet, amely kevésbé fenyegetô számukra. De talán valójában a szívüket körülvevô barikádok mögé rejtett fájdalomtól félnek. Félnek szexuális kényszereik feléledésétôl, ami kényszerképzetekkel, rettenetes féltékenységgel járhat együtt, vagy éppen azzal, hogy ölni tudnának, mert az, akit szeretnek, nem kizárólag és egyedül az övék. Ha valakit gyermekkorában nem fűzött különleges kapcsolat szüleihez, akkor bármi, ami az egyediség vágyát felébreszti benne, könnyen válhat a bizalom és a félelem, a szeretet és a gyűlölet veszélyes keverékévé. A Bárka-közösségek legtöbbjében, világszerte, férfiak és nôk együtt élnek. Egészében véve azt mondhatom, hogy ez igen pozitívnak tűnik, békét és harmóniát szül és a legtöbb sérült számára segít feldolgozni a szexuális vágyakat. A kizárólag férfiak illetve nôk számára létesített otthonokban mintha több lenne az agresszió. A vegyes otthonok emberibbek, mert a bennük lakók általában kedvesebbnek, érzékenyebbnek mutatkoznak egymás iránt. Természetesen továbbra is igaz, hogy vannak, akik számára nélkülözhetetlen a csak férfi vagy a csak nôi otthon. A kapcsolat forrásai Ha valaki félelembôl képtelen a közösség és az ajándékozás személyes kapcsolatában, barátságban élni egy másik nemhez tartozó személlyel, akkor ennek elkerülhetetlen zavar az eredménye a nemiség szintjén. Ez az oka annak, hogy ha szeretnénk megérteni egy értelmi fogyatékos ember érzelmi és nemi életét, vissza kell térnünk a kezdetekhez: anyjához vagy apjához fűzôdô kapcsolatához. Meglepôdtem, mikor egy nap elbeszélgettem Pierrette-tel, egy kanadai fiatalkorú bűnözôvel. Nagyon kemény lánynak tűnt. Szeretett bôröveket hordani és nagyteljesítményű motorokon száguldozni. De a keménység álarca mögött rendkívül érzékeny, igazi szeretetre képes szív lakozott. Ez a lány vallotta meg nekem, hogy ha meggyűlölt egy férfit, lefeküdt vele. Élvezte a férfi kiszolgáltatottságát, gyöngeségét, ahogyan könyörgött a testéért. Nyilvánvaló volt, hogy öntudatlanul is apján áll bosszút, aki nagyon gyönge ember volt, alkoholista, és gyermekkorában soha nem adta meg neki azt a szeretetet és gyöngédséget, amire szüksége lett volna. A kisfiú anyjához és a kislány apjához fűzôdô viszonya meghatározza a felnôttkorban a másik nemmel kialakuló kapcsolatokat. Természetesen nem akarjuk elválasztani a gyermek és az egyik szülô kapcsolatát a mindkét szülôhöz fűzôdô kapcsolattól. A gyermeknek mindkét szülôre szüksége van. Ha ezek a kapcsolatok pozitívan alakultak, a serdülônek kevesebb nehézsége lesz azzal, akivel házasságra lép. Az a gyermek, aki sok nevelôszülôvel élt, általában nehezen létesít állandó kapcsolatot. A felnôttek olykor hajlamosak arra, hogy öntudatlanul újrajátsszák gyermekkori konfliktusaikat és szenvedéseiket. A gyermekkor félelmei és traumái mindenesetre befolyásolják a késôbbi kapcsolatokat. Rejtetten tovább élnek a tudatalattiban és bizonyos események hatására újra felszínre bukkannak. Karl Stern Menekülés a nôtôl[2] című könyvében rámutat, hogy a sérült lelkű férfiak vagy mindenáron felnéznek a nôkre -- vagyis idealizálják, a tisztaság mintaképének tekintik ôket --, vagy a prostituáltat, a kísértôt látják bennük. Így azután képtelenek egyszerű, személyes kapcsolatot kialakítani velük. Az a tény, hogy képtelenek barátot látni a nôkben, elsôsorban nem a nôi nem, hanem saját, zavart szexualitásuk elutasítását jelenti. Ha a fiú, akit elhagyott az anyja, nem tapasztalta meg a melegséget és testi gyöngédséget, melyre szüksége volt, egész teste egy asszony- anya érintése után kiált. Ez Georges esete is, aki egyik közösségünkben él: szinte fékezhetetlen volt a vágya, hogy megérintse és megsimogassa a nôket, hogy magához vonzza ôket. Igénye, hogy érintsen és érintsék, nem volt elsôdlegesen szexuális jellegű. Nem a szó szoros értelmében vett nemi vágy volt, hanem jajkiáltás; nélkülözô teste sóvárgott arra, hogy egy asszony-anya szeresse és becsülje. A test emlékezik arra, hogy kora gyermekkorában megfosztották az érintéstôl. Georges nagyon zavarta a nôket, akik nem szerették, ha így érintették ôket, hiszen irántuk érzett vonzódásába elkerülhetetlenül belejátszottak bizonyos szexuális vágyak is. Néhány pszichológus ilyen esetben visszavezeti az illetôt csecsemôkorába, egy pótanya karjaiba. Csakhogy ez veszélyessé válhat, mert amilyen könnyű visszavezetni némelyeket ebbe az állapotba, ha gyermekkorukból hiányzott a szeretet, olyan nehéz visszahozni innen. A sérült ember szeretne mindig ezen a szinten maradni, egyre többet és többet követelve: korlátlan és tökéletes, azaz lehetetlen szeretetet. Fontos, hogy a Georges körüli csoport megértse, hogy a fiú anyát keres, nem pedig feleséget. Veszélyes, ha ezt a két szempontot összekeverjük. Georges növekedése szempontjából az a fontos, hogy békés és harmonikus kapcsolatban élhessen egy olyan nôvel, aki nem ébreszti fel nemi vágyait, hanem képes megnyugtatni, biztonságot és békét nyújtani neki. Olyan nôre kell találnia, aki ismeri az anyai gesztusok nyelvét, aki tudja, hogyan viseljen gondot testére anélkül, hogy veszélyeztetné, aki tudja, hogyan törôdjön vele, hogyan ruházza, s hogyan kényeztesse olykor. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy ne a pótanya legyen az egyetlen, aki törôdik Georges-zsal, s hogy tudnia kell azt is, mikor vonuljon vissza, nehogy olyan szexuális vágyat ibresszen a fiúban, ami káros lenne számára. Georges-nak férfiakkal is kapcsolatba kell kerülnie, akik nôkkel kialakított egészséges kapcsolataikkal mintaképül szolgálhatnak számára. Ha Georges-ot ilyen csoport veszi körül, talán szíve is növekedésnek indul a békesség és az érettség felé. Sokan mintha elfeledkeznének róla, hogy a nemi vágy mögött, a szexuális vonzódásban egy test sóvárgása húzódik meg, hogy szeressék és egy másik test gyöngéden érintse. Ez a vágy emberi lényünk mélyeibôl fakad, és, mint láttuk, gyakran a gyermekkorban gyökerezik. A nemiség olyan mélyen kapcsolódik ahhoz a kívánsághoz, hogy szeressenek, tartsanak és simogassanak, hogy idônként zavarhoz és félelemhez vezethet. A kapcsolatok utáni sóvárgás vegyül a szexuális vággyal. Az ember így aztán nagyon is tart az emberi kapcsolatoktól, különösen, ha nemi vágyaival kapcsolatban zavaró tapasztalatok érték. Ismerek valakit, akit hosszú évekre zártak ideggyógyintézetbe, mert kikezdett egy lánnyal. Így ébredhet félelem a másik nemmel való mindenféle kapcsolattól: az ember tehát más tevékenységekbe menekül, hogy szíve elé pajzsot emeljen. Gyakran hajlamossá válik az uralkodni akarásra, az erôszakosságra. De a menekülés bizonyos szempontból pozitív is lehet; az illetô mélyen megérti, hogy szeretet utáni vágya túl erôs, veszélyessé válhat és zavart okozhat. Egy tagbaszakadt férfi nem játszhatja meg, hogy tehetetlen csecsemô. Akinek a kapcsolatteremtésben nehézségei vannak, meg kell tanulnia együtt élni velük. El kell távolodnia saját szeretet utáni sóvárgásától. Az ô igényeinek inkább a jobban szervezett közösségi élet felel meg. Engergiáit így szabadidôs tevékenységekbe, munkába és mások szolgálatába fektetheti. Korunkban fennáll a veszély, hogy azt hisszük, mindenki tökéletesen meggyógyulhat és tökéletes egységet találhat önmagában és másokkal. Ez a fajta idealizmus mindenfelé elterjedt. Az új meg új gyógymódok egyre több és tökéletesebb illúziót ébresztenek. És minden új nap új eszközöket ígér, amelyek talán végre meghozzák a rég áhított gyógyulást. Személy szerint egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy tökéletes gyógyulás nem létezik. Minden emberi lény hordozza a maga sérüléseit, kapcsolatbeli nehézségeit és szorongásait. Ezzel a valósággal kell megtanulnunk nap mint nap együtt élni, nem szabad illúziókba menekülnünk, s el kell fogadnunk azt a mélységes szenvedést, ami az érzelmi érettség felé való törekvéssel jár. Igaz, olykor fontos tudni, hogyan kérhetünk segítséget hozzáértô orvostól vagy pszichológustól, de meg kell tanulnunk azt is, hogyan fogadjuk el önmagunkat, hogyan éljünk együtt mindazzal, ami a miénk, s hogyan fordítsuk erônket azok felé, akik nagyobb szükséget szenvednek nálunk, s néha mély kétségbeesésben élnek. Érzelmi érettség és éretlenség Gyakorta mondjuk, hogy az értelmi fogyatékos ember szexuális értelemben normális. Ez igaz is, ha pusztán a testi nemiségre gondolunk, mely fizikai és biológiai valóság, s elválasztjuk ezt a személyiség egészétôl. De el lehet-e választani egy ember szexualitását a szeretetigényétôl? Márpedig a különbség az értelmi fogyatékos és a fejlett intelligenciájú és ítélôképességű ember között minden bizonnyal az érzelmi igények terén mutatkozik meg. Hogy valaki mély kapcsolatban élhessen, melynek része a testi szexualitás is, bizonyos fokú érzelmi érettségre kell eljutnia, és tudnia kell felelôsségteljesen és hűségesen fordulni a másik felé. Személyes véleményem szerint azok a nem értelmi fogyatékos emberek, akik serdülôkoruk kezdetén érzelmi érettség nélkül létesítettek szexuális kapcsolatot, sokat árthatnak önmaguknak. Testükben és lelkükben egyaránt olyan valóságot hordoznak, amely mellett nem tudnak kitartani, és amelyet képtelenek beépíteni érzelmi világukba. Fontos feltennünk a kérdést, vajon nem hátráltatja-e a túl korai szexuális kapcsolat a személyi érettség elérését. Számomra súlyos kérdés marad ez. A ténylegesen értelmi fogyatékos ember érzelmi igényei óriásiak. Tévedés lenne azt hinni, hogy a gyöngéd, érzelmes gesztusok kizárólag a nemi vágyból fakadnak. Húszéves, Bárkában szerzett tapasztalatom ennek ellenkezôjét igazolta. Vannak, akik úgy értelmezik ezeket a gesztusokat, mintha a nemiség megnyilvánulásai lennének, és megijednek tôlük. Az esetek többségében ezek a természetes, spontán gesztusok egyszerűen annyit jelentenek: ,,Kedvellek. Szeretek veled lenni.'' Igaz, olykor valóban nem spontán gesztusokról van szó, hanem a filmekben látottak utánzásáról. Természetesen vannak magasabb szintre eljutott emberek, akik nemiségüket is szeretnék kifejezésre juttatni. Ôket segíteni kell, hogy növekedhessenek az érzelmi érettségben, ami majd lehetôvé teszi olyan tartalmas kapcsolat kialakítását, mely végsô soron a házasságra nyílik. Sok értelmi fogyatékos ember szíve, vitathatatlanul, igen gazdag. Szeretetük a maga egyszerűségében és gyengédségében hihetetlen szabaddá teszi ôket a kialakult magatartásbeli elvárásoktól. Hányszor láttuk, hogy egy értelmi fogyatékos személy így üdvözli a látogatót: ,,Hogy hívnak? Mit dolgozol? Nekem adod a nyakkendôdet?'' Megeshet, hogy egy felnôtt Down-kóros lány végtelen gyöngédséggel néz egy férfira, megfogja a kezét, vagy egyenesen a karjaiba veti magát. Ha nem lenne sérült, egy hasonló nyitányt, a tartózkodásnak ezt a hiányát a férfi úgy értékelhetné, mint a még teljesebb testi egyesülésre szólító felhívást. Csakhogy itt nem errôl van szó. A lány gyöngédsége nem feltétlenül jelent kísérletet nemi kapcsolat kialakítására. Gyöngédsége és gyöngédség utáni vágya ijesztôen lefegyverzô, hisz teste és szépsége az asszonyé, képes tehát felébreszteni a férfi nemi vágyait. Nem csoda, sajnos, ha a fogyatékos férfiak és nôk oly sokszor válnak nemi erôszak áldozataivá. Egy, az USA Washington államában (lakosainak száma kb. 4 millió) kiadott rövid füzet[3] közli, hogy a becslések szerint évente 30 ezer testi és értelmi fogyatékos ember esik áldozatul erôszakos szexuális bűncselekménynek. Micsoda megdöbbentô bizonyítéka ez az erôszakoskodók szenvedésének, magányosságának és a szorongásainak! A Down-kórosok közül többen kijelentik, hogy szeretnének házasságra lépni tanárukkal vagy a nôvérrel, aki gondozza ôket. Ezen nem szabad meglepôdnünk: a kisfiúk is gyakran akarják feleségül venni tanárnôjüket. Egy négyéves kisfiú akár olyan kijelentést is tehet, hogy édesanyját szeretné feleségül venni. Ez a teljes eggyé válás vágyát fejezi ki, az elszakadástól való félelmet -- a félelmek a felnôtté válástól. Az ilyen félelmek rendszerint mély szorongáshoz kötôdnek. Hasonló vonásokat találunk azoknál, akik súlyosan fogyatékosok és akiknek éretlensége kicsi gyermekéhez hasonlítható. A Bárkában tanúi vagyunk, hogy egy fiatal fogyatékos leány beleszeret a férfi, vagy egy fiatal férfi a nôi segítôbe. De nem felel-e ez meg érzelmi fejlettségük szintjének? Ebbôl azonban nyilvánvalóan nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy szexuális kapcsolat létesítésére vagy házasságra kellene ôket bátorítanunk. Épp ellenkezôleg. Ilyen éretlenség esetén a kapcsolat nem jelenthetne felelôsségteljes életszövetséget, hanem egyszerűen az éretlenséget táplálná és súlyosbítaná. A Bárkában az évek során számos tapasztalatot szereztünk, melyek ennek az érzelmi éretlenségnek különféle formáit tárják fel. Edith fiatal nô, 22 éves és nagyon vonzó. Szenvedélyesen vadászik a férfiakra és szereti látni, ahogyan egymásnak esnek miatta. Versengést és féltékenységet kelt maga körül. Egyértelmű, hogy neki növekednie kell és nagyobb fokú érettségre kell eljutnia. Még az egyszerű, egészséges barátság szintjét sem érte el. Egy másik Bárka közösségben Micheline, egy fiatal idegbeteg nô, teljesen rabul ejtette Bernardot. A fiú úgy lohol a nyomában, mint egy kölyökkutya. Nyilvánvaló, hogy a kötelék, ami összefűzi ôket, egészségtelen, és távolról sem szabadítja fel egyiküket sem. Egymásba zárkóztak. François mindenáron viszonyt akar egy lánnyal, mert az anyja meg van gyôzôdve róla, hogy meggyógyul, ha nôvel hál. Nô után sóvárog tehát, de nem saját, hanem szülei vágyát követve. Néhány szempontból még ma is csak gyerek. Ha valakinek törött vagy negatív énképe van és nem szereti saját testét, az képtelen egy másik ember testét szeretni. Vannak nôk, akiknek gyönyörűséget és izgalmat okoz a hódítás. Szörnyen magányos és szomorú nôk ôk, szomjúhoznak a szeretetre, de félnek, hogy nem lehet ôket igazán szeretni. Testükkel igyekeznek férfiakat vonzani magukhoz, felkeltik bennük a nemi vágyat, de az igazi kapcsolattól, az elkötelezettségtôl visszariadnak. Nem mulaszthatjuk el, hogy másokat, akik hihetetlenül éretlenek, megvédjünk attól, hogy a csábítás kelepcéjébe essenek és olyan kapcsolatokba bonyolódjanak, melyek eredménye fájdalom és kiábrándulás lehet. Aki érzelmileg éretlen, az egyszerűen szeretetre vágyik, arra, hogy megérintsék, hogy ô legyen a középpontban, hogy egyetlennek lássák, de ô maga nem tesz erôfeszítést, hogy szeressen, és nem akar felelôsséget vállalni a másikért. Mindenestül a kapcsolatba akarja vetni magát, s egyúttal fél az elszakadástól és a felnôtté válástól. Ez a fajta éretlenség általában olyan embereknél jelentkezik, akik igazi apa nélkül nôttek fel. Az anya szerepe kialakítani a gyermekben a gyöngédséget, azt az érzést, hogy akarják és szeretik; az apáé, hogy növekedésre, szeretetre és mások szolgálatára hívja gyermekét. Ez az oka, hogy a valódi gyermeknevelés mindkét szülô jelenlétét feltételezi. Az anya ezt mondja: ,,Szeretlek. Maradj velünk!'' Az apa pedig ezt: ,,Szeretlek. Büszke vagyok rád. Csodálatos dolgokra vagy képes, boldoggá tudsz tenni másokat. Menj...'' Persze nem szabad mereven ragaszkodnunk a szerepekhez. Mindkét szülô mindkét szerepet betölti valamiképpen -- mégis mindegyik a maga módján hangsúlyozza valamelyik szempontot. Ami tehát fontos: ne keverjük össze a szeretetvágy éretlen megnyilvánulását a szexuális kapcsolat vágyával. El kell különítenünk egymástól az anya és a feleség utáni vágyat. Az a házasság, melyben a férfi inkább anyát, mint feleséget keres, gyakorta zátonyra fut, amikor a férfi ráébred férji felelôsségére. Az éretlenség ilyen fokán létesített nemi kapcsolat akadályozhatja a növekedést a végsô fok felé, ahol az ember képessé válik szeretni, szolgálni és felelôsséggel viseltetni a másik iránt. Ez az oka annak, hogy veszélyes az embereket túl korán bevezetni egy olyan világba, ahol nemi kapcsolatokat létesítenek felelôsség vállalása nélkül. Homoszexualitás, önkielégítés és szorongás A Bárkába befogadott férfiak és nôk közül sokan éltek át igen fájdalmas emberi helyzeteket. Legtöbbjük hosszú idôt töltött idegosztályokon vagy más intézetekben. Talán szükségszerű is volt intézetbe adni ôket. Oly sok család nem képes nagy nehézségei közepette megfelelni gyermekei igényeinek! Az intézetekben töltött idôszakok alatt ezek a fiatalok találkozhattak olyan nevelôkkel és ápolónôkkel, akik nagy szakértelemmel és jósággal gondoskodtak róluk. Érzelmi téren azonban mély szorongás hagyta rajtuk a nyomát, nem hagyja nyugodni ôket a fájdalmas kérdés, hogy miért hagyták el ôket, miért kellett elszakadniuk a családjuktól. A kórházban töltött ilyen idôszakok alatt történik, hogy néhány férfi és nô belép a homoszexualitás világába, olykor igen kegyetlen módon. Akik bensô megtörtségtôl és iszonyatos szorongástól szenvednek, nagyon sérülékennyé válnak. Lelkük és értelmük megzavarodik, és elvesztenek minden felelôsségérzetet. Az ilyen embereket könnyű manipulálni, és képtelenek maguk irányítani az életüket. Kétségbeesetten igyekeznek csillapítani bensô feszültségüket minden lehetséges eszközzel. Az egyik ezek közül, a nemi öröm keresése, akár egyedül, akár másokkal együtt. Aki ide eljutott, azt nagyon nehéz megszabadítani kialakult, testébe ivódott szexuális szokásaitól, éppen azért, mert ezek közvetlenül kapcsolódnak kielégítetlen szeretet- és érintésvágyából fakadó szorongásához. Ezek a szokások bizonyos mértékig csillapítják a belsô feszültségeket. Rövid ideig a nyugalom, az oldottság érzését keltik, ,,jó érzéssel'' járnak. Akiknek hihetetlen igényük van rá, hogy megérintsék és szeressék ôket, hogy a bensôségességet megtapasztalják valakivel, annyira túláradóvá válhat a sóvárgása, hogy ellenállhatatlanul szexuális kapcsolatba sodródnak. De számukra nem annyira ez a kapcsolat vagy a vele járó gyönyör a fontos, mint inkább a testek közelségében megnyilvánuló együttlét, mely csillapítja szorongásaikat. Itt kell beszélnem a homoszexualitás másik formájáról, mely valamilyen módon az ember lelkébe és testi felépítésébe van ágyazódva. Nem mondhatom, hogy a Bárkában találkoztam volna a homoszexualitással a maga legvégsô formájában, ami az azonos nemű partnerrel létesítendô szexuális kapcsolat vágyában és a másik nem iránti teljes frigiditásban nyilvánult volna meg. Ennek a végletes formának a kialakulásában rendkívül sok tényezô látszik közrejátszani (a 2. fejezetben szóltam egyikükrôl[5]). Több alkalommal volt módom elbeszélgetni hasonló helyzetben élô férfiakkal és nôkkel. Mindig megindít mélységes szorongásuk, és tudom, hogy nem ítélkezhetem róluk és életmódjukról. Egyúttal azonban mint nevelônek és kereszténynek, szívem és lelkem tiltakozik az ellen, hogy semmit nem lehet tenni, hogy változásra nincs esély, hogy ezeket az embereket önmaguk bűntudat nélküli vállalására kell bátorítani. Igazságért folytatott küzdelmem minden ember felszabadításáért folyik. Szeretném, ha a gazdagok megszabadulhatnának javaik terhétôl, attól, hogy mindig többet akarjanak, hogy így az osztozás szellemében élhessenek. Szeretném, ha az alkoholista férfiak és nôk megszabadulnának rabságukból; ha a hatalomra és uralkodásra éhesek, akik semmibe veszik a gyöngéket, felfedeznék az igazi szolgálatot. Szeretném azt is, ha a homoszexualitás börtönében raboskodók szíve is szabaddá válna arra, hogy megszeressen valakit a másik nembôl, s így megnyíljon a termékenység felé. Nekem magamnak is megvannak a korlátaim, és nap mint nap meg kell küzdenem azért, hogy nagyobb szabadságra jussak. Hiszem, hogy Jézus azért jött el, hogy férfiakat és nôket a szabadságra vezessen. Ehhez a szabadsághoz azzal a feltétellel juthatunk közelebb, hogy megnyitjuk szívünket Isten elôtt, felismerjük és elfogadjuk szegénységünket és törékenységünket, és segítséget kérünk. Különösen manapság nehéz -- bár meglehet, hogy mindig is az volt -- elismerni szegénységünket, gyöngeségünket és bűnös voltunkat... Állandóan önigazolásra törekszünk, bizonyítani akarunk. Bárcsak ismernénk Isten ajándékát, aki maga Jézus, és felismernénk, mennyire szeret minket, s mennyire szeretne bennünket szabad szívvel megajándékozni! Nyilvánvaló, hogy a homoszexualitástól -- akár az önzés és az énközpontúság minden terhétôl -- csak komoly harcok és erôfeszítések árán lehet megszabadulni, a közösségi élet és valódi barátok támogatásával, szakemberek és papok érzékeny, elkötelezett segítségével. Elôfordulhat, hogy a szabadulást rengeteg kudarc, visszaesés és szenvedés, sok kiengesztelôdés és reményben való újjászületés elôzi meg. Szinte minden homoszexuális vonzalmú ember, akit a Bárka közösségeiben ismerek, fiatalkorában, ideggyógyintézetekben vagy fogyatékosok intézetében tért erre az útra. A ,,nagyok'' játszottak velük, kihasználták ôket. Egyiküket saját nagyapja vezette be a homoszexualitásba. Ezek a legfájdalmasabb, a legkényesebb helyzetek. Segítenünk kell ezeken a férfiakon és nôkön, hogy megszabadulhassanak hajlamaiktól, melyek önmagukba zárják ôket. Segítenünk kell, hogy felül tudjanak emelkedni a múlt borzalmas igazságtalanságain. Hasonló az, amit az önkielégítéssel kapcsolatban szeretnék elmondani. Akár a testiség egyéb formáit, korunkban ezt is szívesen tekintik lényegtelennek: ,,Ugyan, nem fontos. Serdülôkorban normális jelenség. Elmúlik. Nem kell törôdni vele.'' A serdülôkor alapvetô jelentôségű, hiszen ez a szexuális érettség felé való növekedés ideje. Ez az érettség a mások iránti valódi elkötelezettségben nyilvánul meg, amely nem egyszerűen menekülés a belsô szenvedések elôl a külvilágba, hanem bensô békébôl, harmóniából, a bensô egység és az igazság keresésébôl fakad. Jézus mondta: ,,Boldogok a tisztaszívűek, ôk meglátják Istent.'' Ez a tisztaság a szeretet minôségét jelenti, ugyanúgy, mint ahogyan ,,tiszta'' aranyról beszélünk. A szeretet, a szolgálat, az alázat, a türelem és a jóság tüze és izzása ez. Amilyen mértékben küzdenek tehát a serdülôk a szeretetnek ezért a tisztaságáért, úgy haladhatnak az igazi érettség felé, és úgy válhatnak képessé arra, hogy világunk legmélyebb harcaiban is felelôsséget vállaljanak. Nemrég hallottam egy harmincéves nôrôl, akinek komoly nehézségei voltak az önkielégítéssel hétéves kora óta. Képtelen volt úrrá lenni ezen a hajlamán, és szörnyű bűntudatban élt. Valószínű, hogy hétéves fejjel komoly megrázkódtatáson ment keresztül, ami tudat alatt él benne tovább, és szörnyű szorongást okozott valaha. Ez elôl menekült az vnkielégítésbe, ami bizonyos enyhülést hozott bensô feszültségére. Tudati szinten mára szokásává vált a szorongás megtapasztalásának összekapcsolása az önkielégítéssel. Az önkielégítés veszélyes lehet, mert gyakran álomvilágba zár. Az ember érettsége azon mérhetô le, hogyan képes szembenézni a valósággal és megbirkózni vele, hogyan képes igazán szeretni és szolgálni az embereket úgy, ahogyan vannak (s nem mint amilyennek látni szeretné vagy képzeli ôket). Ha az önkielégítés fiatal korban kezdôdik, félô, hogy a nemi aktus nem a másikkal átélt egység, az ajándékozás felé irányul, hanem a szubjektív örömszerzésre. Ráadásul, mivel magányos aktus, erôsítheti a félelmet a másokkal való kapcsolatteremtéstôl. Ördögi kör alakul ki: az önkielégítés súlyosbítja az elszigeteltséget és magányosságot, és így szorongást eredményez, amelyet azután az illetô önkielégítéssel igyekszik csillapítani. A nevelés célja a szabadítás ebbôl a zsákutcából. Szóltam már Gloriáról. A szülei bolondnak tartották, de a környéken élô férfiak kívánták. Már felhagyott a prostitúcióval, de szörnyű harcok és feszültségek maradtak benne. A közösségben dolgozó segítôknek sikerült leszoktatniuk arról, hogy mások elôtt önkielégítést végezzen. Éjszakánként azonban még mindig él ezzel. A segítôk egyelôre nem teszik szóvá, mert egyszerre úgysem tudna megbirkózni túl sok tiltással. De kezd bízni a segítôkben, és kezdi otthon érezni magát. Ez hatalmas lépést jelent. Idôvel valószínűleg csökken majd benne a szorongás. Azt is elhatározták a segítôk, hogy adnak neki valamit, hogy jobban aludjon, mert szorongása éjszakánként néha szinte elviselhetetlen. Ha huzamosabb ideig tudna aludni, az talán segítene neki felhagyni megrögzött szokásával, mert kevesebb szorongást kellene átélnie. Lényeges, hogy a segítôk hangsúlyozzák mindazt, ami pozitív benne, ami életet ad és örömet okoz neki, mindazt, ami új, építô energiákat ébreszt benne, ami biztonságérzettel tölti el, és megérezteti vele, hogy szeretik. Közösségeinkben élnek olyan férfiak is, akik gyermekekhez vonzódtak, akár azért, hogy szexuálisan érintsék ôket, akár hogy nemi szerveiket mutogassák. Ritkán fordul elô ilyesmi, de megesik, és rendkívüli éberséget kíván. Meg kell védenünk a gyermekeket az efféle traumáktól, a fogyatékos személyt pedig valódi gyógyuláshoz kell segítenünk. A közösséget is védelmeznünk kell, hiszen ezek a helyzetek botrányt kavarhatnak a szomszédság körében, és a közösség ellen jogi eljárás indulhat. Börtönökben találkoztam olyan, értelmileg talán enyhén sérült férfiakkal, akiket szexuális bűncselekmények miatt ítéltek el. Rabtársaik gyakran zaklatják ôket emiatt. Mélyen megindít e fiatal férfiak szenvedése, akik képtelenek uralkodni szexuális késztetéseiken, és ezért életükbôl hosszú éveket kell börtönben tölteniük. Sérült szexualitásuk gyökerénél gyakran áll széttört család vagy az apjukkal való szakítás. Hiába, mindig ugyanaz a história... A prostitúció okozta szenvedés Nemrég volt alkalmam elbeszélgetni André Marie Talvas atyával, aki Franciaországban mozgalmat indított a prostitúció világából visszatérô férfiak és nôk társadalmi beilleszkedésének támogatására. A mozgalom, melynek neve ,,Le Nid'' (A Fészek), 1937-ben indult, mikor Talvas atya egy nyomorult nôvel találkozott, aki egyedül, betegen élt, alkoholista volt és megvetett. Az atya nem akarta így magára hagyni. Segítségével a nô fokozatosan új életre talált. Ma a minden francia nagyvárosban működô Fészek siet a prostitúcióba sodródott és peremre szorult emberek segítségére. Talvas atya sokat tud a prostitúcióról, s ezeknek a férfiaknak és nôknek a szenvedéseirôl és szükségérôl. Mélyen megerôsített az érzelmi és szexuális élettel kapcsolatos gondolataimban. ,,Isten terve az emberrel kapcsolatban -- mondta --, hogy részt vegyen az Isten -- Atya, Fiú és Szentlélek -- életében, kapcsolatba kerüljön másokkal, szeressen. A legnagyobb tragédia az ember számára, ha önmaga foglya lesz, és képtelen kapcsolatot teremteni másokkal. Ismerôseim között rengeteg az olyan nô, aki gyermekkorában nem kapta meg az ôt megilletô szeretetet. Aki nem kapta meg részét a szeretetbôl, sohasem fogja tudni elfogadni az életbôl neki jutó részt sem. Ez azoknak a férfiaknak és nôknek szenvedése, akik rabszolgaságba kényszerültek és akiket puszta tárgyként kezelnek. De ott van ,,ügyfeleik'' szenvedése is! ,,A legtöbben -- idézem Talvas atyát -- nem annyira testi gyönyört, hanem gyöngédséget, kapcsolatot keresnek. Nem szeretik ôket eléggé, hát keresik azt, aki meghallgatja és elfogadja ôket. A testiség nem választható el a szívtôl és az érzelmektôl. A testi gyönyör keresése mögött ott húzódik a szeretet utáni vágy. Az ember ott keresi a szeretetet, ahol tudja. Segítenünk kell ezeket az ,,ügyfeleket'' -- sôt a kerítôket és közvetítôket is --, hogy rátaláljanak arra az igazi társkapcsolatra, amely a valódi családi élet szíve.'' Ha valaki szabadulni akar a prostitúciótól, találnia kell valakit, aki igazán tiszteli ôt, törôdik vele, és felismeri benne azt, ami igazán értékes, ami igazán szép. André, aki maga is a prostitúció áldozata volt, azt mondta: akkor szabadult meg, mikor elôször megtapasztalta, hogy valaki törôdik vele.[6] A Bárkában töltött húsz év után, gyakran súlyos zavarokkal küzdô emberekkel élve együtt, tudom, mennyire tisztában kell lennünk a gyógyításnak és nevelésnek ezen a területén minden aprósággal és minden bonyolult összefüggéssel. Természetesen voltak kudarcaink, de mindegyik kudarcból tanultunk valamit; minden egyes ember szenvedése, szorongása, elkeseredése oly különbözô! Igaz, vannak állandó alapelvek, de be kell látnunk, hogy pontos, körülírható törvények nincsenek. Ez minden egyes ember és minden egyes ember növekedésének realitása. Hogy növekedhessen, az embernek barátokra van szüksége, akik hisznek növekedési képességében. A gyermekkori szeretethiány óriási szerepet játszik az aszociális viselkedés, az alkalmazkodásra való képtelenség kialakulásában. Az érzelmi hiányokhoz azonban biológiai tényezôk is járulhatnak. Nyilvánvaló, hogy bensôséges kapcsolat van a ,,testi'' és a ,,lelki'' között. A bensô szabadság és a környezet magatartása, az egyén pszichikuma és hitbeli tapasztalata mind-mind szorosan összefonódik. Nem mondhatjuk, hogy a személyiségzavarok pusztán a lelkiség, a hűség hiányából, szeretethiányból vagy gyógyszeres kezelést igénylô biológiai okból fakadnak. A szorongás összetett jelenség, melynek testi alapja éppúgy van, mint pszichológiai és lelki oldala. A szív és a személyiség gyógyulásához mindezeknek a különbözô szempontoknak érzékeny és finom összhangjára van szükség. ======================================================================== 4. Hely a szív számára A szív tevékenységei és a munka A két különálló testbôl egyetlen test létrehozására meghívott férfi és nô kettôssége bizonyos szempontból emlékeztet a szív tevékenysége és a munka kettôsségére. E kettônek egyetlen személyen belül kell egyesülniük -- mindannyiunkban. Láttuk, hogy a munkaszenvedély mögött gyakran a kapcsolatoktól vagy a szexualitástól való félelem húzódik meg. A munkaláz lehet menekülés vagy a szorongások ellensúlyozása. Az elszigetelôdésbôl ered és elszigetelôdéshez vezet. Ha valaki nem bízik abban, hogy a szeretetben egyedülállóan fontos lehet, akkor a hatalomban és uralkodásban akar elsô lenni, vagy búskomorságba, depresszióba süllyed. Ha valaki megtagadja a szívét, könnyen elôfordulhat, hogy életében a harc, a versengés válik legfontosabbá, s ebben, a dolog természete szerint, mindenáron nyerni kell. De ha az elsô helyre törünk, másokon kell keresztülgázolnunk. Így pedig nehéz egyenrangú kapcsolatot fenntartani. De ha nem kerülünk felülre, máris alacsonyabbrendűek vagyunk. Az etikának az a szerepe, hogy az emberi tevékenységeket mások szolgálatára és javára mozgósítsa: mozgósítsa azokat a tevékenységeket, amelyeket egyébként az önzés ösztönözne és az a tény, hogy az ember egyre többet foglalkozik önmagával, saját hatalmával és örömével. Napjainkban kétségtelenül -- bár talán mindig is -- fennáll a veszély, hogy elválasztjuk egymástól a szív és a munka területét. A családban a szeretet kapcsolatait éljük, s még azt is elfogadjuk, hogy a vallásnak és az erkölcsnek megvan a maga helye. Annál nehezebben fogadjuk el a vallás és erkölcs beavatkozását a munka és a tudományok terén. Ott csak a tények brutális logikája működhet, tekintet nélkül arra, hogy összetör vagy elnyom másokat. Mikor elválasztjuk egymástól ezt a két területet, az emberben húzódó törést erôsítjük, s nem közeledünk az elvesztett egység helyreállítása felé. A Bárkában vannak értelmi fogyatékos férfiak és nôk, akik a bensô egyensúly felé munkájuk, szakmájuk által növekednek, s ettôl kapják meg a munkásember felelôsségtudatát és emberi méltóságát. Csak ha lényüknek ezt a méltóságát felfedezték, akkor kezdôdhet a szívük gyógyulása. De vannak olyanok is, akiknek elôször szívük gyógyulásában kell elôre jutniuk, s csak azután fogják tudni felfedezni, hogy a munkában is képesek felelôsséget vállalni. Otthon Hogy bizonyos teljességet és érettséget érhessen el, az embernek családra is, munkára is szüksége van. A munka az a terület, ahol az ember értelmi képességeit és kézügyességét valamilyen hasznos és szép cél érdekében kamatoztatja. A család vagy a közösség a szív kivirágzásának helye: otthon, mindazzal együtt, ami ehhez a szóhoz kapcsolódik, oly sokkal több, mint pusztán a ház falai! Azt jelenti, hogy ,,itt a helyem''; vagyis biztonságérzetet, bensôségességet sugall, s mindenekfelett megnyugvást, barátságot. A munkában elkerülhetetlenül vannak jelen feszültségek, mert kész terméket kell létrehozni, és esetleg határidôkhöz, munkafegyelemhez kell alkalmazkodni. Otthon megnyugszik az ember, megpihen, táplálékra talál. Fesztelenül kapcsolódik másokhoz, akik nem ítélik meg és nem követelnek túl sokat tôle, hanem gyöngédséget és barátságot sugároznak felé, és lehetôvé teszik, hogy önmaga legyen. Az otthon a család helye, ahol az emberek szeretik egymást, együtt imádkoznak és ünnepelnek. Az otthon a barátok fogadásának helye. Az ember a földbôl származik és a földbe tér vissza. Követi a természet ritmusát, ahol a nappalt az éjszaka, a munkát a pihenés, a táplálkozást az erôkifejtés követi. Ideje van a hétköznapoknak és az ünnepeknek. Ideje télnek, tavasznak, nyárnak és ôsznek. Minden idôszak fontos, mint ahogyan minden évszak az. Az ember nem testetlen szellem: teste a természet törvényeinek van alávetve. Meg kell vallanom, hogy az értelmi fogyatékos emberekkel való együttélés során jutottam el saját emberségem felfedezéséhez. Tengerésztisztként gyorsnak és eredményesnek kellett lennem. A háborúban csupán másodpercek állnak rendelkezésre az ellenséges hajó elsüllyesztésére, mielôtt az süllyesztene el minket. Késôbb filozófiai doktorátust szereztem, ami az intellektusomat formálta. De szívem dimenzióit csak a közösségi élet és keresztény hitem elmélyítése által fedeztem fel. Ezen a téren az értelmi fogyatékos emberek igazi mestereim voltak. Ôk vezettek el oda, hogy felfedezzem a közösségi élet hétköznapjainak és ünnepeinek szépségét, örömeit és szenvedéseit. Ôk segítettek felfedeznem az otthon értékét. Az otthon testünk folytatása, az a hely, ahol újra éledünk és kapcsolatban vagyunk másokkal. Ha konfliktusok forrása, ahol nem osztozunk és nem kötôdünk egymáshoz, akkor elviselhetetlen. Menekülni kell, akár a kocsmába, akár a mások otthonába vagy a házastársi hűtlenségbe. A tapasztalat mutatta meg számomra, milyen fontos a nô szerepe az otthonteremtésben. A nô mélységesen átérzi a fészekteremtés fontosságát -- hisz kilenc hónapon át magában hordozza gyermekét. Lehet, például, hogy ösztönös érzékkel választja ki a megfelelô díszítést és búrotokat, amire a férfi olykor nem képes. Gyakran a nô különleges adománya, hogy lélekkel tudja megtölteni a házat. Sajnos, korunkban a nyugati világban különösen nagy fontosságot tulajdonítunk annak, hogy a házunk szép legyen -- szép legalábbis a külsô szemlélô szemében --, hogy házunk olyan legyen, ahol javaink biztonságban vannak; de ebbôl a házból gyakran hiányzik az igazi családi élet. Az ilyen ház többé nem az ünneplés és gyöngédség helye, ahol szívesen fogad másokat az ember, s ahol a másik otthon érezheti magát. Az ilyen ház inkább átmeneti szálláshoz hasonlít, ahonnan elvágyunk nyaralni vagy más szórakozást keresni. Mivel az osztozáshoz túl fáradtak vagyunk és elveszítettük érzékünket az ünneplésre, csak ülünk és nézzük a tévét. A Bárkába befogadott férfiak és nôk többségének soha nem volt otthona. Kórházakban, intézetekben voltak elhelyezve. Soha nem tapasztalták a családi élet melegét és örömét. Ha családban éltek is, elutasításban és megnemértésben volt részük. A bensô fájdalom és a megrázkódtatások következtében valami összetörik bennük, s ez megakadályozza normális lelki fejlôdésüket. Vannak, akik természetesnek találják, hogy testvéreikhez hasonlóan elhagyják a szüleiket, és a Bárkába jönnek dolgozni és lakni. Mindnyájuknak szüksége van a családi életre, a kényelmes hálószobára, ahol kiakaszthatják a falra képeiket és posztereiket. Szükségük van rá, hogy saját ágyuk, szekrényük legyen, s legyen egy hely, ahol elhelyezhetik mindazt, ami értékes számukra. A Bárka indulásakor a helyi hatóságok megpróbáltak rákényszeríteni bennünket, hogy közös konyhát létesítsünk otthonaink számára. Azt mondták, az állam csak akkor támogatja kis otthonok alapítását, ha közös konyhát létesítünk, mert így olcsóbban meg lehet oldani az étkezést. Ki kellett harcolnunk, hogy minden kényelmetlenség és költség ellenére minden házunknak saját konyhája lehessen. A Bárkában eltöltött húsz év megerôsített bennünket abban, hogy milyen fontos a családi konyha és a személyes módon kialakított étkezések rendje az érzelmileg sérült emberek gyógyulása és növekedése szempontjából. De igaz ez a segítôkre is. A konyha és az ebédlôasztal különleges helye a barátságnak, az ünneplésnek és a megnyugvásnak (és az állami várakozásokkal ellentétben, az étkezések is olcsóbbak így). Ha az embernek nincs otthona, rá-rátör a magány, és fennáll a veszély, hogy agresszívvé vagy depresszióssá válik. Szíve nyugtalan. Felfokozott tevékenységi láz lesz úrrá rajta, nem találja helyét, keresi, mivel köthetné le a figyelmét, képtelen odafigyelni másokra, békétlen. Könnyen tönkreteheti magát és másokat is. Aki erôinek javarészét munkájába fekteti, annak túlságosan elôtérbe kerülnek erôszakos vonásai, nem szán kellô idôt a családra, a közösségre és a befogadás lelkületére. Szívét az elsorvadás fenyegeti. Életének ez az egyensúlyhiánya befolyásolja nemiségét is. Az otthon azonban nem feltétlenül egy meghatározott hely. Ismerek egy egyedülálló nôt, akinek munkája miatt sokat kell utaznia. Egy nap ezt mondta: ,,Olyan vagyok, mint a csiga. Hátamon a házam.'' Vannak, akik jól érzik magukat a bôrükben. Megtalálták életük értelmét, bizonyos teljességet vagy belsô egységet. Vannak barátaik, akikhez fordulhatnak. Nincs szükségük más ,,házra''. Azt hiszem, ez az asszony felismerte, hogy az ô otthona Isten, ô maga pedig Isten otthona. A családi vagy közösségi élet az a hely, ahol önmagunkat igazán megismerjük; politikai és társadalmi küzdelmekben az ellenség mindig rajtunk kívül van. Azonosítani tudjuk, ki az ellenség, és hol van. Gyôzni akarunk, és hisszük, hogy igazunk van, hogy különbek vagyunk a másiknál. A családi vagy közösségi életben azonban hamar rádöbbenünk, hogy az ellenség bennünk lakozik, megakadályozza, hogy nyitottak legyünk, osztozzunk másokkal. A bennünk lakó ellenség indít féltékenységre, hűtlenségre, önzésre és korlátok építésére. A családi és közösségi élet mindig megalázó kitűnni vágyó énünk számára. Hamar felfedezzük sötétségünket, hibáinkat, azt, hogy milyen sokat kell növekednünk, mily nagy szükségünk van a megbocsátásra. Az otthon tehát kiegészíti a munka és a társadalmi tevékenységek világát. Ez az a hely, ahol másokkal életszövetségben élhetünk. Alapvetôen fontos a teljesség felé való növekedésünkben. A Bárka kihívása Hogy egy Bárka-ház igazi otthonná váljék, nemcsak a fogyatékos embereknek, hanem a segítôknek is gyökeret kell ereszteniük. Ha a segítôk állandóan cserélôdnek, sohasem alakulnak ki igazi kötelékek közöttük és a fogyatékos emberek között, akik azonban így maguk képtelenek gyökeret ereszteni. Szó sincs ,,családról''. A Bárkában nem egyszerűen együtt élünk fogyatékos emberekkel, hanem úgy akarunk élni velük, mint egy család. Ez azt jelenti, hogy lehetôséget kell adnunk nekik arra, hogy hangot adjanak véleményüknek, is részt vegyenek a döntésekben. Nem hatalmi hierarchiában, hanem közösségben, ,,testben'' kell együtt élnünk, ahol valóban mindenkinek megvan a maga helye. Ez a Bárka kihívása. Fogyatékosok, akik szükséget szenvednek, mindig lesznek. De lesznek-e olyanok, akik készek családias szellemben együtt élni velük? Egy érzelmileg sérült, szorongó férfival vagy nôvel együtt élni sokszor nem kevés fájdalmat jelent a segítôk számára is, amint eljutnak saját korlátaik és sebeik felismerésére. Sok otthon és központ alakult kétségbeesett, család nélküli emberek befogadására. Az ôszinte közösségi élet reményével indultak, de lépésrôl lépésre ,,intézményesedtek''. A segítôk, akik kezdetben családként éltek azokkal, akiket befogadtak, egyre szűkebbre szabták az idôt, amelyet az otthonban töltöttek. ,,Egyszerűen lehetetlen együtt élni velük'' -- jelentették ki. Kiégették ôket a feszültségek, s a támogatás, a lelki és intellektuális táplálék hiánya. Vajon a Bárka is hasonló sorsra jut? Képesek leszünk-e megtalálni a szükséges forrásokat és azt az életmódot, amely lehetôvé teszi, hogy a segítôk meggyökerezzenek a közösségben és képesek legyenek együtt élni elutasított férfiakkal és nôkkel? A fogyatékos emberek a Bárkában fokozatosan gyökeret eresztenek. Ha olyan családból jöttek, ahová jól beilleszkedtek, valószínűleg nehezen szoknak meg nálunk, mert még mindig visszavágynak a szüleikhez. Olykor a szülôknek sem könnyű elfogadni -- bármennyire örülnek is, hogy gyermekük számára megoldást találtak --, hogy a gyermekük otthonra lelt a Bárkában. Senkinek sem lehet két otthona. Ismerek egy fiatal fogyatékos nôt, aki hétfôtôl péntekig egy kanadai otthonban élt (nem Bárkában); volt saját lakása is, és elég gyakran az apjához költözött. Az egységnek ez a hiánya nem lehet jó. Hogy emberi módon növekedhessünk, szükségünk van egy helyre, ahol otthon van a szívünk és az érzelmi életünk. Ha több helyen élünk, szétszóródunk, s nem lesz meg az az egység, mely a teljesség felé segíthet bennünket növekedni. Az otthon személyes választást feltételez. Sokan nem személyes döntés eredményeképpen kerülnek a Bárkába. Szüleik vagy a szociális gondozójuk helyezi ide ôket. Idôre van szükség, míg önmagukban bizonyos békére és egységre találnak, s felfedezik, kik is voltaképpen, és mit akarnak kezdeni az életükkel. Néhány év elteltével fontos, hogy lehetôségük legyen megválasztani, hogy az eredeti otthonban maradnak-e vagy másikba költöznek. Ez azt jelenti, hogy a közösségnek több háza és otthona kell legyen, hogy mindenki, ha lehet, megválaszthassa saját otthonát. Az elsô Bárka otthon 1964-ben létesült. 1966-ig nyolc férfit fogadtunk be az otthonba. Tizenegy évvel késôbb hatan közülük már más Bárka otthonba költöztek, egyikük pedig önálló életre rendezkedett be. Az otthon hiányából eredô szexuális nehézségek A szeretô családba született gyermeknek van talaja, amelyben gyökeret ereszthet. Ismeri származását és tudja, hogy szeretik ôt. A család az a hely, ahol növekedni képes és a szíve kivirágzik. De ennek ellenére felfedezi, hogy ez az otthon túl kicsi a számára. El kell hagynia, hogy növekedhessen és felfedezhesse a világot. EIhagyja, hogy munkát keressen és olyan társadalmi és vallási tevékenységekben vegyen részt, melyek tágabb horizontokat nyitnak meg elôtte. Elhagyja otthonát, hogy társakat, s talán házastársat találjon. Így új család jön létre, ahol a szív megpihenhet: a gyöngédség, az |nneplés, a megbocsátás helye. A család olyan hely, amely kiindulópontja lehet minden más tevékenységnek. Az otthon megtapasztalt szeretetnek és szívbéli békének másokra is át kell terjednie. Az ember nem pusztán azért dolgozik, hogy pénzt keressen, hanem azért, hogy másokat is segítsen méltóságban és békében élni saját otthonában, amely élete forrása és megújulásának színtere. Tapasztalataim szerint az otthontalan emberekben gyakran fejlôdnek ki olyan szexuális rendellenességek, amelyeket szinte lehetetlen legyôzni. Emlékszem, egyszer egy egyedülálló férfi mondta el, milyen szörnyű kényszert érez az önkielégítésre. Sokszor elhatározta, hogy abbahagyja, de annál zavartabb és feszültebb lett, minél többet küzdött ellene. Végül képtelen volt kitartani elhatározása mellett. Az önkielégítés a feszültség feloldásának eszközévé vált számára. Ördögi kör keletkezett. Ahogy elbeszélgettem vele, kiderült, hogy túlhajszolt életet élt, soha nem engedte el magát, nem szánt idôt valódi pihenésre. Reggeltôl estig hajtotta magát. A munkahelyén voltak barátai, de a szó igazi értelmében vett otthona nem volt, s olyan barátai sem, akik között feloldódhatott volna. Azt tanácsoltam neki, próbálkozzék harmonikusabb, emberibb életmóddal, amely kevesebb idegeskedéssel jár, és amely megengedi, hogy meghívja magához a barátait, leüljön velük enni, rájuk pazarolja az idejét. Ez talán enyhít majd valamit a szorongásán. Ha ugyanis elhanyagoljuk a szívünket, a szexuális ösztönök gyakran felszínre törnek, hogy emlékeztessenek: nem vagyunk testetlen lelkek. Ezzel nem akarom tagadni, hogy ennél az embernél az alapvetô baj a túlhajszoltság gyökerénél megbúvó szorongás és bűntudat volt. Nyugtalanít néhány pap életvitele is. A házuk, akár egy szálloda, ahol alszanak és dolgoznak, de nem otthon, nem a megnyugvás, az elfogadás, a pihenés és az imádság helye. Túlhajszoltak, egész nap lótnak-futnak, de mintha sehol sem vetnének horgonyt. Egész lényük pihenésre és ünneplésre alkalmas hely után kiált. Az Istennek szentelt férfiak és nôk számára természetesen az imádságnak -- a Jézussal, vele közösségben töltött hosszú perceknek -- kellene a megnyugvás színteréül szolgálnia. De hogy az imádságnak ezt az életét élhessük, meleg, gyöngéd testvériségre van szükségünk. Ha nincs meg ez a testvériség s a közösség Istennel, fennáll a veszély, hogy a szív megkeményedik, vagy kitör belôle a szorongás. A emberi testnek és szívnek szigorú törvényei vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. Az embernek szüksége van családra és otthonra, ahol jó élni. A fogyatékos emberek érzelmi és szexuális nehézségei gyakran abból erednek, hogy nem találják a helyüket otthon, s az intézetekben még kevésbé. A szexuális ösztönök integrálásához a család gyöngédségére vagy egy közösség melegére van szükség. 1981-ben Lyonban részt vettem egy kongresszuson, melynek témája ,,Fogyatékosság és szexualitás'' volt. Elrémített, ahogyan egy nagy, 600 ágyas, súlyosan fogyatékos emberek számára berendezett kanadai kórház orvosa ecsetelte, mint próbálta a serdülôket és a fiatal felnôtteket bevezetni a szexuális életbe. Arra tanította ôket, hogy fogdossák egymást. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem erre lett volna szükségük. Nem kórházra volt igényük -- ahol szükségszerűen névtelenek maradtak és elhagyatottnak érezték magukat --, hanem a családjuk után vágytak, vagy egy új család után, amely együttérzô otthonába fogadja ôket. Ezek a fiatal emberek nyilvánvalóan a kitaszítottság érzését tapasztalták meg, és szorongásban élnek. Pótapára vagy pótanyára van szükségük, aki gyöngéden érinti testüket, elfogadja ôket, erôsíti ôket, felismeri értékeiket. Testvérekre van szükségük, társakra és barátokra. Minthogy megfosztották ôket a meleg légkörtôl, a szeretettôl, a szüleikkel vagy egy másik felnôttel kialakított tartós kapcsolattól, testük érintés után kiált. Lényeges, hogy a kórház személyzete válaszoljon kiáltásukra, és barátsággal, gyöngéden forduljon feléjük. Elkötelezett emberekre van szükségük. Kórházban ritkán fordul elô, hogy egy másik fogyatékos ember tudja azt a szilárd barátságot nyújtani, amire szükségük van. Sajnos, olykor a család sem megfelelô környezet a fogyatékos ember számára, aki csak tehernek érzi magát, és nem találja a helyét. Tudja, hogy a testvéreit csodálják iskolai elômenetelükért és munkájukért, látja, amint kirepülnek otthonról, és házasságot kötnek. Fölöslegesnek érzi magát. Minden szülôi erôfeszítés ellenére is nehéz a fogyatékos ember bekapcsolódása a családi élet ritmusába. Oly sok mindenbôl kimarad! A beszélgetések túl gyorsan peregnek és túlságosan magasröptűek, magyarázni pedig senkinek sincs ideje. A látogatók sem alkalmazkodnak feltétlenül az ô lassabb ritmusához. Ha az ember nem tagja egy családnak, és különösen, ha törött önképe miatt elszigetelôdik, akkor arra kényszerül, hogy szorongásban éljen. Ez, mint már mondottuk, a legszörnyűbb emberi szenvedés. Kényszerítô erôvé válik, hogy az ember olyan kárpótlást találjon, amely csitítja ezt a bensô zűrzavart és jó érzést kelt benne, legalább néhány pillanatig. A szorongás elôli menekülés útja gyakran a kábítószerélvezet, az alkoholizmus és a túlhajtott életritmus. A leggyakoribb menekülés a különbözô szexuális kapcsolatok keresése. Ezek a pótszerek azonban soha nem töltik fel a szívet, csak minden alkalommal becsapják, ami végül elszigetelôdéshez, és így a szorongás érzésének erôsödéséhez vezet. Amíg az ember nem bizonyosodott meg róla, hogy szeretô környezetben él, addig az önmagával szemben érzett kételkedés és a szorongás uralkodik benne. Fél önmaga lenni, vagy megmutatni igazi önmagát, mert fél az újabb elutasítástól. Állandóan gyötri a kérdés: ,,Lehetséges vajon, hogy valaki önmagamért szeressen, vagy mindig érdekesnek, csábítónak, ügyesnek és gazdagnak kell látszanom? Elôször elcsábítalak, így közel kerülsz hozzám. De nem eshet-e meg, hogy rájössz, ki vagyok valójában, és akkor elhagysz, mert képtelen vagy elviselni valódi énemet?'' Ez a szörnyű kör a kétségbeesésbe torkollik. Lehetséges-e, hogy egy szép napon hű barátokra találunk, akik elfogadnak bennünket mindenestül, ahogyan vagyunk, törékenységünkkel és adományainkkal együtt? Akkor majd mi is el tudjuk fogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk, s engedjük leomolni a félelmeink és sebezhetôségünk köré épített falakat. Akkor majd elkötelezetten, életszövetségben élhetünk együtt. A valahová tartozás érzése A legfontosabb a fogyatékos ember, de valójában mindenki számára, hogy otthon érezze magát. Érezze, hogy hozzátartozik egy csoporthoz, ahol megtalálja a helyét. Aki tehernek érzi magát mások számára, vagy úgy érzi, csak szánalomból fogadták be, az nem érzi otthon magát. Gyakran ez az oka, hogy a fogyatékos embernek el kell hagynia családját, és olyan közösségben kell élnie, mely inkább az ô igénye szerint szervezôdött, az ô életritmusához alkalmazkodik. Akiknek sikerül olyan közösséget találniuk, ahol igazán otthon érzik magukat, ahol szeretik és tisztelik ôket, ahol megvan a saját szerepük és felelôsségük, azok megindulhatnak személyiségük integrálásának és rendezetlen szexuális ösztöneik csillapításának útján. Gyakran hallok olyan intézetekrôl, ahol bátorítják az értelmi fogyatékos férfiakat és nôket, hogy szexuális kapcsolatra lépjenek egymással, és gyakorolják a nemi örömhöz való ,,jogukat''. Meggyôzôdésem, hogy ez a bátorítás a legtöbb esetben kibúvó a személyzet részérôl az alól az igény alól, hogy együtt legyenek az értelmi fogyatékosokkal. Az értelmi fogyatékos embereknek legelôször is saját otthonra van szükségük, amely szerves része egy kisvárosnak vagy falunak, és ahol olyan emberekkel élhetnek együtt, akik közösséget alkotnak velük együtt. A közösségi élet a maga ünnepeivel, osztozásaival és szeretetével a valahova tartozás és a biztonság érzését kelti. 1968-ban történt, hogy a Bárka új otthont vásárolt Troslyban. Összetalálkoztam Simonnal az utcán. Simon súlyosan fogyatékos. Így szólt hozzám: ,,Hallom, megvettük a házat a Téren.'' Nem mondta, hogy ,,a Bárka megvette...'' vagy ,,megvettétek...'', hanem: ,,megvettük''. Ez a mi sokat mond. Simon a Bárkához tartozónak érzi magát -- új családra talált. Ha az ember érzi, hogy hozzátartozik egy csoporthoz, könnyebben magáévá teszi értékeit. A közösségi élet nem szálloda, ahol alkalmi szexuális kalandokba bocsátkozhat az ember. Közös értékeket feltételez, s ezek közé tartoznak azok is, amelyek a szeretetet fejezik ki. A közösségi élet világos választási lehetôségeket jelent: a tagok vagy házasságban élnek, vagy egyedül. Az egyedülálló ember nem élhet úgy, mintha házas lenne, csak testvérként. Közösségben a jegyesség vagy az udvarlás idôszaka -- akár segítôk, akár fogyatékos emberek között -- azért nem könnyű, mert köztes állapotban élnek: még nem házasok, de a házasság felé haladnak. A közösségen belüli kapcsolatok a testvérek közötti kapcsolatra emlékeztetnek. Egyszerű, mély, érzelemteli kapcsolatok ezek, melyben mindenki kiegészíti a másikat. A szexuális kapcsolat azonban természetesen kizárt. A helyzet akkor válik kényessé, ha a közösségben egyesek nem teszik magukévá a közösség értékrendjét. Elutasítják az egymáshoz tartozásnak ezt a formáját, és házasságon kívüli párkapcsolatot akarnak létesíteni, ami ideiglenességet és bizonytalanságot von magával. Ilyen esetben az egész közösségi élet alapjait fenyegeti veszély, s a testvériségre épülô közösségbôl kiveszhet az éltetô erô. A közösséghez tartozás elutasítása A Bárkában a tapasztalat mutatta meg, hogy a közösségi élet az értelmi fogyatékos emberek nagy többségének igényeire választ ad. Vannak azonban olyanok, akik nem tudják elfogadni a közösséghez tartozásnak ezt a formáját és a közösségi értékeket. Nemegyszer érkeznek hozzánk kórházakból vagy éppen a saját családjukból olyanok, akik számára ez a lassúbb ritmusú közösségi élet, melyben mindenkinek megvan a maga helye, melynek megvannak az ünnepei, túl szépnek tűnik. Úgy gondolják, nem is lehet nekik való. Túlságosan megtörtek ôk. Túl nagy bűntudat, túl sok indulat halmozódott fel bennük, meg vannak gyôzôdve róla, hogy senki sem szeretheti ôket, mert túlságosan ,,rosszak és csúnyák''. Idôre van szükségük, hogy próbára tegyék mások szeretetét, felfedezzék, hogy lehet ôket szeretni, s hogy a közösség valóban az övék. Vannak, akiket túl nagy megrázkódtatás ért, és túl erôs védôfalakat emeltek maguk köré. A közösségi élet a maga gyöngédségével, ünnepeivel, azzal, hogy kapcsolatra hív a másik nemhez tartozókkal, veszélybe sodorja ôket. Túl sok mindent kavar föl bennük. A közösség a szorongás és a szenvedés helyévé válik számukra, s kénytelenek gesztusaikkal és tetteikkel kifejezésre juttatni, hogy képtelenek a csoporthoz tartozni. El kell menniük, de nem tudják, hogyan mondják vagy mutassák ki ezt. Gyakran viselkednek erôszakosan és antiszociális módon, hogy elküldjék ôket. Vannak, akik azért nem akarnak a Bárkához csatlakozni, mert nem tudják elviselni a szüleiktôl való elszakadást. Nem hajlandók megbízni másokban, mert ez azt jelentené, elfogadják, hogy távol kerülnek Aputól és Anyutól. Végül vannak, akik értelmi képességeiket tekintve nem súlyosan fogyatékosak. Azért élnek a Bárkában, mert nincs megfelelô intézmény, mely befogadná ôket. A legtöbb szenvedést számukra az oktatás hiánya, a személyes törôdés és támogatás elmaradása, s az ebbôl következô önbizalomhiány okozta. Tévedésbôl bélyegezték ôket fogyatékosnak, s ezzel a befogadás és az intézményes oktatás megszokott útjai bezárultak elôttük. Néhányuk annak reményében fogadja el a közösséget, hogy az kiindulóhelyként szolgál majd, s továbbsegíti ôket. Mások elutasítóak, mert képtelenek elfogadni, hogy súlyos fogyatékosokkal azonosítják ôket. Különbözô módokon mutatják ki egyet nem értésüket, elszakadási vágyukat. A közösségnek, külsô szakértôk bevonásával, meg kell próbálnia megfejteni ezeket a különbözô elutasító reakciókat. A ,,nem'' valójában egy mélyebb ,,igen'' jele lehet. Értelmezhetô így is: ,,Ha igazán szeretni akarsz, gyere és keress meg!'' A ,,nem'' ezt is jelentheti: ,,Elviselhetetlen ez az élet; túl veszélyes számomra.'' Vagy: ,,Jó ez az élet, de én nem vagyok fogyatékos; képes vagyok megállni a saját lábamon, és saját közösséget vagy családot alapítani. Fel kell ismernetek ezt és tovább kell segítenetek.'' Germain jut eszembe. Az elsô pillanattól kezdve, s még éveken keresztül, hogy a Bárkába került, elutasított a közösségi életben való mindenféle részvételt. A szobájába rejtôzött, vagy magányos sétákra indult. Szerencsére a ház felelôse nem erôltette, hogy mosogasson vagy részt vegyen a közösségi eseményekben. Germain értelmileg tulajdonképpen nem is volt sérült, de epilepsziája volt, és elvált szülei nem tudták tovább maguk mellett tartani. Intézetbe helyezték, ahonnan egy elmegyógyintézetbe küldték tovább erôszakos kitörései miatt. Olyan üzenetek voltak ezek a kitörések, melyeket az intézetben nem tudtak megfejteni. Germainnek nagyon rossz véleménye volt önmagáról. Nem tudta, beteg, erôszakos vagy ôrült-e, pedig egyik kép sem felelt meg a valóságnak. Germain az igazságtalanságnak és az oktatásügy hozzá nem értésének áldozata volt. A csoporthoz tartozás elutasítása egészséges jel volt részérôl. Így fejezte ki, hogy, vágyik a függetlenségre és képes is rá. Ma vízvezetékszerelôként dolgozik. Még mindig nem kifejezetten társaságkedvelô. Egy kis házban lakik egy másik férfival, aki hasonló utat járt végig: mindketten önálló életet élnek. Jean-Paul helyzete hasonló volt. Ô azonban kevésbé egyértelmű módon adta tudtunkra, hogy, nem akar hozzánk tartozni. Mondta, hogy ,,igen, jövök'', mert nem akart fájdalmat okozni, de aztán mégse jött: ,,elfelejtette''. Jean-Paul tapintatos, és valamivel kevésbé rossz véleménnyel volt önmagáról. Késôbb ô is elhagyta a Bárkát, hogy saját lakásában éljen. Megpályázott egy állást évekkel ezelôtt, és el is nyerte. Tavaly megnôsült. Az emberi szív nagy vágya A nagy kérdés valamennyiünk számára ugyanaz: ,,Érek-e én valamit? Van- e valaki, aki annyira hisz bennem, hogy törödni fog és szövetségre lép velem?'' A különbözôképpen megtapasztalható barátság és elismerés után kiáltunk így. Az ember vágyakozik apja és anyja szeretetére, akik tudják, hogyan emeljék fel ôt maga gyengeségében. Ebben a vágyban a gyermek törékenysége vagy a kamasz bizonytalansága tör fel. De ez a felnôtt értelmi fogyatékos ember vágya is, akinek gyöngédségre, elfogadásra, kedvességre, együttérzésre, személyes törôdésre, támogatásra és bátorításra van szüksége. Vágyakozó kiáltása ezt üzeni: ,,Szükségem van rád. A szereteted életet, gyökereket ad.'' És minden ember kiáltása ez, mert mindegyikünk hordozza törékenységét és gondjait. Mindenki vágyik rá, hogy valaki szeresse és támogassa. Ez a vágy fordít bennünket Isten felé is. Másodszor, él bennünk a vágy a barát, az egyenlô társ, a testvér után is. Az ember már nem kisgyerek, akit szeretnek, hanem olyan lény, aki szeretni tud, és a közösségi életben másokat is boldoggá tehet. Ez a barátság utáni vágy indít arra, hogy megkeressük azt, aki ,,egyetlen'' barátunk lesz a szerelemben és a házasságban. Végül, él bennünk a vágy, hogy barátai legyünk a leggyengébbeknek és szolgáljunk másokat. Ez a vágyunk teljesül be, mikor anyává vagy apává leszünk: a szülök életet adnak a gyermeknek, és a gyermek is életet és örömet ad szüleinek. A szívnek ettôl a három kiáltó vágyából fakad az emberek közötti három különbözô életszövetség, s mély kapcsolatban van egymással. Mindig jelen van mindhárom, de más-más arányban. Az ember nem lehet apa, ha nem tudja, milyen fiúnak lenni. Ha valamelyik szövetségben törés támad, az mindegyikre hatással van. Ez a kapcsolatrendszer alkotja azt az érzelmi hálót, melyben mindegyikünknek élnie és növekednie kell. Olyan környezetet biztosítanak életünknek, mely megvéd az elszigetelôdéstôl. Egy otthon csak akkor igazán otthon, ha e három kapcsolat egyike sem hiányzik. Elefántcsontparti közösségünkben Seydou volt az elsô ember, akit befogadtunk. 50 éves volt, nigériai mohamedán. Ez a rendkívül érzékeny, kedves ember azért került pszichiátriai intézetbe, mert az életében bekövetkezett számos szerencsétlenség depressziós állapotba sodorta. Néhány évvel azután halt meg, hogy befogadtuk: egy teherautó gázolta halálra, amint egy este hazafelé tartott. Seydou-val egyidôben gyermekeket is fogadtunk be. A különbözô korosztályok valamiképpen mélységesen emberivé tették a közösséget. Egy közösségnek gyakran van szüksége nagyszülôkre és unokákra. Egy családba a különbözô korosztályok, az erô és gyöngeség, az adományok és személyes adottságok keveredése visz harmóniát. A család tagjainak érzelmi életét sajátos béke és egyensúly jellemzi. A különbségek segítenek mindenkit, hogy megtalálja helyét, és másokat is teljesebb életre segítsen. Az otthon meg is fojthat A ház és a benne élô család az a talaj, melyen a gyermekek életet és biztonságot találnak. Ebben a környezetben alakulnak ki. Életük középpontjában szüleik állnak, akik védik és nevelik ôket. Növekedésük és fejlôdésük során életük középpontját egyre inkább önmagukban fedezik fel. Képessé válnak elhagyni szüleiket, hogy társat válasszanak és új életet adjanak, újabb családot, újabb otthont alapítsanak. A szülôkkel való együttélés és az új otthon megalapítása közé esik a serdülôkor igen gazdag idôszaka. A fiatalok keresik útjukat, tudatára ébrednek saját testüknek, erôiknek és képességeiknek. Serdülôkorában otthon lakik az ember, de az otthon túl szűknek bizonyul számára. Szinte attól lehet félni, hogy megfullaszt! A fiatal ezért féllábbal (néha mindkettôvel) igyekszik kilépni otthonából. Ez meglehetôsen sok gyötrelemmel járhat: két szék között a pad alá eshetnek. Mit jelent mindez az értelmi fogyatékos emberek esetében? Természetesen jó, hogy van, ahol a szívük otthon lehet, ahol meggyökerezhetnek. De ôket sem szabad megfojtani. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt gyökerek és gyümölcsök, biztonság és bizonytalanság, az otthon kényeztetése és a növekedéstôl való félelem között. Lehet, hogy a fogyatékos ember olyan otthonban él, amely nem közösség, hanem inkább kollégiumra vagy szállodára emlékeztet. Mivel a szabályok túl szigorúak, merevek, másutt keres menedéket, talán egy társa otthonában vagy nemi kapcsolatokban. Ha viszont a közösségben a légkör túlságosan meleg, szeretetteljes, és a személyes növekedéshez kevés a tér, akkor a tagokat a fulladás, életerejük csökkenése fenyegeti. A közösség életet adhat, de a növekedés gátja is lehet. Ezért kell az értelmi fogyatékos embereket befogadó otthonnak rendkívül nyitottnak lennie a szomszédok, barátok, új segítôk és látogatók felé. Az elzárkózás súlyos veszélyt jelent. Kell, hogy a bentlakók mind több barátra tegyenek szert a külvilágból, akik alkalomadtán eljönnek és meglátogatják ôket. A közösség legyen otthon, a gyöngédség és a biztonság helye. De legyen egyúttal táplálékot nyújtó bázis is, mely lehetôvé teszi a továbbindulást az élet újabb szakasza felé. ======================================================================== 5. A közösség a szexuális beilleszkedés helye Sokan azok közül, akik különbözô intézményekbôl kerülnek a Bárkába, nem keveset szenvedtek testükben és szívükben. Nem fogadták el és nem szerették ôket. Törékenységükben és szorongásukban maguk sem képesek elfogadni vagy szeretni önmagukat. Mélységes, olykor-olykor kirobbanó haragot rejtegetnek, ami éppen azért félelmetes, mert nem mindig tudnak úrrá lenni rajta. A Bárkában az elsô lépés többnyire a meggyökerezés idôszaka, amikor békére találnak, és megérzik az osztozás szellemét. Ez az idôszak gyakran hosszúra nyúlik. A gyógyuláshoz hiteles kapcsolatokra van szükség, egy meleg családias közösségben; és munkára, mely megadja az ember méltóságát, és feltárja korábban rejtett vagy figyelmen kívül hagyott képességeit. Így a sérült személy kitörhet önmagába zárkózottságának ördögi körébôl. Felfedezi, hogy szüksége van másokra, akiknek szintén megvannak a maguk örömei, fájdalmai és igényei, s ezáltal képessé válik arra, hogy kapcsolatokat teremtsen, szövetségre lépjen másokkal, megossza velük az életét. Ha az ember a ,,test'', a közösség részévé akar válni, el kell szánnia magát, hogy a ,,mások vannak értem'' szemlélettôl eljusson az ,,én vagyok másokért'' felfogásig. A szeretet és a felelôsség vállalása olyan alapvetô döntés, melyre minden ember meghívást kap. Ezt a döntést naponkénti erôfeszítésekkel kell megerôsítenünk, hogy növekedhessünk, magunk mögött hagyva önzésünket, s a sötétség és a félelem valamennyiünkben ott élô világát. Az élet bizonyos eseményei, kísértései feltárják a félelem erôit. Napról napra meg kell tennünk a magunk kicsiny erôfeszítéseit, hogy életünk középpontjában mindig a szeretetben és a szolgálatban való növekedés, a közösség és annak forrása: Isten maradjon. A Bárkában sokan megtették ezt az utat az önmagukba zártságtól és ebbôl következô lelki halálból az elfogadás, a nyitottság, az élet felé. Viviane kis vadócként érkezett az egyik közösségünkbe. Tízéves kislány volt, vak és autisztikus, szinte egész életét intézetben töltötte. Soha nem alakult ki állandó kapcsolata, szövetsége másokkal. Az intézetben nem volt könnyű élete, különösen kemény szabályok között morzsolta az életét, úgy ahogy lehetett. Mikor hozzánk került, még több fájdalmat kellett elviselnie: idegenek közé került és még bizonytalanabb lett, elôtörtek a szorongásai. Folyton sikoltozott, a ruháit rágta, és ürülékével kente be a falat. Súlyosan próbára tette a segítôket, akik azonban szeretetükkel, egységükkel és Isten kegyelmével képesek voltak feloldani a bizonytalanságát. Lassan-lassan, ahogyan teltek a hónapok, ráébredt, hogy szeretik, s kezdte biztonságban érezni magát. Még mindig nagyon sebezhetô, emberi kapcsolataiban is vannak nehézségei, de az arcáról és a testérôl békesség sugárzik, szíve feltámadásának jeleként. Sok ember átalakulása nem ilyen látványos. Továbbra is magukban hordozzák csalódásaikat, haragjukat és a kifosztottság érzését, melyek gyermekkorukból erednek, és amelyeket gyakran képtelenek szavakban kifejezni. Ezek az emberek nem változtak meg igazán, bár talán elindultak az osztozás felé vezetô úton, vagy munkájuk révén szereztek bizonyos önbecsülést, s a közösség bizonyos értelemben otthonukká lett. De sebeik mélyek, és továbbra is szenvedésben és bizonytalanságban élnek. Álmok a házasságról Nem meglepô, hogy ezek közül az emberek közül sokan az álmokban keresnek menedéket. Minél mélyebbek sebeik, annál nagyobb szükségük van álmaikra, különösen, ha a közösség nem tud mindent megadni, amire szükségük van. A közösség soha nem tökéletes: emberi valóság, s mint ilyen, maga is törékeny és gyönge. A fogyatékos emberek között mindig lesz, aki elégedetlen a közösséggel, sôt akár haragra is gerjed ellene, mert a közösség a mag tökéletlenségei vagy néhány ember sebeinek mélysége miatt képtelen megfelelni elvárásaiknak. Ezek az emberek egy ideális helyrôl álmodoznak, ahol teljes a nyugalom, ahol tökéletesen szeretik ôket és ahol övék a központi hely; a tökéletes boldogságról álmodnak. Pierre gyermekkorában agyvelôgyulladáson esett át. Azóta csak fél kezét és fél lábát tudja használni. Értelmileg is sérült. Testi fogyatékosságait szóáradattal igyekszik ellensúlyozni. Arról álmodozik, hogy rádióbemondó lesz. Amikor az ember kifosztottnak és kicsinek érzi magát, hajlamos az álmok világába menekülni. Hogyan teremthetünk kapcsolatot egy elviselhetetlen valóság és egy elérhetetlen álom között? S hogyan a valóságos magány és az álmodozás magánya között? Claude-nak már otthonává vált a Bárka, becsüli az értékeit is, de még mindig erôsen hat rá anyja akarata. Olykor a Bárka segítôi és az édesanyja nem értenek egyet olyan kérdésekben, mint hogy hol töltse Claude a vakációt, mi a teendô egészsége érdekében, vagy milyen étrend volna számára megfelelô. Claude dolga nem könnyű. Két kô között ôrlôdik. Hogyan szabaduljon ebbôl a helyzetbôl? Idônként kénytelen az álmaiba menekülni, ahol önmaga lehet, távol minden gondtól. Nagyon fontos felismerni, milyen szerepeket játszanak az álmok az ember életében. Bizonyos esetekben megnyithatnak valakit a valóságra és a szeretetre, máskor azonban elszakíthat a valóságtól. Az álom az egészség egyik jele: azt mutatja, hogy az élet erôsebb a halálnál. Az álom hiánya pokol lehet, a teljes kétségbeesés jele. Az álom, akár az elmezavar, a halál elutasítása; válasz a bensô fájdalomra. Fontos tehát, hogy ne zúzzuk szét túl hamar mások álmait azzal az ürüggyel, hogy a valóság talajára kívánjuk visszavezetni ôket, mert ez a valóság elviselhetetlen lehet számukra. Ha valakit testi fogyatékossága szüntelenül erôtlenségére emlékeztet, akkor számára a valóság elviselhetetlen lehet. Mégis, ha engedünk valakit teljességgel álmaiba temetkezni, csak megerôsítjük elszigetelôdését. Ez a kábítószerrel élôk tragédiája: még amikor együtt vannak is, borzalmasan egyedül vannak álmaik börtönében. Az álom nem hoz boldogságot, de olykor segít élni és életben maradni. Csak akkor zavarhatjuk meg valakinek az álmát, ha olyan gyöngéden szeretjük, hogy ráébredhet: a valóság nem pokol, és nemcsak másoknak, de neki is jut hely. A fogyatékos emberre váró nehézségek egyike az, hogy szembe kell néznie társadalmunk és kultúránk házasságról kialakított mitikus képével. Boldog párok a fôszereplôi sok-sok reklámnak, a filmek és magazinok pedig újra és újra elénk állítják a csodálatos szerelmet, mely meghozza a boldogságot. Az ember inkább megôrzi ezeket a képeket, mint azokat, amelyek az elválás és hűtlenség okozta fájdalmat mutatják be. Nem meglepô, hogy oly sok fogyatékos ember álmodozik a házasságról. Legtöbbjük számára az egyetlen mintakép a házaspár. Felnôttnek, szabadnak, ,,normálisnak'' lenni számukra annyi, mint házasságot kötni, akár csak testvéreik. A cölibátust fogyatékosságuk, alacsonyabbrendűségük jelének tekintik. Ha elutasítják az alacsonyabbrendűséget és teljes emberré akarnak válni, nincs más választásuk, mint házasságot kötni, vagy legalábbis párkapcsolatot létesíteni. Visszagondolok France-ra. Huszonhárom évesen került hozzánk. Intelligens lány volt, de lelkét falakkal vette körül. Rettenetes szenvedést jelentett számára az elszakadás családjától. Egy hétvégére hazament látogatóba, s mikor visszatért, nem akart enni, sôt mozdulni sem volt hajlandó. Ágynak esett, s ahogy romlott az állapota, kórházba kellett mennie. Néhány héttel késôbb meghalt. Megtudtam, hogy utolsó otthon töltött hétvégéjén dühroham fogta el, és kihajított egy bekeretezett képet az ablakon. A fénykép a húgát ábrázolta az esküvôje napján. Azt hiszem, France-t a fájdalom, kétségbeesés és a húga boldogsága miatti féltékenység vitte a sírba, mert úgy érezte, ilyen boldogságban neki soha nem lehet része. Sok fogyatékos ember ábrándozik a házasságról, mert szeretne ,,egyetlen'' lenni valaki számára, és bensôséges közelségben élni vele. Testük a gyermekkorban elmaradt gyöngédségre emlékezik. Aki a házasságról álmodik, arról álmodik, hogy ô a király vagy a királynô az ünnepi lakomán, hogy saját otthona, élettere van; arról álmodik, hogy a paradicsomba került. Hát nem a mennyegzôs lakoma az emberiség nagy álma, a mennyei királyság jele? Fontos, hogy le tudjuk fordítani, mit mond valójában az az ember, aki arról beszél, hogy házasságban szeretne élni -- különösen, ha nincsenek barátai. Megkérdeztem például Pierre-t, mit jelent számára a házasság. Azt felelte: ,,Hát azt, hogy van egy feleségem, aki segít nekem.'' Lehet hogy ez ezt jelenti: ,,Olyan szeretnék lenni, mint a többi ember. Mint a bátyám, hogy a szüleim többé ne vegyenek semmibe.'' De érthetem így is: ,,Nem akarok többé közösségben élni. Saját otthonra vágyom.'' Vagy talán: ,,Azt akarom, hogy valaki úgy szeressen, úgy forduljon felém, hogy páratlan vagyok a szemében.'' Nem szabad alábecsülnünk a fogyatékos emberek szenvedéseit, amikor egy-egy segítô házasságot köt. Fájó szívvel éreztem át helyzetüket, mikor Bernadette hozzáment Jacques-hoz. Az otthon több férfilakóját felkavarta ez, nem pusztán a számukra elérhetetlen házasság miatt, hanem azért is, mert Bernadette, akit szerettek, elhagyta ôket. Féltékenyek voltak Jacques-ra, akivel Bernadette inkább akart élni, mint velük. Megértettem, milyen nagy szenvedés volt ez számukra. Bernadette-nek azonban természetesen joga volt rá, hogy saját életét élje, és kövesse a hívást, melyet meghallott. Közösség és kultúra Az értelmi fogyatékos embereket elkerülhetetlenül befolyásolják azok az értékek és eszmék, melyeket közvetlen környezetük vall a férfi-nô kapcsolatról és a szexualitásról. Hasonlóképpen hatnak rájuk a tömegkommunikácós eszközök, melyek a házasságot a tökéletes boldogság forrásának tekintik, s hat rájuk családjuk sokszor ellentmondásos értékrendje is. Képzeletüket mindezek alakították, nem meglepô tehát, ha bizonyos fokú zűrzavar él bennük. Nem egységes maga az ôket körülvevô kultúra sem. Tükrözi az emberiség nagy álmát, a boldog és szeretetben egybefűzôdô életrôl, de ugyanakkor azok elszigeteltségét és szorongásait is, akik csak maguknak élnek, akik a szívükben lakozó űrt anyagi javakkal próbálják betölteni, s akit ezért harcra, versengésre, gyakran erôszakosságra is képesek. Ez a kultúra nagyon csábító. A legmélyebb emberi erôket ejti csapdába. A Bárkában is találunk olyan embereket, akikben eluralkodott a birtoklás vágya. Az egymásra figyelésen és az osztozáson alapuló közösségi élet azonban a szeretetben és kommunióban való növekedés iskolája. Ez az új kultúra, mely az Evangéliumon és a nyolc boldogságon alapul, szöges ellentétben áll környezô kultúránkkal és azzal, amit a reklámok harsognak. Mégis, a képek és tolakodó hirdetések hathatós csábításai ellenére is mindig elcsodálkozom, mennyi jó tulajdonság lelhetô fel nemcsak a fogyatékos emberekben, de minden emberi lényben. Az emberi szív törékeny, könnyen a csábítás csapdájába esik, de ugyanakkor kétségbeesetten vágyik az ôszinte szeretetre, melyet másokkal együtt a gyöngédség és béke kötelékei között élhet meg. Az emberi szív mindig fölismeri az igaz szeretetet, ha olykor fél is az általa támasztott elvárásoktól. A tömegkommunikációs eszközök és reklámok által hordozott illúziók ürességet hagynak a szívben. Nem oldják a szorongást és az elszigeteltségtôl való félelmet, hanem inkább növelik. Fölkeltik, de nem elégítik ki a szív szomját a jelenlét, a közösség, a végtelen után. A Bárka, mint más közösségek és sok-sok család, az embernek erre a legalapvetôbb igényére szeretne válaszolni. A valódi ,,meggyökeresedés'' helyévé akar lenni, ahol mindenki megtalálhatja az élet legmélyebb értelmét és személyisége kivirágzását. Mindenkit segíteni szeretne, hogy mélységes szeretetben élje az egységet, amelyben mindenki, de különösen a leggyengébbek, megtalálják saját helyüket, és valamilyen mértékben felelôsséget vállalnak önmaguk és mások iránt. De a Bárka nem gettó. Környezô kultúránk alakította mindegyikünk tudatos, sôt gyakran tudatalatti világát is. Mindannyiunkat átitatott, és rajtunk keresztül a közösséget is. Ez arra kényszerít, hogy meghatározzuk az irányt, amerre haladni akarunk életünkben, egyúttal azonban bizonyos sebek nyitva tartásával fájdalmainkat is növelheti. A törékeny és szorongó embereknek meghatározott keretekre és biztos vonatkozási pontokra van szükségük, amilyeneket modern világunk ritkán nyújt. Éppen ellenkezôleg: gyakran csak fokozza a szorongást, az elszigetelôdést, a félelmet és a mások iránti bizalmatlanságot. A közösségi élet kihívása éppen abban rejlik, hogy olyan alternatívát kell kínálnia, amely a legmélyebb emberi vágyakra válaszol; de ez bensô harc nélkül nem lehetséges. ,,Az igazság szabaddá tesz'' -- mondta Jézus. Mi mégis félünk az igazságtól, s attól a felelôsségtôl, melyet a szabadság jelent. Ez minden nevelés kihívása. Közösségeink tapasztalatai azonban megmutatták, hogy az értékek, melyek szerint élni próbálunk, valóban segítettek embereket a növekedésben; abban, hogy életükben értelmet, célt és reményt találjanak. A viselkedés értelmezése Egy közelmúltban megjelent füzet (Az angyal és a bestia[1]) szülôk és nevelôk tapasztalatait összegzi értelmi fogyatékos emberek szexualitásával kapcsolatban. A párizsi és Párizs környéki védett műhelyekben és kis otthonokban végzett felmérés elsô része a szülôk naivitását tükrözi, akik képtelenek vagy nem hajlandók tudomásul venni gyermekeik szexuális igényeit. A füzet második része azt mutatja be, hogyan összpontosítanak az értelmi fogyatékos emberek nevelôi a szexuális élet testi jellegére. Sokat elárul a könyv címe is: ,,Az angyal és a bestia''. Milyen könnyű tagadni a testiséget, vagy teljesen elszakítani az ember lényétôl és legalapvetôbb igényeitôl! A nevelôknek meg kell tanulniuk, hogy ezt a teljességet lássák meg minden egyes emberben. Meg kell hallaniuk az emberbôl feltörô kiáltást, képesnek kell lenniük arra, hogy megfejtsék sokféleképpen elmondott üzeneteit. Ha valaki erôszakos, akkor ez az erôszakosság kiáltás: kifejezési forma, a kommunikáció eszköze. Nem elég arra törekednünk, hogy megszűnjön az erôszak, megnyugodjon az erôszakoskodó ember, hanem meg kell próbálnunk megérteni, mit akar mondani az erôszakkitörés, meg kell próbálnunk megfejteni az üzenetet. A Bárkában az erôszakos cselekedetek értékelése során azt ismertük fel, hogy ezek vagy a figyelemfelkeltés eszközei, vagy az igazságtalanság és csalódás ellen kirobbanó tiltakozás jelei. Az ilyen megnyilvánulások gyakoribbak olyan otthonokban, amelyekben alig van jelen az ünneplés, ahol fáradt az élet, ahol hiányoznak a személyes kapcsolatok. Az erôszakot valójában azok a segítôk provokálják ki, akik nincsenek szívvel-lélekkel jelen, vagy nem igazán alkotókészek. Talán csak fáradtak, vagy saját gondjaik és feszültségeik kötik le ôket. Ilyen esetben nem annyira a fogyatékos embereknek, mint inkább a segítôknek kell megváltozniuk. Nehéz ezt így kimondani és elfogadni. Nekik maguknak is joguk van önmaguknak lenni, sebeikkel és szenvedéseikkel együtt. És természetesen a fogyatékos embernek is meg kell változnia. Az erôszak nem megfelelô válasz a figyelem hiányára, és mindannyiunknak meg kell tanulnunk együtt élni bizonyos mérvű csalódottsággal. Richardot nemrégen igazságtalanul megszidták. Dühöngött. A szobájába rohant, és széttépett három százfrankost. Késôbb azt mondta nekem: ,,Három éve még megvertem volna valakit, most csak a pénzt téptem széjjel''. Hiszem, hogy ez haladás, különösen, mert késôbb szavakban is képes volt megfogalmazni a történteket. De annak a segítônek is meg kell változnia, aki igazságtalanul tett neki szemrehányást. Ha Simon megvadul, annak gyakran az az oka, hogy üzenetet kapott az apjától: ,,Ne gyere haza hétvégére!'' Simon szenved ettôl, annál is inkább, mert apja új asszonyt hozott a házhoz, ami egészen megzavarta Simont. Így még nehezebben tudja féken tartani érzelmeit, és megfelelô mederbe terelni szorongását. Törékenyebb Richardnál, és a segítôk részérôl több figyelmet igényel. Éppen ilyen fontos a szexuális megnyilvánulások értelmezése. ,,Az angyal és a bestia'' bemutatja[2], mennyi konfliktus forrása az intézetekben és az intézetek és szülôk kapcsolatában a testiség kérdése. Az összetűzések elkerülhetetlenek, hiszen különböznek az értékrendek, s mindkét fél hordozza személyes szenvedéseit és bűntudatát. A konfliktusok középpontjába a testiség kerül; a szerzôk bemutatják, milyen ellentmondásosak és kétszínűek a testiséggel kapcsolatos magatartásformák. A nevelôk nagy része az engedékenységet eszményíti, de az engedékenység erre elhivatott hirdetôi mindig általánosságokban fogalmaznak, ami konkrét és bonyolult esetekben ritkán alkalmazható. A korlátozást károsnak mondják, de ugyanezek a szerzôk tartják szükségesnek korlátok felállítását és kényszerek alkalmazását a társadalmi normák betartatására és az értelmi fogyatékos emberek egy részére jellemzô mértéktelen nemi vágyak megfékezésére. Dr. Stanislas Tomkiewicz és Dr. Elizabeth Zucman ,,Fiatal fogyatékos felnôttek kendôzetlen igényei''[3] című cikkükben egyes szakemberek és szülôk egymásnak ellentmondó nézeteirôl szólnak. Az elôbbiek kevesebb hangsúlyt fektetnek a sérült emberek érzelmi igényeire és inkább testi vágyaikat hangsúlyozzák, melyeket az egészséges embereknél erôsebbnek tartanak. Ezeket a szexuális vágyakat egyenesen bestiálisnak írják le. A szerzôk véleménye szerint ellentmondani látszik a szakemberek engedékenységet hirdetô felfogása annak a ténynek, hogy a fogyatékos emberek szexualitásához meglehetôs lenézéssel közelítenek. A szerzôk rámutatnak, milyen zavart keltenek ezzel a magatartással a sérült emberben, különösen, ha fogyatékossága csekély mértékű. Egyfelôl mérsékletre és nemi életük kordában tartására intik ôket, másfelôl ellátják ôket fogamzásgátló eszközökkel, amelyek mintha megengednék, sôt bátorítanák a nagyobb szexuális szabadságot.[4] Hallatlanul fontos az intézetben élô fogyatékos emberek szexuális és erôszakos megnyilvánulásainak értelmezése! Mit mond, mit akar valójában az ilyen helyen szexuális kapcsolatra vágyó személy? Egy biztos: tudja, hogy ezek a megnyilvánulások nem ,,ártatlanok'' vagy ,,semlegesek''. Erôteljes reakciót váltanak ki a személyzetbôl, sôt alkalmanként a személyzet tagjai között is szíthatnak konfliktusokat. Az ilyen embert bizonyára ösztönzik nemi vágyai, de lehet, hogy egyúttal élvezi az erôteljes reakciókat is és a viszályt, melyet kirobbantott. Hasonlóképpen fontos megérteni, mit próbál kifejezni egy Down-kóros, huszonegy éves fiatal nô, mikor kijelenti, hogy szeretne lefeküdni egy férfival -- fôleg, ha a családjában rendkívül boldogtalannak érzi magát. Nincs az a komoly pszichológus, aki, ha bármiféle valódi emberi kapcsolata volt is, azt mondaná, hogy a szexuális vágy egyszerűen egy kielégíteni való ösztön. Korábban három helyzetet említettünk, melyek a látszólag szexuális indíttatású viselkedés összetett voltát mutatják:[5] Edith személyes vonzereje révén próbál magához kötni férfiakat; Micheline Bernardot ejtette rabul; François pedig anyja róla alkotott képének hatása alatt áll. Úgy tűnik, e három eset egyikében sem maga a szexuális gyönyör -- és biztos, hogy nem a valódi emberi kapcsolat -- a cél. Edith öröme az, hogy felé fordul a figyelem, élvezi, hogy féltékennyé teszi a férfiakat maga körül; Micheline azt az örömöt keresi, hogy hatalma van a pórázon tartott Bernard fölött; François pedig azt, hogy meg tud felelni anyja róla alkotott képének. Vannak fiatalok, akik azért kábítószereznek, hogy megszégyenítsék apjukat. Alattomos módon bosszút akarnak állni az apai szeretet, figyelem, gyöngédség hiányáért. Az emberi viselkedés mögött meghúzódó motívációk sokfélesége tagadhatatlan. Jérémie nagydarab, gyöngéd fiú. Pszichés zavarban szenved. Komoly nehézségei vannak a beszéddel és az emberi kapcsolatokkal. Jérémie-t vonzzák a közösségbe látogató fiatal lányok, vonzza ôt a testük szépsége. Gyengéden megközelíti és megérinti ôket. Van valami szép a vonzódásában, másfelôl azonban Jérémie képtelen ezeknek a fiatal lányoknak mélyebb igényeire válaszolni. Nem érti meg, hogy barátságukat kínálják fel, sem azt, hogy félnek tôle. Képtelen volna támogatni ôket vagy felelôsséget érezni irántuk. Ez a vonzódás nem segít neki valódi barátságot kialakítani, ahol a határok egyértelműek, és a különbségeket tiszteletben tartják. Megengedni vagy bátorítani azt, hogy Jérémie testi kapcsolatot létesítsen egy nôvel, egyet jelent azzal, hogy pusztán ,,fuzionális'' egységre bátorítjuk. Nem segítené ôt embersége elmélyítésében. A nevelô szerepe elsôdlegesen az, hogy segítse a fogyatékos embert emberi módon élni, hogy csak akkor bocsátkozzon nemi kapcsolatba, ha erre valóban emberhez méltó módon képes, anélkül hogy elszakadna életétôl és legalapvetôbb, legszemélyesebb igényeitôl. Az ô feladata, hogy segítséget nyújtson a fogyatékos embernek abban, hogy ne csupán kifejezze minden egyes erôszakos vagy szexuális vágyát, hanem ezeket az ösztönöket ôszinte és tartós kapcsolatokba tudja integrálni. Tapasztalataim szerint a ,,nemi vágy'' az esetek nagyobb részében inkább kapcsolat, mint gyönyör utáni kiáltás. Gyakran akkor tör fel, amikor valaki magányosnak érzi magát és szorong. Ezek az érzések a testi szexualitásban keresnek kifejezôdést -- de lénye mélyén ez az ember barátság után kiált. Ugyanakkor elôfordulhat, hogy az illetô borzalmasan fél a kapcsolatoktól. Sóvárgunk a szeretetre, de nagyon félünk is tôle, mert sebezhetôvé tesz. Egy lány olykor könnyebben elhiszi, hogy a teste kívánatos, mint hogy a személye szeretetre méltó. Sok értelmi fogyatékos ember nem hisz sem személyisége szépségében, sem abban, hogy képes mélyen szeretni, és ô maga is szeretetre méltó. Oly gyakran ítélik meg ôket a normalitás és abnormalitás tisztán külsô szempontjai szerint! Hogyan is hihetnénk, hogy személyiségük szeretetre méltó és mindenestül fontosak, ahogyan vannak? Ha a testiséget lebecsüljük és egy múló külsôdleges késztetés levezetésének tekintjük anélkül, hogy felismernénk az élettel és a termékenységgel való kapcsolatát, magát az embert becsüljük le. A testiség megnyilvánulásainak értelmezése azért fontos, hogy megérthessük az ember legmélyebb igényeit és segíthessünk neki elindulni a beteljesülés felé vezetô úton. A nemiség integrálása A Bárkában nem kétséges elôttünk, hogy az ember számára a legfontosabb az, hogy legyenek mély baráti kapcsolatai. ,,Az angyal és a bestia'' szerzôi bemutatják, mennyire eltér egyes szülôk és bizonyos nevelôk felfogása. A szülôk úgy érzik, gyermeküknek mindenekfelett érzelmi kötôdésre van szüksége, míg a nevelôk meggyôzôdése szerint inkább szexuális örömöket keres. Véleményem szerint mindkét felfogáson túl kell lépnünk. Igaz, hogy a ,,szeretet'' kifejezése az értelmi fogyatékos emberek részérôl gyakran nagyon érzelmes, de véleményem szerint valójában többet keresnek egy- egy múló érzelemnél vagy fellobbanásnál. Kapcsolódni akarnak másokhoz, igazi barátságra akarnak lépni, amelyhez a hűség is hozzátartozik. Az ,,ártatlan'' érzelmek és a ,,testiség'' jelei ugyanannak a kérdésnek, ugyanannak a kiáltásnak a kétféle megfogalmazása: ,,Igazán szeretsz és tisztelsz engem? Igazán el akarod kötelezni magad mellettem? Valóban van értelme az életemnek? Igazán van hely számomra a szívedben és az emberi közösségben?'' Oly sokan nem kapnak feleletet ezekre a kérdésekre! Ôk továbbra is válasz után kiáltanak, és soha nem fogják felfedezni bensô világukat. Tovább provokálják szüleiket és tanáraikat, vagy egyszerűen megadják magukat vágyaiknak. A nevelés célja: segíteni az embert a teljesség felé, abban, hogy megtalálja helyét, és végül adományait a gyakorlatban tudja kibontakoztatni barátai körében, eszményi esetben pedig valamilyen elismert életszövetségben. Ez azt jelenti, hogy a szexualitásnak a közösségrôl és barátságról alkotott képbe kell beilleszkednie. Ehhez mindenkinek, legyen férfi vagy nô, a maga nemiségében meg kell tanulnia szeretni a másik embert, miközben a közösség, az ajándékozás, a gyöngédség és a szolgálat kapcsolatára lép velük; a testi szexualitással csak abban a különleges szövetségben él, melyen Isten áldása nyugszik. A szexualitás integrálása azt jelenti, hogy az emberen nem uralkodnak többé a nemi ösztönök és a gyönyör önzô keresése. A hangsúly inkább azon van, hogy hűségesek maradjunk a szövetséghez, amely a másik emberhez fűz. A szexualitás ilyen integrálása nem könnyű. A nemi ösztönök és vágyak erôsek, s könnyen a testi egyesülésbe sodorhatják az embert, még mielôtt végigjárta volna a barátság és a közösség különbözô állomásait. A ,,szerelem'' csábító és manipulatív is lehet. Tárgyként használhat embereket, és eszköze lehet a mások feletti hatalom megszerzésének. A szexuális ösztönök rombolhatnak is, és gyakran kapcsolódnak erôszakossághoz és durvasághoz. Egyúttal azonban ugyanebben a szexuális ösztönben van valami, ami csodálatosan szép. Szívünk mélyébôl vonzódunk egymáshoz, és bensôséges kapcsolatra vágyunk a másikkal. Vágyunk rá, hogy életet adjunk egy gyermeknek. Fontos, hogy a nemi ösztönt a maga összetettségében értsük meg, és bizonyos módon párbeszédet kezdjünk vele! Lehetetlen elfojtani vagy az akarat erejével úrrá lenni fölötte. Lépésrôl lépésre kell integrálni egy ôszinte baráti kapcsolatban, s csak az Istentôl megáldott életszövetség pontosan meghatározott keretei között szabad kifejezésre juttatni. Számomra a szexualitás integrálása nem azonos a nemi ösztönök szublimálásával, amirôl Freud követôi oly gyakran beszélnek. Szublimáción a szexuális erôk átirányítását értik alkotó, intellektuális vagy művészi tevékenységekbe. Ebben az egyén örömén marad a hangsúly, s a másokkal való kapcsolat nem játszik szerepet. A szexualitás integrálása ezzel szemben a szeretet által és a közösség erôfeszítése folytán valósul meg, ahol az ember a másik -- vagy mások - - javát keresi, akivel mindig mint személlyel van kapcsolatban. Az életadó, éltetô erôt a jóság, az ôszinteség, a szolgálat és a gyöngédség gesztusai által így azok a szeretetteli megnyilvánulások biztosítják, amelyeket ezek a gesztusok csalogatnak elô. Egy igazi közösség A valóságban a szexuális vágy nem választható el a szeretetbôl fakadó vonzódástól. A nemi ösztön esztelensége valamilyen módon kapcsolatban van a szeretet esztelenségével, ahogyan bensôségességet, gyöngédséget és igaz közösséget keres. Ami fontos: a bensôséges kapcsolatról alkotott fantáziaképek és ábrándok helyett az út az igazi szeretet felé vezessen, amely a közösségben és ajándékozásban nyilvánulhat meg, és elkötelezett életszövetségre épül. Valójában ez a közösség egyik célja. A közösség a gyógyulás és a gyógyítás helye, a növekedés és nevelés helye -- s ugyanakkor család is, ahol mindenki ôszinte és felszabadító kapcsolatokban élhet. Elsôdleges feladatunk az, hogy a fogyatékos embereknek segítsünk felismerni, hogy gyöngéden szeretik ôket és törôdnek velük. Testükön, lényük teljességén kell ezt felfedezniük. Ezért valakinek magára kell vennie a szülô szerepét: így születik meg lépésrôl lépésre az új családhoz való tartozás érzése. Így fog mindenki eljutni a fölfedezésre, hogy képes szeretni, dolgozni, szolgálni, testvérként együtt élni másokkal; és embersége felfedezése közben talál rá az adás és elfogadás harmóniájára is. De mindenki felfedezi azt is, hogy Isten gyermeke, hogy képes megismerni a mindenség Urát, aki egyúttal Atya is. Fokozatosan elfogadja fogyatékossága viszonylagos voltát, és ráébred arra, hogy a legfontosabb a szív, amely képes szeretni és szolgálni, nyitottan Isten és a másik ember felé. A világ kevésbé lesz félelmetes, ha az embert a barátság szálai fűzik össze másokkal, és tudja azt is, hogy olyan valamihez tartozik, ami nagyobb, mint a családja vagy a közössége. Minden ember az egész emberiséghez, az egyházhoz és Istenhez tartozik, s abban találja meg élete legmélyebb értelmét, hogy másokért él. A közösség csak akkor töltheti be ezt a szerepet, ha valóban közösség -- és nem csupán a maguk módján élô egyének csoportja, akiket semmiféle közös kötelék nem fűz össze. Az igazi közösség a szövetség helye; tagjait, akár egy családban, a kölcsönös bizalom és tisztelet kapcsolja egymáshoz, s a mélységes összetartozás érzése. Ezt fejezik ki az igazi spontán és szívbôl fakadó ünneplések. A családnak egy a szíve és egy a lelke. Ahol különálló emberek élnek együtt, ott nincs szív és nincs lélek, csak szabályok és hatalmi hierarchia -- ilyen helyzetben az ember másutt keresi az életet, a gyöngédséget és a szeretet kapcsolatait. És ennek egyik módja a csábításban, a gondolkodás foglyul ejtésében, s akár perverziókban is megnyilvánuló kiáltás a nemiség után. A közösség igazi testvériséget jelent, ahol mindenki valóban szeretettel hallgatja meg a másikat. A Bárkához hasonló közösségekben meg kell próbálnunk mindent lebontani, ami elválasztja a fogyatékos embereket és azokat, akik azért jöttek, hogy együtt éljenek velük. Néha ezek a válaszfalak a segítôk tekintélyének védelmét szolgálják. Az ilyen falakat csak a szeretet és kölcsönös bizalom döntheti le, melyben a segítôk kezdenek közösségre lépni a fogyatékos emberekkel. A segítôk azért jönnek, hogy szolgáljanak és adjanak, de azért is, hogy kapjanak, hogy felfedezzék saját emberségüket. Lassanként képesek lesznek elfogadni a szeretet kockázatát: megtanulják, hogyan adják jelét gyöngédségüknek és érzelmeiknek úgy, hogy ne a nemi ösztönöket keltsék fel, hanem beteljesülést és békét hozzanak; hogy a szívet ébresszék fel ezek a gesztusok, melyek a közösség és a szövetség jelei. Fontos, hogy ez a közösség felszabadítson, és ne megfojtson. A gyöngéd érzelmek és a szíveket egybefűzô kötelékek csodálatosak, de veszélyt is rejtenek magukban. Ami a családban gyakran megtörténik, megeshet a közösségben is. Lehetnek segítôk, akik ahelyett, hogy felszabadítanák a rájuk bízottakat, inkább birtokba veszik és saját érzelmi igényeik kielégítésére használják ôket. Félnek a magánytól, az elválástól és erôszaktól, ami ezekkel járhat. Az érzelmi kötelékeket akaratlanul is a növekedés megakadályozására használják. A Bárkában és a hozzá hasonló közösségekben létfontosságú, hogy ez ellen a veszély ellen védekezzünk. Csak ha a szíveket szabadító, és nem birtokló kötelékek fűzik egymáshoz, akkor lehet a közösség az ünneplés és az eleven élet helyévé, ahol a szenvedést meg lehet osztani, és ahol az egyik ember életet tud adni a másiknak, mert felfedezi sajátos hívását és enyedülállóan páratlan lényét. Ha szakítani tudnánk azzal, hogy a szexuális megnyilvánulásokat gyönyörhöz való jogként vagy megoldásra váró problémaként fogjuk fel, és inkább a tartós kapcsolat utáni vágy kiáltását ismernénk fel bennük -- melynek célja a szabadulás az elszigeteltségbôl -- akkor hatalmas lépéssel jutnánk közelebb az igazi nevelés megértéséhez. Az ideális közösség? Még a szabadon felkínált személyes kapcsolatok örömteli szövevényeként indult közösséggel is elôfordulhat, hogy önmagába zárkózik. Sok-sok közösség története ez, melyek a kommúnió misztériumában indultak, de szabályokba és adminisztrációba veszve érték végüket. Egyetlen közösség sem mentes az ilyen veszélytôl. A nemiség valódi integrálása olyan közösséget feltételez, melynek szíve és lelke van, ahol jelen van az összetartozás tudata, az ünneplés és a termékenység, és ami még fontosabb: sok-sok személyes kapcsolat. Ezeket a feltételeket szavatolni nem lehet. A szívekbôl kiveszhet a bizalom és a lelkesedés: korlátok emelkedhetnek fel emberek között. Alkalmanként elôfordult, hogy eleven lelkesedést láttam egy-egy Bárka- közösségben, de alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy a fogyatékos emberek elszigeteltségben élnek, és egyaránt nélkülözik a valódi barátság melegét, a személyes gondoskodást vagy növekedésük tudatos irányítását. Amikor betegek, nem tapasztalják azt a különleges gyengédséget amely pedig annyira alapvetô lenne ilyenkor. Ilyen esetekben elszabadul az erôszak, és kifejezésre jut a testiség utáni vágy. Sóvárgó kiáltás ez a több figyelem és szeretet után! És ugyanezeket a kiáltásokat halljuk a túlságosan önkényessé váló közösségekben is, ahol a sérült embereknek kevés beleszólásuk van az életüket érintô döntésekbe. Röviden: az erôszak és a szexuális éhség akkor jelentkezik, ha az értelmi fogyatékos emberek nem érzik magukat igazán otthon. ======================================================================== 6. Cölibátus a közösségben A cölibátusban élô szenvedése Minden emberi gazdagság ellenére még az igazi közösségi élet sem tudja teljesen betölteni a cölibátusban élô ember szívét. Mindig megmarad a szenvedés, mely a másik emberrel megélt teljesebb intimitás hiányából és az apaságról vagy anyaságról való lemondásból fakad. Ez még akkor is igaz, ha valakit kivételes barátság fűz valakihez. A teljesebb intimitásról való lemondás oka az, hogy az ember tudatja: nem tud teljességgel és igaz módon megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyek szükségszerűen következnek abból, hogy egy ember mindenestül a másiknak ajándékozza magát. A lemondás célja: hűségesnek maradni ahhoz, amit Isten kíván. De az ember a házasságban is hordozza a szenvedést. Az egység sohasem teljesen kielégítô; soha nem lehet tökéletes azon egyszerű tény miatt, hogy két házastárs bizonyos értelemben mindig is két különálló személy marad. Mindig maradnak olyan titkos területek, amelyekre a másik be nem hatolhat; soha nem teljes az összhang, talán azért sem, mert a félelem és az önzés továbbra is megbúvik mindkettôjük szíve mélyén. Itt érintjük az emberi szív mélységes misztériumát, sebezhetôségét, szeretet és jelenlét utáni vágyát, szomját a végtelen után. Az ember állandóan a végtelen felé tör: szomjúsága csillapítására vágyik, arra, hogy felismerjék páratlan egyediségét; szomjazik a szabadságra, a szeretetre, arra, hogy élet forrása lehessen mások számára. De ez a végtelen felé lendülô élet egy törékeny emberi lény élete, akit hazugságok csábítanak és félelmek ejtenek rabul, aki gyűlölni tud, aki puszta illúziókban keres hatalmat és népszerűséget. Szomjúságunk végtelen, de törékeny az edény, amely hordozza. A nemiséget szolgáló testrészek, úgy tűnik, szorosan kötôdnek az emberi szívhez -- a szeretet keresése pedig hasonlóképpen, az életadás vágyához. A nemiséghez ily módon kötôdô szeretet az ember nagy misztériuma. Olyan, mint egy csodálatos gyümölcs, mely az élet fáján csüng. A gyümölcs fa nélkül azonban illúzió. A szeretethez belsô erôre, rendre és mély gyökerekre van szükség. A szeretet azt jelenti, hogy az ember adni tud egy másiknak és vele együtt másoknak. A szeretet hűséget jelent az adott kötelékekhez, különösen, amikor a kapcsolatot nehéz pillanatok fenyegetik, illúziókra derül fény vagy feltárulkozik a gyöngeség. Az egység, a termékenység, a gyümölcshozatal szomja az ember lényének mélyén Istent tükrözi, aki a tökéletes szeretet és a végtelen termékenység. Szent szomj tehát ez, s hogy az egység és a termékenység a legmélyebb harmóniában valósuljon meg, az egységnek Istentôl kell kapnia az erôt és a hatalmat, és magán kell viselnie a hűség és az igazság isteni jegyeit. Ezt a szent erôt, mely férfit és nôt az isteni Háromság felé vonz, a végsôkig lefokozza, ha öncélú élvezet keresésére használják, a termékenység vagy a tartós elkötelezettség értékének legcsekélyebb elismerése nélkül. Arisztotelész mondta, hogy a legrosszabb: a legjobbat megrontani. És ez történik, ha valaki szeretet nélkül ,,szerelmes'', nem akarja magát ôszintén odaadni a másiknak. A férfit és nôt összekapcsoló szeretetkötelék misztérium. Az Énekek éneke a szerelem tüzérôl és bensôségességérôl mint Isten szeretetének jelérôl beszél. Keresztes Szent János költeményei szerelmi dalok, a szeretett Személy iránti szenvedélyes szerelem énekei. Jézus nem azért jött, hogy ésszerű törvényeket adjon, melyeket be kell tartani az ember és a társadalom helyes működése érdekében, hanem azért, hogy fellobbantsa a Szentlélek lángját, hogy elhozza a szeretet szenvedélyét, mely tükrözôdik a bensô világosságban és a szolgálatkészség kiáradásában is. S a Szentléleknek ezt a tüzét nem a bölcsek és hatalmasok kapják, hanem a gyöngék és a legkisebbek, a szegények, a szelídek, a tiszta szívűek és az üldözöttek. Elôttük Jézus Vôlegényként mutatja meg önmagát. Az emberi szívben mindig megmarad az elégedetlenség, soha nem lesz képes teljesen az extázis és a beteljesülés világában élni. Az ilyen tapasztalatok néhány pillanatra szólnak, de szívünk törékenységében nem lehetnek maradandók. Még a legcsodálatosabb szerelem is elválással végzôdik, mert az emberi testbe bele van írva a halál törvénye. Hogy ezt a halált el tudjuk fogadni, hogy halandó testünkben teljes lehessen a szeretetünk, bíznunk kell benne: az élet és a szeretet erôsebb a halálnál, és az elválás ellenére fennmarad egy láthatatlan egység, mely a halál után, halandó testünk dicsôséges feltámadásakor teljesül be. Az igazi szeretetre csak szenvedés és áldozat árán juthatunk el, mert az igazi szeretet: ajándékozás. Akit szeretünk, annak jóléte, szabadsága, növekedése, vágyai vagy boldogsága értékesebbek annál az örömnél, hogy vele lehetünk. Az igazi szeretet nem birtokolni akar, hanem felszabadít. A birtokló szeretet fojtogatja, sôt végül el is pusztíthatja a másikat. Jézus azt mondta, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. A szeretet az áldozatban teljesedik ki: hogy mindent adhassunk, az életünket kell odaadnunk. Így, noha a cölibátusban élô ember szenvedése valós szenvedés, életét reményben élheti, olyan reményben, mely valamiképpen enyhíti a magányos ember szorongását. Ez a szenvedés nem hasonlítható azok szenvedéséhez, akik a szexualitás felelôsség, elkötelezettség és termékenység nélküli gyakorlásában remélik megérezni az örökkévalóság ízét. Csalódásuk elkerülhetetlen, mert egyre növekvô elszigeteltségben találják magukat: a gyönyör illékony, a szorongás pedig oly közel! Sok ember kényszerűségbôl él cölibátusban. Az emberiség története során sokan nem találtak rá arra, aki szívüknek kedves. Egyedül éltek, s újra és újra feltették a fájdalmas kérdést: nem az-e mindennek az oka, hogy engem nem lehet szeretni? Másoktól a halál szakította el hirtelenül azt, akit szerettek. Voltak, akik a szenvedélyes szerelem lelkesedésével léptek házasságra, de emberileg nem készültek fel a közös életre és a kapcsolat elmélyítésére, amely így lassan széttöredezett. És ott vannak mindazok, akik súlyos fogyatékosságokat hordoztak testükben vagy lelkükben. Talán féltek a kapcsolatoktól, talán az egyéniségük volt erôszakos vagy depresszióra hajló. Egyesek testileg rokkantak meg, mások nem voltak képesek harmóniában élni embertársukkal. Sokan voltak kivetettek és lenézettek. Oly sok oka van annak, hogy emberek képtelenek voltak testükben átélni a szeretet egységét! Tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy ha az ilyen emberek nem magányosan, hanem közösségben vagy barátaik hálójában élnek, ahol Istentôl származó szeretet erôsíti és gyógyítja ôket, akkor a cölibátusban is lehetôségük lesz megtalálni a beteljesedést. Ha nincs közösség A tragédia akkor következik be, ha a testvéri közösség hiányzik. Ahol emberek elszigetelten, lélek nélküli kollektívákban élnek, hogyan is tanulhatnák meg nemiségüket integrálni, különösen egy olyan társadalomban, mely tömegkommunikációs eszközein keresztül állandóan a szexuális igényeket hangsúlyozza, miközben lekicsinyli a nemi kapcsolatot, s elmulasztja bemutatni azt, ami az igazi életszövetségben szent? A szexualitás szent jellegét illetôen folytonos emlékeztetésre szorulunk. Isten az ember számára szívében és mély érzelmi életében mutatja meg magát. Ha közönségessé alacsonyítjuk a testiséget és az érzelmi életet, akkor tagadjuk az emberi szív szent értékét, és a pusztulását kockáztatjuk -- s így azt a házat romboljuk le, azt a templomot, amely arra teremtetett, hogy befogadja Isten ajándékát. Súlyos dolog ez. Istent nem pusztíthatjuk el, de az ôt befogadni képes embert igen. Alkalmanként hallunk olyan nézetet, hogy az Egyháznak és a vallási vezetôknek nincs joguk a testiségrôl szólni, mert többségük cölibátusban él. Tapasztalataim szerint a papok a gyónás és lelkivezetés során rájuk bízott ezer és ezer titok révén sokszor nagyon is jól értik az emberi szívet. Sokan tudnak közülük többet a szeretet és a szerelem terheirôl és nehézségeirôl, mint a pszichológusok. A gyóntatószékben elhangzott titkok ugyanis mélyebbrôl, az emberi lelkiismeret intimitásából fakadnak. Az egyház helyesen hirdeti a testi szerelem szent jellegét. De nekünk, keresztényeknek tudnunk kell, hogyan teremtsünk közösségeket. Mert közösség, igaz szeretet, megbocsátás, életszövetség és ünneplés nélkül lehetetlen a nemiséget hiteles emberi kapcsolatokba integrálni. Az ember könnyen eshet áldozatául saját vagy mások szexuális vágyainak és a legkülönbözôbb kísértéseknek; s ha nem, félô, hogy vastag falak mögé húzódik, félve az emberi kapcsolatoktól. Ezért kell korunkban minden erônkkel olyan igazi közösségek létrehozásán munkálkodnunk, melyek elszigetelôdött és reményvesztett embereket fogadnak be. Nekik van a legnagyobb szükségük arra, hogy barátságok hálójában éljenek, ahol valóban megtalálják a helyüket, és ahol becsülni fogják ôket. Példaképekre szükség van Hogy fogyatékos emberek pozitív módon és békében élhessenek a cölibátusban, szükségük van rá, hogy ismerjenek olyan férfiakat és nôket, akik velük egy közösségben élnek, s akik valóban békességgel, Isten ajándékaként fogadták el a cölibátust. Ha csak olyan nevelôkkel találkoznak, akik haraggal viselik cölibátusukat, ôk is nehezebben fogják elfogadni ezt az életformát. A házas segítôk szeretetük révén stabilitást tudnak nyújtani a fogyatékosoknak. Családi életük békéje és melege szívük gyógyulásának forrásává lehet. De valódi példaképpé nem válhatnak azok számára, akik nem köthetnek házasságot. Az értelmi fogyatékos embereknek nehéz cölibátusban élni, de a segítôknek sem könnyebb. A Bárkába sokan érkeznek, akik mint oly sok fiatal manapság, keresnek. Érzelmi fejlôdésüket tekintve gyakran törékenyek, de egyúttal ôszintén el akarják kötelezni magukat egy jobb világért folytatott küzdelemben. Ez a törékenység gyakran jár bizonyos fokú idealizmussal is. De az együttélés az értelmi fogyatékos emberekkel egy keresztény hit által ihletett közösségben nem hagyja irintetlenül a szívüket. Bensôleg megerôsödnek és megbizonyosodnak arról, milyen irányba kell haladniuk. Szívük felébred az értelmi fogyatékosokhoz fűzôdô kapcsolatban, akiknek szegénysége, gyermeki bizalma és szeretet utáni kiáltása mintha hívás lenne, mely arra szólít, hogy szövetségre lépjenek velük és életüket hűségben nekik ajándékozzák. Sok fiatal segítô érkezik a Bárkába, mert vonzónak találja közösségi életünket, melyet a nyolc boldogság szelleme és az értelmi fogyatékos emberekhez fűzôdô kapcsolat éltet. Kezdetben gyakran egészen kivirulnak. Fölfedezik az igazi testvériséget, szívük életre kel, és sok, korábban rejtett tulajdonságukra derül fény. Késôbb mintha eljutnának saját határaikig és a közösség korlátaiig. Ez az igazság pillanata! Gyakran ilyenkor kezdik megtapasztalni a segítôk az imádság dimenzióját. Mélyen önmagukban felfedezik Isten jelenlétét, s meghallják a hívást, hogy életüket osszák meg a szegényekben jelenlévô Jézussal. A hitnek ez a tapasztalata fordulatot hoz számukra. Ráébrednek, hogy a szegények melletti elkötelezettség lehetetlen Jézus nélkül, imádság nélkül, anélkül, hogy Isten igéjével és Krisztus testével táplálkoznának. A felfedezéseknek ebben az idôszakában szükségük van egy pap, lelkész vagy más, Isten közelében élô ember támogatására. Nemrégiben egyik Bárka-közösségünk fiatal segítôje keresett fel. Beszámolt a közösségben megtett útjáról. Nagyon ügyes fiatal nôrôl van szó, aki tökéletesen jelen van azok számára, akik az otthonban laknak, érzelmileg azonban nagyon törékeny. Ismeri a szorongást, gyermekkorában sokat szenvedett. Több férfival volt bizalmas kapcsolata élete során. Annyira fél a magánytól és saját ürességétôl! A sérültekkel végzett munka és az, hogy jelen volt számukra, táplálta ôt és segített neki rendet teremteni életéhen, de még nem jutott el az érzelmi érettségre. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy férfiak utáni vágya nem hiteles, és nemi varázsával azért vonz magához férfiakat, hogy kitöltse saját ürességét és megszabaduljon a magánytól. Szorongása és szeretetvágya akadályozza növekedését, és meggátolja, hogy lelkileg megerôsödjön és eljusson az igazi bensô szabadságra és önállóságra. Azt mondta, érzi, hogy véget kell vetnie ezeknek az érzelmekben gazdag, de éretlen kapcsolatoknak, hogy tovább növekedhessen. Nyilvánvaló, hogy Jézussal való találkozása és imaélete segített neki szabadabban szembenézni pszichológiai hajlamaival és szeretetéhségével. Ez a fiatal nô, aki egy felbomlott családból származik, lényegében ugyanazokkal a nehézségekkel küszködik, mint oly sok mai fiatal és értelmi fogyatékos személy. Lénye legmélyében kell megerôsödnie az imádság, a közösségi élet kihívásai és örömei, a szegényekkel való kapcsolat és a szegények szolgálata által. Meg kell küzdenie saját pszichés vágyaival, hogy növekedhessen az igazi, nagylelkűbb szeretetben. És akkor egy napon képes lesz majd tisztán látni és választ adni Isten házasságra vagy cölibátusra szólító hívására. A fiatalok tragédiája érzelmi törékenységük. Szívükben a szeretet képességének gazdagsága lakozik. A dolgok mélyére éreznek rá, tisztán látják világunk és sok politikai mozgalom vagy társadalmi szervezet veszélyeit és képmutatását. Hiteles életre vágynak. El akarják kötelezni magukat. De hol és hogyan? A társadalmat és a világot formáló erôkkel szemben annyira sebezhetônek és tehetetlennek érzik magukat! Példákra van szükségük, melyekbôl bátorítást, erôt meríthetnek. Olyan emberekre, akik életük tanúságával hívnak másokat maradandó elkötelezettségre. Gyakran képtelenek ilyen példaképeket találni. Amikor szembesülnek a törékenységük és eszményeik között tátongó szakadékkal, elbátortalanodnak, gyakran kétségbe is esnek. Néhányan közülük a Bárkába jönnek oltalomért vagy azért, hogy a lelki életben keressenek menedéket. Vannak, akiknek pszichológus segítségére lesz szükségük, hogy megtalálják a növekedéshez szükséges kiegyensúlyozottságot. Mindazoknak, akik a Bárkában találják meg a reményt, keresztül kell menniük bizonyos állomásokon, gyakran igen nehéz állomásokon, mielôtt valóban gyökeret ereszthetnek a közösségben. A döntô kérdés sokak számára a cölibátus. Lehetséges-e egyáltalán? Hiszen saját érzelmi igényeik is oly mélyek! Vannak segítôk, akik a házasságban találják meg a beteljesülést, mások a cölibátusban, melyet nem a vég nélküli várakozás idôszakaként, hanem Isten ajándékaként ismernek fel. Ezt a felfedezést évekig tartó érlelôdés elôzheti meg: ennek során jutnak el oda, hogy a cölibátust Isten mélyrôl jövô hívására adott válaszként tudják átélni. Akkor majd ugyanolyan örömmel és lelkesedéssel fognak tudni ,,igent'' mondani, mint azok, akik házasságot kötnek. Felismerik, hogy sokkal könnyebb azután, hogy Isten hűségében és szeretetében bízva világos döntést hoztak, mint mikor még határozatlanok voltak. A cölibátusnak mint Isten és a szegények hívására adott válasznak az elfogadása feltételezi azt, hogy beszéltek errôl egy pappal vagy Isten közelében élô emberrel, aki megerôsítette ôket elhatározásukban. Jelenti azt is, hogy elhatározták: minden emberi szeretetüket egyedül Istennek ajánlják fel, aki a szegények szívében rejtôzik. Az ,,igen'' kimondása nem jelentheti a szív megkeményítését, nem jelenthet menekülést az emberi kapcsolatoktól a lelki életbe vagy a szolgálat tetteibe. Éppen ellenkezôleg: a cölibátus melletti döntés segít még teljesebben élni a szegényekkel kötött szövetségben. Ha a szívünk nyitott Jézus, a barát és vôlegény felé, érzékenyebbé válunk az emberi szenvedésre, és közelebb kerülünk másokhoz: könnyebben tudjuk elfogadni és jobban tudjuk szeretni ôket. A cölibátus ajándékának elfogadása azonban nem jelenti a szenvedés és a kérdések végét, mert az érzelmi életnek ezen a területén a szív mindig sebezhetô marad. A Bárkában az élet indít bennünket a szívünket körülvevô falak magasságának csökkentésére, hogy nyitottak lehessünk a kapcsolatok gyöngédségére. Szívünket nem rejtjük el és nem védelmezzük. Ez a készség a sebezhetôségre mérhetetlen gazdagságot hoz a kapcsolatokba, de bizonytalanságot is szülhet, és félelmet kelthet a sérülésektôl. Csak akkor élhetünk ebben a bizonytalanságban, ha szívünk gyökerei Jézusban és a szegényekben kapaszkodnak, s ha az Eucharisztiában és az imádságban keressük a találkozást Azzal, aki szeret bennünket és nevünkön szólít, hűségre azok iránt, akikhez kötelékek fűznek. A cölibátusban élô ember szenvedése ezen a ponton szeretete jelévé válhat: egész önmagát ajándékozza oda és ajánlja fel Jézusnak és barátainak. A Bárkára sajátosan jellemzô, hogy a segítôk cölibátusa gyakran az értelmi fogyatékos emberekkel kötött szövetségükbôl fakad. Ez utóbbiak közül sokan nem köthetnek házasságot: az ô cölibátusuk kényszerű. Jézus cölibátusra hívó szava így néhány segítô számára kapcsolódik ehhez a reményvesztett és szenvedô emberekkel kötött szövetséghez. Cölibátusuk forrása az a szeretet, amely Isten szívében egymáshoz fűzi ôket. Saját tapasztalatom sebezhetôségemrôl Személyes tapasztalatom világosan mutatja számomra, hogy ha cölibátusban akarok élni, közösségre és imádságra van szükségem. Ha a közösségemben együtt vagyok azokkal, akiket szeretek, s akik engem szeretnek, békességem teljes. Belsô teljességet érzek. Szívbôl tudok szeretni, biztos lehetek benne, hogy szeretetem nem fog megoszlást és nyugtalanságot szülni. A személyes találkozásokban megtapasztalt nagy- nagy békesség, mélységes csönd hitem szerint Isten jelenlétének jele. Ezekben a percekben is sebezhetô ugyan a szívem, de belül erôt és egységet érzek. Másrészt, ha egyedül utazom, távol a közösségtôl, s nem maradok meg az imádságban, kizökkenek magamból és elszakadok Jézus jelenlététôl, akkor félelmetes sebezhetôséget és törékenységet tapasztalok meg. Úgy érzem magam, mintha a szelek játéka lennék, csábít mindenféle kísértés. Néha az az érzésem, sem akaraterôm, sem erkölcseim, hogy megvédjem magam. Ezekben a pillanatokban megpróbálok Istenre hagyatkozni. Imádkozom, hogy ôrizzen engem és védjen meg mindentôl, ami káromra válhat. De nagyon nagy szegénységet élek át ilyenkor. Mikor visszagondolok a szegénységnek ezekre a perceire, két dolog válik elôttem világossá. Elôször is az, hogy az elmélyült közösségi életben megtanultam, hogyan engedjem a korlátaimat leomolni, ami lehetôvé teszi, hogy igazán önmagam lehetek. Ily módon megtanultam együtt élni a sebezhetôségemmel, hogy befogadhassam a másik embert és megmutathassam neki, hogy igazán szeretem. Mikor tengerésztiszt voltam, több ,,erényt'' és több ,,akaratot'' éreztem magamban, de nem voltam sebezhetô. Az erô fala mögé rejtôztem. A közösségben megtanuljuk, hogy ne rejtôzzünk el; falakra sincs szükség többé, mert megbízunk egymásban. Ezért mikor elhagyjuk a közösséget, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat sebezhetôségünkben, különösen, ha szívünk nem érzi az Isten jelenlétébôl fakadó bensô békesség védelmét. Ez erôsít meg abban a tudatban, hogy bár idônként utaznom kell és meg kell tapasztalnom sebezhetôségemet a maga puszta valóságában, életem a közösségben kap értelmet. Szükségem van a közösségre, hogy bizonyos fokú igazságban és belsô szabadságban élhessek. Enélkül túl könnyen elfog a szorongás és a bizonytalanság. Távol érzem magam azoktól, akik erôsek, erényesek és nagy akaraterôvel rendelkeznek. A magamhoz hasonló gyönge és sebezhetô emberek között tudok otthon lenni. Felismertem azt is, hogy a magányban, elszigeteltségben, sebezhetôségben megtapasztalt szorongás kitűnô talaj a gonosz erô számára. Bizonyos értelemben Szent János szavait érzem, amikor Júdásról beszél: ,,Belement a Sátán''. A szorongás idônként olyan szegénnyé tesz, hogy rádöbbenek: Isten oltalma nélkül a Sátán a lehetô legesztelenebb dolgokra indítana. Szegénységem és a bennem lakó sötétség megtapasztalása elbátortalaníthatna, de valójában inkább arra indít, hogy teljesebb módon éljek a közösségben, és növekedjek igazságban és Istenbe vetett bizalomban. A cölibátus és a szeretet misztériuma De, mint mondtuk, a közösségi élet a maga ünnepeivel és az osztozás szellemével nem elég önmagában. Az értelmi fogyatékos embernek egyedi és személyes kapcsolatra van szüksége. Mélyen megindít néhány értelmileg sérült ember szívének érzékenysége. Ott van például David, aki mélységesen szereti Raymonde-t, az egyik fiatal segítô lányt, aki egy fejlôdô országba költözött. Idôrôl idôre elküldi neki fizetése egy részét, hogy fordítsa az ,,otthonában élô fogyatékos gyermekek javára''. ,,Raymonde a barátom'' -- mondogatja. ,,Érte dolgozom.'' Szíve szeretetének ereje és tapintatossága, úgy érzem, szent és isteni. Nem álom, hiszen valóban segítette ôt lelki egyensúlyának megtalálásában. Az ô titka ez, amit tiszteletben kell tartani. Richard szívében hasonló titok lakik. Nem különösebben vallásos ember. Hisz, de ritkán jár misére vagy esti imára. Egy nap a fülembe súgva kért, hogy menjek el vele imádkozni a kápolnába. Ott egy imádságban teljesen a Boldogságos Szűz Máriának ajánlotta fel magát. Mélyen meghatódtam ettôl a gesztustól. Laurent szintén nem jár misére, csak temetésre vagy esküvôkre megy el. Nem mintha bármi ellenvetése lenne a szentmisével kapcsolatban, egyszerűen nem szokása templomba járni. Mégis nagyon megragadta a la Salette-i Miasszonyunk története, mikor Mária két gyermeknek jelent meg, akik sírni látták ôt. ,,Olyan volt, mint az édesanya, akit a gyermekei megvertek és elűztek otthonról'' -- mondta az egyik gyermek a jelenés után. Mikor Laurent-t befogadtam a Bárkába, ô is sokat sírt. Titokzatos kapcsolat fűzte ahhoz az asszonyhoz, aki ott sírt a hegyen. Ez szívének titka. Sok embert ismerek a Bárkában, akinek titok él a szíve mélyén, olyan titok, mely a másik nem egyik tagjához fűzi ôket. Lényegtelen számukra, hogy az a személy az apa, az anya, a fivér vagy a nôvér szerepét játssza-e; ami fontos: szeretnek. Mélyen megráz, ha látom, hogy kigúnyolják a szeretetnek azokat a szálait, amelyek egy fogyatékos férfit és nôt fűznek egymáshoz. Ezeket a szálakat gyakran titkos és szent gyöngédség jellemzi, ami tiszteletet parancsol. Talán csak két szívet kötnek össze a szeretet egyszerűségében. Nem szabad feltételeznünk, hogy szükségszerűen válnak ezek a kötelékek testi és szexuális jellegűvé. Minden emberben él egy titkos szerelem, mely a házasságban vagy a közösségi élet örömében és boldogságában valósul meg. Életet és ösztönzést adó titok ez. Hiánya, vagy ami talán még rosszabb, elfojtása vagy elárulása halált hoz és kétségbeesést eredményez. Az emberi szív oly csodálatos, oly ártatlan -- de elárulható, megcsúfolható és összetörhetô. Laurent jut eszembe, a huszonöt év körüli fiatalember, akin igen boldogtalan múlt hagyta rajta a nyomát. Fogyatékossága enyhének lenne mondható, de mivel nagyon korán intézetbe került, szíve súlyos sebeket kapott. Anyja egészen fiatal korában hagyta el a családi otthont, s apját, akit nagyon szeretett, és aki nevelte, ideggyógyintézetbe kellett szállítani. Ekkor került maga Laurent is intézetbe. Haraggal és erôszakossággal volt teli. Bár a Bárkát jobban szerette az intézetnél, nem volt közöttünk igazán boldog. Az asztalnál gyakran robbant ki belôle az indulat. Egy szép napon találkozott Christine-nel, az értelmileg kis mértékben sérült, de érzelmileg annál nyugtalanabb fiatal nôvel, aki elcsábította. Döbbenetes változás zajlott le benne néhány hónap leforgása alatt. Gyöngédebb, nyugodtabb lett, vonásai kisimultak, arca békességet sugárzott. Az asztalnál figyelmesen hallgatta a többieket, agresszivitása mintha elpárolgott volna. A segítôk érdeklôdtek Christine felôl egy másik otthonban, ahol élt, és megtudták, hogy veszélyes nôszemély. Azért vonz magához férfiakat, hogy uralkodhasson felettük, és pénzt meg ajándékokat csaljon ki tôlük, majd egyik pillanatról a másikra ,,ejti'' ôket másvalaki kedvéért. A segítôk nem tudták, mit tegyenek. Végül úgy döntöttek, hagyják, hogy az események menjenek a maguk útján, és felkészültek rá, hogy hordozzák és támogatják Laurent-t, ha Christine ,,ejti''. Végül ez be is következett, s Laurent depresszióba zuhant. Ismét magába zárkózott, jobban, mint azelôtt. Ez a tapasztalat megerôsítette félelmét a nôktôl. Mégis, döbbenetes volt látni szíve szépségét. Egészen megváltoztatta, hogy férfiként szerették, bár, sajnos, csak ideig-óráig. A szeretet a legcsodálatosabb valóság -- de veszélyessé válhat, ha az alapja nem ôszinte elkötelezettség. A szexuális élet, ha nem Isten adta szövetségben élik, elsötétítheti a szívet, megtörheti fényét. A szexualitás a kapcsolat szentsége lehet, de a halála is. A csók elfojthatja a szót, azt a szót, amely nélkülözhetetlen a kapcsolat elmélyítéséhez. A nemi ösztön hatalmas erô, amely testi kapcsolatba sodorhat a barátság és az egymás megismeréséhez szükséges osztozás állomásainak végigjárása elôtt. Az ilyen egyesülésnek nincs szilárd alapja, amelyre a jövôt építeni lehetne. A Jézushoz fűzô szeretet misztériuma Ahogy növekszik éveim száma -- s talán bölcsességem is, sokat szenvedett és szabadságukban növekedô emberek meghallgatása során --, annál jobban megerôsödöm Jézus Krisztusba vetett hitemben. Egyre világosabban látom, hogy a legnagyobb emberi szenvedés az elszigeteltség, az önmagunkba zárkózás és a szeretet hiánya. Van, akit elborít a szomorúság, mikor felfedezi sötétségét és szorongását. Másokban a fölöttes én veszi át a kezdeményezést: szorongásuk olyan erôvé lesz, mely sikerre és mások fölötti uralomra sarkallja ôket. Ezek az emberek agresszívvé válnak, és mindig észre akarják vetetni magukat. Ismét mások az erôszakban, az alkohol mámorában vagy a kábítószerekben keresnek kárpótlást; feledni próbálják sötétségüket és menekülnek elôle. Minden eszközt megragadnak, hogy ürességüket betöltsék. Ki segíthet nekünk, embereknek, elfogadni törékenységünket, melyet félelmeink falai mögött rejtegetünk? Ki segíthet, hogy megértsük történelmünk és lényünk sötét foltjait, vívódásainkat, gyöngeségeinket, sôt halandó voltunkat? Olyan nagyon szegények vagyunk: emberileg, testileg, erkölcsileg és lelkileg is! És mindannyiunkat összeköt a végsô szegénység: a halál. Mindnyájan mélységes bűntudatot hordozunk magunkban. Megmenthetô-e az emberiség? Vagy megalkuvásokra, hamisságra és háborúra van ítélve? A tudomány vagy a technika nem lehet a megmentô. Egyiknek sincs eszköze, hogy a szíveket felszabadítsa és megnyissa a szeretetre és az osztozásra. A pszichoanalízis meg tud szabadítani bizonyos gátlásoktól, de a kôszívet nem változtathatja szeretô szívvé; nem tud életet, reményt adni, sem kedvet az osztozáshoz. A háború és az erôszak nem hozhat békét: gyűlöletet és hosszút szül. És a megváltást nem várhatjuk a politikától sem, hiszen amit a politika változtat, az csak a külsôt érinti: önzô emberi szívünk az, amit valójában át kell alakítani. Hiszem, hogy egyedül Isten változtathatja meg szívünk mélyét annak kinyilatkoztatása által, hogy szeret minket, hogy szeretetre méltók és értékesek vagyunk, és Isten úgy szeret minket, amint vagyunk, ellenkezésünkkel, sötétségünkkel és adományainkkal együtt, mindenestül. Nem kell tökéletesnek lennünk; mindannyian, egytôl-egyig Isten szeretett gyermekei vagyunk. Isten azáltal, hogy szeret bennünket, életet és erôt ad, hogy még inkább elmélyüljünk a szeretetben és egy új teljesség felé növekedhessünk. Az Atya úgy szerette az emberiséget szegénységében és sebzettségében, hogy Fiát, az Igét küldte el, hogy szeretetét kinyilatkoztassa. Elküldte Jézust, aki asszonytól, Máriától született, hogy hirdesse minden embernek: van Valaki, aki szereti ôket, nem kell magányosnak lenniük és elveszettnek érezniük magukat. Ez az örömhír, a válasz szorongásainkra és elszigeteltségünkre. Vele és benne úgy élhetünk, amint vagyunk, elfogadhatjuk fogyatékosságainkat, hibáinkat, sebeinket, sôt halandóságunkat is; vele és benne remélhetünk. Jézus a legtökéletesebb közbenjáró, aki mindannyiunkhoz így szólt: ,,Ne félj, szeretlek! Értékes vagy a szememben, életre való! Jöjj és indulj el az élet útján, hogy amikor majd rád kerül a sor, magad válhass közvetítôvé, aki mások elôtt is feltárja, hogy bűneik bocsánatot nyertek és szeretik ôket.'' Jézus ott él mindannyiunk szívében, de sokszor félünk tôle, ezért egyre csak menekülünk, s a világ forgatagába meg mindenféle zajába rejtôzünk elôle. Nem akarunk belépni belsô világunkba, hogy meghallgassuk a lényünk legmélyén rejtôzô csendes Szerelmünket. Nehezen hisszük el, hogy szívünk sebezhetôségében lakik, mélyebben a félelemnél és a szorongásnál, sokkal mélyebben azoknál a falaknál, melyeket sebezhetôségünk és sebeink köré emeltünk. A felfedezés, hogy örökkévaló szeretettel szeretnek minket -- mely túllép idôn és téren, túl a halálon is -- mindent megváltoztat; minden lehetségessé lesz, mindenkit el lehet fogadni és mindenkit lehet szeretni. Az ember számára a gyógyulás mindenekelôtt a Jézussal való személyes egyesülésbôl fakad, aki kinyilatkoztatta, hogy ô a Jóbarát, a Szerelmes, aki megérinti, felébreszti és betölti a szívet. Igaz, Isten szeretetének kinyilatkoztatása majdnem mindig emberi kapcsolatokon keresztül, egy közösség szívében valósul meg. De a közösség soha nem tud valakit a maga teljességében érinteni; igazán mélyen csak személy hathat egy másik személyre. A közösség nem két személy szövetsége, mint a házasság vagy a szülô és a gyermek kapcsolata. A közösségben megvalósuló életszövetség, bármilyen mély legyen is, nem szavatolhatja, hogy egy bizonyos személy mindig a másik közelében marad, csak azt, hogy mindig lesz mellette valaki, aki ugyanabban a lelkületben él. Az emberi szívnek, hogy egy ilyen szövetségben gyökerekre találjon, Jézust kell megtalálnia. Az értelmileg fogyatékos embernek, akinek képességei sokszor oly korlátozottak, és szíve annyira tele van szenvedéssel, mindenki másnál nagyobb szüksége van arra, hogy találkozzon Jézussal és meghallja a szeretet Örömhírét. Házasságra kevés kilátása van. Az ilyen ember mélységes szegénységet él át. Képtelen gondoskodni magáról, rászorul másokra de legfôképpen Jézusra. Az Örömhír teszi lehetôvé a sérült emberek számára, hogy felfedezzék lényük legmélyét és hivatásukat, hogy megtalálják helyüket a közösségben és az Egyházban. A társadalomban az elsôség a gazdagokat és hatalmasokat illeti, akik termelékenyek és hasznosak. Ebben a rendszerben mindig az értelmi fogyatékos kerül az utolsó helyre, ha egyáltalán szánnak neki helyet valahol. Gyakran már születése pillanatában -- ha ugyan nem még hamarabb -- megöli ôt az embertelenség és az emberi tudatlanság, vagy kivetetté válik abban a percben, hogy növekedni kezd. S még ha megkapja is az utolsó helyet, azt sem jó szívvel: sokba kerül a társadalomnak. Az Evangélium üzenete a szegényeknek szól. Az új világrend szívében a szegények vannak, övék az elsô hely, övék Jézus jelenlétének Örömhíre; az Örömhír, melyet a gazdagok, az önmagukkal elégedett, elfoglalt emberek legtöbbször elutasítanak. A cölibátus misztérium marad. Hivatásként jelen van sok vallásban -- még az ókori Róma vallásában is --, s az Istennel való egyesülés, valamint az új és még bensôségesebb egységre való felkészülés sajátos útjának bizonyult. Jézus nagyon óvatosan szólt róla: ,,Van, aki Isten országáért mond le róla. Akinek füle van a hallásra, hallja meg.'' (Mt 19,12) Az Isten országáért vállalt cölibátust, Jézus szólítására adott válaszként, mindig élték az egyházban azok, akik képesek voltak elfogadni és mellette dönteni. Hiszem, hogy Jézus különleges módon akar segítségére sietni mindazoknak, akik a cölibátust nem maguk választották. Szívük legmélyén akarja megérinteni ôket, egy új szeretet békességét akarja elhozni nekik. Az Örömhír valóban a szegényeknek szól, de lényeges, hogy olyan környezetben éljenek, amelyben be tudják fogadni ezt az Örömhírt és aszerint élhetnek. Lényeges, hogy az értelmi fogyatékos ember eljusson a felismerésre, hogy a cölibátust Isten ajándékaként lehet fogadni, amely által betelhet az emberi szív. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindez szenvedés nélkül valósulhat meg. Idôre van szükség, hogy meggyógyulhasson a szív, hogy ledöntsük a korlátokat, és egyensúlyt teremtsünk az emberi kapcsolatokban. Néhányan soha nem érik el ezt teljesen, annyira elborítja ôket a szorongás és az erôszak. Elôfordul, hogy még a közösséget is el kell hagyniuk, vagy maguk kérik, hogy elmehessenek. Mások számára a kihívás rengeteg erôfeszítést jelent, és a növekedéshez hosszú évek kellenek, melyben sikerek és kudarcok váltakoznak. Eközben sok segÍtségre és ôszinte barátságra van szükségük. Szívük mintha mindig sebezhetô maradna. Vannak azonban olyanok is, akik valóban megtalálják Jézust, szívük szerelmét. Egy-egy pillanatban hiteles módon tapasztalják Isten szeretetét, és szívük lángra lobban ettôl a szeretettôl. A magam részérôl meglepve látom, hogy közösségemben, ahol a műhelyekben együtt dolgoznak, és a legtöbb otthonban együtt élnek férfiak és nôk, milyen nagy béke uralkodik a szexualitásnak ezen a területén. Életmódunk, a közösség mozgalmassága, a segítôk adottságai és a lelki élet, mind-mind hozzájárulnak ehhez a békességhez. Természetesen jelen van a szenvedés, vannak bonyodalmak és kétértelmű helyzetek, de általában véve a sérült emberek olyan szÍvbéli szabadságot élveznek, amilyenre mások közül kevesen jutnak el. Tapasztalataim és a titkok, melyeket az évek során rám bíztak, azt mutatják, hogy a pap vagy lelki vezetô fontos szerepet játszik a szív lecsendesítésében, a szeretetben való növekedésben, a fogyatékosság elfogadásában és abban a reményben, hogy ezen felül lehet emelkedni. A pap, mint a bizalom letéteményese, lelkiatya és Jézus megjelenítôje a kiengesztelôdés szentségében, támaszt jelent és kivételes társsá válik. De sokan nem tudják -- olykor még maguk a papok sem --, milyen jelentôs segítséget nyújthatnak a szexualitás integrálásában és a szeretetben való növekedésben, nemcsak a fogyatékos emberek, de minden hívô számára; és nem ismerik fel, hogy másokat is hívniuk kell, hogy a cölibátust éljék Isten országának és a Jézussal való személyes találkozás helyének jeleként. A segítôk és a szeretet misztériuma Sokat beszéltünk az értelmi fogyatékos emberekrôl, de a java annak, amit róluk elmondtunk, a segítôkre is vonatkozik. Az ô szívük is szomjazik arra, hogy különleges szeretet fűzze ôket valakihez; nekik is megvannak a maguk harcai, akárcsak a korábban említett fiatal nônek. Nekik elôször is meg kell tanulniuk rangsorolni a céljaikat. Tudniuk kell, mit akarnak, s ,,igent'' kell mondaniuk a növekedésre és az ezzel járó erôfeszítésekre és küzdelmekre; segítséget kell találniuk, hogy hűségesek lehessenek a megpróbáltatások és kísértések idején; fel kell fedezniük, mit jelent az, hogy szövetség. Isten olykor különleges szeretetben egyesít egy férfit és egy nôt, nem azért, hogy házasságra vezesse ôket, hanem hogy megerôsítse ôket a cölibátusban mint Isten ajándékában. Az ilyen kapcsolatban a nô szívét felébreszti és védelmezi a férfi, s hasonlóképpen, a férfi szívét felébreszti és oltalmazza a nô. Ez a különleges kapcsolat -- mely távolról sem vonja el ôket hivatásuktól --, arra hívja ôket, hogy még teljesebben adják magukat Istennek és a szegényeknek. Ez a szeretet termékeny. Szalézi Szent Ferenc, Genf püspöke írta Chantal Szent Franciskának, a Vizitációs rend késôbbi alapítójának, hogy mikor imádság közben rágondolt, ez nem vonta el figyelmét Istenrôl, hanem éppen ellenkezôleg, még mélyebben merítette a Szentháromság misztériumába. Hasonlóképpen, Assisi Szent Ferencnek szüksége volt Klárára és Klárának szüksége volt Ferencre. Máriának, Jézus Anyjának, szüksége volt Józsefre és Józsefnek szüksége volt Máriára. Isten szívében szerették enymást. Tűnôdöm rajta, hogy ma, amikor a cölibátust oly sokan megkérdôjelezik, nevetségessé teszik és megnehezítik, nem volna-e szükség rá, hogy az emberek megtapasztalják ezt az Isten szívébôl fakadó, mélységes barátságot és szeretetet egy másik ember iránt, hogy segítse ôket Jézusért és a szegényekért vállalt cölibátusukban. Az ilyen szeretet Isten ingyenes ajándéka, s mint minden ajándék, áldozattal és lemondással jár. Olyan hamar tekintjük Isten ajándékait magától értetôdônek, s mondjuk ki, hogy jogunk van hozzá. Ha Isten megadja ezt a szeretetet, azt akarja, hogy örömmel éljünk benne, de a jövôre való tekintettel: lemondóan is. A Bárkában a cölibátus elfogadása és a cölibátusban élô ember élete többek között azért nehéz, mert ez az életforma csak a papi és szerzetesi életben elfogadott, amikor az ember fogadalmat tesz, és ezt ünnepélyesen kinyilvánítja. Egyértelmű, ünnepi alkalom ez, amelyen a vallásos közösség, a család és a barátok együtt örülnek. A nyilvános fogadalom támaszt jelent. De a Bárkában a legtöbb ember számára a kényszerű cölibátus kinyilvánítása nem jelentene sokat. Vajon a segítô ünnepélyes keretek között nyilvánítsa ki, hogy cölibátusban akar élni, vagy vállaljon közösséget azokkal, akiknek nincs más választásuk, s akiknek cölibátusa nem társadalmilag elfogadott állapot? Egyik indiai közösségünkben egy hindu férfi, akinek fogyatékossága csekély, de valós volt, bejelentette, hogy Brahmacsarja lett, vagyis olyan ember, aki lemond a házasságról, hogy mindent Istennek szentelhessen. Általában a Brahmacsarja elnököl a Pudzsa-szertartáson, melynek során gyümölcsöket és virágokat ajánlanak fel Istennek. Ez a döntés meghozta számára a békét, annak ellenére, hogy inkább a szülei szorgalmazták. Még hozzátette: ,,Különben jobb, ha az ember nem házasodik meg, mert nem könnyű együtt élni egy nôvel!'' Megtalálta a keretet, melyen belül cölibátusban élhetett, és ezt ki is nyilváníthatta. Azért volt fontos ez, mert Indiában azokat, akik nem házasodnak meg, azokat alacsonyabb rendűnek tekintik. A nyugati országokban hiányzik ez a lehetôség: társadalmilag nem elfogadott azoknak a helyzete, akik cölibátusban élnek, de nem papok vagy szerzetesek. Ez a sérültek és a segítôk számára egyaránt megnehezíti ennek az állapotnak a vállalását. Ha társadalmilag elfogadhatóbbá válik, hogy egy közösséget cölibátusban élô férfiak és nôk alkotnak (ez még sok helyen várat magára), akkor ez segít majd pozitívabb módon élni a cölibátusban. Mindezek a kérdések megoldatlanok maradtak és nem is lehet megoldani ôket, mert a cölibátus elfogadása igen személyes módon éppen az ember törékenységét érinti az élet különbözô pillanataiban, más és más szakaszaiban. De biztosítanunk kell a kereteket: a barátságot, a kölcsönös segítséget, a dinamizmust, a közösségi élet szeretetét és a lelkiséget, ami lehetôvé teszi, hogy az emberek a cölibátusban örömmel éljenek. Mindenki szívében, éljen házasságban vagy cölibátusban, ott vannak a szorongás pillanatai, ott a nyugtalanság, a csalódottság, az elszigeteltség, sôt olykor a szexuális élet egyensúlytalansága is. Vannak idôk, mikor félünk, menekülünk, amikor kitör belôlünk a szorongás. Minden férfinak és minden nônek el kell fogadnia ezt a nehéz valóságot. Még nem élünk a paradicsomban. Magunk és mások számára azt reméljük, hogy a lehetô legnagyobb békét, boldogságot, szeretetet és egyensúlyt fogjuk elérni. De mindannyian várjuk az átmenetet, amikor megtöretünk és mindentôl megfosztatunk: a halált. Ha a boldogság ott van a személy és a közösség kiteljesedésében, az egység ünneplésében, akkor ott van a várakozásban is, mellyel a halálon túli ajándékra várunk, a mennyek országának mennyegzôs lakomájára, ahol majd szemtôl- szembe, szívtôl-szívig találkozunk Jézussal. ======================================================================== 7. Egység a házasságban Nemrégen, közösségünk Nyílt Napján, abban az örömben volt részem, hogy találkozhattam három házaspárral: hat emberrel, akik közül négyen korábban a Bárkához tartoztak. Beszélgettünk, sokat nevettünk együtt. Felidéztük ,,a régi szép napokat''. Szívbôl örültem az ôszinte hangnak és békességnek, mely ezek között a házastársak között uralkodott. Ismertem mindegyikük élettörténetét, tudtam, hogyan alakult a sorsuk a házasságuk elôtt és után. Az ô történetükhöz is hozzátartozik a szenvedés és a szorongás megannyi pillanata. Emlékszem, hogyan ugrattam tíz éve Jean-Pault, a férfiak egyikét: ,,Ha nem hozatod rendbe a fogaidat, soha sem nôsülsz meg!'' Jean-Paul akkoriban biztos volt benne, hogy a házasságot nem az ô számára találták ki, úgyhogy megkért, hagyjam békén. Néhány évvel késôbb rendbehozatta a fogait... s azután... Egy igazi kapcsolat születése Akár egy közösségben élnek, akár nem, a sérült férfi és nô életében is eljön a pillanat, mikor vonzódni kezdenek egymáshoz, ha nem váltanak is sok szót róla. Talán a múltbeli szenvedések, az átélt visszautasítások váltják ki belôlük a nagyobb összetartástudatot. Gyakran szavak nélkül is megértik egymást. Lassanként megérzik, hogy talán képesek lennének együtt élni, egymást kölcsönösen támogatni és szeretni. Járni kezdenek egymással. Ilyenkor a kérdés ez: hogyan segíthetünk nekik, hogy együtt járhassák útjukat, meg tudják különböztetni az egyes állomásokat, és ôszintén elmélyíthessék kapcsolatukat? Egy fogyatékos férfi számára egészen különleges élmény, amikor felfedezi, hogy valaki szereti, nemcsak egy segítô, idôsebb bátyja vagy nôvére, hanem egy vele egykorú fiatal nô aki esetleg ugyanabban az otthonban lakik. Valami új történik benne: a teljesség új dimenzióját fedezi fel. Ha az események ilyen fordulatot vesznek, a nevelônek mindkét felet segítenie kell, hogy felismerjék a szeretet ezen új kötelékeinek szépségét, s egyúttal a velük járó felelôsséget is. E kapcsolatokat sem a fogyatékos emberek, sem a szülôk vagy a nevelôk nem vehetik félvállról. Ki mit dönt el? A Bárkában és a hasonló otthonokban szembe kell néznünk -- akárcsak a szülôknek -- azzal a ténnyel, hogy az értelmi fogyatékos emberek általában képtelenek egyedül megbirkózni az élet gyakorlati tennivalóival. Még ha van is elég pénzük, segítségre szorulnak az űrlapok kitöltésénél, és így tovább. Másoknak kell tehát beavatkozni az életükbe, hogy lehetôleg teljes életet élhessenek. Ez azt jelenti, hogy érzelmi életüket valaki figyelemmel kíséri, elemzi, sôt esetleg programozza is. Ez a tragédia. Engedélyekre és irányításra van szükségük. Minden szempontból torzulást okoz ez. Ha az értelmi fogyatékos ember azt tehetné, amit akar, minden egyszerűbb és ôszintébb lenne. Ezt igazolja Paul és Marie példája is, akikrôl késôbb lesz szó. ,,Csökkent értelmi képességűnek'' ítélték ôket, bár valójában nem voltak azok. Kevés támogatással tökéletesen elboldogultak. Bizonyos, hogy az értelmileg fogyatékos ember legtöbbször a szeme sarkából azt lesi, mit gondolnak a szülei vagy a nevelôi. Rászorul a figyelmükre és a támogatásukra. Nem mindig van meg benne a belsô erô, hogy kijelentse valamirôl: ,,Én fogom megtenni.'' Ugyanígy, a környezetükben élô emberek azok, akik az értelmileg sérült embert társával együtt bátorítják és támogatják a házasság felé vezetô úton, vagy éppen tilalmakat állítanak. Ha egy sérült embert házasságon kívüli párkapcsolatra és szexuális életre buzdítanak, akkor sem ô maga dönt. A környezete mondja ki: ,,Ez a pár csak akkor lehet boldog és egészen emberi, ha szeretik egymást, és mindent megkapnak a szexuális élettôl.'' Ugyanakkor rögtön hozzáteszik: ,,De gyerekrôl szó sem lehet!'' Fogamzásgátlót is adnak, vagy ha gyermek fogan, abortuszt követelnek. Ezért kellett Emmanuelle- nek -- akirôl majd a nyolcadik fejezetben szólunk -- kemény csatát vívnia nevelôivel gyermeke megtartásáért. Az értelmileg sérült emberek többsége nem szabad: fogyatékosságuk függô helyzetbe hozza ôket. A nevelôk vagy a segítôk felelôssége, hogy amennyire csak lehet, elvezessék ôket a függetlenségre. Így a Bárkában, akárcsak máshol is, megtörténik, hogy mások helyett döntünk az életüket érintô kérdésekben. Vannak párok, akiket bátorítunk, hogy elinduljanak a házasság felé vezetô úton, másokat lebeszélünk róla. Az említett három házaspár közül a Bárkához tartozók elköltöztek, hogy függetlenebb, önállóbb életet éljenek. Miután önállóbbá váltak, akkor döntöttek a házasság mellett. Azt hiszem, ez így volt helyénvaló. A szexuális kapcsolatok szépsége és komolysága A Bárkában nem akarjuk lebecsülni a szexuális kapcsolatokat. Nem hisszük, hogy puszta terápiás eszköz vagy az önkifejezés egy módja lenne. Hiszünk a szexualitás szépségében, komolyságában, vagyis misztériumában, hisszük, hogy két személy mélységes közösségének és kettôjük önátadásának kifejezôdése ez egy kölcsönös és tartós elkötelezettségben. Óriási kihívást jelent ezt a hitet hangoztatni korunkban, amikor a tömegkommunikációs eszközök annyira közönségessé teszik a szexualitást, és sokan azt javasolják, hogy a fogyatékos emberek minden segítséget és minden eszközt kapjanak meg szexualitáshoz és gyönyörhöz való joguk gyakorlásához. Félelmem az, hogy ma a fogyatékos embernek nem a szerelmet segítik felfedezni, annak minden bensôségességével és minden kötelékével, hanem inkább a felelôsséget, tartós kötelékeket és valódi termékenységet nélkülözô ,,könnyű'' szexualitás káprázata felé vezetik ôket. A szexualitásnak ez a formája végsô soron kiábránduláshoz és újabb elszigetelôdéshez vezet, mert nem felel meg a legmélyebb emberi igényeknek, nem csillapítja az életszövetség utáni vágyat. A férfinak a nô, a nônek a férfi iránti vonzódása mélységesen mély lehet; szomjaznak a gyöngédségre, mely a szexualitásból táplálkozik és a szexualitáshoz vezet. De ahhoz, hogy a szexualitás igazán emberi lehessen, valódi kapcsolatból származzon és azt meg is erôsítse, a feleknek világosan kell ismerniük önmagukat, tudniuk kell, kik is voltaképpen és mit akarnak kezdeni az életükkel. Alapvetô, hogy éljen bennük a vágy, hogy életüket tartós módon megosszák egy másik emberrel. Akik érzelmi érettség nélkül lépnek nemi kapcsolatra, anélkül, hogy tudnák, mit is keresnek valójában a szexualitásban, csak súlyosbítják magukban az összevisszaságot. Nemhogy megismernék önmagukat, inkább visszafejlôdik az önismeretük. Itt érünk el annak a kérdésnek a szívéhez, amelyben nézeteink a Bárkában gyökeresen különböznek más hasonló intézményekétôl. A nemi élet szemünkben olyan csodálatos és hatalmas erejű valóság, mely lényének legmélyén szólítja meg az embert. Rendkívüli termékenység lehetôsége, páratlan kifejezôeszköz. Nem felszínes jelenség. A különleges barát -- a férj vagy feleség -- nem egyszerűen olyan partner, mint ahogyan a sportban társunk valaki. A szerelmünk ô, a szívünk választottja, akire rábízhatjuk, ami a legbensôségesebb testünkben és szívünkben. A szexuális élet új kapcsolathoz vezet. Az ajándékozás és közösség értékei, amint kifejezésre jutnak a szeretet gesztusaiban, hordoznak magukban valamit, ami abszolút. Ez a kölcsönös önátadás mindkét embert mélyebben megnyitja a másik ember, a világmindenség és Isten felé. Így egymás számára többé nem imádni való bálványok lesznek, hanem ikonok, Isten jelenlétének jelei. A keresztény szemlélet szerint a férfi és nô kölcsönös önátadása, ez a testben megvalósuló új kötelék annyira mélységes, hogy képe lehet annak az egységnek, amely Krisztust az egyházzal összekapcsolja: ,,Férfiak, úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, mikor életét adta érte... Ezért a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté lesz. Felette nagy titok ez: de én Krisztusra és az egyházra értem.'' (Ef 5,25; 31- 32). A leghitelesebb keresztény megközelítés nem tagadja, ítéli el vagy becsüli le a testi szerelmet; éppen ellenkezôleg: olyan gyönyörű és mélységes realitásnak tartja, mely csak akkor lehet teljes és egészen emberi, ha a férfi és a nô elismeri az ôket örökre összefűzô kötelékeket. Szövetség ez, melynek alapja két ember Istennel kötött szövetsége. A mindennapi életben A testi szerelem a szeretet és barátság, az ajándékozás és közösség jele, ezért az élet egészét magába foglalja. A nemi kapcsolat, akár egy csúcs, az egység ünnepe. De a csúcs azt jelenti, hogy alapnak is kell lennie, az együtt töltött mindennapokban, a közös életben. Ehhez pedig sajátos környezetre: otthonra van szükség. A testi kapcsolatban két ember szívében és testében egymásnak adja magát. Testük, az intimitás helye, szívük bensôségességét jelzi. A test, melyet az egyik odaad, értékessé válik a másik szemében: annak a személynek a teste, akit szeret. Ebben a kapcsolatban, mely szövetséget feltételez és szövetségre hív, az ember valamilyen módon a másik testéért is felelôs lesz. ,,Felelôsséggel tartozunk azért, akit megszelídítettünk'' -- mondja a róka Saint Exupéry Kis hercegében. Nemcsak akkor szeretjük a másikat testében és lelkében, amikor egészséges, hanem akkor is, amikor gyönge és fáradt. A testben lakozó szeretet nemcsak a találkozáskor ujjong; vágyik arra is, hogy hordozza, támogassa és a megpróbáltatásokban segítse a másikat. Ez a szeretet: mindennapi szolgálat és kedvesség. Ahogy II. János Pál olyan erôvel fogalmazza meg: ,,A nemiség, mely által a férfi és a nô kölcsönösen odaadják magukat egymásnak a házastársakra sajátosan jellemzô cselekedetekkel, egyáltalán nem biológiai tény csupán, hanem az emberi személy legbensôbb magvát érintô valóság. A nemiség csak akkor nyilvánul meg igazán emberi módon, ha kiegészítô része annak a szeretetnek, mellyel a férfi és a nô teljes önmagát kölcsönösen és mindhalálig elkötelezi. A test fizikai átadása hazugság volna, ha nem annak a teljes, személyes átadásnak volna jele és gyümölcse, amelyben az egész személyiség a maga múlandó (anyagi) valóságában is jelen van: ha ugyanis az ember megtartana magából valamit -- még ha csak a lehetôséget is, hogy késôbb másként határoz --, már nem adná teljes önmagát.''[1] A szövetségként élt szexualitás az életet szolgálja: általa épül a család a legkisebb, a gyermek szolgálatában. A szexualitás itt találja meg kiteljesedését: a férfit és a nôt Isten munkatársává teszi hogy életet adjanak egy új emberi lénynek. Ezen keresztül nyílik meg a házaspár egy rajtuk túli valóság felé akkor, amikor felfedezik, hogy életet tudnak adni, hogy egészen egy törékeny kicsi lény szolgálatába tudnak állni, hogy képesek szülôkké válni. Megnyílásuk kiszabadítja ôket a börtönbôl, mely azzal fenyeget, hogy a párt önmagába zárja. A testi szerelmet, ha elszakítjuk a mindennapi élettôl, gyökereitôl vágjuk el, és soha nem fog gyümölcsöt teremni. Nem lesz más, mint az izgalom, az érintkezés, a gyönyör valóságtól elszakított pillanata. Nem jelent felelôsségvállalást és a másikra figyelést. Többé-kevésbé csak játék, nem az elkötelezettség jele. Nem a gyöngédség és bizalom gesztusa két mélységesen összeforrott ember között. A tudatalattiban így továbbra is ott lappang a félelem. A szexualitás könnyen válhat a másik megtartására alkalmas eszközzé. ,,Ha már nem leszek szép és ügyes, akkor is velem maradsz majd?'' Elismert és kifejezésre juttatott elkötelezettség nélkül a testi szerelem félelmetesen törékeny marad, hangulatváltozásoknak, félelmeknek, szenvedélyeknek van kitéve, és az állandó bizonytalanságnak: ,,Most szeretsz, mert tetszem neked, de igazán, önmagamért szeretsz?'' Nyilvánvaló, hogy ha az értelmi fogyatékos ember elhagyja a partnere, az elszigetelôdés kockázata nem ugyanaz, mint a nem sérült ember esetében. Valószínűleg lesz, aki felkarolja ôt, mert függ nevelôitôl, szüleitôl és tanáraitól. Nem marad tehát magára, ha élettársa, akivel élt és akivel szexuális kapcsolatban volt, elhagyja valaki másnak a kedvéért. A nemi kapcsolatoknak nincs akkora jelentôsége az intézeti gondozásba vett fogyatékos ember számára, mint egy olyan férfi és nô szemében, akik együtt szeretnének élni, és akik számára a szexuális kapcsolat része életük megosztásának, és jele barátságuknak és elkötelezettségüknek. Ha egy intézetben azt szorgalmazzuk, hogy az ott lakók nemi életet éljenek anélkül, hogy a legcsekélyebb felelôsséget vállalnák egymásért vagy azért, hogy otthont tartsanak fenn és gyermekeket neveljenek, akkor alapjától fosztjuk meg a szexualitást; felszínessé és külsôdlegessé tesszük. Ha egy értelmi fogyatékos emberrel viselkedünk így, ôt magát vesszük semmibe. A házasság nehézségei A hiteles életszövetség megvalósítása a házasságban nem megy komoly nehézségek nélkül. Ezektôl nem szabad eltekintenünk. Sokan az esküvô és a mézeshetek mámorában elfeledkeznek a szövetség fájdalmas oldaláról. Aki hozzáköti magát egy férfihoz vagy nôhöz, az egyúttal többezer másikról mond le. Aki gyökeret ereszt egy földben, az minden más földet visszautasít. Aki egyvalakinek adja magát, az elveszíti azt a szabadságot, hogy mindenkinek adhassa magát. Ez a fájdalom, a szabadságnak ez az elveszítése szükséges ahhoz, hogy befogadhassuk az új szabadságot, amelyet a teljességében élt szövetségben fedezünk fel. A házasság, az anyaság és apaság szabadsága ez, annak szabadsága, hogy tudjuk: szeretnek bennünket és mi magunk is szeretni tudunk. A férfi és nô közötti mély és bensôséges kapcsolat gyakran boldogságban, mámoros örömben kezdôdik. A szívük köré emelt falak, melyek eddig elszigetelték ôket, most leomlanak. Megszabadulnak félelmeiktôl és szorongásuktól, mindattól, ami akadályozta ôket önmaguk kifejezésében. Egy bizonyos idô elteltével azonban felhôk jelennek meg a kapcsolat egén. Kezdetben az egyikük fénye fényt hívott elô a másikból. Késôbb az egyikbôl áradó fény rávilágít a másik sötétségére is, végül pedig találkozik kettôjük sötétsége. Kezdenek egymás idegeire menni: fal emelkedik közöttük. Félô, hogy a szerelem gyűlöletbe csap át. Szomorú, amikor egy pár a találkozás örömmámorától eljut oda, hogy már szólni sem képes az egyik ember a másikhoz. Házasságának elsô napjaiban a férj siet haza a munkából, hogy feleségével lehessen. Tele van mondanivalóval, lelkes, figyelmes, érzékeny. Azután lassanként egyre több idejét foglalja le a munka, a társadalmi, politikai vagy vallási tevékenység. Mind késôbb és késôbb érkezik haza. Fáradt és kedvetlen. Belefeledkezik a tévébe. Az is lehet, hogy az italhoz nyúl. Feleségét mind jobban lekötik a gyerekek; ô is dolgozik, és lassacskán falak emelkednek kettôjük között. A férj és feleség kapcsolatának ilyetén alakulása napjainkban jól ismert jelenség. Oly sokan távolodnak el egymástól, oly sokan keresik a válást! A férj és a feleség egyedül marad, ideges, haragos, depressziós lesz, s képtelen tovább az összeütközések és az agresszivitás légkörében élni. Végül elválnak útjaik, de szívük sebezhetô marad: az új kapcsolatokat gyanakvással, bizalmatlanul fogadják. Sebeik a félelem és kétely között sehogysem gyógyulnak: ,,Hűséges tudok-e maradni hozzá? És ô hűséges lesz-e hozzám? Az én hibám volt, vagy az övé? Hol rontottam el?'' Egyikük sem ismerte fel, hogy az a pont, amelyen bezárultak egymás felé, a növekedés pontja lehetett volna. Amikor találkozik, ami rossz bennük, mód nyílik arra, hogy kapcsolatukat és gyermekeikkel együtt egész életüket új szintre emeljék. Ennek feltétele az, hogy az alagúton át vezetô úton segítségre találjanak, vagy önmagukon belül leljenek új erôforrásokra. A férfi és a nô egyesülésének, és gyermekeikkel közös életüknek értelme a kölcsönös növekedés és gyógyulás. Együtt kell növekedniük szeretetben és szolgálatban egy valódi érettség felé, hogy jobban meg tudják nyitni magukat a többi ember, a világ és Isten felé. Ehhez bizonyos korlátoknak, gyermekkorban kialakult önzô hajlamoknak meg kell semmisülniük. Ez fájdalommal jár. Ez az oka a zűrzavarnak és a szenvedésnek, amikor az egyik, a másik, vagy mindkét fél egyszerre kezdi megtapasztalni szorongását és korlátait. De ezekben a percekben nem szabad kereket oldani, nem szabad mindenáron elmenekülni a nehézségek és szorongások elôl, mert ez lehetetlenné teszi nemcsak a növekedést és az elmélyülést, de a gyógyulást is. Házasság De lehetséges-e a szövetség férfi és nô között? Több-e a szerelem, mint mámoros pillanat, melynek vége szükségszerűen az elhidegülés és a gyűlölet? Vagy nem ez-e a sok-sok pár tapasztalata? Hiszem, hogy tartós kapcsolat csak akkor lehetséges, ha Isten mindkettôjük szívét megérintette, és elkezdôdött a gyógyulásuk. Ez a találkozás Istennel, teszi lehetôvé, hogy a pár a kapcsolat minden nehézségével szembe tudjon nézni. A múltban -- sôt néhány országban ma is -- a hagyományos nagycsalád nyújtott támogatást és szilárdságot a férfi és a nô egységének. Ahol mindannyian együtt, vagy legalábbis nagyon közel élnek, unokatestvérek, testvérek, nagyszülôk, nagybácsik és nagynénik, ott talán kevesebb az összetűzés férfi és nô között, mert nincsenek egymagukban, szemtôl szemben a másikkal. Kapcsolataik megoszlanak a csoporton belül. A mai családban azonban a szülôk, gyermekeikkel együtt, gyakran nagyon magukra maradnak. Kapcsolatuk, ha azt nem az osztozás és az érzékenység jellemzi, hamar tönkre mehet. Erô, találékonyság és idô szükséges ahhoz, hogy egy házasság eleven maradjon. De sok-sok házaspár él olyan helyzetben, hogy nincs többé erejük kapcsolatuk elmélyítésére, s így lassan eltávolodnak egymástól. Kettôjük kapcsolata azonban olyan értékes -- nemcsak a maguk, de gyermekeik, a társadalom és Isten számára is --, hogy az Atya maga ígérte meg: mindig segítségükre siet, és velük marad az egyre teljesebb egység felé vezetô úton. Ez az egység a férfi és a nô között szent. Isten képmására teremtetett, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Az elsô az emberi egységek között, minden más emberi egység forrása. A házasság mint szentség Ez az oka annak, hogy a férfi és a nô egyesülése szentség. Egységüket az egyház színe elôtt vallják meg, és az egyház erôsíti meg. Szent jel ez, amelyet Jézus alapított. Színtere az Istennel való találkozásnak; Ô mindig jelen van ebben az egységben, és a házastársak segítségére siet. Segíti ôket, hogy a javukra váljon az is, ami nehéz a házasságban. Nem kell elrejtôzniük egymás elôl, nem kell munkába vagy egyéb tevékenységekbe menekülniük, agresszívvé vagy depresszióssá válniuk: ha elfogadják a mindennapi közös életet, elmélyíthetik egységüket. Nemcsak ennek az egységnek a mélységes örömét, hanem a megbocsátást is meg fogják tapasztalni. A megbocsátás Jézus nagy ajándéka az emberiség számára. Jézus azért jött, hogy megbocsásson, megtanítson megbocsátani. A megbocsátás az a szeretet, amellyel a másik ember felé fordulunk, aki sebzett, törékeny, félelemmel teli, aki megtörte az egységet. A megbocsátás azt jelzi, hogy felismertük: minden megnemértés, minden agresszív cselekedet forrása nagyrészt a belsô szenvedés, a szorongás, a félelem. A megbocsátás a másik elfogadása úgy, ahogy van, hibáival, egész múltjával, gyöngeségeivel és bűneivel együtt. A megbocsátás jele és elismerése a másik emberrel kötött szövetségnek. Ez az Isten szívébôl jövô megbocsátás az, amely az ember számára lénye legmélyén hoz gyógyulást. Ez alakítja át a törött önképet lépésrôl lépésre Isten gyermekének pozitív képévé. Ez alakít bűnösbôl felelôssé, aki bizalommal van önmaga, mások és Isten iránt. Aki megtapasztalta ezt a megbocsátást, maga is képes lesz megbocsátani. A házasság szentsége alapjaiban változtatja meg a férfi és nô közötti egységet. A házasság többé nem pusztán a kölcsönös szerelem kérdése vagy az egész életre szóló kölcsönös önátadás ígérete, hanem hívás és megerôsítés, amely Istentôl származik. Ennek az egységnek az alapja az Atyának az a vágya, hogy férfi és nô, sebei s lelki és emberi szegénysége ellenére, osztozzon a Szentháromság életében és irgalmas szeretetében. A házaspár élete így arra a megbocsátásra épül, mely egyedül képes arra, hogy az egységükön ütött sebeket begyógyítsa. Az egységre az út a mindennapi megbocsátáson keresztül vezet. S az ünneplés -- mely annak jele, hogy a megbocsátás teljes -- a gyöngéd szeretetben, a szerelmi egyesülésben csúcsosodik ki. A lélek és a test szeretô egyesülése megszabadít minden maradék megnemértéstôl és agresszivitástól, és a két embert egy testté, egy szívvé, egy lélekké, egy szellemmé teszi... Az egység eucharisztikussá válik: hálaadássá az újra megtalált egységért. Ez az oka annak, hogy a test nemiséget szolgáló részei szentek. Isteni mű számára vannak lefoglalva: egyszerre kell a Szentháromság élete jelének és az élet forrásának lenniük. Csak akkor élhetünk velük, ha a szeretet életét éljük, olyan szövetségben, melyet maga Isten áldott és erôsített meg. Ha ezen a szövetségen kívül használja, férfi és nô egyaránt saját elszigeteltségének csapdájába esik. A testi kapcsolat, ahelyett hogy a remény forrása és jele lenne, kétségbeesésbe sodor. Felébreszti azt, ami a legbensôségesebb, legszentebb és legsebezhetôbb az emberi szívben, anélkül hogy be tudná tölteni, vagy válaszolni tudna mélységes igényére, hogy teljes szeretettel szeressék. Csak Jézus jelenlétének védelmében mélyülhet el a férj és feleség szeretete, s hozhatja meg számukra a valódi békét. Szívük szomjazik, de nem múlandó szerelemre, egyoldalú élvezetre, hanem teljes és örök szeretetre, amely kiszabadítja az elszigeteltségbôl ôket és elvezeti az egységre. A házasság és a test szerelmi egyesülésének tragédiája, hogy igen sokan azt hiszik, hogy így a paradicsomba lépnek be, és kielégíthetik legmélységesebb igényeiket. Mások, akik rossz tapasztalatokat szereztek, inkább cinikusan és kiábrándultan lépnek házasságra. Az igazság középen van, félúton a naivitás és a kétségbeesés között. Az emberi szív a paradicsom és olyan örök menyegzôs lakoma után szomjazik, mely nem ábránd; de a boldogságig hosszú az út. Oly sok éretlen fiatal hiszi, hogy talán a házasság a paradicsom lesz. De azután rájönnek, hogy a házasság az élet és a szeretet iskolája. Lépésrôl lépésre, öröm és eksztázis, szenvedések és megnemértések, kölcsönös megbocsátások által tanulják meg, hogyan szeressenek, és hogyan maradjanak hűségesek egymáshoz. Kezdetben gyöngédségüket és testüket igen éretlen módon adják oda. De mert azt akarják, hogy egységük Isten jelenlétének jele és szentség legyen, együtt növekednek szeretetben és igazságban. Együtt lesznek a Mennyek Országának jelévé. Az egységben élô keresztény családok jelei annak, hogy lehetséges a szeretet, az egység és a békesség. Ezek a családok a maguk sajátos módján minden egység, minden megbocsátás, minden közösség és minden termékenység alapkövei, s ezáltal a remény jelei. Sérült emberek házassága Nyilvánvaló, hogy egyes értelmi fogyatékos emberek -- különösen, ha csak enyhén sérültek -- képesek arra, hogy vállalják a házasság és a családi élet örömeit és fájdalmait. Ennek ellenére sokukat ,,csökkent képességűnek'', ,,alkalmatlannak'' bélyegezték. A valóság az, hogy egészen jól elboldogultak volna a társadalomban, ha megfelelô támogatást kapnak. A ,,csökkent képességű'' kategória mélyen megsebzi azt, akit megbélyegeznek vele. Önbizalmát tönkreteszi. ,,Másmilyennek'', ,,abnormálisnak'' tudja magát, s ezt erôsítik meg a szülôk, a közvetlen környezet, majd végül az, hogy speciális intézményekbe kerülnek. A házasságra lépô értelmi fogyatékos emberek által igényelt támogatással kapcsolatban Jacques Servais felmérését tartom a leginkább átfogónak; a szerzô számos példát idéz, és nem hiányzik a bibliográfia sem.[2] Tökéletesen igazolja a Bárka közösségeinek tapasztalatát: a házasság lehetséges, de csak a sérültek kis része számára. A házassághoz való jog, mely minden ember elidegeníthetetlen joga, csak akkor gyakorolható törvényesen és élhetô meg teljességgel, ha a vele járó kötelességek kifejezik az élettárs iránti tisztelet szándékát. Ráadásul, mint minden hivatás, a házasság is feltételezi a vonzalmat és az alkalmasságot. A mai társadalomban rendszerint a vonzalomra fektetik a hangsúlyt, nem az alkalmasságra. Itt, mint az élet más területein is, a nevelôk feladata az értelmileg sérült párt arra ösztönözni, hogy felelôsséggel vállalják jövôjüket. Ennek kezdete a bizalomra épülô kapcsolat kialakítása, ami biztonságérzetet szül, s ezután következhet az építô bírálat és a két érintett segítése.[3] A vezetô vagy tanácsadó feladata egyrészt az, hogy segítsen megvilágítani, mit takar pontosan a házassági szándék, másrészt az, hogy világosan megmagyarázza, milyen kötelezettségekkel jár a házasság, és segítse azoknak a képességeknek a kialakulását, melyek lehetôvé teszik mindezek felelôsségteljes vállalását. Hiszen, mindnyájan tudjuk, a házasság sohasem könnyű. A növekedés és virágzás helye ez a házastársak számára. A vezetô feladata a társadalmi, baráti és családi kapcsolatok felélesztése, nehogy a házaspár tagjai magukba zárkózzanak. Szerepe sokrétű: szilárd támasz, bizalmas barát vagy tanácsadó, amikor a párnak erre van szüksége; de talán a legfontosabb az, hogy a nehéz idôkben ô a bizalom megújítója. Minden nehézség ellenére a statisztikák és felmérések azt mutatják, hogy nem több a különélés és a válás az értelmi fogyatékos, mint a ,,normálisnak'' tartott emberek körében.[4] De a számok mögött igen különbözô, sokszor fájdalmas tények húzódnak meg. Emlékszem Paul és Marie esetére. Marie negyven év körüli nô, fél oldalára béna. Négy évig élt egyik közösségünkben. Nehéz természete volt, nem érezte jól magát a többiek között, ha nem lehetett a központban, és értett is hozzá, hogyan vonja magára a figyelmet. Mielôtt a közösségbe került, otthon élt, hagyományos családban, ahol fogyatékossága miatt állandóan rejtegették. Szó sem lehetett arról, hogy elmenjen egy bálba vagy felkeresse a barátait ahogyan fiatalabb testvérei tették. Ez dühítette és elkeserítette Marie-t. Semmivel nem volt elégedett. Fogyatékossága miatt a munkaképessége korlátozott volt, de független életrôl álmodozott. Ragaszkodott hozzá, hogy a segítôk csoportja lakást keressen neki a városban, bár semmi nem igazolta, hogy képes volna ilyen önálló életre. Marie ezután találkozott egy férfival, aki szintén sérült volt, és valaha ugyancsak egyik otthonunkban élt, azután saját lakásába költözött és ,,igazi'' munkát vállalt. Nem szóltak senkinek, egyszerűen összeköltöztek. Nem tudtuk, mit tegyünk. Marie-nak több férfival volt kapcsolata, mikor a közösségben élt. Zsarnoki módon szerette ezeket az embereket, akik általában fiatalabbak és sérültebbek voltak nála. Ezek a kapcsolatok mindig ártalmasak voltak az érintett férfiakra. Nem tudtuk, tud-e Marie hűséges lenni, önmagáért szereti-e Pault, vagy csak arra vágyik, hogy ,,férjes asszony'' lehessen. Ráadásul mindketten alkoholizmussal küszködtek. Nemigen tudtuk, hogyan vezessük ôket, mert -- érthetô kamaszos lázadással -- mindketten azzal hangsúlyozták önállóságukat, hogy elutasítottak mindenkit, aki a közösségbôl felkereste ôket. Ekkor történt, hogy egy házaspár, akit baráti szálak fűztek a közösséghez, közel került hozzájuk, s így rajtuk keresztül tudtuk ôket támogatni. Paul és Marie úgy döntött, hogy összeházasodnak. Marie családjának magatartása nyomban megváltozott, amint lányuk is ,,olyan lett, mint bárki más''. Marie megtalálta a helyét, egyenrangúvá vált fiatalabb testvéreivel. Házasságuk elsô évei nehéznek bizonyultak. Marie egész nap magára maradt a lakásban, egyre többet és többet ivott. Végül beleegyezett, hogy részt vegyen az elvonókúrán, s az utóbbi két évben házasságuk békésebb lett. Nemrégiben olvastam egy jelentést[5] értelmi fogyatékos emberek kórházába helyezett, majd onnan elbocsátott személyekrôl. Meglepett, milyen sokan kötöttek közülük többé-kevésbé sikeres házasságot. A felmérésben szereplô negyvennyolc -- kivétel nélkül csekély mértékben fogyatékos -- ember közül harmincnégyen házasodtak meg. Közülük mindössze négyen költöztek külön, vagy váltak el élettársuktól. Mindegyikük története más és más, de vannak azonos elemek. Azok, akik kórházba kerülésük elôtt komoly szexuális zavarokkal küszködtek, belsô tartásra és békére tettek szert az elkötelezett kapcsolat révén -- és mindegyikük bizonyos büszkeséggel beszélt arról, hogy saját otthona és felesége vagy férje van. Majdnem minden nôt sterilizáltak, mielôtt elengedték volna ôket a kórházból, és ez szenvedést okozott nekik. Kétségtelen, hogy a házassághoz az a vágy adott nekik erôt, hogy letöröljék magukról a fogyatékosság bélyegét, és olyanok legyenek, mint mindenki más. A kórház elhagyása után érzett szorongató magány szintén olyan erônek bizonyult, amely arra indította ôket, hogy társat keressenek. S miután megházasodtak, annyira eltökélték, hogy nem fognak visszazuhanni korábbi szorongásaikba, hogy házasságuk érdekében komoly áldozatokra és alkalmazkodásra voltak készek. Talán az értelmi fogyatékos ember számára könnyebb az alkalmazkodás, mint az önállóbb, több mindenre képes másiknak, aki féltékenyebben óvja függetlenségét és jogait -- s kevésbé hajlik a másik szolgálatára. A gyermek A legkényesebb kérdés nyilvánvalóan az utódok nemzése. Lehetnek-e egy értelmi fogyatékos házaspárnak gyermekei? A kérdés összetett. Hamar elfelejtjük, hogy az értelmi fogyatékos nôk mindennél jobban vágynak arra, hogy anyák lehessenek. A meddôség elviselhetetlen szenvedés számukra. Ha nemi életre bátorítják ôket, s ugyanakkor megakadályozzák, hogy gyermekük szülessen, a legmélyebb vágyuk marad kielégítetlen. Kétségtelenül el kell ismernünk azonban, hogy vannak értelmileg sérült emberek, akik jobb, ha nem vállalnak gyermeket. Egyértelmű, hogy nem szabad bátorítanunk gyermek fogantatását és születését, ha valószínűleg súlyosan fogyatékos lesz, vagy nem fogják befogadni, szeretni és gondozni. De nemcsak az öröklôdés okoz gondot. Kényesebb kérdés, hogy az értelmi fogyatékos ember gyakran akkor sem tudja felnevelni gyermekét, ha az normálisnak születik. Az értelmi fogyatékos anya természetesen tudja gondozni a gyermekét, képes elgyönyörködni benne, karjába venni, játszani vele; de ha a gyermek bosszantja, ha megköti magát vagy szorongás vesz erôt rajta, akkor fennáll a veszély, hogy az anya elbizonytalanodik, és rajta is elhatalmasodik a szorongás. Ilyenkor elôfordulhat, hogy gyermekét elhagyja, vagy kárt tesz benne. A gyermekét nevelô anyának biztonságra, szabadságra és bensô békére van szüksége, ami az értelmileg sérült emberbôl gyakran hiányzik. Felelôtlenség hagyni, hogy egy fogyatékos embernek gyermekei szülessenek, ha nyilvánvaló, hogy képtelen megfelelô módon felnevelni ôket. De itt is elôfordulhat, hogy tévedünk. Emmanuelle teherbe esett Jean- Christophe-tól, aki fél oldalára béna volt, egyik otthonunkban élt, és minden önbizalmat nélkülözött. Egy műhelyben dolgoztak Emmanuelle-lel. Az ottani személyzet abortuszt javasolt Emmanuelle-nek, de ô nem egyezett bele. Mindenáron meg akarta szülni gyermekét. Jean-Christophe nagyon megrémült; annyira hiányzott belôle az önbizalom, hogy gondolni sem tudott rá, hogy férj, sôt apa legyen. De lassacskán megbékült a gondolattal, és úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Jean-Christophe belenyugodott, hogy apa lesz. Nem sokkal a történtek elôtt hagyta el a Bárkát és utasított el mindennemű kapcsolatot a segítôkkel, mert egyedül akart boldogulni. Mikor azonban szembe kellett néznie azzal, hogy Emmanuelle terhes, ô pedig meg fog nôsülni és apa lesz, felkereste a segítôket, hogy tanácsot és támogatást kérjen. Jean-Christophe és Emmanuelle ma már boldog szülôk. Egy házaspár, a közösség barátja, rendszeresen látogatja ôket. Mély barátság szövôdött a két házaspár között. Segítik egymást. A kisgyermek szemlátomást boldog. Szépen növekszik, és úgy tűnik, hogy Jean-Christophe és Emmanuelle kitűnô szülôk. Jó látni ôket. Jacqueline az egyik városi otthonunkban lakott. Teherbe esett egy férfitól, akit próbaidôre fogadtunk be egy másik otthonunkból, s akit nem ismertünk valami jól. Jacqueline számára sikerült befogadó szülôket találnunk. Sokat fejlôdött az anyaság révén: önállóbb lett, és munkát is talált egy közeli gyárban, olyant, amelyet gyermeke születése elôtt nem lett volna képes elvégezni. A gyermekével élt, de a házaspár, amely örökbefogadta, úgy viselkedett, mintha a szülei lennének. Ez a helyzet, bár messze volt a tökéletestôl, nem is volt olyan rossz. Emberi helyzet volt. A kicsi nôtt, növekedett, értelmi képességei kezdték túlszárnyalni anyjáét. Jacqueline ettôl megijedt, kezdte sajnálni, hogy vállalta a kisfiút. Talán ezért lett ismét terhes, ezúttal minden valószínűség szerint egy gyárbeli munkatársától. Mikor a második terhessége alatt beszélgettünk vele, egyértelműnek látszott, nem akarja fölnevelni a második gyermeket. Megszületett a második kisfiú is, egy gyönyörű gyermek, és nagyon hamar örökbe fogadták. Aztán meghalt az a hölgy, aki befogadta Jacqueline-t, s az idôs férj nem tudta vállalni Jacqueline-t és nagyobbik gyermekét, akit anyja egyre nehezebben tűrt meg maga körül. Találtunk egy intézetet a lakóhelyükhöz közel, amelyik befogadta a kisfiút. Továbbra is segíti ôt keresztapja, egy volt segítô, aki Jacqueline elsô terhessége idején velünk élt a Bárkában. Jacqueline számára is újabb örökbefogadókat kellett találnunk. Helyzete továbbra is kényes marad. De vajon nem emberségünk velejárója-e ez a törékenység? Jacqueline-t hozzáértô gondoskodás veszi körül; továbbra is szüksége van arra, hogy közelrôl kísérjék életét. Michéle függetlenedni akart a közösségtôl. Michéle értelmes fiatal nô, de szívében és érzelmeiben súlyosan sérült. Családja elhagyta. Amikor tizenkét évvel ezelôtt befogadtuk, közel volt ahhoz, hogy idegei teljesen felmondják a szolgálatot. Emberi és társadalmi szempontból, valamint a munkahelyén is sokat fejlôdött. Egy ideje egyedül élt és gyárban dolgozott. Boldog volt, hogy végre a maga ura lehet, szabadon, anélkül hogy ,,segítôk lógnának a nyakán''. De egy idôsebb férfi elcsábította és kihasználta ôt. Vonzódott ehhez a férfihoz, akinek szüksége volt rá. Nem éltek együtt, de rendszeresen találkoztak. Gyermeket fogant és elvetette. Dacosan, bizonyos fokú büszkeséggel számolt be a történtekrôl az egyik segítônek, érzékeltetve vele, mennyivel szabadabb nála. Mikor végül a segítô feltette a kérdést, hogy semmit sem szenvedett-e, Michéle könnyekben tört ki, és elismerte, hogy kényszerítették az abortuszra. Három egyéb esetrôl tudok, mikor Bárka-közösségben gyermekek születtek. Mi minden esetben elleneztük az abortuszt. Elôször is azért, mert súlyos dolog az anyaméhben kioltani egy gyermek életét, másodszor pedig azért, mert a nôk maguk sem akarták az abortuszt. Gyakran a nevelôk és a szülôk ellenzik, hogy gyermeket szüljön a nô, akiért felelôsséggel tartoznak, és ôk befolyásolják, hogy egyezzen bele az abortuszba. Ebben a három esetben (ami igen kevés, ha meggondoljuk, hány embert fogadtunk be a Bárkába, és hogy nem osztunk fogamzásgátlókat), gyönyörű gyermekek születtek. Mindhárom anya képes volt megérinteni, elnézegetni, csodálni gyermekét, sôt, nevet is adtak nekik. Mindhárom esetben beleegyeztek, hogy a gyermeket örökbefogadják. Helytelen a teherbe esett fiatal nôt abortuszra bíztatni. Ettôl azt hiszi, hogy méhe gyümölcse romlott. S ha méhe gyümölcse romlott, romlott ô maga is. Ez csak megerôsíti tört önképét, s arra kényszeríti, hogy mélységes bűntudatban éljen. Abortuszra kényszeríteni annyit jelent, mint megszakítani benne az élet mozdulását. Világos, hogy mindez egyáltalán nem egyszerű. Olyan területet érintünk itt, ahol rengeteg az emberi szenvedés és törékenység. Sok kérdés marad bennem továbbra is az értelmi fogyatékos emberek gyermekvállalásának nehéz témakörével kapcsolatban. Mindegyik helyzet olyan nagy mértékben függ az egyes szereplôk élettörténetétôl és személyiségétôl, hogy merev szabályokat felállítani tökéletesen lehetetlennek tűnik számomra. Hogyan segíthetünk, hogy a házaspár, amelynek nem lehet gyermeke -- vagy ha lehetne is, képtelen volna megfelelôen nevelni --, ne zárkózzon el mások elôl, mint az oly sokszor megtörténik? Meg fogják-e találni a szükséges forrásokat, melyek segítségével párkapcsolatuk természetes gyümölcsének, gyermeküknek elfogadása és szolgálata nélkül is képesek lesznek közös életüket nyitottá tenni a többi ember és Isten felé? Mi lehet az erô és reménység forrásává, amelynek segítségével elfogadhatják másságukat, felül emelkedhetnek a viszályukon, és úrrá lehetnek a mindennapi élet nehézségein és megnemértésein? Azt hiszem, az egyensúly és az érettség elérésére és fenntartására a legnagyobb esélyük akkor van, ha egy közös eszmény együtt, párként vezeti ôket a szolgáló szeretet útjára, anélkül hogy el kellene szakadniuk attól a közösségtôl, amely támogatja és eleven erôvel tölti fel ôket. Sok a megválaszolatlan kérdés ezen a téren. Különösen Didier-re és Marianne-ra gondolok most, akik mindketten érzelmi nehézségekkel és intellektuális fogyatékossággal küszködnek. Nem merném azt állítani, hogy képesek lennének fölnevelni egy gyermeket. A házasság mégis mindkettôjüknek elônyére vált és új tartást adott. Szeretik és támogatják egymást. Ha vannak is nehézségeik, a házasságuk elismerésre méltó. Végülis ki léphet házasságra? Végülis kit biztathatunk házasságra? Mindenekelôtt egyet kell leszögeznünk: a párnak magának kell elhatároznia, hogy összeházasodnak. Ezt a döntést más nem hozhatja meg helyettük. A Bárkában nem szólunk a házasságról azoknak, akik maguk csak általánosságban beszélnek házassági szándékukról. Csak olyan pároknál kerül szóba ez a kérdés, akik már megtették az elsô lépéseket a házasság felé vezetô úton. Bizonyos, hogy a házasságról csak akkor tud valaki fogalmat alkotni magának, ha elindult a valódi érzelmi érettség felé vezetô úton, és már nem mindenkit akar magához vonzani, hanem megnyílik a másik, a mások felé, hogy azután majd lépésrôl-lépésre felelôsséget tudjon vállalni értük. Ezzel az érzelmi érettséggel jár, hogy az illetô lassacskán képessé válik arra, hogy tartós kapcsolatot alakítson ki a másikkal, segítse és hordozza azt, aki valamilyen szempontból gyöngébb nála. Természetesen tökéletes önátadás és teljesen önzetlen szeretet nem létezik; a másikban mindig keresünk valamit a magunk számára. Ha önmagunkba zárkózunk, nehezen hallgatunk és értünk meg másokat, sôt, fennáll a veszélye, hogy elnyomjuk és tönkretesszük ôket. De önzô hajlamainktól fokozatosan megszabadulhatunk. Lépésrôl lépésre megnyílhatunk, ha felfedezzük a másikban az élô emberi lényt, akinek megvannak a maga igényei, aki szenved, akit segíthetünk a belsô egyensúly felé való növekedésben és lénye igazságának felfedezésében, akit szerethetünk, s aki szeret bennünket. Én magam nagyon bízom azokban a párokban, amelyek házassági szándékuk kinyilvánítása után nem sajnálják az idôt házasságuk értelmének elmélyítésére, nem sietnek eljutni a szexuális kapcsolatig, és szívesen fogadják, ha valaki kíséri ôket és tanácsadóul szegôdik melléjük. Így a jegyesség ideje a másik ember egyre elmélyülô megismerésének ideje lesz szívük megnyílása és a beszélgetések által, amelyekben megosztják egymással elképzeléseiket az életrôl, ízléseiket, vágyaikat és értékeiket. Jut idô néhány kérdés végiggondolására is, mielôtt azok felbukkanhatnának, talán egy válságos idôszakban vagy vészhelyzetben, házas életük folyamán. Együtt gondolkozhatnak el azon, milyen változásokat hoz életükben a házasság, és hogyan tudnak majd ezekhez alkalmazkodni. Mindez az ô igényeikhez igazított elôkészítô tanfolyam keretében történik, melyet egy barátjuk irányít, aki máskor is támogatta már ôket. Ez alatt az idô alatt kaphatnak részletesebb szexuális oktatást is, mely lehetôvé teszi, hogy a másikat közelebbrôl megismerjék s jobban szeressék, és felfedezzék a testiség misztikus és szent dimenzióját. Ha egy pár Isten kezébe helyezi egységét a házasság szentsége által - - nem azért, hogy ,,szép legyen az ünnep'', hanem mert bíznak Istenben és az egyházban --, még inkább derülátó vagyok. Isten oly sok csodát művel a szegény és egyszerű szívekben! És az ember, aki sokszor oly szegény és oly törékeny, gyakran igen-igen váratlanul képes növekedésnek indulni! ======================================================================== 8. A termékenység és a halál elfogadása Sóvárgás a termékenység után A férfi teste, éppúgy, mint az asszonyé, arra teremtetett, hogy az emberiség fönnmaradhasson a földön. Különbségük és egymás iránti vonzódásuk szükséges az élet továbbadása szempontjából. A testi szerelem és az utódnemzés között nyilvánvaló kapcsolat áll fenn. Ez a kapcsolat olyan mély, hogy az erkölcsbölcselôk és a teológusok hosszú idôn át kizárólag a termékenységet ismerték el a szexuális egyesülés valódi céljának, s a szeretet bensôséges kifejezésérôl nem vettek tudomást. Napjainkban azonban a szexualitáson belül az intimitást hangsúlyozzák olyan mértékben, hogy a köztudat elfeledkezik a testi szerelem és a haláltól való félelem kapcsolatáról. Hiányzik annak a testi és igen mélyen gyökerezô igénynek az elismerése, hogy egy magunkhoz hasonlót, egy testünkbôl származó élô lényt hagyjunk hátra. Jóléti társadalmunkban szorosan összefügg a haláltól való félelem tagadása a termékenységtôl való félelemmel. Az utódnemzés igényét, a gyermek utáni vágyat a szexualitás hordozza. A nemiség Jahve szándékának felel meg, aki meg akar szabadítani az elszigetelôdés félelmétôl: ,,Nem jó az embernek egyedül.'' S egyúttal megfelel Jahve másik szándékának is, mely egy másik elszigetelôdéstôl, a haláltól való félelmünket oldja: ,,Legyetek termékenyek és sokasodjatok!'' (Ter 1,28). Még ha valaki elutasítja is, hogy gyermeke legyen, a természet szava és vágya olyan erôs és hatalmas, hogy minden elôvigyázatosság, a fogamzásgátlás minden természetes és mesterséges módja ellenére számtalan gyermek fogan meg, és lesz, sajnos, az abortusz áldozatává. A biológiai élet három összetevôje: a táplálék feldolgozása, a növekedés és a szaporodás. A táplálék feldolgozása a sejtek sokasodása révén teszi lehetôvé a növekedést. Minden növekedés a szaporodásra irányul, hogy a faj fennmaradhasson. Minden élôlénynek megvan az eszköze a szaporodásra, és csillapíthatatlan az igénye, hogy életet adjon. Ez az igény, olyan erôs, hogy növények, állatok és emberek születnek újra nemzedékrôl nemzedékre, hogy fenntartsák az életet a földön. Az ôsi kultúrák valami istenit véltek ebben fölfedezni. Az élô -- mondta Platón és Arisztotelész -- önmagában nem halhatatlan. Az egyén halandó, de részese a halhatatlanságnak a fajban, azáltal hogy önmagához hasonló utód létrehozására képes. A halhatatlanság vágya ott rejlik a szaporodás, az utódnemzés vágyában. A termékenység misztériuma jelenti a mag vágyát, hogy megpihenjen a föld méhében, s jelenti a föld vágyát, hogy befogadja és táplálja a magot. A szaporodás, az utódnemzés, a gyermekszülés fizikai, pszichikai és metafizikai vágya az élô anyagban rejtezô Isten jele. Isten titka ez, melyet az élôlényekre bízott, biológiai valóságukba írt bele. A férfinak a nôhöz, a nônek a férfihoz való vonzódásában, szeretô egymásra figyelésükben van valami, ami isteni: a halhatatlanság szomja, a termékenység vágya. A gyermek fogantatása kimondhatatlanul gyönyörű, s ugyanakkor egészen kicsi és alázatos esemény. A megtermékenyülés pillanatától fogva az anyának bizonyos értelemben nincs egyéb dolga, mint hogy hagyja, hogy az élet fejlôdjék benne. Még gyermekének nemét sem választhatja meg. Az emberi termékenységben a biológiai termékenységet a szeretet és gondoskodás termékenysége teljesíti be. Kell, hogy a szülôk szeretettel és gyöngéden fogadják a megfogant kis életet, hogy a gyermek növekedhessen és megtalálhassa helyét a világmindenségben. Az emberi termékenység nem fejezôdik be a születéssel, ahogy a fejlettebb állatok esetében sem. A szülôk még hosszú éveken keresztül hordozzák gyermeküket, életet adnak neki, táplálják, és számtalan módon segítik növekedését. A szülôk szeretete és gondoskodása adja meg a gyermeknek a biztonságérzetet, mellyel képes úrrá lenni félelmén és szorongásán; az ô szeretetük révén tudja a gyermek -- minden törékenysége és sebezhetôsége ellenére -- megtalálni helyét a családban, s ezáltal a társadalomban és a világban is. Amikor azt látjuk, milyen mértékben okoz értelmi és lelki gátlásokat a gyermekekben az elutasítás és a túlzott féltés, könnyen megérthetjük, hogyan kell a valódi szeretetnek az élet forrásává válnia. Akit szeretnek, az félelem nélkül tud növekedni, önmaga lehet, elsajátíthatja a nyelvet, melyen másokkal érintkezhet, és mindenekelôtt kifejlesztheti magában a képességet mások szeretetére. A meddôség szörnyű tragédia az ember számára. Ideggyógyintézetekben és a krónikus betegeket ápoló kórházakban gyakran találkozunk nôkkel, akik szándékosan elcsúfítják magukat: rosszul öltözöttek, kócosak, a szaguk elviselhetetlen. Meg vannak gyôzôdve róla, hogy ôket nem lehet szeretni, hogy meddôk és képtelenek életet adni! Az ôsi civilizációkban elôfordult, hogy a meddôséget Isten büntetésének tartották. De ha fájdalmas a biológiai meddôség, a lelki meddôség még rettenetesebb. A termelékenységet és a termékenységet nem szabad összekevernünk. A kettô hasonlít ugyan egymásra, de távolról sem ugyanaz. A termelés során értelmünk és a technika révén hozunk létre egy olyan tárgyat, amely nem él. Ezt birtokolni lehet, használni, megvenni és eladni, de önmagában soha nem cél. A termelékenység a hatalmat a termelés irányítóinak kezébe adja. Termékenynek lenni, gyümölcsöt hozni annyit jelent, mint életet adni egy emberi lénynek. A szeretet kapcsolata ez két élôlény között. Akinek életet adunk, nem a tulajdonunk. Éppen ellenkezôleg; a gyermeknek teret adunk az élethez: szabadságot kap. A termékenység csodálatos dolog, de ugyanakkor kockázatos is. A gyermekünkkel nem tehetünk tetszésünk szerint. Tragikus helyzet áll elô, ha a szülôk meg akarják tervezni és ellenôrzésük alatt akarják tartani gyermekük egész életét. Súlyos lelki sérülést okozhatnak ezzel. A termékenység belépést jelen az élet láncolatába, mely kezdettôl fogva fűzi egybe az emberiséget. A gyermek bizonyos módon szükségszerűen túllépi szüleit, mint ahogyan rajta is túllépnek majd saját gyermekei. Az élet szakadatlan felfedezés, Isten titkainak ámuló, mindig újat hozó feltárása. Az emberiség történelme azért szent, mert benne Isten misztériuma nyilvánul meg a szeretet által, a gonoszság, sötétség és hamisság elleni küzdelem által. Ha nem hagyunk elég szabadságot, a nevelés a félelemre épül. A termékenység alapja ezzel szemben a bizalom az élet és minden élet forrása iránt. Minden emberi lény számára elengedhetetlenül szükséges, hogy termékenységét felfedezze és élje. Így fog behatolni Isten szívébe, az isteni termékenység szívébe, mely maga a Szentlélek. Minden emberi lény vágyik arra, hogy élete folytatódjék a halál után. Szüksége van a tudatra, hogy halála nem egyszerűen azt jelenti, hogy üres marad utána egy kórházi vagy intézeti ágy, hanem azt is, hogy élete valahol folytatódik, hogy emlékezete, élete, lelke örökké megmarad. Így fog tovább élni mindazokban, akiknek életet adott, akiknek szívét felébresztette és egy nagyobb szeretetre nyitotta meg, akiknek Isten titkát hirdette. A termékenység tudata lehetôvé teszi az ember számára, hogy némiképpen úrrá legyen haláltól való félelmén. A termékenység olyan adomány, amely nélkül nem volna teljes a másik ember fizikai, szellemi és isteni élete, nem volna korlátlan az öröme, hogy él és hogy létezik, nem volna végnélküli növekedése a kiteljesedés felé. Aki tudatában van termékenységének, az tudja, hogy eljön a nap, amikor valaki ránéz és így szól: ,,Neked köszönhetem, hogy élek és boldog vagyok!'' Öröm ez, mert tudom, hogy magam is odakiálthatom sok-sok embernek: ,,Köszönöm, köszönöm nektek, hogy élek és boldog vagyok!'' A termékenység azt jelenti, hogy mindegyikünk függ a másiktól, hogy át tudjuk adni egymásnak szeretetünket, bizalmunkat, reményünket, hitünket, örömünket és békénket. A magába zárkózó, megkeseredett ember a körülötte élôket is magába zárkózóvá és megkeseredetté teszi. A félelem félelmet, az agresszió agressziót szül. A gyöngédség gyöngédségre indít, a bizalom bizalomra, a kedvesség kedvességre. Szeretem azt a mondatot, melyet Pierre abbétól, a nemzetközi Emmausz-közösségek alapítójától hallottam: Meg kell fertôznünk az embereket reménnyel! Mégis, néhány ember mintha mély gátlásokat hordozna magában. Az élet nem áramlik bennük szabadon. Mintha el lennének vágva érzéseik világától. Gyakran nagyon termelékenyek és tehetségesek, de nem adnak életet. Nem képesek meghallgatni másokat, együttérezni szenvedéseikkel és felfigyelni igényeikre. Nem tudnak felengedni mások társaságában. A termékenységhez bizonyos mértékű teljességre és bensô harmóniára kell szert tenni, s az embernek nem szabad elszakadnia lénye forrásától és legmélyebb érzelmeinek világától. Ehhez általában szorongásokon, gyermekkorban elviselhetetlennek tartott szorongásokon kell keresztülhatolni, egyeseknek pedig igen mély szenvedéseket kell ismét átélniük. Ez lehetetlen, ha nem kíséri ôket valaki, aki együttérez velük, tudja, miben kell segíteni, és szorosan elkötelezi magát mellettük. Termékenység és cölibátus A szeretô szülôknek nem nehéz a termékenységet felfedezniük és élniük. Megvan az örömük, hogy ,,papának'' és ,,mamának'' szólítják ôket. Nehezebben ismerik fel termékenységüket, akik választásuk folytán vagy azért élnek cölibátusban, mert nem tudnak megházasodni. Oly sokan vannak, akik megtapasztalták az elutasítást, úgy érezték, hogy szüleik számára csalódást és terhet jelentenek, akiknek senki sem tárta fel, hogy képesek életet adni és termékenynek lenni. Ehelyett azt éreztették velük, hogy terhére vannak másoknak, sôt szorongást és halált keltenek maguk körül, nem életet. Kiszakadtak a család közegébôl. Akit ennyire mélyen elutasítanak, az úgy érzi, hogy életének nincs értelme, hiszen nincs, amit másoknak adhatna. Az az ember, aki nem tud házasságot kötni, és megismeri az érzést, hogy ,,senkinek sem kell'', rettenetesen szenved meddôsége átélésétôl. Ez a meddôség azt bizonyítja, hogy semmire nem jó. Ezt érzi Georgette is, akirôl az elsô fejezetben írtam, s aki azt mondta: ,,Soha nem megyek férjhez, mert anyám azt mondta, ha férjhez megyek, nekem is olyan gyermekem lesz, mint én vagyok.'' A kényszerített abortusz rejtett üzenete: ,,A méhed gyümölcse romlott. S romlott a fa is, amely a gyümölcsöt hozta: te magad.'' Súlyos hiba olyan helyzetbe hozni, melyben valaki gátat szab termékenységüknek, s egyúttal azt sugallja, hogy rosszak. Manapság egyesek a szabadság nevében fennen hangoztatják az értelmi fogyatékos emberek nemi gyönyörhöz való jogát. Ha azonban gyermeket fogan egy ilyen ember, az már szinte bűnnek minôsül! Ha úgy ítéljük, hogy valaki alkalmatlan arra, hogy gyermeke legyen, ôszintének kell lennünk. Segítenünk kell ennek az embernek felfedezni, hogyan lehet igazán termékeny, hogyan adhat életet -- valamilyen más módon. Mindegyikünknek joga van megtalálni saját igazi termékenységét. A Bárkában az alapvetô kérdés azok számára, akik nem alapíthatnak családot, hogy hogyan találhatják meg életük értelmét, és fedezhetik fel termékeny voltukat. Testük enélkül mindig biológiai igényét fogja világgá kiáltani, szívük pedig nem szabadul a meddôség érzésétôl. Magányból eredô szorongásukat a gyönyör keresésével és figyelmük elterelésével igyekeznek csillapítani. Ha azonban feltárul elôttük emberi és lelki termékenységük, testük éhsége is csökken. A Bárka szerepe -- és mindenkié, aki közel van a fogyatékos emberekhez --, hogy a fogyatékos embereknek segítsen felismerni, hogy életüknek értelme van, hogy a közösségnek, az egyháznak, a társadalomnak szüksége van rájuk, és hogy egészen különleges módon képesek mások szívét megérinteni és életet adni. Sokat megtapasztaltuk ezt a Bárkában, s sokan megtapasztalták azok közül is, akik valaha is közel kerültek egy-egy fogyatékos emberhez. Átéltük, hogy hogyan ébresztette fel saját szívünket is ez az ember. Mélységes gyógyulást hozott számunkra az értelmi képességeit tekintve szegény ember bizalma, közvetlensége, szeretete és egyszerű ragaszkodása. Nemrég egy jezsuita elöljáró küldött egy nagyon felkészült, de szorongásaitól szabadulni nem tudó férfit az egyik kanadai Bárka- közösségbe. Mikor késôbb ráterelôdött a szó, ezt mondta róla: ,,A közösségben élôk feltétlen szeretete és elfogadása annyira megrázta, hogy egy év után új emberként tért vissza. Még mindig élnek benne szorongások, de könnyebben megbirkózik velük.'' Ez mindössze egyetlen ember a sok ezer közül, akik értelmi fogyatékos embereknek köszönhetik gyógyulásukat és átalakulásukat. De a termékenységhez mindig két ember kell. Önmagában senki sem lehet termékeny. A mag és a talaj, a férfi és a nô valósága ez. A biológiai termékenység két embert kíván. A lelki termékenység hasonlóképpen. A gyermek akkor fejlôdik harmonikusan, ha két ember szeretetét érzi, ha bevonják annak a szeretetnek az áramába, mely apját és anyját összeköti.[1] A nemiség keresztény szemlélete szerint a férfi és a nô a Szentháromság misztériumát jeleníti meg. Istenünk nem magányos Isten; egy Isten három Személyben. A termékenység misztériuma is a Szentháromság misztériuma. A közösség termékenysége Ha igaz, hogy a termékenységhez két emberre van szükség, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy miben áll a termékenység egy olyan közösségben, amelyben fogyatékos emberek élnek. Elôször is, az ilyen embereknek különleges tehetsége van a közösségi élet kialakítására -- olyan tehetségük, amely az intellektuálisan fejlett emberekbôl sokszor hiányzik. A Bárkában nem egyszer hallgattuk csodálkozva a látogatók megjegyzéseit: ,,Olyan jó veletek lenni! A nagyvárosban állandó támadásoknak vagyok kitéve; kénytelen vagyok elzárkózni, hogy védekezhessem. Itt végre felszabadultnak érzem magam, olyan nagyszerű fogadtatásban részesültem.'' Az értelmi fogyatékos emberek kevesebb falat emelnek szívük köré. Nem az eszmék és elméletek világában élnek, hanem földközelben, és nem próbálják rangjukat, társadalmi helyzetüket óvni. Gyakran túlteszik magunkat az udvariassági rendszabályokon, s látogatóikat nem végzettségük és állásuk alapján ítélik meg. A szívhez vonzódnak, az álarc mögött élô emberhez. Mivel nem szakadnak el szívük értékeitôl, megtalálják helyüket a közösségben. Tudják, hogyan szeressenek, ünnepeljenek, hogyan éljenek örömmel a közösségben, míg az intellektuálisan magas szinten élô, általában magabiztos emberek nehezen tudják elengedni magukat. Nemrég meglátogatott bennünket egy kanadai, aki tizennégy évvel azelôtt élt segítôként a Bárkában. Én egyáltalán nem emlékeztem már rá, Alfred azonban a karjába vetette magát, tudta a nevét is, azt is, hol dolgozott annak idején. A hajdani segítô nagyon meghatódott. Az értelmi fogyatékos emberekben csodálatos készség van mások elfogadására. Életet, melegséget adnak; tudják, hogyan ismerjék fel a másikban az embert és azt, hogy mire van szüksége. A Bárkában sokszor zarándokolunk és kirándulunk kis csoportokban. Ahol csak fogadnak bennünket, meglepô megjegyzéseket hallunk: ,,Van valami ebben a csoportban, ami olyan egyszerű és sugárzó, hogy átmelegíti és vigasztalja a szívünket.'' 1981 húsvétján a ,,Hit és Fény'' közösségek Lourdes-i zarándoklaton vettek részt. Tizenkétezer zarándok gyűlt össze: négyezer fiatal, négyezer fogyatékos ember és négyezer szülô, akik a világ 350 ,,Hit és Fény'' közösségét képviselték. A zarándoklatot kirobbanó öröm kísérte. Húsvét vasárnap délután nagy ünneplés kezdôdött a Bazilika elôtti téren. A város minden zugából vonultak a közösségek a találkozó irányába. Különbözô színű és mintájú poncsót viselt mindenki. A szegények és gyöngék nagy ünnepe volt ez. Jöttek, ki tolószékben, ki nehézkesen igazgatva lépteit, ki eltorzult testét vonszolva -- de mindegyik, vagy majdnem mindegyik mosolygott, éljenzett, örömkiáltásokat hallatott. Másnap reggel egy filmes megkérdezte tôlem: ,,Mivel magyarázza ezt? Én szeretem a munkámat, pénzem is van, de bennük valami olyasmi él, ami az én életembôl hiányzik: az öröm.'' Az Evangélium szavaival feleltem: ,,A kô, amit az építôk elvetettek, szegletkôvé lett.'' Ha a fogyatékos és elvetett embereket valóban olyannak fogadják el, amilyenek, akkor a közösség és a társadalom szívévé válnak. Egyszerűségükkel és bizalmukkal megújítják a közösséget: feloldják a feszültségeket, lebontják a korlátokat. Az emberek ekkor nem versenytársak többé, hanem képesek együttműködni annak érdekében, hogy a legszegényebbek növekedhessenek és megtalálják helyüket a világban. Mikor a fogyatékos ember az ôszintén szeretô közösség által és benne megtalálja élete értelmét, termékennyé válik. Nem ,,fogyatékos'' többé, csak a közösségben élô emberek egyike, akinek olyan sajátos adománya van, amelyet mások nem kaptak meg. Féltékenységre ekkor már nincs szükség. Mindenki megtalálja a maga helyét. Az emberek közötti különbségek nem jelentenek többé fenyegetést, vagy okot az irigységre, féltékenységre és versengésre, hanem a gazdagság forrásaivá válnak. ,,Testet'' alkotunk, mely nyitott és elfogad, s ahol önmagunk lehetünk. Természetesen egyúttal segítenünk is kell a fogyatékos embereket, hogy fejlôdjenek, hogy eljussanak a lehetô legmagasabb szintre az önállóságban, munkájukban és a szolgálatban. Nagyon helytelenül cselekednénk, ha arra hivatkozva, hogy mindegyikünknek megvan a maga sajátos adománya -- s a sérült embereké elsôsorban a szív --, meggátolnánk rejtett képességeik kibontakoztatását. Ahhoz, hogy a fogyatékos emberek megtapasztalják termékenységüket a közösségben, szükségük van olyan emberekre, akik közösségben akarnak velük élni, és készek engedni, hogy szívük legmélyén érintsék meg ôket. Fontosak a barátságukat kínáló látogatók is, ha megtanulták, hogyan bontsák le szívük köré emelt korlátaikat. Az értelmi fogyatékos emberekrôl oly sokszor nem vesznek tudomást, oly könnyű nem nézni rájuk, nem hallgatni meg ôket; oly könnyű lekezelôen bánni velük! Néhány intézetben, amelyet felkerestem, valóságos szakadék tátongott a fogyatékos emberek és gondozóik között. Az elôbbieket nem segítették valódi termékenységük felfedezésében, mert a körülöttük élôkbôl hiányzott a remény. A gondozók mintha nem hinnének a fogyatékos emberek termékenységében. Néha még hátráltatják is kibontakozásukat. Kényelmesebb számukra a tévé elé ültetni és passzivitásra kárhoztatni ôket. Nem bátorítják a fogyatékos embereket, hogy éljenek az adományaikkal, elfogadó és emberi kapcsolatokat kialakító készségükkel, mert nincs kit elfogadniuk. Néha szexuális kapcsolatokat sürgetnek közöttük, de a biológiai termékenységet megtagadják tôlük, az emberi és lelki termékenység pedig a legkevésbé sem érdekli ôket. Lelki termékenység A hívô közösségben élô értelmi fogyatékos ember lelki termékenysége akkor mélyül el még jobban, ha megtapasztalja Istent. Mindig elámulok, milyen fogékonyak az értelmi fogyatékos emberek a hitre, legyenek mohamedánok, hinduk, protestánsok vagy római katolikusok. Isten iránti nyitottságukban van valami, ami mélységesen meghat. Értelmi képességeik szerényebbek, ezért nagyobb bennük a készség a bizalomra. Némelyikükben egészen gyermeki bizalom él, olyan bizalom, melyet a művelt ember, aki talán cinizmusra hajlik, könnyen elveszíthet. Az értelmi fogyatékos emberek sokszor nehezen fogalmazzák meg, mi játszódik le bennük, de sokukon látszik a nagy nyugalom és valódi bensô béke az imádság perceiben, a liturgia folyamán vagy áldozás után. A súlyos sérülteket is gyakran tartós megnyugvás tölti el a liturgikus ünneplés során, bár egyébként mindig zaklatottak. Annak jele ez, hogy valamilyen ôszinte és igen mély élményben van részük. Talán bensô szépségüket fedezik fel ilyenkor, talán valódi helyüket találják meg az egyház és a világ szívében, Isten szívében. Istennek e valódi megtapasztalása által, amely nekik megadatik, önmagukra találnak; de a tudásba menekülôk, a magukat nem kímélôk, a társadalmi helyzetükért aggódók elôtt rejtve marad. Néhány éve Yolande állapota egyszerre megromlott. Egyre inkább kezdett leépülni. Intelligens fiatal nô, de mélyen megtört. Családja kitaszította, ,,abnormálisnak'' bélyegezte, intézetbe záratta és sterilizáltatta. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, önmagáról és nôi mivoltáról igen sérült képet hordozott. Egészen kis gyermek szintjére fejlôdött vissza. Olyanná vált, mint egy csecsemô, hetekig a legelemibb gondoskodásra szorult. Valakinek állandóan mellette kellett lennie. Egy napon Thomas atya eljött, hogy megáldoztassa; együtt imádkozott vele és valamit a fülébe súgott. Yolande -- hosszú idô után elôször -- kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Látszott, hogy ez az áttörés pillanata; ismét az élet felé fordult. Thomas atya egyszerűen annyit mondott neki, hogy szüksége van rá és az imádságára, szenvedésének fölajánlására. Yolande érezte, hogy ez igaz: Thomas atyának szüksége van rá, és ô segíthet neki, hogy másokba is életet öntsön. Mikor az ember felfedezi, hogy Isten igazán szereti, közösségbe kerülhet vele, valami megváltozik benne. Többé nem bátortalanodik el korlátai és fogyatékosságai miatt. Egysége Jézussal lehetôvé teszi, hogy élet fakadjon belôle. Hinni tud Jézus szavaiban: ,,Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.'' Mindig szíven üt, milyen buzgón imádkoznak a közösségemben lakók Libanonért és a világ más, nehéz helyzetű övezeteiért. Igazán hiszik, hogy az imádság által Jézus segítségével képesek befolyásolni a helyzetet. Otthonainkban sok fogyatékos férfinak és nônek van igen-igen együttérzô szíve. Ösztönösen megérzik mások szenvedését. Josette jut eszembe, aki maga is sokat szenvedett. Fél oldalára béna teste csúf és esetlen. Annyira szeretne férjhez menni és gyermekeket szülni! Egyik nap nagyon elfáradtam. Odajött hozzám és nagy-nagy gyöngédséggel a fejemre tette kezét. ,,Szeretlek, ugye tudod?'' -- mondta. Kisgyereknek éreztem magam. Tudta, hogyan melegítse meg a szívem, hogyan öntsön belém életet. Sokakat tesz mélységesen boldoggá a Bárkában, ha segíthetnek egy-egy idôs, vagy még náluk is súlyosabban fogyatékos emberen. Nagyon szeretnek csecsemôket a karjukba venni! Persze, ügyetlenek, s a kicsi olykor elsírja magát. De a szívük olyan érzékeny. Annyira akarnak segíteni... Alapvetô feladat egy olyan közösség számára, mint a miénk, hogy mindenkinek lehetôvé tegye a felelôsségvállalást olyan valakiért, aki még nála is gyengébb. Nehézségek Nem könnyű megtalálni az igazi termékenységet. Sok értelmi fogyatékos ember marad csalódott és elégedetlen. Olyanok szeretnének lenni, mint a testvéreik, akik megnôsülnek és férjhez mennek. Egyesek szeretnének a szüleikkel maradni, mások független életre vágynak. Nehezen fogadják el fogyatékosságukat, és szívük gyakran haraggal és csalódással teli. Van, aki olyan szerepbe menekül, mely nem fedi valódi énjét. Másokat felôröl, hogy a társadalom elvárásainak, kétes értékeinek nem tudnak megfelelni a maguk emberi, pszichikai és lelki valóságával, annak minden korlátjával és sérülésével. Ezeknek az embereknek a termékenységérôl sem a világ, sem önmaguk nem vesznek tudomást. Nem tudják, hogy szívük és szeretetük révén hogyan adhatnak életet. Természetes, hogy csalódottnak érzik magukat. Nem meglepô, hogy az értelmileg kevéssé sérült emberek közül oly sokan ôrlôdnek a ,,termelékenység'' -- társadalmi megbecsülés, anyagi javak és mások fölé emelkedés -- és a valódi termékenység között. Nem merik elhinni, hogy korlátaik ellenére is tudnak termékenyek lenni, életet adni. A tömegkommunikációs eszközök csak erôsítik kételyeiket, és a termelékeny, versengô, agresszív világ felé vonják ôket. Csoda-e, ha összezavarodnak? A közösség feladata, hogy párbeszédet kezdjen velük, hordozza zavarodottságukat, elfogadja agresszivitásukat és csalódásaikat. Minden reménytelenség ellenére kell remélnie, hogy eljön a nap, mikor meg tudják haladni illuzórikus álmaikat mindarról, ami ,,normális'' -- és számukra elérhetetlen: szakmát tanulni, családot alapítani --, hogy így eljussanak a békességre, mely önmaguk és mások mélységes elfogadásából fakad. A közösségi élet mindegyikük számára lehetôséget teremt, hogy átéljék a másokkal és Istennel való találkozást. Csak ha valaki valóban elfogadta fogyatékosságát, akkor válik lehetségessé, hogy kezdjen úrrá lenni rajta. Így válhatnak néhányan képessé arra, hogy több felelôsséget vállaljanak a közösségen belül, s így kezdhetnek egyesek komolyan arra gondolni, hogy egy szép napon olyan társra találnak, akivel házasságra léphetnek. A szenvedés termékenysége[2] De a közösségnek arra is meg kell tanítania, hogyan éljünk együtt azokkal, akik nem jutnak el erre a békességre és önmaguk elfogadására. Engem Jézusba, szenvedésébe és feltámadásába vetett hitem segít, hogy - - másokkal együtt -- közel maradhassak azokhoz, akik folytonosan a szenvedés és a szorongás világában élnek, akiknek szíve sérült és törött, akiknek teste torz. Olyan emberek ezek, akiket felôrölt az elutasítás, akikben üresség lakik, s ebbe az ürességbe olykor agresszív indulatok és erôs szexuális késztetések törnek he. De, mindezzel együtt, ôk is Isten gyermekei. A közösség arra hivatott, hogy hitben hordozza ôket, és velük együtt Istennek ajánlja vágyakozó kiáltásaikat és szenvedéseiket. Hiszem, hogy a szenvedésben titokzatos termékenység rejlik. Nehéz beszélnem errôl, hiszen olyan valóság ez, melyet hitem által érzek, s melyet megmagyarázni csak egy hasonlattal tudok: amit az emberek elutasítanak, megtermékenyítô trágyává lesz: az állati és emberi ürülék hasznára van a talajnak. Ami romlott, az táplálja a földet, az segíti, hogy gyümölcsöt hozzon, életet adjon. Hiszem, hogy az emberi szegénység és szenvedés olyan kiáltás, mely eljut Isten elé. Isten valamilyen módon jelen van benne. Izajás így ír a szenvedô szolgáról: ,,Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó; Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elôl iszonyattal takarjuk el arcunkat; megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.'' (Iz 53,2-3) Ezek a szavak olyan sok férfira és nôre illenének a világon, akik elutasítást szenvednek, néha születésüktôl, sôt, olykor fogantatásuktól fogva. Hogyan érthetjük meg ezt a szenvedést? Hogyan adhatunk neki értelmet? Kapcsolat lenne a közösségünkben élô szenvedôk és Izajás szavai között? ,,Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá... ...a mi bűneinkért szúrták át... (Iz 53,4-5) A szenvedôk gyakran nincsenek tudatában annak, hogy szenvedésük termékennyé lehet. Talán a közösség, mely életét megosztja velük, képes a nevükben fölajánlani szenvedéseiket az Atyának abban a hitben, hogy kiáltásuk meghallgatásra talál, hogy Fia szenvedésével egyesítve az Atya termékennyé teszi ôket? Ha megmaradunk az anyagi világ szintjén, csak a termelékenységre és az anyagi javak megszerzésére törekszünk, a halálnál rettenetesebbet elképzelni sem tudunk az ember számára: visszavonhatatlanul vége mindennek. Ha azonban a termékenység szintjére helyezkedünk, felfedezzük, hogy a halál csupán kezdet. Nem kell ragaszkodnunk életünkhöz, mert a hátrahagyottakkal összefűzô kötelékek örökre megmaradnak. A halál így már kevésbé ijesztô: visszatérés az Atyához. A keresztény szemléletben a halál az ajándékozás és az áldozat csúcsa: életünket adjuk barátainkért, így vagyunk termékenyek. A halál ünneplése A közösségnek, mely tudja, hogyan ünnepelje az életet és a termékenységet, azt is tudnia kell, hogyan ünnepelje a halált. Freud Elmélkedések a halálról című művében a latin mondást idézi: ,,Ha meg akarod ôrizni a békét, készülj a háborúra!''; majd átalakítja: ,,Ha el akarod viselni az életet, készülj a halálra!'' Így igaz: ha halálfélelemben élünk, s ezt magunk és mások elôtt is titkoljuk, szorongással töltenek el bennünket a halálra utaló jelek: a betegség, a fogyatékosság, a csökkenô erô, a hanyatlás, az élet mulandóságának érzése. A halál az élet természetes része. Biztos, hogy a halál, különösen az erôszakos halál szörnyű valóság, de ugyanakkor mélységesen természetes is: testünkbe írt valóság, melyen elôttünk oly sokan jutottak már túl. A nyugtalan szexualitás és a haláltól való félelem között szoros a kapcsolat. Ha egy közösség tudja, hogyan ünnepelje a halált reálisan, mégis gyöngéden, akkor képes lesz oldani tagjainak félelmét e nagyon is alapvetô valóságtól. Nem jelent ez elrejtôzést a halál mindenütt jelenlévô valósága elôl, sem szépítgetést, ami csupán a megfutamodás másik formája lenne, hanem azt jelenti, hogy nyugodtan nézünk szembe vele, beszélünk róla, és megpróbáljuk Isten szemével látni. Ezzel nem tagadjuk a szomorú oldalát. A fájdalom mélységesen emberi, pszichés és lelki valóság. Mindig megrázó, ha olyan ember hal meg, akit szeretünk. Szeretni valakit annyi, mint magunkban hordozni ôt, különleges helyet tartani fenn számára szívünkben. Ezt a lélekben lefoglalt helyet a testi jelenlét táplálja; a halál tehát saját szívünkbôl tép ki egy darabot. Aki tagadja, hogy a halál szenvedéssel jár, az sohasem szeretett igazán, hanem lelki ábrándok között él. A halál ünneplése tehát nem a rajtunk vágott seb vagy a vele járó fájdalom tagadása, hanem az, hogy életünkben helyet kap, beszélünk, sôt énekelünk is róla. Kölcsönösen támogatjuk egymást, szembenézünk a valósággal, és mélységes bizalommal Isten Szívébe helyezünk mindent. Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a szenvedést és a halált, hanem azt mutatta meg, hogyan élhetô mindkettô termékenyen. A megadás és az áldozat révén kell behatolnunk a szenvedés misztériumába. A Bárka közösségeiben gyakran kell követnünk a hívást, hogy szembenézzünk a halállal. Elôfordul, hogy a halál kegyetlenül és hirtelen mar szívünkbe, máskor gyöngédebben, elôre láthatóan közeleg: betegség és fogyó erô jelzi jöttét. Ha meghal valaki, van rá mód, hogy úgy adjuk a közösség tudtára, hogy ez békét hozzon. A mi közösségünkben imádságos virrasztásban beszélgetünk arról, aki eltávozott közülünk. Amikor lehet, virrasztunk a halott mellett, és kiemelt jelentôséget biztosítunk a gyászmisének. Novemberben, mikor hagyományosan megemlékezünk halottainkról, beszélgetünk róluk, és megosztjuk velük kapcsolatos emlékeinket. Idôt szánunk a szülôk sírjának felkeresésére és az ottani imádkozásra. A halál valóságát takargatni veszélyes, és mélyen gyökerezô félelmeket ültethet el. Fontos, hogy szabadon beszélhessünk félelmeinkrôl, s ha képesek vagyunk beszélni róluk, ráléptünk az útra, melyen megszabadulhatunk tôlük. Emlékszem Jean-François-ra és Pierre-re, két értelmi és testi fogyatékos férfira. Mindketten nehezen jártak. Elmentek, hogy virrasszanak Frédéric holtteste mellett, aki segítôként élt velünk, s hosszú betegség után rákban halt meg. Utolsó hónapjaiban sikerült a Bárkában gondoznunk, miután az orvosok már lemondtak róla. Jean- François különösen meghatódon a holttest láttán. ,,Milyen szép!'' -- kiáltott fel. ,,Hogy mosolyog! Megcsókolhatom?'' Homlokon csókolta Frédéric-et, majd ismét felkiáltott: ,,Ó, milyen hideg!'' Aztán csöndesen kuncogott. Mikor elment, így szólt Pierrehez: ,,Hogy meglepôdik majd a Mama, ha elmondom neki, hogy megcsókoltam egy halott embert!'' Ha felismerjük, hogy fogyatékosságunk elfogadásának elutasítása részben a halál elutasítása, akkor ébredünk rá, milyen óriási lépést tett aznap Jean-François és Pierre saját súlyos fogyatékosságának elfogadása felé, mikor valóságos, egyszerű és békés módon volt képes szemlélni a halált. A termékenység és a sterilizálás Van-e kapcsolat a sterilizálás és a halál között? Mélységes nyugtalanság tölt el annak hallatán, milyen sok szülô próbálja sterilizáltatni gyermekét. Különösen az Egyesült Államokban és Kanadában gyakori ez a döntés. Súlyos igazságtalanság így megcsonkítani valakit, különösen azért, mert legtöbbször még a beleegyezését sem kérik. Kanadában felkeresett egyszer egy anya. A lánya olyan lakásban lakott, ahol együtt éltek férfiak és nôk, s az anya az én véleményemet akarta hallani, mert félt, hogy megtörténik a ,,baleset''. ,,Ne sterilizáltassam?'' -- kérdezte. Ez az anya segített megértenem oly sok szülô szenvedését és tanácstalanságát. Nem elég, hogy együtt kell élniük a csalódással és szenvedéssel, melyet értelmi fogyatékos gyermekük jelent, de akkor is ritkán kapnak segítséget, ha ennek következményeivel kell szembenézniük. Sok szülôt aggaszt manapság -- joggal -- az a szexuális szabadosság, melyet az individualizmust hangsúlyozó gazdag országokban hirdetnek. Tudok intézetekrôl, ahol egyes gondozók a fogyatékos emberek ,,jólléte és felszabadítása'' címszóval feltétel nélkül támogatják a szabad szexuális kapcsolatokat, rendszeresen adagolják a fogamzásgátlót, s abortuszt kérnek, ha bekövetkezik a ,,baleset''. A testi egyesülést az emberi kapcsolat szokásos kifejezésének tekintik. Olyan elméletek is terjednek, amelyek a testi szerelem alkalmazását ,,terápiás'' céllal javallják. Bizonyos vagyok abban, hogy az engedékenységnek súlyos következményei vannak, hiszen ahelyett, hogy a szeretetre és emberi kapcsolatteremtésre való készséget fejlesztenék, a gyönyör önzésének börtönébe zárják a fogyatékos embert, aki végül magányosabbnak érzi majd magát, mint valaha. Hogyan tiltakozhat egy keresztény anya ilyen engedékenység láttán leánya intézetében, tudva azt, hogy szülôként szinte semmi lehetôsége arra, hogy gyermeke számára mást válasszon? De felhoznak más okokat is a végleges sterilizálás mellett. Egyszer egy anya elmondta nekem, hogy azért sterilizáltatta a lányát, mert lakóhelyük környékén fennállt a nemi erôszak veszélye. Az volt a benyomásom, hogy az anya számára a legnagyobb tragédiát az jelentette volna, ha leánya gyermeket fogan. Mintha nem is törôdött volna azzal, milyen szörnyű megrázkódtatást jelentett volna gyermeke számára, ha megerôszakolják. Ha ilyen komolyan fennállt a nemi erôszak veszélye, nem arra kellett volna inkább gondolnia, hogy elköltözzenek, vagy legalább arról gondoskodjon, hogy a lányát mindig kísérje valaki? Semmi esetre sem lett volna szabad gyermekét magára hagynia ilyen veszéllyel szemben. Természetesen akadnak olyan anyák is, akiket túlságosan aggaszt a szexualitás -- különösen, ha a lányukról van szó --, és akik a legtisztességesebb nevelôi gárdában sem képesek megbízni. Micsoda felelôsség a keresztény közösség számára! Olyan kevés a hely napjainkban, ahol hosszú idôre befogadják az embert az Evangélium szellemében, s a fogyatékos személyt megpróbálják segíteni valódi termékenységének kibontakoztatásában! Miért nem alakítanak a keresztények több olyan közösséget, amely legmélyebb meggyôzôdésébôl fogadja be és tiszteli a legszegényebbeket és leggyöngébbeket? Az egyháznak igaza van, mikor emlékeztet az élet és a termékenység nagyszerű alapelveire. Egyúttal azonban világunkban olyan emberekért kellene kiáltania, akik valóban befogadják azokat, akiknek törékenységük folytán nem jutott hely. Ezeknek az embereknek a megtört szeretete csak akkor gyógyulhat meg fokozatosan, csak akkor indulhatnak meg a teljesebb érettség és mások igényeinek felismerése felé, ha a válságos idôkben, erôszakos kitöréseik és szenvedéseik idején egyaránt ôszinte szeretettel veszik ôket körül. Világunkban igen fontos, hogy a családok között nagyobb legyen az összetartás. Egyszer egy lelkigyakorlat során fölkeresett egy házaspár. Az asszony gyermeket várt. Tizenkét orvos jelentette ki, hogy a gyermek nagy valószínűséggel súlyos agykárosodással jön majd a világra. Mind a tizenketten a terhesség megszakítását javasolták. Néhányan egyenesen kijelentették, hogy az asszonynak kötelessége inkább az abortuszt választani, mint hogy olyan lényt hozzon világra, aki egész életében szenvedni fog, s szenvedést okoz jövendô testvéreinek is. Ezek után az én véleményemet kérték. Azt mondtam nekik, hogy nem tudom elfogadni egy gyermek meggyilkolását, még ha beteg is. Halvány ígéretet tettem arra is, hogy segítek nekik, ha gyermekük fogyatékosan születik. Késôbb beszéltek a lelkigyakorlatos házat vezetô atyával, aki megígérte nekik: ,,Ha fogyatékos gyermekük születik, és nem tudják vállalni a gondozását, elviszem a közösségembe, és gondját fogjuk viselni''. Ennek tudatában az anya lemondott az abortuszról. Néhány hónappal késôbb két teljesen egészséges ikergyermeknek adott életet. A mai világban a családoknak egyre inkább meg kell tanulniuk, hogyan fogadjanak be egy szenvedô, elkeseredett embert. De oly sok embert, oly sok családot tart fogva az önzés, az individualizmus... Elzárkóznak a befogadás elôl, nem nyitják meg otthonukat mások elôtt: magukba zárkóznak. Néha saját gyermeket sem akarnak: anyagi boldogságuk akadályának tekintik. Ezek a családok saját termékenységüket ítélik halálra, bánatukba gubóznak, és mások termékenységének gátjává válnak. Lehetséges-e a megújulás? Hiszem, hogy mélységes kapcsolat fűzi össze a házastársak szerelmét és a termékenységet. Az igazi szeretet szükségképpen termékeny. Oly sokszor bírálják az egyházat a fogamzásgátlással, sterilizálással és abortusszal kapcsolatos álláspontja miatt! Pedig az egyház mindenekfelett az emberi szerelmet magasztalja. Mélységesen hisz a szexuális kapcsolat szépségében. A férj és feleség szerelmében van valami, ami mélységesen szent és titokzatos, olyannyira szent, hogy a Szentlélektôl ihletett írások egyik könyve, az Énekek éneke is ünnepli. Ez a szerelem Isten szeretetének jele és képmása. De a szerelem ajándékát nem azért kapta a férfi és a nô, hogy illuzórikus gettóba zárkózzon. Azért adatott nekik, hogy megnyissa ôket egymás felé, Isten és a többi ember felé, de leginkább a gyermekük, szerelmük gyümölcse felé. A férfi és a nô közötti kapcsolat természetesen nem hasonlítható a hím és nôstény állat kapcsolatához. A férfi és nô között a baráti kapcsolat megelôzi a szexuális kapcsolatot és utána is megmarad, a gyermeknek pedig hosszú éveken át van szüksége szülei szeretô jelenlétére. A házastársi szerelmet a gyermeknemzés szándéka és természetes lehetôsége nélkül is kifejezésre lehet juttatni. A nô voltaképpen havonta mindössze néhány napon át, s csak egy bizonyos életkorig termékeny. A férfi és a nô teste és szíve úgy van teremtve, hogy biológiai termékenység nélkül is ki tudja mutatni szeretetét a másik iránt. De egyesülésüknek mindig elô kell segítenie a lelki és emberi termékenységet, s nagyobb szeretetet kell világra hoznia szívükben egymás, gyermekeik és mindazok iránt, akikén felelôsséggel tartoznak. A termékenység ritmusának ismerete arra kötelezi a férfit és a nôt, hogy bizonyos idôszakban visszatartsák magukat, várakozzanak. Testük egyesülése annyira szent, hogy megköveteli a készséget a várakozásra és felkészülésre, bár ez sokszor nem könnyű. Az egyház felismeri a testek gyöngéd egyesülésének szent voltát, és érzi, hogy súlyos dolog a termékenység mesterséges befolyásolása. Tart attól, hogy az ilyen beavatkozás a szeretet megszentségtelenítéséhez és így halálához vezet. Fél attól is, hogy a mesterséges beavatkozás megváltoztatja a termékenységben szerepet játszó szervek működését, pedig ezeknek fontos szerepük van abban, hogy megnyissák az embereket egymás felé. A férfi és a nô egymás iránti szeretetében, hűségében és termékenységében Istenhez hasonlatos, aki ôt saját képmására teremtette. ======================================================================== 9. Az egység ünneplése Az öröm értelme Manapság sokat beszélnek arról, hogy az értelmi fogyatékos embereknek joguk van a nemi örömhöz; de annál kevesebb szó esik arról a jogukról, hogy szeressék és tiszteljék ôket egész valójukban, és arról, hogy joguk van a termékeny, értelmes élethez. Arisztotelész szerint az öröm az, ami a zavartalanul végzett tevékenységet kíséri. Örömöt találhatunk a vitában, a munkában, az evésben, az éneklésben. Minden tevékenységnek megvan a maga öröme. Ha valamit jól csinálunk, jobban tudatára ébredünk önmagunknak, annak, hogy élünk. Minél jobb a tevékenység és minél jobban végezzük, annál áthatóbb öröm kíséri. Az embernek, ha boldog akar lenni, képesnek kell lennie képességeit maradéktalanul kibontakoztatni és tevékenységeit akadálytalanul végezni. Nehéz megtanulni zongorázni, de aki igazán ért hozzá, örömét leli benne. A pszichológusok szerint az öröm a beteljesült vagy kielégített vágyak eredménye. Ez azt jelenti, hogy ha valaki a legegyszerűbb tevékenységet is képtelen megfelelôen elvégezni, nem tud kitörni a szomorúságból, az ürességbôl és a szorongásai közül. Öröm, vagy legalábbis tevékenység nélkül az emberre halál vár. Az élet erôi nem áramolhatnak szabadon: végtelen körben keringenek. Ez a szorongás. Az erôk, ha nem építhetnek és alkothatnak, pusztítóvá válnak. Aki úgy jön a Bárkába, hogy nem tud, s nem is akar dolgozni, sérült, és otthon is nehézségei vannak, az ott keresi a kielégülést, ahol tudja: lehet, hogy az evésben, lehet, hogy az önkielégítésben. Mások a tagadásban találják meg az örömöt: amikor szembeszállnak, kikezdenek másokkal, akkor érzik igazán, hogy élnek. A szeretô figyelemtôl megfosztott gyermek az agresszív figyelmet akarja felkelteni: inkább elviseli a pofont, mint hogy magányos maradjon, hogy elfelejtsék. Vannak, akik azért maszturbálnak, mert ez jelenti számukra az egyetlen örömet. Legalább, amikor egyedül vannak, az ágyban, részük legyen némi örömben. Egyes kórházakban és intézetekben, ha rossz az étel és nincs munka (vagy unalmas és rosszul fizetett), ha érdektelenek a szabadidôs tevékenységek, akkor az ott lakók borzalmas unalmat, fásultságot élnek át. Menekülésképpen sokan keresik a nemi gyönyört magányosan vagy másokkal együtt. Egyszerűen nincs elôttük választási lehetôség: ott keresik az örömet, ahol megtalálhatják. A tragédia azonban az, hogy a szexualitás emberi kapcsolat, valódi barátság nélkül rettenetes önámítás. Az öröm mindössze pillanatnyi, s utána nem marad semmi, semmiféle kapcsolat... semmi. Az ember egyedül marad, üresen és szorongásai között. A múltban az önkielégítést mereven elítélték. Ennek eredménye félelem lett, mely bűntudatot szült és gátlásokhoz vezetett, sôt, önutálatot idézett elô, és a test megvetését. Ma az önkielégítés lebecsülése a gyakoribb, mondván, hagyni kell mindenkit azt csinálni, amit akar, s az ilyesmi kamaszkorban természetes. Számomra úgy tűnik, hogy az igazság a két felfogás, a merev elutasítás és az engedékenység között van. Nem szabad elítélni a maszturbáló fiatalokat. Olyan feszültségek élnek bennük, melyeket még nem képesek uralni vagy integrálni. Mégis kötelességünk segíteni ôket, hogy leszokjanak. Az önkielégítés ugyanis önmagukba zárja ôket, olyan álomvilágba, mely meggátolja, hogy valódi emberi kapcsolatokat létesítsenek. Az öröm igencsak kétarcú valóság. Vannak veszélyes, halálos örömök, vannak olyanok, melyek függésbe hoznak, rossz szokásokat alakítanak ki (a kábítószerek például nemcsak a megszokásnak, de az ábrándos izgalmak világának is rabjává teszik élvezôiket, miközben megkezdik az agy károsítását is). Az ilyen örömök gátjai az igazi lelki fejlôdésnek. Megakadályozzák, hogy az ember megismerje a valóságot, önmaga és a másik ember valódi igényeit, hogy szeressen másokat, hogy küzdjön a békéért és az igazságért. A gyönyör önmagáért való keresése mások felé bizonyos közömbösséggel jár, s ha a gyönyör keresése eluralkodik, teljesen elszakítja az embert a többiektôl. Igazságtalan, hogy az erôsebbek elnyomják, megnyomorítják a gyengéket, de igazságtalan az is, hogy emberek önmagukba, saját örömeik világába záródnak, és nem hajlandók másokkal osztozni és párbeszédet folytatni. Az önzô szexuális gyönyör keresése valóságos kábítószerré válhat, mely meggátolja, hogy a szív érzékennyé váljon mások igényeire, mások szenvedéseire. Önmagába zárhatja az embert, saját érzelmei és érzései közé, hogy egészen elszakadjon a valóságtól. Az öröm így pusztítóvá válhat, mert elszigeteli az embert, és felerôsíti szorongásait, melyek ismét újabb örömök és pótszerek keresésére indítják. Ördögi kör alakul ki. Megnô a kábítószer és az alkohol iránti igény, hiszen növekszik a szorongás és a belsô fájdalom. Ez a folyamat, melyben nincs megállás, végül a halálhoz vezet: az embernek semmi nem elég, mindig többre vágyik. Ez a szorongásból fakadó függôség nem csupán lelki természetű: a szorongás megtestesül és biológiai függôséget kelt a testben, a vérben is. A gazdagokat állandóan fenyegeti a veszély, hogy engednek az azonnal megvásárolható gyors gyönyör csábításának. A gazdag családokban a gyermek minden anyagi igénye és kívánsága azonnal teljesíthetô, s így a gyermeket végül könnyű elkényeztetni, elrontani. Fontos az ,,elrontani'' szó. Lehetséges a reményre is nevelni, de ehhez belsô erôre van szükség. Bizonyos közvetlen és felszínes örömöket meg kell tagadni más, mélyebb örömök érdekében, melyek a művészetek, a tudás, a vallás és a valódi kapcsolatok világának magasabbrendű és általánosabb valóságára nyitják meg az embert. Erôfeszítést kíván például a mértékletesség az evésben és ivásban, ha valaki adni akar az éhezôknek. Az igazi öröm felfedezése Vannak olyan örömök is, amelyek megnyitnak mások felé, és valamilyen módon bensô erôt, biztonságérzetet és önbizalmat adnak, ami viszont lehetôvé teszi, hogy jobban megértsük mások igényeit és válaszolni is tudjunk ezekre. Az ilyen örömök táplálékot és erôforrást jelentenek, pihentetnek, s ugyanakkor erôt adnak ahhoz, hogy folytassuk a harcot a gonosz erôi ellen, melyek az önzés és a félelem börtönébe próbálnak zárni. Ezek az örömök vezetnek végig a szeretet útján. Ha az öröm, a gyönyör végcél, akkor börtönbe zár. Ha táplálék, akkor másokat segít jobban szolgálnunk. Az ilyen öröm nem zár el falként a másik embertôl, hanem közvetít, mint ahogyan a szülô közvetít, amikor lehetôvé teszi, hogy gyermeke megtalálja helyét a világegyetemben; közvetítô nélkül a kicsi félelemben él, önmagába zárkózik elszigeteltségében, és erôszakossá válik. A közvetítô jelenlétében félelme feloldódik, és bizalommal tud fordulni mások felé, akiket szeretni tud, akikkel együtt tud működni. Így van ez az örömmel is, annak legszebb formájában. A férfi és nô kölcsönös vonzódásából kialakuló kötelékek igen hitelesek lehetnek, s átfogják az egész embert. Ezekkel és ezekben a férfi és a nô közvetítôvé válhat a másik számára: biztonságérzetet nyújthatnak egymásnak, s megnyithatják egymást mások és a világegyetem felé. De ugyanez a vonzódás kettôjüket együtt, vagy külön-külön is önmagába zárhatja, s megakadályozhatja harmonikus, építô beilleszkedésüket a világegyetembe. A nevelés legfontosabb céljai közé tartozik, hogy segítsen különbséget tenni a tápláló, mások felé megnyitó örömök és a börtönbe záró örömök, a valódi beteljesülést hozó és a múló illúziót kínáló örömök között. A nevelés több, mint egyszerű tiltás a hamis örömöktôl. Inkább segítenie kell annak felismerésében, hogy miért hazug örömök ezek, vagy legalább azt, hogy mások sokkal mélyebb boldogságot hoznak, s ezzel együtt biztonságérzetet, békességet és önbizalmat nyújtanak. Nevelési szempontból az jelent nehézséget, hogy tudnunk kell, mikor engedhetjük, hogy valaki saját tapasztalata által fedezze fel bizonyos örömök illuzórikus és romboló voltát, s mikor jobb egyszerűen tiltani - - annak reményében, hogy elkerülhetjük a rossz szokások kialakulását, de egyúttal vállalva, hogy frusztrációt és haragot ébreszthetünk, mely tovább erôsítheti a vágyat. Annyira különbözik egyik helyzet a másiktól, hogy lehetetlen szabályokat alkotni. A legfontosabb, hogy megpróbáljuk felismerni, milyen hozzáállás teszi lehetôvé a legnagyobb növekedést. Szexuális kapcsolatok keresése közösség és ünneplés hiányában Úgy tűnik, hogy a jómódú országok kultúrájában összefügg a testiség elôtérbe kerülése a közösségi élet és az ôszinte barátság eltűnésével. Társadalmunk értékrendszere önállóságra és individualizmusra ösztönöz. Erôs az, akinek nincs szüksége másra, szabad az, aki nem függ senkitôl. Ezek az ideálok ellentmondanak a közösség eszményének, amely az adományok, a gyöngeségek és a kölcsönös egymásra utaltság elismerésére épül. Eltűnik, vagy legalábbis majdnem kivész az osztozás iránti érzék. A falvak elvesztik lelküket és érzéküket az ünneplésre. A nagyvárosokban senki nem ismeri a másikat, az emberek elszigeteltek, lakásuk négy fala közé zárkóznak. A nagy család a nagybácsikkal, nagynénikkel, nagyszülôkkel és unokatestvérekkel napjainkra eltűnt. Még a modern családot is veszély fenyegeti, mert hiányzik életébôl a közös ünnep, a közösség tudata. Az emberek magányt és szorongást élnek át, gyakran hiányzik belôlük a belsô erô. Ez az oka annak, hogy erôszakos vagy erotikus filmekben és műsorokban, kábítószerekben vagy az alkoholban keresnek izgalmakat. Hihetetlen hévvel vetik magukat a politikába vagy az egyéb elfoglaltságokba, miközben alig-alig tudják, mit akarnak. Mások az erôteljes érzelmi élményeket átmeneti, önzô szexuális kapcsolatokban keresik, melyekbôl azonban hiányzik a szív bensôségessége és a szövetség. E helyzetek mindegyikében az ember önmaga elveszítését kockáztatja. A házasságon kívüli nemi kapcsolat tiltása nem oldja meg a helyzetet. Olyan közösségekre van szükség, ahol az emberek mélységesen szeretik egymást, ahol hiteles szövetség fűzi ôket egymáshoz, melyet örömmel, lelkesen és találékonyan ünnepelnek. Az öröm és ünneplés nélküli világ szükségszerűen ad otthont a felszínes szexuális kapcsolatoknak. Ha a férfi és nô közti szexuális kapcsolatban sem az ünneplés, sem a szeretet nincs jelen, ha nem jele és gyümölcse a kettôjüket összekötô szövetségnek, akkor nem hozhat igazi örömöt. Az ilyen nemiség inkább a szorongás gyümölcse, mely az elszigetelôdéstôl való félelembôl származik. Az értelmi fogyatékos ember készsége az ünneplésre Mindig nagy élményt jelent számomra, amikor azt látom, hogy értelmi fogyatékos emberek hogyan tudnak ünnepelni. Mondhatná valaki, hogy ez a jelenség a Bárka-közösségek sajátja (Közösség című könyvemben írtam errôl), én azonban tapasztaltam ezt mindenütt, ahol értelmi fogyatékos emberek élnek. Legtöbbjüket nem foglalkoztatják olyan gondolatok, hogy ,,mit gondolnak majd rólam''. Szeretnek bolondozni, játszani és nevetni. Az ünneplés tetôpontján az értelmi fogyatékos emberek oly gyakran készek énekelni, tapsolni, sôt táncolni is, míg a racionálisabb, hagyománytisztelôbb résztvevôk mereven feszengenek, képtelenek elmosolyodni vagy akár énekelni. A Bárkában gyakran játszunk el jeleneteket az Evangéliumokból, s a segítôk általában húzódoznak attól, hogy Jézus szerepét vállalják. Az értelmi fogyatékos emberek könnyebben feloldódnak, szabadabbak, és kevésbé törôdnek azzal, hogy mit fognak gondolni róluk mások. Néhány országban lelkesen hirdetik az értelmi fogyatékos emberek ,,normalizációját''. Kitűnô gondolat ez, ha a normalizáción minden emberi lény alapvetô jogainak gyakorlását értjük: a munkához való jogot, a jogot a tömegközlekedési eszközök és a nyilvános uszoda használatára, s így tovább. De igazságtalan volna, ha nem tartanánk tiszteletben az értelmi fogyatékos emberek sajátos kultúráját és különleges igényeit. Ôk soha nem lesznek értelmi tevékenységek között élô emberek, legtöbbjük nem fogja tudni értékelni azt, ami elvont, intellektuális. Intuitív emberek ôk, szóban kevésbé tudják kifejezni magukat. Kultúrájuk és saját igényeik inkább érzelmiek. Ezért szeretik az olyan ünnepségeket, melyeknek maguk is aktív résztvevôi lehetnek. Modern kultúránk elfelejtett ünnepelni. Összejöveteleket ismer, ahol az ember iszik, eszik, nevetgél s az ismerôseivel beszélget. Fontos a szabadidô ,,eltöltése'': a tévénézés, a színház és a mozi, a sport, a tánc, a játékok, az olvasás és így tovább. Aki szabadságra megy, azt teheti, amit akar -- de az ünneplést ez a társadalom nem ismeri. Az ünneplés az öröm kitörése, életünk összefonódásának elismerése, örömteli felfedezése annak, hogy úgy tartozunk össze, mint egyetlen test tagjai, hogy különbözôségünk igazi kincset jelent, hogy engedhetjük leomlani a falakat, amelyek elválasztanak. Örvendezünk, hogy megoszthatjuk azt, ami bennünk a legmélyebb és legsebezhetôbb, hogy összefűz bennünket a bizalom. Az ünneplés a közösséghez tartozik, a tagok egységébôl és összetartozásából fakad. Célja nem az, hogy bizonyítson valamit: egyszerűen a közösségi élet csúcspontja, az egység kifejezôdése, amely egyúttal még mélyebb egységet teremt. Az ünneplésben részt vesz testünk és minden érzékszervünk; hozzátartozik a zene és az ének, a színes ruhák, a virágok, a szépség; nem hiányzik a finom étel, a vidámság, a mozgás és a tánc, az öröm és a humor, az imádság és a hálaadás. Az emberi lét minden elemének megvan a helye. A Bárkában elsôként azt tanultuk meg, hogyan ünnepeljük a születésnapokat. Olyan pillanatok ezek, amikor az ünneplés azt fejezi ki, hogy valaki különleges ajándék a közösség számára. Ilyenkor elbeszélgetünk az ünnepelt életérôl és sajátos tulajdonságairól, elmondjuk, miért különös öröm, hogy velünk van és segít a közösség építésében. Az ünneplés középpontjában az ünnepelt személy áll. A zenét, az ajándékokat és az ételeket az ô egyéni ízlésének, igényeinek és humorérzékének megfelelôen választjuk ki. Megünnepeljük a vallásos ünnepeket is, a karácsonyt, a húsvétot és pünkösdöt -- ezek emlékeztetnek arra, hogy Isten mennyire szereti népét, mennyire közel van hozzánk. Az emberiség nincs egyedül világunk szenvedései, egyenlôtlenségei és szorongásai közepette. És nincs egyedül a közösség sem: Isten visel rá gondot, vezeti. Mindenki az Atya kezében van, senki sincs magára hagyatva. Megünnepeljük azokat, akik már tíz éve élnek a Bárkában, és megünnepeljük az év végét, amikor felidézzük mindazt, amiért hálát adhatunk. Minden alkalom az ünneplésre. Amikor ünnepelünk, együtt énekelünk, együtt nevetünk, együtt imádkozunk. Ez mindenkinek a szívében megteremti az érzést, hogy a többiekhez, a közösséghez tartozik. Arra vagyunk teremtve, hogy együtt legyünk, együtt éljünk és dolgozzunk, mindenki a maga helyén. Isten teremtette a kötelékeket, melyek összefűznek: szövetségben élünk. Ez a szövetség nem fojtja el vagy akadályozza meg a személyes növekedést, hanem éppen ellenkezôleg, tudatosítja növekedésünket és még tovább hív: felszabadít. Maga Isten hívott el bennünket az elszigeteltségbôl, hogy együtt éljünk; Ô választott ki és hozott el bennünket a Bárkába, hogy közösséget építsünk. Tôle kapta mindenki azt az adományt, amelyet használnia kell, s amelyet ki kell bontakoztatnia -- hogy ami épül, valóban gyönyörű szép legyen. Ahol csak emberek élnek együtt, megvannak a maguk ünnepei sajátos szimbólumaikkal, saját nyelvükkel és viseletükkel, ami egységesíti a csoport tagjait, és az összetartozás érzését kelti bennük. A fegyveres erôk díszszemlét tartanak (bár ez nem ünneplés); az afrikai falvaknak megvannak a maguk táncai, rituális szertartásai és beavatási ceremóniái; a klubokban hagyományok és ,,szertartások'' szabályozzák az életet; a különbözô iskolákhoz tartozó pszichoanalitikusok is külön nyelvet és szimbólumkészletet használnak. A csoportosulások szerkezetének és fajtájának megfelelôen az ünnepek vagy önmagába zárttá teszik a csoportot, vagy megnyitják a tagokat a többi ember és Isten felé. Az összetartozás és barátság tudata lehet másokat kizáró, és lehet nyitott. A kizárólagossággal felsôbbrendűségi érzés jár együtt; ilyenkor a csoport az erejét fitogtatja: mi vagyunk a legjobbak, a legerôsebbek, a megváltottak, a kiválasztottak. Ez nem igazi ünneplés. A nyitottság alázatot és egyfajta szegénységet jelent: senki sincs kizárva. Az ünneplés szívében a leggyengébbek, a legszegényebbek állnak. Az igazi ünneplés nyitva áll mindazok elôtt, akik a szövetséget elismerik és élni akarják, akik ünnepelni akarják és hálát akarnak adni érte. A keresztény közösség életének szívében az Eucharisztia ünneplése áll. Ennek az ünnepnek a szívében Isten van jelen, aki kicsivé és szegénnyé lett, aki kenyér és bor színe alá rejtôzött. Azért jön, hogy a kicsinyeknek, a legszegényebbeknek adja önmagát. Az Eucharisztia Jézus szeretetének és feltámadásának ünneplése. Az Ô visszatérését hirdeti; a remény jele. De az Eucharisztiában a szenvedés is jelen van. Jézus legnagyobb áldozata ez, melyben életét adta: vérét ontotta, testét áldozta fel. Az emberiség minden nyomorúsága és szenvedése, minden megtörtsége jelen van az Eucharisztiában. Jele ez minden szenvedés termékenységének, melyet felajánlanak, egységben Jézussal, akinek szenvedése megment és felszabadít. Az Eucharisztia az egység tökéletes ünneplése. Megadja a tudatot, hogy Jézushoz és testéhez, az egyházhoz tartozunk, az egyháznak pedig ahhoz a sejtjéhez, amely a mi közösségünk. Az Eucharisztia, egyedülálló módon, egyszerre közösségi ünneplés és igen bensôséges, személyes valóság. Az Igével kezdôdik, melyet közös ének és imádság követ -- és csönddel zárul, melyben mindenki bensôségesen személyes kapcsolatba kerül Jézussal, mikor testét eszi és vérét issza. Ebben a percben közösség jön létre kettôjük között: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én ôbenne.'' A kettô eggyé válik, egy testben, Krisztus testében. Más ünnepek is nyújthatják az összetartozás tudatát, de ezeknek a végén gyakran hiányzik a bensôségesség. Nem jelentik szükségszerűen a személyes barátság átélését a másik emberrel -- ez más percekhez kötôdik. Az Eucharisztia emlékeztet arra, hogy a közösség nem könnyű hely, de a növekedés helye Isten szívében. Az Eucharisztia a táplálék, mely segít, hogy a szeretet útján járva eljussunk a szabadságra. Titokzatos módon forrasztja össze a közösség, a szövetség minden fájdalmát és örömét. Reményt ad: bensôséges közösség Istennel és a másik emberrel. Az a közösség, mely már nem ünnepli örömét, hogy együtt lehet, egységben Istennel és nyitottan a többi ember felé, az a közösség haldoklik. Szabályok és törvények alkotják, talán ígéretek és fogadalmak is, de lelkét elveszítette: csontváz csupán. A közösség szíve az ünneplés különbözô formáiban mutatkozik meg, a szeretetben és kölcsönös bizalomban, az összetartozás örömében, hogy testvérek munkálkodnak együtt, egyetlen cél érdekében. Ünneplés, agresszivitás és megbocsátás Az ünneplés egyik célja az agresszivitás felszabadítása, amely falként választja el az embereket. Az agresszivitás lehet támadó vagy védekezô. Véd és eltaszít. Azt rejti el, ami bennünk a legmélyebb és legbensôségesebb: szívünk sebezhetôségét. Sóvárgásunkat, hogy szerethessünk és szeressenek bennünket, szomjúságunkat a gyöngédség, együttérzés, megértés és személyes emberi kapcsolatok után. Ez az agresszivitás vagy keménység a sebek, félreértések, igazságtalanságok, a meg nem értések, a bűntudat és a félelem eredménye. Megoszt, elválaszt, falakat emel, elszigetel, feszültséget kelt. Ahol gyökeret ver, elpusztítja a közösséget. Az agresszivitás látható formája veszélyes lehet, amikor megosztáshoz és szakadáshoz vezet, amikor darabokra szaggatja a közösséget. De a látható agresszivitás elvezethet a párbeszédhez és a megbocsátáshoz is, ami lehetôvé teszi a növekedést az igazságban, és megengedi egy új egység felfedezését. Létezik egy egészséges agresszivitás, mely kiáltás a meg nem kapott helyért, kiáltás az igazságért, kiáltás az elismerésért. Van azonban rejtett, alattomos agresszivitás is, mely sohasem ölt látható formát. Túlságosan fél mindenki az agresszió megnyilvánulásaitól, azoktól a különbözôségektôl és hasadásoktól, melyek a közösségen belül húzódnak. A közösség tagjai ezért elrejtôznek egymás elôl, beszélgetés közben felszínes témákat érintenek csak. Nincs valódi párbeszéd; az olyan témák, melyek felszínre hozhatnák az ellentéteket, tabunak számítanak. A társalgás az udvariasság szabályainak megfelelôen folyik, de a félelem és egymás iránti bizalmatlanság megmarad: áthatolhatatlan falak emelkednek az emberek között. Az agresszivitás jelen van, és aláás minden ôszinte emberi kapcsolatot, mégis mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna és az egység teljes lenne. Hogy eljuthassunk az igazi egységre, újra és újra tudatosan el kell ismernünk a megosztottságot, az agresszivitást, a szívünk mélyén megbúvó félelmet, mert csak így gyógyíthatjuk be a sebeket, így kezdhetünk párbeszédet és juthatunk el a megbocsátásra. A megbocsátás és az ünneplés összetartozik. A megbocsátás az ünneplés feltétele és következménye. Mikor a tékozló fiú kicsapongásai után hazatért, apja megbocsátott neki, és mindenkit lakomára hívott. Így szólt szolgáihoz: ,,Hamar hozzátok elô a legszebb köntöst és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elô a hízott ökröt, öljétek le, készítsétek el a lakomára, mert fiam, aki meghalt, feltámadt. Elveszett és megkerült. Ünnepeljünk!''[1] Egyesek azt szeretnék, ha a közösségi ünnepek spontán jellegűek lennének: azt mondják, csak akkor tudnak ünnepelni, amikor olyan hangulatban vannak. De ha addig várnánk, amíg mindenkinek megjön a kedve, nem ünnepelnénk valami sokszor! A szigorú rituálé és a spontán érzelmi megnyilvánulás között létezik egy középút. Az ünneplést alaposan elô kell készíteni. Fontos eltervezni, mit énekeljünk, mit milyen sorrendben tegyünk, de meg kell ôriznünk rugalmasságunkat, hogy tudjunk változtatni is: meg tudjuk hosszabbítani a kegyelem pillanatait és a csendes idôszakokat, vagy rövidebben végezhessünk egyes részleteket, ha erre van szükség. Gyakran éppen a legváratlanabb, spontán események nyújtják a legtöbbet. De a spontaneitás, mely az emberekben működô Szentlélek jelenlétébôl fakad, csak a jól eltervezett ünneplésben nyer értelmet. Sok értelmi fogyatékos embernek biztatásra, hívogatásra van szüksége, hogy be tudjon kapcsolódni bizonyos tevékenységekbe. Ez nem kis fáradságba kerül. Mennyivel könnyebb leültetni ôket a tévé elé, elôadni nekik egy műsort, vagy hagyni, hogy tegyék, amit akarnak! De ha meghallják a hívást, az ünneplés szívébe kerülnek, és másokat is magukkal ragadnak melegségükkel és különleges örömükkel. Az egység ünneplése A bensôséges testi egyesülésbôl fakadó öröm, ha ôszinte, akkor a szeretet öröme, annak boldog tudata, hogy nem vagyunk egyedül földi zarándokutunkon. A bensôséges testi kapcsolat egy barátság csúcspontja, melyhez hozzátartozik a közös élet napról-napra. A menyegzôs lakoma öröme az egység öröme. A Teremtés könyve és az Evangélium beszél a férfi és a nô hivatásáról, hogy a két test egy legyen. A ,,test'' szó itt nem pusztán fizikai valóságot, még kevésbé a lélekkel szembeállított testet fejezi ki, hanem két személy mélységes egységét jelenti, akik a Szentháromság jelenlétének jelévé válnak. Egy más alkalommal Jézus azért imádkozik, hogy tanítványai éppenúgy egy legyenek, ahogyan az Atya és Ô egyek (lásd Jn 17. fejezetét). Lehetetlen a két szöveget nem egymás mellé tenni, különösen azóta, hogy Szent Pál az efezusiakhoz írt levelében az egyház és Krisztus kapcsolatát a szeretetben egyesült férfi és nô kapcsolatához hasonlítja. Mikor a házastársak teljes bizalommal, tökéletes ajándékként, nagy- nagy gyöngédséggel egymásnak adják önmagukat, egységüket ünneplik. Nem egyszerűen a házastársak szeretetének, de a szülôk és gyermekek egységének ünnepe is ez. Hivatalos pecséttel zárja le a család egységét és hivatását a szolgálatra. II. János Pál magyarázatot fűzött a Teremtés könyvének egyik részletéhez (2,23-25), melyben elôször találkozik a férfi és a nô: ,,Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mert a férfibôl lett.'' A szöveg folytatódik: ,,Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettô egy testté lesz. Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás elôtt.'' II. János Pál pápa szerint a szöveg az emberi mivolt elsô megünneplésérôl számol be, mely együtt járt a test lelki jelentôségének megtapasztalásával.[2] A pszichológusok szerint az egység keresése az ember nagy kérdései közé tartozik. Az ember egységre törekszik Istennel, a kozmosszal és embertársaival. Tudatalattijának legmélyérôl fakad a sürgetés az elveszett egység megtalálására. Születése elôtt a gyermek mit sem tud anyjával való egységérôl, vagy arról, hogy személyiségét hogyan formálja ez az egység (vagy néha ennek hiánya). De attól a pillanattól fogva, hogy a csecsemô elhagyja anyja méhének biztonságát, békéjét és harmóniáját, már egy másik egységet keres... A házastársak egysége az egyik legfontosabb tapasztalat az elveszett egység keresésének útján, de csak akkor jön létre, ha két ember tudatosan adja oda magát egymásnak. A két házastárs által ünnepelt egység elsôsorban nem anyagi egység, testük egyesülése, hanem abból a ténybôl fakad, hogy egy szívvé, egy lélekké lettek. A férfi és a nô, aki néhány szempontból mélységesen különbözik, egész életre társává és különleges barátjává válik a másiknak gyengédségében, világról alkotott képében és Isten iránti szeretetében. A házastársi egyesülés mélységes egység, jele más egységeknek, de nem az egyetlen egység. Ha azok, akik nem léphetnek házasságra, vagy nem erre hivatottak, nem találják meg az egység ünneplésének más módját, szívük és testük vágya beteljesületlen marad, és szexualitásuk testi és biológiai igénye a valódi életszövetségen kívüli beteljesülés után fog kiáltani. Ez az oka az ünneplés különlegesen mély jelentôségének a Bárkában. Ha egy otthonból vagy közösségbôl kivész az ünneplés, minden valószínűség szerint jellemzôvé válik a szexuális éretlenség. A közösségi ünneplésnek mindig az egység, a szövetség ünneplésének kell lennie. A boldogság Az ember boldogságra szomjazik. Aki úgy érzi, sohasem lehet boldog, az rálép a halál felé vezetô útra. Egyedül találja magát, szemközt korlátaival és szegénységével, s megadja magát a szomorúságnak és a kétségbeesésnek. A kétségbeesés az önmagával szembeforduló élet. Ha az élet nem áramlik kifelé, hogy gyümölcsöt hozzon, elpusztítja önmagát. A boldogságnak, melyre minden ember törekszik, ôsi idôktôl fogva hatalmas szimbóluma az esküvôi lakoma. Az egységnek ez a jelképe olyan hatékony, hogy a tömegkommunikációs eszközök egész sor árucikk népszerűsítésére felhasználják: ha azt akarod, hogy szeressenek, ha társra vágysz, ilyen meg ilyen ruhát viselj, használd ezt vagy azt az illatszert, ne titkold, hogy ilyen és ilyen sajtot eszel. Ez a szimbólum vezérmotívuma a művészeteknek, filmeknek és a slágereknek is. Az emberiség keresi azt a sohasem változó szeretetet, mely megszűntet minden fájdalmat, minden szenvedést, minden megosztottságot és minden háborút. A marxizmus olyan tökéletes szocialista államot remél alapítani, ahol túl minden küzdelmen és háborún, mindenki állandó ünneplésben él, ahol mindenki ünnepelheti az egyenlôséget, hiszen csak egyetlen osztály, egy nép lesz: a proletariátus, amely legyôzte a burzsoáziát. Az emberiség végsô célja, mely felé mindegyikünk törekszik, az az egység, ahol nincs többé küzdelem és háború. A harccal mindig együtt jár a legyôzetés, az elnyomás lehetôsége, s ezáltal az elszigetelôdésé is. Az esküvôi lakoma minden küzdelem végsô célja, hiszen a szeretet ünnepe. De az egység keresése még mélyebben gyökerezik az emberiségben. Alkotórésze minden nagy vallásnak, különösen a buddhizmusnak és a hinduizmusnak. Megtalálható a zsidó-keresztény hagyományban, mely szerint az idôk végén egy nép, egy nemzet, egy város lesz, a mennyei Jeruzsálem, ahol nem lesz több háború. Amikor Isten népének egységét próbálja kifejezni a Szentírás, a menyegzôs lakoma szimbólumával él. A Jelenések könyvében János új eget és új földet lát: ,,Láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égbôl, az Istentôl. Olyan volt, mint a vôlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felôl megszólal egy harsány hang: Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ôk az ô népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükrôl minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem veszôdség, mert a régi világ elmúlt.'' (Jel 21,2-4) Hasonlít Isten országa a szeretet ünnepére, a ,,menyegzôs lakomára'' (Mt 22,1-10), az egység ünnepére. Az értelmi fogyatékos emberek, mint mindenki más, vágynak a szeretetnek erre az ünneplésére. Ez lelkük legmélyebb vágya. S a szeretet ünneplése lényük egészébôl fakad. De hogyan ünnepelhetjük meg a szeretetnek ezt az egységét? Ez mindegyikünk számára az alapvetô kérdés. Ha az egységet akarjuk ünnepelni, el kell szakadnunk önzésünktôl, keménységünktôl, és túl kell lépnünk önmagunkon, ki kell nyílnunk mások felé. Ha engedjük, hogy saját igényeink kielégítése rabul ejtsen, csak saját szerzeményeinket és vagyonunkat ünnepelhetjük, de nem a szeretetet és az egységet. Az egység ünneplése annyi, mint az egység felfedezése az emberek között. Szent Pál az egyházat testhez hasonlítja, amelynek minden ember tagja a maga sajátos adományaival együtt.[3] A Krisztus által egyesített emberek egy testté, egy lélekké válnak. Nem vetélytársak immár, akik állandó versengésben élnek. A különbségek már nem fenyegetést, hanem kincset jelentenek számukra. Harmóniában élnek egymással: többé nem kell egymásra támadniuk, hanem éppen ellenkezôleg, szükségük van egymásra és egymás különbözô adományaira. Ha felfedezzük a kölcsönös függôség gazdagságát, nem maradunk egyedül; egymás társai leszünk, segítjük egymást, mindenki a maga különbözôségével és adományaival. Csak így ébredhet fel, ami bennünk a legmélyebb: sebezhetô szívünk, melyet gyakran az agresszivitás védôsánca mögé rejtünk, mégis képes úgy magába fogadni Istent és embereket, hogy közben nem veszítjük el azt, ami a legértékesebb: szabadságunkat, szeretetünket, önmagunkat. Nincs szebb a világon, mint amikor emberek bíznak egymásban. A bizalom növekedése Isten műve. A gonosz szellem műve mindaz, ami szétválaszt: az emberek közötti kapcsolatok tönkremenetele, a bizalmatlanság és a kétely. Az egység ünneplése egymásba vetett bizalmunk ünneplése. Szívünk azonban továbbra is sebzett marad. A bűn és a gonosz mindannyiunkban ott lakik: még nem élünk a mennyben. Ünnepeink ezen a világon voltaképpen a remény ünnepei. De ez a remény nem csal meg, mert alapja a Jézus Krisztusba vetett bizalmunk, aki legyôzte a halált és a gonoszt. Ô hív bennünket, hogy szövetségben éljünk vele, és azt kéri, hívjunk másokat is, hogy társaink legyenek. ======================================================================== Összefoglalás A közösség olyan hely, ahol az ember a teljesség felé növekedhet. A hiteles emberi kapcsolatok, melyek mindenkit lényének legmélyén érintenek és szólítanak meg, az odatartozás tudata, a valódi termékenység a személyes szinten és a közösségben, az ünneplések, és mindenekelôtt a Jézussal közösségben élt élet mindenkit segítenek, hogy fokozatosan megindulhasson nemi ösztönei integrálásának útján. De ez a közösségi élet feltételezi, hogy nap mint nap mindenki igent mond saját növekedésére. A közösség azonban nemcsak a jótékony kapcsolatok, hanem a küzdelem és a bensô szenvedés helye is. Ha egyedül élünk, könnyen gondolhatjuk, hogy szentek vagyunk; ha együtt élünk másokkal, akkor látjuk, hogy mégsem. Lényünk mélységeiben hamar felfedezzük azokat a területeket, ahol a gyűlölet és a szorongás, a féltékenység és a félelem lakik, vagy éppen a gátlások, az uralkodási vágy vagy a törekvés húzódik értékes voltunk folytonos bizonygatására. Az emberi élet sohasem állandó. Szüntelenül alakul: vagy mélyül és újra meg újra megnyílik a valóság és az igazság felé vagy önmagába zárul és visszafejlôdik. Az ember vagy egyre jobban kitárul a szabadságban és a bizalomban, vagy önmagába zárkózik a félelem falai mögé. A közösség csak akkor lehet a gyógyulás és növekedés helye, ha elevenen él benne a szeretet és a remény. Tudjuk, hogy a közösség könnyen válhat lelketlen intézménnyé, olyan hellyé, ahol az adminisztráció és a hierarchia, a szabályok, a szervezet fontosabb, mint a tagok közössége és barátsága. A közösséget állandóan táplálni és éltetni kell, különben könnyen önmagába zárul, s akkor többé már nem közösség. Éppen ebben áll a Bárka kihívása. Minden közösségünk megtapasztalta a kétségbeesés erôit, melyek a közösségen belül vagy azon kívül fakadnak, s amelyek megfojtják az életet; de minden közösségünk megtapasztalta a remény életet adó erôit is. Közösségben élni annyit jelent, mint fölvenni a harcot a kétségbeesés erôi ellen. De vannak bizonyos törvények, amelyeket ismernünk kell, és tiszteletben kell tartanunk. Folytonosan és elevenen kell a tagok emlékezetébe idéznünk a közösség céljait, hogy ez erôt adjon és mindenkinek az indítékait táplálja; újra és újra vissza kell térnünk az imádsághoz, alázatosan kell Isten elé állnunk; föl kell ismernünk az ôszinte, egyszerű párbeszéd jelentôségét, és mindenkit meg kell hallgatnunk, különösen a kisebbségben lévôket és a legszegényebbeket; meg kell tanulnunk megbocsátani és ünnepelni úgy, hogy közben szegények maradjunk -- mert a gazdagság, akárcsak a kényelem, elfojtja az erôket. Újra meg újra rá kell hagyatkoznunk tapasztalt kívülállókra, akik a közösség értékelésében segítenek. Ha mindezekre nem fordítunk figyelmet, fokozatosan elveszítjük az éltetô erôt, mely elôre visz. Ez pedig azzal jár, hogy falakat kezdünk emelni magunk köré. Megoszlás, elkülönülés, elválás és megtörtség fogja jelezni a közösség útját a halál felé. Ha a közösség langyossá és középszerűvé válik, tagjai állandó csalódottságban élnek. Az emberi kapcsolatokból eltűnik a melegség és a hitelesség. Elapad az erô a befogadásra, a szeretetre, az ünneplésre, eluralkodik a csoporton a meddôség érzése. Ha az érzelmek nem fakadhatnak fel mindenkibôl egy mélyebb szinten, megjelenik az agresszivitás és a nemi eltévelyedés, felemelkednek a korlátok. Törvények, szabályok és utasítások nem oldják meg a helyzetet, és többnyire csak súlyosbítják a nehézségeket. Fokozzák a csalódottságot, a bűntudatot és a bensô feszültségeket, melyeknek végül valamilyen módon fel kell oldódniuk. Az engedékenység a szövetség-kapcsolattól elválasztott szexualitás területén egy remény nélküli társadalom terméke. Az igazi megoldás nem a féktelen szexualitás elítélése, hanem a remény újbóli felfedezése. Napjainkban a családi élet igen könnyen törik szét, ami katasztrofális következményekkel járhat a gyermekekre nézve, s forrásává válik a szorongással összekapcsolódó individualizmusnak és a végletes törékenységnek. Számomra úgy tűnik, hogy nem tudunk eljutni egészséges emberi kapcsolatokra, s nem lesz erônk olyan közösségek alapítására, amelyek segítik a szexuális ösztönök integrálását, ha nem fordulunk az Evangélium és az evangéliumi remény felé. Az erkölcstan önmagában elégtelen, mert a törvény ismerete még nem nyújtja a megtartásához szükséges erôt. Az értelmi fogyatékos emberek számára különlegesen nehéz rátalálni a harmonikus életre, ha nem élnek valódi közösségben. Oly nagy az igényük az emberi kapcsolatokra, a bensôségességre, a termékenységre és az ünneplésre. Nem meglepô, ha néhányan a szexuális kapcsolatok felé fordulnak, és minden reménytelenség ellenére remélik, hogy ebben találnak békét. Sokakat tesznek kiábrándulttá ezek a felszínes kapcsolatok, melyek nem vezetnek igazi és tartós barátságra, valódi szövetségre, az összetartozás tudatára. Mégis vannak, akik a barátságra épülô társas kapcsolatokban megtalálják az egyensúlyt, ha ez mégoly kényes is. Igazságosabbnak és ôszintébbnek tartom, ha ezeket a párokat a házasság felé irányítjuk, mint ha meghagyjuk ôket a bizonytalanságban kapcsolatuk tartósságát illetôen. Nem fogadhatjuk el túlságosan könnyen, hogy párok alakulnak és bomlanak fel; jobb, ha arra hívjuk ôket, hogy valóban hűségesek legyenek, vagy egymáshoz -- minden segítséget megadva nekik ehhez --, vagy egy eleven közösségi élethez. Megindító azoknak a szülôknek a szenvedése, akik kénytelenek gyermeküket olyan otthonokba adni, ahol a szexualitást a felszabadulás eszközének tekintik, s ahol hiányzik a hit, mely a valódi közösségi élethez egyesítô és éltetô erôt nyújthatna. A szülôk magukra vannak hagyva, boldoguljanak, ahogyan tudnak. Nem csoda, ha a különbözô világképpel és vallási háttérrel rendelkezô szülôk összefognak, hogy iskolákat és otthonokat alapítsanak, bár éppen nézetkülönbségeik folytán ritkán képesek olyan igazi közösséget létrehozni, melybôl nem hiányzik a hit és az elevenség. Talán még nem késô visszájára fordítani a folyamatot, ha lesznek olyan hívô férfiak és nôk, akik nyitottak a közösség valóságára és a fogyatékos emberek értékére, felismerik jelentôségüket a társadalom szempontjából, és együtt munkálkodnak közösségek alapítása vagy megújítása érdekében. Így válik majd talán lehetôvé, hogy a fogyatékos emberek, akik a társadalom szívében találják meg helyüket, maguk is hozzájárulhassanak a befogadás és a szeretet értékeinek újult felfedezéséhez. Amíg azonban nincsenek igazi közösségek, az értelmileg sérült emberek nem tudnak elmozdulni a társadalmi ranglétra legaljáról, ahol elszigetelten, a szorongás és a kétségbeesés hatalmában élnek. Nyugtalanít, hogy mit hoz a jövô az értelmi fogyatékos emberek számára. Ma, amikor mindent ,,racionalizálnak'', mindent gazdasági szempontból mérlegelnek, nagy a veszélye, hogy az értelmi fogyatékos embereket elteszik az útból, mondván, túl sokba kerülnek. Természetesen lesznek kísérletek a kisebb mértékben sérült emberek fejlesztésére, hogy ,,normális'' munkahelyeken vagy védett műhelyekben dolgozhassanak, de a súlyosabban fogyatékos embereket a megsemmisítés veszélye fenyegeti. Már a magzati korban végzett orvosi vizsgálat is -- melyben önmagában semmi kivetnivaló nem volna, ha lehetôséget nyújtana a gyógyításra -- gyakran vezet abortuszhoz, s tudjuk, hogy mind több fogyatékos csecsemôt ölnek meg születésük pillanatában. Az értelmi fogyatékos emberek talányt jelentenek társadalmunk szemében. Puszta létük is számtalan megválaszolhatatlannak tűnô kérdést vet fel. Nehéz látni életük értelmét. Mivel akaratukat és értelmüket nem képesek kifejleszteni, életük gyakran meddônek és haszontalannak tűnik. Jól szervezett, bonyolult szerkezetű társadalmunk csupán gazdasági tehernek tekinti ôket. Jelenlétük zavaró mások számára. Egyre inkább érzékelem, hogy sokan tartanak minket (akik a Bárkában élünk) tökéletesen eszelôsnek. Akik a társadalom szemében értéktelenek, azokat mi értékesnek tartjuk, és képesnek arra, hogy azt ébresszék fel, ami a legbecsesebb: az emberi szívet, a nagylelkűséget, a szeretet hevét. Arra ösztönöznek, hogy értelmi képességeinket a szeretet szolgálatába állítsuk. Gyógyítani tudnak azzal, hogy az embert legmélyebb érzelmeinek, szeretni tudásának és értelmi képességeinek egyesítésére hívják. Így az élet forrásaivá válhatnak. A társadalmon, mely félredobja nem termelékeny és gyönge tagjait, hamar elhatalmasodik a puszta ésszerűség, a szervezés, az agresszivitás és az uralkodási vágy. Szívtelen, minden kedvességet nélkülözô társadalommá válik, racionálissá és szomorúvá, melybôl hiányzik az ünneplés, megosztott, és ki van szolgáltatva a vetélkedésnek, a versengésnek s végsô soron az erôszaknak. Egyedül az Evangélium tárja fel a szegények, a gyengék, a ,,haszontalanok'' életének valódi értelmét. Jézus üzenete világos: az Örömhír kinyilatkoztatása a szegényeknek szól. S az Örömhír az, hogy ôk sohasem lesznek elhagyatottak, az Atya szereti ôket és gondot visel rájuk. Van helyük a világban, értékesek. Lényük mélyén misztérium rejtezik. Ha szívünkben közelebb kerülünk hozzájuk, Istenhez kerülünk közelebb. Így azt tárják fel, ami a legértékesebb minden emberben: hogy képesek vagyunk szeretni. Titokzatos erejük lehetôvé teszi, hogy emberek megnyíljanak egymás felé. De leleplezhetik azt is, ami a legkeményebb, legönzôbb, leginkább elviselhetetlen az emberben, éppen azért, mert nyugtalanságot keltenek, kihívást támasztanak. Próbára teszik a félelem, a gyűlölet és a szorongás mindegyikünkben ott lappangó helyeit. Barátság után kiáltó lényük tárja fel elôttünk, mennyire félünk a szeretettôl -- és így fellobbanthatja a gyűlöletet. A gazdagok félnek a szegényektôl, akik nyugtalanítják ôket! Ezért rendezik el a dolgokat úgy, hogy sohase kerüljenek kapcsolatba velük, és még látniuk se kelljen ôket. A kegyetlen elutasítást azután még igazolni is próbálják. De a félelem és gyűlölet jelenlétének leleplezése bennünk a javunkra is válhat, mert a maga valójában mutatja meg lényünket, olyan igazságokat tár fel, melyeket nem szívesen ismerünk el. Senki sem szereti, ha rámutatnak, hogy a gonoszságnak és a halálnak milyen erôi működnek benne. Szeretnénk mindig tökéletesnek látszani, szeretnénk jónak, igaznak hinni magunkat, s titkolni akarjuk mások elôl, hogy rosszak is lehetünk, gonoszság is lakik bennünk. De nem léphetünk a gyógyulás útjára, míg illúzióink a napvilágra nem kerülnek, és el nem ismerjük emberi valóságunkat. Be kell vallanom, engem is csak akkor érinthetett meg Isten irgalma, mikor felismertem önnön nyomorúságomat és a bennem lakó gyűlöletet: csak akkor fedeztem fel Jézusnak, a szívek gyöngéd gyógyítójának és megtörtségünk megváltójának misztériumát. S csak ekkor tudtam magam is együttérzô szívvel fordulni mások nyomorúsága felé, anélkül hogy összetörtem volna ôket. Valóban a szegények gyógyítják meg a gazdagok szívét: elvezetik ôket saját szegénységük felfedezésére. A szó bibliai értelmében gazdag embernek mindene megvan, kivéve az egyetlent, ami lényeges: a képességet, hogy adni tudjon, és hogy önmagából tudjon adni. Nem meglepôek tehát Jézus szavai: ,,Milyen nehéz a gazdagnak bejutni Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán...'' A szegények segítenek a gazdagoknak felfedezni a szeretet és az osztozás értékét. Carl Jung egyszer egy elôadáson[1] elmondta, mennyire csodálja a keresztényeket, mert Jézust látják meg a szegényekben, az éhezôkben, a mezítelenekben, a betegekben és a foglyokban, az idegenekben. Csak azt nem értette, hogy saját szegénységükben miért nem képesek fölismerni Krisztust. Saját nyomorúságának tudata elôl mindegyikünk menekülni próbál. Szívesebben élünk az illúzióban, hogy tökéletesek vagyunk. Ha korlátainkkal és szegénységünkkel szembe akarunk nézni, nem alapvetôen fontos-e, hogy felismerjük: Isten éppen ebben a szegénységben szeret bennünket?! Mindinkább világossá válik elôttem, hogy csak sebeink és szegénységünk elismerése teheti lehetôvé, hogy ôszinte baráti kapcsolatban éljünk értelmi fogyatékos emberekkel. Gyakran hisszük magunkat náluk magasabb rendűnek, ,,jótevônek'' és ,,nevelônek'', s vagyunk ezért képtelenek közösséget teremteni velük. Csak saját korlátaink és sebeink elismerése teszi lehetôvé, hogy ôszintén közelítsünk az ô korlátaikhoz és sebeikhez. A barátság kezdete az, hogy a másikat feltétel nélkül elfogadom, és nem megváltoztatni akarom elôbb. S ez az a barátság, melyre az értelmi fogyatékos embernek szüksége van, hogy elhagyhassa magánya börtönét és élni kezdhessen. Civilizációnk veszélye a sikerért, a hatalomért, az anyagi javakért folytatott versenyfutás. Ennek ára az elszigetelôdés: minél magasabbra kerülünk, annál magányosabbak leszünk, szakadék nyílik a sikeresek és sikertelenek között, akik így elbátortalanodnak és agresszívvé válnak. Nem kellene-e inkább visszájára fordítanunk a versenyt, és az embereket arra bátorítanunk, hogy a társadalom legalján elhelyezkedôkkel keressenek kapcsolatot? Hiszen így azt teremthetjük meg, amire mindenkinek a legnagyobb szüksége van: az igazi közösséget. S ekkor mindenkivel együtt, a közösség szívében a legszegényebbekkel, megünnepelhetjük szövetségünket. De kinek van elegendô tekintélye, s ami még fontosabb, hitele, hogy megfordíthatná a történelem menetét? Vajon nem rajtunk van-e a sor, mindannyiunkon? Mindegyikünknek választania kell, hogy a két esztelenség közül melyiket vállalja: az Evangélium oktalanságát, vagy világunk értékrendjének értelmetlenségét. Az Evangélium esztelen: a szegényekben Isten jelét és szentségét látja, így tárja fel Jézus misztériumát, s így vezet bennünket valódi bensô szabadságra a közösség, az ünneplés és az emberi kapcsolatok által. A világ értékrendje bolond: az embert arra ösztönzi, hogy magának keresse a vagyont, aminek eredményeképpen megvet és elutasít másokat, védôfalakat emel maga köré és végül felfegyverkezik, hogy még jobban megvédhesse önmagát. Ez az út a pusztulásba visz. John Halsey, a skóciai Edinburgh melletti Színeváltozás gyülekezet anglikán lelkésze mondta nekünk egyszer: ,,Vagy továbbra is a szegények hátán járunk, és ez elvezet bennünket az atomfegyverek bevetéséhez, vagy megtanulunk a szegényekkel együtt járni, ami által eljuthatunk a színeváltozáshoz Jézus Krisztusban. Az értelmi fogyatékos emberek csak akkor fognak tudni emberi módon élni, ha egy hiteles közösség életében találják meg a helyüket. De az ilyen közösségi élet lehetetlen az Evangélium ösztönzése nélkül, mely a szegényekben az éltetô erô forrását látja, a tekintélyben pedig nem a kiváltságot, hanem a szolgálatot. Valóban, erre a közösségi életre földünk minden lakójának szüksége van. Kétlem, hogy lehetséges volna ellenállni a gazdagság és a hatalom kísértésének, és mindazoknak a felszínes örömöknek, melyeket a világ kínál figyelmünk megragadására -- hacsak nem osztozunk egy olyan közösség életében, mely megbocsát és ünnepel, melynek középpontjában a szegények vannak. Minél több tapasztalatot szerzek saját emberségemrôl és másokéról, annál inkább tudatára ébredek, milyen mély a seb, mely minden ember szívében ott él. A férj, aki munkájába rejtôzik vagy menekül, mert hibásnak érzi magát és már nem vonzódik feleségéhez, a megkeseredett feleség, akit megsebzett a figyelem és a szeretet hiánya férje részérôl, a gyermekével összeütközésbe keveredô szülô, a szülei birtoklási vágyától fuldokló gyermek: mind-mind sebzett ember. Megsebeznek bennünket betegségeink, megsebez a fogyatékosságunk, megsebez szeretteink halála, megsebez múltunk és az, hogy nem fogadjuk el önmagunkat. Megsebeznek a munkánk során és különösen az emberi kapcsolatok terén elszenvedett kudarcaink. Megsebez a gyűlölet és a félelem, hogy nem tudunk megbocsátani; a visszautasítás, mely belôlünk is mások elutasítását váltja ki, s megsebeznek az emberek és embercsoportok között meredezô falak. De megsebeznek saját hűtlenségeink és bűneink is. A pszichológia talán ki tudja mutatni egyes sebek eredetét, s ennek tudatában segíthet, hogy kevesebb félelemmel nyúljunk a lényünk mélyében rejlô fájdalomhoz. A sebzett szívet meggyógyítani, borzalmas ürességét betölteni, vagy a más megsebzése miatt érzett bűntudatot kitörölni azonban már nem képes. Olyan világban élünk, ahol ezek a sebek egyre jobban elmérgesednek. A hűségnek nincs értéke többé, olykor még nevetség tárgya is. Mindinkább az anyagi javak felhalmozása és a siker válik fontossá számunkra; szívünk fájdalmáért kárpótlásul pedig olyan elégtételek felé tereljük figyelmünket, melyek igazán sohasem elégíthetnek ki. Napjainkra súlyos válságba jutott a család: egyre több házasság fut zátonyra, mély bűntudatot keltve a férfi és a nô szívében, s szenvedést okozva a gyermekek számára. Ezek a gyermekek érzelmileg éretlenek és ingatagok lesznek; sokukban mély bizonytalanság és félelem marad, ami akár agresszivitásba is torkollhat. Ahogy növekednek, sokuknak fog nagy nehézséget okozni szexualitásának integrálása: szorongásaik és szeretet utáni igényük túl hamar sodorja ôket a szeretet nélküli ,,szerelembe''. Társadalmunkban a férfiak és nôk érzelmileg sebezhetôk és törékenyek, mert nélkülözniük kell a család vagy a közösség szeretetét, más szóval azt a környezetet, mely támogatást, biztonságot, erôt, békét és megnyugvást nyújthatna számukra. Amint hiteles közösség jön létre, elkezdôdik a szívek lassú gyógyulása, de az érettség elérése hosszú idôbe kerül és bizonyos sebezhetôség mindig megmarad. Ez a sebezhetôség az emberiség nagy terhe, melynek forrása a távolság mindegyikünk boldogságra vágyó szíve is a valóság között. Mindenkinek meg kell tapasztalnia a csalódást, a kielégületlenséget. Szívünk szenved a magány, a kudarc, a bűntudat miatt, s mivel nem bízunk önmagunkban, félünk. De ha közösségben élünk, és különösen, ha ez Jézusra épül, megtaláljuk a mindennapi élethez szükséges reményt és erôt, s képesek leszünk felvenni a harcot minden ellenünk feszülô erô ellenében is az igazság és a testvéri szeretet világáért. Reményre lelünk, hogy szembenézhessünk világunk szorongásaival és konfliktusaival -- és ez az Isten szívébôl származó remény tanít meg szeretni, másokat megérteni, megbocsátani és békét hozni. A Bárka a kezdeteknél tart. Lépésrôl lépésre fedezzük fel, mire szól a meghívásunk. Nem ismerünk minden választ a közösség tagjainak szenvedéseire. Bizonyos, hogy sok férfi és nô növekedett a bensô szabadság felé, de sokan mutatnak erôszakot, depressziót, nemi eltévelyedéseket és érzelmi gátlásokat, mások pedig többé vagy kevésbé a harag és az elmebaj rabjai. De nem ezt a terhet hordozza-e világunkban megannyi embertársunk? Feladatunk az, hogy barátaikká váljunk, segítsünk hordozni a szenvedéseiket, és segítsünk nekik rátalálni egy aprócska fényre, melynek világánál elindulhatnak. S a Bárka a legszegényebbek szívében ennek a törékeny és drága lángocskának az élesztgetésével kíván a remény apró jelévé lenni szorongó világunkban. Az értelmi fogyatékos emberek misztériuma az -- és ugyanez áll minden szegény és kitaszított emberre --, hogy az élet és az igazság forrásává lesznek, ha elfogadjuk ôket, közösségre lépünk velük és a szolgálatukba állunk. Ha elfogadják ôket, életre és reményre találnak, de ugyanakkor ôk is életet és reményt adnak. Megosztott, kemény, sokszor gyűlölettel és küzdelemmel terhes világunkban az embert bizalomra, egyszerűségre, szeretetre és egységre tanítják. Ez a könyv tanúja annak, amit tapasztaltunk és felfedeztünk az értelmi fogyatékos emberek közelében élve. Emberi kapcsolatok, hiteles szeretet és termékenység után sóvárgó kiáltásuk -- mely összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint nemi öröm utáni vágyuk -- feltárta elôttünk minden ember sóvárgását az emberi kapcsolatokra, a hiteles szeretetre és a termékenységre. Sokat kell tanulnunk azoktól, akiknek hatalomban és tudásban nem lehet része, s akik szívükben és egyszerűségükben mégis oly gazdagok. ======================================================================== Jegyzetek Bevezetés 1. Angolul megjelent 1981-ben. A Bárka kezdeteirôl egy másik, kitűnô könyvben is olvashatunk, melyet Bill Clarke S. J. írt Enough Room for Joy (Ahol helye van az örömnek) címmel. 2. Angolul megjelent 1979-ben. A közösségi élet alapelveit taglalja. Magyar fordítása: A közösség (a kiengesztelôdés és az ünneplés helye) OMC, Bécs, 1986. 3. From the 60's to the 80's: An International Assessment of Attitudes and Services for the Developmentally Disabled (A hatvanas évektôl a nyolcvanas évekig: nemzetközi felmérés a fejlôdési rendellenességekben szenvedôkkel kapcsolatos magatartásformákról és szolgáltatásokról) Young Adults Institute and Workshop, Inc. New York, 1982, 16. old. 4. I. m.: A normalizáció elve., IX. old. 1. fejezet 1. A sérült személyekre való tekintettel mindegyikük keresztnevét megváltoztattuk (Ericét kivéve). 2. fejezet 1. Lásd János evangéliumának tizedik fejezetét, ahol Jézus világosan megkülönbözteti a pásztort és a bérest, akit felfogadtak a munkára, s akit csak a pénz érdekel. 3. fejezet 1. II. János Pál pápa szavai az 1980. február 20-i általános audiencián, L'Osservatore Romano (1980. február 25.). 2. Karl Stern: Flight from Woman (Menekülés a nô elôl), Allen and Unwin, 1966. 3. Sexual Exploitation: What Parents of Handicapped People Should Know (Szexuális kizsákmányolás: Mit kell tudnia a fogyatékos gyermek szüleinek?) Seattle Rape Relief. 4. Ld. i. m. 2. fejezet 31. old. 5. Ld. i. m. 28. old. 6. ,,D'une réalité écrasante ŕ une vraie vie: réflexions sur la prostitution'' című a Femme et Monde című folyóiratban megjelent cikkében ír errôl, Le Mouvement du Nid, National Secretariat, 7 Rue de Landy, 92110 Clichy, France. 5. fejezet 1. ,,L' Ange et la Bęte'' Írta: Alain Giami, Chantal Humbert-Viveret és Dominique Laval, CTNERHI kiadványok, terjesztô: PUF, Párizs, 1983. 2. i. m. 71-72. old. 3. ,,Les besoins non couverts du jeune handicap adulte'', Les cahiers du CTNERHI, 23, sz. Párizs. 4. A szerzôk hozzáteszik, hogy ha teljes képet akarunk adni az intézetekben élô fogyatékos emberek szexualitásáról és érzelmi életérôl, meg kell említeni azt is, hogy a kórházi személyzet gyakran felhasználja ôket saját igényei kielégítésére. Ez a kizsákmányolás kétféle módon valósul meg: -- a hagyományos rejtett módon, mely brutális és erôszakos, s melyet az intézeti vezetôség ritkán büntet és soha nem hoz nyilvánosságra. Ez a jelenség gyakoribb, mint gondolnánk, és különösen a nagy ,,hagyományos'' intézetekben fordul elô. -- ,,modern'' módszerekkel az engedékenységet hirdetô ,,avantgárd'' intézményekben, gyakran még a ,,gyógyítás szerelemmel'' elv alkalmazása ürügyén is. A testi szerelmet szinte teljesen nyíltan gyakorolják és vulgarizálják, de itt ez nem erôszakkal, hanem csábítással kapcsolódik össze, melyben éppúgy részesek a gondozottak, mint az ápolók. Ez a módszer látszólag kevésbé barbár, mint a fentebb leírt, de hasonlóképp elítélendô. A személyzet minden tagja, amikor ,,terápia'' ürügyén saját nemi vágyait elégíti ki, tárgyként kezeli a fogyatékos személyt, s ez az ,,intézeti nemi erôszak'' kategóriájába sorolandó. 5. Ld. i. m. 3. fejezet, 64. old. 6. Les Cahiers du CTNERHI, 23. sz., Párizs. 7. fejezet 1. II. János Pál pápa apostoli buzdítása a keresztény családokhoz (,,Familiaris Consortio'') Szent István Társulat, Budapest, 1982., 20. oldal. 2. ,,Jalons pour l'accompagnement au mariage des personne handicapées'' Jacques Servais dolgozata a Louvain la Neuve Egyetemen, 1981. 3. i. m. 27. old. 4. i. m. 113. old. 5. Robert B. Edgerton: The Cloak of Competence (A boldogulás képessége), University of California Press, 1967. 8. fejezet 1. A 2. fejezetben szóltunk már arról, milyen nehéz a magányos szülônek felnevelnie a gyermekét. 2. Vö. ,,Salvifici Doloris'': II. János Pál apostoli levele a szenvedésrôl 1984. február 11-én. Szent István Társulat, Budapest 1984. 9. fejezet 1. Lk 15,22-24. 2. Általános audiencia, 1980. február 20. 3. 1Kor 12. Összefoglalás 1. Elôadás protestáns lelkészeknek, Strasbourg, 1932. május. Összegyűjtött Művek XI. kötet. ======================================================================== Jean Vanier ,,Csaknem harminc esztendeje abban a kiváltságban van részem, hogy szellemi fogyatékos emberek között élhetek. Sokat tanultam tôlük egyszerű emberségbôl, s arról, hogy mire van feltétlen szüksége az emberi szívnek. Megtanítottak arra, hogy minden emberi lénynek gyengédségre és bíztatásra van szüksége emberi és lelki fejlôdéséhez, és ahhoz, hogy meg tudjon nyílni a világ felé. Fiatal koromban tengerésztiszti kiképzést kaptam. Azután filozófiát tanultam, majd tanítani kezdtem. Ekkor kezdtem örömömet lelni abban, hogy mások megértenek, s megoszthatjuk egymással gondolatainkat. Csak 1964-ben fedeztem fel a szellemi fogyatékos emberek világát. Párizstól kb. 100 kilométerre, egy faluban, Troslyban kis házat vásároltam, s ide magamhoz vettem két férfit, Raphaelt és Philippet. Mindketten magányosak voltak, tele szomorúsággal. A szívembe hatolt rettentô kiáltásuk, sóvárgásuk arra, hogy valaki befogadja ôket.'' Jean Vanier kezdeményezésébôl nôttek ki a Bárka közösségek szerte a világon, két éve már hazánkban is. A szeretetbôl erre vállalkozó önkéntes segítôk a Bárka otthonokban szellemileg fogyatékos fiatalokkal osztják meg életüket. Ugyanebbôl a szellemiségbôl született meg 1971- ben a Hit és fény mozgalma is. E közösségekben hétvégeken és nyári táborokban találkoznak egymással szellemi fogyatékos emberek és segítôik. Jean Vanier a világ számos pontján tartott már elôadást, lelkigyakorlatot, könyvei sok kiadásban, különbözô nyelveken jelentek meg. A belôle sugárzó szeretet és derű sokakat indított el a mélyebb emberség, az odaadóbb hit, a szolgálatkész, figyelmes szeretet útján.