Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mécs László Üzenet Válogatott versek A kötetet Szennay András pannonhalmi fôapát megbízásából Fényi Ottó és Korzenszky Richárd válogatta és szerkesztette Az utószót Rónay László írta Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Ajánlás dr. Szennay András pannonhalmi fôapáttól Meteor A KÜLDÖNC Éjféli vándor egy kolostor tövében A habozások hídján... A szent vihar Mindég beléjük ütközöl Üzenet Milói Vénusznak Megláttam a Férfit Egy bujdosó szegénylegény A királyfi három bánata Nyár A Fény felé Üveglegenda A gyermek játszani akart Világnyelveket tanultam Mögöttem mindég ott a Hegy! Mint a cigány... Én fogyni látom folyton, mint a Holdat Cirenei Simon lázadása A két kezem: paraszt-ököl Búcsúztató Játszottam én is! Szénaboglya mellôl Vitatkozás Kempis Tamással Isten csôsze A feltámadott Lázár tűnôdése Ôszi alkony Piros csizmán ôszi harmat Betyár-módon sors-határon! Hernádszentistvántól Pannonhalmáig ... ÜZENETE HONFITÁRSAINAK Hajnali harangszó Viharos tavasszal A nyomor balladája Szétszóródás után Fohász Jókaihoz Borkóstolás Hajnali szerenád Falurossza ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Véletlenül A kirándulás elmaradt A közös fészek melege Vaskó János és kedves családja A pisztrángok példája Apák oly szürkék, mint a nyúl Jártam az ellenség földjén Pesti május elseje (1939) Vörösbegy (1939, ôsz) Minden magyar vadásszon! Sötét március Tücsök a gyárban Sínautóbusz (Magyarországon, 1941) Pató Pál: A madár, fiaihoz Sorozás (1941) Ó, szegény tulipánok! Imádság a nagy Lunatikusért Sírnak a magyar háztetôk Kubikusok Hongrie, 1943 Levél egy francia kislánynak Ezer szarvas balladája Bakonyi látomás Vörösbegy bogyókat csipeget Posta-pillangó Tüskevár ... HÍVÔ TESTVÉREINEK Jövôbe zengô ének Temettünk egy öregasszonyt A lámpásos ember útja A csôcselék Lázár a kapu elôtt Legényesen József A tékozló fiú hazatér Öreg papok Alázat Írástudók között Az én családfám Tavaszi zsoltár Búzaszentelés Vallomás Csak ennyi az egész Egy hang a népbôl Angelus Az Istennek nincs árnyéka Imádság szent tébolyért Vigyázz-állásban Esti imádság Aquarium A Mindenség balladája Két orralógató aszkéta Tantalus Májusi legenda Nem tudok betelni! Heribald Civis Romanus sum Badacsonyi bordal Genezis Tessék leszállni! A mesterek utcájában Éjjeli szánút Nézem a menetrendet A káplán Csecsemôszáj a tavaszban Magnificat Vándorbottal a Balatonnál Balladás percek Ezüstmise Pán Szegény kereszt Hárman megyünk az úton Aki szeret Adok, hogy adj! Tavaszi tanács Szent Kristóf legendája Az Isten ösvényei ... MINDEN EMBERTESTVÉRÉNEK Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Porszem a napsugárban A munkás ünnepel Az anyánk Emberek vagyunk! Rohanás a tavaszban Holdas ég alatt Rózsás rádión Az anya Parancsolj, Fenség! Kirándulás Egyszerű találkozás Harangöntôk öröme Mint a madarász Itt voltam 1927 Öreg fák Ketten a csodafával Örök banalitás De profundis! Örök Kolumbus Imádság örök gyermekségért Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Az ismeretlen katona sírjánál Aranyos Kicsikém! Hordár! Szívek közt jó a szívnek Vidám erôkre gondolok Olymposz él és jótékonykodik Piros virág a pusztán Fényt hagyni magunk után! Halott csókok harasztján költ az élet Beszélgettünk Egy hullám elsimult Emlékek zengenek Minden tökélyben ott a torzó Karácsonyfát díszítettem Árva csibék Szeretne játszani! Szerelmet vall a vándor Ki érti ezt? Epercsokor a kormos kalapon Megszépül minden, ha valakié Nyári zápor Ne foltozd a tündérköntöst! Madárijesztô Ökörszem lett a Kék Madárból Utószó Rónay Lászlótól Életrajzi és könyvészeti adatok Az illusztrációk jegyzéke A verscímek betűrendes mutatója Függelék Mécs László halálhíre a Katolikus Magyarok Vasárnapjában Emlékezés Mécs Lászlóra -- Irányi László püspök washingtoni elôadása Mécs László halálára ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1982-ban jelent meg a Szent István Társulat gondozásában, az ISBN 963 360 200 9 azonosítóval. Az elektronikus változat a Gödöllôi Premontrei Perjelség engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Gödöllôi Premontrei Perjelség tulajdonában marad. Az elektronikus kiadás szövegét Szabó L. Éva vitte számítógépbe. Az elektronikus kiadás függelékében tartalmazza Mécs László halálhírének bejelentését a Katolikus Magyarok Vasárnapja című hetilapban és Irányi László püspök washingtoni elôadását Mécs László halála alkalmával. Az illusztrációk között is több, más forrásból származó képet közöl a program. Ezek a források a Mécs László: Vadócba rózsát oltok; László Mécs: I Graft Roses on Eglantines című magyar- angol kétnyelvű kiadás, Stephen Vörösváry, Weller Publishing, Toronto, 1968 és az Aranygyapjú című válogatott versek (1923-1968), Hungarian Cultural Foundation, Buffalo, New York és Ecclesia Kiadó, 1971. ======================================================================== Ajánlás 1978. november 9-én Pannonhalmán meghalt Mécs László, ahol életébôl húsz esztendôt töltött. Irodalmi hagyatékának gondozását végakaratával arra a bencés közösségre bízta, amelynek kriptájában most holtteste nyugszik. Sajátos költô volt ô, a két világháború közötti magyar katolikus élet egyik feltűnô, markáns alakja. Küldetéstudatának, felelôsségvállalásának tömegeket mozgató hatása volt. Rendelkezett a szó hatalmával és a szólás felelôsségével. Mindazt, ami érték, kötelességünk megôrizni. Ez a versgyűjtemény, amelyet most átnyújtunk az olvasóknak, értékmentô törekvésbôl született válogatás. Nem azzal az igénnyel készült, hogy átfogjon egy egész életművet. Arra sem vállalkozik, hogy ítéletet mondjon egyes versek irodalmi értékérôl. Inkább emlékeztetôt és ízelítôt szeretne adni az olvasóknak, témák szerint csoportosítva azokat a költeményeket, amelyekben a költô önmagáról, hazaszeretetérôl, hitérôl és humanizmusáról vallott. Mécs László ,,prédikáló'' költô volt, a kimondott szó varázsának erejével hatott. Azoknak ajánlom elsôsorban ezt a kötetet, akik még emlékeznek a szavaló költô hangjára, akik még látták ôt ,,fehéren és kéken''. De ajánlom azoknak is, akik nem látták, nem hallották, nem ismerték ôt és költészetével még nem találkoztak: ajánlom a fiatalabb nemzedéknek is. A kötet címe: ÜZENET. Kedvelt verse volt mindig a költônek a ,,Meteor'', sokszor idézte írásban és szóban, ezért kölcsönözték innen a válogatók a címet. Temetésén, 1978. november 11-én is ennek a költeménynek soraival búcsúztattuk: ,,Egy ismeretlen, ôsi fényű örök Titokról elszakadtan küldöncnek jöttem, s eltűnök majd, ha üzenetem általadtam.'' A ,,küldönc'' eltűnt, üzenetét átadta. Olykor a remény sarkallta, máskor az aggodalom űzte, nem méricskélt, nem fontolgatott, hanem úgy mondta el üzenetét, ahogy az örömében, bánatában, áhítatában az ajkára tódult. De amit üzent, elgondolkoztató ma is. Költészete meggyôzô erejű tanúságtétel volt az emberért érzett felelôsségrôl. És nem mellékes tény a történelmi események, változások útvesztôiben, hogy mindezt katolikus papként tette, premontrei szerzetesként, mint az egyház képviselôje. Olyan korszakban szólt és közvetített üzenetet, amikor az írástudók felelôssége lelkiismereti kérdés volt a szó művészei számára. Mécs László a két világháború között szólt megdöbbentô egyértelműséggel vádló hangon nyomorról, kiszolgáltatottságról, elnyomásról, faji és nemzetiségi gyűlöletrôl. És szólt ugyanakkor hitvallóan legnagyobb élményérôl, az ,,ismeretlen, ôsi fényű örök Titokról'', az Istenrôl -- és az Istenhez tartozás örömérôl. Értéket akarunk ôrizni és továbbadni ezzel a kötettel. Az objektív irodalmi értékítélet kimondása nem a mi feladatunk: ez egyébként is csak a tejes életmű ismeretében volna lehetséges. Pannonhalma, 1982. január 17-én, Mécs László születésének évfordulóján Dr. Szennay András fôapát ======================================================================== Meteor Egy ismeretlen, ôsi fényű nagy égitestrôl elszakadtan, ki tudja, hol keringtem eddig, s hogy hány száz fény-évet szaladtam, amíg elértem itt a légkört, s a létem láthatóan izzik. A földnek fény-nyelven beszélek, pár perc, aztán ízlik, nem ízlik: kiégve földre hullok én is, s küldönci pályámat betöltvén, megtorpanok, mint túlvilági ércekbôl öntött szobor-öntvény. Tudósok jönnek vegyszerekkel, vizsgálják ércét a szobornak, de csôdöt mond nagy kémiájuk, fejük csóválják és morognak, ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem, titokból van ez, mint az élet, ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán: ily ércet rejt az ôsi Lélek. Egy ismeretlen, ôsi fényű örök Titokról elszakadtan küldöncnek jöttem, s eltűnök majd, ha üzenetem általadtam. Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Éjféli vándor egy kolostor tövében Ôk fent alusznak... hófehér galambok nagy barna dúcban... sok bús éji hangot, bagoly-sírást nem hallanak meg ôk. Kétség viharja, vad magányú vészek ott elcsitulnak... oly puhácska fészek ölén pihennek: Isten lágy kezén... -- Én csak csavargok, vág az éj hidegje, vagyok: halott világ vérzô idegje, örök bolyongás, nyugtalan menés. A szél az éj könnyét szívemre fújta, ruhám száz ránca rémek rejtekútja, megérzik ôket mindig a kutyák, s hajszolnak, űznek... én meg a viharral elvágtatok, mely egyre-egyre nyargal álmok, szívek és templomok felett. Bezörgessek?... Ha most belép a lábam, besurran a bagolysírás utánam, s ezernyi rém riasztja álmukat. Aludjatok. Az Éjbe nincs oly álom, mely zaklatott lelkem lekösse. Bolygok, amíg a szép Hajnalt meg nem találom... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== A habozások hídján... Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány, s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján. Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja, gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva. A zűr zenéje mámoros hálóját szôtte, fonta, s a szívem vergôdése már csendesbedett naponta. A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt, kálváriás halmok felett egy vérzô Hold világolt... Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben, tüzes folyóvá nôtt a bús kálváriák tövében. A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta), átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta. A híd ledôlt, magam pedig Szíved felé futottam. Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan. Most itt vagyok, Tied vagyok... virágos ifjúságom fáját elhoztam... harmatozd meg vérrel minden ágon. Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket: Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet. Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának: mutasd nekik a sok között az én kálváriámat; a végtelenben add nekik harmatját égi méznek, -- de villámmal verd ôket át, ha egyszer visszanéznek... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== A szent vihar Nem tudni honnan jô és hova száguld, törvényeit még senki meg nem mérte. De harmatával és villámival csak jár a földön egy titkos vihar, lecsap hol itt, hol ott sok ezer éve: nyomát megérzi erdô, völgy, országút. Villámküllôs, parázsló vad batáron Illés prófétát elragadta egyszer... Izaiásnak égi üzenet gyanánt ajkára tett égô szenet: s minden igéje ostor lett, meg kegyszer, míg átment bűnös, letarolt határon. Jónás hajóját pozdorjává verte, s a cethalat mentésül érte küldte. A bűnös Dávid mint száradt ihar állt lélek-erdôn: jött a szent vihar, zúgatta, rázta, s tavasz lett körülte: melódiák, zsoltárok hulltak szerte. Tűzzel keresztelt tizenegy apostolt, s világgá szórta mint szent magvetôket: tüzes szívekbôl mag hullt messzire, megváltozott az ósdi föld színe: nem álmodott fehér virágok nôttek, s köztük mártírok vérszirma piroslott... Villámot szórt a damaszkuszi útra, hol földdel és hívsággal telítetten, szétszórni készen krisztusi akolt, Saul mint véres farkas lovagolt: Saulból Pál lett, egy szemrezzenetben, s megnyílt szívében a kegyelmek kútja. A középkorban bús drapériákat felhôzött földi kéjek kék egére: a túlvilágról Krisztus két szeme világított, s az ember mindene csak ezt tükrözte, -- Szent Ferenc testére e szent vihar égette a stigmákat... Én hallom néha, hogyha zúgva vágtat, a szárnya már néhányszor meglegyintett... De térdig járok a humuszban még, álmodtató, pacsirtás még az ég, ígéretes tavaszban magot hintek, s nyalábbal gyűjtök édes ibolyákat... A lábom térdig televényben gázol, ezer virággal megköt ifjúságom... De egyre többször rángat a vihar, könnyűvé éget szent villámival: egyszer virágbilincseim lerázom, s elszárnyalok az álmok tavaszából... Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Mindég beléjük ütközöl Leszámoltál már mézzel és tavasszal. A messiási csúcsok zord világa mint mágnesút: vonz, húz, leköt: hiába! valahogyan mindig beléjük ütközöl. Tar ormokon elédvirulnak Évák: vérlázító, ôs, szűz kíváncsisággal babrálnak duzzadt, kincses almaággal, s te daccal vágsz az útba véres lábnyomot. Utánad vágtat vágyak paripáján sok-sok királyi, kéjes Kleopátra, virágos lasszót vet rád, vonszol hátra, s te konokul csak mégy a csillagok felé! A lábod törlik illatos hajukkal bűnös-virágos testű Magdalénák, a szánalom-olajtól ernyedt-bénák a lábaid, s hívod a mindenszenteket. Találkozol szelíd Veronikákkal: ártatlanságuk fehér keszkenôje lelkedrôl véres harmatot töröl le, de mégy tovább, hol asszony többé nem terem! A Férfiak Tátráján állsz: hiába! diákkorod völgyébôl fölsodorja holt Hófehérkét a Tavasz viharja, reádtekint, s halottal nem tudsz küzdeni! Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Üzenet Milói Vénusznak Tanár akartam lenni, hideg tudós, ki eszmék kristály-csúcsain üldögél, s a problémátlan, kékes égbolt íve alatt derűsen lát mindent; szerelmes kézzel termeted és fejed után faragni ifjúi lelkemet örök, fehér márványszobornak s rá nevetésed igézô titkát. -- De kortárs lettem: fergeteges idôk sötét sodrában búskomor ég alatt, midôn a szennyes Styx kiáradt, s mindeneket belepett az árvíz. A milliókkal úsztam a vad vizen, szívem szivacsként szívta a szenvedést, mázsásra nôtt, aránytalanná: s klasszicitás csuda bája eltűnt lelkem szobráról. Torz vagyok és modern, idegzetemben minden-idegzet él: megvert a kor testvérisége, s százezer arc kusza kínja rajtam! Így barbár lettem búskomor ég alatt, beálltam bárdnak béna fülek között, szívembôl nagy dudát csináltam, s balzsamokat dalolok koromnak. Míg lábom gazban gázol a föld felett, míg öklöm új, vad Hydra ezer fejét bunkózza ôrült Herkulesként: néha örök mosolyodra vágyom .. Mert nemcsak ottan vársz te a Louvre ölén, -- minden Kor s ember álmai távolán feltűnsz, s a századok homályán átragyog ôs, nevetô szent arcod. Istennô! bort nyakalva a nyári hôn öreg diófa lombja alatt: sötét, bús barbár bárd köszönti rád a régi szerelmesek álom-kelyhét! Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Megláttam a Férfit Ezüstös ôszi hajnalon pókhálót szôtt az unalom, kopott volt szívem és dalom -- s kimentem, hogy az ugaron s az utakon szívem színezzem... Lombzápor, hulló életek: szivárványos színförgeteg színesre fesse, míg a dér ezüstöt szórjon rá -- s a szél gyászindulókat orgonáljon. Borzongtam, jártam álmatag, bámultam barna árnyakat: ködlô egen bús varjakat, ôszbôl futó víg darvakat s a daltalan, bimbótlan földet. ...Egyszerre a titok-lakat keleti égrôl leszakadt, szívembôl édes dal fakadt, csodák járták az utakat: mert jött a Magvetô, a Férfi... A földbôl nôtt és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szívébe nyúlt: s a vért nagy lendülettel szórta széjjel... Így lépett árkon, bokron át, folyók felett, hegyormon át, se síró fák, sem orgonák, sem új királyi koronák nem állták útját: ment nyugatra... Leányok, vén és ifjú nôk ezerszám jöttek, kérve ôt, elébe dobták szívüket, -- ô lépett, mint ki vak, süket, s piros virág-szívekre gázolt... Éreztem, hogyha lehajol, s csak egy virágot megszagol: egy röpke pillanat alatt szíve helyén szivacs marad, és ember lesz: kis földi féreg... De ô csak ment és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szívébe nyúlt: s a vért, a vért lendítve szórta széjjel... Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Egy bujdosó szegénylegény Lapálylakó lettem. A Vihorlát lánca (mint az ifjú vágyak forradalmi tánca), messze, messze ködlik kéken, emlékké meredten... Nagy uraknak, szegényeknek megbecsültje lettem. Hegyekkel labdázni nem küld már a lázam: immáron felépült biztonságos házam vallásból, meg eszmékbôl, meg csöndes bölcsességbôl, májusfából, ciprusfából, bajból, békességbôl. Nem nyerít vágy-lova volt álom-vitéznek. Vénít az, hogy mindég komoly szemek néznek, nem nomádként: magvetôként, komolyként idéznek, ki jóságos teremtôje kenyérnek meg méznek. Tele van a világ bajjal, zivatarral, birodalmak felett telek átka nyargal. -- Az én házam meleg fészek, mert kifűti máma sok ezer szív rámsugárzó, titkos hôhulláma... De néha, ha könyvhöz, levélhez telepszem, könyvbôl és levélbôl néz rám sok meleg szem, s a magányos éjszakában a vihart hallgatom: egy bujdosó szegénylegény kopog az ablakon... Kinyitom ablakom, a ház belerezdül, mikor beugrik az ablakon keresztül elbujdosott ifjúságom... tenyerem megrázza, szabadálmú, szabadszójú, pártütô, garázda... Suttogunk forrongó, lázadó igéket, vad kacagástól táncolnak a képek, a Biblia s a szívem is furcsa pogány kéjben... -- Fakó lova rányerít és elnyargal az éjben... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== A királyfi három bánata Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nékem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét, hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. Isten tudja honnan, palástot kerített, aranyos palástot vállamra terített, fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, fôzi vacsorámat, mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édesanyám izent a köveknek, szíve ment elôttem elôre követnek. Amíg ô van, vígan élném a világom, nem hiányzik nekem semmi a világon, három bánat teszi boldogtalanságom. Az egyik bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja ôket látni? A másik bánatom: hogyha ô majd holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna, s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, az ô édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Nyár Isten veled komolyság, Isten veled komorság, Isten veled bölcsészet, Isten veled költészet, megjöttek a rokonok, megjöttek a gyerekek. Asztag hátán gyerekek, csúszkálnak és nevetnek, udvaromon gyerekek, kergetôznek, nevetnek, minden zugban gyerekek: élô napfény, szeretet. A vén paplak: vén hordó, máskor ecetes hordó, most pezsgô bor, kacagás, kicsorog a kacagás: vetés-érlelô kacagás, ember-érlelô kacagás. Egész napon mókázom, viccet mondok, nótázom, ölelnek a kis karok, azt se tudom mi vagyok, gyerekláncon rab vagyok? kamasz, költô, pap vagyok? Az a fô, hogy a Halál most hozzám be nem talál, elrejt a szép új vetés, édes gyermek-nevetés, elrejtnek a gyerekek, élô napfény, szeretet. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== A Fény felé A múltam. Sok szó kell, hogy jellemezzem: sok volt a szín, sok volt a vágy körültem, azt hittem, énem kibogozhatatlan, azt hittem, létünk végejárhatatlan, apró kis földi fények bámultattak: csiszolt köröm, kacérkodó tekintet, azért csak mentem, bárha csigalépttel a Fény felé, s a hegyek rám-mutattak: ott vándorol egy ifjú földi ember. A jelenem. Kevés szó is kimondja. Mint érni kezdô körtébôl fanyarság, a földnehézkesség törvénye tűnik testembôl: egyre gyorsabb léptű lábam, a szívem egyre-egyre jobban szárnyal, mint ôszi tájról menekülô fecske, a Fény felé, és minden egyszerűbb lett, s a hegyek egymást kérdezik titokban: ki ez? mi ez? hová megy oly sietve? Jövôm talán csak tiszta lendület lesz. Mérföldes léptű férfit fogtok látni, ki meztelen megáll a horizonton, kitárt karokkal, fényesség körülte, a Fény átszúr a testén röntgenezve, és nem lesz benne semmi földi szépség, a hegyek térdre hullnak mind elôtte, míg fénybe foszlik, mint a nyári pára... Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Üveglegenda Sem sivatagban, sem ôserdôben nem lakott, emberi örömök alá máglyákat nem rakott, ruhája rendes volt s nem csupa folt -- mégis, mégis, mégis remete volt. Haját megfésülte, fehérneműt váltott, kalapjához tűzött jószagú virágot, nem hervasztó orcáját, mint az ôszi hold -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz, járt menyegzôbe, temetésre, tengeri-hántókhoz, ragyogott szeme, ha harmonika szólt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte, mindenki szerette, mindenki becézte, meleg, virágos ág volt, nem suta-holt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Nézte, szagolta, ízlelte, tapogatta a százszínű, százízű, százhangú világot, s hallgatta, tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában, lakott Erdélyben, erdôben, Pálban, Gyulában, Máriában, ezerhúrú hárfája ezreknek szólt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Ölelni akarta ezer édes inda, de üvegbura védte, üveglegenda, átlátszó magánya mindig ráhajolt -- és azért mindég, mindég, mindég remete volt. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== A gyermek játszani akart A vonat futott. A kupé-dobozok szűkek voltak. A gyermek unatkozott. Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part. A csermely áradt. A gyermek játszani akart. A gyermek szeme tükröt keresett: anyjára mosolygott s várt egy keveset, az anya arca nem tükrözte vissza, szomorú volt. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a bankárra mosolygott s várt egy keveset, a bankár arca nem tükrözte vissza, börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: egymást tükrözték a szerelmesek, a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza. Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a kalauz orcái veresek, a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt, nem tükrözhette vissza. Dolga volt. A gyermek szeme tükröt keresett: a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset tükröztem mint kék tó a teli holdat s ringattam. Valahol angyalok daloltak. Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel. Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom: a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom. Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak virágra, lepkére, bokorra, rengetegre, farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre, fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra, szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra, rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre, visszamosolyogjak az Istenre. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Világnyelveket tanultam Virág voltam a tengeren, és felfaltak a kis habok, a semmitmondó kis habok. Szivárvány voltam dúlt egen, és fölszívtak a fellegek, a szürke, dolgos fellegek. Arany hold voltam, szép csoda, és szétloptak a csillagok, egyforma, pisla csillagok. A batyumat úgy készítették, bunkós botom ki úgy faragták, hogy Gulliverek, Góliátok és a Gigászok útját járjam. S rájöttem, hogy egy szörnyű bűn van: a külön-szín, a külön-álom, a külön-út, s a legnagyobb bűn: a keveseknek tolvaj-nyelve. S tanulni kezdtem nyelveket. (Nem volapük s nem szanszkrit nyelvet.) A szürkék, a lelki szegények nagy világnyelvét megtanultam. A nyárspolgárok, egyszerűek nagy világnyelvét megtanultam. A kaptafa, barázda, bánya nagy világnyelvét megtanultam. A szegények s a szenvedôk nagy világnyelvét megtanultam. A semmiségen örülôk nagy világnyelvét megtanultam. Szivárvány voltam, s megtanultam a munkás felhôk szürke nyelvét. Az anyanyelvem megtanultam. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Mögöttem mindég ott a Hegy! Mögöttem mindég ott a Hegy. A versem csak marék aranypor, mit bányásznom az égi kegy a titkok méhébôl parancsol. Mögöttem mindég ott a Hegy. Mögöttem mindég ott a Rét. Könyvem virágok tiszta csokra, A vers, virág: Isten-pecsét, mit ráüt boldog, bús napokra. Mögöttem mindég ott a Rét. Fölöttem mindég ott az Ég. Ha csillagot csillogtat ujjam: sok lelken csillag-kotta ég, amelybôl égi dallam ujjong. Fölöttem mindég ott az Ég. Mögöttem mindég ott a Tenger. Gyűjts gyöngyöt! Gyöngyhalász vagyok, s mert megtiport a hullám-henger: vers-kagylóm nagy titkot gagyog. Mögöttem mindég ott az Isten! Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Mint a cigány... Mint a cigány, aki egy esôben három ízben is megázott; egyszer a határon átfutó viharban; másodszor az erdôn, amikor beszaladt bujkálva, didergôn, s csöpögô fák alatt tovább ázott árván, holott kint kiderült, fény volt és szivárvány; s harmadszor, amikor a világot szidva vad mérgében ledôlt a csajtos pázsitra: így jár, aki zordon könnyzáporok tűntén emlék-fák közt jár, míg kint öröm süt tündén. Én az emlék-erdôt felégetem mindig: könnyen szárad lelkem, ha könnyek meghintik. Viszont! Mint a cigány, kit egyazon rôzse háromszor melegít: egyszer mikor össze- szedi, másodszor míg hazahozza vállán, harmadszor a tűzhely lángjánál pipálván: így melegít engem minden szépség-rôzse, mit tűzzel tömött meg minden tüzek ôse, minden napok Napja, öröklángú Isten! Melegszem, míg gyűjtöm, nagy gyerekes hitben; másodszor melegszem, amikor a versben összefűzve hordom finoman vagy nyersen; s mikor emberszívek kandallóját töltöm: harmadszor melegszem e fagyszívű földön. Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Én fogyni látom folyton, mint a Holdat (Imre öcsémnek) Ô szoptatott. A tiszta tejfolyót ô küldte a kicsiny csodamalomba, gyerekszívembe: zengje énekét a vad, viharzó földi fájdalomba. Ô látta, hogy a vesszô-paripák velem mesék honába hogy loholtak, mint álmok éjén ezüst vôlegényt: csak nôni látott mindig, mint a Holdat. Csak nôni: futni tavaszok után, legényes májusokkal parolázni, a bánatokat csak leinteni legényesen, s nem könnyekig vitázni. A szeretet aranyló tengerén a hullámok aranyhimnuszt daloltak, ott látott ringni aranycsónakon: csak nôni látott mindig, mint a Holdat. Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat, a vénülés remeteszigetén: szív, láb megromlott, fogai kihulltak, csodamalmából fogynak a zenék. A rejtvény-féle ákombákom-ráncok kölykeznek egyre szentelt arcain, s még akkor is fájdalmas haláltáncot járnak bôrén, ha mosolyogni kezd. Szemünk elôtt fogy: sem ,,tolvajt'' kiáltni, se felüvöltni, sírni nem lehet. Csak tehetetlen, napról napra látni, hogy végleg elfogy a Legkedvesebb. Csodamalmából nem marad meg semmi, csak anyasága emlék-dallama, s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni, ha fogyni kezdek én is, mint a Hold. Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Cirenei Simon lázadása A paraszt és a gyermek ôsi ösztön- világát élem: földet, fodormentát becézek, szívem-lelkem megfürösztöm friss hitregében, lepkék és legendák lebegnek körül, mint szenteket a múltban, míg hazafele ballagok gyanútlan. És golgotákba botlik lábam egyre. A Sors sötét kígyó-ostort suhogtat, valakit vánszorogva hajt a hegyre, valaki rámnéz a vér-patakoknak rácsából meggyalázott emberarccal, míg a kövön keresztje árkot karcol. Valaki kér, mint víz-sodort fatönköt a fuldokló; szamár szívem elárul, mint kém a várat. Borzongok, dühöngök, de embertársam szólni kezd bajárul, s a bizalom borzalmas pillanatja keresztjét hirtelen vállamra rakja. Némán kísérem, csak fogam csikordul a dühtôl, folyton alkalomra lesve, hogy ledobhassam terhét. Lassan zordul nézô szemem enyhült testvériesre, s végül véres nyomában fütyörészek, mint az, ki már húsvét borától részeg. Az élet egyre mordabb, egyre többen járnak sorsuk kemény kálváriáin, az Ábeleknek népe egyre csökken, a jóság, fény fogy, egyre több a Káin, kálváriázók jönnek egyre szembe, s bejajgatják keresztjük életembe. Bujkálok és lázongok: mit se használ. Az életembôl nem tudok kimenni, megállok újra minden kis panasznál, és újrakezdem. A jutalmam ennyi: így elfelejtem a saját keresztem, s hogy alkonyulok, árvulok, öregszem. Királyhelmec, 1941 július Kéziratból ======================================================================== A két kezem: paraszt-ököl Az arcom gyermekes sima, hajam hullámos és puha, szívembôl dal száll és ima, -- de két kezem paraszt-ököl, ha taglót fogna s ütne is, lerogyna helyben egy ökör. Nekem nem voltak ôseim, csak egy, a legrégibb: a Nép. Apám mesélte, hogy a szép- apám magyar vándorlegény volt, s egyszer végleg elcsúszott egy tót falucska csók-jegén. És ott maradt. Boltot nyitott. A földet túró nép elôtt mindég rejtély volt és titok, honnan nô pénze oly nagyon, ráfogták, a dzsinn hord neki pénzt éjjel, s így nô a vagyon. A verítékszag, állatok, bajok közt élô nép közé távoli fűszert, illatot és csemegét csempészgetett, akárcsak én, míg verseim szépítgetik az életet. A vándor eltűnt a paraszt- tengerben: már a többi ôs erdôt írt, sarakat dagaszt. Csákányon, vasvillán, kapán hány izzadtságcsepp csordogált, míg tanítóvá lett apám! Az én szántóföldem papír, és aranytoll az én ekém, vetésem: virág s balzsamír. De két kezem paraszt-ököl: sok napraforgó versemen Isten jókedve tündököl. Királyhelmec, 1942 április Kéziratból ======================================================================== Búcsúztató Ô volt a ház kakasszója, alkonyati altatója, karácsonyi harangszója, mikulási öröme. Álmaimnak pecsétôre, nemességem kutyabôre, pelikánom, s arany csôre öntestével etetett. Soha nem kért, mindig termelt, kamrát töltött, krumplit vermelt, szeretetet, arany kendert tilolt, -- s négy szál inge volt. Ô volt a ház nyugodalma, arany derűm arany malma, betlehemi arany szalma bárány éveim alatt. Egyhelyben élt mint a nagyfa, kis naprendszer külön -- Napja: nagy család apraja-nagyja szíve körül keringett. S hogy ne rúgjak ki a hámból, Rendbôl, én, a világ-vándor üstökös: ô a magányból imák láncán ôrizett. Jó volt járni legénykedve, beszagolni minden kertbe, -- amíg otthon várt remegve a szívétôl színes csend! Ô volt a nagy Számonkérô, bíró, de nem elítélô, bűnt erénnyé átzenélô kristályhúrú anyaság. Most, hogy elment, árva lettem, beborult az ég felettem, -- s itthon elszíntelenedtem szívtelenül kong a csend. Királyhelmec, 1943 november Kéziratból ======================================================================== Játszottam én is (Paul Valérynek) Midôn indultam, tinta-folyókon játszott a Költô, színes papír- hajókkal játszott: bűvészkedett, mint kígyó-tilinkót fújó fakír. Szép volt a játék, nékem is tetszett. De földrengés jött, bomlott a baj-gát, betört a Tenger mindenhova, dühödt tajtékja világpillért és papírhajócskát sodort tova. Világomlásban más lett a játék. A Bibliának ôserdejében tutajt faragtam, új vasbetont hordottam benne új létalaphoz, s új emberarchoz testvéri gond fehér márványát vitte vers-gályám. Azért még így is játszottam én is, miként az ugri-bugri patak, mely nefelejcset csókol s dalától erdôn kinyílik a csend-lakat, -- de malmok várják s vágya: a Tenger! S játszottam, mint a nászpárok, kiknek szívük gyönyörtôl már fuldokol. Ôk játszanak csak, -- hátuk mögött meg Élet, Halál les, menny és pokol, mert nékik szállít prédát a játék! És bujócskáztam, mint anyaemlô a gyermek-szájjal, mit meggyötör, -- de a játékból nagy éhség támad, mit el nem olthat pénz, hír, gyönyör, míg Isten mellén ki nem elégül. Vers-gályám márványt, vasbetont hordott, -- de van pillangó-piros dalom, mely szikra-szárnnyal nyílást éget majd az elmúláson, mint jég-falon, és szívrôl szívre száll majd örökre! Jászó, 1944 február Kéziratból ======================================================================== Szénaboglya mellôl Boglya mellett ülök, nekivetve hátam. Rétem kétharmadát immár lekaszáltam, azaz kaszáltattam, fekete legények s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek. Mögöttem illatos nagy emlék-boglya. Ami szépet láttam, már a boglya foglya. Amiért hevültem, aminek örültem: idegyűlt illattá, csenddé szenderülten. Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske. Ideszorult éltem minden léha tücske, hangos pitypalattya, részeg pacsirtája, itt koncertez nyaram minden színskálája. Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet, hátul halálos csend. Megborzongok Félek. S a fehér s fekete legények kaszálnak, suhognak a kaszák, soha meg nem állnak. Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben: az-é, mely él s épp most a rétrôl felrebben? -- Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan vércse-veszedelem nélkül ring a múltban? Mi bájol el jobban: az az élô ôz itt, mely esténkint rétem füvén elidôzik, -- vagy az, amely régen megjelent elôttem, s nem remeg már többé, mert emlékké lôttem? Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb révületbe: az-é, ki most nefelejtset szed itt átmenôben -- vagy az, kinek lelke illatját imaként boglyámba lehelte? Melyik virág-eszme hoz költôibb lázba: az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza -- vagy az, melytôl szépült magyar élet sátra? S míg borzongva nézek elôre és hátra: fogy a rét, fogy a lét hátralevô csücske, beleszorul éltem pitypalattya, tücske. A titok-legények kaszálnak, fű serceg, suhognak a kaszák, suhannak a percek. 1947 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Vitatkozás Kempis Tamással A belsô ember árvíz-életet nem élt, s szívéhez, elfösvényedett kútjához nincs út, ó Kempis Tamás. -- De mit csináljon az életével, ki más? A remeteség gyönyörű dolog, de kín annak, ki arról sóhajog, hogy sorsa ember-keresô meder, mely fut: merítsen belôle szív és veder! Jártam Jézussal nemcsak templomos csendben, de lakziban, hol ildomos kacagni, s a kín nem tárja sebét. Szép volt Simonnál a Magdalénás ebéd. És voltam Jézus nélkül is a rôt Heródes lakomáján, és a nôt láttam táncolni az erkölcs felett, s láttam gyöngytálon a véres fejet. Ültem családi tűzhelynél s derűt, jószót váró szívek közt mindenütt: borzongatásban, pódiumokon, s voltam korlátok nélküli jóság, rokon! Úgy áradt régen az én daloló fiatalságom, mint fényfolyó: mindig hagyott csöpp titok-valamit, fény-tócsát, melybôl csillant a Szépség s a Hit. Kirajoztattam madaraimat, kirajoztattam pillangóimat, örökké rajzott szívem méhese, s voltam újkori, világgá rajzott mese! Hogy hívjam vissza fekete-meder mélyére azt, mit sok ezer veder, szív mer belôlem ki, a sok kikelet- szagú mosolyt, mit ôriz sok szentkép- keret? Ha összehívnám lepkés, madaras, fény-árvizes magamat: pár arasz magány-barlangom szétvetné, Tamás! Soknak sikerült a remeteség, -- de mit csináljon nagy csend-vágyával, ki más? 1948 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Isten csôsze Három napja hull a víz az egekbôl, s bár a zápor zúdul -- fészkén ül a bátor stiglic, sármány, cinke, csíz. Kotlik a sok kismama, ki bokorban, ki ereszben, ki odúban: ki ne vesszen Isten játék-dallama. Nincsen házam, tűzhelyem, kertem sincsen. Az a tisztem, hogy mint vén csôsz: a jó Isten játékait figyelem. Késsel rovom botra fel mint tücsök-csôsz, lepke-pásztor, mi történik tücsök-nászkor, s ha egy bábnak bába kell. Följegyzem, hogy a szelek mit fütyülnek, mit suttognak, mit zenélnek a bokroknak hárfáin s a fák felett. Bár május van, nagy a köd. Bolygok benne mint köd-fantom, itt is, ott is megpillantom egy-egy titkát s örülök. Víg balladák köde ez: itt egy fa mint virág-ara tűnt fel, ott csöpp Niagara gyanánt csízdal csörgedez. Lelkem is ily garmada búbánatba, köd-kaoszba bebörtönzött, virágozva borongó víg ballada. Így élek. Se tűzhelyem, sem otthonom. Az a tisztem, hogy mint vén csôsz: a jó Isten játék-nyáját figyelem. 1949 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== A feltámadott Lázár tűnôdése Ki meghalt: már ne térjen vissza többet se siralomház poklából, se sírból, mert minden embert kérdôjellé döbbent. És felkiáltó jel lesz sok-sok ember: fölösleges lett! Úgy néz rá a Május s a dús-emlôjű Nyár, mint a December. Feltámadt ember kínnal kéri vissza a szétbitangolt holmiját s pirul, ha egy kérdôjeles arc válik komiszra. Ó, nem nagy dolgok -- ám pár percre boldog volt például bôrös vadászkalapja alatt, míg félrevágta és rikoltott. Hogy kérje vissza az új birtokostól? a bicskáját, bakancsát, ócska háti- zsákját világjáró vándorbotostól? S hogy kérje vissza nem egytôl, de száztól bútorzatát, kutyáit? Hogy terelje lepkéit vissza, mint nyáját a pásztor? Harangvirágok kék giling-galangját hogy hajtsa vissza lelkébe? Ducba vagy szívbe hogy terelje sok galambját? A méheit hogy hívja méhesébe? Volt cimboráit koldus-asztalához? S a boldogság Kék Madarát szívébe? Én föltámadtam, s minden arra döbbent, hogy köntösömre már sorsot vetettek. Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet! 1957 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Ôszi alkony Agyvérzése van a Napnak, némán búcsút int a tájra. Arany sugár-trombitája nem harsogja már a fényt. A Föld-vulkán lárva kérgén felbűvölte, megérlelte, mi jót rejtett a Föld lelke: almát, búzát, bort, mesét. Nyugodtan megy. Lent a földben tavasz-álmot hagyott hátra: gumót, hagymát; fent a fákra rügyet csókolt és reményt. Így volna jó egyszer némán: titok-rügy, tulipán-hagyma mélyén tavaszt, reményt hagyva, áldó csendben tűnni el. 1958 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Piros csizmán ôszi harmat Egyenes még jó gerincem, a lelkemen törés nincsen, feszül még a lábom izmán mérföldlépô piros csizmám. De a csizmán ôszi harmat. Mázsás súlyú a könny-harmat. Boszorkányság fonja sorsom a fekete párka-orsón. Vágyam, csizmám megkötötték pókhálókkal senki-törpék. Menni kéne! Ezer út van -- s itt rekedtem Liliputban. Se tova, se té! Nem visz mán mesékbe a piros csizmám. Örökségem verik dobra, s én nézem mint bánat szobra. Vagy topogok egyhelyt körbe, mint pányvás ló mindörökre. Szívem szállna, mint a darvak, s vágyon, csizmán könnyes harmat. 1961 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Betyár-módon sors-határon! Régi betyár anekdota jár eszembe napok óta. ... Veszprém megye, Zala megye közt egy helyt úgy ment a mesgye, hogy a betyár-kocsmát hossza irányában kettéossza. Így a hosszú asztaltábla fele s földbe vert két lába, padja: más-más megye-birtok. Ha betyár itt borral irtott bút, s pandúr jött beszaladva: átugrott a túlsó padra. Hol a Zala, hol a Veszprém pandúrja állt meg a mesgyén. Nótázott a betyár-fajta, hogy nem fog ki törvény rajta. Farkas-szemet nézett kandúr- jómadár és betyár-pandúr. Így éltem én minden véglet sors-határán: halál-élet, magyar gyász és ôs dicsôség, szűkös magány, vagány bôség között: mindnek volt pandúrja, s küldte értem újra s újra. Ha jöttek a duhaj élet pandúrjai: szenvedélyek, tapsok, bókok, jó kvaterkák, míg égtek a mámor-gyerták, jöttek verni rabbilincsbe: -- én átültem a nagy Nincsbe. Ha a Halál sok pandúrja: kór, betegség újra s újra rámtört külön vagy csapatba: -- átültem az élet-padra. Ha szerelmi vágy jött értem, az aszkéta-padra tértem. De nem bírom már sokáig, Jézus, szívem csendet áhít! Add, ha visznek haldokolva: mennybe jussak, ne pokolba. Ki latornál voltál ügyvéd, pereld ki a lelkem üdvét! 1964 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Hernádszentistvántól Pannonhalmáig Búzakalászból gyömöszölök párnát a rekkenô melegben, s lepihenek s elhallgatom csavargó pacsirtáját az égnek én, a hetvenéves gyerek. Nekem dalol ô most, a névnapos barátnak, ki most a völgyben csak magam vagyok. És lelkem messze Hernád partjára vágtat, hol a füzes zúg és surrannak a habok. Hol van csöpp falum dombos templomával?... Apám-anyám szíve ott rejtegetett!... A fél napok biblia-olvasással olyan lassan kúsztak a fejem felett... És alkony táján a temetôben méláztam süppedt sírdombok között. S emlékszem, egyszer ôszi bús esôben édesapám is odaköltözött... S a Hernád partján, a gát alatti fövenyben (hatvan éve már -- az idô szalad!) füzekbôl font hálóval kezében egy kisfiú úgy leste a halat. S a tutajos-tótokkal vacsorázott, mikor az alkony érte a vizen, velük kelt útra és velük nótázott, mikor az este dalokat izen. Pannonhalma mezején a Hernádról álmodom, s izenem neki: még nem vagyok halott, de örök vággyal, sóvárgással minden dalom feléje küldöm: így tartok névnapot!... Ha űz a gond, ha mar a kétség, bánat idegen tájon, jó Atyám, Te tudod: mindig siratom mind a két anyámat: az egyik eleresztett, a másik elfutott!... 1965 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Hajnali harangszó Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Szörnyű éj volt: a megôrült csillagok mind vért röhögtek, vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold. És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt. Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén, s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt... Jaj, mocsár van förtelem van még mindég a lelkek telkén, Sátán gubbaszt éltünk fáján, s mind levágja, ami jóság bimbósodva kifakad. Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass! Minden szívbôl, piros szívbôl kukorékold fel az égre! Minden vándort útra küldj, és minden csírát szólogass! Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Undorít a lápos róna. Szent magasba lesz lakásom: égig ér a jóság tornya, már ezentúl ott lakom, s két szemem csak ámul minden apró élet-mozduláson, s kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége, minden magból minden élet, minden szívbôl minden jóság jöjj elô! Színesedjetek harasztok, mókázz virgonc ágak vége, bár már dér puhít kökénykét s zúzmarás a legelô. Hollószárnyban is pír lappang, s minden ember-szívbe mélyen vár a jó mag, melyet egykor elszórt a nagy Magvetô; minden szívbôl minden bíbor hajnalodj most szent-kevélyen! Csábíts, célok mágnesujja, lábad messze szöktetô! Minden munka célhoz érjen, darvak szárnya délre szálljon, minden bokron szél zenéljen, felhô, forrás, fussatok, égi jóság, harmatozz s légy mézes szó a szitkos szájon! Kongatom piros harangom, ifjú szívet kongatok. Nem vagyok én mesehôs, és kis harang az én harangom, mégis, mégis azt kívánom, minden ember hallja meg, s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon minden dühtôl sápadt arcot szégyen pírja marja meg! Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna minden szív és összekongna: úgy megnône szózatom, mint a végítélet holtat létre keltô harsonája... Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom: kongásában minden testvér élte titkát lelje meg: társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol, testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet... Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat; gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat, és a vének: ránk köszönti régi, ifjú hajnalunkat, ifjak, lányok: a szívünkbôl szórja szét a hangokat. Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít, gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba! Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton. Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. És ti vándorok, kik jártok társtalan és rácsavartok lábatokra minden utat, hímes ösvényt: menjetek! Testet öltött vágyaim, Ti vándorútra vert csavargók, szeretettôl szônyegelt út hátán halkan lépjetek, nyitott ajtó, ölelô kar, lágy kenyér, telt kancsó várjon, szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton, s aki elhunyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon ... Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Viharos tavasszal A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fulánkja volt a Télnek; szíven szúrt termô televényt, embert, folyót, fát, réteket... Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek, s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany órája is fel-feltűnik felhôk között s tavaszt ketyeg! Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek. Ha egy-egy szívbôl egy naiv, színes pillangó fellebeg, választhat: hogy virág helyett szuronyra vagy tövisre szálljon. A fűzfavesszôk kérge is hiába rejt friss füttyeket: mert nincs ki vágjon furulyát, s nótázzon a bimbótlan tájon... Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek, hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás! A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek, s a földrôl eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók, kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók! A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyen könny, átok dermed, s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család. Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok a szemetek, feledve rég a nagy Család közös dalát: most hadd legyek elôttetek az arcvidító játszi gyermek! ... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára, magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad, tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára, s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak. Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön... Lenézek s látom: lassudan mosoly szülemlik mindenütt, völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyôkön. A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük, s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre. Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak, hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak; a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják. De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!! És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére: hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink! Ifjúljon erdô-szívetek, és bent a Csönd hószín leplére tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelembôl, hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int... És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének: hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat, a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint egy zúgó ének, ôröljetek a tragikus ember számára örömet: adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat! Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== A nyomor balladája Napverte nyári délelôttön bolyongtam csöndben és derűben. Lelkem kinyílt pipacs-szirmára dalt csorgatott egy víg pacsirta. Kacérkodó búzavirágra kacsingattam és elmerültem ... midôn egy ráncos koldusarc tragikumát elémbe sírta. Nagy búzatábla mellett mentünk. Valahol dolgos kasza pengett. A vén koldus mesélte sorsát (olyan volt, mint egy ôsz apostol). Harminc évig szolgált a grófnál, ô vágott itten régen rendet, ô is szántott itt, míg kezében még hetykén pattogott az ostor. E földbe szórta ifjúságát... Kitették, hogy kútját kimérték. Most koldul. Míg vak felesége mocsárba áll be minden reggel: lábára másznak a piócák, eladják, s így vesznek kenyérkét... -- Komor kíváncsiságtól égve a láphoz mentem az öreggel. Bűzhödt mocsárban állt az asszony s vakon, révedve égre nézett. Szoknyája fel volt türve, combján sebek virultak minden ráncon, le-lehajolt, kitapogatta, ha valahol új csípést érzett... -- Békák groteszkül gúnyolódtak az Ember-járta haláltáncon... (Nyirettyűs szélsuhancok jöttek, s végigvonóztak minden nádon: mi vagyunk a vizek, felhôk prímásai: szent, örökös hegedôsök! ... Mindent kilesünk... Voltunk közel egy fürdôhelyen. A promenádon sétálnak a nôk vagyonokkal a bôrükön, ott tobzódnak a nagy tehetôsök...) Az úton egy kifestett nôvel egy bankár száguld autóban, Fürdôbe mennek. Millió lóg a férfi s nôi óraláncon. -- A vén vak asszony most lehajlik. Megint fogott. S csak áll a tóban. -- Békák brekegnek és nevetnek az Ember járta haláltáncon... (S a nádhegedűn a szelek dala szól: Ültünk a Hegyen, hol a Jóság így szólt: boldog aki szenved, sír: mert annak Isten adósa... Boldog, ki keresztet hord és várja az égben Isten-adósát... -- A rongyosok itták ajkai mézét és arcuk csupa tűzfejű rózsa.) Fehér lovas, finomka hintón fürdôzni arra mén a püspök; beteg lábán, arany keresztjén a napsugár pajzánul táncol. -- A vén vak asszony újra hajlik és tölti a piócás üstöt... -- Békák brekegnek és nevetnek az Ember-járta haláltáncon. (S hegedülnek a nádhegedűk: ,,Szimbólum e láp: az emberiségnek mocsaras nagy szégyene, mely körülönti a könnytele földet; közepén a Nyomor magasul a könyörtelen égnek: a szívén téboly, szeme vak, testén a piócák marva nyüzsögnek...'' Új hintó jô: a gróf s a lánya. Utánuk a vidám cselédek; a vén asszonyból csúfot űznek s röhögnek fent a málhasáncon, -- Feléjük fordul a vak asszony s a zaj felé csak réved, réved... -- Békák brekegnek, gúnyolódnak az Ember járta haláltáncon... (Már törnek a nádhegedűk: a vihar közeleg, bunkóz buta ökle. Sikolyos zene sír fel a nádakon, így muzsikálhat egy ôrült: ,,Röhögj, ökör-életű nép, ajakad a jövôdre röhög le: ha kidôlsz az igából, szinte lehajtnak az úri, füves legelôrül...'') -- Hogy esni kezdett, elfutottam, de visszanéztem még egy tarlón: a vak asszony kijött a vízbôl, karjánál fogva élte párját, s indultak széltôl tépázottan. A vihar megjött vad-komorlón, s rájuk tátotta villám-foggal vicsorgó nagy komondor-száját... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Szétszóródás után (Ady Endre emlékének) Évezredes dicsôség szent hegyének fennsíkján a Fátum feketéllett... Vihar dudáján szól egy rontó ének: roskadt karámban megromlott az élet, s vad kánkánt járt a megkergült Akol... Évszázados bűnök méreg-virágos lejtôje hívta a megbomlott nyájat: vakon rohant, a lejtô boszorkányos törvénye vitte, s vitték átok-szárnyak a szörnyű széjjelszóródás felé... Álpásztorok dicsôséget daloltak, kicsiny tilinkók részegen süvöltve, dicsérve délibábot, hímes holdat, megjósolták, hogy most a magyar földre leszáll az álmok arany-korszaka... -- Nagy átkok zúgtak, fájdalmak jajongtak a te Kassandra-szájú furulyádon... Utolsó nagy prófétája fajodnak halotti torra készítgetted vádlón: Mivel a Véget látnod adatott... Együtt futottál végzetes fajoddal bűnök lejtôjén ôrült látomással, a végtelent betöltve bôsz jajoddal... -- Aztán megálltál dacos torpanással: hagytad, hadd menjen végzete felé... Hadúr engedte: szétszóródott népe... Te még hitetlenségbôl, fájdalomból fekete máglyát dacoltál az égre, így szóródtunk szét a közös Akolból e Mózes-oszlop máglyás fényinél... Kis próféták meglopták hôsi máglyád: s kis rémségek rôzséit gyújtogatva bagolytorokkal a halált kiáltják... -- Pedig nézz szét: a szétszórtak csapatja bárhogy adódik, életet akar! Négy égi tájon szenvedés-ugarba vetettük ömlô könnyeink vetését: tél közepén kezdünk tavaszi dalba, s úgy várjuk a vetésünk kikelését, mert aratás kell: élni akarunk! Remény-ösvényen a négy égi tájról indulgatunk neki az új jövônek... Szôlôt akarunk szedni bojtorjánról, s elhisszük, hogy tövisen fügék nônek: elhisszük most, mert élni akarunk! Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Fohász Jókaihoz Ezer évig építettük, szépítettük a szent bárkát, s most a bárka összezúzva vergôdik a vad vízen. Nagy fekete köd-kezek a csillagok szemét lezárták: a komorló konok égrôl egy csillag-szem sem izen, s mink hányódunk erre, arra emberségünk roncsain. Nézz északra, nézhetsz délre, nézz nyugatra, nézz keletre: mindenütt a zátonyokra bús emberraj települ. Holló-szárnyú, bánat-szárnyú köd feküdt az emberekre, szeretnének kezet fogni emberségül, ünnepül: s nem találják... a sötétben kéz a kéztôl menekül... Ritkul már a mesejárás, csillagvárás az ég táján, ritkul már, óh délibábok bűvölôje, Jókai! Csak éltednek mustármagból égreszökkent mesefáján nônek még a délibábok, mint az Isten csókjai, balzsamos, jó álmok, szirmok nyílnak, hullnak szerteszét. Úgy szeretnénk ünnepelni gubbasztó hajótöröttek, mesefádat látni fényben, tündérsziget közepén, s lepke-szárnyú lenge lábbal úgy táncolni körülötted, hogy az Isten is kacagna felleg-ablak peremén, -- de mázsás a szívünk, lábunk: iszap fogja és hinár. Magunk lettünk regényhôsök, s jaj, fájdalmas hôsnek lenni valóságok viharában s tudni: hogy a rémregény szörnyű fátumos folyóját nem enyhíti semmi, semmi, nem szépíti hôsiessé sárkány-ölô szép legény, mert az Isten így írja a mindennapok lapjain! Kellett, kellett kínok éje: igazabban látunk mindent, máskép látjuk önmagunkat, bűneinket is talán, -- de az Isten italunkba mégis túl sok ürmöt hintett, s túl sok, amit meg kell ennünk szenvedések asztalán. Gyilkos a reménytelenség! sírba bénít népeket! Jókai, most kellesz nékünk! Szépíts minket szép hôsökké, kiket nem ver csüggedôvé semmi sárkány, fergeteg, kik ezerszer földre verve, talpraugranak örökké, kiknek bölcsôt, nem koporsót küld az élet-rengeteg, s kik hiszik, hogy varázslat van szívükön és karjukon. Álmodj minket szép regénnyé, úgy ahogy szeretted volna, úgy ahogy dicsôvé tettél sok elmúlt gyalázatot: s míg az Isten írja sorsunk: más tintába téved tolla, piros, szép öröm-tintába, s a jövendô századok lapjait tán máskép éli és olvassa unokánk! Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Borkóstolás (Rácz Pálnak) A sok ürömbe, fájdalomba ha belevásott a fogad, pajtás, ne káromkodj sokat, oly mély e pince, mint a katakomba: hadd jöjjenek a cimborák! Szent katakomba ez a pince! Tavaszok, ôszök és nyarak, viharok, álmok, madarak, virágos lombok, lányok álma, kincse: eltűnnek, semmi sem marad... De megmarad a kincsek kincse: tavaszok, ôszök és nyarak kisajtolt íze megmarad: megôrzi a szent katakomba-pince, ízleljük végig, cimborák! A tavalyi, tavalyelôtti: keserű, fanyar, fiatal, áztatta nagy könny-zivatar, s a vincellér még egyre könnyel tölti... pajtás, ez nem a mi borunk! Ettôl kinyílik a borotva, és egyenes lesz a kasza, és veszedelmes hopszasza bunkóvá edzi öklöd háborodva... Pajtás, ez nem a mi borunk! A másik hordó barna méhe olyan, mint rontás-vert kutak, a lopó szörnyű színt mutat, jaj, megborzong a gyertya fénye félve: pajtás, olyan ez mint a vér... Isten szôlôjét pusztította Sátán s öt évig szüretelt... Gerezdes ember-szíveket taposott, préselt táncosan, vihogva... Pajtás, ez nem a mi borunk! -- Hadd édesítse ajkainkat e negyvennyolcas muskotály! A bécsi császár, muszka cár elhegedülték legszebb álmainkat a bús, keserves szüreten, de máma már megért a hordó, Kossuth könnyet, Petôfi vért adott hozzá: édesre ért... Pajtás, egy kóstolás: s a lelked bordó, bolondos mezbe öltözik... Sok vad szüret volt ezer évig! E hordóból most, cimborák kóstoljuk kurucok borát: a bús Rákóczit, Bottyánt, Bezerédit csókoljuk minden kortyon át, oly szamorodnit hagytak hátra, megihatják az istenek! E nektár tüzesítse meg taplós szívünk, ha legény kell a gátra! Pajtás, a könnyed mért pereg? Pajtás, vigyázz a lábaidra: ízleljük meg Mátyás borát, magyar reneszánsz mámorát... Már támolyogtok, mintha tüzes hídra tévedtetek vón cimborák... Én is dülöngök erre, arra, s a könnyem is potyog bele, veszett fejszének a nyele, legalább jó bor maradt a magyarra... Pajtás, én furcsát álmodom... ... legeltetem a délibábot, bárányfelhôket kergetek, pásztor vagyok én, gyerekek, a Tisza partján... csöndben furulyálok... Álmodjunk szépet, cimborák... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Hajnali szerenád Nyomasztó pesti udvar. Az ablakból lenézek. A dámák még alusznak. Én láttam ôket éjjel: szépségük szétsugárzott, mint mágnes-tollú páva, a szájuk pezsgôt szürcsölt, kacér szemük kalandot, fülük finom zenét, dalt. Most édesen alusznak simogató selymek közt, mint álmodó galambok. Szakácsnôk, szobalányok, cselédek és cselédkék az udvaron s a gangon most szônyeget porolnak, bent fürdôt szagosítnak, csokoládét csinálnak... ... A faluvégrôl egyszer idesodorta ôket az éhség nagy viharja a vágyas Babilonba, hogy szolgálják szeszélyét a kényes bôrű nôknek. A dámák még alusznak. Egy rongyos kis fiúcska vak rokkantat vezet; kopott harmonikája dalt ont: öreg falucskák szép anyacsókos lelkét... A porolás megállott. Nagy-nagy falusi csend lett... Egy gólya kelepelget. Muskátlis minden ablak, A kondás tülke hallik, s a pitypalatty üzenget... A fecskék csicseregnek... Az udvaron s a gangon szegény cselédek állnak. Nyíló akác a lelkük, és hullongnak a szirmok a vak harmonikásra... Rongyos papírpénz hullong az udvar közepére, a kis fiúcska gyűjti, mint szép tavaszi szirmot, mint álompénzt jövôre, ruhára és kenyérre... Ha megkérdezné Isten, hogy mi szeretnék lenni, (bocsássa meg Kodályunk, Bartókunk, Hubaynk is), megkérném, hogy tegyen meg kopott harmonikának a vak vitéz kezében... Mert százezerszer áldott, ki kínos idegenben kallódó életeknek, bús, elsodort szíveknek elhúz egy szerenádot... Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Falurossza Mindörökké ez a sorrend: legelôl a sötét semmi, reggeltelen reménytelen, mögötte a boroskancsó, (boldogságos varázslámpás), mögötte ül Magyar János, mögötte a cigánybanda, mögötte a tenger bánat. Elül éjjel, hátul éjjel. Kicsiny fény a közepében: nótás, boros fénykalitka. Itt virraszt a Falurossza a semmire rámeredve, néha könnye-megeredve néha hejehujja-hetykén kivilágos kivirradtig. Hajnalodik, harmatozik, mindenkinek hajnalodik: német sógor barázdát vág, gyárat épít, könyvet termel, a cseh szatócs szatócskodik, angol szomszéd kincset vermel, -- Magyar János álmodozik: délibáb-paripát nyergel. Híres falu Európa, közepében kicsi utca, délibábon lovagolva Magyar János muzsikáltat, kivirágzott nótás lelkét tépve apró darabokra, dobálja az ablakokba, s pazar kincsét pazarolja. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Az esti Város hullámzik, morajlik, mint lusta tenger, mely nem tüntet és nem csügged, csak van. Csak a Nagykörúton van friss áramlás, külön-lüktetés. -- A rokkant áll, s egy tábla lóg fakultan mellén: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Gyönyörhajhászás útjain sikamlós aszfalton fut a kéjes borzadály: ô kellemetlen ember-hulladék csak, kínos közlekedési akadály. Tán rá se néz, ki ott vágtat vadultan, s ô áll: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' A szeizmográfok földrengést jeleznek, a föld alatt vulkánlik a nyomor. A fényreklámok tálalásra hívnak: zabálj bujaság, szem, száj, fül, gyomor! Urak lassan! Mi volt a közelmúltban? Nézzék: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Parlamentekben szellemet idéznek a bűnös lelkű bűvészinasok: gáz-, ágyúgyárban rontó szellem-raj nô, s a háborúnak nincs már híja sok. Kontárkodnak ál-dicstôl ittasultan -- s ô áll: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Kasszandra-szájú költôk felüvöltnek, mint vészt jelzô ebek, s az emberek alusznak vagy bűnöznek, s égig nô a kiszúrt szemű bús Lelkiismeret, s a nemzetek fölébe magasultan vádol: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Véletlenül Véletlenül: vagyis az Úr utána nem nyomozható, hajszál estét is kutató tervébôl sűrűn hullt a hó. Véletlenül épp este volt. Nem járt az úton senki sem. Bánat-verôvel vert harang: sötétben kongott bent szívem. Véletlenül egy ház elôtt mentem, hol egy család lakott, egy elbocsátott bús család. Rám bámultak az ablakok. Véletlenül azt is tudom, hogy kamrájuk kenyértelen; tavaszuk kulcsa elveszett, kertjük meddô, reménytelen. Véletlenül szíven ütött bentrôl egy gyermek-kacagás, mint karácsonyi csengettyű, kihívó kín-, könny-tagadás. Véletlenül eszembe jött, hogy számunkra már nem maradt itt semmi örülni való: könny-árvíz mindent learat. S véletlenül van még, kinek örülni valója maradt: távoli Tavasz küldte ôt hírnöknek, mint egy madarat. Véletlenül tán távoli feltámadás csengôje ô. Most még csak ô cseng csend-űzôn, halál-csend szétverôje ô. Véletlenül majd tűzbe jô a sok berozsdált nagy harang, könnytôl berozsdált szív-harang, s hegyen-völgyön giling-galang. Véletlenül: vagyis az Úr utána nem nyomozható végzésébôl tavasz jöhet. A tél-halál kivárható. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== A kirándulás elmaradt Az izgalom megszállta a falut. Száztíz gyerek ma éjjel nem aludt. Száztíz gyerek ma ébren álmodott: valaki vert egy nagy gyerek-dobot, és meneteltek az áldott mezôn, játékra, szabadságra éhezôn, szép volt az erdô, a Latorca-part, mindenki játszott úgy, ahogy akart, sok szív-puzdrán megnyílt a kis lakat, s lôdöztek arany kacaj-nyilakat, nagy tüzet raktak, lobogott a láng, körültáncolták s mondták: ispiláng, magas fák mászni hívtak bátrakat, fénybôl verték az öröm-sátrakat, volt labdaverseny, volt versenyfutás, csupor-töréshez kellett nagy tudás, felhôtlen égbôl hullt cukor-esô: édes lett sok száj, sok cukor-lesô, egy virágzó vadkörte megörült, mert sok gyerek alája tömörült, a lombok közt is ült pulyácska sok, s plébános úr Pósából olvasott, fürödtek is, külön lányok, fiúk, apró hajókat vitt a vízi út, ugrált az ötven meztelen kölyök, ötven mozgó test, vízben, víz fölött... Így volt... száztíz gyerek így álmodott... Így kellett volna lenni, s a dolog elromlott: hogy megjött a virradat, esett... s a szép majális elmaradt. Iskolaudvar. Az esô pereg, az éggel együtt sír száztíz gyerek. Ki érti Istent? Titkos terveit? Miért ríkatja meg kedvenceit? Most millió vetésnek szomja van, ezer erdônek szomjas lombja van, sok-sok szegénynek kenyérgondja van, s az Istennek mindenre gondja van: felhôkannákból mérföldek felett erdôket öntöz, búzát, réteket, s elázik közben egy kirándulás, sok öröm-sátor, ábránd, kacagás. Ne sírjatok, aprócska magyarok, mesénkben mink is így jártunk, nagyok. Akartunk menni szebb jövô felé, s vihar-sövény állt lábaink elé. Isten küldött egy véres felleget, vérzápor hullott, sírtunk eleget, eláztatta az öröm-sátrakat, zokogás rázott gyávát, bátrakat. Új, szebb tavaszba, mint a madarak, készültünk, s a majális elmaradt. Ki érti Isten titkos útjait? Kedvenceit miért ríkatja itt? Újabb kirándulásról álmodunk, s elindulunk, ha kivirul botunk. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== A közös fészek melege Otthon hogyha két magyar van együtt, ott uszít a virtus, gôg s a gond. Örök kakasviadal van: vetjük búzánkat, de szántónk harc-porond! Odahaza átkok közt tagadjuk, hogy szeretjük egymást véresen, sátorunkat skalpokkal kirakjuk, s nem hat meg a pokol érve sem! Testvérek közt van csak oly gyűlölség, ahogy otthon gyűlölünk s ütünk! Leátkozzuk fájáról gyümölcsét s kalapjáról csokrát, ha kitünt! Ámde hogyha idegen faj gôgje meghajszol, mint kóborló kutyát, s néked csak bajt, tüskét terem földje: megbecsülöd a retyerutyád! Idegenben bármilyen magyarral találkozunk: ünnepünk vagyon. Emlék-kertünk megöntözzük borral, s minden virág élni kezd nagyon! Szavainkon anyacsókos illat, fellebben a bánat fellege, s elôjön, mint sötétben a csillag közös fészkünk minden melege! Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Vaskó János és kedves családja Zsellér. Legtöbbször ,,munkanélküli''. A munkát ô nem kerüli, de nincs. Nincs. Nincs. Ki tudja mért. Vaskó csak vár. Semmit sem ért. Kivárja a nyarat, akár a madarak, s akkor, talán! kepét arat. Talán! Ez a terítô asztalán, s feje alatt a párna, Így álmodik, ki szebb jövôre vár ma. A felesége mosni jár, A lúg, a lúg komisz, sivár: kimarja mások szennyesét, de a szívbôl is a Mesét. Azért ô gyakran gyónni megy, hogy töltse meg az égi kegy a csöpp akkumulátort: szívét, és villanyozza hôsivé, mint annyi bátort, és ne legyen süket a lélek-rádió. A Végtelenbôl hangot fogni jó! Van náluk most kilenc gyerek, de megesküdni nem merek, ô maga sem biztos tudója: hozzájuk mindig útban van a gólya. A gyerekek épsége nagy: nem fogja hô, nem fogja fagy, sem vörheny, hogyha tizedel. Gyomruknak nincs rossz eledel! Vágyuk nem játék, csinytevés! Egyetlen álmuk: az evés, de itt mindég, minden kevés, ezért ott vannak mindenütt, hol sejtik a bôség-derűt: cséplésnél ôk a pelyvahordók, szüretkor puttonyoznak, hordót gurítnak, pincén nyitnak ajtót, urak vadásznak: ôk a hajtók. Karácsony táján felruház nehányat Szent Antal, ám oly sok bukfencet hánynak, s a pálca rájuk oly sokszor porol, hogy a ruhának nincs sok látszata rajtuk, s pótlék gyanánt hozzájuk vándorol urak használt ruházata, jól megkopottan és elszabottan, de nékik ez fagy ellen kell csupán. Így némelyik lábán kimustrált úri lakktopán, máson kígyóbôr félcipôcske kérkedik. Egyszerre hat jár iskolába, azaz csak járna, mert hiába fenyíték, bot, bírói intés, ez csak borsóval falrahintés, mert karjuk kenyeret keres: ki pesztra, ki a kézi-szekeres zsidónál a szódás fiú. S mikor minden intés hiú, s a mulaszottakat bírónak adják, ott mindég akad három-négy Vaskó büntetendô: kemény pénzbirság fizetendô, ,,vagy leülendô!'' S apjuk, mert munkanélküli, az egész telet leüli börtönben, mert hol tíz napot kapott az Erzsiért, hol meg tizenhatot Palkóért, és így lassan-lassan leapad a tél. Így él nálunk Vaskó, s megél. Sok Vaskó él a Földön, várják a Nyarat, Jézustól megígért nagy Nyarat, midôn Isten jóságából arat mindenki, mint a madarak! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== A pisztrángok példája A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak ôk az árral, de mindig szembe, mindig hôsként, glédában és kicsit vadultan, rugalmasan, ragyogva, frissen, hol zuhatag fájdalma szisszen. Ôrült erôkkel szembeszállva, föl a zokogó zuhogókon, szirtek között, a vízesések több méteres habzó haragján föl, szárnyak nélkül szinte szállva szökdösnek, diadalt aratván, a Forráshoz, hol még az Eszme nincs elkeverve nyárspolgári iszappal, hízlaló, tempótlan nagy tunyasággal, hol kiveszne hôs ritmusuk! Ôk az ormótlan, titokzatos hegyekbe vágynak! Amely pisztráng az árral úszik: lehet boldog, hasa fehérjét lehet, hogy parti nefelejcsek kívánják, hogy csókkal elérjék, s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, -- de a Faj meghalt benne: hulla! A hasukat boldogság-nappal süttethetik a renegátok, magyar júdások, árral-úszók: a nevük hulla, létük-átok! -- Pisztráng-lelkű Pajtás, elôre, a Forrás-álmú hegytetôre! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Apák oly szürkék, mint a nyúl A kenyérfronton csúnya háború van: titkos hadszintér lett ma hivatal, föld, műhely, gyár. A kisebbségi sorsban sok sebesült van, sok-sok ravatal. Halott apák családja szertehull. Az élô apák szürkék, mint a nyúl. Leszoktak minden kedves hôsködésrôl: kilencet ütni kugli-cimborák közt, majálison kurjantás-rakétát röpítni, inni vágyak szín-borát, cigányt hajszolni rogyásig, vadul. Leszoktak róla. Szürkék, mint a nyúl. A Szürkeség a megszomorítottak, megalázottak végsô fegyvere. Vágyuk: rögök közé lapulva élni, s rejtett, élô szív lenni pár gyerek, család számára meglátatlanul, a szürkeségbe bújni, mint a nyúl. Ruhájuk szürke, szürke, mint a bánat s az unalom, (nem égô, mint a kín!) A naptárukból a piros szín eltűnt, nincs karácsonyi, nincs pünkösdi szín, csak hétköznapjuk van, mely alkonyul, s így göröngy-szürkén élnek, mint a nyúl. A viharjukból eltűnt a szivárvány, a kertjükbôl a piros tulipán, nyelvükbôl Vörösmarty ragyogása, az álmaikból a Hôs, a Titán, kék romantika-virág nem virul képzeletükben. Szürkék, mint a nyúl. De jó ez így, mert lidérc-szemű gondok vadásznak most a földön szerteszét, fényszórójuktól, ha boszorka-éj van, a boldog is elveszti eszét, hát még kinek hajnala is borul! Annak jó, hogyha szürke, mint a nyúl. Én köztük járok vôlegényként, élem s kimondom, mi nékik tilos. Az élet szent s szent törvényei vannak, most szürkeség a törvény. Csak piros maradjon a szív: minden kivirul. Ó élni, bárha szürkén, mint a nyúl! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Jártam az ellenség földjén Meglestem, hogy milyen szerelmesen álmodja nékik milliárd virágját a Föld, s milyen anyásan termi ki a kenyeret, ahol paraszti láb járt nagy munkalázban, s hogy a veríték- csöppek cipójukat ürömbe mártják, akárcsak nálunk otthon! És láttam, hogy az égi madarak nem undorodnak, sôt dalolnak nékik, és a kutyák gazdájukat üres gyomorral is, ha kell, testükkel védik, s kereszteken a Jézus ölelô két karja vinné mind egész az égig, akárcsak nálunk otthon! És láttam, hogy a parkok mélyein napfényes álma zeng a szeretetnek: hogy proletárok félig rongyosan, gyengédeden galambokat etetnek, hogy karikája perdül és arany kacaja csendül édes gyermekeknek, akárcsak nálunk otthon! És láttam, mily legendás májusok tavaszodnak menyasszonyok szívében, s mily hôsök az anyák, míg két szemük csillaggá szentül a sok szenvedésben, s mily mártírok a halk igavonó apák az egyre sűrűbb gond-nyesésben, akárcsak nálunk otthon! És láttam, hogy minden görögtüzek: tréfák, parádék, művészet, szerelmek azért gyújtódnak föl, hogy valahogy befödjék velük a halálfélelmet, mert tátott szájú éhes temetôk kivétel nélkül mindenkit lenyelnek, akárcsak nálunk otthon! S most nem tudom sehogy megérteni, hogy mért áll köztünk fekete szivárvány szent híd helyett? És mért jár bégetôn a béke, mint megsebzett égi bárány? És mért mered ki millió szurony szép országuknak vár-öves határán, akárcsak nálunk otthon? Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Pesti május elseje (1939) Budapest. Május elseje. Mint játszó gyermek perselye, arany-krajcárral van tele szívem. Hadd rázzam kifele. A május újra felkavart belsômben gondot és avart. Csábít a fényes Dunapart, lábom kószálva arra tart. Kilenc kubikos talyiga, húzza kilenc volt-paripa, egymás mögött, mint a liba, nyakukban vénség s vasiga. Ballagnak búsan, kócosan, mellettük meg gyalogosan kilenc kubikos álmosan, szegényen, szürkén, rongyosan. A talyigákon törmelék: tisztítják egy volt ház helyét, a lelkük csupa törmelék: remény-palota volt elébb. Megcsendül szívem perselye: mi ez? mily május elseje? Pünkösdi rózsa levele, vidám zászlót dugj fölfele! A munka mért nem ünnepel? Kacag a sok Duna-hotel, a teraszán virág, eper, s egy népség, mely csak ünnepel! Sütkéreznek a gazdagok, nem szívtak verejték-szagot, paraszt, munkás vet pénzmagot, s övék az aranyasztagok. Ezek elôtt megy a szegény május-menet: kilenc legény, kilenc kócos gebe, meg én. Papírszalag leng egy gebén. Megy-megy a talyigás menet, mely mágnesként vonz engemet. Egy parkban kaszák pengenek, a százszorszépes gyep remeg. Egy kubikos a gyepre lép, megtölti fűvel az ölét, s a talyigákon a szemét fölött egyenlôn osztja szét. Kilenc ló kilenc bú alól a szagos fűbe beszagol, s felizgul: érzi valahol ôs rét, ôs szabadság dalol. Az én kezem így adagol virágot, míg versem dalol: sok gond-vert ember valahol a szebb jövôbe beszagol. Császkált a kilenc talyiga, s kilenc ló, mint kilenc csiga vonszolta. Tarka pántlika csak egyen lengett. Nagy hiba. Feltűnt a rakodás helye, kilenc ló terhét tette le, csengett a szívem perselye. Így volt a május elseje. Forgószínpad, 1940 ======================================================================== Vörösbegy (1939, ôsz) (Molnos Lipótnak) Nagy csend az ôszi kertben. Megszólal egy vörösbegy. Ó költô-népek által nem méltányolt trillácska, mint kikirics az ôszi réten: halvány lilácska, megsúgom: én szeretlek, s hogy itt szólsz, különös kegy. Mondd, nem gyerekkoromból szálltál hozzám, madárkám? ott láttalak elôször, midôn boróka-erdôn, vadbokros szakadékok szélén félsztôl didergôn apám három üszôjét legeltettem nagy-árván. Kis mitológiám volt: én tudtam, hogyha itt-ott a sötét sűrűségbôl felbukkan kicsi tested: kígyó jár a bokorban, s rejtélyesen jelezted, vigyázzak! Majd a sűrű elnyelt, mint furcsa titkot. Vagy tán a vérözönbe fullasztott Lengyelhonból jöttél, hol emberszívek bús bíborfürtje reszket, gránátok, légi bombák szaggatják a gerezdet, amíg a gyűlöletnek szörnyű szüretje tombol? És jelzed, hogy az élet borzalmas dzsungelében kiköltötték a Kígyót, az ôsit, óriásit a nagy sárkánytojásból, és füstöt, kormot ásít, és elsötétül tôle Nap, csillag, Hold az égen? Akár Lengyelországból, akár gyermekkoromból jöttél, kicsiny vörösbegy: intés vagy, hogy a Sárkány gyôzôre, legyôzöttre vérgennyet, szennyet, sárt hány, országokat fal, s minden szépséget összerombol. Forgószínpad, 1940 ======================================================================== Minden magyar vadásszon! Egy közéleti úr úgy mondta: ,,A paraszt ne vadásszon!'' A boldogság úrnak való, de jó vadászni rája bálon vagy billikom között, vagy menni messzi tájra, míg a pénzes vakáció tart, sok kiránduláson vadászni jó -- de a paraszt, a paraszt ne vadásszon! Az egy-gyerek úrnak való: a szépasszony nevessen, maradjon karcsú csók-csoda. A paraszt sorsa: vessen kenyér-magot és gyereket, legyen a sorozáson sok tölgy-kemény hôs, katona. A paraszt ne vadásszon! A szabadság úrnak való, Paraszt izzadság-gyöngyök értelme: örök áldozat, mióta Dózsa Györgyöt leverték, és Werbôczy úr a földhöz kurtaláncon kötözte a parasztokat. A paraszt ne vadásszon! A bánkbáni tragédia a levegôben borzong. Rossz végignézni a szegény sok torzonborz Tiborcon. Kálváriás nép! Nem töri fejét vad lázadáson, de lázítja a felfogás: ,,A paraszt ne vadásszon!'' A bánkbáni tragédia ez: kettôs Magyarország. Egyik részen fény, földi jók, öröm-napfényű orcák, másik részen keserv s örök bús napfogyatkozás van. Ettôl mélyül a szakadék: ,,A paraszt ne vadásszon!'' A királynénk Gertrúd: a Gôg! Ha nem akad ma Bánk bán, kiállok én, szegény regös a tollamat kirántván, leszúrom végleg Gertrúdot. A jóság-tálaláson a Magyar Család egy legyen: minden magyar vadásszon! Forgószínpad, 1940 ======================================================================== Sötét március Mint kincset, hírt a szeszélyes szerencse, a télen úgy osztott a szél havat: néhol hóhegy van most is, máshol árvíz, így lett sok-sok falunk vályog-Velence, vetéseink meg tengerek, tavak. Barangolok. Most jó a gumicsizma, fejem búbjáig fröccsen a csatak, dágványban gázol edzett lábom izma, vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is zeng egy most-támadt kávészín patak. Szemem behunyom s hallgatom a hólét: szennyes, de bátor, szép kamasz-zene. Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebbôl jólét? És hogy lesz itt színes rét, búzatenger? Csodát hogy csókol itt Isten szeme? Sáros cigányok jönnek, míg felettük a ködben szól a vándor vadliba, vályogvetôk, de most a nyűtt nyirettyűt viszik kezükben, s kölcsönkért cipôkben mennek valami parasztlakziba. Hogy csurran szépség e csúf szegénységbôl? Úgy mennek, mint korcs Prométheuszok, kik magyar tüzet loptak le az égbôl, melytôl parasztnép ugar-melle mozdul, s jobb embersége mámorban buzog. Költô-sors! Ó Petôfi, ily csatakban vitted zenés szíved a vak, süket ködben. De ma se látszik, hogy tavasz van: magyar máglyád tüzén pohárköszöntôs senkik sütik ma pecsenyéjüket. Szabadság? Egyenlôség? Pár botornak ábrándja csak. Bunkós a sors-ököl. A nép ma is jobbágya a Nyomornak s madárijesztôs öltözékű Gôgnek. Minden szabadság szabadságot öl! A ködben így szívem búját kisírta, aztán fölszállt, s mint apró szélmalom, ködöt kavart szárnyával, mint pacsirta dalolt, míg csoda történt, s egy ablaknyi kék ég kinyílt a magyar köd-falon. Forgószínpad, 1940 ======================================================================== Tücsök a gyárban A csendes holdas estnek tündéri volt varázsa, s úgy mentünk át a gyárba, mint pokol pitvarába, hol félcsupasz munkások dolgoztak néma-kába fejjel, s rájuk vicsorgott sárkány-kohók parázsa. Sok pár acél-lapító vízszintes henger döngött, majd szörnyeteg-száj módra nagy-gyorsan széjjelugrott, és oly könnyen bekapta, mint gyermek-száj a cukrot, s kiköpte szétlapítva az izzó acéltönköt. Kohókban pénzvágy izzott, míg jobbra-balra jártam, zihált a szörnyű tempó, zörgött az ördög henger, acél, pénz, tűz üvöltött s megsiketült az ember, s nem vette észre senki, hogy tücsök szólt a gyárban. Ó bemagolt zenécske, hitványka, együgyücske, a csendrôl és családról s a barna élet-lombok csöpp szeretet-szirmáról! Hány ezer éve mondod, te ember-szívek rejtett, boldogság-vágyú tücske? És jóestét kívántam az apró kollegának. Hisz én is azt csinálom: míg Európa-bábel tornyán egy Démon ordít, vért ont millió Ábel, -- én szeretetrôl zengem együgyű mondókámat! Forgószínpad, 1940 ======================================================================== Sínautóbusz (Magyarországon, 1941) Minden ragyog. nincs más, csak elsô osztály. Együtt van rang, pénz demokráciája. Sorszámok vannak. Egymást senki piszkos szavakkal jobb helyért meg nem cibálja. Ki itten ül, van bankbetétje, biztos, bô fizetése, birtokában bízik. Ülnek fölénnyel, mesterkélt-unottan, ahogy dukál a gazdag rangosoknak, titokban lenézik egymást s a világot. Pesti vigécek viccel hangoskodnak. Egy ablak mellett a Három Királyok oktávájáról morgom a zsolozsmát. Egy állomáson munkás száll be szürkén, ahogy letette otthon még a baltát. A szép-ruhás nép bámul rája zordon botránkozással, s borzong, mint ki bajt lát, mert rossz csavart vett észre a motorban, nekem kacaghatnám csiklandja torkom. Mellette párja, karján kis gyerekkel, a legszélére ültek a diványnak, ügyetlenül, mint varjú a virágzó magnóliára. Mást ôk nem kívánnak, csak bár ne lenne e tündéri nép közt kopott -- belôlük egy darab se látszó! Egy festett dáma fintorgatja orrát, a borzongások szép testére kúsznak, mint apró férgek. A kegyelmes úr meg valamit súg a sima kalauznak. Az hozzájuk megy igazoltatóan, jegyük vizsgálja s így szól végre: ,,Jól van.'' Találgatom: tán temetésre mennek, hogy ennyi pénzt ráköltenek az útra, vagy klinikára: tán beteg a gyermek, s Halál-Heródest félik messze futva, mert nem látják a három jó királyt már: az ifjúságot, szépséget, szerelmet. Így képzelem a régi, Egyiptomba való futást, így gyűrött-méla-árván: nem néztek mást, csupán a Gyermek arcát, a mosolyában híd volt: szép szivárvány ember, föld, ég közt s lassan elfeledték a messiási rokonság kudarcát. Vonaton, 1941 január Kéziratból ======================================================================== Pató Pál: A madár, faihoz (Elôadás a rádió számára) Fiaim, csak énekeljetek! ,,Mirôl énekeljünk, Pató Pali bácsi?'' -- Hogy lassan tovább érsz, s hamar megöregszik, ki nagyon kíváncsi. Fiaim, csak énekeljetek, hogy kihajolgatni vonatból veszélyes, hogy nyáron meleg van, télen hideg, s keskeny az, ami nem széles. Fiaim, csak énekeljetek, arról, hogy a Marsban mit esznek estére, s Óperencián túl kék-e a tündérek tiszta mágnás-vére. Fiaim, csak énekeljetek, hulló falevélrôl, ôszi violárul, s hogy szép látvány az, ha a Föld s egy nép szeme álmodásra zárul. Fiaim, csak énekeljetek a télrôl, mely úgy szép, ha a Földön végig minden erô szunnyad, s álmát fagy-csendôrök jég-szuronnyal védik. Fiaim, csak énekeljetek altatóport, másról ne zengjen a dal már, aludjon az ország, aki alszik, boldog! Minden tavasz-nyitó fecske: forradalmár! Budapest, 1941 március Kéziratból ======================================================================== Sorozás (1941) Sejhaj, hiába van pálinkára tilalom, utcahosszat nagy a lárma, vigalom, fiatalság bolondság és részegség, sejhaj, e részegség a legszentebb egészség! Sejhaj, otthagyták az ekét, kapát, szerszámot, telezengik egész Magyarországot, onnan jönnek, hol a búza, dal terem, sejhaj, sorozásra jönnek zsúfolt szekeren. Sejhaj, tizen jönnek a nagyutcán egysorba, legényesen egymás vállát markolva, fiatalság italától részegek, sejhaj, a jobb kezük az ég felé integet. Sejhaj, néha-néha a nagyutcán megállnak, egymás felé cigarettát kinálnak, egy gyufával mind a tizen rágyújtnak, sejhaj, egy nótából mind a tíz szív kigyullad: ,,Sejhaj, bemegyek a vizitáló szobába, feltekintek a tiszturak arcába, gyenge testem a fô felcser vizsgáli, sejhaj, a nevemet tizenkét úr firkáli.'' Sejhaj, ha kijönnek, kalapjukon cédula, szépek, mint a kivirágzott mandula, nem hallják, hogy ágyúgyárak zörögnek, sejhaj, lakodalmat készítnek az ördögnek. Sejhaj, ha én mostan istennyila lehetnék, minden bomba- s ágyúgyárba beütnék, széjjelvernék minden gépet, kereket, sejhaj, ne rontsák meg ezt a sok szép gyereket! Királyhelmec, 1941 április Kéziratból ======================================================================== Ó, szegény tulipánok! Hollandiában takarmánynak használják a tulipánhagymákat. (Újsághír 1941.) A tulipán hagymája piciny rakéta-bomba. Mely napsugártól robban, s félméteres pirosló s más színű kacagást küld az ember-fájdalomba. Ó, bájos tulipánok! Hollandiából hír jött, hogy mostan mindenünnet lerendelik a hagymát, mert a Nap vérbefagyva: nem kell tulipánhagyma, nem kell tavaszi ünnep. Ó, szegény tulipánok! Amerikának nem kell, hajói nem veszik fel, Európának nem kell, vonatok nem veszik fel: hajó, vonat telítve új fegyvernemeikkel. Ó, szegény tulipánok! Takarmány lett belôle: a barna marha-bendô megôrli a szépséget virítatlan, csírában, mint vágyas emberszívet a sárkányos jövendô. Ó, szegény tulipánok! Hollandiából hír jött, hogy így pusztul az álnok Halállal gyermek-bátran, farkasszemezô szépség. Ó, szegény emberszívek! Ó, ki nem nyíló álmok! Ó, szegény tulipánok! Királyhelmec, 1941 április Kéziratból ======================================================================== Imádság a nagy Lunatikusért Népek éje. Halk haláltánc-lanton játszik a Hold, mint sátáni fantom. Európa történelme kormos tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz. Biztos lépte mintha szállna szárnyán: glóriázza vérpárás szivárvány. Bizton lép: holdkórost, égô aggyal megáldottat véd egy külön angyal. Jaj a nyárspolgári józanoknak, kik nem lettek részeg megszállottak, s úgy indulnak a Holdkóros láttán! Hôs ô, hajszálbiztos, mint a Sátán. Úgy vezet megszállott milliókat, mint ki szem-nem-látta földi jót ad. Európa történelme tornyán zeng a vér, mint víz esôcsatornán. Imádkozzunk érte emberek: ,,Míg a Holdfantomra rámered, élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse sorsunk más: költô se, bölcs se, szent se, meg ne szólítsd, Isten, fel talál ébredni, s jön a világhalál!'' Vigília, 1942 január ======================================================================== Sírnak a magyar háztetôk Még nincs tavasz, de már a Nap szerelme szétcsapong. Sírnak a magyar háztetôk a sok-sok jégcsapon. Az országos mocsár felett, mely a mohácsinál boldogságunkra éhesebb: a Tél jeget csinált. Nem látszik mostan a mocsár, amelybôl Trianon, Mohács lidérce száll, kísért: ünnep van, vigalom. Nem látszik most még a mocsár: egy nemzet áll jegén, s cirkuszt cégérez hangosan pár felbérelt legény. Tél van, parancsolt fegyelem, fagy-kommandójú rend, vidám vivátok mélyein alvadtvér színű csend. Én Istenem, ne adj nekünk tavaszt, ne még, ne még: egy híres nemzet süllyed el, ha szétolvad a jég! Más ünnep volt Dunánk jegén, midôn a nép kiállt, s vivátozták viharszerű hangon Mátyás királyt! Két part nyújtott jég-tenyeret, s egy nemzet virtusa találkozott, míg lent zenélt egy hôs nép ritmusa. A jég elolvadt, s lüktetett tovább a vén folyam, bent egymást rontó ôserôk békültek boldogan. Most milliónyi háztetôn egy nemzet lelke sír: ha most elolvad itt a jég, elnyel mindent a sír. Budapest, 1942 február Kéziratból ======================================================================== Kubikusok Töltést emelnek ezren. Mint hangyák nyüzsögnek. Épül az új Tiszagát. Pacsirta szól, de nem hallják a hangját. Nem érzik a szél gyöngyvirág-szagát. Nem tudják, hogy lélekben, fűzfalombban megszólalásra vár sok néma síp. Izmos-sovány testükben méla gond van. A felsôtestük meztelen hasig. Ez gödröt ás, az földet adagolgat, más talicskáz a töltés-oldalon. Köröttük folyton egy-leckét magolnak a buta békák: ,,U, u.'' Unalom. A Tisza mostan nyárspolgári, jámbor, halk: törvényt tisztel, tisztes partokat, -- de bármely percben kirúghat a hámból: öröklött ôrültséget tartogat! Akár az ember! Ezért kell a munka, kell töltés, gát, kell Tízparancsolat: vetést, virágot védni, ha megunta ember s folyó a tisztes partokat. Tiszának töltés, kis családnak pénz kell, ezért a hôsi munka fent s alul, ezért maradnak fűzfákban a mézzel telt bűvös sípok megfujatlanul. A Hold feljött. S míg fészerben, barakban álomra dôl tuskó gyanánt busa fejük: országra szóló mocsarakban zenél a gondok békakórusa. Királyhelmec, 1942 május Kéziratból ======================================================================== Hongrie, 1943 Merengek a kiszikkadt, esôre szomjas tájon, szívem vonat csitítja ringatva, hogy ne fájjon, s egy hirdetési képen akad szemem meg éppen. A képen egy virágos cseresznye-ág nevet be, az ágon gerlepár ül egymást nagyon szeretve. Méh is repül rá dongni, s a felírása: ,,Hongrie.'' Mélán, döbbenve nézem: az én hazám ez tényleg? Külföldit idecsalni ez volna itt a lényeg? Nincs hôsi emberségünk, magasságunk, mélységünk? Hazugság, hogy az árvíz fél Alföldet söpört itt? Hazugság, hogy százezrek jussuk hiába pörlik, míg szívükön a gond rí? -- Ó boldog ország, Hongrie! Te minden házikónál zenélô bánat-árok, ti tűzhelyt alapítni nem bíró mátkapárok, kiszikkadt anyaemlôk, fájdalmas férfielmék! Ti iskolát se látott cipôtlen iskolások, fél országot kapáló földnélküli kapások: -- rossz álom vagytok, rémkép, ezt vallja itt e fénykép! Jöhetsz hozzánk nyugodtan turisták népe: anda gyönyört ígér a felsô helyrôl jött propaganda, virágos gerle-hon hí mindenkit: boldog Hongrie! Vonaton, 1943 május Kéziratból ======================================================================== Levél egy francia kislánynak (Simone Guillemain címére) Simone, ön most talán tizenhárom éves. Tizenhárom szobát nyitott ki nagy, éhes szemmel, szívvel a lét Mesevára mélyén. Játék-kulcsot használ, vagy csak úgy belökte ajtait a szörnyű korszak kalóz-ökle? Mit tártak ki önnek az Élet szobái? Minden attól függ, hogy milyen kulccsal nyitjuk. A gyönyör kulcsától megszürkül a titkuk, szenvedés kulcsától megszépül a titkuk. Szenvedés, szeretet: kálvárián termett két-nevű egy-virág. Anyák varázskulcsa. Legfôbb tündér-termet ez a virág-kulcs nyit. Senki se lát annyi szépet és jót itten, mint a golgotázó anyák meg az Isten! S az ôsjóság mélyén ôsrokonság rejlik. Ez a szent rokonság ragyogott fel ottan, midôn Anyák Napján félve, meghatottan szavalta anyámról írt hálatelt versem. S felragyogott ottan egy másik rokonság: az ön másik Anyja, bús Franciaország mostan szépül naggyá, mert kálváriázik. S most szépül rokonná bús Magyarországgal, amely ezer éve golgota-virággal illatozta magát Isten kedvencévé. Kis francia fácska! Egy gyökerét Pestig nyújtotta versemmel, s új emberrokonság ízei a szíve szirmát szebbé festik. E kis versmadaram zenéje fürössze szép lelkét a vággyal: rokonuljon össze hazám s az ön hona! Üdvözli rokona MÉCS LÁSZLÓ Nemzeti Újság, 1944. január 30. ======================================================================== Ezer szarvas balladája Egy úr az úri múltból mereng, átnéz fölöttem komor kvaterka-közben, s így szól: ,,Öcsém, jegyezd meg, én hosszú életemben szarvast épp ezret lôttem!'' Csend lesz. Merengek én is. Ezer vidám vadásztor, ezer pezsgôs parádé, ezer farsang, bolond bál, ezer cigány-vadítás a sírvavigadáskor. Az agglegényi parkban ezer szép rózsatôje; lélekben, szívben, agyban ezer meddô meséje: kalandban, vágyban, ágyban ezer szép szeretôje... Ezer szarvas -- s egy ember! Hány ember belerokkan munkába, búba, bajba, míg egy rigónyi, nyúlnyi örömhöz ér titokban lépen, tôrben, hurokban! Rossz volt a szorzás-osztás... Iszunk a legutolsó hordóból. Jó bor. Ó-bor. A magyar sors kezében új történelmi kócról forog-pörög az orsó. Az ablakon kinézek. Földosztás van. Kiosztják a vasléptű parasztok, zsellérek közt a földet, urambátyám kioszkját, borszôlôjét kiosztják. Urambátyám kínálgat. A koccintás könnyed, legyint, szól: ,,Rossz világ van, elpusztul Magyarország!'' S merengô kék szemébôl megindulnak a könnyek. Bealkonyul. A gyertya vádolja a sötétet, mint szív a vaksi önzést. S ezer halott örömként néz ránk le a falakról: ezer agancs-kísértet. 1945 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Bakonyi látomás Ôszbefordult a Bakony, balladázó vad Bakony, a Hold nézi fél-vakon, köd-hályoggal, fél-vakon. A fák vének. Komolyak. Százévesek. Komolyak. Az erdôn köd gomolyog. Opálos köd gomolyog. Gyalogúton lépdelek. Vándorbottal lépdelek. Hullanak a levelek, emlékek és levelek. Jobb kézrôl halk lomb zörög, s köd mozdul a fák között: legendába öltözött barát megy a fák között. Bal kézrôl halk lomb zörög, s köd mozdul a fák között: népdalokba öltözött betyár megy a fák között. Jobbról ködös fák alatt gyalog megy a köd-alak. Balról ködös fák alatt köd-lovon a köd-alak. Gellért itt volt remete. Püspök lett a remete, s meggyilkolta nemzete, Budán pogány nemzete. A betyár itt bujdosott, Sobri Jóska bujdosott, míg a szél hírt sugdosott, bitófáról sugdosott. Jobbról hull a falevél, piros mint a mártírvér. Balról hull a falevél, bíbor mint a betyárvér. Idenézek, oda is, balra is, meg jobbra is, lidérc borzaszt, csoda is, babona is, csoda is. Hárman megyünk. Három út. Három élet. Három út. Övék biztos. Hova fut az én utam? Hova jut? Ki a betyár? Ki a szent? Magyarhonban ki a szent? Ha a Mérték tönkrement, senki, semmi meg nem ment. Gellért meghalt. Jó neki: a legenda élteti. Sobri meghalt. Jó neki: népdal, mese élteti. Én élek, de semmi se éltet engem, semmi se, se legenda, se mese, még holt anyám szíve se. Nem vár otthon, lakoma, nem vár rokon, jókoma, vagyok Balsors rokona, rémballada fantoma. Élek én még? Álmodom? Talán mégsem álmodom: kövön csörren jó botom, vasalt végű hű botom. Balladát zsong a Bakony, vándorrejtô vad Bakony, a Hold nézi fél-vakon, köd-hályoggal, fél-vakod. 1946 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Vörösbegy bogyókat csipeget Éjjel kisangyalok kriksz-krakszokat rajzoltak ablakomra. Hívogat a téli táj. Veszem vasalt botom, átsietek a kisebb dombokon, s elérem a nagy zúzmarás hegyet. Egy vörösbegy bogyókat csipeget. Megbámulom a bátor madarat: van szárnya, vágya -- mégis itt maradt! Pálmák közt élhetne, s a fogyó fényben csak teng. A kis piros bogyó nem étke, s lepkék, szivárvány-legyek helyett dérvert bogyókat csipeget. Akár szívem. A hó gyémánt-homok. A hóban róka- s vaddisznó-nyomok. Fehérek! Így jár a történelem hó-lapjain Vérengzés, Förtelem, s gyémánt-nyomot hagy léptei megett! A vörösbegy bogyókat csipeget. A szálfák közt libeg-lobog a tűz. A völgybôl jô egy ôzjárású szűz, a favágóknak enni hoz. Vasat fog meztelen keze s nem fázik. Széthasad cseresznye-szája, rámnéz. Miért nevet? A vörösbegy bogyókat csipeget. Ôznyomba lépek róka-nyom helyett. A favágókhoz érek, figyelek. Jók, egyszerűek. Arra gondolok, hogy mégis ez a legszentebb dolog: félországnak termelni meleget! A vörösbegy bogyókat csipeget. 1947 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Posta-pillangó (A külföldön élô magyar testvéreknek) Van vers, mely annyi terhet bír el, mint egy galamb, mely száll pár kurta sornyi hírrel, s egy ország sorsát dönti el a háború! S van vers, mely mint egy csöppnyi fecske, csak annyit bír el, amennyi egy kis nefelejtske szirmára fér, ha sürgönyöz egy nagy öröm. E dalt szemeid úgy tekintsék, mint posta-lepkét: viszi a föld, ég minden kincsét, ha tűvel hímporára írom: SZERETET! 1947 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Tüskevár Fent a híres Somló vára dacolt törökkel, tatárral. Úri vár volt. Büszke vár. Lent a paraszt jobbágyfalva gazzal volt körülszúrdalva. Csúfolták is: ,,Tüskevár''. Somlón szôlô, mámor termett; zengtek fent a lovagtermek. Ha gyôzött a büszke vár. Lent kenyér, gond, bölcsô termett, munkahôst-termô szerelmet védett a kis Tüskevár. Fent szivárvány, hír, dicsôség övezte a harcok hôsét, s boldog volt a büszke vár. Lent a szérűk és a pajták közt az egész magyar fajtát védte munka s Tüskevár. Fent Somlóvár múlik-málik, úri népe mindegyszálig eltűnt, s rom a büszke vár. Lent, mint Krisztus, a tövissel koronázott fejű Isten, él a nép, él Tüskevár. 1962 Aranygyapjú,1971 ======================================================================== Jövôbe zengô ének Uram, a vezérségükbôl kicsöppent Vezérek kezüket tördelve vádolnak Téged: hogy elhagytad juhaidat, hogy farkasok falkája vérrel trágyázza piros-temetôvé a földet. Pedig bűneink súlyától billent meg a földgolyó: s most ôrült iramban vitustáncot jár a bolygók között. A multak mocsaraiból fekete gôzök szállnak az égre: kénköves bűzű keserűségbôl, kínokból, kiömlô könnyekbôl, szenvedô szívek sóhajaiból feketén, feketén illantak a ködök, rárakodtak a menny boltozatára: hogy nem láttuk az álmodoztató holdat, a reményt remegô csillagokat, s nem láttuk, Uram, az arcodat... a sötétben hiába csörgedezett sebeid vére; ôk nem hallgattak rá... Hiába fáklyázott vörösen izzó napként a te Szíved, hogy termôvé melegítse a földet: ôk nem csapolták le a nyomor mocsarait, s a feketeködös égen meghaltak a sugarak... Ôk nem szerették a szegényeket, a te juhaidat nem vezették szerelmed örök forrásaihoz, azok bitangjára botorkáltak a sátán tarlóin, s elepedtek a szomjúságtól... Frázisok arany pórázán vezették a szíveket. (Pedig minden szív egy külön óra, más-más pergetéssel pergeti az örökkévalóság perceit, a Te dicsôségedet...) A fekete felhôkárpitok mögött hiába ontotta nap-tüzét Szíved... Paloták épültek a hazugság márványából, bíborágyon kéjelgett a Bujaság, mámorok borától ájuldoztak a Kevesek, míg kint a mennyboltot öklözve vonított a milliótorkú Nyomor! De most: tettre ébredtek a milliók! A népek lelkiismerete, mint rémes hajnal-hívó kakas, a hegyek csúcsán csattogtatja szárnyát, s lángvörös tarajával rést fűrészel a beborult égbolton: hulljanak a nyomor Jerikó-falai, repedjen, nyiladozzon az Éj méhe: s a pipacsos pirkadás kapuján szülessen meg az új világ! Izgultan remeg a vajúdó Éj... Testvéreim, énekes madarak! Szárnyaljatok a szívemmel a hajnal elé! Most belétek villanyozom az akaratomat: föl a fákra, az égre, a rétre, lábujjhegyen lessük, hogyan vajúdik az Éj... Felejtsétek el a múltak dalát, s nyitott fületekbe belehipnotizálom a jövô zenéjét: Minden szem a hajnalt lesse! Minden hangszál a hajnalt hívja! Minden ritmusban a szívem dobogjon, s robajos rikkantásunkra pusztuljanak a pokoli kárpitok, omoljanak a Jerikó-falak! Minden, minden! S ti, kiket az Úr eszközül választott, kik földi paradicsomot prédikáltok, szárítsátok ki a múltak mocsarait, töltsétek be a korgó gyomrokat, állítsátok el a könnyek patakját, a bánat-áztatta szemgolyókon táncoltassátok az öröm mosolyát, tömjétek be a vágyak tátongó szakadékait: minden hegyet hordjatok le, minden völgyet hányjatok be, egyengessétek az Úr útját, viruljanak ki körülötte az áhítat, szeretet szelídkék virágai, s jöjjön el az Ô országa... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Temettünk egy öregasszonyt Vidám verset, egyszerű szók kristály-küllôs kerekén gördülôt adj írnom Uramisten, ennyit kérek én, mert ma vétek volna minden cifra frázis-rejtelem, mert e dalt egy munkás asszony hűlt porának szentelem. Komor pompa nem sötétlett, sem fájdalmas gyászkíséret, újságírók nem tolongtak följegyezni, mennyi évet élt, és mennyi volt a gróf, és mennyi csillár csillogott... Vidám versben én ôrzök csak egy kis hulló csillagot... Hóvihar volt, tölgyet tépô, fagyot fújó fergeteg. Eb se járt kint... az utakról mindenkit bekergetett. Ekkor mentünk egynehányan, surranó, gyors emberárnyak, szívkeresô emberségünk vitt, és vittek viharszárnyak... Csizmadia-műhely lázas, szent ölén megállt a munka, mert egy csöndes öreg asszony megfáradt szemét lehunyta, s mostan önmagába-nézôn, Isten-nézôn réved, réved... Dolgozott, imádkozott és küzdött hetvenhárom évet. Ott feküdt mint jóság szobra, vissza-, mélyre-, Istent-nézôn. És a részvét rózsafája nyújtogatta harmat-vérzôn egyszerű, imás szívekkel kibimbózott lombjait... Illat hull a rózsafáról, rázta bíbor lombjait... Vidám voltam, mert hazugság nem hamiskodott körülötte, aki itt volt: szíve hozta, könnye buggyant: szíve küldte, és magamnak is magától gyűlt a szó az ajkaimra, s így beszéltem, nem tekintve síró nôkre, könnyre, kínra: ,,Feleim! ne sírjatok. Szív-enyhítô szót mondok néktek. Itt voltam, mikor haldoklott, a szemében égten-égtek apró öröm-rôzse lángok... Mintha már a másvilági fény lett volna, mint a hajnal ablakunkon átvilágít... A kenetnek hét pecsétje bűnök barlangját bezárta. Boldog volt, és éreztem, hogy lelke szárnyait kitárta, s új országba szállni készül az a hervadt, ráncos néne... Nem éreztem elmúlást, és nem bántott a halál réme! Így voltam az elmúlt ôsszel: nem láttam sehol halált! Hullt a már kiélt levél, s az erdô új rügyekkel állt, melyekben az indulás nagy lendülete lelkesült, ôszi szél zenéje mellett új, tavaszi tánc feszült... Mindenütt új indulások, újan fogant életek! -- Volt idô, hogy a halálról mondtam néha éneket, mert fülembe bagolylelkű bölcsek csak halált huhogtak... Most leráztam! Trombitája lettem élet-indulóknak! Feleim, meghalt nôvérünk, mint barázdában a búza... Szánt az Élet, vet az Élet, boronáját végighúza, s a halál a boronája... Máma ez kerül alája, holnap más, és kikeletjét, égre szöktét várja, várja...'' ... Így beszéltem és kimentünk... Lépkedett a gyászcsapat, térdig hóban, rúdon vitték, a vihar ránk-ránk csapott. Temetônkben egy akácfán varjak ültek, mint az ében, összenéztek és nevettek... Csak ôk voltak feketében... Eltemettük -- -- -- Én töprengtem, hogy a varjak mit nevettek. S láttam: ketten egy rügyecskét bontogattak, tépegettek, mint szerelmesek szokása, s megtalálták a tavaszt, és nevettek, mert meglelték ott az alvó kis ravaszt... S ajkamon is harmatozva mosoly nyílt, mint szent malaszt... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== A lámpásos ember útja Az Úr nem vízözönt bocsátott: konok vaksággal verte meg a föld fiát: a nagy sötét a földre ömlött, mint vad átok, s belepte mind a kerteket. Ember helyett csak rémet látott az Ember s gyilkot forgatott. Farkast irtottak farkasok. Már sem virágot, sem barátot nem láttak itt, csak állatot... Valahonnan vigasztalásnak egy embert küldtek szent kezek. Lámpásként vitte a szívét, amerre farkasgödröt ástak egymásnak, s ember vérezett. Kígyót termett barázda, szántás, s ô szólt: ,,Vakságvert emberek, gyújtsátok meg a szívetek! Napot pótol ezernyi lámpás: s hajnallá gyúl az éj-keret! Lámpást lengessen minden ember, s úgy nézze meg, ki szembe jô: száz arcredô rejt kín-magot, és mennyi kincs a könnyes szemben! Mert ô is testvér, szenvedô...'' S mert vemhes volt az éj hívôkkel; itt is, ott is kigyúlt a láng. Csak szikrát vártak a szívek, s megtelt az éj lámpás-vivôkkel, fénylett a sár s nedves-palánk... Az éjben hajnal-hadseregként mentek a lámpáslengetôk. Remények, álmok, madarak szivárványként jöttek s belepték a sok hites hajnal-lesôt... És szembe jöttek a garázda és vérre vágyó ordasok. Elôl járt Isten embere: a lámpást a szemükbe rázta, s szelíden rájuk olvasott... De kígyót termett a barázda, s megmarta a lámpásvivôt... Nem látta, hogy sebes a teste: jövôt vetett, a hajnalt leste, s követték a testvér-hívôk... Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== A csôcselék Egy fiatal farizeus magához hívta a kövér írástudókat lakomára. Esznek. Sok tréfa hull borára, s egyszer meghűl bennük a vér... Kint felzendül az utca torkán a szívekbôl egy nótás orkán, mely lelket hajt az ég felé... Ott lépked a jövô elé egy szent tömeg az utca-kockán. Tavaszt, hozsánnákat kiált a nép, amint megy lelkesen sodrán a tengerfô malasztnak... A volt vakok s inaszakadtak viszik a szép Szűz Máriát. Ott látni Lázárt nagy-soványan, s ujjongva lépnek mind, ahányan érezték már a szent Kezet: a bűnösök élén vezet Magdolna bomlott, rôt hajával. A betlehemi pásztorok vénülten s az apostolok vegyülnek megtért vámosokkal, volt lelki-testi poklosokkal, mind, mind ragyog, rajong, tolong. Hálót hagyott el a halász, a földmívest a dús kalász nem bántja: nô-e majd a nyáron: az Eszme ül ma a szamáron, piros ruhás örök Király... Ô a Sors-vertek fejedelme. Viszi a szamár szelíd vemhe, virágot szórnak és hitet s a legszebbet: szívet, szívet, s mennek tavaszról énekelve. ... Fent a papok s írástudók nézik a sok földönfutót, s míg óbort tölt a friss cseléd, egyik kiköp az ablakon, s azt mondja: piszkos csôcselék... Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Lázár a kapu elôtt Minden legenda köztünk él, mozog: meglestem egyszer édes Szent Ferencet, hogy prédikált barmoknak. S egy lelencet Erzsébet rühtôl tisztára mosott... -- Estélyre hívtak az elôkelôk. Az utcán gôgös, tornyos ôsi ház állt, ott láttam a görbén gubbasztó Lázárt. Éhes volt s dalolt a kapu elôtt. Fent vígan folyt a híres lakoma, kínáltak borral, étellel rogyásig, de én hallgattam, dalol-e a másik, míg szól a húr s ujjong az adoma. ... Egyszer csak minden nóta elakadt: kutyák kergették kint a síró Lázárt, fent megremegtek a szívek s a vázák, s egy titkos pók szôtt barna szálakat... Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Legényesen Réges-régen azt gondoltam, ki nem bírom tűzhelytelen, kint-csavargó, bánat-utcás, messzetartó legénységem... Nem kecsegtet kicsi házak boldogsága, megszépítô hazugságok asszony-titka... Nekivágok a hegyeknek. Se kényesen, se nagyképű magány-gôggel: -- csak úgy csöndben fütyörészve, hogy ne vegye senki észre, legényesen... Szegényesen: mint a nulla, amely várja, hogy írják a billióhoz: úgy megyek az örök Jóhoz legényesen... Volna ugyan tündérkertem, virág-hárem várna rám ott... Arany kulcsom zárnyitásra ki nem nyújtom a kapuban... Le nem nyesem a kihajló orgonát sem virágtalan kalpagomra... Úgy nézek a csillagokra legényesen... Volna nékem ezer szobás nász-palotám: az én fényes ifjúságom... A küszöbjét csak megáldom, -- át nem lépem... Itt megállnak én bennem az élet-tervek, magja szakad életemnek, búnak, bűnnek, bolondságnak s a halálnak... Szegényesen: mint a nulla, amely várja, hogy írják a billióhoz: úgy megyek az örök Jóhoz legényesen... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== József Örök gyerekség glóriázta ôt. Kamasz pajzánság fái közt csavargott, s a kerítésen lestek rá a nôk. De férfi volt. A csókos napsütés örömmel táncolt izmán, két nagy öklén. Bár sose fájt öklétôl az ütés. Nagy célokat kalapált lelkesen a Sors üllôjén. Ült királya jobbján, s izgult hajrázó vaddisznó-lesen. Magtáraiban áldás duzzadott, s midôn a hétszűkesztendô komorlott: az éhezôknek kalácsot adott... Munkája fogytán magasan lakott fehér elefántcsont-tornyú magányban, s magára zárt ajtót meg ablakot. Az éjszakában állott a torony. Bűbájos hold hiába babonázta: nem habzsolt mámort párnás nász-toron... Az ész-veszejtô holdas ég alatt ezer leány és ezer Putifárné öklével verte a kaput, falat... Az ész-veszejtô bíbor Hold alatt vérükben mártott rózsaszín körömmel teleírták a négy fehér falat... De néha, ha szerelmi fergeteg gitározott a fákon, háztetôkön s megôrjített erdôket, kerteket: a fehér torony beleremegett... ... Az éjszakában átment Névtelenke, s a Férfi sírt a szűz falak megett... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== A tékozló fiú hazatér Otthon. Család. Kenyér után futó gond-púpos emberek. Szülés. Szoptatás. Temetés. Asztag-rakó hétköznapok: Kérges kezű cselédsereg... Csúfoltalak, otthagytalak. Kikértem jogos jussomat, csuhajra csaptam kalapom, apám kertjébôl hetykemód vágtam virágos botomat. Legényesen, toronyiránt. Botomtól szagos volt az út. Szemem fecskéje repkedett, léptem körül tavaszt csinált, s mézes bortól forrt mind a kút... Mámor-városba vitt a vágy, mely minden percben változik, mert minden ember idegen, összeverôdött csók-kalóz: habzsol, elzüllik, távozik... Ôrült, vad virágkarnevál, színes gyermektelen gyönyör. Gyümölcs nincs. Vége: éhezés. Sertés-koszt: undor-vályuban fanyaron csillan a csömör. Elég volt. Nincs már botomon kéreg: lerágta csúnya szám. Az örökségem odalett. Megyek haza. Így koldusan, ha befogad atyám, hazám. Jöjj Otthon, zsoltár-ajkú csend, egyhangú, látszat-unalom, melynek száz álma, színe van, cselédarcú hétköznapok, jövôt ôrlô élet-malom! Család! Rettentô rejtelem, a kerítésed gyötrelem, trágyáz öröm, könny, förtelem, -- de az Igaz, a Szép, a Jó s az Isten is benned terem! Atyám, Teremtô, Atya vagy! Azt tedd velem, amit akarsz. Roncsolt botomat, szívemet ültesd kertedbe, s újra szép rügyes lesz, s arcom Isten-arc... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Öreg papok Fent állnak az Isten-hegy tetején. A vérükbôl az Úr kiégetett viperamérget, vágyat, vétkeket. Imájuknak nincs könny- és vér-szaga, (Istennek titkos tanácsosai,) mert lelkükrôl lehullt az éjszaka. Szemük tükrére Isten-fény esett, szívük nagy, csöndes békesség-virág, és boldogok a békességesek. Fejük fehér, derűvel csillanó. Tán öröm-gyilkos, kínos volt az út: -- de útjukat befújta már a hó... Az én fejem tavasztó nyírfa-lomb. Madárijesztôt állít bár a gond: a lombra földi vágyak szállanak. A két szemem keveset könnyezett. A két karomban énekel a vér, s virág fakad, ha száraz gallyhoz ér... A nagy Kísértô szerelem-rögöt dobál belém, ha lát és azt hiszi, hogy tűzvészt gyújthat kék szemem mögött... Álom-tengernek partján egy hegyen halászik... horgán asszony-báj cselez, hogy férfit fogjon kis arany legyen... Pedig én már Jézus könnyeit kutatgatom a szegények szemén, s iszom a jóság harmat-gyöngyeit... Mert boldogok a békességesek, mert így lesz szívünk békesség-virág, s aztán gyümölcs, mely egyre édesebb. A keresztfába oltom a szívem türelmetlen, hogy érjen hamarább, s idô elôtt ne bántsa senkisem... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Alázat Néha kínai fallal körítem a kertemet. Kizárom az embert, hegy szeretni tudjam az embert, mert tetôtôl talpig gonosz és mégis szeretni kell! Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban. Egy hang tükörként kérdez a magasból: ki vagy te? Én a szenvedések szűrôin szűrtem a véremet. Aranymosónak álltam életem folyójába. Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetbôl. Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerbôl, egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfénybôl, én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenbôl! Ez vagyok én. A szenvedések szűrôin szűrtem a véremet: mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz. Aranymosónak álltam életem folyójába: mégis hiú vagyok, mint a többiek, szeretem, ha szemet hunynak hibáimra, örülök a tömjénezésnek. Ez vagyok én. Tetôtôl talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell! Könnyeim varázslatos vegyi vize végigcsorog a lelkemen, s most látható lett egy titkos írás. Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre, most látható lett az üzenet: ,,Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested! Hazudtál: elsô volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten! Ezért nem találtál semmit. A szentek és más hôsök más sorrendet hajszoltak: elsô az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én. Ez az út, az igazság és az élet.'' Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból. Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig. Az egyik végén van Isten, a másik végén egy kis villanylámpa: én. Megindulnak az örök áramok és kigyúlok a sötétben... Ha ô akarja, világítok betegek ágya felett; ha ô akarja, nászi népnek világítok; ha ô akarja, világítok minden magyaroknak; ha ô akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett... Ha ô akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából, s a lámpát összeroppantja örökre... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Írástudók között Ott ültek mind a templom csarnokában. A Gondolat csodás pengéje fénylett: a Bibliát cserezték, teregették, hogy új köntöst szabhassanak a népnek. (A Bibliát Isten takarta ránk rég, hogy a mindenség árva vándorának az Embernek didergô lelke szabjon évezredenként új köntöst belôle...) Ott ültek mind acsarkodón, sötéten utálták egymást és véresre marták, szívük helyén vad viperák nyüzsögtek, kígyók sziszegtek szavaik zenéjén. ... Ekkor belépett szôkén és fehéren... Fiatal testén fénylett a ruhája: pedig paraszti kézzel, szeretetbôl szôtték falusi föld-illatú évek... Csak gyermek-módra szólt, de megmutatta: úgy elszabdalták Izrael ruháját, hogy koldusként áll népek lakzijában... S álmélkodónak mind a bölcsességén... Csak álmélkodtak... Korhadt kor vezéri. A nép aludt még bamba ájulatban, mint barázdátlan márciusi föld... Nem tudta, hogy mag-éhes, mert aludt még... -- Lassan kiment a vének csarnokából -- -- -- A föld már ébredt... kínok, vágyak, bűnök s a nyugtalanság új éles ekéje éhes barázdát vágtak a világba... Ô ment fehéren magvetéssel neki az ismeretlen századoknak... Ô ment elül... Korok konkolyhintôi sötét falkában loholtak utána... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Az én családfám Az életemnek hangszerén a mérhetetlen Múlt izen... Ez egyszer nem leszek szerény: a családfámmal eldicsekszem... Bár korcs gyümölcs vagyok: a fa vérét megérzed az ízen... Az én családom: a Kereszt. S Ádámtól minden szenvedés mint misztikus szôlôgerezd csüng rajta... Ebbôl sajtolódik az élet mámoros bora s minden teremtés, magvetés... Az ôsöm legrégibb: a Nép! Gúlát rakott a fáraó: ô volt a malter, tégla, gép... Gyöngyöt raboltak a királyok: ô evezô, meg kedvezô szél volt, meg árboc, meg hajó! Ô volt a hullám és a part, míg zúgott a történelem... Ha harc volt, testvérébe mart: -- s íródeákok följegyezték, hogy Cézár vagy Napóleon gyôzelmet nyert ellenfelen... Korbácsolták a gazdagok: -- de ô csak szántott és rakott arany meg búza-asztagot... Mezítelen volt szörnyű izma, bár selymet szôtt. És éhezett, míg fôzött úri abrakot... Kunyhóban hált. De várakat, kéjházat, fürdôt épített és templomot, meg gyárakat. -- S íródeákok följegyezték: hogy bölcs Salamon épített az Úrnak házat... Égi tett! Mind a szelídek, könnyezôk, kik tudtak tűrni hôsien, irgalmasok és éhezôk, kik éhezték az igazságot, a jóságot s a kenyeret: ezek mind, mind az ôseim... Nagy tenger... könnytôl keserű, de benne oldott gyöngy-anyag: elosztva édesség, derű, mit gyönggyé gyűjtött égi kagyló: fiat fogant a Szűz Anya, és megszületett Jézusunk... A tenger így csinált csodát! Ô benne Istent szült a Nép! Szelídek, önként-ostobák hulláma volt az Isten-ember: mely fölcsapott és égig ért, s a föld felett megnyílt az ég... Megölték ôt a gazdagok. De a keresztfán égbe nôtt, s leverte a hamis Napot... Azóta a családfán csüngô Krisztus-szív lett a földi Nap, s ránéznek minden szenvedôk... ... Az én családfám: a Kereszt. A Jóság és a Szenvedés mint misztikus szôlôgerezd csüng rajta... Ebbôl sajtolódik az élet mámoros bora s minden teremtés, magvetés... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Tavaszi zsoltár Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére, s az óriások felujjongtak: végre! Valaki rálépett a folyók jegére, s mikor százezer folyón megroppant a jég, a vizek felharsantak: végre! Valaki elindította délrôl a darvakat, fecskéket, gólyákat, kakukkokat, hogy idejében érkezzenek az ünnepre. Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba, s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égbôl, csivogva csörgedez, csurran a csuda kék muzsika. Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat. Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is, hogy évenkint egyszer ôk is szépek legyenek. Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések, legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök, és mindenek öltözzenek ünneplôbe. Valaki vadakat járat az erdôkben, nyuszikat rejteget, ôzeket riasztgat, rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat, farkasokat és futrinkát futtat, méheket rajoztat. Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlô haját, mint én a két-napos libuk hátát, s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere csecsemôje harmatos kacsóját az állomáson. Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra: sziklából, földbôl, állatokból hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki. Csak belôled nem bír ünnepet csiholni, Ember! A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott; ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás; ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember! Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre: örök feketeség borulna a világra... Nem mondom: bôröd bizsereg neked is, cigánnyal huzatsz, örülsz a szeretôdnek, arcizmaid mosolygósdit játszanak, -- de agyvelôd tekervényeiben borzalmak tanyának: fekete kôszakadékokban fekete haramiák. Pedig a többi csak játékszer: felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket, naprendszereket, üstökösöket: pontosan járnak és lejárnak egyszer... ,,És látá Isten, hogy jó...'' Csak rólad mondotta a rettentô igéket: ,,Megbáná, hogy embert teremtett a földön...'' Mert te volnál az Isten dicsôsége: -- és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember! Te volnál az Isten gyönyörűsége: -- és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember! Te volnál az Isten atyai szelídsége: -- és te vagy az Isten hetedizigleni haragja, hiába állította fel a villámhárítót a Golgotán, Ember! Te volnál a teremtés koronája: -- és te vagy a teremtés csôdje, Ember! Te vagy az Isten állandó nyugtalansága, te vagy az Isten boldogtalansága, tavaszodj végre akarata szerint, Ember, és légy az Isten boldog békessége. Amen. Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Búzaszentelés Százezer hajszálgyökér köt minket a világhoz, százezer gyökérben fáj az életünk. Függünk a földtôl, függünk a Naptól, függünk a felhôktôl, a holdtól, a szelektôl, függünk a pestistôl, pénztôl, háborútól, függünk a tengertôl, temetôktôl, millió lehetôség húrja feszül belôlünk az Anyaghoz, s a húrokon borzalmakat vonóz a Félelem. Mindnyájan dicsôült szentek, könyörögjetek érettünk! Szabadok, erôsek, tiszták vagytok, mert nem a földön éltek! Mindnyájan szent mártírok, ti tudjátok, hogy méreg-malom a gyomrunk, s rettentô szörnyetegekké: Heródessé, Néróvá ôrli bennünk a Kenyeret! Könyörögjetek érettünk! Mindnyájan szent szüzek, Isten rétjének liliomai, nézzétek: az éhség utcára korbácsolja szűzeinket, bódékban árulják virágaikat, s úgy eszik a virágon vett kenyeret. Könyörögjetek érettünk! Mindnyájan szent remeték, ti leromboltatok minden bilincseket, család, haza, barátság bilincsét s a legszörnyűbbet: a Kenyér bilincsét; -- nekünk anyánk van, apró gyermekünk, csalunk, lopunk és gyilkolunk, ha a családnak nincsen kenyere. Könyörögjetek érettünk! Jézus, örök Magvetô, kérünk téged, hallgass meg minket! Búzából, babból, borsóból lesz a testünk, testünkbôl kikandikál a lelkünk, mint a fából a virág, s a lelkünkbôl illatozva illan feléd az imádság és szeretet. Kenyérbôl épül a te földi tested: az Ember! Hogy a földnek bô gyümölcsét adjad és megtartsad, kérünk téged, hallgass meg minket! Jézus, örök Magvetô, te tudod a konkolyhintés fájdalmát. Hegyek rejtelmeibôl, fellegekbôl nyerítô kacagással nyargal az Árvíz, s lábnyomában elrothadnak a vetések; a Napból ránklehel a Szárazság pokoli lehelete, s elhervadnak a vetések s a mezôk liliomai; a határokon átgázol százezerkezű óriásként a Jégesô, s leparittyázza a mák- és búzafejeket, Hogy a földnek bô gyümölcsét adjad és megtartsad, kérünk téged, hallgass meg minket! Jézus, te vagy a szôlôtôke, s mi vagyunk az ember-venyigék. A dombokon már zöldülnek a szôlôk, s bogyókba gyűjtik a napfényt, tavaszt és örömet. Sok a bajunk, és gonoszokká válunk, míg százezer gyökérben fáj az életünk. A vidám ember jó ember, de legjobb ember a vidám szenvedô. A borban vidámság vagyon és lakodalmak íze. A bor véreddé válik ereinkben, s véredben van a vigaszunk, jövônk. Hogy a földnek jó gyümölcsét adjad és megtartsad, kérünk téged, hallgass meg minket! Kérünk téged, hallgass meg minket! Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Vallomás A haldokló ágya felett kulcsocska függött fekete madzagon. Meggyóntattam, megáldoztattam, megkentem olajjal. Megkentem a szemét. Ó mennyi bűnös dolgot nézett az én szemem! A haldokló szeme már csak Istenre kíváncsi. Megkentem fülét. Ó mennyi csábhangra csábult már a fülem! A haldokló Istent hallgatta szavaimban. Megkentem orrát. Ó mennyi trágyán-nôtt virágot szagoltam eddig! A haldokló a rózsafüzér rózsáit szagolgatta. Megkentem ajakát. Ó mennyi bűnös beszéd üveggyöngyeit szórogattam! A haldokló szavaiban Isten gyémántszeme csillogott. Megkentem lábát, elôször a bénát, aztán az épet. Ó micsoda utakon tévelygett a lábam! A haldokló bénán is biztos úton jár már. A haldokló hetvenéves hegyérôl lányok, vôk, unokák szüreteltek már örömet... Levetkôztem és elbeszélgettem a haldoklóval. Megkérdeztem a kulcsocska titkát. ,,Ez a kulcs a kincsem kulcsa, ez a kulcs a méhesem kulcsa.'' ,,Béna fiúcska voltam, nyáron szalmakalapot fontam. A pénzen két kas méhet vettem, Azóta szeretem a méheket'' Beszéltem néki az apámról. Apám is szerette a méheket. Mikor haldoklott, egy utolsó raj rászállt a rózsafára... A haldokló kezembe adta a kulcsot. Megnéztem a méheit. A sejtekrôl halott apám édes arca nevetett rám... Visszaadtam a kulcsot. A haldokló paraszt megáldott. Boldogan jöttem haza a vetések között. A haldokló paraszt megáldott. Költôk, bölcsészek, tudósok, tudjátok mi ez? Régen remegések, rubrikák, törvények, miértek járhatatlanná kuszálták fiatalságom erdejét. Leveleztem finom férfiakkal, nôkkel. De nem tudtam beszélni evangéliumi emberekkel. Nem tudtam beszélni az anyámmal. A szenvedések (nehézkes favágók) kiirtották a rémeket. Egyszerű lettem, mint az országút, s a haldokló megáldott! Vallomással tartozom a világnak, mert sokat beszél rólam a világ. Nagyon kell szeretni! A méh nagyon szereti a munkát s a mézet, s a föld millió mérges virágja közt megtalálja a mézet. A vetések nagyon szeretik a Napot, s kiszerelmeskedik nekünk a kenyér örömét. A parasztnak nagyon kell szeretnie a földet, a papnak az oltárt, az anyának a szenvedést, Magdolnának Krisztus lábait, Assziszi Szent Ferencnek Krisztus sebeit, mindenkinek szeretnie kell a keresztjét, mindenkinek nagyon kell szeretnie az Istent. Halljad világ a vallomásomat: egyszerűek legyünk, mint az országút, hogy mindenkihez elmehessünk, jók legyünk, mint a levegô, hogy mindenkit megölelhessünk, édesek legyünk, mint a kenyér, hogy mindenkit etethessünk, vidámak legyünk, mint a bor, hogy mindenkit megnevettessünk. Egyszerű, jó, vidám voltam: s a legegyszerűbb ember, a haldokló megáldott... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Csak ennyi az egész Igen, lehettem volna én is boldog, az én utam is éppen arra vitt. A kert elébe értem, mely reám várt. Szerelem. Rózsák édes mámora Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely. Szántás-vetés humuszban, szerelemben. Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben. A nagyvilág villámait fogó, Vihar-szordinós villámhárítók. A nagyvilág lármáját átszűrô, dallammá szűrô zűrzavar-szűrôk. Leány-hajszálon függött az aranykulcs. De megfordultam, nem tudom miért. Én nem vagyok hôs, nem vagyok erôs. Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út, hogy mi a cél és mi a harc a célért, hogy mit keressek itt a másik úton. Csak megfordultam. Ennyi az egész. Csak annyit tudtam, Valaki szeret. Valaki nagyobb minden boldogságnál, minden csendnél és minden szerelemnél, nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél. Tudtam, szeret. És ennyi az egész. Hagytam magam szeretni, mint a gyermek, a Jézus Krisztus ember-ideálja Hagytam magam vezetni, mint a gyermek. A gyermekben nincs cél, nincs hôsiesség, csak megy, ha küldik, s nem tudja miért. És küldtek. Mentem. Ennyi az egész. És jártam mint a többi vándorok. Fecskét kérdeztem és fülemiléket. ,,Mi nem szövünk, mi nem fonunk, mi nem szántunk, mi nem vetünk, mégsem vagyunk mi céltalan csavargók: mi hozzuk a tavaszt s a dalt '' És vándoroltam. Ennyi az egész. Van úgy, hogy játéklovacskát kapok, s játék-ekécskét nyomnak a kezembe. Gyerünk, gyerünk játéklovacskák, gyerünk, gyerünk játék-ekécske, nem kis családi kertben, sem megyében, de országos határban megy a szántás. S játék-köténykét is kötnek elémbe, és teleszórják furcsa új magokkal, hogy vetegessek hetedhét határon, s én játszadozom. Ennyi az egész. Arany puskát, arany kardot kapok, a világosság játék-fegyverét. Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal, sötét-magammal s a sötét világgal, sötét Sátánnal és sötét pokollal. És néha mintha varázs volna rajtam, nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam, s majdnem olyannak látszom, mint a hôsök. S néha sebezhet még a csillag-fény is, és vért csapol egy érzelem-tövis. Én nem vagyok hôs, s hôst kell végigjátszanom, s én játszadozom. Ennyi az egész. Néha futok és félek, hogy megállok. És néha állok s félek, elbukom. És néha fekszem s félek, hogy elalszom, és eltapos örökre a Sötétség. És néha sírok reggel, hogy énekeljek este, s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel. Így játszom én a könnyel és kacajjal. Én nem vagyok hôs. Ennyi az egész. Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam. De nem siratom vissza azt a kertet! Valaki engem végtelen szeret, nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél, hagyom magam szeretni, mint a gyermek: s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Egy hang a népbôl A történelem vad folyam, de akkor épp megállott: elgátolták (szokás szerint) rossz tanítók, tanárok, farizeus írástudók, papok, ráklelkű vének, krajcáros bölcsek, kik csak a gyönyörtanban hivének, a régi Rend, a légiók és élükön a Császár. Vasgát mögött a vad folyam nem volt már több mocsárnál. A vasgát elôtt megjelent a jó szamaras Ember, szegényen, árván, szelíden, csillagon-túli szemmel. Ekét húzott a szamara, és mély barázdát vágott, és szólt: ez az új folyamágy, legyôzöm a világot. És tanított és gyógyított, halott felült szavára. Magáról mondta: én vagyok a királyok királya. S kacagtak az írástudók, papok, álarcos vének, krajcáros bölcsek, kik csak gyönyörtanban hivének. De rajongtak a rongyosok, kézművesek, halászok, akiknek nem volt semmijük, de a szívük kilátszott, s míg a nagyokat nevetés és gyűlölet kirázta, -- az ô szívükön húzott át a krisztusi barázda! S míg a vének és papok ácsolták a keresztet, egy hang a népbôl felkiált, hogy minden belereszket: ,,Áldott a méh, mely hordozott, s miket szoptál, az emlôk!'' S rá felzúdultak a vizek, a gáton átszüremlôk, és elindult a hang után a történelem árja, s folyik, míg egyszer elnyeli a szent Isten-óceánja. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Angelus Megjöttünk, téli este van. Pihen a komp, halászladik, fáradt favágó-kéz pihen, nehéz paraszti-kéz pihen, a föld titkon fogant, pihen: vetést, pacsirtát álmodik, pihenj te is szívem. Nézd, a Madonna-kép alatt a kis kanári hogy repes, megismert... Örök-mécs helyett ott függ, mint égô lángolás; kap enni, inni s boldogan fütyöl az édes szerzetes. Irigyled ôt szívem? Sokat, sokat hurcoltalak! Echóztak cifra színfalak, míg nótáztál ezrek felett. Csárdák, családok asztalán csattogtál s én, komédiás nagy büszkén mutogattalak, kis meghurcolt madár! Halld... megkondult az estharang... ezer kalitka megremeg: búrágta vén parasztkebel, rózsálló csöpp gyerekkebel, sok-sok formás leánykebel elefántcsontfehér, remek kalitja megremeg, s csattogni kezd ezer madár ezer Madonna-kép alatt, a szívek zsoltár-hangja szól, a csendnek ezer szája lett, trillázni kezd kanárim is, míg visszhangozzák a falak, megzenésül szobám. Szívem, kis meghurcolt madár! Nem lesz jobb a kanárival nótázni itt a kép alatt? Míg a halál idetalál, megzörgeti az ablakot, csalóka sípja rádrivall, kalitkád kinyílik, s te szállsz az örök utakon, repülsz csillagtól csillagig, s úgy kérdezed: a tiszta Szűz, a Holdkirálynô hol lakik? S ha megtudod, hogy a fehér legendák tornyában lakik, mondd meg, hogy csak ôt szeretem, s áldott az asszonyok között! Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Az Istennek nincs árnyéka (Sík Sándornak) A Sátánnak nagy az árnyéka: fél-földgolyónyi néha-néha, oly tarka mint a páva farka, oly babonázó mint a bűn, hosszú mint a történelem, és édes mint a szerelem, és hűvös mint a pénzek érce, és hűvös mint a vágy lidérce, oly gyönyörű mint a gyönyör, cél-bomlasztó mint a csömör, itt nem kell folyton hôsnek lenni, lehet pihenni, inni, enni. Én voltam ott, aludtam ott, de hallottam a szólamot, s a trombitától megütötten az Isten oldalára szöktem. Az Isten jár a földtekén, körötte fény, fölötte fény, szeretet, jóság, szent erény: mind tiszta, tiszta, tiszta fény: brutális és bôr-fájdító, kínzókamra, test-szárító, járok a puszta közepén, ezerszer átnyilaz a fény, s a puszta fáj és fáj a táj, és fáj a szem és fáj a száj, a test miatt, a rest miatt, a tisztátalan test miatt. Fáj mindenem, csapzott a tincsem, s az Istenek árnyéka nincsen! Itt nem lehet pihenni, enni, itt nem lehet csak hôsnek lenni: izzadni, aszni, tűrni, menni. (Vagy a Sátán szép árnyékába szökdösni mint ezernyi kába, az angyal trombitál utánuk, de mindörökre mindhiába...) Itt nem lehet csak hôsnek lenni, a hernyó-sorsot végigenni, a gond gubóját átnyiszálni, s mint fény-pillangó égbe szállni. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Imádság szent tébolyért Nap-álmú költözô madár vagyok, s itt gubbasztok az ôszi mélabún, mint barna, zörgô napraforgószáron. Minden tollammal tudtam: mi a fény. Karácsonyfákon fészket raktam én. Fiúk szemében fészket leltem én, lányok szemében megfészkeltem én. Az elmúlás fekete, vad vizén, mint óriás fény-szirmú lótuszok, úgy ringtak a tündéri tavaszok: lótusz-kelyhekben is fészkeltem én. Voltak fiaim, voltak lányaim: voltak kínjaim, voltak vágyaim, örömeim, szomorúságaim, -- megtollasodtak s itt hagytak örökre. Halál-szorongás ült a fény-körökre. Valaki ízetlenné tette már itt és ôszivé a föld minden határit. Repülni kezdek: havas vihar támad, forrásból iszom, azt bugyogja: bánat, rózsára nézek, azt sóhajtja: ôsz, a holdra nézek: baljós arca bôsz, és minden kertbôl rémpuskáz a csôsz, a halálszájú, dérszakállú Bánat. Ez a sorsa a költözô madárnak. Engem valahol Fény-országban várnak, s itt gubbasztok az ôszi mélabún, mint barna, zörgô napraforgószáron. Szárnyam véresre nógatom, hogy szálljon. És elindulni sehogy sem tudok. És itten élni sehogy sem tudok. Ha bennem van a fényes titkos törvény: Isten, szent Mágnes, véghetetlen Örvény, ragadj magadhoz, mint a messzi Dél ragadja, húzza a kis csalogányt, ne lepje itt a gyilkos, durva dér. És odaér két bekötött szemével, havas vihart olvaszt meg kis szívével. Nekem erô kell, fény kell, szeretet kell, nem telelek varjakkal, verebekkel. A szentek tébolyával lepj meg engem, s téboly-szárnyon ragadj magadhoz engem! Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Vigyázz-állásban Ó tavasz! Minden mesébe-mártott, minden oly meleg, a föld, az ég, a füvek a falevelek, minden oly kacajjal kicsattanó, pirospozsgás, pajzán, pufók angyalok lovagolnak felhô-báránykák rajzán -- s én a kertemben kemény vigyázzban járok: egy! kettô! egy! kettô! Az almafák bolondos, bábruhás fehérnépek, szeretnék nekik cigánykereket hányni, gyerekeset, szépet, szeretnék tótágast állni, közöttük kézenállva végigmenni, valami vicceset, csuda csiklandósat, kamaszosat kitenni -- s én merev vigyázzban járok: egy! kettô! egy! kettô! Tavaszodhatnékom volna s nem tudok, nem merek. Kertem körül házak, a házakon ablakok, az ablakokban emberek, ágaskodik a torony is, nem táncol-e itt egy tavaszi kobold, nappal a Nap kémkedik utánam, éjjel a Hold -- s keményen, vigyázban lépkedek: egy! kettô! egy! kettô! Elbújok szobámba. A falakról mártírok, szüzek intenek, oltsam a rügy-szikrát, tavaszi tüzet, rügy-szikrából bimbó, bimbó-lángból máglya lesz: a Biblia mondja, s mondja a kereszten függô Isten fia -- s vigyázzban lépkedek szobámban: egy! kettô! egy! kettô! Elbújok ágyamba Talán majd az álom... Talán ott gyerekes, kamaszos magamat kiugrálom. Álmodom: kertemben tavaszi szelek kergetôznek, az almafák kacéran vetkôznek, vetkôznek -- s én vigyázzban lépkedek: egy! kettô! egy! kettô! Fiatal almafák kacéran vetkôznek, vetkôznek, fiatal leányok kacéran rámnéznek, vetkôznek, visszakacsintanék, s nem nézek semerre, nem merek, a lángpallosú Kerúb rámmered, áll, figyel: a Lelkiismeret -- s keményen, vigyázzban lépdelek: egy! kettô! egy! kettô! Soha önfeledten! Soha ôrizetlen! Isten katonája teljes fegyverzetben, teljes készültségben, hogyha hívnak a harsonák, örök útra készen találják a katonát! -- Végig az életen vigyázzban, keményen: egy! kettô! egy! kettô! Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Esti imádság Én lefekszem ágyacskámba, mindennapi koporsómba. Felébredtem kora reggel a fecske- s a csíz-sereggel. Piros hajnal piroslott rám, piros csókot hullatott rám. Én jó voltam! Szót fogadtam, fűnek, fának csókot adtam. Mosakodtam! A szememet a kék tóból, a fejemet arany tóból, a testemet ezüst tóból, a szívemet jóság-tóból a szeretet szappanával szappanoztam, ne maradjak semmi rosszban. Fújtam szappanbuborékot, három kakas kukorékolt. Felszóltam a Napnak, ácsi, ne rohanj oly gyorsan, bácsi, mondtam a pataknak, Pista, megfürdöm, ha vized tiszta, fütyültem a szélnek, Jancsi, virágok közt tanci, tanci, leizent a kék ég-sátor: ,,mikor tiszta, milyen bátor az az ici-pici ember a nagy-nagy Tengerrel szemben!'' A Tengerrel beszélgettem, így beszéltem; ,,most mi ketten!'' Az Istennel beszélgettem, nevetett egy jót felettem. Tenger partján lyukat ástam a homokban, furcsa lázban: hogy a tengert oda-töltsem, s ô mosolygott csoda-bölcsen. Házat, várat építettem, mese-boltban ezt-azt vettem, s a világot szépítettem. Aki játszik, az úgy látszik, Istent játszik. -- Nénik, bácsik fent a dombon hosszú sorban menetelnek sárban, porban, gyönyör-kereszt egyik vállon, kenyér-kereszt másik vállon, szenvedéstôl szívük márvány, mint nagy fekete szivárvány. Néztem ôket hosszan, fájón, átlépett a Nap a tájon, bezárom a játék-boltot: rémek járnak és koboldok. Isten, áldd meg öcsikémet, ne zaklassák éji rémek, áldd meg öreg anyukámat, ne gyötörje gond és bánat, nénéimet, a hazámat, galambjaim s furulyámat. Most lefekszem ágyacskámba, mindennapi koporsómba, koporsómba, csónakomba, s át az éjen: bús barlangon, melyben víz zúg bagoly hangon, így evezek hajnal-honba, piros lelkű hajnalomba. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Aquarium Az életem kristály-üveg. Ragyog. Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta, hogy megmondhatja minden óvodista, hogy ki vagyok. Ó, nem dicsekszem többé már hiún! Az Olimposzt titán-harcban bevenni nem fogjuk! Ez vagyok: törékeny semmi. Aquarium. Életvizet (idôt) töltött belém egy Kéz, eddig harminchét évnyit, bútól borong, örömtôl fénylik felsô felén. Volt itt hínár, iszap s más emberi lim-lom: medúzák, szörnyek és a kagyló, melybôl kikelt Vénusz, a szép, aranyló titokteli; s ha holdas éjjel jött s vizet kavart az ördög bennem, megmerevítve markát: sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát, sok zűrzavart. Vannak már nagykegyelmű csöndjeim, itt úszkál szívem pírjában a vérnek, s körötte kis imakagylókban érnek jó gyöngyeim. Vizem tisztult. Az élet szemete eltűnt. De néha az aranyhal felsír az Óceán után, mert az emberszív mind remete! Sok mindent sejt szívünk az ég alatt! Átúszná álmok, eszmék minden árját, s aquariumban szűk börtönbe zárják a lét-falak! Ha tisztulásunk ideje letűnt: Valaki átönt minket a tengernyi örökkévalóságba! Ó, csak ennyi az életünk! Legyen világosság, 1933 ======================================================================== A Mindenség balladája Éb-red, moc-can a tojásban a sejt: ,,Is-ten Is-ten'', huszonöt napi ritmus. Tit-kon dob-ban anyaméhben a lét: ,,Is-ten Is-ten'', kilenc havi ritmus. Ó jaj, ha kihagyna! -- De él az Erô, de él az Ütem: ,,Is-ten Is-ten Is-ten!'' Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív: ,,Is-ten Is-ten'', jó nyolcvan a pulzusi ritmus. Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az Erô, de él az Ütem: ,,Is-ten Is-ten Is-ten!'' Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam: ,,Is-ten Is-ten Is-ten Is-ten!'' Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytűl a tengeri tájig belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák, malmok raja rína! -- De él az Erô, de él az Ütem: ,,Is-ten Is-ten Is-ten Is-ten!'' Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold: ,,Is-ten Is-ten nap-pal, éj-jel'' háromszázhatvanötször! Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány, nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld, a gigászi koporsó! -- De él az Erô, de él az Ütem: ,,Is-ten Is-ten Is-ten,, Is-ten!'' Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre: ,,Is-ten Is-ten fény-év, fény-század, fény-ezred.'' Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az Erô, de él az Ütem: dobog és csobog és lobog és erjed az Idô a Tojásban. A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság, mely áll a Tenyéren, áll, tartja az Isten. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Két orralógató aszkéta ,,Ha egy szent szomorú volna, az nagyon szomorú szent volna.'' Szalézi Szent Ferenc Jön hozzám két bôjt-arcú szerzetes. szemük nem lángol, szívük nem repes. Köszönnek. Ülnek mint a fagyosszentek. Önkéntelenül is nagyot tüsszentek. A nagy szentségtôl fejük félrebillen. Csupa kimértség, csontos arcú illem. Egyik fej jobbra billen, másik balra. Titokban róluk felnézek a falra, és lopva a rózsát-esôzô, boldog Kis szent Terézkével összemosolygok s a madarakkal társalgó Ferenccel, kinek, ha füttyent, száz madárka tercel, és Szent Fülöppel, ki Rómában régen a kispapokkal labdázott a réten, bár pap volt és nagy álmú férfi, s roppant kacagott, míg hátán bôrlabda koppant! E szentektôl, ha arcuk Napja föltűnt, télen virágot kezdett nyitni Földünk. -- Ezek meg ülnek mint a fagyosszentek. Elkomorodnak, amikor füttyentek. Mikor kínálom ôket régi borral, megmerevednek bűn-szaglászó orral. S midôn pajzán, ártatlan viccet mondok, csak sajnálkozva néznek, mint bolondot. Gyermekkoromban volt egy vén papunk, nem volt bíz ô se Holdunk, sem Napunk, mosolytalan volt, szíve jég-dalú: deres lett tôle az egész falu. Én nem mondom, hogy nála jobb vagyok tán, de hogyha végigballagok az utcán: minden gyerek-szem rámnevet, s vidám szívükbôl bimbót bont egy tulipán. E vén pap jár most tréfakész eszemben, míg üldögélünk itt egymással szemben. Ôk nem beszélnek, s lassan-lassan én se. Muskátlimnak megfagy a nevetése, s míg sablon-mondókámat hadarom: reszketni kezd mindhárom madaram. De hirtelen kedvemnek lángja támad: elôveszem víg varázsfurulyámat, s megfújom! Hát két bú-rozsdás vendégem ugrál, mint hogyha bukdácsolna jégen, és táncol, táncol, illeg és viháncol, míg mindkettô kitáncol a szobámból. A muskátlim piros kacajjal harsog, s három madaram fújni kezd egy marsot! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Tantalus I. Krisztus elôtt Félisten volnék s a pokolba rendelt Zeus haragja. E kötél a csont titkáig vág. A Sors csalános kendert vetett; könny-tóban megáztatta; font egy kötelet: ez a nyomor. Az embert pokolba gyötri éden közepében. Ez a pokol. Gyümölcseit kínálja Az Élet Fája éhes ajkamig -- s elkapja. Én törzséhez kötve fájva nézem kacér lombok játékait, míg más ezer száj falja szép gyümölcsét. Légy átkozott Élet királyi fája! Ez a pokol. Folyó zeng lábaimnál. Medrében egyszer kristálytiszta víz, máskor bor, pezsgô, nektár habja himbál, árad, nô, ínyet izgat már az íz, kiszikkadt ajkam éppen inna immár -- s elfut. Élet folyója, átkozott légy! Ez a pokol. Szagos gyönyör-habokban itt fürdik Vénus váltakozva mint Heléna, léha Léda, száz alakban és millióban, mind nevet, kacsint s elfut. Szívem hiába dobban. Elátkozom, ki csókot, nôt teremtett. Ez a pokol. S az ég? A fôokosnak fô gondja az, hogy hogyan ejtse meg erényét egy új s újra új fitosnak. Ilyen Zeus. S a többi istenek? Esznek, isznak, szoknyák után futkosnak. Zeus, légy átkozott egész egeddel! II. Krisztus után Mióta Krisztus megszületett bennem: bilincstelenek szív, lábak, karok. Kijöttem a pokolból. Csak szeretnem kell s azt tehetem, amit akarok! Átértékeltem mindent, s a nyomor sem bilincs, ha megszentelte a szerelmem. A szüzesség se kínpad. Üdvözülten viszem mártíros férfi-homlokom az elvarázsolt erdôn, míg körültem a forró vérű asszony-lombokon pirosra és kívánatosra sülten ruhám súrolják észvesztô gyümölcsök. Kijöttem a pokolból, ámde még nem az Ég ez, csak a Föld az Ég alatt. A Lélek sír a testi kötelékben, a Test meg lázad a Lélek miatt. Ó, mennyit kell a szeretetben égnem, hogy kitisztuljon bennem a nagy Összhang! Kijöttem a pokolból. Öröm innom a szenvedés, szelídség italát s a megaláztatást. A szentek finom hôs mámora már sokszor hatol át. Tilalomfák közt énekelve járok, s mégis gyötör új tantalusi kínom. Mert harcba indulásom száz kudarca a Test s Lélek közt százszor fejbe ver. De mágnesez távolról Isten arca, és álmaimba hôsi port kever, hogy újra frissen indulhassak harcba Áldott legyen most s mindörökre. Ámen. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Májusi legenda Zöld vetések ringó tengerében gyalogösvény ment, oly keskeny éppen, mintha Mózes vágta volna széjjel világhírű varázsvesszejével. Léha tücskök dáridója zengett, s csiklandozta a mosolygó csendet. Bár szívemben régi tüske égett, megáldottam a nagy midenséget. Az utacskán lábom hetykén ment át, orrom mesét szimatolt, legendát. S íme jött is szembe az ösvényen egy szakállas koldus lassan, vénen. Úgy mutatta félkarját, a csonkát, pôrén, mint pénz-kölykezô vagyonkát. Másik karja felém nyúlva pénzt kért. Belenyúltam a zsebembe pénzért. Számolgattam, aprópénzt kerestem bosszankodva és fukarka-resten. S míg pirulva pénzt böngészve álltam, hirtelen lúdbôrös lett a hátam, különleges túlvilági csend lett, harangvirág hallhatóan csengett, s bár lehunytam mindkét szempillámat: mintha Jézus nézett volna rám ott, borzongások leptek el, mint hangyák, s meghallottam Jézus titkos hangját: ,,Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen? Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer: anyád csókját számoltam csak egyszer? Megszámoltam álmaid vetését, gyermekek, fák, fecskék nevetését, holdas esték néma titkú báját, lepkék, rétek tarka karneválját? Megszámoltam a sok szívet, ember, mely feléd nyílt mint tulipán-tenger? Számoltam az égbôl rádszalasztott napsugarat, jóságot, malasztot? Megszámoltam csöppenként a vérem, mely kifolyt, hogy élhess hófehéren, s boldogsággal szívedet megtöltse? -- Te meg számolsz mint garaskák bölcse!'' ... E szavakra pillám fölnyitottam, de nem láttam csak a koldust ottan. Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban pénztárcámat a markába nyomtam. Ó rémnézett félve, megindultan, s azt gondolva, hogy megbolondultam: futni kezdett. Nagy jókedvem támadt, zöld kalászok csókolták ruhámat, tust vonózott a föld minden tücske, s a szívembôl önmagától kihullott egy régi rozsdás tüske. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Nem tudok betelni! Nem tudok betelni: kétöles csalánok közt nézem a csupasz csalogány családot szegényes fészkében. Szorgos anyja, apja jön, megy és az étket a szájába rakja, mint gyerek-szájamba az anyám az édes Isten nevét rég, hogy lelkem most is éhes, mint a pap az ostyát elsô áldozóknak, mint a Nap a mézet rétnek és bozótnak, mint az Isten nékem a mézes kegyelmet, jókhoz, gonoszokhoz türelmet, szerelmet. -- Felsír a fióka: fütty lesz az étekbôl, megszentülök: szárny, dal lesz a kegyelembôl. Mi volna belôled, öt pucér fióka, ha apád-anyádat megenné a róka? Mi volna belôled, árvácska, Nap nélkül? Mi volna belôled, szívem, Isten nélkül? Nézem a madár-párt. Nem tudok betelni, csak kalaplevéve himnuszt énekelni minden etetésnek, minden anyaságnak, minden földi, égi szent, szent apaságnak. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Heribald (Semetkay Józsefnek) Huj, huj, hajrá! Száguldtak a pogányok. Litániázott a komor kolostor: magyar nyilaktól ments meg uram minket! Futott, ki merre látott, aranyostól, ereklyéstôl, mikor a vészjel intett. Minden szent pap a hegy felé inalt ott, s nem várták a bolondos Heribaldot. Huj, huj, hajrá! Jöttek gyilkos nyilakkal, ki szép nyeregben, ki csak puszta szôrön, rendetlen, költözô-madári rendben. A klastrom mellett a lúdbôrös csendben várt, s így szólt Heribald: ,,A sarubôröm nem adta ki a perjel, s itt maradtam. Most nyugtalan lesz álma énmiattam''. S jóízű, harsány hahotába kezdett. Nem értették nyelvét jó Heribaldnak, de a kacagást mindenek megértik: virágos ág ez, hol találkát adhat a vércse a galambnak. Harci mérgit eldobja, lám, a magyarok vezére, s kacagnak mind, mind pajzánul beszélve. Heribald most a pincét felnyitotta. Az Egyház híres, jó szépség-borából, mely konzekrálást vár, sok nép ivott már és mámoros lett. Ím: a kósza tábor iszik. Valami ôs lelki kotta szerint dalol s elalszik. Heribaldjuk krétával szép keresztet rajzol rájuk. Ó Heribald! Nagyon szeretlek téged! Mindig voltak s mindig lesznek pogányok: síppal, dobbal, dárdával, gúny-nyilakkal Mindig bántják az Isten-csendű népet. A zord aszkéták futnak gyors inakkal, -- a Heribaldok mindég ottmaradnak, mosolyt vetnek és bizalmat aratnak. Ó Heribald! Te vagy az április-híd a pogány tél s keresztény kikelet közt. A nevetés bohóc-rongyát felöltöd, hogy eltakard a lélekvédô eszközt, a gyémánt páncélt! S minden gyanú-költött holló elszáll. A nevetésed hídja a szíveket Krisztushoz igazítja. A pajzánság pogány arany kulcsával csak nyitogasd a katakombás pincét: a szépség mámorával porhanyított lélek kitárja legjobb földje kincsét a Magvetô elôtt! Ha itt-ott arcfintor vár, csak légy legény a gáton. Szeretlek ó, legeslegjobb barátom! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Civis Romanus sum Én magyarságom soha nem tagadtam, de soha nem is kérkedtem vele, nem pávatoll: egy mártír-pillanatban csak a bôrömmel együtt jönne le. Magyarságom nem is átkoztam: könnyen fizettem az adómat. Tizedem kálváriajárásban, jajban, könnyben, kacajban, dalban mais fizetem. De aztán pont! Nem csempészek dugárut, se rém-gázt! Római polgár vagyok. Okmányomon a százszor is elárult Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog. Az iskolás földgömbön rég kis ujjom földrészeken suhant át perc alatt, -- most az Isten földgömbjén járva, fújom a tarka szappanbuborékokat. Nem percekben, még nem is századokban, de idôtlenségben gondolkozok, lábom pedig, ha vándorútra dobban, mindég népek térkép-rajzán mozog. Országom az ország-feletti Róma: szűzek, mártírok, hitvallók derüt virágoznak itt, száll a szent aróma. Az én országom ott van mindenütt. Törvénytáram elfér egy nefelejts kis szirmán, azért, hogy soha ne feledd: ,,Szeresd az embert mind, ha mérget rejt is, s szeresd az Istent mindenek felett!'' Az útjaim mind tiszta ölelések, a népek közt úgy járok, mint követ, a világtestvériség álma késhet több ezredévet -- s holnap eljöhet. Mégis detektív-falka a nyomomba szaglász itt-ott, s örülve vesztemen. Urak! Hol fér el annál kincs vagy bomba, ki minden cifraságtól meztelen? Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre, egyetlen rejtektárcám a szívem, és bent az Isten forradalmi pénze: a szeretet ragyog tündérien. Némely országban megállok. Kitárom a karjaim: rügyezni kezdenek, s mint mesebeli hószín fa-titánon, a lombomon sok kék virág remeg. És nem hiába vándoroltam, érzem. Egy-egy országban megrázom magam, a szél széthordja szirmaim zenésen, s Isten felé megyek tovább vígan. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Badacsonyi bordal Badacsonyban sok pince-csárda van, a csárdában cigány szól, lárma van, sokan itt öntnek mese-olajat a rozsdás szívre: bort, cigányzenét, hogy valahogy kacagni tudjanak. Mert odahaza Gondország vagyon és Gondországban fáj a szív nagyon, kísértetes Vezuvként áll a Csend, minden ritmusra rozsdát hint s hamut, és nincs elôtte senki, semmi szent. Itt járok én is a hegyoldalon, fütyülgetem legújabb bordalom, amelyben nincs bor, sem cigányzene. Valami új, nagy mámor kellene, mit otthon meg nem rozsdásít a Csend. Két gyermek megy elôttem pajkosan. Lábuk pillangó-könnyedén oson, -- mégis az egyik szándékos-hamis botlással folyton botladoz, s ezen kacagnak és mosolygok magam is. Mint lábon járó víg szökôkutak, telekacagják a nehéz utat, nem kell nekik bor, sem cigányprímás, hogy megnyíljanak a mámor-csapok: magától csordul a nagy kacagás. Magától csordul mint tavaszi fák szökôkútján felszökken a virág. Isten hegyébôl jön a vezeték: Istent csordít a gyermek-kacagás. Ily szökôkútnak lenni lenne szép! Uram, Te légy állandó mámorom, örök szerelmem, muzsikám, borom, legyek szökôkút, amely egyre zeng, mint a gyerekszív s a tavaszi fák, akkor is, ha halálport hint a Csend! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Genezis Ott voltam a barna világködös ôsi zavarban, amikor sem a víz, sem a tűz, sem a föld, levegô sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan. Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegô szent Lelke beszélt a teremtés terve felett -- s évmilliókig senki sem felelt. Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön: kerekítve a csillagi labdacsokat. A ,,Legyenre'' kigyúlva keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön. Isten szava szállt Földünk suhanása felett -- s évmilliókig senki sem felelt. Ott voltam a sistergô, haragos gomolyagban, amidôn az arany, meg a só, meg a kô született, alakultam a halk kristályosodási anyagban, csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet. Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett -- s évmilliókig senki sem felelt. Átéltem a holt Anyag életes ébredését, míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok, Ôslények iménti keményre gerincesedését átéltem: elôbb talu, majd puha szôr borított. Isten szava szállt kivirult csillagja felett -- s évmilliókig senki sem felelt. S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-anyagoknak testvér-öleléseibôl. Agyam is, szavam is, szívem is anyag, -- ám volt lelkem! S lôn a Hatod Nap. Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis, dadogó anyagoktól hozva a műszeremet! De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett! Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger! Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel az emberi agyban, gondolatok, híresek, -- de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg, s naprendszereket görgetnek elôre a percek. Jaj, untam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gôgöt! Istennek emeltem a Bűnt, meg a testemet is. A pokol nyerítô kacagása fülem fele bôgött. Én voltam a legszomorúbb a világűrben. Nemezis hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban! Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott! És újra hiába beszélt az örök Szeretet évezredekig: süketen hajigáltam a horgot az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag. Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat! Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva minden szív az isteni csókot erôs, gyerekes kacagással, az ôs Szeretetbe, az ôs Atyaságba, s minden szív egyöntetű égi ütemre repes: parancsra elégnek az unt anyagok, a Semmibe tűnnek, s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Tessék leszállni! Eiffel-torony, legfelsô emelet. Tavaszi szél csókdossa keblemet. Gyönyör volt jönni fölfelé a liften. Mikor felértem, ennyit mondtam: Isten! Nagyság és szépség ily titáni módon együtt egy városban sincs, mint az ódon Lutétiában, mely ma ifjú Páris! Párák ragyognak rajta, zöld s opál is a város most. A Nap a delelôn van. Magyarország felett sötét felhô van, de a nap ott is szivárványt melenget. Sütkérezem, rajongok és merengek azon, hogy kéne menni át a Holdba, (a telhetetlen szív hol tud megállni?) -- de hátulról rámszól a liftes szolga: ,,Letelt a tízperc, tessék már leszállni.'' Lassan suhan, zuhan a lift. A hátam lúdbôrös lett a néma zuhanásban. A szivárvány is kezd leszállni: csökken létrája egy parancsra béna csöndben. S a férfias Nap is zuhan le szintén, mint én a liftben, arany csókot hintvén. Tegnap a híres Sorbonneon szavaltam a nagy Gloire népének, tapsviharban álltam s tisztán hallottam, szív-ütötten, hogy a liftes unottan szólt mögöttem: ,,Ha úgy tetszik, tessék leszállni tisztelt uram, mert im letelt a hosszú tízperc.'' A lift zuhan, lám szépen földre értem, kis szédülés, kicsit inog a térdem, de jól van így. Néhány szál ibolyámat megszagolom még, ôszbajú anyámat megcsókolom, barátaim sok ezrét megölelem, ha annyi percem lesz még, s végén a szörnyű Hang megsúgja: ,,Tessék leszállni pár ásóvágásnyi mélyre!'' Remélve, mindig-mindig csak remélve az utolsó jóság-borom kitöltöm, s nem láttok többé soha itt a Földön. De lelkem fölmegy majd a Jákob-létrán, vagy tán egy új aranyló angyal-liften, s ott nem kiált se Gond, sem Ôsz, se más pribék rám leszállást többé: átölel az Isten! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== A mesterek utcájában Megyek az utcán. Egy öreg cipész épp műhelyének ajtajában áll, s egész lényembôl, mint egy műítész csak a cipômet nézi: mosolyog. A két orcámon enyhe pír remeg: igaz, cipôm nem éppen műremek. Tovább megyek. A ruhák mestere azt vallja, hogy az embert a ruha teszi s vizsgálgat válltól lefele, civilruhámat nézi: mosolyog. A két orcámon enyhe pír remeg: igaz, ruhám nem éppen műremek. A borbély áll a borbélybolt elôtt, víg szarkafészek-vágyú tincseim táncát szemléli és sem agyvelôt, se hírt nem véve számba, mosolyog. A két orcámon egyhe pír remeg: igaz, hajam nem éppen műremek. Kék égboltjából, csillag-ablakon kikönyököl a szívek mestere, Isten szemével ember-alakom átröntgenezve csöndbe mosolyog. Egész külsôm-belsôm beléremeg: Mester, milyennek látod szívemet? Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Éjjeli szánút Csontváz-kemény a föld. A hó kísértet-rejtô takaró. Az ég sötét azúr üveg. Fejemben báránybôr süveg. Arcom piros, füttyent a szám. A Hold merôen néz le rám, mint mese-sárkány hal-szeme. A ló csilingel, zeng a szán, holt álmokon fut e zene. A szánka-lôcsön róka leng, s az utat sepri farka lent. A róka szép öröm-veres, a bundám bajsza jégderes. Ülök, mint kamasz-Mikulás, nem bánt se bú, sem elmúlás. A hó befújta az utat, de jó, hogy most utat mutat a tárt-karú Krisztus-kereszt. Bizony az én kezem se rest: meglengetem a süvegem s nem bánom, hogy kiengedem, jó féltve ôrzött melegem. Neki, ki olyan idegen volt mindig, mindig idelenn: barmok között, latrok között élt-halt és most is üldözött. Most is Ô függ minden Jajon, nyomor-kereszten, bún-bajon, meglengetem a kacajom, piros Mikulás-süvegem, s kiengedem zsugorin gyűjtött melegem, részvétem és szeretetem, pénzem, jóság-lehelletem minden szegényben Ôneki, mint ama régi Betlehem barmai tették Ôneki, s Ô ezerszer megfizeti, szívemben százannyit kapok: örök-tüzű öröm-Napok csókkal keringenek körül, a köd hiába tömörül, s a Halál hiába havaz be minden kis és nagy utat: bennem malaszt lesz és tavasz s mint úti rendôr, fent a fán a Krisztus-kar irányt mutat, csilingel titok-paripám, és zeng a szív és zeng a szán, Halálnak fittyet hány a szám, és nem lesz neki igaza, míg száguldok, mint most, Haza! Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Nézem a menetrendet Enyhe ôsz van, nyitva még az ablak. Íróasztalomnál üldögélek. Hangok jönnek be az éjszakából, testvérhangon egymást szólogatva vadludak vonulnak messzi délnek. Nincs batyujuk. Egy magocska nemsok, annyit sem cipelnek. Száz határon így vonulnak végig víg-erôsen. Egyetlen poggyászuk: csöppke szívük, s benne egy rajongó tavasz-álom. Én belém is oltott vándorösztönt, tavasz-álmot, aki megteremtett. Vadludak hangjára nyugtalan lett szívem s majdnem öntudatlan kézzel elôveszem a Kis Menetrendet. Nézegetem. Hová kéne menni? Berlin. Párizs. Róma. Itt már voltam. Bárhol jártam, bármit mutogattak, azt éreztem, ezt már máshol láttam utcán, szívben, múzeumban, boltban! Tán a Holdban, Óperencián túl újat tudnék látni? Elmerengek. Kicsi világ. Csöpp a menetrendje, s végtelen a vándorlási ösztön! Félreteszem a Kis Menetrendet. Elôveszem a Nagy Menetrendet, melyet oly jól használtak a szentek, útjuknál a Kereszt volt a bakter, széttárt karral az irányt mutatta, s örök tavasz felé meneteltek. Elôveszem a Nagy Menetrendet: újra s újra nézem Bibliámat. Csomagolok: amennyi hit, jóság elfér egy kis gyarló emberszívben, ennyivel megyek az Éjszakának. Nem lesz akkor Hold, és nem világít sem a Tejút, sem a Mars, Fiastyúk. Aki akkor ébren lesz: meglátja lelkemet, mint tüzes tollú, fényes, ének-hangú, égbe szálló hattyút. Élôket nézek, 1938 ======================================================================== A káplán A sekrestyére emeletet húztak, s így építették a káplánlakot. Ha orgonától zúg az Isten háza, itt mindég zengnek a kis ablakok. Itt él a liliom-soványka káplán, kit még nemrég üvegház földje táplált. Mint gazda házán gond-kímélte fecske, ô Jézusnál albérletben lakik. Az élet csúnya árja nem csap itt fel, mint arrébb a polgári paplakig. A falon átszűrt finom templomének még nem unalmas ártatlan szívének. Még rajta ég a papnevelde csókja s a melegházi mesterkélt derű. A Föld ugyan rejtélyes Siralomvölgy, de néki a megoldás egyszerű: ki minden vágyat túlvilágra ment át, csodák nyílnak nyomában és legendák. A plébános anyjára, húgra spórol, párbért, stólát szed és adót fizet: s így emberibben szól sok földi Jóról. Már ládaszám más-más ásványvizet hozat, ha bántja csúz vagy vérnyomása. Legendátlan lett földi vándorlása. A káplán, mint szegény rokon a gazdag nagybácsinál, mézes tekintetű: szolgát, szegényt megért, liliomoknak szirmából készült szűzi hegedű, mit angyalkéz gyantáz, és gyáva, gyatra nyafkázást nem hagy benn az égi gyanta. Késôbb az Ôszhöz lassan hozzávénül. A szív számára legnagyobb veszély, ha unalom ragad rá, mint a rozsda. Testén-lelkén szemölcs nô és szeszély. Ha nem vigyáz, úgy szisszen szíve gyarlón, mint az, ki pôre lábbal jár a tarlón. Szászrégen, 1941 május Kéziratból ======================================================================== Csecsemôszáj a tavaszban Matyóünnep. Egy menyecske szép ölében kisded bömböl. Anyja színes, mint a páva, de ô éhes: nem kell néki semmi a nagy színözönbôl. Nem kell csipkék, csattok csokra, gyöngykaláris, fülönringó, színes minták szivárványa, csak anyja csöpp meztelenje, a megduzzadt anyabimbó. Anyja nézi mosolyogva, kendôt bont szét, inget gombol, a kis éhes belemarkol a bimbóba, s nagyot kortyint a legszentebb vigalomból. Úgy elnézem, mint a Forrást, melyben ôsi zene csobban, amely átkon, temetôn át csörgedez, mint Éva mellén régen a paradicsomban. Lelkem éhes gyermek-szája ezt kutatja múlt, jelenlét, játék, könyvtár, fütty, művészet, cirkusz, szépség, jóság mélyén: az élet ôs meztelejnét. Most tavasz van, felém sejlik az élet ôs meztelenje madárfüttyök, szirmok mélyén, s rátapasztom éhes lelkem ima-szájjal Istenemre. Királyhelmec, 1942 április Kéziratból ======================================================================== Magnificat Ha én dicsekszem, úgy dicsekszem, mint május mélyén kacagó fa, mely minden szent titkát kitárja s azt gyónja, hogy mind jókedvében csókolta rá az ég Titánja. Ha én dicsekszem, úgy dicsekszem, mint karácsonyba bűvölt gyermek, ha játékkincsét mutogatja: mindenki érzi, mint derül ki gond-fellegekbôl gondos atyja. Ha én dicsekszem, úgy dicsekszem, mint kék hegy, hogyha földcsuszamlás napfényre hozza arany-titkát: a trianoni földrengésbôl lökôdtek föl az aranysziklák. Ha én dicsekszem, úgy dicsekszem, mint Máriának szűzi szája, míg zengte a Magnificátot, midôn alázat távcsövén át Isten titkos tervébe látott. Aranyhegyet gyűjtött malasztból ezer búcsún a nagyapám rég, áldást imádkozott anyám rám, s ma is imával koldulom ki minden virágom, versem, párnám. Ha én dicsekszem, hálazsoltárt mond színes szóval koldus-voltom, dicsekvésemben több szemérem van, mint száz álszent hallgatásban, ha én dicsekszem, Ôt dicsérem! Nagyvárad, 1942 május Kéziratból ======================================================================== Vándorbottal a Balatonnál Bottal a kezemben hallgatom, hogy zúg, hogy zeng a Balaton, hullámok nyája háborog a haragos-kék alapon, folyton rohan s egyhelyben áll! Önkénytelenül lekapom fejemrôl hetyke kalapom. A térképét jól ismerem: hol van mély völgy, hol kisverem, hol járhat jacht, hol meg csupán papírhajó s hogy mit terem, hosszát tudom, végét tudom s hogy ,,H kettô'' csak, víz, elem: -- a titka mégis végtelen! A kápolnában épp misét szolgál a pap, most zengi szét a csengô az átváltoztatást; csengô, pap, ostya: semmiség, habocska, jön, megy, -- mégis áll a Tenger, mely mély, ôsi, kék s a Tenger partján állni szép! Egy sóhaj-sürgöny ott terem a hófehér kis kenyerem mit termelt a paraszti föld, tapinthat rajta tenyerem, hosszát tudom, végét tudom, -- mögötte mégis végtelen erôt sejt szív és értelem! Kicsiny-magamra gondolok: vagyok csöpp tengerszem-dolog, anyám méhétôl földanyám sír-méhéig hullám-dalok zenélnek bennem, mégis áll egyhelyben életem, holott úgy látszik folyton loholok! De rokonom a Tengerem, kinek csak nevét ismerem, s ki egyszer a halál-eren át visszaszippant hirtelen! Bár testem végét jól tudom: a gyűszűnyi szív, értelem Isten-rész lesz s így végtelen! Balatonlelle, 1942 augusztus Kéziratból ======================================================================== Balladás percek Földkunyhó. A sötét-viasz szentelt gyertyák közt feszület. Hívattak. Mint végsô vigasz: Szentség ragyog az asztalon. Csináljuk a nagy számadást. Ahogy tudom, vigasztalom. Egy vergôdô légy sírva dong, a virágtalan ablakon. Elôtte kúpos trágyadomb. A trágyadombon egy galamb. Halandó szív vigasztal itt egy haldokló vigasztalant. Gerendában szú perceget, zenésíti a balladás, halálszagú, mord perceket. A haldokló elcsendesül. A trágyadombról a galamb fényszínű szárnyon elrepül. Királyhelmec, 1943 február Kéziratból ======================================================================== Ezüstmise Immár szobámig ér a dér: a kertem színezüst-fehér, -- de bent a kamra telje jó; aranyló méz, arany dió, arany befôttek, aranyalma, az érettség arany vigalma. Anyám száz gondja, bús baja ezüstfehér lett mint haja, testvéreim, barátaim fején, szívén ezüst a szín, -- de bent szívükben már aranylik a szeretet s a színarany hit. Csak én vagyok kívül arany: mert bronzarany maradt hajam, s aranylik rajtam a derű, gyermekded lettem s egyszerű, -- de szívem kelyhe bent ezüst még, s várja a szentség aranyfüstjét. Mégis: ember vagyok s magyar, ki istenülô célt akar, ki forradalmár, de belül! S megkezdem több-mint-emberül az életem ezüstmiséjét, s rostáló századok meséljék, hogy volt egy nyersgyökér-paraszt, kiben bűnbôl könny lett s malaszt, földjébôl bor lett és kenyér, öklébôl lantfogó tenyér, borából Isten jóság-vére, s így lett a Jézus tejtestvére! Ó-Bükk, 1943 október Kéziratból ======================================================================== Pán A kivirágzott almafán mezítlenül ringott ma Pán. Éreztem, nem madár dalol, de ô sípolt a lomb alól, s mi rámnézett, nem rügy szeme, de Páné volt. Mámor szele csapott meg, színes szédület s valami kéjes rémület. Idestova ötven leszek, s mint frissen partra tett keszeg, oly furcsán ugrált a szívem. Mennyit zsolozsmázott híven szájam, böjtölt, gyónt, áldozott; keresztelt kín, könny, áldozat -- s a testem most is oly pogány, mint Pán a lombok ágbogán. Mindenben ott a páni íz: pogány a szél, a tűz, a víz, pogány a kô, a vér, a vas, pogány a méh, a méz, a kas, pogány a zengô csalogány, a nagy öröm mindég pogány, pogány a Föld, a Hold, a Nap s kegyetlenek, ha ártanak! S hozzá még most mind részegek! Eszmék megett Pán integet, Művészet, Szépség, Ifjúság kertjébôl ôs virágos ág hajol ki, s rajta ringva Pán nevet. Most itt ül, és épp reám dobál bűbájt. Csak messzi fuss lelkem, te küzdô Sziszyphusz! Kétezer éve jár az Úr s keresztel átlátszó azúr igékkel, könnyel, vérrel; -- és hiába bú, könny, érvelés: az élet mélye nyers, pogány, s hol álomból, hol csacska lány szemébôl, hol rügybôl a fán kikandikál kacagva Pán. Királyhelmec, 1944 május Kéziratból ======================================================================== Szegény kereszt A dombon egy útszéli, árva paraszt-keresztfa tűnt elô. Jézus függött, karját kitárva, minden népet Szívére zárva, mind egy-karámba ölelôn. Véletlenül feléje mentem egy csúnya háborús napon, s hogy odaértem át a csendben, köszöntöttem, lekapva menten pacsirta-csókos kalapom. Merengtem a szent Ölelésen, majd észrevettem a tövén, hogy át hegyen, völgyön, vetésen vonult embert vérezni készen a sün-tüskéjű drótsövény. A katonák a szent keresztet úgy vették, mint karók között karót, s rá drótsövényt szegeztek. Fent telefon-kábelt hegyeztek rá, mely sok gyilkos hírt közölt. Szegény kereszt! Mennybéli kották hárfája, mit tettek veled! Nyíllá, horoggá torzították rajzod, s rajta haláltánc-kottát futtatnak harci kábelek. Jézus, népek szent Ölelése, hárfádhoz hajtom homlokom, pengess minden nyájt egy-vetésre, feszítsenek bár újra: mégse legyen más nép itt, csak rokon! 1945 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Hárman megyünk az úton Mi mindig hárman járunk, lábom bármerre megy: együtt megy itt az ember, a költô és a pap -- de a három mindig egy. És szembe jô a Jóság, és mind rajonganak: az ember megimádja, himnuszt költ rá a költô, zsoltárt zeng rá a pap. És szembe jô a Szépség, s rögtön megoszlanak: szívet kínál az ember, virágot szór a költô, gyanakvón néz a pap. Mögötte a csupasz Bűn titkai látszanak: borzong az ember, felforr a költô s egy kerubtól tűzgallost kér a pap. Hárman megyünk az úton, a vágyak rajzanak: a földre hív az ember, mesébe hív a költô, a mennybe hív a pap. 1947 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Aki szeret... Aki szeret, az mint az ôrült, semmit se lát a hegytetôrül, sem a szép, sem a csúf világot, csak egy titkos értelmű Rózsát mérföldeken túl, s érte fut. Aki szeret, annak nagy éhe már boldogság, és mint a méhek virágmenetrend-vándorútján: csalánból is csapol ki mézet, s lakása-lelke csupa méz! Aki szeret, az mint a kagyló, remete lesz a vad, morajló vagy napsütötte élet alján mindent kizáró szent magányban, s minden álma drágagyöngy. Aki szeret, az csuda színt lát holtában is, s mint ifjú Szindbád szirom-csolnakká vált koporsón, kalandos vágy vitorla-szárnyán repül a Boldogság felé! Uram, segíts, hogy méhe-éhhel, vagy mély, kagylós remete-léttel, vagy misztikus szent ôrülettel, vagy megszentült színdbádi vággyal szeresselek, szeresselek! 1949 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Adok, hogy adj! Adok, adok, földem neked kéklô pacsirta-éneket, jó megmunkálást, jó magot, aszályban ima-harmatot, jó zsíros trágyát, jó gyökért, jó csemetét, s tudod miért? -- Hogy adj nekem pacsirta-ének- locsolt vetést vidám kenyérnek, hogy add meg fán, tôkén a kölcsön- adott szeretetért gyümölcsöm, pajzán borom, s hogy adj a végzett munkáért boldog békességet. Adom neked, kicsiny család s hazám, a vér közös dalát, adok szabadság, szeretet feles-földjébe elvetett lemondást, munkát, fürge vért, életritmust, s tudod miért? -- Legyen ki szívem tartsa számon a hangyabolyban, mint kívánom; hogy el ne vesszek a viharban, mint lepke-szárnyú, lenge dallam; s ha tél jön: a közös emlékek csókolják rám a békességet. Adok Neked, jó Istenem, Alfám, Omegám, Mindenem, gyermekhitet, alázatot, bevallott bűnt, gyalázatot, s a szívem, mint örök hűbért legyen tiéd! Tudod miért? Hogy add nekem, mint terüljasztalt, mely már sok lelket megvigasztalt, melyen sok testi jóegészség terült és lelki lakni-tessék: add a malasztot, add a Téged jelentô örök békességet! 1951 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Tavaszi tanács ,,A mennyek országa bennetek van.'' Tündérhonért nem kell messze menned. A mennyország is közel van: benned. Mozdulnod sem kell, hogy csodát láss ott, hol csodátlan éltél. Jöjj ma vélem, megmutatom, hogy csinálják mások. Nézd a hernyót: falta a nyers lombot. Remete lett, s ekkor szárnyat bontott belôle szebb énje: a szép lepke. Más lett étke: nektár, méz és illat, mert fölszárnyalt szebbik énje: lelke. Nézd a nagyfát: téli fagyok tűntén most lép ki a bennerejlô Tündér! Honnan vette? Csak magából! Szépen kibontja a bennerejlô Májust, s ott áll Tündérország közepében. Éppúgy van az emberben a lelke, mint fában szín, hernyóban a lepke. A túlvilág nem más világ! Itten, benned van! Más állapot kell s lelke étke más lesz szeretetben, hitben. A mennyország benned van. Ôszintén hidd, s az Isten is benned lesz szintén. S ahol ô van, percek alatt bent is, kint is tavaszodhatsz, mint fa, hernyó. Másvilágba csöppensz, s lehetsz szent is. 1962 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Szent Kristóf legendája ,,A hôsi élet kezdete: -- mondotta egy vén remete egy szép, nagyálmú óriásnak -- keresd, ki senkitôl se fél, annak szolgálj és senki másnak! Ment-mendegélt nagy-szertelen, és szolgálta a szerelem, mámor, pénz, háborús dicsôség bálványait -- s úgy látta: mind zsarnok, fél, sárba húzza hôsét. A remetéhez ment megint: az szólt, látván arcán a kínt: ,,A Szeretet a legnagyobb úr, mert ô az Isten. Hôs leszel, ha ôt szolgálod már ezentúl.'' Ment-mendegélt. Folyóhoz ért. Kunyhót épített, bár a Célt nem tudta még. Egy nyári reggel a víz áradt, s az óriás találkozott a Szeretettel. A szennyes megvadult vízen nem juthatott át senkisem, mert rossz pallóját elsodorta. A népet most az óriás a vállán vitte-hozta sorba. S egy éjjel hallja, kis gyerek szólítja túlról, pityereg, sír, mint kinek nincs anyja-apja. Az óriás hozzárohan, s mint könnyű pelyhet vállra kapja. S amint gázol, zeng, zúg a hab, a gyermek egyre súlyosabb: kínnal lábolja át az örvényt, s midôn a sárkunyhóhoz ér, meglátja, hogy nagy csoda történt. Jézuska volt a kisgyerek, várt rá egy angyalsereg, hárfázott s így dalolt a kórus: ,,Hôs lett a Krisztus-hordozó pogány, deákul: Kristophorus.'' Ki Istent sejt a kisgyerek lelkében, annak (bár teher) öröm hordozni anyaméhben, vállán, át gondok árvízén, s legendahôs már életében. 1964 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Az Isten ösvényei Az Ôskaoszban szundikált a Mindenség: csillag-csírák, Tejút, Nap, Hold, ember, virág, minden mi létre, fényre várt. ... S az Isten lelke egyszer intett, s a fényre kezdett hívni mindent. Azóta minden menekül mindentôl, ami zűrzavar, mi zsarnokság, mi éjt kavar, csírát öl, ami rothadt avar, mi kételyt kormoz és Miértet, mert a Kaosz még itt kísértget. Azóta minden fényre tör. Az éji lepke látja: láng lobog bent, s mint legény a lányt, tudós titkát, világtalányt: bámulja és boldog körökben bolondosan feléje röppen. A zsarnok tél dühöngne még: haragja tart! -- S egy hajnalon erdôk mélyén, hegyoldalon a Számpó, a csodás malom fényt ôröl, és a hóvirágszál, som nyitni kezd, s egy lepke rászáll. Szép az Ezeregyéjszaka -- de a legtündéribb Mese, ha a Mágnesek Mágnese, a Fény vonz, mint Isten keze: s kicsalja emberbôl a Szentet, földbôl a tücsök-regimentet. Sokfélék Isten útjai. Lehet nagy vagy tenyérnyi út, míg egy virág a fényre jut, vagy barlangból forráska-kút világba fut Niagarának: szivárványos világcsodának! A Menetrend zord és kemény: az Úr sziklás ösvényein, a kétkedés örvényein, lápon, bűn-piszkon át megy ím, ki fényt vár, mit nem adnak ingyen: féltékeny fény-bankár az Isten! Pált Damaszkuszban dobta le a gôg, s a ló: feküdt vakon, -- de új hitén, mint ablakon át fény zúdult rá egy napon! S míg fényt habzsolt: miféle koszton élt Norbert s tévelygô Ágoston? S hol járhatott a Jobb Lator, Magdolna, Krisztus éhezô Papini, s késôn érkezô sok más: Babits, Szabó Dezsô, végpercben gyónó Kosztolányi, míg égi fényt tudott találni? És én? Hányszor fogott a Bűn ösvényén eszme-zűrzavar, szirom-farsangból lett avar, bengáli lángból lett badar borongás! Csak a Fények Atyja tudhatja, ki mind számontartja! Ó Istenem, te Hármas-Egy! Talán végsô ösvényemen megyek most: kérlek, kegyelem ragyogjon rám, hogy végtelen Fényedbe mágnesezze lábom, ha nem vár több út a világon! 1968 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház elôtti kertben a kis padkán egy ember. Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, félôsz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva. A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? Zord, bömbölô beszéde minden zugot betölt: ,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!'' Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvény, s bimbó bomol belôlük özönnel, egy se fösvény. Közöttük ül, szemezget e félszem, félig ôrült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tôrül: ,,... Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón, harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón: s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését... a földet letarolták... fiam, szemem kilôtték... s mit elrontottak ôk: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog... S míg lakomákon dôzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!'' Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, midôn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Porszem a napsugárban Testvér, szívem úgy vegyétek, hogy az zengô részecskétek, mint a drága földnek része a virág s a fecske fészke. Zengô álmotok legyek! Jártam én is esti pírban, ifjú bútól én is sírtam, de most minden örömöcske rám talál, s mint porszemecske napsugárban: csillogok. Elujjongom, mit csináltam: téli fagytól csontra-váltan állt a kertem. Én kimentem, alvó ibolyát kiszedtem s átültettem gyökerét. Melengettem, csalogattam alvó lelkét... míg kipattant lila szeme nagy szerényen... Nevetett és a szemében rám mosolygott a tavasz... Iskolánkban tanítottam. Megfagyottan jött be ottan a sok kicsi rongyos gyermek. Arcocskájukon megdermedt bimbós, bomló kacajuk... Szeretet (a mosoly apja) ôket ritkán simogatja, kicsi, drága proletárok, a sors döntött: öröm-árok néktek ritkán hoz hajót. Mosolyommal simogattam, áprilisként mókázgattam, minden fagyot letörültem, s úgy örültem, hogy körültem hatvan gyermek kacagott... Szentantalos öreg néne fagyosan jött, hogy fa kéne, (félre számmal, ésszel, érvvel!) adtam neki félszekérrel, mert az öröm rémlehelt! Testvér, nem baj, hogy kis dolgok! Csak légy tôlük gyermek, boldog! Csak a szemed megtáguljon, csak szívedre hulljon, hulljon harmatként a szent öröm... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== A munkás ünnepel Május is van: mintha minden ünnepelne, mintha mindent átragyogna most az élet szent szerelme. Ifjú tűzzel jár az új Nap, mint a földnek vôlegénye, udvarolgat földanyánknak s itt is, ott is titkosan rózsás gyöngyöt, bimbót aggat almafára, rossz kökényre. Nézzetek ma földanyánkra: tisztes munkásasszony-arca sok szülésre emlékeztet, sok Halállal vívott harcra Milliónyi méhe mindig, mindig szült: csírákat termett fák rügyében, a barázdák mélyein -- míg a Halál öntestében ásott mindig minden magzatának vermet... Nézzetek ma földanyánkra: minden kínját elfeledte, s friss, igézô kamasz-álmok szivárványlanak felette. Gólyahírrel, gyöngyvirággal ékesíti új ruháját, száz és száz pacsirta-postást küld a Vôlegény felé: énekeljék nagy szerelmét, míg a kék eget bejárják. Minden munkás ünnepeljen, hogyha ránkmosolyg egy ünnep! Kik harcoltok a kenyérért: jöjjetek ma mindenünnet! Álljatok meg minden gyárak, minden bányák, minden malmok, küldjetek fel minden embert, hadd fürössze a tavasz, s emberekkel teljenek meg mind a völgyek és a halmok! Izma minden mozdulása, szíve minden dobbanása döngeti az Éhség várát: sírni gyermekét ne lássa. A Kenyérért morzsolódik minden csöpp energiája, gyárak öblén, bányák mélyén, hivatalok rabigás padjain, és sem Istenre nem gondolhat, sem fiára. Kell az ünnep! hogy megálljon az a szörnyű hajsza, lárma, melyben szebbik emberséged fölfalja a gyár s a tárna! Ünnep virradt, munkás testvér! Most hajítsd el barna gondod, pántlikázd föl vidám lelked: van fölösleges erôd, termelj máma mókát, bimbót, mint tavasszal tréfás dombok! Mit a gazdag mindig láthat: arra vesd szemed világát, mit sötétre rémítettek műhelyek s az éjes bányák! Nézz körül a szép világon szent örömre gyújtott szemmel, milyen más a föld, ha végig harmatozza az öröm: mennyi lélek szirma pattan, mennyi testvér, mennyi ember! Most füleddel, mit süketté vert a munka zűrzavarja, szívj zenét, hogy színesüljön lelked ôszi bús avarja, s nyílni fognak benned édes, testvér-hívó, tiszta rózsák! Senki nem gyilkolt még embert, hallgatván a furulyát! Hallgass verklit, gramofont, és balzsamot szór rád a Jóság! S hallgasd: mennyi szív zenél a földön és örül körülted, munkás szívek milliói, kik kórusba tömörültek, hogy kizengjék szebb jövôjük szívük roppant orgonáján, mely az Istent ostromolja: legyen végre egy akol, s legyen minden ember testvér földünk minden véres táján! Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Az anyánk Hej, ti vándor vén legények, sorsosim, víg agglegények! Hejehujás cigányélet a mi sorsunk: dáridó, vérzô szívet ámító. Hideg fészek a mi fészkünk. A szívünkbe ha benézünk, kurjantunk és fütyörészünk, ne hallja meg senki sem, hogy búg bent egy réquiem. És egy este lámpa lobban, szellem-szárnyon, halk-titokban zárt ajtókon át betoppan, szíve szirmát szórja ránk a mi édes jó anyánk. Ránktekint virágszemével, ajka szól bölcsô-zenével: s mint szivárvány, úgy hull széfjel minden álarc, ámító fütty, virág és dáridó. Visszavedlünk jó gyereknek, s karján bölcsôs szeretetnek mélyrôl, mélyrôl megerednek tiszta, régi könnyeink, tengermélyi gyöngyeink. Ô a jóság, szem-becézés, csak csicsijjáz, csókól, néz: és vad szívünkben minden vérzés, bíbor-csermely elapad, átkos ének elakad. Mosolygása édes ünnep: rávilágít minden bűnnek gyökerére: mint kitűnnek este mind a csillagok, hogyha holdjuk fölragyog. Megvigasztal, fölmagasztal, illatos lesz lámpa, asztal, megtelünk a szent malaszttal és elalszunk édesen, csoda, csoda-csendesen... Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Emberek vagyunk! A gyűlölet halálszagú mocsárja tengerré nôtt és vízözönt csinált, emberfülekbe zúgja, orgonálja vadító, bűnös szörny-szimfóniáit, s szívekbe plántál förtelmes hínárt. Ó én is, én is embernek születtem, de ezt az egy érzést nem ismerem! Hínárja, habja nem tekerg felettem. Szívem piros, szabad szirom-sajkáján angyalszárny hajt a poklos tengeren... Vitorlám hajt és mindenütt megállok, hol szíveket rothatszt a bús iszap, s szeráfi hangon halkan prédikálok: Testvéreim, tartsuk meg a parancsot, mit Jézus a hínár ellen kiszab! Minden emberfiában önmagunkat szeressük, mert egy-test-egy-vér vagyunk! Bejártam a jelent s a messzi múltat, néztem haldoklók megtörô szemébe, s egy volt porból vett szívünk és agyunk. Éva királyi ágyékában lestem: az elsô bűnbe hogy harap anyánk, s midôn a rontás átfutott a testen, a bűn, nyomor rajtam is átkeringett, s az Isten-átok együtt hullt reánk. Én voltam Ábel, Isten választottja, s a szôrôs Káin szinte, szinte én! Én ôrjöngtem, míg görcsös bunkósbotja Ábel arany fejét véresre zúzta, s én bújdokoltam erdôk rejtekén. Én voltam a zsoltáros, híres Dávid, s én leskelôdtem, míg kis udvarán szép Uriásné teste szent csodáit fürdette és a vágyam megkívánta... -- S bűnbánón sírtam zsoltárok dalán. Én voltam Júdás, és a drága Mester vérdíjából volt bor, meg ronda tor, aztán vén fűzfán függtem elnyúlt testtel... Kakas szavára Péterrel zokogtam, s én voltam a bal és a jobb lator! Testvér, láttál tengert hajnal hasadtán! Minden habocska más-más színt mutat: piros, zöld, kék színt, ében is akad tán, és mégis mind, mind ugyanaz a tenger, melyen hajók szelnek jövôs utat. Testvér, az Ember-óceán vizében is minden vízcsepp más-más színt mutat; Ábel kék, Dávid bíbor, Júdás ében, és mégis mindig ugyanaz a Tenger, s hátán nagy eszmék szelnek szent utat. Ha gyűlölünk: egymásban önmagunkat gyűlöljük, mert egy-test-egy-vér vagyunk! Bejártam a jelent és a messzi múltat, néztem haldoklók megtörô szemébe, s egy volt porból vett szívünk és agyunk. Láttam, ki mindig ember-szívet vágott, láttam fiától átdöfött anyát, akasztófán sötét embervirágot, ôrült nôt fojtogatva csecsemôjét és bosszúból felgyújtott kis tanyát. Láttam apácát rothadó ragályos betegeket mosdatni Krisztusért, s míg kint zenélt a karneválos város, ô mosolyogva halt meg liliomként a túlvilágon várva égi bért. Keresztény filmen láttam vad zsidókat, amint verték Jézust vérlázítón; -- zsidók filmjén az inkvizíciónak máglyáin égtek a zsidók, s a nézôk közt düh tombolt keresztényen, zsidón. Testvér: én mindent láttam, s megbocsátok! Szánjuk, kit árnyékként a bűn követ, mert testvérünk ô, s átka közös átok! Magyar testvérek, germánok, szlovákok, csak ki nem ember: vethet ránk követ! Minden emberben önmagad szeresd: közös nagy Tenger csöppjei vagyunk, Ha arcod eddig vad dühtôl vereslett, csontos ököllel verd bűnbánó melled, hiába, Testvér, emberek vagyunk! Hajnali harangszó, 1923 ======================================================================== Rohanás a tavaszban Ki tudja mióta? talán ezer éve fut a Sors autója az Éjbe velem... Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve látok, s a csodák özönét figyelem: most ébred a föld, a halálszagú táj, sietni, sietni, sietni muszáj! Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok, maradoznak a völgyek, a várak, a múlt, látok patakot, hidakat, suta tornyot, pár perc: s feledés buta fátyola hullt le mögém... Autóm ragyogón tova száll, sietni, sietni, sietni muszáj! Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben, dirigál csuda-botja kifeslik a lomb, dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben kikocog s veteget... Már zöldül a domb... Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál, sietni, sietni, sietni muszáj! Rohanunk falun át, hol a gyermek a sárban játszik... Lakodalmasok éneke jô. Kotló a tojásokon ül a kosárban. -- A Tavasz dirigál: s a gyerek, csibe nô, pár perc: s öreges a pihés, pici szárny: sietni, sietni, sietni muszáj! Pár pillanat: és a menyecske örömmel új életet etet a melle haván. Fakadoznak a fákon a szirmok özönnel, jó volna megállni, leszállni talán, szirmot simogatni... Hiába, ha fáj: sietni, sietni, sietni muszáj! Rohanunk, ragadó autóm tovavágtat, felvillan egy emberi arc s tova vész... Már hull a szirom... huzogatja a fákat a gyümölcs... a mezôn a kalász feje kész... Könyörülj autóm Vezetôje, megállj! -- Sietni, sietni, sietni muszáj! Rohanunk, fejemen felhôzik a gondom, aratók dalait dudorássza a szél. kifutunk a Tavaszból! Túlnan a dombon ott leskel a Nyár, meg az Ôsz, meg a Tél: te szörnyű sofôr, pár percre megállj! -- Sietni, sietni, sietni muszáj! Rohanunk pihenéstelenül dübörögve, öklömmel ütöm a Titok-vezetôt: míg hátratekint vigyorogva, röhögve a Halál... nevetése lidérc, temetôk szaga rajta, hadarva susogja a száj: sietni, sietni, sietni muszáj! Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Holdas ég alatt Falum felett titokzatos az éjjel. Éjféli órán haldoklóhoz hívtak, s míg vágtatok vigasztaló igével, a szívem vad keserveket dobog. Az égrôl rámnéz részvétlen ezernyi csillag-szem, míg csikorgó hóban járok. Szeretném most ököllel végigverni a holdat, ezt a vertarany dobot... Riadjanak rém-látó réquiemre, mind, mind, akik alusznak ernyedetten: az élet-fáról egy titkos ütemre lehullni készül egy levélnyi lét!! Sok millió testvér csak alszik, mintha állna színes meséknek május-záporában: mindenkit hôssé szárnyasít az álma, s szivárvány-hintán ringatja szívét... Csak a kutyákat bántja a halálszag, s testvéri szívvel vészjelet vonítnak, hogy a halál a hold alatt halászgat: s lelket fogott a fekete horog... Az embersorsok mind külön forognak színes ködök közt külön csillagokként, s ha egy nekimegy a halál-horognak: a többi nem sír, nem szól, nem szorong... Jó volna egy titkos, aranyló szállal az összes szíveket gyöngysorba fűzni (ezeregyéji testvér-holdsugárral) s keringeni, mint a játszó gyermekek: kik kéz a kézben körbe-körbe járnak, s ha egynek köztük véres lett a lába: megáll az ének, játék, mind megállnak, mert mind megérzi, hogyha egy beteg... De nincs ily szál, a holdsugár is álom... Testvérszívek alusznak s egy se vérzik, amíg vigaszt vivôn az utcát járom, s egy Tolvaj fúr kincsrejtô lét-falat... Jó volna most öklös, megnôtt kezekkel bezúzni minden álom-ablakocskát s vonítani hosszan a testvér-ebekkel a halálszagú holdas ég alatt! Rabszolgák énekelnek, 1925 ======================================================================== Rózsás rádión Sok vészhír jô a végtelen felôl szívünk felé a titkos drótokon... Jó néha elvagdalni a setét rém-drótokat, s a rózsás rádión hallgatni az öröm üdvözletét... Jó lesni párás korcsma-ablakon keresztül a legények mámorát, míg nyílnak a kihívó énekek... Jó ülni friss menyasszonyok között, s elnézni vidám vôlegényeket. Jó tudni, hogy még vannak búcsúsok, s a boldogság sok sátorán belül mézes-kalácsok szivárványlanak, új éhségű tömegek rajzanak, míg tündököl szent ostyaként a Nap... Jó tudni, hogy a déli távolok tavaszi-nyitó fecskéket rejtenek, magtárak állnak kék ködök között, s egy óriás örömet veteget, hol a barázda könnyel öntözött... Jó tudni, hogy a borzalom-bozót lánynak, legénynek májusfát terem... A falvak végén játszi pulya-raj kacag, mert füttyös síp-ajkat csinál, és megszólal a néma fűzfagally... Vannak még meg-nem-mérgezett kutak, ember-rokonhoz szétfutó utak, van délibábbal vemhes messzeség, s mint föl-nem-ébredt Hófehérke-nép: alusznak meg-nem-álmodott mesék... Az erdô fészket, bölcsôk csecsemôt ringatnak... a föld embert álmodik s virágot is... Vágjuk el a setét rém-drótokat, s a rózsás rádión hallgassuk az öröm üdvözletét... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Az anya Méhe gyümölcsét szétlopta az élet: a fiait a pálya, lázas éjek s a lányait szerelmes vôlegények. Most ül az özvegy-házban egyedül, a falakon bal-sejtés feketül, s fülébe gondot, árnyat hegedül... Örökké bajt és átkot szimatolgat, varázsszavakkal kérdez vándor holdat öt gyermekérôl, s ujjain latolgat... A szíve bíbor pókja estelen négy égi tájra nyújtja testtelen mérföldes lábát álom-nesztelen: titkos drótot húz minden gyermekéig, átfút hegyen, erdôn, folyókon végig, s a drótjait angyal-testôrök védik... Folyton távolba néznek a szemek, kérges keze tapintata remek: rögtön megérzi, ha a drót remeg. Megérzi a gyermekszív sorscsapásait: vak éjszakában végzettel csatázik, s ima-nyilakkal fátumokat másít... Ha újságok jeleznek háborút, pestist, földrengést, jégesôt, borút: az anyahomlok rögtön ráncba fut, agyában felvert harangok konganak, a gondolatok bomlottan bolyongnak, mint Karneválja millió bolondnak... Csodák csodája: mérföldesre nyúl két karja: és tenyere paizsul minden gyerekre ráborul, anyamadár-szárny nô ki minden ujjon, hogy gyermekének szíve odabújjon... S akkor megnyugszik, s Tedeumot ujjong... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Parancsolj, Fenség! Családi Szentély templomában ülsz, az ártatlanság tiszta trónusán, s aranyként szórod mosolyodat, Gyermek! Kint dúl a harc kenyérért, hatalomért, zavaros árvizek futnak el ablakod alatt, az Élet pajkos kamasz-kezével trágár ábrákat rajzol a falakra: te nem tudsz róla semmit. Apád, anyád a küszöbön lemossa az izzadságot és a vért kezérôl, s úgy hozza néked az árvizekbôl kifogott virágot s a kiverekedett kenyeret, kalácsot, mint hogyha úgy nôtt volna kint a templomkertben... Apád, anyád hozzám hozott nyaralni. Fenség, ne vedd ezt cifra hízelgésnek: nem hajlongtam még földi úr elôtt, nem tömjéneztem királyok kegyét, nem hulltam porba még a Nô elôtt, nem térdepeltem Pénzisten elôtt, -- fájdalmak íján ellôtt nyíl vagyok, s így repülök az Istenség felé... Fenség, most kis vargabetűt csinálok ím, könnyű térddel hódolok neked... ,,Mécs bácsi még!'' Igen Fenség, parancsolj! Ostort fontam. Faragtam karikához botokat. Galambjaim riasztom, bukfenceztetem. A kis bocin lovagoltattalak, csináltam láncot gyermekláncfűszárból, reverendámat gallyra akasztottam, s majomként másztam a cseresznyefára. Mariska néni arcán a szemölcsöt megtettük ,,póknak'', hogy mulassunk rajta. ,,Mécs bácsi még!'' Igen, mint vén komornyik újabb mókákon töröm a fejem, Az itató vályúba vizet húztam: Fenség, fürödj, rózsás bôrödre lesnek forró, csókos, nevetô napsugárkák... Locsold a csibét, bámuló kacsákat! ,,Mécs bácsi még!'' Papírhajót csináljak? Piros hajók a kacsák pocsolyáján... Itt könnyű kéz kell! Súlyos a kezem, mert Isten-szobrot véstem lelkem tömbjén... És könnyű szem kell: tündértengert látni a kicsi kacsák kicsi pocsolyáján... Fenség, ha nékem adnád a szemed! Ha nékem adnád édes mosolyod! Fájdalmak íján ellôtt nyíl vagyok: az angyaloknak mit vigyek a földrôl, ha nem vihetem édes mosolyod? ,,Mécs bácsi még!'' Megállj, tedd rám a jármot, az országutat felszántom neked, s bevetjük csupa-csupa mese-maggal... Vagy ülj nyakamba, Szent Kristóf leszek, ki általvitte árvizes folyón a gyermek Jézust vastag izmú vállán... Lábunk fekete, zagyva vízben gázol, ülj a nyakamba, lábod tiszta még, a szíved tiszta még... valami kis szigetre ha átvinnélek téged és a többit is, a Lacikat, Csabákat, Bözsikéket, átmentenélek, hátha új világ nô meg nem fertôzött, tiszta szívetekbôl... -- Az ó világot hordja el az árvíz... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Kirándulás Szeretem a szegények romantikáját. Eljössz csudalátni? Eljössz a romantikus erdôbe? Itt van fölöttünk, benne járunk, mint a mesében. Nem látod? Megállj! Verd meg a virággal a szívedet, szemedet, ez a virág a szeretet. Ugye most látod! A középen van a Boldog Mosoly fája: Jézus lejött az égbôl, hogy ezt a fát lássa, könnyével és vérével öntözte, hogy szebb legyen... (A szegények szeretnek sokan lenni, szeretnek együtt lenni, mint a vetések, hogy millió vonásból összeálljon az Isten arca... Most üresek a gyárak, a műhelyek, a konyhák. Vasárnap délután van. Most zöldül a romantikájuk...) Most járjuk végig a szegények romantikáját. Külvárosi kocsma. Munkások mulatnak. Hervadt feleségük halk hangon dúdolgat gramofonszó mellett. A borkancsóból nôni kezd a Boldog Mosoly fája... Mozi. A szegényeknek jó elbújni benne. Nézd, hogy tudnak sírni a legbutább történeten, még mindig van könnyük, pedig mennyi elfoly bánatuk malmain... Hogy tudnak kacagni Maxinak mókáin, Pufi puffanásán, akár a gyerekek... Nézd, a félhomályban könnyharmatban áll a Boldog Mosoly fája... Léghajó-hinta, automata-verkli. Bakák, cselédek, varrólányok, mesterlegények. Micsoda mámor: ringni önfeledten, nagy néptömegtôl nézetni magunkat legalább egyszer, vasárnap délután... Nézd ezt az égô-vörös ruhájú lányt: most indul épp tizedszer, állva hintázik, mily kéjjel ring, akár a régi rokokó dámák, míg gáláns gavallérok lesték szoknyájuk lebbenését... Tudod min ringatózik ez a lány? A Boldog Mosoly fáján... Falun vagyunk. Éppen nyílnak az akácok. Esteledik. Messze száll a harmonika, énekelnek hozzá: Édesanyám rózsafája, én vagyok a legszebb ága. Kihajlottam az utcára a legények bánatára... Aki ezt hallgatja, lehajtja a fejét, s úgy borul reá a Boldog Mosoly fája... Kántortanítóék kilenc gyerek-sípján orgonál a Jókedv: az egyik fiúcska fésűjén muzsikál, a többi meg táncol... Kint a kicsi kertben bimbósodni kezd a Boldog Mosoly fája... Holdfényes kápolna áll a faluvégen. Julcsa néni és a többi szent nénikék ott ülnek a gyepen. Gyertyánál olvasnak elrongyolt újságból egy szent német lányról, aki megkapta a Jézus szent sebeit... Titokban mind érzi, hogy kezd sebesedni keze, lába, melle... És a kápolnánál ragyog, égig nô a Boldog Mosoly fája, s a hold kacag rája... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Egyszerű találkozás Csak ketten voltunk a munkás-fürdôben. Két meztelen férfi, semmi más, csak a csípônkön csüngött a kis daróc-kötény. Bemutatkoztunk. Szervusz. Te vagy a gyári mérnök. Te délrôl jöttél, én északról, te barna vagy, én szôke. Beszélgettünk. Van feleséged, szép és fiatal. A szeretete: rózsaszínű gyöngykagyló, Vénusz szépmívű gyöngyház fürdôkádja... És mégis idejöttél a közösbe: mert nem fürödhetsz benne csak magad... Álltunk. A csöndben csobogott a víz... Én legény vagyok. Van egy anyám. Egyetlen. Szeret. Lecsókolja rólam az izzadságot, Lecsókolja rólam a ragályt, lemossa rólam az álmatlanságot, mint a kormot, és így szereti a többi négyet is. A szeretete tiszta kristályfürdô: de nem férünk el benne csak öten... Megharsantak a gyári kürtök, s a piros üvegtetô boltozata beleremegett... Úgy álltunk bent, mint egy, nagy pirostojásban, vagy megdobbanó óriási Szívben... Mert csapatosan jöttek a munkások, meztelenül, a kis daróc-köténnyel. Jöttek vének, jöttek fiatalok, fáradtak, kormosak, betegek, bénák, könnyűek, kiütésesek... Nézd ezt a vizet... Az óriási Szívben ez az emberszeretet, nem undorodik, nem válogat: nézd, hogy -- csókolja a bütykös, tyúkszemes lábat... mintha Szalóme galamb-lába lenne; hogy csókolja amannak gennyes karját, mintha szűz, fehér rózsa lenne... Hogy öleli a zsidót és magyart, a hetyke lábút és a beteget... Testvér, ez a víz az emberszeretet, ez a piros-üveges uszoda, ez a nagy Szív: az én szívem. De jaj, csak emberszív csupán: jön egy vihar és összetöri üvegfalait, jön egy pici földrengés és szétfolyik a szeretet... Az Isten-szívben elfér minden ember, s minél szennyesebb az ember, annál ragyogóbb a víz. Tisztulhat benne francia, magyar, buddhista, keresztény, tűzimádó, liliomtipró, gyilkos, áruló, bélpoklos, vérfolyásos, bôrbajos, s a sok piszoktól egyre ragyogóbb a víz... Testvér, érzed, mily hófehéren úszunk: Isten szerelmén nyíló lótuszok... Csak az a baj, hogy kint vár a fürdôszolga: az Élet ránkaggatja rémes rongyainkat, pappá, mérnökké, munkássá öltöztet, tôrt, bombát, mérget rejt zsebeinkbe, a szétfutó sugár-utakra állít, melyek egymástól egyre távolodnak, hogy vége legyen a testvériségnek, és mindörökre fájjon a szívünk... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Harangöntôk öröme Harangöntôvel autózom. Épp dél van, a kicsiny falukban imára szólnak a harangok. ,,Ez is, az is, az én harangom'', ujjong a vén mester vidáman. Mint hogyha szólna: szívem vére vett formát fent a tornyok mélyén, vihart, halált, szerelmet kongat, ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent, mikkel telítve volt a vérem. Ez az igaz öröm: az élet! Amely harang nem zeng toronyban, halott harang, vásári lim-lom, hazugság a művészi öncél s a műhely-gôg: magunknak írni. Ki a tornyokba álmainkkal: szívek, vallások, nemzetek közt zenésítsék meg a sötétet, a förtelmes feketeséget, s teremtsenek testvériséget! Így szólok, míg az autó vágtat. ... Most hirtelen koromsötét lesz, vad gondolat-vihar komorlik... ... tán nem is autó ez a jármű, tán denevér egy látomásban... Suhogva szállunk a sötétben, s hogy hátra nézek, régi híres harangöntôk ülnek mögöttem: Mózes, Homéros, Buddha, Dávid, mint másvilági óriások... Az út mentén a vaksötétben sorban titáni tornyok állnak: vastornyában a századoknak s évezredek gyémánttornyában titokzatos harangok kongnak... Titokzatos harangok kongnak, s ujjonganak az óriások: ,,Ez itt az én harangom hangja, a lelkem teste, szívem vére...'' zenélnek a titáni tornyok... Suhogva szállnak a sötétben... Új századok jegenyesorként toronylanak az útszegélyen... A tornyok öblén más zenéket viharzik más harangok szíve... S hogy hátranézek: látom Plátót, Vergiliust, Sophoklést, Szent Pált, Dantét, Ágostont, Szent Ferencet, Petôfit és sok százakat még, s a tornyokban harangok kongnak... ... Fehér elefántcsonttoronyban a Szűz kéklô harangvirágja... -- De én vágtatok, meg nem állok, míg meglelem a legnagyobbat, mit ott öntöttek Názáretben... Mindenki kontár Hozzá képest! Minden lélek tornyában ott csüng Krisztus csodás jóság-harangja... De néha bevattázza Sátán a szívek szép jóság-harangját. A föld ilyenkor meg-megôrül: a háborúk s a forradalmak vörös máglyákat gyújtogatnak... -- míg egy vihar megint kihányja a vattát, s újra csendet kongat... ... Az örökkévalóság tornya fel-felrémlik a végtelenben... Én vágtatok, míg megtalálom a legnagyobb, legszebb harangot, mit ott öntöttek Názáretben... Vigasztaló, 1927 ======================================================================== Mint a madarász Ki tudja, honnan jönnek ôk? Talán a Szépség erdejébôl, tán a teremtés tengerébôl, tán Isten-álmok dzsungelébôl, csak húznak ôsszel és tavasszal, ha tél tombol, vagy nyár arat, húznak a szépség-madarak. Én lesben állok, mint a madarász. Nincs éjjelem, se nappalom. Tôrt, lépvesszôt rakok titokban: kertekben, sűrű csalitokban, álmok tornyán vagy magyar vágyak ormán, nyomor-kunyhókon, szélmalom-vitorlán, gyóntatószékben vagy cigány vonóján, koporsóban vagy csecsemôi pólyán, tôrt, lépvesszôt rakok titokban, és lesben állok, mint a madarász. Mert van madár, mely május-fákon ül meg, és ott repdes, hol emberek örülnek. És van madár, mely a gyónás-vízében szeret fürödni s ott ragad a lépen. És van madár, mely sohse kotlott máson, csak tiszta, szűz menyasszonyok szívén, mint gyönyör-teljes boldogság-tojáson. És van madár, mely magyar vágyak várán turulként virraszt a jövôbe árván. És van madár, mely forradalmas éjjel, mint vérbe mártott vércse vijjog kéjjel. És van madár, mely minden ezer évben csak egyszer száll, s ha megragad a lépen: nótája nemzedékek álmát színesíti. Én lesben állok, mint a madarász. Sok elrepül, sok megmarad. Elrejti a kis madarat a cifra, zengô drótú vers-kalitka. A vers-kalitka titka eladó: búcsún, bódéban, boltban kapható. És várom azt a madarat, mely egyszer repül csak minden, minden ezer évben, mely nem ragad meg semmiféle lépen, nem kapható bódéban, azt a ritka, szépséget, mit nem látott szem, kalitka s nótája nemzedékek álmát színesíti. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Itt voltam 1927 A tehenészünket besorozták katonának. Elôször káromkodott, aztán hallgatott, aztán fütyörészett. Ma az istálló kerti falán felírást találtam. Valami szöggel véshette a viharvert vakolatba: ,,itvoltam kovács imre 1927''. Ki kíváncsi erre? -- gondoltam magamban s kacagtam. Gurultam a kacagások fényvirágos ormán. Aztán megtorpantam, mint ki sötét szakadékhoz ért. Kikacagtam az örök Ember örök mozdulatát. Évezredek óta soroz a földön a Halál. A regruták káromkodtak, aztán fütyöltek rá. Rávésték nevüket az idô vén vakolatára. A barlanglakó kôvel karcolta nyomát a sziklába. A fáraók piramisokból rakták ki nevüket. A vezérek népek vérébe mártották kardjukat, s úgy írták nevüket a dicsôség pantheonjára. A költôk tintával izzadták isteni vérüket, s ráírták nevüket fűre, fára, népek falára. Igaz, izgat a gondolat: arasszal tovább élni, de pantheonok dôlnek, hull az idô vakolatfa... Én az élet szolgája voltam, besorozott a Halál. Néha átkozódtam, néha imádkoztam, néha énekeltem. Költô voltam, tintává izzadtam isteni véremet. Ráírtam nevemet báltermek falára, templomok falára. Ráírtam nevemet tavaszok kék-selyem sátorfalára, (csicsergô fecske rácikkázta magát a kék égre.) Ráírtam nevemet telek jégpalotájára, (téli varjú nyomot hagyott a folyók jegén.) Ráírtam nevemet tapsoló tömegek lelkesedésére, (a hold ráírta arany-arcát a zöld tavak vizére.) Ráírtam nevemet szegények házára, gazdagok házára, Ráírtam nevemet a magyar nemzet várfalára: ITT VOLTAM. 1927. MÉCS LÁSZLÓ. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Öreg fák Az Ôsz, a szôrös szívű végrehajtó, beszedte már a bús adót a földtôl: rezgô nyárfákról ezüst pénzt szedett, fehér nyírfákról arany pénzt szedett, nagyságos tallért napraforgó szárról, a szôlôdombon színes szôlôgyöngyöt. A pezsgô mustból áldomást ivott, duhaj máglyát rakott a krumpliszárból, aztán leült egy kertben a sövényre. Öreg házaspár reszketeg kezekkel fűrészelte a vénhedt körtefát. A fa kidôlt. A többi fák felsírtak, mint emberek, ha egyikük kidôlött. Halálos csend lett, csak egy szomszédkertben harkály kopácsolt, odút vájt a fába, mint lelkünkben a csákány-csôrű gondok. A két öreg leült a fára mélán, a verítékük hullt és hullt a könnyük. A férfi szólt: apám ültette még szegényt, épp akkor, mikor egybekeltünk. Jól szolgált, volt virágja és gyümölcse, de napról napra múlott, mint az ember, és véle múlt virágja és gyümölcse. Az asszony szólt: olyan, mint mink vagyunk, nézd mennyi odva, görcse, forradása, és olyan, mint az öreg ember lelke, mit szúk és búk és harkály-csôrű gondok odvasra vájtak, s bagoly kuvikol az odvakból az úton elmenôre. Ne sírj öreg, fájánál még melegszünk e télen, aztán elmegyünk utána. Az Ôsz kacagni kezdett, mint a vércse, aztán elindult, varjúraj kísérte, a szomszéd-kertben harkály kopogott, mint lelkünkön a csákány-csôrű gondok... Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Ketten a csodafával Sokat jártam, mendegéltem, egyszer egy nagy fához értem, lehetett pár ezer éves, sok-sok odva: egész méhes, egész lelke méztôl édes. Sok-sok lombja: egész erdô, titok-rejtô, fészek-rejtô, Sok madara: kész dalárda. Sok szépséges szép virága. Megállottam bíz én ottan, s fél-hangosan gondolkodtam. Én Istenem, de jó volna, ha e vén fa megbomolna, megbomolna, elindulna, elindulna gyökér-lábon, s ezer lábon a világon vándorolna, velem járna egész világ csudájára. Hát a vén fa meghallotta, kacagását kibontotta, minden ága rengett bele, hullt virágja és levele, rám esôzött nevetése, nem maradtam adós én se, vele együtt jót kacagtam, hát az ajka szóra pattan: emberem vagy, amint látom, veled megyek, kis barátom. És elindult ezer lábon, s így vándorlunk a világon. Járunk, járunk, járdogálunk, jégesônek aláállunk, fény-esônek aláállunk, semmi fontost nem csinálunk, csillagokkal cimborálunk, itt megállunk, ott megállunk. Néhol nyomor-házak állnak: odaállunk kenyér-fának. Néha vidám szelek jönnek, viharai jobb jövônek: mint a zászló leng a lombunk, szívbôl adjonistent mondunk. Néha délibábot játszunk, és tótágast állni látszunk. Könny-tavakba mézet öntünk, s kinek minden álma eltűnt: kicseréljük minden éjjel bús szívét fülemilével. Találkozunk siratókkal, országos nagy koporsóval: odaállunk remény-fának, föltámadás példájának, madaraink dalba fognak, s költögetjük a halottat. Járunk, járunk, járdogálunk, semmi fontost nem csinálunk, itt megállunk, ott megállunk, csillagokkal cimborálunk. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Örök banalitás Tulajdonképpen nem történt semmi. Kitavaszodott. Megjött a fecske, megjött a gólya, megjött a gébics. Megjött az ibolya, megjött a gyöngyvirág, megjött a tulipán. Tavaly is így volt, tavaly elôtt is. Évezredek óta. A fák magukat részegre szívták valami borból, földbôl gyökérrel, fénybôl rügy-szájjal lerészegedtek. A lelkem magát színesre szívta valami örömbôl: ezer gyökere emberben, földben, égen, Istenben. Mintha most látnék elôször tavaszt! Ki játszik velem? Nincs semmi dolgom ezen a dűlôn. Mit kószálok itt? Babonázottan kódorgok Isten kék ablaka alatt, mint a szerelmes kószál kedvese ablaka alatt. Nincs mit beszélnem, mégis beszélni, dalolni, mégis fütyülni késztet Valaki, mint a rigókat. Nincs mit sietnem, mégis sietni kerget Valaki dűlôrôl dűlôre, hegyre föl, hegyrôl le, nyírfától nyírfáig. Nincs, kinek virágot vinnék titokban. Mégis virágos botom, kalapom, s egy nagy virág lüktet szívem helyén. Nincs mit örülnöm, s hej, haj mégis részeg pacsirtákat szeretnék csempészni gondvert emberek szíve helyére. Valaki néz rám: harmat-szemekkel, nefelejts-szemekkel, pipacs-szemekkel, napraforgó-szemmel Valaki néz rám. Valaki beszél: fűzizegéssel, lombsusogással, szél-citerákkal, vágy-hegedűkkel Valaki beszél. Valami ritmus lüktet az űrben, mint a folyóvíz, most hallhatóan fény-esôk zuhannak, felhôk suhannak, tojások fogannak, tervek fogannak, emberek rohannak, célok rohannak. Valami ritmus lüktet az űrben. Tulajdonképpen nem történt semmi. Banalitások. S mégis csak meg kell kicsit bomolni! A végtelenbe ablakot vágni: a kék örömet tüdôre szívni, élni a ritmusban, hinni, remélni s szeretni, szeretni! Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== De profundis! Nem csodálom, hogy már ebbe annyi ember beleôrült, felüvöltött, mint a holdra bús kutyák és ordított! Tengerfenék rabja vagy te, tenger tornyosul terajtad: éjnél éjebb ismeretlen, rejtély, rébusz és titok! Világító halak úsznak, kagylók a magasban, mondod: Nap, Hold, mondod: bolygók, mondod: csillag-ezerek. Világítsz a tudománnyal, világítsz a vallásoddal, s áll a vak, süket sötétség, s önmagad sem ismered! Hogy ne érezd tenger terhét, kitaláltál pár játékot: felhôkakukkvárat épít a bölcselgô értelem, játszol néha háborúcskát, hazát, börzét, forradalmat, s kéjes-édes játékocskád a vak-macska szerelem. Játszol a tengerfenéken, szíved mégis nyughatatlan: vajh'mi van a véghetetlen Ismeretlen felszínén? Mint a buborék a borban, szállnál fölfelé búvárnak, ám a Tenger visszanyom, és rád mered a régi rém. Szárnyas elmék próbálkoznak, költôk szálltak fel búvárnak, eljutottak a tejútig, de már följebb egy se ment. Hit létráján szentek mentek, de nem jöttek soha vissza. Hogy mit leltek a magasban, ma se tudjuk idelent. Játszol evvel, játszol avval, mégis titkon nyugtalan vagy, hogy valaki számonkéri a te hangya-életed. Valahol a magasokban egy nagy Kéz egy könyvbe írja, hogy az elmúlás-homokban egy kis hangya lépeget... Felelôs vagy! Meg kell mondjad: van-e Isten, nincs-e Isten, Bűn-e, hogyha erre lépsz, vagy erény-e, ha arra lépsz? Isten-szó-e a Biblia, búvároknak vezérkönyve, -- vagy legenda-gyűjtemény csak, rébusz-rejtô régi férc? Meg kell mondanod, mert egyszer minden kis játékod elfogy, s meztelen didergsz, ha eljön a legborzasztóbb: a vég. Háton fekszel, s üvegszemmel nézel fel a végtelenbe, hova lelked száll, száll, mint egy fehér gyöngyös buborék. Az ember és az árnyéka, 1930 ======================================================================== Örök Kolumbus Megúntam az elaggott Európát, felmérve már a dombok, völgyek, rónák, -- üzengetnek a végtelen vizek. -- Hiszek! Felbontva, felboncolva, kiismerve a föld, a test, az út: nincs menni merre, s a kisajtolt rög álmot nem fizet. -- Hiszek! Az országok határai lezárva: a Szerelemnek, Pénznek van határa, a Tudomány bort papol s nyújt vizet. -- Hiszek! Nincs merre menni, csak a Végtelennek! Rongyos hajóján semmi-életemnek Európából vágyakat viszek. -- Hiszek! Parton kacag a világ Fejedelme, kétely-szeleket kacag a fejemre, de én szelem a végtelen vizet. -- Hiszek! Valahol lenni kell egy új világnak: a viharban világító virágnak, szagos örömnek szirmával izent. -- Hiszek! Bajtársaim nem egyszer lázadoznak: a józan ész, a test, de a koboznak húrján zenélem: újat merni szebb! -- Hiszek! Valóvá vált már sok vágy, földi álom, szent ösztön hajt, megyek, míg megtalálom, s lesem az iránytűvé vált szívet. -- Hiszek! Abszurdum, észfeletti, lehetetlen, akár az Isten-kisded Betlehemben. Új földet rejtnek rejtelmes-vizek. -- Hiszek! Hiszek! Hiszek! Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Imádság örök gyermekségért A gyermek: a mi féltett mindenünk, amerre lép, mindig mesébe indul, ivóvizébe nem kell hintenünk álomport, mert legendák hôse így is. Tökéletlen, de szent és glóriás, és mindég nôhet, mert befejezetlen. Uram, maradjak gyermekóriás, ki mindég nôhet, mert befejezetlen! És ne legyek se csüggeteg, se bús: ki szomorú, az nem csinál legendát! Legyek titán, új gyermek-Orpheus, ki unokája fűnek, fának, fénynek, tónak, madárnak és farkasnak is. Aztán mutasd meg álmok erdejében a fát, melybôl kivághatom a kis varázstilinkót, mit megértenek mind: a szikla-szívek és farkas-agyak, fa-lelkek, örvény-lelkek, kígyó-lelkek, emlékezvén, mikor mint ôs-agyag az édenkerti nagy testvériségben együtt volt mind, együtt, Ádámban is, s nem volt még szétvadítva ember, állat, állat állathoz nem volt még hamis, s ember-szívben nem adtak még találkát egymásnak kígyók, rókák, skorpiók: hogy elpusztítsák az embert! Emlékezvén értsék a régi szót a gyermek-szájjal megfújt furulyából, s induljanak el a gyerek után folyók, fák, sziklák, mint rég a mesében, s az állatok az emberek után: pár percre hátha visszajönne Éden? Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Sok ember így van: pillangóra pillant s eszébe jut: hernyó volt és utálat; embert lát, kibôl a malaszt elillant, s eszébe jut: gyilkot hord, gyűlöl: állat. Ó én nem! Vallom: zord magány az élet, az ágyamnál halálszorongás posztol, ajtóm elôtt halál. Én mindig félek egy ismeretlen névtelen gonosztól. S ha így kilépek a magány-barlangból és embert látok, korcsot bár vagy léhát, úgy érzek, mint Ádám, mikor barangolt és felfedezte tükörképét: Évát. Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Melledben szintén kis piros madár van? Dalol, midôn virágzanak a körték? Szorong, midôn köd-rém jár a határban? Milyen csoda, hogy jársz, hogy van tíz ujjad, rejtek-barázdáin az agy-motornak átfut a Föld, s így teremthetsz újat. A vágyaid örök gyöngyöt kotornak. Szeretlek, és anyádban az anyámat, arcának száz ráncában ott a jóság, mint aszúfürtben mámor, és utánad áldást küld, védje a vágyak hajósát. Nyugtass meg, ó, hogy te is sejted Istent s egy boldog létet túl a bús halálon, hogy nemcsak én szeretnék lenni kis szent, s hogy mind e sejtés nem agyrém, nem álom! Üdvözlégy Ádám, mert olyan vagy mint én: síró gyerek a ködben, hôs a fényben! Üdvözlégy Éva, mert másom vagy szintén, s külön-szépséged gazdagítja lényem. Nem kérdezem, ki vagy, király vagy kondás, csak légy velem. Az elmúlás harangja magányt kongat. Titkon riaszt a kongás, s jó tudni, hogy százezrek lelke hallja. Üveglegenda, 1930 ======================================================================== Az ismeretlen katona sírjánál A hôs a jó fiú, nincs véle baj: meghalt szerényen, nem keresve pózt. A harcmezôn virág lett, itthon tószt. A béke-bankett jó. Ihaj-csuhaj! A rokkant él. A rokkant rossz fiú. Sebét nyíltan mutatja, nem hiú. Szégyentelen. Tény: vérzett a honért, de tapintatlan volt és visszatért. Szépségverseny van -- s mutogatja rossz kezét, lábát, és nincsen Tajgetosz, hogy letaszítsuk! Tószt, szobor, babér szemét számára; barbár: enni kér. Kenyér kell neki: (nem a gazdagok kalácsa) házalási engedély, s az utcán, melynek örvény-sodra mély, árulni óhajt cipômadzagot. Ál-páthosz bôg: a nép sír, andalog, édent táncolnak revű-angyalok, s az álmainkba belenyikorog millió műláb s éhség, mely korog. Sok százezer katona menetel, parádéz Párizs, Moszkva fôterén -- s a rokkant, ez a tetű-szürke Rém, átsántikál köztük: ,,Mene, Tekel!'' A hôst szeretjük: vers-gôzök kies páráiban példánk lett, légies. -- A rokkant rothaszt, málaszt, destruál a szebb jövôbe nyíló kapunál. A hôs felett virraszt a hála-láng, dicsôség-naptól csókolt kék katáng. -- A rokkant láttán lázad, forr a vér. A hôs meghalt, a rokkant enni kér. Párizs, 1932 június Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Aranyos kicsikém! Hiszek a véletlenben, mely megett Isten nevet, mint én az ablaküvegek megett, ha maggal tartom télen a cinkéket, vagy ha az utcán lopakodva lépek, hol játszanak proletár gyermekek -- népek, és sunyi módon ezüst pénzmagot veszítek el s magamban kacagok. Hát így, véletlenül a pesti pályaudvar tetejérôl, rejtett helyérôl este kilenckor egy szürke veréb leesett. Nem nagy eset, de fontos, mert a költô észrevette, az Út, az Igazság s az Élet című újság riportere (mit Isten szerkeszt) és így az égben nagy tere-fere leszen, az angyalok sokat beszélnek, vitatkoznak s nevetnek majd felette. Lehet, a többiek kimarták, mert mérgesek a verebek, akár az emberek, ebek, rókák hiénák, szarkák. Az is lehet, hogy nem bírta a nagy telet, vagy nem evett, vagy véknyacskán, és vacsorája meg se kottyant, s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant, a világhírek kellôs közepébe: a hét fôbűnbe, méregbe, epébe, égbekiáltó bűnök mocsarába, a franciák gôgjébe, a magyarok öt szent Krisztus-sebébe, a németek fertôzô nyomorába, a genfi cirkusz tűzijátékába esett a kis veréb, s a vak rikkancs megborzongott elébb, aztán megtapogatta és csókolgatta, simogatta s százszor, ezerszer mondogatta: ,,Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém, pihenô szivikém, mesélô forrásból, kristályos vízikén tartalak, mézezett gyémántbúzán, lencsén, ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.'' És betette a pénz közé zsebébe, s kalaplevéve valami imát rebegett. Egy hirdetô oszlop megett álltam, néztem, a szívem remegett, és lelkembôl az ámulat kirobbant: ,,Te rezes orrú rongy, te hadirokkant, vak ágyrajáró, szegényszagú lim-lom, te verébnél is szürkébb szürkeség. aranyos kicsikém, hol rejtôzött és színesült meséd? Szemétdombodból hogy nôtt ki e liliom? Aranyos kicsikém, hol rejtegetted ezt az aranyat, melyet nemcsak lovas huszár felett teríthetnél szét aranyfüst helyett, de a világtelet bevonhatnád e mázsás arany pénzzel, szétkalapálva a megmentett kézzel, s varázsolnál aranynál aranylóbb nyarat! Aranyos kicsikém, míg vakszemeddel az Istenre nézel, engem elhagyott vonatom, de annyi baj legyen! az apostoli fogaton végigszáguldtam Budapesten, és nem töprengtem, nem kerestem semmit, csak mint ki szerelembe esten gügyög, gügyögtem láb, fütty ritmusával: aranyos kicsikém, aranyos kicsikém!'' Szeretném tudniillik én, ha egyszer haláltusával lehullunk mint kis veréb, az Úr lelkünk ütôerét simítsa s mondja: ,,Aranyos Kicsikém!'' Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Hordár! Határ. Átszállás. Cseh finánc. Magyar csendôr. Barbár raport vár az utasokra Motozás. Gyanú! A földön mindenütt! Megszégyenülve távozunk, de gôgösen kiáltva: Hordár! S ô ugrik, mint az inasunk és terheinket fölveszi. Újhely. Több éve ugyanaz szalad hozzám, ha hallja hangom. Hordár: egy Szám. Két lába van. Két karja van, erôs, inas, hogy mások kincsét, szennyesét hordozza. Nem töprengve rangon, valláson. Cseh, zsidó, magyar kiált: fut. Hordár. Semmi más. Így láttam eddig. S máma jön, pirul, fényképem kéri tiszta, szép emberhangon: ott legyen lakásában mint példakép pályám, küzdô diákkorom! Van két fia, két gimnazista, az egyikbôl papot nevel, másikból kántortanítót. Hát ember! Szív-tulajdonos! Éjfélkor törten hazabaktat, a filléreket elteszi, félébren elábrándozik. Majd! Egyszer: rózsák közt pihen, pipáz a papnak apja. Paplak mögötti kertben méhe lesz, és senki ,,hordárt'' nem kiált. A gyermek nô, nem sejtve bajt, mint fészken a madárfiókák: virágos ágon, kacagó kék ég alatt ring életük, Homér hôsökrôl énekel szív-hangjegyekbôl zengve nótát -- s az apa- és anyamadár tövis közül hord étkeket. Jönnek-mennek a vonatok: bölcsô, tavasz, gyász, nász, koporsó. A gyermek mondja: ,,Kenyeret!'' (És mintha ,,hordárt'' mondana!) Kér labdát, cukrot, örömet; s minden apa, mint legutolsó hordár, a hátán cipeli családja, népe álmait. Örök átszállás életünk, de az utolsó állomásig apáink a hordáraink, midôn beszállnak maguk is! Ó, hol van most az én apám, ki poggyászt hordozott rogyásig? Repülj, csókold meg sóhajom a hordár két fáradt kezét. Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Szívek közt jó a szívnek A távolság nem oly nagy, vonat is volna innen, s autót küldtek értem, hogy vendégségbe vinne. Piros rózsákat tűztek minden zege-zugába: hogy a vas feketéje, a kerekek zúgása, a benzinszag ne fájjon s ne menjek egyedül. Mert tengerben a könnynek, a füttynek füttyös szélben, pipacsnak pipacsok közt, méhnek méhrajban délben, varjúnak varjúvárban, hársak között a hársnak, szívek közt jó a szívnek! Becsatlakozni társnak egyhez, ezerhez, népes nemzethez: ez a jó! Csak menni, együtt lenni, együtt virulni jóban és hervadozni bajban, aranyhalas folyóban arany uszonnyal úszni, onnét folyam-mederbe, onnét a mérhetetlen titokzatos tengerbe s becsatlakozni végleg Istenhez: ez a jó! Addig pedig bevonni a vasnak feketéjét virággal vagy holdfénnyel a bánat barna éjét, szivárvánnyá szeretni a könnyek keserűjét, sebekre rácsókolni stigmák piros derűjét és menni, együtt lenni, szeretni: ez a jó! Legyen világosság, 1933 ======================================================================== Vidám erôkre gondolok A Nap már megkotlósodott, fény-szárnya megpihésedett, a fákon rügyek, báb-tokok, piros tojások, édesek, várják a víg feltámadást. Vidám erôkre gondolok, miket nem gyôz le senkisem és semmisem! Bolond dolog, de elhiszem, most elhiszem, hogy van tavasz; varázsital! Hörpintsetek fel pár kupát, s elhisszük, hogy e napokon a nyúl piros tojást tojik nevetve, mint a legbutább húsvéti képeslapokon. Bolond dolog, de úgy van ez: ha újulás kell és tavasz, a züllött, nyúlnyi gyávaság s a rücskös, odvas, száraz ág piros tojása lesz szívünk. Tulipánhagymát televény pólyáz: s kinô a tulipán. Szívet pólyáz a telifény, s kikél a bíbor, túlvidám, hegyeket mozgató Csoda! Ecettel él az ostoba. A hôsnek hit kell és csoda! A szappanbuborék színes nagy semmijébôl is hímes csodát költ ki a szeretet. Világ-erôkre gondolok. Vidám világ-erô a Hit. A sír is csak egy nagy tojás: Hit pattantja zárait, s kikél a szép Feltámadás! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Olymposz él és jótékonykodik Olymposz most is él! Fent magasan, hatalmi dombon vagy arany-hegyen istenek élnek tisztán, szagosan, s vigyáznak, hogy a Földön rend legyen. Zeusz hatalmas, s tudjuk, hogy bika, hattyú vagy felleg-maszk megett hány hajadon s férjes nôt megejt! Övé a nôk legbájosabbika. Vulkánt, a sánta hadiszállítót ismerjük s Vénuszt, díjat nyert nejét; sajtónk suttogja: falhoz állított férjének hány szarv díszíti fejét. És Dianát, a karcsú félszűzet, a férfi-nôt, tempózó sport-ladyt látjuk, midôn rekord-nyulat űzet, biciklin vágtat, boxban kérkedik. Hermész, a földi istenek ravasz diplomatája expresszen robog, mögötte Mars jár, háborús dobok szólnak szavában, s meghal a Tavasz. Apolló rossz gerinccel, részegen mocsárból Istent sejti, mert zseni -- s lantján oly eszmét cincog félszegen, milyet Plutosz rendel, ki pénzeli. Olymposz él és élvez és kacag. S a többi millió és millió vacak halandó? Szót se érdemel! Azért él, hogy tömjént termeljen és babért. Igaz, a gyomruk néha kiabál, s bakancsuk talpa tártan vicsorog, hát jöjjön a jótékonysági bál, menjünk táncolni, mert a nép morog! S Olymposz táncol. Pezsgô durrogat. Ezer cigány zenél, a húrokat szakítja, s lent a hóban éhesek imádkoznak, hogy minél fényesebb legyen a bál! Mert reggel csontokat s morzsákat seprűz a lakáj-sereg, s míg mezgerélnek rongyos emberek, a szemét közt sok gyöngy és konc akad. Zabálj Nyomor, azután csend legyen! Tiszteld, ki fent él az arany-hegyen! -- Szegény Jézus az éjben átmegyen s evangéliuma megfagy a jegen. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Piros virág a pusztán Minden falunak van olyan árva földje, melyben nem nô virág, fű, vetés. Még csöndje is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok vetnek minden élô lénynek mérges gáncsot. Itt a hajnaltündér sohasem harangoz kék harangvirággal meséhez, kalandhoz, mert harangvirágok itt sohasem nônek. Nem való e föld, csak sertéslegelônek. S minden falunak van oly árva suhanca, -- ki soha se indul szép mesében harcra, sosem fog legyôzni semmiféle sárkányt, nem kap arany tallért, kacagó királylányt. Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba, nem lesz más belôle, csak szürke kanászka, csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász, Isten gazdag telkén lengô, jég-vert kalász. Egy sertéslegelôn nagy kánikulában jártomban ily kamasz kondáskát találtam. Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam, mert ily kedves képet még keveset láttam. Amíg a sok disznó a föld testét túrta, a kis kondásgyerek furulyáját fújta. Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben angyalok közt állna, ott se fújná szebben! Mert szép hegedülni hangversenyteremben, még szebb citerázni angyaloknak mennyben, de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni! Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem, mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot, a folt piros volt és vidáman rikoltott. Nevetésem lassan elhalkult. Tűnôdtem. A sáros sertések röfögtek köröttem. Ájtatos lélekkel gondoltam a drága kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra. Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe! A folt gondba került, vérátömlesztésbe: lánykori ujjasát szabdalta szét boldog szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot. Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott e folt, és a pusztán jóságot virágzott. Ezen piros virág nevetése mellett mendegéltem haza, s mosolyognom kellett. Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Fényt hagyni magunk után! Az élet örök búcsúzás. Ó bár csak tudnánk távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás, belészeretni az szívekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni, mint a Messiás! Vagy legalább, mint az anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj, és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni, mint a jó anyák. Vagy legalább is, mint a Nyár, amely almákba és diókba szerette édes álmait, és édességével világít a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni, mint a drága Nyár. Vagy legalább is, mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbúsabb éjben is világít még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tünékeny. Ó szent fényt hagyni volna jó! Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Halott csókok harasztján költ az élet A gólya fészke holt gallyakbul épül, a vadkacsáé száraz gólyahír szárábul, ôszapóé holt mohábul, a csalogányé erdôk holt füvébül, a fecskéé meg sárbul, mint a sír. A boldogság a szenvedésen fészkel, a szivárvány a vihardúlt borún, minden mosoly volt kínok holt avarján kotlik s az édes hangú Béke vész-telt átkon, borzalmon, bombán, háborún. Halott csókok harasztján költ az Élet. Az ember-bölcsô: deszka, holt fenyô. És mint a fecske: síri sárbul épült test-fészekben költ a fényszárnyú lélek, bár szenved tôle, s kínja egyre nô. Azért szent minden Anyaság, barátim, mert jóságot hord, csókot és pihét a fészek-mélyre, jó pihenni benne, kacagni, sok fényt falni, nôni játszin, s a világ-ôszbe evvel menni szét! Halálfélelmek fészkén költ a lelked, pihézd ki fénnyel, dallal, cimborám! A világot pihézd ki szeretettel, akkor örökké víg dalt énekelhet szíved, és nem kutatja: este, reggel jön-é halálod, késôn vagy korán? Fehéren és kéken, 1937 ======================================================================== Beszélgettünk Ôsz volt. A nyírfák téli álmodáshoz vetkôztek némán. A csend gondoláját három fekete hattyú-felleg húzta az alkonyat aranyló kék tavában. Virágokról beszélgettünk. Minden szó pirosan, kéken kezdett illatozni. Beszéltünk a méhekrôl. Szavaink is zenélô szárnyon méz után repültek. Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról. Aranykarika lett minden szavunkból, s vertük, míg Éden ajtajához értünk, hol az Idô állt láng-kardú kerubként. Beszélgettünk a nôkrôl. Szavaink mind virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok ragyogtak minden szirmon, és alattunk gyémántos hátú viperák rajoztak. Beszélgettünk a mártíros anyákról. A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt rajongtak, angyalszárnyuk nôtt ki sebten és csókot vittek minden égi tájra. Beszélgettünk a népekrôl. Szavunkban mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek, a Nap, mint Isten-szív, átlôve vérzett a meggyalázott néptestvériségre. Beszélgettünk az Istenrôl. Kigyúltunk, mint csipkebokrok, két kis ibolyácska kíváncsi lett, s kikandikált a földbôl, míg üzenettel Emberhonba mentünk. Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Egy hullám elsimult Fekete Óceán fekete tömbjébôl, örökös nemlétnek örökös csöndjébôl, fehérke, gyereknyi habocska született, fényt szopott, éjt szopott, nem tartott szünetet, nyögdécselt, gagyogott, ragyogott, nevetett, rózsaszín reggelen rózsaszín testecske bukfencet hányt, mint az ügyetlen kis kecske, lába nôtt: száguldott, mint a vad kamaszok, hangja nôtt: kurjantott, énekelt, panaszolt, vágya nôtt: külön-vált külön-lényt lázadott, perc alatt átélni kívánt egy századot, ezernyi színt játszott e nem-rég tintafolt, csókhimnuszt zenélô tündéri hinta volt, gyöngykagylót ringatott, álmokat ringatott, karja nôtt: ölelôn egekig csapkodott, csókolni vágyott egy csodaszép csillagot, Naptól is csillogott, Holdtól is csillogott, kacagott, jajgatott, tajtékzott, torzonborz viharban szíveket ringatott, borzongott: fogyott és zuhant és külön-vált énjébül illantak álmok és színek, és legvégül színtelen-ájultan, álmatlan-álmosan, nesztelen, ahogy egy halk árnyék átoson, e negyvennyolc évnyi vagy csak pár percnyi Múlt fekete Óceán fekete tömbjébe, örökös hallgatás örökös csöndjébe visszatért hallgatni. Egy hullám elsimult. Élôket nézek, 1938 ======================================================================== Emlékek zengenek Emlékek zengenek szent ösztöneimben, hogy mielôtt a Hold, Nap és a Föld lett, s elôtte már a vemhes világ-ködnek, egy nagy bölcsôben együtt voltam minden magyarral, szlávval, göndör négerekkel s mindenkivel az Isten-gondolatban, míg meg nem jött a teremtési reggel. Mert otthagytuk az ôsi világ-bölcsôt, és leléptünk a kígyó-nyirkos sárba, és zavart szült a népek tarkasága, hogy megettük az átkozott gyümölcsöt, virágos fákról gyilkoló dorongot vágtunk, szétvertük egymást, és a szívünk vak ezredévek éjében szorongott. Próféták jöttek s aklot prédikáltak, nagy filozófok gyártották az érvet, Xerxes, Sándor, Caesar s más hadvezérek karddal terelték össze a Családnak sok-sok csoportját, míg tartott hatalmuk. Az Életbôl véres széljegyzet, bűn lett, s a Bibliából betűrágás: Talmud. Egyszer új csillag gyúlt a baljós égen, jöttét jelezve égi újszülöttnek, három tájról háromkirályok jöttek, és találkoztak a Gyermek szívében a fehér ember, a néger s a sárga. Majd hazamentek, és nem történt semmi. A Csillagot emberkéz húzta sárba. A vágyainkban zeng az angyal-kardal: ,,Dicsôség az Istennek a magasban, s békesség lent a szörnyű ember-kasban!'' De ma is csak bombával, véres karddal terelik össze az ember-családot. Könyvbôl, munkából, Evangéliomból pokolgép lett, mely mindent összerombol. Bús emberarcom égeti a szégyen. A betlehemi csillagot keresve a sárba hajlok, csókolom tüzesre, majd felhajítom, ragyogjon az égen! Én hiszek benne! Hiszem, minden ember közös, családi ünnepséget szentel: közös hazánk van az Isten Szívében! Királyhelmec, 1940 december Kéziratból ======================================================================== Minden tökélyben ott a torzó Minden tökélyben ott a torzó, minden vadász kicsit vadorzó, a papban ott lapul Júdás, zenészben vásáros dudás, a hôsben sír a rezgônyárfa, a hír fiában sír egy árva, hibát rejt minden műremek, miden kacajban könny remeg, szűzbôl kikandikál a céda, tudásból papagáj-planéta, virágból kísértet-haraszt, minden dicsekvés rejt panaszt, a miniszterben ott a tolvaj, angyalban ott a Mefisztó, jaj, árnyékot rejt a fénysugár, és púpot a fenyôsudár, a hit mélyén vigyorog a kétely, a Bibliából csúnya métely jöhet: ferdül egy szív-csavar, s a hitbe ront a zűrzavar, minden dicsfényben van gyalázat, így hát szegény szívem: vigyázat! Királyhelmec, 1941 szeptember Kéziratból ======================================================================== Karácsonyfát díszítettem Ki vesz készen karácsonyfát? Én se, te se, ô se, ôk se! Milyen mámor: üres-nyersen jött szobámba a fenyôcske, -- s mint királynôt tündérbálon, most magam is megcsodálom. Én csináltam! Elmerengek. Soha senki meg nem érti, mért vesz nôül üres nôcskét a nagy álmú erôs férfi. Most megértem: mindhalálig karácsonyi mámort áhít. S most megértem, mért megy nôül halk szépségű, finom asszony fajankóhoz. Örök vágya, hogy szép álmot, szót aggasson nyers lombokra, s csodafája lombján magát megcsodálja. És megértem a szülôket: kapnak egy csöpp csúnya senkit, ezt a síró kis porontyot szív-csengôvel körülzengik -- s a földnyers, alacsonyka fa ember lesz: karácsonyfa. És megértem most az Istent: bűn-piszokkal, holló-szennyel, gyanta-gennyel teli lelkünk szépítgeti kegyelemmel, s végül angyal viszi mennybe dicsôséget énekelve. Királyhelmec, 1941 karácsony Kéziratból ======================================================================== Árva csibék Elnézem ôket: ténferegnek a nagy, százhangú udvaron. Az anyjuk csak magára gondol, kárál, pletykáz a trágyadombon, hol zaj van, kakas udvarol. Boldog zsivaj! Család-csoportok: csibék, pulykák, libák, rucák szent egységekbe tömörülve, együtt repdesve, játszva, ülve, zsibongják a lét himnuszát. Vészjel hallatszik: az azúrban vésztjóslóan ring két kánya-árny; az árvák egy jázminbokorba szaladnak szinte fuldokolva, -- de a bokor nem anyaszárny! A lombok közt fény-tócsa csurran, ott összebújnak a csibék, a fény finom, bár csak hatujjnyi, olyan jó benne összebújni, -- de nem pótol anya-pihét! ,,Kota, kota'', -- szólítja ôket anyám: rohannak boldogan keresztül a százfajta lármán, esznek, -- majd ottmaradnak árván megint: anyámnak dolga van. Fel fognak így is nôni lassan, az ösztön mindent megtanul, -- de mennyi emléket veszítnek, hogy anyjuk így kijátssza Istent, s elhagyta ôket józanul. A kotlókat mindég csodáltam: az anyaságot, mely lemond mindenrôl Isten célja végett, ezt a hétszer szent ôrültséget! -- A józan tyúk: önzô bolond. Királyhelmec, 1943 május Kéziratból ======================================================================== Szeretne játszani! Emberke szeretne hársmézet pergetni, Mesébôl pillangót életbe kergetni, felhôkakukkvárat égre bölcselkedni, ott lakni, megunni, másfele csellengni, szerelem virágos lombjain hintázni, kenyérbôl, márványból hôst, szentet mintázni, Isten műhelyébe bekíváncsiskodni, titkok műhelyébôl hulladékot lopni, hulladék-forgácsot hárfává zengetni, hulladék-szappanból szín-gömböt lengetni, szeretne szántani, hat ökröt hajtani, paripát, pegazust, gépeket hajtani, babákat bámulni, szôkének bókolni, barnának bájait csodálni, csókolni, bánatot, unalmat színesre kottázni, Halállal csatázni, Élettel komázni, könyveket fundálni, hajókat gyártani, titkok tengerébe mérô ónt mártani, földrészek, bajok közt kábeleket rakni, vénülô világban kamasznak maradni, föld-ég közt ragyogó rádiót rajongni, dómok rádióján szerenádot zsongni Istennek, szeretne szeretni, szeretni: a játékos Istent meggyönyörködtetni! -- S parancs jött: kígyóbôr jelmezbe kell bújni, tilinkón, trombitán halál-marsot fújni, véres karneválhoz ördög-maszkot öltni, hangszórón, rádión rágalmat üvöltni, boszorkány-üstökben haragot kavarni, világvérkeringést ôrültté zavarni, májusfából durva dorongot faragni, népek rokonságát szégyellni, tagadni, anyáknak, szüzeknek végromlást gondolni, hajókat, hidakat, dómokat rombolni, jóságot, irgalmat, Bibliát gyűlölni, Istent keserítni: ölni, ölni, ölni. Királyhelmec, 1943 július Kéziratból ======================================================================== Szerelmet vall a vándor Vallom, sok titkú tested delej volt, mindig tetszett, gyönyört adtál s keresztet, szépséges anyaföld! Csupasz lábbal csalitban csellengtem néha hittan, számtan helyett, s felittam csupasz szépségedet. Meséden vággyal álltam esôben, napsugárban, csupasz szívem kitártam, szirom-zápor ha vert. Fürödtem száz vizedben, kóstoltam száz ízedben, szépségedbôl kiszedtem százféle mézemet. Majd férfi-nô szerelme, kis és nagy történelme, emberszív, emberelme játéka érdekelt. Most vénülgetve vissza vándorlok régi, tiszta, csupaszláb elemista szerelmeim felé. Vadászom boldogságra, virágra, bolondságra, szent halhatatlanságra, s a vadásztér: a Föld! Bár szivárványunk könnybôl van, gyöngyünk gyötrelembôl, -- még Jézus is a mennybôl szeretni földre jött! Ha szív csodára pezsdül, csak földön megy keresztül: szálkás, véres kereszttôl lesz szép a szeretet! A gyapjú bolyhosságán, a bor vad pajkosságán, kenyér, kalács jóságán megy át a szeretet. Gátak zsoltáros kínján, sebek mély karmazsinján, ifjak, leányok csínján megy át a szeretet. Szívtôl családig ér el, családtól népig ér el, s megdönthetetlen érvvel világcsaládig ér. Szívem Istennek adtam, vágyam csillagba pattan, -- de alapul alattam Föld, biztos tested áll! Te adtad testem kölcsön, ihletted szívem: költsön, te voltál dajkám, bölcsôm, s te lész a sírom is. 1943 Kéziratból ======================================================================== Ki érti ezt? A nap rászállt a hegytetôre, s megitta az éj tengerét. Galamb ivott a nagymocsárból, s a fertô forrás-tiszta lett. Fecskényi jóhír szállt szívemre, s megitta tenger-bánatom. 1944 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Epercsokor a kormos kalapon Szombatesti erdôszéli séta. Pírban ég a sok-sok margaréta. Szénégetô legény jön a hegyrôl, ideköszön, de csak úgy foghegyrôl. Egész héten nem volt fekte-kelte: ülve szunnyadt itt-ott. Teste-lelke kormos lett, míg a boksája égett. Váltani megy inget, emberséget. Lázba ejt a nagy fekete ember kalapján a csokornyi eperrel. Nem is tudtam, hogy már így megérett! Hogy ott jártam, csak virág fehérlett. Piros gyümölcs lett a hósziromból, mint vérbô csók szűzfehér álomból. Kinek viszi vajon? Nem anyjának, nem öccsének, nem harmat hugának! Valaki más gyönyörködik benne, s csipegeti, mintha gyöngyszem lenne, mint galamb a piros búzát, ô meg áll majd, s bámulja a blúzát. Elment. Lám csak, az eper megérett! Ezt forgatom, amíg hazaérek. Egész éjjel eperrôl szól álmom: a nagy hegyet végigszaladgálom. Az egész hegy eperszínű végig, az oldalán kis rôzsetűz fénylik, mellette a földdel beszórt boksa, bent parázslik a holt fa pirosra. Halott fából fojtott tűzű szén lesz. Hasonlít e mesterség enyémhez: holt élménybôl parázs is lesz, szén is, magam vagyok, legény vagyok én is. Hétköznaptól kormos leszek én is, ünnep elôtt inget váltok én is, fölveszem a Boldog Ember ingét, s viszek mindég piros csokrot innét. Emberek közt akkor támad ünnep, ha jó népek szent dolgokra gyűlnek: szeretetre, szűz csókra, misére: kenyér, bor, szív istenülésére. Egész éjjel így szövôdik álmom, míg a hegyet végigszaladgálom. Reggel tényleg fölmegyek a hegyre, mosolyogva, epercsokrot szedve. Fel is tűzöm hetykén kalapomra, gondok kormát hordó alakomra. Kinek adjam? Akárkinek adnám: akkor is csak mindenkinek adnám. Költô azért van, hogy ízesítsen álmot másnak, bár senkije sincsen. Jó illattal teljen meg az ünnep, ha jó népek szent dologra gyűlnek. Szagos lesz az út, egy emberöltô, ha csokrával végigmegy a Költô. 1947 Aranygyapjú,1971 ======================================================================== Megszépül minden, ha valakié Erdôn kóborlok szálas fák alatt, s a gyalogút, mely árnyékban haladt: gyorsan, mókuska-vígan kiderül, a tisztásra ér. Mély-zöld, meseszerű a hangulat, a pár méter közön harangvirág hajlong, kéken köszön, kakukkfű, zsálya, menta illatos lelkét köszönti rám, míg rátapos két hófehér, nagy-tôgyű nagy tehén. -- Pár regeemlék integet felém: ily szép lehetett, ily elbájoló az üszôvé bűvölt tündér is, Io, Zeus bűnös szerelme, míg Juno, Árgus szemével ôrzô hitvese üldözte. -- Ámde szűnik a mese varázsa: ott ül egy holt hangyaboly csonkján egy vén paraszt. Komoly. Pipál. Köszöntöm. Bólint. Kérdem én: ,,Mitôl oly szép e két fehér tehén?'' Fösvényen szól, míg pipafüstje leng: ,,Hát a mienk!'' Mily boldog, bölcs e kurta felelet! Így felelnének tán a gyökerek, ha megkérdezném május hajnalán, miért van ennyi új bűbáj a fán. Így válaszolna minden méheraj, miért van annyi mézzé vált kacaj, szépség a kasban. Sírból az anyám így válaszolna, hogy én hajdanán mért voltam oly szép, oly hôs, oly deli, örömcsókolt és boldogságteli, míg élt. Így ujjongná mind az igent: ,,hát a mienk, mienk, mienk, mienk!'' Megszépül minden, ha valakié. Be szép egy kiskert, ha valakié! Be szép egy asszony, ha valakié! Be szép a szívünk, hogyha szeretik! Be szép az ország, hogyha szeretik! Megszépül minden, hogyha szeretik! Elköszönök. A két kövér, fehér tehén rámnéz. Megint erdôbe ér a gyalogút s árnyékban bandukol. Szívem hová mégy? Szívekre vágyol, s nem várnak sehol. 1947 Vissza a csendbe, 1976 ======================================================================== Nyári zápor A zápor nem gyengült egy pillanatra! Az apátságon az esôcsatornák bomoltak, mint búcsúi csinnadratta. Indultam. A jó perjel mit se mondott, de úgy nézett, mint félnótás bolondot. Bô, gumiból való csuklyás köpenyben és gumiból való csizmában, aggancs- fogantyús bottal erdôjárni mentem. Mentem fekete, nyári Mikulásként, és mosolyogtam, hogy szívem kilássék. Miért ne? Csizmám a szeretet adta, botom, kabátom a szeretet adta, szemem, jó lábom apám-anyám adta, a szívemet meg maga Isten adta: egy ily szegény mosolyoghat miatta! És mosolyogtak a parasztmenyecskék, míg muskátlijuk az esôre tették, és mosolyogtak a virágfejecskék. Most-lett patakban gyermekek pocsoltak, és mosolygott a piros papírcsolnak. Ki az erdôrôl jött: mosolygott, ki a tornácon védve állt: mosolygott. A nyári zápor áldás! Lám, a boldog Teremtô is egy felleg-résnyi percig mosolygott, mint kinek tréfája tetszik. Kaszás legények jöttek szembe sorba s kapás leányok tapadó ruhában, min átmosolygott testük játszi szobra. Mosolygott mind, s velük a föld, a rétek, mintha nem ittak volna verítéket. Az erdôn egy kíváncsi tölgyfagomba kidugta nagy fejét, s törpére várón bebámult az esôs riadalomba. Egy kis madár harsány éljent kiáltott, szívem meg visszazengte a vivátot. 1949 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Ne foltozd a tündérköntöst! Ne foltozd a tündérköntöst se mosollyal, sem imával. Bájitallal meg ne öntözd. Ráolvasás sem használ itt. Ha ideje lejár: foszlik, múlik, málik. Ha meg jókor szét nem málik: unalommá szürkül rajtad, míg foltozod mindhalálig. A bűbája úgy pereg le, hogy nem lesz se szép emlék, se szent ereklye. Szerelmedet langyos csókkal, ifjúságod festett hajjal, dicsôséged hamis bókkal foltozgatva: nyersz pár percet, -- de a halál, mint moly, nyű, szú benne perceg! Nézd az Istent: úgy hordozza a tavaszt, mint hímporos szűrt, -- de ha foszlik, nem foltozza! Hagyja. Tűnjön. Ha meg tél van, hó-subában jár, mint illik s jégpáncélban. Fogadd meg a jótanácsot: tündérruhád vesd le, míg szép! Vidd emlékeid elefántcsont tornyába, hol felakasztva átmentheted szent mintának új tavaszba. Ott megmarad ereklyének, lelked föl-fölmelegítô tarka tündér-köntösének. A Sóhajok-Hídján néma zarándokként mehetsz hozzá néha-néha S ha nem bírnád idejében levetni a varázsköntöst: hagyd, foszoljon lassan, szépen, múljon, máljon, mint megoldott szivárvány -- de te ne tégy rá soha foltot! 1951 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Madárijesztô Egy széllel-bélelt, mégis józan madárijesztô térdig áll a mákban Szent Ferenc-i pózban, s a madaraknak prédikál lomhán: ne járjanak tilosban. Rongyos próféta, Bús, szikár. A józan jóságról mogorván, kitárt karokkal prédikál. Egy nagy pillangó ring az orrán, s madárfüttyben sincs semmi kár. Lám: mámor nélkül nem megy semmi! Szerelem nélkül nincs család! Ôrültség nélkül hôsnek lenni: abszurdum! és sosem lehet szent téboly nélkül égbe menni! Ha most kirántná hirtelen lábát a földbôl, bort nyakalna és elrikoltná: ,,Szerelem! Szabadság! Szentség! Szüneteljen most józan ész és értelem!'' Felforrna lepke, csíz vigalma, zenét lehetne hallani, mintha mesék virágpor-malma mozdul, s történne valami: szűnjék a lét halál-unalma. -- De ô csak áll két tenyerét kinyújtva álpróféta-pózban; dongó, darázs, madár, herék, lepkék lopakodnak a tilosban, s zsebébe fészkel egy veréb. 1961 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Ökörszem lett a Kék Madárból Hajszolt vénségem halk nyugalma te vagy most, ôsi Pannonhalma! A parkban járok, mely kihalt, és hallgatom a hóvihart. Mást elriaszt sár s vézna izma, -- engem visz vágy és gumicsizma: apró csodát vár s dudorász a volt-vadász, volt madarász. Vadászni, madarászni annyi, mint leskelôdni! Pillanatnyi kis élmény is lehet csoda, ha csodaváron mégy oda ... Fent égbe száll zsolozsma, ének, -- itt lent a Szenthegy szennyvizének csatornájából fényre ér, egy kis cigánypurdényi ér. Ha behunyom szemem, a csacska, cigánypurdényi szenny-patakcsa úgy zeng, mint bakonyi berek mélyén a kristály víz-erek. Csodáltat a csúf szenny-erecske: mert néki is van nefelejcse nyáron! Vizében van zene! S van titka: víg ökörszeme! Mert part-odvába bújva bölcsen telelget itt a csöpp ökörszem: ha meglát, guggint s elröpül a zörgô fű s gizgaz közül. Vén lantos, lám a nagy csodáknak tűntén e semmi is csodáltat: ökörszem lett a száz határ kertjén át űzött Kék Madár! 1962 Aranygyapjú, 1971 ======================================================================== Utószó Kevés huszadik századi lirikusunk van, aki körül ilyen szélsôséges indulatok csaptak össze. Mécs Lászlót ünnepelték és kárhoztatták. Tanulmány jelent meg, amely irodalmunk három legnagyobb költôje között említette nevét, s élete egy korszakában még az is kérdésessé vált, irodalom volt-e, amit alkotott. Nála sokkal kompromittáltabb művészek bűnhôdésük után elnyerték a teljes megbocsájtást, s megújuló irodalmunknak teljes jogú részesei lettek, Mécs László körül azonban sűrűsödött a csend, s ezt nem törte meg válogatott verseinek gyűjteménye sem. A felszabadulás után több kötete jelent meg külföldön, mint idehaza. Most, hogy halála óta több mint három év telt el, eljött az ideje, hogy újraolvassuk verseit; rajongás és mindenfajta prekoncepció nélkül megpróbáljuk kijelölni helyét a modern magyar lírában. Ebben pedig keresve sem találunk jobb vezérlôt verseinél. Életérôl, a körülötte gyűrűzô vitákról majdnem mindent megtudhat az olvasó az Aranygyapjú (1971) című válogatás Rónay György írta elôszavából. A Mécs László-kérdés azonban e kötet megjelenésével sem jutott végsô nyugvópontjára, így joggal feltételezhetjük, hogy azok az új nemzedékek, melyek már nem ismerhették ôt személyesen, s nem hallhatták kivételes sikerű szavalatait, ugyancsak szeretnének megismerkedni lírájával, legalábbis annak legkiemelkedôbb, rá legjellemzôbb darabjaival és témaköreivel. E szándék jegyében készült e válogatás, mely nem a teljes Mécs Lászlót akarja bemutatni, inkább kedvet adna olvasásához, ahhoz az elfogulatlan megismerkedéshez, melyet e költô mindenképpen megérdemel. Életútjáról sok mindent elárul maga is verseiben, melyekben, igazi lírikus módjára, mindig prímér hevülettel fejezte ki érzéseit és benyomásait. 1895 januárjában született Hernádszentistvánban. Apjára és családi környezetére emlékezve írta késôbb, hogy szerényen éltek, s még gyermekfejjel szinte mitikus kapcsolatba került a természettel, melyet igen alaposan megismert bolyongásai során. Az élet minden jelenségét igyekezett átélni, késôbb is az érzelmek uralma jellemezte tetteit és költészetét is. A költôvé érés folyamatában két döntô élményre utalhatunk: 1912-ben a nagy húsvéti zarándoklat alkalmával eljut Rómába, s óriási hatást tett rá az Örök Város hangulata, itthon pedig egyre lelkesebben olvassa az Életet, melyben ekkor bontogatta szárnyát a megújuló vallásos ihletésű líra két kiválósága: Harsányi Lajos és Sík Sándor. Mécset is az Élet avatta költôvé, gondolkodásmódjának elmélyülését pedig az elsô pesti egyetemi évnek, ott is Riedl Frigyes óráinak köszönhette. Az elsô év végén Jászón jelentkezett a premontrei rendbe. Felszentelése után a kassai premontrei gimnáziumban lett helyettes tanár, majd Nagykapusra helyezték plébánosnak. Itt, a magányban érett igazi költôvé, s bármily nagy sikerei voltak is késôbb, bárhány barát vette körül is életében, alapjában véve magányos alkotó maradt, akinek kellett a siker, a taps, de a költészet küzdelmeit egyedül vívta meg. A két világháború között ünnepelt költô volt, a felszabadulás után viszont megritkult körülötte a levegô, a zajos sikerekhez szokott lírikus kis baráti társaságokban olvasta fel újabb verseit, melyeket igen ritkán láthatott viszont az újságokban és folyóiratokban, holott azok korábban díszhelyen hozták műveit, s olykor nevének csengésével kerülték el az anyagi csôdöt. Utolsó éveit Pannonhalmán töltötte. Néhány nappal 1978. novemberében bekövetkezett elhunyta elôtt, Illyés Gyula, a hajdani ellenfél látogatta meg, s ennek emlékét örökítette meg egy megrázóan szép útirajzában. Hogy mit jelentett Mécs László váratlanul megzendülô ,,harangszava'' a kisebbségi sorban élô magyarság számára, arról részletesen és több ízben is szólt a csehszlovákiai magyar irodalom legnagyobb tekintélye, Fábry Zoltán. A megbékélés, a keresztény szellem hangja szólal meg a Hajnali harangszó verseiben, mégpedig szinte ösztönös költôi tehetséggel, áradó líraisággal. Mécs László sosem volt és sosem lett intellektuális költô, egész pályájára, alkotásmódjára jellemzô a Sötétség négy sora: Mint gyermek a gyöngyvirág-mezôkön elbűvölten: úgy mentem én, nevettem én, pacsirtaként fütyöltem. Úgy mentem, mendegéltem én, enyém volt minden ösvény, napocska szórt rám aranyat, nem volt irántam fösvény. Nem fésülte meg verseit, az ihlet elsô lendületében írta ôket, szinte készen születtek tolla alatt, abban a hevületben, ahogy a belsô hang sugallta ôket. Ebbôl adódik, hogy mai versízlésünk sok költeményét hevenyészettnek, túlírtnak érzi, ám ugyanakkor gyakran rácsodálkozhatunk képalkotó fantáziájának egy-egy remekére: rendkívül érzékletes képekre, sorokra, melyeket még ma is emlegetnek a verskedvelôk. A húszas-harmincas években a ,,vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld'' sor sokak számára az abszolút költészet eszményét revelálta. Az induló Mécs László elsôsorban azzal keltett megkülönböztetett figyelmet, hogy hibátlanul beszélte az expresszionista részvétlíra nyelvét. A ,,jóság'' költôje volt, a megértés gondolatát variálta, s telve volt odaadó érzülettel a szegények és elesettek iránt. ,,Ifjú szívét kongatva'' égig akarta emelni a jóság tornyát. Megírta A nyomor balladáját, s szinte himnikus erôvel dobta ki magából a szeretet himnuszának igéit: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . közös nagy Tenger csöppjei vagyunk. Ha arcod eddig vad dühtôl vereslett, csontos ököllel verd bűnbánó melled, hiába, Testvér, emberek vagyunk! (Emberek vagyunk!) A ,,jóság köpenyét'' magára öltve indult útjára, de tévednénk, ha azt hinnôk, hogy küldetése közben nem figyelt az élet apró tényeire. Olykor megejtô pontossággal és figyelemmel ábrázolta az apró emberi botlásokat, hibákat, a kisemberi létnek azokat az összetevôit, melyet csak századunkban fedezett fel témájául a líra. Miközben szinte látni vélte s felfokozott idegrendszerével átélte a sokszor emlegetett ,,égi méz'' csordulását, arról sem feledkezett meg, hogy a szegények, az elesettek az ég kiválasztottjai. A lét számkivetettjeit, a koldusokat, lázárokat idézte az együttérzésnek és a szánalomnak azon a hôfokán, mely kétségtelenül új volt a kor katolikus lírájában. Azt a küldetést érezte magában egyre erôsödni, hogy meg kell tanítania az embereket mosolyogni. A világháború után fénylô könnyeket igyekezett felszárítani, amikor újra meg újra a lélek tavaszának eljöttét hirdette harmatos képekben, melyekben az átélés, az azonosulás lírai érzése a legerôsebb és leghatásosabb. A ,,kacagásból szôtt'' palástú Karnevált énekelte, aki mindenhová és mindenkihez elviszi a lélek békéjének egyszerűségét, örömét. S bár erôsen hatott rá Szabó Dezsô romantikus parasztszemlélete, észrevette a ,,város érdes részén'' élôket is, korai költészetének témavilágát érdekesen bôvítik munkás-versei. Gyakran nem a forradalmár érzülete szólal meg ezekben a költeményekben, hanem inkább az Istenhez vezérlô pap hangja: S hallgasd: mennyi szív zenél a földön és örül körülted, munkás szívek milliói, kik kórusba tömörültek, hogy kizengjék szebb jövôjük szívük roppant orgonáján, mely az Istent ostromolja, legyen végre egy akol, s legyen minden ember testvér földünk minden véres táján! (A munkás ünnepel) Mécs László elsô kötetei azt sugallják, hogy elsôsorban a béke és a megbocsájtó szeretet halk hangjait fogta meg legsikeresebben. A ,,szerep'' kísértéseinek azonban már ekkor sem tudott ellenállni, s népszerűsége túldimenzionált érzést keltett benne. Ennek lett következménye az a hibás helyzetérzékelés és önértékelés, amely a késôbbiekben egyre szaporodó s egyre retorikusabbá hangolódó ,,szerep- verseket'' ihlette. Ez a túlcsigázott, már-már romantikus pátosz már a Hajnali harangszó költeményei között is megszólal, például a Szegfűben, ahol így emlékezik egy sikeres szereplésére: ,,Kuruc-keresztény kultúrestély Kassán. -- A pódium deszkáján szónokoltam. -- Az ünneplés piros virága voltam -- a nagy tömeg zajló, tengerlô tapsán.'' E taps, a felé áradó várakozás már az ifjú Mécs László éleslátását, pontos tájékozódását homályosította. Olyan küldetést tulajdonított magának, mely elsôsorban szónoki képességeket követelt s nem költôi érzékenységet, elmélyülést. A befelé tekintés, a meditációra való hajlam nem hiányzott Mécs Lászlóból. Élete azonban már korán úgy alakult, hogy kifelé élt, dobogóról, dobogóra hurcolták, s volt, hogy csak vásárnap reggel érkezett meg nagysietve plébániájára, hogy elmondja miséjét. Természetes tehát, hogy érzéseit sem a gondolkodás síkján igyekezett általánosítani, hanem természeti képekbe transzponálva. Alapvetôen vitális életérzés jellemezte, mely a lét minden rezdülésébôl ki tudta olvasni legszemélyesebb gondolatainak megvalósulását. Érzékenység és túlhevített pátosz, a meditációra való vágy és himnikus szárnyalás olvad össze elsô korszakában. Így lesz például az Erdôszélen intim verskezdetébôl az élet kiteljesedésének himnusza: Felszököm s két karom az ég felé kitárom: szellô futkoss, felhô suhanj, patak rohanj, virág virulj, rigó trillázz, szívem nótázz, minden csíra csírázzon, minden erô lendüljön, hogy teljesüljön a törvény, hogy teljesüljön az élet! A lírai transzpozíció, személyiségének meg-megújuló küzdelme a teljességért, másik jellemzô megnyilvánulása a világban levô nôi principium változatos kifejezése. A Rabszolgák énekelnek, Mindég beléjük ütközöl ciklusa ezt az élménykört bôvíti, s bár Mécs verseiben is felbukkan olykor a nô, mint a bűn jelképe, valójában inkább az élet ellentéteit igyekszik ábrázolni, s az emberi léleknek azt az összetett voltát, melyet hozzá hasonló nyíltsággal ritkán vallatott papköltô. Hiszen Mécs László is megtehette volna, hogy e sztereotip lírai témát misztikus magaslatokba emelve átlényegíti, ô azonban hús-vér embereket ábrázolt, kikben az érzések is valóságosak. Amikor Egy asszony dicséretérôl ír, biztosak lehetünk benne, hogy ismerte, s hogy komolyan gondolta, amit a vers végén írt: Asszony! ha fejem nem a csillagokba fúrnám Istent-nézôn, most leeresztvén lehajtanám kis lábadhoz a porba! Mint minden érzelmi indíttatású lírikus, Mécs László sem azonos hevülettel szólt minden témáról. Nála is tetten érhetjük a csüggedésre, depresszióra való hajlamot, ami nemcsak abból következett, hogy élethelyzete paradox ellentétben volt a felé áradó népszerűséggel, hanem abból is, hogy az elsô világháború utáni egyensúlyát és ideáljait veszített magyarság sorsát is érzelmileg élte át. Az Ady Endre emlékének szentelt Szétszóródás után-ban ,megromlott élet''-et idézte, melyet ô, Mécs László, ,,Isten szavának trombitája'' prófétai erôvel és küldetéstudattal igyekezett jobbá s szebbé tenni, ám azt is megsejtette, hogy ,,ideges korának'' nincsen szüksége váteszekre. Van azonban a húszas-harmincas évek fordulójáig Mécs Lászlónak másik, nem kevésbé jellemzô, karakterisztikus arca is. A magány ritka perceiben megfogalmazott versekbôl következtethetünk ennek meglétére s vonásaira, melyek korántsem olyan hevültek, mint a küldetéses versekben. Halk, már-már elégikus hangon idézi ilyenkor az életet, s benne a maga szerepét is: Úgy szeretnék sok örömet okozni: nevet szemem, két türkiszem, s nem tud meglelni senkisem. (Magánosan) Ám nem sokáig tud visszavonultan maradni. Még magános éji töprengéseibôl is legszívesebben kitörne az ég végtelenje felé, szárnyalna, repülne a képzelet szárnyán. Alkat kérdése ez. Belôle nyilván hiányzott ekkor még a csendnek, a magányos elmélkedésnek az a képessége, mely oly szépen nyilatkozott meg Sík Sándor sok versében. Jellemzô Mécs László magatartására és életérzésére a Megint barátkozom a Holddal felütése: Halálszagú falusi csönd... fojtó csönd, csak a szívem dobog, aludni kéne, nem tudok, a gyertyaláng libeg, lobog, Litániás légyzümmögés, mely hosszú cseles szálakat von át agyamban egy úton... melyben száz gondolat szalad... Most sántikál a gondolat s fojt a testvértelen magány; kevés a négy fallal bezártság, a nagy mindenség kell nekem, alvó szívek felett suhanni, suttogni álmok ablakán... Most felszakítom ablakom... A holdat hívja énekem:... Mécs László korai köteteinek legintimebb hangjai akkor csendülnek meg, amikor ,,lelket olt az evangéliomból'', s ,,jóságos zenéjű verset költ''. Neki is meg kellett vívnia harcát a hivatás kiegyensúlyozott nyugalmáért, mint elôtte például Harsányi Lajosnak. De ugyanolyan lírai hevülettel, ahogy az életet, a tavaszt ünnepelte, s ugyanolyan lendülettel, amilyennel új témák felé fordult, odaveti magát az isteni szívre, s annak titkait nem a leborulás halk alázatával, hanem fennszóval, ujjongva hirdeti. Mécs László lírájából is kiolvashatjuk egyfajta misztikus élmény jelenlétét, az ô misztikája azonban rögtön verssé lényegül, s szavak segítségével igyekszik megfogalmazni a titkokkal való találkozás révületét. A ,,tamáskodó tanítvány''-ból kálváriajáró lesz, aki azonban változatlan erôvel, prímér hevülettel igyekszik kifejezi ,,a szent vihar'' eljöttének apokaliptikus látomását, s adys képekbe öltöztetve a keresztény elhivatottság, a papi sors mítoszát teremti meg legszebb verseiben: A lábom térdig televényben gázol, ezer virággal megköt ifjúságom... De egyre többször rángat a vihar, könnyűvé éget szent villámival: egyszer virágbilincseim lerázom, s elszárnyalok az álmok tavaszából... (A szent vihar) A kezdetektôl erôsen, sôt jellemzôen énközpontú ez a líra. Benne legnagyobb erôvel a személyiség alakváltozatai fejezôdnek ki. Az én-re való fokozott figyelem magyarázza, hogy egyensúlyértéke, önértékelésének biztonsága olykor még azokban a verseiben is cserben hagyja, melyekben Istennel való viszonyáról ad számot. Túlzásait ezen a téren a Magnificat címmű versében így próbálja megvédeni: Ha én dicsekszem, hálazsoltárt mond színes szóval koldus-voltom, dicsekvésemben több szemérem van, mint száz álszent hallgatásban, ha én dicsekszem, Ôt dicsérem! Talán maga sem veszi észre, hogy önvallomásaiban, melyekben kendôzetlenül ôszinte képét akarja adni vívódásainak és a költészetrôl kialakított képének, gyakran stilizál, olykor pedig szerepekbe merevül. Jellemzô és visszatérô képe a szennyes, megvetett, bűnös világé, melyet, ô, a költô, fehér hajócskáján hasít, a vigasztalás és a béke szózatát hirdetve minden népnek s minden nemzetnek. ,,Lelki anyagom, élményanyagom más, mint a Hajnali harangszónál volt -- írta Mécs László a húszas évek végén, már mint ünnepelt lírikus, arra utalva, hogy a kezdô kötetek után másfelé fordult érdeklôdése és ízlése is változott. -- Valami olyan különbség van, mint a körte júniusi és a körte augusztusi íze között.'' Az ifjúságnak valóban vége, ,,férfi lettem --, hogy megint magát a költôt idézzük --, kinek a minden szívek sebe fáj''. De a tűnô idôben megfigyelhetjük azt az igényét is, hogy egyre inkább belecsömörlik a zajos és hangos sikerekbe, s feltámad benne a magányra, a csendességre való vágyakozás. Ezt az élményét is stilizálja, hiszen a ,,bűnös város'' képzetével mindúntalan szembeállítja a békés falusi idill hangulatát, hová tékozló fiúként tér vissza kalandozásai után (A tékozló fiú hazatér). A ,,mámorváros'' az ô számára nem a felfedezést, a kalandot ígérte, mint két évtizeddel korábban Adynak és nemzedéke legtöbb költôjének. Idegen maradt itt, s nem hódítani akart, hanem menekülni, minél hamarább, minél gyorsabban, vissza a barátok közé, a meghitt beszélgetések feledést kínáló öröméhez. A Vigasztaló kötetnek fontos és visszatérô jelképe lesz a kis falusi kerté, hová úgy tér meg, mint a hajdan római lírikus, Horatius, kis szabinumi birtokára. Most tanulja meg igazán szeretni a virágokat, a tavasz és ôsz változatos színeit. Lelkében titokzatos fájdalmak ébrednek, s a természet csendjében keresi a vigasztalást. Nála is több változatban felvillan a bujdosó, a helyét nem találó, a hazájában magát idegennek és kisemmizettnek érzô magyar jelképe, mely oly hatásos és vitatott alapgondolata lett Prohászka Lajos tipológiájának (A vándor és bujdosó). A mesék kisebbik királyfiának jelmezében járja a nagyvilágot, s szomorú kietlen árvaságának érzését több változatban stilizálja: Eltévedt királyfi fekete mesében, fekete vadonban, embersűrűségben, hol idegen zaj halálosra némít: mit keresek én itt? (A prágai Vencel téren) Ez lehetett volna az a pont Mécs László életében, amikor a keresett és vágyott magányban végiggondolhatta volna költészetét, számot vethetett volna a körülötte habzó, ellentétektôl sújtott világgal, s kiszélesíthette volna azokat a szociális élményköröket, melyeknek jelenlétére már utaltunk. Talán pozitív választ adhatott volna e kegyetlen viviszekció során azokra az egyre türelmetlenebb kritikai hangokra is, melyek azt vetették szemére, hogy felületes lett, megelégszik lírai sztereotípiáinak ismételgetésével. Egy ilyen befelé mélyülô folyamat megtételére azonban nem volt alkalmas impulzív egyénisége. Látta és ábrázolta például ,,a szegények romantikáját'', de sosem hatolt el magának az állapotnak okaiig, megelégedett a jelenségek színes, de olykor vázlatos rajzával. A harmincas évek Mécs Lászlója az egyik legnépszerűbb költô, akit azonban a legrangosabb irodalmi folyóiratokban egyre több s egyre súlyosabb kritika ér. A legfájóbb s a legtöbb komoly, esztétikai szempontot is felvetô bizonyára Illyés Gyula részérôl a kor legtekintélyesebb folyóiratában, a Nyugatban 1933-ban. Mécs Lászlóban egyre határozottabb lett az a meggyôzôdés, hogy az írástudók, a kritikusok ellenségei, s azok az új költôgenerációk, melyeket az ô lírája jórészt érintetlenül hagyott, ,,szépséggé hazudják'' az életet. Ars poeticájában szinte végletesen, árnyalatok híján fogalmazza meg annak a költészetnek az ideálját, amelyet művelt, s amelyet nem akart elhagyni, bárhányan figyelmeztették is egyoldalúságaira: Szeretnék lenni: költô, próféta, mint a fecske, pacsirta, magáról nem tudó, emberrôl nem tudó, kottáról nem tudó, könyvekrôl nem tudó, vetésrôl nem tudó, világról nem tudó, semmirôl nem tudó, csak a dalolásról, mert egyebet nem tud; Van ebben az önarcképben keserű irónia is. De -- anélkül, hogy Mécs László sejtette volna -- igazság is. Hiszen lírája, mely kezdetben szociális életanyaggal is telítôdött, s a kor jelentôs kérdései iránt sem volt érzéketlen, egyre inkább énközpontú lett, megtelt önmagával, s ezzel párhuzamosan kiszorult belôle a kor, amelyben született, s amelynek lélegzetvételét korábban kihallhattuk legsikerültebb darabjaiból. Lehetetlen ki nem hallani versalkotásából az elôadásra való készséget, a poentírozást, azt az ,,orális'' poétikát, melynek jelenlétét Sauvageot teljes joggal érezte Mécs László lírája uralkodó elemének. Ha kissé túlságosan keménynek érezzük is Illyés Gyula kritikáját, sok igazság van abban a megállapításában, hogy Mécs ,,verseinek tarka áradásában helyet kap, ami csak közönségnek tetszhet''. S abban is igaza van, hogy a költô ,,nem kapott figyelmeztetést''. De amikor kapott -- s harmincas években nem egyet -- , akkor azokat a konok kiválasztottság hitével, prófétai öntudattal utasította vissza. Ha a figyelmeztetés kemény volt, még élesebben vágott vissza. Így született azoknak a verseknek a vonulata, melyek közül a Csak azért is dongó! vagy a Meseillusztráció a legkarakterisztikusabbak. Az ösztönösség apológiáját hirdette, s elvetette az intellektus jelenlétét a lírai alkotás folyamatában. Így írhatta le az utóbbi vers berekesztésében: A Mese megy nagy Gondolat-mederben: bölcsek kutatnak titkai után, de sokszor gôgösen, zagyván, sután, s magukat mérik a kis agy-vederben! Sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson: mit alkotnak, csak illusztráció a nagy Meséhez! Mesét látni jó és napról napra nô csodálkozásom. A harmincas években Mécs László körül sűrűsödött a magány. S ezt a magánosságot jórészt ô vonta önmaga köré védekezésül. Verseit a napilapok díszhelyein láthatta viszont -- néha azt sem tudta pontosan, melyiket melyik lapnak juttatták el barátai és menedzserei --, katolikus kultúregyesületek olykor eksztázisban ünnepelték, s nem érzékelte azt sem, hogy a vallásos ihletésű líra is nélküle fejlôdik tovább. A jelek szerint -- legalábbis errôl árulkodnak versei -- azért érezhette, hogy magányos kiválasztott, de ez inkább költôi öntudatát növelte, s arra sarkallta, hogy líránk múltjában, a nagy elôdök között keresse a maga rokonait. ,,Kóborló elôdje''-ként idézi Tinódi Lantos Sebestyén, s az a parasztromantika, melyet teremt, világosan visszautal Szabó Dezsôre: Komolyak. Konokul kemények. Kevélyek. Mintha átaludtak volna ezer évet: ma is olyanok még, mint mikor Szent István felnégyelte Koppányt, új hitet tanítván. A világ hol gyógyul, hol megint megôrül, -- ôk az örök példa a Nagy Magvetôrül. (Parasztok) Költészetében egyre tragikusabb árnyakat vet az elidegenedés sejtelme. Nemcsak a magányos emberek a világtól való húzódozása rejlik e költemények mélyén, hanem ugyanaz a költôi érzés, mely Kosztolányi Dezsônek ekkor írt verseit is áthatja. Mécs László idegenül érzi magát a kapitalizálódó, tülekvô életben. A falusi élet társas kapcsolataihoz szokott ember sosem tudja megszokni a nagyváros mohó embervegetációját, s most kezdi átélni az elembertelenedésnek azt az érzését, mely annyi változatban tűnik fel a század lírájában. Hajnali szerenádjában is a bűnös, elvhajhász városi környezetet ábrázolja, a ,,vágyas Babilont'', mely maga alá temette a nemesebb erkölcsöket. A fôvárosban kalandozva megkísérti a nagy sámsoni hôstett emléke: szeretné ledönteni a város tornyait, melyek között oly idegenül kalandozik, hogy helyükbe újakat emeljen, a ,,szentség tornyait''. Zord verset ír a ,,naplopokról -- hogy kik ôk, nem világlik ki pontosan --, kiknek zsebe telve pénzzel, s felheccelik, véres rohamra izgatják az éhezôket. Mécs László verseiben nem egyszer felmerül a társadalombírálat, de inkább érezzük ôt a régi erkölcsöt sirató, busongó, átkot kiáltó öreg Toldinak, mint a jelenségeket tudatosan átgondoló elemzô elmének. Bizonytalanságában egyetlen út nyílik elôtte, amelyik Jézus felé vezeti. Hitét gyermekivé stilizálva, megtartva küldetéses pátoszát, egyre többször fordul az ég felé, hogy onnan hallja meg az enyhet és megnyugvást hozó igéket: Hagytam magam szeretni, mint a gyermek, a Jézus Krisztus emberideálja. Hagytam magam vezetni, mint a gyermek. A gyermekben nincs cél, nincs hôsiesség, csak megy, ha küldik, s nem tudja, miért. És küdtek. Mentem, Ennyi az egész. (Csak ennyi az egész) ,,A Fény felé'' próbál kitörni a mindennapok szorításából és keserűségébôl, s ,,verni kezdi az Arany-hidat'', mely ég s föld között feszül, s innen a kisszerű világból elvezet a nagy álmok beteljesüléséhez. Újabb lírájának kulcsszava és vezérlô elve a hit eszménye. ,,Valami lesz! -- kiáltja, s e várakozása egybehangzik a harmincas évek reform-kereszténységének új irányokba induló törekvéseivel. A hegyeket is megmozgató hitet, erôt érez magában, csak küldetése természetét, irányát nem sikerül végérvényesen tisztázni magában. Jellemzô ebben a vonatkozásban A költô és az emberek című verse, amelyben a poétát színes tollú madárhoz hasonlítja, aki ,,elhullatta lelke tarka tollát'', s így hozott vigasztalást. Titkok tudójának vallja magát, s e titkokat igyekszik ,,szétfütyülni''. Vendég és vándor egy személyben, esendô ember és az ég ajándéka, aki magános szirtként ,,áll a vártán'' (Vigilia). Így aztán, midôn Mécs László is elérkezett a ,,korfordulóhoz'', inkább idegenül állt szemben vele, s kezdetben még nem találta azokat a hangokat, melyekkel igazán híven kifejezhette volna a világháború felé sodródó emberiség tétova rémületét, vak iszonyatát. A trianoni békeszerzôdés által megvont határok részleges korrekcióját elôbb szinte féktelen örömmel fogadta, úgy érezte, megint ,,napfényre jött'', de aztán az új felismerések ráébresztették, hogy nem napfényre ért, hanem a ,,népek éje'' sötétlik feje fölött. E felismerés félelmes erejű dokumentuma az Imádság a nagy Lunatikusért (1942), melyet a legmerészebb Hitler-ellenes versek között emlegettek kortársai, s a visszaemlékezések egybehangzóan tanúsítják, hogy Mécs László, a Budapesttôl fényévnyi távolságban lévô Királyhelmec plébánosa komoly diplomáciai bonyodalmak elôidézôje lett költeményével. Az Imádság a nagy Lunatikusért bizonyára azért is keltett megkülönböztetett figyelmet, mert a Vigiliának abban a számában jelent meg, amelyikbe Horváth Béla intézett támadást ,,az irodalom alvilága'' ellen, s e cikkében denunciálta a többi között Radnóti Miklóst és Vas Istvánt. Az utókor bizonyára nagyobb figyelmet fordított e rosszemlékű és aligha magyarázható-menthetô írásra, mint Mécs versére, mely pedig akkor félelmetesen egyértelmű, bátor háború- és Hitler-ellenes kiállásnak számított. Az Imádság a nagy Lunatikusért motívumai a háború elsô éveitôl kezdve készülôdtek Mécs László lírájában. A Tücsök a gyárban arról rajzol intim képet, hogyan látogatott meg a költô egy gyárat, mint figyelte a gyors ritmusú munkát, miközben egyre erôsödtek kétségei, vajon a költészet a maga eszközeivel ábrázolni és kifejezni tudja-e a emberi szenvedést és küzdelmet. A vers befejezése azonban idôszerűvé teszi a költô merengését: Én jóestét kívántam az apró kollegának. Hisz én is azt csinálom: míg Európa-bábel tornyán egy Démon ordít, vért ont millió Ábel, -- én szeretetrôl zengem együgyű mondókámat! A Molnos Lipótnak ajánlott Vörösbegy keletkezésének idôpontját is szükségesnek találta megadni a költô: 1939, ôsz. Maga a költemény teljesen egyértelmű: a vörösbegy a Hitler által eltaposott Lengyelországból hoz üzenetet: És jelzed, hogy az élet borzalmas dzsungelében kiköltötték a Kígyót, az ôsit, óriásit, a nagy sárkánytojásból, és füstöt, kormot ásít, és elsötétül tôle Nap, csillag, Hold az égen? Akár Lengyelországból, akár gyerekkoromból jöttél, kicsiny vörösbegy: intés vagy, hogy a Sárkány gyôzôre, legyôzöttre vérgennyet, szennyet, sárt hány, országokat fal, s minden szépséget összerombol. Ennek a jelképesen kifejezett témakörnek -- melyet a kor lírájába kevesen fogalmaztak meg Mécs Lászlóhoz hasonló nyíltsággal és merészséggel -- újabb s még egyértelműbb változatát találjuk az Imádság...-ban. Bevezetô sorai félelmes hitellel ábrázolják a rémületébe dermedt Európa létérzését: Népek éje. Halk haláltánc-lanton játszik a Hold, mint sátáni fantom. Európa történelme kormos tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz. Biztos lépte, mintha szállna szárnyán: glóriázza vérpárás szivárvány. A ,,sátáni Hôs'', aki ,,megszállott milliókat'' igéz meg jelszavaival, aki ,jajt'' hoz a ,,józanokra'', vért fakaszt minden eszeveszett lépésével, s már arra sem méltó, hogy Isten szóljon hozzá, mert felébred lázas álmából, ,,s jön a világhalál!''. Nyílt és egyértelmű beszéd volt ez. Meglehet, sôt bizonyos, hogy Mécs László háború alatt írt egyéb verseibôl utókora irredenta hangokat, nacionalista disszonanciát hallhat ki. A mérleg másik serpenyôjébe azonban el kell helyeznünk ezeket a bátor verseket, amelyekben a közéletben nem túlságosan verzátus költô számot adott arról, milyennek látja a háború alatti Európát. A második világháború befejezése után Mécs László kimaradt a megújuló magyar költészetbôl. Részben érthetô ez, hiszen, mint jeleztük, olykor valóban tévutakra vitte a történelemben való járatlansága és indulatossága. Más eltévedt kortársaival ellentétben azonban neki nem adatott meg a nyilvános helyesbítés lehetôsége sem, magányosan kellett végigjárnia emlékezetében élete egyes állomásait, melyeket már nem hódolat-érzésbôl emelt diadalkapuk szegélyeztek, hanem fájdalmas keresztút stációinak látszottak a költô homályosuló tekintete elôtt. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy ô is áldozata lett a törvénysértô pereknek: 1953-ban ,,koholt vádak alapján'' letartóztatták. 1956 szeptemberében rehabilitálták. Évek hosszú során át Óbudán lelkészkedett, majd Pannonhalmára vonult vissza, s itt hunyt el 83 éves korában. Míg korábbi verseiben, midôn magatartásának és költészetének elôképeit kereste, Ady és Szabó Dezsô példája volt a legerôsebb, öregkorában Krúdy Gyula emlékét idézi, Szindbádot, a halk hárfaszót, a ,,végsô virágkocsit''. A ,,nagy emlék-boglyából'' húzott ki tűnôdô, egyre csöndesedô érzéssel egy-egy emlékszálat, hogy azokban próbálja felismerni hajdani önmagát. Életének tere és közege szűkebb lett, s ezen a tenyérnyi helyen még egyszer és utoljára legendává írta sorsát, hogy a futó idôben maradandó emléket hagyjon magáról. Ezek az életrajzi ciklust alkotó versek visszapergetik Mécs László életének történetét, mintegy végsô és ôszinte számadásul, s bennük az a töprengô, befelé forduló hang lesz a legerôsebb, melyet kritikusai korábban oly sokszor hiányoltak lírájából: Így élek. Se tűzhelyem, sem otthonom. Az a tisztem, hogy mint vén csôsz: a jó Isten játék-nyáját figyelem. (Isten csôsze) Az öregedô Mécs László lírája megérett, mint a verseiben gyakran felbukkanó óbor. Az évek múlásával új jelenségként irónia és önirónia hatja át poézisét, s ez sajátos bölcsességgel színezi magatartását. Kicsit kesernyés öregkori verseinek hangulata Arany János ôszikéiét idézi, különösen az Öregúr! Fut a nyúl!; mely e korszakának egyik legszebb, legkifejezôbb műve: Tavaszodni vágytam mint a téli fák. Ôk kivirultak -- s lelkem nem lett virág-hinta, fészek-bölcsô! Alkonyul. Tavasz volna -- s minden untat. ,,Öregúr! Fut a nyúl!'' Hajdani hangos küldetéstudata elcsitul, s átadja helyét a reflexiónak, a belsô békességet kifejezô, a lélek mélyrétegeibe nyúló verseknek. ,,Lassan, lépésben'' teszi meg önelemzô útját, melynek végsô állomásaként felismeri, hogy szándék és megvalósulás nem volt arányban pályáján. S bár még ezekben a versekben is feltűnnek a régi jelképek, a ,,liliput emberkék'', a gáncsosok, akik megbéklyózták szárnyalását, hangja rekedtes, tekintete könnyes, s a számvetése hitelesebb: Se tova, se té! Nem visz mán mesékbe piros csizmám. Örökségem verik dobra, s én nézem mint bánat szobra. Vagy topogok egyhelyt körbe, mint pányvás ló mindörökre. Szívem szállna, mint a darvak, s vágyon, csizmán könnyes harmat. (Piros csizmán ôszi harmat) E töredezettséget sugalló, valójában az öregséget, a fáradtságot és betegségeket kifejezô jelképek áthatják végsô éveinek líráját. Most már nem az égbe feszíti szárnyait, hanem lejtôn halad lefelé, ám ez az út mégis fölfelé vezeti: az ,,Örök Csendbe'', ahol megtalálhatja a léleknek azt a békéjét és egyensúlyát, melyet hiába hívott hajdanán. Az Isten csendességének képe villan fel utolsó verseiben, az a csendesség, melyet hívô lelke mindig is áhított, de amelyet az élet zajában nem mindig hallott. Illyés Gyula, aki hajdan oly keményen bírálta a költôt, így idézte vissza utolsó találkozásukat, melyet már beárnyékolt a közeledô vég: ,,Most már kéz-kézben állok az ágya mellett. Pehelyfehér, pehelykönnyű és puhaságú kezeket tartok a kezemben. De már mentegetôzve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg azt a csonttalan kezet... Ez november harmadikán délelôtt volt. Mécs László rá három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul.'' (Látogatás Pannonhalmán.) 1978-at írtunk akkor. Mécs László visszaindult a csendbe. Lírája azonban olyan értéke a huszadik századi költészetnek, mely megérdemli, hogy ôszinte nyíltsággal vessünk vele számot, s igyekezzünk kiemelni azokat a maradandó vonásait, melyekkel mi is gazdagabbak és teljesebbek lehetünk. RÓNAY LÁSZLÓ ======================================================================== Életrajzi és könyvészeti adatok A Magyar Irodalmi Lexikon (Bp., 1965, Akadémiai Kiadó, II. 205--206.) adatainak felhasználásával és kiegészítésével MÉCS László 1895. január 17-én született Hernádszentistvánban (Sáros m.), ahol édesapja kántortanító volt. Középiskoláit a kassai premontrei gimnáziumban végezte. 1914 ôszén belépett a jászóvári premontrei kanonokrendbe; 1918. szept. 29-én tette le egész életre szóló szerzetesi fogadalmát, 1918. okt. 2-án szentelték áldozópappá. Magyar- latin szakos tanári képesítését a budapesti egyetem bölcsészkarán szerezte meg, de csak nagyon rövid ideig taníthatott 1919 tavaszán a kassai premontrei gimnáziumban. 1920-tól 1929-ig a nagykaposi, 1929-tôl 1944-ig a királyhelmeci rendi plébániát látta el. 1923-tól kezdve a Felvidéken, késôbb az anyaországban, majd Erdélyben és Bácskában szavaló körutakon adta elô verseit. 1935 tavaszán Berlinben és Párizsban, 1938 márciusában pedig újra Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában tartott szavalóesteket. 1944 után az irodalmi életbôl visszavonulva élt Pannonhalmán, Csornán, Türjén, Bakonybélben és aztán újra Pannonhalmán, ahol 1953 augusztusában koholt vádak alapján letartóztatták. 1956 szeptemberében rehabilitálták, utána az óbudai plébánián végzett lelkipásztori munkát 1961-ig. Ekkor felvételét kérte az idôs szerzetesek pannonhalmi Szociális Otthonába, ott élt haláláig, 1978. november 9-ig. A bencés rend pannonhalmi kriptájában, a Nagyboldogasszony kápolnában temették el november 11-én. VERSKÖTETEI ------------------------------------------------------------------------ Hajnali harangszó. Ungvár, 1923, Földesi Ny. Rabszolgák énekelnek. Berlin, 1925, Voggenreiter-Verlag. Vigasztaló. Berlin, 1927, Voggenreiter-Verlag. Az ember és az árnyéka, Kosice-Kassa, 1930, Kazinczy Kiadó, Athenaeum Ny. Bp. Üveglegenda. Budapest, 1930, Athenaeum. Bolond Istók bábszínháza. Illusztrálta: Jaschik Álmos, Bp., 1931, Napkelet Kiadó, Magyar Földrajzi Intézet Nyomdája. Legyen világosság, Budapest, 1933, Athenaeum. Válogatott költeményei, Budapest, 1934, Athnenaeum Megdicsôülés, (Legszebb versek.) Illusztrálta Végh Gusztáv, Bp., 1935, Kellner Ny. Fehéren és kéken, Budapest, 1937, Athenaeum. Élôket nézek, Budapest, 1938, Révai Ny. Forgószínpad, Budapest, 1940. Athenaeum. Összes versei, Budapest, 1941, Athenaeum. Anya kell! (Válogatott versek.) Budapest, 1943, Athenaeum, Végh Gusztáv illusztrációival. Válogatott költeményei, Buenos Aires, 1953, Impr. Moderna. Magyar Könyvbarátok Kiskönyvei 4. A kirándulás elmaradt, (Válogatott versek.) Köln, 1958, Vörösmarty Irodalmi Kör kiadása Bolond Istók bábszínháza -- Forgószínpad (Válogatás.) Astor Park Fla, 1969, American Hungarian Literary Guild. Aranygyapjú, (Válogatott versek, 1923--1968). Válogatta és szerkesztette Brudi Zsuzsa közreműködésével, valamint a bevezetô tanulmányt írta: Rónay György. Hungarian Cultural Foundation, Buffalo, New York, 1971, Ecclesia Kiadó gondozásában, Egyetemi Nyomda, Budapest. Vissza a csendbe! (Új versek.) Cleveland, Ohio, 1976, Classic Printing Corp. kiadása ÖNÁLLÓ KÖTETEK IDEGEN NYELVEN ------------------------------------------------------------------------ Holland fordításban: De Oude en de Nieuwe Woreld. Vertaald door János G. Csányi en Karel Jan Freeland. Bilthoven, Holland, 1933. Francia fordításban: Počmes Choisis par L. Molnos, A. Sauvageot, R. Schwab et traduits du hongrois. Paris, 1938. Editions Emile-Paul Frčres. Počmes. Préface de Paul Valéry. Traductions de L. Molnos, M. Pomčs, A. Sauvageot, G.-E. Tosi, R. Schwab, Daniel-Rops, M. Gáspár, L. Gáldi, J. Hankiss. Paris, 1944. Edition de Luxe publiée Horizons de France. Poésies. Précédées de la poete et le peuple par Henri Membré. Poésies traduites du hongrois par L. Molnos, G. Tosi, M. Pomčs, A. Sauvageot, etc. Paris, 1945. Editions Denoël. Angol fordításban: I Want to Graft the Rose. Poems by L. Mécs, translates by Rev. Raymond J. Conard. Manitowo, Wisconsin, (USA), 1963. Bob Frike Printing Service. The Slaves Sing. Selected poems of L. Mécs. Translated by Watson Kirkconnell. De Pere, Wisconsin (USA), 1964. St. Norberth Abbey Press. I Graft Roses on Englatines -- Vadócba rózsát oltok. Kétnyelvű kiadás. Angol fordítók: Watson Kirkconnell és Raymond J. Conard. Paul Valérynek az 1944. évi francia nyelvű Mécs-válogatáshoz írt elôszavát angol és magyar fordításban közli. Toronto (Canada) 1968. Stephen Vörösváry-Weller Publishing Co. Ltd. Olasz fordításban: Ladislao Mécs, Poesie. Traduzione dall'ungherese di Lina Linari. 1972. (Kiadói adatok nélkül) Megjelentek még versei német, spanyol, román, szlovák és eszperantó nyelvű antológiákban és folyóiratokban. ======================================================================== Az illusztrációk jegyzéke A fiatal Mécs László Mécs László fényképe 1942-bôl Óbudán, munka közben 1964-ben Mécs László 1967-ben Mécs László 1970-ben A pannonhalmi erdôkben, gombázás közben Túl a nyolcvanon A hernádszentistváni szülôház A költô édesanyja, Anna néni Mécs László édesanyja és édesapja A ,,Vadócba rózsát oltok'' ihletôjével A Nyár című vers olasz fordítása A Hajnali harangszó elsô kiadásának fedôlapja Üdvözlet az Erdélyi Helikon 1929. évi találkozójának résztvevôitôl Az Ó, szegény tulipánok című vers eredeti kéziratának fakszimiléje Szlovák nyelvű meghívó az eperjesi Mécs-estre 1931-bôl A Civis Romanus sum című vers angol fordítása Az 1935. március 26-i párizsi Mécs-est meghívója Az elsô angol nyelvű Mécs-válogatás fedôlapja Párizsban, 1935. március 29-én: a Sorbonne Richelieu-termében Paul Valéryval és Molnos Lipóttal (balra) Párizsban (1938) Részlet Az ismeretlen katona sírjánál című vers francia fordításából A megzenésített Fényt hagyni magunk után! című vers kottája A Posta-pillangó című vers eredeti kéziratának fakszimiléje ======================================================================== A verscímek betűrendes mutatója -- A -- A csôcselék A feltámadott Lázár tűnôdése A Fény felé A gyermek játszani akart A habozások hídján... A káplán ,,A Kárpátokban megvakultam!'' A két kezem: paraszt-ököl A királyfi három bánata A kirándulás elmaradt A közös fészek melege A lámpásos ember útja A mesterek utcájában A Mindenség balladája A munkás ünnepel A nyomor balladája A pisztrángok példája A szent vihar A tékozló fiú hazatér Adok, hogy adj! Aki szeret Alázat Angelus Apák oly szürkék, mint a nyúl Aquarium Aranyos Kicsikém! Az anya Az anyánk Az én családfám Az ismeretlen katona sírjánál Az Isten ösvényei Az Istennek nincs árnyéka Árva csibék -- B -- Badacsonyi bordal Bakonyi látomás Balladás percek Beszélgettünk Betyár-módon sors-határon! Borkóstolás Búcsúztató Búzaszentelés -- C -- Cirenei Simon lázadása Civis Romanus sum Csak ennyi az egész Csecsemôszáj a tavaszban -- D -- De profundis! -- E -- Egy bujdosó szegénylegény Egy hang a népbôl Egy hullám elsimult Egyszerű találkozás Emberek vagyunk! Emlékek zengenek Epercsokor a kormos kalapon Esti imádság Ezer szarvas balladája Ezüstmise Éjféli vándor egy kolostor tövében Éjjeli szánút Én fogyni látom folyton, mint a Holdat -- F -- Falurossza Fényt hagyni magunk után! Fohász Jókaihoz -- G -- Genezis -- H -- Hajnali harangszó Hajnali szerenád Halott csókok harasztján költ az élet Harangöntôk öröme Hárman megyünk az úton Heribald Hernádszentistvántól Pannonhalmáig Holdas ég alatt Hongrie, 1943 Hordár! -- I -- Imádság a nagy Lunatikusért Imádság örök gyermekségért Imádság szent tébolyért Isten csôsze Itt voltam 1927 Írástudók között -- J -- Jártam az ellenség földjén Játszottam én is! József Jövôbe zengô ének -- K -- Karácsonyfát díszítettem Ketten a csodafával Két orralógató aszkéta Ki érti ezt? Kirándulás Kubikusok -- L -- Lázár a kapu elôtt Legényesen Levél egy francia kislánynak -- M -- Madárijesztô Magnificat Májusi legenda Megláttam a Férfit Megszépül minden, ha valakié Minden magyar vadásszon! Minden tökélyben ott a torzó Mindég beléjük ütközöl Mint a cigány... Mint a madarász Mögöttem mindég ott a Hegy! -- N -- Ne foltozd a tündérköntöst! Nem tudok betelni! Nézem a menetrendet Nyár Nyári zápor -- O -- Olymposz él és jótékonykodik Ó, szegény tulipánok! -- Ö -- Ökörszem lett a Kék Madárból Öreg fák Öreg papok Örök banalitás Örök Kolumbus Ôszi alkony -- P -- Parancsolj, Fenség! Pató Pál: A madár, fiaihoz Pán Pesti május elseje (1939) Piros csizmán ôszi harmat Piros virág a pusztán Porszem a napsugárban Posta-pillangó -- R -- Rohanás a tavaszban Rózsás rádión -- S -- Sínautóbusz (Magyarországon, 1941) Sírnak a magyar háztetôk Sorozás (1941) Sötét március -- SZ -- Szegény kereszt Szent Kristóf legendája Szerelmet vall a vándor Szeretne játszani! Szénaboglya mellôl Szétszóródás után Szívek közt jó a szívnek -- T -- Tantalus Tavaszi tanács Tavaszi zsoltár Temettünk egy öregasszonyt Tessék leszállni! Tücsök a gyárban Tüskevár -- Ü -- Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Üveglegenda Üzenet Milói Vénusznak -- V -- Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Vallomás Vaskó János és kedves családja Vándorbottal a Balatonnál Véletlenül Vidám erôkre gondolok Vigyázz-állásban Viharos tavasszal Világnyelveket tanultam Vitatkozás Kempis Tamással Vörösbegy (1939, ôsz) Vörösbegy bogyókat csipeget ======================================================================== Mécs László halálhíre a Katolikus Magyarok Vasárnapjában Mécs László A keresztény nemzeti magyar líra egyik legkiválóbb lantosa, Mécs László premontrei kanonok 1978. november 9-én, 83 éves korában elhunyt. A külföldi magyarság körében korábban elterjedt halálhírét annak idején még maga cáfolta meg. Mostani távozását az örök hazába csak azzal a megállapítással menthetjük, hogy szelleme, alkotása, irányt mutató minden tanítása köztünk és ivadékaink között marad. Mécs László a Sáros megyei Hernádszentistván községben, 1895-ben született. Középiskolai tanulmányainak befejezése után a jászóvári premontrei kanonokrendbe lépett, középiskolai tanári oklevelet szerzett, aztán rövid ideig a rend kassai gimnáziumában tanított. 1920.július 1-én az Ung megyei Nagykapos plébánosa lett. Elsô költeményei az Élet című szépirodalmi folyóiratban jelentek meg. Új kifejezésmÓdja, a másokkal együttérzô szeretetrôl s a hivatás keresztjét viselô ember belsô harcairól tanúskodó versei hamar népszerűvé tették. Sokatmondó költeményei egyre sűrűbben jelentek meg a fôvárosi, felvidéki és erdélyi lapokban s amikor kiderült róla, hogy kitűnô elôadóművész is, egyre-másra hívták városról városra. Elôadói körútjai nemcsak egyéni sikereit fokozták, hanem a Felvidéken és Erdélyben a magyar öntudatot is erôsítették, a csonka országban pedig az elszakított területek magyarságának tanúságtevôjévé tették. Szerepe túlzás nélkül hasonlítható össze Tinódi Lantos Sebestyén szerepével, aki annak idején várról várra vitte a küzdô magyarság megpróbáltatásainak hírét. Költôi tevékenységével nemcsak az elszakított Felvidéken, hanem az egész Kárpát-medencében felbecsülhetetlen értékű szolgálatot teljesített. Elsô kötete Hajnali harangszó címmel 1923-ban Ungvárott jelent meg. Második kötetét 1925-ben Berlinben adta ki Rabszolgák énekelnek címmel. Három kiadást ért meg. 1927-ben Vigasztaló versek, 1930-ban Az ember és árnyéka, 1931-ben az Üveglegenda, 1933-ban pedig a Legyen világosság című kötete aratott sikert. 1934-ben már Összegyűjtött költeményei-t is kiadták. Hamarosan a Szent István Akadémia tagja lett; nemcsak országos, hanem európai hírnévre is szert tett. Válogatott költeményeit francia nyelvre is lefordították. A második világháború eseményei közt ritkán jutott szóhoz, 1945 után pedig el kellett hallgatnia. Szűkebb hazájából, a Felvidékrôl kénytelen volt elmenekülni; Magyarországon is bujdosnia kellett. Kiszivárgó hírek szerint a Dunántúl plébániáin kapott rövidebb-hosszabb ideig, amíg fel nem ismerték, menedéket. Lírájának termékeit akkoriban kezdetlegesen sokszorosított vagy kézírásos másolatokban névtelenül terjesztették a magyar menekültek ausztriai és németországi táboraiban, ahol vigaszt és reményt, hitet keltettek. A helyzet viszonylagos enyhülése után a premontrei szerzetes Mécs László a bencések pannonhalmi székházában kapott otthont. Késôbb a rendszertôl is engedélyt kapott költeményeinek kiadására, sôt amerikai kiadatására; így jelent meg a clevelandi Classic-nyomda gondozásában Vissza a csendbe címmel utolsó kötete. A keresztény nemzeti érzésű magyarság ôszinte fájdalommal értesült a kiváló papköltô haláláról. (F.S.S.) ======================================================================== Emlékezés Mécs Lászlóra Irányi László Sch. P., a külföldi magyarok püspökének washingtoni elôadása Mécs László halálára Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom: kongásában minden testvér élte titkát lelje meg: társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol, testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet... Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat; gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat, . . . . . . . . . . . . ifjak, lányok: a szívünkbôl szórja szét a hangokat. . . . . . . . . . . . . szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton, s aki elhunyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon... Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.'' Ezekkel a sorokkal robbant be a magyar irodalomba egy fiatal premontrei pap, Mécs László, 55 évvel ezelôtt. És ez a szívharang szűnt meg kongani -- már régóta alig-alig vert -- november 9-én Pannonhalma ôsi monostorában... Verselésének elsô huszonöt évében sikert sikerre aratott. 1923 és 1943 között kilenc verseskötete jelent meg. Valóságos modern Tinódi Lantos Sebestyénként járja be költôi estjeivel az országot, Felvidéket és Erdélyt is. Ami Erdélynek Reményik Sándor, az a Felvidéknek Mécs László: a magyar költôi apostolkodás terén... De már bemutatkozó nagy versében is megérezte, hogy szava túljut az ország határain...: Nem vagyok én mesehôs, és kis harang az én harangom, mégis, mégis azt kívánom, minden ember hallja meg, s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon minden dühtôl sápadt arcot szégyen pírja marja meg! Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna minden szív és összekongna: úgy megnône szózatom, mint a végítélet holtat létre keltô harsonája... Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. ,,Úgy megnône szózatom...'' -- énekelte. És bizony megnôtt költôi szózata... Eljutott távoli országokba, elôadásokat tartott, és sikerét mi sem mutatja jobban, mint hogy franciául, angolul, hollandul és olaszul is megjelentek válogatott költeményei. ,,A mai olasz líra egyetlen olyan költôvel sem dicsekedhet, mint Mécs László'' -- mondotta Carlo Calcaterra, az olasz irodalom professzora a bolognai egyetemen, pedig ô csak Lina Linari néhány fordításából alkothatott magának képet a nagy költôrôl. Röviddel utóbb Paul Valéry írta meg híres elôszavát róla egy francia fordításgyűjteményhez. A nyugatos nemzedéknek Paul Valéry a csodált, égig magasztalt költô volt. Mécsrôl írt sorai még 1969-ben is éreztették hatásukat, amint azt Vas István cikkében is láthatjuk (,,Mogorva jegyzetek'', Kortárs, 1969 július). Valóban meglepô, milyen lelkes és fenntartás nélküli dicséretben részesíti Valéry Mécset. Úgy látszik, Mécs egyénisége teljesen elbűvölte. Találkozásuk olyan rendkívüli hatással volt a francia költôre, amihez nem hasonlítható Leconte de Lisle, Verlaine, Mallarmé, Morčas vagy D'Annunzio barátságának hatása sem. ,,Alighogy Mécs László közelébe jutottam -- írja Valéry -- rögtön megragadott személyiségében az a vibráló élénkség, amely olyan lényre vallott, aki a Szó dicsfényében élt és annak szentelte magát. A legelragadóbb és a legnemesebb egyéniség volt. Nemes és megnyerô arcán tükrözôdött a vágy, hogy meg akar érteni és értetni, amivel azonnal meggyôzi mindazokat, akik szellemi gyónásra képesek...'' Valéryt elbájolja Mécs premontrei kanonoksága, amint tercináiban vallja: Itt élek a hajdani magyar Felvidéken, Fehéren és kéken... bemutatván papi ruhája színeit; de fôleg az a tény, hogy Mécs merészen emberi, majdnem botrányosan ôszinte is tud lenni költôi merészségében, mint pl. Milói Vénuszában: Mert nemcsak ottan vársz te a Louvre ölén, -- minden Kor s ember álmai távolán feltűnsz, s a századok homályán átragyog ôs, nevetô szent arcod. Istennô! bort nyakalva a nyári hôn öreg diófa lombja alatt: sötét, bús barbár bárd köszönti rád a régi szerelmesek álom-kelyhét! A továbbiakban így tapint a lényegre a francia költô, ki csak fordításban ismerte Mécs verseit: ,,Van költészetében valami különös öröm és szeretet, valamilyen delejes eszme, amely egyaránt kérlelhetetlen és gyenge az EMBER iránt, akit úgy vesz, amilyen -- és szeretettel szól hozzá.'' Tiszta tekintetét nem kerüli el semmilyen gaz sem, de a költô és a misztikus a szentség valamilyen darabkáját felfedezi minden szívben. Ó szent élet, szent az Ember! Itt állunk telve reszketéssel, hét fájdalom szivünkbe késel és alkuszunk a jó Istennel. Napfogyatkozás című versében munkás édesapjának állít emléket, ugyancsak róla énekel a Hordár című versében: Örök átszállás életünk, de az utolsó állomásig apáink a hordáraink, midôn beszállnak maguk is! Ó, hol van most az én apám, ki poggyászt hordozott rogyásig? Repülj, csókold meg sóhajom a hordár két fáradt kezét. És Édesanyját utolérhetetlen kedvességgel magasztalja a Királyfi három bánatá-ban Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, az ô édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom. Az ember-testvériség költôje: S hallgasd: mennyi szív zenél a földön és örül körülted, munkás szívek milliói, kik kórusba tömörültek, hogy kizengjék szebb jövôjük szívük roppant orgonáján, mely az Istent ostromolja: legyen végre egy akol, s legyen minden ember testvér földünk minden véres táján!'' (A munkás ünnepel) Ôszintén hirdeti (papi hivatása szemszögében): Mindenik leányka: szerelmes nôvérünk, minden kis legényke: féltett kis fivérünk, minden öreg asszony a mi édes anyánk, s az emberek szíve nyugodalmas tanyánk...'' (Vigasztaló önmagamnak) És Minden emberben önmagad szeressed: közös nagy Tenger csöppjei vagyunk. Ha arcod eddig vad dühtôl vereslett, csontos ököllel verd bűnbánó melled, hiába, Testvér, emberek vagyunk!!!'' (Vigasztaló önmagamnak) Testvériségét hirdetô és szolgáló munkáját tekinti fôhivatásának, hiszen a rózsát oltogató emberben is önmagát ismeri föl: Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, midôn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Valéry nagyon helyesen észrevette, hogy Mécs költészetének centruma az Isten. ,,Mécs Istene, -- mondja Valéry -- élô Isten, olyan Isten, akivel állandó összeköttetésben áll, akinek a legôszintébb szívbôl bevallja, ami a lelkében történik. Ebbe torkollik költészete, hivatása, magyarságszolgálata. Ennek egyik legszebb tanúvallomása a Civis Romanus Sum. Én magyarságom soha nem tagadtam, de soha nem is kérkedtem vele, nem pávatoll: egy mártír-pillanatban csak a bôrömmel együtt jönne le. Magyarságom nem is átkoztam: könnyen fizettem az adómat. Tizedem kálváriajárásban, jajban, könnyben, kacajban, dalban mais fizetem. De aztán pont! Nem csempészek dugárut, se rém-gázt! Római polgár vagyok. Okmányomon a százszor is elárult Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog. . . . . . . . . . . . Némely országban megállok. Kitárom a karjaim: rügyezni kezdenek, s mint mesebeli hószín fa-titánon, a lombomon sok kék virág remeg. És nem hiába vándoroltam, érzem. Egy-egy országban megrázom magam, a szél széthordja szirmaim zenésen, s Isten felé megyek tovább vígan. Íme dióhéjban Mécs költôi és emberi arcéle.... Idekívánkoznak földi állomásainak adatai is. 1895. január 17-en született Hernádszentistvánon, Sáros megyében. Középiskolai tanulmányainak befejezése után a jászóvári premontrei kanonokrendbe lépett, középiskolai tanári oklevelet szerzett s rövid ideig a rend kassai gimnáziumában tanárkodott. 1918-ban szentelték pappá, 1920-ban plébános lett Nagykaposon, Ung megye alföldi részén. 1929-ben királyhelmeci plébános. Két évtizeden át sűrűn járt elôadókörutakra a Felvidéken, Erdélyben, Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában és Németországban. Megjelenése hatásos, föllépése rendszerint diadal volt. Elsô kötete: Hajnali harangszó címen Ungváron jelent meg 1923-ban, az utolsó Aranygyapjú, 1971-ben Budapesten és Buffalóban egyidejűleg. 1945 után egy ideig különbözô helyeken bujdosott, majd 1953-ban a Rákosi korszak mélypontján a költôt koholt vádak alapján elítélték, de 1956- ban rehabilitálták. Ezután néhány évig lelkipásztorkodott Budapesten, 1961 óta a pannonhalmi monostorban élt. Alázat című versében írja: Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig. Az egyik végén van Isten, a másik végén egy kis villanylámpa: én. Megindulnak az örök áramok és kigyúlok a sötétben... Ha ô akarja, világítok betegek ágya felett; ha ô akarja, nászi népnek világítok; ha ô akarja, világítok minden magyaroknak; ha ô akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett... Ha ô akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából, s a lámpát összeroppantja örökre...'' Egyik utolsó versében, az 1968-ból való Az Isten ösvenyei-ben (mintegy saját sírfelirataként) írja: Ó Istenem, te Hármas-Egy! Talán végsô ösvényemen megyek most: kérlek, kegyelem ragyogjon rám, hogy végtelen Fényedbe mágnesezze lábom, ha nem vár több út a világon! ... S a Jó Isten, a Hármas-Egy ragyogtassa reá kegyelmét, mágnesezze végtelen Fényébe többé nem vándorló lábát! ======================================================================== A Nyár című vers olasz fordítása Estate Serietŕ, ti saluto! Ti saluto umor nero, Filosofia! Dio sia con te, poesia! Son venuti i parenti, Son venuti i bambini. Sopra i covani sdrucciolano e ridono Nel mio torlile i bimbi si rincorrono e ridone, In ogni angolo bimbi, Luce vivente, amore! Il vecchio presbiterio: bolti che san d'aceto, Or vi spumeggia il vino, spumeggia la risata, Di sementi risata, Di bambim risata. Per tutto il giorno scherzo, dico sciocchezze, canto, Mi stringono le braccia dei bimbi: prigioniero o raggazzaccio, sono, Prete, poeta sono? Importa che la Morte adesso non mi trovi: La semente mi cela, la risata dei bimbi: Mi celano i bambini, Luce vivente, amore. ____________________ Lina Linari 1972-ben kiadott olasz nyelvű Mécs-válogatásából. ======================================================================== A Civis Romanus sum című vers angol fordítása Civis Romanus sum I am a Hungarian. I neither deny it Nor fait to boast of it. That peacock-feather, at the moment of my martyrdom. Would leave me only with my skin. I am Hungarian. I do not curse it And I gladly pay my country tribute, Rendering it my tithes in suffering, in sighs, In tears, in burst of laughter, in songs. And that is all. I am not a smuggler Nor a jester. I am a Roman citizen. On my passport flames radiently the seal Of the Christ-King a hundred times betrayed. On the map of the world my little finger used to run through Many countries in a few seconds. -- Now I go by God's World-map And l blow many-colored soap-bubbles. It is not by minutes or even by centuries that I think, But outside of Time altogether. My foot, when I condescend to travel, Always moves in the map of the nations. My country is the Rome that is beyond all countries. Virgins, martirs and confessors make music there, A holy perfume arises from it. I find my own special country everywhere. My code of laws is found in a single petal Of forget-me-not, because it never forgets: ,,Love all men, even purveyors of poison, Above all else love God!'' My ways are pure paths of embracing, I go among people as a messenger. The dream of Brotherhood can wait For centuries yet, as it can come tomorrow. ____________________ Watson Kirkconnell fordította angolra. (L. Mécs: I graft roses on eglatines -- Vadócba rózsát oltok. Kétnyelvű kiadás. Toronto, 1968.) ======================================================================== Részlet Az ismeretlen katona sírjánál című vers francia fordításából Sur la tombe du soldat inconnu Le héros est bon garçon, avec lui nul souci, Il est mort modeste, sans chercher ŕ poser Sur le champ de bataille, il est devenu fleur; ŕ l'arričre discours. Vive le banquet de la paix: hip, hip, hourrah! Le mutilé vit. Le mutilé est un sale individu, Il montre ses plaies, sans pudeur. Il n'a pas honte. Il a versé son sang pour la patrie, Mais il a manqué de tact, il est revenu. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- Il lui du pain: non la brioche du riche, Le droit d'aller de maison en maison Et dans la rue au trourbillon profond De vendre des lacets de souliers. Le faux pathétique hurle, le peuple pleure, ręve Les anges de revues dansent un paradis, Et nos ręves sont transpercés du grincement De millions de jambes de bois et de cris de famine. -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- On aime le héros: dans l'irisation des vapeurs de sang Il est devenue idéal, il est éthéré. -- Le mutilé, lui pourrit, se décompose, est subversif Au seuil de la porte ouvrant sur un avenir plus beau. Le héros est veillé par la flamme du culte, Pale anémone baisée par le nimbe de la gloire. -- La vue du mutilé révolte, fait boullier le sang. Car le héros est mort, mais le mutilé veut manger. ____________________ Az ismeretlen katona sírjánál című verset Aurelien Sauvageot fordította franciára. (L. Mécs: Poésies, Paris, 1945.)