Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mécs László ÜVEGLEGENDA versek Nihil obstat! Jasoviae, Anno Domini 1930, die 23. oct. Ervinus Karsai censor premonstratensis Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Üveglegenda Vigyázz-állásban Valami készül A hôs Örök Kolumbus Jégember Vigyázz-állásban Titok Ne jöjj ma hozzám! Hol alszol cinke? Legenda Szüret Az élet és az emberek Szabó Pista anyja Az álmok hegye Adjatok, adjatok, mit az Isten adott Kecskeméti emlékkönyvbe Az élet és az emberek Betegségben Májustól novemberig Csak azért is dongó! Búcsúfia Meseillusztráció A kirándulás elmaradt Az öngyilkos halotti beszéde Szegény nádi rigó! ,,A Kárpátokban megvakultam'' Tél. 1930. Bolond világ ez, Április Carmen saeculare A kirándulás elmaradt Bűnbeesés elôtt Anyák litániája A gyermek játszani akart Esti imádság Vagyok a magam gyereke Bűnbeesés elôtt Vers Szerelmesek. I-II. Pirók Nótás Julis Schumann: Träumerei Ó diákkori szerelem! A csend völgyében Imádság örök gyermekségért Egyszerű falusi hid Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Az utolsó jázminbokor A pátriárka Élünk ám még cimbora! Angyalainak parancsolt felôled! Ôszi látogatás Világnyelveket tanultam Tavasz a télben A költô Egyszerű falusi híd Hajszálnál finomabb fonalon Hajszálnál finomabb fonalon Babonás csend Dér Nem hiányzol majd senkinek! Nem! Holdkóros arccal lépeget a csend Kifele az erdôbôl Ködben Elégia Számadás A lélek lassan emlék-múzeum lesz Megdicsôülés ======================================================================== A versek betűsoros rendje kezdôsorok szerint A céltalanság fái közt bolyongtam, A Gyermek: ami féltett mindenünk A Halál fütyörészett, mint a részeg: A hold az égen már magasan fent volt. A hold feljött mint jég-korong, hogy megfagyassza a világot, A kompon állok. Lassan hajt a révész. A pap pakkolta szereit. Anyja az ágy fölé dôlt, A szilvafámra szállt egy vén pirók A szôlôhegy pár napja jaj de vén lett! A tél nem tréfál. Tart. Kemény. Konok. A vonat futott. A kupé-dobozok Arca piros-pozsgás, hímes mézeskalács, nem démoni varázs. Az éj gonosz volt: megfakult a táj. Az élet jár, kel, célok lába futkos, Az esti Város hullámzik, morajlik, Az Idô karavánt hajt, fut sok tevéje: Az izgalom megszállta a falut. Az Úr Isten hat napig fabrikált a Földön, Csavargó ment az ég alatt. Mentéje rongyos ég-darab, Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból, Emlékeztek az anyai álmok folyójára? Ettôl a csendtôl meg lehet süketülni. Ez jól van így. Megvolt leszámolásom. Éj. Budapest. Én lefekszem ágyacskámba, Felértem már a dombtetôre. Mi jön még? Tán egy kis szünet. Harmincon túl Harmincöt éve, hogy kiránduláson Hogy tetszett nékem Kecskemét? Vagy egy félszáznyi városon Igen, az élet vizei kiáradtak a véresô miatt. Kertem havas, nem izgul és nem érez: Kihívó melle, vérlázító szája, Kritikusok kidobolták Latjatuk feleim zümtükkel mik vogmuk, mi vagyok: Leszállt az édes májusvégi alkony, Ma láttam menni ôt: Május volt. Kis kertemben álltam Megtehetném, amit a méh: ha meglepi egy bôsz vihar, Megúntam az elaggott Európát, Megyünk, megyünk. Kálváriázunk. Valaki vágyik ránk, akarja. Mi hajt vitorla-szárnyakat? Mint ellenséges repülôgép, gólya kering a levegôben, Mint más madár, úgy éltem én is: Mint minden embert, épúgy szülte ôt Mise után egy néninek szeme ragyog, Nádi veréb raccsol, Ne jöjj ma hozzám, Nem is régen nem éltél. Már jó pár ezer éve Ó életem folyója! Kiszedtem a hínárját: Ó tavasz! Minden mesébe-mártott, minden oly meleg, Ôszi fák közt járok. Csend. Halál. Gyászpompa. Rég! Rögök között gubbasztott a pacsirta, Sem sivatagban, sem ôserdôben nem lakott, Semmi se történt, Sok a jaj, sok a baj! S ha jól megy minden, Sok ember így van: pillangóra pillant Ugy feküdtél a földben, mint márványban az Eszme. Vágyak piros pünkösdjén mi ültettük titokban Valaki mondta: (próféta, költô vagy bolond) Virág voltam a tengeren Zárdista lány. Megjött. Szivárvány áll a ház fölött. Zsidóország felett Sion hegy, Görögország felett Olymp állt ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1930-ban jelent meg az Athenaeum kiadásában. Az elektronikus változat a Gödöllôi Premontrei Perjelség engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Gödöllôi Premontrei Perjelség tulajdonában marad. Ennek az elektronikus kiadásnak a szövegét Szabó L. Éva vitte számítógépbe. ======================================================================== Üveglegenda Sem sivatagban, sem ôserdôben nem lakott, emberi örömök alá máglyákat nem rakott, ruhája rendes volt s nem csupa folt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Haját megfésülte, fehérneműt váltott, kalapjához tűzött jószagú virágot, nem hervasztá orcáját, mint az ôszi hold -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz, járt menyegzôbe, temetésre, tengeri-hántókhoz, ragyogott szeme, ha harmonika szólt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte, mindenki szerette, mindenki becézte, meleg, virágos ág volt, nem suta-holt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Nézte, szagolta, ízlelte, tapogatta a százszínű, százízű, százhangú világot s hallgatta, tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában, lakott Erdélyben, erdôben, Pálban, Gyulában, Máriában, ezerhúrú hárfája ezreknek szólt -- és mégis, mégis, mégis remete volt. Ölelni akarta ezer édes inda, de üvegbura védte, üveglegenda, átlátszó magánya mindig ráhajolt -- és azért mindég, mindég, mindég remete volt. ======================================================================== Valami készül Mint ellenséges repülôgép, gólya kering a levegôben, kémlel, s mint összeesküvôtôl, tán kémjelentést vár ma tôlem. Titkon romantikus ruhában rohambrigádok jelre várnak: vetés-, virágcsirák csapatja, csapatja millió madárnak, hogy meghódítsák a világot egy forró éjjelen vitézül. Tavaszország számára valami készül. Valami lesz. Vénus pávája hegyre-völgyre széjjelteríti színes farkát; szerelmi szônyeg, szôttesében virágok vannak, tarka-barkák. A páva farkán lépegetnek kart karba fűzve mátkapárok, szem szembe néz, s egyik se látja, hogy ott fut a fekete árok. Mézes virág a szó, tekintet s a lelkük részeg égi méztül. Emberország számára valami készül. Valami lesz. Egy Hôs portyázni vágtat, várja, hol int feléje új kalandja és megjelen a tiszta égen a Szentlélek fehér galambja: a Hôs megfordul villámgyorsan, otthagyja minden színes útját, merészen önmagába indul és ásni, ásni kezdi kútját a Sivatagban. Szeretôje, szülôje hívja, -- ás vitézül. Isten országa számára valami készül. Valami lesz. ======================================================================== A hôs Mint minden embert, épúgy szülte ôt az anyja, kínból és kétségbeejtôn. Regényét kezdte a hegyoldalon: minden embersors ott indúl a lejtôn. Ô is szopott, mosolygott, ordított, míg felnôtt, s lett belôle Hôs, Titok. Törvény: a lejtôn lakni nem lehet, se kétéltűen jobbra, balra menni, a válaszút ez: föl, vagy lefelé, vagy hôsnek lenni, vagy embernek lenni s habár kacagják, mint az esztelent: a szikla-útra lép a Hôs, a Szent. Lent várná jó polgári nyugalom: liget, melyet a vágy színesre festett, hírnév, aranyra, csókra váltható, fehér és rózsás édes asszonytestek párnáza álmok ágya odalent, -- s a meredekre kúsz a Hôs, a Szent. Lefelé húzza teste és esze, a hirhedt, vad, nehézkedési törvény, ezrek példája, vérrokon, barát csábítja, vonzza, húzza, ám kitörvén a bűvkörbôl, mely várja odalent, a csúcs felé erôlködik a Szent. Az ördög színes lasszókat dobál: csábos zenét, hanglasszót két fülére, szemére szépségszalagot hajít, vad vágyakat viháncoló szívére, a színes lasszók húzzák lefelé -- s a Hôs, a Szent csak lépked fölfelé. Négykézláb kúszik, talpa, körme nincs, a meredekre hull a könnye, vére; víz nincs, kenyér nincs, védô szôrme nincs, esô is, jég is záporoz fejére, -- s ragadja cél-sejtô önkívület, holdkórosság, hétszer-szent ôrület. Se férfi már, se nô már, nincs neme, nem fogja a nehézkedési törvény! Két karja szárny lett, szeráfi zene a suhogásuk, míg repül kitörvén, a légkörbôl oda, hol élni fog örökké a földbôl nôtt Hôs, Titok. ======================================================================== Örök Kolumbus Megúntam az elaggott Európát, felmérve már a dombok, völgyek, rónák, -- üzengetnek a végtelen vizek. -- Hiszek! Felbontva, felboncolva, kiismerve a föld, a test, az út: nincs menni merre s a kisajtolt rög álmot nem fizet. -- Hiszek! Az országok határai lezárva: a Szerelemnek, Pénznek van határa, a Tudomány bort papol s nyujt vizet, -- Hiszek! Nincs merre menni, csak a Végtelennek! Rongyos hajóján semmi-életemnek Európából vágyakat viszek. -- Hiszek! Parton kacag a világ Fejedelme, kétely-szeleket kacag a fejemre, de én szelem a végtelen vizet. -- Hiszek! Valahol lenni kell egy új világnak: a viharban világító virágnak, szagos örömnek szirmával izent. -- Hiszek! Bajtársaim nem egyszer lázadoznak: a józan ész, a test, de a koboznak húrján zenélem: újat merni szebb! -- Hiszek! Valóvá vált már sok vágy, földi álom, szent ösztön hajt, megyek, míg megtalálom s lesem az iránytűvé vált szivet. -- Hiszek! Abszurdum, észfeletti, lehetetlen, akár az Isten-kisded Betlehemben. Új földet rejtnek abszurdum-vizek. -- Hiszek! Hiszek! Hiszek! ======================================================================== Jégember Ez jól van így. Megvolt leszámolásom. Jó vándorolni vénként Jégországban, hol nem fakadnak földi vágyak, álmok, jó menni, menni mint az angyalok, érzéstelen és szenvedélytelen. Jégcsap-szakállt eresztett gyermek-állam, jégcsap-szemöldök nôtt a homlokomra, jég-kagyló nôtt rubintos gyöngy-szívemre s páncélos jég-subában ballagok, mint jég-kedélyű vidám jégapó. El nem fecsérelt ifjú lángolások, fojtott tüzek szunnyadnak bennem, mint az alvó vulkánban lávás lázadások, -- de fogja ôket jégpáncél-subám és csend van, rend van és ez jól van így! És jég az ég és jéghegyek vigyáznak és nem repülhet erre a madár sem és jégen döng a láb zsoltár-ütemben és zeng a jég-út mint jég-zongora és zeng a jég-ég és a jéghegyek. De néha mint lidérces rózsabokrok: a megvalósult vágyak, ifjú bűnök s a soha át nem élt erdônyi vágyak gyökértelenül, mint a délibáb, a jégre nônek és kísértenek. Valami pajkos illat csiklandozgat, egy dévaj kéz cibálja jég-szakállam s a fojtott lángok bennem felmorognak. De a lidércre keresztet vetek s végigver rajta vastag jég-botom. Mert így van jól és így kell megmaradnom, míg véget ér az útam Jégországban s vulkánosan egyszerre égre robban a lelkem mint egy szűz és tűz-menyasszony és örök csókra vágyva égbe száll. ======================================================================== Vigyázz-állásban Ó tavasz! Minden mesébe-mártott, minden oly meleg, a föld, az ég, a füvek, a falevelek minden oly kacajjal kicsattanó, pirospozsgás, pajzán, pufók angyalok lovagolnak felhô-báránykák rajzán -- s én a kertemben kemény vigyázzban járok: egy! kettô! egy! kettô! Az almafák bolondos, báliruhás fehérnépek, szeretnék nekik cigánykereket hányni, gyerekeset, szépet, szeretnék tótágast állni, közöttük kézenállva végigmenni, valami vicceset, csuda csiklandósat, kamaszosat kitenni -- s én merev vigyázzban járok: egy! kettô! egy! kettô! Tavaszodhatnékom volna s nem tudok, nem merek. Kertem körül házak, a házakon ablakok, az ablakokban emberek, ágaskodik a torony is, nem táncol-e itt egy tavaszi kobold, nappal a Nap kémkedik utánam, éjjel a Hold -- s keményen, vigyázzban lépkedek: egy! kettô! egy! kettô! Elbújok szobámba. A falakról mártírok, szüzek intenek, oltsam a rügy-szikrát, tavaszi tüzet, rügy-szikrából bimbó, bimbó-lángból máglya lesz: a Biblia mondja s mondja a kereszten függô Isten fia -- s vigyázzban lépkedek szobámban: egy! kettô! egy! kettô! Elbújok ágyamba. Talán majd az álom... Talán ott gyerekes, kamaszos magamat kiugrálom. Álmodom: kertemben tavaszi szelek kergetôznek, az almafák kacéran vetkôznek, vetkôznek -- s én vigyázzban lépkedek: egy! kettô! egy! kettô! Fiatal almafák kacéran vetkôznek, vetkôznek, fiatal leányok kacéran rámnéznek, vetkôznek, visszakacsintanék s nem nézek semerre, nem merek, a lángpallosú Kerub rámmered, áll, figyel: a Lelkiismeret -- s keményen, vigyázzban lépdelek: egy! kettô! egy! kettô! Soha önfeledten! Soha ôrizetlen! Isten katonája teljes fegyverzetben, teljes készültségben: hogyha hívnak a harsonák, örök útra készen találják a katonát! -- Végig az életen vigyázzban, keményen: egy! kettô! egy! kettô! ======================================================================== Titok Mint más madár, úgy éltem én is: esô vert, napfény szárított. Az életemben nem volt semmi Titok. Utáltam törvényt és kalitkát, madár- és kígyóbűvölô sipot, lépvesszôt s mindent, ami fog, mert Titok. De lelkem mélyén egy virág nyílt: az Áhitat és kábított s kábultan hulltam, mert húzott a Titok. Az Isten várt és madarászként lépet meg hurkot állitott; hogyan került rám a kalitka: Titok. Kint kányák, vércsék verekednek, vér hull, könny, vijjogás, szitok, -- én jó vagyok, mert fogva tart a Titok. Kint csízek és pacsirták csôre tavaszt, csókvárakat nyitott, -- engem elvág a világtól a Titok. Kalitkám rámnôtt, mint új csontváz, véreztetett, fájt, szoritott, -- meghalnék, ha kinyitná most egy Titok. Fejem, szárnyam túlnôtt a dróton, a szögrôl elszáll a kalitka, ég-föld, álom-való közt szállok már gyakran s ez a Titkok Titka. ======================================================================== Ne jöjj ma hozzám! Just Bélának. Ne jöjj ma hozzám, magányom máma Betlehem, mert megszületett az Öröm: virág-arcán szép égi hím -- s orcádon káromló a kín. Ne jöjj ma hozzám, alázat, illat melegít, titok-plánták házam körül, -- sötét lovad patkója gôg, mögötted tél borzalma bôg. Ne jöjj ma hozzám, a tisztaság varázsa véd, száz liliom nôtt a havon, még mind mézzel telt és üde -- s te Szodomából jôsz ide. Ne jöjj ma hozzám, jósággal almozott az ól, az angyalok hárfája szól, -- tarisznyádban arany csörög, ne fertôzd a dalt, mely örök. Jöjj máskor, ember, ha én is keserű leszek, ha én is kínnal küzködöm s éjszínű bánat-paripán vágtat két lázadó titán. Vihar-kabátunk seper a nemzetek felett, kisepri a hamis ködöt, szép hajnal-lándzsánk felragyog s leszúr minden rossz csillagot. Vagy tán örökre velem marad a szent Öröm, megyek, de csak gyalog megyek s ha gyerek-szám tavaszt rikolt, utánam jönnek a hegyek. ======================================================================== Hol alszol cinke? A hold feljött mint jég-korong, hogy megfagyassza a világot, a csillagok borzongtak is s gyémánttá fagytak szinte-szinte, fagyhullám jött a hold felôl, vak borzalom szállt földtül égig, lúdbôrözött a hátam is és kérdeztem: hol alszol, cinke? Hol vagy pár grammos tarka test, néhány kalóriás melegcse? Ó a pirinkó szív-motor hôt fejleszt, dolgozik, dorombol. Milyen virágról álmodik vén fád, amelynek odva vackod? Mit tudsz kimelegíteni a lét-fagyasztó borzalomból? Hol alszol vágyak embere, kis tarka-barka tollú lélek? Hol húzod mostan meg magad, hogy meg ne fagyna gyenge csontod? A jégkorszakban mennyi hôt tud szíved szembelelkesedni? Milyen virágot vár a fád, ha tavaszodnak majd a lombok? Fagy van: nyomor, bűn és halál. Én elbújok az Isten-fába, a kérge görcsös és verik a kínok, harkály-csôrű gondok. Odvában zúg a szív-motor, hitet, reményt, hôt küld a fagyba, belsô melegtôl nô a fám s Istenrôl álmodnak a lombok. ======================================================================== Legenda Megtehetném, amit a méh: ha meglepi egy bôsz vihar, a napraforgón ott marad, mely védi nagy szirmaival, használja méz-tartályait, a szél a száron hegedül s ha elvonul éj, fergeteg: harmatosan hazarepül. Megtehetném. Egy dombtetôn kivirulna az életem, vannak még méz-tartályaim: van szívem, hírem énnekem. Arany szirom-eresz alatt hallgatnám, hogyan orgonál az éj, vihar. S ha elvonul, lelkem szárnyat bont s égbe száll. De nem lehet. Az én fülem kemény süketséggel tömött: nem hallom, hogy mit mondanak kis nyárspolgári örömök. Csak a mennydörgést hallom én, a nyári fergeteg szavát, a Teremtô Isten szavát, mely a lelkem húsába vág. Turista-hegyláz tört reám: húznak az óriás hegyek, húznak az Isten-víziók s küzködve, izzadva megyek, bár nincs fenyô se, sem virág, se zuzmó, havasi gyopár és peng a talp alatt az út, a gyémánt szikla oly kopár. S bár sokszor bôrig áztatott túristák réme: könny-esô s csontig roncsolta testemet bűnök bunkója: jégesô s habár viharral lesepert magáról a hegy-óriás -- egyszer csak én is fent leszek, ha fel tudott hatolni más! A szivárvány, mondják, varázs-kezektôl vert diadalív, alatta senki sem tudott átbújni, bár kacagva hív, -- de aki átmegy: fiúvá lesz a leány tetszés szerint, a fiú lánnyá, ha akar s a csillagok felett kering. Én egyszer, érzem, átbújok alatta meztelen, gyalog, nem leszek sem lány, sem fiú, de leszek mint az angyalok, a szivárványhíd átível a látomás-pilléreken, ott fogok járni fényesen s legenda lesz az életem. ======================================================================== Szüret Felértem már a dombtetôre. Mi jön még? Tán egy kis szünet. A domb-derékon énekelnek. Hány ezeréves e szüret? A vincellér ostort pattogtat, piros-pozsgás akár az Élet. Egy dombon ül, pipáz a szôlô-felügyelô: szikár, túlérett, mint a Halál. Titkon tüzet rejt venyigébe, ôszi gazba. Az égi csillag-palotában hold-lámpát gyujt ép most a Gazda. Lent színes szôlôt szüretelnek: csurog a must, csurog a csók. Kín-présbôl barna bor patakzik: isszák a bűnösök s a jók. Van mustja itt a hatalomnak, bôségnek, bűnnek, gyönyöröknek: koporsó-hordók telnek, telnek, titok-szekerek dübörögnek, szôlô-felügyelô úr int, nyit ezer temetôn ezer pincét, titok-szekerek dübörögnek, odahordják a vágyak kincsét. Én onnan jöttem. Csipegettem ilyen bogyót, olyan bogyót: tudom, mit isznak, mit kacagnak, mit rejtnek a mámor-folyók. Én csipegettem, csemegéztem, de ott velük nem szüreteltem, nem vonaglottam, dülöngéltem mámortól, csömörtôl betelten. Én sohse voltam rabszolgája a piros-pozsgás vincellérnek, elkergetett, úrfinak csúfolt, csavargónak, vagy himpellérnek. A dombtetôn mezítlen állok, felemelem a serlegem: a szívem telve szeretettel. Ezt szüreteltem a hegyen. Az út mentén vadul megbujtak a Gazda kedvenc venyigéi, miket saját kezével oltott. (Annak nem kell, ki végigéli a nagy-szüretet énekelve.) Én ezt szedtem! Szív, férfi-álmom most felnyujtlak a csillag-házba s az Istent musttal megkínálom. ======================================================================== Szabó Pista anyja Mise után egy néninek szeme ragyog, hozzám jô, szól: Szabó Pista anyja vagyok. Fülembe súgja: Ép tegnap jött meg Amerikából. Mi közöm hozzá? Gondolom, aztán a szivem vádol. Valami nagy, nagy, emberi jóság, amíg ott állok, megkeni írral két profán szemem, lehull a hályog: s ámulva látom, ott áll elôttem, a szent Folyamágy, mit összeraktak apró életek, édesanyák, bűnös Évától Szűz Máriáig s Pista anyjáig ó hány billió s billió anya egymáshoz állva alkotja együtt a Folyamágyat. Van köztük gránit, szűz-arany, gyémánt, van köztük gazdag, van köztük árva. Rajtuk keresztül zúdul az Élet, hol nagy hullámok: próféták, költôk, hol kis hullámok: Péterek, Pálok, Pisták és Lászlók, kovácsok, ácsok, kôművesek, kanászok, halászok, lelki szegények, meg híresek. Megértem mostan a Folyamágynak szent vajudását, álmatlan éjek villám-korbáccsal vert jajdulását, kis ember-habocskák anyákhoz ütôdô gerle-kacagását, anyás partokról a nefelejcsek vízbe ugrását. Értem a dicsekvést a kíntól szentelt anyai szájból: a fiam munkás, pénzt hozott tegnap Amerikából. A fiam költô, tüzeket lopott tegnap az égbôl. A fiam próféta, tegnap érkezett a hegyi beszédtôl. Billió s billió méteres Folyamágy! légy százszor áldott, zengjetek himnuszt nagy habok, kis habok, Péterek, Pálok, zengj, zúdulj Élet a végtelenbe s a Folyamágyat Szabó Pista anyjában most megölelem, mint az anyámat. ======================================================================== Az álmok hegye Zsidóország felett Sion hegy, Görögország felett Olymp állt és villanyozta a világot és hôst csinált a sár fiából. Igy áll az álmok hegy-titánja kéklô ködökbe burkolózva csak pár látnoknak láthatóan. Titkos örök-szűz oldalából ima-patakok iramodnak, ima-malmokat hajtanak, zene-patakok zuhorásznak, zene-malmokat hajtanak, szépség-patakok száguldoznak, vers-turbinákat hajtanak. Kenyér-országnak közepén áll az álmok kéklô hegy-titánja. Kenyérországban sír a lélek. Elátkozott sorsú parasztok, nehéz szivű, nehézkes lábú, zsellér-népek zarándokolnak búcsúra a baromiságból és szomjuhozzák a malasztot. Ima-patakok iramodnak, megôrlik szenvedésüket, zene-patakok zuhorásznak, s táncolni kezd a holt-süket, szépség-patakok száguldoznak s megszépítik a szívüket. Munka-országnak közepén áll az álmok kéklô hegy-titánja. Bányában, gyárban sír a lélek. Embert ôröl a gyárak gyomra, embert emészt a bányák mélye. A bányalovak megvakulnak. Gyárban, bányában elvadulnak. A fényre vágynak találomra. Ima-patakok iramodnak, megôrlik súlyos átkukat, zene-patakok zuhorásznak s fülük testvér után kutat, szépség-patakok száguldoznak s írral kenik vakságukat. Költôk, papok, csapos legények! Mi csapoljuk a mámor-hordót, álmok hegyét mi verjük csapra, vizébe vért keverve folyvást! Ó átkozott, ki romlott vérrel fertôzi meg a kék hegy álmát! Vérünkben Isten vére folyjon s úgy ízesítsünk minden forrást! Ima-patakok iramlása legyen az Isten kacagása, zene-patakok zuhogása legyen új hajnal hasadása, szépség-patakok száguldása legyen új tavasz indulása. ======================================================================== Adjatok, adjatok, mit az Isten adott Fekete Lajosnak Az Úr Isten hat napig fabrikált a Földön, hogyha kedves képmása a semmibôl följön, legyen neki aranya, fája, szene, sója, gyapja, szôre, sok bôre, mely a testét ója, legyen húsa, kenyere! Az Úr Isten hat napig fabrikált a földön. Akinek nincs kenyere, nincsen embersége, bamba szemmel bámul a parkra, rétre, égre, viperáé a foga, farkasé a gyomra, vadmacskáé a szive, vért ereszt éhomra, villog vadkanagyara. Akinek nincs kenyere, nincsen embersége. Akinek van kenyere, jó meleg tenyere, vendégeket marasztal, vagy invitál: gyere be! Festményt, szobrot megcsodál, költôt olvas kéjjel, hazájára lelkesen gondol nappal, éjjel, szeretet a fegyvere. Akinek van kenyere, jó meleg tenyere. A kenyérnél kezdôdik, születik az Ember, mikor úrként felléphet az anyaggal szemben, De a kenyér nem minden! Az Isten képmása, ha mindennel jóllakott, fájdalommal ássa szörnyű titkok kútjait! A kenyérnél kezdôdik, születik az Ember. De a kenyér nem minden! Szárnyasítják vágyak, csermelyének Tengerhez ás nagy folyamágyat. Töpreng a bölcsek kövén a nagy boldogságon, hogy megleli vagy ezen, vagy a másvilágon, ultra-ember lenni vágy, mert a kenyér nem minden, szárnyasítják vágyak. Ultra-ember lenni vágy! Minden élet-dombról a szenvedés fekete vízesése tombol, szenvedéshez célt keres, mintsem belehalna, célt alája! turbinát! s aranymosó malma mossa híres kincseit, s szenvedése hajtja, mely zúg az élet-dombról! -- Adjatok hát, adjatok, mit az Isten adott, mindenkinek búzát, bort, békesség-abrakot! Nagy az Isten, nagy az ô terüljasztalkája, mindenkié ez a föld, rakott Isten rája mindenkinek örömet, adjatok hát, adjatok, mit az Isten adott! ======================================================================== Kecskeméti emlékkönyvbe Hogy tetszett nékem Kecskemét? Vagy egy félszáznyi városon átmentem már s míg kövükön vándorló lábam átoson: mindenütt mindég ugyanaz. Vannak sikátorok, terek, szurdékok, kunyhók, paloták, vannak jó és rossz emberek. Van bánatutca, alkonyos, szerelemutca, balkonos, szerencseutca, hajnalos s van utca vészthozó, gonosz. Van bolt, hol mámort mér a kéz, van bolt, hol bölcsôt, szemfedôt. Vannak szegények, gazdagok, vannak vidámak, szenvedôk. Van ember, kinek szárnya van, van aki földön görnyedez. Van város, melyben emberek vérében vérünk csörgedez. Van utca, melyben lábnyomunk befújta feledés-homok. Van utca: ôrzi lábnyomunk, mint ereklyét a templomok. Néhol sok embert ismerünk, sok ember paroláz velünk, másutt hideg utcák, szivek, se barátunk, se ellenünk. Mindegy: Kolozsvár, Kecskemét, Vásárhely, Ózd, Patak, Pozsony, az ember átlejt mint a Fény, vagy mint az Árnyék átoson... Mindenütt mindég emberek! Hogy tetszett nékem Kecskemét? Négyféle templom, négy titán vigyázza tágas fôterét, a nyájukat féltékenyen vigyázzák a kô-pásztorok. Szemekbe mélyed a szemünk, amíg a lábunk ácsorog, fiatal fák alléja hív, itt járkálunk öcsém meg én, e fák alatt ábrándozón jár egyszer sok lány, sok legény. Tüzes szivekkel kövezett utcában jártam s lábomat nem égettem meg. Két napig hagyott itt az élet-vonat. Ittam barátság-borukat, ízleltem jó kenyerüket, sok ôsrokonra leltem itt, megráztam a tenyerüket. Mindegy: Kolozsvár, Kecskemét. Hoz és visz az élet-vonat, csak néhol titkon, egyedül, tolvajként lopom lábomat. Másutt az állomáson egy szép szűzi nyírfa integet, a fehér nyírfa közepén piros tulipán integet egy harmatos szív integet... De nagy csodák már nincsenek. ======================================================================== Az élet és az emberek Valaki mondta: (próféta, költô vagy bolond) sokáig volt a legszebb díszünk a kard, a bomba és dorong, ki tavaszodni óhajt, tűzzön ki ibolyát! Tetszett az ötlet, lila csokrát mindenki kalapjához tűzte. Az emberek egymást keresték, mert jószagúak voltak. Nem telt el két nap sem s a csokrok hervadtak voltak, holtak. Az emberek útálták egymást. Kergették egymást, vízbe, tűzbe. Valaki mondta: (próféta, költô vagy bolond) bűvészkedik már a Titok fent: bűvös korong a napkorong, ha tavaszodni vágytok, kotlót ültessetek de nem kígyótojásra, mint nem is olyan régen, de fecske-, csalogány- és csupa csíz-tojásra, kinyitja a Tavasz-kaput a sok madárnyelv csattogása. -- Kikeltek a tojások: s csak vércse vijjogott az égen. Valaki mondta: (próféta, költô vagy bolond) a földben sok jóságos erô varázsszót vár, szorong, a földbe békességet és csendet vessetek! S úgy tettek. És a Földön egyszerre olyan csend lett, hogy hallhatóvá válott a csillagok járása, a szívek dobogása, a jóság foganása. -- S midôn aratták a vetést: arattak vihar-rendet. Azért az élet ment tovább. Sok szomorú s pár víg dalunk lett. Valaki kurjantott nagyot: hej sohasem halunk meg! Nincs semmi baj! Színes homokba dugta strucc-fejét, és így bánt el a kellemetlen viharral, félelemmel ijesztô vihar-nagybôgôkön vékony villám-vonók vonóztak, ô eltussolta rettegését kvaterkával, nôvel, meg tószttal. Ez volt a nyárspolgár. Ez volt a boldog ember. Azért az élet ment tovább, bár messze volt az egy-akol. Valaki mondta: átok és pokol! Kevés a börtön és bitónak az összes erdô is kevés! kevés az emberirtó düh, kevés kötélnek minden kender! Lyukat ásott a Föld szivéig, az arany, gyémánt gyökeréig és teletömte puskaporral, ha robban, robbanjon az égig. Ez volt az ál-hôs ember. A pokolgépes ember. Valaki mondta: a vihar, a fájdalom viharja, rontó ôserô, változzon át és legyen áldás! Bánat- és éhség-elverô! S felépítette a szélmalmot, amely egész az égig ért, Az egyik oldalán arany pergett, míg muzsikálva ôrölt, a másik oldalán kenyér-liszt pergett, míg muzsikálva ôrölt a harmadikon hótiszta csend hullott, míg muzsikálva ôrölt. -- Ez volt a Hôs. (Próféta, költô, szent vagy ôrült.) ======================================================================== Betegségben LÁZ. Rég! ,,Szól a kakas már, majd megvirrad már''. Ördög-banda húzza, húzza, még se virrad még! Kis völgy közepén fűben fekszem én, meztelenre vetkôztetve, hova bujhatnék? Tűz! Körül a hegyek vad Heródesek, kalapjukra kakas ugrott, kigyulladt a tűz! Szemük vörös réz, mind csak engem néz, kis legénybôl, kis egérbôl csúnya csúfot űz. Tánc! Jön a kis modell, fátylát hányja el, világító tiszta testén se szeplô, se ránc, fekszem fogoly túsz, ördög-banda húz, testi vágyként körültombol a Salóme-tánc. Vér! Hull hét fátyla, hull, táncol fátylanul, galambmeleg kis kezében aranyos tányér, tálon vérzô fej, az én fejem, hej, a hegyekrôl patakban foly veríték és vér... Tó! Alvadt vérű tó, engem ringató, Salóme csak vetkezôdik: csontja látható, táncol a Halál, kezében a tál, Heródesek szétszaladnak, utánuk a tó. Jó ! Most már olyan jó, enyhe fényfolyó fénytengerbe vitt, a habja ének-mormoló, ,,szól a kakas már, majd megvirrad már'', befutottam, hajnalt szült a fényes tenger-ár... VÉRROKONSÁG. Várok, várok. Ez a várások éjszakája. Nézek, nézek. Fakírszemekkel nézek a sötétbe. Delejes két szemem két autó-fényszóró: átüt a sötéten, átüt a kilométereken: Pest. Kórház. Most kapta a táviratot. Most szaladgál szabadság után. Most csomagol. Otthagyja háromszázhatvan betegét. A szivével injekciózta a tüdôbajosokat. Háromszázhatvan szív kiabál utána. Jön. Egyért. Értem. Mert én vagyok a bátyja. Most ül autóba. Most ül a vonatra. Delejes szemem két reflektora kialszik. Elalszom. Vidám vasárnapra ébredek. Ragyogó reggel. Itt áll az ágyam mellett. Mutatja a bôröndöt. Százaknak való orvosságot hozott s egy injekciót a szívbe, ha szivem megállna. Kiveszi a fecskendôt, beszúrja a szíve közepébe, vérével injekciózza beteg életemet. Bizakodás. Bizalom. Biztonság. Olyan jó álmodozni. Mi volna ha egyszer a vérrokonság vasárnapja ráragyogna a világra: és minden orvos minden betegét úgy kezelné, minthogyha vérrokona volna és minden csendôr minden vétkezôt úgy vinne, mintha vérrokona volna és minden börtönôr minden rábizottal úgy bánna, mintha vérrokona volna és minden nemzet minden nemzetet úgy féltene, mintha vérrokona volna! Hogy pirulnának a kaszárnyák, börtönök, elsüllyednének nagy szégyenletükben. Hogy pirulnának az ágyúk, gépfegyverek, tengerbe ugranának szégyenletükben. Hogy pirulnának az országhatárok, eltűnnének szégyenletükben. Hogy pirulnának a parlamentek, szalmakötéllel nyakukba mennének Canossába s véresre vernék vén bacillusos mellüket, míg ragyogó reggel, a vérrokonság vasárnapja mosolyogna a világ felett. ======================================================================== Májustól novemberig Május volt. Kis kertemben álltam magánosan és hófehéren. A tulipánok szirma lángolt -- s ruhámon áttüzelt a vérem. Az utcaágyban hömpölyögtek a jobb jövôt váró szegények, vörös zászlón vörös Nap izzott s égett a forradalmi ének. Egy asztalosné ment közöttük (vörös folyó vörös hulláma) talpig vörösben, kackiásan s engem szidott a kicsi dáma. A tulipánok összenéztek, ôk tudták, hogyha ösmernének: a szívem tűznék süvegükre s én lennék ajkukon az ének. ...Megjött a nyár. Kórházba vitték az asztalosnét rossz szekéren. Zsoltárt mormoltam kis kertemben magánosan és hófehéren. ...Ôsz. Hazahozták haldokolva. Hivatott. Mentem a kenettel. Bebalzsamoztam békességgel, imával, édes szeretettel. Harangzúgás. Holnap temetjük, requiem hullong a rögökre... Földdé lesz... Egyszer, egyszer én is s testvérek leszünk mindörökre... ======================================================================== Csak azért is dongó! Kritikusok kidobolták vad Dada dzsez-benddel, hogy a költô ne daloljon, de üvöltse: Ember! Ember: hánytató utálat, nem is Ember, hanem Állat! -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! Tisztelet a kivételnek, megkövetem nyomba, de nehánya azt kívánja: robbanjon a bomba, folyton epe folyjon nyersen s düh ordítson minden versben. -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! Nem csókolták még az Istent gyilkos gyötrelemmel, nem csókolták az Életet szörnyű szerelemmel. Betűrágó könyvpenészek, csóktalanok, csenevészek! Csak azért is dongó, diri diri dongó! Az igazi alkotókat gyötri Isten, Élet piros csókkal, feketével: de új magzat éled... Új teremtô mámor csordul mint tokaji öreg bortul... Csak azért is dongó, diri diri dongó! Csenevészek kidobolták: bűn a lét szerelme, hullaszagú humanitást huhogjon szív, elme, ne dalolják és ne éljék csak epéjük feketéjét! -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! Idétlenek kidobolták: gyűlölik az épet, legyenek a költôk sémás verscsináló gépek: gyártsák Ember kivonatját, egész helyett -- daganatját... -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! Könyvpenészek kidobolták, ne használjunk rímet! Ne varrhassunk verssubánkra tulipántos hímet? Szürkítsem le a zenémet, mint az a sok lompos német? -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! Malom-hajtó sodra legyen versnek, rímnek, szónak! Nem csak ép hogy csússzon rajta kritikusi csónak! Ha hajót hord, életet hajt: mindegy, hogyan nevet, sóhajt! Csak azért is dongó, diri diri dongó! Kritikusok kidobolták vad Dada dzsez-benddel, hogy a költô ne daloljon, de üvöltse: Ember!! Ember: hánytató utálat, nem is Ember, hanem Állat! -- Csak azért is dongó, diri diri dongó! ======================================================================== Búcsúfia Megyünk, megyünk. Kálváriázunk. Valaki vágyik ránk, akarja. Folyó vagyunk, mely hegyre föl foly! Húz, húz a Kereszt mágneskarja. A völgybe lent be más világ van! Pénzt hajszolnak, hejehujjáznak, bombát csinálnak, átkozódnak. De sohasem meaculpáznak. Ó mink is ott lakunk, de néha ekét és gondot eleresztünk s míg hegyre fölfolyunk csodának, el is felejtjük zord keresztünk. Pedig mindnyájunk hord keresztet, mit könnyben, vérben megferesztett vannak sötét márványkeresztek, vérzô, pirosló vágy-keresztek, aggult szüzek aszott keresztje telerügyezve liliommal, kínzó magány, vénség keresztje teleszegezve fájdalommal, nyomor penészgombás keresztje, ezer betegség keresztfája. Mind hordjuk, mégis énekelve megyünk föl a Kálváriára. Megyünk. Elémbe áll a Gyermek: ,,Mécs bácsi, nézze, kaptam órát.'' Vásári holmi, játékóra. Forgatni kell a mutatóját; hajnalra tolja: azt mutatja; estére tolja: álomország kapui nyílnak, hiszi, úgy van és fénylenek a gyermek-orcák. Egy óra, melynek ô parancsol!! Fájó szemem a multba téved. Búcsúfiám volt. Elvesztettem. Ó gyermekség: idôtlen élet! Mellettem lép a hôs, a Gyermek, a talpai jövôt dobolnak. Nekünk az órák parancsolnak és parancsol a perc, a holnap! Ha reggel ütni kezd az óra: mint rabszolgák a durva szóra, munkások milliói mennek tengerre, gyárba, jégre, hóra. Az óra int: a násznak vége. Az óra int: a nyárnak vége. Az óra int: s mindenki indul kitátott szájú sírgödrébe. Ó lángagyú nagy feltalálók! Szerkesszetek vásárfiának órát, amelynek parancsolnánk! A sebeink égig kiáltnak! Elôre tolnám mutatóját húsz évvel: lássam, jô-e hajnal? Sok fájdalmunk folytán cicáz-e tavaszi szél lengô hajammal? Vagy visszatolnám harminc évvel édes, idôtlen tavaszomba, midôn még nem ütött agyamba az Öntudat, mint gyilkos bomba. ...Ábránd... ábránd: búcsúfiának az Idôtlenség búcsújáról... Az órák csöndes rabszolgája botorkál a Kálváriáról a völgybe vissza. Rámerednek a kôlelkű utcák s a házak, ezer szobából, száz toronyról az órák mind reá vigyáznak. És ô csak megy vállán kereszttel és tudja: köztük van az óra, mely egyszer üt s ô menni fog a sír felé vezénylô szóra. ======================================================================== Meseillusztráció Harmincöt éve, hogy kiránduláson vagyok Földünkön s nézek éberen: csodák csodái nyílnak végtelen és napról-napra nô csodálkozásom. Jó néhány ezredéve mást se tesznek, mint lesben állnak legnagyobbjaink: ha itt-ott a Teremtô jobbja int, mit mondjon róla szája Szókratesnek? Igen régóta költ a Mesemondó: a Mese megy mint kozmikus nagy ár és benne csillag, méh-raj, Nap, madár, sodródik Föld, lég, ember, ciklon, dongó. Legény legyen talpán ki belelásson e szövevénybe s tudja titkait! Talány- s álom-fejtô nem ritka itt: sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson. Fizikusok, szám-értôk és vegyészek kikémlelik a rejtett terveket, sokat meglátnak, aztán megreked agyuk, mert nem láthatja az Egészet. Meglesték, hogy van éter, villamosság, vannak gyógyító Röntgen-sugarak. Sok minden vár még titok-zár alatt hogy ember-vágyak egyszer kinyomozzák. Nyomoznak híres természet-búvárok: hányféle lény van földön, föld alatt, hány millió fajú puhányt, halat, kagylót dajkál tenger, tó, tócsa, árok. A Mese megy nagy Gondolat-mederben: bölcsek kutatnak titkai után, de sokszor gôgösen, zagyván, sután s magukat mérik a kis agy-vederben! Sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson: mit alkotnak, csak illusztráció a nagy Meséhez! Mesét látni jó és napról-napra nô csodálkozásom. ======================================================================== Az öngyilkos halotti beszédje Latjatuk feleim zümtükkel mik vogmuk, mi vagyok: isa elbocsátott tisztviselô vagyok. Versailles és Trianon: nagy bacillus-gyárak, Morbus Hungaricus Trianonból árad. Ez ötlet s e kötél Trianonban készült. Vajudott a világ s ilyen egérkét szült. Nem hiányzik most már semmim a világon, tehermentesítve lóbálom a lábom. Nem fáj már a szivem, nem rémít a börtön, nem aggaszt, hogy mi lesz fajtámmal a földön. S míg tovább émelyeg a kegyetek gyomra, -- én vigyorgok s nyelvet nyujtok Trianonra. Látjátok feleim, tanácsolnék egyet: ember-bíró fákat dajkálnak a hegyek. Kinek nincs kenyere, nyugta, szabadsága, nyugdíja, műhelye, állampolgársága: trianoni gyárban vegyen egy kötelet s Isten-arcú éghez így juthat közelebb. Nem volt még ily látvány sehol a világon: egy millió magyar egy millió ágon! Lóbálnók a lábunk: szél támadna titkon, harangozna testünk: vihar jönne, ciklon, rakásra hullnának a hazugság-tornyok, diplomata-játék, nagy kártyavár-ormok. Felkorbácsolt tenger verné Európát, árvízben úsznának a gerlék s a rókák, nem örülne senki, nem álmodna senki, nem volna választott ember-zsarnok senki, nem merne nevetni senki a világon, csak millió magyar millió faágon. ======================================================================== Szegény nádi rigó! Nádi veréb raccsol, göndör gácsér hápog, varangybéka vartyog, bölömbika bömböl, pökhendi, pokoli hangzavar-viharban hogy elvész a nótád, finom nádi rigó! Hogy élhetsz mocsáron? Kinek énekelsz itt? Lápi liliomnak? Lápi lótuszoknak? Törpe füzecskéknek? Remegô nyárfáknak? Ilyen széllel futó, olyan széllel futó nádaknak, kákáknak? Micsoda fekete fátum köt a láphoz? Szárnyad van, mehetnél tündér ligetekbe híres dalnokokkal kelhetnél versenyre! S ha el is vinnének, kötéllel kötnének, mégis visszaszöknél fekete fátumod végig énekelni, békakoncert mélyén, Isten elitéltje, missionárjusa, szegény, szegény, szegény szegény nádi rigó, szegény, szegény, szegény kisebbségi költô ======================================================================== ,,A kárpátokban megvakultam'' Az esti Város hullámzik, morajlik, mint lusta tenger, mely nem tüntet és nem csügged, csak van. Csak a nagykörúton van friss áramlás, külön-lüktetés. -- A rokkant áll s egy tábla lóg fakultan mellén: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Gyönyörhajhászás útjain sikamlós aszfalton fut a kéjes borzadály: ô kellemetlen ember-hulladék csak, kínos közlekedési akadály. Tán rá se néz, ki ott vágtat vadultan s ô áll: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' A szeizmográfok földrengést jeleznek, a föld alatt vulkánlik a nyomor. A fényreklámok tálalásra hívnak: zabálj bujaság, szem, száj, fül, gyomor! Urak lassan! Mi volt a közelmultban? Nézzék: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Parlamentekben szellemet idéznek a bűnös lelkű bűvészinasok: gáz-, ágyúgyárban rontó szellem-raj nô s a háborúnak nincs már híja sok. Kontárkodnak ál-dicstôl ittasultan -- s ô áll: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' Kasszandra-szájú költôk felüvöltnek mint vészt jelzô ebek s az emberek alusznak vagy bűnöznek s égig nô a kiszúrt szemű bús Lelkiismeret s a nemzetek fölébe magasultan vádol: ,,A Kárpátokban megvakultam!'' ======================================================================== Tél. 1930. A tél nem tréfál. Tart. Kemény. Konok. A hó: szúrós apró acél-homok. Egy kéz seper a vén világ felett, nem látni senkit, sem seprűt, kezet, egy bukott angyal, ördög, vagy boszorkány seper, seper, seper, nyomában orkán, forgószél próbál csárdás táncokat, csürdöngölôt s a völgyet, sáncokat, besepri hóval. Áll az egyenlôség: havas kökényfa, alma: egy-minôség, a búzaföld egyenlô a mocsárral, nem tudni hol van országút, folyó, Nap-é, Hold-é fent a sápadt golyó? Ál-dombok nôttek és eltűnt a tó. Van vér-szín, éj-szín és hó-színű hó: van vér-szín, éj-szín, hó-szín szenvedés, a mi havunk fekete színű hó. A szélben vágtat ezer eszme-ló s rajtuk tavaszok felé menetelnek a láthatatlan eszme-lovasok torony iránt, folyóknak vagy hegyeknek: mindegy csak mennek és amerre mennek, utat nyitnak nekik a havasok, nyomukban egyszer út lesz és vasút s a szivárvány ver diadalkapút. Köd-testüket az éj elrejti még, de a havon marad kis hulladék: veréb, varjú, pacsirta, cinege verekszik rajta, ritka csemege. De egyszer... a Tavasz harangja kondul, az égen áprilisi lázban megbolondul az égi szép arany kaptár: a Nap, a fény-méhek mind, mind kirajzanak, tűz-lábukhoz tapad, mint a virágpor, a hó és mind elhordják a világból. És akkor: megtudjuk, hogy mi volt az alma álma s szégyelli majd, hogy hóval beszitálva egyenlô volt a korcs kökénybokorral s felcicomázza lombját száz csokorral. És akkor: megtudjuk majd, mit álmodott a húmusz, szégyelli, hogy egyenlô volt a múmus-, lidérc- és békanyál-termô mocsárral s felékesül pipaccsal, búzaszárral. És akkor : megtudjuk, hogy a szürkeségbe bujva mit álmodott pacsirtánk: hejehujja csurog torkából és a télnek hôsét, a varjút megtagadja, mert tavasz lesz újra s tavasszal meghal az ál-egyenlôség. ======================================================================== Bolond világ ez, Április Csavargó ment az ég alatt. Mentéje rongyos ég-darab, a gombok rajta: tarka, víg, tavasz-keresô madarak. A vállán lengô nagy köpeny: sötétlô felleg-óriás. Igy jár a földön Április, a híres garabonciás. Nagy zsákot visznek vállai. Egyikben fény van és meleg, másikban füttyös és dühös, vidám és fagyfogú szelek, a harmadikban hóvihar, a negyedikben záporok. Igy jár az úton Április, nincs semmi dolga, ácsorog. Leül egy dombra és nevet. Oldozni kezdi zsákjait: a derű-zsákból dôl a fény, a földbe fúrja csápjait, kicsalja a sok tulipánt, a sok, sok álmodó Piroskát. Gyanútlanul világra jöttek az édes, harmatos fitoskák. És este lett és elaludtak. De Április most egyet gondolt, a másik zsákból kiengedte a hóvihart, mely egyre tombolt; reggel a hólepel felett a tulipánok vére csorgott: elaludtak tavasz-országban és felébredtek tél-országban. Most Április már újat gondolt: mint megkergült csodamalom kitárta összes zsákjait s forgott és minden oldalon mást hullatott le a világra: napfényt, esôt, havat, szelet. Bolond világ ez, Április, mondták a gondvert emberek. Magyar sors-isten, Április, neked soha jót nem kívánok. Halálos hólepel felett vérzô szivek: szép tulipánok. Elaludtunk tavasz-országban és felébredtünk tél-országban. Elaludtunk Hungáriában, felébredtünk Bohémiában. Bolond világ ez, tulipánok, huncut gazember, aki érti, vérzô szivünket valahol Valaki mégis, mégis félti, vajudjatok, vérezzetek, álmodjatok, érezzetek, a Napnak égi arany gongján ébresztô új tavasz remeg. ======================================================================== Carmen saeculare Igen, az élet vizei kiáradtak a véresô miatt. Noé bárkája is elsüllyedt. Minden szív megriadt. Nyolcmillió halott a megalvadt vér fenekén! s a béke még örvényesebben sistereg sodrón, feketén. Sok millió halott az örvények alatt. Az élet vizeit fertôzi a sok millió halott. Keressük meg a holtakat: tegyünk a vízre kenyereket, kenyerekbe égô gyertyát s ahol egy halott megrekedt, megáll a vizen a kenyér... Hány kenyér áll a megveszett örvényeken? Hány millió ember vérzett el az emberi törvényeken? Temessük el a holtakat: ne fertôzzön a keserűség! Hámozzuk ki a vágyainkból és szüljük meg a holnap Hôsét! Utazzunk el a tavaszunkba! Az öreg Földön valahol mindég akad tavasz, ahol a mi fülemilénk dalol! Nálunk még tél van s Indiában a lótuszok csodái nyílnak, nálunk már nyár van s Mármarosban a hegyeken tavaszi illat. Keressük meg a tavaszunkat vagy a Szerelem országában, az Anyaság, Szeretet, Munka, vagy Megszentesülés országában. Tavaszország törvénytárából tanuljuk meg jól ezeket: a sas lebeg a levegôn, bár nála százszor nehezebb. Hiába forgat kést a kín, megöli ôt a türelem. A gyűlölet gránitszikláján jóság rózsája megterem. A víz puha: s medreket ásott s hegytorlaszokat általvágott, a szeretet milyen puha s mégis legyôzi a világot! Tavaszország szent kémiáját csináljuk végig, magyarok! Erjedjen a fájdalom-gránit és felszántják az angyalok. Erjedjen csak a türelem s a magyar ugar rózsát terem, deli legényt, deli leányt terem a magyar szerelem. Erjedjen csak a szeretet s ha a folyókat lázba hozza: a Kárpátok nagy koszorúját lassan a Nagyalföldre mossa. Erjedjenek agyak, szivek s öklök egymásba mindenünnet s tavaszi erjedés után megjô az aratási ünnep! Csikóinkat, csikósainkat csodálni fogja Európa! Hogy kiderül a világ arca, ha felujjong a magyar nóta! Tokaj híres szôlô-tôkéin vonókká sarjadt venyigék vonózzák szivek hegedűin egy szebb világnak szebb hitét! ======================================================================== A kirándulás elmaradt Az izgalom megszállta a falut. Száztíz gyerek ma éjjel nem aludt. Száztíz gyerek ma ébren álmodott: valaki vert egy nagy gyerek-dobot és meneteltek az áldott mezôn, játékra, szabadságra éhezôn, szép volt az erdô, a Latorca-part, mindenki játszott úgy, ahogy akart, sok szív-puzdrán megnyílt a kis lakat s lôdöztek arany kacaj-nyilakat, nagy tüzet raktak, lobogott a láng, körültáncolták s mondták: ispiláng, magas fák mászni hívtak bátrakat, fénybôl verték az öröm-sátrakat, volt labdaverseny, volt versenyfutás, csupor-töréshez kellett nagy tudás, felhôtlen égbôl hullt cukor-esô: édes lett sok száj, sok cukor-lesô, egy virágzó vadkörte megörült, mert sok gyerek alája tömörült, s a lombok közt is ült pulyácska, sok s plébános úr Pósából olvasott, fürödtek is, külön lányok, fiúk, apró hajókat vitt a vízi út, ugrált az ötven meztelen kölyök, ötven mozgó test, vízben, víz fölött... Így volt... száztíz gyerek így álmodott... Így kellett volna lenni s a dolog elromlott: hogy megjött a virradat, esett... s a szép majális elmaradt. Iskolaudvar. Az esô pereg, az éggel együtt sír száztíz gyerek. Ki érti Istent? Titkos terveit? Miért ríkatja meg kedvenceit? Most millió vetésnek szomja van, ezer erdônek szomjas lombja van, sok-sok szegénynek kenyérgondja van s az Istennek mindenre gondja van: felhôkannákból mérföldek felett erdôket öntöz, búzát, réteket s elázik közben egy kirándulás, sok öröm-sátor, ábránd, kacagás. Ne sírjatok, aprócska magyarok, mesénkben mink is így jártunk, nagyok. Akartunk menni szebb jövô felé s vihar-sövény állt lábaink elé. Isten küldött egy véres felleget, vérzápor hullott, sírtunk eleget, eláztatta az öröm-sátrakat, zokogás rázott gyávát, bátrakat. Új szebb tavaszba, mint a madarak, készültünk s a majális elmaradt. Ki érti Isten titkos útjait! Kedvenceit miért ríkatja itt? Újabb kirándulásról álmodunk s elindulunk, ha kivirúl botunk. ======================================================================== Anyák litániája Vágyak piros pünkösdjén mi ültettük titokban a híres szerelem-fát, vérünkkel harmatoztuk, csókunkkal öntözgettük, amíg napfényre hoztuk a szép ember-rügyecskét. A szívünk érte dobban. Mi tudjuk mi az ember! Telek, derek, fagyások, könyörüljetek méhünk gyümölcsén! Mi szoptattuk az embert! Mellünk tej-tölcsérén át a négybôl most is ömlô paradicsom patakja jött új ember-mederbe s az élet malmát hajtja, mert bánat, baj, betegség lesnek rá, mint hiénák. Mi tudjuk mi az ember! Betegség, baj, halál úr! Könyörüljetek méhünk gyümölcsén! Nehéz álmatlan éjek keserveit ki tudja? A gondok légióit? Az anyafarkas-harcot bűn, tifusz, vörheny ellen? Boldogságért a sarcot? Mit fizetett könnyekben szemünk királyi kútja? Mi tudjuk mi az ember! Barázda, bánya, gyárak, könyörüljetek méhünk gyümölcsén! Leányunk szűzi szentség és nem szerelmi préda! A teste tiszta bokra ha szépségekkel ékes: az fenntartott ajándék és nem lophatja éhes kézzel virágait szét minden útszéli céda! Mi tudjuk mi az ember! Kalózok, donzsuánok, könyörüljetek méhünk gyümölcsén! Kenyér és munka hôse fiunk: méhünk gyümölcse s nem csak Szám besorozva hadi statisztikába, hogy megkergült uraknak játékában hiába vérezzen és a Vámpír éhes gyomrát megtöltse. Mi tudjuk mi az ember! Miniszterek, királyok, könyörüljetek méhünk gyümölcsén! Ó Szűzanyánk segíts meg! Szívünk litániát zsong! Te is szoptattál egyet nem-ízlelt szűzi tejjel, ki meghalt, hogy az ember járhasson égi fejjel! Bár van kegyelmi kútunk: a pokol torka tátong! Te tudod mi az ember! Ó kérd, ó kérd az Istent, könyörüljön méhünk gyümölcsén! ======================================================================== A gyermek játszani akart A vonat futott. A kupé-dobozok szűkek voltak. A gyermek unatkozott. Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part. A csermely-áradat. A gyermek játszani akart. A gyermek szeme tükröt keresett: anyjára mosolygott s várt egy keveset, az anya arca nem tükrözte vissza, szomorú volt. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a bankárra mosolygott s várt egy keveset, a bankár arca nem tükrözte vissza, börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: egymást tükrözték a szerelmesek, a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza. Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a kalauz orcái veresek, a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt, nem tükrözhette vissza. Dolga volt. A gyermek szeme tükröt keresett: a gyermek rám mosolygott s arcát, a kedveset tükröztem mint kék tó a teli holdat s ringattam. Valahol angyalok daloltak. Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel. Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom: a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom. Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak virágra, lepkére, bokorra, rengetegre, farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre, fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra, szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra, rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre, visszamosolyogjak az Istenre. ======================================================================== Esti imádság Én lefekszem ágyacskámba, mindennapi koporsómba. Felébredtem kora reggel a fecske- s a csíz-sereggel. Piros hajnal piroslott rám, piros csókot hullatott rám. Én jó voltam! Szót fogadtam, fűnek, fának csókot adtam. Mosakodtam! A szememet a kék tóból, a fejemet arany tóból, a testemet ezüst tóból, a szívemet jóság-tóból s a szeretet szappanával szappanoztam, ne maradjak semmi rosszban. Fújtam szappanbuborékot, három kakas kukorékolt. Felszóltam a Napnak, ácsi, ne rohanj oly gyorsan, bácsi, mondtam a pataknak, Pista, megfürdöm, ha vized tiszta, fütyültem a szélnek, Jancsi, virágok közt tanci, tanci, leizent a kék ég-sátor: ,,mikor tiszta, milyen bátor az az ici-pici ember a nagy-nagy Tengerrel szemben!'' A Tengerrel beszélgettem, így beszéltem: ,,most mi ketten!'' Az Istennel beszélgettem, nevetett egy jót felettem. Tenger partján lyukat ástam a homokban, furcsa lázban: hogy a Tengert oda-töltsem, s ô mosolygott csoda-bölcsen. Házat, várat építettem, mese-boltban ezt-azt vettem s a világot szépítettem. Aki játszik, az úgy látszik, Istent játszik. -- Nénik, bácsik fent a dombon hosszú sorban meneteltek sárban, porban, gyönyör-kereszt egyik vállon, kenyér-kereszt másik vállon, szenvedéstôl szívük márvány, megszállottan, csodát várván, mint nagy fekete szivárvány. Néztem ôket hosszan, fájón, átlépett a Nap a tájon, bezárom a játék-boltot: rémek járnak és koboldok. Isten, áldd meg öcsikémet, ne zaklassák éji rémek, áldd meg öreg anyukámat, ne gyötörje gond és bánat, nénéimet, a hazámat, galambjaim s furulyámat. Most lefekszem ágyacskámba, mindennapi koporsómba, koporsómba, csónakomba s át az éjen: bús barlangon, melyben víz zúg bagoly hangon, így evezek hajnal-honba, piros lelkű hajnalomba. ======================================================================== Vagyok a magam gyereke Mi hajt vitorla-szárnyakat? Vér hajt biborló vágyakat, vágy hajt szerelem-csónakot, csónakban édes csók-magot: csók-magban gyermeket. Gyermek nélkül hazug, galád a szerelem, meg a család, gyermek nélkül nincs indulás, nincs karácsony, kirándulás, s ha van: semmit sem ér. Gyermekség nélkül még a hit se bontja ki a szárnyait, nincs művészet, nincs ihletés, nincsen tavaszi ébredés és nincsenek csodák. Én nékem nincsen gyerekem, de én kimondom kereken, nem fáj nekem, bár szeretem s az összes játszó-tereken magam vagyok gyerek! Vagyok a magam gyereke, költôk eggyel több kereke, pisztrángok pettye, szökkenô jókedve, csuszkán zökkenô s tücsök-láb is, ha kell. Férfi vagyok, jó nagy darab, de a szivem gyerek marad: van karácsonyom, ihletem világcsaládom, Istenem s általa szent leszek. ======================================================================== Bűnbeesés elôtt Zárdista lány. Megjött. Szivárvány áll a ház fölött. Kész Éva már s még nagy, szeles kölyök. A máterek mannával etetik. Arany kanári. Édesen énekel nekik. Fehér, átlátszó elefántcsonttorony, nem tapadt még rá földi por, korom, átlátszik szíve, a piros üvegharang, ha szól, megtorpan körülötte átok és harag. Alabástrom kancsó: karácsonyfák gyümölcse öröm-ízét vérezte, hogy beléje töltse, csak szent olajok voltak benne: ima, kacagás, öröm, méregbogyót nem sajtolt még belé ördög-köröm. A teste, lelke jóízű, varázslatos, hamvas gyümölcs, ha ránéz, a paradicsomra gondol az ostoba s a bölcs ily hamvasan járt Éva édes sejtésektôl égve, mielôtt Ádám belemart szép, ízes gyümölcsébe. Most húsvét van. De valahol mint hetyke Mágus: Duhaj kalappal, kalandor-arccal jön a Május, egyik zsebében majálisok, másik zsebében bálok. A Szent Szűz óvjon tégedet, maradnál ilyen áldott, ó tiszta kancsó! A Május mögött lépeget a Sátán, a nyál szájában összefut, szűz, imás lelked láttán, s izgúl, hogy teletöltsön mámorral, szerelemmel, tudás borával, unalommal, átokkal, könnyel, gyötrelemmel. ======================================================================== Vers Ó életem folyója! Kiszedtem a hínárját: arany-fövény bent, parton fegyelem. És lubickoltam benne és nagyokat nevettem. A Nap ragyogott, mint a kegyelem: Egy lányka ment a parton piros-babos ruhában, nem tudta, hogy a sok hab mit zizeg, hogy mily kínnal tisztult meg, -- és mégis hosszú sávban, amint ment, megvérezte a vizet. Sejtelme sem volt róla! Ahogy a pipacs-tócsa megvérzi öntudatlan a vetést s ha sok a pipacs-tócsa: megvérzi a gazdának lelkén a fényt, reményt, s a nevetést. Ostorral végigvertem a vizeken: rohantak és elsodorták arcát és a vért. Ha a folyó megállna, örökre bent-ragadna a vérzés az elbájolt percekért. Ohó! bohó szűzecske! vigyen csak lányka-lábod, ahol ficánkol egy legény-folyó, ha vizeit megvérzed: megáll mind és leszen mind kacajjal, vagy kínnal turbékoló. De én fürödni vágyom kristály-álmú folyóban: arany-kavics bent, parton fegyelem, gyerekként hancúrozni, nagyokat kurjogatni s a Nap ragyogjon, mint a kegyelem. ======================================================================== Szerelmesek Öcsémnek I. Kihívó melle, vérlázító szája, Kacér szempárja: hűvös téli csillag. Gôgös volt, mint az éretlen gyümölcsök. Kis kertjében ne-nyúlj-hozzámok nyíltak. Lány-lelke alvó szűzi tiszta tó, át nem búvárolt, titkot ringató: egy föl nem tört gyöngykagyló várt a mélyben, sejtelmesen, rózsásan és kevélyen. És egyszer átment a szerelmi hídon s olyan lett mint a fák mikor megáznak, vagy tavaszodnak: könnyként csüng a harmat, vagy virág-terhe a szerelmi láznak. Alázatos lett, lágy lett rajta minden. Meg nem szedett fa: az alkalmat leste, hogy adakozzon, örömet okozzon. A boldogság kalácsa volt a teste. A lélek-tó mélyén kinyílt a kagyló mint rózsás, nagy virágok, ritka-gyöngék, leszállt egy búvár, mintha hazamenne, a kagyló várta s odaadta gyöngyét. II. Hej nagy legény, de nagy páva voltál! Nem fogott se Biblia, se oltár, vad erôdet vad bikához mérted, nem bántottak bánatok, miértek. Kalapodhoz rozmaringot tettél, szagos volt az utca merre mentél, hôsi álmok szaga szállott, szállott, merre jártál, szaladtak a lányok. Rabigába nem törtek a gondok, mellényedre varrtál rubint gombot, mellényedre lányok szívét tűzted, játékaid fütyörészve űzted. Hej nagy legény rámentél a lépre! Valamikor hegyrôl hegyre lépve, gúnyolódtál a nagy csillag-váron, -- most csüngnél egy csillagos szempáron. Fagyott tavon a sarkantyúd pengett, tündértavon megtörted a csendet, -- most szeretnél kis gerlice lenni egy lány-kézbôl mézes búzát enni. Sóhajtozol, úgy bámulsz a holdra, mintha egy új aranykapu volna, mintha nyílna aranykapu zára s kitárulna a boldogság vára, a boldogság vára: egy lány lelke s öltözködve liliom-lepelbe a Szerelem ott elédbe lépne... Hej nagy legény rámentél a lépre! ======================================================================== Pirók A szilvafámra szállt egy vén pirók és megvérezte csendemet, a csend haván vércsepp remeg. Idestova húsz éve láttam ôt, fehérek voltak a hegyek, a táj s egy szôke, kis gyerek, vadrózsabokron vérlett a bogyó, (méhes mellôl siklott a szán) ô gubbasztott a rózsafán. Piros bogyót evett s füttyentgetett, vércseppként hullt a hulladék. A tavaszt csak ô tudta még. Ki tudta, mennyi színes életet, álmot, piszkot, szív-kínzató vágyat takar a tiszta hó? Ô tudta. Hullt a piros hulladék, havat olvasztott, mint parázs s Tavasszá izzott a varázs... Kinyílt, lezajlott ifjúság, tavasz, mint égô piros zivatar. Ma minden utat hó takar. A hó sok minden fájást eltakar. A sorsom e lapályra vert: hívtak hegyek -- s maradt e kert. Gyermekkoromból jött e vén pirók: a régi boldogság üzent s bennem vérezni kezd a csend... ======================================================================== Nótás Julis Arca piros-pozsgás, hímes mézeskalács, nem démoni varázs. Dereka jó darab tavaszi földdarab, dereka nem darázs. Oszloptartó szűz ô: élô faderékbôl baltával kivágva, ôrajta ragyogón, biztonságban nyugszik a ház Tisztasága. A párolgó trágyát vidáman kaparja a sertések alól s dalol, ô szapulja szennyesünket s dalol, padlót súrol s dalol, akár vidám kútból, akár szomorúból hord vizet: énekel, mindegy neki napfény, zápor vagy zimankó, hajnal vagy éj-lepel. Mindegy az, hogy szent, vagy világi a nóta, nótázik, nótázik, hogy a tekenôben templomi gyolcs, avagy fehérnemű ázik, mindegy neki: csalánt szedni a kacsának, vagy virágot szedni, mindegy neki: krumplit kapálni vagy piros tulipánt ültetni. Nem bántja a világ. Ujságot nem olvas. Falujába gondol, eped egy hír után egy-egy temetésbôl vagy lakodalomból. Minden vágya ennyi: egy bálban ott lenni, a búcsún ott lenni, gyónni, búcsút nyerni, kis hugának mézeskalács-szívet venni. Szeretôje nincs még. Ezer rügyen kotló almafának látszik. Melle tej-gyümölcse jövendô anyaság reményével játszik. Tavasszal kinyílik, ôsszel lombot hullat s anyai fájásból új szegény születik. Nem esik az alma messze a fájától. Lábujjhegyen lépked a gazdája körül (költô a gazdája, mint a rádió-rúd: ôvele társalog a világ négy tája, négy égtájjal beszél, termékenyít, szépít, szívekbe lopózva -- s magányos, magtalan, akár a rügytelen nagy rádió pózna). Kisbúcsúra készült, három egész éjjel nem aludt miatta, mikor nem mehetett, három napon, három éjjelen siratta. S mikor mégis kapott mézeskalács-szívet valami vitéztül: dalba kezdett menten s megint ábrándozik, nagybúcsúra készül. ======================================================================== Schumann: Träumerei Leszállt az édes májusvégi alkony, se hold, se lámpafény, se kint, se bent. A szívem gordonkáján égi halkan és égi kézzel gordonkáz a Csend. Akác-erdôbôl az illat-hullámok, szállongnak mint szűz, hófehér zene. Minthogyha nászt ülnének angyal-álmok s ábrándraj új ábrándrajt nemzene. Rég volt, hogy ábrándokkal elcicáztam: az egyetemre jártam s este, hej! egy kispap gordonkáján a rendházban szív-fájdítón zsongott a Träumerei. Otthon szigor, istenes tudományok, -- az egyetemen lányok erdeje, ezer színben virágzottak a lányok s borzasztó volt az élet ereje. Az ellenerdôt vér-ciklon cibálta: a fronton volt a sok szegény diák... -- A lány-erdô azért virult s csinálta a rendes májust, szív-komédiát. Virágos fák közt pap-tanár jelöltek bolyongtak. Sok úgy járt mint Absalon: a vágy-hajszálak túlhosszúra nôttek és fennakadtak egy-egy szép galyon. A tudománynál erôsebb, mert selymább az élet! Ó hol vagytok Iriszek, Ilik, Lilik, Böskék, Magdák, meg Zelmák? Anyák-tán? -- Én meg szent fáklyát viszek. Ó milyen más e májusvégi alkony! Szeretnék lenni vén, soványka szent, mesgyén ülök s szívemen égi-halkan és égi kézzel gordonkáz a Csend. ======================================================================== Ó diákkori szerelem! Ma láttam menni ôt: angyal se volt, tündér se volt, tűzvész se támadt a nyomában, olyan volt, mint a rendes többi nôk. Ó nem tudnék ma már naphosszat szép bokáihoz arany láncon kötözve kódorogni, mint egy szerelmes bokrétás-szamár. Elillant valami: a lány-lélek virág-szaga, mitôl kigyúlt a diákkori utca, s télen fecskét lehetett hallani. Vagy bennem a hiba: s eltűnt a rózsaszínű köd, melytôl mesévé színesült az élet s hattyú lett minden gondolat-liba. A vágyak várain hímpor volt: mint a lepkeszárny, még most is hímporozva jönnek vissza, ha multba törnek vágy-huszárjaim. -- Immár valódi tél a tél! és józan a tavasz, s az Istenormok tiszta túristája már minden bolondságot elítél. Öregedünk. Szegény az éj, a tél, de valami örök, szép Isten-mágnest szül a lélek és sugárzik, mint északsarki fény. ======================================================================== A csend völgyében A hold az égen már magasan fent volt. Arany zenélô óra. Zenélt a szerelmeseknek. De azért halálos csend volt. A csermelyecske, mintha csak álomban, csak éppen ment. Volt. Locsogva csobogott, csörgedezett. De azért halálos csend volt. A nyírfák ragyogtak. Zárdai rend volt. A zenélô óra zenéjére remegve rügyezni kezdtek. De azért halálos csend volt. Egyetlen madár fütyölt. Minden mámortól ment volt. Egy rezgô nyárfán fütyülgetett szívem. De azért halálos csend volt. Csend. Fent a dombon egy lány ült s a völgybe nézett, vôlegényt várt és illatozta a mézet: neki. Minden testrésze külön kivirult: neki. Orcája rózsája irult-pirult: neki. Szüzessége lilioma fölfehérlett: neki. Szíve tulipánja harang-csodává érett: neki. És nem jött senki. Senki. Csak én az Isten nagy csöndjével álmaimban, a vándorok otthontalan csöndjével lábaimban. A lány mellében félrevert a tüzes tulipán-harang, bim-bam, bim-bam, bim-bam, ajkáról sóhaj röppent mint vihar-mag s a csönd völgyében alant egy perc alatt a nyírfákról lehullt a harmat, megállt a rügyezés, a patak, a zenélôóra, a völgy felett a sóhaj megnôtt mint a bóra. A tulipán-harang vadul kalimpált: bim-bam. Én tovább vándoroltam Isten csendjével álmaimban. ======================================================================== Imádság örök gyermekségért A Gyermek: ami féltett mindenünk amerre lép, mindig mesébe indul, ívóvizébe nem kell hintenünk álomport, mert legendák hôse így is. Tökéletlen, de szent és glóriás és mindég nôhet, mert befejezetlen. Uram, maradjak gyermekóriás, ki mindég nôhet, mert befejezetlen! És ne legyek se csüggeteg, se bús: ki szomorú, az nem csinál legendát! Legyek titán, új gyermek-Orpheus ki unokája fűnek, fának, fénynek, tónak, madárnak és farkasnak is. Aztán mutasd meg álmok erdejében a fát, melybôl kivághatom a kis varázstilinkót, mit megértenek mind: a szikla-szívek és farkas-agyak, fa-lelkek, örvény-lelkek, kígyó-lelkek, emlékezvén, mikor mint ôs-agyag az édenkerti nagy testvériségben együtt volt mind, együtt, Ádámban is s nem volt még szétvadítva ember, állat, állat állathoz nem volt még hamis, s ember-szívben nem adtak még találkát egymásnak kígyók, rókák, skorpiók: hogy elpusztítsák emberbôl az embert! Emlékezvén értsék a régi szót a gyermek-szájjal megfújt furulyából s induljanak el a gyerek után folyók, fák, sziklák mint rég a mesében s az állatok az emberek után: pár percre hátha visszajönne Éden? ======================================================================== Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Sok ember így van: pillangóra pillant s eszébe jut: hernyó volt és utálat; embert lát, kibôl a malaszt elillant s eszébe jut: gyilkot hord, gyűlöl: állat. Ó én nem! Vallom: zord magány a élet, az ágyamnál halálszorongás posztol, ajtóm elôtt halál. Én mindig félek egy ismeretlen névtelen gonosztól. S ha így kilépek a magány-barlangból és embert látok, korcsot bár, vagy léhát, úgy érzek, mint Ádám, mikor barangolt és felfedezte tükörképét: Évát. Üdvözlégy testvér, szent titok, tükörkép! Melledben szintén kis piros madár van? Dalol midôn virágzanak a körték? Szorong midôn köd-rém jár a határban? Milyen csoda, hogy jársz, hogy van tíz ujjad, rejtek-barázdáin az agy-motornak átfut a Föld, ég s így teremthetsz újat. A vágyaid örök gyöngyöt kotornak. Szeretlek és anyádban az anyámat, arcának száz ráncában ott a jóság, mint asszúfürtben mámor és utánad áldást küld, védje a vágyak hajósát. Nyugtass meg, ó, hogy te is sejted Istent s egy boldog létet túl a bús halálon, hogy nemcsak én szeretnék lenni kis szent s hogy mind e sejtés nem agyrém, nem álom! Üdvözlégy Ádám, mert olyan vagy mint én: síró gyerek a ködben, hôs a fényben! Üdvözlégy Éva, mert másom vagy szintén s külön-szépséged gazdagítja lényem. Nem kérdezem ki vagy, király vagy kondás, csak légy velem. Az elmúlás harangja magányt kongat. Titkon riaszt a kongás s jó tudni, hogy százezrek lelke hallja. ======================================================================== Az utolsó jázminbokor Kertem havas, nem izgul és nem érez: a szomorú nyír minden ága ostor, minden komoly fenyô egy ôsz apostol, berendezkedtem már az örök télhez. Rügybontó szellôk! hiába kerestek! Spalettás ablak. Kályha. Víg hasábfa a szenvedélyek dzsungelébôl vágva. Térdeplôn Biblia. Falon keresztek. Alkony. Egy jázmin-cserje kivirulva bejön... ki tudja, melyik tavaszomból? Ki tudja, mit kívánhat? mire gondol? Csak áll szobámban égôn, kipirulva. ...Valamikor vidáman vándoroltam, a jázmincserje mellett elmehettem, ezer virág nyílott ki rajta menten, s én mit se sejtve messze kóboroltam. Kigyúlt, ahogy kigyúlnak a szüzecskék, ha szembe jô a kedves május este. Ráfészkelt egy madár, egy kis vereske, mint lányok szívén a szerelmi fecskék. A betlehemi csillagot nyomoztam, tán nem is láttam, nem is vettem észre, és elindult keresni ô s a fészke. Most megtalált. Mit kezdjek véle mostan? Valahol várnak vôlegényjelöltek csóktalanul, csokortalan kalappal, s csokortalanul, csóktalan ajakkal, várnak valahol menyasszonyjelöltek: eredj közéjük, jázmin, bút elűzve! -- Megfordult, látomásként ment az éjbe, itt-ott lehullt egy-egy szirom-levélke... Színes hasábfát raktam rá a tűzre. ======================================================================== A pátriárka A Halál fütyörészett, mint a részeg: atyám utána ment. Széthullt a fészek. Anyám hozzám jött. Ide jár fia, lánya s nyáron szűk a plébánia. Jönnek férjestül, szekeres-nyergestül, pulyástul! Ó a háznép el nem restül! A ház olyan, mint Noénál a bárka s apám helyett én lettem pátriárka. Mint Bibliában százados parasztok: komolyság-kócból nagy szakállt ragasztok, szakállam csókolgatja köldököm, mint házeresz, olyan szemöldököm. Sokaknak lettem én a papjuk, apjuk, lélekruhának szövök színes gyapjut: a nyájaim égen-földön legelnek, az álmaim szívek rétjén delelnek. Anyám fent ül, én lent az asztalvégen, köröttem gyermekraj, sok víg cselédem, sok apró száj szól, sok csöpp szív dörömböl, sosem elég a tréfából, örömbôl. Tekintély! (mondom) ezen áll az állam! de leszaggatják komolyság-szakállam s úgy ülök én is, piros-pozsgás arccal, nagyképűséget kifütyülô daccal. S bohóccá lesz a gyermek-pátriárka, kiönt a jókedv, árvíz, reng a bárka, nôvéreim rosszalják, anyám korhol: Te rontod ôket a szabadság-borból. Kirohanunk labdázni, fára mászni, fagylaltozni, vagy úszni, madarászni, ámulni hangyán, vagy ha egy szú percen, vagy jót kacagni fintoron, bukfencen. -- De éjjel hozzám jô egy öreg ember glóriás fejjel, megdicsôült szemmel, szíve csengôje csilingel nyakán, mosolyog és megcsókol az apám. ======================================================================== Élünk ám még cimbora! Kocsis Lászlónak Harmincon túl rájössz arra, hogy az élet: az Ember tragédiája. Ettél a tudás fájáról, kinyílt szemmel látod fájva, hogy Valaki a világon jár, kezében bomba van, örömeink alá rakja s tovább megyen gondtalan. Ágybafekszel: hogy habtalan csend-vizekre vinne ágyad csónak-váza s rájössz arra, hogy az ágyad jól alá van már aknázva kínos halálfélelemmel, szorongással, eleven szívverésed lesed halál-pózban fekve mereven. Rájössz arra, hogy alá van már aknázva: a bölcsô a sírhalommal, virágod a hervadással, szerelmed az unalommal, örömeid búval, bajjal, bakacsinnal bíborod, kurjantásod jaj-sóhajjal, ecettel az óborod. Jó a rosszal, tavaszod az ôsszel, téllel, hajnalod az éji holddal, ifjúságod a vénséggel, mennyországod a pokollal, szép országod árulással, csalódással terveid, ahova lépsz, bajt borzongnak szagló, látó szerveid. Gyanútlanul célt kovácsolsz, hôsnek indulsz erre, arra nagy titokban s alamuszi mód, hang nélkül, itt is, ott is bomba robban: a virágból, vágyból, célból füst, hamu és por leszen. Látnok lettél, béna bölcs, mert élsz, de úgy, mint a lesen. Az a legény: irígylendô, sérthetetlen, pogány, mokány, betyárfajta, ki nem tudja, milyen átok teljesül be egyszer rajta, s hogy a vágyak, utak, álmok, hidak alatt bomba van, aknák felett biztosan jár, fütyörészve, gondtalan. Az a legény: ötven évvel, hatvan évvel sövényt ugrik, májust kerget, földi csodák csôdörére lasszót hajít, szerel nyerget, öntudatlan, boldog, szemén rózsaszínű pápaszem, minden rózsa szagos néki, ízes minden málnaszem. Ilyen legény nem vagyok már, nem vagy te már, a fekete örvényt látva kapaszkodnánk szalmaszálba, bölcseletbe, angyalszárnyba, a szentségbe, barátságba s bár hordónknak nincs bora, koccintsuk a szívünk össze, élünk ám még cimbora! S hogyha élünk, szeretünk is s ha szeretünk: fel nem robbant, sérthetetlen hordónk van még, a szeretet örök-ömlôn, csapraverten, bár lepkénknek, virágunknak, álmunknak nincs hímpora: koccintsuk a szívünk össze, élünk ám még, cimbora! ======================================================================== Angyalainak parancsolt felôled! A céltalanság fái közt bolyongtam, lelkemre rázták barna harmatuk. A feneketlen kútba néztem holdként s torz ember-arcot tükrözött a kút. A síró estben didergett a lelkem s szóltam magamhoz: szégyeld már magad! angyalainak parancsolt felôled, hogy meg ne üssed kôbe lábadat. Emlékezz vissza: csoda ment az úton, halálos portól fuldokolt a Kor, rászállt szívekre, fákra, csillagokra, -- amerre mentél, ketté vált a por. Nagy szárazságban lelkek hervadoztak, téged kirendelt angyal öntözött; esôben jóság sátorában ültél, hogy meg ne rontsd királyfi köntösöd. A hegedűdre égi húrt szereltek: vidáman jártál vulkánok felett, kövek követtek, fák, hiéna-falkák s a viperáknak galambszíve lett. A holdtalannak holdat énekeltél, bölcsôtlen szívnek boldogság-anyát, istentelennek édes Isten-arcot, a vándoroknak bort, meleg tanyát. Szenvedsz te is, de mások százszor annyit, a méhesükben méh van és darázs, borukban üröm, kertjükben keverve kuszáltan tövis és virág-varázs. Szenvedsz te is, de kertedben külön van a tövis, ami néha szíven vert: angyal-kezek sövényre hordták, védjen s te csak ragyogj, virulj, légy minta-kert. ======================================================================== Ôszi látogatás A szôlôhegy pár napja jaj de vén lett! -- Tavasszal úgy állt, mint legény, ha lányt lát, csokros bokrokból száz csalogány-csôrrel fütyült míg nôttek a mámor-palánták. Nyáron sokan jártak rá mint a hangyák: barackot, meggyet álmodott a népnek, dús férfi volt, ki kincset pazarolhat, mert vágyai a csillagokba lépnek. Kacajt, vígságot termelt a szüretre: táncoltatott sok Pált, Piroskát, Lillát; elhordták a bogyókba gyüjtött napfényt s ô aggastyán lett. Elhagyták a trillák. Kimentem a kedves vén bohémhez, ki, bár elhagyták, nem dohog morogva, ki bajszát festi, színes lomb-ruhát ölt, multon mereng, dicsekszik s nem mogorva. Ölébe ültet s szól: ,,Öcsém, az élet átlényegítés minden pillanatban: belém trágyát vetettek, verítéket, én meg gyümölcsöt, édes mustot adtam, a mustból bor lett, borból Isten vére, sziklából föld lett, földbôl harmat-este színes virág lett, szerelembôl ember s embernek a kenyérbôl Isten teste. Az Isten van! Mindég volt villamosság: most rádión egy pillanat a posta a Föld körül s lámpában látható is. Az Istent így hordhatja a kis Ostya.'' Az ôsz bohócként lovagolt a fák közt: színes confetti: lomb hullott megette. Rendíthetetlen hittel egy paraszt járt a szántóföldön s a tavaszt vetette. ======================================================================== Világnyelveket tanultam Virág voltam a tengeren és felfaltak a kis habok, a semmitmondó kis habok. Szivárvány voltam dúlt egen és fölszívtak a fellegek, a szürke, dolgos fellegek. Arany hold voltam, szép csoda és szétloptak a csillagok, egyforma, pisla csillagok. A batyumat úgy készítették, bunkós botom ki úgy faragták, hogy Gulliverek, Góliátok, és a Gigászok útját járjam. S rájöttem, hogy egy szörnyű bűn van: a külön-szín, a külön-álom, a külön-út s a legnagyobb bűn: a keveseknek tolvaj-nyelve. S tanulni kezdtem nyelveket. (Nem volapük s nem szanszkrit nyelvet.) A szürkék, a lelki szegények nagy világnyelvét megtanultam. A nyárspolgárok, egyszerűek nagy világnyelvét megtanultam. A kaptafa, barázda, bánya nagy világnyelvét megtanultam. A szegények s a szenvedôk nagy világnyelvét megtanultam. A semmiségen örülôk nagy világnyelvét megtanultam. Szivárvány voltam s megtanultam a munkás felhôk szürke nyelvét. Az anyanyelvem megtanultam. ======================================================================== Tavasz a télben Semmi se történt, csak ránklehelt a forró lelkű Dél: s kertünkben télen ibolyácska kél. A vén December hetykén egy csokrot kalpagjára tűz s úgy mosolyog, mint friss-szerelmű szűz. Mikulás bácsi könnyű tavaszi saruban csoszog s vígan viszi a bohókás botot. A gyermekeknek eszükbe sincs elbújni, este sem. Valahol harmónika szól szerelmesen. Semmi se történt, csak ránklehelt a forró lelkű Dél: s nem jött reánk se hó, se jég, se dér. Ó embertársak, vad, emberirtó ôrült teletek világ végéig itt lesz veletek? Én, mint a szentek, néha tavaszt trillázok a havon s virágot szedek befagyott tavon. Semmi se történt, csak Isten-szájból rámlehelt a Szél s bennem kék álom, ibolyácska kél... ======================================================================== A költô Rögök között gubbasztott a pacsirta, földszín göröngyök, csöpp testvér-göröngye. Még nem figyelt rá senki, senki, senki. A föld, a sár, a tyúk, a fák aludtak. Aztán kigyúlt az Isten-szikra benne s az égre lôtte, mint dalos rakétát. Még nem figyelt rá senki, senki, senki: még látszott földszín teste, szürke szárnya, még úgy nézték mint testvér földszülöttet. Aztán eltűnt a szűz azúr varázsban, de hangja szólt mint angyal hegedűje, erôsen, kéken, ellenállhatatlan. S ekkor csodák csiráztak a világon. A tyúk csibét csodálkozott magából. Kisült, hogy kármin szívet rejt a sár is, mert tulipánt tudott kilelkesedni! A fák súgták: utána a magasba! gyökér-bilinccsel lábujjhegyre álltak: s ép egy virágnyit nôtt az emberségük. Konzervatív, irígy hegyek feledték arany-rejtô gyomruk vad kapzsiságát, szivárvánnyal karikáztak utána. A láthatatlan dalnok egyre szállt, szólt erôsen, kéken ellenállhatatlan s pókhálónál is finomabb fonálon a földgolyót bárányként, húzta, húzta, azúr mesék országain keresztül, az álom-arcú szférákon keresztül a boldog Isten kristály trónusáig. ======================================================================== Egyszerű, falusi híd Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból, de a Tisza kamasz folyó és néha játszik, néha tombol, új medret ásott hebehurgyán, gondolt merészet és nagyot: a hídat megkerülte s ottan gyűszűnyi vizet nem hagyott. Ily szégyen-híd sok nyalka költô. Állnak cifrán és kiagyalva, az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad. Fölényes, gôgös íveikre nem fut egy ember útja sem, nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem. Rajtam minden gerenda él még, le nem faragva, fájva, nyersen, egymáshoz kötve lét-ínakkal s kinyomozható minden versben: ez fűz, ez tölgy, ez rózsa, hársfa s mivel a munka elnagyolt, ha május jön, ki is virulnak. Én csak falusi híd vagyok. Én partokat ölelek össze: a gazdagok meg a szegények, lelkiszegények s túl-tanultak, bolondos ifjak, béna vének lét-partjait ölelem össze. A távolság mindég nagyobb, mivel a partok átkozódnak. Én tiszta ölelés vagyok. Alattam forr a mélység, élet, alattam vizek énekelnek, vagy víg vizek, vagy bús vizek, de zenésítôi életemnek, alattam zeng a szeretet és örvénylik, búg a borzalom, itt színes vágy zúg, ott a jóság, de élet minden oldalon! Van sok napom, hogy átmegy rajtam a hosszú, hosszú ember-skála: sok életharc sok sebesültje, vakok meg bénák sántikálva, herceg, proletár, pap, parasztok, jók, rosszak, bölcsek, ostobák: megnézik lent a víztükörben az arcukat s mennek tovább. Egy szép vasárnap nem jött senki, nagy csendesség volt s csoda történt: valaki hangfogót szerelt a vízre s megállott minden örvény, a híd zengô hárfává válott és kivirult tavaszi díszben, s leírhatatlan fény-özönben lassan átsétált rajtam Isten. ======================================================================== Hajszálnál finomabb fonalon Sok a jaj, sok a baj! S ha jól megy minden, agyunkban gubbaszt a borzalom: ami van, csak úgy lóg pillanat-szögeken hajszálnál finomabb fonalon. Mit tettél ó Órás? Rábíztad az Idôt hajszálnál finomabb rúgóra: feszülô pillanat pattanásig húzza s örökre megáll a kis óra. Mit tettél ó Kertész? Ki táplálja fádat? Hajszálnál finomabb gyökerek! Mi lesz a virággal, ha a gyökérkéket átrágják pillanat-egerek? Mit tettél Teremtônk? Ember-remekedben hajszálnál finomabb vérerek! Hajszálnál finomabb rúgójú szívünkre lesnek a pillanat-egerek. A Mindenség kéklô karácsonyfája lóg hajszálnál finomabb fonalon: és rajta a Nap, Hold, Föld, csillag-milliók hajszálnál finomabb fonalon. A boldogság kéklô karácsonyfája ing hajszálnál finomabb fonalon, mézeskalács-szívek: anyánk, szeretteink hajszálnál finomabb fonalon. Az Isten kezében csüng a karácsonyfa hajszálnál finomabb fonalon. Elég egy pillanat s vége a világnak. Agyunkban gubbaszt a borzalom. ======================================================================== Babonás csend Ettôl a csendtôl meg lehet süketülni. Az idegek erdeje zúg. Az égre sárgán feljött a halálfej. Egy ôrült piros lámpával szaladgál az erdôn, botorkál, bukdácsol az emberi Öntudat. A kísértetek most indulnak vadászni. Nyilazottan vérzik az emberi Öntudat. Vörös vízesés. Zuhog a vér. A kápolnában megszólalt a lélekharang. Zokogva kongat az emberi szív. Az idegek erdeje zúg. Ettôl a csendtôl meg lehet bolondulni. ======================================================================== Dér Az éj gonosz volt: megfakult a táj. Fáj. Füvekben, fákban megdermedt a vér. Dér. Rezgô nyárfákról hulldogál a lomb. Gond. Sötét rémséget ont a Varju-vár. Kár. A kecskerágó kamaszkodna még. Ég. Valaki jô és mindent elítél. Tél. Élet-ritmusban fölsivít a rím: kín! ======================================================================== Nem hiányzol majd senkinek! Nem is régen nem éltél. Már jó pár ezer éve vitték a Napot, Holdat égi gyémántsinek te nélküled! és vígan szólt a szférák zenéje, -- de nem hiányoztál itt a Földön senkinek! Az Isten rád gondolt: és elkezdtél gyökerezni, piros talajt kerestél: vérpiros szíveket, gyerek-szemű sok lombod kérdezte: az mi? ez mi? gyerek-szemű sok lombod csodákat rügyezett. Lehet, hogy Hencidától Boncidáig jutottak gyökérkéid s csak pár szív volt húmuszod neked, lehet, hogy Kolozsvártól tán Berlinig futottak és tízezer szívekbôl szívtad az ízeket. Lehet: egyhelyben hull le gyümölcsöd: a vadalma és nem talál rá senki az erdô közepén, vagy messze szétgurulnak és sok ínynek vigalma lesz sok finom gyümölcsöd a Föld nagy körzetén, borzongtál az alszélre, kacagtál a felszélre, tán rád szállt, vagy csak vártad a híres madarat, -- mindegy: ha rád suhint itt a Favágó fejszéje, úgy eltünsz majd a Földrôl, a tönköd sem marad, csak épp dôltöd percében, mint a pisztráng a horgon, gyökérkéidnek végén fájnak majd pár ember-szivek, de nem lesz semmi jel sem a Napon, sem a Holdon, szférák zenéje zeng, zeng - és nem hiányzol senkinek. ======================================================================== Nem! Ôszi fák közt járok. Csend. Halál. Gyászpompa. Most a sóhajtás is úgy hat mint a bomba. Lopakodva járok: tavasz virul bennem, csempész-árut viszek. Bánat-ágak húznak -- s én borzongok: nem, nem; Szegények közt járok. Ima. Könny. Düh. Átok. Lelkekben puskaport, pokolgépet látok. Lopakodva járok: nékem van mit ennem! Szégyenkezve járok. Csak egy gyufa kéne! -- S én borzongok: nem, nem! Betegek közt járok. Kórház. Jód. Kinin. Csend. Rossz tüdôk, rossz szívek titkos kara kínt zeng. Lopakodva járok: az Élet költ bennem fészkén színes álmot. Bacillusok lesnek -- s én borzongok: nem, nem! Mint a mesebeli boldogság-szamárbôr: megfogyott az ország. Les a sok határôr. Gyászt és nyomort látok, ha oda kell mennem. A sebekre ránô a feledés-moha, felszakítom: nem, nem! ======================================================================== Holdkóros arccal lépeget a csend A kompon állok. Lassan hajt a révész. A túlsó partot szívszorongva várom. A holtakat a halál hűs folyóján így hordja át a túlvilágra Cháron. Az erdô most egységes barna tömb, hátán holdkórosként lép, lép a Csönd, pedig bent ezer madár-szív dobog: halál-riasztó kis piros dobok. Fodortalan fekete a Latorca: halál-tükör, nem csobban, nem zizeg, a hold úgy néz bent, mint egy hulla-orca, -- pedig ezer hal fúrja a vizet. Olyan a folyó, mint egy tinta-tó s mintha nem messze megfeneklene, -- pedig tengerbe húzza biztató ritmus, belsô törvény, biztos zene. Olyan a lelkem, mint a barna erdô: egységes tömb, bazalt: hátán merengô holdkóros arccal lépeget a Csend, kívülrôl rend van, jár a csend, de bent: ezer aprócska madár-szív dobog, halál-riasztó kis piros dobok s egy lángszôrű, láng-szarvú szarvason a fák között lidérces Rém oson: S mintha a sírban megfeneklene életfolyóm: pedig bent ezer pisztráng uszkál s tengerbe húzza, mint az istráng a lovat és kocsit, belsô zene. A kompon állok, lassan hajt a kompos, a túlsó partot szívszorongva várom. A hátam borzong, olyan ócska, csontos a révész, mint halál-folyóján Cháron. ======================================================================== Kifele az erdôbôl Szabó Adorjánnak Emlékeztek az anyai álmok folyójára? Ott úsztunk: rózsaszínű liliomok. Aztán kiöntött minket, mint az árvíz. Ott ültünk: rózsaszínű csecsemôk. Az erdô hívott. Parancsolt. Babonázott. Futottunk falánkul befele, befele, befele. Csigát, kagylót kerestünk, játszottunk velük. Nem tudtuk, hogy ôk a végtelen Tenger trombitái. Majd játszottunk rablócskát, háborúcskát, aztán szembekötôsdit, szerelmesdit, késôbb forradalmasdit, megváltósdit, S futottunk az erdôbe befele, befele, befele. Játszottunk házasságot, hivatalt, hivatást. Játszottunk hazát, háborút, humanizmust. Kevélykedtünk, összevesztünk, kibékültünk. Az Isten két fény-szeme ôrködött felettünk. A Nap és a Hold felváltva vigyázott az égen. S mi futottunk folyton befele, befele, befele. Szaglásztuk az erdô gyöngyvirág-értelmét. Bányásztuk az erdô mélység-értelmét. Barázdáltuk az erdô tisztás-értelmét. Zúgattuk az erdô turbina-értelmét. Vak éjbôl világosságra vágytunk. S futottunk az erdôbe befele, befele, befele. Még azt hisszük, hogy az erdô végtelen. Még azt hisszük, hogy egyre befele megyünk. Pedig lehet, hogy régen kifele megyünk, hogy elénkbe toppan a halál folyója, fekete feledés-habok meztelenre vetkôztetnek. Meztelenül indultunk, meztelenül megyünk kifele. Harminchárom éves vagyok. Érzem, kifele megyek. Az erdô szívembe szúrta tüskéit. E bíbor sündisznóval meztelenül megyek a halál folyóján keresztül. Az erdô gazdag, királyi kincsek dáriusa s az egész erdôbôl csak e töviseket szabad általvinni. Ó, kinek marad az eprek íze, májusok varázsa, ibolyák illata? ======================================================================== Ködben Éj. Budapest. Rossz idegekkel orvosokhoz jöttem. Nem ismerem magam ki most e sűrű téli ködben. Micsoda ház tornyán vigyorg e mutatótlan óra? -- Hisz ez a Hold, fantasztikus rém-orcává mosódva. Ó sárga Hold! Mi van az én szép, hivô életemmel, hogy rémeket látok hajdan biztos gyerek-szememmel? Voltál te már gyerekmeséknek tornyán toronyóra, ha szólt verôd: égbôl hôsök potyogtak potya-módra. Voltál te már tavasz tündéri tornyán toronyóra és kacagott víg arcod a virág közt álmodóra. Voltál te már a Minden-ember-tornyán toronyóra, taktust ütött titkos verôd a szent találkozóra. Voltál te már dicsôség tornyán tündöklô nagy óra, az égbôl egy madár dalolni járt a mutatóra. Mi vagy te most? Halálfélelmek tornyán toronyóra s imádkozom, hogy döntse fel köd-tornyomat a bóra! Uj óra kell: nem Hold, de Nap, izzó tavaszi-forma! Uj torony kell: még nem tudom, talán a szentség tornya. ======================================================================== Elégia Hűvös Lászlónak Ugy feküdtél a földben, mint márványban az Eszme. Véletlenül egy Ujj kirajzolt, mintha ibolyát keresne: és felkeltél és jártál, sütött rád égi kegy, -- de nyitva hagytad a földet, mint aki visszamegy. És ámuldoztál mindenen. Játékaid már készen voltak: nappalra kaptad a Napot és éjjelre a Holdat, éltél egy gyermek-mágiában: a Május volt a mágusod, folyók dajkálták halaid, szelek fütyülték himnuszod. Vallást nem kellett alapítnod, vallásod várt rád készen, hazát nem kellett alapítnod, a tiéd volt egészen és nem kellett teremtened virágot, lepkét, csillagot, készen kaptad apád, anyád s szemedben öröm csillogott. Lábod alá a szônyeget hôsi mesékbôl szôtték, mint bazárban a bábuk: vártak rád barnák, szôkék és választottál egyet és játszottál vele s azt mondtad: édes életed nappala, éjjele. Aztán a fejedbe ragadt bukott angyalok mániája, midôn a földön átvonult a Május színes mágiája, midôn a földre billió szám jöttek madarak és rügyek s érezted: nélküled csinálják ezt a remeklô szent ügyet. Megkérdezésed nélkül! Nem örvendsz a tavasznak, mert úgy érzed, hogy senki vagy, valahol leszavaztak, vagy nem is voltál senki: nem sok egy rózsaszínű rügy, de annyit sem csináltál s keserved csak ürügy. A Tavasz üstjét fűtik száz-színű virág-lángok, agyad gyorsforralóján te is meggyujtod lángod s míg Faustot játszol: ellobog a hamarlángú szerelem, tudás, kutató szenvedély s az új világ meg nem jelen. Sôt, visszaveszik lassan minden játékod tôled: a Napodat az éjnek, az apádat a földnek kell adnod s új vitéz jár álmaid szônyegén s szôkéd vagy barnád oldalán a vénség már a vôlegény. És visszamégy a földbe nagy pihenést keresve, és úgy fekszel a földben, mint márványban az Eszme, mint hullámban a hullám a mélységek felett s a Föld, a nagy koporsó az űrben száguldoz veled! ======================================================================== Számadás Az Idô karavánt hajt, fut sok tevéje: mennek az órák, megy a tevesor, ragyogó hajnalból reménytelen éjbe mennek az órák, megy a tevesor. Az Idô kergeti karavánját bôszen, mennek a napok, megy a tevesor, fele a tavaszban, fele már az ôszben, mennek a napok, megy a tevesor. Az Idô kergeti, se hossza, se vége, mennek az évek, megy a tevesor, ifjúság fényébôl, öregség ködébe, mennek az évek, megy a tevesor. Hátukon fűszerek, szerelem, bor-tömlôk, játékok, álmok, ópium, mámor, ezeregy éjszaka ezeregy kiömlött vágyának gyöngye, gyönyöre, kéje. Barátom, láttalak: hátukról markoltál, folyton fizettél, agyad, szíved is részletekben ment rá, amint vásároltál. Mondják: mindened füst és levegô. Mutasd csak a markod: nincsen semmi hija, csak épp hogy üres, üres zsebed is. Barátom, bűvészet, fekete mágia amit te láttál! Látomás, csalás! Én vettem pár dolgot, ami örök érték: pár forró imát, sürgönyt Istentôl, anyám tiszta csókját, apám verítékét, jóság-balzsamot, gyermeki kacajt. Az Idô kergeti karavánját bôszen, mennek az órák, hónapok, évek, fele a tavaszban, fele már az ôszben. Nem várok semmit. Számadásom kész. ======================================================================== A lélek lassan emlék-múzeum lesz Az élet jár, kel, célok lába futkos, a boltokban bájital, szôke rum -- s a zajló élet kellôs közepében épül, épül az emlék-múzeum. Termek. Gyerekkor. Hernád. Elsô pisztráng, mit kifogott a gömböstű-horog. Elsô halál-kín. Elsô hôsi malmom, melybôl öröm hullt. Most már nem forog. Elsô betűm. Az elsô vízipuskám. Az elsô vers. (A méhes szendereg.) Azóta mennyi vers! Hogy ostromolták a szívek várát! Színes hadsereg. Az ifjúság vérlázító virágja még spirituszban is milyen pogány! De holt. Nem tudná visszaénekelni se vágy, se csíz, se csók, se csalogány. Ez itt az elsô szerelem batárja. Arany. Nem csókolt csókok aranya. Csak Hófehérke kocsikázott rajta. Ez itt a Sors. Vasorrú vén banya. Vallási téboly. Tiltott könyvek láza. Önképzôköri láz. Matúra-láz. Egyetem. Kínnal hordozott szüzesség: legendás hôssé tesz, ha megaláz. Kispapság. Béke-méz nyalogatása. Isten ugart szánt: vér fut mindenütt. A vágyaim kitömve. Naftalinnal beszórva. Rémít holt üvegszemük. Ez Magyarország. Volt. Ez Tündérország. A térkép arca rád néz kedvesen. Mikor belépsz, barátom, vess keresztet könnyek szenteltvizével nedvesen. Rövid tanárság. Vad erôk viharja: titán-csizmát hord a kántor fia, Holddal, Nappal labdázik, -- majd mint búzát barázda: rejti a plébánia. Isten búzája csend méhében érik. Halálfélelmek: földem vérezik, Isten hullámzik millió kalászban: a tömeg Isten-testre éhezik. Apám belép az emlék-múzeumba, itt várja ima-léptű jöttömet. Szereplések. Könyvek. Szeretet-mámor, tapsorkánokkal ünneplô tömeg. Arcképcsarnok. Barátok, ismerôsök ezerszám lógnak a lélek-falon. Ma múmia: mi tegnap test, öröm volt, préselt virág, vers: a volt fájdalom. Az ember lassan emlék-múzeum lesz: folyton bôvül, épül s amit talál a földön, égen, belevándorol mind, míg máglyát gyújt belôle a Halál. ======================================================================== Megdicsôülés A pap pakkolta szereit. Anyja az ágy fölé dôlt, és jajveszékelt: nem kelsz már föl soha! Ô, mint a lepke a hernyóból, mint fürdô lány a pendelyébôl, kilépett testébôl, mely úgy feküdt mint a levetett ruha. Anyja szívérôl leszakított egy muskátli-virágot, aztán kiment a téli éjbe a bezárt ablakon. Vad köd gomolygott. Valahol harang kongott. Ô nekivágott a kis virággal a ködnek, tapogatózva és vakon. Ment mendegélt s a kis virággal rávágott a ködre: a köd lépcsôvé sűrűsödött, millió foka volt, ragyogva lépett fölfelé, meztelenül, fény-fátyollal födve s a legfelsôbb lépcsôn ezüst ruhában várta a Hold. A kis virággal intett a csillagoknak s lépcsôvé tömörültek, a kék égi üvegharangok megszólaltanak, lépdelt a millió-fokú csillag-lépcsôn s az üdvözültet a legfelsô lépcsôn arany ruhában várta a Nap. A kis virággal intett az angyaloknak: azok mitsem vártak, szárnyukból szivárványlépcsôt csináltak s a föld fiát hívták, ment, egyre jobban ragyogott, fent várta már az Isten s az Úr kezébe tette le anyja muskátliját. ...Testét lent a Szent Mihály lovára tették, körülkönnyezték. Az anyja egyre sírt. Szólogatták, rázták, költögették, s hogy három napig nem szólt: a temetôben megásták a sírt.