Kérjük, az itt következô részt (311 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (201)338-4736 Fax: (201)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt, 2. betűtípus: Arial, 10 pontos, 3. alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt), 4. tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani), 5. semmilyan más formálási kód nem megengedett. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.hungary.com/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Nemeshegyi Péter S. J.: Jó az Isten A könyv elektronikus kiadása Az itt található elektronikus változat a könyv újabb, 1994-es kiadása alapján készült, amely a Távlatok szerkesztôsége és az Agapé, Ferences Nyomda és Könyvkiadó együttes munkája. A könyvek ezen elektronikus kiadását a Jezsuita rend magyarországi tartományfônöke engedélyezte 1996-ban. A könyv szerzôi joga (copyright) a szerzôjé, Nemeshegyi Péteré. ======================================================================== Nemeshegyi Péter S.J. Budapesten született 1923. január 27-én. Államtudományi doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd 1944-ben belépett Jézus Társaságába. 1952-ben szentelték pappá. 1956-ban teológiai doktorátust szerzett a római Gergely Egyetemen. Disszertációja La Paternité de Dieu chez Origčne címen jelent meg (Paris 1960). 1956-tól 1991-ig mint teológiatanár működött a tókiói Sophia Egyetemen. 1963-tól 1969-ig, valamint 1973-tól 1977-ig az Egyetem teológiai karának dékánja, 1969- tól 1974-ig pedig a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja volt. Számos könyvet és cikket tett közzé japánul, magyarul és egyéb nyelveken dogmatikai, kateketikai és lelkiségi témákról. Mi a kereszténység? című könyvecskéje öt nyelven jelent meg nagy példányszámban. 1993-ban rendi elöljáróinak utasítására visszatért Magyarországra. ======================================================================== Tartalomjegyzék Bevezetés Rövidítések jegyzéke I. Élményvilágunkban felcsillanó jelek 1. A szépség üzenete 2. A jóság íze 3. A remény hajnalcsillaga II. A Szentírás örömhíre 4. ,,Eljegyezlek jósággal'' (Óz 2,21) 4.1. Teremtés 4.2. Áldás 4.3. Szövetség és irgalom 4.4. Új szövetség 4.5. Béke 5. ,,Atyátok irgalmas'' (Lk 6,36) 5.1. Az Atya szíve 5.2. Az Atya gyermekeinek új élete 5.3. Az újszövetség megvalósítása 6. ,,Jézus Krisztusban'' (Róm 8,39) 6.1. Pál alapgondolata 6.2. A bűn hatalmából való szabadulás 6.3. Krisztussal, a Szentlélekkel és az Atyaistennel való új viszony 6.4. Hit, keresztség és szeretet 6.5. A Krisztus szerinti élet 6.6. Hála és öröm 7. ,,Élet'' (Jn 17,3) 7.1. János alapgondolata 7.2. Bűneink lemosása 7.3. Az Atya és a Fiú egységében való részesülés 7.4. Hinni, újjászületni, Krisztust enni, szeretni 7.5. Bennünk az örök élet 7.6. A Szentírás tanításának összefoglalása III. Történelmi kifejlôdés 8. ,,Szeretni tisztán, megistenesülés'' -- Az ókori egyházatyák gondolatvilága 8.1. Krisztus örömhíre az ókori világban 8.2. Megistenesülés 8.3. Az Isten szeretete bennünk 9. ,,Ha ismernéd Isten ajándékát'' 9.1. A kegyelemtan történetének problémája 9.2. Ágoston és Pelagius 9.3. Középkori kegyelemtan 9.4. Protestantizmus és trentói zsinat 9.5. További viták a kegyelemtanról 9.6. II. vatikáni zsinat IV. Az isteni jóság és kegyelem értelmének feltárása 10. ,,Egy lélek Krisztussal'' 10.1. Egyesülés Krisztus által a Szentháromság életével 10.2. Az Úr lelke betölti a földet 10.3. Krisztusi élet 11. Bennünk lakik az Isten 11.1. Az önmagát nekünk adó Isten 11.2. Imádság 11.3. Létünk átformálása 12. Hithirdetés, szentségek és a Szentlélek fuvallata 12.1 ,,A hit hallásból fakad'' 12.2 A szentségek kegyelemközvetítô szerepe 12.3. A Szentlélek szele ott fúj ahol akar 13. Isten az üdvösségre szán 14. Emberi értékek és krisztusi élet 15. Útban hazafelé 16. Isten kegyelmének remekműve, Mária ======================================================================== Bevezetés ,,Senki sem jó, csak az Isten'' (Mk 10,18). Jézus tette ezt a megdöbbentô kijelentést. Nem mintha Jézus csak rosszat látott volna az emberekben. Gyarlóságukat ugyan jól ismerte (Lk 73,1--5), de azt is mondta, hogy ,,a jó ember jó kincsébôl jót hoz elô'' (Mt 12,35), mint ahogy ,,a jó fa jó gyümölcsöt terem'' (Mt 7,17). Jézus tehát jót is látott az emberekben, és annak látása mély örömmel töltötte el. És mégis: akármennyi jóság is van az emberekben, az mind semmi ahhoz a végtelen, forrásozó, túláradó jósághoz képest, melyet Jézus az Atyaistennek tulajdonít. Jézus nem sejtések alapján beszél így. ,,Én ismerem az Atyát'' (Jn 8,55; vö. Mt 17,27) -- mondja Jézus, és ennek a közvetlen, tapasztalati ismeretnek az alapján jelenti ki: ,,1. Jó az Isten''. Olyannyira jó, hogy a jóság mintegy kizárólagos meghatározása Isten lényének. Óriási jelentôségű kijelentés ez. Igaz, tele van a világ bajjal, búval, bűnnel, gonoszsággal, háborúval, gyűlölettel, öldökléssel, szenvedéssel. Egyéni tragédiák, nemzeti katasztrófák sorozata a történelem. Diadalokat ül az erôszak, hazugság, irigység, kapzsiság. A gyengék sorsa eltiportatás, kizsákmányolás, szolgaság. Az ég pedig hallgat. Mintha nem volna Isten; vagy ha van is, mintha nem törôdnék a világgal, nem látná könnyünket, nem hallaná zokogásunkat. Senki nem ismerte jobban a világon uralkodó rosszaságot, senki sem szenvedett tôle többet testében, lelkében, mint Jézus. És mégis, Jézus felénk kiáltja mély meggyôzôdésbôl fakadó szavát: ''Jó az Isten!'' Igaz, nem elôször hangzott el ez a megrázó hitvallomás Isten választott népének történelmében. Izrael zsoltáraiban évszázadokon keresztül zengtek e szavak: ,,Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló'' (Zsolt 106,1; 107,1; 118,1.29; 136,1; 1Krón 16,34; 2Krón 5,13). ,,Te jó vagy és jót osztogatsz'' (Zsolt 119,68) -- vallja az istenfélô költô. De teljes és csodálatos fényességében Isten jóságát csak Jézus mutatta meg az egész emberiségnek. A Teremtés könyve szerint Isten azután, hogy létet adott a teremtmények egyes osztályainak, mintegy rajtuk felejtette pillantását: ,,Isten látta, hogy ez jó'' (Ter 1,3.10.13. 19.22.25). Amikor pedig az ember teremtésével befejezôdik a világ teremtésének egész műve, e szavakkal fejezi ki a Szentírás Isten megelégedését: ,,Isten látta, hogy nagyon jó minden, amit alkotott'' (Ter 1,31). Azonban, hogy ez tényleg így van, hogy tényleg ,,nagyon jó'' ez a világmindenség, az csak akkor bizonyosodott be, amikor Betlehemben megszületett a teremtô Isten szeretetének legnagyobb ajándéka: az emberré lett Isten Fia. ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda..., hogy üdvösséget szerezzen a világnak'' (Jn 3,16-17). Jézusban testesült meg közöttünk az isteni jóság, kereszthalálában nyilvánult meg a bűnösöket megváltó isteni szeretet, feltámadásában valósult meg az isteni jóságból fakadó élet diadala. Így bizonyosodik be, hogy -- amint Jézus hirdette -- az Isten valóban jó és irgalma örökkévaló. Mindenki tudja, hogy mit jelent a ,,jóság''. Nincs nagyobb dicséret, mintha valakirôl azt mondják: ,,jó férj'', ,,jó édesanya'', ,,jó ember''. A jó ember közelében jól érezzük magunkat, biztonságban vagyunk. A jó embertôl csak jót várhatunk. A jó ember nem a maga számára él, hanem mások számára; nem magának harácsol, hanem másokkal osztozik. A jó ember az élet barátja, szereti az életet, ápolja az életet, nemcsak magában, hanem mindenkiben. A jó embernek nyitott a szíve, árad belôle a jóság. Jól esik megszorítani a jó ember kezét, mert meleg ez a kéz és biztonságos. A jó emberre számítani lehet: nem hagy el, nem csal meg; tiszta szívbôl boldogságunkat kívánja. Amikor Jézus azt mondja, hogy ,,jó az Isten'', amikor egész létével megmutatja, hogy jó az Isten, amikor mi is hálás, hívô szívvel utána mondjuk, hogy ,,jó az Isten'', akkor ilyen jóságot vallunk, a végtelenségig felfokozott értelemben, Istenrôl. A Szentírás szerint Isten ,,az élet barátja'' (Bölcs 17,26). Nem azért teremtette az élôlényeket, hogy elpusztuljanak, hanem hogy éljenek. Mert Isten ,,nem leli örömét az élôk pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen'' (Bölcs 1,13-14). A bűnös ember pusztulását sem kívánja az Isten. Inkább annak örül, ,,ha az istentelen letér útjáról és él'' (Ez 33,11). A mi Istenünk élô Isten. Élete pedig: jóság és szeretet. E világot is azért teremtette, hogy megsokasodjék az élôk száma. Ezeknek a teremtett élôlényeknek az élete is akkor tejesedik ki, amikor áthatja azt a jóság és a szeretet. Ezért tette és teszi Isten azt a csodát, hogy saját életét oltja bele az általa teremtett világba. E látható világ életfolyamának csúcspontján megjelenik az ember, akinek bensejét Isten olyan tágra teremtette, hogy belefér a végtelenség. Az embernek lelke, szíve, értelme, akarata van: tud ismerni, akarni, hinni, szeretni, megnyílni, önmagát odaadni; szeretetben eggyé lenni. A jóság: megnyílás, önátadás, egyesülés. A jó Isten megnyitja életének tengerét az emberiség felé, odaadja önmagát, egyesül az emberrel. Azért teremtette az ember bensejét oly tágasra, hogy maga töltse be végtelen életével, szeretetével, örömével. Az Istennek ez a csodálatos önátadása képezi a keresztény hit három alapvetô misztériumát. Isten elsô önátadása: a Fiúisten megtestesülése. Megjelenik a világ színpadán a világ alkotója. Egy emberi életben, születéstôl kereszthalálig és a halálon keresztüli feltámadásig, megvalósítja a világban Isten szeretetét, kinyilatkoztatja egész létével, hogy milyen végtelenül jó az Isten, hiszen aki Jézust látja, a benne tükrözôdô Atyát ismeri meg (Jn 14,9). Ugyanakkor kinyilatkoztatja Jézus életével, halálával és feltámadásával, hogy milyen az Isten képmására alkotott ember valódi formája. Benne lett az emberi élet a határtalan szeretet virágtengerévé. Azért indul halálába Jézus, mert így tudja meg a világ, hogy szereti az Atyát (Jn 14,37), és ,,mert szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette ôket'' (Jn 13,1). Ez a szeretet olyan erôs, hogy túlnô a halálon: Jézus halála után is örökké él; feltámasztotta az Atya és jobbjára ültette, hogy mindent magához vonzzon. Mert Jézus nem önmagáért jött közénk, hanem ,,érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért'' (Nicea-konstantinápolyi hitvallás). ,,Megtestesülése által az Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült'' (GS 22: DH 4322). Jézus mindenkiért halt meg (2Kor 5,14). Mindenkiért támadt föl. Azért lett az Isten Fia Mária fia, hogy minden ember ebbe az egyszülött Fiúba foglalva (,,filii in Filio'' GS uo.) az Atyaisten gyermekévé legyen, életében és szeretetében részesüljön. Itt jelenik meg Isten második önátadásának misztériuma: a Szentlélek küldetése. A Szentlélek az Atya és a Fiú közös és kölcsönös szeretete. Ezt a Szentlelket árasztja az Atya Jézus fogantatásának elsô pillanatától kezdve az emberré lett Fiú emberi szívébe. Ez a Szentlélek súgja Jézusnak, szívének legmélyén, az Atya üzenetét. ,,Te vagy az én szeretett Fiam'' (Mk 1,10-11). Ez a Szentlélek a forrása Jézus válaszának: ,,Igen, Atyám'' (Mt 11,26). Ez a Lélek Jézus egész emberi életének rúgója. Ez által az ,,örök Lélek'' által adta Jézus saját magát tiszta áldozatul az Istennek (Zsid 9,74) a keresztfán. Ez által a Lélek által támasztja fel ôt az Atya (vö. Róm 8,11). Annyira áthatja ez a Szentlélek a feltámadt Krisztus egész lényét, hogy ôt magát ,,éltetô Lélek''-nek nevezi a Szentírás (1Kor 15,45). Ezt a Lelket, az Atyaisten leheletét és saját leheletét adja Jézus minekünk. Ez a Szentlélek az Atyaisten pünkösdi ajándéka (Lk 24,48; ApCsel 1,8; 2,1-4.38) és a feltámadt Jézusnak belénk lehelt lehelete (Jn 20,22). Jézus kérésére küldi belénk Lelkét az Atya (Jn 14,16); az Atyához visszatérve küldi hozzánk ezt a Lelket Jézus (Jn 15,26). Egyszóval, az Atya és a Fiú adják nekünk közös leheletüket, hogy velük együtt lélegezzünk, velük együtt szeressünk, velük együtt éjünk. Mert a Szentlélek-Isten: szeretet és élet. Aki a Szentlelket befogadja, Jézussal egyesül, ,,egy lélek vele'' (1Kor 6,11), hiszen Jézus és a Szentlélek elválaszthatatlan. Az ilyen ember a Szentlélek temploma (1Kor 3,16), szereti Jézust, örömmel és hálával járja Jézus szeretetparancsolatának útját, tudja, hogy hozzá jött és benne lakik az Atya és a Fiú (Jn 14,23), hiszi, hogy már át is ment ,,a halálból az életre'' (Jn 5,24). Igaz, egy nap meg fog halni ô is, de Isten majd életre kelti halandó testét a benne lakó Lélek által (Róm 8,11), hogy így ,,Isten legyen minden mindenben'' (1Kor 15,28), a szeretet legyen minden mindenben. A Fiú küldetésének misztériuma, a Szentlélek küldetésének misztériuma: e két misztérium mögött rejtôzik, mint annak forrása, a keresztény hit harmadik és legmélyebb misztériuma: a Szentháromság titka. Jézus küldetésének és a Szentlélek küldetésének megtapasztalása által értették meg az apostolok és az ôsegyház hívôi, hogy Izrael egy Istene nem magányos Isten. Az egy Istennek örök élete: örök önátadás, szeretet, megnyílás, egyesülés. Az istenség forrása az Atya, aki mint önátadó jóság szüli örök Igéjét, Bölcsességét, Képmását: a Fiút. Az Atya mindent odaadó ôsszeretet; a Fiú az Atyától származó és az Atyához forduló, mindent hálásan viszonzó és visszaadó szeretet. Kettôjük közös és kölcsönös szeretetkapcsa pedig a Szentlélek: egy Lélek a Kettôben, az Isten harmóniája. Oly mély titok ez az isteni lét, hogy kifejezésére minden szó elégtelen. De ez a kifürkészhetetlen homályba burkolt végtelen titok: minden problémákat megvilágosító fényesség. Mert az Isten Szentháromság, önátadó szeretet, azért van egy Fiú, aki mint az Isten önátadásának kifejezôje érettünk emberré lett; azért van egy Szentlélek, aki mint az Atya és a Fiú szeretetének kapcsa az embereket az Atya fiainak népévé, Krisztus testének tagjává és a Szentlélek templomává teszi (LG 17 DH 4141). Mert három személyben egy az Isten, azért akarja, hogy mi emberek sokan legyünk és eggyé legyünk. Mert az Isten élete ônátadó, egymásba nyíló, egyesülô szeretet, azért tanít minket Fia által, indít Lelke által ilyen szeretetre, hogy mi is éljünk. Mert az Isten ilyen csodálatos értelemben örökké jó, azért nyilvánította ki magát jónak a világ teremtése, az ember teremtése, Fiának és Lelkének küldetése által. Mert az Isten jó, azért mondja nekünk Jézus: ,,Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas'' (Lk 6,36); ,,szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket'' (Jn 13,34). Joggal mondhatjuk, hogy a keresztény teológia a maga egészében az Isten jóságáról való elmélkedés. A Szentháromság-tan az isteni jóság ôsmisztériumáról szól; a krisztológia tárgyalja ennek a jóságnak legnagyobb megnyilvánulását, Jézus Krisztus személyét és művét. Jézus személyébôl és művébôl fakad a Szentlélek küldetése, az isteni jóságnak ez az egyetemes kiáradása. Errôl a harmadik témáról szól ez a kis könyv. Vagyis arról szándékozunk elmélkedni, hogy miképpen árad ki ránk a krisztusi élet a Szentlélek küldetése által, miképpen ragad ki az Isten jósága a bűn és halál hatalmából, miképpen oltódik belénk az isteni élet, melyek ennek az életnek működései, hová vezet áramlása. Az Egyházról és a szentségekrôl szóló tan is ezt a témát tárgyalja, de fôképpen annak közösségi, szervezeti elemeit emeli ki. Ezért mi e könyvben fôképpen azt fogjuk megvizsgálni, hogy a Szentlélek által táplált élet miképpen valósul meg és bontakozik ki minden egyes emberben. Óvakodnunk kell persze attól, hogy szem elôl tévesszük ennek az életnek közösségi, egyházi, szentségi vonatkozásait. A keresztény élet lényegébôl kifolyólag közösségi, egyházi, a szentségek által táplált élet. Ezt sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk. De ugyanolyan fontos, hogy jól megértsük, hogy mit művel ez az élet minden egyes emberben. Így tárul ki bámuló szemünk elôtt az Isten jóságának csodája. Azé az Istené, aki irgalmaz a bűnösöknek (Mt 9,13), életre kelti a halottakat (Róm 4,17), és túláradó örömét leli tékozló fiának megtalálásában (Lk 15,24). A katolikus teológiában a most leírt témakörrel foglalkozó tudományágat ,,kegyelemtan''-nak szokták nevezni. Szent Pál leveleiben ugyanis a kharisz (kegyelem) szó fejezi ki a leggyakrabban Isten megbocsátó szeretetének azt a csodálatos kiáradását, amely Jézus halála és feltámadása, valamint a Szentlélek küldetése által valósult meg. A páli szövegek nagy többségében a khariz szó Isten ingyenes jóságát, irgalmát jelenti. Ez a jóság, ez az irgalom nyilvánul meg abban, hogy az Isten a bűnös világ megmentésére odaadta saját Fiát, Krisztusra való tekintettel megbocsátja bűneinket, szeretett gyermekeivé fogad, és részesít saját Fia örökségében. Istennek ez az irgalma: teremtô erô. Ezért nevezi Pál több ízben azt a megújulást, azokat az adományokat is kharisznak, vagy kharizmának, melyek ebbôl az isteni irgalomból fakadnak, és ,,új emberré'' változtatnak bennünket. (Róm 1,5; 5,1--2.17; 1Tesz 2,13; 5,18; 1Kor 1,4; stb.). A hittudomány történetében, fôképp a nyugat-európai egyházban, az emberek figyelme mindinkább ezekre a kegyelmi adományokra (,,teremtett kegyelmek'') irányult, és meglehetôsen bonyolult elméletekhez vezetett. Hűségesebben követjük Szent Pált, ha figyelmünket inkább ezeknek a különbözô ,,kegyelmeknek'' egyetlen forrására, az Isten irgalmas jóságára fordítjuk. Az alapvetô ,,kegyelem'': a kegyelmes, irgalmas, önmagát nekünk adó és bennünket önmagával egyesítô Isten, Atya, Fiú és Szentlélek. A modern teológiában ez a szemléletmód vált ismét uralkodóvá és mi is ezt követjük. Sôt egy lépéssel tovább megyünk. Vagyis nem tartjuk kívánatosnak, hogy ennek az egész témakörnek tárgyalását a ,,kegyelem'' szó köré csoportosítsuk. Elôször is, azt a valóságot, melyet Pál kharisz-nak nevez, a Szentírás egyéb könyvei, sôt maga Pál is, számos egyéb szóval is jelöli. Jézus maga nem használta tanításában a ,,kegyelem'' szót; nála az ,,Isten országa'' felel meg körülbelül annak, amit Pál kegyelemnek nevez. János irataiban a kharisz szó nagyon ritka; ônála az ,,élet'' szó fejezi ki az Isten jóságának kiáradását. Így tehát nem helyes, hogy csak az egy ,,kegyelem'' szót részesítsük elônyben, és valamennyi más kifejezést csupán annak magyarázataként értelmezzünk. A ,,kegyelem'' szó, bármennyire fontos is, egy a sok közül, és megbomlik a magyarázat egyensúlya, ha ez az egy szó elnyomja a többit. Van még egy második ok is, amely arra indít, hogy ne a ,,kegyelem'' szót tegyük fejtegetéseink középpontjává. Ez az ok a mai szóhasználaton alapszik. Ugyanis, míg a görög kharisz szónak Szent Pál idejében a mindennapi életben is használatos, sokoldalú és vonzó jelentése volt (1. jóindulat, másokat megörvendeztetô és kitüntetô kegyesség; 2. ilyen jóindulatból származó adomány; 3. szépség, báj; 4. hála), addig a mai szóhasználatban a ,,kegyelem'' szó szinte csak törvényszéki eljárással kapcsolatban (,,kegyelmi kérvény'' stb.) és mint vallási szakkifejezés fordul elô. Persze, föl lehet tölteni ezt a szakkifejezést a Szentírás és szenthagyomány által kinyilvánított csodálatos valóság kincseivel, de önmagában véve a ,,kegyelem'' szó a mai ember számára nem idézi föl ezt a gazdag tartalmat. Sôt igazi, mély megértés nélküli, gyakori használata sajnálatos félreértésekre adhat alkalmat. Ezért, bár a ,,kegyelem'' szót nem fogjuk kerülni, mégis jobbnak tartottuk, hogy ne vegyük be könyvünk címébe, és fejtegetéseinkben is arra fogunk törekedni, hogy ne csak ezen az egy hangszínen, hanem a Szentírás és szenthagyomány zenekarán keresztül felénk csengô valamennyi hangszínen szólaltassuk meg az Isten jóságának csodálatos szimfóniáját. E szimfóniának sok motívuma van, de a két legfontosabb vezérmotívum: szeretet és élet. Ezek csengenek már az evangéliumban; ezek visszhangzanak minden kor szentjeinek lelkében. Ôk tudták, hogy csak a szeretet számít, és hogy csak a szeretet erôsebb a halálnál, mert ,,Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten ôbenne'' (1Jn 4,16). Fejtegetéseinket egy bevezetô résszel kezdjük: azokról az élményekrôl beszélünk, melyek megsejtetik minden emberrel, hogy minden lét gyökerénél valami nagy jóság titka rejtôzködik. Könyvünk következô részében a Szentírás kincseskamráját tárjuk fel: azt szemléljük, hogy miként hirdeti fennszóval az Ószövetség, maga Jézus, Szent Pál és Szent János, az Isten irgalmas jóságát. Ezután belepillantunk az ókori egyház szent egyházatyáinak gondolatvilágába, akik a szentírási kinyilatkoztatásra hangolt szívvel énekelték, számos változatban, az isteni jóság himnuszát; majd pedig fô vonalaiban ismertetjük a kegyelemtan további fejlôdését a történelem folyamán, kiemelve azokat a pontokat, melyek szükségesek vagy hasznosak arra, hogy jobban megértsük az Isten jóságának csodáját. Könyvünk utolsó részében pedig igyekszünk, a mai hittudomány alapirányát követve, egy összefoglaló képet nyújtani a kegyelmi élet valóságáról. A hittudomány célja nem pusztán ismeretgyarapítás. Szépen mondja a középkor nagy ferences hittudósa, Szent Bonaventura: ,,A teológia fôcélja az, hogy jókká legyünk'' (ut boni fiamus) (In 4 Libros Sent., L. 1, pro-oem., qu.III). Ha ez áll a hittudomány minden ágára, egész különösen áll az isteni jóság teológiájára. Azért szemléljük az Isten jóságát, hogy mi is jókká legyünk. De csak akkor leszünk jók, ha ráhagyatkozunk az irgalmas Isten kegyelmére, és hagyjuk, hogy életünk egybefolyjék az isteni jóság nagy folyamával. Hit és bizalom, hála és köszönet: ebbôl fakad jóság és szeretet, öröm és élet. Zárjuk tehát ezt a bevezetést a kegyelem nagy mesterének, Szent Ágostonnak szavaival, melyekkel erre a bizalomra buzdít bennünket: ,,Boldog az ember, aki reményét az Úrba veti.'' (Zsolt 40,5) Bízzátok az Úrra minden gondotokat, vessétek belé reményeteket. Miért nyugtalankodtok? Miért akartok ti magatok sorsotokról gondoskodni? Teremtôtök, az Isten viseli gondotokat! Gondotokat viselte, még mielôtt léteztetek volna. Mennyivel inkább gondotokat viseli most, amikor már azzá lettetek, amivé Ô akart tenni benneteket. Már hívôk vagytok. Már az igazság útját járjátok. Azt gondoljátok talán, hogy az Isten, ,,aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, és esôt ad igazaknak is, bűnösöknek is'' (Mt 5,45) nem törôdik veletek? Ti már igazak lettetek, a hitbôl éltek. Megtörténhetnék-e az, hogy az Isten nem törôdik veletek, hogy elhagy, hogy magára hagy benneteket? Szó sincs róla! Az Isten gondoskodik rólatok; mindent megad nektek, amire szükségetek van, és távol tart mindent, ami károtokra szolgálna... Az Úr viseli gondotokat; érezzétek magatokat biztonságban. Maga a Teremtô hordoz benneteket; ne essetek ki Alkotótok kezébôl. Ha kiestek, összezúzzátok magatokat. A jó akarat által maradtok meg az Isten kezében. Mondjátok: ,,Legyen meg az Isten akarata''. Ô maga fog tartani titeket; Ô maga fog tenyerében hordozni titeket. Vessétek magatokat az Isten kebelére. Ne gondoljátok, hogy az Isten kebele valami üresség; ne gondoljátok, hogy ha az Isten kebelére vetitek magatokat, űrbe zuhantok. Maga az Isten mondta: ,,Én betöltöm az eget és a földet'' (Jer 23,24). ,,Sehol sem hagy cserben benneteket.'' (Enarrationes in Psalmos 39, n. 27) E könyv 1981-ben jelent meg Rómában, a ,,Teológiai Kiskönyvtár'' sorozatban. Csekély javításokkal bocsátjuk most újra közzé az Isten jóságának dicséretére. ======================================================================== Rövidítések jegyzéke DH H. Denzinger-P. Hünermann: Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, Freiburg-Basel-Wien, 1991. Az idézett sorszámok azonosak a H. Denzinger-A. Schönmetzer gondozásában megjelent 32--36. kiadással. DV A II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű hittani rendelkezése az isteni kinyilatkoztatásról. GS A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori rendelkezése az Egyházról a mai világban. LG A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű hittani rendelkezése az Egyházról. PG Patrologiae cursus completus, Series graeca, ed. J.-P. Migne. PL Patrologiae cursus completus, Series latina, ed. J.-P. Migne. PO A II. vatikáni zsinat Presbyterorum ordinis kezdetű határozata a papi szolgálatról. SC A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű rendelkezése a szent liturgiáról. ST S. Thomas Aquinas, Summa theologiae. UR A II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű határozata az ökumenizmusról. ======================================================================== I. Élményvilágunkban felcsillanó jelek Krisztus evangéliuma: Isten jóságának örömhíre. Ez borítja fénybe a bűn, szenvedés és halál árnyékába burkolt emberi élet megoldhatatlan problémáit. Azonban tévedés volna azt állítani, hogy az ember evilági életében csak sötétséget tapasztal. A teremtô Isten jóságának csillagfénye átcsillan az életünk egét burkoló sötét felhôkön; a megváltó Isten jóságából áradó Szentlélek ösztökélése belopódzik minden emberi szív rejtekébe. Ezért, bármennyire is ,,siralom völgye'' e világ, nincs olyan emberi élet, melyben ne fordulna elô, legalábbis burkolt formában, az Isten jóságának, kegyelmének, irgalmasságának tapasztalata. Ezek a tapasztalatok sokszor nehezen értelmezhetôk, és a világ sötétségét éreztetô számos ellentapasztalat akadályozza az embert abban, hogy rájuk hagyatkozzék. Mégis ezek a tapasztalatok a legfontosabbak emberi életünkben. Ugyanis itt érintkezünk minden valóság legmélyebb forrásával. Idézzünk fel példaképpen néhány ilyen tapasztalatot. ======================================================================== 1. A szépség üzenete Szinte minden ember életében elôfordul a szépség megtapasztalása. Az emberek fogékonyságának, érzésvilágának különbözôsége miatt egyénenként változó ez a szépségélmény. De ha mindegyikünk visszatekint eddigi életére, bizonyosan felmerülnek bennünk valami nagy szépség mély megtapasztalásából származó örömök emlékei. Sok ember számára a természet szépségének megtapasztalása nyújt ilyen élményt. Amikor a nagy magyar Alföldön beköszönt az est, fák, virágok, fű és föld sokszínű táncos zaja elcsitul, rájuk szitál az öblös ég mély boltjából a kék. Csak a magasban világít még, halvány rózsaszín, lila színben néhány, csendesen úszó felhôfoszlány. A látóhatáron sötétlô jegenyesor felé tárul a szántó, a róna. Nagy-nagy béke, végtelenség. Minden nyugalomra tér, és várja, hogy kigyúljanak az égi pásztortüzek, megjelenjék a nagyszemű Esthajnalcsillag és millió ezüstfényű, hunyorgató, felénk integetô testvére. Csend, csend, csak a fűben zenél kicsi kántorok kara, az örökké szálló tücsökmuzsika. Nem éreztük-e meg ilyenkor, hogy valami végtelen és örök békesség öleli át a mindenséget? Vagy volt talán úgy, hogy megálltunk elmerengve egy nagy hársfa elôtt. Mélyzöld lombja zengett-zsongott az enyhe szélben. A rezgô ágak és lombok között átcsillogott a napsugár, átvillant az ég. Ezer méh és mindenféle bogárka zarándokolt a hársfához, csupa zümmögés volt az egész fa, mintha ezernyi kis hegedűs húzta volna a nótát. Apró élôlények serege szívta a hársfa pompájából életét, örömét. Azután pedig útrakeltek; mézzel megrakodva, gyönyörűséggel eltelve fúrták bele magukat a levegôbe, a tágas kék égboltozatba. A hársfa pedig csak állt, mint némán virrasztó, oltalmazó árnyék az éjszaka sötétségében, mint pírban égô arccal ébredô leányka a hajnali nap elsô sugarában, mint árnyas otthont nyújtó édesanya a déli verôfényben, mint csendes vágy és könnyes reménység este, amikor a nyugaton lehanyatló nap búcsúzó fénye koronája tetején játszadozott. Nem szökött-e már könny a szemünkbe, amikor ilyen hársfa alatt álltunk, a hála könnye, hogy létezik ilyen szépség, ilyen nagy, csendes élet? Nem fogott-e el bennünket ilyenkor az elôérzet, hogy az olyan világban, ahol ilyen hársfák teremnek, az utolsó szó nem a véletlené, nem is a gonoszságé, hanem az irgalmasságé és jóságé? Az is biztosan megesett már velünk, hogy ránk mosolygott egy kis gyermek. Pufók, friss arcocskáján az élet pírja, szája mosolyra húzódik, szemét, azt a mély, tiszta, ragyogó, égszínkék vagy mélybarna szempárt ránk nyitja korlátlan bizalommal. Ebben a szempárban tükrözôdik a gyermek lelke, annak érintetlen hamvassága, áttetszô tisztasága. Milyen csoda a gyermek! Milyen remekmű! Milyen túláradó élet! Milyen megújulás! Nagyon érzéketlen embernek kell lennie annak, aki láttára nem mosolyogja el magát, nem segíti a veszélyben, nem örül létének. Milyen lehet annak a világnak a végsô oka, amelyben mindig zjra meg újra megjelennek, kis angyalként alusznak, csikóként ugrándoznak, cicaként huncutkodnak, sírnak, nevetnek, hozzánk bújnak a gyerekek? Csak jó lehet Az, akinek jóvoltából gyerekek vannak a világon. Vagy emlékezzünk vissza elsô szerelmünkre, amikor megjelent életünkben valaki, aki mindennél fontosabb lett számunkra, amikor -- legalábbis egy ideig -- szentül meg voltunk gyôzôdve arról, hogy ,,csak egy kislány (vagy legény) van a világon'', boldogan állapítottuk meg, hogy ,,az is az én édes galambom'', és mélyen elcsodálkoztunk azon, hogy ,,a jó Isten jaj de nagyon szerethet, hogy énnekem adott tégedet''. Nemcsak a szeretett kislány (vagy legény) hajának színe, szemének csillogása, hangjának csengése töltött el boldogsággal, hanem a szerelem fényében átváltozott az egész világ: mintha még az ég is fényesebb, a nap is ragyogóbb, a rózsák is pirosabbak, a madarak is hangosabbak lennének. Az egész világ mintha hajnalpírba burkolózott volna és két szív összecsengésében megéltük, hogy jó volt megszületni, szép élni. Nem éreztük-e ilyenkor, hogy Olyasvalaki a világmindenség Teremtôje, akinek kedve telik az emberek örömében és boldogságában? Idézzünk fel egy másik élményt: talán megesett már velünk, hogy önfeledten elmerültünk a zene tengerében. Talán egyszerű népdal volt, mint a ,,Tavaszi szél vizet áraszt'' csodálatos melódiája, talán valami népszerű modern ének, vagy talán a nagy klasszikus mesterek, Bach, Mozart vagy mások zenéje. Eltűnt körülöttünk a világ; csak mi maradtunk és a bennünk visszhangzó muzsika. Egy új világban éreztük magunkat: csupa láthatatlan fény és árnyék vett körül, öröm és sírás hullámai járták lelkünket, minden szót meghaladó szó, megmagyarázhatatlan és mégis mindent megértô beszéd vett körül. Évszázadok, évezredek távlatán át egybecsengô szívek harmóniája, szükségszerűség és szabadság, még soha nem hallott újdonság felfedezése és egy születésünknél is régibb emlék felbukkanása: ez a zene titka. Az igazi nagy zenei élménybôl csak egy érzés fakad: végtelen hála, hogy van a világban ének, van zene. Egy világ, ahol van ének, van zene, nem lehet sem a véletlen, sem a gonoszság szülötte. Gyökerében ott kell hogy rejtôzködjék az Ôsharmónia. Beszélhetnénk még annyi más szépség- és örömélményünkrôl, kezdve az ízes ebéd egyszerű örömétôl a legnagyobb műalkotásokkal, képekkel, szobrokkal, épületekkel, irodalmi művekkel való találkozás öröméig. De szóljunk most már inkább egy másik emberi alaptapasztalatunkról, melyen keresztül még jobban felcsillan az ôsjóság, vagyis a jóság megtapasztalásáról. ======================================================================== 2. A jóság íze ,,Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr!'' (Zsolt 34,9) A zsoltáros, aki ezeket a szavakat írta, tapasztalatból tudta, hogy a jóságnak íze van. Jóság nélkül íztelen, sôt keserű az élet, és bizony ebben a rideg szívű világban az emberek sokszor ,,megkeserítik'' egymás életét. De mégis, ebben a ,,keserű'' világban is újra meg újra megízleli az ember a jóság édességét. A legtöbb ember számára az elsô jóságélmény az édesanya jóságának megtapasztalása. Emlékezzünk csak vissza az édesanya nagy, meleg kezére, melybe jó volt beletenni kis kezünket, az édesanya puha kebelére, melybe olyan jó volt beletemetni fejünket. Ráncos volt talán édesanyánk arca, de mégis szebb minden más arcnál, mert minden ráncát egy szeretetben töltött élettel szerezte. Az édesanya szíve soha ki nem apadó jóság forrása. Tudtuk, hogy anyánk értünk él, értünk dolgozik, értünk szenved. Tudtuk, hogy minden pillanatban kész feláldozni értünk az életét. Megéreztük, hogy érték a létünk, hogy van értelme életünknek, mert valakinek annyira fontosak vagyunk. Tudtuk, hogy anyánkban tökéletesen megbízhatunk, hogy csak a javunkat akarja. Amikor kirepültünk az otthon fészkébôl, és belekeveredtünk a világ viharába, jó volt tudni, hogy van valaki, aki csak ránk gondol, aki mindig örömmel fogad, aki nagyon megsiratna, ha meghalnánk. Mekkora csoda az anyai szív! Nem valami ablak-e ez a szív, melyen át egy pillantást vethetünk a mindenség létét fenntartó örök, végtelen Szeretetre? De nemcsak másokban: anyánkban, apánkban, testvéreinkben, barátainkban, munkatársainkban tapasztalhatjuk meg a jóságot, hanem saját magunkban is. Nem mintha mindig jók lennénk, távolról sem! De mégis nincs ember, aki ne érezné szíve mélyén a hívást: ,,Légy jó mindhalálig!'' Ha rosszat tettünk, ott berzenkedik bennünk valami a rossz ellen, ürömöt csöppent borunkba, pecsétet patyolatunkra; még aludni sem hagy, rágja, tépi lelkünket. Vannak persze emberek, akiknek sikerül félig-meddig elfojtani ezt a kellemetlen hangot, de szemük tompa lesz, nevetésük erôltetett, arcvonásaik durvák. Legmélyebb természetük ellen hadakoznak, amikor megátalkodnak a gonoszságban. Ellenkezôleg, amikor egyszer igazán, talán nagy áldozat árán, azt tettük, amit a jóság parancsol, sikerült szeretnünk, szolgálnunk, segítenünk, megbocsátanunk, akkor a lelkünk mélyén csendes öröm duruzsol, ajkunkon nóta fakad, olyan ragyogó lesz a szívünk, mint a rét, amikor zápor után bearanyozza a napsugár. Megesik, hogy jót teszünk, megesik az is, hogy rosszat. Van úgy, hogy mindenkinek jót akarunk; van úgy, hogy gyűlölet rágja a szívünket. De ezt a két állapotot nem lehet összetéveszteni, nem lehet kicserélni. Érezzük, tudjuk, tapasztaljuk, hogy az önfeledô jóság, tevékeny szeretet, hűséges barátság összhangban van az élet legmélyebb törvényével, kiteljesíti létünket, értelmessé, széppé teszi életünket. Minden ember szíve, a mi saját törékeny, ingatag szívünk is, egy tükör, melyen át valami örök, föltétlen Jóság és Szeretet küldi üzenetét, jelenti létét. Az emberi élet számos jóságélménye közül említsünk még egyet, az irgalmas megbocsátás élményét. Az emberek közötti érintkezés folyamán elkerülhetetlenek az összetűzések. Az elsô pillanatban rendesen mindegyikünk úgy véli, hogy neki van igaza, és a másikat hibáztatja. Ha balgák vagyunk, ez az áldatlan állapot folytatódik tovább és mérgesedik el mindig jobban. Harag haragot, erôszak erôszakot, bosszú bosszút szül. Néha egy ártatlan harmadik személy elleni közös gyűlölet és erôszakoskodás révén élik ki az emberek indulataikat, és így elfelejtik egymás iránti haragjukat. De az ilyen hazug ,,megoldás'' nem lehet maradandó. Igazi megoldás csak egy van: hibánk belátása és kölcsönös irgalmas megbocsátás. Ha valami rossz történik az emberek között, néha az egyik félnek nagyobb a vétke, mint a másiknak, de ritka az, hogy a hiba csak az egyik félnél lenne. Ha mindkét részrôl több lett volna az igazságosság, nagyobb a szeretet, talán senki sem bántotta volna meg a másikat. Így a megbocsátás szinte mindig kölcsönös. Az ilyen megbocsátás pedig valóban teremtô csoda. Keresztülvágja a gyűlölet és bosszú bűvös körét, és egy új kezdetet teremt. A rossz tett által megcsorbult létünk újra egésszé lesz, az elvágott kötelék újból eggyéforrad. A bocsánatot kérô és adó alázatos szeretet összeforrasztja a szíveket: nagyobb lesz a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet, mint az összeütközés elôtt volt. Ritka kincs az igazi megbocsátás, a nem öntelt, gôgös leereszkedésbôl, feledni nem tudó szűkkeblűségbôl, hanem ôszinte, kölcsönös szeretetbôl fakadó megbocsátás. Ritka kincs; de éppen ezért túláradó örömet érez az, aki részesedik benne. Meggyógyult a gennyes seb, eltűnt a múlt, új jövô nyílt meg, új élet, új remény. Van a világban megbocsátás. Nem azért olyan nagyszerű csoda-e ez a megbocsátás, mert egy végtelen Irgalom visszfénye? ======================================================================== 3. A remény hajnalcsillaga A szépség és jóság tapasztalatai: részleges tapasztalatok. Ellenük hadakozik sok más tapasztalat: rútság és gonoszság tapasztalata. De van még egy tapasztalat, mely a szépség és jóság élményének különleges erôt ad: a remény tapasztalata. Az ember reménybôl él. Ha minden reményét elvesztette, már élni sem tud tovább. Vagy elsorvad, vagy öngyilkos lesz. Az élet együtt jár a reménnyel. Ez a remény pedig nem ismer határt. Igaz, vannak részleges, véges reményeink is: reménykedünk ennek vagy annak a dolognak elnyerésében, ilyen vagy olyan vállalkozásunk sikerében. De ezeken a véges reményeken felül él az emberben egy alapvetô remény: reménykedés az élet értelmében; reménykedés abban, hogy a jóság és szépség a létnek alaptörvénye; reménykedés abban, hogy életünk, szenvedéseink, szeretetünk nem hiábavaló; reménykedés abban, hogy a kölcsönös szeretet köteléke örökké tart, hogy az, akit szívbôl szeretünk, ha meghal is, élni fog; reménykedés abban, hogy az egész világ nem sötétségbôl sötétségbe, hanem fénybôl fénybe vándorol, hogy az élet nemcsak egy véletlenül megjelent habfodor az atomok és molekulák formátlan tengerén, hanem egy örök Élôbôl származó és ôhozzá visszatérô örökérvényű valóság; reménykedés abban, hogy van megbocsátás és megbékélés, hogy van Valaki, aki ismer, szeret, hív, haza vár. Az emberiség történelmében kezdettôl fogva mind a mai napig virágzó valamennyi vallás ennek a reménynek a tanújele és hirdetôje. Ezer módon ad kifejezést annak a reménynek, hogy a jóság örök, az életnek van értelme, egy nagy, irgalmas, titokzatos Valami vagy Valaki hordozza a mindenséget, és hajol le az emberekhez. Ahogy nincs kor remény nélkül, úgy nincs kor vallás nélkül. Minél jobban elparentálják a vallást a ,,felvilágosodás'' szószólói, annál inkább születik újra a vallásosság az emberek szívében. Mert az ember szívének mélyén, egy még annál is mélyebb forrásból származó indításnak engedve, hisz a jóságban, hisz a szeretetben, hisz a lét értelmében, hisz a jövôben, hisz abban az Ôstitokban, aki minden jóság, szépség, szeretet, igazság, érték és örökkévalóság forrása, és akit a keresztények ,,Istennek'' neveznek. Így hát a szépség, jóság és remény tapasztalata arra vonzza az embereket, hogy higgyenek az Istenben és irgalmas jóságában. Igaz, az emberi bűnösség, gonoszság és mulandóság tapasztalata sokszor kétkedésbe kergeti ezt a hitet. Ezért olyan nagyszerű ,,örömhír'' (evangélium) az emberiség számára az a tény, hogy maga az Isten szólalt meg a mi nyelvünkön ebben a világban, maga az Isten mutatta meg önmagát a mi formánkban, hogy megvallja nekünk szeretetét és jóságát. A következô fejezetekben Istennek erre az üzenetére fordítjuk figyelmünket. ======================================================================== 4. ,,Eljegyezlek jósággal'' (Óz 2,21) 4.1. Teremtés Az ószövetségi Szentírás elsô lapjai a világ teremtésérôl szólnak. Minden népnél találunk regéket, amelyek a világ kezdetét magyarázzák. A Közép-Kelet ókori népeinek regéi közül is többet ismerünk. Az izraeliták a világ kezdetérôl szóló elgondolásaik számos részletét a mezopotámiai népektôl vették át. Annál érdekesebb megállapítanunk, hogy a legfontosabb pontokban mennyire különbözik a Szentírás felfogása a mezopotámiai regék felfogásától. A mezopotámiai istenek egy ôsszörnyeteggel való viaskodás eredményeképpen alkotják meg a legyôzött szörny testébôl az eget és a földet; az embereket pedig azért teremtik, hogy legyenek szolgáik, akik áldozatok bemutatásával táplálják ôket. Izrael egy Istene nem egy rivális hatalommal való viaskodás árán teremti meg a világot: mindenható szavával hoz létre mindent, teremti meg a világ csodálatos rendjét, népesíti be élôlényekkel a világ tereit, tölti el az élôlényeket az életet továbbadó energiával, hozza létre mint saját ,,képmását'' az embert, kire rábízza a földet. Teremtményei láttán az Isten megállapítja, hogy műve ,,jó''. Nem valami hiányának pótlására teremti az Isten a világot. A világ teremtésének egyetlen oka az, hogy az Isten jó. ,,Szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja" (Bölcs 11,24--26) -- így szól a Bölcsesség könyve Istenhez. Igazuk volt az ókori egyházatyáknak és a középkori hittudósoknak, amikor az Isten teremtô tevékenységét a jóság kiáradásaként magyarázták (,,bonum est diffusivum sui''). Jól mondja Origenész (+254): ,,Az Isten természeténél fogva jó. Ezért azt akarta, hogy létezzenek teremtmények, akikkel jót tehet, és akik örülni tudnak jótéteményeinek.'' (De principiis 4,4,8) A világ teremtése kezdettôl fogva az isteni szeretet gyümölcse, és az is marad mindörökké. 4.2. Áldás Nem kerülte el azonban az izraeliták figyelmét az a tény, hogy a teremtett világ, amelyben élünk, tele van olyan jelenségekkel, melyekbôl nem olvashatunk ki jóságot és szeretetet. Már az elsô emberpár óta ott hömpölyög az emberi történelemben a bűn, szenvedés és halál szennyes folyama. Nem más ez a történelem, mint az Istennel szembeni engedetlenség, az egymás iránti gyilkos gyűlölet, az önérdekű bálványimádás, az erôszak és bosszú, elnyomás és kizsákmányolás, meg nem értés és háborúskodás szüntelen láncolata. Az élô, igazságos és jóságos Isten nem hagyja jóvá, nem nézi semleges szemlélôként ezt az ocsmány áradatot. Az ószövetségi Szentíráson, kezdettôl végig, átviharzik az Istennek minden bűn elleni szenvedélyes haragja. De ez a harag nem akadályozza meg az Istent abban, hogy lehajoljon az emberiséghez, kiválasszon belôle valakit irgalma eszközévé, és ráruházza áldását. Ez a választás valósult meg Ábrahám történetében. ,,Az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrôl... arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel... Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.'' (Ter 12,13) Ábrahám ,,hitt az Úrnak, ô pedig beszámította neki megigazulásra'' (Ter 15,6). Így öltött formát e világban az az áldás, mely a választott nép létéhez és az azzal kötött szövetséghez vezetett, és végül is Ábrahám ivadékában, az új szövetség megvalósítójában, Jézusban vált a föld minden nemzetségének áldásává. 4.3. Szövetség és irgalom Ez az áldás gyümölcsözött akkor, amikor Isten kivezette Ábrahám sanyargatott ivadékát Egyiptom földjérôl, és a Sinai hegynél szövetséget kötött velük. A Második Törvénykönyv fejti ki legszebben ennek az isteni tettnek okát és mivoltát: ,,Nem azért hajolt le hozzátok, és választott ki benneteket az Úr, mert számban fölötte álltok az összes népnek, hiszen a legkisebb vagytok minden nép között, hanem mert szeretett benneteket az Úr, és megtartja esküjét, amelyet atyáitoknak tett, azért vezetett ki erôs kézzel, és szabadított ki a szolgaság házából.'' (7,7--8) Mikor az Isten elvonul Mózes elôtt a Sinai hegyen, így nyilvánítja ki magát: Az Úr, az Úr, szeretô (rahamim) és kegyes (hen) Isten, hosszantűrô, gazdag jóságban (hesed) és hűségben ('emet), jóságát megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt. (Kiv 34,6--7) De a szövetség kegyes Istene egyben törvényt is ad, és annak megtartását követeli. Ha Izrael népe nem tartja be a szövetség törvényét, az áldás átokká változik (MTörv 27--28), és a vétkek büntetése utoléri a bűnösöket és leszármazottaikat (Kiv 34,7). Izrael népének történetében újra meg újra megjelent az Isten elleni hűtlenség és az emberek iránti gonoszság vétke, és nem is maradt el a büntetés. De a bűn megtorlása nem végsô szava az Istennek. A próféták közül Izrael ,,házasságtörését'', vagyis Isten iránti hűtlenségét legmegrázóbban ecsetelô Ózeás könyvében hangzik fel legszebben a bűnös népet újból magához vezetô hűséges és irgalmas Isten ígérete: Eljegyezlek magamnak örökké, eljegyezlek igazsággal (sedeq), törvénnyel (mispat), jósággal (hesed) és szeretettel (rahamim), eljegyezlek hűséggel ('emunah), hogy megismerd az Urat. (2,21--22) A Mózesnek magát kinyilvánító Istennek fent idézett szavában és Ózeás könyvének ebben az idézetében elôfordul szinte valamennyi kifejezés, mellyel az ószövetségi szentírás könyvei dicsérik Isten irgalmas jóságát: 1. hesed: szövetségtárs iránti hűséges, tevékeny szeretetben megnyilvánuló jóság; 2. 'emet, 'emunah: csalárdságot nem ismerô, megbízható hűség; 3. hen: jóindulatú kegyesség; 4. rahamim: az anyaszív jóságához hasonló, irgalmas, könyörülô szeretet; 5. sedeq: igazságosság. Érdekes megfigyelni azt, hogy ennek a sedeq (igazság) szónak a jelentése miképpen változott meg az idô folyamán. A szó eredeti jelentése a pártatlan bíró ,,igazságossága''. Isten mint ,,igazságos bíró'' elismeri az ,,igaz'' ember ,,igazát'', és elítéli a bűnösöket. A késôbbi próféták azonban mindig jobban belátták azt, hogy a számtalan bűnnel megfertôzött nép nem állhat helyt Isten ítélôszéke elôtt. Mégis, ezek a próféták a nép üdvösségét Isten ,,igazság''-ától várják. Azonban náluk az ,,igazság'' szó már nem az isteni bíró pártatlanságát, hanem az ôsökkel kötött szövetségét megtartó Isten hűségét jelenti. Az ,,igaz'', vagyis ,,hűséges'' Isten a bűneit beismerô, megbánó üdvösségére megvalósítja áldását (vö. Iz 42,6; 45,8; 51,5--8). Megrázó módon ecsetelik a Jeremiáshoz intézett isteni szavak a bűnös embernek is csak az üdvösségét akaró Istennek ezt a hűséges szeretetét: Ezt mondja az Úr: ,,Jól hallom Efraim panaszszavát: ,Megfenyítettél, s hagytam, hogy fenyíts... Hozz vissza, engedj visszatérnem, mert te vagy az Úr, az én Istenem! Igaz, elfordultam tôled, de már bánom bűnömet; amióta észre tértem, mellemet verem...' Dehát nem oly kedves fiam nekem Efraim, és nem oly dédelgetett gyermekem, hogy minden megfenyítése után meg ne kellene róla emlékeznem? Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajtuk'' -- mondja az Úr. (31,18--20) A ,,megkönyörülök'' (rahem) szó ismét az anyai szeretetet idézi. Valóban, az Atyaisten szívében anyai irgalom lakozik. Izajás könyvében így szól az Úr: De megfeledkezhet-e csecsemôjérôl az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétôl? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. (49,15) Ezért fordultak az izraeliták minden bűn, baj, veszedelem, szenvedés ellenére újra meg újra teljes bizalommal az Isten irgalmához. (Bír 3,7--9; 1Kir 8,22--53; Mik 7,18--20; Iz 1,18; 54,6-- 8; Bár 2,11--3,8; Neh 9; stb. Vö. II. János Pál ,,Dives in misericordia'' kezdetű körlevelének 4. szakaszát.) Ôk hittek az Isten szavában: ,,Örök szeretettel szerettelek, azért megôriztem irántad irgalmasságomat.'' (Jer 31,3) 4.4. Új szövetség Az Isten jóságos irgalmába vetett rendíthetetlen bizalomból fakadt az izraeliták szívében az Isten által ajándékozott boldog jövô reménye. A próféták által közvetített isteni kinyilatkoztatás adott formát ennek a reménynek. Isten új és örök szövetséget fog kötni népével -- hirdetik a nagy próféták. Jeremiás könyvében az Isten következô ígérete áll: Igen, jönnek napok, amikor új szövetséget kötök Izrael házával... Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ôk meg az én népem lesznek... Mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtôl a legnagyobbig, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem. (31,31--33; vö 32,38--40; 33,8) Ezekiel könyvében ugyanerrôl a szövetségrôl így szól az Úr: Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek... Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek. (36,26--27) A béke szövetségét kötöm velük, s ez örök szövetség lesz. (37,26) Az Isten örök szeretetébôl fakadó új és örök szövetség az irgalmas Isten jóságának tökéletes kiáradása. Benne elválaszthatatlanul egyesül az Isten személyes irgalmából adott bűnbocsánat és az Isten Szentlelkének belénk áradásából születô új életstílus. A Szentírás kifogyhatatlan azoknak a kifejezéseknek halmozásában, melyek a bűnbánó ember iránti isteni bűnbocsánat tökéletességét mutatják: az Úr ,,nem tartja számon az ember vétkét'' (Zsolt 32,2), ,,minden bűnét megbocsátja és betakarja'' (Zsolt 85,3), gonoszságait ,,eltörli'', bűneire ,,nem emlékezik többé'' (Iz 43,25), ,,megtisztít'' minden vétektôl (Jer 33,8), ,,messze veti el tôlünk'' bűneinket (Zsolt 103,12). Ha bűneink olyanok is, mint a skarlát, ,,fehérek lesznek, mint a hó'' (Iz 1,18), mert az Isten nem haragszik mindörökké, hanem kedvét leli az irgalomban (Mik 7,18). Az új szövetségben ilyen tökéletes bocsánat által újjászületett nép szívébe árad a Szentlélek. Akinek a szívében az Isten lakik, annak a bensejébe vésôdik az Isten törvénye. Nem kôtáblákba vésett szabály már ez a törvény, hanem az ember szívét lelkesedésre indító lendület. Az, kinek szíve egybeforradt az Istenével, önkéntesen, örömmel, bensô vágyakozás által hajtva járja az Isten parancsainak útját. Istennek ez az ígérete nemcsak egyes kiválasztott vezéreknek, királyoknak, prófétáknak szól, hanem Isten egész népének. ,,Kiárasztom Lelkemet minden testre'' (Jóél 3,1) -- ígéri az Úr. Így lesz az új szövetség igazán ,,a béke szövetsége'' (Iz 54,10; Ez 37,26). 4.5. Béke Az ószövetségi Szentírás gyönyörűen beszél az Isten jóságáról és irgalmáról, de be kell vallanunk, hogy ha csak az Ószövetséget nézzük, nem rajzolódik ki világosan az Isten jóságának arculata. Ugyanis az Isten jóságáról és irgalmáról szóló szövegek mellett számos olyan szöveget is találunk, melyek a hitetleneket és bűnösöket kíméletlenül elpusztító Isten szenvedélyes haragjáról, a háborút, erôszakot, öldöklést parancsoló Isten féltékenységérôl szólnak. Az Ószövetség Istene sokszor inkább a háború Istenének tűnik, mintsem a béke Istenének. Az Isten tökéletes önkinyilatkoztatása csak Jézusban és az általa megvalósított új szövetségben valósul meg. Az ószövetségi kinyilatkoztatás még részleges és tökéletlen, sôt -- mint maga Jézus mondotta -- olyan szövegeket is találunk benne, melyek az akkori ,,emberek szívének keménységét'' (Mt 19,8) tükrözik. De maga az Ószövetség is már túlmutat önmagán. Minden háborúskodást elhagyó és meghaladó békét ígér, mint az Isten jövô ajándékát. Így szól az Úr: ,,Terveim békére vonatkoznak, nem pusztulásra, mert reménységgel teli jövôt szánok nektek.'' (Jer 29,11) Az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki megkönyörült rajtad. (Iz 54,10) Békesség, békesség a távol és a közel levôknek! -- mondja az Úr. Igen, meggyógyítalak. (Iz 57,19) Ezt a békét az Isten az eljövendô messiás által valósítja meg. Ez a messiás a ,,béke fejedelme'' (Iz 9,5), ,,messzire kiterjed uralma, és a békének nem lesz vége'' (Iz 9,6). Ez az ,,alázatosan'', ,,szamárháton jövô'' király ,,békét hirdet a népeknek'' (Zak 9,9--10); sôt: ,,ô maga lesz a béke'' (Mik 5,4). De arról is szól a Szentírás, hogy egy titokzatos megváltó, ,,az Úr szolgája'', érettünk szenvedni fog. ,,Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ô sebei szereztek nekünk gyógyulást... Megkínozták, s ô alázattal elviselte... Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz, mivel gonoszságaikat magára vállalta... Sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.'' (Iz 53,5.7.11--12) Így lesz Istennek ez az alázatos, békességes, szenvedô ,,Szolgája'' ,,a nép szövetsége, a nemzetek világossága'' (Iz 42,6). Az újszövetségi Szentírás minden sora azt hirdeti, hogy Isten irgalmából ez az új szövetség valósult meg Jézus Krisztus által. ======================================================================== 5. ,,Atyátok irgalmas'' (Lk 6,36) 5.1. Az Atya szíve Jézus az ,,Isten országának'' közelségét hirdette (Mk 1,15). Azzal, hogy ô föllépett, már itt van közöttünk az Isten országa (Lk 17,20). Jézus felfogása szerint az Isten országának ez az eljövetele nem más, mint az Isten irgalmának kiáradása. Jézus azért küldetett e világra, hogy a bűnösöket megtérésre hívja (Mk 2,12), és bűneiket megbocsássa (Mk 2,5--10). Isteni küldetésének jele az, hogy ,,vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését.'' (Lk 7,22; vö. Lk 4,18--21) A Jézus által kinyilatkoztatott Isten minden kétségen kívül: jóságos Atya. A legszebben talán a tékozló fiú példabeszédében ecsetelte Jézus ennek az Atyának viselkedésmódját (Lk 15,11--31). Mennyire várta, leste ez az édesatya hűtlen, elkallódott fiát! És amikor az örökség eltékozlása után megjelenik újra toprongyos árnyként a fiú az atyai házhoz vezetô ösvényen, az atya, ki nap nap után csak e pillanatot lesve kémlelte az utat, mindjárt ráismer, felugrik, elébe fut, öleli- csókolja túláradó boldogságban. Örömében meg sem hallja a fiú dadogó bocsánatkérését; csak egy érzés tölti be szívét-lelkét: ,,Elveszett a fiam, de megkerült; meghalt, de feltámadt! Gyűrűt a kezére! Sarut a lábára! Drága palástot vállára! Legyen övé a ház szeretett fiának járó minden tisztelet! Mi pedig vigadjunk, örvendezzünk. Mert elveszett fiam megkerült, halott Fiam feltámadt!'' Szinte érthetetlen ennek az atyának a viselkedése. Sem az irigykedô bátyja, sem maga a megkerült fiú nem tudják mire vélni ezt a szinte szertelen jóságot. Csak Jézus értette ezt igazán, mert ô ismerte a mennyei Atyát, tapasztalta jóságát, ismerte szeretetét, tudta, hogy az Atya nem akarja, hogy ,,csak egy is elvesszen e kicsik közül'' (Mt 18,14). Ha valakit ilyen atyai irgalommal fogadnak, akkor az illetô nem érzi magát megalázottnak, hanem, ellenkezôleg, így fedezi fel saját értékét. Isten atyai szíve remeg értünk, amikor a halálba vezetô ösvényeken elcsatangolunk tôle, az élet forrásától. Örömtôl repes az Isten, amikor végre felfigyelünk a bennünket szívünkben újra meg újra visszahívó hangjára, és feléje indulunk. Az Isten számára ünnep, ha magához ölelhet. Jézus a mindenható, örök Istenrôl, az ég és föld uráról mondja mindezt. Szinte el sem tudnánk hinni ezt, ha nem ô mondaná, és ha nem bizonyítaná irgalmas szeretetben töltött egész életével ennek az állításnak az igazát. A szeretet logikája ez; az Isten belénk vetett reményének logikája. Isten irgalma teremtô erô: az atyával való találkozás által a tékozló fiú újra felfedezi igazi emberségét, és atyjának szeretô, hálás fiává változik. Ilyen élményben volt részük azoknak az embereknek is, akik a Jézusban megtestesült irgalommal találkoztak. Jézus szava, szeretô tekintete, kezének érintése, asztaltársasága hithez, bűnbánathoz, megtéréshez vezette ôket. Úgy érezték, hogy közelükbe érkezett az Isten, megtisztultak, megszabadultak egy nagy tehertôl. Úgy érezték, hogy most már szabadok, az Atya fiai, akik korlátlan bizalommal élhetnek színe elôtt, és járulhatnak hozzá minden bajos ügyükben. Jézus a gyermeket állítja oda az Isten országát befogadó ember példaképeként (Mt 18,3--4). Bízó, hálás elfogadás, az Isten atyai-anyai jóságára való ráhagyatkozás, az Isten szeretete miatt érzett öröm: ez az Isten országát gyermekként befogadó ember alapélménye. 5.2. Az Atya gyermekeinek új élete A Jézusban megjelent isteni irgalommal való találkozásból új életmód születik. ,,Az Isten szeretô irgalmát kinyilatkoztató Krisztus ugyanakkor megköveteli az emberektôl, hogy az ô életüket is a szeretet és irgalmasság vezérelje. Ez a követelmény a keresztény erkölcs lényege.'' (II. János Pál: ,,Dives in misericordia'', 3) Megbocsátott az Isten: bocsássatok meg! (Mt 18,21--35) Szeretet az Isten: szeressétek ôt, meg egymást! (Mt 22,37--39) ,,Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!'' (Lk 6,36) Ha így követitek az Isten irgalmát, akkor lesz ez az irgalom mindig a tietek: ,,Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaz az Isten.'' (Mt 5,7) Jézusnak ez a tanítása merôben ellenkezett az akkori farizeusok felfogásával. A farizeusok a mózesi törvény aprólékos parancsainak pontos megtartásában látták a vallásosság lényegét, és ennek következtében sokan közülük gôgös önelégültség, külsôségekhez való túlzott ragaszkodás, az igazi szeretet mindig kiszámíthatatlan és váratlan követelményei iránti érzéketlenség, a gyöngék és tudatlanok iránti megvetés hibájába estek. Jézus életünk minden pillanatában az Atya akaratával szembesít bennünket. Az Atyának minden emberre kiterjedô irgalmas szeretete minden parancsolat kiindulópontja. Erkölcsi életünk rúgója pedig a bennünket irgalmasan gyermekeivé fogadó Atya iránti hála. Ennek az akaratnak a lényege pedig a határt nem ismerô szeretet. ,,Légy minden embernek igazi embertársa, segítô barátja, legyen az bármilyen nemzetnek a fia, legyen az akár esküdt ellenséged is. Így élnek a mennyei Atya igazi fai'' -- ez Jézus tanítása (vö. Lk 10,36--37; Mt 5,43--45). Az utolsó ítéleten azok fognak bemenni az Atya által a világ kezdetétôl fogva nekik készített országba, akik a szükséget szenvedô legkisebb embertestvérüket meleg szívvel, megkülönböztetés nélkül, tettekben is megnyilvánuló tisztelettel és szeretettel segítették (Mt 25,34--40). Jézus szerint minden az ember szívén múlik. Az isteni irgalommal való találkozás által átalakult szívbôl születik a megbocsátás, a béke, a szeretet (Mk 7,14--23; Mt 18,22). Minthogy Jézus ennyire az Isten jóságára és az azt befogadó ember szívére összpontosította figyelmét, természetes volt, hogy az Istennel való bensôséges kapcsolatot nem korlátozta a mózesi törvény által körülhatárolt zsidó népre. Megcsodálta a római százados hitét, és megjövendölte, hogy a világ minden tájáról sokan jönnek majd, hogy a pátriárkák mellé telepedjenek a mennyek országában (Mt 8,10--11 ). Sôt, élete végén a meggyilkolására készülô zsidó vezetôség hitetlenségének láttán világosan kijelentette: ,,Elveszi az Isten tôletek az ô országát, és olyan népnek adja??? kapja, mely megtermi gyümölcsét.'' (Mt 21,43) Születni fog egy új gyülekezet, Jézus egyháza (Mt 16,18): ez lesz az Isten új vetése, amely majd sokszoros gyümölcsöt terem (Mt 13,8). Az Isten országának Fiai, akik mindig bizakodó imával fordulnak mennyei Atyjukhoz, tudják ugyan, hogy nem csak hallgatniok, hanem tettre is kell váltaniok Jézus szavait (Mt 7,24--27), és igyekeznek is, hogy betöltsék a ,,só'' és a ,,világosság'' szerepét a világban (Mt 5,13--16). Ennek ellenére mégsem képzelik magukat a tökéletesség mintaképének. Jézus arra tanítja ôket, hogy minden nap bocsánatot kérjenek az Istentôl aznapi vétkeikért (Mt 6,11--12), és életük végéig szomjazva vágyakozzanak az egyre tökéletesebb ,,igazságra'', vagyis az Istennek tetszô életre (Mt 5,6). Nem a maguk erejében bíznak ôk, hanem az imádság erejében. Mert tudják, hogy ,,a mennyei Atya megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik tôle'' (Lk 11,13). 5.3. Az új szövetség megvalósítása Jézus életének végén világosan feltárta küldetésének értelmét. Ô az alázatos béke királya, ki szamárháton vonul be Jeruzsálembe (Mt 21,1--9); ô az Isten ,,szolgája'', aki sokakért ontja vérét a bűnök bocsánatára (Mt 26,28); ô az új szövetség megvalósítója, amely a régi szövetség helyébe lép (Lk 22,14--20). Mint az isteni szeretet megtestesítôje vállalja küldetésének vértanújaként a halált, és még a keresztfára szögezve is megfeszítôi számára bocsánatért imádkozik (Lk 23,34). A halott Jézus feltámad, újra él, visszatér tanítványaihoz, békességet ad nekik (Lk 24,36), és megígéri a Szentlélek eljövetelét (Lk 24,49; ApCsel 1,4--5). Az ôbenne megjelent isteni irgalmat és kegyelmet, megtérést és bűnbocsánatot most már apostolai, tanítványai fogják hirdetni Jézus követeiként, minden népnek, Jeruzsálemtôl kezdve egészen a föld határáig és a világ végéig (Lk 24,47; ApCsel 1,8; Mt 28,18--20). Így indul útjára a Jézusra mindig visszaemlékezô és a világ végéig láthatatlanul, de valóságosan velünk maradó Jézusra támaszkodó hívôk serege, Jézust követve, minden nap Jézus keresztjét hordozva (Lk 9,23), Jézusért és az evangéliumért életüket odaáldozva és mégis megnyerve (Mk 8,35), a legkisebb embertestvérekben is Jézust látva és neki szolgálva (Mt 25,31--40), az Atya országa, az örök élet felé. Ôbennük valósul meg örökre az Isten áldása, amikor bemennek uruknak, az Istennek végtelen ,,örömébe'' (Mt 25,21.23), részesei lesznek annak az örök ,,menyegzôi lakomának'', amelyet az Örök Király rendez szeretett Fia számára (Mt 22,2.10), hol Jézus és övéi együtt isszák az új szôlô termését az Atya országában (Mt 26,29), hol az Úr Jézus asztalához ültet és kiszolgál bennünket (Lk 12,37). Így valósul meg az élô Isten szeretetének remekműve: a szeretetben boldogságukat találó emberek ,,örök élete'' (Mt 7,14; 18,8; 19,17.29). Ha tudni akarjuk, hogy miképpen tapasztalták meg, gondolták át és fejezték ki Jézus halála és feltámadása után ezt az örök életet belénk oltó isteni irgalomnak és szeretetnek krisztusi kiáradását az elsô keresztények, akkor lapozzuk fel Szent Pál és Szent János írásait. Ôk az isteni kegyelem és szeretet nagy megéneklôi. ======================================================================== 6. ,,Jézus Krisztusban'' (Róm 8,39) Szent Pál önmagán tapasztalta meg a Jézus keresztje és feltámadása által közénk áradt Isten irgalmas jóságát. Élete kettétört a Damaszkuszhoz vezetô úton. De ebbôl a törésbôl új ember született: az egész világ minden népét átfogó isteni kegyelem apostola. Eltekintünk itt attól a vitatott kérdéstôl, hogy a Pálnak tulajdonított levelek közül egyeseket tanítványai írták-e. Szándékunk inkább az, hogy felfedezzük a valamennyi levélen áthúzódó alapgondolatot. Ez az alapgondolat ugyanis, akárcsak egy szimfónia vezérmotívuma, megjelenik különbözô hangszerelésben, mind Pál korai nagy leveleiben, mind a fogságban írt levelekben, mind pedig a késôi lelkipásztori levelekben. Vázoljuk röviden e hármas változatban megjelenô alapgondolatot. 6.1. Pál alapgondolata Jézus Krisztusban megjelent az Isten ,,igazsága'', vagyis üdvözítô ígéretét megtartó irgalmas hűsége. Ingyenes kegyelmébôl az Isten igaznak ismer el minden embert, aki Jézusban hisz, zsidót és pogányt egyaránt. Isten tanúságot tett irántunk való szeretetérôl azáltal, hogy Krisztus meghalt érettünk, bűneinkért. Így kiengesztelôdtünk az Istennel, és béke van közöttünk és az Isten között. A feltámadt Krisztus által Isten nekünk ajándékozza a Szentlelket, és így kiárasztja szívünkbe szeretetét. A Krisztusba oltott ember új teremtmény, az Atyaisten gyermeke, aki a szeretet útját járja. (Róm 3,21--26; 5,1--11; 1Kor 13; 2Kor 5,17--21; stb.) Az Atyaisten örök szeretetbôl választott ki minket, hogy Krisztus halála és feltámadása révén gyermekei legyünk, és a Szentlélek mint az Istenhez tartozás pecsétje vésôdjék szívünkbe. A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét, hogy bennünket, bűneink miatt halotti állapotban levô embereket, életre keltett Krisztussal. Krisztus a mi békességünk. Mint feltámadt Fô fogja egybe és hatja át Szentlelkének erejével egész testét, az Egyházat. Az ô révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához. (Ef 1,3--14; 2,4--8.14--18; 4,16 stb.) Üdvözítô Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét. Megmentett minket nagy irgalmasságából, hogy a Krisztus által ránk árasztott Szentlélekben való újjászületés fürdôje által kegyelmével megigazuljunk, és az örök élet örököseivé váljunk. (Tit 3,47) Pál a legkülönbözôbb fogalomkörökbôl vett kifejezésekkel írja le azt a csodát, melyet saját maga megtapasztalt és melynek hirdetôje. Jogi kifejezések (,,igaznak elismerni'', ,,gyermeknek fogadni''), személyek közötti viszonyra vonatkozó kifejezések (,,szeretni'', ,,kiengesztelôdni'', ,,békében lenni''), élôlények szervezetére és működéseire vonatkozó kifejezések (,,fô és tagok'' viszonya, ,,újjászületés'', ,,növekvés''), a létre vonatkozó kifejezések (,,újjá teremteni'') sorakoznak egymás mellé, bámulatos gazdagságban. Nem helyes, ha ezt a gazdagságot leszűkítjük, és csupán egy csoporthoz tartozó fogalmakból kiindulva próbálunk egy gondolatrendszert kiépíteni. Az ilyen rendszer lehet imponálóan egységes, de szükségképpen egyoldalú. Az egyoldalúság pedig ellentmondást vált ki, és szakadáshoz vezet. Hogy ezt elkerüljük, nagyon fontos az, hogy ne csak Pál egyes kiragadott szövegeit, hanem teljes gondolatvilágát hagyjuk magunkra hatni, és azt se felejtsük el, hogy Szent Pálnak levelei a Szentírásnak csak egy részét képezik. Csak így lesz felfogásunk igazán kiegyensúlyozott és egyetemes. 6.2. A bűn hatalmából való szabadulás Pál a Krisztusban megjelent isteni kegyelem fényben úszó képét egy igen sötét háttérre rajzolja. Ô meg volt arról gyôzôdve, hogy ,,mindnyájan -- zsidók is, pogányok is -- vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsôségét'' (Róm 3,23). Az elsô ember, Ádám, vétke óta sötét árként hömpölyög a bűn folyama az emberi történelemben (Róm 5,12--14). A ,,Bűn'' mint egy sátáni hatalom uralkodik a világon (Róm 7,14--24). Hiába hallja minden ember lelkiismeretének szavát (Róm 2,14--16), hiába ismerték meg az izraeliták még sokkal világosabban a törvény kinyilatkoztatása által Isten akaratát (Róm 2,1--24), a sátán kísértései és az emberi természet zabolátlan szenvedélyei miatt (Róm 6,12; 7,5.8), végül is mindenki a rosszat teszi (Róm 7,19). Hogy megértsük Pálnak ezt a felfogását, figyelembe kell vennünk azt, hogy szándékosan elvonatkoztat attól a kapcsolattól, amely a Krisztus elôtti vagy a Krisztust még nem ismerô embereket is egybefűzi Krisztussal. Hogy Pál az ilyen kapcsolat lehetôségét nem tagadja, az kitűnik többek között abból, hogy elismeri Ábrahámnak a hit általi megigazulását (Róm 4,1--25). Az ilyen kapcsolat lehetôségét, sôt valóságát, más emberek esetében sem szabad kizárnunk. Az emberiség soha nem létezett egy a krisztusi megváltástól érintetlen és csupán a bűn hatása alatt álló állapotban. ,,Az Isten Fia megtestesülése által valami módon minden egyes emberrel egyesült.'' -- mondja a II. vatikáni zsinat (GS 22). Ezért nem tételezhetjük fel azt, hogy a Krisztust még nem ismerô minden egyes emberre ráillik az a sötét kép, melyet Pál a korabeli pogányokról rajzol meg (Róm 1,18--32). Egyébként maga Pál sem azért mártja ilyen sötét tintába a tollát, hogy kétségbeesésbe hajszoljon. Csak arra szolgál ez a sötét háttér, hogy annál inkább felragyogjon a Jézusban megjelent isteni kegyelem fényessége. Mert ,,amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem'' (Róm 5,20). Jézus lett engesztelô áldozattá bűneinkért (Róm 3,25; 2Kor 5,21), úgyhogy mi az ô jóvoltából elnyerjük bűneink bocsánatát. A Krisztusban hívô ember ,,megigazult'' (Róm 5,16), ,,megszabadult a bűntôl'' (Róm 6,7), ,,kibékült az Istennel'' (Kol 2,20), nincs ellene ,,elmarasztaló ítélet'' (Róm 8,1), ,,megtisztult'' (1Kor 6,11), az Isten megbocsátotta minden bűnét (Kol 2,13), megszabadította a bűn rabságából (Róm 6,18), kiragadta ,,a sötétség hatalmából'', és áthelyezte ,,szeretett Fia országába'' (Kol 1,13). 6.3. Krisztussal, a Szentlélekkel és az Atyaistennel való új viszony Az ilyen bűnbocsánat távolról sem meríti ki a Krisztus által adott üdvösség kincseit. A Krisztusban hívô ember egy teljesen új személyazonosságot kap, melynek lényege a Krisztussal, a Szentlélekkel és az Atyaistennel való újszerű kapcsolat. A feltámadt Krisztussal való bensôséges viszonyt Pál a legváltozatosabb kifejezésekkel írja le. A hívô ember: Krisztus testvére (Róm 8,29), Krisztus társörököse (Róm 8,17), Jézus Krisztusban élô ember (Róm 6,3--11; stb.), Krisztust öltötte magára (Gal 3,27), egy testté lett Krisztussal (Róm 12,5; 1Kor 10,17; stb.), egy lélekké lett Krisztussal (1 Kor 6,17), Krisztus él benne (Gal 2,20), Krisztus alakul ki benne (Gal 4,19). Elenyészik az embereket egymástól elválasztó minden különbség: Krisztus Jézusban valamennyien ,,eggyé'' lettünk (Gal 3,28). Pál meggyôzôdése szerint Jézus halála és feltámadása alapozza meg ezt az új viszonyt. Jézus kiüresítette önmagát, és engedelmeskedett Atyjának a kereszthalálig. Ezért az Atyaisten feltámasztotta, felmagasztalta (Fil 2,7--10). A feltámadt Krisztus ,,éltetô lélek'' (1Kor 15,45), feltámadt teste ,,szellemi test'' (1Kor 15,44). Ez a test mindennél valóságosabb élô valóság, vagyis maga a most már örökké élô Jézus Krisztus, akit annyira áthatott a Szentlélek, hogy jelenlétét, működését már nem akadályozza semmi korlát. Ez a feltámadt Krisztus egyesül láthatatlanul, de valóságosan és maradandóan mivelünk. Ezért mibennünk ,,Krisztus a minden, és ô van mindenben'' (Kol 3,11). A feltámadt Krisztussal való egység köteléke a Szentlélek, az Isten Lelke, a Fiú Lelke. A hívôk ezzel a Szentlélekkel is teljesen új viszonyba kerülnek: az Isten nekünk ,,ajándékozta'' a Szentlelket (Róm 5,5), szívünkbe árasztotta Fia Lelkét (Gal 4,6), Krisztus Lelke, Isten Lelke lakik bennünk (Róm 8,10; 1Kor 3,16), Isten Szentlelke az Istenhez tartozás jele bennünk (Ef 1,13; 4,30), az Isten Lelke vezérel (Róm 8,14), a Lélek lelkünkben tanúságot tesz, hogy Isten gyermekei vagyunk (Róm 8,16). Ô lesz a belénk oltott ,,Lélek törvénye'' (Róm 8,2--4), melyet Jeremiás és Ezekiel jövendölt meg az új szövetség nagy kegyelmeként. Ugyanis ennek a Léleknek gyümölcse bennünk a szeretet (Róm 5,5; Gal 5,22); a szeretet pedig minden törvény tökéletes teljesítése (Róm 13,10). Azok a mózesi törvények, melyek nem a szeretet gyakorlatára, hanem csak a még gyermekded állapotban levô zsidó nép nevelésére szolgáltak, már nem kötik a keresztényeket. Krisztus hívôi tehát felszabadultak a törvény alól, nem oly értelemben, mintha már nem kellene törôdniök az Isten akaratának teljesítésével (Róm 6,15), hanem azért, mert az új szövetségben Isten akarata nem más, mint a Krisztussal és Krisztusért élô ember szeretete (2Kor 5,14). A szeretettôl lángoló ember számára pedig szeretni nem kényszer és teher, hanem szabadság és öröm. A Krisztussal egy Lélekké egyesült ember természetesen egészen új viszonyba kerül az Atyaistennel is. Az ilyen ember: az Atyaisten fogadott gyermeke (Gal 4,4--7; Róm 8,14--17; stb.), Isten családjának tagja (Ef 2,19), Isten boldogságának örököse (Róm 8,16), szabad útja van az Atyához (Ef 2,18; 3,12). Az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való új viszonyt egy mondatban fejezi ki a Korintusiakhoz írt második levél záró üdvözlete, melyet mise elején gyakran ismételni szoktunk: ,,Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek egyesítô ereje legyen mindnyájatokkal!'' (13,13). Jézus Krisztusban, akit az Atya ,,vétkeinkért halálra adott, és megigazulásunkért feltámasztott.'' (Róm 4,25) nyilvánult meg maga az isteni irgalmas kegyesség; ennek a kegyességnek a forrása az Atyaisten örök szeretete; gyümölcse pedig a bennünk lakó és bennünket egy szeretetközösséggé formáló Szentlélek. Az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való ilyen új viszony az embert gyökeresen megváltoztatja. Az ilyen ember ,,új teremtmény'' (2Kor 5,17; Gal 6,15), kit az Isten arra teremtett, hogy jó cselekedeteket végezzen (Ef 2,10). A Fiú, Krisztus, Istennek tökéletes képmása (Kol 1,15); minket pedig arra rendelt az Isten, hogy ,,Fiának képmását'' öltsük magunkra (Róm 8,29). Maga Jézus ,,teremtett'' valamennyiünket önmagában ,,új emberré'' (Ef 2,15). Ez az ,,új ember'' újul meg állandóan ,,Teremtôjének képmására'' azokban, akik a szeretetben élnek (Kol 2,10.14). 6.4. Hit, keresztség és szeretet Maga az Isten adja az embereknek a megigazulás kegyelmét (Róm 8,33) a Jézus keresztáldozatára való tekintettel kijelentett megbocsátó szava, valamint a Jézust és a Szentlelket velünk egyesítô és bennünket így újjáteremtô tette által. Ezért ingyenes kegyelem a második, mennyei Ádámtól, Krisztustól való származásunk (1Kor 15,45-- 48). De ez a kegyelem csak úgy lesz a mi életünk, ha önként megnyitjuk magunkat befogadására, és beleállunk sodrásába. Az alapvetô megnyílás: a hit. Ez a hit, Pál felfogásában, teljes odaadás, melyben az ember szíve-lelke megnyílik a Jézus Krisztusban felénk hajló Isten irgalmának és jóságának befogadására. A hívô ember értelmével és akaratával engedelmesen elfogadja az evangéliumot mint Isten szavát (1Tessz 2,13); hisz az Istenben, ,,aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat Jézus Krisztust'' (Róm 4,24--25). A hit által ismeri el az ember, hogy nem saját erejébôl szabadul meg a bűntôl és haláltól, hanem az irgalmas Isten jóvoltából. Maga ez az Istenben bízó és Istenre hagyatkozó hit sem csupán emberi mű. Az Isten világosítja meg szívünket, hogy Isten dicsôségét felismerjük a keresztre feszített Jézus arcán (2Kor 4,6); az Isten Lelke érteti meg velünk az Isten szeretetének titkát, úgyhogy a keresztre feszített Jézus számunkra nem botrány és balgaság, hanem Isten ereje és bölcsessége (1Kor 1,23; 2,10--12). Csak a Szentlélek által vagyunk képesek megvallani: ,,Jézus az Úr!'' (1Kor 12,3) A Krisztusba vetett hit nyilvános megvallása a Krisztus nevében felvett keresztség. Pál felfogásában a keresztség az, amellyel az Isten bennünket megtisztít, megszentel, megigazulttá tesz (1Kor 6,11), Krisztus halálával és feltámadásával egyesít (Róm 6,1--11; Kol 2,12), átitat a Szentlélekkel (1Kor 12,13), és újjászül Isten gyermekeként és örököseként (Tit 4,5--6). Pál nem lát semmi ellentétet a hit általi üdvösség és a keresztség általi üdvösség között. Az engedelmes hit ugyanis a Krisztushoz tartozást nyilvánosan megvalló keresztséghez vezet, a keresztség pedig mint az egész embert megmozgató hitvallás tesz Krisztus részesévé. A hiten és keresztségen kívül még egy emberi magatartást tart Pál döntô fontosságúnak: ez pedig a szeretet. A szeretet nagyobb még a hitnél is (1Kor 13,2.13); ezért, ,,ha szeretetem nincs, mit sem érek'' (1Kor 13,2). ,,Krisztus Jézusban'' csak egy dolog számít: ,,a szeretet által munkálkodó hit'' (Gal 5,6). Kétségtelen tehát, hogy Pál az örök élet elnyeréséhez mind a hitet, mind a szeretetet szükségesnek tartja, de nem fejtette ki részletesen alapbeállítottságunk e kettôs elemének szerepét. Annyi bizonyos, hogy Szent Pál szerint a hit szeretethez vezet és abban teljesedik ki, úgyhogy a tevékeny szeretetben való megnyilvánulás nélküli hit nem vezetne üdvösségre. Ezért nem Pál elgondolásával, hanem egy ezt félreértô felfogással száll szembe levelében Jakab, amikor azt hangoztatja, hogy a ,,hit tettek nélkül halott'' (2,26). Nem tagadhatjuk, hogy Pál és Jakab álláspontja és szóhasználata merôben különbözik. Pál így ír: ,,Az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerinti tettektôl függetlenül.'' (Róm 3,28) Jakab ezzel szemben így ír: ,,Az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában.'' (Jak 2,24) Hogy megértsük ezt a látszólagos ellentmondást, figyelembe kell vennünk azt, hogy Pál és Jakab ugyanazokat a szavakat különbözô értelemben használja. Pál, amikor hitrôl beszél, mindig az embert az Isten szeretete felé megnyitó teljes, engedelmes önátadásra gondol, melybôl természetszerűleg fakadnak a szeretet tettei. Jakab, amikor idézett szövegünkben a hitrôl beszél, egy csupán értelmi elismerésre gondol, melyre még az ördögök is képesek (Jak 2,19). Az ,,igazzá tevés'' kifejezésen Pál a Krisztushoz való megtéréskor történô bűnbocsánatot és megigazulást érti, és azt hangoztatja, hogy ha valaki a Krisztus iránti hittôl függetlenül törekszik a mózesi törvény rendelkezéseinek megtartására, ez a törekvés nem vezet sikerre, és így nem nyújt számára örök életet. Jakab viszont a már megtért keresztények életében megvalósítandó és az utolsó ítéleten megnyilvánuló ,,igaz'' életmódról beszél, és a Krisztus iránti hitbôl fakadó jó tettek szükségességét hangoztatja (Jak 2,18.22). Mindkét álláspontnak megvan a maga jogosultsága. Pál meglátása azért fontos, mert megóv bennünket a gôgös dicsekvéstôl, és így megôrzi bennünk az alázatos hálát: ,,Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?'' (1Kor 4,7) Jakab meglátása pedig arra szükséges, hogy megôrizzen az érzelmeinkbe temetkezô képzelôdéstôl és az Isten akaratának elhanyagolásától: ,,Aki azonban figyelmesen beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, sôt el is mélyül benne, és nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tetteiben.'' (Jak 1,25) Pál is meg Jakab is Jézus lelkületét tükrözik. Pál levelében a bűnös vámost megvetô farizeus gôgjét elítélô és az ôszinte szívvel Isten irgalmáért könyörgô vámost ,,megigazult''-nak hirdetô Jézus (Lk 18,9--14) szavai visszhangzanak; Jakabnál pedig ott cseng Jézus egy másik szava: Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! -- jut be a mennyek országába. Csak (az jut be a mennyek országába), aki mennyei Atyám akaratát teljesíti.'' (Mt 7,21) E két szempont szerves egységébôl születik az igazi keresztény élet, melynek elválaszthatatlan kettôs oldala a mély alázat és a tevékeny szeretet. 6.5. A Krisztus szerinti élet Szent Pál tanítása szerint a keresztségkor történô megigazulás és megszentelôdés egyúttal felhívás az Istenhez tartozó emberhez illô életszentségre (Róm 6,19.22; 1Tessz 4,7). Pál leveleiben szervesen összetartoznak a kijelentô módban és felszólító módban levô igék. Kijelentô módban állapítja meg Pál az isteni, krisztusi kegyelem csodatettét bennünk: a bűnök bocsánatáról, az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való új viszonyról, a Krisztusban való újjászületésrôl szóló fentebb idézett szövegek bôségesen mutatják ezt. Pál meggyôzôdése szerint ebbôl az isteni tettbôl számunkra új életlehetôség és új életmódra való küldetés származik. Mert Isten gyermekeivé fogadott, Krisztusba öltöztetett, és a Szentlélekkel elárasztott bennünket, azért illenek ránk a következô felszólítások: ,,adjátok magatokat Isten szolgálatára'' (Róm 7,6.13), ,,szenteljétek tagjaitokat az igazság eszközéül Istennek'' (Róm 6,13), ,,adjátok testeteket élô, szent, Istennek tetszô áldozatul'' (Róm 12,1), ,,imádkozzatok szüntelenül; adjatok hálát mindenért'' (1Tessz 5,17--18), ,,tartsátok meg az Isten parancsait'' (vö. 1Kor 7,19), ,,éljetek Istennek tetszô életet, és haladjatok egyre elôbbre'' (1Tessz 4,1), ,,tegyetek jót'' (Ef 2,10), ,,munkáljátok üdvösségteket'' (Fil 2,12), ,,harcoljatok, az Isten segítségében bízva, az ördög kísértései ellen'' (1Kor 6,12--13; Róm 6,8--13; Ef 5,11; 6,12), ,,ápoljátok magatokban ugyanazt a lelkületet, mely Jézus Krisztusban volt'' (Fil 2,5), ,,szeressétek egymást'' (Róm 13,8; 1Kor 13; stb.), ,,legyetek Isten követôi, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket'' (Ef 5,1). A keresztény élet a már megvalósult kegyelem és a még el nem érkezett végsô beteljesedés közötti dinamizmus sodrában áll: már megigazultunk a hit révén (Róm 5,1), de még mindegyikünknek meg kell jelennie Krisztus ítélôszéke elôtt (2Kor 5,10), Krisztusban már elnyertük a megváltást (Ef 1,7), de még várjuk a végsô megváltás napját (Ef 4,30; vö. Róm 8,24), már az Isten országának vagyunk polgárai (Ef 2,19), de míg e testben vándorként élünk, még távol járunk az Úrtól (2Kor 5,6). Ezért még a keresztényt is elfoghatja a félelem (Fil 2,12), ha meggondolja a rá leselkedô veszélyeket. Ha ugyanis nem maradunk meg a jóban, ,,lenyesnek'' bennünket az Isten olajfájáról (Róm 11,22); ha mint pályán küzdô atléták nem ,,futunk'', nem nyerjük el a díjat (1Kor 6,9--10); ha a test gonosz cselekedeteit műveljük, nem örököljük az Isten országát (Gal 5,19--21). De az ilyen félelemnél hatalmasabb a keresztény ember szívében a hála, öröm és bizakodás. Tudjuk, hogy a szeretô Isten azért hívott meg a Krisztussal való egyesülésre, hogy az örök dicsôségre vezessen (Róm 8,28--30). Semmi hatalom nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétôl (Róm 8,31--39). Az Úr ,,jutalmul'' (1Kor 3,8; Kol 3,23--24), ,,díjként'' (1Kor 9,24), igazságos bíró által adott ,,gyôzelmi korona''-ként (2Tim 4,8) adja majd a ,,jó harcot harcolóknak'' (2Tim 4,7) az örök életet, hogy így örökké az Úr Krisztussal lehessünk (1Tessz 4,17). Végeredményben ez az ,,örök élet'' is ,,Isten kegyelmi ajándéka'' (Róm 6,23). Mert ez az örök élet nem más, mint a hozzánk jövô, bennünket önmagával egyesítô, velünk egy testet és egy Lelket alkotó Krisztus örök egyesülése az Atyával: ,,Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.'' (1Kor 15,28) Szent Pálnak az Isten kegyelmérôl való egész felfogását talán úgy értjük meg legjobban, ha emlékezetünkbe idézzük az Úr vacsorájáról szóló tanítását (1Kor 10,1--22; 11,17--34). Az Úr vacsorájának tartásakor az Úr Krisztus megváltó halálát hirdetjük, egészen a világ végéig, az Úr visszajövetelének napjáig (11,26). Az Úr értünk feláldozott testét és vérét vesszük magunkhoz, abban részesülünk (10,16;11,27). Így leszünk valamennyien egy testté, az élô Krisztus testévé (10,17). Ez a csodálatos, új állapot hivatással és felelôsséggel jár: hűséggel tartozunk Istennek, szeretettel tartozunk az embereknek (10,1--13.18--22; 11,27--32). Kísértések kísérik még földi utunkat, de bizalmunk teljes, mert a Fiát nekünk adó hűséges Isten mindig erôt ad a kísértéstôl való szabadulásra (10,13). 6.6 Hála és öröm Pál a Krisztus halála és feltámadása utáni új helyzetben fejti ki ugyanazt az Isten szeretetérôl szóló evangéliumot, melyet Jézus élt és hirdetett. Az Isten országának közelsége Pálnál a feltámadt Krisztus és a Szentlélek bennünk lakásává, a megbocsátó Atya irgalmas jósága a saját Fiát érettünk halálba adó és vele együtt mindent nekünk ajándékozó isteni szeretetté, a Jézus szava iránti hit a Jézust halálából feltámasztó Isten iránti hitté, a bűnösöket üdvözíteni akaró Isten irgalmának megnyilvánulása a zsidók és pogányok közötti különbség eltörlésével minden nemzet üdvösségre hívásának örömhírévé, a feltámadottaknak az Atya országában megült menyegzôi lakomája a Krisztus feltámadásában részesülôk Istennel való örök egyesülésévé lett. Tehát az Isten jóságát hirdetô Jézus örömhírét adja tovább Pál is, csakhogy nála Jézus érettünk való halála és feltámadása szerepel, mint ennek az isteni jóságnak mindent felülmúló kinyilatkoztatása. A Krisztus megjelenése által üldözôbôl apostollá változtatott Pál mindenkinél jobban megélte és ezért mindenkinél erôteljesebben hirdette, hogy az Isten üdvözítô tette teljesen ingyenes kegyelmi ajándék. Ezért alig van szó, mely gyakrabban fordulna elô Pálnál, mint ,,hála'' és ,,öröm''. ,,Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek! az Úr közel van!'' (Fil 4,4.6) ,,Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!'' (2Kor 9,15) Pál ,,evangélium''-a (Róm 2,16) valóban ,,örömhír''. ======================================================================== 7. ,,Élet'' (Jn 17,3) Pál írásai olyanok, mint egy zúgva vágtató hegyi patak. Hatalmas istenélmény hegyébôl forrásoznak, és az egész világot magukkal akarják sodorni a végtelen Isten tengerével való örök, boldogító találkozás felé. János írásait olvasva úgy érezzük, hogy csendes hegyi tó partján állunk. Kifürkészhetetlen titkok mélységét rejtô kristálytiszta színén az égig érô havasok és a csendesen ôrködô fenyôerdôk tükrözôdnek. Pálnak még hevesen és hosszasan vitatkoznia kellett az ember üdvösségét a mózesi törvénytôl váró felfogás képviselôivel (Róm 1--8; Gal 1--4); Jánosnál ez a vita már a múlté, és egy rövid mondat elég megoldására: ,,A törvényt Mózes közvetítette; a kegyelem és igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk'' (Jn 1,17) Ez a ,,kegyelem'': egyszülött Fiát a világ üdvösségéért odaadó Atyaisten szeretete (Jn 3,16); ez az ,,igazság'' pedig a Jézus egész lényében megvalósuló isteni szeretet megnyilvánulása (Jn 1,10.14; 3,16). 7.1. János alapgondolata János evangéliumának és leveleinek alapgondolatát így fejezhetnénk ki: Az Isten élô (Jn 6,57) és igaz (Jn 17,3) Isten, mindent felülmúló lélek (Jn 4,24), csupa világosság (1Jn 1,5), csupa szeretet (1Jn 4,10). Az Atyaisten kebelében kezdettôl fogva él az Atya Igéje, egyszülött Fia (Jn 1,1.2.14.18). Ebben a Fiúban is ,,élet'' van (Jn 1,4), ô is ,,igazi világosság'' (Jn 1,9); ôt szereti mindenek felett az Atya (3,35). E világ viszont, ámbár az Isten teremtménye (Jn 1,3), valami gonosz erônek, a ,,világ fejedelmé''-nek (Jn 14,30) hatalma alatt áll. Ezért az e világra születô emberek nem lélekbôl, hanem ,,testbôl'' születnek (Jn 3,6); e világ a hazugság (Jn 8,44.55), sötétség (Jn 3,19), bűnös kívánságok és kevélység (1Jn 2,16) világa, és ezért a halál felé haladó (Jn 8,21), elmúlásra ítélt világ (1Jn 2,17). De, csodálatosképpen, az Isten mégis szereti ezt a világot (Jn 3,16), éspedig annyira, hogy végtelenül szeretett egyszülött Fiát küldi el (Jn 6,57), adja oda (Jn 3,16) a világ megmentéséért (Jn 3,17). Ezért az Ige (a Fiú) ,,testté'', vagyis emberré lesz, és közöttünk lakozik (Jn 1,14). Ebben a hazug világban ô az ,,igazság'' (Jn 14,6); ebben a sötét világban ô a ,,világosság'' (Jn 8,12); a testbôl született világba ô árasztja bele a Lelket (Jn 7,39; 16,7); ebben a bűnös kívánságoktól és gôgtôl kormányzott világban ô a ,,bűntelen'' (Jn 8,46); ô az, aki az Atyát és az embereket (tanítványait) a végsôkig szereti (Jn 13,1.34). Jézus megjelenése azonban a sötétség hatalmainak ellentámadását váltja ki. A maguk dicsôségét keresô, bűneikben tetszelgô, hazugságukba takaródzó ,,sötétség fiai'' ki akarják oltani a szemüket bántó fényt, megölik Jézust. Jézusnak ez a halála azonban nem bukás, hanem felmagasztalás: a mindvégig a szeretetben kitartó Fiú visszatérése az Atyához (Jn 16,28). Azonban ez a visszatérés nem jelent az emberektôl való elszakadást. Ellenkezôleg, Jézus, ígéretéhez híven (Jn 14,3; 16,22), újra visszajön miközénk, és saját leheleteként adja hívô tanítványainak a Szentlelket (Jn 20,22). Így mindörökké bennünk marad Jézus, és bennünk marad a szeretet, mellyel az Atya szereti Fiát (Jn 17,26). Így eggyé leszünk az Atyával és a Fiúval (Jn 17,21), és -- e világon is, a másvilágon is -- örök életben részesülünk (Jn 6,47). 7.2. Bűneink lemosása Pálhoz hasonlóan, János is sötét hátteret fest e fényes kép mögé. ,,A világ teljesen a gonoszságban fetreng.'' (1Jn 5,19) ,,Minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége.'' (1Jn 2,16) Ezért az ,,e világból való'', az ,,alulról való'' (Jn 8,23), a csak a ,,testbôl született'' (Jn 3,6) emberek nem képesek a maguk erejébôl kiszabadulni a bűnök kötelékeibôl, és bemenni az Isten országába, az életbe (Jn 3,5.16). De Jézus, Isten áldozati báránya ,,elveszi a világ bűneit'' (Jn 1,29; 1Jn 2,2). Ô az, aki ,,vérével minden bűnt lemos rólunk'' (1Jn 1,7). 7.3. Az Atya és a Fiú egységében való részesülés A Jézus által adott kegyelem azonban nem csupán a bűneink lemosásában áll. Az égbôl szállott kenyér, Jézus, a világ életéért feltámadott testét adja nekünk eledelül (Jn 6,51): így ô mibennünk marad, mi pedig ôbenne (Jn 6,56; vö. 14,20--21; 15,1--11). Jézussal együtt bennünk marad a Szentlélek is (Jn 14,17; 16,7). Sôt, Jézussal együtt maga az Atya is hozzánk jön, és bennünk lakozik (Jn 14,23). Így részesülünk az Atya és a Fiú csodálatos egységében (Jn 17,20--26): az Isten bennünk marad, és mi az Istenben maradunk (1Jn 2,5--6.24; 3,24; 4,11--12.15--16; 5,20). Ez az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való egyesülés Istentôl való újjászületést jelent (Jn 1,12--13): már most valóban Isten gyermekei vagyunk (1Jn 3,1--2), már most a miénk az örök élet (Jn 6,54.57). 7.4. Hinni, újjászületni, Krisztust enni, szeretni János szerint az örök élet elnyeréséhez és megtartásához szükséges a hit, a keresztség, a szentáldozás és a szeretet. ,,Aki hisz a Fiúban, az örökké él.'' (Jn 3,36) Hinni annyit jelent, mint elfogadni azt, hogy Jézus a messiás, Jézus az Isten Fia (Jn 20,31); hogy az ô szava örök életet adó tanítás (Jn 6,68--69). Hinni annyit jelent, mint szívvel-lélekkel Jézushoz ,,jönni'' (Jn 6,64- -65; 5,40), nyomába szegôdni. A Jézussal való találkozás által megismertük az Isten szeretetét, és hittünk benne (1Jn 4,16). Erre a hitre a szívünk mélyén bennünket tanító Isten ösztökél: senki sem jöhet Jézushoz, ha az Atya nem vonzza (Jn 6,44--45.64--65). ,,Aki nem vízbôl és Szentlélekbôl születik, az nem megy be az Isten országába'' (Jn 3,5) Az új életünk kezdete a Szentlélek ereje által bennünket Isten gyermekeiként szülô keresztség szentsége. ,,Aki engem eszik, élni fog általam'' (Jn 6,57). Jézus a világ életéért feláldozott testét és vérét, vagyis önmagát adja nekünk valóságos ételnek, italnak, hogy azt magunkhoz véve örökké éljünk (Jn 6,51--58). Mindennél inkább hangsúlyozza azonban János a szeretet, éspedig a testvéri szeretet méltóságát és szükségességét. Csak akkor vagyunk Jézus tanítványai, ha szeretjük egymást (Jn 13,35); csak az, aki szereti testvéreit, jutott el a világosságra (1Jn 2,10--11); csak az, aki szereti testvéreit, származik Istentôl (1Jn 3,10); csak az, aki szereti testvéreit, ismeri az Istent (1Jn 4,7--8); csak az, aki szereti testvéreit, született az Istentôl (1Jn 4,7); csak abban, aki szereti testvéreit, marad az Isten (1Jn 4,12.16). 7.5. Bennünk az örök élet Az Isten gyermekeként újjászületett ember Jézusban marad, mint szôlôvesszô a szôlôtôben, és így bô termést hoz (Jn 15,4). Jézus nélkül üdvösségünk hasznára semmit sem tehetünk (Jn 15,5). De ha Jézusban maradunk, és Jézus mibennünk marad, akkor meg fogjuk tartani az Isten parancsait, és ezt nem fogjuk nehéznek érezni (1Jn 5,2--3; Jn 15,10). Isten parancsa, Jézus új parancsa ugyanis nem más, mint: 1) hinni a Jézusban megjelent isteni szeretetben (Jn 6,29); 2) szeretni úgy, ahogy Jézus szeretett (Jn 13,34; 15,12; 1Jn 3,16.23). Az Isten végtelen szeretete, melyet megtapasztaltunk, a leghathatósabb indíték az ilyen szeretetre: ,,Ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Ha szeretjük egymás, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.'' (1Jn 4,11--12) Az ilyen ember már ,,most át is ment a halálból az életbe'' (Jn 5,24); már most örök isteni élettel él (3,18--19; 5,24--29; 6,40--57; 17,3). Így teljesedik be az isteni szeretetélet áradása: ,,Amint engem küldött az élô Atya, és én az Atya által élek, úgy, aki engem eszik, él énáltalam.'' (Jn 6,57) 7.6. A Szentírás tanításának összefoglalása Ezzel be is fejeztük az Isten jóságának kiáradásáról szóló szentírási tanítás vázolását. Ebbôl a kifejtésbôl talán világossá vált, hogy miért adtuk könyvünknek a ,,Jó az Isten -- Élet Krisztusban'' címet, ,,Jó az Isten'': ez az állítás fejezi ki Jézus életének és tanításának a három szinoptikus evangéliumban lejegyzett lényegét. Pál szerint Istennek ez a jósága abban nyilvánult meg, hogy Jézus halála és feltámadása jóvoltából mi ,,Krisztusban'' Isten megigazult gyermekeivé, örököseivé, Krisztus testének tagjaivá, a Szentlélek templomává, az Isten képére megújult teremtménnyé lettünk. János azt fűzi hozzá, hogy ez a Krisztusban megnyilvánult isteni szeretet és jóság belevonz bennünket az Atya és a Fiú szeretetközösségébe és így magának az Istennek örök ,,életében'' részesít. Így tudjuk meg, hogy a szépség, jóság, megbocsátás és remény élményeiben felvillanó sejtés nem vágyálom, hanem boldogító valóság. Van Isten, szeret az Isten, hozzánk jön az Isten, haza vár az Isten. Ezt tudta, élte, hirdette, ezért halt meg Jézus. Ezt tapasztalta meg Pál és János Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele által. Ezt hiszik és ebbôl a meggyôzôdésbôl élnek a keresztények a mai napig. Ezt az isteni jóságot fogják dicsérni az Atya országában mindörökké. ======================================================================== 8.1. Krisztus örömhíre az ókori világban A Jézus Krisztusban megvalósult isteni szeretetrôl szóló örömhírt az ókor keresztényei óriási lelkesedéssel hirdették a görög műveltségű római birodalom világában. Az akkori kor emberei között nagy volt a vágyakozás az evilág korlátaitól és szenvedéseitôl való szabadulásra. Számos bölcseleti iskola és sok új vallás igyekezett eleget tenni ennek a vágyakozásnak. A bölcselôk közül sokan, plátói és sztoikus gondolatokat tovább fejtegetve, azt hirdették, hogy az ember értelmes lelke származásánál fogva égi, örök és isteni természetű, és ezért a szenvedélyektôl mentes, értelmes életmód által az ember lelke képes levetni az anyagi test bilincseit és visszatérni eredeti boldog állapotába. A Közel-Keletrôl származó új vallások ezzel szemben azt hirdették, hogy az anyagi valósággal való érintkezés által az ember lelke gyökeresen megromlott, és ezért csak egy kívülrôl jövô Szabadító képes az embereket kimenteni reménytelen helyzetükbôl. E Szabadítóval való kapcsolatot ezek a vallások titkos tanok közlése és beavatási szertartások végzése által igyekeztek létrehozni. Tanításuk szerint a titokba és szertartásokba beavatottak üdvössége bizonyos, bármilyen is legyen erkölcsi magatartásuk. Az ókori keresztényeknek úgy kellett hirdetniök az evangéliumot, hogy az ilyen gondolatvilágban élô emberek jól megértsék a kereszténység igazi tanítását. A kereszténység is tanítja, hogy az embereknek egy az Istentôl küldött, ,,fentrôl'' jövô Szabadítóra van szükségük. De a keresztények által hirdetett Szabadító cseppet sem hasonlít az akkori vallások mitológikus szabadító istenségeihez. Mária fia, Jézus ember, aki a történelem színpadán lépett fel; ismerjük tetteit és tanítását; mindenki szeme láttára halt meg egy Poncius Pilátusnak nevezett kormányzó alatt Jeruzsálem városfalai elôtt a keresztfán. Alakja vonzó; tanítása egyszerű és mégis kimeríthetetlenül mélységes. Az ô feltámadása által szabadult meg, elsônek ôbenne, az ,,ember'' a halandóság bilincseitôl. A mi emberségünkkel azonos emberségében trónol a feltámadt Krisztus az Atyaisten jobbján. Ez a valóságos ember, Jézus Krisztus, ugyanakkor az Atyaisten örök Fia; valóságos Isten és valóságos ember. Éppen ezért ô az egyetlen Közvetítô Isten és az emberek között. A belé vetett hit és az ô nevében felvett szentségek kapcsolnak össze vele bennünket is, és tesznek megváltásának részesévé. De a hit és keresztség által történô újjászületés egyben egy új erkölcsi életnek a kiindulópontja is. Jézus nemcsak megváltónk, hanem mesterünk és példaképünk is. Ha nem teljesítjük, az ô nyomán járva, az Atya akaratát, nem lesz részünk életében. A Jézusban és a Szentlélekben újjászületett Isten gyermekeinek kötelessége, hogy ,,Isten követôi'' legyenek, és a ,,szeretetben'' éljenek (Ef 5,1). A Jézussal és a Szentlélekkel való egyesülés teszi képessé az embert arra, hogy ,,Isten követôje''-ként éljen. Az Istent követô élet ugyanis nem csupán emberi erôfeszítés eredménye, ahogy azt az akkori bölcselôk gondolták. Maga az Isten szállt le hozzánk Fiának és a Szentléleknek küldetése által, hogy velünk egyesüljön, és oly magasságokba emeljen, amelyek felülmúlják minden teremtmény mértékét. ,,Az Isten Fia emberré lett avégbôl, hogy az emberek Isten faivá legyenek'' -- ezt a kijelentést ismétlik szüntelenül az ókor egyházatyái. Az emberi szabad akaratot tagadó és az ember üdvösségét erkölcsi viselkedésétôl függetlenítô akkori fatalisztikus felfogásokkal szemben az egyházatyák mindig hangoztatták ugyan, hogy az Isten által teremtett ember szabad akarattal rendelkezô lény, de ugyanakkor arról is meg voltak gyôzôdve, hogy csupán emberi szabad akarattal senki sem képes feltornászni magát az Isten követésének színvonalára. Maga az Isten hajol le hozzánk, és Bölcsessége (Igéje) és Szentlelke által megérinti szívünk legmélyét, és így tesz képessé arra, hogy úgy szeressünk, ahogy ô szeret. Az Isten azonban sohasem vezeti erôszakkal, kényszerrel az embereket. Az Isten hív -- mi válaszolunk; az Isten vonz -- mi engedünk a vonzásnak. Az embernek megvan az a félelmes képessége, hogy ellenálljon az Istennek, elzárja magát az élettôl és a boldogságtól. E világ sötétsége és kísértései is lefelé húzzák. Ezért mindennél fontosabb a hitbôl fakadó imádság: általa folyik egybe az Isten akarata és a mi akaratunk, lesz az Isten ereje a mi erôsségünk. Így lesz az ember Isten szeretetének letéteményese és képviselôje e világban. Isten örök léte: szeretet; Jézus személyének és művének lényege: szeretet; a Szentlélek gyümölcse: szeretet; a szabad akaratával Istennel egybeforró embernek már e földön kezdôdô örök, isteni élete: szeretet. Ez az a tanítás, amelyet ezer változatban olvashatunk az egyházatyák műveiben. Ha a szinoptikus evangéliumokat furulyához, Pált harsonához, Jánost hegedűhöz hasonlítjuk, akkor úgy mondhatjuk, hogy az egyházatyák serege mintegy zenekar, melyben a legkülönbözôbb hangszerek a legváltozatosabb variációkban szólaltatják meg ugyanazt a dallamot. Van közöttük cselló (Ireneusz), zongora (Origenész), fuvola (Ciprián), nagydob (Atanáz), hárfa (Aranyszájú János), orgona (Alexandriai Cirill), brácsa (Ágoston) és még sok minden más hangszer. Összhangjuk bámulatos harmóniájú szimfónia. Olvassunk néhány jellegzetes szöveget, hogy beleélhessük magunkat ezeknek a szenteknek és bölcseknek világába. Több hasznunk lesz belôle, mint sok modern, múló értékű tanulmány olvasásából. Iréneusz (lyoni püspök, +202 körül; a 2. század legnagyobb hittudósa) az emberiséget üdvözítô Atya, Fiú és Szentlélek szerepét így fejti ki: ,,Azért lett emberré az Ige, hogy az ember, befogadván az Igét és megkapván a fogadott gyermekséget, Isten gyermekévé váljék.'' (Adversus haereses 3,19,1) ,,Az Isten Igéje, a mi Urunk Jézus Krisztus, túláradó szeretetétôl indíttatva, az lett, ami mi vagyunk, hogy bennünket azzá tegyen, ami ô.'' (Adversus haereses, 5, praef.) ,,A keresztség adja meg nekünk az Atyaistentôl való újjászületés kegyelmét, a Fia által, a Szentlélekben. A Szentlélek az Igéhez, vagyis a Fiúhoz vezeti azokat, akik a Szentlelket magukban hordozzák; a Fiú az Atyának mutatja be ôket; az Atya pedig halhatatlanságot ad nekik. A Szentlélek nélkül nem láthatjuk az Isten Fiát, és a Fiú nélkül nem közeledhetünk az Atyához, mert az Atya ismerete a Fiú, és a Fiút a Szentlélek által ismerjük meg.'' (Demonstratio praedicationis apostolicae, 7) ,,A Szentlélek leszállt az ember fiává lett Isten Fiára. Így hozzászokott a Szentlélek ahhoz, hogy az emberi nemmel lakozzék, az emberekben lelje nyugvóhelyét, és az Isten teremtményében lakjék. Ez a Szentlélek az emberekben az Atya akaratát valósítja meg, és megújítja ôket, úgyhogy ósdiságuk Krisztus újdonságává változik.'' (Adversus haereses 3,17,1) Origenész (alexandriai pap, +254, a 3. század legnagyobb hittudósa) egész gondolatrendszere nem más, mint az Isten jóságának teológiája. Idézzünk ízelítôül csak egy szöveget, mely még ma is alkalmas arra, hogy az egész kegyelemtan szintéziséül szolgáljon: ,, 'A nekünk ajándékozott Szentlélek által kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.' (Róm 5,5) Ezzel a szöveggel kapcsolatban a következô kérdést kell megvizsgálnunk: a szívünkbe kiáradt 'szeretet' vajon azt a szeretetet jelenti-e, mellyel mi szeretjük Istent, vagy pedig azt a szeretetet, mellyel Isten szeret bennünket? Ha arról a szeretetrôl van itt szó, mellyel mi szeretjük Istent, akkor ez a szöveg nem szorul magyarázatra. Ha azonban a szívünkbe kiáradt szeretet itt azt a szeretetet jelenti, mellyel Isten szeret bennünket, akkor azt kell mondanunk, hogy éppen ez a szeretet a Szentlélek legnagyobb adománya. Minket megelôzve adta nekünk Isten szeretetének adományát, és így, mert az Isten szeret bennünket, vagyunk képesek mi is szeretni az Istent. Pál leveleiben elôfordul a 'szeretet Szentlelke' (vö. Róm 15,30) kifejezés; Istent is 'szeretet'-nek nevezi (a szentírás) (1Jn 4,9); Krisztust pedig a 'szeretet Fiá'-nak (Kol 1,23) mondja Pál. Ha tehát létezik a 'szeretet Szentlelke' és a 'szeretet Fia' és a 'szeretet-Isten', akkor bizonyos, hogy mind a Fiú, mind a Szentlélek ugyanabból az egyetlen forrásból származik, vagyis az atyai Istenségbôl. Ugyanennek a forrásnak bôségébôl áradt ki a keresztények szívébe is bôségesen a szeretet avégbôl, hogy Péter apostol tanítása szerint -- 'részesüljünk az isteni természetben' (2Pét 1,4). A Szentléleknek ez az ajándéka valósítja meg az Úr (Krisztus) következô szavát: 'Amint te, Atyám, bennem vagy, és én benned, úgy legyenek ôk is bennünk eggyé' (Jn 17,21) Az ilyen emberek a Szentlélek által közvetített bôséges (isteni) szeretet által lettek részesévé az isteni természetnek.'' (Commentarium in epistolam ad Romanos, 4,9) Ireneusznál és Origenésznél már feltűnik a görög atyák kegyelemtanának alapgondolata: a Szentháromság irgalmas és csodálatos belénkáramlása által az ember ,,megistenül'', részesül az Isten természetében, szeretetében, életében. Mielôtt azonban az ezt a gondolatot tovább fejlesztô görög atyák szövegeit idéznénk, hallgassunk egy latin egyházatya, Kartágó vértanú püspöke, Szent Ciprián (+258) szavára, aki nemes egyszerűséggel fejti ki az Isten segítségére támaszkodó keresztény ember életmódját. Szavai annál megkapóbbak, ha meggondoljuk, hogy ô maga élete árán követte ezt a tanítást. ,, 'Legyen meg a te akaratod!' (Mt 6,10) Könyörgünk az Istenhez, és kérjük, hogy mi teljesítsük az ô akaratát. Ugyanis ahhoz, hogy teljesítsük az Isten akaratát, szükségünk van az Isten jóakaratára, vagyis segítségére és oltalmára. Mert egy ember sem a maga erejébôl erôs, hanem csak az Isten kegyessége és irgalma óvja meg... Isten akarata az, amit Krisztus tett és tanított, vagyis alázatosan viselkedni, állhatatosan hinni, illendôen beszélni, igazságosan cselekedni, erkölcseinket fegyelmezni, képtelennek lenni mások megbántására és képesnek lenni a bántalmak elviselésére, testvéreinkkel békében élni, Urunkat teljes szívbôl szeretni: szeretni mint Atyát, tisztelni mint Istent, soha semmit sem értékelni többre Krisztusnál, mint ahogy Krisztus sem értékelt semmit többre nálunknál, elszakíthatatlanul Krisztus szeretetéhez ragaszkodni, bátran és hűségesen keresztje mellé állni, amikor pedig Krisztus neve és a neki kijáró tisztelet forog kockán, ôt állhatatosan megvallani, a kínvallatáskor bizalmunkat megôrizni, a gyôzelem koronáját nekünk adó vértanúhalált türelmesen elviselni. Ebben nyilvánul meg az, hogy Krisztus társörökösei akarunk lenni; ebben áll Isten parancsainak megtartása; ebben áll az Atya akaratának teljesítése.'' (De dominica oratione, 14--15) ======================================================================== 8.2. Megistenülés De térjünk vissza a görög egyházatyák felfogásának ismertetéséhez. Atanáz, Didümosz, Naziánci és Nüsszai Gergely, Alexandriai Cirill, Maximosz, az areopágoszi Dénesnek tulajdonított művek -- hogy csak a legnagyobbakat említsük -- egyhangúan magasztalják az Isten kegyelmébôl megvalósuló megistenülésünk csodáját. Ez a megistenülés (theopoiészisz, theószisz) nem más, mint az ember lelkének legmélyén megvalósuló, az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való közvetlen egyesülés. Az embereknek ezt a megistenülését az Isten ,,megemberesülése'' (anthrópopoiészesz) teszi lehetôvé: mert Isten Krisztusban emberré lett, azért válhatik az ember, Krisztussal egyesülve istenné. Ezt a csodát a Krisztus által nekünk adott Szentlélek valósítja meg: ô formálja ki bennünk az isteni természetben részesülô ember lelki szépségét. Így lesz az Isten képmására teremtett ember valóban az Isten ,,hasonmása''. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen csoda felülmúlja a teremtett világ minden erejét. Csak az Isten maga tud megisteníteni bennünket. Az ember részérôl hit, keresztség, szentáldozás, erényes élet, ima, fôképpen pedig a tökéletes szeretet alkotja ennek az isteni életnek lüktetését. Az Isten ugyanis az ember közreműködésével vezeti az embereket és az egész világot az isteni élet teljessége felé. Számtalan szöveget idézhetnénk, melyek ezt a felfogást tükrözik. Elégedjünk meg néhány különösen jellegzetes idézettel. Atanáz (alexandriai püspök, +373; a niceai zsinat hitvallásának hôsies védelmezôje) így ír: ,,Lásd az Isten emberszeretetét: ô Teremtônk, de kegyelembôl teremtményeinek Atyjává lesz. Ez akkor valósul meg, amikor -- amint Pál apostol mondja --, az Isten a teremtett ember szívébe kiárasztja Fiának Lelkét, aki Istent így szólítja: 'Abba, Atya' (Gal 4,6). Az ilyen ember befogadta Isten Igéjét, és így hatalmat kapott tôle, hogy Isten gyermekévé váljék. Minthogy az emberek természetüknél fogva teremtmények, csak úgy válhatnak Isten gyermekeivé, ha Isten természet szerinti valódi Fiának Lelkét fogadják be. Azért lett testté az Ige, hogy ezt megvalósítsa és képessé tegye az embert az Istenség befogadására.'' (Adversus Arianos oratio 2,59) Atanáz és a IV. század többi nagy egyházatyái hangoztatják, hogy a Szentlélek Istenségének legszebb bizonyítéka az, hogy bennünk lakása megistenít minket. A Szentlélek művérôl szóló számos szebbnél szebb szöveg közül idézzünk csak egyet, az alexandriai vak hittudósnak, Didümosznak (+398 körül) dicshimnuszát: ,,Isten Lelke szentelt meg bennünket, és megszentelô működése által elvezetett a tökéletességre. Ô világosított meg, erôsített és éltetett, hiszen ô lakik egészen mindnyájunkban és mindenkiben, és jósága révén mindnyájan egészen ôbenne részesülünk. Ô valósítja meg mindenkiben a szentséget, a szeretetet, a békét, a bölcsességet, az örömöt, a biztonságot és minden jót. Ôáltala és az ô jóvoltából lakozik bennünk bizalmas közelségben az Atyaisten. A Szentlélek megszentel és éltet, égi fényben részesít, megôrzi mindnyájunk rendíthetetlen állhatatosságát, megihleti az apostolokat és prófétákat, erôt ad a vértanúknak, hogy kibírják a zsarnok kegyetlenségét. Mint úr megújít és megszabadít, mint a gyermekké fogadás Lelke Isten gyermekeivé tesz. Általa születünk Istentôl, általa fedi el Isten bűneinket, általa nyerjük el az Istennel való bizalmas barátságot. Általa nyerik el az igazak a gyôzelem koronáját, jutnak minden jó birtokába, lesznek az ég lakói, birtokolják a végtelen életet és az Isten országának örök örökségét. Amikor az újjászületés által a Szentlélekben részesülünk, akkor lesznek mieink a felsorolt összes javak, és 'leszünk részesévé -- amint a Katolikus Levelek mondják (2Pt 1,4) -- az isteni természetnek'. Mert aki a hervadhatatlan és örök megvilágosítás szentségét (vagyis a keresztséget) felvette, annak lelke nem öregszik meg, hanem mindig fiatal és gyermekded marad, és hasonlóvá válik ahhoz, 'aki egyedül halhatatlan, és megközelíthetetlen fényességben lakozik'' (1Tim 6,16).' (De Trinitate 2,1) Origenész, Atanáz és Didümosz az alexandriai irányzathoz tartoznak. E mellett az irányzat mellett az ókorban az antiochiai irányzat is nagy szerepet játszott. Az utóbbi irányzathoz tartozó hittudósok kevésbé hajlanak a magasröptű elméletek kidolgozására, de annál lelkesebben zengik a hála dicshimnuszát azokért a kincsekért, melyekkel Isten kegyelme elhalmoz bennünket. A szentségek hatásának magyarázata adott jó alkalmat arra, hogy Isten bôkezű jóságát dicsérjék. Az antiochiai irányzat legnagyobbik képviselôje, Aranyszájú Szent János (+407) így magasztalja a keresztség gyümölcseit: ,,Isten megbocsátja bűneinket. Az újjászületés fürdôje által teszi ezt. Ekkor érinti meg a kegyelem az ember lelkét és kiirtja belôle a bűnt. Ezért a megkeresztelt ember lelke tisztább, mint a napsugár. Olyan lett ez a lélek, mint amilyen az ember lelke kezdetben volt. Sôt, sokkal jobbá lett, mint amilyen kezdetben volt. Mert ez a lélek most a Szentlelket birtokolja; a Szentlélek pedig teljesen lángra lobbantja az ember lelkét, és növeli szentségét. Ahogy az ötvösök megolvasztják az arany és ezüstércet, és így tisztítják, újítják meg azt, úgy a Szentlélek is a keresztségben, mintegy kohóban, megolvasztja az ember lelkét, elemészti a bűn salakját, és oly fényessé teszi a lelket, hogy ragyogóbb minden aranynál.'' (Homilia in 1. ep ad Corinthios 15,29) ,,'Áldott legyen az Isten, aki egyedül visz véghez csodákat' (Zsolt 72,18), aki mindent teremt és mindent megújít. Akik tegnap még foglyok voltak, ma szabadok és az Egyház polgárai. Akik tegnap még a bűn szégyenét hordozták, ma bizalommal igaznak vallják magukat. Nemcsak szabadok, hanem szentek is; nemcsak szentek, hanem igazak is; nemcsak igazak, hanem Isten gyermekei is; nemcsak Isten gyermekei, hanem örökösei is; nemcsak Isten örökösei, hanem Krisztus testvérei is; nemcsak Krisztus testvérei, hanem Krisztus társörökösei is; nemcsak Krisztus társörökösei, hanem Krisztus testének tagjai is; nemcsak tagok, hanem Isten templomai is; nemcsak Isten templomai, hanem a Szentlélek eszközei is. 'Áldott legyen az Isten, aki egyedül visz véghez csodákat.' Megértettétek, hogy mennyi adományt nyerünk el a keresztség által? Sokan azt hiszik, hogy a keresztség egyetlen adománya a bűnbocsánat, de mi nem egy, hanem tíz adományt soroltunk fel, és ez valamennyi a keresztség ajándéka.'' (Catechesis baptismalis 3,5--6). A görög egyházatyák sorát zárjuk le az utolsó nagy alexandriai hittudós püspök, Cirill (+444) szavaival: ,,A Szentlélek pecsétje újraformálja bennünk az Isten képmását. Ezért lehetetlen az, hogy a Szentlélek teremtmény legyen. Hisz általa az isteni lényeg képmása vésôdik belénk, és az Isten teremtetlen természetének lenyomata marad bennünk. Ugyanis a Szentlélek nem úgy festi le az isteni lényeg képét bennünk, mint ahogy egy festô szokott képeket festeni. A Szentlélek nem különbözik az isteni lényegtôl. Maga a Lélek, aki Isten és az Istentôl származik, önmagát nyomja láthatatlanul az ôt befogadó emberek szívébe, éppúgy, mint ahogy a pecsétgyűrű nyomódik a pecsétviaszba. A Szentlélek önmagát adja az embernek és így teszi a Szentlélekhez hasonlóvá az embert. Ilyen módon festi újra az (ember) természetét az (isteni) minta szépsége szerint, és visszaállítja az emberben az Isten képmását.'' (Thesaurus de Trinitate, 34). ======================================================================== 8.3. Az Isten szeretete mibennünk Hogyan nyilvánul meg az emberben az isteni természetben való csodálatos részesedés? E kérdésre a latin egyházatyák adják a legtömörebb választ. Válaszuk ez: a szeretet által! A latin egyházatyák fô figyelme ugyanis arra irányult, hogy miképpen gyógyítja meg az isteni kegyelem az emberekben a bűn által ütött sebeket azáltal, hogy részesévé teszi az isteni szeretetnek. Idézzünk néhány jellegzetes szöveget. A ,,kegyelem mestere'', Ágoston (+430) így ír: ,,Az Isten által szívünkbe írt törvény (Jer 31,33) nem más, mint a Szentlélek jelenléte bennünk. Hiszen ez a Szentlélek az Isten ujja (Lk 11,20; Mt 12,28). Az ô jelenléte révén árad ki a szívünkbe a szeretet (Róm 5,5; Ágoston az ebben a versben elôforduló ,,szeretet'' szót Isten iránti szeretetünkként értelmezi). Ez a szeretet pedig 'a törvény tökéletes teljesítése' (Róm 13,10) és 'a parancsolat célja' (1Tim 1,5).'' (De Spiritu et littera 21,36) ,,Ha egy emberben van szeretet, akkor nem kell messze küldenünk, hogy meglássa az Istent. Nézzen csak a lelkiismeretébe. Ott megláthatja az Istent. Ha szívében nem lakik szeretet, akkor nem lakik ott az Isten sem. De ha szeretet lakik szívében, akkor ott lakik az Isten is. Az égben trónoló Istent akarod látni? Szeress! Akkor, mintha csak az Isten ege lennél, benned lakozik az Isten!'' (Enarrationes in Psalmos 149,4) ,,Csak a szeretet különbözteti meg az Isten fiait az ördög fiaitól. Akárki vethet keresztet; akárki mondhat áment; akárki énekelheti az alleluját; akárki felveheti a keresztséget; akárki beléphet a templomba; akárki építheti a templom falait: ami megkülönbözteti az Isten fiait az ördög fiaitól, az egyesegyedül a szeretet. Akiben van szeretet, az Istentôl született. Akiben nincs szeretet, az nem született az Istentôl. Fontos jel ez! Fontos megkülönböztetés! Legyen bár mindened, ha ez az egy, a szeretet hiányzik, a többi mit sem ér. Viszont, ha semmi másod nincsen is, legyen benned szeretet; ezzel teljesítetted (az Isten) törvényét.'' (In epistolam Joannis 5,7). Nagy Szent Leó pápa (+461), a római néphez intézett prédikációjában, ugyanilyen értelemben beszél: ,,Ha hittel és bölcseséggel gondoljuk át az ember teremtésének kezdetét, megértjük, hogy az Isten azért teremtette az embert saját képére, hogy kövesse Teremtôjét. Az emberi természet méltósága úgy valósul meg, ha az emberben, mintegy tükörben, az Isten jóságának formája ragyog fel. Ezt a formát újítja meg bennünk nap mint nap a Megváltó kegyelme. Így az elsô Ádámban elbukott ember a második Ádámban (Krisztusban) ismét talpra állíttatik. Az Isten szeret minket, képére újra formál, és erôt ad ahhoz, hogy úgy cselekedjünk, ahogy ô cselekszik, hogy így megtalálja bennünk jóságának képmását. Vagyis lángra gyújtja az Isten szívünk mécsesét, hogy szeretetének tüzétôl lángoljon, és így szeressük nemcsak az Istent, hanem mindazt, amit az Isten szeret.'' (Sermo 12,1) A Rómára törô Attilát megállító e nagy pápának szavaival méltán zárhatjuk az ókori görög és latin egyházatyák kórusát. Számos változatban egy közös téma rajzolódott ki elôttünk: a Krisztus és a Szentlélek által önmagát az embereknek adó és ôket a hit, a szentségek és a szeretet által örök, isteni életében részesítô Isten atyai jósága. Egy erdélyi magyar költô, Reményik Sándor ,,Béke'' című versének egy mondata fejezi ki a legtalálóbban ezt a felfogást: ,,szeretni tisztán, megistenülés.'' Ezért választottuk e szavakat fejezetünk címéül. A ,,tiszta szeretet'', vagyis a Jézus példájára, feltétlenül és teljesen az Atya akaratát követô, és minden embert, még legnagyobb ellenségét is átfogó szeretet nem pusztán emberi mű. Az ilyen szeretetet csak az Isten közénktestesülése és lelkünkbe áradása teszi lehetôvé. Ez a szeretet: részvétel a Szentháromság örök életében, és ezért végtelenül felülmúlja az egész teremtett világot és az ember minden teremtett képességét. De ugyanakkor az ilyen szeretet teszi az embert igazán emberi emberré. Az irgalmas Isten azért jön mihozzánk, hogy szeretetéletében részesítsen. Az emberiség bűnei sem tudják megállítani az isteni jóságnak ezt a kiáradását, sôt annál ragyogóbb ez a jóság, minél nagyobb kegyelem nyilvánul meg benne: a bűnös világot sötétségébôl kiragadó és az isteni szeretet fényességébe változtató kegyelem. Az ilyen kegyelem felülmúlja az ember természetét, de egyedül ez elégíti ki az ember legmélyebb vágyát. Mert mint ahogy Ágoston vallja meg Istenének: ,,Te feléd irányulónak teremtettél minket, Urunk. Ezért nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.'' (Vallomások, 1,1) ======================================================================== 9.1. A kegyelemtan történetének problémája A konstantinápolyi pátriárkával való találkozásáról megemlékezve mondotta II. János Pál pápa párizsi utazása alkalmával: ,,Mint keresztények, mint katolikusok, nem lélegezhetünk csupán az egyik tüdônkkel. Két tüdôvel kell lélegeznünk: a keletivel és a nyugatival!'' Pápánknak ez a felhívása áll a kegyelemtanra is. Ha meg akarjuk ismerni az Isten ajándékát (vö. Jn 4,10), vagyis az Atya jóságából Krisztus és a Szentlélek által nekünk juttatott kegyelmet és az abból fakadó életet, a görög eredetű keleti egyház és a latin eredetű nyugati egyház kettôs látásmódját kell összekapcsolnunk. Sajnos, a múltban ez a kapcsolat elégtelen volt. Ágoston kimagasló egyénisége és az isteni kegyelemrôl vallott felfogása oly nagy hatást gyakorolt a nyugati egyházra, hogy a katolikusok között a görög atyákon alapuló keleti egyház látásmódja hosszú ideig háttérbe szorult. Ágoston kegyelemtana mély Istenélménybôl fakad, és a lángeszű szent bélyegét viseli magán, de nem mentes az egyoldalúságtól. Az ôt a kegyelemtanban követô egész nyugati hagyomány egy leszűkített látókörben mozgott, és megoldhatatlan vitákba keveredett. A 20. század ökumenikus légkörének köszönhetô, hogy napjainkban a katolikus kegyelemtan újra ,,két tüdôvel lélegzik''. Természetesen a nyugati egyházban lezajlott viták folyamán megérett és az Egyház tanítóhivatala által szentesített belátásokat is gyümölcsöztetni kell. Ezért a következôkben röviden vázolni fogjuk azokat a lépéseket, melyeket a kegyelemtan a nyugati egyházban tett. Azonban az Isten irgalmas jóságának teológiai megértéséhez az alapkeretet nem ezek a nyugati egyház vitáiban kikristályozott pontok, hanem az egész Szentírás és a legrégibb keleti és nyugati, egyetemes szenthagyomány képezik, melyeket napjainkban a II. vatikáni zsinat újított fel teljes frisseségükben. ======================================================================== 9.2. Ágoston és Pelagius Ágostont a Szent Pál megtéréséhez hasonló személyes élménye tette alkalmassá arra, hogy mélyen átélje Pálnak az Isten irgalmas kegyelmérôl szóló tanítását. ,,Istenem, minden reményemet a te végtelen irgalmadba, csak a te végtelen irgalmadba vetem! -- kiáltja Ágoston. -- Add meg nekem, (hogy tegyem) azt, amit parancsolsz. (Ha ezt megteszed), parancsolj bármit, tetszésed szerint.'' (Vallomások 10,29) Amikor az Isten jónak látja, a Szentlélek ereje beleárad az ember szívébe, és ezt a szívet úgy átformálja, hogy örömét leli a jóságban és a szeretetben, és így önként, szívesen rálép a szeretet útjára. A Szentléleknek ilyen kegyelme nélkül az ember egy lépést sem tehet az örök üdvösség felé. Ágostonnak ezzel a felfogásával perbe szállt egy Angliából vagy Írországból származó és Rómában élô szerzetes, Pelagius. Ô az akkori római keresztény társadalom laza erkölcseit igyekezett javítani, és ezért az akarat megfeszítésére, a jóra való törekvésre helyezte a hangsúlyt. Véleménye szerint az ember az Isten által teremtett szabad akaratával képes megtartani az Isten valamennyi törvényét, csak teljes erôvel igyekeznie kell. Ágoston az ilyen gondolkodásban az isteni kegyelem szükségességérôl szóló szentírási tanítás tagadását látta, és ezért teljes erejébôl küzdött ellene. Az Ágoston szellemi irányítása alatt álló afrikai püspökök kartágói zsinata (418) Pelagiusnak és követôinek tanításával szemben hangoztatja, hogy az Ádám vétkébôl származó eredeti bűnnel született emberek Krisztus kegyelme nélkül nem képesek Isten parancsainak megtartására. (DH 222--230) Ágostonnak teljesen igaza volt, amikor az Isten jóságából nekünk adott kegyelem szükségességét hangsúlyozta, de sajnos nagyon szűknek fogta fel ennek a kegyelemnek a kiáradását. Szerinte az Isten csak egyes embereknek ad ilyen kegyelmet, másokat pedig meghagy az eredeti bűntôl megfertôzött tömegben. Isten csak egyeseket választ ki eleve az örök életre, csak egyesek üdvösségét akarja. Ezért Ágoston nem tud mit kezdeni a Szentírásnak azzal az állításával, hogy ,,az Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön'' (1Tim 2,4). Amikor Ágoston a kegyelemrôl beszél, azt a szívünk mélyét érintô isteni működést érti rajta, mely hathatósan felidézi az ember szabad beleegyezését (gratia efficax). Nemigen beszél az Isten jóakaratából származó olyan kegyelmekrôl, melyeknek az ember ellenáll (gratia mere sufficiens). Így az Isten és az ember viszonyának tárgyalásánál egyoldalúan az Isten szabad akaratára esik a hangsúly, és az ember szabad akaratának jelentôsége háttérbe szorul. Ezért nem csoda, hogy a Pelagius tanítását nem követô egyházi férfiak közül is többen, például Cassianus (+438), a Lerins szigeti szerzetes, Vince (+450 körül) és mások, ellentmondtak Ágoston magyarázatának. Azonban az ôáltaluk kidolgozott elmélet sem adott helyes megoldást. Ôk ugyanis azt tartották, hogy a megigazulásra való elôkészület (vagyis a hit, bűnbánat stb.) az ember saját akaraterejébôl történik. Az Isten azután az olyan embereknek adja a megigazulás kegyelmét, akik elôkészültek rá. Ezzel a magyarázattal igyekeztek kiküszöbölni azt az elgondolást, hogy az Isten önkényesen kizár egyes embereket az üdvösségbôl. Az ilyen magyarázat azonban nem egyezik a Szentírás tanításával, mely szerint a Krisztus révén kiáradt isteni kegyelem teljesen ,,ingyenes'', vagyis megelôzi az örök üdvösség szempontjából hasznos minden emberi tevékenységet. A vita hullámai csak Ágoston halála után csendesedtek el, fôképp a dél-franciaországi Arles püspökének, Caesariusnak (+543) érdemébôl. Az ô elnöklete alatt egy Orange nevű városban tartott püspöki zsinat Ágoston tanítását egy mindenki számára elfogadható mérsékelt formában fogalmazta meg. Idézzük ennek a zsinatnak határozataiból a legfontosabb részleteket: ,,Az Isten iránti szeretet teljesen Isten adománya. Az Isten már szeretett minket, amikor mi még nem szerettük ôt, és ô adta meg nekünk azt, hogy szeressük ôt. Szeretett az Isten, amikor még nem voltunk neki tetszôek, hogy így létrejöjjön bennünk az, aminek folytán Istennek tetszôkké leszünk. Ugyanis az Atya és a Fiú Lelke szívünkbe árasztotta a szeretetet, mellyel szeretjük a Szentlelket, és vele együtt az Atyát és a Fiút.'' (DH 395) ,,Minden jó tettnél nem a miénk a kezdeményezés, mely után Isten irgalmas segítségét kapnánk, hanem, anélkül, hogy ezt megelôznék érdemszerzô jó tetteink, maga az Isten leheli belénk elôbb a hitet és az iránta való szeretetet, hogy így hittel törekedjünk a keresztség szentségének felvételére, és a keresztség után, Isten segítségével, képesek legyünk megtenni azt, amiben Istennek kedve telik.'' (DH 397) A fentebbi szövegek Ágoston kegyelemtanának alaptételeit fejezik ki. De ugyanakkor az orange-i zsinat a következô kijelentést is teszi: ,,A keresztség kegyelmének vétele után valamennyi keresztény, ha hűségesen munkálkodik, képes, Krisztus segítségével és közreműködésével, megtenni mindazt, ami lelke üdvösségére szolgál, és kötelessége is, hogy azt megtegye. Azt pedig, hogy az Isten hatalma egyes embereket eleve a rosszra rendelt volna, nemcsak hogy nem hisszük, hanem ha volna valaki, aki egy ennyire gonosz tanítást vallana, azt elutasítjuk és az egyházból kizárjuk.'' (DH 397) Így tehát az orange-i zsinat, amelynek alapfelfogását II. Bonifác pápa is jóváhagyta (DH 398--400), elismerte 1) mind a krisztusi kegyelem feltétlen szükségességét, 2) mind az emberi szabadakarat szerepét, és így a vita elsimult. Kár volt, hogy az egész vita során nem tartották szem elôtt a görög egyházatyák megistenüléstanát, és a krisztusi kegyelem szükségességét mindig az ember bűnrehajlásából igyekeztek magyarázni. Az isteni kegyelem legalapvetôbb szükségessége ugyanis abból ered, hogy az ember rendeltetése meghalad minden teremtményt. Rendeltetésünk nem más, mint a Szentháromság szeretetéletében való részesedés. Világos, hogy az ily cél felé való közeledéséhez szükséges az, hogy a Szentháromság lehajoljon hozzánk, és egyesüljön az ember szellemi tevékenységével. Nem szükséges azt állítanunk, hogy az ember a maga erejébôl semmi jót nem tehet: ezen a téren Ágoston egyes kijelentései túlzottak. Azonban az ilyen jó tett még nem volna semmiféle arányban a krisztusi kegyelembôl forrásozó szentháromsági élettel. ======================================================================== 9.3. Középkori kegyelemtan A nyugat-európai középkor hittudósai fiatalos lendülettel fogtak hozzá ahhoz, hogy a krisztusi kinyilatkoztatás alapján egy egységes világnézetet dolgozzanak ki. Gondolatvilágukra a Szentíráson kívül Szent Ágoston műveinek volt döntô befolyása. A 13. századtól kezdve erôsen kezdte hatását éreztetni az arab közvetítéssel behatoló arisztotelészi bölcselet is. Megnyíltak a nagy keresztény egyetemek, központjukban a hittudományi karral, és ezzel együtt megjelentek az egyetemi tankönyvnek készült hittudományi ,,Summá''-k. Ezek a ,,Summá''-k természetesen az Isten kegyelmének művét is részletesen tárgyalják. Nem bocsátkozhatunk itt az egyes hittudósok felfogásának részletes ismertetésébe; csupán a legkimagaslóbb és legnagyobb befolyású hittudós, Aquinói Szent Tamás kegyelemtanának alapgondolatait szeretnénk egész röviden vázolni. Tamás gondolatainak nagy részét elôdeitôl veszi át, de azokat szerves egységbe kapcsolja. Bár Tamás nagyon sokban követi Szent Ágoston felfogását, mégis a görög egyházatyák alapvetô tétele, vagyis az embernek az Istennel való közvetlen egységre való felemelése képezi kegyelemtanának sarkalatos pontját. Tamás az embernek ezt a ,,felemelését'' elsôsorban hivatásunk végsô beteljesedésében, vagyis az Isten boldogító színelátásában szemléli. Az ember végsô tökéletességét az Istennel való közvetlen egyesülés által éri el. Az értelemmel és akarattal rendelkezô lényként teremtett ember legalapvetôbb és legmélyebb vágya az Istennel való ilyen értelmi és akarati, közvetlen és tökéletes egyesülés. Az ilyen egyesülés azonban meghaladja az emberi természet minden igényét és erejét. Csak úgy lehetséges az Istennel való közvetlen értelmi és akarati kapocs, amely az Isten színelátásában áll, ha maga az isteni lényeg ömlik bele az ember lelkébe, és minden emberi erôt meghaladó képességet, a ,,dicsôség fényét'' (lumen gloriae) adja neki, mely által az ember képessé lesz lelki szemeivel ,,látni'' az Istent, úgy, amint van. Isten azt kívánja, hogy az ember földi életétôl kezdve értelmének és akaratának működése által készüljön erre az örök boldogságra. Azonban e felé az ember minden erejét meghaladó cél felé nem tudnánk haladni, ha nem adna nekünk az Isten már e földi életünkben emberi erônket meghaladó képességet. Az Isten ,,kegyelme'' nem más, mint egy ilyen képesség, és ezért ,,természetfölötti'' adomány. Az örök élet felé vezetô elsô lépések is csak az Isten ,,segítô kegyelmeivel'' lehetségesek. Az ilyen kegyelmekkel közreműködô ember elôbb-utóbb eljut a megtérés döntô pillanatához. E pillanattól kezdve folytatólagosan áthatja lelkének lényegét, értelmét és akaratát az Isten által adott ,,megszentelô kegyelem'', és az azzal járó hit és szeretet belénk öntött, természetfölötti ,,erénye''. Tamás ennek a ,,kegyelemnek'' és a belénk öntött ,,erényeknek'' megmagyarázására Arisztotelész erénytanát használja fel. Arisztotelész mint jó megfigyelô kifejti azt, hogy az ember állhatatos gyakorlat által bizonyos ,,erényekre'', vagyis jó képességekre tesz szert, amelyeknek birtokában könnyedén, örömmel és biztosan képes végezni az ilyen erényeknek megfelelô cselekedeteket. Hogy egy egyszerű példát említsünk: az, aki szívós gyakorlattal megtanult egy hangszeren játszani, ennek az ,,erénynek'' birtokában könnyedén lejátszik olyan zenedarabokat, amelyek lejátszására az ilyen ,,erénnyel'' nem rendelkezô ember teljesen képtelen. Tamás szerint az Isten által belénk öntött kegyelem és erények ilyen képességekhez hasonlítanak, de ott a nagy különbség, hogy nem emberi gyakorlattal és erôfeszítéssel, hanem az Isten jóságos adományaként lesznek birtokunkká. Tamás azonban távolról sem hanyagolja el a Szentírásnak azt a tanítását, mely szerint a bennünk levô krisztusi élet az ember tevékenységével: hitével, megtérésével, szeretetével áll elválaszthatatlan kapcsolatban. Tamás ezt a kapcsolatot úgy magyarázza, hogy abban a pillanatban, amikor a megszentelô kegyelem az ember lelkét eltölti, az ember ettôl a kegyelemtôl képesítve szabad akaratával felindítja magában a hitbôl fakadó istenszeretetet. Ez a szeretet így a kegyelem műve, de ugyanakkor az azt befogadó ember szabadakaratának a műve is. Ez a szeretet egy olyan alapbeállítottság, amely az Istent mindenek fölé helyezi: az ilyen ember az Istent mindennél jobban szereti, az Isten akaratát mindennél fontosabbnak tartja. Az eredeti bűntôl elsötétült világban élô és ugyanettôl a bűntôl bensôleg meggyöngült ember a megszentelô kegyelem nélkül nem képes arra, hogy az Istent ilyen módon valóságosan mindennél jobban szeresse. A Szentlélek által szívébe vésett ,,bensô törvény'' teszi lehetôvé az ilyen szeretetet. Akinek az alapbeállítottsága az ilyen szeretet, annak szíve gyökeret vert Istenben. Ha nincs így meggyökerezve az ember, akkor a világ számos kísértésének közepette elkerülhetetlenül elôbb-utóbb elbukik, és letér a jóság útjáról. De ha alapbeállítottsága a kegyelem által éltetett Isten iránti szeretet, akkor képes lesz minden vihar között is helytállni, és az Isten parancsainak útját járni, hogy így eljusson a benne már megkezdôdött örök, természetfeletti élet beteljesedésére. Mint ahogy a levegô addig fényes, amíg süt a nap, úgyhogy a levegôben levô fény minden pillanatban a naptól nyeri létét, úgy a belénk öntött kegyelem is létének minden pillanatában az Istentôl függ. Ezért, ha az ember megtérése után akaratával ismét eltér az Isten szeretetétôl, akkor mintegy válaszfalat állít maga és az Isten közé, megakadályozza az isteni nap fényének áradását, és így megszűnik lelkében a természetfölötti kegyelem. Ellenkezôleg, ha hűségesen kitart a szeretet útján, akkor a már benne levô természetfölötti megszentelô kegyelem jóvoltából tettei arányban állnak a természetfölötti örök boldogsággal, és így az Isten érdemszerzô tetteknek tekinti azokat, amelyekért jutalmul a mennyei örök életet adja. Tamásnak a fentiekben vázolt felfogása -- amelynek természetesen csak a legkiemelkedôbb pontjait mutattuk be -- bámulatos kiegyensúlyozottságról és egységességrôl tesz tanúságot. Egyfelôl világosan kimutatja azt, hogy az Isten nekünk szánt adománya, vagyis az Istennel való közvetlen egyesülésben álló örök boldogság, felülmúlja minden teremtmény képességét, és így semmilyen teremtmény a saját természeténél fogva arra jogot nem formálhat, és azt a maga erejébôl el nem érheti. Másfelôl Tamás világosan kimutatja azt is, hogy éppen ez a ,,természetfölötti'' adomány elégíti ki az Isten ismeretére képes emberi természetnek legmélyebb vágyát. Tamás továbbá szerves egységbe kapcsolja a kegyelem ,,felemelô'' és ,,gyógyító'' szerepét is. Az embert felemelô és így az Isten iránti feltétlen szeretetre képesítô kegyelmet befogadva választja az ember azt az alapbeállítottságot, amely képessé teszi az emberi természetnek megfelelô jóság és igazság útjának következetes járására. (Tamás kegyelemtanának legfontosabb szövegeit műveinek következô fejezeteiben találjuk: Summa theologiae I, II, qu. 62--70; 106; 109--114; I, qu. 23- -24; 62; 95; II, II, qu. 23,29; De Virtutibus in communi qu. unica, art. 10; Compendium theologiae, pars 2, c. 9; Quodl. 1, art. 7) Tamás kegyelemtanának hiányossága az, hogy a kegyelemrôl való felfogását nem kapcsolja eléggé szervesen eggyé a Szentháromsággal és a Fiúisten megtestesülésével. E téren az isteni természet egységét az isteni személyek megkülönböztetésénél is jobban hangoztató ágostoni felfogás háttérbe szorította a három isteni személy sajátságos szerepérôl szóló görög atyák üdvösségtanát. Hasonlóképpen, az isteni elôrerendelésrôl és a kegyelem hatékonyságáról szóló felfogásban is Tamás túlságosan Ágoston nyomain haladt, és így megoldhatatlan vitákra adott alkalmat. Befejezésül idézzük Tamásnak az isteni kegyelemrôl szóló egy igen szép szövegét, mely mutatja, hogy ágostoni és arisztotelészi beállítottsága ellenére a szentháromságias kegyelemfelfogás sem volt idegen tôle: ,,Az Isten gyermekévé való fogadás hasonlít (az Ige) természetébôl folyó Istenfiúságához. Az Isten gyermekévé fogadott teremtmény az Atyával való egység terén válik hasonlóvá az örök Igéhez. A kegyelem és a szeretet valósítja meg ezt a hasonlóságot. Ezért imádkozik így az Úr Jézus: 'Legyenek mibennünk eggyé, mint ahogy mi egyek vagyunk!' (Jn 17,21--22) Az ilyen hasonlóság teszi az Isten gyermekévé való fogadást, mert az így a Fiúhoz hasonult teremtményeknek jár az örök élet öröksége. Így tehát világos, hogy csak értelmes teremtmények lehetnek Isten fogadott gyermekei. De nem minden értelmes teremtmény Isten fogadott gyermeke, hanem csak azok, akikben van szeretet, mely a Szentlélek által áradt ki szívünkbe. Ezért hívják a Szentlelket 'a fogadott fiúság Lelké'-nek (Róm 8,17).'' (Summa theologica, III, qu. 23, art. 3) ======================================================================== 9.4. Protestantizmus és trentói zsinat A 13. század nagy hittudósainak szintézise a következô két évszázadban felbomlott. A középkor végén sem a hittudomány, sem az egyház mindennapi hitélete nem mutatott rózsás képet. A hittudományban a nominalizmus uralkodott, amely elvont vitatkozások útvesztôjébe terelte a teológiát; a hitéletben pedig a kereszténység központi alapigazságait háttérbe szorította a sokféle áhítatgyakorlat és vallási népszokás. Amellett számos egyházi vezetôszemély erkölcsi romlottsága sok emberben az egyház gyökeres megreformálásának vágyát ébresztette. Ilyen légkörben lépnek fel a reformátorok, élükön Luther Mártonnal (1483--1546). Mozgalmuk óriási visszhangot keltett. Luther alapvetô tana az Isten ingyenes kegyelmébôl a Krisztus iránti bízó hit által történô megigazulás tétele. Maga ez a tétel nem más, mint Pálnak fôképpen a Rómaiakhoz és Galatákhoz írt leveleiben foglalt tanítása. Luther érdeme, hogy ezt az alapvetô igazságot oly eréllyel hangoztatta. Azonban a mód, ahogy Luther ezt a tételt értelmezte, nagy ellenkezést váltott ki. Luther szenvedélyes természete és megdöbbentô paradoxonokat kedvelô kifejezésmódja nehézzé teszi gondolatainak szabatos értelmezését. Napjainkban a lutheri tanításnak az eredeti katolikus felfogással való hasonlóságát hangoztatja sok hittudós. De az is tagadhatatlan, hogy a múltban sokan Luther beszédeibôl és írásaiból a következô felfogást olvasták ki: az Ádám bűne óta minden emberben lakozó, rosszra irányuló vágy (concupiscentia) már önmagában halálos bűn; Ádám bűne óta az ember szabad akarata elveszett; az ember azáltal igazul meg, hogy Isten a bűnös, de Krisztusban hívô embert bűnei ellenére igaznak tekinti; az üdvözítô hit abban áll, hogy az egyes ember feltétlenül bízva hiszi, hogy Krisztus halálának érdemeiért Isten nem számítja be bűneit; minthogy az ember a megigazulás után is folyton bűnözik, tettei nem érdemszerzô tettek; a mennyei örök élet nem érdemekért adott jutalom, hanem tiszta kegyelem; a megigazulást semmi bűn által nem vesztheti el az ember, hacsak nem veti el a Krisztusba vetett bízó hitet. Az ilyen felfogás logikusan ahhoz a következtetéshez vezet, hogy szeretet nélkül is lehet valaki Isten gyermeke, és eljuthat az örök életre. Az ilyen elgondolás azonban szöges ellentétben áll a Szentírás és az egész ókori és középkori keresztény hagyomány alapvetô tanításával. Igaz, Luther írásaiban találunk olyan kifejezéseket is, melyek összhangban állnak a hagyományos tanítással. Nagyon hangoztatja például Luther, hogy a valóságos hitbôl természetszerűleg jó cselekedetek fakadnak. Ezért az evangélikus egyház egyik alapvetô hitvallásában, a ,,Solida declaratio''-ban (1577) olvasható következô kijelentés nem váltotta volna ki Luther ellenkezését: ,,A szeretet gyümölcs, mely biztosan és szükségképpen következik az igaz hitbôl. Ha valakiben nincs szeretet, akkor azt kell tartanunk, hogy vagy nem igazult meg, vagy pedig elvesztette a hit általi megigazulást.'' (3,27) Az ilyen értelmezés módot ad arra, hogy a katolikus és protestáns felfogás között megértés jöjjön létre. Azonban a 16. századi viták hevében ilyen megértésre nem volt kilátás. Így a trentói egyetemes zsinat arra szorítkozott, hogy a ,,megigazulásról'' szóló 1547-ben kiadott határozatában a Szentírást és az ókori egyházatyák, fôként Ágoston tanítását követve a katolikus kegyelemtan néhány alaptételét hirdesse ki, és elvesse a fent említett módon értelmezett lutheri tanítást, valamint néhány ahhoz hasonló tételt. Foglaljuk itt össze a zsinat tanításának legfontosabb pontjait: 1) A megigazulás elôfeltételei: a) Az eredeti bűnben született ember sem saját erejébôl, sem pedig a mózesi törvény segítségével önmagát igazzá nem teheti. Szabad akarata ugyan nem veszett el, de meggyöngült és rosszra hajló lett. (DH 1521; 1551--2; 1555--6) b) Isten azonban elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy minden embert megváltson, és Isten fogadott gyermekévé tegyen. (DH 1522) 2) A megigazulás folyamata: a) Az egyes ember úgy igazul meg, hogy Krisztusban újjászületik, és így Krisztus szenvedésének érdemei miatt elnyeri az ôt igazzá tevô kegyelmet. (DH 1523) b) A megigazulás abban áll, hogy Isten átviszi az embert a bűn állapotából a kegyelem és fogadott gyermekség állapotába. (DH 1524) 3) A megigazulásra való készület: a) A megigazuláshoz vezetô folyamat azzal kezdôdik, hogy Isten ingyenes kegyelmével meglátogatja az embert, és szívét megvilágosítja a Szentlélek által. Ilyen isteni, kegyelmi kezdeményezés nélkül az ember semmit sem tehet üdvösségéért, Az ember ellene tud állni az ilyen kegyelemnek. Ha azonban szabad akaratával elfogadja a kegyelmet, akkor ezáltal elôkészül a megigazulásra. (DH 1525; 1553--4; 1556) b) A kegyelemmel közreműködô ember a következô módon készül a megigazulásra: 1) hiszi mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, elsôsorban azt, hogy Isten Krisztus megváltó tettének jóvoltából igazzá teszi a bűnös embert; 2) Isten igazságossága iránti szent félelmet éleszt magában; 3) reméli Isten irgalmát; 4) kicsírázik szívében egy kezdôdô Istenszeretet; 5) megbánja bűneit; 6) elhatározza, hogy megkeresztelkedik, és megtartja Isten parancsolatait. (DH 1526; 1557--9) (A zsinat itt a felnôttek megigazulásáról beszél. Ilyen elôkészületre képtelen kis gyermekek a keresztség szentsége által lesznek Isten gyermekeivé.) 4) A megigazulás természete: a) A megigazulás abban áll, hogy az Isten megbocsátja az ember bűneit, megszenteli és bensôleg megújítja ôt. Az ember szabadon befogadja Isten kegyelmét, és így igaz emberré, Isten barátjává és az vrök élet örökösévé lesz. (DH 1528; 1561) b) Megigazulásunk célja: Isten és Krisztus dicsôsége, valamint a mi örök életünk. Megigazulásunk létrehozója: az irgalmas Isten. Megigazulásunk eszköze: a keresztség. Megigazulásunk egy és elégséges lényege (unica causa formalis) az Isten által az embernek adott és az ember által befogadott igazság (institia); más szóval, a szívünkbe árasztott és benne maradó Istenszeretet (D 1529; 1560--1) c) Az ember nem köteles arra, hogy rendületlenül higgye saját megigazulását. Sôt saját gyengesége és készületének elégtelensége miatt az ember nem ismerheti a tévedhetetlen hitigazságok biztonságával azonos biztonsággal saját megigazult állapotát. (DH 1533- -4; 1562--4). 5) A megigazult ember élete: a) Jó tettek által növekszik igazsága. (DH 1535; 1574) b) Köteles megtartani Isten parancsolatait. Ez nem lehetetlen számára, mert az Isten segíti. (DH 1536; 1568--72) c) Nem képes azonban egész életén keresztül elkerülni a bocsánatos bűnöket. Azonban az ilyen bocsánatos, kisebb, mindennapi bűnök miatt nem veszíti el az igazság állapotát. (DH 1537; 1573) d) Bíznia kell az Istenben, de nem szabad vakmerôen azt állítania, hogy ôt az Isten teljes bizonyossággal az örök üdvösségre rendelte. (DH 1540--1; 1565--6) e) Minden halálos bűn által elveszíti az igazság állapotát. De ha ismét megtér, a bűnbánat szentsége által visszaszerezheti azt. (DH 1542--3; 1579) f) Állandóan Krisztus befolyása alatt áll, aki mint szôlôtô a szôlôvesszôkbe belé önti erejét. Az ilyen krisztusi erôvel való közreműködés által véghezvitt jó cselekedetek révén az ember kiérdemli a kegyelem növekedését, az örök életet és az égi dicsôség gyarapodását. (DH 1545--48; 1576; 1582) A trentói zsinatnak nem volt szándékában az isteni jóságról és kegyelemrôl szóló teljes kinyilatkoztatott tanítást kifejteni. Erre a hittudomány akkori állásában nem is lett volna képes. A görög egyházatyák gondolatvilága nem élt eléggé az emberek tudatában. Így a trentói zsinat határozatában sem esik szó a Szentháromság életében való közvetlen természetfölötti részesedésrôl. A Szentlélek bennünk lakásáról is csak egy futó megjegyzést találunk a zsinat szövegeiben. Ezeknek a hiányoknak ellenére is a trentói zsinatnak a ,,megigazulásról'' szóló határozata kiváló alkotás, amely az isteni kegyelem valóságáról és működésérôl szóló kinyilatkoztatás számos alapvetô pontját világosan kifejti. Ha a késôi középkorban a keresztények gondolkodását és hitéletét ilyen világos tanítás irányította volna, tárgytalan lett volna a hitújítók számos bírálata. A neves protestáns történész, Harnack Adolf (1851--1930), nem habozott azt állítani, hogy ha a trentói zsinatnak ezt a határozatát harminc évvel elôbb fogalmazták volna meg és hirdették volna ki, nem tört volna ki az egyházszakadással végzôdô protestáns reformáció (Lehrbuch der Dogmengeschichte, Tübingen, 1910, 3. kötet, 622--3 old.). A mai katolikus hittudósok feladata az, hogy ennek a zsinatnak tanítását még tágabb keretbe, vagyis a teljes Szentírás, valamint a nyugati és keleti egyházatyák tanításának keretébe helyezve és a reformátorok helyes meglátásait is elismerve egy olyan felfogást dolgozzanak ki, amely a mai ember nyelvén és a mai ember kérdéseire válaszolva fejti ki az Isten irgalmas jóságának és az abban való részesedésünknek csodáját. ======================================================================== 9.5. További viták a kegyelemtanról A 16. század második felétôl kezdve egészen a 18. század végéig a katolikus egyházon belül a kegyelemtanra vonatkozó újabb viták keletkeztek. Ezek a viták alig vitték elôre az isteni kegyelemrôl való ismeretünket; ezért csak egész röviden emlékezünk meg róluk. Az elsô vita a jezsuita és a domonkos hittudósok között zajlott le az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyának kérdésérôl. Molina Lajossal (1535--1600) az élükön a jezsuiták egy olyan teológiai-filozófiai rendszert dolgoztak ki, amely az örök életre való isteni elôrendelés objektív bizonyosságának és az Isten által hathatósnak szánt kegyelmek feltétlen hathatósságának elismerése mellett is, nagyobb teret óhajtott biztosítani az emberi szabad akarat működésének, és, az isteni kegyelem szükségességérôl szóló katolikus tanítás keretein belül, az emberi természet képességeit a lehetôség szerint tág mértékben igyekezett elismerni. Ezzel szemben a domonkosok, Bańez Domonkossal (1528--1604) az élükön, fôképp a minden feltételtôl független isteni elôrerendelés méltóságát és az ember szabad akaratát feltétlen hathatósággal a jóra mozgató ,,hathatós isteni kegyelem'' erejét hangoztatták. A két meglehetôsen komplikált felfogás részleteibe, valamint a köztük lezajló vita menetének ecsetelésébe itt nem bocsájtkozhatunk. A VIII. Kelemen és V. Pál pápa alatt éveken át folytatott vita végül is azzal zárult, hogy az utóbb nevezett pápa egyik fél állítását sem ítélte el, hanem csak azt parancsolta meg 1607-ben, hogy a vitázó felek ezek után ne bélyegezzék egymást eretneknek. (DH 1997--1997a) Ma sok hittudós úgy véli, hogy mind Molina, mind Bańez téves oldalról fogta meg az egész kérdést, mert az Isten és a teremtmények együttműködésének problémáját a teremtmények összműködésének vizsgálatából vett fogalmakkal igyekeztek magyarázni. Az is károsan hatott az egész vitára, hogy a görög atyáknak errôl az egész kérdésrôl szóló és az Ágostonon alapuló nyugati felfogástól különbözô elgondolását senki sem vette figyelembe. Egy új elemet hozott a vitába a párizsi Sorbonne Egyetem hittudósa, Tournely Honoré (1658--1729) és követôi. Ezek a hittudósok az imádság fontosságát hangoztatták. Szerintük az Isten minden embernek elegendô kegyelmet ad az imádságra, és csak az embertôl függ, hogy ezt a kegyelmet használva imádkozik-e, vagy sem. Az imádkozóknak az Isten további, feltétlenül hathatós kegyelmeket ad, melyek biztosan elvezetik ôket az örök üdvösségre. Ezt a felfogást Liguori Szent Alfonz (1696--1787) és rendje, a redemptoristák is magukévá tették, de a hittudósok nagy része között nem tudott elterjedni. A fentebb említett vitánál is nagyobb port vert fel a flamand Baius Mihály (1515--1589) és Jansenius Kornél (1585--1638) tanítása, amely fôképp Németalföldön és Franciaországban terjedt el. Ezek a hittudósok és követôik, a ,,janzenisták'', Szent Ágoston kegyelemtanát igyekeztek egy merev rendszerbe foglalni, ami által az amúgy is egyoldalú ágostoni felfogást még jobban eltúlozták. Tanításukban az isteni kegyelem ellenállhatatlan vonzó ereje elôtt gyakorlatilag eltűnik az emberi szabad akarat. A janzenisták azonfelül ezt a kegyelmet igen szűkre szabták; véleményük szerint a nem keresztények Krisztus kegyelmében sohasem részesülnek, és ezért minden tettük bűn. Több pápa elítélte a janzenisták túlzásait (DH 2001--7; 2010--12; 2020; 2301--32; 2400--502; 2616--25), de az erkölcsi szigorúságuk miatt tiszteletben álló janzenisták elvei még sokáig éreztették hatásukat egyes egyházi körökben. Az Isten irgalmas jóságához és egyetemes üdvözítô akaratához nem illô felfogásuk azonban ma már teljesen a múlté. Érdemes megjegyeznünk, hogy szűkkeblű elveikre való üdvös ellenhatásként a 18. századtól kezdve egyre általánosabb lesz a hittudósok között az a vélemény, amely szerint a valamennyi ember üdvösségét akaró Isten az értelmét használni tudó minden egyes embernek megad alkalmas idôkben olyan kegyelmi indításokat, amelyek elegendôk ahhoz, hogy a megtérés és az üdvösség útjára léphessenek. Az Isten atyai jóságát mindig hangoztató görög egyházatyák már régóta vallották ezt a felfogást. Példaként idézzük Aranyszájú Szent János egy beszédének részletét: ,,'Az Ige megvilágít minden e világba jövô embert.' (Jn 1,9) Ha vannak emberek, akik önként becsukják szemüket, és nem akarják látni ennek a fénynek sugarait, nem a fény természetének hibájából maradnak sötétségben, hanem saját hibájukból, mert önként fosztják meg magukat ettôl az adománytól. A kegyelem mindenkire kiáradt. Nem kerüli el sem a zsidót, sem a görögöt, sem a barbárt, sem a szittyát, hanem valamennyiüket ugyanúgy elismeri és azonos tisztelettel hívja. Aki nem akar részesedni ebben az adományban, az magára vessen, ha vak.'' (In evangelium Joannis homiliae 7,1) Ágoston tekintélye miatt a nyugati egyházban sokáig szűkkeblűbben gondolkoztak az emberek a kegyelemrôl. Úgy vélték, hogy a kegyelem csak akkor kegyelem, ha nem mindenkinek, hanem csak egyeseknek jut. De, mint említettük, a 18. századtól kezdve mindinkább elterjedt az a felfogás, hogy a minden ember üdvösségét akaró jó Isten kegyelme által valóban minden embernek lehetôvé teszi ezt az üdvösséget. Igaz marad persze az, hogy az isteni kegyelem senkit sem kényszerít a megtérésre. Szeretni ugyanis kényszerűségbôl nem lehet. De biztosak lehetünk abban, hogy nincs olyan ember, akit élete végéig ne hívogatna magához kegyelmével az Isten. Egyes hittudósok még tovább mentek. Már a 17. században egy spanyol jezsuita, Martinez de Ripalda János (1594--1648) úgy vélekedett, hogy az Isten természetfölötti kegyelme minden embert életének minden pillanatában kíséri. Ezért a valóságban nem létezik soha olyan emberi tett, mely ne lenne egyben vagy az Isten kegyelmével való közreműködés, vagy pedig a kegyelmi hívás elutasítása. Ripaldának ez a véleménye hosszú ideig nem talált követôkre, de napjainkban Rahner Károly újszerű magyarázata révén rohamosan elterjedt a katolikus hittudósok között. ======================================================================== 9.6. II. vatikáni zsinat A II. vatikáni zsinat nem adott ki külön okmányt a kegyelemtanról. Mégis joggal mondhatjuk, hogy az a felfogás, mely e zsinaton nyert kifejezést, új szakaszt nyit meg a kegyelemtan történetében. Ismertessük a zsinat legfontosabb ide vonatkozó tanítását: 1) Isten valamennyi tettének rúgója: Isten jósága és bölcsessége (DV 2: DH 4196; LG 2: DH 4102; AG 2). Az Isten akarata az, ,,hogy az embereknek a testté lett Ige, Krisztus által, a Szentlélekben, szabad útja legyen az Atyához, és részesedjenek az isteni természetben.'' (DV 2) ,,Az örök Atya bölcsességének és jóságának szabad és titokzatos elhatározásával megteremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket az isteni életben való részesedésre emelje, és az Ádámban elbukott emberiséget sem hagyta el, hanem a megváltó Krisztusra való tekintettel mindig az üdvösségre szolgáló segítséget nyújtott nekik.'' (LG 2) Az Atyától küldött Fiúisten hozzánk jött, és engedelmességével megváltott bennünket (LG 3: DH 4103). ,,A valóságos megtestesülés útját járta az Isten Fia, hogy az embert az isteni természet részesévé tegye. Életét adta váltságul sokakért, vagyis mindenkiért.'' (AG 3) ,,Maga az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen minden egyes emberrel egyesült.'' (GS 2: DH 4322) ,,Minden ember hívatva van a Krisztussal való egységre. Ô a világ világossága, akitôl származunk, aki által élünk, aki felé törekszünk.'' (LG 3) ,,Krisztus az Atya és szeretete titkának kinyilatkoztatása által az embernek tökéletesen megmutatta, hogy mi az ember, és kinyilvánította az ember fenséges hivatását'' (GS 22). Ezért Krisztus ,,az egész emberiség történelmének kulcsa, központja és célja'' (GS 10: DH 4310). Miután a Fiú befejezte földi művét, és visszatért az Atyához, elküldetett hozzánk a Szentlélek, ki mintegy templomában lakozik az Egyházban és minden egyes hívô szívében (LG 4: DH 4104; AG 4). ,,Krisztus minden tanítványához elküldi a Szentlelket avégbôl, hogy a Lélek belülrôl mozgassa ôket arra, hogy szeressék az Istent teljes szívükbôl, teljes lelkükbôl és minden erejükbôl, és szeressék egymást úgy, ahogy Krisztus szerette ôket.'' (LG 40: DH 4166) Így lesz a Szentlélek által bensôleg újjászületett ember képes ,,a szeretet új parancsának teljesítésére'' (GS 22). ,,A szeretet és műve (örökké) megmarad.'' (GS 39: DH 4339) ,,Krisztus életet adott nekünk, hogy a Fiúba oltott gyermekekként (filii in Filio) kiáltsuk a Szentlélekben: Abba, Atyánk!'' (GS 22) A zsinat fentebbi tanításából világosan kitűnik, hogy a Szentháromság életében való részesedést tekinti az isteni jóság remekművének és az ember egyetlen végsô hivatásának. Maga a Fiú és a Szentlélek egyesül velünk, hogy az isteni természetben részesüljünk, és az Atyához járulhassunk. Nem utólagos gondolata az Istennek ez a kegyelmi meghívás: a világ teremtésétôl kezdve minden tette azt célozza, ,,hogy az egész világ teljessége Isten népévé, az Úr (Krisztus) testévé és a Szentlélek templomává váljék'' (LG 17: DH 4141). Az isteni jóság művének központja: Krisztus. Ôbenne jelenik meg az Atya szeretete; ôbenne jelenik meg az Isten által szeretett ember csodálatos méltósága. Az ember oly fontos az Isten szemében, hogy Fiát adta üdvösségünkért (vö. II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevelét, 10: DH 4641). Ugyanakkor hangoztatja a zsinat a Szentlélek befolyását az ember szellemi, erkölcsi életére. A Szentlélek mozdít arra, hogy Isten akaratát megismerjük és teljesítsük (LG 16: DH 4140), -- hogy szeressünk, ahogy Krisztus szeretett. 2) A zsinat világosan tanítja Krisztus kegyelmének egyetemességét. Nemcsak a keresztények, hanem ,,minden jóakaratú ember szívében is láthatatlan módon működik a kegyelem. Minthogy ugyanis Krisztus mindenkiért halt meg és minthogy minden ember végsô hivatása azonos, vagyis isteni hivatás, ezért azt kell tartanunk, hogy a Szentlélek mindenkinek megadja a lehetôséget arra, hogy csak az Isten által ismert módon, részesedjék Krisztus pascha-misztériumában (vagyis Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében)'' (GS 22). Ezért ,,azok, akik saját hibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de ôszinte szívvel keresik az Istent, és törekszenek arra, hogy a kegyelem befolyása alatt kövessék a lelkiismeretükben felismert isteni akaratot, elérhetik az örök üdvösséget. Sôt, az isteni Gondviselés az üdvösség eléréséhez szükséges segítséget azoknak sem tagadja meg, akik saját hibájukon kívül még nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de az isteni kegyelem segítségével igyekeznek helyes életet élni.'' (LG 16) Minthogy ,,hit nélkül senki sem lehet kedves Istennek'' (Zsid 11,6), az ilyen kegyelem műve az kell hogy legyen, hogy az embereket valamiképpen a hithez és a szeretethez vezesse (AG 7). Az ilyen hit sok esetben nem szabatos fogalmi tartalommal rendelkezô hitvallás, hanem egy bizonyos alapbeállítottság. Igen figyelemreméltó tény, hogy az isteni irgalomnak és kegyelemnek ilyen bôséges és egyetemes kiáradásáról szóló tanítás minden vita és ellenkezés nélkül nyert kifejezést a II. vatikáni zsinaton. Az idô megérett arra, hogy ez a tanítás a katolikus hívôk közkincsévé váljék. Idézzük II. János Pál pápának Ázsia népeihez intézett rádiószózatát: ,,Bízunk abban, hogy amikor az ember lelke imában megnyílik az ismeretlen Isten felé, akkor meghallja annak a Léleknek visszhangját, mely, ismervén az ember végességét és gyengeségét, maga imádkozik bennünk és értünk, szavakba nem önthetô módon fejezve ki kérését. A bennünk és értünk imádkozó Szentlélek közbenjárása Krisztus megváltó misztériumának gyümölcse. Ez a megváltás mutatta meg a világnak az Atya mindenkit átölelô szeretetét.'' (1981. febr. 21.) Ezzel az akkorddal le is zárhatjuk a kegyelemtan történelmi kifejlôdésének vázlatát. Könyvünk III. részében kíséreljük meg az isteni jóság és kegyelem értelmének mélyebb teológiai feltárását. ======================================================================== 10. ,,Egy Lélek Krisztussal'' 10.1. Egyesülés Krisztus által a Szentháromság életével VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinat második ülésszakának megnyitásán mondott beszédében ejtette ki a következô mélyértelmű szavakat: ,,Krisztus a mi kiindulópontunk; Krisztus a mi utunk és vezérünk; Krisztus a mi reményünk és célunk. Mi Krisztustól jövünk; Krisztus által élünk; Krisztus felé megyünk.'' (1963. szept. 29.) Fejtsük ki kissé bôvebben a pápa által említett három pontot. 1) ,,Krisztustól jövünk'': Az Isten Fia, Krisztus értünk, emberekért való megtestesülése, földi élete, halála, feltámadása és örök élete által kifejezi az Atyaisten irgalmas jóságát, elválaszthatatlanul egybekapcsolja Istent a világgal, és tökéletesen megvalósítja magában az Isten képmására teremtett embert. Ezért Krisztus kiindulópontja annak az ebbe a világba áradó isteni szeretetnek, amellyel az Atya úgy szeret bennünket, mint ahogy egyszülött Fiát szereti; kiindulópontja annak az újjászületésnek, amellyel az emberek Krisztussal egyesülve Isten gyermekeivé válnak; kiindulópontja annak az örök életnek, amely nem más, mint a Fiút az Atyával egyesítô örök ismeretben, szeretetben, örömben és életben való részesedés. Mindazok, akik eljutnak az Atyához, Krisztustól jönnek: Krisztus az ,,Alfa'' (Jel 22,13). 2) ,,Krisztus által élünk'': Krisztus a Szentlélek működése által megszületik, él és növekszik a hívô emberben, és annyira egybeforr vele, hogy a hívôk összessége mintegy ,,egy emberré'' válik. Így lesz Krisztus az az élô út, melyen járunk, és mely által élünk. Krisztus, a Fô, és mi, a tagok, egy közös életet élünk; a Szentlélek által együtt lélegzünk. 3) ,,Krisztus felé megyünk'': A feltámadott Krisztus tökéletesen kifejezi az embernek az Isten akarata szerinti formáját. Elôttünk tért az Atyához, hogy ott ,,helyet készítsen'' (Jn 14,2) nekünk, és ,,mindenkit magához vonzzon'' (Jn 12,32), mert az Isten benne akar egyesíteni mindent. Az ô léte a ,,mennyország'', vagyis az Isten és az ember tökéletes egysége. Ezért reményünk és célunk Krisztus. Isten egész népe Krisztus felé megy: ô az ,,Ómega'' (Jel 22,13). Az üdvösség, amelyet Isten az embereknek szánt, és amelynek megvalósítása végett teremtette a világot, abban áll, hogy a Szentháromság-Egy-Isten önmagát adja oda az általa teremtett világban levô sokaságnak, hogy azt eggyé tegye. Mint ahogy az Istenben három személy van, de ez a három személy, minden megkülönböztetése ellenére is, egy Isten, és ez a hármas egység képezi Isten szeretetéletét és boldogságát, úgy a teremtett világban élô számtalan személy is arra van hívatva, hogy, sokaságának megtartása mellett, a Szentlélek által a Fiúhoz hasonulva részesedjék az Atya és a Fiú szeretetegység- életében és így boldogságában. Az Isten bensô életében, a Fiú és az Atya örök életközösségében való részesedés felülmúlja a teremtett világ minden erejét és képességét. Tehát az Isten csodálatos jóságából fakadó teljesen természetfölötti adomány. Azonban az egész teremtett világ azért létezik, hogy az emberben csúcsosodjék ki, kinek ,,benseje'' (értelme, akarata, szíve) annyira tágas, hogy az Atyát, Fiút és Szentlelket befogadhatja lelkének vendégeként. Ebben az Istennel való közvetlen egységben leli meg a végtelen felé nyílt emberi személy legnagyobb és legmélyebb vágyának beteljesülését. Mert az ember nem más, mint vágy az Istenre, vagyis vágy az örök, személyes, igaz, szép, végtelen Szeretettel való eggyéolvadásra. Senki teremtett természetén alapulva az isteni szeretet e csodájára jogot nem formálhat. Azért van csak részünk benne, mert az Isten jó. Jósága pedig még inkább kitűnik azáltal, hogy a Szentháromság nem egy ártatlan, tiszta világnak, hanem az isteni akaratnak ellenszegülô, bűnös világnak adja magát. A Szentháromság önátadása így tehát nemcsak a teremtményt isteníti meg, hanem a bűnösnek ad bűnbocsánatot, a száraz fát virágoztatja ki, a megkövesedett szívet lágyítja meg, a meggörbült akaratot egyenesíti ki, a szeretetlenség hidegétôl megfagyott lélek jegét olvasztja meg, hogy önátadó hit és szeretet által igazi emberi életünk legyen. A Szentháromság jósága e csodájának megvalósításához a Fiúisten emberré levése szükséges. Nem lehetséges az ember megistenülése az Isten ,,megemberesülése'' nélkül. A megtestesülés nagy ténye révén Isten Fia, Jézus Krisztus és minden ember között szoros kapcsolat jött létre. Hogy ezt a kapcsolatot megérthessük, gondoljunk csak arra a sokféle kapcsolatra, mely az anyagi világ testei között fennáll. Tudjuk például a fizikából, hogy minden testnek vonzóereje az egész világmindenség erôterére kihat, és azt módosítja. Vonzóereje által minden test kapcsolatban áll minden testtel. Ha egy kislány leejti a babáját, megérzi és megremeg a sarkcsillag. Ugyanilyen szoros kapcsolat létezik az elektromos és mágneses mezôk között is. Ha a valóság legalacsonyabb fokán, vagyis az anyagi létezôk között ilyen szoros és egyetemes kapcsolatok állnak fenn, mennyivel inkább kell hogy befolyásoljon minden emberi létet az a tény, hogy a valóság legmagasabb és legreálisabb síkján, vagyis a világmindenség felé nyílt szellemmel rendelkezô emberek síkján az Isten Fia egy közülünk való ember lett. Minden ember egy olyan emberi nem tagja, melyhez az Atyaisten Fia és Mária Fia, Jézus tartozik. Ez a Jézus valamennyi emberért élt és halt meg, és feltámadásától kezdve a Szentlélektôl tökéletesen áthatott emberi természete is annyira megnyílt, hogy már sem tér, sem idô korlátja nem akadályozzák abban, hogy minden emberrel -- sôt minden teremtménnyel -- tudatos érintkezésbe lépjen. A kereszthalál és feltámadás révén beteljesedett megtestesülés altal az Isten Fia és a Máriától született emberi természet között létrejött kapcsolat még csak kezdet. Ebbôl a kezdetbôl kiindulva válik lehetôvé és érthetôvé a Szentlélek szerepe. A Szentlélek az a szent ,,olaj'', mely Jézust ,,Krisztussá'', vagyis ,,fölkentté'' teszi. A Jézus emberi szívébe árasztott Szentlélek Jézusban az Atya iránti, valamint az Atya által szeretett emberek iránti szeretetre indító odahajlás (inclinatio impressa ad caritatem) lesz, és így forrása annak a szeretetnek, amely Jézus egész életét áthatja. Egyedül az emberré lett Isten Fia alkalmas arra, hogy így fogadja lelkébe a Szentlelket, és így kapcsolódjék a Szentlélekben az Atyához. De az Isten Fia azért lett emberré, azért halt meg és támadt fel, hogy Szentlélekben részesítse a többi embert is. Ez a Szentlélek mindig ,,Krisztus Lelke'' marad. Vagyis, amint a Fiúistennek örökké megmaradó tulajdonsága az, hogy egy személy az ember Jézussal, úgy a Szentléleknek örökké megmaradó tulajdonsága az, hogy az ember Jézus szívének odahajlása a szeretetre. Jézus az emberekkel egyesülve ad nekik részesedést ebben a Szentlélekben, és ezáltal egyre mélyebben és teljesebben egyesül velük. 10.2. Az Úr lelke betölti a földet A krisztusi Szentléleknek ezt a működését egyetemesnek foghatjuk fel. Vagyis valamennyi ember életének minden pillanatában a Szentlélek hatása alatt áll. Igaz, hogy a Szentírás egyes szövegei azt a benyomást keltik, mintha a Szentlélek csak Jézus feltámadása után kezdene működni; de más szövegek azt mutatják, hogy az eljövendô Krisztusra való tekintettel, már a Jézus elôtti idôben is dolgozott a világban az Isten Lelke (vö. LG 4: DH 4104). Valószínűleg a Jézus elôtti idôkben a Szentlélek működése még nem volt teljes. Ezért is kellett az Ószövetség szentjeinek Krisztus feltámadásáig ,,várniok'', míg részesülhettek az istengyermekség teljes kegyelmében, és a feltámadt Krisztussal együtt bemehettek a mennyek országába. Ez érthetô is, hiszen a ,,mennyország'' nem más, mint a Jézus halála és feltámadása által megvalósult tökéletes kapcsolat az Isten és az ember között. Feltámadása óta a Jó Pásztor minden pillanatban mindenütt keresi elveszett bárányait és vezeti hűséges nyáját. Így hát a körül a kérdés körül folyó teológiai viták, hogy az ember mire képes a krisztusi, természetfölötti kegyelem nélkül, elvontak és érdektelenek. Nem létezik olyan ember, akinek szívén minden pillanatban legalábbis ne kopogna a kegyelem. De ezt a tényt, véleményünk szerint, nem volna helyes úgy értelmezni, mintha a Szentlélekben történô isteni önátadás mindig és mindenütt azonos, változatlan állapotot jelentene, és így csak az emberen múlnék, hogy bármely pillanatban befogadja-e azt és megtér-e. A lelkiélet tapasztalatából tudjuk, hogy léteznek a ,,kegyelem órái''. Az Atya és a feltámadt Jézus működése személyes működés. Nem olyan, mint az öntudatlan és szabad akarattal nem rendelkezô nap melege, amely mindig és mindenütt azonosan árad. Az Isten bölcs és jó, élô személy, és minden emberrel való viszonya teljesen személyes. Az ember szellemi létének mélyén történô isteni önátadás intenzitása változó. Van úgy, hogy olyan, mint a csendesen hunyorgó tűz a hamu alatt, és van úgy, hogy hirtelen hatalmas lángra lobban. Az Istennek a Szentlélekben történô bensô önátadása és a külsô- belsô tényezôkbôl táplálkozó ember szellemi élete szerves egységet alkot. Az Isten Gondviselésének vezetése alatt keletkezô élmények, találkozások, emlékek, gondolatok, érzelmek, a Szentlélek által érintett emberi szellemben (értelemben, akaratban) különösen rezonálnak. Az ember úgy tapasztalja meg azokat, mint önátadó hitre és szeretetre való felhívást. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden ember mindig ilyen értelemben teszi magáévá ezeket a tapasztalatokat, és a hit és szeretet életformáját választja. Sok embernél sokáig tart az ellenkezés. Talán a Szentlélek működése az ilyeneknél csak abban nyilvánul meg, hogy valami elégedetlenséget éreznek önzô életükkel, valami ürességet és szomorúságot tapasztalnak. Ha a hatalom hajhászása, pénzsóvárság, élvezetek habzsolása, gôg tetszelgése, szenvedélyek kiélése, erôszakoskodás és gyűlölet szabaddá engedése által sikerült még ezt az elégedetlenséget, ürességet és szomorúságot is elfojtaniok; akkor a legveszedelmesebb az állapotuk. De még az ilyen embert sem hagyja magára az Isten jósága. Hiszen a Jó Pásztor a bűnösök keresôje. Újra meg újra, külsô események és a bensô kegyelem együttműködése által igyekszik mámorukból felébreszteni ôket. 10.3. Krisztusi élet A krisztusi Szentlélek türelmes működése által rendesen fokozatosan, néha azonban egészen hirtelen, megvalósul emberi szívünk és Jézus szívének eggyéforrása. Az elsô kapcsolat: a hit. Senki az Isten kinyilatkoztatott szavát -- Jézust mint az Isten önkinyilatkoztatását -- a hit lényegéhez szükséges teljes odaadással el nem tudja fogadni, ha nem vésôdik lelkének mélyébe az Isten mint ôsigazság. Csak ha ilyen isteni módon megnyílt füllel hallgatjuk az isteni szeretet evangéliumát, fog az bennünk úgy visszhangozni, hogy felismerjük benne a Lét gyökerének, a teremtô Istennek üzenetét, és vágyakozó, hálás örömmel magunkévá tesszük azt. Az ilyen hit az a gyökér, amelybôl az Istennel egybefolyó egész életünk táplálkozik. Sokszor megesik azonban az, hogy ez a hit még nem hatol le egészen az emberi személyiség központjáig. Az ember hisz már, de még nem szeret igazán. Azonban a Szentlélek nem nyugszik; és ezért, ha az ember akarata tanulékony és rugalmas, eljön az az áldott pillanat, amikor ,,kiárad szívünkbe az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által'' (Róm 5,5). Ezt a pillanatot nevezzük a megigazulás percének, az Isten gyermekeként való újjászületés pillanatának. Ettôl kezdve Jézus és a Szentlélek már nemcsak az embernek felületesebb szellemi létrétegeivel egyesül, hanem személyiségének legmélyebb gyökerével. Az ilyen ember Jézus testének élô tagja és a Szentlélek temploma. Az ilyen megigazulás pillanatában történik az emberi szív legmélyén az a választás, mellyel az ember meghatározza alapbeállítottságát (optio fundamentalis). Minden ember végeredményben vagy az Istenért él, vagy önmagáért. (Vagy az is megesik, hogy sem Istent, sem magát nem választja, hanem csak iránytalanul követi ösztöneit és indulatait, mint a széltôl hajszolt száraz kóró.) ,,Istenért élni'' annyi, mint a jóságot és a szeretetet feltétlen értéknek elfogadni, és életünk feláldozása árán is követni. ,,Önmagáért élni'' annyi, mint önmaga érdekeit feltétlen értéknek tartani, értük szemrebbenés nélkül feláldozni a jóságot és szeretetet, és mindennel szemben a birtoklás álláspontjára helyezkedni. Az alapbeállítottság választása az emberi személyiség legmélyén történik, ahová az önmegfigyelés szeme már alig tud behatolni. Ezért nincsen az embernek számtani bizonyossága alapbeállítottságának mibenlétérôl. De saját életének folyásából joggal következtethet alapbeállítottságára, mint a gyümölcsbôl fájára. Az alapbeállítottság átváltozása az énközponti önszeretetbôl az istenszeretetbe: a megtérés. Minthogy ez az alapbeállítottság nem más, mint az Isten iránti szeretet, úgy véljük, hogy az Isten gyermekévé való újjászületés pillanatában mindig megszületik bennünk ez a szeretet. Ha valaki csak úgynevezett ,,tökéletlen bánattal'', vagyis még nem az istenszeretetbôl fakadó bánattal járul a keresztség vagy a bűnbánat szentségéhez, akkor e szentségek által közvetített Szentlélek kegyelme lendít rajta egyet, hogy felgyúljon a szeretet a szívében. Így teljesednek rajta János szavai: ,,Aki szeret, Istentôl született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten szeretet'' (1Jn 4,7--8). Átváltás a szeretet alapbeállítottságára tehát: megtérés. Ezzel szemben alapbeállítottságunk visszaváltoztatása az istenszeretetbôl az énközpontú önszeretetre: halálos bűn. A hagyomány ,,halálos''-nak nevezi az ilyen bűnt, mert kioltja bennünk a Szentlélek jelenléte által fenntartott isteni életben való részesedést. Minthogy ugyanis a Szentlélek az istenszeretetre való odahajlásként vésôdik személyünk mélyébe, azért az ilyen szeretet gyökeres elvetése megszünteti ezt a Szentlélekkel való kapcsolatot. Azonban a halálos bűnbe esett embert sem hagyja el az Isten jósága. Hiszen, ahogy Jézus tanította, az Isten a bűnösöket is szereti, keresi (Mt 5,45; Lk 6,36; Mt 18,4; vö. Róm 5,8). Ezért hívogatja ôket az Isten továbbra is különbözô események és kegyelmének bensô indításai által, hogy újra megtérjenek, és a bűn okozta halálból életre keljenek. Szépen mondja Péter 2. levele: ,,Az Úr türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson.'' (2Pt 3,9) Elôfordult tehát, hogy egy az Isten gyermekévé vált ember súlyos bűn által elveszíti az istengyermekség kegyelmét, de azután a Szentlélek ösztönzésére újból megtér, és ismét Isten gyermekévé válik. Azonban téves lenne ebbôl azt a következtetést levonni, hogy keresztény hívek számára szokásos dolog az, hogy életük folyamán számos ízben az egyik állapotból a másikba ide-oda változzanak. A keresztény életnek ilyen felfogása, amely a középkortól kezdve napjainkig eléggé elterjedt a katolikus hívek között, nem egyezik sem a Szentírás, sem a lélektan tanításával: Az újszövetségi Szentírás kétségkívül számol annak lehetôségével, hogy az Isten gyermekei súlyos bűn által elszakadnak Krisztustól és így letérnek az üdvösség útjáról (Jn 15,6; Róm 11,20--22; 1Kor 6,8--10; 9,27; Gal 5,19--21; Ef 5,5; Zsid 6,4--6), de az ilyen eseményt kivételes és megdöbbentô szerencsétlenségnek tekinti, amely egy Krisztusban újjászületett ember életében természetellenes jelenség (Róm 8,1--9.35--39; 1Jn 3,6; 5,18). Lélektanilag sem lehetséges, hogy az ember naponként, vagy hetenként változtassa alapbeállítottságát. Az azonban az ember korlátoltsága és az emberi természet sokrétűsége miatt igen sokszor megtörténik, hogy az ember, bár nem veti el a szeretet alapbeállítottságát, olyan viselkedést mutat, amely nem egyezik alapbeállítottságával. Az ilyen viselkedést a hagyomány ,,bocsánatos bűn''-nek nevezi. A Szentírás és szenthagyomány szerint ugyanis, bár az isteni szeretet teljes elvetése a keresztény életben kivételes tragédia, földi életében minden keresztény viselkedése számos esetben elmarad a krisztusi szeretet követelményei mögött. ,,Sokban vétünk mindnyájan'' -- írja Jakab apostol (Jak 3,2); és maga Jézus azt tanította híveinek, hogy mindennapi imádságukban kérjék az Atyától aznapi bűneik bocsánatát (Mt 6,11--12). A szentáldozásra készülô és ezért magukat Krisztus szeretetével egyesültnek tartó hívek, az ókortól kezdve napjainkig, minden mise elején megvallják, hogy ,,sokszor és sokat'' vétkeztek ,,gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással''. Az egyházatyák az ilyen vétkeket ,,könnyű vétkeknek'', ,,mindennapi vétkeknek'', valamint ,,bocsánatos vétkeknek'' (peccata venialia) nevezték. Ez utóbbi elnevezés nem onnan ered, mintha csak az ilyen vétkek nyerhetnének bocsánatot -- hiszen nincs olyan bűn, melyet az irgalmas Isten a megtérô bűnösöknek meg ne bocsátana --, hanem azért, mert bocsánatuk elnyerése végett nem vagyunk kötelesek a bűnbánat szentségéhez járulni, hanem más utakon, vagyis ôszinte bánat, ima, jócselekedetek, buzgóbb szeretet stb. által is helyreállíthatjuk az ilyen bűnök által lelkünkben okozott kárt. Az ilyen ,,bocsánatos bűnök'' azért fordulnak elô az Isten gyermekeinek életében is, mert az ember testi-lelki dinamikus természete nagyon összetett, sokrétű valóság. Dinamikus személyiségünk legmélyén ott van az alapbeállítottság, mely gondolatainkban, szavainkban, tetteinkben válik foghatóvá, de az ember tényleges gondolatai, szavai, tettei nem fakadnak mindig alapbeállítottságából. Az idegrendszer reakcióit, a személyiségünk felületesebb rétegeibôl származó viselkedésmódokat alapbeállítottságunk csak fokozatosan hatja át. Idô kell a beéréshez. A beoltott, megnemesített gyümölcsfán is fel- feltűnik egy-egy vadhajtás. Hogy egy ember nem megfelelô viselkedése nem egy vad fa természetes ága, hanem egy nemes fa vadhajtása, az kitűnik abból, hogy az alapbeállítottsága szerint Krisztus szeretetével egyesült ember ezt a saját viselkedését szégyenli, bánja és bocsánatért esedezik. Isten, jóságos édesatyánk, számol az embereknek ezzel a gyengeségével és tökéletlenségével. A legjobban úgy érthetjük meg ezt, ha szemügyre vesszük egy családon belül a szülôk és a gyermekek viszonyát, hiszen Jézus az Istent atyánknak és bennünket gyermekeinek nevez. A jó családon belül is elôfordulnak összetűzések a gyermekek és szüleik között, és az éretlen fiatalok néha nagyon is bántóan viselkednek szüleikkel szemben. De a legtöbb esetben ez nem jelenti azt, hogy szívük mélyén elszakadtak volna szüleiktôl. Kitűnik ez akkor, amikor a szülô megbetegszik, vagy baleset éri: ilyenkor sokszor a szüleinek legtöbb gondot okozó gyerek fut oda leggyorsabban szülôjének betegágyához, és el nem szakadna onnan semmi kincsért. Teljesen különbözik az ilyen gyermek lelkiállapota az olyan gyermekétôl, aki teljesen elfordult szüleitôl, mit sem törôdik velük és csak a maga önzô útjait járja. Hasonlóképpen gondolhatjuk el az Isten és gyermekei viszonyát. Vannak tettek, szavak, gondolatok, mulasztások, amelyek oly gyökeresen ellenkeznek az isteni szeretettel, hogy aki azokra vetemedik, annak szíve elszakad az Istenétôl. Minthogy az Isten iránti szeretet és az emberek iránti szeretet elválaszthatatlan, ezért az emberek iránti szeretet gyökeres elvetése is ilyen szakadást eredményez. Másrészt vannak olyan tettek, szavak, gondolatok és mulasztások, melyek, bár nincsenek összhangban a megtért ember alapbeállítottságával, azt mégsem irtják ki az ember szívébôl. Az ilyen hibák megtapasztalása és a miattuk érzett bánat vezeti el az embert az alázatosságra és így minden bűn gyökerének, az önzô gôgnek elkerülésére. De ez csak akkor lesz így, ha az ember ezeket a ,,mindennapi'' bűnöket tényleg megbánja, és azoktól szabadulni igyekszik. Mert, ha természetesnek tartja azokat, akkor félô, hogy az Istenhez forduló alapbeállítottság szeretetlángja is egyre gyöngül, és egy napon kialszik. Ezért mindennél fontosabb az, hogy az ember lehetôleg mindig és mindenben az Atya akaratát (Mt 6,10), Krisztus példáját (Jn 13,15) és a Szentlélek vezetését (Róm 8,14) kövesse. Így lesz nap nap után, mindig mélyebben és teljesebben Isten gyermeke. Idézzük Origenésznek erre a kérdésre vonatkozó mélyértelmű szavát: ,,Az igaz ember nemcsak egyszer születik Istentôl. Állandóan Istentôl születik. Minden jó tett végzésekor az Isten nemzi ôt. Üdvözítônk, Krisztus is folytonosan születik az Atyától. Hasonlóképpen téged is, ha az Isten gyermekévé való fogadás Lelkét bírod, folytonosan nemz az Isten Fiában. Minden tettben, minden gondolatban nemz téged az Isten. Ebben a születésben részesülsz, és ezáltal leszel Krisztus Jézusban folytonosan nemzett gyermeke az Istennek.'' (Commentarium in Jeremiam 9,4) ======================================================================== 11. Bennünk az Isten 11.1. Az önmagát nekünk adó Isten Az ilyen Krisztust követô élet alapdinamizmusa a bennünk lakó Szentlélek. A Szentírás számos kifejezéssel hangoztatja, hogy a hívô és szeretô emberben a Szentlélek lakik (1Kor 3,16), szívében Krisztus lakik (Ef 3,17), benne az Isten marad, és ô az Istenben (1Jn 3,24; 4,15). A minket Szeretô Szentháromságnak ez az önátadó bennünk lakása és az ebbôl eredô és azt befogadó, hívô és szeretô alapbeállítottságunk képezi a ,,megszentelô kegyelem'' legfontosabb alkatelemét. A hittudósok, fôképp mióta a francia Petau Dénes (1583-- 1687) és a német Scheeben Mátyás József (1835--1888) a görög egyházatyák nyomán kimutatták, hogy magának az Istennek bennünk maradása a legfontosabb tényezô a megszentelô kegyelemben, számos elméletet dolgoztak ki ennek az isteni ,,bennünk lakás''-nak mélyebb magyarázatára. Egyesek (Vázquez Gábor 1549--1604; Galtier Pál 1872--1967) azzal próbálták ezt a ,,bennünk lakást'' magyarázni, hogy a mindenütt jelenlevô Isten az emberben különös módon teremt (tamquam causa efficiens) egy maradandó kegyelmi tulajdonságot (gratia habitualis); mások (Szent Tamásról nevezett János 1589--1642; Gardeil Ambrus 1859-- 1931), Aquinói Szent Tamásnak egy gondolatát (Summa theologiae I, qu. 43, art. 3) követve azzal magyarázták Isten különleges jelenlétét, hogy a kegyelem által megvilágosított ember új és természetfölötti módon ismeri és szereti az Istent; mások (de la Taille Móric 1872-- 1933) az Isten örök színelátásakor történt egyesülést tették magyarázatuk kiindulópontjává: ez az egyesülés ugyanis abban áll, hogy maga az Isten végtelen lényege lesz bensôleg eggyé az ember értelmének valóságával (tamquam causa quasiformalis), és így teszi képessé az embert Isten közvetlen megismerésére; minthogy pedig a megszentelô kegyelem által adott élet már ennek az örök életnek a kezdete, ezért - - bár értelmünk még nem egyesült közvetlenül az Isten lényegével -- az Istennek lényege már most eggyé lett (tamquam causa quasi-formalis) lelkünk lényegével; ismét mások (Rahner Károly 1904--84) az Isten önátadásával magyarázzák az Isten bennünk lakását: az Istennek legnagyszerűbb és legbámulatosabb képessége az, hogy önmagát képes odaadni az általa teremtett világnak. Mint Igazság adja önmagát a Fiú megtestesülése által, mint Szeretet adja önmagát a Szentlélek küldetése által. Már a Szentháromság örök élete is: önátadás. De az Isten irgalmas jóságában szabadon úgy döntött, hogy az az örök önátadás, mellyel Fiát szüli, legyen egyben az isteni lét önátadása az ember Jézusnak (ki ezáltal az igaz Isten tökéletes és végleges kinyilatkoztatója lesz); az az örök önátadás pedig, mellyel az Atya és a Fiú együtt ,,lehelik'' a Szentlelket, egyben az az önátadás legyen, mellyel Isten mint szeretet Krisztusnak, a Fônek és egész ,,testének'', vagyis a vele egyesült embereknek adja magát. Ezeknek a hittudósoknak a nyomán a következôképpen gondolhatjuk el az Isten bennünk lakását: a Szentlélek, mint a Jézus szívével egyesült ,,Fiú Lelke'', önmaga válik szellemi, dinamikus személyiségünk legmélyén a szeretetre indító odahajlássá (inclinatio impressa ad caritatem, tamquam causa formalis), amely képessé tesz arra, hogy az Isten irgalmában hívô gyermeki szeretettel ragaszkodjunk az Atyához, és az Atyának Krisztusban megnyilvánult szeretetével egyesülve szeressünk mindent, amit az Atya szeret. Ez az egyesülés most is és mennyei örök életünkben is ugyanaz marad, és erôsebb, mint a halál. Az ember szellemisége teszi lehetôvé az Istennel való ilyen közvetlen egységet anélkül, hogy panteista módon egybekeverednék az isteni és emberi természet. Ugyanis, amint azt már Aquinói Szent Tamás is éleslátóan kifejtette, a szellemi ismeret és akarat által megvalósuló életben az ismeret és akarat elôfeltétele egy létegység az ember szellemi képességei és a megismerendô, szeretendô valóság között. A szellem csodálatos képessége az, hogy az ilyen valóságos létegység nem jelent létkeveredést, hanem, ellenkezôleg, a teljes egységben megvalósuló tökéletes megkülönböztetést. ,,Az egység megkülönböztet (l'union différencie)'' -- hangoztatja Teilhard de Chardin Péter (1881--1955). Áll ez a Szentháromság személyeinek tökéletes egységére és megkülönböztetésére, a Jézus Krisztusban megvalósult isteni és emberi természet egységére és megkülönböztetésére, az Isten és az ember kegyelmi egységére és megkülönböztetésére, valamint az ismeret és szeretet által egybekapcsolt emberek egységére és megkülönböztetésére is. A szeretet létmódja az ilyen ,,többek egysége''. Az ember a legmélyebb értelemben azért az ,,Isten képmására'' alkotott teremtmény, mert -- Isten kezdeményezésének jóvoltából -- ilyen szeretetre képes. Ezért mondtuk, hogy a Szentlélek, amikor szeretetre indító odahajlásként egyesül velünk, az ember személyiségének és természetének legmélyebb gyökerével válik eggyé. Az Isten bennünk lakásáról való ilyen felfogás jobban megérteti velünk a három isteni Személy sajátos szerepét a kegyelem világában. A Szentháromság teremtô működése (tamquam causa efficiens) az Atya, Fiú és Szentlélek közös tevékenysége. Az Atya a Fiú által a Szentlélekben alkot, tart fenn a létben, és gyarapít minden létezôt. De amikor maga az Isten önmagát megnyitva és átadva egyesül a befogadására képesnek alkotott teremtménnyel, az emberrel (tamquam causa quasi-formalis), akkor ez az egyesülés a Szentháromság minden egyes személyének sajátosságában való részesülés. Sem az Atya, sem a Szentlélek, hanem csak a Fiú lett emberré, vagyis egyesült személyileg (unio hypostatica) Jézus emberi természetével: az ember Jézus személyes léte részesülés abban az Atyától született és az Atyához forduló viszonyban (relatio), mely a második isteni személy, a Fiú Isten-létét képezi. Hasonlóképpen, amikor a Szentlélek, mint az Atya és Fiú közös és kölcsönös szeretete az ember Jézus szívét és ô általa a mi szívünket eltölti, a Szentlélek egyesül az emberi személyiség szellemi, dinamikus (ismerô és akaró) képességének gyökerével, és válik bennünk a szeretetre való odahajlássá. Az Atyától születik örökké a Fiú, az Atyától és Fiútól származik örökké a Szentlélek. Ez az önátadó szeretetközösség az Isten élete. Jézus jóvoltából a Fiúnak ez a születése és a Szentléleknek ez a származása, valamint az Atyához való visszatérése mibennünk is folytatódik. Így vonzódik bele az ember az isteni szeretet áramlásába; így részesedünk már most, és majd az égben örökké, a Szentháromság életében. Errôl szól Jézus imájának zárószava az utolsó vacsorán: ,,Atyám! A szeretet, mellyel szeretsz, legyen bennük, s én is legyek bennük.'' (Jn 17,26). A Szentháromsággal való élet nem magányos élet. Ezért a keresztény ember soha sincs magára hagyatva, soha sincs egyedül. Vele van a Szentlélek, aki örökké bennünk ,,van'', és bennünk ,,marad'' (Jn 14,16--17); vele van Jézus, aki köztünk marad ,,mindennap, a világ végéig'' (Mt 28,20); és ezért ô is mondhatja Jézussal: ,,Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.'' (Jn 16,32) Az ilyen élet természetes megnyilvánulása az imádság. 11.2. Imádság Jézus mindig imádkozott: nemcsak hosszú éjszakákat töltött a hegyekben imádságba merülve (Lk 6,12), nemcsak hajnalok hajnalán kelt fel, hogy egy csendes helyen imádkozzék Atyjához (Mk 1,35), hanem valamennyi gondolata, minden szava, minden tette egész élete át volt szôve imádsággal (Lk 3,21--22; 9,16.18; Mk 7,34; Jn 11,41; stb.). Csupa hála (Mt 11,25), bizalmas kérés (Jn 17; Mk 14,36--39; Lk 23,34), gyermeki panasz (Mk 15,34), az Atya iránti teljes önátadás (Lk 23,46), az Atya akaratába való belesimulás, szüntelen ,,Igen, Atyám'' (Mt 11,26): ez volt Jézus imádsága. Ezért tanította Jézus szeretett tanítványait is arra, hogy ,,szüntelenül'' imádkozzanak (Lk 18,1). Nem azért, hogy jámborságukat fitogtassák, nem is azért, hogy a maguk akaratát rákényszerítsék az Istenre, hanem azért, mert Atyjukat hálásan szeretô gyermekek sehol sem érzik olyan jól magukat, mint az Atyával való bizalmas társalgásban (Mt 6,5--13). A feltámadott Jézus nekünk adja Szentlelkét, hogy Jézussal együtt mi is imádjuk az Atyát, ,,Lélekben és Igazságban'' (Jn 4,23). Így a keresztények közös és egyéni imája nem más, mint Jézus imájának folytatódása. A Szentlélek bennünk imát támaszt, imává válik (Róm 8,15.26). Ez az ima, úgy mint Jézusé, hála, köszönet, igent mondás és gyermeki kérés. Jézus azt ígéri, hogy állhatatos kérô imánk meghallgatásra talál (Mk 11,23; Lk 11,5--13; 18,1--8; Jn 14,13; 16,23; stb.). Ez az imameghallgatás talán nem abban fog állni, hogy megkapjuk éppen azt, amit kértünk. Jézus maga sem nyerte el imájával azt, hogy Atyja elvegye tôle a szenvedés kelyhét (Mk 14,36). Mégis éppen Jézusnak errôl az imájáról mondja a Szentírás: ,,Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált.'' (Zsid 5,7) A ,,meghallgatás'' nem abban állt, hogy ne kelljen elszenvednie a kereszthalált, hanem abban, hogy halála után feltámasztotta az Atya. Így van ez a mi esetünkben is. Van úgy, hogy buzgó imánk ellenére sem nyerjük el azt, amit kértünk. De imánk soha kárba nem vesz. Más formában meghallgatásra talál. Ugyanis ,,a mennyei Atya megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik tôle'' (Lk 11,13). A jó Isten legnagyobb ajándéka ez a Lélek. Általa leszünk mi is jó emberek, most és mindörökké. Az Atya iránti, Krisztus iránti folytonos imával átszôtt élet (Ef 5,19--20; Kol 3,16--17) nem rideg kötelességteljesítés, még kevésbé számítgató jutalomlesés, de még nem is puszta erkölcsi önnevelés, hanem az Isten tetszésének hálás keresése. Az ilyen ember magáévá teheti Jézus szavát: ,,Mindig azt teszem, ami Atyám tetszésére van.'' (Jn 8,29) Számára az Isten akaratának teljesítése nem teher, hanem kiváltság és öröm. 11.3. Létünk átformálása Fentebb említettük, hogy a Szentlélek bennünklakása és az abból eredô és azt befogadó hívô-szeretô alapbeállítottság a ,,megszentelô kegyelem'' leglényegesebb eleme. Vannak neves hittudósok (Fransen Péter, Alfaro János stb.), akik ebben a kettôs elemben látják a megszentelô kegyelem egész lényegét. Mi azonban úgy véljük, hogy figyelembe kell vennünk azt a tartós módosulást is, melyet az ember szellemi természetében okoz ez a kettôs valóság. Az alapbeállítottság ugyanis nemcsak egy pillanatnyi választás, mely nyomtalanul eltűnik és a múlté, hanem egy olyan tett, mellyel az ember saját maradandó szellemi valóságát építi. Az isten-szeretet alapbeállítottsága révén az ember más emberré lett, mint amilyen volt, és ez a megváltozott szellemi valósága minden további magatartását befolyásolja. Egy ilyen maradandó változást az Isten tartós bennünk lakásának megmagyarázása végett is el kell ismernünk. Amint csak akkor ,,Teremtô'' az Isten, ha léteznek teremtmények, kik az Isten teremtô akaratának következményei, úgy csak akkor ,,bennünk lakó'' az Isten, ha lelkünkben egy oly maradandó módosulás jön létre, amely az isteni önátadás és bennünk lakás következménye. Aquinói Szent Tamás, sok más teológussal együtt, ezt a módosulást ,,gratia habitualis''-nak nevezi, és találóan mondja róla: ,,Az Isten jelenléte okozza bennünk a kegyelmet (értsd: gratia habitualis-t), mint ahogy a nap jelenléte okozza a levegôben a fényt.'' (Summa theologiae, III. qu. 7, art. 13.) Nem tartjuk szükségesnek, hogy megkülönböztessük az emberi lélek lényegét módosító gratia habitualis-t és az akaratát módosító természetfölötti szereteterényt (virtus infusa caritatis). Az ember lényege: képesség a szeretetre. Ennek gyökerénél történik a Szentlélek önátadása, annak befogadása, és így születik a Szentháromság-Istennel való közösség állapota. Találóan fejezi ki ezt az állapotot dr. Elôd István Katolikus Dogmatiká-jában (Budapest, 1978): ,,Az Isten mintegy kölcsönadja szemét, hogy azon keresztül is lássunk, és szívét, hogy azon keresztül is szeressünk.'' (418. old.) Az ilyen beállítottságú ember lesz képes másokkal békében élni, másokat elismerni és tisztelni, az Isten akaratával ellenkezô igazságtalanság, hazugság, erôszak stb. ellen bátran, de irgalmas szeretettel küzdeni, az igazságot mindennél többre becsülni, az imádságot életszükségletnek érezni, minden baj és veszedelem közepette is lelke mélyén egy csendes béke mosolyát ôrizni. Élete ilyen, mert tudja és hiszi, hogy mindennél erôsebb a szeretet. Itt térhetünk ki arra a kérdésre, hogy miképpen részesülnek a krisztusi kegyelemben a kisgyermekek, és általában az olyan emberek, akik nem képesek értelmi és akarati tevékenységre. Az egyház ôsi szokása, mely kis gyermekeket is a keresztség szentségéhez bocsát, bizonyítja azt, hogy ôk is részesülhetnek Krisztus kegyelmében. A hittudósok hosszú ideig nem jutottak egyöntetű véleményre az ilyen kis gyermekek kegyelmi állapotának felfogására nézve. (Vö. DH 780; 904) Azonban a 16. századtól kezdve az a felfogás, amely szerint Isten a kisdedek lelkébe is a keresztség által természetfölötti erényeket önt, általánossá vált. Az Isten szeretete mindig megelôzi az ember válaszát. Ezért nem csoda, hogy ezeknek a gyermekeknek lelkébe is beárad a Szentlélek, és létrehozza azt a módosulást, melyrôl fentebb szóltunk. Igaz, az ilyen gyermekek még nem képesek arra, hogy tudatos hittel és szeretettel befogadják ezt az isteni látogatást, de amikor elérnek értelmük használatára, ez a már bennünk lakó Lélek ösztönzi ôket arra, hogy személyes hittel és szeretettel fogadják be az Isten országát. Éppen ezért rendelkezik úgy az Egyház, hogy csak olyan gyermekeket kereszteljenek meg, akiknek keresztény nevelése biztosítva van. Az értelmével rendelkezô ember és a kisgyermek Istentôl való újjászületése között tehát csak az a különbség, hogy míg az elôbbieknél a krisztusi Szentléleknek lelkükbe áradása és az azt befogadó hívô szeretet ugyanabban a pillanatban történik, kisgyermekeknél e két eseményt néhány esztendô választja el egymástól. A gyermekkorában megkeresztelt embernél is csak akkor lesz a megszentelô kegyelem valóban személyes kincs, ha ösztönzésére a hit, remény és szeretet által megvalósuló Krisztus-követésre adja magát. Térjünk ki röviden még egy másik kérdésre. Említettük már, hogy a Szentléleknek személyiségünk dinamikus központját betöltô és ott egy új alapbeállítottságot támasztó eljövetelén kívül, vannak a Szentléleknek egyéb látogatásai is, melyek személyiségünknek még nem a központját, hanem csak annak egyes szintjeit érintik. Úgy véljük, hogy ezeket a látogatásokat a Szentlélek bennünk lakásáról való fentebbi magyarázathoz hasonlóan lehet felfogni, azzal a különbséggel, hogy a Szentlélek és az ember közötti egység ilyenkor nem a személyiség legmélyebb pontján valósul meg. Az isteni Gondviselés szerint az emberi életben elôforduló események, a bennünk felmerülô gondolatok stb. az ilyen szentlelki önátadásról érintett ember szellemi képességeiben különös módon visszhangoznak, és arra ösztönzik az embert, hogy mindennapi életében kövesse a Krisztus életének példája által mutatott utat. Isten személyes irgalmas szeretete irányítja ezt az egész folyamatot, bölcs és türelmes akarata szerint, az ember javára. Véleményünk szerint ebben áll az a valóság, melyet a hittudósok ,,segítô kegyelem''-nek mondanak. Az ilyen ,,kegyelmek'' a legváltozatosabb formában kísérik minden ember életét, mind megtérése elôtt, mind azután. A megtérés elôtt azonban, minthogy alapbeállítottságunkkal még nem vertünk gyökeret az istenszeretetben, az ilyen kegyelmek egymagukban nem elégségesek ahhoz, hogy erôt adjanak a súlyos bűnök tartós kerüléséhez. Az ilyen kegyelmek bensô dinamikájukból kifolyólag arra irányulnak, hogy az embert elvezessék az irgalmas Istennel és annak Krisztusban megnyilvánult jóságával való találkozásra. Az ilyen találkozásból születik az élô hit, a megigazulás, az immár bennünk lakó Szentlélekkel való egyesülés. Ettôl kezdve azután a lelkünk mélyén lakozó és működô Szentlélek és a szeretett mesterünkként, példaképünkként, urunkként és megváltónkként velünk szemben álló Krisztus indítanak, mintegy kívülrôl és belülrôl, közösen arra, hogy életünkben kiformálódjék az igazi ember, Jézus Krisztus képe. ======================================================================== 12. Hithirdetés, szentségek és a Szentlélek fuvallata Vizsgáljuk meg a következôkben azt az igen fontos kérdést, hogy miképpen függ össze az egyes ember lelkét belülrôl mozgató Szentlélek működése Krisztus evangéliumának hallásával és a szentségek vételével. 12.1. ,,A hit hallásból fakad'' Az evangélium hirdetése mindig kegyelmi esemény. Maga a feltámadt Krisztus szól ma is hozzánk a Szentlélek ihletése alapján megfogalmazott Szentírás és a Krisztus küldetésében járó tanítványok élô szava és példája által. Az értünk meghalt és feltámadt Krisztus hív, hogy higgyünk és bízzunk benne, és kövessük ôt az élethez vezetô szeretet útján. Az evangéliummal való találkozást mindig kíséri a Szentlélek ereje, aki mint Krisztustól jövô és bennünket Krisztushoz hajtó lehelet arra indít, hogy a mi szívünk is ,,lángol''-jon, mint az emmauszi tanítványoké, amikor Krisztus beszélt nekik az úton (Lk 24,32). Szépen fejezi ki az evangélium hirdetésének és Isten bensô látogatásának ezt az összefüggését Nagy Szent Gergely pápa (+604): ,,Akkor jön az Úr lelkünk otthonába, amikor elôtte járnak a hithirdetés szavai.'' (Homiliae in Evangelia, 17) Ugyanígy írt már Szent Pál is: ,,A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus szavából.'' (Róm 10,17) 12.2. A szentségek kegyelemközvetítô szerepe A kegyelmet közvetítô krisztusi szó csúcspontját a szentségekben éri el. Itt működik a legközvetlenebbül a feltámadt Krisztus, és közvetíti nekünk Szentlelkét, hogy az élô hitre vezessen, megtisztítson és Krisztus szeretetével mind mélyebben egyesítsen. A szentségek nem gépiesen érik el eredményüket, hanem azáltal, hogy az azokban részesülôk hitét, reményét és szeretetét egyre jobban elmélyítik. A szentségek vétele által Krisztussal és az Atyaisten szeretetével való találkozás élménye, és az általuk közvetített bensô kegyelem, együtt ösztökélnek bennünket arra, hogy mélyebben higgyünk, erôsebben reméljünk, jobban szeressünk. Az ilyen buzgóbb hit, remény és szeretet által mélyül el és válik szorosabbá a bennünk lakó Szentlélekkel való egység. Az Istennel való ilyen egység elmélyülése az a valóság, melyet a megszentelô kegyelem gyarapodásának szoktak nevezni. A szentségek közül kiemelkedik minden szentség központja, az Oltáriszentség. Minthogy minden szentmisét az Egyház az egész emberiség üdvösségéért végez, ezért hatása egyetemes. Nincs olyan kegyelem, mely ne állna kapcsolatban a nap nap után az Egyházban folytatódó krisztusi áldozat megújításával. Ezért mondhatjuk azt, hogy minden kegyelem ,,szentségi kegyelem'', legalábbis olyan értelemben, hogy a miseáldozat által közvetített kegyelem, valamint olyan értelemben is, hogy öntudattalanul talán, de valóságosan az eukarisztikus lakomában való részvétel és Krisztusnak ott megnyilvánuló szeretetével való találkozás felé ösztönzi az embereket. 12.3. A Szentlélek szele ott fúj, ahol akar Ilyen értelemben az evangélium hirdetésének és a szentségeknek döntô szerepük van az embereknek az Isten jóságával való személyes találkozásában. Azonban azt is el kell ismernünk, amit Jézus a Szentléleknek szélhez hasonló működésérôl mondott: ,,A szél ott fúj, ahol akar'' (Jn 3,8) Minthogy Isten minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4), és mivel nem minden embernek van arra lehetôsége, hogy személyes és számára jelentôs kapcsolatba jusson a krisztusi evangéliummal és szentségekkel, azt kell tartanunk, hogy a Szentlélek más alkalmakkor és más módokon is közeledik az emberek szívéhez, hogy megnyissa azt a hit és szeretet számára. A II. vatikáni zsinat egyfelôl hangoztatja, hogy a Szentléleknek ez a működése minden ember számára lehetôvé teszi a természetfölötti üdvösséget; másfelôl azonban azt is hozzáfűzi, hogy a Szentléleknek e működési módja ,,csak az Isten elôtt ismeretes'' (GS 22: DH 4322). Így hát a hittudósnak sincs módja arra, hogy a Szentléleknek errôl a működésérôl részletes magyarázatot adjon. Annyit biztosra vehetünk, hogy az evangéliumot még nem ismerô emberek is azáltal jutnak kapcsolatba az Istennel, hogy egy bizonyos hit és szeretet ébred szívükben, és annak követésére adják magukat. Ebben a ,,hit''-ben talán még az Isten fogalma sem világos. Mondhatnánk talán úgy, hogy ez a ,,hit'' bízó elfogadása annak, hogy életünknek értelme van, hogy minden lét alapja valami nagy Irgalom és Szeretet, és hogy az ember alaphivatása nem az erôszakosság, nem is a szenvedélyek, kívánságok kiélésére törekvô önzés, sem pedig az álomvilágba menekülés, hanem az önzetlen és tevékeny szeretet. Az ilyen meggyôzôdésbôl születik a szeretet, mint korlátlan megnyílás, befogadás, jóság, önátadás. Az ember számára a legtöbb esetben egy másik emberrel való találkozás alkalom arra, hogy megvalósuljon benne ez a Szentlélek által ihletett alapbeállítottság. A másik ember kérô szeme, védtelen arca, testi-lelki sebei, könnyei vagy pedig irántunk való önzetlen szeretete lesz alkalom arra, hogy meghallja az ember a minden jóság gyökerét képezô isteni jóság hangját. Ilyen találkozások lehetôségében bízva imádkozik az egyház ,,minden emberért'', tudván, hogy ,,ez jó és kedves üdvözítô Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítô Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért'' (1Tim 2,1--6). Az ebben a rövid szövegben háromszor is elôforduló ,,minden'' szó a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire valóságosan dolgozik az Isten azért, hogy az életre vezesse valamennyi gyermekét. Egyesek ebbôl a II. vatikáni zsinat által is hangoztatott felfogásból azt a téves következtetést vonták le, hogy a keresztények hithirdetô, térítô munkája, a misszionáriusok feladata stb. immár feleslegessé vált. Ez a következtetés teljesen alaptalan. Elôször is tény az, hogy bár Isten kegyelme mindenütt működik, ezt a kegyelmet sokan elutasítják. Ha minden ember elfogadná a bennünket krisztusi szeretetre hívó kegyelmet, nem olyan lenne a világ, mint amilyen. Tehát nagyon is szükség van arra, hogy az embereket -- keresztényeket és nemkeresztényeket egyaránt -- élô hitre és megtérésre hívjuk. Az ilyen hívás ugyanis a kegyelemmel való új találkozást közvetíti számukra. Számtalan esetben ismétlôdött már meg a történelemben a bibliai Zakeus kalandja: ez a lelkiismeretlen pénzsóvár kizsákmányoló valami nyugtalanságtól hajszolva, talán csak kíváncsiságból, látni akarta Jézust; de Jézus ránéz, megszólítja, házába tér. Zakeus számára ez volt a kegyelem és megtérés órája. Milyen soha nem tapasztalt, boldogság tölthette el ekkor szívét, és milyen öröm volt ez a megtérés Jézusnak is. Kiérezzük ezt Jézus meghatott szavából: ,,Ma üdvösség köszöntött erre a házra.'' (Lk 19,1--10) De olyankor is, amikor egy ember, anélkül hogy ezt kifejezetten tudná, már a hit és a szeretet útját járja, nagyon fontos az, hogy megismertessük vele azt, kinek jóvoltából él, tudassuk vele azt, hogy az Isten Fia úgy szereti ôt, hogy érte meghalt és feltámadt, és így képessé tegyük arra, hogy örömest csatlakozzék ahhoz a családhoz, amely hálás szívvel üli meg Jézus emléklakomáját. A Szentírásban talán annak a jó etiópiai udvari tisztnek az esete példa erre, aki már Jeruzsálembe járt imádkozni, és buzgón olvasta Izajás próféta könyvét. Kérésére Fülöp Jézust hirdeti neki. Az udvari tiszt mindjárt felismeri üdvözítôjét, megkeresztelkedik, és ,,boldogan folytatja útját'' (ApCsel 8,26--39). Hogy az ilyen boldogság milyen nagy, arról a nem keresztény országokban dolgozó misszionáriusok tudnának sokat mondani. Az isteni kegyelem általános kiáradásáról való felfogás nemcsak hogy nem akadályozza a hithirdetô munkát, hanem, ellenkezôleg, bátorságot ad hozzá. Hogyan is mernénk napjainkban egy idegen földrészen, egészen más kultúrában felnôtt emberek között a Názáreti Jézust hirdetni, ha nem tudnánk, hogy a szívük mélyén működô Szentlélek már e felé a Jézus felé vonzza ôket. Az Isten egyetemes üdvözítô akaratával kapcsolatban még egy kérdésrôl kell megemlékeznünk, amely különleges nehézséget okoz. Ez a keresztség nélkül elhunyt kisgyermekek sorsának kérdése. Kétségtelen, hogy az egyház tanítása szerint az értelmüket még használni nem tudó kisgyermekek számára az egyetlen biztos út az örök élet felé a keresztség. De mi lesz azzal a számtalan gyermekkel, akik ebben a kegyelemben nem részesülnek? A középkortól kezdve elterjedt az a felfogás, amely szerint az ilyen gyermekek ugyan nem jutnak az Isten boldogító színelátására, de az Isten jóvoltából elérnek egy természetes örök boldogságot (limbus puerorum). Manapság sok hittudós kételkedik egy ilyen ,,természetes örök boldogság'' létezésében, és inkább azt kutatja, hogy miképpen volna lehetséges az ilyen kis gyermekek számára is a ,,mennyországba jutás'', vagyis az örök természetfölötti boldogság elérése. Egyesek (például Boros László) úgy vélekednek, hogy a kisgyermek is halálának pillanatában Jézussal találkozik, és így képes lesz arra, hogy személyes elhatározással a hitet és szeretetet válassza. Mások (például J. H. Nicolas, Les profondeurs de la grâce, Paris, 1969, 498--503. old.) úgy vélekednek, hogy amint a betlehemi kisdedeket a Jézusért szenvedett vértanúhalál vitte a mennyországba, úgy minden korán elhaló kisgyermek számára, kikben nincsen semmi személyes ellenszegülés az Isten akaratával szemben, maga a halál jelenti a Jézus halálával való egybeforradást, és így Isten kegyelmébôl utat nyit a Krisztus feltámadásával egyesült örök élet felé. Errôl az egész kérdésrôl az Isten nem adott nekünk kinyilatkoztatást. Ezért az említett elgondolások csak sejtések, melyek semmiképpen sem jogosítanak fel bennünket arra, hogy elhanyagoljuk a gyermekek megkeresztelését. A legokosabb az, ha arra szorítkozunk, hogy a magunk szűk felfogásával ne szabjunk korlátokat az Isten működésének. Bízzuk ezeknek a kisdedeknek sorsát Krisztus irgalmára. Jézus, ki olyan szeretettel engedte magához és mondotta a mennyország örököseinek a gyermekeket (Mt 19,13--15), biztosan ônekik is jó gondját viseli. ======================================================================== 13. Isten az üdvösségre szán Az Isten egyetemes üdvözítô akaratával kapcsolatban meg kell emlékeznünk az üdvösségre való elôrendelés (praedestinatio) kérdésérôl. Errôl a kérdésrôl rendkívül sok vita folyt a latin eredetű nyugati teológia történetében, mégpedig kevés eredménnyel. Kétségtelen, hogy a Szentírásban fontos szerepet játszik az ,,elôrerendelés'' fogalma. Isten öröktôl fogva akarja üdvösségünket. Azonban, amint azt a szentírástudósok kimutatták, a Szentírásban ez az elôrerendelés nem egyes emberekre, hanem az egyház közösségére vonatkozik. Isten örök irgalmas akarata és bölcs vezetése miatt bizonyos, hogy az örök életben Krisztust megváltott híveinek serege fogja körülvenni. De az ilyen ,,elôrerendelés'' nem zárja ki annak a lehetôségét, hogy az egyház tagjai közül egyesek elhagyják hitüket, és így letérnek az üdvösségre vezetô útról. Az Ószövetség szava, amely szerint az Isten az embert ,,kiszolgáltatta saját (emberi) döntése hatalmának'' (Sir 15,14--17), az Újszövetségben is érvényes: Isten kegyelme nem szünteti meg a kegyelemnek is ellenszegülni képes ember szabadságát (Mt 11,21--22; 23, 37; ApCsel 7,51; Róm 1,18.21; Jn 5,40; 15,22--25; Jel 3,20). Amikor Pál leveleiben az üdvösségre való elôrerendelésrôl szól, szintén az ilyen közösségi, az egyéni csôd lehetôségét nem tagadó, elôrendelést érti rajta (Ef 1,3--14; Róm 8,28- -30; 9--11). Az egyes meghatározott embereket személyes szabad választásukat megelôzôen öröktôl fogva üdvösségre elôrendelô, feltétlenül hatásos isteni döntésrôl szóló tanítást elsônek Szent Ágoston dolgozta ki (De dono perseverantiae, 14,35 stb.). Az ilyen tanítással együtt jár az a veszély, hogy azt képzeljük, hogy az Isten az üdvösségre elôre nem rendelt embereket az örök kárhozatra rendeli. Az ilyen képzelet többször is felbukkant a történelemben (például Gottschalk 803--867/9 és Kálvin 1509--1564, Institutiones 3, c. 21, n. 5 így vélekedtek), a katolikus egyház azonban a ,,kettôs elôrerendelés'', vagyis üdvösségre és kárhozatra való elôrerendelés fogalmát, mint Isten jóságával össze nem egyeztethetô felfogást, elvetette (DH 397; 1567). A katolikus hittudósok ezért mindig igyekeztek a kárhozatra való elôrerendelés gondolatát távol tartani, de egyben, Ágoston hatása alatt, szinte valamennyi nyugati teológus valamilyen formában magáévá tette az egyes meghatározott embereknek az üdvösségre való feltétlenül hathatós elôrerendelésérôl szóló tanítást. Ennek a két követelménynek az összeegyeztetése rendkívül nagy nehézségeket okozott. Nem boncolgathatjuk itt részletesen ezt az egész problémakört, mely az örökkévalóság és idô, az isteni lét és teremtett lét, az isteni ismeretakarat és az emberi ismeretakarat viszonyára vonatkozó nehéz bölcseleti kérdésekkel terhes. Csak azt szeretnénk itt hangsúlyozni, hogy a görög egyházatyák és az azokat követô keleti keresztény hagyomány ezt az egész kérdéskört másképpen fogja fel. Idézzük csupán Damaszkuszi Szent János (+749) szavait, aki a görög egyházatyák szemléletmódját szabatos rövidséggel foglalja össze. ,,Tudnunk kell, hogy az Isten elôzetes akaratával azt kívánja, hogy mindenki üdvözüljön és országába jusson. Ugyanis nem azért teremtett minket, hogy büntessen, hanem hogy jóságában részesüljünk. Mert az Isten jó. De ugyanakkor Isten büntetni akarja a bűnösöket. Mert az Isten igazságos. Isten elsô akaratát 'elôzetes akarat'-nak, valamint az Isten tetszésének nevezzük. Ennek az akaratnak az oka Isten. A büntetni akaró utóbbi akaratot 'utólagos akarat'-nak, valamint megtűrésnek nevezzük. Ennek az isteni akaratnak az oka mi vagyunk. Tetteink közül a jó tetteket Isten 'elôzetes akarat'-tal akarja, és tetszését leli bennük. Azonban a bűnös, gonosz tetteket Isten sem 'elôzetes', sem 'utólagos akarat'-tal nem akarja, csak megtűri, hogy a mi szabad akaratunkkal elkövessük azokat.'' (De fide orthodoxa 1,29) ,,Tudnod kell, hogy az Isten mindent elôre ismer, de nem mindent rendel el elôre. A tôlünk eredô tetteket elôre tudja, de nem rendeli el elôre. Ugyanis az Isten gonosz tetteinket nem akarja, és erényes tetteket sem akar erôvel létrehozni bennünk.'' (De fide orthodoxa, 2,30) A görög egyházatyáknak ebbôl a felfogásából ma is sokat tanulhatunk, fôképpen, ha Anzelm (1033--1109) és Aquinói Szent Tamás nyomán hozzátesszük, hogy az Isten ,,elôre ismerése'', ,,nem egy jövôre vonatkozó elôre ismeret, hanem a minden idôvel egyidejű örök Istennek a jelenre vonatkozó ismerete'' (Anzelm, PL 158, c. 353). Ezen az isteni ismereten alapuló irgalmas bölcseséggel vezet az Isten úgy bennünket, hogy -- szabad akaratunk teljes tiszteletben tartásával -- megnyissa számunkra az utat a szeretet és így az élet felé. Krisztus küldetésével és feltámadásával megvalósult az ember Jézusnak az örök életre való elôrerendelése: ô az a Fô, ki imádkozik értünk, és magához vonzza testének tagjait, hogy mi is ott legyünk vele, ahol ô van, és lássuk dicsôségét, melyben részesült, mivel az Atya szerette ôt, már ,,a világ teremtése elôtt'' (Jn 17,24). Minden keresztény bízvást remélheti, hogy Jézusnak ez az imádsága benne is teljesül. Ezért, bár nem szabad magát elbíznia, békével és örömmel várhatja az Úr Jézus eljövetelét és a vele való találkozást. Fontos számunkra az is, hogy ne csak a magunk számára reménykedjünk. Ha Jézus példájára igazán szeretjük egymást, igazán egymás javát akarjuk, akkor mindenki számára remélni fogjuk a legnagyobb jót, az Istennel egyesült örök életet. Ebbôl a reménybôl ne zárjunk ki senkit. Egyfelôl nincs jogunk azt állítani, hogy senki végérvényesen el nem utasítja az Isten jóságát és így saját boldogságát, de másfelôl jól tesszük, ha reményünket és imánkat az Isten kinyilatkoztatott akaratához szabjuk, mely szerint az Isten ,,azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön'' (1Tim 2,4). Legyünk Isten szeretetének tanúi. Reménykedjünk magunkért és mindenkiért. A többit pedig bízzuk Isten irgalmára. ======================================================================== 14. Emberi értékek és krisztusi élet Az Istennel való örök találkozás felé vezeti Krisztus tanítványait a bennük működô Szentlélek kegyelmének dinamizmusa. Ez a kegyelmi ajándék egyben hivatás arra, hogy e világban Isten irgalmas szeretetének legyünk képviselôi. Isten ,,az életnek barátja'' (Bölcs 11,26). Ezért az élet és minden képességének kiteljesedése, az ismeret növekedése, az akarat megerôsödése, az érzelmek elmélyítése és kifinomulása, a személyiség beérése, a szabadság terének kiszélesedése, az élôlények, fôképp az emberek közötti egység és harmónia megvalósítása az Isten akarata. Az Isten az emberre bízta, hogy ,,kifejlessze a teremtés művét'' (GS 34: DH 4334). A természet és az ember közötti összhang ápolása, igazságosabb, emberibb, testvériesebb társadalom megvalósítása az Isten által ránk bízott feladat. Az Isten akaratát követô ember küzdeni fog minden ellen, ami az életet kioltja vagy csökkenti, ami betegséget, halált, viszályt, gyűlöletet, bűnt okoz a világban, és akadályozza azt, hogy több legyen a lét, szebb legyen az élet, nagyobb legyen az egység. A kiteljesedett ember személyiségéhez szükséges, hogy (1) el legyen látva anyagilag: legyen élelme, lakása, testi biztonsága; (2) értelmét szabadon használhassa: kutathassa a természet és az élet titkait, kérdéseket tehessen fel, és feleleteket kereshessen; (3) maga döntsön lelkiismerete szerint értékítéleteiben; (4) higgyen Istenben, dicsérje és szeresse ôt. Az Isten akaratát teljesíteni kívánó ember, magában is, másokban is, ezeknek az értékeknek a kifejlesztésén fog fáradozni. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a negyedik helyen felsorolt érték birtoklása nélkül az elôzô három nem elégíti ki az embert, sôt félô, hogy ha csak azok megszerzésére törekszik, látóköre leszűkül és egyoldalúvá lesz. A hit, remény és szeretet által képezett alapbeállítottság adja meg a helyes irányt és energiát, amely minden emberi érték ápolására vezet. Ezért az igazi keresztény egyben valódi humanista, és lelkesen vesz részt egy boldog emberi társadalom felépítésének munkájában. Sôt éppen a hite adja meg neki azt a bizonyosságot, hogy az ilyen fáradozás nem hiábavaló. Idézzük a II. vatikáni zsinatnak erre vonatkozó jelentôs szavait: ,,Nem szabad, hogy az új földre való várakozás gyengítse az ennek a földnek kiművelésére való törekvést, ellenkezôleg, sarkallnia kell azt. E földön növekszik az emberiség új családjának az a közössége, mely az eljövendô világnak vázlatos képét már felmutatni képes... Ugyanis az emberi méltóságnak, testvéri közösségnek és a szabadságnak javait, természetünknek és munkálkodásunknak ezeket a jó gyümölcseit, melyeket az Úr Lelkének segítségével és az ô parancsa szerint e földön terjesztettünk, késôbb újra meg fogjuk találni, minden szennytôl mentesen, fényesen és átformáltan, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök országot.'' (GS 39: DH 4339) Az Isten örök életével egyesült embert tehát az emberi értékek ápolására való vágy és az azok örökkévalóságába vetett hit élteti. De ugyanakkor a krisztusi életben való részesedés tudata minden evilági kincstôl való szabadságot is ad az embernek. Megtörténik az, hogy betegség, halál, természeti szerencsétlenség, társadalmi bajok, nemzetközi viszályok stb. megakadályozzák az embert abban, hogy bizonyos emberi értékeket önmagában kiműveljen, vagy másokban ápoljon. A vértanúság a legjobb példa erre. A vértanú ugyanis, aki hitének megvallása miatt életét áldozza, ezzel gyökeresen elveszti a módját annak is, hogy emberi értékek további ápolásával a maga vagy mások életét gazdagítsa. De ez számára nem igazi veszteség. Ugyanis a Krisztus és a Szentlélek által az Isten örök életében való részesedés éppúgy végtelenül felülmúl minden evilági értéket, mint ahogy maga az Isten végtelenül felülmúlja a világot. Ezért igaz Aquinói Szent Tamás megdöbbentô szava: ,,Egyetlen ember által kapott kegyelem többet ér, mint az egész világmindenség teremtett értékei együttvéve.'' (Summa theologiae, I. II. qu. 113, art. 9) Ezért, ha Krisztus a miénk, megfoszthatnak mindentôl: nem vesztettünk semmit. Ilyenkor valósul meg Jézus szava: ,,Aki meg akarja menteni életét, elveszti. Aki elveszti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.'' (Mk 8,35--36) Minthogy ilyen dialektikus viszonyban van a kegyelem a természettel, azért szokott az Isten egyes embereket különösen meghívni arra, hogy bizonyos természetes értékek feláldozásával tegyenek tanúságot az Isten, önmaguk és a világ elôtt, hogy az Istennel egyesült élet, a szeretet élete mindennél többet ér, mindent felülmúl. Ez az értelme például a szerzetesi hivatásnak. Ilyenkor azonban mindig fontos az, hogy az áldozatvállalásban ne saját erônkben bizakodva elôzzük meg Isten hívását, hanem alázatosan és engedelmesen kövessük azt. Ha így teszünk, akkor leszünk képesek arra, hogy ne csak türelmesen, hanem örömmel hordozzuk Krisztus keresztjét. ======================================================================== 15. Útban hazafelé A krisztusi élet olyan, mint egy a tenger felé törekvô patak. A tengerbôl született forrás vize nem nyugszik addig, míg a tengerhez vissza nem ér. A Szentlélek maga az a Krisztus szívébôl fakadó és bennünk csörgedezô ,,élô víz'', mely mind jobban átitatja egész lényünket és sodrásába vonzza. Amikor ennek a sodrásnak engedve lelkesebben és teljesebben éljük hitünket és szeretetünket, akkor mélyül el bennünk az Istennel és szeretetével való személyes egyesülés. Ezt a folyamatot szokták a ,,megszentelô kegyelem gyarapodásának'' nevezni, de talán helyesebb, ha az Istennel való mélyebb és teljesebb egység megvalósulásának mondjuk. Ha növekszik szeretetünk intenzitása, akkor mélyül ez az egység, ha pedig csökken ez az intenzitás, akkor az Istennel való egységünk is sekélyesebbé válik. Az Isten örökkévalósága felé törtetô patak folyása egészen az idôben való létünk végéig, vagyis halálunkig tart. Amilyen mély lett bennünk folyása, annyira mélységesen sodor bele a halálon túl ránk váró Isten örök életének csendes tengerébe. Ezt az Isten életével való örök egybefolyást a Szentírás és szenthagyomány a bennünk lakó Szentlélek által vezetett tetteink révén megérdemelt ,,jutalomnak'' mondja, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy ez a ,,jutalom'' azért lesz a miénk, mert Isten teljesen ingyenes kegyelmével hozzánk küldte Fiát, aki keresztje és feltámadása által megváltotta a világot, megbocsátotta bűneinket, belénk árasztotta a Szentlelket, és így képessé tett arra, hogy feléje haladjunk. Jól mondja Ágoston: ,,Senkinek sem adhatna az Igazságos Bíró gyôzelmi koronát, ha az Irgalmas Atya nem adományozta volna elôbb kegyelmét.'' (De gratia et libero arbitrio 6,14) A Krisztus által ígért jutalomra való vágyakozás nem válik önzéssé, mert a jutalom, amelyet Istentôl várunk, maga az Isten. Az igazi szeretet egyesülésre vágyik. Ha igazán szeretjük az Istent, kívánjuk társaságát és dicsôségét. Az Isten dicsôsége pedig az ,,élô ember'' (Iréneusz), vagyis az isteni jóság túláradásából örök életet merítô ember. Isten dicsôsége abban áll, hogy az Isten mint minden jóság forrása, életében és boldogságban részesíti teremtményeit. Így az Isten dicsôségét kívánó ember azt is kívánni fogja, hogy mások is, meg ô maga is, örökké részesüljön Isten életében és örömében. Az ,,érdem'' és ,,jutalom'' a jogi fogalomkörbôl vett szavak; kifejezik ugyanazt a valóságot, melyet a személyek közötti viszony világából vett fogalommal egy barátság elmélyülésének, a szerves életbôl vett fogalommal pedig egy élôlény életműködése által megvalósuló növekedésnek és erôsödésnek nevezhetünk. A belénk oltott krisztusi élet életmegnyilvánulásai a tevékeny hit, remény és szeretet. Az ilyen életmegnyilvánulások erôsödése és elmélyülése, a hűséges Isten által megadott következményként, az Istennel való egyesülés elmélyítéséhez vezet. Ennek a növekedési folyamatnak a végállomása: Isten fiainak az Istennel egyesült örök élete a mennyei hazában. Amint Ágoston mondja oly szépen ,,Isten országá''-nak záró mondatában: ,,Ott szabadok leszünk, és látjuk (az Istent), látjuk és szeretjük, szeretjük és dicsérjük. Ez lesz a vég, vég nélkül.'' Tegyük még hozzá, hogy bár jogos a fentebbi értelemben mennyei jutalomra vágyakozni, mégsem ez a vágyakozás képezi a Szentlélek által vezetett ember életének végsô rúgóját. A végsô indíték ugyanis a tiszta szeretet. Szeretjük a jó Istent, mert Istent szeretni jó. Az ilyen szeretet örök. Ezáltal éri el a jó Isten kegyelmének bôségében a világ teremtésének célját: ,,Isten kegyelmi ajándéka az örök élet, Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.'' (Róm 6,23) ======================================================================== 16. Isten kegyelmének remekműve, Mária Szemlélôdéseink befejezéseképpen vessünk egy pillantást Máriára. Ugyanis az ô életébôl olvashatjuk ki legjobban, hogy mit tesz az Isten jósága és kegyelme az emberben. Mária, a tôle születendô Jézusra való tekintettel, létének elsô pillanatától kezdve ,,kegyelmet talált Istennél'' (Lk 1,30). A Szeplôtelen Fogantatás csodája mindennél jobban mutatja, hogy mindig és mindenben Istené a kezdeményezés: ô az, aki Mária minden tettét megelôzôen ,,elôbb szeretett'' (1Jn 4,19). De erre a mindent megelôzô isteni hívásra Mária egész lényével válaszol. Ez a válasz pedig -- Máriánál is, a mi esetünkben is -- odaadó, engedelmes hit. ,,Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid'' (Lk 1,37--38) -- mondja Mária. ,,Boldog, aki hitt'' (Lk 1,45) -- dicséri Erzsébet Máriát. Ezzel a hittel kapcsolódik Mária az Atyához, kinek ,,irgalma nemzedékrôl nemzedékre az istenfélôkkel marad'' (Lk 1,50); ezzel a hittel követi Fiát egészen a Golgotáig. Így élt Mária, mint az Atyaisten szeretett lánya, a megváltó Jézus hűséges édesanyja és a Szentlélek szűzi mátkája. Ez az élet a hit, jóság, öröm és szomorúság, szeretet és imádság élete volt. Ott volt Mária Jézus tanítványai között, amikor kilenc napon át ,,mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak'' (ApCsel 1,14), és végre eltöltötte mindnyájukat új tüzével a Szentlélek. Mária élete, úgy mint Jézusé, az imádság élete volt: mindig és mindenütt e szó buggyant ki ajkán: ,,Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben.'' (Lk 1,46--47). Ebbôl az imádságból élve járta végig Mária földi életének útját, és jutott el végül a Jézus feltámadásában és az Isten örök életében való részesedésre. Ennek a Jézus által mindnyájunknak ajándékozott édesanyának (Jn 19,26--27) örökké élô és értünk imádkozó szíve marad számunkra az a tükör, melybôl hálás szívvel kiolvashatjuk a Jézus által kinyilvánított nagy igazságot: ,,Az Isten jó, és irgalma örökké való.''