Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== A lélek dr. Trikál József Nihil obstat. Dr. Alfredus Zubriczky, Censor diocesanus. Nr. 6179. Imprimatur. Strigonii, 16. Sept. 1911. Dr. Ludovicus Rajner, Eppus, Vic. generalis. ======================================================================== Tartalom A könyv elektronikus változata Bevezetô Elsô fejezet. Természetszemlélet és lelki élet 1. A materializmus és a lelki élet 2. A túlzó spiritualizmus világszemlélete 3. A helyes dualizmus világszemlélete Második fejezet. A lélek természete 1. Lelkesség a világban 2. A lélek természete 3. A lélek a test építômestere 4. A lélek gondolatvilágunk építômestere 5. A lélek az ember egyéniségének kovácsa Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1911-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat szövege megegyezik a könyvével, kivéve egy-két, a mai helyesírásnak megfelelô módosítást. ======================================================================== Bevezetô Az eszméknek is megvan a maguk történetük. Hatalmas erôvel pattannak elô a lélek mélységeibôl, elemi harcokat szülnek, hódító lelkesedéssel csatasorba állítanak ezreket, tombolnak sokáig a szellemi élet térképén, de maradandó nyomot csak annyit hagynak hátra, amennyi bennük az igazság. Olykor a robbantó, a nagy felindulásokat felkavaró eszmék rohamosan torlódnak egymásra s a hullámhegyek egymás ellen küzdenek, egymást ölik is meg. Ilyen az emberi gondolatok sorsa! A gondolkodás történetével foglalkozó elme úgy tekint vissza a múlt szellemi áramaira, mint a veterán a csatasíkra. Mindenütt enyészet, pusztulás, letörés, rom. Az utódok küzdelmes munkája a hervadás helyébe életet varázsolni, a csalódásokból és kiábrándulásokból tanulságokat meríteni, az új nemzedéket a régi és igaz gondolatokkal kapcsolatba hozni. Mert az igazságot a legtombolóbb és legékesebb szavú tévedés sem képes elsodorni a szellemi életbôl. A lélek kérdésével szándékozom e műben foglalkozni. S mikor kiírom e szót: lélek, egymásután szállnak föl képzeletemben azok a szenvedélyes gondolatok, amelyek a lelket a valóság világából kiirtani törekedtek. Az angol empiristák, mint Hume, a francia forradalom anyagelvűi, a Kant-féle fenomenalismus, a XIX. század német materialistái, a darwinisták, az ideálisabb irányzatú modern Wundt- Paulsen-iskola és számtalan tanítványaik mind kimarják a lelket a tudományból, a hitbôl s a közmeggyôzôdésbôl. S látom, mennyi lélek szenvedett hajótörést; mennyi vallásos szív omlott össze; mennyi erkölcs és erény hervadt el e pusztító tanok nyomán. Mert ha nincs lélek, nincs örökkévalóság, és miért az önmegtagadás? Mire jó a szenvedélyek megfékezése? De most úgy érzem, hogy a bölcseleti vélemények küzdelmében nyugvó ponthoz jutottunk. A nagy, lelkeket fellázító hullámok lassan elülnek, a kedélyek egyensúlyba jutnak, az elmék ismét alkalmasak higgadt elmélyedésre, finom elemzésre, éles megkülönböztetésre. Mikor ugyanis minden gondolat végiggondolta és egyúttal kiélte már magát, mi az eredmény? Mit mutat a mérleg? A lélek helyébe behelyettesített értékek kiállják-e a bírálatot? Bizony az eredmény a legjobb esetben sem lehet más az ellentábor részérôl, mint az ítélet felfüggesztése! Ez nagyon szomorú eredmény! S ha a csökönyös ellenállás helyébe, amelyet a tudomány a lélekkel szemben tanúsít, becsületesség és ôszinteség lépne, a semmivel egyenlô eredmény láttára nagy bűnbevallásnak kellene beállnia. Mert nincs is remény most már arra, hogy az úgynevezett tudomány a lelki élet nagy kérdéseit a maga egyoldalú szempontjaiból megoldja. E kis műnek célja, hivatása csak ez az egy gondolat! Kimutatja, hogy a különféle lelket-tagadó bölcseleti áramlatok csôdbe jutottak s hogy a korunkban felmerült nagy kérdések: fôleg a gondolkodás önkénytessége, függetlensége, teremtô ereje s vele kapcsolatban az önmagát kifejtô szép egyéniség, a személyiség, a több-ember alaköltése sem a múlt, sem a jelen egyoldalú léleknélküli bölcselkedésébôl meg nem érthetôk. ======================================================================== Természetszemlélet és lelki élet Ki vagyok én? A gondolkodás történetében mindig felmerült e kérdés. Az egyszerű, gyermekes képzelet épp oly lelkesedéssel sietett rá felelni, mint az éles bírálatokban finoman kicsiszolt elme. Az ember a természet bűbájos világába helyezve érzi a nagy kapcsolatokat, de a nagy különbözeteket is; a rokonságot s az éles ellentéteket. Mikor a rokonvonásokra gondol, lelkeket lehel a csillagokba, a titkos sejtéseket gerjesztô hegyvölgyekbe, a tenger mélységeibe, a patak csacskán szökellô habjaiba. Önmagát, saját lelkét, hangulatát, érzését, ösztöneit lesi ki minden mozgásból, színbôl, hangból, jelenségbôl. Ha az ellentéteket szemléli, kinô a félelmet gerjesztô hangulatokból, úrrá lesz a kéjt, az élvezetet, a gyönyört felajzó színek és mámorító hatásokat felkorbácsoló erôk fölött. Az erkölcsi eszmények, az alkotó képességek magas távlatokba emelik a természet fölé s a különállás és uralom érzetével töltik el. Az ember szüntelenül gyötrôdve kérdi: mi vagyok én? Mert az ember a legmagasabb, legeszményibb magaslatról is -- sajnos -- megint szívesen leszáll az érzéki világba és annak mélységeibe, erôibe, erôrendszereibe, hogy azután ismét végtelen magaslatba lendüljön a tér, idô és mulandóság fölé. Ezen ôsi ösztönbôl fakadnak a természetlátás és metafizika ellentétes irányai. Ha a hullámvölgyben vagyunk, egynek valljuk magunkat a természet alkotó elemeivel; létünk anyagi oldalával beleágyazzuk magunkat az elemek és a szükségszerűen működô erôk közé. Majd ismét a nemesebb, a szellemi részünk szólal meg bennünk és kilódítjuk magunkat az anyag fölé, érezzük az egyéniségben, az észben duzzadó erôt, az erkölcsi szabadságot. Érezzük az alkotó tehetségeket, a szükségszerűséggel szemben álló öntudatos tevékenységet s mint cselekvô alany állunk a tárgyakkal szemben, mi más vagyunk, mint maga az egész világ. Mi én vagyunk. Titkos öntudatos erôforrás, saját értékkel, sajátos törvényszerűséggel, különleges igényekkel. Lelkes lények vagyunk! Amit a természetbölcselet monizmussal, a metafizika materializmussal nevez, az a természetbe önmagát is beléhelyezô énnek, a természettel magát egynek valló szemlélôdésnek bölcselkedése. Míg a spiritualizmus és dualizmus látja a természettel való sok hasonlóság mellett is a hatalmasan elterülô távolságot az anyag és szellem; a szükségszerűség és szabadság; a föltétlen és számtani pontossággal megismétlôdô törvényszerűség és egyéni önkénytesség között. A korszellem mindig hol ezen, hol azon gondolkodásnak kedvez. A görög bölcselkedés a legridegebb materializmussal kezdôdött. De nem boldogult. Akkor belekapcsolta a mindenség folyásába az értelmet. Még tovább kellett mennie s Plátó az ideális bölcselkedésnek örökszép rendszerét dolgozta ki. Plátó művét reálisabbá Arisztotelesz tette. Azontúl az epikureusok és sztoikusok ismét a materializmus javára dolgoztak, bár a lélek létét önmagában véve nem tagadták, csak azt anyagiasították. Az újplatonikusok azonban a másik végletbe csaptak át; ôk az anyagot is átszellemítették, szellemi tulajdonságok összepréselése eredményének tekintették és a legelvontabb spiritualizmusba kerültek. És ez a gondolkodás folyton-folyvást körforgásban van. A kereszténység a helyes, a mérsékelt dualizmus bölcseletét dolgozta ki. A XV. században azonban a természettudományok hatalmas föllendülése, az anyagi erôk fölfedezése, a természetnek meghódítása a materializmusnak malmára hajtotta a vizet. A gyôzô nem érezte a legyôzött anyag fölött saját erejének, személyiségének értékét. Mikor az ész hódított, egyúttal meghódolt! Az angol empirizmus s az abból fakadt francia forradalmi materializmus a legdurvább anyagelvűség s a legridegebb szükségszerűség bölcselete. Íme a jelentôsebb képviselôk: Hume kételkedô, Bacon tanítványa Hobbes, John Toland, Robert Hooke durva anyagelvűek, akik szerint a lelki élet a testinek, a fizikai világnak művelete. A francia La Mettrie (L'homme machine 1748) és Holbach (Systéme de la nafure) az embert puszta géppé, a lelket a testi élet egyik működési alakjává teszik. Természetesen a spiritualizmusnak is voltak közben képviselôi, sôt sokszor túlzó mesterei. A keresztény bölcseletnek a test és lélek lényegére, természetére, a kettônek egymáshoz való viszonyára vonatkozó egészséges és mérsékelt gondolatait eltorzította Descartes, aki teljes ellentétet állított föl az anyag mint kiterjedt dolog (res extensa) és a lélek, mint gondolkodó valóság (res cogitans) között. Descartes hatott Spinoza gondolataira, aki szerint csak egy végtelen gondolkodó lény van, akinek természetét mi a kiterjedés és gondolkodás szimbóluma, jelképe alatt fogjuk fel és elkülönítjük az anyagot a szellemtôl, pedig a kettô egy, sôt minden csak egy, ti. a végtelen állag: Isten. Ez már mindenistenítés. Leibnitz a mindenséget erôparányokká oldotta föl, mondjuk így: lelkecskékké, mert hisz az ô parányai, monadjai, képzelôtehetséggel bírnak, tehát az egész mindenség képzetek, homályosabban vagy világosabban látó parányok összessége. A legalsó fokon a lelkecskék vágyódnak (vis appetitiva), magasabb fokon elképzelnek (vis repraesentativa), még magasabban lelki folyamatokat élnek át (perceptio), végül azoknak tökéletes öntudatával is bírnak (apperceptio). Szóval a világ lelki életet élô monadok összessége. Így gondolkodott Maine de Biran is. Ha a bölcselkedés mélységét tekintjük, a spiritualizmus követôi sokkal magasabb színvonalon állanak, mint az anyagelvűség hívei. Azt hiszem, ezt bárki is kénytelen elismerni. A XIX. század új látómezôt mutat. Még izzóbb törekvéseket tapasztalunk a nagy kérdés eldöntésére: mi vagyok én és mily kapcsolat van köztem és a természet között? Van-e a szellem és az anyag között áthidalhatatlan mélység, vagy vissza lehet vezetni az egyiket a másikra? Talán a szellemet az anyagra? Vagy inkább az anyagot is a szellembôl kell kiszônünk? Kant a kettô között világosan látja a különbségeket. A térben és idôben lefolyó anyagi folyamatok mások, mint a csak az idôben elillanó lelki jelenségek. De szerinte mi csak mind a két részrôl a jelenségeket szemléljük. Az anyagiakat, amelyek valami anyagi alomra; szellemieket, amelyek bizonyos szellemi alapra utalnak. De mi az anyag magában s mi az a szellem magában, azt nem tudhatjuk. Az az ôs alap itt is, ott is oly magában való, amelyet sem érzékeimmel meg nem közelítek, sem öntudatomban meg nem ragadhatok. Kant a dualitás alapján állott; gyakorlatban az anyagi és a szellemi élet különbözôségét vallotta. De mi az a titkos magában való? Az a lefátyolozott állag, amely a természet és a szellem életét hordozza? Kettô van-e ilyen vagy csak egy? Egymásra visszavezethetôk-e vagy nem? S megindult a német romantika, az a költôi szárnyalású bölcselkedés, amely művészeti szemlélôdéssel iparkodott megérezni s megragadni azt az örök és végtelen, de súlytalan és elillanó valóságot, amelybôl úgy a szellemi mint az anyagi élet kifejlôdését megmagyarázni vágytak. A kettôt egy ôsi egységre visszavezetni, lelki szükséglete volt Fichtének, Schellingnek és Hegelnek! S bizonyára a szellemi élet föltétlen kiválósága okozta, hogy mind a három bölcselô szellemi elvbôl, valami örök Én-bôl s nem örök anyagból sodorta ki a világmindenséget. Igaz, hogy a romantikára vastag anyagelvűség szakadt rá s néhány évtizeden Vogt, Moleschott és Büchner merész állításaikkal elkábították a közvéleményt, fôleg mikor a darwinizmus is fellendült és filozófiailag Häckelben és követôiben elfajzott, de ez a forradalom is kiélte magát és csúfosan elbukott azon nehézségeken, amelyeket a lelki élet elemzése, annak az anyagival szemben való egészen sajátos megnyilvánulása felmutat. Ezen csúfos kudarc okozta, hogy az elmélkedés ismét metafizikai útra tért s az anyag és a szellem közötti rokonságot ismét bensô elmélyedéssel, intuitióval óhajtotta megérezni. Végül Schopenhauer rábukkant az akaratra, mint a természeti és szellemi élet közös lendítô erejére. Vágy van itt, vágy van amott, mind a két vágy egy ôsi erônek megfeszülése, anyaggá és szellemmé, mondjuk, természetté és lelki életté való kifejlôdése. Wundt, Paulsen és a modern voluntaristák ezen az úton haladnak, amíg metafizikusok; de nagy nehézség elôtt állanak, ha elvüket az ismeretelméletre kell alkalmazniok. A kétféle életnek egységesítése e téren már nem sikerül s kénytelenek egy bizony nem sokat mondó elmélethez menekülni, hogy ti. a természetnek élete és a lelki élet párhuzamos vonalban egymás mellett haladnak. Sôt Paulsen még tovább megy. Átlelkesíti az anyagot, illetôleg az anyagvilágot, lelki tulajdonságokkal ruházza azt fel s evvel már miszticizmusba téved. De hisz ezekrôl mindjárt lesz szó. Ez a szemlélôdés már a dualizmus gyôzelmét jelzi. Végsô eredményeink a természetszemléletre vonatkozólag a következôk. Az anyagelvűség ma túlhaladott álláspont. A spiritualizmus akár annak Descartes alakját tekintsük, aki az anyagot és szellemet mint két teljesen ellentétes és egymással kapcsolatba nem hozható valóságot kezelte; akár a Spinoza, Fichte, Hegel, Schopenhauer, Wundt, Paulsen spiritualizmusát szemléljük, akik kénytelenek voltak mindannyian a természetet átlelkesíteni, mert másképp a lelki élet mint egy világrejtély állt elôttük, szóval mind a két spiritualista szemlélet oly szempontokat vonszol rendszerében, hogy az ellentmondás lépten-nyomon felbukkan. Oka pedig ezen rosszban való csodálatos állhatatosságnak az, hogy egyrészt helytelenül magyarázzák a dualizmust, a test és a lélek életét, másrészt valami ellenállhatatlan erô unszolja az embert, a fölösleges egységesítés felé! Most tehát az a feladatom, hogy ezen helytelen természetszemléletek következményeit a lelki élet sajátosságainak kidomborítása alapján feltüntessem. ======================================================================== 1. A materializmus és a lelki élet I. fejezet: Természetszemlélet és lelki élet Kell-e a gondolkodást, a szellemi életet a lét önálló jelenségének tekinteni? Az anyagelvűség és édes testvérei, a darwinizmus és a Häckel-féle fejlôdéselmélet, tagadják a gondolkodásnak anyagfölöttiségét; tagadják, hogy a szellemi élethez más is kívánatos, mint az inger, ideg és az agy! A közvetítô elemek, inger, ideg, éppúgy, mint maga az agy, a természet alkotó elemeibôl származnak, sajátos berendezéssel, összetétellel és működési körrel bírnak s kizárólag általuk és bennük megy végbe a gondolkodás. A gondolat forrása tehát az anyag és nincs szükség lélekre. A régi görög anyagelvűség is lefokozta a lelket anyaggá, de azt mégis valami más, valami finom, meleg pára, lehelet alakjában szemlélte! A lélek anyaga tehát más volt, mint a testé! Korunk anyagelvűsége az anyag kettôségét elvetette s egy ôs és örök anyagban hisz. Ennek az egy anyagnak működése, erôkifejtése úgy az anyagi, mint a lelki élet jelenségei. Mi a lélegzés? Kiválasztás! Mi az emésztés? Ugyanaz! Mi a vérkeringés? Szintén csak az! Mi a gondolkodás? Az agy kiválasztása és semmi más! Azért tanítja, teszem Vogt (Köhlerglaube und Wissenschaft 1855.), hogy lelki életünk semmivel sem gazdagabb, mint érzéki tapasztalataink. Oka pedig ennek az, mert az agyvelô a lelki működés egyedüli szerve. Annak súlya, felületének szélessége, csavarulatainak gazdagsága, a szegényes vagy gazdag lelki élet forrása. Moleschott (Der Kreislauf des Lebens) is így gondolkodik. Sôt vallja, hogy amint a test, úgy a gondolat is kiterjedt. Hiszen -- mondja -- a lélektani kísérletek bizonyítják, hogy a gondolatok születése idôt emészt föl. A gondolat mozgási jelenség, még pedig az agy anyagának átváltozása. Az ember a szülôk és a dajkák, hely és idô, levegô és éghajlat, fény és hang, táplálék és ruházat szülötte, összefoglalása, keveréke. Büchner (Kraft und Stoff) már nehézségeket is lát ugyan, de azokat merészen kettévágja!1 Mi a gondolat? kérdi. Az anyagnak, ennek a nagy ismeretlennek egy megjelenési módja. Máskor meg azt mondja róla, hogy az az agy tevékenysége! De hogyan kezdenek az atomok, az idegsejtek érzeteket, tudatot nemzeni? Ez a kérdés szerinte fölösleges!1 Elég azt tudni, hogy vannak érzeteink, van öntudatunk, a többi már mellékes. Persze, miután ezt a legfôbb nehézséget szerencsésen átugrotta, felosztja az agyfelületet, mint valami térképet a lelki tehetségeknek, mint értelem, emlékezet, képzelet stb. különféle öveire. Az agy sejtjeit is összeszámolja szemes szorgalommal s miután egy tanult embernek átlag csak 100,000 képzete és 500--1000 millió sejtje van, tehát -- gondolja -- még a meglevôkhöz sok új lelki tehetséget is szerezhetünk. Büchner halála évében 1899-ben jelent meg Häckelnek is Welträtselje, aki az anyagelvűséget csak oly durván képviseli, mint elôdei. A természetben minden érez és akar. A parányok pl. gyönyört éreznek a csoportosulásnál, fájdalmat a szétbomlásnál. Minden sejtnek meg van a lelki élete! S a kifejlett lelki élet ezen egyes sejtek lelki életének összessége. Magasabb rangú lényeknél -- gondolja Häckel -- az anyagiakon kívül külön lelki sejtek, pszichoplazma, vannak s ezek a léleksejtek vesznek részt a gondolkodásban. A lelki élet tehát, mint általában a sejtek élete, az élettan körébe tartozik és fizikai is kémiai elváltozásokból ered a lelki élet, az egész öntudat is. És ezen nézetek alapján arra a végsô eredményre jut, hogy a testi és a lelki élet között oksági kapcsolatot kell felállítani. A testi folyamatok okai a lelkieknek! És megrója Wundtot, aki csak a testi és lelki élet párhuzamosságáról mer beszélni, anélkül, hogy az egyiket a másik okává tenné. Sem Wundt, sem Ebbinghaus, sem a többi modern bölcselô nem merték még azt állítani, hogy pusztán a testi elváltozás idézi elô a szellemi életet. Csak annyit állítottak és ezt is csak föltevés gyanánt, hogy, midôn a testben valami folyamat végbemegy, akkor a lélekben is keletkezik érzet, képzet stb., de hogyan és mi módon, mily törvényszerűség szerint történik ez a párhuzamos lelki történés, arra az emberi tudás szerintük ma még fényt nem tud deríteni. Mert a fônehézség abban rejlik, miképp idézhet elô egy a testben végbemenô tér- és idôbeli mozgás, idegrezgés, agysejtrezgés, térnélküli érzetet, képzetet s gondolkodást! Häckel itt nehézséget nem látott. A kérdés már most az, elegendô alapot nyújt-e nekünk az anyag a lelki élet sajátosságainak megmagyarázására? Feleletünk a következô: az anyagelvűség a legfelületesebb elmélet, amely a lelki életet egyáltalán képtelen megmagyarázni. S miközben erre vállalkozik, ellenkezésbe jön úgy a természettudománnyal, mint a lélek- és ismerettannal. 1. A természettudománnyal. A XIX. század közepe óta általánosan elfogadták az energia megmaradásának elvét. A világ eszerint egy zárt rendszer, amelyben bizonyos mennyiségű munkaképes energia van felhalmozva és az a mennyiség sohasem változik, hanem mindig állandó. Ez az energia lehet mechanikai, kémiai, elektromos és hô energia. A mi nagy zárt rendszerünk körében ezek az energiák egyik állapotból a másikba átváltozhatnak, de valami új, valami több energia létre nem jöhet. A mechanikai energia, a munka, egészben vagy részben átváltozhatik meleggé. A kémiai energia megfelelô mennyiségű elektromossággá. Az elektromosság ismét munkává alakulhat át, de a rendelkezésünkre álló nagy energiamennyiség sem nem fogyhat, sem nem gyarapodhat. Mennyisége állandó. Mivel az anyagelvűség a lelki életet is az anyag jelenségének tartja, kénytelen tanítani, hogy a lelki élet is energiafogyasztással, vagy energiaszaporítással jár! De ezt a feltevést a tapasztalás eddig nem igazolta. Mert a fent jelzett energiák átváltozása ugyan alá van vetve az egyenértékűség törvényének, de ugyanezt a szellemi életre még nem sikerült kiterjeszteni. Az anyagi és a szellemi energia között minden egyenértékűség csak föltevés és nem bebizonyított tény. A lelki energiák más sajátságokkal bírnak, mint a fizikaiak. S ha valaki mégis ragaszkodnék ahhoz, hogy anyagi folyamatok változnak át gondolatokká, akkor fel kell vennie egy új energiaalakot, ti. a szellemi, a lelki energiát, mint azt újabban Ostwald tette. De ezt az energiát megint olyan tulajdonságokkal kell felruháznia, amilyenekkel a többi energia nem bír. A fizikai világ energiáinak jellemzô vonásuk a mozgás, legyen az akár látható, akár láthatatlan; durva alakú, vagy finom tömecsmozgás. A mozgás azonban mindig csak térben képzelhetô el. A lelki élet jelenségei az érzet, érzelem, gondolat, akarat ellenben térnélküli történések. Amott az energiák különbözô alakjai között meglehetôs egyformaság mutatkozik. Bizonyos állandó mérték alá esnek mind, amelynek segítségével kiszámíthatjuk, mibôl mennyit nyerünk és hogyan? Mennél mélyebben elemezzük azonban a lelki életet, annál gazdagabb és színesebb folyamatokra és formákra bukkanunk, annál változatosabb alanyi készségeket és képességeket kavarunk fel. Amott az átalakulás, a kapcsolódás, a lefolyás matematikai törvényszerűséggel megy végbe; itt a szándékok, a célok épp úgy mint a személyiségek mind egyéni jelleggel bírnak, következôleg a lelki élet megnyilvánulása, az ideális szempontok sajátságos uralma bámulatos és színpompás alakzatokat és nem állandó törvényszerűséget tár föl. A kétféle energiaalak tehát semmi nyereséget nem jelent az anyagelvűség számára, sôt a dualizmus elismerését szükségképp kikényszeríti. 2. Az anyagelvűség és lélektan kibékíthetetlen ellentmondásban vannak egymással. A világ önmagában véve egy zárt quantum, mennyiség és annak mozgása! Érzékszerveimbe is mozgás útján lopódzik be!1 A látást éterrezgés, a hallást hangrezgés, az ízlést kémiai folyamatok, bomlási processzusok okozzák. A szaglást szintén; a tapintás pedig mechanikai mozgás révén keletkezik. Már most azt megértjük, hogy egy mozgásból, hogy jön létre egy új mozgás! Tudjuk, hogy a külsô vagy a belsô mozgás hogyan fut az idegek közlésével az agyba, mint idéz az ott elô tömecsmozgást, de miképp változik át a mozgás egyszerű érzetté, tudatjelenséggé, miképp nyer az az érzet bizonyos milyenséget, azt a mozgásból egyedül nem elemezzük ki. Mert az érzet pl. szín, hang, a mi számunkra nemcsak szín és hang, hanem ilyen szín, vagy olyan hang, nemcsak az ingernek megérzése, hanem annak tudomásulvétele, azután annak elemzése, azután belefűzése a mi jelen és múlt emlékeinkbe. Egy akkord az én lelkemben moll vagy dúr, bánatos vagy derült, olvadó vagy harcias. Egy-egy színfolt nemcsak szín, de felhô, talán úszó bárányfelhô, vagy lomha köd. Egy és ugyanazon érzet továbbá bennem ilyen, másban amolyan hangulatnak, érzelemnek, gondolatnak a forrása, mert más a lelkünk tartalma, tehát az új elemekkel másképp is kapcsolódik. Szóval az érzet nem csupán egy meghatározott mozgásnak megfelelô eredménye! Az ingerfolyamat bennem és másokban is ugyanaz s mégis a hatás már bennem is más és más lehet a különféle idô és körülmények szerint, másban pedig föltétlenül más, mint én bennem, mert nincs két egymással azonos Én a földön. Még Büchner is kénytelen volt bevallani, hogy nekünk fogalmunk sincs arról, mint hozhat létre egy ingermozgás bármiféle tudatot. Az érzeteknek mai elemzése mellett, a lelki jelenségeknek mai finom megfigyelése mellett pedig senkinek sem jut már eszébe az érzetet rezgésekbôl magyarázni, vagy a mechanikus ingerrezgés és az érzet színes világa között ok és okozati kapcsolatot úgy keresni, hogy egy bizonyos külsô ok mindig egy bizonyos, föltétlenül azonos lelki állapotot idézzen elô. A fizikai és lelki jelenségek között elterülô nagy űr kényszerítette a bölcselôket az úgynevezett pszichofizikai párhuzamosság felállítására, amely azonban csak annyit mond, hogy midôn bennünk valami lelki folyamat megy végbe, akkor testi állapotunkban is elváltozás észlelhetô. De a kettô közötti összefüggést megállapítani nem voltak képesek. A lélektani elemzés tehát megint akarva, nem akarva dualizmusban végzôdik s a materializmus tarthatatlannak bizonyul. 3. Az ismeretelmélet is megbuktatja a materializmust. A materializmus ugyanis csak anyaggal dolgozik. De mi az anyag? Mi az erô? Ilyen fogalmakhoz csakis egy oly alany segélyével juthatok el, amelyre az anyag és az erô hatnak ugyan, de amely amazoktól mégis különbözô. Az anyag quantum, mennyiség! Helyes! Az anyag tulajdonsága a vonzás és a taszítás; ez is helyes! De többet azután nem is tudok az anyagról tôlem függetlenül. Mert a többi észrevételek és minden egyéb tudásunk az anyagról csakis az Én segélyével és hozzáadásával keletkezik, amely Én öntudatomban mint nem-kiterjedt és egyszerű jelenik meg. Hogy ez vagy az édes, vagy keserű; kék vagy zöld; beszélô vagy néma; fájdalmas vagy csiklandós, azt nemcsak a tárgynak, de önmagamnak is köszönöm. Kívülrôl csak bizonyos ingersorozatok érnek s az én világomban változnak át az ingerek, a rezgési folyamatok ízzé, színné, szaggá stb., szóval érzetekké. De ezek az érzetek már lelki tények, az egyéniségek szerint változók, bár a külvilágban nekik azonos történés felel is meg. Tehát ezekkel az egyének szerint elváltozó, majd szegényebb, majd színdúsabb érzetelemekkel az anyagot nem lehet felruháznunk és épp azért ismereteinket pusztán anyagi folyamatokból nem is lehet levezetnünk. Aki pedig ezt mégis meg merné tenni, az az anyagnak olyan lelki tulajdonságokat kölcsönözne, amelyek minden természettudományos kísérlettel ellenkeznek, sôt meg kellene engednie azt is, hogy az anyag különbözô egyének szerint egymással ellenkezô lelki tulajdonságokkal is bírhat, hisz egy és ugyanazon inger egyikre kellemesen, a másikra kellemetlenül hat. Azt hiszem, ily föltevés az anyagra vonatkozó ismereteinket inkább elhomályosítja, mint megvilágítja. Az ismeretelmélet is tehát már a lelki élet legelemibb tényeinél is a dualizmushoz vezet. S ha mégis azt látjuk, hogy a materializmusnak fôleg a természettudósok között annyi híve van, ezt a hiányos lélektani műveltségnek kell tulajdonítani. Melléje járul a demagógia is harcias okokból, politikai törekvésekbôl, mert csak a léleknélküli világnézet tud erôszakra, forradalmakra vetemedni, minden fensôbb idealizmust legyűrni. ======================================================================== 2. A túlzó spiritualizmus világszemlélete I. fejezet: Természetszemlélet és lelki élet A materializmus az egész világot atomokra osztja s az atomok elhelyezkedésébôl magyarázza meg az anyagi és a szellemi életet. Mivel azonban az atomok gépiesen működnek s a lelki élet nagy mezôjét pusztán gépies folyamatokból levezetni nem lehet, új szemléletre kellett áttérnie a gondolkodásnak. És pedig vagy a test és a lélek közötti lényeges különbözôséget és lényegesen eltérô működési módokat kellett elfogadnia, vagy pedig teljesen ellentétes álláspontra kellett helyezkednie és a világot úgy kellett magyaráznia, mintha csupán csak erô, illetôleg lélekparányokból állana. Ez utóbbi szemléletnek nyomait még sem a görög, sem a keresztény gondolkodásban nem leljük meg. Leibnitz annak az elsô képviselôje, ôt követték Maine de Biran, Herbart, Lotze, Schopenhauer, Wundt, Paulsen, több-kevesebb eltéréssel. Alapgondolatuk azonban egy, hogy tudniillik a világ kiterjedés nélküli parányokból, vagyis más szóval, mivel szerintük az, ami kiterjedés nélküli, az szellem is, tehát szellemi monasokból (Leibnitz), vagy lélekreálékból (Herbart), vagy az Abszolútumnak módosulásaiból (Lotze), vagy erô, illetôleg akaratpontokból áll (Schopenhauer, Wundt, Paulsen) és akkor ez a természetben működô ösztönösség, mint erô, fejlôdésében létrehozza az ösztönnek, az érzéki akaratnak különféle alakjait, létrehozza az értelmet is és végre az értelemmel együtt az eszes emberi akaratot. A világ nem más, mint szunnyadó lelki erôknek feltörekvése a tudatossá vált, az álmunkból felébredt erôkig, az értelem- és az akaratig. Különféleképp nevezhetjük a természetnek ezt a szemléletét. Hívhatjuk panpszichizmusnak, magyarul minden-lélekelméletnek; nevezhetjük dinamikus monizmusnak; vagy talán voluntarizmusnak. Sôt ha az akaratparányokat egy nagy egyetemes akaratban összefoglalva képzeljük s az egyetemes akaratot Istennek hívjuk, akkor akarati jellegű pantheizmusnak is. Mert ha Leibnitz végiggondolná elméletét, istentana Wundtéval találkoznék. A túlzó spiritualizmusnak, nevezzük csak így ezt a rendszert, inkább misztikus, mint tudományos jellege van. Több köze van az intuitióhoz, mint a lépésrôl-lépésre haladó természettudományhoz. Az intuitio pedig úgy indul meg, hogy az ember önmagába tekint és önmagából saját bensô életének megfigyelésébôl iparkodik a világtitkokat megfejteni. Azt hiszi az így szemlélôdô bölcselô, hogy a bensô világ megismerése és meghatározása könnyebb és biztosabb, mint a külvilágé. Lelkemben, saját bensômben nincs különbség a megismerô alany és a tárgy között, amelyet megismerni akarok. Én vagyok az, aki önmagamat megismerem. Önmagamhoz pedig közelebb állok, mint bármely más tárgyhoz. A külvilág már egészen idegen reám nézve, de a belvilágom az én vagyok. Ha a külvilágot megérteni óhajtom, azt csak enmagamból kifolyólag magyarázhatom meg. Felbuzdította ezt a szemléletet a modern lélektan is. Egyrészt azért, mert közvetlenül és egyedüli biztos élménynek csak a belsô észrevevést tanította, sôt a lelki élet alatt is csak ezeket a bensô élményeket értette, megfeledkezve arról, hogy ezek az élmények önmagukban csak puszta elemek, amelyekbôl a lélek ítéleteket, következtetéseket, terveket stb. állít össze. A túlzó spiritualizmus azonban még tovább haladt, és így okoskodott. Ha én önmagamat úgy ismerem meg, mint amilyen valóban vagyok, akkor ezt az ismeretet a külvilágra is alkalmazhatom bizonyos lefokozás szerint, mert hiszen én csak a világ ôsi törekvésénék legtökéletesebb kifejezése vagyok s minden más lénytôl csak mennyiség, de nem belsô lényeg szerint különbözöm. Ám ez a spiritualizmus nem veszi észre, hogy intuitiója és annak magyarázata között éles ellentét van! Ha ugyanis azt kérdezzük az egyes képviselôktôl, mit értenek lelkecskék alatt, kétféle felfogást kapunk. Leibnitz, Herbart, Maine de Biran, Lotze lelkecskék alatt valóságos lelket értenek. Schopenhauer, Wundt, Paulsen ellenben csak akaratot, illetve az akaratnak különféle fejlôdési fokát értik. De Leibnitz és társai nem következtethetnek ama bensô szemléletbôl, önmegfigyelésbôl magára a lélekre. Más ugyanis a lélek, mint Én és mások a lélek jelenségei (érzet, képzet, gondolat), amelyeket megfigyelek. Hume tanította csak, hogy a kettô egy és épp azért a lelket mint különálló alanyt, vagy lényt elvetette. Tehát bensô élményeimbôl csak élményeimet és nem magát a lelket ismerem meg, következôleg élményeimbôl hiába akarom a világ lényegét megmagyarázni. De nagy tévedésben van az, aki hiszi, hogy a lelket és a lelkit könnyebb megismerni, mint a fizikai világot. Vagy hogy az én élményeim csakugyan olyanok, amint azokat én átélem! Épp a modern lélektani kutatási módszerek világították meg, mily alanyiak és mily megbízhatatlanul ingatagok belsô megfigyeléseink. Az önismerés mindig fölötte súlyos feladat volt, mert azt úgy értelmi, mint erkölcsi hibák gátolják. Szóval önmegfigyelésbôl hiába iparkodom akár a lélek lényegét, akár a világ bensejét megérteni. Nincs is jogom tehát azt mondani, hogy a világ csak pusztán lelkecskékbôl áll. És azért a világnak egységes, lelki szemlélete kútba esett. De még kevésbé boldogulunk a másik szemlélettel, az akaratelmélettel. Schopenhauer Kantból indult ki, aki szerint mi a világ bensejét értelmünkkel meg nem ismerhetjük. Megpróbálta tehát metafizikai úton- módon azt a várat bevenni, úgy hogy kikutatta, mi az ember lényege és az ember lényegébôl következtetett a világ lényegére. Az ember lényege pedig -- úgy vélte -- az akarat, tehát az akaratnak kell a világ lényegének is lennie. Sôt az összes világfolyamatokban ô az akarat magakifejlôdését tapogatta ki. Az érzéki, értelmi és az akarati élet a világ ôsi ösztönösségének fokozatosan fejlôdô alaköltése, úgy hogy a természet erôi a lelki erôknek alapföltételei és alsóbb lépcsôi, de képességileg mégis a természet mélyében rejlik minden szellemi élet, minden értelmes akarat és épen azért az egész világfejlôdést is úgy tekinthetjük, mint ama lelki képességeknek, vagy mondjuk lelki valóságoknak fejlôdési sorozatát. Minden létezôben ott szunnyad a tudatnak valami picike kis mennyisége, amely a lények szervezôdésében mind tökéletesebb és bonyolultabb alakban szövôdik ki. Wundt és Paulsen is így gondolkodnak. Ez a szemlélet költészetnek eléggé költôi, de a természettudományos gondolkodás mi hasznát sem veszi. Mi a természet erôit csak akként magyarázhatjuk, amint azok elôttünk megnyilvánulnak s csak annyi képességet tulajdoníthatunk nekik, amennyit valóban kifejtenek. Már pedig az erôk a természettudományban pusztán a mozgás okai gyanánt szerepelnek. Megnyilvánulásaik mozgási jelenségek. A lelki élet jelenségei azonban, amelyek a lélekben elôlépnek, nem mozgási tünemények. Sôt épp az a legfôbb rejtély a lelki életben, hogy miként alakulnak át az inger által létrejött ideg- és agysejtrezgések képzetté, gondolattá, ítéletté. Más az ideg- és agysejtrezgés és más a tudat. Két egymástól különbözô hatásnak is tehát egymástól különbözô okkal kell bírnia. Más szóval a mozgás fizikai tüneményei mögött pszichikai erôkre is kell gondolnunk. Jogtalanul tulajdonít tehát a spiritualizmus a fizikai világ erôinek lelki lényeget, szellemi természetet. És ez az eljárása meg is bosszulja magát épp a lelki élet magyarázása terén. Kénytelen ugyanis a lelki élet területét annyira kibôvíteni, hogy ez a költôi és módfelett kiszélesített lelki élet sehogy sem kapcsolható össze a bensô tapasztalatunkban közvetlenül adott lelki élettel. Hogy milyen egy darab kô, vagy infuzorium, vagy növény lelki élete, arról nekünk egyáltalán fogalmunk sem lehet. A mi lelki életünk bizonyos élettani szervezethez, ideg- és agyrendszerhez van kötve, amely ama lényeknél nem található. Ha tehát mi valami álomszerű, szunnyadó lelki életet tulajdonítunk nekik, akkor voltaképp nem azon lények belsejébôl következtetjük ki ezt az alsóbb rangú lelkességet, hanem saját lelki életünket lehetôleg lefokozzuk és ezt a nagyon megszűkített lelki életet ráruházzuk a legalsóbb rangú létezô dolgokra is. De erre nincs jogunk! Legfeljebb annyit tehetünk meg misztikus hajlamainknak, mitologikus képzelô erônknek, hogy kétféle lelki életet veszünk föl, amelyek egymástól különbözôk és azonos fogalom alá nem hozhatók. De -- mondom -- ezt sem valami tudományos szükséglet vagy tapasztalat követeli, hanem pusztán az embernek az az ôsi hajlandósága, amely mindig átlelkesítette a külvilágot. De ez a kétféle lelki élet már természetesen nem alkalmas egységes világszemléletre sem. De a leghelyesebb, ha természetlátásunkat minden efféle egyéni kivetítéstôl megtisztítjuk. A természettudomány csakis így oldhatja meg feladatát és valóban ezen az úton jutott is elôre. A lélektan sem gazdagodik ily mitikus felfogással. A lelki életnek semmi nyomát nem leljük meg az anorganikus, a szervetlen világban. A szerves világban pedig csak ott, ahol erre -- mint említettem -- valami összetettség, kémiai kapcsolatok mint elôföltételek már meglelhetôk. Tehát nincs semmi tapasztalati alap arra, hogy már az atomnak lelkességet tulajdonítsunk. Mivel pedig az atom nem lelkes lény, a világ alapja sem lehet az! Szükségünk van tehát az atomon kívül valami más okra is, ami a természetet átlelkesíti. De e ponton már megint kiléptünk a panpszichizmusból és a dualizmus területére jutottunk. ======================================================================== 3. A helyes dualizmus világszemlélete I. fejezet: Természetszemlélet és lelki élet A két túlzó álláspont, a materializmus és a panpszichizmus között foglal helyet a mi dualizmusunk. Az emberi nem közmeggyôzôdése, amint azt a legrégibb nyomok és felfedezések bizonyítják, természeti szükségességbôl kifolyólag hitt a lélekben s a lélek túlvilági életében. De a tudományos szemlélôdés is hamar kiragadta magát a materializmus karjaiból és a görög gondolkodás kezdetén fellépett már Anaxagoras az ô dualizmusával. A végtelen sok számú világmagvaktól, ôsi spermáktól elkülöníté a nouszt, az értelmet, amely rendet és mozgást teremt a magában véve tehetetlen és zűrzavaros anyagban. Azután a görög világ két legkiválóbb elméje, Plátó és Arisztotelesz is megkülönböztették a lelket és a testet. Plátónál az anyag a ,,nem- létezôn'', az ,,üres'', az eszme ellenben a tiszta ,,lét'', a ,,tartalmat adó''. Az eszme hoz életet, tartalmat, egységet az anyagba! Az anyag akkor kezd létezni, midôn az eszme kívülrôl beléje lép. Sokkal lágyabb Arisztotelesz dualizmusa. Ô az anyagot és az eszmét csak elméletben választja el egymástól. Mert a konkrét világban már minden anyagból és alakból áll. Amint nem létezik anyag alak nélkül, épp úgy nem létezik önmagában az egy Istent kivéve tiszta eszme, anyag nélküli alak sem. A lélek és a test is szorosan összetartoznak, a lélek a test alaköltôje! A keresztény bölcselet a test és a lélek földi életére nézve az arisztoteleszi dualizmus híve. Vagyis a két rész között bensôbb kapcsolatot tanít, mint Plátó. A lélek eredetére és túlvilági életére nézve Plátó hatása alatt áll. Hiszen eljô az idô, mikor a lélek, mint anyag nélküli szellem várja a test feltámadását. Ezt a bensô kapcsolatot, a léleknek a testre való ráutalását az újkori bölcseletben Descartes lazította meg. Ô a testet és a lelket két teljesen önálló, sôt egymással ellentétes állag gyanánt fogta föl. A testi állag lényeges tulajdonsága, hogy res extensa, tehát a kiterjedés, a lelkié pedig, hogy res cogitans, a gondolkodás! A kettô között semmi bensô kapcsolat nem lehetséges! Csodálatos dolog, hogy midôn a tudomány a dualizmust támadja, mindig a Descartes gondolatait tartja a szemei elôtt! Pedig a keresztény dualizmus mindig támadta Descartes felfogását és a test és a lélek között való bensô kapcsolatot, az egymással való szoros érintkezés lehetôségét tanította. A keresztény gondolkodás szerint a lélek is a teremtett dolgok rendjébe tartozik s hivatása a világ fejlôdésében, alakulásában résztvenni. Eredete, célja a mindenség egy részévé, a valóságos világ egyik lényeges elemévé teszi és feladata a természeti fejlôdést, a szellemi és erkölcsi élet elôrehaladását munkálni. Amint nem lehet a világmindenség minden változását a puszta mechanizmusból megérteni, épp úgy nem lehet az anyagot a valóságos világ egyedüli alkotórészének tartani. Az önkénytesség, a teremtôképesség, a rendszerezô munkálkodás az anyagon kívül egy más elemet is kénytelen a valóságban kitapogatni és ez a szellem. Mindenféle ellenáramlat fôleg két ellenvetést hoz föl a dualizmus ellen. Az egyik, hogy a világmindenség összes jelenségeinek megmagyarázására elegendô a természet a maga sajátos okaival és hatásaival, fôleg miután az energia megmaradásának elve is kizárja egy mástermészetű lelki, cselekvô erônek a természet nagy műhelyébe, alkotó munkájába való betolakodását. A másik ellenvetés szerint a mi legbensôbb természetünk utal egy szigorúan egységes világmagyarázatra. Azért van a monizmusnak oly sok híve, míg a dualizmusnak támogatói látszólag kevesen vannak. De vajon valóban elég-e a természet zárt rendszere a lelki élet megmagyarázásra is? Valóban képes-e a természet a maga erôivel létrehozni a lelki életet? A természet működései mechanikus törvényszerűség szerint szükségességgel folynak le. Számokkal vagyunk képesek kifejezni a természet törvényeit és azok a számok állandó értékek maradnak s azok a tünemények hasonló körülmények között föltétlenül megismétlôdnek. De lehet-e ezt a szükségszerű gépiességet az élôk világára alkalmazni? Tudjuk, hogy a darwinizmusnak is épp az a hibája, hogy az élôk világának kifejlôdését pusztán mechanikus módon törekedett megmagyarázni. Azért tértek el Driesch és társai Darwin elméletétôl és azért fogadták el a vitalizmust új alakban. És ebben az új vitalizmusban van valamiféle lélek, mint a célszerű történéseknek hordozója. Van valami összpontosított akarat és ösztönszerű elv, amely azután kibôvül, kifejlik. Ha ez így van az alsóbb rangú organikus lényeknél, hogyan volnánk mi képesek az emberi akaratot pusztán mechanikus okokból megmagyarázni? S ha az akarattal bíró lényeket valaki mégis afféle gépeknek tekintené, talán az akarat lefolyásának külsô egymásutánját meg tudná érteni, de egy-egy adott esetben rejtély maradna elôtte örökre azoknak következetes összefüggése. Miért történnek azok így és nem másképp? Amint pl. az állásnak, a járásnak, az izomösszehúzódásnak, idegingerlékenységnek élettana tudományosan megállapítja ugyan, mire képesek az egyes testi szervek és hogyan működnek, de senki sem mondhatja meg elôre egy-egy adott esetben a célt kitűzô akarat parancsából származó és ideális célokra irányuló cselekvéseket. A tudomány csak azt mondja meg, mire képesek az izmok és a szervezetek, de nem azt, mit hozhat létre velük egy eleven személyiség. Ezen esetekre már a zárt természeti törvényszerűség nem terjed ki. De talán az energia megmaradásának elve kizárja egy idegen energiának felvételét? Ez a törvény ugyanis azt mondja, hogy a világmindenségben elhelyezett energia mennyisége állandó. Ha tehát a lélek működése közben rászorul a fizikai világra, akkor fogyasztja az energiát, ha pedig a lélek ráhat a világra, akkor meg gyarapítja az energiát. Szóval megdôl az energia megmaradásának elve. E nehézséget a keresztény bölcselet korán észrevette, átgondolta és megoldotta. Fôleg Mercier,[1] De Muyninck,[2] Van Cauwalaert[3] fáradoztak a kérdés megoldásán. Ellenfeleink rendszerint az idegmozgást, az érzéki mozzanatot (le sensible) összetévesztik az érzékelésen és az érzéki észrevételen túlesô értelmi munkával, a gondolattal (le suprasensible). A szellemi tevékenységnek elôföltételét képezô anyagi mozgások az energia megmaradásának rendes törvényei alá esnek, és ha energiát fogyasztanak, azt más alakban (pl. hô) megint kiegyenlítik. De az igazán szellemi tevékenységek energia egyenértékét eddig senki nem volt képes kimutatni. Ezek energia fölötti tények. A mi táborunkon kívül is akadtak, akik e kérdéssel foglalkoztak. Mgy Busse[4] és legújabban W. James.[5] Busse elemzés alá veszi az energia megmaradásának elvét s abban két lényeges elvet különböztet meg: az egyenértékűséget és az állandóságot. Az egyenértékűség csak annyit mond, hogy midôn fizikai energiák kicserélôdnek, cseréjük eredménye mindig törvényszerű és mennyiségileg egyenlô. De még semmit nem mond az energiák mennyiségének állandóságáról. Az állandóság ellenben épp azt mondja, hogy ez az energiamennyiség véges és hogy sem kisebb, sem nagyobb nem lehet. Az elôbbit igazolja a természettudományos tapasztalat. De az utóbbit már nem! Az utóbbi azon a föltevésen nyugszik, hogy az egész világmindenségben csak egyféle okság, ti. fizikai okság van. De Busse is vallja, hogy a pusztán fizikai és mechanikai okságon kívül önkénytes lelki okok is működnek és a fizikai energiákban változást hozhatnak létre. Épp azért az állandósági elvet bátran elvethetjük. A fizikai energiák között levô egyenértékűséggel pedig a lelki okság nem jön ellentétbe. Érdekes W. Jamesnek magyarázata, bár mi nem csatlakozhatunk hozzá, mivel egyrészt azt a bensô állagi egységet, amelyet a keresztény bölcselet a test és a lélek között látott és bebizonyított, nagyon meglazítja, másrészt a lelki működéseknél az anyagnak olyat tulajdonít, amit mi -- el nem fogadunk. W. James a modern embernek a lélek önállóságára és halhatatlanságára vonatkozó nehézségét abban látja, hogy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a lelki élet pusztán az agynak működése. De mit jelent e szó ,,működés''? Elôször annyit jelent, mint termelés, productio. Például a fény az elektromosságnak a terméke. Természetesen, ha elzárom az elektromosságot, megszűnik a világosság is. De a fizikai világ bizonyságai szerint mondja James -- a szervezetek nem mindig termelô (produktív) munkát végeznek, hanem sokszor transmissive, átbocsátólag működnek. Az üveglencse átbocsátja a fényt és új hatás jön létre. Mi akadályoz bennünket, hogy az agyat is így tekintsük? És ekkor az agy nem maga termeli a gondolatot, hanem átbocsájtja. ,,Az agy az a csatorna, amelyen keresztül a lélek az anyagi világba bocsájtja a gondolatokat.'' Az agy tehát nem termelô, hanem közvetítô szerv. W. James hivatkozik Myersnek kutatásaira is, amelyek a Proceedings of the Society for Psychical Researchben jelentek meg s melyeknek végsô eredménye az, hogy lelki életünk számtalan esetben túllépi az agynak képességeit és hogy sok esetben az agynak csak közvetítô szerepe van. ,,Az agy a közvetítô szerv ezen és a szellemi világ között. Csak ily közvetítés révén értjük meg a lelki élet sok csodáját: a hirtelen megtérést; a gondviselés beavatkozását imánk meghallgatása esetén; a jövendöléseket és intelmeket, a távolba látást; a médiumok szerepét és sok másképpen érthetetlen rendkívüli lelki jelenséget.'' Szóval a lélek hatásai, tér- és idônélküli eszméi, amelyek tiszta qualitások, az agy átbocsátása után téri, idôi és mennyiségi tulajdonságokkal bírnak és a jelenségi világba lépnek. Viszont a természeti jelenségek, mennyiségi, minôségi, téri és idôi ellenképei a lélekben kiterjedés nélkülivé, szellemivé válnak. Ezen dualisztikus elmélet megengedi egyrészt azt, hogy a fizikai és a lelki élet között van bizonyos ok és okozati összefüggés (pszichofizikai okság), de nem akar ellentétben jutni azzal a másik nézettel sem, hogy a lelki élettel, gondolkodással, akarással élettani elváltozások haladnak párhuzamosan és megfordítva (pszichofizikai parallelizmus). De a modern parallelizmus nem fogadja el épp a dualitást, bár kénytelen belátni, hogy enélkül a lelki élet örökös rejtély marad! Sohasem tudja ugyanis megfejteni, miért van a lelki életnek más és a fizikaiakkal ellenkezô törvényszerűsége. Sohasem lesz képes továbbá az összes lelki jelenségeket megfelelô testi folyamatokra, elváltozásokra visszavezetni. Fôleg a legmagasabb, az elvont szellemi élet nem talál semmi külsô vagy belsô ingerindítást, testi ösztönzést, mint alapot. Az öntudatnak sincs semmi testi ellenképe. Fogalomképzés, célkitűzés, a szándék, az akarat önkénytes működései mások, mint az inger, az idegmechanika munkái. A külvilág rám hat és testi szerveim a hatásokat gépiesen közvetítik; lelkem ellenben már cselekvôleg öntudatosan, felelôsség érzetében hat vissza a külsô világra és azt feldolgozni, meghódítani törekszik. A testi és a lelki élet párhuzamosságáról szóló elv a dualizmus ôszinte elfogadása nélkül csak annyit mond, hogy a lélek minden mozgalmasságának a test részérôl is megfelel valami mozgalmasság. De ez nagyon kevés épp azért, mert a lélek tüneményei egészen más neműek, mint a testéi. És épp azért nem lehet mondani, hogy egy és ugyanazon állag külsôleg, mint test, bensôleg mint lélek működik. A testi működések mechanikusok és sok-sok parány külsô egymásra hatásának eredményei. A lelkiek ellenben valami bensô egységbôl indulnak ki és színpompás sokasággá szóródnak szét. 2. De mi lesz az egységes világnézettel, ha a dualizmust elfogadjuk? Az embert bensô természete űzi, hajtja -- mondják -- hogy a világmindenséget alkotó elveket egy bensô egységbe fogja össze. De mit értünk mi egység alatt? Azt, hogy mindent összefüggésbe, bensô összhangba tudjunk beilleszteni. Hogy ne legyen gondolatunkban egy izolált elem sem, amelynek nincs helye, célja, rendeltetése! Ezt megkívánja eszünk, de nem azt, hogy különbözôket azonosaknak nevezzünk el. Egy oly dualizmus, amely (nem úgy, mint Descartes-é) a testi és a lelki életet összehangolja, a kettô között kölcsönhatást, oksági összefüggést enged meg, az ember egységesítô igényét máris kielégítette. Az a metafizikai törekvés, amely mindent egy absztrakt egységre akar visszavezetni, mindig balul ütött ki. Az a másik tudományos törekvés ellenben, amely a különbözôk között e bensô kapcsolatot megtalálta, mindig megtermékenyítette az emberi szellemet. A dualizmus mindenesetre elfogadhatóbb metafizikai magyarázat, mint akár a materializmus, akár a panpszichizmus. Jobban összeegyezik a természettudománnyal és a lélektannal, mint bármelyik a kettô közül. Szem elôtt tartja a testi és a lelki élet közötti különbözôséget épp úgy, mint a kettônek kölcsönös viszonyát, egymástól való függését. A modern élettan törekvéseinek is megfelel, mint amely az egyoldalú mechanikus felfogásból már kinôtt és teleológiai, azaz célt kitűzô és megvalósító elvek uralmát is megérzi a fejlôdés folyamatában. Összhangban van a gondos ismeretelmélettel is, amely a lelki életben egyebet is lát, mint élettani ingerek tudomásulvételét s a lelki élet önállóságában, gazdagságában, minôségében az anyagi élet fölött álló szellemnek lüktetését, munkáját szemléli. Azon ne csodálkozzunk, hogy a monizmusnak tekintélyes képviselôi vannak! A történelem ennek is megadja magyarázatát! Íme a fôbb okok! Tagadhatatlan, hogy Galilei óta a világnak pusztán mechanikus magyarázata elôbbre vitte a fizikát, a kémiát, a természettudományokat. Ebbôl azonban csak azt a helyes következtetést kell levonnunk, hogy a pusztán természeti tüneményeket, természeti okokból, gépiesen működô törvényekbôl kell megértenünk! Ezt a nézôpontot azonban a végletekig akarták általánosítani. Ám ez már nem sikerült. Csôdöt mondott ez a törekvés a Darwin-féle leszármazásban, mikor a világfejlôdés mechanikus, külsô magyarázata nem sikerült és bensô, célokat megvalósító erôket kellett a fejlôdés mozgalmasságába beiktatni. De csôdöt mondott a mechanikus magyarázat a lélektan egész területén is úgy, hogy a pszichofizikai és fiziológiai tanulmányok ma már többé nem a tulajdonképpeni lelki életre, a gondolkodásra, akarásra stb. vonatkoznak, hanem pusztán az érzet és az inger közötti nagyon egyszerű jelenségeket magyarázzák. Azért írnak már ma a pszichofiziológia csôdjérôl s azért beszélnek Bergson, Boutroux, W. James és az amerikai ideálisták a szellemrôl úgy, mint a világegyetem egy fontos tényezôjérôl. Legyünk meggyôzôdve arról, hogy a materializmusnak vége van s hogy a lélek újból elfoglalja uralmát. Csak az a fontos kérdés, milyen ennek a léleknek természete és működési köre a nagy mindenség összhangjában? ======================================================================== 1. Lelkesség a világban II. fejezet: A lélek természete Az ember csodálatosképpen mindig mindenben inkább életet, mint halált szemlélt. Inkább nem hitt szemeinek, nem bízott érzékeiben, letompította értelmének élét, de hitte, hogy mindenben szunnyad az élet, s hogy ez az élet majd az álmodónak mozdulatlan szendergése, majd ébredônek álmos, kevéssé tudatos felocsudása, vagy a felébredtnek öntudatos, akaratteljes, gazdag tevékenysége. Élet! De mi ez az élet, miért annyiféle az élet és miért oly gazdag és színpompás az élet? Honnan szállt le ez az élet és miképp kapcsolódott a dolgokkal? A jelenségek világa folytonos összetétel és szétbomlás! A szétbomlás egy létezô alak megszűnése; az összetétel új alaköltés, új életébredés. A halálból élet fakad, ez az örökös életmunka! De mi rendezi az ôsi elemeket? Vagy elégségesek-e azok magukban is a születésre? Gondolatok szállottak fel mindig a lélek mélységeibôl, hogy az élet nagy jelenségeit megmagyarázzák! És ezek a gondolatok a mi magyarázásaink! Színesebbek, vagy színtelenebbek, amint lobogó lelki lángokból vagy pislogó tűzbôl fakadtak! Athenagoras látta, hogy a végtelen sok, de szétszórt világmagvakba leszáll az értelem és azokat dolgokká, létezôkké alakítja. Megpillantotta Plátó a nagy Istent végtelen pazar gondolatgazdagságában, eszmevilágában! És képzeletében leszállottak ezek az eszmék a ,,semmibe'' és a semmi valamivé fejlett. Ásvány, növény, állat egyre dúsabb és csodálatosabb változatban alakultak ki a semmibôl és a semmi tündéries szép kert gyanánt terült el. A semmiben a gondolatok világgá fejlôdtek ki. Feljebb lendültek ennél is a misztikus plátói lelkű gondolkodók s Isten életének kápráztató kiömlését érezték a világébredésben és a világ életében. Költôileg szegényebb, de igazabb Aristotelesz. A plátói eszméket elnevezte alakoknak, életelveknek, entelechiának. Ami csak összetett és összhangot, mértéket, színt, hangot, illatot nyújtó, az az alak öltözete, színe, illata, dala! De az eszmék, alakok isteni eredetét nem látta. Csak kevesek, akik az anyag mögött semmi mást sem láttak, mint anyagot. Az ember a világban inkább többet szemlélt, mint kevesebbet! Sôt mikor a világban csak az anyagot látta, akkor magát az anyagot átlelkesítette saját bensô életével, vagy az isteni élet végtelenségével. Megforgatta a keresztény gondolkodó is szemén a mesebeli gyémántot s látta a nagy lelkességet: növényben, állatban, emberben. Az élet merevsége elôtte is megtört s kilépett az élôk világából a lélek: a növény, az állat, az ember lelke. Beletekintett a titkos mozgások műhelyébe s ahol a belülrôl, a dolgok szívébôl fakadó mozgást, kifejlôdést, alaköltést kopogtatott ki szelleme, ott életet s életképzô, fejlesztô lelket érintett meg! A szervetlen világban azonban hiába kereste a belsô erôkbôl felzsendülô alaköltést! Úgy érezte, hogy az atomok csoportosulása, kijegecesedése külsô erôk kovácsmunkájából kerül ki. A keresztény természetlátás összecsendül az általános emberi szemlélôdéssel és elgondolással! Az elemek átalakulása, elrendezôdése, csodálatos testi vagy lelki munkára való elfinomulása és kiképzôdése nem lehet sem a véletlennek, sem valami vak gépies működésnek eredménye, hanem a látható természet, a mi szemhatárunk mögött él és működik az életelv, a lélek. Testet bont ki magának a szervetlen világból és azt szervezi, elemzi, összeteszi, annak ruhájában láthatóvá válik, úrrá lesz a tôle különbözô anyagvilág fölött, befogadja érintéseit, közöl vele hatásokat s a ,,nagy mozdulatlanság'', a plátói ,,semmi'', a bibliai tohu va bohu (kaosz) a lélek művészetének, élettípusképzô erejének ôrlô, felbontó, majd meg rajzoló, tervezô, építô illetése alatt természetté, élô világgá bontakozik ki. A természet életét iparkodtak pusztán külsô hatásokból levezetni és az életet mechanikai, vagy kémiai erôkbôl összerendezni. De hiába! Csak az anyag és a lélek, a szükségszerűség és szabad tevékenység együtt oldják meg az élet nagy világrejtélyét s a világegyetem életét. A nyugtalan emberi elme megpróbálta puszta fizikával és kémiával megoldani az életet, a lelkességnek legelemibb felcsillanását, de hiába, az ellenpróba nem sikerült. A tudomány azt hitte, hogy megtalálja az élet titkát, ha annak a legegyszerűbb alakjáig lemélyed. Felkutatta tehát a monerákat, a szegényes egysejtűeket, hogy a belsô élettevékenységet, a belülrôl kibontakozó fejlesztô erôket megismerje. De hiába! A sejtben fölfedezte az élet legelemibb alakját, de egyúttal kiérezte, hogy már abban is benn lappanganak az alapvetô élettevékenységek: az egyediségre való törekvés önmagának a mástól való elhatárolása által; idegen anyagoknak önfenntartás és gyarapodás céljából való felvétele; sôt a szaporodás is saját lényege egy részének kikapcsolása által. Sokat tanult közben az ember, csak épp az élet titkát nem leplezte le. Tehát hiába hozakodnak elô a kémiával, az már mindent megpróbált, de semmire sem ment. Behring, a híres vérelemzô vallotta be, hogy semmiféle életjelenséget pusztán kémiai törvényszerűséggel nem lehet megoldani. A fizika is hiába siet segítségére a kémiának. Bár nagy összehasonlításokat csináltak az idegszálak és a telegrafdrótok, a szemberendezés és a camera obscura, a szív és a vízszivattyú, a tüdô és a fúvó között, de azt már nem mondották meg, mint válik az ideginger érzetté és tudattá? Vagy mint alakulnak át a szem által felfogott fénysugarak rezgései képzeteim körében a jelenségeknek képeivé? S mint különülnek el a levegô rezgései a hangok világává? Mi adta a szívnek, a tüdônek azt a bonyolult életműködést és szervezôdést? Ha az óra egyszer jár, tudom miért jár s miképp jött az létre. Ugyanezt keresem a sokkal bonyolultabb szerveknél is. Az élettan mindenütt csak azt magyarázza meg, azt számítja ki, miként működik a maga rendeltetésének megfelelôleg az életszerv. De azt már nem, hogy alakult ki erre a gépies működésre szolgáló szervezet. Az élet az ô nagy céljait állandó törvényei szerint valósítja meg. Ezeket a törvényeket felméri az élettan. De a törvények mélyén rejlô és önmagát kifejtô cselekvôt nem! Az anatómiától is sokat vártak az élet rejtélyének megfejtésénél, de hiába. A sejt szerkezetét ugyan átvizsgálták, de az élet misztériuma nem adta át a kulcsot, hogy titkaiba bepillanthassunk. A legkiválóbb elmék kénytelenek voltak tehát bevallani, hogy pusztán anyagelvű alapon és mechanikus világnézettel hiába futunk az élet után, mert az élet több, mint fizika, kémia vagy anatómia.[6] És igazat kell adnunk a jeles angol kutatónak, Lionel S. Bealenak,[7] az élô és az élettelen lények között nem viszonylagos, illetve fokozati, hanem föltétlen különbség van. Az élet jelenségei különböznek az anyag jelenségeitôl és semmi esetre sem az anyagnak az eredményei. Hát mi akkor az élet? Bizonnyal, ha nem puszta anyagi folyamat, ha nem fizikai vagy kémiai folyamat, akkor egy belsô elvnek öntevékenysége és mozgalmassága. Ez a belsô elv készíti el az érzékszerveket, mint felfogó készüléket, az idegszálakat, mint vezetôket, az agy finom csavarjait, mint a világ zöngeszekrényét, amelyre hatnak a hangnak, a színnek rezgései s amely rezgésekben az a belsô elv magáévá teszi a világegyetem módosulásait és tudattá változtatja. Máskor meg ennek a bensô elvnek vágyai mozgalmasságot váltanak ki az agyban s a közvetítô idegek az érzékszervekre hatnak, ezek meg viszont az egész embert mozgásba hozzák. Nekünk a belsô elv működésérôl tudomásunk van és azt lelki működésnek nevezzük. Mi gondolásainkról, akarásainkról sokkal közvetlenebb ismerettel bírunk, mint a külsô világról. Ha Descartes azt mondotta, gondolkodom, tehát vagyok, némileg igaza van! Maine de Birannak is van valami igaza, aki ezt így módosította: akarok, tehát vagyok! Berkeley, Schopenhauer is részben helyesen állították, hogy a világ az én képzetem, mert képzeteim, gondolataim nélkül a világról semmit nem tudnék! Gondolkodás nélkül is volna ugyan szervetlen világ, de elmélkedésem az, amely ráelmél a világra és azt befogadni, megérteni igyekszik humano modo. Csodálatos annak a belsô elvnek működése! Láthatatlan módon alakítja, szervezi, szétrészeli az anyagot, hogy oly működéseknek legyen hordozója, amelyek az anyag természetét, képességeit felülmúlják. Az anyagvilág kénytelen elviselni a bensô elvnek színes alaköltését, kénytelen annak szolgálatába állani és felfogó és közvetítô testté, közeggé válni. Így nyer az anyag lelkességet, anélkül, hogy az természetének követelménye volna. Átfinomul, szervessé válik, míg a belsô elv hatása alatt áll és ismét elemeire bomlik, szervetlenné válik, ha a belsô elv melegítése, lelkesítése megszűnik. Mi ezt az átalakító, mozgásokat közlô, hatásokat felvevô belsô elvet léleknek nevezzük. Más az, mint az anyag. Más a természete, hivatása, működése. Azért a lelket nem lehet a materiából, az anyagból kimagyarázni. A léleknek önkénytessége, teremtô ereje az anyag képességein kívül esik. Ezt az elsô részben talán sikerült bebizonyítanom. Ha tehát a lélek nem az anyag ôsi tulajdona, méltán föltehetem, hogy a lélek az élet forrása, a lélek az élet tevékenységének bensô mozgatója. A lélek élet és életet kölcsönöz az anyagnak is. A növénynek is, állatnak is? Bizony azoknak is! Ahol az élet, ott a lélek s amennyi az élet, annyi a lélek ! Az élet, mondottam, bensô elvbôl eredô mozgás, minél tökéletesebb a mozgás, annál tökéletesebb az élet s annál tökéletesebb a lélek is. A növény mozgása egészen önkénytelen. Amint a hipnotikus álomban szendergô semmit a maga önkéntességébôl kifolyólag nem tesz, nem mint én cselekszik, úgy a növénynek életmozgása is valami külsô akarat parancsszavának egyszerű végrehajtása. Az állat mozgásában már újat födözünk föl. Az állatoknak vannak bizonyos érzeteik, van ingerfelvevô képességük, ingerek után való vágyódásuk. Ingereikbôl érzetek szökkennek elô, az érzetek pedig cselekvéseket váltanak ki. De azért az állatnak is csak annyi a mozgása, amennyi az idegrendszere! Idegberendezése pedig adva van! Úgy kell tehát cselekednie, amint ingerei ösztönzik. Az ingerek ösztönössége pedig testi szerveik berendezésével függ össze. Más szóval az állat életének célja nem az állat célkitűzô lelki működésébôl ered, hanem élettani berendezésétôl! Az állatban van akarat, de az nem az állatból magából ered, hanem az az állatra is rá van kényszerítve a fiziológiai szervekkel együtt. Az állati lélek sem ,,én'', az állati lélek egyoldalú természettel bír. Szűkkörű képességeit pontosan kifejti a testi szervekkel, de mindenben egyéniségnélküli marad. Az állati lélek nem alkalmas szellemi műveletek végrehajtására. Végül van az emberi lélek, amely önmagára ébredt gondolkodó és akaró lény. Van önkénytessége és akarata és azért mozgásait önmaga tűzi ki magának! Nemcsak befogad hatásokat, de azokat feldolgozza és ki is fejezi a maga módja szerint. Ez a lélek célokat tűz ki, célokat valósít meg és a mindenséget átalakító tényezô. Ez a lélek egyéniség, személyiség, azzá teszi a magára ébredés, önmagának és a világnak elgondolása, a cselekvések kitűzése, alakító ereje. Az emberi szervezetet is így képezte ki önmagának. A növény, állat, ember lelke tehát megegyeznek abban, hogy életelvek az organikus világban, de különböznek tevékenységükre. De épp a tevékenységük minôsége bevilágít természetük mélységeibe. Amennyi ugyanis a tevékenység, a kifejezô képesség, annyi az életbôség és létgazdagság. Amint a lélek kifejezi magát, olyan a természete is. A növény és állat lelke nem bontakoznak ki egyéni színekben, az állatok, növények nem élnek személyes életet, tehát életelveik nem lehetnek egyéni akaratnak forrásai. Az ember életelve azonban egyéniséget fejleszt magának, személyes öntudatot, célt kitűzô, célt megvalósító akaratot bont ki magának az anyagvilágból. Tehát ennek az életelvnek, vagy mondjuk most már így, az emberi léleknek egészen más képességei vannak, mint a növény vagy állat lelkének. A növény életét és mozgását a tenyészet foglalja le s abban merül is ki. Az állatnak van idegrendszere, van érzéki megismerése, érzéki akarata, de mindez szintén csak a fajnak és az egyednek fentartását célozza. Az ember lelke ellenben a fejlôdésnek, az élethivatásoknak, a nagy céloknak szinte végtelen lehetôségét hordozza magában. Nem az anyagi élet szolgálatában merül ki, sôt az anyagvilágot hódító erejével áthatja, átalakítja. De az emberi léleknek kiválósága és az állati lélektôl való lényeges különbözôségét látni fogjuk fôleg akkor, ha gondolatvilágunk fölépítését elemezzük. ======================================================================== 2. A lélek természete II. fejezet: A lélek természete Alig van oly nehéz kérdés a bölcseletben, mint a lélek természetének kérdése. Milyen az a lélek? Hogyan gondoljam azt el magamnak? A lelket nem lehet közvetlen tapasztalat alá venni, nem lehet semmiféle fizikai vagy optikai eszközzel megjeleníteni. Könnyebb képességeirôl, tevékenységérôl fogalmat alkotni, mint lényét magunk elé varázsolni. Bizonyítja ezt a bölcselettörténelem mégpedig úgy a görög, mint a keresztény gondolkodás útjai. Plátó a lelket nagyon elválasztotta a testtôl; mint késôbb Descartes is. A kettô között az összefüggés, együttélés csak egymásra kényszerített, természetellenes lehetett. A test a lélek börtönévé vált és az ember egységes természete szétesett. Aristoteles ellenben a lelket oly szorosan kapcsolta össze a testtel, hogy az igazi lelki életet, a magasabb rangú gondolattevékenységet ebbôl az anyagba fojtott életelvbôl már nem tudta kibontani, tehát kénytelen volt külön értelemhez fordulni, a nouszhoz. S ha a plátói világszemlélet sok gondolkodót a pantheizmushoz vezetett el, az arisztoteleszi viszont anyagelvűséghez, vagy senzualizmushoz. A görög anyagelvűek a lelket valami finomabb anyagból összerótt lény, tűzlehelet alakjában képzelték el. Fôleg a sztoikusok látták a tűzben a világ lelkességének forrását. De a keresztény gondolkodás is meg volt akadva, mikor a léleknek szemléleti képét kellett megrajzolnia. Milyen az, mi a tartalma? Az ember mindent csak az anyagi világ körvonalaiban, sajátosságaiban tud elképzelni. S valóban a keresztény gondolkodók is küzködtek az anyagias gondolkodással s csak lassan sikerült nekik helyes lelki képet összeállítaniok. A keresztény gondolkodók között is voltak kezdetben olyanok, akik anyagias vagy mondjuk érzékies elemekbôl állították össze a lélek képét. Tatian (Orat. adv. Graecos, n. 15.) szerint mindent áthat az egyetemes életszellem és életet ád az állatnak, embernek egyaránt. A lelki ember és az állat között nincs különbség. Csak beszédje által különbözik az ember az állattól. De ha az ember önuralom és küzdés által legyôzi magában az érzéki embert, akkor Istenképpé és szellemi emberré magasztosul. Tertullián lélekszemlélete is a sztoicizmusból származik. Más a lélek magja, vagy a lélek lelke, mint a lélek teste. Ha a léleknek nem volna teste, nem volna képes sem magára az emberi testre hatást gyakorolni, sem a külvilágból hatásokat elfogadni. Finom, világos, légnemű lény a lélek. Ugyanazon alakkal és szervekkel bír, mint maga a test s az utóbbinak minden ízét, mint a tűz a vasat, átlelkesíti. Állagára nézve ugyan nem növekedik, de erôi belülrôl fejlôdnek, képességei bôvülnek. Felbonthatatlan és feloszthatatlan. (De anima c. 5., 37.) Egyébként Tertullian bölcselete szerint minden, ami létezik, testi. Istennek is testet tulajdonít, bár e test szellemi finomságát erôsen hangsúlyozza. Az anyagvilágon kívül kell valami szellemi természetű létezônek is lennie, amibôl Isten és a lelkek állanak. Így gondolkodik Arnobiusz is. Így Hilariusz is. Mert minden -- mondja Hilariusz -- ami teremtmény, kénytelen valamiben lenni. Ô is lelki testet képzel el a lélek állagául. Hiába, a szemléletiségre való törekvés kénytelen ily szimbólumokhoz menekülni, különben a lélek puszta elvonássá, semmivé válik. (Comment. in Math. c. 5. 8.) Nysszai Gergely már finomabban elemez! A szemléletességrôl lemond s inkább a lélek képességeibôl szövi össze a lélek alakját. A lélek tehát egyszerű lény és a test egységének elve. Ha nem volna a lélek egyszerű, úgy tovább kellene kutatnunk, míg egy oly egyszerű és anyagtalan lényhez jutunk, amely a maga összefoglaló erejével az ember egész életét egységesíteni képes. Ez a lélek a test életelve. Fel van ruházva oly képességekkel, hogy úgy a tenyésztésnek, mint az érzô és gondolkodó életnek elve lehet. A két elôbbi tulajdonsága által a testbe van merülve, gondolkodó ereje útján azonban a test fölé emelkedik. Természete ösztönzi, hogy a test életének sorsában osztozzon. (De an. et resur. p. 189.) Tovább elemzi e gondolatokat Szent Ágoston! Gergelynél a szemléletiségnek nincs nyoma, Ágostonnál igen! Szerinte van anyag- és szellemvilág. A lélek is a szellemvilágba tartozik, fajilag nem különbözik az angyaloktól. Az angyaloknak is van lelkük, csakhogy az tökéletesebb, fensôbb természetű. Ily értelemben mondja Szent Ágoston, hogy a lélek anyagtalan, egyszerű és szellemi állag. Egyedi természetű. Nincs általános emberi lélek, minden embernek saját lelke van. Az emberi lélek sohasem kisebbedhetik esztelen lélekké; a lélekvándorlás tehát mese. (De quant. anim. c. 13.) Ez a lélek önmaga testének művésze. Egyénileg fejezi ki természetét a test minden részében. Tradit speciem anima corpori, ut sit corpus in quantum sit. (De immort. anim. c. 15. 16. 17.) Mint Úr vezeti a testet, regendo corpori aecomodata. Az egész testben mindenütt és egész énjével jelen van, per totum corpus anima non locali diffusione, sed quadam vitali intentione porrigitur. (De anima, IV. 21.) Mivel a lélek formálja ki a testet összes idegrendszerével és agyberendezésével, minden érzés a lélek érzése, minden gondolat a lélek gondolata. Csak egy lélek az alakító erô és ez a lélek az összes élet-, érzés- és gondolatvilágnak bensô elve. Szent Ágostonnak is nagy nehézséget okozott a test és lélek együttműködésének megállapítása. A kettô között az űrt nagyon kifeszítette s az egymásra való közvetlen hatás lehetôségét a két rész között lehetetlenné tette. Így fel kellett vennie még egy harmadik elemet is, valami finom világosság vagy levegôszerű állományt, amely ezt az érintkezést lehetôvé teszi. (De Gen. ad. litt. 1. 7. c. 15.) Szent Ágoston a lélek természetét úgy rajzolta meg, hogy az egész keresztény gondolkodás közkincsévé vált. Gondolkodásának veleje átment úgy szent Tamás, mint a franciskánus iskola bölcseletébe. Az arisztoteleszi hatás alatt is az ágostoni gondolatok csak új kifejezésekbe öltözködtek, de a lényeg megmaradt. Mégis Szent Tamás és a franciskánus iskola között van különbség. Tamás ugyanis azt hitte, hogy a léleknek, mint arisztoteleszi entelechiának elgondolása, a test és lélek közötti közvetlen hatás lehetôségét is biztosítja. Szent Bonaventura és Duns Scotus más megoldást kerestek. Felvettek ugyanis egy legôsibb és egészen egységes anyagot (materia prima), amely alkalmas arra, hogy egyrészt anyagvilággá sűrűsödjék, másrészt, hogy a szellemvilágnak is állagát képezze finomsága, egyszerűsége révén. Van tehát egy közös érintkezési pont már a teremtés rendjében és ez teszi lehetôvé a test és a lélek közvetlen egymásra hatását. Természetesen ily alakban a franciskánus iskola lélekrajza szemlélhetôbb, de nem alaposabb, mint Szent Tamásé. A modern keresztény bölcseletben nem törekednek szemlélhetôségre s azért a lélek tanítása olykor nagyon elvont. Nem is vagyunk már ilyen szemléleti kifejezésekhez szokva. Visszatetszett azért a kritikusoknak, midôn dr. E. L. Fischer prelátus és würzburgi plébános Überphilosophie c. munkájában a lelket ismét szemléltetô ruhába öltöztette. Fischer ugyanis a lélek fogalmát két túlzással szemben akarta meghatározni. Az egyik túlzást Herbart követte el, midôn a lelket merev, változhatatlan állagnak, lénynek mondotta, akinek minden életnyilvánulása (érzelem, érzet, akarat) attól függ, hogyan ütközik össze valami kívülrôl jövô hatással. A másik túlzásba Wundt és Paulsen estek, akik Hume bölcseletét követve, a lélek létezését igazában tagadták és alatta pusztán az eszmék, gondolatok minden pillanatban való összeállását értették. Más szóval náluk a lélek csak tartalomnélküli szó, az öntudatnak üres szimbóluma. Fischer tehát a lelket eleven, fejlôdôképes, tevékeny, de azért gazdag életnyilvánulása mellett is önmagában egységes állagnak, mégpedig érzéki eszes lényegnek nevezi.[8] A lélek tehát önálló állag. Van saját meghatározott egyéni élete! Bár egyszerű lény, mégsem annyira, mint Isten, akiben az isteni lényeget és a képességeket egymástól nem lehet elkülöníteni. A lélek gazdag képességekkel, tevékenységekkel van fölruházva, amelyek a világ hatása és saját bensô ösztönösségének feszítôereje alatt mind egyénibb, mind öntudatosabb testi és lelki életté fejlôdnek ki. És bár fôleg a lelki élet földi vándorlásunk közepette annyi színt, annyi különbözô értéket mutat, hiszen mindannyian átesünk a gyermek, az ifjú, a férfi és az öreg ember korán, lelki életünk annak dacára is egész, ezek a korok belsôleg összefüggnek, egységes léttôl és élettôl vannak átitatva. Ez a lélek hivatva van, hogy életét részben a mi világunkban és földünkön élje le, mert ô is teremtmény a teremtmények között. Az átlelkesített anyag segélyével fejezi ki erôit, képességeit, fejleszti ki szellemi életét és gyakorolja akarati tevékenységét, a világ meghódítását. És testi ruháját mindaddig viseli és élettel mindaddig áthatja, amíg a test bomlásra hajló anyagi elemei ezt az életet magában befogadni és megtartani képesek. A lélek tehát a testtel bensô egységet, lényegesen összefüggô összetételt alkot, úgy hogy a test a lélek nélkül fizikai elemeire bomlik, a lélek pedig az elválás után a test utáni vágyat, a tökéletlenség nyugtalanító érzetét viseli. Maga a lélek szemlélet alá nem esik. Életszerveink egyrészt nincsenek és nem is lehetnek arra berendezve, hogy oly egyszerű, súlytalan lényt, mint a lélek, megérezzenek; másrészt nem is önmagában, hanem a testben kifejezve lép a jelenségek világába. Az elektromosságot, a mágnességet sem látjuk, bár ezek az anyagvilág tüneményei, annál kevésbé láthatjuk a lelket, amely más állagból áll, mint a tapasztalás alá esô anyag. Hogy más állag, mint a tapasztalat anyagvilága, azt következtetjük sajátos és az anyagtól különbözô működésébôl. Minden érzetben, képzetben, gondolatban és akaratelhatározásban kitapogathatom a testemnek és a lelkemnek megfelelô működéseket. Ami az érzékszervemben, idegvezetékeimben, agyamban végbemegy, az csupa térben lefolyó mozgás. Az érzet, az észrevevés ellenben valami térnélküli ráismerés, tudatállapot. Tehát az észrevevés nem élettani, hanem lélektani jelenség. Ingerek minden pillanatban százszámra érik érzékszerveinket, agysejtjeinket s mi mégis csak azokat vesszük észre, amelyekre lelkünk ráirányul. Tehát az érzékszervek mögött van a szellemi én, amely a figyelemben kicsúcsosodik, az ingereket megérzi és érzetekké, képzetekké, fogalmakká, ítéletekké, következtetésekké dolgozza fel. Testi alkatrészeim folytonos átváltozásban, kicserélésben vannak, lelki életem is az eltűnô évek során változik, új elemeket, sôt új alakot is fölvehet. Megváltozhatik érzésem, gondolatvilágom, új emberré válhatok. De azért mindig tudom, hogy én vagyok az, aki átmódosultam. Ismerem az új emberréválás számos lélektani mozzanatát. Az elmúlás és új rügyezés, a lelki lombfakadás és gyümölcstermés dacára is tudom, hogy az én énem lett beoltva és innen az én átvedlésem. Gondolkodásomról, akaratomról közvetlen tudomásom van, de ama ideg- és agymozgásról semmit sem tudok belsô észrevétel útján, legfeljebb a külsô megfigyelés ad róla felvilágosítást. Van tehát bennem egy alany, amely a testem különféle elváltozásait, a fizikai világ sokféle behatásait egy csodás egységben felfogja, térnélküli lényében elmélyíti s amelybôl a külsô észrevétel számára mind egyenlô inger és ideghatások mint érzetek, képzetek, gondolatok, érzelmek és akaratok bontakoznak ki. Ám e jelenségek mind más természetűek, mint a nekik megfelelô testi elváltozások. Az inger és idegmozgások automatikus, gépies módon folynak le, törvényszerűségre, térszerűségre, egyöntetűségre törekszenek; míg a nekik megfelelô lelki jelenségek egyre újabb, egyre gazdagabb, nem is sejtett és szinte meg se magyarázható színeket, alakulásokat mutatnak. Mennél többször érzékelek, annál könnyebben megy végbe a testi folyamat, és ez az egész, ami a testben módosul. De ez a módosulás is csak a gépies ismétlôdés felé vezet. Míg a neki megfelelô lelki élmény mindig színesebb, folyton öntudatosabb alakot mutat. Ha egy vidéket akárhányszor látok is, az érzékelés testi folyása ugyanaz, míg a lelki élmény mindig más. És ezek a testi folyamatok minden embernél egyformán mennek végbe, míg lelki életünk annyi különféle színt, árnyalatot, egyéniséget mutat, ahány ember csak van e földön. Nem magyarázhatjuk ezt meg másképp, mint hogy minden testben egy más lélek feslik ki; minden arc, minden szempár egy más lélek tükre. A test kémiája itt is, ott is ugyanaz, de a lélek színpompája pazarul egyéni. Más tehát a lélek, mint a test. Az életnek csodás alakja, a létnek egy más megjelenése, amely az anyagot kiemeli merevségébôl, renyheségébôl és szabad cselekvések hordozójává teszi. A lélek tehát nem pusztán képzeletbeli lény, nemcsak elménk elvonásának eredménye, hanem szellemi természetű valóság, szellem. Egész egyéni életünk rajta nyugszik, tehát egyéni jellegű szellem. Ez egész elmélkedésünknek veleje és eredménye. Dr. Geyser József, a kiváló münsteri világi egyetemi tanár e rövid szavakkal foglalja össze a lélek szellemi természetét: Insofern die menschliche Seele die Herrschaft über die psycho-physiologische Kausalmechanik besitzt, ist sie Geist. Demnach liegt das Wesen des Geistes darin, dass sein Wirken nicht das notwendige Produkt der materiellen Kausalität ist, sondern dass er umgekehrt nach dem Masstabe seiner angeborenen logischen Natur und zum Zweck seiner logisehen Tätigkeit die psycho-physiologischen Kräfte richtunggebend zu beeinflussen vermag.[9] Bár magában véve a lélek tehát szemlélet alá nem esik, eredményeiben, nyilvánulásaiban mégis szemléleti, amint az erô, az elektromosság, a mágnesség, sôt maga az élet is szemléletiek. Az élet a lélek képe. Amennyi a szellemiség az emberben, annyi az erô, a gondolat, a megértés, a világlátás, az életértéklés, az önmagának érvényesítése. S mennél több szellemi erôt látunk a világban, annál gazdagabb személyiségek tárulnak fel elôttünk s annál inkább érezzük, mily nagy az űr az örökös gépiesség terhe alatt nyögô anyag életének egyhangú zakatolása és e lélek szabad szárnyalású élettevékenysége között. És annál jobban kiérezzük, hogy a kettô bensô mivoltában különbözik egymástól és hogy a lélek hivatása az, hogy értelmével úgy az anyagvilág, mint a testi élet fölött uralkodjék. Jól mondja Rousseau: Je ne suis donc pas simplement un ętre passif et sensitif, mais un ętre actif et intelligent; et quoi qu'en dise la philosophie, j'oserai prétendre á l'honneur de penser.[10] ======================================================================== 3. A lélek a test építômestere II. fejezet: A lélek természete A mechanikus gondolkodás az élet legcsodálatosabb és legtermékenyebb oldalát, a szabadság nagy tényeit sem letagadni, sem megmagyarázni nem volt képes. Jöttek tehát új álmodók új szemlélôdéssel. Bergson, Boutroux, W. James mást láttak a nagy mindenségben! A mindenség mélyébôl, a nagy közönyösség és restség méhébôl felszökkenni látták az életnek hatalmas lendületét (élan vital), amely a maga szenvedélyes fellángolásaiban ellágyítja, megolvasztja és elfinomítja az ôsi, tehetetlen anyagot, átizzítja és megeleveníti a mozgó nyugalmat s a szabadság hordozására lelkesíti a gépies tömeget. Az összes élôlények egy-egy osztálya a nagy életlendület rohanó pályafutásának egy-egy állomása, a szabadság felé haladásnak egy-egy megrögzített útjelzôje és új, tökéletesebb alakulásnak kiindulója. Az élet ily állomása a növény, korlátolt mozgással! De kiindulója is egy elôkelôbb útnak! A növény felhalmozza magában a nap energiáját, amely az állatban már magasabbfokú tevékenységnek hajtóerôje. A rovarok ösztönökön nyugvó élete az élet nagy útjában elôkészít a gerincesek érzéki ismereten nyugvó lelki életére. Az érzéki megismerésben kifejlôdött szervezet testi alom a lélek útjai számára. Hatalmas lendülések és úttörések ezek a természet világában, amelyek közepette az anyag mindjobban átizzik oly működésekre, amelyeket különben soha ki nem bocsátana magából. Mind finomabb és mozgékonyabb lesz a szabadság hordozására. Az élet megköti útjában a maga csomóit az élôk világának egy-egy alakjában, hogy új erôt gyűjtsön és tovább haladjon a szabadság felé! Ezek a közbeesô alakok az életet a mechanizmussal kapcsolatban bírják, mert a növény, az állat élete az ösztönösségek vas törvényszerűsége között folyik le! Csak az emberben finomult át úgy az anyag, hogy a szükségszerűséget a szabadság utolérte. Azért az ember a többi teremtés célja! Korunknak ez az új idealizmusa tehát költôi álmodozás útján találkozik Szent Ágoston szemlélôdésével. A lélek ereje és művészi képességei fesledeznek ki és szövôdnek ki az anyag erôiben! S amennyi a lélek, annyi lesz az élet is. Gazdag lélek finomabb testet fejez ki magának. És megfordítva, a finom test lágyabban fejezi ki a lélek alkotó erejét. Innen sokszor az emberek között a nagy érzelmi, értelmi és akaratbeli különbségek. A lélek alakító ereje belülrôl dolgozik. Az anyagnak a szülôktôl kölcsönzött erôihez társul a lélek egyéni élete s a lélek a bizonyos irányban kifinomított anyagot saját erôivel tölti be. Az emberben az anyagból felszökkenô élet elérte a legnagyobb magasságát s most már pazar színekben gazdag változatosságban bontja ki kincseit az egyéniségnek különbözôségeiben. Az apai és anyai vonásokhoz járul a lélek sajátossága és az összetétel új egyéniséget teremt. A lélek tehát a testet összefoglaló és fenntartó erô. A test és a lélek ez által bensô egységet képeznek. Súlyuk, jelentôségük azonban egymásra nézve nem egyenlô. A lélek a test szétesése után is élettel bír; a test azonban a lélek elválásával fizikai elemeire oszlik. A lélek ereje tehát a testre nézve cselekvô erô, a test ellenben magában foglalja, hordozza a lelket. A lélek a testet úgy hatja át, hogy a testtel kifejti cselekvéseit, megvalósítja céljait, szándékait; a test pedig úgy hordozza a lelket, hogy képességekké, hajlamokká gyűjti össze a léleknek megnyilvánulásait, hogy ugyanazokat a cselekedeteket máskor könnyebben megismételje. Sajnos, hogy épp a hajlamok megint könnyen gépiességbe, ösztönszerű cselekedetekbe keményednek meg s a szabadság szükségszerűségben köt ki. A szellem ereje képes csak az embert az automatizmustól megôrizni és a szabadságra való törekvést ébren tartani. Istennek fiaiban végre eléri a szabadságra törekvô lélek az ô igazi célját; a test a bűnök, a rossz hajlamok nyűge alól felszabadul és a lélek finom hangszerévé, indításainak és Isten akaratának tökéletes eszközévé válik. Az erkölcsi világrend erre törekszik! A lélek erôi ide törtetnek és eljön az idô, hogy amint a lélek Isten képmása, úgy a test is ennek a képmásnak lesz hű kifejezôje. Addig azonban a test ellenállása mindig visszahúzza a lelket. Bármennyire átfinomult legyen is a test, marad benne valami nehézkesség, tehetetlenség, amely a lélek vágyainak szárnyalását lemetszi és ellenszegül a lélek átható, átnemesítô hatásának... Innen van, hogy életünkben a test bizonyos viszonylagos függetlenségét észleljük a lélek uralma dacára is. Innen ered a lélek szomorúsága, levertsége is. Ezt a kétféle törvényszerűséget érezte a test tagjaiban Szent Pál is. Siránkozott, hogy legjobb belátása ellenére is a test útjaira téved. Az arcba szökkenô szégyenpír a lélek bánata a harc elvesztése fölött. De ez csak a földi életben van így! A megdicsôült test nem áll a tehetetlenség nyomasztó súlya alatt; darabossága megszűnik. Érzékisége a lélek teljes hatalma alá kerül. Ez a remény élteti a nagy apostolt is, hogy eljön az idô, midôn az egész természet megdicsôül az emberben. Mikor a romlásból, az élettelenségbôl, a tehetetlenségbôl kiemelkedünk a tiszta tevékenység, a szabadság, a lelkesség légkörébe! Addig is minden jó gondolat, minden ellenkezést leküzdô szabad akarat, minden önmagát fékezô, megjavító igyekezet a testbôl, az anyagból gyomlálja ki érzékiségét, ösztönzi önuralomra önállóságra és a szabadságot védi az elnyomás ellen. Így lesz a test a lélek finom hangszere, amelyen kifejezi vágyait, érzéseit, gondolatait, lelkességét. És mennél finomabb a hangszer, annál tökéletesebbé vált már anyaga is, annál szebb alkotása az már a léleknek. Így éreztek a misztikusok! ======================================================================== 4. A lélek gondolatvilágunk építômestere II. fejezet: A lélek természete Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Nagyon veszedelmes, ha egyre azt hajtogatjuk, mennyire hasonló az ember az állathoz és ki nem mutatjuk, miben áll az ember nagysága, mondja Pascal.[11] Az ember csodálatos hajlandósággal bír arra, hogy az állatot túlbecsülje, hogy az állat lelki életét saját lelki életének módjára magyarázza. Akik azt hiszik, hogy az állatok lelki világát nagyon ismerik, azok bizony saját lelki életüket nem értik és kellôleg nem mérlegelik. Akik gondolkodni nem szeretnek az ember lelki életének önálló jelenségei fölött, azok az állatok lelki világában gyönyörködnek és önmaguk életét látják bennük. Mindig voltak, akik az ember lelki világának nagyságát önálló, sajátos törvényszerűségét nem látták. A görög világban Herakleitosz és a szofisták, azután a szenzualizmus és a nominalizmus, végül a pozitivizmus és a fejlôdéstan követôi nézték el azt a nagy űrt, amely az ember és az állat lelke között elterül. Magyarázataik lényegben azonosak. Ha a léleknek önkéntható tevékenységét gondolkodásunkban elvetjük, akkor csak azok az elemek maradnak meg, amelyeket érzékszerveink közvetítenek és nyelvünk kifejezésre juttat. Akkor a gondolkodás nem lehet más, mint képzettársítás, vagy ezen képzetek nyelvbeli kifejezése, amint azt a szofisták és Herakleitosz tanították. Nem lehet egyéb és nem lehet több, mint amennyit érzékszerveink útján a külsô világból elnyerünk, amint azt a szenzualizmus elképzeli. Nem lehet végül semmi különbség sem a tárgyak külsô elnevezése és azok fogalma; a mondat és az ítélet; a beszéd és a gondolkodás között sem, amint azt a nominalisták tanítják. Ha a lelket a gondolkodásból kiküszöbölöm, akkor megmaradnak a lelki élet épületének kövei, anyaga, de hiányzik belôle a tervezô művész és egész műveltségünket, minden tudományunkat inkább a véletlen, mint valami céltudatos tevékenység alkotja össze. Valóban itt a nagy hiba, amelyet a lélek nélküli bölcselet elkövet. Nem látja sem az egyszerű gondolkodásban, sem a tudományok felépülésében az öntudatos kifejlôdést, a célt kitűzô és célt megvalósító tervezgetést, az egyéni szabadságot, amely a lelki élet elemeinek mechanizmusával, megkötöttségével, változhatatlanságával, adottságával ellenkezik. A kaleidoszkópban van egy csomó elemünk, amelyek forgatás közben más és más képet nyújtanak. Az ember is ily élô kaleidoszkóp volna lélek nélkül. Az elemeket a világ esetleges benyomásai adnák; a helyzetek pedig forgatnák és bennem, de nélkülem létrejönne a gondolkodás, a gondolatvilág, a különféle tudományok és világnézetek. Legfeljebb valami összetartó erôt kellene még fölvennem, ami az elemek csoportosulását lekötné, míg valami új benyomás azt ismét fel nem bontja. Ám megegyezik-e ez lelki életünk megfigyelésével? Nem érezzük-e nyilvánvalóan, hogy mi gondolkodunk és nem bennem történik a gondolkodás? Ha ezt talán nem éreztük még, érezni fogjuk, mihelyt lelki életünket szemléljük, annak elemeit megfigyeljük, az elemek keletkezését vizsgáljuk. De még jobban kidomborodik lelkünk önálló tevékenysége, mihelyt lelki életünk nagy eredményeit, az egyes tudományokat szemléljük s kutatjuk, mit visz bele a lélek önmagából a tudományba, mit ad olyat a tudománynak, amit csupán a tapasztalásból meg nem magyarázhatunk. Csak így látjuk azt az áthidalhatatlan űrt, amely az állat és az ember lelki élete között van. 1. Az elemek, amelyekbôl lelki életünk felépül, bár hasonlók, mégis lényegesen különbözôk, mint az állat lelki életének elemei. Ingerek hatnak itt is, ott is. Külsô érzékszervek veszik át, idegek közvetítik az agyhoz az ingereket embernél, állatnál. Az ingerek érzeteket keltenek, az érzetek pedig közvetítik a dolgok szemléleti képeit, képzeteit, az emlékezet pedig azokat megôrzi. De az állat lelki életében nagy szerepet játszik a faji jelleg a maga faji ösztöneivel. A faj minden egyede ugyanis erôs faji jelleggel bír. Ez határozza meg az érzékszervek berendezését és hivatását. Az érzékszervek berendezése pedig bensô ösztönösséggel unszolja az állatot, hogy úgy éljen, amint azt érzékszervei elôírják. Az állat lelki élete, hivatása, természete érzékszerveinek milyenségétôl függ. Amilyen az érzékszerve, olyan az élete, törekvése, vágya. Az érzékszervekben rejlô ösztönösség bizonyos gépiességet kölcsönöz az állatnak. Az ösztönei szerint élô állat oly jól végzi feladatát, mint egy jó berendezésű gép. Ezzel nem akarom mondani, hogy az állat gép, csak azt akarom kiemelni, hogy az állat földi élete bizonyos gépiesség jellegével bír. Keres, kutat, fürkész, dolgozik, megismer, emlékezik, de faji hivatásának keretein belül. Faji jellegét, faji hivatását soha át nem üti. Az állatnál tehát nagy szerepe van a faji rátermettségnek és nagyon kis köre van az egyéni cselekvésnek. Nem kell törôdnie azzal, mit és hogyan tegyen. Szervezete megadja erre az útmutatást. Az ember életében is nagy szerepük van az ösztönöknek, de nem hivatásuk, hogy uralkodjanak és az ember sorsát, élettörténetét véges- végig irányítsák. Míg az értelem nincs kifejlôdve, az ösztönök védik, oltalmazzák és föntartják az embert is. Mihelyt az értelem szeme nyiladozni kezd, az ösztönösség lassan visszaszorul és az értelem veszi át a szerepet. Az állatnál azonban az ösztönösség soha nem veszíti el erejét. De azért az állatnak is van bizonyos határok között önkéntessége és lelki működése. Az érzéki érzeteket az is bizonyos egyszerű megismeréssé és következtetéssé dolgozza föl. Ezt az állati eszességet a régi bölcselôk ratio particularisnak, részleges eszességnek, érzéki megismerésnek nevezték, mert hivatása az egyéni szándékokat és érzéki szükségleteket kielégíteni, megszerezni. Az állat megismerésének tárgya ugyanis mindig az egyes és mindig csak az érzéki. Általános jellegű képzetet nem képes alkotni, sem eszményi javak felé nem törekszik. Érzékszervei megismertetik vele azon dolgokat, amelyekre szüksége van, hogy földi rendeltetésének megfeleljen. Azok után vágyódik és azokat megszerezni törekszik. Eszményi javakra nem terjed ki igyekezete. Az ember azonban rendszerint lebecsüli a saját lelki életét és túl sokra tartja az állatét! Fôleg két okból. Az egyik a rendetlen szeretet, dédelgetés, amellyel az állat iránt viselkedik. A másik az az ôsi hajlandóság, hogy a külvilág jelenségeit saját lelki életünkbôl magyarázzuk meg. Az a fantázia, amely benépesítette manókkal, tündérekkel a hegyeket és völgyeket, az a fantázia tulajdonít emberi megfontolást, ítélést, következtetést és erkölcsi érzelmeket az állatoknak. Higyjünk tehát legalább olyan tekintélyeknek, mint Wundt, akit bizonnyal senki sem fog elfogultságról vádolni, hogy az állat és az ember lelki élete között nagy különbség van. ,,Az állatok úgynevezett értelmi nyilvánulásainak közelebbi lélektani vizsgálata mindenütt azt mutatja, hogy azok egyszerű érzéki újrafölismerési tények és ezen tények társításai alapján tökéletesen megérthetôk, míg ellenben a tulajdonképpeni fogalmak és logikai műveletek nálok hiányoznak.''[12] Itt van az óriási különbség az emberi és az állati lélek működése között. Az ember a fogalmak és logikai műveletek útján kilép a puszta érzéki megismerésbôl s az érzéki megismerés egyszerű elemeibôl, ti. az érzetek és az érzéki képzetek körébôl, mert ezeket az elemeket feldolgozza és belôlük magasabb értékeket készít. Az ember a külsô és a belsô világ minden eseménye, jelensége elé mint úr lép, befogadólag és cselekvôleg, hogy tanuljon és tanítson; hogy okuljon és hogy az okulás révén alkosson. Innen ered már a gyermeknek is számtalan kérdése, a sok miért, a kifogyhatatlan kíváncsiság, mindennek külsô és belsô megtekintése, a tárgyak szétszedése és összetétele. Az analízis és szintézis a gyermekszobában is lejátszódik, sôt ezek töltik meg azt bájjal, élettel, lélekkel. Már a gyermek is keresi, bár öntudatlanul, a szüntelen miértjei révén a dolgok értelmét, okát; megbizonyosodik azok azonosságáról, felismeri az ellentéteket; mindez pedig rávilágít azokra a fesledezô fontos logikai, értelmi műveletekre, amelyeket késôbb fog végrehajtani; ráutal a gondolkodás ereire, kezdetére. A gondolkodás az ember legsajátosabb lelki művelete az élôlények világában. Lényege a lélek működése, cselekvése, az érzékszervek által nyújtott adatoknak mérlegelése, elemzése, összetétele. Elsô lépés e téren a fogalomalkotás. Elsô, de szinte a legjellegzetesebb és legfontosabb. A fogalomban a lélek a dolgot megfogni, megragadni és bensô mivoltában megérteni igyekszik. Ez a törekvés a gyermek érdeklôdésében, bájos kíváncsiságában is kezdetleges alakban megnyilatkozik. A tökéletes lelki életet élô, a dolgok megértése után küzdô ember pedig, mint mondani szokás, beleélni igyekszik magát a dolgokba. Ha tehát magamnak valamely dologról fogalmat alkotok, akkor azt nemcsak külsô megjelenésében, színében, területében, alakjában, súlyában szemlélem, nemcsak e tulajdonságok együttlétét és összetételét jegyzem meg, hanem azt keresem, miért és hogyan tartoznak össze ezen sajátosságok? Mily arányban kell azoknak együtt lenniök, hogy a dolgot megalkossák? Hogyan jön létre egyáltalán ezen elemekbôl vagy részekbôl az illetô tárgy vagy jelenség? Aki a dolgokat csak szemléleti képben ismeri, az annyit tud a dologról, amennyit egy kép mutat. Akinek fogalma van a dologról, az a dolog bensô természetérôl olyan tudomással bír, hogy azt létre is tudja hozni. Aki a dolgokról csak képzettel rendelkezik, az elôtt a világ fotográfiai felvétel; aki ellenben a dolgokat fogalmukban ismeri, az az alkotó gondolatát tövirôl-hegyire elleste, képes szinte azokat utáncsinálni. A fogalom sok-sok részleges ismeretnek a kivonata, veleje. Számos egyes, részleges érzéki képzetet, ismeretet ölel föl, de nemcsak esetlegességük, hanem bensô összetartozásuk szerint. Ha tehát szükségem van a fogalmat kifejteni, képes vagyok azt valóban egyes elemeire fölbontani és nyelvbelileg föloldani. A fogalom kifejtése magyarázat, ítéletek elsorolása révén történik. Mindezek az ítéletek is bensô összefüggésben vannak egymással, mivel az ítélet sem más, mint a dolog elemei összefüggésének, értelmének fölismerése és annak rövid magyarázata. Miközben ítéleteim fölött szemlét tartok, észreveszem, hogy azok közül több egymással hasonló és egyik ítéletrôl átmegyek a másikra, vagy mint mondják, egyikrôl a másikra következtetek. De ítélet és következtetés csak azért lehetséges, mert képes vagyok a dolgokat bensô, oksági összefüggésükben átgondolni, vagyis róluk fogalmat alkotni. Valaminek a lényegét, bensô értelmét fürkészni többet jelent, mint a dolgot látni, hallani, szagolni, ízlelni! Ezek csak olyan szereppel bírnak, mint a szétszórt betűk vagy színek, melyekbôl a költô dalt, a festô képet alkot saját bensô gondolatából, akaratából, hajlamából kifolyólag. A fogalomnál a lélek sürög-forog, elemez, rendez, szóval nemcsak befogad, de kifejez, összetesz és alkot, tanúságot von le magának, eszméket termel, amelyek segítik, hogy kutasson bizonyos irányban és hogy a jelenségeket olyan viszonyok között is megfigyelje (például a villamosságot), amint azokat a természet maga nem nyújtja. Szóval csak az adottal sohasem elégszik meg. Azt folyton túlhaladni iparkodik bensô ösztönösségbôl, munkakedvbôl. 2. A léleknek ez az egyéni munkája az egyes tudományokban is megnyilvánul. Nincs tudomány, amely csak a tapasztalati világ adatainak lenne összessége. Minden tudományban megkülönböztethetjük az adatokat a lélek munkájától. Természetesen az egyes tudományok képviselôi csak az adottra ügyelnek, azzal foglalkoznak, de a bölcselô szeme, átfogó tekintete azt is fürkészi, mit visz bele a lélek saját tartalmából a tudományba? Nézzük például a számtant. A tapasztalatnak elégtelensége itt nyilvánvaló. A számtan oly adatokkal is dolgozik, amelyek a tapasztalatban nincsenek adva. A számtani dolgoknak olyan tulajdonságaik vannak, amelyek a tapasztalat föltételeivel nem egyeznek meg. Ezek a tulajdonságok a szabatosság, az egyformaság és végül a végtelenség. Csak a matematikában és nem az életben vannak teljesen befejezett, világos és határozott fogalmak (exaktitas). Csak itt tételezzük föl, hogy a dolgok mindig ugyanazon alakban ismétlôdnek meg (homogeneitas). A végtelenség fogalmát is a számtanban az elme termeli. Mindezen tulajdonságok a bölcselô elôtt megfoghatatlanok, ha csak a tapasztalatra néz. De megérthetôk azonnal, ha bennük a lélek tevékenységének jelképes kifejezését látja. Vagy amint Boutroux kifejezi magát, ,,a matematikai tudományok annyiban érthetôk, amennyiben azok a szellemnek erôfeszítései, hogy önnön létét mennyiség alakjában kifejezze''.[13] A geometriai tér is más, mint a tapasztalati tér. ,,A geometriai tér folytonos, homogén, háromdimenziós, merôben ideális. E tér és a dolgok nem vágnak teljesen egybe, csak viszonylat van közöttük, amely azonban sohasem gondolható exaktnak.''[14] Ezen viszony azonban lehetôvé teszi, hogy a geometriai térben végzett számításaink a valóságra is alkalmazható legyen. Szóval a lélek a geometriában is ki tudja magát és erejét fejezni úgy, hogy az a tapasztalatot meghaladja. A fizika tele van elmebeli föltevésekkel, amelyek mellett a világot jelenségeiben szemléljük és magyarázzuk. Ezek a föltevések korántsem valami visszfényei a dolgoknak, hanem a léleknek eddigi ismereteibôl merítvék. Ilykép a lélek teremtô gondolata megelôzi még a kutatást is, kutatás közben pedig saját hálójában iparkodik a világot megfogni. Az élettannál sem megy semmire sem a bölcselô, ha az életjelenségeket csak fizikai vagy kémiai elemek csoportosulásából magyarázza. A régi mechanikus magyarázat csak az élet külsejét, de nem annak belsejét érteti meg. Ma a finalitás, a dominans erôk szempontjából nézzük az élô lényeket. Ma látjuk, hogy a kémiai vagy fizikai elemek bizonyos cél, bensô terv szerint állnak össze. De célhoz, tervszerűséghez az ember úgy jut el, hogy saját lelkébe tekint és bensô tapasztalatai szerint szemléli más életjelenségek kifejlôdését. Csak a gondolkodó lélek alkotja meg magának ezeket a fogalmakat. Hogy a lélektan sem lehet el a lélek teremtô ereje nélkül, azt e tudománynak viszontagságos története bizonyítja. Úgy az anyagelvűség, mint a mindenhol lelket keresôk (panpszichizmus) lélektana feloldhatatlan ellentétekbe jutott. A paralellista elmélet sem tud semmit megmagyarázni, ha a lelket kiküszöböli. Ha pedig nem küszöböli azt ki, akkor az semmi egyéb, mint a test és a lélek egymáshoz való viszonyának egyik elképzelési módja. De a lelki és a testi elemeknek olyan elválasztása, amilyent ez az elmélet megenged magának, túlzott. Szóval a lélektan nemcsak föltételezi a lélek működését, sôt e tudományban maga a lélek az, amely önmagára visszahajol, hogy megkísérelje önmagát megérteni és megmagyarázni. A szociológiát, a társadalomtudományt sokan iparkodtak mechanikusan magyarázni, de hiába! A társadalom bensô életének fejlôdésében bizonnyal nagy szerepe van a tömeglélektannak. De a tömeglélektan erei az egyéni lélektanba, ez viszont az egyéni lélekbe vezet vissza. A szó szoros értelmében szellemi tudomány a logika és a metafizika! A logika sehol sem található készen. Ez az emberi lélek alkotása. A logika pontos fogalmakkal iparkodik dolgozni. Fogalmakat viszonyít egymáshoz az ítéletekben. Az ítéletekbôl következtetéseket von le. Majd több ítéletet egy általános ítéletbe foglal, majd meg egy általános ítéletbôl egyest vezet le. Hogy pedig ezt a műveletet megtehesse, bensô oksági viszonyt keres az egyes ítéletek között, hogy azokat összefoglalhassa egy fôtétellé; vagy oksági viszonyt kutat az egyes ítélet és a fôtétel között, hogy arról az egyesrôl is elmondhassa azt, ami a fôtételben foglaltatik. Így jön létre az inductio és a deductio. A logika, midôn a fogalmak világából az életbe száll le, a dolgok értékét keresi. Felméri, felbecsüli azokat és az értékeket bensô összhangba iparkodik hozni. De bármint vesszük a logikát, akár mint fogalmakkal dolgozó tudományt, akár mint értékeket kiválasztó tudományt, a léleknek cselekvését, önkéntható működését mindenképp feltárja. A metafizika, vagyis az a tudomány, amely a tapasztalati világon túl iparkodik eljutni, már nevével és hivatásával is elárulja jellegét. A léleknek metafizikai szárnyalása ugyanis nemcsak a dolgok lényegét, hanem azok célját és rendeltetését is megállapítani iparkodik. Nemcsak azt nézi, hogy milyenek a dolgok, milyen a világ, milyen az élet, de azt is, hogy milyen a dolgok végsô oka és milyeneknek kellene lenniök, hogy rendeltetésüknek legjobban megfeleljenek. És midôn erre az ismeretre rájön, azt egyúttal mint eszmét, mint a dolgok legfôbb tökéletességének mintáját állítja maga elé, hogy úgy az elméleti, mint a gyakorlati életben a legnagyobb tökéletesség felé törekedjék. Az elméleti életben az elméleti eszmék arra ösztönöznek, hogy igazságaink oly erôvel hassanak és bírjanak, hogy azok necsak egyes, de minden esetben érjenek; necsak egynéhány embert, de mindenkit egyformán meggyôzzenek. Ez az abszolút igazság eszméje. Az elméleti ész alkotja meg a szép eszméjét is. Teremteni óhajt egy ideális világot, amely a való világ nyomorait elfelejteni segít; megörökíteni törekszik azokat a formákat, amelyek bennünket érdekelnek, mégpedig azzal az igénnyel, hogy azok mindenkinek tessenek. A művészetben az ember kifejezi gondolatait, érzelmeit, kifejti bensô életét, különösen képzeletét és bizonyos mértékben fölszabadul maguktól a dolgoktól, amelyeket egyénisége szerint, tehát ideálisan ábrázol. Az elméleti ész kutatja végül a dolgok végsô okát, létrehozóját és fentartóját. Az okok láncolatán át eljut pedig az elsô okhoz, akiben mindennek létét és magyarázatát, alapját és végsô célját bírja. Eljut a természeti valláshoz, amely megint új gondolatokat nyújt az elsô oknak, Istennek valamiféle észbeli megismeréséhez. A gyakorlati eszmék az élet minél tökéletesebb berendezésére irányulnak. A folytonos tökéletesedés, az erkölcsi szabadság, a jog és kötelesség, a lélek halhatatlanságának, a felebaráti szeretetnek eszméi azok a rugók, amelyek az emberi élet hivatásának magasztos, Istennek tetszô betöltésére segítenek. De ezek az eszmék nem a tapasztalati világ vetületei a lélekre, ezek a lélek mélyébôl szökkennek fel, elemi erôvel hatnak gondolatainkra és akaratunkra, hogy azokat az egyetemes jó és egyúttal az egyéni tökéletesség elérésére megvalósítsuk. A lélek dolgozik tehát egész lelki világunkban. A lélek ereje hatja át legelemibb lelki tevékenységünket, ti. az érzetet, a képzetet, hogy belôlük fogalmat alkosson. A fogalmak vezetnek el helyes ítéletekhez és következtetésekhez, amelyekben folyton az okságot és belsô összetartozást keresi. Csak ily szoros viszonyok és kapcsolatokon épülhetnek föl a tudományok, amelyekben a lélek teremtô ereje mind szélesebben hat. Majd a tudományok területérôl is kilép és az eszmékben a lemagasabb szellemi és erkölcsi értékeket törekszik megállapítani és elérni. Mindezek alkotják a mi gondolatvilágunkat és mindezek forrása és vezetôje a lélek, amelynek energiái teszik széppé és nemessé lelki és testi életünket. ======================================================================== 5. A lélek az ember egyéniségének kovácsa II. fejezet: A lélek természete A lélek bontakozik ki testünk finom körvonalaiban, a lélek szövi össze a maga természetének, törekvéseinek és képességeinek megfelelô világképet s végül a lélek kalapálja össze az emberi egyéniséget, a csontos, az acélos, a jellemes Ént. Azt az Ént, amely gondolat és erôközpont; hatásokat visszahatással; szellemet szellemmel viszonoz. Ez az Én öntudatos, magára elmélt, alakító, alkotó erô és felbuzdulásait, nekilendüléseit az egyéni érzésekbôl és érzelmekbôl meríti. Nem elvont, nemcsak a gondolatnak tükre, hanem maga az élet húsba, izomba, csontokba, idegekbe, agyba öltözve, ösztönökkel, vágyakkal, érzelmekkel, akarattal, tudattal felékesítve. Az egyéniség a lélek énjének testi kifejezése. A lélek énje izgul a temperamentumban, lüktet a hajlamokban, forr föl a szenvedélyekben. Figyel a szem éles tekintetében, elmereng a test elfeledkezett tartásában, örül az élénk kifejezésekben, sír az eltorzult vonalakban. Minden, de minden életnyilvánulás a lélek állapotának külsô rajza. És bármit tegyek, bárhol legyek, akár örvendek egyéniségem szabadságának, akár fájlalom annak elnyomatását, örömben, búban egyaránt az én gondolkodó, önkéntható lényegem fejezi ki magát. A tudomány legnagyobb tévedése volt, hogy az embert is besorozta az akaratnélküli, a szükségszerű lények sorába. Nem látott benne sem mást, mint a növénynek, vagy az állatnak természetét. A fejlôdésre hivatkozott s az ember természetét nem választotta el az anyagnak, a növénynek, az állatnak természetétôl. Pedig ez képtelenség. Ha az ember nem mutat többet, mint a növény tenyészéletét, vagy az állat érzéki életét, akkor nem is ember. Az ember lényege nem azon életmunkákban áll, amelyeket a növény vagy az állat is elvégez. A tenyészeti és az érzéki élet csak erôforrás, csak életalap, amelyre a léleknek mint a test éltetô elvének szüksége van. Ezek nyújtanak módot arra, hogy az érzékszervek révén a külvilággal kapcsolatba jöhessen. De a külsô még nem a belsô. Az eszköz még nem művészet. A sejt még nem méz. Ezek csak az ember lárvája, amely lélek nélkül, hidegen, közönyösen, kifejezés nélkül pillant reánk. Mindenkire ráillik, vagy rá nem illik, mert senkinek az egyéniségét át nem sugározza. A lárva testté, emberré akkor válik, ha rajta a lelki élet színei, az ösztönök ritmusai, az akaratok mozgalmasságai egyéni életpírban, melegségben áttörnek. Akkor minden izom, minden ideg, minden képzet szinte egy pontban fut össze és egy bensô pontból indul ki. A tér mögött a térnélküli; a mennyiség mögött a minôség s a térnélküli áll. Az énbôl, annak mineműségébôl buggyan föl minden gondolat, minden cselekedet. És errôl a gondolattal, akarattal megáldott készakaratos lényrôl mondjuk ,,ember''. Valóban csak az ember a saját s igaz életének kovácsa, csak ô maga az erejének érzésében alkotó és cselekvô lény. Foszd meg ôt a gondolkodástól, az akarattól, már többé nem felelôs ember. Érzem, hogy ellentétben vagyok a kor bölcselôinek kilenctized részével, tudom, hogy kiváló elmék mindent, az embert is, egyetemes szempontokból, általános világrendbôl, egyetemes törvényszerűségekbôl ítélnek meg. Az ember sorsát, gondolkodását, érzését, akaratát, minden testi és lelki működését a meghatározottság, az elôrerendelés szemüvegén nézik, de én ebben a gondolatban nem tudok megnyugodni. Az anyag tehetetlensége mellett a gondolatnak és a cselekvésnek szabadságát, amannak durvasága, restsége mögött ennek eleven mozgalmasságát szemlélem. A természet egész útjában oly óriási erôfeszítést érzek ki, amely a mechanizmus helyébe az önkénytességet, az automatizmus fölé az egyéniséget ülteti. A szervetlen anyagnak átszervesítése, a növényi tenyészésnek megérzékiesítése, az érzéki ösztönöknek átlelkesítése oly világfolyamat, amely az öntudatnak, az egyéni ráelmélésnek és a nagy felszabadulásnak útját töri, egyengeti. És az egész emberiség történetében is ugyanezt látom. A primitív embernek útja a történelmi haladás hosszú vonalában elvezet a természet, a megszokás, a rabszolgaság igája alól való erkölcsi és szellemi felszabaduláshoz s ahhoz a ponthoz, mikor az ember magát igazán embernek, egyénnek, a mindenség legnagyobb értékének tekinti. Ezen belátással kapcsolatban pedig rágondol végül arra is, hogy önmagából alkosson valamit, szép, tökéletes, ösztönein és a külvilág szokásain uralkodó Ént. Ez pedig mind a lelki, az erkölcsi szabadság megvalósításának útja. Természetesen, ha valaki az emberben csak a növényi és az állati életnek folytatását látja, az vak marad az ember legnemesebb képességei és megnyilvánulásai iránt. Vak marad a gondolatvilág s a gondolatok nagy ereje iránt. Akik folyton az állatot keresik magukban, meg is találják azt bôven, de elhanyagolják az igaz emberit. Akik csak az állatot fejlesztik ki izmaikban, érzékeikben, jó állatokká nônek ki, de sohasem öltik magukra az eszményi ember szép típusát. Mert lehet valaki állatias ember, egészséges állatember, de akkor még nem a valódi ember. A több embert nem az érzéki és állati életbôl, hanem a szellemi képességekbôl kell kigyúrnunk. Pascal legszebb gondolata, hogy ,,nagyon veszedelmes dolog egyre csak azt észrevétetni az emberrel, mennyire hasonló az állathoz és rá nem mutatni, mi az ô igazi nagysága''. ,,Minden méltóságunk a gondolatban gyökeredzik. Innen kell felemelkednünk és nem a térbôl és idôbôl. Dolgozzunk azon, hogy helyesen gondolkodjunk. Ez az erkölcs alapelve''. Valóban a gondolatból kell kiindulnunk s nem növényi, állati életünkbôl, ha emberi egyéniségek akarunk lenni. Nem a nagy, erôs érzéki test az ember egyéniségének kifejezôje, de a lélektôl, a gondolatoktól átsugárzott test. Az a test, amely hajlékonnyá vált a lélek uralma, annak melegítô, átnemesítô érintései alatt s kifejezésre hozza minden mozdulatában, vágyaiban, törekvéseiben a lelkes, a gondolkodó embert. Természetesen a növénynek, az állatnak is van akarata, de ez az akarat az érzékek ösztönösségébôl fejlôdik ki. Az érzéki embernek is van akarata és ész nélkül is eléldegél úgy, mint az állat. De emberi akarata csak a gondolkodó embernek van. Csak a gondolat sugárzása töri meg az érzékek és ösztönök vak követeléseit; csak a gondolat veti rájuk hálóját és tereli az állatias ösztönöket az ész törvényeinek mesgyéjére. Súlyos következmények folynak innen. Ha valaki a gondolatot pusztán élettani jelenségnek tekinti, akkor neki a gondolat is a természeti törvények vas szükségszerűsége szerint folyik le. De ha a gondolat más, mint az anyagi világnak megnyilvánulása, amint azt mi láttuk, akkor a gondolat szabadsága birtokba veszi az állati ember érzéki ösztönösségét és saját céljainak teljesítésére kényszeríti azt. Így fejlôdik ki az emberben a jellem és az egyéniség. Nem az állati akarat tehát a jellem, az egyéniség lényege, hanem az emberi, a lelkes akarat. Ez az akarat pedig sokkal közelebb áll a gondolkodáshoz, mint az érzéki ösztönökhöz. S mennél több benne a lélek, annál több benne a jellem és az egyéniség. Rámutattam már arra egy más művemben, hogy az akarat sokkal inkább lelki, mint testi működés. S az egyéniség vagy személyiség kérdésében is inkább az ember lelki, mint testi életére tekintünk. Az egyéniség, a személyiség a lelkes akaraton épül föl; a célt kitűzô, az eszmények felé törekvô elmének tervei szerint nyer alakot, kifejezést. Mennél lelkesebb lények vagyunk, annál lelkesebb akaratunk is és annál több lelkes elembôl szövôdik ki egyéniségünk, jellemünk. Kit szoktunk mi jellemnek, egyéniségnek nevezni? Bizonnyal nem az állatias, az érzékies életet élô embert, hanem akinek életében, gondolataiban, érzéseiben magasabb szempontok, eszményi irányzatok, egyetemes, önzetlen törekvések valósulnak meg. Az egyéniség, a jellem a mi szemeinkben nem a természetnek terméke, hanem gondolkodó, a lelkileg kiművelt, az érzéseiben, vágyaiban megtisztult Énnek megizmosodása. De ilyen Én a természet kezébôl nem kerül ki. A természet önzô, keresi, ami neki jól esik, ami neki hasznos. Csak az ész növi ki magát az alacsony, a kiskörű hajlamokból. Az érzéki akarat hajlamokat, szenvedélyeket hízlal az emberben; az ész az indulatokat saját céljaira, nemes törekvéseinek elérésére meghódítja. A természet az egyén hasznát, érdekét keresi; az értelem az erkölcsi és a társadalmi renddel párhuzamosan akar működni. Aki természetének ösztönzését követi, elveszíti önuralmát; a lélek ellenben belátással fegyelmez és jellemet fejleszt. Le kell mondanunk azon nézetrôl, hogy a jellem a természet ajándéka. A jellemet és egyéniséget a természetbôl a gondolatok, a megfontoló, a tervezô elmélyedések és belátások gyúrják ki. Mert a gondolatok erôk, majd felrázzák a természet ösztöneit, majd mérséklik és irányítják. A gondolatok pedig a lélek mélységeibôl fakadnak, amelynek színei, hajlamai, képességei a gondolatokban, az eszmékben kipattannak, a testben megrögzôdnek, az egyéniségben kivirágzanak, a jellemes cselekedetekben pedig gyümölcsöznek. Volt idô, mikor a puszta természetlátás emberben, jellemben, egyéniségben csak az ôsi ösztönöket dicsérte, ápolta, nevelte. Célul tűzte ki, hogy a természet szűzies kifakadását, növekedését, megerôsödését semmiféle gondolati, értelmi elemmel nem szabad megakadályozni. Ez túlzás. A természet az emberi élet és lényeg alapja. Helyes! De a természet útjain vadvizek bugyognak föl, helytelen és egészségtelen hajlamok törnek elô, szenvedélyek lángolnak föl. Az élet nagy tapasztalatai, értékei nyújtják azokat a nevelô gondolatokat, amelyek az elposványosodást felszárítják, a hajlamokat, szenvedélyeket új és egészséges természeti erôk felszabadításával egyensúlyozzák! Nemcsak a külvilágban nô gyorsabban a gaz, de a belsô világban is. A nemes gondolatok pedig egyrészt gyomlálnak, másrészt a jellemes, a helyes természeti képességeket életre ébresztik és megnövelik. De ez nem a növényi vagy állati élet útja! Ez az embernek munkája. Nem az ösztönök és érzékek unszoló nógatása, de a megfontoló léleké és törekvéseké. Csak az ember gyűjti össze a letűnt századoknak gondolatait, hogy azokon tovább gondolkodjék, elmélkedjék s a levont tanulságokat öntudatos életébe beleszôje! Minden érzés, minden nagy indulat, minden szenvedély, amely a múltban valami nagyot létesített, alkotott, a jelenben élôk számára gondolatok, visszaemlékezések alakjában ragadható meg. Ezek a gondolatok gyullasztanak ki belôlem irzéseket, nagy és nemes tetteket, ezek a gondolatok idomítanak ki a még színtelen emberi természetbôl egyéniségeket, jellemeket. Így történik a múlttal való érintkezés. A gondolatok feszítô ereje hat nemesítôleg, jellemképzôleg az utókorra! És mégis a mai gondolat és a mai vágyak mégsem egészen a tegnapiak. Mert a mai ember sem a tegnapi. A múltból nevelkedô mai emberek megtartják egyéniségüket és a múlt színei csak egyéniségük egy részét alkotják. Ezért nincs sohasem teljes egyformaság sem a történelemben, sem az emberekben! A folyton gazdagodó élet egyre színesebb jellemeket alkot és egyre bonyolultabb törekvéseknek töri föl útját. Ám ez is csak ott lehetséges, ahol nemcsak tenyészéleti és érzéki erôk, de lelkes erôk, egyéni törekvések, készakaratos jellemek fakadhatnak! A növényi és az állati élet egyhangú ösztönösségébe az embernél belesodródik a lélek ereje, amely magasra röppen föl és bámulatos színes világot szór szét az életbe egyéniségek, jellemek alakjában! A lélek legmagasabb kifejezése a jellem, az egyéniség, a személyiség! A teljes egyformaságnak, az anyag tehetetlenségének ellenképe. Oly távolságban van a kettô egymástól, mint a tiszta tehetetlenség és az önmagára gondolt, önmagát kormányozni tudó, célokat kitűzô és megvalósító öntudat. Az emberi fejlôdésnek itt a csúcsa! Minden tudat öntudattá s minden öntudat egyéniséggé vágyik kialakulni. Az emberiség ezen a hegyháton törtet fölfelé s törekvésének célját akkor érné el, ha az értelmes természet mindenkiben ily magas fokot érne el. Eléri-e ezt valaha az emberiség, a titkok titka. Csak egy bizonyos, hogy amely pillanatban az egész emberiség a lelki és az erkölcsi érettségnek ily magaslatára emelkedik, az érzések, a vágyak, a gondolatok sokkal nemesebb, sokkal szentebb, sokkal emberiesebb légkörében fognak mozogni. Az az idôpont az alsóbbrangú erôk és ösztönök meghódolását és a tiszta lelki képességek és törekvések gyôzelmét és felszabadulását jelentené. Álom-e ez vagy elérhetetlen eszmény, ki tudja? De hinnünk kell és dolgoznunk kell, hogy a lélek vágyai teljesüljenek és uralma az anyagvilág fölött teljes legyen... ======================================================================== Jegyzetek 1. La Pensée et la loi de la conservation de Penergie. Louvain, 1900. 2. Conservation de l'energie. 3. Le parallelisme psychophisique. Revue Neoscolastique, 1906. 4. Geist und Körper, Seele und Leib. Leipzig, 1906. 5. Human Immortality, 1907. 6. Így Bunge, a jeles fiziologus (Vitalismus und Mechanismus, 1886), Driesch zoologus (Analytische Theorie der organ. Entwickelung), O. Hertwig anatómus (Lehre vom Organismus und ihre Beziehung auf Sozialwissenschaft, 1899), Reinke botanikus (Die Welt als That, 1889), Hering fiziologus (Zur Theorie der Nerventhätigkeit, 1898). 7. Protoplasm, Physical Life and Law, or nature as viewed from without. London, 1892. Idézve Karl Neumaerker, Der Mensch 46. o. c. munkájában. 8. Sie ist ein mit mannigfachen ursprünglichen Anlagen ausgerüstetes, dieselben mit dem ihr zugehörigen Organismus allmählich entwickelndes, sich in den verschiedenen psychischen Vorgängen betätigendes, substanziell einheitliches und bei allem Wechsel seiner Zustände im Grunde sich gleichbleibendes, sinnlich-geistiges Wesen. J. m. 201--202. oldal. 9. Lehrbuch der allgemeinen Psychologie, 1908. 446--450. 10. Idézve Geysernél, 450. oldal. 11. Pensées, XXIII. 12. Psychologie, 1902. 341. oldal. 13. ,,Szellem'' folyóirat 1911. 1. számában Boutroux értekezése: Természet és szellem. 9. oldal. 14. Uo.