Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!

A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.


A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------

Célkitűzés
----------
     A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.

Állomány
--------
     Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.

Irányítás, központ
------------------
Központ:  St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
              (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent
              István Magyar Római Katolikus egyházközség)

Levelezés: Felsôvályi Ákos
           322 Sylvan Road
           Bloomfield, NJ, 07003, USA
           Tel: (973) 338-4736
           Fax: (973) 778-4263
           e-mail: felso@home.com

A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!

     A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1.   formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
     (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára
     és
2.   a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának
     keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé
     mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy
     gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol
     azután szabadon alakíthatók).

A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
     Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó''
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
     Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
     txt: text file,
     zpt: sűrített text file,
     hlp: help file,
     zph: sűrített help file és
     ico: a Help file-hoz tartozó icon file.

     Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'')
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.

     A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a  "PKUNZIP  VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)

A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô
kétféle felhasználási mód lehetséges.

1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebbôl a text file-ból könnyen  elô tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
     Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik,
     ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
     formálást elkezdenünk.
     A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô
     idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két
     egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
     vonatkozó megkötéseket késôbb).
     Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok
     választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
     tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra.

2. A,,súgó'' file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé
a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok
formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.)

     Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol''
gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a
,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát.

     A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a
szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.

     Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket
kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1.   A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
     VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
     ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
     letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
     letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
     utasítással.)
2.   Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben
     kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű
     programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
     végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
     válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a
     menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be:
          Megnevezés:    Vasárnapi Kalauz
          Parancssor:    WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
          Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
     Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a
     C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.

Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.

A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és
,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt
gépeljük be:
          Megnevezés:    Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.

Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
     A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.

A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
     Az általános elvek a következôk:
1.   A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:

     ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
     magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

2.   Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.

3.   Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.

Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)

Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
     Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
      Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már
használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne.

Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?

     A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk:

1.   Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
     esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
     számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
     Központtal.
2.   Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
     Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
     állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3.   A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
     elkészítik a nyers szöveget.
4.   A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
     könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô-
     formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
     beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
     az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5.   Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka
     legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg
     helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
     megállapodásokat (lásd a következô részt).
6.   A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7.   A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
     behelyezi a Könyvtár állományába.

Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
     Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani:
1.   Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2.   Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3.   Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül,
     felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
     gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
     idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként
     egyaránt).
4.   Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
     1.27 cm távolságra kell  egymástól beállítani).
5.   Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6.   Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások
     száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file
     legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.

Érdeklôdés/Javaslat
-------------------
     A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az
önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a
következô címeken lehet tájékoztatót kapni:

1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net

3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek
                                          vagy
                                          http://www.piar.hu/pazmany

Minôség -- állandó javítás
--------------------------
     A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
     Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.

A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
     Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17)
========================================================================
========================================================================
Wim Hornman
A LÁZADÓ

Camilo Torres életének regénye
Ferenc barátomnak szeretettel.
Segítsége nélkül
nem készülhetett volna el ez a könyv.
Wim Hornman


A mű eredeti, holland nyelvű címe:
De Rebel


Németbôl fordította:
Hetényi Varga Károly

A borítót és az illusztrációkat készítette:
Fábos György



Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék


A könyv elektronikus változata

Bevezetés
A szerzô elôszava
 1.  A gerillák három törvénye
 2.  Kicsoda Antonia Valencia?
 3.  Nincs bocsánat
 4.  Razzia a nyomornegyedben
 5.  ,,Lélektani hadviselés''
 6.  A rendôrfônök és a pap.
 7.  ,,.és azon tanakodának, miképpen öljék meg ôt''
 8.  A titkárnô
 9.  Egy különös összeesküvés
10.  A talmaci század parancsnoka
11.  Valencia páter kiáltványa
12.  Háború az ôserdôben
13.  Az erôszak az egyetlen lehetôség?
14.  Nincs mindenkinek honvágya
15.  Mit akart mondani a bíboros?
16.  Az elbocsátás
17.  A 4558805-ös számú fegyver
Camilo Torres élete
Jegyzetek
========================================================================
A könyv elektronikus változata


  Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv
1998-ban jelent meg a Pro Domo kiadó gondozásában az ISBN 963-049-803-0
azonosítóval. Az elektronikus változat a fordító, Hetényi Varga Károly
engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter
Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más
szerzôi jog a fordítóé.
========================================================================
Bevezetés


  Ez a könyv Camilo Torres életének regénye. Egy dél-amerikai katolikus
papról szól, akinek választania kellett: vagy engedelmeskedik hivatali
elöljárójának, vagy lelkiismeretének szavát követve az éhezôk, a
szegények, az elnyomottak és a megalázottak védelmére kel.
  Mivel Torres atya az utóbbit választotta, ezért meg kellett válnia
hivatásától. Az egyházi hierarchia nem tűrhet meg soraiban olyan
lelkipásztort, aki Jézus nevében akarja felforgatni a fennálló
társadalmi rendet, bármilyen embertelen, bármilyen igazságtalan is az.
Krisztus evangéliumára hivatkozva nem lehet fellázadni, forradalmat
kirobbantani akkor sem, ha a nép szenvedése már túllépte az
elviselhetôség határait.
  A marxista gyakorlat a háttérben ilyenkor besegít a zsarnoknak:
fokozza, élezi a feszültséget, hogy mielôbb kirobbanthassa a
forradalmat, és átvehesse a hatalmat.
  Krisztus, a kereszténység megalapítója nem ilyen forradalmat és
hatalmat akart, hanem igazságot és irgalmat: mindennapi kenyeret az
éhezônek, ruhát a ruhátlannak, szállást a hajléktalannak, orvost a
betegnek, vigasztalást a szenvedônek, egyszóval: emberhez méltó,
tisztességes életet. Nyilvános működésének kezdetén a názáreti
zsinagógában Izaiás prófétát idézi:


     Az Úr lelke rajtam:
     Ô kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
     Ô küldött engem, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket,
     Szabadulást hirdessek a raboknak,
     És a vakoknak megvilágosodást,
     Hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak,
     Hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét,
     És bosszújának napját.

  Amikor visszaadta a szolgáknak a tekercset, így szólt: ,,Ma
beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok''. (Lk 4,18-22)
  Persze ez is forradalmi program volt, de másfajta. Jézusnak ezért a
programjáért meg kellett halnia. Pedig nem hirdetett erôszakos
hatalomátvételt, csupán kimondta, hogy szabadulást akar az
elnyomottaknak. De ez is elég volt ahhoz, hogy saját egyházának
fôpapjai keresztre juttassák. Annak az egyháznak a fôpapjai, akik
lelkük mélyén ellene voltak ugyan a hazájukat megszállva tartó idegen
hatalomnak, de amikor már a saját hatalmukat fenyegették a názáreti ács
megnyilatkozásai, azonnal megtalálták ellenségükben, Pilátusban a
szövetségest, és a lázadót halálra ítéltették.
  Vajon nem ez ismétlôdött-e meg a történelem folyamán kétezer év óta
mindenütt, ahol az egyházvezetés már nem a szegények és az elnyomottak
egyháza kívánt lenni, hanem életstílusban, gazdagságban a világi
hatalmasságokhoz hasonult? Egyházunk történetét érdemes lenne ebbôl a
nézôpontból is megírni.
  Camilo Torres atya úgy vélte, minden bizonnyal nagyobb hitele lesz az
evangéliumnak, ha az igehirdetô lelkipásztor nemcsak prédikálja az
örömhírt, hanem a mindennapi életben gyakorolja is az irgalmasság testi
is lelki cselekedeteit.
  Torres atya nem elégedett meg azzal, hogy csupán hirdesse azt a
szabadulást, amelyet Izaiás jövendölt. Segíteni akart ennek a
szabadulásnak a megvalósításában is. Ez pedig már sok volt! Sok volt
nemcsak a világi hatalomnak, hanem sok volt egyházi feletteseinek is.
Egy pap ne arról cikkezzen, hogy az embereknek mennyi kenyérre,
orvosságra vagy ruhára van szükségük, hanem szép csendben misézzen,
gyóntasson, vigasztalja a szenvedôket. Fôleg pedig ne nevezze meg
nyilvánosan azokat, akik bôségben élvezik a javakat, amelyekért a
szegények verítéke hullott. Intse inkább türelemre ínséget szenvedô,
nyomorban élô híveit.
  A történelem megtanította a gazdagokat, ha nem adják oda a
szegényeknek, ami a szegényeké, elôbb-utóbb eljön az idô, amikor
elpattan a húr, s erôszakkal veszik el tôlük. S vajon Isten ellen való
vétek-e, ha erôszakkal elvesszük attól, aki visszatartja a mindennapi
betévô falatot az éhezôtôl?
  Torresnak, a katolikus papnak tapasztalnia kellett, hogy ebben a
törekvésében legbuzgóbb segítôi éppen az ateista kommunisták.
  Mindszenty bíborosról mondják, hogy minden erénye, bátorsága,
megalkuvást nem ismerô, az egyház iránti rendíthetetlen hűsége ellenére
politikai téren elkövetett egy súlyos hibát: bízott az amerikaiakban.
Letartóztatása és elítélése elôtt elhitte nekik -- úgy hírlik,
biztatták is erre --, hogy hazánk hamarosan nyugati érdekszférába
kerül, s ennek következtében megszűnik a kommunista rémuralom, a
megszálló szovjet csapatoknak ki kell vonulniuk. Nekünk nincs egyéb
dolgunk, mint kitartani, kivárni azt a kis idôt, akár ,,guggolva'' is.
  Egy évtized múlva hasonló naiv hiszékenység jellemzi a földteke
túloldalán az egyház másik nagy alakját, könyvünk hôsét, Camilo Torres
atyát. A különbség az, hogy Torres atya nem az amerikaiak, hanem a
kommunisták segítségében reménykedett. Ô, aki sohasem járt sem a
Szovjetunióban, sem valamelyik kelet-európai államban (bár állítólag
Prágában egyszer misézett), és a marxizmus-leninizmust nem a maga
hétköznapi valóságában, hanem csak tankönyvekbôl ismerte, hitt abban,
hogy a kommunisták neki ôszinte szövetségesei az oligarchia elleni
harcban. Pedig ha kissé közelebbrôl vizsgálja a ,,megvalósult
szocializmus'' mindennapos gyakorlatát, föl kellett volna ismernie,
hogy a kommunista hatalombitorlók messze fölülmúlják kegyetlenségben,
elnyomásban, kizsákmányolásban, terrorban és diktatúrában mindazt,
amelyet ô hazájában meg akar szüntetni. Arról nem is beszélve, hogy egy
esetleges hatalomátvétel után az osztályharc célpontjában elsô helyre
kerülne nemcsak saját egyháza, de maga a vallásos meggyôzôdés, az
istenhit is, hiszen a kommunisták szerint ,,a vallás szellemi elnyomás
a kizsákmányolók érdekében''.
  Torres atya mentségére legyen mondva, hogy egy ilyen fordulatra nem
számítottak talán maguk a kolumbiai kommunisták sem. Nagy buzgalmukban
és a távoli Szovjetunió iránti rajongásukban nem gondoltak arra,
nemigen értesültek arról, hogy a vörös csillag árnyékában már régen
bevett gyakorlat a hatalomátvétel után a legtöbb régi vágású
kommunistának akasztófára, jobbik esetben internáló táborba juttatása.
Mert ugyebár elôbb-utóbb majdnem mindegyikükrôl kiderül, hogy már
azokban az átkos kapitalista idôkben rendôrspiclik voltak, most pedig
az új ,,demokratikus'' államrendet akarják megdönteni, s vissza akarják
állítani a népnyúzó kapitalizmust.
  Azt persze Camilo Torres és a kolumbiai kommunisták rémálmukban sem
sejthették, hogy elérkezik egyszer az idô, amikor kelet-európai
elvtársaik, akik a kapitalizmust évtizedekig a népek halálos
ellenségének bélyegezték, s a legkisebb magánvállalkozást tűzzel-vassal
üldözték, éppen ezek a kommunisták fogják egy szép napon visszaállítani
a kapitalizmust, s Lenin hű tanítványaiból mintegy varázsütésre a
legvadabb kapitalisták: gyártulajdonosok, bankárok, földbirtokosok
lesznek.
  Amikor Torres 1966. február 15-én a gerillák oldalán harcolva egy
összeütközésben halálos sebet kap, a szovjet befolyási övezetben
létükért küzdô egyházak papjainak jelentôs része már megjárta a
legsötétebb börtönöket, internáló táborokat. A kommunista diktatúra
azonban jókor taktikát változtat. Tisztában van azzal, hogy börtönnel,
internáló táborokkal, erôszakkal nem lehet kiirtani istenhitet,
vallást, minden nemes törekvést. Belülrôl kell bomlasztani az eszmét,
alulról kell fellazítani az egyházat, pénzzel, ranggal, jóléttel kell
megpuhítani a keresztény jellemet, a gyökereknél kell mérgezni az
emberi kapcsolatokat.
  E célok érdekében olyan egyházvezetést kellett létrehozni (a
Vatikánnal kineveztetni), amely készségesen kiszolgálja a Kreml hazai
helytartóit, s amely létét és biztonságát az egyeduralmat gyakorló
ateista párt kegyeinek köszönheti. Ez sikerült. Ettôl kezdve a
legkeményebb egyházellenes rendelkezéseket: papok áthelyezését,
felfüggesztését, báziscsoportok működésének betiltását már nem a
párttitkár, nem a rendôrfônök, hanem a megyés fôpásztor írta alá.
Mindazok a lelkészek, akik ezzel a gyakorlattal nem értettek egyet,
akik a rájuk bízott hívek lelki üdvét tartották fontosabbnak, s a
töméntelen tiltó rendelkezés ellenére is folytatták például az ifjúsági
pasztorációt, azok a saját egyházi elöljáróikkal kerültek szembe.
  A diktatúrának eltökélt szándéka volt, hogy az egyház legjobb
papjait, akik a legtöbb lelki segítséget nyújthatták az állandó
félelemben tartott híveknek, eltávolítja a hívek közelébôl. De
legalábbis lehetetlenné teszi pasztorációs tevékenységüket a számos
tiltó és korlátozó rendelkezéssel. Lassanként sikerült elfogadtatni egy
paptípust, amely a békesség kedvéért inkább az elöljáróinak
engedelmeskedett, mint saját lelkiismeretének. A többiekbôl lett a
lenézett, kirekesztett, nonkonformista, engedetlen, konzervatív -- a
jelzôket lehetne folytatni -- kisebbség.
  Ennek a kisebbségnek a megerôsítésére kellett fölmutatni a
világegyházból egy olyan példát, amelyben a lelkipásztor mindenképpen
üldözötté válik, ha az evangélium szellemében a rábízott hívôk oldalára
áll. Akkor is, ha ez egy jobboldali diktatúrában történik. Camilo
Torres minden vonatkozásban ellentéte annak a békepapnak, aki az
elnyomó ateista államgépezet tetszésére mindenben aláveti magát püspöke
rendelkezéseinek.
  Ehhez kellett korhű dokumentumokat szállítani. Bizonyítani: Isten
szolgájának a megváltás huszadik századában is az elnyomott, a
kizsákmányolt, az üldözött mellett a helye, akár a kapitalizmusban,
akár a kommunizmusban élünk. A titkosrendôrség és az Állami Egyházügyi
Hivatal által üldözött papok és szerzetesek érezzék: jó úton járnak,
amikor nem a hatalomhoz dörgölôdznek, hanem a kommunista rendszer által
kizsákmányolt, megvallott hite miatt félreállított, házától, földjétôl
megfosztott, esetleg börtönviselt kisember, az egyszerű hívô szívében
próbálják ébren tartani a reményt, s átmenteni a keresztény
életszemléletet egy jobb korba. Erre a célra látta alkalmasnak a
fordító a hetvenes évek elején Wim Hornman könyvének magyarra
fordítását.
  Wim Hornman katolikus újságíró hosszabb idôt töltött Dél-Amerikában,
s közvetlen tapasztalatból ismerhette meg az ott uralkodó viszonyokat.
Kolumbiában személyesen is kapcsolatba került Camilo Torresszel.
Megismerte életét, tevékenységét. Torres atya halálát követôen írta meg
róla riportregényét, amely elôször Hollandiában jelenik meg De Rebel
címmel. A könyvet német fordításban a freiburgi katolikus kiadó, a
Herder jelenteti meg 1969-ben. Ezt követi gyors egymásutánban a francia
(La Rebelle), az amerikai (The stones cry out), majd az angol (The
Rebel Priest) kiadás. Hornman könyve a vasfüggöny mögött tudomásunk
szerint csak Kelet-Berlinben jelent meg 1974-ben, szövegében több
helyütt cenzúrázva. 1975-re elkészült magyar fordításának kézirata, és
megkezdôdött a kálváriajárás a különbözô kiadóknál. A számos
,,áthallás'' miatt mindenütt visszautasították. Végül 1976-ban egy
rangos kiadó mégis elfogadta, és a fordító megnyugtatására biztosítékul
szerény tiszteletdíjat is kiutalt. Mint késôbb kiderült, ezt korántsem
azért tette, hogy a könyvet megjelentesse, hanem hogy hosszú évekig --
vagy inkább örökre -- ,,elfektesse''. Bevett gyakorlat volt ez annak
idején a nemkívánatos könyveknél. A kéziratot hosszas utánjárással
végül csak 1982-ben sikerült visszaszerezni a kiadótól.
  Azóta fiókban hevert. A fordító most tisztelettel ajánlja magyar
olvasóinak, fôleg azoknak az egyszerű hívôknek, papoknak és
szerzeteseknek, akik a kommunista diktatúra évtizedeiben mertek a
lelkiismeretük szavára hallgatni, s ezért üldöztetést, megaláztatást,
esetleg börtönt is vállaltak. Tudjuk, nem dicsérte meg ôket senki,
bátor kiállásukért nem kaptak kitüntetést. Legtöbbjük elfelejtve él,
távol minden ünnepléstôl, rangtól -- és sajnos, megbecsüléstôl is. Ez
magától értetôdônek tűnik egy (kis)polgárosodó országban, ahol az
erkölcsi értékeknek -- köztük a hűségnek, helytállásnak -- alig-alig
jut hely a mindennapi életben. Az ô megpróbáltatásaik, az ô szenvedésük
és megaláztatásaik emlékére szánja szerény munkáját a fordító,

                                                    Hetényi Varga Károly
========================================================================
A szerzô elôszava


  1966. február 15-én a kolumbiai Patio Cemento nevű kis faluban a
Nemzeti Hadsereg V. brigádjának egy katonája tűzharcban agyonlôtte a
gerillák soraiban küzdô papot, Camilo Torrest.
  Torres atya halálhíre mély megrendülést keltett a dél-amerikai munkás-
és paraszttömegekben, különösen pedig az egyetemi ifjúság körében. Évek
óta ô volt ugyanis a társadalmi haladás legszenvedélyesebb harcosa, és
papként is kiállt a marxistákkal való párbeszéd mellett.
  Ennek a rendkívüli embernek szeretnék könyvemmel emléket állítani. De
elismeréssel kívánok adózni mindazoknak, akiknek Latin-Amerikában elég
bátorságuk van ahhoz, hogy egész életüket, minden erejüket latbavessék
a harmadik világ e szegletének elnyomottaiért.
  Camilo Torresnek regényemben az Antonio Valencia nevet adtam,
körülötte pedig megteremtettem a szereplôk egész sorát, akik -- hacsak
nem valóban megtörtént eseményben lépnek színre -- kitalált személyek.
A regény cselekményének magja viszont az a már történelemnek számító
eseménysorozat, amely Camilo Torresszel és életével a legszorosabban
összefügg.
  A könyv másrészt teljesen önálló dráma, és benne nem csupán egy
bizonyos személy, esetleg ország ismerhet magára. De Antonio Valencia
alakjában mindenképpen Camilo Torres iránti csodálatomat szeretném
kifejezni. Ô bizonyára megbocsátaná nekem, hogy személyét fantáziám
ebbe a formába öltöztette. Benne testesülnek meg ugyanis azok az eszmék
és gondolatok, amelyek ott élnek a papok és laikusok megújulást keresô
kis csoportjában, -- mint errôl több éves latin-amerikai tartózkodásom
alatt meggyôzôdhettem.
  Ezek a papok és világiak fellázadnak az ellen az égbekiáltó
igazságtalanság ellen, amely a latin-amerikai milliókat sújtja, akik
csak most kezdenek igazán ráébredni emberi mivoltuk és értékük
tudatára.
  Camilo Torresnek volt bátorsága ahhoz, hogy nyíltan hirdesse a
forradalmat. Amikor papi hivatásának gyakorlását lehetetlenné tették,
és gyalázatos bűnökkel vádolták, úgy látta, egyetlen járható út marad:
az erôszak. Ezért csatlakozott a gerillákhoz, és amikor egysége egy
alkalommal összecsapott a nemzeti hadsereg katonáival, az ütközetben ô
is életét vesztette. Holttestét sohasem adták ki, sírját anyja és
hozzátartozói a mai napig se kereshették fel. Azt sem tudják, hol van
eltemetve. Errôl mind ez ideig hallgattak a hatóságok.
  Vajon a helyes utat követte-e Camilo Torres?
  Errôl lehet vitatkozni. Bizonyára megteszik ezt többen is a könyv
elolvasása után. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy
nemcsak Camilo Torres folyamodott erôszakhoz. Erôszakot alkalmaztak
azok is, akik ôt megölték, de bennük még annyi emberség sem
mutatkozott, hogy hamvait a keresztények szertartása szerint engedjék
eltemetni.
  A kolumbiai Oscar Maldonado írja: ,,Torres halott, de halála nem
menti fel Latin-Amerika kibontakozást keresô erôit az alól, hogy új
politikai megoldásokat keressenek, és még kevésbé menti fel a világ
többi népét a kötelezettségük alól, hogy segítsék, támogassák harcában
ezt a földrészt. Torres atya halála nem lehet számunkra alibi.''
  Akik Camilo Torres pályafutását figyelemmel kísérték, Antonio
Valenciában újra ráismerhetnek. Azért változtattam meg a nevét, mert
mint írónak így nagyobb lehetôségem nyílt arra, hogy fôszereplômet a
maga életének síkján tágabb térben mozgathassam. A cselekményt pedig
azért helyeztem egy nem létezô országba, hogy ezzel is lehetôvé váljék
a többi latin-amerikai ország sajátos helyzetének megvilágosítása.
Alakjaim se egyetlen ország polgárai, hanem egy egész kontinensé,
amelyet csodálni tudok, miként csak csodálni tudom azt a
szenvedélyességet is, amellyel itt az új utakat keresô emberek a
szociális igazságok kivívásáért küzdenek, gyakran életüket kockáztatva.
  Nekik akarok emléket állítani, hogy a világ észrevegye: Latin-Amerika
ébred!

                                                             Wim Hornman
========================================================================
1. A gerillák három törvénye


  Az ország fôvárosától, Cielótól több száz kilométerre, a Zalmar
tartományt borító ôserdô közepén különös barakképület áll. Sötét
fatörzsekbôl ácsolták, hogy a levegôbôl se lehessen észrevenni.
Körülötte mély csend. De ha szél söpör végig a fák lombján, úgy tűnik,
mintha egy félelmetes isten sóhajtása zúgna végig az erdôn. Most
azonban semmi sem mozdul. Talán csak néhány falevél halk rezzenése
hallatszik, miközben sötétség ereszkedik a tájra.
  Rodriguez Tobar a barakk elôtti függôágyban feküdt és cigarettázott.
Sötéten pillantott maga elé, s bozontos szakálla felett az ajkát
összeszorította. Mellette egy zsámolyon Geraldo. Gerillavezér, akárcsak
Tobar. Alacsony, zömök termetű ember, lábán rövid csizma, fején sötét
sombrero. Ragyás képével, szüntelenül gyanakvó tekintetével s övében a
két pisztollyal tökéletesen megfelelt annak az elképzelésnek, amit egy
rablógyilkosról alkot az ember.
  -- Rodriguez, te tisztára megôrültél! -- Geraldo a magas fűbe köpött.
  Rodriguez vállat vont.
  -- Mit akarsz ezzel mondani, amigo? Azért jöttél, hogy sértegess?
  -- Nagyon is jól tudod, mit akarok. Ne kerülgessük a dolgot. Senki
sem osztja a véleményedet.
  -- Antonio Valenciáról van szó? -- kérdezte a férfi a függôágyból.
  Geraldo gúnyosan felnevetett.
  -- Hát kirôl másról? Persze, hogy Antonio Valenciáról. Én kommunista
vagyok, nekünk semmi szükségünk kenetes szájú szentekre. Te pedig
Cielóban az ô parancsnoksága alá rendelted az embereinket. Hát most azt
kérdem, nem bolondultál-e meg tökéletesen.
  Rodriguez a fegyveres gerillákat nézte, akik az ösvényen közeledtek.
Ezeket az embereket ô tanítja öldökölni. Khakiszínű egyenruhát
viselnek, amit a hadsereg katonáitól zsákmányoltak. Szakállukat Fidel
Castro példájára rövidre vágják. Bármelyikük kész minden ellenük
vezényelt katonát gondolkodás nélkül leölni, akár egy kutyát.
  -- Tényleg azt akarod, hogy egy csuhásnak engedelmeskedjenek? --
kérdezte Geraldo.
  Rodriguez mélyet szívott a cigarettájából.
  -- Ha komolyan gondolod, odabent tovább beszélgethetünk, vagy gyorsan
tűnj el, amíg embereim futni hagynak.
  Kinyitotta az ajtót, és világosságot gyújtott. A karbidlámpa fénye
groteszk árnyakat rajzolt a barakképület deszkafalaira. Rodrigueznek
nem nagyon tetszett ez a rejtekhely. Hegyilakó volt, gyűlölte az ôserdô
nyirkos szakadékait.
  -- Most ülj le szépen, és ne akarj engem lóvá tenni! Kérsz bort?
  -- Tulajdonképpen ki hatalmazott fel erre a döntésre? -- kérdezte
Geraldo.
  Tobar elmosolyodott.
  -- Mindenki. A múlt hónapban megbeszélést tartottunk itt a barakkban.
És tudod ki volt itt? Antonio Valencia páter. Késô éjszakáig
tárgyaltunk. Nem egyedül jött. Esmalda professzor is elkísérte, aki
nélkül semmit sem kezdhetünk, hiszen magad is tudod.
  -- Engem miért nem hívtál meg erre a megbeszélésre?
  -- Mert nem tudtalak elérni.
  De Geraldo csak tovább morgott.
  -- Egészen elment az eszetek. A pap csak pap marad. Igazán azt
hiszed, hogy késôbb is együttműködik velünk? Megmondjam, mi lesz a
vége? Elôbb kikapartatja velünk a tűzbôl a gesztenyét, vagyis harcolunk
az utolsó csepp vérig, kapitalistákat akasztunk, papokat ölünk. Aztán
ha gyôztünk, ô és hittestvérei majd hálásan megköszönik, és szépen
lecsuknak bennünket. Ez lesz a vége, barátom!
  Rodriguez Tobar egy hajtásra kiitta poharát, és a denevért figyelte,
amely a konyha mennyezetén csüngött. Nem tudott ellentmondani
Geraldónak, mert a papokról ô is mindig így vélekedett. Szülôfalujában
úgy uralkodott a plébános, akár egy középkori fejedelem. Vasárnap
reggelenként misét mondott a földbirtokos családi kápolnájában, és csak
úgy tizenkettô felé jött le a plébániatemplomba.
  Beszédei szüntelenül tele voltak Istennel meg mennyországgal, de hogy
a földbirtokosnak a lelkére beszéljen, amiért parasztjait, napszámosait
éhbérért dolgoztatja, ahhoz nem volt bátorsága. Istennek és a
földesúrnak mindig kijárt a hála és a köszönet, a munkásoknak soha.
Azok nem egyebek, mint az uralkodó osztály rabszolgái.
  -- Geraldo, én még sohasem találkoztam olyan pappal, mint ez -- szólt
Tobar, és újra színültig töltötte a poharakat.
  Geraldo egy csótány mozdulatait kísérte élénk figyelemmel, majd
csizmája hegyével hirtelen agyontaposta.
  -- A papok mind csirkefogók -- válaszolt lassan. -- Engem egész
életembe bolonddá tettek. Kihasználják a szegények hiszékenységét, hogy
a gazdagok megtölthessék a zsebüket. Piszkos haszonlesôk. Azt állítják,
Isten küldte ôket, de nekem ezt már nem tudják bemesélni.
  -- Ezt az embert viszont még sohasem láttad, nem igaz? -- kérdezte
Rodriguez olyan hangon, hogy a másik kénytelen volt felfigyelni rá.
  -- Úgy látszik, nagyon az uszályába kerültél, -- válaszolt Geraldo
nem minden gúny nélkül.
  De Tobar folytatta, mintha nem is hallotta volna.
  -- Jól tudod, Geraldo, hogy én egyszerű ember vagyok, ha az egész
környéken parancsolok is. De tudom, hogyan kell vezetni a
gerillaháborút. Mindig csak, kislétszámú csapattal lehet manôverezni.
Embereimnek azt magyarázom, hogy sohase szabad megjátszani a hôst. Ha
tüzeltél, villámgyorsan vonulj vissza! Egy gerillatámadásnak semmi köze
a bátorsághoz. Kirohansz jól álcázott, biztos rejtekhelyedrôl és
lepuffogatod az embereket anélkül, hogy a rájuk váró halálos
veszedelemre bármivel figyelmeztetnéd ôket. Gyorsnak kell lenned,
nehogy elkapjanak. Alaposan kell ismerned az egész terepet, minden
kôdarabot, minden sziklát, minden fát, ágat, minden gyalogutat.
Gyilkolsz, hogy az ellenség fegyverét megkaparintsd. Ez talán gyávaság,
de igaz ügyért tesszük. Senkiben sem bízhatsz meg, de benned sem bízik
senki. Orgyilkosok vagyunk, mások hívatlan sírásói. És ebben van a mi
erôsségünk. Magyarán mondva: a gyávaságban meg abban, hogy be merjük
vallani, gyávák vagyunk. Nálunk nem kitüntetésrôl vagy magasabb rangról
van szó, hanem egyszerűen az ellenség elpusztításáról.
  Rodriguez érezte, hogy egy kicsit hirtelen ivott és többet a
kelleténél. Vendégének arca elmosódott elôtte, de az alkohol hatására
sokkal jobban ki tudta magát fejezni.
  -- Mondd, találkoztál már olyan emberrel, akire felnéztél? --
kérdezte.
  Geraldo a fejét rázta.
  -- Miért néznék fel bárkire is? Beteges és veszélyes dolog az
ilyesmi, amigo. Azt hiszem, te túlértékelsz engem. Én csak szegény
fickó vagyok, aki hatalmat kapott, és élni akar vele. Ha a hadsereg
ebben akadályoz, akkor harcolok ellene. Elárulni pedig senki sem fog,
mert az egyszerű polgárokat békében hagyjuk, sôt gyakran még földet is
ajándékozunk nekik. De felnézni valakire... Az mit jelent?
  Kint valaki fájdalmas melódiát kezdett pengetni egy gitáron. A
férfiak rekedt, fátyolos hangon énekeltek hozzá. A karbidlámpa
világánál éjjeli lepkék táncoltak, és amint szárnyuk megperzselôdött,
sorra lehullottak a padlóra.
  -- Antonio Valenciát csak Cielóban ismertem meg igazán. Nagyon
veszélyes volt ott, nekem elhiheted, Geraldo. Egy nyomornegyedben
találkoztunk, és hosszan elbeszélgettünk. Van valami a szemében, ami
engem a gyerekekre emlékeztet. Nem tudnám pontosan megmondani micsoda,
de úgy érzem... szeretet.
  -- Szeretet...? -- Geraldo jobbja, amellyel éppen tölteni akart, egy
pillanatra megállt a levegôben.
  -- Szeretet! Ember, hát ilyen nincsen! A szeretet csak kegyes szólam,
amellyel be lehet csapni az embert. Ha forradalmat akarsz, barátom,
akkor gyűlölnöd kell, különben elvesztél, még mielôtt az elsô lövés
eldördülne. A szeretetet a papok prédikálják a templomban, és ha jól
sejtem, abból a célból, hogy kordában tartsanak bennünket, hogy inkább
forduljunk fel éhen, minthogy lázadozzunk a sors ellen.
  Tobar a fejét csóválta.
  -- Nem érted meg, Geraldo, vagy nem akarod megérteni. Talán nem is
szeretetet, hanem jóságot akartam mondani, vagy valami vágyat, amely
másokon segíteni kíván. Ezt az embert valami tűz emészti, amely látszik
az arcán, lángol a szemeibôl.
  -- Az idealisták megbízhatatlanok, Rodriguez. Nekünk vezetôkre van
szükségünk, nem prófétákra.
  Tobar belátta, hogy nem megy semmire. Miért is magyarázná el
Geraldónak, miként vélekedik ô Valenciáról, és mi az, ami Cielóból való
menekülése óta nyugtalanítja?
  -- Mindketten elég edzettek vagyunk, -- mondta Geraldo -- te éppúgy,
mint én. De úgy látszik, te könnyen befolyásolható ember vagy,
legalábbis könnyebben, mint én.
  -- Nem akarsz tehát együttműködni?
  Geraldo habozott. Tudta azonban, hogy vonakodásával elôbb-utóbb
teljesen elszigetelné magát. Tevékenységének körét egyre jobban
megnyirbálnák, nem kapna többé se fegyvert, se élelmet. Jól ismerte
Rodriguezt, és tisztában volt vele, hogy bosszút állna rajta.
  -- Miért nem mondasz semmit?
  Geraldo gyanakvó tekintettel nézett Rodriguezre.
  -- Mit mondjak? Hisz te már mindent elrendeztél. Latin-Amerika
legalaposabban megszervezett gerillahadseregét egy hittérítô kezére
játszottad, akinek halvány fogalma sincs arról, hogyan élünk,
dolgozunk, és mik a terveink. Hát igen, tényleg gyávák vagyunk, de úgy
tűnik, te vagy köztünk a leggyávább.
  Még ki sem ejtette az utolsó szót, amikor az állán csattant Rodriguez
kemény ökle. Hanyatt vágódott, és a padlóról leste támadója arcát.
  -- Mondd még egyszer, és úgy lelôlek, mint a kutyát. Állj föl, és
beszélj velem értelmesen.
  Geraldo lassan felemelkedett, és akkor vette észre, hogy a barakkház
ajtajában mozdulatlan, fenyegetô tekintetű emberek állnak, és
fegyvereiket mind ôrá irányítják. Rodriguez egy kurta mozdulattal
elküldte ôket. Aztán ismét teletöltötte a poharakat.
  -- Na, megszólalsz végre, Geraldo?
  A leütött gerillavezér tekintetében mintha még több bizalmatlanság
bujkálna.
  -- Szóval így teszed el láb alól az ellenfeleidet? Elôször iszol
velük, aztán ha valami olyant találnak mondani, ami nem tetszik, akkor
durr! Komolyan arra akarsz kényszeríteni, hogy egy papnak
engedelmeskedjek?
  Egy pillanatig akkora csend volt, hogy hallani lehetett, amint a szél
zörgette a fák leveleit.
  -- Igen, arra -- felelte Rodriguez keményen.
  Geraldo bólintott.
  -- Rendben van. Évek óta te vagy a legfelsô vezetônk. Akaratod
törvény. Te határozod meg, mit kell tennünk. De szeretnék valamit
megjegyezni: Nem illik a bátorság az olyan emberhez, aki egy nádvágó
késsel képes ellenfelei százainak a fejét levagdosni.
  -- Fogd be a pofádat! -- ripakodott rá Rodriguez. De Geraldónak
fejébe szállt az alkohol. Megfeledkezett minden elôvigyázatosságról.
  -- Ezek minket banditának, útonállónak, rablógyilkosnak neveznek.
Szerintük mindannyiunk közt te vagy a legelvetemültebb. Hát nem vagy
erre büszke? Vagy ez a pap már teljesen megtérített? Változzunk talán
mi, többiek is egy csapásra jámbor birkákká, mint amilyenek azelôtt
voltunk, amikor még a palotákban írták elô számunkra azok a
csirkefogók, hogy mit csináljunk?
  -- Azt mondtam, hogy befogod a pofádat, különben még egyszer odaütök.
Megértetted?
  Geraldo nem hagyta magát kizökkenteni.
  -- Ha nagyon kíváncsi vagy rá, megmondom a szemedbe, Rodriguez. Én
minden papot kurafinak tartok, akár Antonio Valenciának hívják, akár
másként. Az egyház pedig itt ül évszázadok óta a nyakunkon, de mit tett
eddig értünk? Na, mit? Ki vele, ha kényszeríteni akarsz rá, hogy egy
pap utasításait elfogadjam!
  Rodriguez dühe elpárolgott. Tulajdonképpen igaza van Geraldónak. Hogy
is tehetne neki szemrehányást, amikor Valenciát még sohasem látta, és
sohasem beszélt vele. Geraldo pedig a barátja már a polgárháború
kezdete óta. Valamikor mindketten éppen eleget tűrték a földbirtokosok
embertelen bánásmódját, és eleget szenvedtek papjuk gôgje és
nyomorúságuk iránt tanúsított közömbössége miatt. Geraldo helyében ô
nem ugyanúgy gondolkozna? Ilyen elôzmények után örülne talán, ha egy
papot tennének meg felettesének?
  -- Jól van na... Ne beszéljünk róla többet, Geraldo. Vegyük úgy, hogy
beleegyezel és kész.
  Geraldo hallgatott. Kétségkívül engednie kellett. De hát nem fogja
majd ez a pap veszélyeztetni az ügyet, amelyért harcolnak?
  -- Nem gondoltál még arra, Rodriguez, hogy rontani fogja jó hírünket,
ha egy pap ugyanazt teszi, amit mi?
  Rodriguez felnevetett.
  -- És mit gondolsz, meddig marad még pap Antonio Valencia?
  Geraldo ismét nem válaszolt. Ajkai körül ironikus mosoly bujkált. Ôt
sohasem fogja meggyôzni Antonio Valencia kegyes papolása. Álla sajgott
az imént kapott ökölcsapástól. Lehet, hogy Valencia egyszer még drágán
megfizet ezért az ütésért. Szilárdan meg volt gyôzôdve, hogy egy pap
sohasem lesz képes hozzá és a néphez hasonlóan gondolkodni. Egy papnak
élete végéig meg kell maradnia a megkezdett szolgálatban. Ráadásul
Antonio Valencia még gazdag családból is származik. Na persze,
kezdetben mindent megígér, aztán majd gyorsan, ahogy csak lehet, lelép.
De mit is kezdenének egy pappal? Gyôzniük a kommunistáknak kell, nem az
egyháznak! Félre hát minden csuhással, akik csak a gazdagok talpát
nyalják, félre ezekkel a jámbor, szoknyában járó idiótákkal! No, de
elérkezik még az ô ideje is!
  -- Jó, rendben van, elfogadom -- mondta Rodrigueznek. -- Hisz úgy
sincs más választásom.
  Rodriguez mélyet sóhajtott.
  -- Ne haragudj az ütésért. Tudod, hogy túlságosan hamar tűzbe jövök.
  -- Én viszont cserébe kiittam a te borodat is.
  De most már mennem kell.
  -- Majd adok melléd egypár embert kíséretnek a tartományhatárig.

  A mindkét oldalon sűrű növényzettel szegélyezett erdei út lassan
lejtett lefelé. Rothadó avar párája terjengett, nehéz, átható illat,
amely fáradttá, levertté teszi az embert. Az éjszakai ôserdô tele volt
kísérteties zajokkal; a majmok ordítása, egy-egy ág hirtelen reccsenése
és az éjjeli madarak éles vijjogása szinte a velôkig hatott.
  Rodriguez egyenesen ült nyergében, és a sötétben idônként
hátrapillantott a mögötte imbolygó alakokra. Lovai aprók voltak, de
annál szívósabbak és szinte fáradhatatlanok. Kitágult orrlyukakkal
ügettek a szűk ösvényen, és éppen úgy figyeltek minden váratlan neszre,
mint gazdáik. Minden lovas állig felfegyverkezve, mivel mindig
számítani lehetett arra, hogy összeütközésre kerülhet sor a hadsereg
katonáival. Zambrano ezredes -- észak-amerikai tanácsadói javaslatára
és támogatásával -- újabban a gerillák életmódjának alaposabb
tanulmányozására szánta el magát. Azóta a kormánycsapatok bizonyos
egységei gerilla-taktikából is megkapják a kiképzést. Ezért rendkívül
veszélyes az ilyen út, mint a mostani. A katonák az utóbbi hónapokban
úgy üldözték ôt és embereit, mint a veszett kutyákat. Már több
összecsapásra is sor került, amelyekben neki csak néhány, de a
kormánycsapatoknak több tucat katonája odaveszett. Zambrano ezredes
azonban nem engedett. Nagyon valószínű, hogy a gerillák szervezeteibe
is árulók férkôztek be, mégpedig olyanok, akiket Zambrano ezredes
oktatott ki. Ilyesmi tíz év óta nem fordult elô, és Rodrigueznek
egyáltalán nem tetszett a dolog. Most életrôl-halálról van szó. Ha ôt
egyszer elfognák -- és ez bármikor bekövetkezhet --, életét a
titkosrendôrség kínzókamráiban végezné. Elôtte azonban irgalmatlanul
meggyötörnék. Kicsavarnák, mint valami rongyot, hogy neveket és
adatokat csikarjanak ki belôle.
  Rodriguez nyugtalan volt, és ez az érzése lépésrôl-lépésre
növekedett. Karabélya maga elôtt a nyeregben már rég kibiztosítva. Azon
töprengett, vajon ma is ugyanúgy meg lehet-e bízni a parasztokban -- a
campesinókban -- mint régebben. Tudta, hogy ebben az órában nem
merészkednek ki a szabadba. Ilyenkor gyújtják meg az olajmécsesüket,
felmásznak a függôágyba, és ott fekszenek napkeltéig szinte
mozdulatlanul, teljes apátiában. Pedig ez az idegôrlô háború éppen
ômiattuk kezdôdött, és ma is azokon a vidékeken folyik, ahol a
földesurak a legszégyenteljesebb módon zsákmányolják ki parasztjaikat.
Rodriguez ismert minden dűlôutat és ösvényt. Ismerte barátainak
kunyhóit is.
  Minden idegszálával figyelt. Élete az utóbbi években csaknem teljes
sötétségben zajlott. A gerillák napközben alig láthatók. Ilyenkor
fegyvereiket tisztogatják vagy alszanak.
  -- Helyben vagyunk -- mondta. -- Leszállni, innen gyalog megyünk
tovább.
  Lovát átadta a mögötte haladónak, ô maga egyedül vágott neki a
keskeny, sáros hegyi útnak, amely a mintegy harminc méternyire fekvô
kunyhóhoz vezetett. Emberei majd csak akkor követhetik, ha elôzô
táborhelyük legapróbb nyomait maradéktalanul eltüntették.
  Egyedül volt. Felszerelése csak egy pisztoly és egy élesre fent
tôrkés. Nem zavarta a magány. Jól ismerte a terepet. Pontosan tudta,
hányszor kanyarodik az út a kunyhóig. Az egyszerű erdei épületet négy
fa vette körül. A fák mögött egy karám, benne négy sovány tehén, s
mintegy ötven méterrel odább egy patak, melynek csobogása elnyomja a
léptek zaját. A kunyhóhoz csak ez az egyetlen út vezet, s ott véget ér.
Utána ismét az ôserdô következik.
  Zambrano ezredes emberei eddig a pontig még sohasem jutottak el.
Egyszer ugyan nekiindultak, de a láthatatlan ellenfelek már tíz
kilométerrel hamarább a hátuk mögé kerültek, és az ôrjárat harminc
katonájából csak kettô tért vissza állomáshelyére. Ekkor újabb, az
elôbbinél erôsebb katonai alakulatot küldtek ki, ez viszont nem talált
semmit, csak teljesen elhagyott vidéket, még a parasztok kunyhói is
üresen álltak. Így aztán még rabolni való sem akadt, ami nyilván
érzékenyen érintette ôket, mivel a fosztogatás a kedvelt szokásaik közé
tartozott.
  A nemzeti hadseregnek ez a leggyengébb oldala, gondolta Rodriguez,
miközben óvatosan haladt elôre. A fegyelem náluk korántsem olyan jó,
mint nálunk. A mi embereink nem fosztogatnak. Ha valamelyik megtenné,
lelôném, mint egy kutyát.
  -- Állj! -- csendült hirtelen egy nyugodt hang, de a gazdáját sehol
sem lehetett látni.
  Rodriguez meg sem moccant, bár ráismert a hangra.
  -- Rodriguez vagyok -- mondta röviden, és várt, amíg a másik
engedélyt ad a továbbhaladáshoz.
  -- Jelszó?
  -- Mexikó.
  -- Rendben van, kapitány. Továbbjöhetsz. Isten hozott!
  Nem volt ebben az üdvözlésben semmi pátosz. Érzéseik ôszinték voltak.
Itt volt az otthonuk, a hegyek és az ôserdô közepén, a legteljesebb
magánosságban.
  Az épület, amelyet kiválasztott magának, jól megerôsített kunyhó
volt. Az egyetlen biztos pont az egész környéken.
  Raoul, a helyettese öleléssel köszöntötte. Raoul nehéz, izmos, ötven
év körüli férfi. Rodriguez ismerte egész élettörténetét. Családját
csaknem teljesen kiirtották a katonák. Egyedül ô maradt életben. Nem
érzett semmiféle részvétet a kormánypártiak iránt, akár liberálisokról,
akár konzervatívokról legyen szó. Az ô szemében akasztófára való
gazembernek számított minden földbirtokos, minden kormányhivatalnok.
Ebben különbözött sok társától, akik kezdetben még nem tudták
eldönteni, kell-e az erôszak vagy nem. Legtöbbjük nehéz szívvel szánta
rá magát arra, hogy csatlakozzék a gerillákhoz, habár tudták, hogy
számukra alig van más lehetôség. Raoul szabad helyet csinált az
asztalon, és töltött egy pohár bort Rodrigueznek. Sápadt, beesett
arcára kiült a kíváncsiság.
  -- Mi újság, kapitány?
  Rodriguez sóhajtott.
  -- Hogy vagytok itt?
  Raoul kitekintett az embereire.
  -- Elkezdôdik a várakozás és az unalom. Fegyver kellene, több bor,
jobb koszt meg asszonyok.
  -- Lôszerrel hogy álltok?
  -- A lehetô legjobban, kapitány.
  -- A cél még ugyanaz?
  -- Igen. A katonai támaszpont Talmacban.
  -- Hány emberük van?
  -- Harminc.
  -- Felszerelésük?
  -- Kitűnô.
  -- Kidolgoztál valamilyen tervet?
  Raoul mosolygott. Jól ismerte Rodriguezt. Tudta, nem bocsátkozik
semmiféle kockázatba. Mindent, a legapróbb részletet is elôre rögzíteni
kell. Semmit sem szabad a véletlenre bízni. Úgyszólván minden lépésnek
elôre papíron kell feküdnie.
  -- Holnap kora reggel megmutatom a terveket. Most azt hiszem, legfôbb
ideje, hogy aludni menjünk.
  Rodriguez bólintott. Elnyomta a cigarettáját, lehúzta a csizmáját, és
felkapaszkodott a függôágyba.
  -- Raoul -- szólalt meg kis idô múlva.
  -- Tessék, kapitány.
  -- Mondd, nincsenek néha rossz sejtelmeid?
  -- Dehogy nincsenek. Ha csak a fele valóra válna, tízszer is
meghalnék.
  -- És honvágyad? Nincs néha honvágyad, Raoul?
  A férfi a függôágyban felsóhajtott, kezével egy moszkitó felé
csapott, amely a feje körül zümmögött.
  -- Mi, concienciaiak szinte mindig betegek vagyunk a honvágytól, még
ha vidámnak látszunk is.
  -- Talán, mert soha semmi sem változik, nem gondolod?
  -- Szerintem máris sok minden megváltozott.
  Mi is változott meg tulajdonképpen, kérdezte magában Rodriguez.
Végeredményben nagyon kevés. A gazdagok még mindig semmibe veszik a
szegény embert. Még mindig sok gyerek éhezik és hal meg, mert betevô
falatra sem telik. Az átlagos életkor pedig jóval alacsonyabb itt, mint
szerte a világon.
  -- És mondd, Raoul, meg vagy te elégedve? -- kérdezte. -- Úgy értem,
ezzel az élettel, hogy állandóan bujkálnod kell egyik rejtekhelyrôl a
másikra?
  -- Ennek már csak így kell lennie, kapitány.
  -- Miért kell így lennie, Raoul?
  A másik csak hallgatott, és sóhajtott egyet. Rodriguez cigarettára
gyújtott. Gyufájának fellobbanó fényében egy pillanatra láthatóvá vált
a kalyiba négy deszkafala, a padló, az egész sivár szoba, amelyben
aludniuk kellett. A szomszéd szobában egy férfi száraz köhögése
hallatszott. Raoul elgondolkozva szólalt meg:
  -- Ez az ember valószínűleg tüdôbajos. Ott, ahol én születtem,
gyakran hallani ezt a száraz köhögést. Ezek mindannyian korán
meghalnak, és rajtunk kívül nem gyászolja ôket senki. A pap még
megjelenik a temetésen, a földbirtokos pedig már mást állít be a
helyére. Az orvost még hírbôl sem ismerik. Hát ezért kell ennek így
lennie, kapitány.
  -- Úgy gondolod, Raoul? Van még egy korty innivalód?
  -- Igen, van.
  Rodriguez ivott az üvegbôl, melyet Raoul odanyújtott. Érezte, amint
az erôs ital átjárja egész belsejét. Keze fejével megtörölte a szája
szélét.
  -- Mire gondolsz, Raoul, amikor megölsz egy embert?
  -- Akkor nem gondolok semmire.
  -- Nem érzel valamiféle gyűlöletet vagy megvetést?
  Jó darabig nem jött válasz a másik függôágyból. Úgy tűnt, mintha
Raoul valami megnyugtató választ keresne.
  -- Nem -- felelte végül. -- Nem érzek sem gyűlöletet, sem megvetést.
Egyáltalán nem érzek semmit. Egyszerűen ölök, hogy mások élhessenek.
Érted már?
  -- Azt akarod mondani, hogy szeretetbôl ölsz? -- Raoul még egyet
húzott az üvegbôl, majd átnyújtotta Rodrigueznek, s csak azután
válaszolt.
  -- Ezen még nem gondolkoztam.
  -- Tudod, mi történt, Raoul?
  -- Nem.
  -- Mindannyiunkat Antonio Valencia parancsnoksága alá helyeztem.
  -- És miért?
  -- Mert én még soha ilyen emberrel, ilyen pappal nem találkoztam, aki
ennyire akarná a forradalmat. Hallottál már felôle valamit?
  -- Igen, az emberek beszélnek itt róla.
  -- Érzel gyűlöletet a papok iránt, Raoul?
  -- Hm, gyűlöletet? Hát ôk is a gazdagokhoz tartoznak, kapitány.
  -- Add ide még egyszer azt az üveget!
  Így telt el eddig sok-sok éjszaka, gondolta magában Rodriguez, és
számunkra nem változott semmi. Néhanapján támadást intéztünk egy-egy
katonai támaszpont ellen, és fegyvert, lôszert zsákmányoltunk. Az egész
vállalkozásnak gyorsan kellett lebonyolódnia. Villámgyors támadás,
halottak, fegyverzsákmányolás és mielôbbi visszavonulás. Így ment ez
évek óta. Terror volt ez, tudja ô jól, de így kellett lennie. Néha ô is
elvesztette önbizalmát. Felvetôdött benne a kérdés, hogy miért teszi
mindezt. De íme, most egy pap személyében szövetségesre talált.
  -- Milyen embernek tartod te Antonio Valenciát? -- kérdezte.
  Nem kapott választ. Leghívebb bajtársa mély álomba merült már.

  A következô hetek folyamán a parasztok naponként fölkeresték
Rodriguezt. Legtöbbször apró, sovány lovaikon vergôdtek fel az ôrségig.
Zárt köpenyükben és a tôrkéssel, melyet mindig maguknál hordtak, nagyon
szegényeknek és ágrólszakadtnak látszottak. Megindító módon bíztak
Rodriguezben, hűségük nem ismert határt. Naponként kockáztatták
életüket, hogy a katonai támaszpontról szerzett legfrissebb
értesüléseiket eljuttassák hozzá. Raoul azonnal feljegyezte
tudósításaiknak minden részletét, és néhány hét alatt meglehetôsen
pontos kép alakult ki benne az ellenség tevékenységérôl és szokásairól.
Rodriguez már tudta, hogy a tiszt, aki a támaszpont parancsnoka,
arrogáns, olykor alkoholtól elködösült agyú ember, egy cielói gazdag
ügyvédnek a fia. Lefektetett már néhány falubeli lányt, és fényesre
tisztított csizmát visel, amelyet minden két órában újra kikeféltet. Az
ôrmester hatalmas, durva fickó, akitôl saját katonái is rettegnek. A
támaszpont elôtt katona áll ôrt, aki gépfegyverével az egész utcát
sakkban tartja. Ha valaki belép a házba, ahol a katonák szállása van,
jobb kéz felôl találja a százados szobáját, baloldalt pedig az
ôrmesterét. A legénység három különálló teremben alszik. Ezek mögött
van a lôszerkamra. Ez elôtt ismét ôr áll, aki az épület mögötti
útszakaszt végigpásztázhatja gépfegyverével. Ezek a katonák speciálisan
képzett különítményrôl érkeztek, észak-amerikai szakemberek oktatták ki
ôket a gerillaháború stratégiájáról. Enni, inni bôven kapnak, és többen
közülük vasárnaponként eljárnak templomba. Persze oda is
fölfegyverkezve mennek, és a kis templom úgy fest, mintha megszállta
volna a katonaság.
  A falu maga egyetlen utcából áll. Csatornázása, vízvezetéke,
villanyvilágítása nincs. A vizet egy kilométerrôl kell cipelniük, a
folyóról. Ez fôként az asszonyok feladata. A férfiak egy óriási
kiterjedésű cukorültetvényen dolgoznak, Henrico Mendoza birtokán, aki a
hadseregre és saját testôrségére támaszkodva még mindig rabszolgaként
kezeli munkásait.
  Rodriguez másnap reggel nekilátott, hogy egy kis térképet rajzoljon.
Raoultól eltérôen az volt a megállapítása, hogy a honvédségi támaszpont
stratégiailag rossz helyen fekszik. Az épülettel szemben kissé oldalt
egy keskeny út húzódik, amely a hegyekbe vezet. Ettôl tíz méterre egy
másik út van, amelyet azonban csak nagyon ritkán használnak. Mielôtt
valaki a faluba érkezik, érintenie kell a három katonából álló ôrséget,
amely minden áthaladót tüzetesen megmotoz. A faluból való távozáskor
hasonló számú ôrségbe ütközik az ember. A hosszú utcán tehát senki sem
tehet egyetlen lépést sem anélkül, hogy figyelemmel ne kísérnék
mozdulatait. A katonai támaszponttól mintegy harminc méternyire egy kis
kávéház áll, amelynek söntésében a falubeliek olcsó rumot ihatnak. A
katonák szállásépülete mögött napégette rét terül el, de körülbelül
harminc méterrel odébb már sűrű erdô kezdôdik. Az utat, amely ezen az
erdôn keresztül vezet, szintén fegyveres katonák ôrzik.
  Rodriguez elôtt világos volt, hogy katonai ellenfelével szemben
bizonyos vonatkozásokban fölényben érezheti magát. Itt vannak
szövetségesei, a gerilla-campesinók, ezek az egyszerű földművesek,
napszámosok, akikrôl lerí a szegénység: rongyos a nadrágjuk, az ingük
még rongyosabb, lábukon facipô, fejükön széles karimájú szalmakalap,
jobb vállukon átvetve a gyapjúból készült ruana, de az övükben
természetesen ott a hosszú kés, melyet mindig maguknál hordanak.
  Rájuk támaszkodhat leginkább, mert ôk rejtegetik a zsákmányolt
fegyvereket, és részt vesznek csaknem minden ütközetben.
  Általában nem politikai meggyôzôdésük készteti ôket együttműködésre.
Inkább csak a bosszúvágy, amiért a katonák olyan embertelenül bánnak
velük.
  Rodriguez és emberei éppen úgy öltözködtek, mint ezek a parasztok,
csak akkor öltöttek magukra katonai egyenruhát, amikor támadásra
készültek.
  A gerilla vezetôségnek megvoltak a saját törvényei. Az áruló golyót
kapott, holttestét ismeretlen helyen hantolták el. Aki egyszer
csatlakozott valamelyik gerilla egységhez, többé nem térhetett vissza a
polgári életbe. Ha mégis megkísérelte, mindenképpen meg kellett halnia.
De minden eddiginél fontosabb az a szabály, melynek értelmében a
gerillák soha a legparányibb nyomot sem hagyhatják maguk után, hogy
abból bárki is megfejthesse tartózkodási helyüket. Tűzhelyük parazsát,
de még a cigaretta végeket is a legnagyobb gonddal tüntették el, mert
azt teljes biztonsággal tudták, hogyha közülük bárki a katonák kezébe
kerül, annak menthetetlenül vége. Elôször kihallgatják, aztán megölik.
A sajtóban aztán úgy tálalják, hogy szökési kísérlet közben lôtték
agyon. Rodriguez erre számtalan példát tudott. Nem is olyan régen a
hadsereg katonái így végeztek ki két egyetemistát, akik az összekötôi
voltak egy kórházban.
  Miközben Rodriguez gondolatai kissé elkalandoztak, Raoul lépett be a
kunyhóba.
  -- Itt van egy ember, sürgôsen beszélni akar veled, kapitány.
  -- Kicsoda?
  -- Egy paraszt Talomából.
  -- De hiszen az negyven kilométerre van innen!
  -- Hetek óta keres téged.
  -- Mit akar velem?
  -- Mind a két lányát megerôszakolták.
  -- És mi közöm van nekem ehhez?
  -- Azt mondja, Guillermo de la Cruz volt a tettes.
  -- És honnan tudja ezt?
  -- A saját szemével látta.
  -- És mi történt azután?
  -- Guillermo elmenekült.
  -- Milyen idôsek voltak a lányok?
  -- Az egyik tizenöt, a másik tizenhét éves.
  -- Jó, engedd be.
  A szerencsétlen ember rettenetesen félt, és Rodriguez tudta, hogy
látogatója titokban még mindig a rablók és útonállók vezérét látja
benne. A paraszt termetre alacsony volt, barna, sovány és valószínűleg
beteg is. Rodriguez átölelte, mintha régi barátok lettek volna. Erre
rögtön felragyogott a campesino ábrázata. Szalmakalapját óvatosan a
térdére helyezte, és várta, hogy Rodriguez feltegye neki az elsô
kérdést. Így szokta meg ezt egész életében, és most sem merészkedett
elsônek kinyitni a száját.
  Ami azonban most történt, arra Rodriguez nem számított. Miközben
egymást nézték, a férfi nyugodt arca fokozatosan torzult egy dühöngô
ábrázatává. Rodrigueznek úgy tűnt, mintha saját magát látná
visszatükrözni az elkeseredett ember szemébôl. Vendége kezére nézett,
látta keskeny csuklóit, és ismét érezte a saját csuklója körül a
köteleket, amint a fához kötözve annak idején végig kellett néznie,
hogyan erôszakolják meg a szeme láttára saját lányát és feleségét a
nemzeti hadsereg katonái. Hallotta sikoltozásaikat, összeszorult a
torka. Szája megtelt nyállal, és köpött egyet.
  -- Biztosan tudod, hogy Guillermo volt a tettes?
  A campesino bólintott.
  -- Honnan tudod?
  -- Többször is láttam már a faluban. Mindenki tudja, hogy ô a
gerillák ottani vezetôje.
  -- Egyedül jött?
  -- Nem.
  -- Ki volt még vele?
  -- Két ember. Nem ismerem ôket.
  -- Te is otthon voltál?
  -- Nem, én csak akkor értem haza, amikor a kisebbik lányomat már
megerôszakolta.
  -- Védekezett a lányod?
  -- Igen, kapitány.
  -- És te mit csináltál?
  -- Mit csinálhattam volna? Megfenyegettek, hogy agyonlônek, ha
beleavatkozom.
  -- Gyakran elôfordul az ilyesmi a ti vidéketeken?
  -- Ezt nem tudom, kapitány.
  -- Iszik Guillermo?
  -- Persze, mint mindenki.
  -- Különben milyen ember?
  -- Veszélyes.
  -- Mit értesz ezen?
  -- Elôfordul, hogy pisztollyal fenyeget bennünket. Egyszer a
kávéházban az egész berendezést összetörte.
  Rodriguez bólintott. Jól ismerte ezt. Nem Guillermo az egyetlen, aki
parancsnoksága alá tartozó terület lakosságát rémületben tartja.
Korábban bizonyos fokig maga is ugyanezt csinálta. Mert a gerillák,
akik hozzá hasonlóan most a hegyekben harcolnak, még a polgárháborúból
maradtak vissza. A gyűlölet szította ôket ellenállásra személyes
sérelmeikért. Vagy a liberálisokhoz tartoztak, akik a konzervatívokat
akarták kiirtani, vagy a konzervatívokhoz, akik viszont a liberálisok
életére törtek. Amikor aztán a hadsereg beavatkozott, a hegyekbe
menekültek. A lakosság azonban máig is banditáknak, útonállóknak
tartja, és így is hívja ôket, s mindenki retteg tôlük. Ezekbôl a
szanaszét kóborló csapatokból váltak ki késôbb a gerillák. A módszerek
éppen olyan durvák és kíméletlenek voltak, de a céljaik, a
gondolkozásuk egészen más: Nem értettek egyet a feudális módszerekkel
kormányzó réteg korrupt vezetésével, és az ország helyzetének
megoldására Marx tanainak valóraváltásában látták az egyetlen kivezetô
utat. Céljaik megvalósításához persze meg kellett nyerniük a lakosság
rokonszenvét, mert a gerillaparasztok nélkül semmiféle eredményt nem
tudtak volna elérni. A csoportok ,,Felszabadító Seregnek'' vagy ,,Népi
Fegyveres Erôknek'' nevezik magukat, és minden veszéllyel szembenéznek,
csakhogy az elnyomásnak véget vessenek. És íme, Guillermo de la Cruz,
ez a cielói ügyvéd, aki évek óta a talomai csoport vezetôje, egy
csapásra szétrombolja a művet, amelyet Rodriguez oly sok fáradsággal
hozott létre.
  -- Van valami kapcsolatod a gerillákkal?
  A paraszt a fejét csóválta.
  -- Tudsz arról, hogy hogyan élnek?
  A férfi mosolygott, és lesütötte szemét, mintha ezzel a mosollyal
máris sokat elárulna.
  -- Idehallgass, amigo! -- szólt Rodriguez. -- Most rögtön
hazalovagolsz Talomába. A lányaidat pedig elküldöd az orvoshoz, és
megmondod, hogy a költségeket én fizetem.
  -- És akkor...
  -- A többi az én dolgom.
  -- Mit akarsz ezzel mondani?
  -- Azt, és ezt nyugodtan elmondhatod a barátaidnak, hogy nekünk,
gerilláknak három törvényünk van: nem engedhetjük, és nem bocsátjuk meg
a nôk megerôszakolását, az árulást és a megfutamodást.
  -- De...
  -- Mindháromra halálbüntetés jár.
  A campesino úgy ugrott fel, mintha beleszúrtak volna.
  -- Kapitány, én rettenetesen félek ezeknek a bosszújától.
  Rodriguez fölnevetett.
  -- Nem marad meg, öregem, azokból senki, aki rajtad bosszút állhatna.
Senki az égvilágon.
  A jövevény meglepetten bámult rá. Aztán hirtelen sarkon fordult, és
már szaladt kifelé. Rodriguez még nézett utána egy darabig, majd Raoult
hívatta.
  -- Négy legjobb emberünkkel elmégy Guillermóhoz, és mindkét
hadnagyával együtt kivégzed.
  A következô órákban Rodriguez figyelmesen hallgatta tovább a falusiak
híreit a katonai támaszpontról, amelynek megtámadása napról-napra
közeledett.
========================================================================
2. Kicsoda Antonio Valencia?


  Lopez generálisnak, a dél-amerikai Conciencia Köztársaság nemzeti
szabadsághôsének a szobrát hat fényszóró világítja meg. A fényárban
úszó emlékmű sokkal inkább magára vonja a figyelmet, mint a mögötte
húsz emelet magasságba nyúló luxusszálló, amely napközben gigantikus
gránitbálványként uralkodik a város felett.
  Bruce Cornell szállodai szobájában elgondolkozva dobott egy táviratot
az íróasztalára. Majd ismét fölvette, és másodszor is olvasni kezdte:
,,Antonio Valencia politikai tevékenységét figyelni stop befolyása
erôsödik stop cikk mielôbb érkezzen stop egyelôre Ciellóban maradni
stop sok sikert stop''
  Estherhez fordult és megkérdezte:
  -- Te jobban ismered nálam Concienciát. Kicsoda ez az Antonio
Valencia?
  Esther kivette Bruce kezébôl a táviratot és elolvasta.
  -- Professzor volt az egyetemen -- válaszolta végül.
  -- Csak volt?
  -- Igen, mert elbocsátották.
  Cornell vállat vont.
  -- Beszélhetnél világosabban is. Nem szeretem a rejtélyeket. Ezt
igazán megtanulhatnád már végre!
  -- Végre? -- ismételte a lány erôsen hangsúlyozva a szót.
  Bruce tudta, hogy hibát követett el. Felállt, és az ablakhoz ment. A
háztetôk mögött látta a sötét hegyeket, amelyek mindig kényelmetlen
érzést keltettek benne. Mintha millió más emberrel együtt foglya lenne
ennek a fényűzô városnak, bekerítve egy iszonyatos nyomornegyed
gyűrűjébe.
  -- Igazad van. Hiszen alig négyszer-ötször látlak egy esztendôben.
Nem lett volna szabad ezt mondanom.
  Esther mosolygott.
  -- Én is hibázom. Mihelyt megérkezel, már szaladok hozzád. Nagy
meggondolatlanság.
  -- Miért lenne meggondolatlanság?
  -- Mert minden esetben kockáztatok.
  Magához húzta a lányt, de Esther elhárította a mozdulatot.
  -- Aki semmit nem akar kockáztatni, az nem érdemli meg a boldogságot.
  -- Bizonyára ezért lettél újságíró!
  A férfi tagadólag rázta a fejét.
  -- Nem, biztos, hogy nem ezért. Azt hiszem, én nagyon ritka esetben
kockáztatok. Te sokkal többször veszélyezteted magad ebben a nyugtalan
országban.
  -- Jó. Akkor hát menjünk le a bárba. Ott majd mesélek neked egyet s
mást Antonio Valenciáról.
  Cornell átölelte a lány vállát, és így mentek le a halványan
megvilágított bárba. Bruce két koktélt rendelt.
  -- Salud -- emelte föl poharát.
  Ittak.
  -- Antonio Valencia pap -- kezdte Esther.
  A korty cigányútra ment, Bruce köhögött, és elnevette magát.
  -- Atyaúristen, pap?
  Esther cigarettát dugott a szájába, és kissé megütközve nézett rá.
  -- Miért csodálkozol ezen? Azt akarod mondani, hogy egy papot nem
kell komolyan venni, amikor arról van szó, hogy...
  Bruce mosolygott.
  -- Nem, de hogy a papok a gazdagok oldalán álljanak... És ne is akarj
becsapni, hiszen errôl a témáról te is pontosan úgy gondolkodsz, mint
én.
  -- Biztosan nem, ha Antonio Valenciáról van szó.
  -- Akkor úgy látszik, igen nagy kegyben állhat nálad.
  Hirtelen egy hang szólalt meg a bár hangszórójában:
  -- Szenyorita Grahamet kérik a telefonhoz!
  Esther elnézést kért, és a telefonhoz ment. Legalább tíz percig
maradt távol.
  -- Fontos volt? -- kérdezte a férfi, amikor visszajött. A lány arca
piros volt, de csak a fejét rázta.
  -- Nem, semmi különös. -- Lassan kiitta a poharát, és szempillája
alól figyelte partnerét. Van valami vonzó ebben a férfiban. Nem csupán
markáns arcában, hanem inkább az energiában, amely belôle kisugárzik.
Mozdulatai is arról tanúskodnak, hogy sokkal jobban koncentrál, mint
amennyire odafigyelni látszik.
  -- Ez igen veszélyes ország -- folytatta Esther nyugodtan. -- A mi
hirhedt titkosrendôrségünknek minden szórakozóhelyen, minden
utcasarkon, minden társaságban jelen kell lennie valamilyen formában.
  -- Azt hiszem, most valóban túlzol -- felelte Bruce mosolyogva. --
Honnan tudod ezt ilyen határozottan? Mi dolga lenne például itt
titkosrendôrségnek?
  -- Gondoskodni arról, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van.
  -- Mi az, hogy minden?
  -- Egyik oldalon a kis csoport gazdag, másik oldalon pedig a
szegények hatalmas tábora.
  A férfi lekicsinylôen vonogatta a vállát.
  -- Ezt csak úgy elhitetitek egymással az egyetemen. Elfelejted, hogy
a legtöbb fejlôdésben elmaradt országban ez a helyzet?
  -- Csakhogy nálunk ezt a helyzetet mesterségesen tartják fenn!
  Bruce elnyomta cigarettáját, és közelebb hajolt a lányhoz.
  -- Antonio Valenciáról akartál nekem beszélni, édes.
  Esther bólintott.
  -- Jó. Tegnapelôtt két hallgatót kizártak az egyetemrôl, mert az a
gyanú merült fel, hogy kommunisták. Szociológia tanárunk, Antonio
Valencia azonban védelmébe vette a fiúkat. Kijelentette, egy
demokratikus rendszerben mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját
meggyôzôdése legyen. Azt is mondta, hogy egyáltalán nem ártana
párbeszédet kezdeni a marxistákkal, tekintettel az ország rendkívül
elmaradt szociális viszonyaira. Ezért a kijelentéséért a bíboros ma
egyszerűen kidobta.
  -- A bíboros?
  -- Igen, mert Valencia nem csupán tanár volt az egyetemen, hanem a
diákok lelkésze is, és papnak nálunk nem szabad politikával
foglalkoznia. Ez volt a megindokolás.
  -- És a hallgatók belenyugodtak Valencia elbocsátásába?
  -- Azt hiszem, nem.
  -- A közeli napokban tehát mozgolódásra lehet számítani?
  -- Valószínűleg.
  -- Méghozzá egy pap miatt! Hm. És én még azt hittem, hogy a nemzeti
egyetem a nonkonformizmusáról híres.
  -- Ez igaz is. De Valenciát szintén nonkonformistának lehet nevezni.
  -- Mégis, milyen ez a fickó?
  -- Fiatal, magas, kellemes külsejű. Rendkívüli szónok. Arisztokrata
család fia. Már jegyben járt egy lánnyal, de aztán pap lett, és
Löwenben tanult. Igazi forradalmár. Az egyetemisták lelkesednek érte.
Mindig tettre kész, és a szegények barátja.
  Bruce mosolygott.
  -- Vagyis születésétôl fogva mártírsorsra rendeltetett.
  A lány hirtelen mozdulattal felvetette a fejét.
  Szemében ijedt félelem tükrözôdött.
  -- Mit mondasz?
  -- Mondom: születésétôl fogva mártírsorsra rendeltetett.
  Esther egy pillanatig mozdulatlanul meredt a férfira. Mi ez, talán
jóslat? És ha igen, mi lesz akkor Concienciából? Jobban ismeri ezt az
országot még az Egyesült Államoknál is, ahonnan a családja származik.
Itt mindent szeret: a hôségben izzó nappalokat, a lila fényben derengô
hegygerinceket, az egyszerű falusi embereket, Cielo belvárosának
keskeny utcáit és az egyetemet, amely erôdítményként áll a repülôtér
felé vezetô úton. Élvezi a hatalmas lendületet, amellyel az ifjúság
beleveti magát az ország szociális, politikai és vallási problémáinak
tanulmányozásába. De tisztában van azzal, hogy ugyanez az ifjúság
forradalmár is, és szemben áll szülôkkel, vallással, kormánnyal,
mindennel. A nemzeti egyetem diákjait fölháborítják az országban
uralkodó nyomorúságos állapotok. Egy mindinkább kozmopolitika jellegű,
teljesen elembertelenedett társadalom tudatára ébredtek, s tudták, hogy
ezt a társadalmat szüleik teremtették meg a számukra. És ezeken az
állapotokon gyökeresen változtatni akarnak.
  -- Most mire gondolsz? -- kérdezte Bruce.
  -- Ennek az országnak a fiatalságára. Ismerek fôiskolásokat, akik nem
fogadják el törvényes örökségüket, mert megbocsáthatatlan szégyennek
tartanák. Tudod, milyen nagyszerű, csaknem hôsies jellemvonás ez? Ilyen
példát Európában vagy Észak-Amerikában hiába keresnél. Itt nálunk
viszont mindent megtalálsz: a legnagyobb gonoszságot és a legtisztább
emberi jóságot, a legnemesebbet és a legaljasabbat egymás mellett.
  -- Ezzel nem sok újat mondasz nekem.
  -- Lehet. De te mindezt csak kívülrôl látod, én viszont itt élek a
kellôs közepében.
  -- Talán igazad van. Mondd, nem találkozhatnék Antonio Valenciával?
  -- Ezt most nem tudnám megmondani. Talán keresd föl elôbb a holland
Francisco Verneer professzort.
  -- Ô is pap?
  -- Igen.
  -- És miért éppen ôt keressem meg?
  -- Mert jó viszonyban van Valenciával. Azonkívül az utódja is ô lesz
az egyetemen.
  -- Milyen ember?
  -- Haladó szellemű.
  -- Ismered?
  -- Eddig kétszer találkoztunk társaságban. A maga módján éppen olyan
lebilincselô, mint Antonio Valencia.
  -- Mit értesz azon, hogy a maga módján?
  -- Azonnal észre fogod venni, mihelyt beszélsz vele.
  Két tiszti egyenruhás alak telepedett melléjük a bárszékre.
Barátságtalannak tűntek, Cornell köszönését nem is fogadták. Annál
nagyobb érdeklôdést mutattak Esther iránt. Pillantásaikkal szinte egész
testét végigtapogatták.
  -- Valósággal levetkôztetnek téged a nézésükkel, mintha én itt sem
lennék -- jegyezte meg Bruce kedvetlenül.
  A lány mosolygott.
  -- Tipikus dél-amerikai tulajdonság. Az ember megszokja. Néha egészen
izgalmas.
  -- Szereted, ha néznek?
  -- Talán igen.
  Közelebb hajolt Estherhez.
  -- Mondd, ezek a biztonsági rendôrség emberei?
  Esther vállat vont.
  -- Ezt csak akkor tudod meg minden kétséget kizárólag, ha válladra
teszik a kezüket, és felszólítanak, hogy kövesd ôket. Néha polgári
ruhát öltenek, máskor egyenruhát. Sohasem lehet ôket biztosan
felismerni.
  -- És hogyan védekezik ellenük a lakosság?
  -- Sehogyan. Befogják a szájukat és hallgatnak. Csak baráti
társaságban mernek ôszintén megszólalni.
  -- Te is?
  Egy pincér jött, és közölte Estherrel, hogy a bár elôcsarnokában
valaki beszélni akar vele.
  -- Bocsánat -- mondta a lány, és kiment a pincér után.
  Ez már a második, gondolta Bruce, és nekem nem számol be semmirôl.
Nem árulja el, ki akar vele beszélni, és azt sem, ki kereste telefonon.
  Sötét tépelôdés lett úrrá rajta. Micsoda élet ez itt! A világot
hírekkel kellene ellátnia, de ehhez gyakran semmi kedve. Hírek! Ennek a
szónak manapság úgyis veszélyes csengése van. Hisz alig múlik el nap,
hogy ne tudósítaná a lapját sztrájkokról, gyilkosságokról,
felkelésekrôl. Egész Dél-Amerika forrong. Szinte irigyelte a
vándorárust, aki cigarettát vagy valami más portékát kínálgatott a
vendégeknek, és a pincérek alig tudták kitessékelni. De hol lehet
Esther? Ma feszültnek, idegesnek látszik. Sôt mintha félne is
valamitôl. A tükörbe nézett, ahonnan a bár többi részét is
megfigyelhette. A polcokon üvegek csillogtak, s a kristálypoharak
megtörve szórták szét a fényt. A tisztek hallgattak, csak a bárpincér
szorgoskodott a pult mögött. A rádió halk zenét sugárzott, melyet
reklámhirdetések szakítottak félbe.
  Bruce már negyedórája várt Estherre, és gyorsabban kezdett inni a
szokottnál. Vajon csak ô érzi, vagy valóban ilyen nyomasztó itt a
légkör? Esther végre visszatért. Arca ismét piros volt. Hevesen
lélegzett, mintha messzirôl futott volna.
  -- Úgy látszik, eléggé igénybe vesznek -- fogadta Bruce ironikusan.
  Esther cigarettára gyújtott.
  -- Hogy érted ezt?
  -- Úgy, ahogy mondom. Az ember elmegy egy csinos lánnyal randevúzni,
és egyszer csak azt veszi észre, hogy partnerének eközben egy sereg más
tennivalója akad. Az ilyen dolgok is hozzátartoznak ehhez az országhoz?
  -- Talán igen. De miért zavar ez téged? Idejössz egy évben négyszer-
ötször, és csak ilyenkor látjuk egymást. Egyébként meg csak leveleket
írogatunk egymásnak. Ez minden. Nincs jogod ahhoz, hogy a dolgaimmal
törôdj, ezt beláthatod.
  Egy férfi lépett be, és halk hangon sört rendelt. Amikor körülnézett
a bárban, a két tiszt feltűnés nélkül távozott. A jövevény
elhanyagoltnak látszott. Amolyan töpörödött fickó, nagy kék szemmel és
olyan ábrázattal, amely a legsürgôsebben borotválkozásra szorult. Kezei
aprók, ruhája szennyes, gyűrött.
  -- Ma egy kicsit kihalt ez a helyiség -- szólt barátságos hangon
Cornellhez.
  Cornell bólintott.
  -- Nem tesz semmit, kellemes társaságban vagyok.
  Az idegen végigmérte Esthert. Pillantása oly végtelen leértékelést
fejezett ki, hogy a lány megborzongott tôle. A férfi hideg, érzéstelen
szeme teljes érdektelenséget tanúsított, ahogy a homoszexuálisok néznek
a másik nemre. Esther azonban rögtön látta, hogy nem az. Egy ragadozó
szemei tekintettek felé, mint valami zsákmányra.
  -- Üzletember? -- kérdezte Cornellt.
  -- Nem, újságíró vagyok.
  A férfi összeszorította ajkait, de egy pillanat múlva már ismét
mosolygott.
  -- Az ön számára, szenyor, bôven kínálkozik anyag ebben az országban.
Meglehetôsen sok tennivalója lesz. Szokott írni politikai cikkeket is?
  Bruce megérezte a veszélyt.
  -- Nem. Sokkal inkább érdekel az archeológia és az antropológia.
  A kis ember sovány gyermekkezein három hatalmas gyűrű csillogott.
Türelmetlenül tologatta ôket ide-oda. Elôször a középsô ujjával, aztán
a gyűrűs, végül pedig a kisujjával játszott.
  -- Miért ássa el magát a múltba, amikor a jelen sokkal érdekesebb?
  -- Tényleg?
  -- Biztos. -- Hangja álmodozóan csendült. -- Évek óta kemény harc
folyik nálunk, szenyor, anélkül, hogy a külvilág fölfigyelne ránk.
Pedig higgye el, érdekes harc ez. Egyik oldalon a konzervatívok, másik
oldalon pedig a liberálisok. A konzervatívokat katolikusoknak is
nevezhetnénk, míg a liberálisok a baloldali orientáció hívei. Persze
köztük is találni katolikusokat, de ezek bizonyos fokig szemben állnak
a klérussal. Néhány éve például az történt, hogy egy falu liberálisai
rárohantak ugyanannak a községnek konzervatív lakóira. El tudja
képzelni, mit műveltek? Kölcsönösen lemészárolták egymást. Nem valami
szép idôtöltés ugyan, de így esett. Egyébként ma találták meg Carlos
Cazusnak, ennek a nálunk igen közismert személyiségnek a holttestét.
Meggyilkolták. Gondolom nem lehetett neki valami kellemes. De ilyesmi
nálunk is csak egyszer fordulhat elô az emberrel.
  A férfi hideg halszemeivel figyelmesen pislogott, miközben vékony
ujjaival a bárasztalon dobolt.
  -- Még az ilyen eset se lenne érdekes egy tudósító számára?
  Cornell tagadólag intett.
  -- Miért, szenyor? Ön talál valami érdekességet egy gyilkosban? Mert
én nem.
  -- Tehát nem gondol a lapjára?
  Arca továbbra is barátságos maradt. Mindkettôjüket meghívta egy
koktélra.
  -- Tudja szenyor -- folytatta --, a mi országunk a legérdekesebb
egész Latin-Amerikában. Ön is észreveheti, hogy nálunk beszélik a
legszebb spanyolt, hogy rangos egyetemeink, szép templomaink és
hatalmas palotáink vannak, hogy nekünk van a legérdekesebb archeológiai
gyűjteményünk. Pénzünk stabil, exportunk kiterjedt, kávénk különlegesen
finom, asszonyaink pedig vonzók, szenyor. És most jó éjszakát.
  Felállt, meghajolt, és a kijárat felé indult.
  -- Ki volt ez, az ég szerelmére? -- kérdezte Cornell a bárpincért.
  Az csak vállat vont, és tovább mosogatta a poharakat.
  -- Miért mentek el a tisztek? -- fordult Estherhez.
  Esther mereven nézett maga elé.
  -- Mert féltek -- szólt halkan.
  -- Féltek?
  -- Igen. Még mindig nem érted?
  -- Mindenesetre egy hivatásos rablógyilkost éppen ilyennek képzelek,
mint ez az alak. Csak nincs valami köze hozzád?
  -- Ne légy bolond, Bruce! De ha nincs ellene kifogásod, most
hazamegyek. Nem kell elkísérned, itt áll a kocsim a szálloda elôtt.
  -- Miért lett egyszerre olyan sürgôs?
  -- Fáradt vagyok. Hagyj csak nyugodtan. Majd találkozunk.
  Bruca ránézett a lányra. Hirtelen sokkal többet jelentett számára,
mint valaha is gondolta.
  -- Nem tudnál nekem most mindent elmondani, Esther?
  -- Mit mondjak el?
  -- Tudod te azt jól.
  -- Mennem kell, Bruce. Ne gyere, maradj csak ülve, egyedül is
kitalálok. A viszontlátásra holnap!
  Már el is tűnt, s amikor Bruce felocsúdott, már egyedül volt. A
bárpincér feléje hunyorított a szemével.
  -- Érdekes kis hölgy, mi, szenyor? Gyakran szokott idejárni.
  -- Gyakran?
  -- Ó, nagyon is.
  -- És kivel?
  A pincér fejét rázta.
  -- Hát a nevüket nem tudom.
  -- Férfiakkal?
  -- Igen. Egyetemistákkal, úgy gondolom.
  Errôl neki sohasem írt. Mirôl is tulajdonképpen? Az apjáról,
szociológiai tanulmányairól, a barátnôirôl. De férfiakról soha. Vajon
miért nem? Mindenesetre elgondolkoztató. És miért kellett most olyan
hirtelen eltűnnie?
  -- Furcsa ország ez -- mondta hangosan a pincérnek.
  A barna arc elmosolyodott, de rögtön utána megmerevedett.
  -- Nagyon furcsa, szenyor,... nagyon is furcsa.
  -- Maga mit ért ezen?
  A bárpincér minden figyelmét a poharakra összpontosította. Barna,
mélabús arcának egyetlen vonása se rezdült, és nem szólt többé egy szót
sem.

  Másnap este Bruce Cornell becsöngetett Francisco Vermeer
professzorhoz. Telefonon már megbeszélték, tudta tehát, hogy nyolc óra
körül várják. Magas, ôszhajú, szemüveges, rendkívül kifejezô arcú férfi
nyitott ajtót. Úgy üdvözölte, mintha régi barátok lettek volna. A szoba
rendetlen volt, könyvek, folyóiratok hevertek szanaszét. Egy
négyszögletes asztalon lemezjátszó, hanglemezek, arrébb egy üveg whisky
két pohárral, az egyik üresen állt, másik pedig félig megtöltve.
  Vermeer kényelmes székkel kínálta, és kérdés nélkül whiskyt töltött
neki.
  -- Ön újságíró?
  Cornell bólintott
  -- És mirôl szeretne velem beszélgetni?
  Bruce elôhúzta zsebébôl a táviratot és átnyújtotta. A professzor
összeráncolt homlokkal olvasta, majd egyhajtásra kiitta poharát.
  -- Nevetséges távirat annak, aki jól ismeri az itteni állapotokat.
  -- Hogy érti ezt?
  -- Egészen egyszerűen. Ennek a szövegnek a másolata már tegnap Garcia
rendôrezredes íróasztalán feküdt.
  -- Gondolja?
  -- Biztosan tudom.
  -- De most...
  Vermeer professzor azonban félbeszakította.
  -- Azért jött, hogy segítsek önnek kapcsolatot teremteni Valencia
barátommal?
  -- Nem egészen, professzor úr. Szeretném a véleményét is hallani az
egész ügyrôl. Nézetem szerint ennek az országnak a sajtója egy kissé
eltúlozza Antonio Valencia jelentôségét.
  Vermeer egy darabig szótlanul nézett.
  -- Megengedi, hogy szavait értelmezzem, Cornell úr? Önnek semmi kedve
sincs ehhez a feladathoz. Azt reméli, hogy Valencia valami
jelentéktelen személyiség, de legalábbis unalmas alak. Már maga a
légkör sem tetszik önnek Concienciában. Az elsô adandó alkalommal
legszívesebben elpárologna innen. De hadd terheljem meg újságírói
lelkiismeretét. Mondhatnám azt is, hogy igaza van, ha elmegy. De mégsem
teszem. Tudja tulajdonképpen, hogy kivel beszél?
  -- Hogyne. Valencia atya barátjával.
  -- Nem így gondolom. Miért fontos önnek éppen az én véleményem? Uram,
én csak egy csavargó vagyok, egyszerű csavargó az Isten kegyelmébôl.
Megmondom egész röviden, ki vagyok. Aztán maga döntse el, hogy megiszik-
e velem még egy pohár whiskyt, vagy pedig minden velem töltött további
percet fölösleges idôpocsékolásnak tart. Nézze, így lehetne az életemet
megfogalmazni: Semmi sem idegen tôlem, ami emberi. Tudja, mit jelent,
ha ezt egy pap szájából hallja? Tudja, mit jelent számomra érezni azt,
hogy sokan képtelenek mások lenni, mint amik, mert fejlôdésük csak
egyetlen irányban halad elôre? Látni, hogy mennyi a haszontalan korlát,
az akadály, rádöbbenni arra, hogy akik harcolnak ellene, mit sem tudnak
egymásról? És tudja mit jelent tapasztalni olyan emberek jóindulatát,
akik helyzetüknél, állapotuknál fogva tudnak és akarnak is másokon
segíteni, de a cselekvésben képtelenek elszakadni saját
elgondolásaiktól? Megérti ön ezeket, az emberi létnek ezt az elképesztô
sokoldalúságát? Megérti a magány, a szenvedés és az unalom értékét? Azt
a felismerést, hogy mindennek megvan a maga értelme? Megérti a szeretet
felsôbbrendűségét a tudománnyal szemben? A szeretetnek azt a
képességét, hogy csaknem mindent megért, kiegészít és megbocsát?
Megértené Isten jelenlétét az életben, de majdnem teljes hiányát a
könyvtárakban? Elég érthetôen fejeztem ki magamat?
  Bruce kiitta a poharát, s csak utána szólalt meg.
  -- Ez úgy hangzott mint valami hitvallás, professzor úr.
  Vermeer szeme egy pillanatra az újságíróra szegezôdött, majd hangosan
elnevette magát, közben pedig újra töltött vendégének.
  -- Annak is vehetjük -- mondta csaknem jókedvűen. -- Talán kicsit el
is túloztam, de hát végtére is elôbb-utóbb hozzá kell szoknom, hogy
elôadásokat tartsak.
  -- Úgy hírlik, ön Antonio Valencia kiszemelt utóda. Igaz lenne ez,
professzor úr?
  -- Látom, jól tájékoztatják.
  -- Mit gondol, miért kaptam ezt a táviratot?
  -- Mondhatnám azt is, hogy nagyon egyszerű okból: Nálunk Valencia
most körbejár, és mindenütt elhelyezi a maga jól idôzített politikai
bombáját, mely aztán egy szép napon robbanni fog.
  -- Miféle ország ez tulajdonképpen, professzor?
  -- Csodálatos ország. A forradalmi Mexikónak egy változata.
Klerikális ország, ahol a püspökök a legmagasabb társadalmi
osztályokból származnak, a papok pedig a jobbmódúak közül. Olyan ország
ez, amely tele van hittel, reménnyel, kétségbeeséssel, az emberi élet
megvetésével. Olyan ország, amely fölött ott leng a láthatatlan zászló,
s a zászlón ez a jelszó: szabadság. Elég világos ez önnek?
  -- Nyugtalanság uralkodik?
  -- Jobban, mint kellene. De a népnek eddig nem volt vezetôje. Kezdi
most már megérteni Antonio Valencia jelentôségét? Cornell a fejét
rázta:
  -- Hogy ôszinte legyek, nem.
  Vermeer professzor levette a szemüvegét, és maga elé tette a kis
asztalra, melyen félig töltött whiskys pohara állt. Lehunyta szemét.
Cornell cigarettára gyújtott, és kényelmesen elhelyezkedett a
karosszékben.
  -- Rendkívül érdekes ország ez, Cornell úr, és ezért is érzem magam
itt bizonyos tekintetben otthon. A furcsa emberek elôbb-utóbb
megtalálják a maguk furcsa országát. Úgy vonzza az ôket, mint a tenger
a hajósokat. Tudnia kell, hogy számomra gyakran nagyon nyomasztóak
voltak azok az országok, ahonnan idekerültem. Ott az ember túlságosan
gyakran találja magát szemben olyan megállapításokkal, ítéletekkel,
melyek csupán az önmagára figyelô, barokk stílusú vallásos életben, a
tetszelgô polgár önelégült életszemléletében vagy esetleg a valóban
meglevô történelmi hagyományokban gyökereznek. Érti, mire gondolok?
  Cornell leverte cigarettájáról a hamut.
  -- Nem, nem egészen, professzor úr! -- Vermeer szemében felfedezte a
türelmetlenséget. Élvezte jelzôinek kiemelt hangsúlyát, amint szinte
dacosan megnyomott egy-egy szótagot.
  -- Elôször rólam kell megtudnia egyet s mást, Cornell úr, különben --
bármilyen furcsán hangzik -- nem tudok önnek Antonio Valenciáról
beszélni.
  Egy pillanatig hallgatott, majd hirtelen folytatni kezdte.
  -- Látja kérem, én sokkal korábban találkoztam az utca Krisztusával.
Az iránta érzett hihetetlen szeretetet pedig megtaláltam a vallásos
nevelésnek csaknem teljes hiányában felnôtt emberekben is. Megtanultam,
hogy az általunk ,,hitetleneknek'' nevezettek Krisztusa az egyetlen
lehetséges norma és kiindulópont, ha meg akarjuk érteni a marxistákat,
mivel ôk az egyszerű embernek, az utca emberének felfogása szerint
akarják a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amit Krisztus az ember
fáradtságáról és megterhelésérôl hirdet. Nyomasztó felfedezés volt
számomra, hogy ezek a gondolkodók éppen minket: papokat és gyakorló
keresztényeket tartanak hitetlennek -- anélkül persze, hogy ezt a
kifejezést használnák --, s ugyanakkor mi bélyegezzük meg ôket ezzel a
jelzôvel.
  Cornell bólintott, és ismét töltött magának a whiskybôl, miután erre
Vermeer csaknem türelmetlen mozdulattal biztatta.
  -- De ha ön Európában annak idején ebben a fölfedezésben megtalálta
további tevékenységének jelzôtábláit, miért nem dolgozik itt, ebben az
országban is a szegények között? -- kérdezte, némi éllel hangjában.
  Vermeert nem hozta ki sodrából ez a támadás. Még csak kedvetlenség
vagy bosszúság sem érzôdött válaszából. Elgondolkozva tette fel ismét a
szemüvegét, és kissé figyelmesebben vette szemügyre Cornellt.
  -- Nézze, Cornell úr, én voltam munkáspap is: munkás a munkások
között. És többet tanultam ott tôlük, mint képzeli. De itt, ebben az
országban megértettem, hogy fontosabb dolog megváltoztatni a vezetô
rétegek mentalitását, gondolkodásmódját, mint az, hogy korábbi életemet
folytassam. Ehhez azonban az szükséges, hogy a vezetôkhöz tartozzam,
hogy én is egy legyek közülük, hogy valóban tapasztalatból
beszélhessek, és az ô igényeiket is ismerem. Vegyük például a nemzeti
egyetemet, ahová valószínűleg meghívást kapok. Valencia meséli, hogy
van az egyetemen néhány fiatalokból álló csoport, melynek tagjai az
emberi léttel kapcsolatban határozottan pozitív álláspontot vallanak.
Ezek a fiatalok most azon fáradoznak, hogy megtalálják az utat,
miképpen lehetne az élet igenlésével, a kereszténység örömteli
vállalásával is boldogan élni, ugyanakkor e beállítottság révén az élet
megvetésének spanyol hagyományával szakítani. Most már jobban megért
engem?
  Az utolsó kérdés úgy hangzott, mint egy lövés dörrenése.
  -- Hallottam, hogy ön Rómában is tartott elôadásokat, és rendjének
kolostorában élt. Hogy tetszett ott önnek? Nem, igazán nem kell rá
válaszolnia, ha nem akar. Ha úgy tetszik, ki is dobhat.
  Vermeer felállt, odament a lemezjátszóhoz, és feltett rá egy lemezt.
A félhomályban Cornell felé fordult.
  -- Ön tehát tudni akarja, miért él egy szerzetes bérházban ahelyett,
hogy pontosan járna az imádságokra, és hogy miért nem tölti életét
inkább rendházának cellájában. Jól értettem?
  Cornell csak bólintott anélkül, hogy egy szót szólt volna. Nem akarta
szavakkal megtörni a feszültség és a szenvedélyesség atmoszféráját.
  -- Jó, megpróbálom elmagyarázni olyan világosan, amennyire
lehetséges. Meglehet, hogy csupán az emberi életforma védelme az, ahogy
most élek. De meglehet az is, hogy ön elôtt nyilvánvalóvá válik:
rosszul ítélt meg eddig engem. Az elsô esetben én is örülnék. A második
változat viszont csak önnek tetszene.
  -- Miért beszél ezekrôl a dolgokról éppen énnekem?
  Vermeer csak legyintett, és újra leült. Kissé elôredôlt, ujjai
idegesen játszottak poharával.
  -- Valami rendkívülit talál abban, hogy ezekrôl önnek, a csaknem
teljesen idegennek ilyen sokat beszélek? Nos, ha tudni akarja, ezt nem
azért teszem, mert például érdekes egyéniségnek tartom önt, vagy mert
tudom, hogy jól ismeri ezt a kontinenst, és sokat ír róla. Egyszerűen
azért beszélek, mert meg akarok szabadulni valamitôl. Valószínűleg
ugyanúgy megtenném, ha ön helyett egy kôszobor ülne elôttem.
  Cornell bólintott, s hangja egészen lehalkult, amikor válaszolt.
  -- Hálás köszönet a rendreutasításért, professzor úr!
  -- Ez nem volt rendreutasítás, még kevésbé szándékos megalázás vagy
hasonló. Ez egyszerűen a valóság.
  -- Folytassa kérem!
  -- Nem volt nekem Rómában semmi kifogásom a szemlélôdô szerzetesek
ellen, sem a szent jámborságban és visszavonultságban élô rendtársak
ellen, akik kezüket skapuláréjuk alatt összekulcsolva ájtatosan
vonultak az imakórusba, egész életüket ennek a különben stílszerű és
esztétikus létformának szentelve. De mit tegyek az Isten országáért, ha
a hagyományt, a kórust és a pontosságot a vallási tökély elemeiként
szemlélem, viszont tagadom, hogy bármi köze lenne a világhoz és annak
eseményeihez? A kolostor falai mögött reggel öt órakor kezdôdik az
élet, Cornell úr. Nekem tehát ebben az idôpontban részt kell vennem a
kórusban. Nos, nincs semmi kifogásom a kórus ellen. Breviáriumot akkor
is végzek, ha egyedül vagyok a vadonban, vagy ha holtfáradtan érkezem
haza lelkipásztori munkámból. De tételezzük fel, hogy például
háromnegyed ötkor felkeres valaki, akinek az életét jól ismerem, és
fontos dologban beszélni óhajt velem. Mondhatom én ennek az embernek öt
órakor, hogy most eridj, barátom, és csak holnap gyere újra, mert nekem
most dolgom van, nem érek rá? Látogatóm ügye sürgôs, nem tűrhet
halasztást. Bár holnapra talán elhárul feje fölül a vész, de ez mit sem
változtat azon, hogy pillanatnyilag nagy bajban, kétségbeesett
állapotban leledzik, és azonnali segítségre szorul. Én mindig
meghallgatom ezeket az embereket, aztán ilyen vagy olyan tanácsot adok
nekik --, mert szeretem ôket.
  -- Rómában rendtársaim úgy vélekedtek errôl, hogy semmibe veszem a
rendház fegyelmi szabályzatát. Én azonban úgy érzem, a dolgoknak megvan
a maguk természetes értékrendje. Megpróbáltam ezt megértetni velük, de
nem sikerült. Magamnak kellett hát kézbe vennem a magam sorsát. A
teljes felelôsség engem terhel ezért. Az életet mások számára is
elviselhetôbbé kívántam tenni, még akkor is, ha ezáltal az enyém
megnehezült. És ez, úgy gondolom, itt sem lesz másképpen.
  Vermeer professzor hirtelen szünetet tartott, és leállította a
lemezjátszót. Valahonnan Mozart-muzsika szűrôdött a szobába.
  -- Úgy látszik, Valencia itthon van.
  -- Talán ô is itt lakik?
  -- Meglepi ez önt?
  Cornell le-föl járkált a szobában. Aztán megállt Vermeer elôtt, és
hangjában nem kis nyomatékkal megkérdezte:
  -- Ez most az ön életrajza volt vagy Valenciáé?
  Vermeer mosolygott.
  -- Az enyém. Miért? Csak nem fedezett föl közös vonásokat?
  -- Azt még nem tudom, de hogy némi hasonlóságnak lennie kell, abban
biztos vagyok.
  -- Némi hasonlóságnak? Soknak is, Cornell úr! Önnek Valenciát az itt
uralkodó katolikus gondolkodásmód szemszögébôl kell vizsgálnia. Kezdjük
mindjárt a bíborossal. Mint az egykori államelnök fia, feltétlen
engedelmességet követel mindenkitôl. Ha megfigyeli, legtöbbször egyes
szám elsô személyben beszél. Szentül meg van gyôzôdve arról, hogy az
egyház tökéletes intézmény, mivel isteni eredetű. Ebben az intézményben
tehát egyesek parancsolnak, míg mások, vagyis a többség
engedelmeskedik, természetesen nem csak az egyháznak, hanem az államnak
is. Vitáról szó sem lehet, a parancsok helyességének kétségbevonásáról
még kevésbé. A papoknak eleve tilos politikával foglalkozniuk. Még
akkor is, ha erre saját lelkiismeretük kényszerítené ôket. Ha tehát
tisztán akar látni, meg kell értenie azt a rendszert, amelyben mi itt
élünk. Önnek fogalma sincs arról az áthidalhatatlan szakadékról, amely
akár a liberális, akár a konzervatív uralkodó körök és a széles tömegek
között tátong. Mindenek fölött pedig ott tornyosul az egyház, az
elérhetetlen és megfoghatatlan hatalom. Ez a hatalom, mint mondják, az
Istentôl származik ugyan, de az egyházban, az államban és a munkaadóban
testesül meg. Vidéken még ma, a huszadik században is vannak parasztok,
akik -- bármilyen hihetetlenül hangzik -- abban a hiszemben élnek, hogy
Isten ôket a földbirtokosok gondjaira bízta. Még hálát is adnak, amiért
a gondviselés ily kegyes volt hozzájuk. A hegyekben viszont ott vannak
a banditák, akik egyáltalán nem zavartatják magukat Istentôl, még
kevésbé törvényeitôl. A képet még teljesebbé teszik azok a parasztok,
akiknek éhen kell halniuk, mert nincs egy talpalatnyi földjük sem.
Vegye még számításba az összlakosság kilátástalan nyomorát, az
analfabétizmust, a magas gyermekhalandóságot, nem beszélve a
negyvenezer leprásról, akik közül csak hatezer részesül orvosi
kezelésben!
  -- De hiszen ez valóságos vulkán!
  Vermeer professzor bólintott.
  -- Ez bizony vulkán, amely működésbe lépett. Jöjjön csak közelebb az
ablakhoz! Látja ott azt a magas hegyvonulatot? Elôttünk húzódik észak-
déli irányban több ezer kilométer távolságra. Ezen a vidéken találja
meg a mezôgazdaságilag megművelhetô területek legnagyobb részét. De itt
tanyáznak a banditák is -- a bandolerók, -- ezek a kemény fickók, akik
elôtt a politikusoknak már semmi hitelük sincs, és akik a
jogszolgáltatást is teljesen a maguk kezébe vették. A hadsereg és a
titkosrendôrség halálra üldözi ôket, de búvóhelyeik elsôrangúak, és a
lakosságnak eszébe sem jut, hogy elárulja ôket. Itt aztán tényleg
működésben van a vulkán, Cornell úr. Kitörése eddig mintegy százezer
ember életébe került.
  -- Nem a Hegyi Boldogasszony szobra áll odafent?
  -- De igen, kissé jobbra, ahol a fényszórókat látja. A templom
bejárata felé vezetô lépcsôkön véresre horzsolt térddel csúszkál
szegény és gazdag egyaránt, kétoldalt pedig a legförtelmesebb
koldussereg, amelyet egyáltalán el tud képzelni.
  Vermeer visszaindult a szobába, miközben Cornell továbbra is az
ablaknál maradt. Kint elcsendesült a világ. Az autódudák lármája
elnémult, csak a járókelôk lépteit lehetett hallani. A szemközti
ablakok rácsosak voltak, a nagy házakat vaskerítés választotta el a
külvilágtól.
  Cornell egy darabig még szótlanul nézett ki az ablakon. Vermeer se
beszélt tovább. Aztán Cornell elbúcsúzott, lement a lépcsôn, és már
kint találta magát a csillagfényes égbolt alatt. Elindult a
városközpont felé. Közben arra az emberre gondolt, akirôl Vermeerrel
beszélgettek. Egy dolog világossá vált elôtte a beszélgetés folyamán:
ez a pap, ez az Antonio Valencia egy forradalmár, egy lázadó, aki
hazájának látszólag szilárd rendjét alapjaiban akarja felforgatni. Az
ilyen vállalkozás pedig Concienciában életveszélyes. Cornell feltette
magának a kérdést, vajon számíthat-e egyáltalán valamilyen eredményre
egy ilyen magányos, egyedülálló személy, akinek politikusok hatalmi
csoportjaival, bankárokkal, sajtómágnásokkal, nagybirtokosokkal és
egyházi tekintélyekkel szemben kell kivívnia a maga igazát. Számíthat-e
eredményre, még ha az ország lakosságának nagy része támogatja is
törekvéseit.
  Átvágott a tarka mozaiklapokkal díszített téren, szállodája irányába,
és szemügyre vette a katedrális és a bíborosi palota sötét körvonalait.
A palota lépcsôin leterített újságpapírokon koldusok feküdtek és
aludtak. Cornell meggyorsította lépteit, és csaknem vidám volt, amikor
végre mély karosszékébe ereszkedhetett, s megkérdezhette a pincért, nem
kereste-e valaki telefonon.
  -- De igen, a szenyorita hívta fel önt, uram -- válaszolt a pincér. -
- Azt kérdezte, fel tudná-e ôt keresni holnap.
  Cornell kiürítette poharát, és felment a szobájába. Amikor bezárta
maga mögött az ajtót, fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Hogy lehet
valaki olyan idióta, gondolta magában, hogy egy népért harcol, egy
olyan népért, amely még a saját Istenétôl is engedi elnyomni magát, és
amely már teljesen a gazdagok rabszolgájává süllyedt. Levetkôzött,
ágyba bújt. Hirtelen heves vágy fogta el Esther után, mintha a lány meg
tudná szabadítani attól az érzéstôl, amely elhatalmasodott rajta.
Elmosolyodott, és mély, álomtalan álomba merült.
========================================================================
3. Nincs bocsánat


  Conciencia biztonsági rendôrségének épülete, az úgynevezett Seguridad
Nacional sivár, barátságtalan kaszárnyára emlékeztet. Ezért Cardona
Garcia ezredes a megbeszéléseket szívesebben tartotta a tiszti klubban,
amely Cielónak egy barátságosabb kerületében fekszik. Ez a középület
sokkal inkább megfelelt ízlésének a maga hatalmas parkjával,
uszodáival, teniszpályáival, játszóterével, lóistállójával, meghitten
berendezett bárjával és üléstermeivel, amelyeket a különbözô
tartományok címere és a katonai ezredek lobogói díszítettek. Itt igazán
el tud mélyülni gondolataiban. Különösen, ha a parkban sétál. Ha pedig
kedve tartja, benéz egy kicsit gyakorolni a lôterembe, ahol bábukat
állítottak fel erre a célra. De legszívesebben Carlos Mendoza
századossal társalog. A százados ismerte Garcia munkakörét. Soha sem
mutatta azonban, hogy tudja, milyen tevékenységet folytat az ezredes.
  -- Próbálja csak ki ezt az Izraelbôl származó fegyvert, ezredes.
Huszonöt lövetű automata géppisztoly. Aztán itt van az M-14-es mintájú
amerikai gépfegyver meg a browning rendszerű automata fegyver. Amikor
hallani fogja a dörrenéseket, szépen elképzelheti, katonáink hány
banditát terítenek le az Andokban ezekkel a puskákkal.
  Garcia ezredes barátságosan nézett a századosra, és homlokán nem
látszott redô, amikor válaszolt.
  -- Hozzáképzelhetem még azt is, hogy a banditák a mi katonáink közül
hányat terítenek le ugyanígy.
  Villámként tűnt fel képzeletében Rodriguez, akinek a fényképe --
hosszú, fekete, négyszögletesre nyírt szakállal, éles sasorral, széles
vállakkal és sötét, csaknem fekete szemekkel -- ott függött a teremben.
  Amikor kézbe vette a fegyvert, és a bábura célzott, annak maszkja
egyszerre Rodriguez ábrázatává változott. Garcia minden habozás nélkül
beleeresztett huszonöt golyót a bábu szívébe. Mendoza figyelmesen
szemlélte az eredményt, majd ujjaival pattintva megjegyezte:
  -- Nem szerettem volna a bôrében lenni, ezredes. Meg sem szólalhattam
volna, máris elintézett.
  A kis ember kifejezéstelen arccal bólintott.
  -- De ne higgye, hogy én egész életemben csak bábukra lövöldöztem.
Ehhez túl drágák lennének ezek a masinák. No, a viszontlátásra!
  Elgondolkozva ballagott végig a széles folyosókon és a vörös
szônyeggel borított lépcsôkön az ezredparancsnoki tanácsterem felé,
ahol már hatan vártak rá. A megbeszélést André Salazar
igazságügyminiszter vezette. Külsejére nézve vizsgálóbírónak látszott.
Garcia elôre tudta, mirôl fognak beszélni. Bevezetôjében Salazar az
államelnökrôl szólt néhány szót. Beszélt az elnök gondjairól és
elképzeléseirôl. Aztán egy darabig hallgatott, maga elé nézett, és
rátért a legfontosabb problémára. Nem kétséges, hogy mi lehetett ez.
Antonio Valencia és Rodriguez Tobar, a hegyekben rejtôzô gerillák
vezetôje.
  Valenciát illetôleg Garciának nem voltak kétségei. Büszke volt arra,
hogy a papnak és azoknak, akik vele érintkeznek, minden lépését
ellenôrzi, Valenciának pedig a telefonbeszélgetéseit lehallgatja.
Pontosan tudja tehát, mit tervez a fiatal lelkész. Hiába, mindent elôre
be kell kalkulálni, mindenre idôben fel kell készülni.
  Rodriguez ezzel szemben sokkal keményebb dió volt. Állítólag
kapcsolatban van és együttműködik Valenciával, de ezt mindaddig nem
lehet bebizonyítani, amíg Rodriguezt nem sikerül kézrekeríteni. Máig
sem tudja senki a tartózkodási helyét. A gerillavezér jól tisztában van
azzal, hogy saját biztonsága érdekében mind gyakrabban kell a hegyek
közé rejtôznie.
  André Salazar Garciára pillantott, és a rendôrfônök tudta, most oda
kell figyelnie.
  -- Uraim, a helyzet a következô: Akivel a legtöbb problémánk van,
rendkívül tehetséges tudós, ugyanolyan rendkívül nagytehetségű szónok
és kiemelkedô papi egyéniség. Gondolom, mindannyian ismerik. A Rua
Maióban lakik, anyjával. Már egyetemi hallgatóként kitűnt
zsenialitásával. Maga köré gyűjtött egy csomó fiatalt, és a társaságot
elnevezte ,,Los Amigos''-nak. Megbeszéléseiket a szülôi ház falain
belül, családias légkörben tartották, a jelenlegi tevékenységének
gyökereit is itt kell keresnünk. De talán mégsem egészen. Késôbb
beutazta Európa országait, és értesülésem szerint igen intenzíven
tanulmányozta a nagy pápai enciklikákat. Amikor visszatért, a
nyomornegyedek életével foglalkozó tanulmányán dolgozott, sôt ô maga is
lakott egy ideig ilyen nyomortanyán. A tudósítás, amelyet ott szerzett
tapasztalatairól késôbb közzétett, meghökkentô volt. Uraim, ezzel az
emberrel, ezzel az Antonio Valenciával bajok vannak. Amikor Európában
járt, marxista befolyás alá került, és ez itt Concienciában igen
veszélyessé teszi ôt. Pillanatnyilag keveset tudunk ellene tenni, mert
ha valamit kezdeményezünk, a diákság forradalmi megmozdulása az egész
országban csaknem biztosra vehetô. Elnökünk kívánsága szerint tehát
hagyjuk ôt békében. Mindenekelôtt azért, mivel csak föltevéseink
vannak, de semmi biztos terhelô adat nincs a kezünkben. Vagy önnek
máris van, Garcia ezredes?
  Az ezredes nem válaszolt azonnal. Körülnézett a társaságban, és
rögtön látta, hogy ô itt az egyetlen, akinek ebben a kérdésben kellô
értesülései vannak.
  -- Így azért nem mernék fogalmazni, excellenciás uram -- szólt
nyugodtan. -- Antonio Valencia igen óvatos ember. Ez persze nem
változtat azon, hogy továbbra is megkülönböztetett érdeklôdést
tanúsítsunk iránta. Legyen szabad közölnöm néhány részletet
följegyzéseimbôl. Az utóbbi két hét folyamán például felhívta a nemzeti
egyetem csaknem minden tanárát. A beszélgetések általában azzal
kezdôdtek, hogy milyen álláspontot foglalna el Valencia arra az esetre,
ha a kormány beleavatkozna az egyetem belügyeibe. Miután pedig
elbocsátották a tanári testületbôl, a professzorok hívták fel ôt, és
tervei, szándékai felôl érdeklôdtek. Ezekre a kérdésekre azt
válaszolta, hogy az ország szociális és gazdasági problémáit tárgyaló
tanulmányán dolgozik. Amikor kérték, határozza ezt meg pontosabban, azt
felelte, hogy a pillanatnyi körülmények nem teszik ezt lehetôvé. Késôbb
felhívták hallgatói is, elsôsorban azok, akiknek az egyetemi ifjúság
vezetôségében tisztségük vagy némi befolyásuk van. Tôlük azt kérte, a
sztrájkkal még várjanak, amíg ô maga végsô elhatározásra nem jut. Nem
tudom biztosan, de az az érzésem, már kidolgozott egy tervet, amelyet
adott pillanatban megindít. Egyébként rendkívül kulturáltan fejezi ki
magát. Mindig nyugodt, és nagy tisztelettel beszél az elnökrôl.
Ôszintén szólva az az érzésem, hogy... hogy jól tudja, a
telefonbeszélgetéseit lehallgatjuk.
  -- Nagyon köszönöm ezredes. Van az uraknak még valamilyen javaslatuk?
  Cuevara tábornok, Cielo katonai városparancsnoka emelkedett szólásra.
Külseje után ítélve észak-amerikainak látszott. Magas és szôke volt.
  -- Csapataim -- mondta -- az Andokban megkezdték Rodriguez
felkutatását. Mind ez ideig azonban semmi eredményt nem értek el. A
parasztok, akiket kihallgattak, nem tudnak semmit. Azonkívül halálos
rettegésben élnek. Nem tudom tehát megígérni, hogy Rodriguezt
kézrekerítem. Ami az egyetemen tervezett sztrájkot illeti, csapataink
bevetésre készen állnak.
  -- Köszönöm, tábornok. És most még néhány gyakorlati kérdés: Tudja-e
önök közül valaki, hogy mikor adják meg a jelet az egyetemen a sztrájk
kezdetére? Maga Valencia adja-e meg a jelet? Izgatja-e erre a
hallgatókat? Önök, uraim, éppen úgy Conciencia polgárai, mint én
vagyok. Önök is nagyon jól tudják, milyen gyorsan ragadtatja magát a
nép erôszakoskodásra. Nem tennénk tehát jobban, ha Valenciát mielôbb
letartóztatnánk?
  Garcia tagadólag rázta a fejét.
  -- Nem, excellenciás uram, még nincs elegendô bizonyíték a kezünkben
ahhoz, hogy bebizonyíthassuk: tevékenysége veszélyezteti az állam
biztonságát. Nem adhatjuk a nép kezébe a botot, hogy aztán bennünket
verjen vele agyon. Ha Valencia most tűnik el, amikor a legnagyobb
népszerűségnek örvend, az legalább is láncreakciót vált ki, hacsak nem
forradalmat. Nem, hagynunk kell ôt tovább dolgozni. Önök is tudják,
uraim, miként viselkednek az idealisták. Egy bizonyos pillanatban szem
elôl tévesztik az óvatosságot, és akkor... -- Pattintott az ujjával.
  A tartományi kormányzó, akihez Cielo is tartozott, megrázta fejét.
  -- Ön túloz, ezredes. Egyszerűen el kell menni a bíboroshoz, és meg
kérni, hogy helyezze el Valenciát valahová jó messze. Egy távoli zugban
mindenesetre kevesebb veszélyt jelentene, mint itt, Cielóban. Ezért a
városért én vagyok felelôs, uraim. Nem tűrök hát semmi nyugtalanságot,
mozgolódást. De ezt csak úgy akadályozhatjuk meg, ha gondoskodunk
arról, hogy az ilyen szófogadatlan papocskák eltűnjenek innen, amilyen
gyorsan csak lehet.
  Garcia mosolygott.
  -- Ezzel ön csak elodázná a nehézségeket. Ha Antonio Valenciát
elhelyeznék, akkor vidéken folytatná tevékenységét, méghozzá a
háttérben. Ha most eltüntetjük, ismétlem, megvan minden kilátásunk a
forradalomra. Sohasem szabad az ellenséget lebecsülnünk. Különösen
akkor nem, amikor dicsôsége tetôpontján tündöklik.
  A miniszter helybenhagyóan bólintott.
  -- Ez tehát azt jelenti, hogy egyelôre várunk. De addig is meg kell
tennünk a szükséges intézkedéseket. Jelentést teszek az elnöknek, de
már most biztos vagyok abban, hogy egy véleményen lesz önökkel. A
következôket javaslom tehát: a jelenlevôk közül mindenki gyűjtsön össze
Antonio Valenciáról annyi adatot, amennyit csak lehetséges. Mindegyikük
a saját területén, a rendelkezésére álló lehetôségekkel. Ha a jövô
héten újra összejövünk, remélem, részletesebb híreket kapok, hogy majd
az elnököt is kellôképpen tájékoztathassam. Uraim, van még valami
javaslatuk?
  Hector Garavito rendôrparancsnok jelentkezett szólásra.
  -- Nem, nincs semmi javaslatom, excellenciás uram, csupán egy
kérdésem. Én azon a nézeten vagyok, mint a kormányzó: minek ez a nagy
hűhó a professzor urakkal ott az egyetemen? Hát nem teljesen mindegy,
kirôl van szó, ha egyszer rendet kell teremteni?
  Garcia az öklével az asztalra csapott.
  -- Akkor legalább olvassa el a jelentéseimet, parancsnok! Antonio
Valencia nem valami jöttment pap, és ha csak egy kicsit tájékozottabb
lenne, ezt már ön is nagyon jól tudhatná. Egy rendkívül tehetséges
emberrôl van szó, akiért az egyetemi hallgatók a tűzbe mennek, ha kell.
Legyen valamivel körültekintôbb, parancsnok! Nem ön lenne az elsô, aki
fejjel megy a falnak, mert rosszak vagy hiányosak az értesülései.
  A miniszter egy kézmozdulattal elvágta a további veszekedést. Jól
ismerte a két rendôrtiszt közötti ellentéteket. Felállt, és egyenként
elbúcsúzott mindenkitôl. Garciánál valamivel tovább idôzött.
  -- Számítok önre, ezredes -- mondta. -- Azonkívül szeretném még az
elnök üdvözletét is tolmácsolni. Nagyon meg van önnel elégedve.
  Garcia meghajolt, de nem szólt semmit. Hideg szeme áthatolhatatlan
pillantással meredt a miniszterre, aki kifelé menet nem tudott
borzongásán erôt venni: nézett ô már egyszer ilyen szemekbe, mégpedig
akkor, amikor egy alkalommal az ôserdô folyóinak egyikében egy csapat
piranha, ez a közismerten élesfogú, húsra éhes halfajta megtámadott egy
embert. A piranháknak volt ilyen a szemük, miközben, zsákmányukat
széttépték.
  Garcia figyelmét nem kerülte el a hatás, amelyet a miniszterre
gyakorolt. Ez azonban egyáltalán nem zavarta. Nem helyezett rá súlyt,
hogy szeressék. Az igazán hatalmasokat sohasem szeretik, gondolta
magában.

  Kellemesen hűs szobájában félig elnyújtózva ült egy kényelmes
karosszékben Esther Graham, és Bruce-ra gondolt, akinek a látogatását
várta. Nem kétséges, élete nyugodtabban folyik, ha Bruce Concienciában
van. Ilyenkor sokkal kevesebbet foglalkozik egyetemista barátaival, és
legalább egy kissé távol marad olyan ügyekbôl, amelyek komoly veszélyt
jelentenek számára. Az utóbbi hónapokban az egyetemen nagyobb
nyugtalanság uralkodott, mint valaha. Napirenden voltak a rendôrséggel
való összecsapások, s a kezdeményezôket rendszerint a szociológiai
fakultás hallgatói között találták, akik Antonio Valencia elôadásaira
jártak. Egy-egy ilyen viharos esemény után a diákok itt, az ô
szobájában szoktak lázas hangulatban összegyűlni, hogy a történteket
megvitassák. De másra is sor került. Két hónapig egy nyomornegyedben
laktak, és tanulmányozták a telep mindennapi életét, hogy kutatásaik
eredményét Antonio Valencia irányításával részletesen megírják, és
nyilvánosságra hozzák.
  A nyomornegyedben való tartózkodás igen nagy hatással volt rá, és
amikor megfigyeléseit egy értekezésben összegezte, forró együttérzés
lobbant föl benne ezek iránt a kizsákmányolt, félretolt emberek iránt.
Szégyen töltötte el, hogy hazájában az ilyen állapotok még egyáltalán
lehetségesek. A közösen szerkesztett tanulmányban nem hallgatták el,
hogy a kormány tett ugyan egyet s mást a nyomorúságos állapotok
enyhítésére, de ugyanakkor leszögezték, hogy a szegénység nem a
nyomornegyedekben kezdôdik, eredetét az uralkodó osztály magatartásában
kell keresni.
  Kopogtak. Mielôtt Esther igent mondhatott volna, már be is lépett az
apja. Szokása volt, hogy csak úgy bejelentés nélkül meglátogassa, de ez
nem zavarta Esthert. Apja izmos, erôteljes férfi volt, rövidre nyírt
hajjal. Arca keskeny, komoly, mozdulatai szögletesek. Az utóbbi öt év
alatt, mióta özvegyen él, egymáshoz fűzôdô kapcsolatuk sokkal melegebbé
vált. Esther azelôtt csak nagy ritkán látta. Egy észak-amerikai
olajtársaság igazgatója lévén, rendkívül elfoglalt ember volt, és alig
maradt ideje a családjára. Felesége halála után apa és lánya között
mégis komoly szellemi kapcsolat fejlôdött, amelyet gyakori eszmecserék,
hosszú, élénk beszélgetések, vitatkozások szilárdítottak meg. Esther
úgy érezte, ô és apja sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten
ugyanabból az irányból közelítik meg a problémákat. Ha valamit tenni
kellett, apjához hasonlóan ô is gyorsan és ügyesen rögtönzött, és
állandóan idôhiányban szenvedett, mert rengeteg dolog érdekelte.
  -- Minden készen van? -- kérdezte apja.
  Esther bólintott.
  -- Igen, papa. Vendégeid megint kedvükre válogathatnak a legfinomabb
ínyencségek között. Italból mindent megtalálsz a házban, amit csak
akarsz, a kertben pedig hideg büfé áll rendelkezésükre. A
felszolgálásban négy lány segít. Három szolga és még két férfi fogja
nyitogatni a vendégek kocsijának az ajtaját. Meg van elégedve, fônök
úr?
  Apja nevetett, és leült mellé, a szék karfájára.
  -- Elbűvölô! De megtennéd, szívecském, hogy mára kivételesen
félreteszed a szokott iróniádat? Tudom, persze, hogy többnyire korrupt
alakok jönnek össze, akik téged egyáltalán nem érdekelnek. De tedd meg
a kedvemért, és ne éreztesd velük. A legtöbbjével így vagy úgy üzleti
kapcsolatban állunk.
  Esther elnevette magát.
  -- Tudom, papa, persze, hogy tudom. De én is meghívtam valakit: Bruce
Cornellt. Van valami kifogásod ellene?
  -- Azt az újságírót gondolod, akivel az utóbbi napokban csavarogsz?
  -- Igen.
  -- Semmi ellenvetésem nincs. Még mindig szívesebben veszem, ha vele
állsz szóba, mint az idevaló színes bôrűekkel. Ezek teljesen
megbízhatatlanok, egyik éppen olyan, mint a másik. De hiszen ezt te
magad is jól tudod.
  Esther elharapott egy megjegyzést, amely az apja szavai hallatára
kikívánkozott belôle.
  -- Fontos mindig ezen a régi vesszôparipádon lovagolni, papa? Itt
élsz köztük, már nem tudom, hány éve, de bármit tesznek, te leszeded
rólunk még a keresztvizet is. A te szemedben mindnyájan
megbízhatatlanok, veszélyesek, undorítók, leprás dögök, mást sem
tesznek, csak fajtalankodnak.
  -- És talán nem így van?
  -- Természetes, hogy nem. Sok nagyon ügyes embert ismertem meg
köztük. Egyébként utálom ezt a szót, hogy színes bôrű. Szégyenlem
magam, ha ki kell mondanom.
  Apja fölnevetett.
  -- Hát én nem. De te talán még hozzá is mennél feleségül egy
színeshez?
  -- Miért ne? Én nem látok semmi különbséget. Közöttük is, mint
mindenütt, vannak jó és kevésbé jó emberek.
  Apja egy kézlegyintéssel félbeszakította.
  -- Legalább saját magadat ne áltasd, Esther! Te is tudod, hogy belül
egészen másként gondolkodol. Jó, rendben van, nincs semmi kifogásod
ellenük, nem fut végig a hátadon a hideg, ha hozzád érnek. Szükség
esetén, kisebb ügyekben kész vagyok velük együttműködni. Ez egészen
más. De férjhez menni mégiscsak olyan emberhez fogsz, mint Cornell.
  -- Miért éppen ôt említed?
  -- Mert ô fehér.
  -- Fehérek nálunk is vannak, idehaza.
  Az ilyenfajta témákról órák hosszat tudtak vitatkozni anélkül, hogy
dűlôre jutottak volna. Ezekben az eszmecserékben a legfigyelemreméltóbb
a nyíltság, gondolta Esther. Apja nem nagyon törte magát, hogy szép
kifejezéseket találjon. Ez magától értetôdô egy férfi részérôl, akinek
az olajtársaság vezetô igazgatójaként nem ritkán fúrótornyok és
olajvezetékek között kell botladoznia.
  -- No, jó. Tehát minden készen van.
  -- Igen, papa, nem kell már semmivel sem törôdnöd. Nyugodtan
fogadhatod barátaidat, az elnököt, a bankárokat és a többieket, akik
szintén nyakig ülnek a pácban.
  Kopogtak, Bruce lépett be. Esthernek az volt az érzése, hogy az egész
szobát betölti a jelenléte. A két férfi alaposan megnézte egymást --,
és mindkettô láthatóan megkönnyebbült. A csendet Esther apja törte meg.
  -- Hozta Isten nálunk, Cornell úr! Nem mennénk talán a kertbe inni
egyet? Addig Esther átöltözhetne. Ebben a ruhában még megbotránkoztatná
a bíborost, és azt nem vehetné a lelkére.
  Bruce habozott, de amikor Esther szemével intett neki, kilépett
Graham után a hosszú folyosóra. Végighaladtak a belsô udvaron, majd
ismét egy folyosón mentek keresztül, végül kiértek a kertbe. Csend
volt. Mint a zöld övezetben a legtöbb magánháznál, itt is magas kôfal
és szögesdrót zárta el a kertet, a külvilágtól.
  -- Pompás háza van.
  Graham csak vállat vont.
  -- Reprezentáció az egész. Bár a feleségem szerette. De ebben az
országban sokkal fontosabbak a státusszimbólumok, mint nálunk otthon az
Egyesült Államokban. Ha szabad érdeklôdnöm, mi az, ami önt itt tartja?
  -- Antonio Valencia.
  -- Kicsoda?
  -- Antonio Valencia.
  Graham meglepôdve nézett vendégére.
  -- Ó, igen, most, hogy mondja, már eszembe jut, kirôl is van szó. A
lányom szokott róla beszélni. Tanár az egyetemen. És pap, ha jól
hallottam.
  -- Ez minden, amit tud róla?
  -- Körülbelül. A fényképeivel találkozom néha az újságokban. Úgy
emlékszem, az ország szociális kérdéseivel foglalkozik.
   Whiskyt töltött a pohárba, és tovább beszélt.
  -- Mert Concienciában ezek égetô problémák. Szociális törvényeink
kitűnôek. Persze csak papíron, hiszen például minden munkaadó egy év
után kiteszi alkalmazottait az utcára, különben túl sok bért kellene
nekik fizetnie. És az emberek lenyelik ezt -- kivétel nélkül! És tudja,
hogy miért? Mert ez, mondják, mindig így volt, és így is marad örökre.
Hiányzik belôlük a virtus, nincs bennük semmi energia, kivéve, ha az
ágyban vannak. Elég, ha a születések állandó emelkedô számát figyeli.
De ehhez jön még más is: indián elvehet ugyan fehér nôt, de ilyen
esetben a gyerekek legtöbbször mindkét szülônek a rossz tulajdonságait
öröklik. Nézzen csak jól körül. Tulajdonképpen néhány fehér dirigálja
az országot, de még belôlük is hiányzik a szükséges
kezdeményezôkészség. Akikre egyáltalán számítani lehet, azok
külföldiek. Minket, amerikaiakat tudnak leginkább használni. És mégis,
amikor már eleget befektettünk a vállalatainkba, megpróbálnak bennünket
nacionalizálni. Megteremtettük az iparukat, mert ôk lusták voltak
hozzá. És mi a köszönet? Elneveznek bennünket neokolonialistáknak.
Hiányzik ezekbôl a jellem, Cornell úr!
  -- Halló, papa! Túl korán kezded a whiskyt! -- szakította meg ôket
egy vidám hang.
  Bruce hátrapillantott, és látta, hogy a kerten át Esther közeledik.
  -- Nem akartok még átöltözködni? Az elsô vendégek félórán belül
betoppannak. Bruce, kérlek, megmutatom a szobádat.
  Karöltve mentek vissza a házba. Cornell mosolyogva vette tudomásul,
hogy szobája Estheré mellett van. Amikor beléptek, a lány becsukta az
ajtót, a kulcsot megfordította a zárban, és Bruce karjaiba vetette
magát. Ajkuk megtalálta egymást, és a férfi érezte a lány testének
melegét. Esther hirtelen kibontakozott az ölelésbôl.
  -- Gyorsan öltözz át, Bruce, nincsen sok idônk.
  Az ágy szélére ült, és figyelte a férfi mozdulatait.
  -- Milyennek találod apámat?
  -- Nem tesz a szájára lakatot, az biztos. Az ilyen emberek tetszenek
nekem. Mindenesetre nem jár a fellegekben.
  -- Mit akarsz ezzel mondani? -- Esther arca elkomorodott.
  -- Magam sem tudom igazán -- válaszolt mosolyogva a férfi. -- Azok az
emberek, akikkel az utóbbi napokban találkoztam, átkozottul sokat
foglalkoznak saját problémáikkal. Már magam sem tudom néha, miféle
társaságba keveredtem.
  -- Tévedsz, kedvesem. A problémák, amelyekrôl neked beszélnek, nem a
saját problémáik, hanem másokéi. Ezt nem is vetted észre?
  Bruce óvatosan magára húzta fehér ingjét, és még egyszer lekefélte a
szmokingot. Anélkül, hogy a tükörtôl elfordult volna, röviden
válaszolt.
  -- Egyáltalán nem értelek. Fiatal vagy és vonzó. Élvezhetnéd az
életet, de te ehelyett a papok után szaladgálsz.
  Látta, amint szavai hallatára a lány elvörösödik, de nem volt
kímélettel. Már a hotel bárjában is dühös volt rá a titkolódzása miatt.
  -- Ó, a mindentudó újságíró! -- szólt keserűen Esther. -- Hisz neked
tényleg teljesen mindegy, hogy mi történik itt. Idejössz, hogy megírj
néhány érdekes cikket. De, hogy itt naponta ezer vagy tízezer ember
éhen hal, az téged egyáltalán nem érdekel. Legföljebb, ha tízezer, mert
akkor nagyobb a szenzáció. Semmilyen érzést sem ébresztettek benned a
nálunk tapasztalt állapotok?
  A férfi visszafordult, tekintete kemény volt.
  -- Eszmefuttatásaid meghatók, Esther, de rám, sajnos, nem érvényesek.
Tudod, miért? Mert ha engem minden piszok és szenny, amit mint külföldi
tudósítónak évrôl-évre fel kell dolgoznom, meghatna, megindítana, vagy
bármiképpen érintene, akkor már régen a bolondok házában kötöttem volna
ki.
  -- Lelkileg tehát távolmaradsz tôlük.
  A férfi mosolygott.
  -- Én nem vagyok se hittérítô, se keresztes vitéz. Én, ha úgy
tetszik, a történelem hangja vagyok. Feljegyzéseket készítek, és
összehasonlításokat teszek. Tudomásul veszem a szennyet, és írok róla.
Tényeket, adatokat gyűjtök. Emberekrôl, állapotokról, helyzetekrôl,
háborúkról, forradalmakról és sztrájkokról tudósítok. Ez a feladatom.
Ha te és a fôszerkesztôm egy forradalmárhoz küldötök, akkor mindent
elkövetek, hogy megismerhessem. Ez a Valencia katolikus. Rendben van.
Én viszont nem vagyok semmilyen vallású. Ô hisz Istenben. Én csak
magamban hiszek. Ô imádkozik. Én írok. Ô a szegénységgel foglalkozik.
Én a cikkeimmel. Kezded már érteni, mire gondolok?
  -- Nem. -- Esther arca égett a dühtôl, szemei sötéten csillogtak.
  -- Jó, akkor megpróbálom világossá tenni elôtted. -- Szavait lassan,
külön hangsúlyozva ejtette. -- Figyelj csak rám! Újságírói
táviratstílusban a következôképpen lehetne megfogalmazni az itteni
helyzetet. Ország neve: Conciencia. Fôváros: Cielo. Felszín: magas
hegyvonulatok, folyók, ôserdôk. Lakosság: meszticek, indiánok, egy kis
csoport fehér, ezek uralkodnak. Politika: liberális és konzervatív
párti. Ma: kormány a konzervatívok kezében. Életszínvonal: Csak a szűk
uralkodó osztály számára magas, a maradék csaknem éhen pusztul.
Intézkedések: papíron rengeteg, gyakorlatban majdnem semmi.
Szakszervezetek: vannak, de korruptak és nincsen szavuk. Politikai
helyzet: nyugtalan. A hegyekben gerillák. Diákok az egyetemen. Hatalmi
csoportosulások: hadsereg, rendôrség, titkosrendôrség. Vallás:
katolikus, hagyományokból táplálkozó.
  Ennyi adat birtokában aztán már hozzáfoghatsz valamihez. Elôször is
jöhet egy számtanfeladat: az egyenlet egyik oldalán ott a kormány, a
hadsereg, a rendôrség, a titkosrendôrség. Ott állnak továbbá a
bankárok, a gyárosok, földbirtokosok, sajtómágnások és egyházi
tekintélyek. A másik oldalon pedig a diákok kis csoportja,
szakszervezeti vezetôk és néhány olyan fantaszta, mint Antonio
Valencia. Mögöttük még esetleg a kommunisták, a gerillák és talán a
nonkonformisták. Hát melyik oldal az erôsebb? Az elsô? Vagy a második?
Az ég szerelmére hadd kérdezzem meg tôled: valóban nem látsz tisztán,
vagy mindnyájan idealista rajongók vagytok, akik a legszívesebben még
ma halomra lövetnétek magatokat?
  -- Ne légy olyan beképzelt, Bruce!
  A férfi cigarettára gyújtott, és leült Esther mellé. Magához akarta
húzni a lányt, de az idegesen elhárította a mozdulatot.
  -- Hát akkor elmagyarázom még érthetôbben. Apád ma itt koktélpartit
ad. Kertje pompásan kivilágítva. Annyi az innivaló, hogy egy regiment
katona berúghatna tôle. Ételbôl olyan sok van, hogy akár néhány hegyi
falut jól lehetne lakatni vele. És mégis kik jönnek erre a fogadásra?
Talán az éhezôk? A szegények? Kik jönnek ide, felelj nekem!
  -- Azok, akiket az elôbb felsoroltál.
  -- Na, látod, lassan kezded megérteni. De ezek a vendégek nem csupán
a fogadás végett jönnek, kedvesem! Ôk minden két-három napban
találkoznak valahol, esetleg egy hasonló összejövetelen. Ezek már jól
ismerik egymást. Érted? És kölcsönösen védik a maguk érdekeit.
Együttesen gurulnak dühbe, ha bármilyen támadás éri a vagyonukat. Ôk az
elôkelôk, az okosak, a műveltek, az arisztokraták, a nemzet színe-
virága. A másik csoport pedig sehol nincsen. Elôször is gyorsan
pusztul. Hiába, nem gondozzák eleget. Meghalnak a szerencsétlenek,
mielôtt még élhetnének. És ki tesz ez ellen valamit? Egy állásából
elbocsátott tanár? Hagyj föl ezzel, Esther! Az ország legnagyobb
hegyének legmagasabb fájára fogják ôt ezek felakasztani.
  A lány fölkelt, és szorosan Bruce elé állt. Arca halvány volt, és úgy
tűnt, mindjárt pofonvágja a férfit. Ehelyett azonban alig halhatóan,
majdnem suttogva csak ennyit kérdezett:
  -- Hallottál már valamit az isteni szeretetrôl?
  A férfi felnevetett. Teljesen mindegy volt most neki, megsérti-e
ezzel a lányt, vagy sem.
  -- Ha jól értettelek, Istennek az ember iránti szeretetérôl beszélsz.
De nem árulnád el nekem, hogy ki az, aki ezt a szeretetet számodra
közvetíti? Talán én? Az egyház? A bíboros? A püspökök? A papok? A
gazdagok? Vagy a szegények? Mondd meg hát, kitôl kapod meg ezt a
szeretetet végül is? No, válaszolj nekem, kitôl? Hát majd én megmondom
neked, ha nem tudod: az analfabétától, akinek már semmi egyebe sincs,
amibôl adhatna. A földhözragadt szegénytôl, aki még hisz a mennyország
dajkameséjében, hogy legalább ez az egyetlen reménysége maradjon. A már
mindenbôl kiábrándult, megcsalt emberroncstól, akiben semmi virtus,
semmi energia sincs már ahhoz, hogy fellázadjon azok ellen, akik
hatalmuk gátlástalan gyakorlása érdekében Istent régóta csak ürügynek
használják. Az ország hiénái ezek! Számukra Isten csupán varázsige,
melynek hallatára a sok szerencsétlen nyomorult befogja a száját. Ha
pedig ez sem elég, ott van a pokol, melynek segítségével még
világosabban meg lehet magyarázni Isten szeretetét.
  Esther felsóhajtott.
  -- Legjobb lesz, ha abbahagyjuk és lemegyünk. Papa még megkérdezheti,
hol maradtam ennyi ideig.
  Hallgatva mentek lefelé, mint akik alig ismerik egymást. Graham
azonnal észrevette ezt.
  Cornell kissé hátrább húzódott, és onnan nézte Esthert, amint apja
mellett állva fogadja a vendégeket.
  A társaság hirtelen megélénkült. Néhány püspök kíséretében magas,
sovány férfi lépett a kertbe. Bruce azonnal felismerte a fényképekrôl.
Esperanza Medina bíboros volt, Conciencia leghatalmasabb embere.
Anélkül, hogy egy szót is váltott volna a bíborossal, Cornellnak el
kellett ismernie, hogy egy valódi arisztokrata jött közéjük. Néhány
lépéssel közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse a kardinálist,
Graham és Esther éppen akkor térdelt le az egyházfejedelem elôtt, hogy
gyűrűjét megcsókolják. A bíboros mindezt elôkelô közömbösséggel
fogadta, és a lehajtott fejek fölött a kertre nézett.
  -- Hozta Isten eminenciádat!
  Bruce hallotta amint Graham köszöntötte a kardinálist, de látta azt
is, hogy a vendég már a mondat elején elfordult.
  Fehér kesztyűjét, melyen nehéz gyűrűje csillogott, le sem vetette.
Úgy látszott, unatkozik. Idônként a kert bejárata felé tekintett.
Néhány szót váltott azokkal, akik körülállták, mindennek ellenére mégis
olyannak tűnt, mint akit ez az összejövetel egyáltalán nem érdekel.
  Bruce azon töprengett, vajon nem túl elfogultan szemlélte-e a
bíborost, és nem túl elhamarkodva ítélte-e meg már eddig is. Egy
pálmafa törzsének dôlt, teljesen fesztelenül, és maga sem tudta, hogy
lazaságával kiválik ennek a feszes társaságnak a kereteibôl. Mert itt
mindenkin látszott, milyen görcsösen törekszik arra, hogy a másikra a
lehetô legkedvezôbb hatást gyakorolja. Csak egy jó félóra leforgása
után kezdett a hangulat valamelyest oldódni, és a bíboros is jobban
szemügyre vette a meghívott vendégeket. Ezt az alkalmat használta ki
Esther, hogy Bruce-t bemutassa neki.
  A bíboros hűvösen nyújtotta oda a kezét, de Bruce ahelyett, hogy
letérdelt volna elôtte, csak kezet fogott vele, és mélyen meghajolt.
Egy pillanatig meglepôdés ült az egyházfejedelem arcára, de aztán
növekvô érdeklôdéssel nézett Cornellre.
  -- Ön itt az egyetlen, aki... -- Félbeszakította mondatát, szünet
állt be, melyben jól megnézték egymást. Elég büszke és öntelt. De a
vereséget arisztokrata módjára viseli el, gondolta Bruce. Azt hiszem, a
szemei is élesebbek a szemüveg mögött, mint sejtettem, és biztos
tekintélytudat sugárzik belôlük.
  A bíboros mosolygott.
  -- Gondolom, beszél spanyolul szenyor. Azért jött, hogy Concienciáról
mrjon?
  Cornell bólintott.
  -- Igenis eminenciás uram, mindenekelôtt azonban egy bizonyos Antonio
Valencia nevű papról.
  A reakció csak pillanatig tartott, és csupán egy szemvillanásból meg
egy szemöldökrándulásból állt.
  -- Kiváló tudós, szenyor. Beszélt már vele?
  -- Nem, eminenciás uram, legnagyobb sajnálatomra. De egy ideig még
Concienciában maradok.
  A bíboros most egészen szokatlanul viselkedett. Megfogta Bruce-t a
karjánál, és a kerti székek egy magános csoportjához vezette, amely a
társaságtól kissé távolabb állt. Amikor helyet foglalt, mélyet
sóhajtott, és egy darabig hallgatagon nézett maga elé.
  -- Fáraszt engem ez a sok ember -- kezdte végül. -- Különben is
mindig ugyanazok. Ma pedig rendkívül nehéz napom volt.
  Bruce-nak az volt a benyomása, a bíboros kissé alaposabban el akar
beszélgetni vele. Erre abból is következtetett, hogy egy feléjük
közeledô prelátust türelmetlen kézmozdulattal visszaparancsolt.
  -- Nagyon nehéz ezt az egyháztartományt kormányozni -- szólt a
kardinális. -- Mindenekelôtt azért, mert az egyház nálunk jogilag
privilegizált helyzetet élvez. Amelyet a törvényhozó szervektôl kapott.
Többek között ez is oka annak, hogy amióta pap vagyok, arra a
meggyôzôdésre jutottam, hogy nekünk távol kell magunkat tartanunk a
politikától. Isten szolgái vagyunk, és Isten nem kívánja tôlünk, hogy a
politikai aréna küzdôterére lépjünk. Önnek nem ugyanez a véleménye?
  A kérdés oly váratlanul jött, hogy Bruce megfeledkezett az
óvatosságról.
  -- Hogy ôszinte legyek, nem -- válaszolta.
  A bíboros kiegyenesedett, mintha vipera csípte volna meg.
  -- Nem? -- ismételte döbbent hangon, és Cornellt vizsgálgatta. --
Kezdetben én is így vélekedtem, de ha az ember sokáig itt él ebben az
országban, ha tisztába kerül az itteni politikával, és megismeri azt,
ami a kulisszák mögött játszódik, akkor elôbb-utóbb másként
gondolkodik. Ez a magasabb szinten szerzett tapasztalat kérdése.
  Az ütés talált, gondolta Cornell. Ezzel visszaküldött arra a helyre,
ahova tartozom. Hogy jut eszembe nekem, újságírónak, aki itt csak
látogatóban vagyok, hogy tudni merjem, miképpen oldhatók meg a helybeli
problémák. Sejthettem volna, hogy ô, Dél-Amerika egyik vezetô
személyisége nem tűr ellentmondást. Még kevésbé kritikát. Ilyen
kendôzetlen formában pedig egyáltalán nem.
  -- Elnézését kérem, eminenciás uram.
  A bíboros felkelt. Cornell elsô ízben vett észre az arcán valami
halvány mosolyt.
  -- Az én feladatom, szenyor, hogy a rámbízott népnek a lelki üdvérôl
gondoskodjam. Ebben szilárdan hiszek, püspökeim úgyszintén. Az élet itt
a földön szerfölött unalmas, és csupán elôjáték ahhoz, ami a
mennyországban vár ránk. A földi élettel foglalkozzanak csak a
politikusok, én azzal az élettel törôdöm, amely majd odaát vár ránk. De
most bocsásson meg!
  Kezet sem nyújtott, hanem egyenesen az államelnökhöz ment, aki néhány
magasrangú katonatiszttel beszélgetett.
  -- Hát megismertem -- mondta félhangosan maga elé Cornell, miközben
az arra járó szolga tálcájáról levett egy pohár whiskyt.
  Esther, aki távolról figyelte beszélgetésüket, most odalépett hozzá.
  -- Nos, mirôl volt szó? -- kérdezte, miközben Cornell bosszús
arckifejezését figyelte.
  A férfi kurtán fölnevetett.
  -- Tudni akarod? Hát akkor hadd ismételjem meg az utolsó szavait: ,,A
földi élettel foglalkozzanak csak a politikusok, én azzal az élettel
törôdöm, amely majd odaát vár ránk.'' De az ördögbe is, micsoda
neveletlen pimaszság ez! A politikusok foglalkozzanak az evilági
élettel, ô majd az örökkévalósággal törôdik. Más szóval: Elnök úr,
szíveskedjék rendet teremteni ebben a nyomorult országban. A
mennyországról majd én gondoskodom. Minderrôl olyan mély meggyôzôdéssel
beszélt, hogy kétlem, valaha is meggondolja magát. 4
  Esther komolyan pillantott a férfira.
  -- Püspökeinek a foglya ô, Bruce. Hidd el nekem, nagyon nyílt szívű
ember, de a paloták falai között nevelkedett.
  Cornell bosszúsan bólintott.
  -- Mint itt mindenki, kedvesem. Csak szét kell nézned ezen a
fogadáson. El tudod képzelni, hogy ezeknek a buzgón csevegô hölgyeknek
és uraknak van fogalmuk arról, ami Concienciában végbemegy?
Briliánsaikat mutogatják, miközben a szegények néhány utcával arrébb
éhen halnak, mert nincs egy betevô falatjuk sem.
  Cornell némi mozgolódást észlelt a vendégek között. Meglepett
pillantásaikat követve látta, hogy egy jól megtermett férfi lép a
kertbe. Elôször körülnéz, majd megáll. A jelenlevôk közül csaknem
mindenkinél magasabb. Metszô, sötét szemei voltak, egyenes orra és
hullámos haja. Egyszerű utcai ruhát viselt.
  Esther idegesen szorította meg Cornell karját.
  -- Mégis eljött.
  -- Kicsoda?
  -- Antonio Valencia.
  -- Ez Valencia...?
  -- Igen, méghozzá hétköznapi ruhában. Én hívtam meg, de nem
gondoltam, hogy kisebbfajta botrány lesz belôle.
  -- Botrány?
  -- Hát nem veszed észre? Nézz az emberek arcára! Nem hisznek a
szemüknek. Provokációnak tartják. Ebben az országban a papoknak
kötelezô reverendát viselniük.
  Amint Cornell körülnézett, látnia kellett, hogy a vendégek
sugdolóznak, s közben lopva Valenciára pislognak, aki mosolyogva a
bíboros felé tartott. Elôször kezet rázott a házigazdával, majd
türelmesen várt a bíborba öltözött arisztokratára, aki az elnökkel
tárgyalt. Amikor Valencia letérdelt elôtte, és megcsókolta gyűrűjét,
Cornellnek nem kerülte el figyelmét, hogy a bíboros összeráncolja a
homlokát. De utána mindjárt elmosolyodott, és olyan hangosan, hogy
mindenki hallhatta, megkérdezte:
  -- Fiam, Antonio, mire való ez az öltözék?
  Valencia fölemelte fejét, így magasabb volt a bíborosnál is. Arca
nagyon komoly volt.
  -- A szegények papja vagyok, eminenciás uram. Engedelmével ez a ruha
jobban áll nekem, mint amit egyébként viselek.
  A bíboros bólintott, és kissé szórakozottnak látszott. -- Helyes,
fiam, igen, engedelmemmel... De ezt az engedelmet eddig még nem kaptad
meg. Az egyház egyik legerôsebb pillére az engedelmesség. Aki nem
tartja magát ehhez, az rossz úton jár.
  -- Megbocsát nekem, eminenciás uram?
  A bíboros nyugodtan nézett a papra.
  -- Nem fiam. Aki a feletteseinek bánatot okoz, annak a számára nincs
bocsánat. És most menj.
  Kurta kézlegyintéssel elküldte, és ismét az elnökhöz fordult, aki a
felháborodástól elvörösödve állt mellette.
  -- Hogy engedheti ezt meg eminenciád? -- kérdezte megbotránkozva.
  A bíboros viszont egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit
megsértettek. Sôt, szája körül ironikus mosoly játszadozott.
  -- Az egyháznak mindig megvoltak a maga forradalmárai. Olykor belôlük
kerültek ki a legjobb tanítványok, de gyakran valóban komoly gondot
okoztak nekünk. A legnagyobb bajt azonban mindig maguknak szerezték. Az
egyháznak nincs szüksége individualistákra, legkevésbé pedig a
concienciai egyháznak. Ezt elôbb-utóbb közölni fogom vele, persze nem
nyilvánosan. Talán akkor majd meghunyászkodik.
  -- Kételkedem benne, eminenciás uram. Éppen tegnap kaptam róla egy
részletes jelentést. Eszerint tevékenysége csaknem államellenes.
  A kardinális megigazította fején a pileolust.
  -- Ön túloz elnök úr. Az államférfiak az olyan alattvalókat, akik
nincsenek velük egy véleményen, mindig potenciális ellenségnek
tekintik. Az önök elôdei sem bíztak meg önökben, sôt önök sem bennük. A
konzervatívok abszolút hatalmat gyakorolnak a falvakban, ahol többséget
élveznek, de ugyanezt teszik a liberálisok ott, ahol a konzervatívok
kisebbségben vannak. De az egyház mindenek fölött áll ebben az
országban, s ezt nem szabad elfelejteniük. Az egyház nélkül és
énnélkülem még az olyan tehetséges fiatalembernek sincsenek esélyei,
mint Antonio Valencia.
  Míg beszélt, Valencia felé nézett, akit Esther éppen Bruce-nak
mutatott be. A pap kézfogása erôs volt, tekintete szokatlanul tiszta,
mosolya nyílt, becsületes.
  -- Vermeer professzor már beszélt önrôl -- mondta Valencia. -- Úgy
látszik, külföldön érdeklôdnek irántam.
  Cornell bólintott.
  -- Miért provokálja az embereket? -- kérdezte nyersen.
  Valencia hangosan felnevetett.
  -- Így is föl lehet tenni a kérdést. Nálunk szokatlan, hogy egy pap
civilben járkáljon, különösen a kardinális jelenlétében. Sôt, tilos is.
Én azonban olyan megbeszélésrôl érkezem, ahol egyáltalán nem megszokott
dolog reverendát viselô papokat látni. Pontosabban kifejezve egy
nyomornegyedbôl jövök, ahol szégyelltem volna egy bizonyos társadalmi
osztály tagjaként mutatkozni.
  -- Esther hívta meg önt ide, professzor úr?
  Valencia bólintott, és meghajolt Esther elôtt.
  -- Igen, és ilyen csábító meghívásnak sohasem tudok ellenállni. --
Szavai közben Esther felé fordult. -- Cornell úr is bele van avatva a
dologba, szenyorita?
  A lány bólintott.
  -- Igen, de figyelmeztetnem kell önt valamire. Cornell úr bizonyos
tekintetben antiklerikális.
  Valencia mosolygott.
  -- Akkor legalább van valami, amiben megegyezünk, habár én is a
klérushoz tartozom. Egyébként sohasem fogják kitalálni, kivel beszéltem
ma.
  A lány kérdôn nézett rá, a pap pedig suttogóra fogta hangját.
  -- Rodriguez Tobarral.
  -- Micsoda!? -- kiáltott Esther ijedten. -- Miért van ô itt? Hiszen
az életét kockáztatja!
  -- Azért van itt, hogy velem érintkezésbe lépjen. Tudomást szerzett a
szándékaimról, és együtt szeretne velem dolgozni.
  -- Miért említette ezt meg elôttünk, professzor úr?
  -- Mert azt szeretném, ha ön és Cornell úr szintén megismernék ôt.
Még egy napig itt lesz Cielóban, aztán visszamegy a hegyekbe. Van kedve
velünk tartani, Cornell úr?
  -- Természetesen, professzor úr, nagyon szívesen. Mikor indulunk?
  -- Ma este. Pontosan nyolc órakor egy kocsi áll meg a szállodája
elôtt, hogy önt elhozza. Önnek nem kell egy szót sem szólnia, minden
Rodriguez Tobar utasításai szerint fog történni.
  -- Nagyon érdekes lesz -- morogta Cornell.
  Antonio Valencia fülét azonban megütötte a megjegyzés hangszíne, és
aggodalom ült arcára. Erôsen Cornell szemébe nézett.
  -- Figyeljen rám, Cornell úr. Önt nekem, s ezt hangsúlyozni kívánom,
Vermeer professzor ajánlotta bizalmamba. Nekem Európában
sajtónyilvánosságra van szükségem, s ezt ön megteremtheti számomra. Én
bízom Vermeer professzor megítélésében, s ennek alapján fogadom önt
bizalmamba. Azért jöttem el erre az összejövetelre, hogy
megismerhessem, s ezért fogadtam el Graham kisasszony meghívását is.
Most talán azt gondolja, hogy a bolondok házába került? Azért mégse
higgye, hogy így van. A bolondok is normális emberek! El akar tehát
jönni ma este?
  -- Számíthat rám.
  Valencia elbúcsúzott. Mindketten hallgatva néztek utána.
  -- Tudod, Bruce, az embereknek itt Concienciában sok jó tulajdonságuk
van -- szólalt meg Esther. -- Büszkék, bátrak, de meggondolatlan
hôsködésük néha erôszakossághoz vezet, aminek aztán a legszörnyűbb
bűnök, a legembertelenebb kegyetlenségek a következményei. De Valencia
mindenkinek csak jót akar.
  Antonio Valencia a vendégek pillantásaitól követve rugalmas léptekkel
haladt át a kerten.
  Micsoda ember, gondolta magában Cornell, és szorongás fogta el.
========================================================================
4. Razzia a nyomornegyedben


  A nyomornegyed sötétjében botorkálva Valencia egy röfögô disznóba
botlott. Nyomban ezután egy gyermek ordítását hallotta. Amikor
zseblámpáját felkattintotta, az eléje táruló kép láttára elszörnyedt. A
disznó és a gyermek között alig volt különbség. Mindkettôt rettenetes
piszok borította, egyforma bambán meredtek rá, aztán ugyancsak
egyszerre eredtek futásnak.
  Amikor szeme lassan hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a kunyhók
elôtt mindenfelé emberek hevernek. Üvegekbôl itták az olcsó alkoholt,
és inkább itt kint feküdtek, mint bent, a szűk és büdös kunyhóikban.
Valencia ismerte ezt a települést. A nyomorúságos kalyibákat a
meredeken emelkedô domboldalban eszkábálták össze. Mindegyik cölöpökön
állt, akár az indiánok kunyhói a nagy folyók mellett. Csatornázás vagy
vízvezeték? Itt mindez ismeretlen volt. A gyerekek arca felpuffadt, az
éhségödéma szomorú tüneteit hirdetve. A megfelelô közegészségügyi
intézkedések hiánya, valamint az éhség és a férgek miatt a
gyermekhalandóság itt elérte az ötven százalékot. A telep lakóinak több
mint hetven százaléka teljesen analfabéta volt. Nagyobb ünnepeken
alamizsnát szoktak osztogatni közöttük, többnyire használt ruhát és
élelmiszert. Ez az egyetlen, amit a nyomornegyed lakóinak érdekében
valaha is tettek.
  Az összetákolt viskók siralmas képet nyújtottak. Legtöbbjük
bambusznádból, régi pléhdarabokból, vashulladékból készült. Tetônek
hullámpapírt, deszkát, gyakran csak piszkos rongyokat használtak. Ha
esik az esô, senki sem marad szárazon a kunyhóban. Szép idô esetén
pedig perzselô nap aszalja az emberi és állati ürüléket, és mindenféle
fojtogató bűz terjeng.
  Antonio Valencia gyorsan haladt végig a kövezetlen sikátorokon.
Közben a koktélpartira gondolt. A bíboros szavai még a fülében
csengtek, és úgy vélte, mindig hallani fogja ôket, mert elôjelei
azoknak a megpróbáltatásoknak, melyek még kétségtelenül várnak rá.
  Szorosan összeszorította az ajkát. Hogy is mondta neki a bíboros?
,,Az egyház egyik legerôsebb pillére az engedelmesség. Aki nem tartja
magát ehhez, az rossz úton jár... Aki a feletteseinek bánatot okoz,
annak számára nincs bocsánat.'' Ezt azonban megfordítva is lehetne
kérdezni: ,,Vajon van-e bocsánat a felettesek számára, akik
alárendeltjeiknek bánatot okoznak? Vagy az egyház iránti engedelmesség
talán fontosabb, mint az Isten iránti engedelmesség?''
  Érezte, hogy a düh fellobban benne, s elönti, mint a forró láva.
Isten... Ebben az országban hosszú évszázadokon keresztül csak gúnyt
űztek belôle. Úgy állították a nép elé, mint minden bajban oltalmazót,
mint valami munkaadót, akitôl el lehet várni a segítséget, ha elôzôleg
megvesztegetik valamivel. Mindazoknak pedig, akik akár jogosan, akár
jogtalanul fellázadtak ez ellen a szilárdan megalapozott rend ellen,
attól kellett félniük, hogy lázadozásukkal elôbb-utóbb Istennel is
szembekerülnek. Ezt a tételt mindenkinek a fejébe verték, aki csak
gondolkodni tudott. Isten parancsolt, s a népnek csak az volt a dolga,
hogy engedelmeskedjék. A bíboros és az államelnök az ô nevében beszélt,
s éppen ezért lehetetlen volt bármiféle dialógus Istennel. Ô csak
monológ formában szólt a néphez, és mindig csak a gazdagok száján
keresztül. Ha a múltban valakinek eszébe jutott, hogy másként
gondolkozzék, azt a legsürgôsebben elűzték a helyérôl. Az elôadásokkal
kapcsolatban, melyeket Valencia tartott szerte az országban, szintén
felmerült az engedetlenség gyanúja. Csak a diákok rokonszenveztek vele,
nekik viszont nem volt semmi szavuk a politikában. Igaz, a
szakszervezeti vezetôk egy véleményen voltak vele, de ôket csak nagyon
hosszú alkudozás után sikerült rávenni, hogy közös frontot alakítsanak.
A kommunistáknak, valamint szövetségeseiknek, a gerilláknak
természetesen megvoltak a saját elképzeléseik. Határozottan állították,
hogy a fennálló problémákat csak erôszakos forradalom oldhatja meg
gyökeresen. Ebben Valencia tökéletesen egyetértett velük. Rodriguez,
aki a hegyekben az összekötôje volt, s akinek ejtôernyôvel szállították
a fegyvereket Kubából, most itt rejtôzködik a városban.
  Valencia megállt egy viskó elôtt, amelyet a többitôl eltérôen kôbôl
építettek. Háromszor koppantott az ajtón. Azonnal kinyitották.
  -- Jöjjön csak, professzor úr! Nem követte valaki?
  -- Nem, legalábbis nem vettem észre. De ne okozzon ez gondot magának,
Rodriguez. Már évek óta játszom ezt a bujócskát.
  Aprónak érezte magát a gerillavezérrel szemben, akinek volt bátorsága
bemerészkedni ide, az oroszlán barlangjába.
  Rodriguez elôvett egy üveg bort a szekrénybôl, és az asztalra tette.
  -- Mondja csak, okvetlen szükségesnek tartja, hogy ez az újságíró
megismerjen engem? -- kérdezte.
  Valencia hallgatott egy darabig. Szeme megakadt a szoba sarkában
tornyosuló fegyvereken.
  -- Igen -- felelte késôbb. -- Tudatnunk kell a világgal mindent, ami
nálunk történik. Ehhez pedig szükségünk van az ilyen emberre, mint ô!
Van valami kifogása ellene, Rodriguez?
  -- Nem, de a legkisebb elôvigyázatlansága önt is, engem is, sôt
Esthert is veszélybe sodorhatja.
  Rodriguez fogta a borosüveget, és megtöltött négy poharat. Az elsôt
maga elé helyezte, a másodikat Valenciának nyújtotta, kettôt pedig
félretolt az asztal szélére.
  -- Salud -- szólt, és felemelte poharát. -- A forradalomra!
  Valencia megrettent. Ez az elsô eset, amikor leplezetlenül a szemébe
mondják, mire akarnak vele szövetkezni.
  -- Ön tulajdonképpen miért pap még mindig, ha az egyház ölbetett
kézzel, némán szemléli, hogyan zsákmányolják ki az embereket? --
kérdezte Rodriguez.
  Ezt a kérdést már Valencia is gyakran feltette magának. A lelke
legmélyérôl jövô válasz vétkesnek mondta ki ebben. Mégis úgy érezte,
éppen papsága révén lehet olyan támasza a forradalomnak, amelyet senki
más nem nyújthat helyette.
  -- Mert a népnek meg kell tudnia, hogy vannak olyan papok is, akik
másként gondolkodnak -- felelte.
  -- No, akkor elöljárói igazán nem fognak sokáig habozni, hogy ettôl a
tisztségétôl megfosszák.
  Nem kérdés volt ez, csupán egyszerű ténymegállapítás.
  Valencia nézte a puskákat és a gépfegyvereket. Olyan szerszámok ezek,
amelyeket emberölés céljából gyártottak. Bizonyára használták is már
ôket, s emberek halálát is okozhatták velük. Halottak... Vajon
Rodrigueznek hány emberi élet kioltása szárad a lelkén? Gyilkolni,
mindig csak gyilkolni...
  -- Tudom, min gondolkodik -- szakította félbe tűnôdéseit Rodriguez.
  -- Ön egy forradalom esetleges következményeitôl tart. És ezért
fölveti a kérdést, vajon kínálkozik-e más eszköz is, mint a fegyvereké
és az erôszaké. De akkor legyen szíves válaszoljon erre a kérdésemre:
Concienciában a hadseregnek miért mennyei oltalmazója a Boldogságos
Szűz Mária? És milyen alapon kapja az egyház papja, akinek templomában
ott függ az Istenanya képe, a törzstiszti fizetést? Mit gondol,
professzor, a katonáknak talán nincs olyan fegyverük, amellyel lônek,
sôt embert ölnek? Vagy talán még mindig a bíboros szavainak a hatása
alatt áll, amelyek szerint az erôszakos forradalom ellenkezik az egyház
törvényeivel?
  -- Nem, természetesen nem -- felelt Valencia. -- De valahogy még
mindig nyugtalan a lelkiismeretem.
  Rodriguez kissé idegesen felnevetett, és közben újra teletöltötte
poharát.
  -- Lelkiismeret! Hogyan mondta? Lelkiismeret? Ön mondja ezt, aki
éppen most jött végig ezen a nyomornegyeden? Itt nyugodt volt a
lelkiismerete? És ön is nagyon jól tudja, hogy ilyen nyomornegyedet még
legalább ötvenet lehet találni a városban, s közülük nem egyet még
ennél is sokkal siralmasabb állapotban.
  Kintrôl léptek zaja hallatszott, majd Esther Graham hangja csendült
fel. Elsônek a lány lépett be, utána Cornell. Amikor Cornell
megpillantotta a teletöltött borospoharakat, elmosolyodott. Aztán kezet
fogott Valenciával és Rodriguezzel, és leült a gerillavezérrel szemben.
  -- Hálás köszönet a kedves fogadtatásért! Egészségükre!
  Rodriguez tekintete egy pillanatra megpihent Estheren. Ennyi idôs
lenne most az ô lánya is, ha annak idején a szörnyű megerôszakolás után
nem pusztul el oly nyomorultan, akár egy állat. Legalább ettôl kímélte
volna meg a sors!
  -- Mirôl beszéljek önnek? -- kérdezte Cornellt.
  -- Valamit a szándékairól -- válaszolta az újságíró röviden.
  Rodriguez maga elé meredt. Kemény arcvonásai úgy hatottak, mint
valami élettelen maszk, a szeme azonban parázsként izzott. Nyakán
tűzpiros heg húzódott, és Cornell megállapította, hogy zakója alatt
pisztolyt visel.
  -- Azért nyilatkozom, szenyor, mivel a professzor megkért erre --
mondta végül. -- De hát az Isten szerelmére, hogy magyarázzam el
magának, hogy mi játszódik le ebben az országban? Hiszen ön külföldi,
és aki nem ebben az országban született, az el sem tudja képzelni
mindazt, ami nálunk végbemegy. Hadd kérdezzek azonban valamit öntôl:
Tudja, uram, mi az, éhezni? Igazi éhezésre gondolok, amely nem fél
óráig, esetleg néhány napig, hanem évekig, egy egész életen át tart.
Fájdalmai vannak, s tisztában van azzal, hogy van rá orvosság, csak meg
kellene venni a sarki patikában, de nincs rá pénze? Tudja mit jelent
ez? És az, ha tehetetlenül kell szemlélnie, amint gyermekei sorban
egymás után meghalnak? El tudja képzelni, hogy a rendôrség az ön
feleségét és lányát a törvényesség nevében megerôszakolja?
  Elhallgatott, és sötéten meredt a szoba falát díszítô filmplakátra.
  -- Tehát forradalmat akarnak? -- kérdezte Cornell. Rodriguez
bólintott.
  -- Következetesnek kell lennünk -- folytatta --, mert ha nem, akkor
minden marad úgy, ahogy van. Igen, tudom, azért sok embernek meg kell
halnia. Ezen nem tudunk változtatni. Én eleget öltem már, és még fogok.
A kormány is gyilkosnak nevez, persze minden attól függ, milyen
szemszögbôl nézzük a dolgokat.
  Cornell a gyertya halvány fényénél láthatta, hogy a gerillavezér
komoly arcvonásai kissé felderülnek, amint folytatja:
  -- A hegyekben pillanatnyilag harmincezer emberünk van. Nem félnek
senkitôl, és nem rettennek vissza semmitôl. Ezt a hadsereget bocsátom
Valencia professzor rendelkezésére.
  -- Mikor hozzák ezt nyilvánosságra? -- fordult oda Cornell
Valenciához.
  -- Néhány napon belül, amikor a nemzeti egyetem diákjai megkezdik a
sztrájkot. De szeretném, ha jól megértene. Ennek a megbeszélésnek
titokban kell maradnia. A forradalom kitörését az ember nem
harangozhatja be elôre, mint egy új párt megalakulását.
  -- És mit fog szólni a bíboros?
  --Valószínűleg felelôsségre von majd. Hogy utána mi történik, most
nem tudnám megmondani.
  Rodriguez fölkelt, és Cornellhez lépett. Szorosan elôtte állt meg, és
úgy beszélt hozzá:
  -- Mielôtt elmenne innen, szenyor, jól hallgasson meg engem. Tudja,
miért élünk mi, gerillák ott fent a hegyekben, primitív körülmények
között, minden veszéllyel dacolva, miközben a kormány katonái állandóan
vadásznak ránk? Nem? Nos, én megmondom önnek. Mert mi vagyunk ebben az
országban az egyetlen felkelô hadsereg. Az újságok banditáknak neveznek
bennünket, mi viszont a rendôrséget és a katonaságot nevezzük így. Ha
mi megtorló intézkedésekhez nyúlunk, akkor ezt mindig csak olyan
emberekkel szemben alkalmazzuk, akik az ország lakosságát csalással
forgatják ki a legelemibb jogaiból. Akarja hallani, miként éli le egy
napját nálunk az átlagember? Egész álló nap dolgozik -- egy darab
vajaskenyérért! Ha aztán estefelé hazavergôdik a mezôrôl, leissza
magát, mert el akarja felejteni a nyomorát, amilyen gyorsan csak lehet.
És ha besötétedik, bemászik az ágyba a felesége lába közé. Alkohol és
nemi élet --, ezek jelentik a kikapcsolódási lehetôséget az idevaló
munkás számára. Ez az egyetlen, amit ismer, esetleg a futballon és egy
kis muzsikán kívül. De ezzel aztán vége! És senki sem gondol arra, hogy
ezen változtatni kellene. Én az általam ellenôrzött területen
bevezettem néhány új dolgot: termelôszövetkezeteket alakítottam, a
gazdagoktól erôszakkal elvettem földjeiket, és a szegény parasztoknak
adtam. Mindenkit, aki ez ellen föllázadt, kivégeztettem. Tudom, hogy ez
kegyetlenül hangzik, de vajon azokat a szerencsétlen napszámosokat,
szegényparasztokat évek lassú folyamán nem a földbirtokosok teszik-e
testi és szellemi ronccsá, és juttatják idô elôtt sírba az embertelen
kizsákmányolással? Hát ez talán nem éppen olyan gyilkosság? Megérti
most már, hogy mi ellen kell itt harcolni?
  Cornell Valencia arcába pillantott. Ez az arc most hirtelen öregnek,
beesettnek látszott, és mély fájdalmat árult el.
  -- Ön úgy beszél a gyilkolásról, mintha az mindennapos elfoglaltsága
lenne.
  Rodrigueznak arcizma sem rándult.
  -- Ha önt ez bántja, szenyor, azt ajánlom, nézzen egy kicsit széjjel
Garcia ezredes pincéiben. Ott a gyilkolás nem csak mindennapos
elfoglaltság, hanem valóságos nagyüzem.
  Esther arcára kiült a félelem.
  Rodriguez észrevette ezt a változást.
  -- Elnézést kérek, szenyorita, amiért megrémítettem, de hiszen ön is
tudja, hogy nálunk nem babra megy a játék, ha ezzel nagyon kevesen
vannak is tisztában. Bárki közülünk holnap már áldozat lehet.
  -- Vagy bárki a mi áldozatunk -- vetette ellen Cornell.
  Valami egészen valószerűtlent érzett ennek a kis háznak az
atmoszférájában, mint ahogy a koktélpartin csevegô jólöltözött urak
társasága: a püspökeitôl körülvett arisztokrata megjelenésű bíboros, a
tábornokok társaságában szórakozó elnök szintén valószerűtlenül hatott.
  -- Mindkét oldalon a félelem uralkodik -- mondta Valencia.
  -- Ez viszi pusztulásba az országot.
  -- És a gazdagok.
  -- Meg a szegények.
  A szobában csend lett. A gyertya fénye groteszk árnyakat rajzolt a
falra. A halványan pislákoló láng végigtáncolt a földön heverô
fegyvereken.
  A levegô fülledt volt. Cornell izzadságszagot érzett. Úgy tűnt,
mintha Rodriguez ültében elszunnyadt volna. Szögletes fejét széles
tenyerébe támasztotta, és vállait kissé magasra húzva meredt maga elé.
Valencia gondterhelten simított végig homlokán. Esther egyikükrôl a
másikra nézett.
  -- Gondolják, hogy a hadsereg át fog pártolni önökhöz? -- kérdezte
Cornell.
  Valencia mélyet sóhajtott.
  -- Odáig még nem jutottunk. Elôször szabályszerű politikai hatalmat
kell kiépítenünk, mindenkit föl kell fegyvereznünk, s csak azután
tudunk oda jutni.
  -- Ehhez viszont sok külföldrôl jövô pénzre van szükségük. Honnan
veszik azt? Oroszországból? Kínából? Amerikából?
  -- Amerikából semmi esetre sem. Amerika eddig minden országban csak
az oligarchákat támogatta.
  -- Tehát Kínából és Oroszországból?
  -- Valószínűleg.
  Cornellnek már alig volt kérdezni valója. Vajon miért bíztak meg
benne az emberek? Vajon fölfogták-e az ôket fenyegetô veszélyt?
Hirtelen eszébe jutott Vermeer professzor.
  -- Mikor kezdi meg Vermeer az elôadásait? Úgy tudom, már kinevezték.
  -- Néhány nap múlva.
  -- Tehát amikor a sztrájk elkezdôdik?
  -- Igen.
  Cornell elgondolkodott. Két mindenre elszánt ember ült vele szemközt.
Az egyik az erôszakot választotta jelszavának, a másik pedig arra
kényszerül, hogy az erôszak oldalára álljon. Világossá vált elôtte,
hogy egyikük sincs egyedül. Százezrek követnék ôket. De vajon azok is
olyan elszántak lennének-e, mint ez az Antonio Valencia, a pap és ez a
gerillavezér, Rodriguez? Egy dolog mindenesetre biztos: cikkének
megírásához nem kényszerül arra, hogy másod- vagy harmadkézbôl szerezze
értesüléseit. Különösen akkor nem, ha maga is részt vesz ebben a
veszélyes játékban.
  -- Igazán nem tudom, belebocsátkozhatom-e egy ilyen kockázatos
vállalkozásba? -- fordult Esther felé.
  A lány a vállát vonta.
  -- Néhány nappal ezelôtt még magad mondtad, hogy aki semmit sem akar
kockáztatni, az nem érdemli meg a boldogságot. Vagy ezt akkor nem
komolyan mondtad?
  Ránézett a lányra. Nyilvánvaló, hogy a terveket illetôen sokkal
tájékozottabb, mint eddig sejtette volna róla. Jelenléte is teljesen
magától értetôdônek tűnt ebben a társaságban.
  -- Tulajdonképpen mi a te feladatod itt?
  Valencia közbeszólt:
  -- Kérem, ezt ne kérdezze, szenyor.
  Cornell hallgatott. A kör lassan bezárul, gondolta magában. Elôször
Vermeer, aztán Valencia, majd Rodriguez és végül Esther. Tudta, hogy
most maga is választás elôtt áll. Vagy haladéktalanul el kell hagynia
ezt az országot, vagy pedig egyik intrikából a másikba keveredik,
aminek eredménye minden bizonnyal fejvesztett menekülés lesz, vagy
éppenséggel a halál. Vagy gyôznek a forradalmárok. De ebben nem hitt, a
vele szemben ülô férfiak minden érvelése ellenére sem.
  -- Miért veszel te részt ilyen veszélyes vállalkozásban?
  A lány tekintete tele volt meggyôzôdéssel, amint válaszolt:
  -- Mert hiszek benne.
  -- Amerikai létedre?
  -- Tévedsz, Bruce. Én itt születtem.
  -- És ha arra kérnélek, hogy lépj ki ebbôl az egészbôl?
  -- Akkor sem tenném meg.
  Cornell tanácstalanul pillantott egyik arcról a másikra.
  -- Mondják meg nekem ôszintén a valóságot -- fordult végül a
gerillavezér felé --, mekkora a kockázat?
  -- Életre-halálra megy a játék, szenyor -- válaszolta Rodriguez
komolyan. -- Ön még ép bôrrel kibújhat, közülünk azonban már senki.
  Életre, halálra... Cornell Valenciát vizsgálgatta. Körülbelül
harminchárom évesnek becsülte, tehát még teljes erejében van. Vajon ô
is mert volna ennyi idôs korában a halállal játszani?
  Az ajtón háromszor kopogtak. A férfi, aki belépett, koldusnak
látszott. Inge cafatokban lógott, kitaposott szandált viselt. Nadrágját
csak madzag tartotta, s amint beszélt, Cornell megállapította, hogy
egyetlen foga sincs.
  -- Értesítettek bennünket, hogy a titkosrendôrség útban van errefelé
-- mondta nyugodtan.
  -- Ki szólt nektek? -- kérdezte tôle Rodriguez.
  -- Az egyetemrôl üzentek. Most körülbelül arra járhatnak a kocsijaik.
  -- Ki mondta neked, hogy ide fognak jönni?
  -- Vincent Zabola.
  -- És ô honnan tudja ezt?
  -- Egy rendôr kifecsegte.
  Rodriguez felemelkedett.
  -- Köszönöm, Arthuro. Vigyél ki bennünket a negyedbôl, amilyen
gyorsan csak lehet! Az emberek dugják el a fegyvereket a padló alá. A
helyet tudod.
  -- Gyerünk, gyorsan!

  Amikor a rendôrautók megérkeztek, Rodriguez, Esther, Valencia és
Cornell már útban voltak Valencia egyik barátjának lakása felé, amely
közvetlen a város szélén állt. Senki sem gondolt arra, hogy Hernando
Pintónál, az ország leghatalmasabb ültetvényének fôintézôjénél, ennél a
büszke úrnál keresse ôket, aki egyébként maga sem tudta önmagáról, hogy
agnosztikus-e inkább, vagy talán ateista. Még egyetemi tanulmányai
idején keveredett konfliktusba szüleivel, mert elkeserítette, hogy
roppant nagy vagyonuk ellenére semmit sem tesznek a szegény nép
érdekében. Az ellentétek odáig fajultak, hogy a fiú elhagyta a szülôi
házat. Egy fillért sem vitt magával.

  A rendôrség körülzárta a nyomornegyedet. A stratégiailag fontos
pontokhoz odaállították a teherautókat, amelyek fénycsóváikkal
irgalmatlanul végigpásztázták az egész telepet. Garcia ezredes, aki a
parancsokat osztogatta, minden egyes lakót egyenként állíttatott elô. Ô
maga is résztvett a kihallgatásokon.
  -- Láttál itt egy magas, ôszhajú férfit katonai egyenruhában?
  -- Nem, tábornok úr. De hogyan láthattam volna a sötétben. Nekünk
nincsenek ilyen fényszóróink, mint maguknak.
  -- És te?
  -- Esküszöm a Boldogságos Szűz Máriára, excellenciás uram, hogy
senkit sem láttam. Én be voltam rúgva.
  -- Még most is részeg vagy. Tűnj el! Csak úgy bűzlesz! -- rivallt rá
Garcia az emberre.
  -- Hát te?
  A megszólítottnak nem volt már egyetlen foga sem. Lábán szandált
viselt, nadrágját madzag tartotta.
  A férfi habozott.
  -- Nos, kérdezte Garcia türelmetlenül -- felelsz, vagy azt akarod,
hogy a saját nadrágtartódra akasszunk fel?
  A férfi remegni kezdett.
  -- Én aludtam, excellenciás uram. Ha alszom, nem látok semmit. És
legtöbbször aludni szoktam, mert olyankor nem vagyok éhes.
  -- Hogy hívnak?
  -- Arthurónak, ezredes úr.
  -- És nem láttál egyetlen idegent sem?
  A sovány férfi buzgón bólogatni kezdett:
  -- De igen, excellenciás uram. Tegnap itt volt Valencia atya.
  -- Mit akart itt?
  -- Az emberekkel beszélt, excellenciás uram, és misét mondott.
  -- Jó. A következôt kérem.
  De senki sem tudott semmit. Garcia érezte, hogy becsapják.
Körüljártatta tekintetét, de semmi gyanúsat nem észlelt. A rendôrôk
átkutatták a kunyhókat, és jelentették, hogy semmit sem találtak. A
rendôrfônök sejtette, hogy ezek a lesoványodott, kiéhezett, rongyokba
öltözött férfiak és nôk valósággal az orránál vezetik.
  Odahívta magához az egyik századosát.
  -- Mióta állnak itt ezek a kunyhók, százados?
  -- Nem tudnám pontosan megmondani, de minden nap több lesz belôlük.
  -- Honnan jöttek ide az emberek?
  -- A hegyekbôl, ezredes.
  -- És hol állnak azok a kunyhók, amelyeket ezen a héten építettek? A
százados az újonnan épült kunyhók felé mutatott, a fényszórók követték
kezének mozdulatát.
  Garcia mélyet sóhajtott, és cinikusan felnevetett.
  -- Bontsátok le ôket!
  -- De hogyan gondolja...
  -- Azt mondtam, bontsátok le. Vagy meg kell még egyszer ismételnem?
  A százados kiosztotta a parancsokat. A rendôrôk felugráltak a
teherautókra, és a kocsik lassan elindultak, miközben a fényszórók éles
lándzsaként fúródtak bele a sötét éjszakába. Egy öregasszony
feljajdult. Egy nagycsontú indián nôt, aki szitkokat szórt a
rendôrökre, a földre taszítottak. Malac futott át visítva az autók
elôtt. A kisgyermekeket sűrű szidalmak és fenyegetések közt beterelték
a kunyhókba, de a szerencsétlen apróságok újra kirohantak, és nagy
lármát csapva ide-oda futkostak a rendôrkocsik körül.
  Néhány perccel késôbb a reflektorok borzalmas jelenetet világítottak
meg: Egy hatalmas gödörben össze-vissza rohangáló embertömeg igyekezett
kétségbeesetten menteni nyomorúságos kis motyóját a pusztulástól.
  A rendôrôk már hozzáláttak a munkához. Morogtak eleinte, de a
vékonybajszú százados egy káromkodással beléjük fojtotta az
ellenkezést. Garcia pontosan tudta, mit csinál. Ezeket a kalyibákat a
városhoz tartozó telken ütötték fel, és ide néhány hét múlva egy
bankházat fognak építeni. Már ki voltak téve a hatalmas táblák ezzel a
felírással: ,,Tiltott terület! Átjárni tilos!'' De ezzel a jövevények
mit sem törôdtek, sôt a tiltó táblákat is felhasználták a tetôfedéshez.
Az új telepesek a hegyekbôl jöttek azzal a reménnyel, hogy a városban
majd jobbra fordul a sorsuk. Leginkább éjszaka érkeztek, s néhány óra
alatt már állt is a viskó, amelynek tetejére aztán kitűzték Conciencia
lobogóját. A telket ezzel máris sajátjuknak tekintették. Így ment ez
mindenfelé a városban. A nyomornegyedek gombamód nôttek a földbôl, s
mindenütt a nyugtalanság tűzfészkévé váltak. A felforgató elemek pedig,
akik az elnök hatalmát állandóan veszélyeztették, mindig jó
rejtekhelyet találtak ezekben a negyedekben.
  A Garciához befutott jelentés, mely szerint Rodriguezt itt kell
keresnie, megbízhatónak bizonyult. Az ezredes szilárdan meg volt
gyôzôdve arról, hogy Rodriguez valóban itt tartózkodott a kunyhók
valamelyikében. Azonkívül Antonio Valencia is gyakran megfordult itt.
Az ô kapcsolatai a baloldali beállítottságú csoportokkal már önmagukért
beszélnek. Ha valaki, akkor Garcia ezredes tudta a legjobban, mennyire
veszélyben forog az elnök élete. Szinte alig múlik el nap, hogy ne
terveznének ellene merényletet. Az olyan emberek, akiknek az égvilágon
semmi veszteni valójuk sincs, inkább ma támadnak a hatalom ellen, mint
holnap. Ô a felelôs azért, hogy ezek a támadások meghiúsuljanak. Jól
ismerte ellenfeleit, hiszen egész sort eltakarított már az útból.

  Mások kiszöktek az országból vagy elmenekültek, mielôtt sikerült
volna elcsípni ôket. De a legveszélyesebbek itt rejtôznek ezekben a
nyomornegyedekben. Kívülállónak sohasem jutna eszébe, hogy itt keresse
ôket. Az csak a vigasztalan kunyhókat látja, a szennyet, a piszkot és
az emberek nyomorúságát. De az ezredes mindezt jobban és másként tudja:
a legtöbbjüknek itt semmije sem hiányzik. Szegénységük csupán álcázás,
a legkitűnôbb álarc, amelyet egy ember egyáltalán használhat. És
többnyire nem is tartózkodnak itthon. Feladatuk abból áll, hogy
befolyásuk alá kerítsék az analfabétákat, ami elég könnyen megy. Mert
az elégedetlenség mindig a legjobb táptalaja a forradalomnak. És
ezekben a hivatásos naplopókban, a társadalomnak ezekben az
élôsködôiben szinte burjánzik az elégedetlenség. A kunyhókban
bujkálnak, koldulásból élnek, betörnek, gyerekeiket az utcára küldik,
isznak, kurválkodnak, és mivel szegények, még támogatásra is találnak
egy ilyen megszédült idealista személyében, mint ez az Antonio
Valencia. Ez nem akarja belátni, hogy úgy sem tud rajtuk segíteni, már
csak azért sem, mivel helyzetüket, gondolkodásmódjukat nem okként,
hanem következményként fogja fel. Ugyanez áll a nemzeti egyetem
diákjaira. Ôk is csak unalomból lázadoznak. Közülük sokan azért hagyták
el a jómódú környezetüket, mivel ott dolgozniuk kellene, és vállalniuk
a felelôsséget az ültetvényekért, Conciencia jólétének gazdasági
bázisáért.
  Garcia közelebb ment a kalyibákhoz, és szája hideg mosolyra húzódott,
amint a puskatus tompa püffenését hallgatta a deszkafalakon és
bádoglemezeken. De a következô pillanatban már eltűnt arcáról a mosoly.
Homlokához egy kô csapódott, keményen és súlyosan. Úgy érezte, hirtelen
meginog lába alatt a talaj. Félig elbódulva igyekezett állva maradni,
miközben égô fájdalom hasított a halántékába. Ujjával megtapogatta a
megsebbzett helyet, és borzongva érezte saját vérének tapadós
nedvességét. Megdermedt szíve egyszerre gyorsabban kezdett verni. Egy
pillanatra azt hitte, elveszti eszméletét. De amint túljutott a
rosszulléten, már csak hideg, könyörtelen bosszúvágyat érzett. Lassan
odament a századoshoz, aki a kocsi bal oldalán állt. A reflektor
fénykévéje élesen megvilágította a Garcia homlokán kirajzolódott sebet
és a vért, amely vékony csíkban csorgott lefelé az arcán, és befolyt a
szájába. Érezte a vér émelygôs ízét, és ez még azt a kevéske kis emberi
érzést is elfojtotta benne, amelyre ritka pillanataiban olykor képes
volt.
  -- Ellenszegülnek? -- kérdezte a tisztet.
  A százados bólintott.
  -- Igenis. Használják egyetlen létezô fegyverüket, kövekkel dobálják
embereinket.
  Garcia a fejét rázta.
  -- Honnan tudja maga, hogy ezeknek nincsen más fegyverük? Szerintem
ez a nyomortanya a legjobb búvóhely forradalmárok számára. A házkutatás
itt nem ér semmit, mert itt nincsenek házak. De sár, kosz, lyuk és odú
az van bôven, és ott nem kutat senki.
  Miközben beszélt, a rendôrôket figyelte, akik a kalyibák oldalát úgy
döntötték, mintha azok csupán játékdobozok lennének. Látta, amint az
asszonyok megpróbálták emberei kezébôl kicsavarni a puskát. Látta,
ahogy az apró gyerekek segédkeznek a pusztításban, mintha ôk is a
rendôrség oldalán állnának, és vigyorgott, mert a deszkafalak recsegése
kellemes muzsikaként csengett fülében.
  De most hirtelen változott a kép. Olyan gyorsan és hirtelen történt,
hogy maga az ezredes is meglepôdött. Lövés dördült, egy rendôr
felkiáltott és összeesett. Aztán még néhány lövés hangzott, s utána
néma csend. Talán csak egy másodpercig tartott az egész, de ez oly
iszonyatos másodperc volt, hogy az ember úgy érezte, mintha minden élet
megszűnt volna a földön. Ekkor egy gyerek elkezdett hangosan sírni, bár
látni sehol se lehetett senkit.
  -- Azonnal fogasson össze mindenkit, és csukassa le ôket! -- lihegte
Garcia dühtôl eltorzult arccal.
  A sebesült rendôrt félrevitték, és rádiótelefonon mentôautót
rendeltek. A többi rendôr egy percnyi szünetet tartott a pusztításban,
és az egész terepet pillanatok alatt teljesen elzárta a külvilágtól.
Egy lélek sem menekülhetett. A férfiakat elszakították az asszonyoktól,
a rendôrök pedig csak most kezdtek igazán hozzálátni a munkához, hogy
megtámadott kollégájuk miatt bosszút álljanak.
  -- Kerestesse a fegyvereket, gyorsan! -- förmedt Garcia a századosra.
  A százados kezdetben még pislákoló részvéte már régen elpárolgott.
Hiszen rálôttek egy beosztottjára, s ezt meg kellett torolnia ezen a
csôcseléken. Igaza van Garciának: a részvét gyengeséget jelent. Aki
ebben az országban enged a részvét érzésének, annak el kell buknia a
küzdelemben.
  -- Hívassa azonnal a riadóautókat! Terelje össze az embereket!
  Úgy tűnt, hogy a nyomornegyed lakóinak ellenállása megszűnt. Aki nem
adta meg magát azonnal, azt könyörtelenül ütlegelni kezdték, miközben a
többi rendôr élesre töltött fegyverrel készen állt arra, hogy szükség
esetén tüzeljen. Az embereket rugdosással és ütlegeléssel hajtották
elôre. Az ezredes nézte ôket, amint közelednek, s közben a vért nyalta
a szája szélérôl. A kalyibákból már nem sok állt. Jól tudta, hogy nem
mindenkit sikerült elcsípniük. Egy részüknek sikerült egérutat nyernie,
velük együtt valószínűleg annak a férfinak is, aki a lövéseket leadta.
No, de a többinek a titkosrendôrség pincéiben majd elveszi a kedvét az
ilyen tréfáktól. Bár egy hétnél hosszabb ideig nem szabad ott tartani
ôket, de mire kikerülnek, örökre megtanulják, mit jelent, ha valaki
rendôrre mer lôni. Hogy bíróság elé állítsa ôket, annak semmi értelme.
Ezzel csak a baloldali sajtó kezébe adná a robbanóanyagot. Ha viszont
ezek a lapok mégis értesülnének az incidensrôl -- s ez minden
valószínűség szerint meg fog történni --, még mindig nyilvánosságra
lehet hozni, hogy a lövöldözést mások kezdték, amikor a rendôrség
néhány tolvajt ôrizetbe akart venni. Ez egyébként megfelel a valóságnak
-- legalábbis részben. Aztán majd ha a letartóztatottakat szabadon
engedik, azok nagyon is vigyázni fognak, hogy ne járjon el a szájuk. A
félelem egy életre befészkeli magát csontjaikba, gondolta magában.
  A riadóautók megérkeztek, és Garcia végignézte, amint rendôrei a
foglyokat sűrű ütlegek közt betaszigálják a kocsikba. Azonnal indultak
visszafelé. Az ezredes még egyszer hátrapillantott a romokra, melyeket
maga után hagyott. Ügyet sem vetett a síró kisgyermekekre, akik a
rémülettôl halálra válva ide-oda ténferegtek. Kocsiba szállt, szájába
cigarettát dugott, és kényelmesen hátradôlt. Elégedett volt magával.
Ismét felszámolta a nyugtalanság egyik tűzvészkét. Ki is adja azonnal a
parancsot, hogy a másik nyomornegyedet is alaposan fésüljék át. De az ô
jelenléte ott már nem szükséges. Fáradt volt. Bizonyára nyugtalan lenne
miatta a felesége, aki egyébként semmit sem tud ezekrôl a
ténykedéseirôl. Abban a hiszemben él, hogy ô is csak olyan
rendôrparancsnok, akár a többi. De minek is beszélne neki ezekrôl a
dolgokról? Magának is elege van már belôle. Ha valakinek az a
kötelessége, hogy egy államférfi életét védje, akkor kíméletlennek kell
lennie mindenkivel szemben, aki veszélyes lehet.
  Azért valamivel még sem volt megelégedve. Rodriguez ismét kisiklott a
kezei közül. Vajon ki figyelmeztette? Vajon melyik emberének járt el a
szája? Bár a feje még lüktetett, a vérzés szerencsére elállt. Most már
nincs több dolgom, gondolta magában. Embereim elintézik a foglyokat, és
ha nem vernek néhányat agyon, hát bizisten akasztatni fogok. Így talán
majd valamivel többet megtudhatunk. A rendôr szerencsére nem sebesült
meg súlyosan, de ahhoz eléggé, hogy a bajtársai meggyôzôdjenek arról,
miféle disznó bandával van dolguk. Olyanokkal, akikkel szemben csak a
kemény ököl módszere használ.
  Így gondolkodott Garcia. De arról már nem tudott, hogy a fegyver egy
olyan ember kezében dördült el, akinek végig kellett néznie, hogyan
bontják le a szeme láttára nyomorúságos kalyibáját, mialatt két kisfia
mélyen aludt a rongyokból összefoldozott ágyon. Tulajdonképpen nem is
akart ô tüzelni, de ez a kegyetlenség annyira felbôszítette, hogy nem
tudta magát türtôztetni tovább.
  Garcia arról sem tudott, hogy az egyik kunyhóban három halott feküdt,
s nem hallotta Arthuro megjegyzését sem:
  -- Most legalább tudjuk, miféle ellenséggel van dolgunk. A bosszú a
rendôrség tetteinél is keményebb lesz! Erre esküszöm neked, Szentséges
Szűzanyám!
  Eskü volt ez, fogadalom, s mindenki tudta, hogy ez milyen súlyosan
nyom a latban. Garcia nem hallotta azt a telefonbeszélgetést sem,
amelyet ezekben a percekben Antonio folytatott egyik barátjával, a
nemzeti egyetem professzorával. Értesítette ôt a történtekrôl, közölve
azt is, hogy a diákok néhány nap múlva tüntetéssel akarnak tiltakozni a
rendôrség brutalitása ellen. Valencia odafordult Cornellhez, akivel az
éjszaka folyamán hosszú beszélgetést folytatott. Arcát mély gondok
árnyékolták.
  -- Megértette? -- kérdezte Valencia.
  Cornell bólintott.
  -- Mit fog most tenni?
  -- Utánanézek a dolgoknak.
  -- Most, az éjszaka kellôs közepén?
  -- Igen.
  -- És nem fél, hogy magát is letartóztatják?
  -- Nem.
  -- Magával megyek.
  -- A saját felelôsségére. Remélem, ezzel tisztában van?
  -- Természetesen. Ne értesítsük Esthert is?
  -- Ne.
  -- És Rodriguezt?
  -- Ôt hagyjuk ki a játékból. Különben már mindketten alszanak. Mi
pedig néhány órán belül visszatérünk.
  A késô éjszakában Cielo egészében kihaltnak látszott. A fôváros
fényei úgy szikráztak, mint a csillagok. Az éjszaka hűvös volt és
világos, mert éppen telihold volt. Útközben Valencia beszélni kezdett a
sötét kocsiban:
  -- Néhány nap múlva mindenki tudni fogja, hogy mit akarok. Ha valami
bajom történne, akkor diákjaim egyike ismerteti programomat. Nekem
egyébként néha úgy tűnik, mintha csak most kezdenék igazán élni.
Rengeteget gyötrôdtem eddig. Vajon megérti-e ezt? Voltak napjaim,
amikor ráeszméltem, hogy az imádság egymagában nem elég, mert semmi
más, mint egyszerűen beszélgetés Istennel, egy hatalmas ismeretlennel,
aki azonban csak meghallgat, de sohasem válaszol. Ezért az embernek
saját magának kell megfogalmaznia a döntéseit. Van, akinek a
lelkiismerete megadja a választ. És ha valami, akkor a lelkiismeret
szava valóban az Isten szava lehet.
  Nyúl futott át az úttesten, és majdnem a kerekek alá került.
  -- Gyakran úgy érzem magam -- folytatta Valencia --, mint ez a kis
nyulacska, amely az imént az életét mentette. Azt hiszem, sok hibát
követhetek el. Talán túlságosan leegyszerűsítem a dolgokat. De nem
látok más kiutat. Mert ha minden úgy megy tovább, ahogyan most van,
akkor semmi sem fog megváltozni ebben az országban. Néha úgy gondolom,
ha Krisztus újra visszatérne a földre, alig merészelne bárki is a
szemébe nézni. Néha pedig megkérdem magamtól, tulajdonképpen miért
foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. Amikor Európában voltam, Dél-Amerika
olyan távolinak, oly végtelen messzinek tűnt, hogy alig tudtam
elképzelni, hogy ez a földrész valaha szerepet játszhat a mai világban.
De most már tudom, hogy igen. Mi a többi népnek azért nem jelentettünk
semmit, mert az ô szemükben a mi országaink csak bábszínházak.
Ugyanazok a családok, akik száz évvel ezelôtt kormányozták ezt az
országot, ma is vezetô helyeken ülnek. Hogy melyik párthoz tartoznak,
az egyáltalán nem lényeges. Még csak programjuk sincsen. Csak
törvényeik vannak. De akkora kibúvókkal, hogy akár egy elefánt is
atnyargalhat rajtuk. Az uralkodó osztályon belül mindenki a másikat
védi, a többiek védelem és szeretet nélkül élnek. A szentképek pedig
mozdulatlanul tekintenek ránk a templomok faláról, és szótlanul
szemlélik az évszázad legszörnyűbb szociális igazságtalanságait. Meg
tudja ön érteni mindezt?
  Cornell a fényszóróktól megvilágított úttestet figyelte. Valencia
szavai meggyôzték. Valanciához hasonlóan maga is tudta, hogy a latin-
amerikai világ lángokban áll. Tudta, hogy ezeket a katolikus lakosságú
országokat olyan emberek irányítják, akik mindent maguknak gyűjtenek,
és a tömegeknek semmit sem adnak. Látta, milyen görcsösen ragaszkodnak
egy maguk alkotta reakciós Istenhez, aki a gazdagokat békében hagyja,
mert hiszen azok eddig is gazdagok voltak. A szegényeket is nyugton
hagyja, hiszen azok amúgy is szegények maradnak. Cornell sokkal többet
beszélgetett szegényebb rétegekbôl származó emberekkel, minthogy ne
tudná: ezek a szerencsétlenek még mindig hisznek Istenben. Hisznek,
amikor már nem segít rajtuk, már nem is tesz értük semmit, csak ostorát
érezteti velük. Ez az Isten már régen nem képes önállóan tevékenykedni,
szava csak a bíborosok és püspökök, az ország egyházi vezetôsége által
erôsen ,,megszűrve'' juthatott el a tömegekhez.
  A motor halkan zümmögött. Valencia szája élesen metszett vonalnak
tűnt. A telefonbeszélgetés elég világos volt. Eszerint a nyomornegyed
lakóinak többsége most a börtönben vár sorsára, s a néhány hátramaradt
a halottakat gyászolja.
  Végighajtottak a széles sugárúton, maguk mögött hagyva a
munkásnegyedet. Végül megálltak a telep elôtt, amelyet sajátos
iróniával ,,El Futuró''-nak, ,,A jövô''-nek kereszteltek. Miközben
Valencia kiszállt, és becsukta a kocsiajtót, azon gondolkozott, vajon
tényleg vállalhatja-e mindazokat a nehézségeket és megpróbáltatásokat,
amelyek még csak ezután kezdôdnek igazán. Vajon el tudná-e viselni,
hogy a legjobb barátai elhagyják? Mert ô maga nem a munkások soraiból,
hanem az ország leggazdagabb rétegébôl származott. Ezek a gazdagok
ismerik ôt, és haladó eszméi ellenére sem taszítják el maguktól. De ha
egyszer erre is sor kerül? Honnan meríti majd az erôt? Imádkoznia kell
Istenhez, aki azonban látható valóságában sehol sincs jelen. Erôsebben
kellene hinnie. De hogyan tehetné ezt meg, amikor olyan politikát
hirdet, amely a kereszténység szellemétôl eltérôen az erôszak
politikája. Ezt már nagyon rossz néven vennék tôle. Az embernek
keresztre kell tehát feszíttetnie magát mindig, minden évszázadban,
mint ahogy Krisztus is hagyta, hogy saját vallásának a fôpapjai
feszítsék keresztre. De vajon a mai egyházra is érvényes ez? Nem
használt-e ez az egyház is elég gyakran fegyvereket hatalmának
megszilárdításához? Dél-Amerikát is nem katonák hódították-e meg elôbb,
s a nyomukban érkeztek a misszionáriusok?
  Egy útkanyarulatnál hirtelen megállt, és megérintette Cornell karját.
Amit maga elôtt látott, borzalmas volt. A nyomornegyedet teljesen
körülvették a teherautók, amelyekrôl éles fényszórók világították meg a
térséget. A nyomornegyed -- gondolta magában. De már egyetlen kunyhó
sem állt... Csak hamu, szétroncsolt deszkadarabok, szanaszét szórt
bádoglemezek, hulladék. És csontbôr gyerekek, akik céltalanul
szaladgáltak, és a malacokkal meg a sovány kutyákkal játszottak. A
teherkocsik mellett megpillantotta a rendôrôket. Cigarettáztak,
beszélgettek, jóízűen nevetgéltek.
  Cornell Valenciára tekintett, akit ebben a pillanatban iszonyatos düh
fogott el. Kezét ökölbe szorította, melle hullámzott, amint gyorsan
kapkodta a levegôt. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, hirtelen futni
kezdett lefelé a síkos úton, mely az elpusztított nyomornegyed felé
vezetett. Futás közben egyensúlyát vesztve többször megcsúszott,
földrezuhant, és a sáros agyagba kapaszkodva próbált feltápászkodni.
Cornell utánarohant. Érezte, Valenciát most olyan erôs indulatok
feszítik, hogy minden akadályt könnyen le tud gyôzni. Annak ellenére,
hogy utcai ruhát viselt, megjelenésében talán soha nem hatott annyira
papnak, mint ezekben a percekben.
  Reflektort irányítottak feléjük, s ez elvakította ôket. A felvillanó
fényben Cornell láthatta Valencia élesen metszett arcában a szikrázó
szemeket.
  -- Maga kicsoda? -- kérdezte egy ôrszem.
  -- Antonio Valencia -- kiáltotta a pap, és rohant tovább, noha a
fényszórók teljesen elvakították. De ügyet sem vetett erre, sem a
gépkocsikra, sem a feléje zúduló kiabálásra, melyet különben egyikük
sem értett. A játszadozó gyerekekhez futott, akik nagy lármával rögtön
körülvették mindkettôjüket. Hogy jutunk keresztül a fényszórókon,
tűnôdött magában Cornell, és elborzadva nézett szét maga körül. De
Valencia erôsen karon ragadta, és vitte tovább magával. Egyetlen rendôr
sem tartóztatta fel ôket. Egy hajlotthátú öregember közeledett feléjük,
és bevezette ôket ugyanabba a kôbôl épült kalyibába, melyben az est
folyamán Rodriguezzel beszélgettek. Az öreg kinyitotta az ajtót, és a
szoba sarkába mutatott, ahol az este a fegyverek voltak. Cornell
visszahôkölt, amikor megpillantotta egy férfi, egy asszony, és egy
gyermek élettelen arcát. A halottak mellett férfiak és nôk álltak,
hangosan imádkoztak, rózsafüzérük szemeit morzsolgatva.
  Valencia néhány lépést elôrement, és a megmerevedett arcokba nézett,
amelyekbôl még halálukban is a félelem gyötrelmeit lehetett leolvasni.
De a gyerek mintha mosolyogna, mintha azt hinné, csak játék az egész,
és most majd valami szép következik, szebb annál, mint amiben eddig
élt. Ennek a halott gyermeknek az arca érintette meg szívét a
legmélyebben. Nem csupán valami játékfélére gondolnának követôi közül
is sokan, ha programját nyilvánosságra hozná? S vajon hányan maradnának
mellette, ha rádöbbennének, hogy itt egyáltalán nem játékról, hanem a
legkeserűbb valóságról van szó?
  Valencia összekulcsolta a kezét, s fájdalmasan hasított belé a
gondolat, hogy ez a három ember teljesen hiába pusztult el. Nem voltak
sem mártírok, sem szentek, sem hôsök. Egyáltalán senkik sem voltak. A
halottak miséjének gondolatai jutottak eszébe, és maga elé mondta a
szöveget:
  -- Mily irtózat fog az lenni -- ha a Bíró el fog jönni -- ami csak
lappang, kipattan, -- mi sem marad megtorlatlan...[1]
  Észrevette, hogy a többiek figyelik. Érezte, hogy a körülállók nem az
utolsó ítéletre gondolnak, hanem arra a leszámolásra, amely
Concienciában fog bekövetkezni, ha majd üt az óra. Hirtelen világossá
vált elôtte, hogy itt ezek hárman mégsem hiába haltak meg. Nevüknek be
kell járnia az egész országot, hírüknek el kell jutnia minden
szegletbe, haláluknak föl kell háborítania a közvéleményt. A munkások,
parasztok és diákok szívében föl kell lobbannia a harag tüzének, hogy
az, aki agyonlövetésüket megparancsolta, százszor is megbánja tettét,
és mindennél jobban kívánja, bárcsak még egyszer feltámaszthatná ôket,
mert haláluk által új életet támasztottak mások szívében is.
  Valencia letérdelt és imádkozott: -- Adj, Uram, nekik örök
nyugodalmat. Az örök világosság fényeskedjék nekik...
  Amikor fölállt, körülvették a férfiak és az asszonyok, és izgatottan
kezdték neki mesélni a telepen lejátszódott eseményeket. Kezét
szorongatták, sírtak, átkozódtak, jajgattak és fohászkodtak. Ô csak
állt köztük, és Cornell látta, amint a pap arca elváltozik. A bibliai
esemény éledt itt újjá, gondolta magában. A szegények, a
kizsákmányoltak, az éhezôk körülvesznek egy embert, és rábízzák
életüket, sorsukat, mindenüket. És ô új erôt ád nekik, mert az ô
nyelvükön beszél, és ismeri nyomorúságukat. Tudja, hogy veszélyes
dolgot tesz, de akkor is folytatja, ha egész életén át végigkísérnék is
kétségei -- akár engem az enyéim. Bár az enyémek másfajta kétségek.
Sokszor felteszem magamnak a kérdést: mi értelme az életemnek? Néha úgy
érzem, hiába éltem eddig. De csak ennek az embernek az árnyékában tudok
erre világosabban rádöbbenni. Mert mit tettem eddig azonkívül, hogy
szemléltem az eseményeket? Csináltam egyáltalán valamit? Felhívtam-e
cikkeimben eléggé a világ figyelmét arra, ami például itt történik?
Vagy ehelyett inkább a szenzációkeltés vezette tollamat? De már maga az
élet is nem elég szenzáció-e ebben az országban? A diktátorok itt
mindent megígérnek az embernek, de azután nem adnak meg semmit. Csak a
hatalomhoz ragaszkodnak, és emlékműveket állítanak maguknak szobrok,
színházak, repülôterek, felhôkarcolók alakjában. De mit nyújtanak az
egyszerű emberek? Mit adtak ezeknek a szegényeknek, akik most itt
fekszenek ebben a kôkunyhóban holtan, felravatalozva? A két idôsebb
valójában sohasem eszmélt annak tudatára, hogy élt. Csak tengôdtek
egyik szomorú napról a másikra, s a napokat úgy fogadták, ahogy az
ember a dörgést, villámlást és az esôt fogadja. Aztán megöregedtek,
mert az élet belenyúl az ember testébe, elfárasztja, megemészti,
elkoptatja. És a kisgyerek? Ô még egyáltalán semmirôl sem tudott. Talán
azt hihette, hogy az élet csak játék, hogy az iszapgödrök gyönyörűek,
és a malacok kövérek.
  Még csak indulóban volt, s máris elvette életét egy puskagolyó. Csak
a kis életét, hiszen egyebe nem volt.
  Gondolataiból hirtelen felocsúdott, amint észrevette, hogy Valencia
elôveszi zsebébôl noteszét, és néhány szót jegyez bele. Ezután
Cornellhez fordult:
  -- Jön velem tovább? -- kérdezte.
  Cornell csak bólintott, és még egy utolsó pillantást vetett a
halottakra. Különös, gondolta magában... Ugyanabban a sarokban
fekszenek, ahol elôbb Rodriguez fegyverei voltak. Azok közül lôttek
eggyel, és a rendôrség viszonozta a tüzet. Így kellett történnie, és
Garcia ezredes is erre a feltevésre alapozza a kihallgatásokat. Addig
fogja kínozni áldozatait, amíg ezt be nem vallják.
  Az emberek tisztelettel köszöntek a papnak, amikor elhaladt
mellettük. A telep kijáratánál azonban egy vékonybajszú százados
útjukat állta. Úgy nézett Valenciára és Cornellre, mint két
rablógyilkosra.
  -- Mit keres maga itt? -- kérdezte Valenciát.
  -- Lelki vigaszt hoztam az embereknek -- felelte nyugodtan.
  A százados cigarettára gyújtott.
  -- Hogy hívják magát?
  -- Antonio Valencia.
  -- És magát, szenyor?
  -- Bruce Cornell.
  -- Mit keresnek itt?
  -- Ezt már az elôbb megmondtam önnek.
  A százados elbizonytalanodott. Nem mert fellépni a pap ellen, hisz a
nevét ô is nagyon jól ismerte. Cornell azon gondolkodott, van-e ennek
az embernek felesége, vannak-e gyerekei. Vajon mit válaszol, ha majd
hazaérve leveti a zubbonyát, és a felesége megkérdezi tôle, hogy hogyan
telt el a mai nap? Elmondja-e neki, hogy ma agyonlôtt egy férfit, egy
asszonyt és egy kisgyereket az ,,El Futuró'' nevű nyomornegyedben, mert
meg akarták védeni a pusztulástól egyetlen vagyonukat, a nyomorúságos
kalyibát a fejük felett? De ha semmit se mond, és a felesége másnap az
újságokból értesül a történtekrôl, vajon hogyan mossa magát tisztára
elôtte? Talán azt erôsítgetné majd, hogy elôbb azok az emberek lôttek a
rendôrségre, s nekik viszonozniuk kellett a tüzet, hogy a további
vérengzést megakadályozzák? Szóval mindenképpen találna valami
magyarázatot, amit egy asszonnyal szemben amúgy is mindig kéznél tart
egy férfi. Cornellnek hirtelen és minden összefüggés nélkül különösen
gyengédséggel Estherre kellett gondolnia.
  A százados még egyszer megkérdezte:
  -- Miért jöttek ide maguk? Ezek itt mind tolvajok és kommunisták.
  Valencia mosolygott.
  -- Honnan tudja ön ezt? És ha azok lennének is, vajon miért lettek
azzá?
  A tiszt vállat vont.
  -- Legjobb lesz, ha szépen hazamennek! -- mondta barátságtalanul. --
Semmi kedvem sincs hozzá, hogy most nekiálljak magukkal vitatkozni. Ha
valamit tudni akarnak, forduljanak Garcia ezredeshez. Ô adta ki a
parancsot.
  Valencia bólintott, és a reflektorok fénycsóváján keresztül elindult
a telep kijárata felé. Amikor ismét autóba ültek, és megindultak
visszafelé, nem szólt egy szót sem. A halott kisgyermek arcának
mosolyát nem tudta elűzni magától. A nyomornegyedben minden gyermek
ezzel a bájos mosollyal kezdi az életet, amint lassan ki nem nyílik
értelme a rogyadozó tetôk alatt, ahol egymás mellett alszik apja,
anyja, nôs bátyja és férjezett nôvére. A gyerekeknek mindannyiszor
végig kell hallgatniuk a sóhajtásokat, a párok lihegését és a
sikolyokat, ahányszor csak ilyesmire sor kerül.
  Ott lapulnak lángoló arccal hallgatózva és feszülten figyelve minden
kis neszre, mozdulatra. Amikor nagyobbak lesznek, maguk elégítik ki
önmagukat, amíg nem hozhatnak ôk is társat maguk mellé a kunyhóba.
Ennyibôl áll ezeknek az embereknek a nemi élete. Teljesen
elállatiasodik, mert hiányzik belôle minden intimitás. És ez csak egyik
oldala szegénységüknek. A másik még szomorúbb. Az asszony túl hamar
megöregszik, és a férj másutt keres kielégülést. A hűtlenség
mindennapos, de mit lehet tenni, amikor az asszony egyre ápolatlanabbá
válik; amikor a mocskos alsóneműt viselô, lesoványodott feleség csak
szenvtelenül elterül az ágyon, amikor a férje megkívánja, de a
megfelelô táplálkozás hiányában már nincs elég ereje ahhoz, hogy
végigcsinálja a játékot, hanem örül, ha már maga mögött tudhatja az
egészet anélkül, hogy közben akárcsak egy szó is elhagyná az ajkát. És
ezután jönnek a gyerekek, de a szükséges gondozás és táplálkozás hiánya
miatt éhségödémában hal meg egyik a másik után. S a szülôk mindezt
olyan beletörôdéssel viselik el, amely szinte már ijesztô. E miatt a
borzasztó testi és lelki nyomor miatt kell neki, a papnak politikával
foglalkoznia. Ezért kell az erôszakot hirdetnie. Úgy látta most maga
elôtt hazáját, mint egy nyitott könyvet, melynek fejezeteit nem lehet
elolvasni anélkül, hogy az embert ne öntené el a szégyen.
  A kocsi odaért Hernando Pinto házához, és Valencia végighordozta
tekintetét az épületen. Amikor kiszálltak, Esther nyugtalanul és
zavartan futott eléjük.
  -- Rodriguez hirtelen eltűnt. Nem tudja senki, hogy hol van -- mondta
izgatottan.
  -- Én tudom -- mondta Valencia. -- Visszament a hegyekbe. Gerilláinak
szükségük van rá.
========================================================================
5. ,,Lélektani hadviselés''


  Raoul Castillo egy egész rendôrosztag megtámadásánál is
veszélyesebbnek tartotta azt a Rodriguez Tobartól kapott feladatot,
hogy Guillermo de la Cruzt és két társát tegye el láb alól. Jól ismerte
ô a marsall által megszállt Talomát. Ez annak a kevés vidékeknek
egyike, ahová a hadsereg sohasem tudta tartósan befészkelni magát, mert
nincsenek járható útjai, így a gyors csapatmozgatásra még csak gondolni
sem lehetett. De la Cruz tehát megtehette, hogy országon belül kis
köztársaságot rendezzen be magának. Egyszer, amikor a nemzeti hadsereg
egy kétszázfôs csapata behatolt erre a területre, nem is igen
védekezett, csak kis idôre visszahúzódott gerilláival egy Dorado nevű
félreesô hegyi falucskába. Azelôtt ügyvéd volt Cielóban, de már
hallgató korában az egyetem legforradalmibb szellemű vezetôi közé
tartozott. Késôbb a bíróságok elôtt tartott éleshangú törvényszéki
védôbeszédeivel hívta fel magára a figyelmet, végül pedig azzal
szabadította magára az uralkodó körök dühét, hogy nyilvánosan
kijelentette: az arisztokrácia a velejéig korrupt, és nem a nép javát,
hanem kizárólag a maga hasznát tartja szem elôtt. Ezután két sikertelen
merényletet követtek el ellene, erre ô az ellenzéki lapokban
szabályszerű fenyegetést tett közzé, mondván: a legközelebbi alkalommal
meg fogja elôzni a merénylôt. És így is történt. Ô lôtt elsônek, és
áldozatát azonmód ott hagyta szobájának a padlóján. A rendôrség persze
azonnal gyilkossággal vádolta. Az utolsó pillanatban azonban sikerült
Talomába menekülnie, ahol Conciencia rettegett gerillavezérévé
tornászta fel magát. Százezer peso vérdíjat tűztek ki fejére, de
mindmáig senkinek sem volt elég mersze arra gondolni, hogy ezt a
hatalmas összegű jutalmat megszolgálja.
  Raoul Castillo eddig csak kétszer látta a marsallt Rodriguez
sátrában, a vezetôségi megbeszéléseken. Mégis emlékezett hatalmas, erôs
termetére, de leginkább szúrós tekintetére, ami úgy tűnt, mindenkin
átlát.
  De la Cruz élesen tiltakozott az ellen, hogy az ô területét is
Rodriguez fôparancsnoksága alá rendeljék, de mert enélkül semmi
támogatást nem kapott volna a többiektôl, kénytelen-kelletlen beadta a
derekát.
  Egyébként egyáltalán nem könnyű bejutni erre a területre. Az embernek
primitív kötélhídon kell magát végigtornásznia egy folyó felett. Vagy
át kell gázolnia lovával a mély és gyors sodrású vízen. A túlsó parton
pedig már ott állnak a marsall katonái, hogy mindenkit kihallgassanak,
és az idegeneket visszavezessék. Talomában az öszvér és a ló az
egyetlen szállítóeszköz, ezzel fuvarozzák a kukoricát, a rizst és a
cukrot, mert itt sem utak, sem hidak nincsenek.
  De ebben de la Cruz igazán nem volt bűnös. Hiszen a területén
szolgálatot teljesítô rendôrfelügyelô segítségével -- ennek egyébként ô
fizette a zsoldot -- kapcsolatba lépett a belügyminiszterrel, aki
megígérte, hogy véget vet a tarthatatlan állapotnak. Természetesen
sohasem került rá sor.
  Az utóbbi évek folyamán azonban úgy hírlett, sok minden megváltozott
a Guillermo de la Cruz által kormányozott vidéken. Mindenfelé azt
rebesgették, nem működnek már azok a szakszervezetek, amelyeket annak
idején ô maga hívott életre. Hogy a tartomány egyetlen iskolája, ahol
korábban egy tanítónô többek közt marxizmust is tanított, most üresen
kong, és a parasztok jobban éheznek, mint bármikor életükben. Aztán még
olyan hírek is szárnyra keltek, hogy de la Cruz ivásra adta fejét, és
beteg. Ezeket a híreket azonban senki sem tudta megerôsíteni,
leszámítva azt a parasztot, akinek mindkét lányát -- a hír szerint --
megerôszakolta.
  Raoul meglehetôsen kelletlenül fogadta Rodriguez parancsát, de ennek
legkisebb jelét se mutatta. Az elsô órákat arra használta fel, hogy
kiválassza a négy embert, aki elkíséri. Ez nem volt olyan egyszerű,
mert arra senki sem vállalkozott szívesen, hogy sorukból való embereket
lôjön le. Hosszas huzavona után végre megtalálta a megfelelô társakat.
Az elsôt Emanuelnek hívták, gúnynevén El Diablo, azaz ördög. Ez az
alacsony, zömök férfi, akinek túlságosan rövid lábai meglehetôsen izmos
felsôtestet hordoztak, állandóan bosszús hangulatban volt. Számára egy
gyilkosság semmit nem jelentett, s még csak egy álmatlan éjszakája sem
volt miatta. A maga módján mégis idealista volt. Senki se róhatta fel,
hogy Emanuel valaha is megütött vagy csak összeszidott volna például
egy parasztot. És ha arra került sor, barátait sohasem hagyta cserben.
  Pedro, más nevén El Mono, vagyis Majom, minden tekintetben az
ellentéte volt Emanuelnek. Vékony volt és sovány, sohasem durva,
viszont arrogáns, és -- különösen mikor lecsapott ellenfeleire --
valami fölényes józanság szállta meg, amitôl barátai nem egyszer
megborzongtak.
  Carlos, akit a többiek El Gerentének, Igazgatónak hívtak, olyan ember
volt, aki sohasem tudott másról beszélni, csak saját magáról. Csúfnevét
-- azt állította -- annak köszönheti, hogy valamikor egy gyár
igazgatója volt. Ezt azonban senki se hitte el neki.
  Armandónak volt a leghátborzongatóbb gúnyneve. El Esqueletónak,
Csontváznak nevezték. Hatalmas, csontos ember volt, kopasz fején
állandóan kicsi, szemellenzô nélküli lapos sapkát hordott. Még a
függôágyban sem vette le. A többieket bizalmatlanul és elutasítóan
kezelte. Az emberekrôl kifejezetten lekicsinylôen vélekedett. Utálta,
de ami még rosszabb, gyűlölte is ôket. Amikor a többiek átkozódtak, ha
egy lövedék túlságosan közel csapódott be a fedezékükhöz, ô csak
rekedten fölnevetett, fogta fegyverét és viszonozta a tüzet. Ez a lövés
csaknem mindig talált, és ha az áldozat összerogyott, elégedett
arckifejezéssel ismét visszafeküdt anélkül, hogy csak egy szót
vesztegetett volna a dologra. Ô volt a legjobb lövész a gerillák közt,
ezért is vitte magával Raoul.
  Raoul Castillo pontosan tudta, hogy eljárása alattomos. Azzal a
hírrel kell Guillermo de la Cruzhoz mennie, hogy Rodriguez ôt nevezte
ki minden tartomány másodparancsnokának, és Rodriguez Tobar ezt az
elôléptetést személyesen akarja vele közölni. Mégis számolt a marsall
hiúságával, azzal a tulajdonságával, amely föltehetôleg belekergethette
ebbe a mostani, érthetetlen életformába. Vagy talán a házasságán
múlott? -- tűnôdött magában Raoul. Felesége, aki elôkelô családból
származott, már együttlétük elsô esztendejében végkép faképnél hagyta.
Megvetette ôt eszméiért, és megvetette a barátait, akiket a házba
hozott, és nem szenvedhette, hogy szembeszegül a kormánnyal.
  A marsall forradalmi lelkülete, így gondolta Raoul, talán ezekben az
élményekben gyökerezik, és talán azért csatlakozott oly nagy sietséggel
a gerillákhoz. Valószínűleg nem fűtötte sem a gyűlölet, sem az
idealizmus, hanem egyszerűen csak egy csalódott szerelem állt mögötte,
amelyre a felejtést az ôserdôben kereste. Az ilyen ember sohasem lesz
képes arra, hogy teljes következetességgel végigvezesse a felkelôk
elkeseredett harcát. Az ilyen embernek el kell pusztulnia.
  Amikor Raoul tépelôdésében eljutott eddig a meggyôzôdésig, a marsall
halála már nem jelentett számára semmit. Kiadta a parancsot az
embereknek, hogy nyergeljék fel a lovakat, és felülvizsgálta kísérôi
fegyvereit. A férfiak a campesinók öltözékét viselték, hogy elkerüljék
a feltűnést, és ha a katonák föltartóztatnák ôket, szegényes
megjelenésükkel bizonyíthassák és elhitethessék, éppen a munkába
igyekeznek.
  Lovaikra régi nyerget erôsítettek, meg egy kötelet kantárnak, zabla
nélkül. Látszólag mind az öten jó hangulatban hagyták el Rodriguez
táborát. Elhaladtak a kis kunyhók mellett, melyek mögött zöld
banánültetvények húzódtak. A banánnak azt a fajtáját termesztették itt,
amelyet csak megsütve lehet fogyasztani. Aztán a manihot földek
következtek, majd a burgonya és kávéültetvények. Nyeregtáskájukban ott
voltak a finomítatlan cukorból készült rövid rudacskák, melybôl
elkészíthették a közismert népi eledelt, a paellát. Olykor teherautó
haladt el mellettük, de ôk alig pillantottak föl, mert sohasem lehetett
tudni, ki ül a kocsiban. A zsebükben pisztoly lapult. Tudták, azonnal
használni is fogják, ha a helyzet úgy kívánja.
  Baloldalt égbenyúló hegyek meredeztek, jobbra pedig feneketlen
szakadékba pillanthattak, ahol a végtelen ôserdôk zöld lombkoronái
integettek a mélybôl. Egy kis tanyánál bizalmas barátaik egyikénél
pihenôt tartottak, lovaikat a házat körülvevô kerítéshez kötötték.
Szívélyesen fogadták ôket. Hosszú idô után itt ettek ismét sancochót
meg levest yukkával, húst és fôzeléket. Korán lepihentek, mert a
következô napon már napkelte elôtt indulni akartak, hogy Guillermo de
la Cruz területét még sötétedés elôtt elérhessék.
  Raoul nagyon rosszul aludt ezen az éjszakán. Fázott, és valahogy a
gyomra se volt rendben. Kételyek gyötörték, hogy vajon van-e valami
értelme annak a kemény életnek, melyben évek óta él. Mert ha az ember
jól körülnéz, megállapíthatja, hogy ebben az országban tulajdonképpen
semmi sem változott: a napilapok továbbra is derűs hangú cikkeket
közölnek, az elnök ismét felavat egy középületet, és utána misét
hallgat. Az egyetlen új talán az, hogy az újságok mindig többet írnak
Antonio Valenciáról, és a fényképét egyre gyakrabban látni a
címoldalon.
  Miután már két órája álmatlanul forgolódott, fölkelt és kiment a
szabadba. Az éjszaka tiszta volt és hideg, sehol semmi nesz, csak
valahonnan nagyon messzirôl hallatszott szamárordítás vagy kutyaugatás.
Némi irigységgel szemlélte a kis házat, mely elôtte emelkedett.
Búvóhelyén, fent a hegyekben sokszor álmodozott arról, milyen jó lenne
egy ilyen kis tanyán élni, yukkát, kukoricát meg kávét termeszteni,
tehenet, disznót és baromfit nevelni. De amíg semmi sem változik ebben
az országban, ô is marad, ami eddig volt: pária, aki a fákon vagy a
puszta földön alszik, egyik tartományból a másikba vándorol; gerilla,
aki keményen, kegyetlenül és szenvedélyesen harcol, és minden
katonában, földbirtokosban halálos ellenséget lát.
  Visszament a kunyhóba, ahol fojtó volt a levegô a sok összezsúfolódva
alvó férfi lélegzésétôl. Nevetni sem volt kedve, amikor Pedro
megkérdezte:
  -- Na, aztán jó volt-e az asszonyoknál?

  Tizenkét óra felé elérték a folyót, és lovaikkal belegázoltak a
vízbe, átkeltek a túlsó partra anélkül, hogy a kötélhidat igénybe
vették volna. Tíz erôsen felfegyverzett campesino várta ôket, és
bizalmatlanul érdeklôdött aziránt, hogy mi célból jöttek Talomába.
Raoult egyáltalán nem félemlítette meg az a fogadtatás. Ôt nem érdekli,
hogy kivel áll szemben, válaszolta, de azt igazán szeretné tudni, hogy
vele, Rodriguez Tobar személyes képviselôjével milyen jogon mernek így
beszélni. Neki haladéktalanul tárgyalnia kell Guillermo de la Cruzzal,
akinek fontos üzenetet hoz fônökétôl.

  Ez persze csak blöff volt, de hatott. A férfi, aki eddig a szót
vitte, félrevonta Raoult, és közölte vele, a marsall valószínűleg
Doradóban tartózkodik. De ha ott nem, Oróban, innen lóval két óra
lovaglásnyira, minden bizonnyal találkozhatnak vele. Ott azonban
mindenképpen jelentkezzenek a rendôrfelügyelônél. Az biztosan meg tudja
majd mondani, hol találhatják meg de la Cruzt.
  Megkönnyebbülten lovagoltak tovább. Raoulnak mégis az volt a homályos
sejtése, hogy követik ôket. Azonkívül még azt is észrevette, hogy egy
lovas néhány perccel azután, hogy az engedélyt a továbbvonulásra
megkapták, megelôzte ôket, és elôre vágtatott. Guillermo de la Cruz egy
órán belül, de talán még elôbb értesülni fog arról, ki jön hozzá
látogatóba. Az utat, amelyen haladtak, csak jóindulattal lehetett útnak
nevezni. Egyszerű szamár-ösvény volt, tele kátyúval, omladékkal.
Kétoldalt itt-ott elhanyagolt kunyhók árválkodtak, s a teljes apátiába
süllyedt asszonyok még csak fel sem néztek, amikor elhaladtak
mellettük.
  Egy tisztáson Raoul megálljt parancsolt, hogy megbeszéljék, mitévôk
legyenek a továbbiakban. De talán még egy percig sem idôzhettek, amikor
az erdôbôl hirtelen mintegy negyven lovas ugratott elô. Élükön magas,
jólöltözött férfi sárga sombreróban, fehér bôrövében pisztoly. Pompás
paripáján ezüstbôl készült szerszám és finom gyapjúnyereg. A lovas
kezében karabély. Egyenesen Raoul elé lovagolt, és megállt elôtte.
  -- Ha jóbaráttal akar beszélni -- kezdte anélkül, hogy bemutatkozott
volna --, akkor miért nem egyedül jött?
  -- Maga Guillermo de la Cruz?
  -- Igen... És ön kicsoda?
  -- Raoul Castillo vagyok, Rodriguez Tobar helyettese. És ezek az
emberek itt Emanuel, Pedro, Carlos és Armando.
  -- Nem felelt még a kérdésemre.
  A marsall hangja élesen és parancsolóan csengett.
  -- Ilyen vidéken nem lovagolok egyedül.
  -- Miért nem? Hiszen úgy biztosabb és kevésbé feltűnô. Fegyverei
vannak?
  -- Természetesen.
  -- Ez egyáltalán nem természetes. Ha ön itt mint egyszerű campesino
közlekedik, sokkal kisebb veszélyt jelent számára, ha nincs nála
fegyver.
  -- Hogy érti ezt?
  -- Majd mindjárt elmagyarázom. Kövessék embereimet, és szolgáltassák
ki nekik a fegyvereket! No, egy kicsit gyorsabban! A legkisebb gyanús
mozdulat, és soha többé nem látják viszont Rodriguez Tobart.
  Vonakodva bár, de teljesítették a parancsot. A marsall megfordult és
elvágtatott, nem törôdve azzal, hogy a többiek követik-e vagy sem.
  Raoult és barátait a lovasok közrefogták, és elindultak. Egy órai
lovaglás után elérték Orót, egy piszkos kis falut, ahol a foglyokat egy
kunyhóba vezették. Mint kiderült, ez a rendôrfelügyelô irodája. Az
íróasztalnál Guillermo de la Cruz foglalt helyet, a mellette ülô ember
rendôrfelügyelôi egyenruhát viselt.
  De la Cruz nyugodtan nézte ôket. Percek teltek el anélkül, hogy egy
szót szólt volna.
  Raoult enyhe nyugtalanság fogta el. A szemben ülô férfi túl
magabiztos ahhoz, hogy bűnösnek érezze magát. Nem is úgy néz ki, mint
aki iszákos lenne, vagy mint aki teljesen lezüllött.
  -- Hallott már valamit a lélektani hadviselésrôl? -- A kérdés olyan
hirtelen jött, hogy Raoul egy pillanatig csak zavartan pislogott.
  -- Hogy érti ezt?
  -- Pontosan úgy, ahogy mondom. Hallott már valamit errôl?
  -- Nem.
  A marsall arcán könnyű mosoly suhant végig.
  -- És ti most kicsi híján mégis ennek az áldozatai lettetek. Rólam
nem is beszélve.
  -- Nem értem, amit mond.
  -- Utánajártatok egyáltalán, hogy honnan erednek azok a
híresztelések, mely szerint én valami nagy disznóságot követtem volna
el?
  Raoul félni kezdett, s társai hirtelen összerezzenésébôl
megállapíthatta, hogy ôk is érzik a fenyegetô veszélyt.
  De la Cruz keresztbe rakta lábait és mosolygott.
  -- Az én Rodriguez Tobar barátom bedôlt egy álhírnek, amigo. Ezt még
nem veszem tôle rossz néven, de azt igen, hogy nem hagyta meg nektek,
mielôtt lelônétek, gyôzôdjetek is meg arról, vajon megfelelnek-e a
valóságnak, amit rólam állítanak.
  Raoul elôször úgy akart tenni, mintha sehogyan sem értené a dolgot,
de rögtön rájött, hogy ezzel csak ront a helyzeten.
  Pedro azonban elôrelépett.
  -- Maga téved -- mondta. -- Mi azért jöttünk, hogy hírül hozzuk: Maga
lesz az egész vidék másodparancsnoka.
  Carlos is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
  -- Amikor elindultam, azt sem tudtam, hogy ön kicsoda. Én csak azt a
feladatot kaptam, hogy közöljem: Rodriguez Tobar beszélni kíván önnel.
De la Cruz figyelmesen szemlélte a két embert, majd hirtelen hangosan
elnevette magát.
  -- Maga aztán jól kiválogatta az embereit -- fordult Raoul felé. --
De legjobb, ha nem erôltetitek magatokat azzal, hogy bármirôl
meggyôzzetek. Inkább figyeljetek ide, és hallgassátok meg, miféle hamis
rágalmaknak ültetek föl. Néhány nappal ezelôtt elcsíptünk egy férfit,
aki a környéken megerôszakolt két lányt. A fickó nem a mi csoportunkhoz
tartozik, ezért csak azt a büntetést tartottam számára igazságosnak,
hogy alaposan megbotoztassam, és kiutasítsam a tartományból. Azon lehet
vitatkozni, hogy ez volt-e a leghelyesebb büntetés, de én ebben az
esetben így döntöttem. És mivel tartottunk attól, hogy bosszút áll
valakin ez a gazember, néhány napig követtük titokban és figyeltük.
Nos, a legnagyobb meglepetésemre -- miután elhagyta a tartományt --
elsô útja Zambrano ezredeshez vezetett. Embereim ezután megvárták, és
nyomon követték egészen Rodriguez táboráig, ahol a nyavalyás fordított
egyet a keréken, és az egész megerôszakolást az én nyakamba varrta.
  -- Honnan tudja ön ezt? -- kérdezte élesen Raoul.
  -- Ez nagyon egyszerű. Embereim vártak rá, és amikor eltávozott
Rodrigueztôl, azonnal elfogták és idehozták. Itt aztán addig
puhítottuk, amíg mindent szépen bevallott. Ha esetleg beszélni akartok
vele... De nem nyújt valami szívderítô látványt...
  -- Ezzel azt akarja mondani, hogy ...
  De la Cruz bólintott.
  -- Ezzel azt akarom mondani, hogy az egész tervet Zambrano ezredes
tanácsadói eszelték ki, hogy engem gyanúba keverjenek. Ôk nagyon jól
tudják, hogy a megerôszakolás a gerilláknál halálbüntetéssel jár. Na,
már most: ezek hónapok óta azon fáradoznak, hogy rólam a
legelképesztôbb aljasságokat koholják és terjesszék mindenfelé. Hogy
iszom, hogy az egész vidéket terrorizálom, hogy itt minden sokkal
rosszabb, mint valaha volt. Ezen az alapon próbálják azt is
bizonygatni, hogy a campesinók problémáira a marxizmus rossz megoldás.
Ha lelôttetek volna, telekürtölik vele a nemzetközi sajtót, s így a
világ színe elé tárják, hogy mindenki lássa, milyen következményekkel
járna, ha Concienciában egyszer gyôzelemre jutna a forradalom.
Bizonyára külföldi tudósítók is érkeztek volna -- abban a hiszemben,
hogy amit tettetek, az helyes --, így azután ezek az emberek gyorsan
elérnék, amit akarnak: bemocskolni és lejáratni a gerillák vezetôinek
erkölcseit a világ színe elôtt. És ti majdnem bedôltetek ezeknek.
  Az egyetlen, akit de la Cruznak nem sikerült meggyôznie, most
felemelkedett.
  Nyakát megmerevítve még soványabbnak tűnt, mint máskor. Komor
ábrázata elutasítást tükrözött.
  -- Szabad valamit kérdeznem? -- szólalt meg.
  -- Hogy hívják?
  -- Armando vagyok.
  -- No, ki vele!
  Armando végignézett barátain, s pillantása megakadt Raoulon, mintha
tôle várna valamilyen segítséget.
  -- Honnan tudhatjuk mi, hogy az, amit nekünk mond, igaz is? Maga
nekünk lélektani hadviselésrôl magyaráz, de ezek csak szavak, amelyeket
én alig értek. Én az ilyen módszerek hasznáról nem tudok semmit. Az
egyetlen, amit jól tudok, lôni. Valószínű, hogy magát is lelôttem
volna. Maga azelôtt ügyvéd volt, és ennélfogva a nyelvét jobban tudja
forgatni, mint mi. De hogyan akarja nekünk bebizonyítani, hogy tényleg
tévedtünk?
  De la Cruz még mindig mosolygott.
  -- Remek, Armando! A maga szavai legalább egészséges emberi
értelemrôl tanúskodnak. De engedjék meg mégis, hogy bemutassam azt az
embert, aki annak idején maguknál járt!
  Tapsolt, és erre egy alacsony kis ember jött be két gerilla között,
és reszketve megállt de la Cruz elôtt. A marsall emberei alapos munkát
végeztek, gondolta Raoul. A férfi szeme teljesen szét volt zúzva, hátán
ostorcsapások hosszú csíkjai piroslottak, lábait pedig alig bírta
mozdítani.
  -- Mondd el, hogy történt! -- szólt rá de la Cruz.
  -- Én mindent az ezredes utasítására csináltam -- kezdte a campesino.
-- Elmentem hozzá, mert meg akartam bosszulni, amiért megbotoztak.
Ekkor ô azt kérdezte tôlem, volna-e kedvem nekik dolgozni. Megkapnám a
kitűzött vérdíjat is, gazdag ember lehetnék, és egész életemben nem
kellene többé dolgoznom. Az ezredes pontosan elmagyarázta, mit kell
mondanom. Be kellett feketítenem Rodriguez elôtt a marsallt. Szerényen
is félelmet színlelve kellett viselkednem. Utána aztán mehettem volna
utamra, s a többi már elrendezôdött volna magától. Én nem gondoltam
arra, hogy a megerôszakolást a gerilláknál halállal büntetik.
  -- De most majd gondolkozhatsz rajta -- ordította de la Cruz. -- Meg
azon is, hogy az árulást ugyanazzal büntetik. Vigyétek innen, és
intézzétek el!
  Raoul a szerencsétlen után nézett, amint a gerillák magukkal
cipelték.
  -- Most már hisz nekem végre, Armando? -- kérdezte de la Cruz. --
Hiszen mindezt nagyon egyszerű megérteni. Zambrano ezredes pontosan
tudja, hogy a leggyengébb pontunk a hírközlés. Lehetünk mi akár a világ
legbátrabb harcosai, ha egymás szándékairól, tevékenységérôl rosszul
vagy sehogy sem értesülünk, az ilyesmi mindig elô fog fordulni --,
hacsak nem gondoskodunk arról, hogy másképp legyen. És ennek másképp
kell lennie. Ilyen hibáknak, mint ez is, nem szabad még egyszer
elôfordulniuk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. És most hallgassátok
meg, mire kérlek benneteket: két héten belül beszélni akarok Rodriguez
Tobarral. Ez a beszélgetés sürgôs és fontos, mert nem nézhetjük tovább
ölbetett kézzel, hogy az egész világ elôtt rendszeresen csôcseléknek
bélyegezzenek bennünket. Banditáknak és rablóknak, akik senkitôl és
semmitôl nem riadnak vissza. Lelketlen gazembereknek, akiknek vezetése
alatt a népnek még mélyebb nyomorba kell süllyednie, mint amilyenben
volt. Nagyon sokat töprengtem ezeken a dolgokon az utóbbi napokban, de
csak most fogtam fel valójában, hogy a hadviselésnek ez a módja milyen
sok veszélyt rejteget a mi ügyünk számára. Sokkal többet, mint akár egy
sereg katona. Mert az ilyen híreket nemcsak külföldön, hanem
természetesen nálunk, itthon Concienciában is el lehet terjeszteni. És
hogy ez mit jelent, azt ti tudjátok a legjobban, legalábbis ha tudtok
olvasni. Én pedig most elhatároztam, hogy éppen titeket, akik meg
akartatok engem ölni, éppen titeket foglak felhasználni arra, hogy
saját propagandám eszközei legyetek. Hiszen ti a magatok tapasztalatai
alapján lettetek most okosabbak. Kérlek hát benneteket, gyôzôdjetek meg
saját szemetekkel arról, hogy mi a valóság és mi a kitalálás. Gyertek
velem!
  Amit a következô órákban láttak, az minden várakozásukat felülmúlta.
De la Cruz megmutatott nekik két mintafalut, amelyet nemrég építettek
föl. Elmagyarázta nekik a négy jól működô szakszervezet feladatait,
bemutatta a három betegápolót, akik szintén gerillák voltak, és az
egész vidéken ügyeletet tartottak. De la Cruz bevezette vendégeit egy
jól fölszerelt kis kórházba, ahol egy fiatal orvos és négy ápolónô
éjjel-nappal készenlétben állt.
  Raoul és társai nem gyôztek újra meg újra eleget bámulni a
látottakon. Ez bizony egészen más kép volt, mint amilyenre a
híresztelések alapján számítottak. Amikor újra visszatértek a kis
falucskába, a marsall visszaadta fegyvereiket, és kezet rázott velük.
  -- És most meséljétek el Rodriguez Tobarnak, amit nálam láttatok!
Mindezt persze Zambrano ezredes is tudja, de neki megvan rá minden oka,
hogy errôl mélyen hallgasson. Ha nem volna olyan kockázatos, az ország
sajtójában mutatnám be itteni életünket. Egy ideje nagyon foglalkoztat
a gondolat, hogy megtegyem. Csupán a kémkedés komoly veszélyét kellene
kiküszöbölni. Nos, uraim, a viszontlátásra, és mondjátok meg
Rodrigueznek, hogy máskor ne siessen annyira, hanem alaposabban
gyôzôdjék meg a tényekrôl, mielôtt döntene. A folyóig pedig adok
mellétek néhány embert kísérônek.
  Szótlanul lovagoltak ki az udvarból mind az öten. Amikor a falucskát
egy útkanyarulatnál maguk mögött hagyták, három lövést hallottak egymás
után.
  -- Az árulók jutalma -- jegyezte meg a kísérôk egyike.
  Zambrano ezredes terve tehát dugába dôlt. Nekik azonban most az a
legfontosabb, hogy biztonságban visszatérhessenek Rodriguezhez. Ha
Zambrano idôközben esetleg értesül jöttükrôl, valószínűleg figyeltetni
és követni fogja ôket, hogy kipuhatolja a gerillák legfelsô vezetôjének
rejtekhelyét, és így egy csapásra két legyet üssön. Raoul azt
tanácsolta kísérôinek, hogy tartsanak pihenôt, és beszéljék meg,
mitévôk legyenek. A többiek szintén fontosnak tartották ezt a kérdést,
és végül elhatározták, visszatérnek de la Cruzhoz, mivel most a
legkisebb elôvigyázatlanság könnyen végzetessé válhat a gerillák ügye
számára. A marsall még mindig ugyanazon a helyen ült, komoly
beszélgetésbe merülve a rendôrfelügyelôvel.
  Meglepôdve fogadta a visszatérôket, de amikor végighallgatta Raoult,
helyeslôen bólintott.
  -- Az lesz a legjobb, ha egyenként lovagoltok egy elôre megbeszélt
távoli pontra, és onnan kísérlitek meg közösen, hogy a fôhadiszállásra
jussatok. Én majd közben azt fogom híresztelni, hogy az ellenem
tervezett merénylet meghiúsult, és ti magatok váltatok a merénylet
áldozatává. Ma tehát még maradjatok nálam, és holnap korán reggel
induljatok. Dél felé itt már biztosan mutatkoznak Zambrano katonái.
Hiába, cselre csellel kell válaszolnunk. Ez visz az életbe egy kis
érdekességet.

  Néhány órával késôbb két gyors lovas érkezett Zambrano ezredes
táborába. Beültek a közeli kávéházba, és többek között arról beszéltek,
hogy miket hallottak, amikor egy rakomány cukrot szállítottak a folyó
túlsó partjára. A marsall állítólag elfogott öt embert, és utána
azonnal agyonlövette ôket. Azt suttogják, az öt idegen azt a parancsot
kapta, hogy a marsallt egyszerűen lôjék le, mint egy kutyát.
  Aztán kiürítették poharaikat, és abban a biztos meggyôzôdésben, hogy
a hír a legrövidebb idôn belül eljut Zambrano ezredes füléhez, lóra
pattantak, és villámgyorsan elvágtattak. A folyón túl megkönnyebbülve
lélegeztek föl, hogy a marsall parancsát ilyen gyorsan végre hajtották.

  Zambrano ezredes, akit az Egyesült Államokban képeztek ki a gerillák
elleni könyörtelen harcmodorra, harcolt Európában és Koreában, és
csupán egy évvel ezelôtt tért vissza Vietnamból, csak estefelé hallotta
meg a hírt. Egyszerű dolgozószobájának falán hatalmas térkép függött,
melyen apró zászlócskák jelezték a gerillák fontosabb egységeinek
elhelyezkedését. Az újság hallatára szitkozódni kezdett, és
haladéktalanul magához kérette adjutánsát.
  -- Hozassa ide nekem a kávéház tulajdonosát! Szükségem van a fickók
pontos személyleírására.
  Az adjutáns tisztelgett és távozott.
  Az ezredes a régimódi telefonkészülék felé nyúlt, feltárcsázta a
számot, és amikor hallotta, hogy a vonal másik végén felvették a
kagylót, beszélni kezdett:
  -- Ide figyelj, John! A dolog nem sikerült. Gyere át hozzám az
irodába. De la Cruz ismét kicsúszott a kezünkbôl.
  Amikor a telefonban meghallotta az amerikai gerilla-szakértô
káromkodását, mosolyogni kezdett, és óvatosan visszahelyezte a kagylót
a villára.

========================================================================
6. A rendôrfônök és a pap


  Antonio Valencia magányosan üldögélt cielói otthonában. Most
különösképpen hiányzott neki anyja, aki néhány nappal korábban
Washingtonba utazott. Egyébként itt ülne hátradôlve karosszékében, és
szokása szerint elmondaná, hogy ô, Antonio volt a lelke az egész
társaságnak, s hogy mindenkit magával ragadott. Ha pedig ô ezt
túlzásnak találná, és mosolyogva tiltakozna, anyja kijelentené, nincs
eléggé tisztában a saját erejével.
  De miután a vendégek elbúcsúztak, és ô a köröskörül lerakott üres
poharakra pillantott, világossá vált elôtte, hogy ez a megállapítás
sántít. Anyjának mindezzel csupán azt sikerült megakadályoznia, hogy ne
hatalmasodjék el fölötte a kétkedés szelleme. Tudta, hogy ezt neki
köszönheti. Most azonban, hogy a szék üresen állt, megértette, hogy
anyja véleménye és meglátásai többé már nem lehetnek mértékadók a
számára.
  Mély megelégedéssel tekintett körül. Ez volt itt az ô világa: Szent
Ágoston, Platon, Hegel, Marx és Kant művei, a pápák legújabb
enciklikái, amelyekkel bebizonyíthatta, hogy az, ami hazájában
történik, igazságtalanság. Könyvek egymás hegyén hátán, tele évszázadok
bölcsességével. Papírrá száradt emberi sorsok. Mintha valamikor nem is
húsból és vérbôl lettek volna.
  Érezte, hogy jólesett az alkohol. Felvillanyozta. Azonkívül ma este
találkozott Estherrel is, aki valószínűleg a titkárnôje lesz. Már az
elsô alkalommal, amikor megismerkedtek, érezte rajta, hogy ugyanúgy
megszállottja az eszmének, mint ô. De nem! Annál sokkal jobban!
Emlékszik még néhány mondatára, melyet akkor hallott tôle: ,,A béke a
gyengék számára való. Ön pedig tökéletes ellentéte a békének. Ön maga a
megtestesült küzdelem.''
  Ez egy kicsit fellengzôsen hangzott, mosolygott is rajta. Esthernek
mégis igaza volt. Ebben az országban az erôszak az egyetlen eszköz,
amely még megoldást kínálhat. Mert mit használ az a rengeteg tárgyalás
a habozó szakszervezeti vezetôkkel, ezekkel az örök kétkedôkkel, akik
szüntelenül a biztos és a bizonytalan közt ingadoznak? Mit használnak a
megegyezések, amelyeket senki sem tart be, mihelyt a saját érdekei
veszélyben forognak?
  Igen, Esthernek igaza volt, amikor az erôszakot emlegette.
  Esther a harcostársa, szép és fiatal. Elűzte a gondolatot, de tudta,
úgyis visszasettenkedik. Felállt, és föl-alá kezdett járkálni.
Hálószobájának szekrénye elôtt megállt, kinyitotta, és nézegetni kezdte
ruháit.
  Négy reverenda lógott benne, megszámlálhatatlan gombbal. Egyet
kiemelt, magához fogta, és gépiesen számlálni kezdte rajta a gombokat.
Amint így tartotta, meghitt, csaknem ünnepélyes kapcsolatban érezte
magát a ruhával. Áldozati ruhája volt ez, eszményeinek megtestesítôje.
Mert pap ô, de ugyanakkor ember is. És ha sokan gúnyt űznek is ebbôl a
hosszú, fekete ruhából, ha elnevezik is csuhának, madárijesztônek,
mégis ez a reverenda az, ami megtestesít mindent. Mindent, amit
feláldozott, mindent, amit el kell felejtenie: a nôket -- és Esthert. A
pipája nem jól szelelt. Visszament a székéhez, közben a reverendát az
ágyra terítette. Az állványról levett egy másik pipát, gondosan
megtömte, rágyújtott. Kifújta a füstöt, s feje körül valóságos
felhôgomolyag keletkezett. Ebben a füstfelhôben újra megjelent elôtte
Esther arca, de rögtön eszébe jutottak Vermeer szavai: ,,Ne keveredj az
egyházi hatóságokkal semmiféle konfliktusba csupán azért, hogy utána
feljogosulva érezd magad arra, hogy megnôsülj.'' Elmosolyodott.
Esthernek egyébként is van már barátja, mégpedig Cornell, az újságíró.
Ezért csupán hajtóerôként érezte maga mögött a lányt. Csak a szemét
nézte... -- vagy becsapta volna önmagát? Talán a testét is észrevette?
De hiszen mindezeket egyszer már feláldozta! Egyáltalán meg lehet ezt
bárkinek magyarázni? Azt hinnék, megbolondult. Beskatulyáznák,
rányomnának egy címkét. Nem tudnák például még azt sem megérteni, hogy
miközben az erôszakot prédikálja, ô maga mindenkinél jobban megveti az
erôszakot. Mint pap védekezik a szerelem ellen, de vajon ki értené meg,
hogy ez a szerelem mégis hatalmába tud keríteni valakit anélkül, hogy
észrevenné? Miért van az, hogy az emberek nagy része ennyire szűk
látókörű? Jó, rendben van, a forradalmat akarja. Erôszakot akar, és
mégis ellene van az erôszaknak; de mivel az erôszak az egyetlen
megoldás, a nép érdekében ezt kell választania, akár tetszik, akár nem.
  Most hirtelen rádöbbent, hogy börtön a számára ez a lakás. Ha itt ül
egyedül, nincs akitôl tanácsot kaphatna. Mindig magának kell megoldást
keresnie és találnia. Nincs nehezebb, mint saját kérdéseinkre feleletet
adnunk. Itt, szobájának teljes magányában, csak messzirôl érezve a
város lüktetô érverését, egyedül kell döntenie maga felett. Semmi sincs
nehezebb ennél, mert ilyenkor az ember önmaga a kérdés és önmaga a
válasz. Hiszen egy országot csendes pusztulásában sorsára is lehet
hagyni. De annak érdekében, hogy ezt a pusztulást megakadályozzuk,
emberéletek ezreit lehet kioltani. Melyik hát a kisebb rossz?
Számoljunk csak egy kicsit! Vegyük azoknak az embereknek az átlagos
számát, akik évente a nyomor és az elégtelen táplálkozás miatt
pusztulnak el! Most ezt az adatot helyettesítsük be azoknak a számával,
akiknek egy esetleges forradalom kitörésekor kell meghalniuk. S ekkor
félelem száll meg bennünket, és itt van a baj. Mert azok, akik a
döntést hozzák, sohasem félhetnek, hanem mindig hinniük kell abban,
amit határoztak, bármilyen következményei legyenek is.
  Teletöltötte a poharát. Hirtelen elfogta a rémület. Mintha
megnyílnának a szoba falai. Úgy érezte, az ország közepén ül, olyan
országban, amelyet meg kell mentenie, mert az emberek elpusztulnak
benne, amíg ô itt ül és iszik. Ezt a tétlenséget csak a gazdagok
engedhetik meg maguknak, még ha azok esetleg papok is, mint ô maga.
Dehát a gazdagoknak nem lehet joguk az élvezethez? Nem, nincs joguk
hozzá, mert a szegények vére az, amibôl a gyönyört habzsolják. Miközben
minden elképzelhetô jóban dúskálnak, a parasztok a legnagyobb nyomorban
tengôdnek.
  Felkelt a székrôl, s átment a hálószobába. Fölvette az ágyról a
reverendát, vállfát keresett hozzá, és visszaakasztotta a szekrénybe.
  Még egy pillantást vetett az üvegre, a poharakra, és a megtelt
hamutartókra, majd becsukta maga mögött a lakásajtót, lement a lifthez,
és kilépett a hideg, cielói éjszakába.

  Az alvó fôváros utcáin barangolt, ahol a közlekedési jelzôlámpák úgy
hunyorogtak, mint a felhôkarcolók közé szorult csillagok. Különös érzés
volt hallania saját lépteit, amelyeket napközben elnyomnak a nagyvárosi
élet zajai.
  Hirtelen összerezzent. Sötét alak lépett elô egy kapualjból, és
elállta az útját. Arcát nem láthatta, az árnyékban volt. A széles
sugárút néptelen volt, csak a jelzôberendezések villogtak az
útkeresztezôdéseknél.
  -- Hajlandó követni engem, Valencia atya?
  A pap vállat vont.
  -- Vajon minek? Nem követek senkit, akit nem ismerek. Egy
ismeretlennel elmenni veszélyes dolog, amigo. Ráadásul éjszaka, amikor
csak az utcai lámpák a tanúk.
  A férfi a jobb zsebébe süllyesztette a kezét.
  -- Na, ne tréfáljon már velem, atya! A rendôrfônök, Garcia ezredes
beszélni akar magával.
  Antonio Valencia elmosolyodott, és ezzel a mosollyal mindjárt
feloldódott a helyzet feszültsége.
  -- Hát ez valóban különös véletlen. Mert én is éppen hozzá indultam.
Mi az ön neve, amigo?
  A sötéten öltözött férfi mogorván hallgatott. Fehér ingében és fekete
zakójában egy városba tévedt pingvinre hasonlított.
  -- Az egyáltalán nem érdekes -- válaszolta.
  Antonio Valencia mélyet sóhajtott.
  Mindannyian ilyenek, gondolta magában. Nincs bennük egy szemernyi
humorérzék, de még egy csipetnyi irónia sem. Buzgó sírásók, akik a
világot óriási szitának tekintik. Akik behódolnak, azok átesnek ezen a
szitán. Akik viszont ellenszegülnek, azok fennakadnak, és a gyűlölet
hálójában, a biztonsági rendôrség pincéjében végzik.
  Éppen elhaladtak a bíboros palotája elôtt, amely terméskôbôl,
gyarmati stílusban épült. A legpompásabb épület az egész téren.
Ablakainak üvegét különleges, zöldszínű anyaggal vonták be. Ennek
következtében bentrôl szépen ki lehet látni rajtuk, de kívülrôl nem
nézhet be senki. Most, éjjel ez a berendezés fölöslegesnek bizonyult,
hiszen a drága anyagból szôtt függönyök amúgy is elszigetelték a ház
lakóit a külvilágtól. A teret egyik oldalán a parlament épületei
szegélyezték. A bíborosi palota és a bazilika a tér másik oldalán,
pontosan a parlamenttel szemben állt. Milyen különös, jutott eszébe
Valenciának, hogy a forradalom idején a nép nem a bazilikát, hanem csak
a bíborosi rezidenciát rohamozta meg. Az épület viszont kiheverte az
ostromot, s most, akár valami poraiból megelevenedett fônix, mint az
egész város egyik legpazarabb építészeti csodája, még hatalmasabb, még
büszkébben áll, szörnyű kihívásul minden szegény emberrel szemben, aki
a ház elôtt elhalad.
  Ebben a palotában lesz majd a kommunisták fôhadiszállása, gondolta,
de abban a pillanatban csaknem megijedt a saját jóslatától.
  -- Mindig éjszaka fogjátok el az ellenfeleiteket? -- kérdezte.
  A férfi feléje fordította arcát, úgyhogy most jól láthatták egymást.
Homloka alacsony volt, szája széles, szemei üresek. Mintha az egész
ember fáradt lett volna.
  -- Legtöbbször igen.
  -- Nem valami szép dolog.
  -- Hát nem. Az ember sohasem tudja magát rendesen kipihenni.
  -- Én az áldozatokra gondoltam...
  -- Ha azokra... -- Hangja teljesen közömbösen és súlytalanul
csendült, mint akit az áldozatok egyáltalán nem érdekelnek.
  -- Ôk is emberek -- folytatta Antonio Valencia --, gondolkodó, érzô
emberek, akik ugyanúgy tudnak örülni, szenvedni, mint bárki más
közülünk. Ti pedig megfosztjátok ôket -- ezeket a többnyire
legszegényebbeket, legnyomorultabbakat -- attól, ami még eddig
megmaradt a számukra: a szabadságtól.
  -- Most megpróbálja felébreszteni bennem a részvétet? -- Hideg
tekintetével csodálkozva nézett a papra.
  Hát igen. Valencia szája ironikus mosolyra húzódott.
  -- Magában aztán valóban nincs sok felébreszteni való, nem igaz,
amigo?
  -- Mit érdekel engem az ilyesmi! Én az embereket letartóztatom és
kihallgatom. Már maga a puszta tény, hogy el kell csípnünk ôket, elég
bizonyíték arra, hogy vaj van a fejükön. Az egyetlen, amit még elvárunk
tôlük az, hogy elárulják barátaik nevét. Ez néha könnyen megy, máskor
annál nehezebben.
  -- Végsô esetben pedig ott a kínzókamra. Vagy ez már túlzás a
részemrôl?
  Beszélgetésük foszlányai visszaverôdtek a bíborosi palota
gránitköveirôl. Valencia arra az emberre gondolt, akinek a hatalmát
híven jelképezik ezek a falak.
  Most bizonyára otthon alszik a városon kívül fekvô villájában. És ô
mégis inkább fogoly, mint én, gondolta eltűnôdve. Foglya tanácsadóinak,
saját életstílusának, társadalmi és rokoni kapcsolatainak. Rövidlátó
szemével úgy néz be a számára teljesen idegen világba, mintha valami
hatalmas méretű színpadot látna maga elôtt. A fôszerepek alakítóit még
valahogy csak felismeri. A mellékszereplôket rövidlátása miatt már csak
alig, vagy egyáltalán nem tudja megkülönböztetni. Ha egy játékos vagy
egy szerep nincs ínyére, magához hívatja a rendezôt, kéri a darab
szövegét, mondatokat töröl, amelyek nem tetszenek neki, vagy azt
kívánja, hogy a fôszerepeket mások játsszák. A kulisszák mögé sohasem
teszi be a lábát, mert ott csak rendetlenség és ideges kapkodás van. A
páholyban marad, és onnan hallgatja a szereplôk hangját, miközben
egészen másra gondol. Ezért aztán a darab mondanivalóját csak ritkán
érti meg -- annak ellenére, hogy egy sereg szociológus és pszichológus
áll rendelkezésére tudásával és tanácsaival. De gondoljuk csak meg,
használnak-e egyáltalán valamit a tudományos fejtegetések, amelyek
ezektôl a szakemberektôl származnak? Mi értelme van a töméntelen
cikknek, értekezésnek, amelyeket halomszámra írnak? Mennyit nyom a
latban annak a kérdésnek a feszegetése, hogy a fejlôdésben elmaradt
országok problémái ,,pszichoszomatikai'' természetűek-e, hogy a
nyomornegyedek ,,diszkontinuánsak-e'', vagy inkább
,,dezintegráltaknak'' nevezhetôk? Mit segít ez az egész frazeológia, ha
az idô múlik, a nép pedig továbbra is kiszolgáltatottja marad saját
sorsának anélkül, hogy szenvedésének enyhítése érdekében csak a
legkevesebb elôrehaladás történne.
  -- Ön is ott volt a nyomornegyed lerombolásakor? -- kérdezte.
  -- Igen.
  -- Szívesen csinálta?
  -- Parancs volt.
  Válasza közben hosszúkás arca nem árult el semmiféle részvétet.
Parancs volt. Ô tehát nem tartozik senkinek felelôsséggel. Szótlanul
haladtak tovább anélkül, hogy bárkivel találkoztak volna. Végül egy
szűk utcához értek, melyben egy hatalmas épület elôtt rendôr vigyázott
géppisztollyal a nyakában.
  -- Az ezredesnek -- mondta a hosszúkás arcú, mintha legalábbis valami
csomagot, nem pedig embert hozott volna magával. Az ôr kelletlenül
mozdult arrébb, mintha nem szívesen szakadt volna el attól a darab
flasztertól, amelyen eddig álldogált.
  -- Az utat tudja -- morogta, és egy rúgással belökte az ajtót. A
falak fehérek voltak, akár a cellák belseje.
  -- A folyosó végén balra -- mondta a másik hangosan --, aztán jobbra
az utolsó ajtó.
  A folyosó gyéren volt megvilágítva. Lábuk alatt a padló fojtott,
csaknem emberi hangon nyöszörgött. Valenciának olyan érzése volt,
mintha a rendszer áldozatainak a hátán járkálna. Mielôtt odaértek volna
az ajtóhoz, kísérôje megelôzte és bekopogott. Egyenruhás rendôrtiszt
engedte be ôket, és szótlanul az íróasztal mögött ülô ezredes felé
intett.
  -- Önök most elmehetnek -- mondta a rendôrfônök a két embernek, és
megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögöttük.
  -- Amint látja, Valencia atya, túlórázunk. Nagyon hálátlan hivatás
ez. Feletteseink kívánják így. Ügyfeleink viszont gyűlölnek bennünket
emiatt. De bárhogy legyen is -- az ország biztonsága az én kezembe van
letéve, és ezért kell nekem ma éjjel is a posztomon szolgálnom.
  Valencia hirtelen félbeszakította:
  -- Miért fogatta el azokat az embereket, Garcia ezredes?
  A férfi az íróasztal mögött megvonta a vállát.
  -- Hogy kihallgassam ôket. Közülük lôtt valaki a rendôrségre.
  -- Ön talán nem lône, ha a feje fölött bontanák a födelet?
  A válasz úgy jött, mint egy puskalövés.
  -- Nem.
  Valencia körüljártatta a szemét. Négy fehér fal, íróasztal, szekrény,
tele iratokkal...
  -- Ön addig feszítette a húrt, amíg azok a végsô kétségbeesésükben
fegyverhez nyúltak.
  -- Ne beszéljen badarságokat, atya. Hisz maga ezt jobban tudja.
Különben pedig szeretném, ha valamivel tisztában lenne: ebben a
szobában nem ön kérdez, hanem én. Egyébként nem tudná nekem véletlenül
megmondani, hol tartózkodik pillanatnyilag Rodriguez Tobar?
  Olyan barátságosan kérdezte, mintha csak egy kedves közös ismerôsök
után érdeklôdne. Csupán hideg szemei meredtek keményen Valencia arcába,
miközben jobb keze a papírvágó késsel játszott, amely tôrhöz
hasonlított.
  -- Nézze, ezredes, ha tudnám, akkor sem mondanám meg.
  -- Nekünk pedig megvannak az eszközeink arra, hogy valakit vallomásra
bírjunk.
  Pillantásuk keresztezte egymást, de egyikük sem mozdult, mintha
minden mozdulat a gyengeség jele lenne.
  -- Tisztában van vele, ezredes, hogyha egy órán belül nem leszek
otthon, a fôiskolások értesülni fognak errôl?
  A rendôrfônök mosolygott.
  -- Gondolja, hogy ki fogják önt szabadítani innen? Most, éjnek
idején?
  -- Ön jól tudja, mi lesz a következménye annak, amit csinál.
  -- Magát nagyon kedvelik a fiatalok, nemde?
  -- Ha így akarja felfogni, igen.
  -- Az igazán hatalmasok sohasem közkedveltek, Valencia atya. A
közkedvelt személyiségek mindig a jövendô áldozatok.
  -- Ez fenyegetés akar lenni?
  -- Értse, ahogy akarja. Árulja el nekem, hol volt a nyomornegyedben
tartott razzia alatt!
  Valencia nem válaszolt azonnal. Számított erre a kérdésre. Tudta,
hogy elôbb-utóbb elérkeznek idáig. Kezdik a megfélemlítéssel, ezt
követik a fenyegetések, utána pedig jön a verés, végül a halál. Az
egyetlen, ami nyugtalanította, az volt, hogy mindez sokkal gyorsabban
történt, mint várta volna.
  -- Választ kérek.
  Valencia még mindig hallgatott. A feje fölött lógó lámpa fényébe
nézett.
  -- Ez kihallgatás akar lenni, ezredes? Ha így állunk, akkor legyen
szabad megkérdeznem, ki hatalmazta fel önt erre? Talán nem tudja, hogy
nekem igen befolyásos barátaim vannak Concienciában?
  -- Válaszoljon a kérdésemre!
  -- Sajnálom. Az egyetlen, amit mondhatok, az, hogy én a
honfitársaimnak emberhez méltóbb életéért harcolok. Ön szerint
megvetendô ez, Garcia ezredes?
  -- Ez attól függ, milyen eszközöket használ fel céljai eléréséhez.
  -- És ön, ezredes, milyen eszközöket használ?
  -- Én az elnök megbízásából dolgozom. Nem elég ez?
  -- Én az Isten megbízásából dolgozom.
  -- És azt hiszi, az Isten majd megvédi magát, ha bajba kerül?
  -- Legalábbis remélem.
  -- Tehát még el is bízza magát.
  -- Egy kis elbizakodottság tényleg elkelne.
  -- Még mindig nem válaszolt a kérdésemre.
  -- Nem is fogok.
  Garcia ezredes nagyot sóhajtott. A lelke mélyén tulajdonképpen
tiszteletet érzett azok iránt, akik bátrak akkor is, ha a bátorság a
saját pusztulásukba rántja ôket. Elnézte az elôtte ülô atléta termetű
férfit, az energikus vonásokat, a szögletes állat, a sugárzó szemeket a
magas homlok alatt. Azt a megbízást kapta, hogy hallgassa ki ezt az
embert, de azzal a kikötéssel, hogy testi erôszakot nem alkalmazhat
vele szemben, mert pap, és a reverendája még védôpajzsot jelent. Ennek
a papnak az egész országban elterjedt nagy népszerűségével ô is
tisztában volt. Fényképét csaknem naponta látta az újságokban, és
tudta, hogy óvatosan kell eljárni vele szemben.
  Felemelkedett, és megkínálta cigarettával. A pap vonásai feloldódtak,
és kényelmesen elhelyezkedett a székében.
  -- Hallotta-e már valahol, ezredes, hogy a szeretet mindig legyôzi a
gyűlöletet?
  -- Az ég szerelmére, atyám, mire akar már megint kilyukadni?
  A pap csak mosolygott.
  -- Tudja, volt egyszer egy ember, aki azt állította magáról, hogy ô
Isten fia. Az írástudók azonban gondoskodtak arról, hogy ez az ember
minél elôbb meghaljon. És íme, kétezer év múltán a szociális
igazságokról szóló tanításai mégis frissebbek, mint valaha. Ez az ember
meghalt és feltámadt -- mégpedig eszméivel együtt. Ön és társai, kedves
ezredes, elkövetnek egy súlyos hibát. Kínzószerszámokkal,
bebörtönzéssel, vagy akár oroszlánok segítségével sohasem lehetett egy
hitet kiirtani. Éppen ellenkezôleg! Ez volt mindig a vetés, melybôl az
új mozgalom kisarjadt.
  Garcia ezredes nem válaszolt, csak odalépett az ablakhoz, kinézett a
sötét hegyekre, amelyek mögül éppen fölkelt a nap. Egész életében
tudta, hogy ezek a hegyek titkokat rejtenek. De az utóbbi húsz év
folyamán a halottak százezreit nyelték el, olyanokat, akik a két
hatalmas párt, a liberálisok és a konzervatívok közti fanatikus harc
aldozatai lettek. Számára mindez nem jelentett különöset. Elég
önbizalma volt ahhoz, hogy ezt az öldöklést lekicsinylôleg esztelennek
minôsítse, és egy olyan nép féktelen természetének tulajdonítsa, amely
nem képes magát megzabolázni. De most ô maga került bele a sodrásba.
Azt a feladatot kapta, hogy egyszer s mindenkorra vessen véget ennek az
áldatlan állapotnak. Az állig fölfegyverzett gerillák kezdenek mind
veszélyesebb politikai erôt jelenteni. Újabban nem ritka, hogy igen
gazdag földbirtokosokat is elrabolnak. Vezetôjük a vidék legnagyobb és
legfontosabb területén Rodriguez Tobar.
  -- Ezen az új mozgalmon a Rodriguez Tobarét érti? -- kérdezte
hirtelen.
  Valencia elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Nem ízlett neki. Jobb
szerette volna, ha itt van nála a pipája.
  -- Miért ne?
  -- Én jól ismerem ezt az országot, Valencia atya -- folytatta Garcia
anélkül, hogy visszafordult volna --, jól tudom, hogy azoknak a
gyilkosságoknak, amelyeket a hegyekben elkövetnek, lényegében semmi
közük a pénzhez. Itt nem az Egyesült Államokban vagyunk. Tobarnál nem a
pénz az indítóok, hanem az uralkodó osztályon való bosszúállás,
párosulva egy beteges hôsiességgel. Inkább rombol, mintsem használna
valamit. Ezek mind gyökértelen emberek, akik mindenüket elvesztették,
még a becsületben és a jogban való hitüket is, amelyért kezdetben
harcoltak. Magának nem ez a véleménye?
  Csak most fordult vissza.
  Valencia elôredôlt, és az ezredes szemébe nézett.
  -- Nem.
  -- És miért nem?
  -- Mert ön a tisztán emberi szempontokat figyelmen kívül hagyja. El
tudja azt képzelni, hogy mi történhetett például egy olyan ember
életében, mint Rodriguez Tobar? Évekkel ezelôtt, még a konzervatívok
uralma idején a rendôrség egy alkalommal benyomult a faluba, ahol Tobar
lakott, és teljesen indokolatlanul megölt két öregembert, akik azon a
vidéken igen nagy köztiszteletnek örvendtek. Ezután odarendelték a
meggyilkoltak gyermekeit, de a lakosság legnagyobb felháborodására nem
engedték meg nekik, hogy szüleiket eltemessék. Amikor aztán a tilalom
ellenére mégis eltemették ôket, a rendôrség újra megjelent a faluban. A
nép és a rendôrök között nyílt összecsapásra került sor. Az ütközet
során a falu egyetlen tanult emberét, ezt a bizonyos Rodriguez Tobart
elfogták és megkötözték. Ezután feleségét és leányát a szeme láttára
megerôszakolták. A lövöldözés közben fia is egy golyó áldozata lett.
Rodriguez Tobart a falu feldühödött lakói szabadították ki, akik aztán
vele együtt menekültek a hegyekbe. Azóta van, hogy a bosszú felülmúlja
a támadók kegyetlenségét.
  -- És ön ezzel az emberrel barátkozik? -- villant meg gonoszul Garcia
ezredes szeme.
  Antonio hallgatott, Garcia pedig szétterpesztett lábbal megállt
elôtte.
  -- Tudja, Valencia atya, az a söpredék ott a hegyekben miért teheti
azt, amit tesz? Mert maga mögött érzi az egyetemi hallgatók erkölcsi
támogatását, az ön elôadásait és cikkeit, amelyek mind a mi szilárd
rendünk ellen irányulnak.
  Valencia rövid kézlegyintéssel félbeszakította.
  -- De miféle rend ellen, ezredes úr? Nemde egy olyan hatalom iránti
vak engedelmesség rendje ellen, amely visszaél helyzetével? A
pénzmágnások, a gazdagok rendje ellen, akik azt hiszik, hogy az ország
szegényeit alamizsna osztogatásával tartósan meg lehet szédíteni? Az
olyan rend ellen, amelyet a biztonsági rendôrség szolgál? Vajon
elôadásaimban nem azt a rendszert vádolom-e szüntelenül, amelyben az
embernek hallgatnia kell, különben a börtönben köt ki? Ismeri a
számokat, ezredes? Az ön társadalmi rendjében a földbirtokosok 61
százaléka a lakosság 3,6 százalékának a kezében van, míg a
szegényparasztok 56 százaléka a jó termôföldnek csak 4,2 százalékával
rendelkezik. Az ön úgynevezett szilárd társadalmi rendjében a lakosság
4,6 százaléka a nemzeti jövedelemnek több mint 40 százalékát élvezi,
miközben a lakosság 95 százalékára csupán 59,5 százalék esik. És ön még
ezt a rendet akarja megvédeni -- ráadásul velem, a szociológussal
szemben!
  -- Ez kommunizmus!
  -- Ez kereszténység! Mégpedig egy jobb kereszténység! Annál
mindenesetre sokkal jobb, mint amilyent itt a templomban hirdetnek. De
inkább így mondanám: az egyetlen, az igazi kereszténység. Mert ami
eddig volt, az merôben idegen a mi életünktôl. Ebben az országban az
értelmiség jelentôs hányadáról el lehet mondani, hogy vallási téren
komoly olvasottsággal rendelkezik. Ugyanakkor a szegények szentképeket
és érméket gyűjtenek. A gazdagabb társadalmi osztályokon belül, ahonnan
egyébként magam is származom, a kifinomult önzés csak egyetlen formában
ad lehetôséget a rászorulókkal való törôdésre. Ez a forma az
úgynevezett jótékonykodás. Ez növeli az adakozó társadalmi tekintélyét,
egyúttal pedig próbálja elsimítani a kizsákmányolásból származó
égbekiáltó ellentéteket. Abban a reményben ringat, hogy az adakozás
elég a lélek megmentéséhez, az örök üdvösség elnyeréséhez. De figyeljük
csak meg jól az egyszerű népet, amely nem ideológiai fogalmakban
gondolkodik. Isten és a szentek a nép számára olyan realitások, akikhez
kegyelemért és védelemért fordulhat. Egyébként úgy éli végig az életet,
ahogy a közvélemény elvárja tôle. De hogy ez az életforma mennyire
idegen az egyszerű ember esze járásától, azt élénken bizonyítják a nép
bosszújának szörnyűségei. Az utóbbi évtizedekben lezajlott borzalmas
kegyetlenkedések idején nem egyszer elôfordult nálunk, hogy a
rablógyilkosok papot hívattak haldokló hozzátartozóikhoz, vagy például
mielôtt egy házat mindenestül felgyújtottak, elôbb kihordták belôle a
feszületet és a szentek képeit. Érti már, mire gondolok? Mi más volt
ezeknek az embereknek a katolikus egyház, mint az ingyenes
biztosítótársaságnak egy formája, amely garantálja a mennyországba való
bejutást? Egyébként ugyanez a szemlélet uralkodik a felsôbb
osztályokban is. Végezetül csak egyet szeretnék még mondani: Én nem
kételkedem legfôbb honfitársam jóhiszeműségében és jámborságában.
Istenbe vetett hitük valósággal megindító. Mégis kétlem, hogy ez a
hagyományos, hogy úgy mondjam: biztosra menô katolicizmus biztosítani
tudja-e majd az ország fejlôdését? Tudja, mi fog itt bekövetkezni,
ezredes? Latin-Amerikában a katolicizmus bensôleg meg fog újulni, hogy
az élet teljes és mindent átfogó kifejezôjévé váljék. Ez a bensô
megújulás már folyamatban van, de nem olyan formában jelentkezik, amely
szembeszáll a törvényektôl védett hagyományokkal, hanem abban nyilvánul
meg, hogy egyre inkább érzékelhetô és erôsödô éhség mutatkozik a
vallási táplálék iránt. Ez az igény a szociális és gazdasági forradalom
kísérôjelensége, és szintén ideológiai gyökérzetbôl táplálkozik.
  -- Úgy gondolja, hogy kommunista gyökérzetbôl -- szakította félbe
gúnyosan Garcia ezredes. Arcán megszűnt a könnyed fesztelenség, mely a
beszélgetés során még fölfedezhetô volt.
  -- Tudja, Valencia atya, hogy ön most nagyon veszélyes elôadást
tartott nekem? -- kérdezte.
  -- Miért lett volna veszélyes?
  -- Mert az egészet hangszalagra vettem.
  -- No, és? Hiszen ugyanazt mondtam el itt is, amit hónapok óta a
legnagyobb nyilvánosság elôtt hirdetek.
  -- De most, hogy úgy mondjam, már teljesen tisztában vagyunk
egymással.
  Valencia nem hagyta magát megfélemlíteni. Kifelé mutatott az ablakon,
ahol a nap vérvörösen és méltóságteljesen emelkedett a hegyek fölé.
  -- Látja ezt, ezredes? Próbálja egyszer összehasonlítani a nép
ébredésével. Néhányan átalusszák, és ezzel sokat elmulasztanak.
  -- De maga, Valencia atya, semmit sem akar elmulasztani.
  -- Ahogy mondja, semmit.
  Garcia ezredes felsóhajtott.
  -- Azt hiszem, ön nagyon balga ember, professzor úr, és én óva intem
ezért. A bátorságáért becsülnöm kell, és a meggyôzôdését még értékelni
is tudom. Mégis, ha ön túllép bizonyos határokat, történjék az bármely
területen, akkor ismét ide kerül, és nem fogja többé élve elhagyni ezt
az épületet. Világos beszéd ez?
  Antonio Valencia mosolygott.
  -- Ezt számításba vettem ezredes úr, de ezzel már elkésett, mert nem
az ember, hanem az eszméi a maradandók.
  -- És mikor szándékozik az eszméit nyilvánosságra hozni?
  -- Ha eljön az ideje. Most már elmehetek?
  -- Természetesen, legalábbis egyelôre. A viszontlátásra, Valencia
atya. És kérem, ne felejtse el, hogy az erôszak mindig újabb erôszakot
szül. Elég, ha csak a néhány nappal ezelôtt történt eseményekre gondol.
  -- Szabadon fogja engedni az elfogott embereket?
  -- Ha majd úgy látom, hogy eljött az ideje. De most már menjen,
mielôtt meggondolnám magam, és másképpen határoznék.
  Valencia végighaladt a hosszú folyosón a fehér falak között.
Valahonnan egy férfi ordítása ütötte meg a fülét. Összerezzent. A
kapuôr semmit sem szólt, Valencia arra gondolt, vajon használta-e már
tulajdonosa ezt a géppisztolyt. Garcia ezredessel folytatott
beszélgetése közben úgy tűnt neki, hogy ennek az egész országban
rettegett rendôrfônöknek tulajdonképpen nem a kihallgatás volt az igazi
célja. Talán nem is kell majd jelentést továbbítania a beszélgetésrôl.
Hiszen a hangszalag csak a gondolatait, elképzeléseit rögzítette. Vagy
Garcia csupán meg akarta volna ismerni ellenfelét, hogy egyszer
személyes benyomásokat szerezzen?
  De az is meglehet, hogy tudtára akarta adni, ha továbbhalad ezen az
úton, egyszer s mindenkorra elhallgattatja.
  A városban megindult az élet. Munkásokkal teli autóbuszok kígyóztak a
város központján keresztül. A koldusok ismét elfoglalták szokott
helyüket, az utcai cipôtisztítók már fogadták elsô vendégeiket. Jól
öltözött nôk siettek a korai szentmisére, a templomokban harangozni
kezdtek.
  Cielo hangulata békés volt, mint annak idején sok évvel ezelôtt,
amikor eldördült a népszerű baloldali politikusnak szánt végzetes
lövés, amely megadta a jelet a népnek a fegyveres fölkelésre.

  A nap mind magasabbra hágott, fehér fényével mindent beragyogott,
sugaraival elárasztotta Garcia ezredes szobáját.
  -- Nos, milyen a beszélgetés, Alvarez? Minden érthetô?
  -- A felvétel kitűnôen sikerült, ezredes úr. De hiszen ez nyílt
felhívás a forradalomra!
  Garcia kölnivízzel dörzsölgette homlokát.
  -- És mit gondol, fiam, mindezt miért mondhatta el nekem?
  Nyugodtan nézett a beosztottjára.
  -- Talán, hogy önt beavatkozásra kényszerítse.
  -- Milyen beavatkozásra gondol?
  -- A letartóztatására.
  -- És azután?
  -- Így késôbb igazolni tudná, hogy a diákok fellázadásának nem ô,
hanem maga volt az oka.
  Garcia felsóhajtott.
  -- Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog, Alvarez.
  -- Viszont ha...
  -- Hallgasson ide! Azt szeretném, ha ezt a Cornell nevű újságírót és
azt a lányt, Esthert megfigyelés alatt tartaná. Ismeri ôket egyáltalán?
  -- Mind a ketten Valencia baráti köréhez tartoznak.
  -- Na jó. Tehát mindent tudni akarok róluk. Figyeltesse Vermeer
professzort is. Ô az utódja Valenciának az egyetemen. Tartsa szemmel
éjjel-nappal, és tegyen nekem róla rendszeres jelentést. Értette?
  Garcia ezredes felállt, és újra kinézett a fény felé. Nyakkendôjét
lassan megkötötte, zakóját magára vette, és kocsiért csengetett.
  Fáradtnak érezte magát. Az Antonio Valenciával folytatott beszélgetés
semmit sem használt neki. Hirtelen megértette, hogy saját érvei közül
egy sem volt meggyôzô. De miféle érvek voltak ezek? Rendet tartani?
Parancsokat teljesíteni? Hiszen hány embert megölt már a rend és a
parancsok nevében. Dehát mi máshoz tartaná magát? Mi lenne egy
országból, ha a csôcselék kaparintaná kezébe a hatalmat? Mi történne
ôvele, ha az alja nép berontana a dolgozószobájába? Ô lenne az elsô
áldozat! És miért? Gyilkos banditák és fölheccelt diákok fantasztikus
elképzelései miatt. Igaza van a feletteseinek. Nem szabad addig várni,
amíg vér folyik, legalábbis ebben az országban, mert nem kétséges, hogy
kinek a vére lenne az. Ezt nem látják be az olyan idealisták, mind
például ez a megszállott, lelkileg sérült Antonio Valencia. Ezért az
ilyen embert el kell távolítani, még mielôtt bajt csinál. Az
eltávolítás pedig az ô feladatköréhez tartozik.
  Most már csak az a kérdés, milyen formában. Ezen törte a fejét,
mialatt a széles sugárúton hazafelé hajtott. Amikor egy jelzôlámpánál
várnia kellett, megpillantotta Antonio Valenciát, amint megy a járdán,
arcát, szemét a nap felé fordítva, mint egy legyôzhetetlen, ifjú isten.
Garcia ezredes -- hosszú idô óta elôször -- összerezzent.
========================================================================
7. ,,... és azon tanakodának, miképpen öljék meg ôt.''


  Monsignore Ariano Zasi, Cielo segédpüspöke és a bíboros sosem voltak
barátok. Minden tekintetben különböztek egymástól, és az évek folyamán
olyan mély szakadék keletkezett köztük, amelyet már nem lehetett
áthidalni. A különbség már életformájukban is megmutatkozott. A bíboros
évekkel ezelôtt pompás villát építtetett Cielo zöldövezetének
legdrágább negyedében. Berendezése ékesszólóan hirdette a bíboros
kifinomult ízlését és megállapodott stílusérzékét. Az igazság kedvéért
azonban meg kell említeni, hogy ezért a villáért az egyháztól egyetlen
pesót sem fogadott el. Minden költségét saját pénztárcájából fedezte. A
pálmák hűs árnyékában széles pázsitszônyeg övezte a házat, és a
járókelôk gyakran láthatták, amint a bíboros a kertben sétál, és a
virágokat nézegeti. Ilyenkor olyan, mint egy elôkelô öregúr, aki
életének utolsó éveit nyaralójában tölti. Kevés számú, de jól képzett
személyzet gondoskodott arról, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Néha
fogadást adott, s ezen megjelentek Cielo arisztokratái és a diplomáciai
testület színe-java. Ezeken az estéken mindig arra emelte az elsô
poharat, aki a legtöbbet tett az egyház és az állam közös érdekeinek
elômozdításáért. A fehér villa elôtt minden reggel pontosan nyolckor
megjelenik egy hosszú, vakítóan csillogó autó, egy gazdag amerikai
üzletember ajándéka. A sofôr tiszteleg, ajtót nyit, a fehérkesztyűs
testôr pedig szolgálatkészen segédkezik a beszállásnál. A kocsi
nesztelenül kígyózik keresztül a város élénk forgalmán, miközben a
kardinális a breviáriumot olvassa, kevés érdeklôdést tanúsítva az ôt
körülvevô világ iránt.
  A bíboros szerette Concienciát, noha az ország életét csak tartózkodó
távolságból szemlélte. Szerette a maga módján, akár az apja, az egykori
államelnök. Ismerte az arisztokrácia kulturális iskolázottságának
szintjét, és tudta azt is, mennyire fontosak a szociális változások. De
úgy vélte, a változásnak az uralkodó osztály elképzelései szerint kell
bekövetkeznie, az uralkodó osztály fogalmi körébe pedig az egyház is
beletartozik minden elôjogával együtt.
  Monsignore Zasi segédpüspök, aki Rómától minden hatalmat megkapott
ahhoz, hogy a cielói püspökséget önállóan kormányozhassa, teljesen
elütött a bíborostól. Külsejére nézve egyszerű parasztembernek
látszott, s a bíborossal ellentétben nem Cielóból származott. Valamikor
Talomában volt plébános, ahol most pillanatnyilag Guillermo de la Cruz
az úr. Az ô családja is volt olyan gazdag, hogy a bíboroshoz hasonlóan
villát tarthasson a zöldövezetben, de erre még álmában sem gondolt.
Ehelyett az érseki palota néhány egyszerű szobáját lakta, ahol egy-két
halkszavú apáca tartott rendet, és gondoskodott szerény étkezésérôl. Ha
egy munkával teli nap után visszavonult lakószobájába, magára öltötte a
ferencrendiek kámzsáját, amely a harmadrend tagjaként illette meg.
  Az ország problémáiról monsignore Zasi egészen másként gondolkodott,
mint a bíboros. Ez a tény az egyházi hatóságok elôtt is ismeretes volt,
és egy ízben kis híján palotaforradalomhoz vezetett, melyben a kis
püspök feltétlenül a vesztesek közé tartozott volna. Mert az itteni
szellem elképzelhetetlenül konzervatív, a szociális forradalom rémképe
pedig nagyon mélyen beleivódott a lelkekbe. Az idôsebbek még nem
felejtették el azt a sok kincset, értéket, amit a fölkelés alatt
elveszítettek.
  Ezen a reggelen monsignore Zasi szakszervezeti vezetôket fogadott
egyszerű dolgozószobájában, és órákig türelmesen hallgatta
mondanivalójukat. Elôször a kardinálishoz akarta irányítani ôket, de
csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy Cielo püspökével beszéljenek.
Idegesek, kapkodóak voltak, maguk sem tudták pontosan, hogy mit
akarnak, és monsignore Zasi gyanította, a végsô elkeseredés hajtotta
ôket hozzá. Közölték vele elhatározásukat: a szakszervezeteket
együttesen Antonio Valencia vezetésére akarják bízni, akinek a
közeljövôben megalakuló nemzeti forradalmi frontja teljesen
szembefordul a kormány mai politikájával.
  Monsignore Zasi az elsô pillanattól kezdve érezte, hogy ezekkel az
emberekkel bensôleg mindenben egyetért. Mégis úgy döntött, hogy óvatos
lesz, mint az a katona, aki fel nem robbant bombát tart a kezében.
  -- Alaposan meggondolták az elhatározásukat? -- kérdezte.
  A szakszervezeti küldöttek bólintottak. Egyikük volt olyan bátor,
hogy kijelentette: ô hisz Antonio Valenciának, annak a papnak, aki kész
a pápai enciklikákat a gyakorlatban is megvalósítani.
  A segédpüspök elgondolkodva nézett a felszólalóra, majd szelíden
megjegyezte, hogy vannak még ebben az országban mások is, akik
megtennék ezt. A szakszervezeti vezetô azonban udvarias akart maradni,
és nem mondott ellent.
  Monsignore Zasi a maga közismert nyíltszívűségével tulajdonképpen ezt
akarta mondani: -- Önöknek igazuk van! Az egyháznak itt egy régóta
rendezetlen, szégyellnivalóan súlyos történelmi számlát kell
kiegyenlítenie. Ennek ellenére még nagyon sok pap úgy viselkedik,
mintha Krisztus minden ereje ôrá szállt volna. A Megváltóból
rózsásképű, ájtatoskodó szentfazekat csinálnak, és férfiasságát, hôsies
bátorságát teljesen elködösítik. Jól megértem önöket. Önök egy
élettelen, maradi kereszténység ellen lázadoznak, mert élni akarnak,
mert át akarják törni az évszázadok folyamán kôvé dermedt rendet. A
helyzet súlyos, és elkerülhetetlen válság fenyeget. Az eszmei zűrzavar
azonban minden valószínűség szerint csak átmeneti. A világ kihív
bennünket, s nekünk el kell fogadnunk ezt a kihívást. Nagy dolgok
történnek, és mi szerencsések lehetünk, hogy az elmúlt századok
biztonsága széthullt körülöttünk. Útban vagyunk ahhoz, hogy az
emberiség megtisztult óceánjába jussunk. Csak az a kár, hogy soknak
közülünk nincs bátorsága ahhoz, hogy belevesse magát az óceánba sietô
folyó hullámaiba. Tragédiája ez korunknak. Annak a kornak, amely éppen
olyan kishitű, mint amennyire nagyszerű...
  Legalábbis ezek voltak azok a gondolatok, amelyeket az elôzô este
följegyzett naplójába. Mert kimondani nem merte ôket. Tudta, szavai ma
vagy holnap, de menthetetlenül a bíboros fülébe jutnának. És még mindig
jobb, ha ô marad Cielo püspöke, mintha más valaki jönne, aki esetleg
kihívná maga ellen a nép haragját. Mert annak borzasztó következményei
lennének.
  -- Ismerik a bíboros álláspontját? -- kérdezte.
  -- Igen -- vágta rá mérgesen a férfi, aki eddig a szót vitte.
  -- Ha kívánja, szó szerint elismétlem, amit mondott: Tartanunk kell
magunkat a status quo-hoz, mivel a fennálló rendszer keretein belül
számíthatunk egy lassú, de biztos haladásra. A forradalmi változás
esetén viszont senki sem vállal garanciát semmiféle jövôért.
Ellenkezôleg: csak teljes bizonytalanságra és zűrzavarra számíthatunk.
  Az apró püspök elmosolyodott. Aztán hirtelen újra komoly lett, mintha
ezzel a mosollyal megsértette volna a felebaráti szeretetet.
  -- Remélem, megértik, hogy nekem errôl a beszélgetésrôl be kell
számolnom a bíboros úrnak -- jegyezte meg végül. Most vette csak észre,
hogy reggel elfelejtette felhúzni ujjára a püspöki gyűrűt. Ez talán
valami elôjel lenne? ...
  A küldöttek meghajoltak, és elhagyták a szobát.
  Monsignore Zasi visszaült széles íróasztalához, és töprengeni
kezdett. Olykor irigyelte a bíborost, akinek látszólag csak egy
alapelve volt: az engedelmesség. Mégis könnyű dolog, gondolta magában,
amikor az ember pontosan tudja, hogy a jog az ô oldalán áll! Milyen
egyszerű lehet, ha valaki biztosan tudja, hogy gondolatai jó irányban
haladnak, hogy nem történhetnek kisiklások, és nem merülhetnek föl
kételyek! Milyen pompás érzés, ha az embernek nem kell kérdôre vonnia
önmagát, s abban a megnyugtató tudatban lehet, hogy kérdéseit már elôre
megoldotta a mindenható Isten, s neki csak az ô nevében kell dönteni.
  Monsignore Zasi néha, mint például most is, elgondolkodott azon,
vajon igazságosan vélekedik-e a bíborosról. Vitathatatlan tény, hogy
sok mindent megmagyaráz már maga a palota is, ahol korábban lakott, és
amit a csôcselék egy alkalommal lángtengerré változtatott. De azért
mégse mindent! A bíboros az engedelmességet teszi meg abszolút
mércének, s abban látja a biztonságot garantáló egyetlen tényezôt.
Engedelmesség mindenben -- különösen az ô személye iránt! De az is
lehetséges, hogy csak az idôk folyamán vált ilyenné. Mert egyszer,
valamikor régen igen haladó szellemű nézeteket vallott. Amikor még
fiatal püspök volt, sok mindent meg akart változtatni ebben az
országban. Püspöktársai annak idején lenézték ezért, sôt ki is
nevették. És ez volt az, amit már nem bírt elviselni. A méltóság neki
veleszületett tulajdonsága volt. Egyházi hivatására készülve bizonyára
sok olyan dolgot nem ismert meg otthon, amelyet a többi, magakorabeli
fiú egészen természetesnek tartott. Neki senki sem mondta el, hogyan
lehet és kell is nyitott szemmel és füllel járni a világban, anélkül
hogy az ember elvesztené a fejét. Ez teljesen ellentmondott volna
vallásos neveltetésének, amely elsôsorban abból a parancsból állt, hogy
kerülni kell a bűnre vezetô alkalmat. De mi az a bűnre vezetô alkalom?
Vajon nem a beállítottság, a lelkület, ahogyan az ember a kísértéshez
viszonyul?
  Monsignore Zasi visszaemlékezett egy beszélgetésre, amelyet Vermeer
professzorral folytatott. A professzor elmesélt neki egy esetet, amely
egyrészt mélyen megrendítette, másrészt azonban felnyitotta a szemét az
élet helyes mércéit illetôen. Egy alkalommal -- mesélte neki Vermeer --
valamelyik diákjával, akinek szexuális problémái voltak, elmentek a
strandra. A fiatalember, gazdag szülôk gyermeke, bevallotta neki, hogy
intim viszonyt kezdett a szobalányukkal. Ez a lány szegény családból
származott. Mivel a nemi életben nem voltak számára titkok, nem érzett
különösebb lelkiismeretfurdalást. A lány kereste az alkalmat, hogy nemi
vágyait kielégítse, és ez azon a házon belül volt számára a
legkényelmesebb, ahol szolgált, mert egy ilyen gazdag családnál kevés
szabad idô állt rendelkezésére ahhoz, hogy hosszabb idôre
elcsatangoljon. A fiú azonban nem tudott megmaradni ennél az egy
lánynál. Hogy hány lány következett utána, maga sem tudta volna
megmondani. És még ma is ezt az életet éli. S mindennek az lett az
eredménye, hogy ez a fiatalember nem hiszi, hogy valamikor képes lenne
az igazi, tiszta szerelemre. Minden a testi vágy fölébe kerekedik, s ô
képtelennek érzi magát arra, hogy kitartson egyetlen lány mellett. Újra
meg újra elveszti a fejét. Valósággal megszállottja lett a nemi
irintkezésnek. Mit tegyen? Hagyja abba, és térjen vissza a helyes útra?
Viszont ha az ember csak egy lányt szeret, az egyáltalán nem jelenti
még, hogy más lányra már rá sem szabad néznie! És ha az ember pap, még
az sem jelenti azt, hogy egy lányt sem szabad szépnek tartania.
  Vermeer nem tudta megállni nevetés nélkül, amikor folytatta
elbeszélését. Amint továbbhaladtak az elhagyott strandon, a fiú
mindinkább belemélyedt panaszainak feltárásába. Aztán leheveredtek a
fehér homokra és órákig beszélgettek mindenfélérôl. Vermeer a spanyolok
és az olaszok vérmérsékletérôl beszélt, akik -- a hűvös észak-
amerikaiaktól és angoloktól eltérôen -- már egy jó alakú nôt ábrázoló
reklámplakáttól is tűzbe jönnek, és elvesztik uralmukat akaratuk
fölött. Hasonló a helyzet Latin-Amerikában is, magyarázta Vermeer, mert
a gyerekeket az elôkelô családokban olyan prüdériával és szigorral
nevelik, hogy az már szinte természetellenes. Az ifjúságnak ez a
mesterségesen kialakított és fenntartott ,,életszentsége'' azonban
tizenhat-tizenhétéves korban többnyire kártyavárként omlik össze. Ezek
a fiatalok nem kérnek többé családjuk vallásos légkörébôl. Egy
elméletet, egy ideológiát keresnek maguknak, amellyel belsô lelki
robbanásukat igazolni tudják. De nem ôk a bűnösök, hanem a szüleik!
  Késôbb, amint újra a part mentén ballagtak, Vermeer levetette ingét,
sôt az alsónadrágját is, és beleugrott a vízbe. A fiatalember ennek
láttára elszörnyedt, de Vermeer csak nevetett rajta. -- Látod, ilyenek
vagytok ti, derék oligarchák! Ezen a forró éghajlaton feketébe
öltöztök, és nyakkendôt csavartok a nyakatok köré, mert a társadalmi
szabályok így kívánják. És szentül meg vagytok gyôzôdve arról, hogy egy
teljesen elhagyott és néptelen strandon is fürdônadrágot kell húzni, ha
az ember fürödni akar. Féltek Isten teremtményét a maga valóságában
szemlélni, mintha az legalábbis erkölcstelen dolog lenne. De ugyanakkor
nem átallottak egy hét alatt több lánnyal is ágyba bújni. Miért nem
látjátok be, hogy ezek a dolgok összefüggenek egymással?
  Zasi megpróbálta elképzelni, mi történne, ha ezt az esetet egy
kellemes estén elmesélné a bíborosnak. A bíboros egyszerűen elájulna.
Pedig bármilyen hihetetlenül hangzik, mégis ez az élet, akárhogy
hallgatnak róla. És hiába a hazaszeretete: mit tud és hall meg a
bíboros mindabból, ami az országban történik? Egyébként csak a
tanulmányoknak, a tankönyveknek hisz. A regények csak képzelet szülte
fantáziát jelentenek számára. Azokat különben is mélyen az ô társadalmi
szintje alatt álló emberek firkálták össze. Ugyan már, hogyan lehetne
az ilyenektôl tanulni valamit? Évek során, amíg Conciencia szellemi
vezérévé nôtt, úgy látszott, tudományos könyveinek garmadával az
elméleteknek csaknem áttörhetetlen válaszfalát építette föl maga köré.
És mintha jól is érezné magát ebben a szellemi börtönben.
  Zasinál ez elképzelhetetlen. Ehhez ô túlságosan sokáig volt plébános,
mégpedig éppen Talomában, a bandolerók központjában, ahol a
legiszonyatosabb túlkapások történtek, ahol a gyilkosságok száma
meghaladta a százezret. Zasi nem sajnálta a fáradságot, hogy
utánanézzen néhány dolognak. E törekvéseknek az lett az eredménye, hogy
a maguk hamisítatlan valóságában tárultak fel elôtte a hazájában
uralkodó rettenetes állapotok. Úgy érezte, olyan világban kell
helytállania, amely egyszerre felemelô és megvetésre méltó. Ebben a
világban az emberek a hôsiesség ragyogó példáját mutatták, de nem
sokkal utána a legundorítóbb aljasságra is képesek voltak.
  Ebben az idôben nyilvánvalóvá vált elôtte, hogy a legtöbb pap azzal
tölti idejét, hogy a maga számára idejében biztosítsa a menyországot.
Ezek a papok a maguk üdvösségét sokkal fontosabbnak tartják a
gondjaikra bízott hívek üdvösségénél. Világossá vált elôtte, ha a
kereszténység valóban teljesíteni akarná igazi feladatát, akkor nem az
embernél kellene befejeznie, hanem éppen ellenkezôleg: az embernél
kellene kezdenie. És mielôtt engedelmességet követelne tôle, meg
kellene legalább hallgatni, és el kéne gondolkozni azon, vajon panaszai
valóban alaptalanok-e. Az nagyon ritkán fordul elô, hogy egy keresztény
a hit alapjait megtámadja. Olyat pedig sohasem fog hirdetni, hogy az
isteni és a felebaráti szeretet nem az elsô és legfontosabb. De abban
már alapos kételyei lesznek, hogy ezt a szeretetet vajon a papok is
gyakorolják-e a mindennapi életben -- a püspökökrôl nem is beszélve.
  Monsignore Zasi töprengései közben rágyújtott egy cigarettára, egy
finomabb fajtára, amilyent csak ritkábban engedett meg magának.
  Vajon a bíboros is elmulasztja ezt a kötelességét? És ha elmulasztja,
vajon meg tudja-e ítélni helyesen a mai világot? Veszélyes kérdések
ezek, annál is inkább, mivel itt az engedelmesség kérdése forog kockán.
Zasi természetesen még reménykedett Conciencia vezetô rétegeiben. Hisz
most érkezett el az a pillanat, amikor nem tudnak többé visszalépni. De
vajon képesek-e belátni ezt, és elég tôkét meg tehetséget bocsátanak-e
majd rendelkezésre, hogy jóvátegyék a múltban elkövetett tévedéseiket.
S vajon ezt fogja-e tanácsolni nekik a bíboros? Azt Zasi maga is
belátta, hogy a szegények nincsenek még abban a helyzetben, hogy
kormányozni tudnák magukat. De hát akkor ki kormányozza ôket? Talán az
az osztály, amelyben a bíboros is él születése óta, az ország legfelsô
arisztokráciája, amely eddig gôgösen süket fülekkel és részvétlenül
ment el minden hozzá intézett panasz mellett?
  Monsignore Zasi lehajtotta a fejét, a telefonhoz nyúlt, és
feltárcsázott egy titkos számot, amelyet csak nagyon kevesen ismertek.
Tudta, a kardinális íróasztalán álló különleges készülék most halk
zümmögô hangot hallat.
  Mélyet sóhajtott, amikor meghallotta, hogy a vonal túlsó oldalán
felveszik a kagylót. Az volt az érzése, árulást követ el barátai, a
szakszervezeti vezetôk ellen.
  A bíboros egy fejmozdulattal kiküldte titkárát a szobából, megvárta,
amint az ajtó teljesen becsukódik mögötte, és csak azután emelte föl a
hallgatót. Monsignore Zasi szavai tisztán csengtek a fülébe.
  -- Eminenciás uram, az imént nagyon fontos megbeszélést folytattam
néhány szakszervezeti vezetôvel. Errôl szeretném mindjárt tájékoztatni,
ha önnek is megfelel.
  A bíboros összeráncolta homlokát. Mindig bosszantotta a talomai
tájszólás, amelyben a cielói püspök beszélt. Azonkívül az is zavarta,
hogy kéréseit Zasi minden bevezetés nélkül, csak úgy egyszerűen
elôadja. Legalább azzal kezdhetné, hogy megkérdezi, hogyan viselkedik a
mája. De azonnal összeszidta magát, apjára, a néhai államelnökre és
szeretett édesanyjára gondolva. Utóvégre nem mindenki születhetik az
övéhez hasonló szerencsés családban, és nem mindenki részesülhet olyan
elôkelô nevelésben sem.
  -- Kedves, hogy felhívott, monsignore -- mondta a telefonba. Ön
igazán sokat tesz a cielói püspökségért. Ezt én tudom a legjobban. Hogy
vannak a nôvérek?
  Monsignore Zasi kissé bosszúsan vette tudomásul a bíborosnak ezirányú
érdeklôdést, ezért aztán egészen röviden és velôsen adta elô
mondanivalóját:
  -- Az urak közölték velem, hogy a szakszervezetek csatlakozni fognak
a nemzeti forradalmi fronthoz, amely Antonio Valencia páter vezetése
alatt áll.
  A bíboros összerezzent. Hányszor kellett már ezt a nevet olvasnia az
újságok hasábjain! Hányszor rázkódtatták már meg ezek a cikkek a lelke
legmélyéig! Jól ismerte Antonio Valencia családját. Ôt magát is Antonio
apja operálta meg, nem sokkal halála elôtt, és el kell ismerni,
Valencia professzor az ország egyik legkitűnôbb sebésze volt. A
professzor halála után éppen azért küldte a fiát, a fiatal Antonio
Valencia lelkészt Európába, viselve a tanulmányút minden költségét,
hogy az orvos iránt érzett háláját lerója. Most pedig szerte az
országban csak úgy emlegetik hajdani védencét: a forradalmár.
  Villámgyorsan átgondolta a helyzetet. Ahhoz semmi kedve sem volt,
hogy monsignore Zasival vitába bocsátkozzék Antonio Valenciáról.
Felvetôdött ugyan benne, hogy a szakszervezeti vezetôk miért éppen
Zasihoz fordultak, ahelyett hogy ôhozzá jöttek volna. De ez így még
talán jobb is. Elég barátja van ahhoz, hogy a szakszervezetekre nyomást
gyakorolhasson, hogy elálljanak szándékuktól. Egész biztos, hogy inkább
ôrá hallgatnak, mint Valenciára.
  -- Készítsen a megbeszélésrôl írásos jelentést, és küldje el hozzám,
kedves monsignore. Addig nem nyilatkozhatom, amíg pontosan nem ismerem
az urak elhatározásának okait.
  Letette a kagylót, és felhívta unokaöccsét, az államelnököt.
  A telefonösszeköttetés pillantok alatt létrejött.
  -- Igen, itt a kardinális. Figyelj ide, Luiz! Elôször is hogy van a
feleséged? Jól? Ennek igazán örülök. És a gyerekek? Még mindig Európába
tervezitek a szabadságotokat? Párizsba? Kitűnô! De azért egyszer
menjetek át Rómába is... Köszönöm, jól vagyok. A májam pillanatnyilag
jól viselkedik. Nem, az utóbbi napokban már egyáltalán nem voltak
fájdalmaim.... Óh, köszönöm... Te, Luiz, még valamit akarok mondani.
Éppen most hallom monsignore Zasitól, hogy Antonio Valencia páter a
szakszervezeti csoportokat is be akarja olvasztani nemzeti forradalmi
frontjába. Úgy gondolom, ezt mégis csak tudomásodra kell hoznom. Mi a
véleményed? Igen, én is gondolkozom rajta... De hát mit kezdjek ezzel a
Valenciával? Az egyetemrôl már eltávolítottam, de azóta még rosszabb.
  A bíboros nem láthatta, amint ennek a mondatnak hallatára az elnök
halálsápadttá vált.
  -- Ráérne ma esete, eminenciás uram? Hacsak lehetséges, nagyon kérem,
fogadjon engem.
  A bíboros mosolygott.
  -- Természetesen, Luiz. Tudod mit? Gyere egy kicsit korábban. Iszunk
egy aperitifet, és utána együtt vacsorázunk. Ezzel csak nekem teszel
szívességet.
  -- Nagyon köszönöm, eminenciás uram. Tehát viszontlátásra ma este.
  A kardinális óvatosan visszahelyezte a hallgatót a készülékre. Egy
darabig maga elé meredt, majd felhívta monsignore Zasit.
  -- Figyeljen rám, monsignore! Nagy szívességet tenne nekem, ha a
szakszervezeti vezetôkkel folytatott beszélgetést most azonnal
lediktálná titkárának, és két órán belül átküldené hozzám. Hálásan
köszönöm a fáradtságát. Igazán nem is tudom, mihez kezdenék maga
nélkül.

  Az elnök fekete diplomatatáskájában elhozta magával azt a
hangszalagot, amelyre Garcia ezredes felvette az Antonio Valenciával
folytatott beszélgetést. Nála voltak azok a jelentések is, amelyeket a
különbözô minisztériumok készítettek a harcias professzorról. Az elnök
tanácsot akart kérni, mitévô legyen ezzel a ragyogó tehetségű
fiatalemberrel. Mert hogy ragyogó tehetség volt, azt az elnök is tudta,
és mit sem kívánt jobban, mint hogy bárcsak saját baráti körében is
akadna legalább egy-két hasonló. Már ez a tény elegendô ahhoz, hogy
tennie kelljen ellene valamit. De Concienciában Antonio Valencia nélkül
is akadt elég gond. Itt van elôször is az értelmiségi rétegekben
szüntelenül növekvô amerikaellenesség, amelyet a háttérben meghúzódó,
kitűnôen szervezett kommunisták egyre inkább szítanak. Itt van továbbá
az az állandó nyomás, amely a külföldi sajtó képviselôi részérôl
ránehezedik. Azt kívánják tôle, ismerje el, hogy a Southern Command az
Egyesült Államokból a gerillaszakemberek egész sorát küldi az országba,
amit eddig váltig tagadott. Itt van Gilberto Granada letartóztatása,
melyet szintén elhallgatott a sajtó elôtt. Ehhez jön még a gerillák új
módszere: elrabolják és megölik a gazdag földbirtokosokat. Ennek
következtében az arisztokrácia köreiben valóságos pánik tört ki.
Küszöbön az infláció. Igaz, hogy már nem az elsô, de ô megint nem tudja
megállítani, és ismét arra kényszerül, hogy új pénzügyminisztert
nevezzen ki. És most a tetejében még az a veszély is fenyegeti, hogy
Antonio Valencia fellépésével minden kicsúszik a kezébôl. Ezt
mindenáron meg kell akadályozni. Ha másként nem, föl kell áldozni magát
Antonio Valenciát.

  Medina bíboros olyan ember volt, akinek egyénisége újra meg újra
bámulatba ejtette az elnököt. Egész lényébôl sugárzott a tekintély még
most is, amikor nagy igyekezettel maga töltögette a whiskys poharakat.
Utána nyugodtan leült széles karszékébe, és nézte, amint az elnök
befűzi a magnóba azt a szalagot, amelyre az Antonio Valenciával való
beszélgetést rögzítették.
  Amikor Garcia ezredes elkezdte a kihallgatást, a bíboros hátradôlt
székében. Néha halvány mosoly játszott az arcán, mintha mindenben
egyetértene Valenciával. De egészben véve mindvégig komoly maradt,
nagyon is tartózkodó, és szemrehányó tekintettel nézett az elnökre,
mintha ô volna a hibás mindezért.
  A párbeszédet hallgatva a bíboros úgy vélte, sok mindenben nagyon
hasonló, sôt teljesen azonos véleményen van Antonio Valenciával.
Régebben, különösen fiatal püspök korában maga is így gondolkodott
ezekrôl a dolgokról. Igen élénken emlékezett még arra az élményre,
amely annak idején forradalminak számító beállítottságához vezetett.
Egy tikkasztó hôségtôl izzó nyári délután a temetôben járt, és onnan
kijövet, gondolataiba merülve sétálgatott. Kíváncsian vizsgáltatta a
kalyibákat, amelyeket közvetlenül a temetôfalhoz építettek, s valami
megmagyarázhatatlan érzéstôl indítva belépett az egyik szegényes
viskóba. A család emberhez nem méltó viszonyok között élt. De legjobban
az tűnt fel neki, hogy a falakból nedvesség szivárog, pedig már hosszú
hetek óta egyetlen csöpp esô sem esett. Csodálkozva kérdezte az
asszonyt, hogyan lehetséges ez. Az asszony idegenül pillantott rá, és
közömbösen csak ennyit válaszolt: ,,A másik oldalról jön, a sírokból. A
rothadó hullák nedve.'' Nagyon emlékezett, hogy az eset után napokig
nem tudott aludni, és a soron következô konferencián beszámolt megrázó
élményeirôl. A többi püspök ugyancsak megengedhetetlennek tartotta ezt
az állapotot, akárcsak ô, és ezért közösen elhatározták, hogy kellô
mennyiségű alamizsnát osztanak szét a nyomorultak között.
  Ô viszont egészen más megvilágításban látta a dolgokat. Azt
javasolta, a felsô papság részére indítsanak szociális tanfolyamot. Az
akkori bíboros ezt a javaslatot természetesen ellenezte. Hangsúlyozva,
hogy az evangélium minden szociális programnál érdekesebb ugyan, de ha
valakinek ez sem lenne elég, még mindig ott vannak a szociális pápai
enciklikák, tessék azokat tanulmányozni.
  Világosan tudtára adták, hogy a kormány nem jó szemmel nézi, ha egy
püspök olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek kívül esnek a hatáskörén. A
barátai megmagyarázták neki, hogy törôdjék inkább a maga egyébként is
igen sok dolgával, s mint püspöknek és minden bizonnyal lehetô
bíborosnak ajánlatosabb, ha jobban tartja magát a protokolláris
elôírásokhoz.
  Garcia ezredes metszô, gúnyos hangja félbeszakította
visszaemlékezéseit: ,,Ez kommunizmus, amit prédikál!'' És nyomban utána
Antonio Valencia válasza: ,,Ez kereszténység, mégpedig egy jobb
kereszténység... ''
  Talán egy ilyen párbeszéd hiányzott az ô életébôl annak idején,
gondolta a kardinális, miközben utánatöltötte az elnök poharát. Ezt
különben csak igen magasrangú vendégeinél tette meg. Hogyan tudott
volna annak idején a többi püspökkel szembeszállni, hisz mind idôsebbek
voltak nála, gondolta tovább. Ôszintén megmondva, félt tôlük.
Mindannyian kemény, hajthatatlan, jámbor emberek voltak, akiknek
vezetése alatt Conciencia a kontinens legnyugodtabb állama volt. Ôk
voltak az ország kultúrájának, minden szellemi értékének megtestesítôi.
Ugyanígy azok a papok is, akik a püspökök tekintélyének súlya alatt
szolgáltak. Mindannyian meg voltak gyôzôdve arról, hogy amit tesznek,
az jó a kereszténység számára. Néhány év elmúltával rádöbbent, hogy
nincs semmi értelme protestálni, nincs semmi értelme új eszméket
fogalmazni, és nincs semmi értelme mindenki ellenségének és senki
barátjának lenni. Sok év telt el azóta, hogy meg kellett érnie azt,
hogy a felbôszült tömeg felgyújtsa a bíborosi palotát. Az akkori
bíborossal együtt kénytelen volt egy szál hálóingben menekülni a sötét
éjszakába. Ezt a megrázkódtatást nem tudta elfelejteni. Ez az eset
teljesen megváltoztatta addigi egyéniségét. Ilyennek nem szabad még
egyszer elôfordulnia. Amíg ennek az országnak ô a szellemi irányítója,
erre nem fog senkinek lehetôséget nyújtani. Arra fogja inkább
ösztönözni az elnököt, hogy haladéktalanul avatkozzék be. És ez már
máskor is eredményes volt. Hála a hadseregnek, amely mindig hűséges
támasza a kormánynak.
  ,,...Egyre inkább érzékelhetô éhség mutatkozik a vallási táplálék
iránt...'', hallotta Valencia hangját, s aztán lassan lejárt a szalag.
  Colombo elnök kikapcsolta a készüléket, és az értékes porcelán
gyűjteményt kezdte nézegetni az üvegajtós teakfa szekrényben. Végül
megszólalt, valamivel hangosabban, mint akarta:
  -- Eminenciás uram! Ön és én könnyen véget vethetünk ennek az
esztelenségnek.
  A bíboros töprengve nézett az elnökre. Csaknem úgy, mintha teljesen
megfeledkezett volna jelenlétérôl.
  -- Gondolod, Luiz? -- kérdezte gúnyosan. -- Olyan helyzetben vagy?
Számoltál a következményekkel? Tudod, hogy éppen itt fekszik elôttem
egy írásbeli jelentés? Ebbôl megtudhatod, hogy a szakszervezeti vezetôk
monsignore Zasi elôtt kijelentették, Valencia vezetése alá kívánják
helyezni magukat, és mostantól kezdve az ô eszméit fogják támogatni.
Csatlakozni akarnak a nemzeti forradalmi fronthoz.
  Odament paliszanderfából készült íróasztalához, felvett néhány
papirost, és olvasni kezdte: ,,Mi, a szakszervezetek vezetôi egyáltalán
nem vagyunk megelégedve sem a kormánnyal, sem a parlamenttel. Az elnök
jól tudja, hogy hányszor emeltük már fel szavunkat a munkások
életkörülményeinek megjavítása érdekében. Egy alkalommal összehívott
bennünket, s mi akkor barátságosan elbeszélgettünk vele. A megbeszélés
eredményeként megalakítottunk egy testületet, amely szakszervezeti
vezetôkbôl, gyártulajdonosokból és földbirtokosokból állt. Sok
fáradságos munka és megbeszélés után végre dűlôre jutottunk egymással,
és elkészítettünk egy részletes jelentést. Akkor azt mondták nekünk,
hogy ezt a jelentést egy parlamenti vizsgálóbizottság fogja majd
tanulmányozni, mi pedig hamarosan értesülünk a vizsgálat eredményérôl.
Ennek már egy éve. A vizsgálat még mindig tart, emészti a pénzt, de
eredménye nincs. Ezért a szakszervezetek nem bíznak többé sem az
elnökben, sem a parlamentben.''
  -- Most már elég világos, Luiz? -- kérdezte a bíboros.
  Az elnök elvörösödött nagybátyja gúnyos szavaira. Rágyújtott egy
cigarettára, és egy hajtásra kihörpintette poharából a whiskyt.
  -- Mindenesetre könnyebb egy hadtestet elvezényelni, mint egy
országot kormányozni -- jegyezte meg a bíboros nem kevés iróniával.
  Az elnök elsápadt. Félt ettôl a beszélgetéstôl. A bíboros nyelve
élesebb volt bármelyik tisztjének kardjánál. Medina kardinális
felhajtotta whiskyjét, és elgondolkodva nézegette püspökgyűrűjét, amely
kissé bô volt az ujjára.
  -- Mit tudtok egyáltalán Antonio Valenciáról? -- kérdezte végül. --
No, nem a születési adataira gondolok meg a neveltetésére és
hasonlókra. Ezeket sokkal jobban ismerem, mint ti. Engem elsôsorban a
mai Antonio Valencia érdekel.
  Miközben ezeket kérdezte, figyelmesen vizsgálta az elnököt. Magas,
karcsú férfi ült vele szemben, akire sokkal jobban illett volna egy
katonai egyenruha, mint a polgári öltözék. Mégis el kellett ismernie,
hogy a sűrű, hullámos haj, a hosszúkás, barna arc, az éles szemek és a
magas homlok markáns egyéniségre vall. Külsô megjelenésével
tulajdonképpen a család dísze lehetne. Csak ne lenne olyan hiú,
gondolta a bíboros. Jól ismerte az elnököt. Luiz világéletében hiú
volt, emellett valami szokatlanul nagy mértékű tehetetlenségi erô
hatása alatt állt. Ugyanakkor nagyon pontos volt mindenben, ami latin-
amerikaiaknál szinte ismeretlen. Ezek a tulajdonságok emelték ôt
Conciencia egyik leggazdagabb családjából vezetô egyéniséggé. Amikor
pedig a konzervatív párt ismét uralomra jutott, a család minden erejét
latba vetette, hogy bejuttassa az államelnöki székbe.
  A bíboros kérdése után az elnök ismét biztos talajt érzett a lába
alatt.
  -- Valenciát rendszeres megfigyelés alatt tartom -- felelte. --
Meghatározott napi programról aligha lehet beszélni vele kapcsolatban.
A társadalmi kapcsolatoknak hihetetlen tömegével rendelkezik, mégpedig
a legkülönbözôbb rétegekbôl. Sokat iszik, olykor túlságosan sokat,
szívesen mesél borsos vicceket. Gyakran elôfordul, hogy társaságban
hirtelen leveti reverendáját, és táncolni kezd a többiekkel együtt.
Férfiak közt éppoly közkedvelt, mint a nôk körében. Van egy titkárnôje,
egy amerikai lány, név szerint Esther Graham, aki itt született, és
saját bevallása szerint kapcsolata van egy Cornell nevű külföldi
újságíróval.
  -- Nem az ilyesmikre gondolok -- vetette ellen élesen a bíboros. --
Az összefüggéseket akarom látni!
  Most az elnökön volt a sor, hogy aktatáskáját kinyissa. Elôvett
belôle egy iratcsomót, felütötte és olvasni kezdett:
  -- ,,Antonio Valencia személye az értelmiségiek egy széles
csoportjának, fôként a nemzeti egyetem diákjainak és tanárainak
szellemi vezéregyéniségeként jelölhetô meg. Ez a csoport évek óta
titkos összejöveteleket tart, ahol megvitatják Lenin, Marx és Che
Guevara tanait. Ebben a társaságban a fegyveres felkelést tartják a
kiindulópontnak. A csoportnak kapcsolatai vannak Moszkvával, sôt
Havannával is. Szinte majdnem biztos, hogy az erdôk fölött ejtôernyôvel
ledobott fegyverek Kubából érkeznek a gerillák részére. Valószínűleg
Kubában képezik ki a gerillák leendô vezetôit, mégpedig az egyetemisták
soraiból. Meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy Valencia rendszeresen
találkozik, és megbeszéléseket folytat Rodriguez Tobarral. Arról is
tudomásunk van, hogy a gerillák már legfôbb vezetôjüknek tekintik
Antonio Valenciát. Az értelmiségiek abból az alapgondolatból indulnak
ki, hogy a vezetô réteg visszaél a nép helyzetével, miként az Egyesült
Államok is visszaél az Alliance For Progress küldetésével, amelyet arra
használ föl, hogy imperialista céljait hazánkban is megvalósítsa. Ezek
az elemek demokráciaellenesek, amerikaellenesek és vallásellenesek is.
Azzal vádolják az egyházat, hogy egy gyékényen árul az uralkodó
osztállyal. A kormánynak pedig azt vetik a szemére, hogy a diktatórikus
és korrupt módszerekkel vezeti a népet, és egyedül az oligarchák kis
csoportjának igyekszik a kedvében járni. Az Egyesült Államokat
felelôssé teszik, amiért olyan elôszeretettel támogatja a diktátorokat,
mint ahogy ez a közelmúltban kiderült. És az Amerikaiak által
támogatott diktátorokat nyíltan meg is nevezi. Szerintük ide tartozik a
kubai Battista, Trujillo a Dominikai Köztársaságban, Francois Duvalier,
aki Trujillo barátja volt és most Haiti elnöke. Továbbá Jorge Obico
Guatemalából. Végül itt áll Colombo, Cielo államelnökének a neve is...
''
  Az elnök elhallgatott, majd megkérdezte:
  -- Elég világos, eminenciás uram?
  A bíboros bólintott.
  -- Éppen ezért kérettelek, Luiz. Néhány nappal ezelôtt megbeszélést
folytattam az amerikai nagykövettel. Ô is aggodalommal szemléli az
országunkban kialakult újabb fejleményeket.
  A bíboros hangjából már eltűnt minden irónia. Miközben az államelnök
beszélt, érezte, hogy életének drámai fordulata elôtt áll. A pap, aki
fellépett ellene, méltó ellenfél: képességeihez, tudásához, sôt
hatalmához sem fér kétség. És anélkül, hogy ez teljesen világossá vált
volna elôtte, egyszerre aggódni kezdett Valencia életéért, mert az
elnök, aki néhány perccel ezelôtt még tehetetlenül ült elôtte, hirtelen
nyerssé, magabiztossá vált, s ezzel a magatartással szemben az ô híres
iróniája már mit sem használt.
  -- Ha megengedi -- szólt az elnök, és whiskyt töltött magának.
  A bíboros érezte, hogy az elnök átmeneti bizonytalansága végleg
eltűnt. De ha még nem is billent benne teljesen helyre az egyensúly,
elég ha látja, hogy egy holtfáradt, félénk, keményfejű öregemberrel van
dolga, aki alapjában véve ugyanúgy vélekedik Valenciáról mint ô:
mindkettôjük számára potenciális veszélyt jelent!
  -- Eminenciás uram! -- szólalt meg újra, és éles szemével
könyörtelenül vizsgálta a bíborost. -- Ennek az országnak én vagyok az
elnöke, akár egyetértenek vele egyesek, akár nem. Valencia tevékenysége
veszélyezteti az állambiztonságot, éppen ezért föl kell lépnem ellene.
Kérem, ne nyugtalankodjék. Minden eszközzel fellépek ellene, amit csak
alkalmazhatok. Efelôl nyugodt lehet. De ezekre csak akkor kerül sor, ha
eminenciád már latba vetette minden tekintélyét. Mert civilizált
országban élünk. Bár az is igaz, hogy az állami bürokrácia lassan
dolgozik, de mi azért mégis minden lehetôt megteszünk. Miénk például a
legjobb oktatási program az egész kontinensen, nálunk építik a
legmodernebb lakóépületeket, és rendszeresen foglalkozunk a szociális
reformokkal. De azt senkinek sem engedem meg, hogy elôírja a tempót,
amelyben dolgoznom kell. Még Valenciának sem. Azonkívül én katona
voltam, és tisztában vagyok azzal, hogy az ellenség csak a nyers erôt
respektálja. Azt hiszem, megért engem, eminenciás uram.
  A bíboros jól tudta, hogy az elnök mire gondol. Csak azon
csodálkozott, hogyan felejthette el unokaöccse oly gyorsan az elôbbi
pirongatásokat.
  -- Félek, hogy zöldeket beszélsz, Luiz, -- szólt, és megpróbált
hangjából minden gúnyt száműzni. -- Neked most nem katonával, hanem
művelt, intelligens emberrel, tudóssal van dolgod. Nem tiszttel, hanem
egy megszállottal, és nem bolonddal, hanem kimagasló tehetségű
egyéniséggel. És ez nagy különbség! És azt se feledd, hogy mindenki
szereti, tiszteli, ráadásul rendkívül népszerű is. Az ilyen ember
veszélyesebb ellenfél, Luiz, mint gondolnád.
  A szavait követô csendben hallani lehetett a poharak és a tányérok
halk zörrenését, mivel a személyzet a szomszéd szobában már a
vacsorához terített. A bíboros megérezte a krízis közeledését.
Értesüléseibôl arra kellett következtetnie, hogy az ilyen embert, mint
Valencia, már képtelenség visszatartani. És szívvel-lélekkel hisz
abban, amit kimond, leír. Vakon rohan a saját vesztébe. Vajon ô meg
tudná állítani? És ha igen, hogyan? Nem látott semmi kiutat. Olyan
emberek, mint Valencia, nem születnek minden esztendôben. Ezek több
egymás utáni nemzedék kultúráját, erejét és bátorságát testesítik meg a
maguk személyében. Nem, nem tudná megállítani. De ami még rosszabb,
maga Valencia se tudná már lefékezni önmagát. Hány alkalommal sikerült
eddig megakadályozni azt, hogy fiatal, életerôs férfiak, akikben az
önfeláldozás tüze lobogott, ne rohanjanak fennhangon dalolva a saját
pusztulásukba! Csak úgy lehet ôket megmenteni, ha mellékvágányra
futtatják, csellel más irányba terelik ôket, hogy aztán lassan
feledésbe merüljenek.
  -- Talán próbáld meg kipuhatolni Valencia gyengéit -- mondta végül. -
- Neked megvannak ehhez az embereid. Gondolok alkoholra, nôkre vagy
valami hasonlóra. Én nem azt akarom, amit te. Nem akarok áldozatot.
Éppen elég mártírja van már eddig is az egyháznak. Én ezt a fiút
bizonyos tekintetben még szeretem is. De ha olyan emberre gondolok,
mint az a Fidel Castro Kubában, akkor világos elôttem, hogy olyasminek
nálunk nem szabad megtörténnie.
  Miközben beszélt, érezte, hogy kétségek merülnek föl benne, de már
nem tudott másként tenni. Tudta, hogy belül, a lelke legmélyén még
pislákol egy láng, melyet püspöksége elsô évei óta máig sem bírt
kioltani magából. De e fölé a láng fölé hatalmasabb lángok csaptak, és
tűzbeborították, rombadöntötték magát a bíborosi palotát is. Intô
figyelmeztetés volt ez számára: ennek nem szabad még egyszer
megismétlôdnie! Azóta két ember lakott benne: az egyik nem ismert el
maga fölött senkit: méltóságával, iróniájával elzárkózott a
külvilágtól. Büszkesége, magabiztossága falat emelt maga köré. De
minden igyekezete ellenére érezte, hogy az egykori fiatal püspök
tiltakozik a bíboros által foganatosított rendszabályok ellen. Érezte,
hogy régi énje vonakodik elpusztulni a tekintély fullasztó légkörében.
  Talán monsignore Zasi emlékeztette leginkább arra az ideálra, amelyet
valamikor maga elé tűzött. Félt is tôle ezért, mert ô maga már túl öreg
és fáradt volt ahhoz, hogy rendszeresen a tükörbe nézzen. Néha figyelte
saját lélegzését, és észrevette, hogy milyen szaporán kapkodja a
levegôt. Néha irigyen figyelt az ablakból egy-egy fiatalembert, aki
gyorsan átvágott az utcán. Máskor arra gondolt, bárcsak ô lehetne Zasi,
akinek nincs szüksége olyan erôs biztonságra, mint neki. De hát a
bíborosi tisztség roppant felelôsséget helyez a vállára. Ha most futni
hagyja Valenciát, néhány éven belül véres szônyeg terülhet el elôtte,
amely az egész országon végigvezet. Nagyon is jól tudta ô, mit lát
benne Zasi: a tekintélyt, az egyház javainak ôrzôjét. De ô még Zasival
szemben sem adott a lelkében élô fiatal püspöknek soha egyetlen
lehetôséget sem. Zasival szemben is megmaradt bíborosnak. Elôtte is meg
kellett maradnia egyházfejedelemnek, aki hűvösen és nyugodtan hozza meg
a döntéseket. Hirtelen összerezzent. Adott-e egyáltalán lehetôséget a
fiatal püspöknek -- akár Zasi személyében, akár máséban? Vagy hajdani
énje már régen megbilincselve raboskodik saját lelkének legmélyén?
  -- Valamiféle cselre gondol? -- kérdezte az elnök.
  A bíboros vállat vont.
  -- Nevezd, ahogy akarod, Luiz. Még magam sem tudom pontosan, mi lenne
a leghelyesebb, de annyi biztos, hogy nincs sok vesztegetnivaló idônk.
Ha Valencia a következô napokban hivatalosan nyilatkozik, magamhoz
hívatom, és megpróbálok vele szót érteni. Bár ahogy ismerem, kétséges,
lenne-e valami haszna az ilyen beszélgetésnek. Egy dologban azonban
hajthatatlan vagyok. Nem fogom megengedni, hogy politikával
foglalkozzék. Erre semmi szükségük a papoknak. Éppen elég súlyos a
paphiány, és elegünk van már a katolicizmus megújhodásából. Teljesen
fölösleges, hogy papok mással is foglalkozzanak, mint tisztán vallási
kérdésekkel.
  Az elnök még nem volt megelégedve. Végleges választ várt a
kardinálistól. A maga részérôl egy olyan embert, mint Valencia, sehova
sem tudott besorolni. Az ô környezetében élô papok sohasem mondanak
neki ellent. Mindig hű tanácsadók nemcsak a hivatalban, a magánéletében
is. Sohasem avatkoznak bele a politikába. Kedves intellektuelek, akik
egyházról, emberekrôl, a hit megújhodásáról és természetesen a pénzrôl
úgy beszélnek, mint akiknek ezekkel a dolgokkal magától értetôdô
kapcsolatuk van. Bizalmasai, akikre mindig számíthat. Akkor is, ha
családi életében esetleg nehézségei adódnak. De az a pap, aki
politikával foglalkozik, feltétlenül elhanyagolja lelki hivatását.
  A kardinális a torkát köszörülte, mintha ezzel akarná felhívni
jelenlétére az elnök figyelmét.
  -- Az utóbbi idôben különös dolgok történnek ebben az országban.
Egyesek tele akarják tömni a fejemet minden zagyvasággal abban a
hiszemben, hogy majd elôírják nekem, mit és hogyan cselekedjem. Ezeket
én kidobatom. Mi lenne az egyházból, ha kiveszne az engedelmesség, és
mindenki a maga feje után menne?
  A beszélgetés akadozni kezdett, de az elnök már tudta: a bíborosban
szövetségesre talált. De Medina bíboros e pillanatban megborzongott
attól a magányosságtól, melyet önmagára kellett kiszabnia annak
érdekében, hogy a kereszténységet megmentse. Rémület szállta meg arra a
gondolatra, mi lett volna hazájából, ha a fiatal püspök annak idején
szabad kezet kap a cselekvésre. Miféle erô tarthatta volna vissza a
hívôket? Anyagi jólétük növekedése csak hitük pusztulásához vezetett
volna, mint ahogy a tények ezt a világon mindenütt igazolják. A papok
fellázadtak volna püspökeik ellen, a hívôk pedig a papok ellen.
Hozzányúltak volna a magántulajdonhoz, az állam és az egyház tekintélye
pedig már rég romokban heverne. Az addig követett eszméket, az állam és
az egyház közt fennálló konkordátumot figyelembe se vették volna. A
baloldal politikai vezetôi a nép új prófétáiként elôtérbe kerültek
volna. Marx és Lenin nevében alkottak volna új dolgokat, és Krisztust,
mint valami gyengeelméjűt, félrelökték volna. Akárcsak Kubában. Elôször
éljenzô néptömeg és üres börtönök, aztán egy olyan társadalom, amelyben
az ember géppé válik, majd ismét zsúfolt börtönök, hogy az új diktátor
megtarthassa uralmát. És így lenne itt is, ha most Antonio Valencia
elôtt megnyitná a kaput.
  -- Van valamiféle terved? -- kérdezte.
  Az elnök bólintott.
  -- Az ügyet teljesen Garcia kezébe helyeztem. Teljhatalmat kapott
tôlem. Meg fogom kérni Arthuro Cuellart, hogy az újságokban és
folyóiratokban indítsanak támadást Valencia ellen. A tábornokoknak
kiadom a parancsot, tegyenek meg minden tôlük telhetôt, hogy a nemzeti
egyetem kilencezer hallgatóját sakkban tartsák. Azonkívül éjjel-nappal
figyeltetni fogom Antonio Valenciát. Aztán fogadom a szakszervezeti
vezetôket, és megígérem nekik, hogy a lehetô legrövidebb idôn belül
megadok nekik minden támogatást, ami csak lehetséges. A hegyekbe
megerôsített katonai egységeket küldök a gerillák ellen, és a Rodriguez
Tobar fejére kitűzött vérdíj összegét fölemelem. Ha pedig a helyzet úgy
kívánja, az egyetemisták esetleges sztrájkja alkalmával kihirdetem az
ostromállapotot, és addig tartom fenn, amíg ismét rend nem lesz. Hogy
ítéli meg eminenciád ezeket az intézkedéseket?
  A bíboros csak bólintott. Ez az egyetlen megoldás. Ami tennivaló még
marad, az az ô dolga lesz.
  -- És ha Valencia ennek ellenére is ... -- Nem merte befejezni a
mondatot.
  Az elnök vállat vont.
  -- Akkor eminenciás uram, Garcia ezredes megteszi a kötelességét. Én
nem fogok, és nem is akarok elôre értesülni arról. Senki sem fog
visszatartani attól, hogy az országot a felforgató elemektôl
megtisztítsam, s ha szükséges, elmegyek a legmesszebbmenôkig.
  A bíboros érezte, hogy a májában erôsödik a fájdalom, és
elgondolkozva válaszolt:
  -- Ismered ezeket a szavakat, Luiz: A papi fejedelmek és írástudók
azon tanakodának, miképpen öljék meg ôt, mert féltek a néptôl?
  Az elnök úgy tett, mintha nem hallaná az idézetet, és követte a
bíborost az ebédlôbe, ahol már kitöltötték a vörösbort.
  -- Harminchetes évjárat -- jegyezte meg a bíboros. -- Jó kis bordói,
sajátos zamattal. Erre sokáig fogsz emlékezni. Nem hallottad, amit az
elôbb mondtam?
   Az elnök fölemelte poharát.
  -- Conciencia biztonságára iszom önnel, eminenciás uram, és arra,
hogy az állam és egyház konkordátuma még nagyon sokáig éljen.
  Hangjában alig észrevehetô fenyegetés lappangott. Ittak. Miközben a
bíboros a bort ízlelgette, rádöbbent, hogy a hajdani fiatal püspök
ebben a pillanatban végérvényesen és örökre meghalt a szívében.
  -- Bűnös világban élünk -- mondta nagyon halkan. Az elnök nem is
hallotta talán, mert közben a bíboros szavain töprengett:
   ,,...azon tanakodának, miképpen öljék meg ôt, mert féltek a
néptôl.''
========================================================================
8. A titkárnô


  Amikor Cornell kilépett a szálloda kapuján, és észrevette a park
egyik padjáról felemelkedô férfit, mindjárt tudta, hogy követni fogják.
Egyébként már csodálkozott, hogy eddig békén hagyták. Talán mégis igaza
volt Esthernek, amikor megjegyezte, hogy Valenciáról küldött
tudósításai csak az itteni vezetôk malmára hajtják a vizet. Az ô
szempontjukból nem is olyan rossz, ha külföldön kissé alaposabban
megismerik Valencia eszméit, hiszen így könnyebben igazolhatják
óvintézkedéseiket egy baloldali beállítottságú pap ellen, aki nyíltan
hangoztatja veszélyes forradalmi elképzeléseit.
  Cornell nyugodtan átsétált a parkon. A tóparti padon egy fiatal pár
beszélgetett. Ahogy elhaladt mellettük, a fiatalember hirtelen felállt,
és tüzet kért tôle. Két tenyerét védôn a láng fölé tartotta, s közben
odasúgta: ,,Ma délután a társadalomtudományi tanszéken várja önt
Vermeer professzor a szobájában. Fél ötkor. Legyen óvatos. Követik. Az
a szemüveges alak.'' Megköszönte a tüzet, visszaült, átölelte a lányt,
és csókolózni kezdtek.
  Cornell elgondolkodva ment tovább, majd egy forgalmi csomópontnál
megállt, és nézelôdni kezdett. A városból kivezetô fôútvonalak számára
észak-amerikai mintára fölüljárókat építettek. Hatalmas plakátokat
látott ezzel a szöveggel: ,,Milliókat nyerhetsz egyetlen sorsjeggyel.''
Mellette a rádió, a televízió és a légitársaságok óriási falragaszai. A
modern épületek között, mintha eltévedt volna, régi kis templom
árválkodott, még a gyarmati idôkbôl. Cornell egy pillanatra
visszanézett az elegáns szállodára: a felhôkarcoló, amelyben lakik,
hatalmas oszlopként emelkedett a környezô épületek fölé. Nem véletlenül
választotta ezt a szállodát. Ez az épület jelképes az egész világ
számára. A latin-amerikai ízlés legrafináltabb luxuskellékeivel
rendezték be, persze az észak-amerikaiak pénzén. S ha minden jól
beválik, a huszadik század latin kultúrájának hírnevét növeli. De ha
valami balul üt ki, az természetesen az észak-amerikaiak bűne. A szálló
bárját, ahol gyakran beszélgettek Estherrel, pasztellszínű freskók és
tompított fénnyel megvilágított régi fegyverek díszítik. Az embernek
önkéntelenül is suttognia kell ebben a környezetben.
  A szálloda falai közt mindig az volt az érzése, hogy ez a gazdagság,
ez a kultúra egy magasan fejlett népé, egy ôsi civilizáció eredménye,
akárcsak a fáraók korának alkotásai. De most, ahogy itt állt, érezte,
hogy a kifinomult ízlésnek ez a remekműve úgy hat, mint egy szép
orchidea a szemétdomb tetején. Az egész szálloda nem is annyira a
gazdagság és a nyomor kirívó ellentétének szimbóluma, hanem inkább a
gazdagok erôdítménye, amelyet csak saját népük teljes kiszipolyozása
árán építhettek föl.
  A szállóvendégekkel való beszélgetésekbôl világossá vált elôtte, hogy
azok egyszerűen kártékony legyeknek tartják az ország szegényeit, akik
ellen, ha már nagyon idegesítik az embert, légyirtószert szoktak
használni. De azok a szemtelen legyek mindig visszatérnek, s bármilyen
gazdag legyen valaki, nem képes kiirtani ôket a világból. Ennélfogva
Concienciában a gazdagok legfôbb gondja egyetlen fogas kérdés: hogyan
lehetne hathatósabban védekezni a legyek ellen?
  Cornell kifújta magát, és lassan elindult felfelé a San Martin
sugárúton. Egy kirakat elôtt megállt, hogy meggyôzôdjék, követik-e még.
Amikor látta, hogy a férfi nem messze tôle újságot vásárol, megint
felsóhajtott. Hát igen, ez tipikusan Latin-Amerika. Az elnyomó különös
zsenialitása, hogy olyan játékot űz, amelyben a báj, a mosoly és a
szépség megtévesztô szín, s aki bedôl ennek a szemfényvesztésnek, annak
vége, annak meg kell halnia, vagy el kell tűnnie. Mikor az ember
megérti ezt, megszállja a félelem. A legjobb barát holnap gyilkosod
lehet, a kedvesed már régen más szeretôje, a halál pedig nem más, mint
,,véletlen'' utcai baleset vagy rablótámadás, és a rablók többnyire a
biztonsági rendôrség beosztottjai.
  Cornell hirtelen megállt. Széles embergyűrű vett valamit körül néma
csendben. Innen nem láthatta, mi az. Átfúrta magát a tömegen. Éles,
durva hang ütötte meg a fülét:
  -- Ki engedte meg neked, hogy észak-amerikai cigarettákat árulj? Nem
tudod, hogy ez tilos? Na, gyerünk felállni!
  Az üvöltô férfi civil ruhát viselt, de mindenki elôtt nyilvánvaló
volt, hogy csak rendôrtiszt lehet. Áldozata pedig egy borostás,
nyomorult öreg, talán félvak. Bakancsa csámpás, nadrágja rongyos, inge
kirojtosodott.
  A földön guggolt, és segélykérô pillantást vetett a körülállókra. De
senki nem mozdult. Senki sem szólt egy szót sem. Mintha mindenkit
megbénított volna a rendôrtiszt hangja, aki most a körülállók
megdöbbenésére minden átmenet nélkül rugdosni kezdte a szerencsétlen
öreget, és kosarából minden cigarettát a járdára szórt. A meghökkent
bámészkodók elhúzódtak, mintha a cigarettásdobozok legalábbis robbanó
gránátok lennének. A kör egyre tágult, az öreg arcát pedig elöntötte a
vér, mivel nem tudott idôben kitérni a rúgások elôl. Vérzô orral,
térden csúszva próbálta összeszedni a széjjelszórt cigarettásdobozokat.
  -- Könyörgöm, szenyor, hagyja meg! Ebbôl tartom el a családomat! --
jajveszékelt az idôs férfi. -- Hiszen ebbôl kell megélnünk!
  De a rendôrtiszt mindent elvett tôle. Aztán visszament a kocsijához,
beszállt és elhajtott. Az öregember ismét az ácsorgókra nézett, mintha
most is tôlük kérne segítséget, de azok lassan elfordultak,
szétszéledtek. Csak imitt-amott hallatszott néhány elmarasztaló
megjegyzés. Cornell megfigyelte az arcokat. Mialatt a rendôr kedvét
töltötte az öregen, az emberek tekintetében düh lobogott, de ugyanakkor
ott bujkált a félelem is, a sok évszázados elnyomás öröksége.
  Elgondolkodva sétált tovább, és eszébe jutottak az utóbbi hét
beszélgetései Vermeer professzorral. Vermeer egy napon azzal kereste
fel monsignore Zasit, hogy mint Valencia utóda, segítôtársakat kér az
egyetemi szociális diákmunkához. Monsignore Zasi örömmel beleegyezett,
és olyan papokat bocsátott rendelkezésére, akiket már régebben
kiszemelt a lelkipásztori munka átszervezésére.
  -- Öt igen értékes embert kaptam, -- meséli Vermeer -- akiket elôször
a regulákba szorult és kizárólag a liturgiára irányuló katolicizmustól
kellett megszabadítanom. Megkérdeztem tôlük, mivel magyarázzák, hogy
vasárnaponként alig férnek el az emberek a templomban, de ugyanezek az
emberek egész héten át úgy élnek, mintha az égvilágon semmi közük nem
lenne a vallásukhoz. Hát képesek-e a vasárnapi keresztények arra, hogy
mindennapi életükkel, magatartásukkal csak egy szemernyi érdeklôdést is
ébresszenek embertársaikban a keresztény életfelfogás, a keresztény
életstílus iránt? Mert mit kezdjen az ember olyan papokkal, akik
nemcsak az életidegen spanyol szellemben nevelkedtek, de ráadásul olyan
haza szülöttei, ahol a legnagyobb tökéletességet a törvények betartása
jelenti. A múlt század függetlenségi harcaiban ez a nép, sajnos, csak
az ügyvédektôl kapott segítséget -- jegyezte meg Vermeer. -- Eddig még
egyetlen országban sem láttam annyi formalizmust, mint itt. Conciencia
olyan gépezet, amely kizárólag paragrafusokban gondolkodik. Az ország
egyházi életének legfôbb irányítói alighanem nagy adag kétkedéssel
fogadták megállapításaimat. Bár nekem jó kapcsolataim vannak a legfelsô
körökkel, ahol nagyon jól tudják, ki vagyok, a külföldiektôl mégis
valahogy irtóznak, mert azok egyebet sem tesznek, csak zavarják az
itteni nyugalmat, különösen akkor, ha elképzeléseik eltérnek Conciencia
hivatalos irányvonalától. Mindenesetre gyakran megvan rá az okuk, hogy
így fogadják a külföldrôl érkezôt. Magam is sok olyan külföldi
lelkipásztort ismerek, aki minden jelenséget észak-amerikai, francia,
esetleg spanyol vagy holland szemszögbôl néz. Elvégre nincs sok
csodálkoznivaló azon, hogy minden ország azt hiszi, az ô módszere a
bölcsesség kezdete és vége.
  Másnap Vermeer folytatta a fejtegetéseit, és Cornell jól emlékezett a
tôle hallottakra.
  -- Monsignore Zasi lelkészeinek beállítottságát lehetetlen volt máról
holnapra megváltoztatnom. De szemükben én a püspök barátja voltam, s
ezért hallgattak rám. Nem állítottam eléjük szigorú követelményeket,
csupán utaltam a szellemi éhségre, amely tapasztalható szerte Latin-
Amerikában és itt Concienciában. Maga az a mód, a hangnem, ahogy én a
laikusokkal beszéltem -- mindig tiszteletben tartva az ôszinte
meggyôzôdést és nézetet --, teljesen idegen volt számukra. Ez az egyik
legfôbb oka annak, hogy a hallgatók -- Valencián és rajtam kívül -- nem
voltak hajlandók együttműködni a papokkal. Ezt persze nem mondhattam
meg az öt lelkésznek. Végeredményben ôk voltak az okosok, hisz a
zsebükben hordozták a Jóistent. Azonkívül arról is szentül meg voltak
gyôzôdve, hogy jól ismerik a népet, azt a népet, amely tiszteli, de
ugyanakkor meg is veti ôket, mert ez a két ellentétes érzés szépen
megfér a concienciaiak szívében.
  De ez az öt ember kedvezô színben akart feltűnni a felettes hatóságok
elôtt, és ezért azt javasolták, kezdjünk párbeszédet a különbözô
egyetemek lelkészeivel. Ez megfelelt monsignore Zasi elképzeléseinek
is. A megbeszéléseken mintegy húsz résztvevô jelent meg. Minden a
legnagyobb ôszinteség és nyíltszívűség légkörében zajlott. Latin-
Amerikát elemzô elôadásomat megfelelô taktikával készítettem elô, ôk
mégis tudni akarták, miképpen gondolkodnak a felvetett kérdésekrôl a
világiak. Ezért a legközelebbi megbeszélésre hallgatókat és tanárokat
is meghívtunk a különbözô egyetemekrôl. Elsô alkalommal egy professzor
és két tanítványa látogatott meg bennünket. Érdemes lett volna
hangszalagra venni, ami ott elhangzott. A világiak bizalommal
feltárulkoztak a papok elôtt, mert azt hitték, ôk is hasonlóképpen
gondolkodnak. Panaszaikat ôszinte szívvel mondják el. Problémáikkal már
többször jártak a felsô egyházi szerveknél, de mindig csak üres
szavakat kaptak. Ez a magatartás annyira kiábrándította ôket, hogy a
jelenlevô laikusok közül egy alkalommal valaki így könnyített a szívén:
,,Már felmerült bennem: egyáltalán kereszténynek lehet-e még nevezni a
bíborost? Mert számára minden csak politika.'' A résztvevô papok
fülének ez a kijelentés bizonyára nagyon eretnek módon hangzott. S bár
a laikusoknak az ilyen megbeszélés meglepôen újszerűnek tűnt, hamar
rájöttek, hogy a lelkészek, akik ôket nyílt párbeszédre hívták,
teljesen némák maradtak. Sötét tömböt alkottak, amelynek láttára az
inkvizíció jut eszünkbe. Rögtön gyanítottam, hogy mindent, ami a
megbeszéléseken elhangzik, jelentenek a felettes egyházi hatóságnak,
egyúttal felhasználják az alkalmat, hogy engem befeketítsenek.
  A viták szokatlan légköre annyira felvillanyozta az érdeklôdést, hogy
legközelebb minden felsôoktatási intézmény elküldte a maga
képviselôjét. Ettôl kezdve aztán már nyíltan vádolták az egyházi
vezetést és a papságot, magam pedig felkészültem a legrosszabbra. A
megjelent papok közt ott ült a bíboros megbízottja, aki egy alkalommal
felugrott helyérôl és odakiáltotta: ,,Ez az egész a laikus fantaszták
hisztériája!'' Erre az a rendkívül intelligens professzor, aki éppen
beszélt, nyugodtan csak annyit mondott: ,,Ha ez hisztéria, akkor a
dialógust befejezhetjük. Itt tényekrôl van szó. Ha tévedünk, mondja meg
kérem, miben. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza filozófiailag,
hanem arról, hogy a tények kölcsönös tiszteletben tartása alapján
találkoznunk kell, és megkeresnünk közös tennivalóinkat. Lehet, hogy
túlzok, és egyoldalú vagyok, de kérem, akkor javítsanak ki.'' Dermedt
csend támadt.

  Mivel Vermeer professzor beszámolói meglehetôsen felfokozták az
érdeklôdést, a következô találkozóra maga Cornell is elment. Mindjárt
észrevette, hogy a diákok és a tanárok száma növekedett, a papok sorai
pedig megritkultak.
  Az itt zajló viták már az ország többi egyetemét is érdekelték,
amelyek most már szintén elküldték követeiket a gyűlésre. Ez a tény
önmagában is igen figyelemreméltó jelenség volt, és Cornell feszülten
várta a fejleményeket. Mégsem történt semmi különös. A delegált
klerikus csoport valósággal úgy vonult be, mint valami inkvizíciós
bizottság. A papok meg voltak gyôzôdve, hogy csak egyedül ôk tudják,
mit jelent valójában az élet, senki más. Viszont amit a hallgatók és
professzorok elôadtak, az sem volt más, mint untalan vádaskodás a
jelenlevô papok ellen. Az ôszinte nyíltság, hangoztatta a laikusok
egyik szóvivôje, teljesen értelmetlen volt a részükrôl, hiszen az
könnyen végzetessé válhat számukra. Mert a legtöbb esetben azt
tapasztalták, hogy amit itt segítô szándékkal a papok elôtt vagy
esetleg a püspöknek elmondtak, azt a klerikusok ellenük fordítják, és
egyáltalán nem biztosak abban sem, hogy ezután az összejövetel után
majd másképp lesz. A gyűlésen szóba került, hogy Concienciát csak
forradalommal lehet gyökeresen megváltoztatni. Fölmerült a kérdés,
vajon a papok követnék-e Valencia példáját, vagy legalább vállalnák-e a
vele való szolidaritást. Cornell elszörnyedt a heves reakció láttán. A
kardinális képviselôje, akirôl egyébként ismeretes volt, hogy ô
fogalmazza fônökének a pásztorleveleit, emelt hangon kijelentette:
  -- A forradalom tilos a keresztények számára, mivel ôk elismerik a
törvényes tekintélyt, és még inkább tilos a papok számára, mivel az ô
feladatuk kizárólag vallási természetű.
  Ez tehát Valencia elsô nyilvános elítélése, gondolta magában Cornell,
és homályosan emlékezett a bibliai sorokra, hogy az ember ôrizkedjék a
farizeusoktól, akik hosszú köntösben járkálnak, elvárják a köszöntést,
és a lakomában elfoglalják az elsô helyeket, ahol aztán hosszú
imádságokat mondanak. Ezekrôl az emberekrôl a forradalmár Krisztus igen
éles kritikát mondott, és mindenkit óvott tôlük. Cornell végignézett
sima, megelégedett arcukon. Ezek a papok már régen elfelejtették, mit
mondott róluk az a férfiú, akirôl azt állítják, hogy az ô szolgálatában
állnak. Ezen az estén véletlenül ott volt egy külföldi misszionárius
is, aki a kardinális kiküldöttjének hozzászólását értelmetlennek
találta, majd szenvedélyes szavakkal ecsetelte a concienciai
allapotokat, hogy ezzel is bizonyítsa a forradalom szükségességét. A
gyűlés végén a bíboros követe félrehívta a misszionáriust, és közölte
vele:
  -- Ha ön úgy gondolja, hogy megjegyzéseivel Conciencia javát
szolgálta, akkor nagyon téved, és ennek következményeit hamarosan
tapasztalni fogja.
  Két nappal késôbb Cornell személyesen kísérte ki a repülôtérre a
misszionáriust, akit maga a bíboros utasított ki az országból. Vermeer
szerint a dialógus folytatódott ugyan, de a tanárok, a diákok és az ô
részvétele nélkül. Sajnos, már az elsô összejövetelek negatív eredményt
hoztak. Igen tehetséges fiatal katolikusok egy csoportját -- akiknek
Vermeer korábban többször tartott lelkigyakorlatot, s akik messzemenôen
nonkonformisták voltak --, kommunistának és az egyszerű nép hitére
veszélyesnek bélyegezte a felettes egyházi hatóság. S miközben az
egyházi szervek hisztériája kiterjedt a félig eretnek külföldi papokra,
valamint a kommunistákkal szimpatizáló értelmiségiekre, a másik
táborban elhatalmasodott a katakombahangulat, amely most ôt is
utolérte.
  Körülnézett. A detektív még mindig a nyomában volt. Úgy látszik,
nagyon félhetnek Antonio Valenciától, ha még engem is figyelnek.
  Félórával késôbb találkozott Esther Grahammel, aki egyenesen a
fodrásztól érkezett. Külsejét tekintve Esther mindenben olyan, mint egy
bennszülött concienciai. Mint minden latin-amerikai nô, sokat adott a
hajviseletére és öltözködésére, és semmi pénzért nem jelent volna meg
például nadrágban, ami pedig Észak-Amerikában már régóta nagy divat.
Cornell rögtön közölte vele, hogy egy férfi követi a szállodától
kezdve. Esther hátrapillantott, elmosolyodott és kijelentette, hogy
ismeri a fickót.
  -- Egy veréb, de nem a legrosszabbak közül. Ha nincs ellenedre,
ügyesen lerázzuk.
  Kéz a kézben sétáltak végig a fôútvonalon, itt-ott megálltak a
kirakatok elôtt, aztán leültek egy lármás kávéházban egy csésze
tintóra. Jót kuncogtak, amikor a detektív néhány asztallal odébb
letelepedett. Mint tipikus latin-amerikai, nem tehette meg, hogy
szintén tintót rendeljen, s ôk ezt az alkalmat használták föl arra,
hogy gyorsan fizessenek, taxiba vágják magukat és elrobogjanak,
faképnél hagyva a meglepôdött pasast.
  -- Hadd együnk inkább valahol a városon kívül -- javasolta Esther. --
Ezzel igazán nagy örömet szereznél nekem. Utána mindketten idôben ott
lehetnénk Vermeernél az egyetemen.
  -- Mindketten? -- kérdezte Cornell csodálkozva. A leány bólintott.
  -- Elfelejtetted, hogy páter Valencia titkárnôje vagyok -- felelte
Esther.
  Angolul beszélgettek, hogy a taxisofôr ne értse.
  -- Hogyan felejteném el? -- méltatlankodott Cornell. -- Amikor látlak
néhanapján, egyebet se hallok.
  A lány maga elé mosolygott.
  -- Talán sohasem fogod ezt megérteni, Bruce.
  A férfi elengedte a lány kezét, és úgy ült mellette, mint egy idegen.
Tulajdonképpen az is, gondolta magában Esther. Két férfi van az
életében: Antonio Valencia és Bruce Cornell. Ha összefonódó érzelmeit
bontogatja, be kell vallania, hogy Valenciára gyakrabban gondol, mint
Bruce-ra. Antoniót nemcsak önmagától, de ellenségeitôl is védenie kell,
Bruce-nak viszont ilyesmire semmi szüksége. Ôt sohasem fenyegetné
veszély az elvei miatt. Már az is kétséges, vannak-e egyáltalán elvei.
Másrészt mégis Bruce-nál találta meg azt a kielégülést, amelyrôl
Valenciánál le kellett mondania, mert Bruce szenvedélyes szeretô volt
és nagyszerű hódító. Viszont Esther életének ebben a válságos
szakaszában a férfinak nem volt olyan nagy szüksége ôrá, mint neki a
férfira. Az életben Valencia mégis többet jelentett számára. Cornell
mindig keményen és irgalmatlanul kimondja azt, amit gondolt.
Valenciánál ez egészen más. Ô tud gúnyos lenni, de ebben a gúnyban
mindig humor, mosoly, műveltség és udvariasság bujkál, tompítva az
irónia élét. Valenciát inkább a farkashoz tudná hasonlítani, Cornellt
pedig a juhászkutyához, mert az félti a bôrét, ha szorul körülötte a
hurok. Talán Bruce az a férfi, akivel szívesen lefekszem, Valencia
pedig az, akihez tartozom, gondolta magában.
  A taxi megállt, Cornell fizetett. Hallgatagon mentek végig a
teraszon, amelyet kétoldalt felállított színes napernyôk tarkítottak. A
nap hevesen tüzelt az acélszürke égrôl, és a férfiak széles karimájú
kalapban vagy köpenyként használt pokrócban járkáltak. Oldalukon széles
pengéjű, hosszú kés. Némelyek gyors kis lovakon nyargaltak, és
üdvözléskor magasan lengették kezüket.
  -- Végre, túl vagyunk rajta -- szólt Cornell, s miközben elégedetten
helyet foglalt, szilárdan elhatározta, hogy nem engedi a hangulatot
elrontani.
  -- Túl? -- kérdezte a lány élesen.
  Bruce csak mosolygott.
  -- Túl az összeesküvések, titkos megbeszélések, a titkosrendôrség és
egy lány titkos gondolatainak atmoszféráján. Távol attól a másik
lánytól, aki nekem nagyon sokat jelent, s aki mégis egy papnak a
titkárnôje. Most újra friss levegôt szívhatok egy kicsit, és érzem is,
hogy szükségem van rá.
  Kinyújtózott, cigarettát dugott a szájába, és elégedetten nézett
körül.
  -- Tudod, Esther, nem lehet állandóan feszíteni a húrt. Az ember nem
számítógép, amely éjjel nappal dolgozik, s ha azt kívánják, a kapcsolók
és kerekek segítségével minden problémát meg tud oldani. Én semmilyen
tekintetben sem vagyok számítógép, legkevésbé az irántad érzett
szerelemben.
  A lány semmit sem válaszolt, de maga is érezte, hogy a feszültség
fölengedett. Tudta, hogy Bruce-nak igaza van, de Valenciát mégsem
akarta elárulni, még gondolatban sem. Azonkívül ebben az országban a
húrt a végsôkig feszítették, és ô már tudja, amit Cornellel eddig nem
közöltek, hogy Valencia holnap fogja a nagy nyilvánosság elé
terjeszteni politikai programját. Az elôkészítés roppant nagy munkát
igényelt. A diákok, a szakszervezeti vezetôk, a tüntetô csoportok
vezetôi már napok óta úton vannak Cielo felé, hogy holnap részt
vehessenek a nemzeti egyetem nagygyűlésén. A szervezô munkának csaknem
minden szála az ô kezében futott össze annak ellenére, hogy munkatársak
egész sora segített neki, s közülük nem egyrôl tudta, hogy a kommunista
párthoz tartozik. Telefonbeszélgetéseket bonyolított le, amikor
Valenciát keresték, hogy megpróbálják befolyásolni. Ezekrôl a
beszélgetésekrôl sohasem tudósította fônökét. Megállapodásokat kötött,
vagy megbeszéléseket mondott le a nevében. Valencia második
lelkiismerete lett. Ô -- akárcsak Valencia -- maga volt a forradalom.
Amit Valencia akart, azt ô is akarta. Tudta, hogy Valenciával egy
véleményen vannak a legfontosabb kérdésekben. De Valencia túlságosan jó
ember volt, nem akarta megsérteni még a legellentétesebb nézetű
embereket sem. Ezért ráhárult a feladat, hogy Valencia életét -- tudta
nélkül -- a háttérbôl szabályozza, hogy gondoskodjék róla, bizonyos
partnerekkel összehozza, másokat pedig távoltartson tôle.
  -- Te még akkor is Valenciára gondolsz, ha velem vagy -- mondta
Cornell. -- De csak csináld! Eljön még az idô, amikor nagy szükséged
lesz rám.
  Tudta, hogy szavai kihívást jelentenek, és sértik a lányt. De most
nem sokat törôdött ezzel. Még mindig nem jött el az ideje, hogy ez a
lány fölébredjen és rádöbbenjen: ô és Valencia ketten együtt már
forradalmat jelentenek. Esther lázas munkában töltött órái és napjai
után Cornell elôtt egyértelművé vált, hogy a lány nem Valenciába, hanem
magába a forradalomba szerelmes, hogy Esther ebben a férfiban egy
gyerekre lelt, akit mindenáron meg akar oltalmazni.
  -- Nem kell válaszolnod, de veszélyes játékot űzöl, Esther.
  A lány hallgatagon nézett szét a körülöttük elterülô tájon, és
csészéjébôl egy korty kávét ivott.
  Tudta, Cornellnek igaza van. De ami ôt ilyen megszállottá teszi, az
nem egyedül Antonio Valencia. Számára Valenciában testesül meg a
szegénység elleni küzdelem, Valenciához fűzi a nyomornegyedben közösen
átélt leírhatatlan szenvedés emléke. Sohasem gyógyulnának be lelkének
sebei, ha most nem vetné latba minden erejét, ha nem ôrizné minden
lépését. Nem Cornell volt az, aki az ô életét egyenesbe hozta, hanem
Valencia, rajta kívül senki más. Ezért áll mellette, ôrködik mögötte,
és síkraszáll érte. Benne testesül meg mindaz, ami az ország millió
szegénye szívében csak pislogó remény. Ô jelenti számukra az erôt, a
szimbólumot és a jövôt. Mert ôutána ismét évtizedek fognak elmúlni,
amíg újra felbukkan majd egy ilyen ember, akinek ugyanilyen tiszták
lesznek a céljai, akiben ugyanannyi lelkierô lesz, akit ugyanígy
szeretnek, s aki ugyanilyen ôszinte meggyôzôdésbôl cselekszik. A
várakozás ismét több nemzedék életébe kerülne, és ismét nyomort,
szenvedést jelentene.
  Mégis megkérdezte:
  -- Mit értesz azon, hogy veszélyes?
  Bruce már jó ideje szótlanul nézte, s Esther a mellén és a combján
érezte a férfi tekintetét. Kellemes bizsergés futott végig a testén,
mert azokra az órákra gondolt, amikor együtt voltak.
  -- Te talán azt hiszed, hogy a pap nem férfi? -- mondta Cornell.
  Esther megpróbált visszaemlékezni, vajon éreztette-e valaha is
Valencia, hogy többet jelent számára munkatársnál. Egy esti beszélgetés
jutott eszébe. Röviddel a hazaindulás elôtt zajlott le közöttük.
  -- Miért teszi mindezt értem? -- kérdezte Valencia.
  -- Mert ezt kell tennem.
  -- Mit?
  -- Amit ön.
  Valencia egy pillanatig csendesen nézte, aztán így szólt:
  -- Remélem, késôbb is így fog gondolkodni, mert szükségem van magára.
  Mikor van szüksége egy embernek a másikra? Nyilván csak akkor, ha
egyikük sem tud a másik nélkül élni. A következô estén Valencia
elmesélte, hogy az éjszaka különös, bolond álmot látott, amit nem merne
más nônek elmondani.
  -- A régi Róma utcáin jártam, és éppen átvágtam a Szent Péter téren -
-, mesélte Valencia. -- Mindig beljebb jutottam az oszlopok a folyosók
között, ahol papok százait láttam sürgölôdni. A termekben, amelyeken
athaladtam, magasrangú egyházi személyek gyülekeztek. A püspökök fején
mitra, kezükben pásztorbot. Elôadásokat tartottak a papoknak.
Mindenféle nyelvet hallottam, amit többé-kevésbé értek vagy beszélek.
De azt nem tudom felfogni, mit és miért hadarnak annyit és olyan nagy
igyekezettel. Úgy tűnt, valami olyasmirôl vitáznak, aminek semmi köze a
valósághoz. Aztán egy terembe értem, ahol egy püspök a cölibátusról
szónokolt az egybegyűlteknek spanyolul. Mindannyian kérdôívet
szorongattak a kezükben, és nagy érdeklôdéssel tanulmányozták. Az íven
a papi nôtlenség mellett vagy ellen kellett szavazni. Én gyors
mozdulattal beírtam, hogy ellene szavazok, de amikor továbbsiettem,
véletlenül ráléptem egy bíboros uszályára, és elestem. A jó öreg
megigazította ruháját, én meg fogva maradtam az uszályában. Végül innen
is sikerült magamat kiszabadítanom. Aztán teljesen egyedül álltam a
Szent Péter téren. Az ablakokban mindenütt papok könyököltek, és engem
szidtak. Csak egy valaki hallgatott, egy szép nô, aki csak nézett rám
csendesen, mintha azon csodálkozna, miért bántanak engem.
  A mai napig sem jött rá, mi volt a szándéka Valenciának azzal, hogy
elmesélte neki ezt az álmot. Késôbb sem említette soha, nem is utalt
rá, hogy esetleg mást, többet is jelent számára megértô, jó
munkatársnál, barátnál.
  -- Természetesen Valencia is férfi, de nem mindennapi férfi -- mondta
most Esther.
  Bruce közelebb hajolt a lányhoz, és úgy beszélt:
  -- Hát nem akarsz már végre észhez térni? Hát még mindig nem tudod
felfogni, mi lesz ebbôl a barátságból?
  -- Mi lenne, mondd meg? -- És Esther már látta a férfi szemében a
támadást jelzô villanást.
  -- Jó, hát megpróbálom megmagyarázni azt, amit te nem látsz, vagy nem
akarsz látni. Mit gondolsz, mit tesznek majd ellenségei, hogy
nevetségessé tegyék ebben a klerikális országban? Ki fogják nyomozni
legfôbb gyengéjét, és az éppen te vagy. Azt fogják elhíresztelni, hogy
van egy titkárnôje, aki egyben a szeretôje is. Mindenfelé elterjed,
hisz magától értetôdik, hogy egy férfi, aki ilyen csinos nô
közelségében él, le is fekszik vele. Vicceket gyártanak majd rólad.
Mindenféle vigéc levetkôztet a pillantásával, mert te megengedted, hogy
egy pap lefeküdjön veled. És te ...
  A lány gúnyos mosolya állította meg.
  -- Hagyd már abba, Bruce! Nincs rá szükségem, hogy a pletykajárásról
beszélj, ami ebben az országban olyan nagy divat. Ezt jobban ismerem,
mint te. Szüntelenül jár a szájuk, és ha én nem vagyok mellette, akkor
valami mást fognak kitalálni. Mi sem könnyebb ennél. Állj oda egy
reggel Cielo valamelyik temploma elé, és jelentsd ki, hogy én egy
közönséges kurva vagyok, akit bármelyik strici megvásárolhat magának.
Másnapra tele lesz vele az egész város, sôt még csiklandós történeteket
is mesélnek rólam. Nem kell elôadást tartanod arról, hogyan lehet egy
karriert tönkretenni. De akár mellette vagyok, akár nem, Valencia,
akinek azelôtt menyasszonya volt, aki társaságban táncol, szépen
gitározik, és bókol a nôknek, talán le is feküdt közülük valamelyikkel.
De arról biztosíthatlak, hogy velem ezt nem tette, s nem is fogja
megtenni. Még akkor sem, ha ezt ô maga akarná. Ez a férfi a maga
engedetlenségében is olyan engedelmes, amilyenrôl nektek fogalmatok sem
lehet.
  Bruce feladta.
  -- Inkább együnk most -- mondta nyugodtan --, és Valencia helyett
beszéljünk magunkról.

  Vermeer összecsukta naplóját, betette íróasztalának fiókjába, és
gondosan bezárta. Mint az utóbbi idôben oly gyakran, most is fáradtnak
érezte magát. Ezért kissé leheveredett, s közben Valencia délutáni
gyűlésére gondolt, amelyen eredetileg részt akart venni.
  Most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy Valencia életének
rendkívül nehéz idôszaka elôtt áll. Mindenki, akinek eddig bármilyen
kapcsolata volt vele, gyanússá vált az egyházi hatóságok szemében. A
légkör pattanásig feszült. Az a hír járja, hogy a bíboros le akar
mondani, és csak az elnök kérésére marad tovább a helyén. Bár ezek csak
híresztelések, mégis jól jellemzik a helyzetet. És holnap Valencia be
akarja dobni az égô kanócot a puskaporos hordóba. A ma délutáni
összejövetel szervezési kérdésekkel foglalkozik: meg kell többek közt
beszélni, mi történjék, ha sor kerül a hadsereggel való tárgyalásra.
Rég elmúltak már azok az idôk, amikor még csak elveket fogalmaztak.
Most a tényeket kellett szem elôtt tartani, s azt, hogy mi történik, ha
Valencia és követôi színre lépnek.
  Vermeer aggodalommal szemlélte a Valencia és Esther között
kibontakozó barátságot. Amióta közelebbrôl megismerte a lányt,
Valenciával való megbeszélései egyre ritkábbak lettek. Tudta, hogy
Esther ellenôrzi Valencia telefonvonalát. Ezt több ízben tapasztalta,
amikor Valenciával akart kapcsolatot teremteni. Mindenre elszánt nônek
látszik. Azt suttogják róla, hogy kommunista, pedig egy olajtársaság
igazgatójának a lánya. Vermeer megpróbálta ezt kipuhatolni Cornellnél,
de ô azt válaszolta, hogy errôl nem informálták, és különben is sokkal
ritkábban találkozik a lánnyal, mint Concienciában tartózkodásának elsô
heteiben.
  Mindent együttvéve: egyre aggasztóbb Valencia helyzete -- gondolta
magában Vermeer. De ahogy ôt ismerem, neki esze ágában sincs, hogy
aggódjék saját maga miatt.

  Esther és Bruce ebéd után taxival hajtottak vissza a városba. A
kocsiban szótlanul ültek egymás mellett. Ebéd közben is csak
lényegtelen dolgokról beszélgettek. Csupán Esther kalandozott el néha
más témákra. Ilyenkor Bruce elhallgatott, és addig nem beszélt, amíg a
lány újra meg nem szólalt. Bruce képtelen volt megérteni Esther
zaklatottságát. A másnapra esedékes programnyilatkozat az ô számára nem
volt egyéb zsurnalisztikai eseménynél, amely -- mivel valószínűleg
jeladás lesz a forradalomra -- talán anyagot szolgáltat új, még
izgalmasabb tudósítások megírásához. Ami pedig Valenciát illeti, ôt
magát nagyon kedveli, mint mindenki ebben az országban, még az
oligarchia köreiben is. De Cornell számára Conciencia csak egy volt
azok közül az országok közül, ahol hasonló dolgok történnek: egy
ország, még pedig sokkal kisebb, mint például Brazília, ahol Helder
Camara és Don Jorge Marcus de Oloveira ugyanezt teszik, mint itt
Valencia.
  Ez a nehéz az én munkámban, gondolta Cornell; mindenütt ugyanaz
történik. De hogyan lehetne az olvasóval megértetni, hogy nem arról van
szó elsôsorban, nem annyira az a döntô, vajon kitör-e egy forradalom
vagy sem. Az egyetlen lényeges az ember, vagyis azok az emberek, akik
részt vesznek benne, akik nyugodt alvás helyett nyugtalanul
hánykolódnak éjszaka, akik megsebesülnek, meghalnak, akiknek a
hegyekben kell élniük napról napra, éjszakáról éjszakára, kíméletlenül
|ldözve.
  De hogyan lehet mindezt a szenvedést, nyomorúságot és áldatlan
állapotot érthetôvé tenni, ha az ember csak szavakkal üzenhet?
  Az autó megállt a szálló elôtt, s Cornell megkérdezte Esthert,
bejönne-e vele inni egyet. A bárban újra faggatni kezdte a lányt, hogy
tényleg fontos-e a holnapi gyűlés, de a lány úgy nézett rá, mintha a
férfinak fogalma sem lenne, mirôl beszél tulajdonképpen.
  -- Akkor hát köztünk vége? -- kérdezte végül.
  Esther tagadólag rázta a fejét.
  -- Nem. Szükségem van rád, és ezt te jól tudod.
  A férfi hangja megkeményedett.
  -- Nem azt kérdeztem, hogy szükséged van-e rám, arra felelj, hogy
szeretsz-e.
  -- Túl sokat kérdezel egyszerre.
  -- De ezt már máskor is kérdeztem, és jól emlékszem, mit feleltél rá.
  -- És mit jelentett az neked akkor?
  -- Nagyon sokat.
  -- Mindent?
  -- Mit értesz azon, hogy mindent?
  -- Pontosan azt, amit ez a szó mond. Sohasem tűnt fel neked, hogy
együttléteink után te mindig elutaztál, és engem szépen magamra
hagytál?
  -- De hiszen én szabad ember ...
  A lány félbeszakította.
  -- Sohasem voltam kicsinyes, és sose vettem el a szabadságodat. Most
azonban te akarsz a szabadságomhoz nyúlni. Nem találod ezt -- enyhén
szólva -- sportszerűtlennek?
  -- Valenciára gondolsz?
  -- Én a magam szabadságára gondolok. Arra a jogra, hogy úgy döntsek,
ahogy akarok, a te beleegyezésed nélkül. Jogom van hozzá, hogy az
életemet úgy rendezzem be, ahogy nekem tetszik, s nem úgy, ahogy te
elôírod. Jogom van, hogy barátaimat magam válasszam meg, hogy saját
politikai meggyôzôdésem legyen, hogy egyáltalán a magam útját járjam,
ahogy ezt te is teszed. Ezt értem én szabadságon. Elég világos?
  Világos volt, hogyne lett volna az. Egy ismeretlen Esther ült elôtte.
Egy minden áldozatra kész lány, aki legyôzte magában a nôi gyengeséget
és szentimentalizmust, aki a maga kezébe vette sorsának irányítását, és
fanatikusan hisz abban, amit tesz.
  -- Jól van, Esther, ahogy akarod. Igazad van. De egyet elôre
megmondok. Eljön a nap, amikor nagyobb szükséged lesz rám, mint
bármikor az életben, s akkor majd én fogok dönteni, hogy megelégszem-e
a második hellyel.
  A lány mosolygott.
  -- Ez most szabályszerű veszekedés, Bruce?
  A férfi uralkodott magán.
  -- Megpróbálok egész ôszinte lenni, Esther, még ha fáj is nekem. Tudd
meg, hogy haragszom, mert nem jelentek már semmit számodra, és ez sérti
az önérzetemet. Haragszom, mert az elsô helyrôl kitessékelsz, és azt
nem is egy férfinak adod át, hanem egy fogalmat tüntetsz ki vele: a
forradalmat. Haragszom, mert te vagy a világon az egyetlen, aki hozzám
tartozik, az egyetlen gyengédségem, az egyetlen szépségem. Minden más
csak hamis pátosz és fontoskodás. Nézd, Esther, ha Valenciának meg kell
halnia ebben a forradalomban, az én szememben ô olyan ember marad, akit
jól ismertem, akit nagyon kedveltem, és nemcsak megértettem, de egyet
is értettem szándékaival. Valencia eszméim fôhôse, és ha úgy akarod, az
is marad. De ha vele együtt te is elbuksz, akkor bennem meghal valami,
amit egykor a magaménak hittem. És te most még sokkal súlyosabb dilemma
elé állítasz engem: nyíltan és világosan kijelented, hogy becsukod
elôttem a te világod felé vezetô kaput, még a kulcsot is ráfordítod, és
a gondolataimat se engeded a közeledbe. Én pedig vagyok annyira hiú,
hogy ezt nem tudom zokszó nélkül elviselni.
  Esther cigarettára gyújtott, s a férfi markáns arcába nézett. Most
egy ironikus szempár tekintett feléje.
  -- Most a régi Bruce Cornell beszél, nem igaz? A megtestesült irónia,
a megtestesült önvád. A sértett szerelmes, aki megrészegül a saját
szavaitól. Eszedbe sem jut, hogy engem mindig ez az oldalad zavart a
legjobban? Te a tények embere vagy, én pedig idealista. Te józan
szemlélô, én pedig nô vagyok, aki részvétet érez a szegények iránt. Még
akkor is, ha a saját hibájukból szegények. Te férfi vagy, aki egészen a
munkájának szenteli magát, és még rólam is megfeledkezik, én pedig nô
vagyok, aki másoknak szentelem magam, hogy magamról is megfeledkezzem.
Persze te ezt sohasem fogod megérteni a te képzeletbeli szabadságoddal.
Dehát tulajdonképpen mi a szabadság, Bruce? Talán az az életművészet,
ahogyan lerázzuk magunkról a felesleges emberi kötôdéseket? Vagy inkább
az, amit Valencia csinál? Erre a kérdésre majd magadnak kell
válaszolni. De ne feledd, a szabadság nem elvont fogalom, mellyel
labdázni lehet. A szabadság nem azt jelenti, hogy repülôbe ülünk, és
ész nélkül száguldozunk, hanem azt, hogy belevetjük magunkat az élet
kellôs közepébe. A szabadság nem azt jelenti, hogy írhatunk róla, hanem
azt, hogy tollunkkal szállunk szembe a fegyverekkel, vagy pisztollyal
cseréljük fel a tollat.
  -- És Valencia ezt teszi?
  A lány felsóhajtott.
  -- Talán erre kényszerül majd. De meglehet, hogy még ennél is
súlyosabbra. Engem a szavakon túl rávezetett a tényekre is. Az elvont,
tisztán spekulatív gondolkodásmód helyett megtanított arra, miként kell
életszerűen, alkotó módon gondolkodni. Tudod, milyen sokan képesek
erre?
  -- Esther, nem folytathatnánk ezt a beszélgetést fent a szobában?
  A lány a fejét rázta.
  -- Nem, Bruce, egyelôre nem. Testem már oly sokszor volt a tiéd, hogy
itt az ideje elgondolkozni valami olyasmirôl is, mint például a lelkem.
És ehhez nincs szükség ágyra.
  A férfi felkelt a székrôl.
  -- Jó, akkor holnap találkozunk. Majd elmegyek érted. Viszontlátásra,
Esther.
  A lány még utánanézett, amikor kifordult a bárból. Bruce lassan
lépkedett végig a széles folyóson, melynek mindkét oldalán nagy
kirakatablakok hirdették, hogy városaival, folyóival, ôserdeivel,
fehéreivel és indiánjaival, falvaival és városaival: Conciencia a világ
legszebb országa a turisták számára. Dehát miért nem mondta meg neki
Bruce, hogy szereti, egyszerűen olyan szavakkal, ahogy minden ember, ha
érzi, hogy nem tud a másik nélkül élni. Talán éppen azzal
kényszerítette hallgatásra, hogy folyton Valenciáról beszél neki?
  Amikor Bruce belépett a liftbe, nem tudta magába fojtani a szitkokat,
amiért a lány nélkül kell visszavonulnia szobájának magányába. Ráadásul
Esther még belerántotta ebbe az átkozott históriába is, és most már
igazán nem csoda, ha a titkosrendôrség szüntelenül a nyomában jár.
========================================================================
9. Egy különös összeesküvés


  Arthuro Cuellar Conciencia legmagasabb példányszámú napilapjának, az
El Minutónak fôszerkesztôje és tulajdonosa sohasem ismerte az anyagi
gondokat. Apja az ország legbefolyásosabb gyárosai és nagybirtokosai
közé tartozott, s az örökség, melyen Arthuro, valamint két húga és
három fivére osztozhatott, szédítôen gazdagnak bizonyult. A kávé- és
cukorültetvények egész sora, több gyár, egy hírlapvállalat Észak-
Amerikában, Svájcban pedig számtalan tôkebefektetés várt rájuk.
  Arthuro Cuellar a fôvárostól távol esô hatalmas kastélyában lakott,
melyet csak kevesen ismertek, mivel óriási kiterjedésű birtokának
mélyén feküdt. Rajta és vendégein kívül senkinek sem volt oda szabad
bejárása. Lapja, iparvállalatai és ültetvényei jól jövedelmeztek, s
ezért napjában órákat szentelhetett kedvenc szenvedélyének, a
lovaglásnak. Istállója messze híres volt tenyésztett versenylovairól,
melyeket Cielóban és Latin-Amerika minden nagyobb versenypályáján
futtatott. A lovak a rájuk fordított költségeket mindig bôven
megtérítették. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a casa grande valamikor
is vendégek nélkül maradjon. Nyaranként mind a húsz vendégszoba megtelt
rokonokkal, barátokkal, hazai és külföldi ismerôsökkel.
  Arthuro Cuellar megelégedett ember volt. Az élet mindig jól bánt
vele. Felesége valamikor iskolatársa volt, s mindenki magától
értetôdônek találta, hogy összeházasodnak, hiszen tizenkét éves koruk
óta szinte mindig együtt voltak.
  Tetôpontokat nem ismert, de mélypontok sem rázkódtatták meg életét.
Az utóbbi tíz esztendô válságait csupán távolról szemlélte. Ettôl
eltekintve haladó szellemű földbirtokosnak számított, mivel
napszámosait és szolgáit jól megfizette. Egyetlen nagybirtokon sem
osztottak olyan magas munkabért, mint ônála. Rossz néven is vették
tôle. Tudott errôl, de bizonyos keményfejűség és különcködés a
Cuellarok családi hagyományaihoz tartozott. Nemrégiben például
elrendelte, hogy építsenek negyven modern családi házat a birtokán
dolgozó munkásoknak. Most éppen úton volt, hogy meggyôzôdjék, milyen
ütemben halad a munka. Oro nevű kedvenc lován ült, egy erôteljes, sárga
telivéren, melynek szép, hosszú, világosbarna farka volt, homlokán
fehér csillagot viselt.
  Mellette Antonio Valencia lovagolt nyugodtan, feloldódva. Alatta
pompás fekete csikó, Cuellar ajándéka.
  Keveset beszéltek. Valencia érezte, hogy ez az utolsó alkalom, amikor
lovon ülhet, mert az elkövetkezô években ilyesmire egyszerűen nem lesz
ideje. Cuellar jól ismerte Valencia terveit, és egyetértett velük.
  -- De remélem, Antonio, nem csinálsz ostobaságokat -- mondta minden
átmenet nélkül.
  -- Az a kérdés, Arthuro, mit nevezünk ebben az országban
ostobaságnak.
  Cuellar végigpillantott a mellette ügetô izmos férfin. Vajon miben
rejlik ennek a papnak az ereje? Vajon mi lehet sikereinek titka? Talán
a hanyag iróniája? Önfeledt kacagása? Neveltetése? Vagy mélyebben
rejlenek az okok?
  -- Azon töprengek, nem mégy-e túl messzire, Antonio. És ôszintén
szólva félek is emiatt.
  -- Én pedig azt hittem, a félelem nem szerepel a Cuellarok
szótárában.
  Egy darabig szótlanul lovagoltak tovább a perzselô napfényben úszó
tájon, melynek horizontját magas hegyek szegélyezték. Az út két oldalán
végtelen kávéültetvények nyújtózkodtak, elôttük a távolban feltűntek a
falu körvonalai, ahol a munkáslakásokat építették.
  -- Nem magamat féltem, hanem téged, Antonio. Hosszú évek óta ismerjük
egymást. Te oly messzire vezettél engem, hogy belátom...
  Valencia hirtelen szembefordult Arthuróval.
  -- Sehova se vezettelek téged. Magad jutottál el oda, ahol vagy, és
ezt te jól tudod. Mert nem nézhetted tovább, hogyan szipolyozzák ki a
munkásokat utolsó csepp vérükig. És te ...
  Cuellar fölnevetett.
  -- Hagyj fel azzal az átkozott szerénységeddel, drága Antonióm. Azt
gondolod, hogy az újság, amelyben vezércikkeid megjelennek, csak az
olvasókat befolyásolja, a fôszerkesztôt nem?
  Valencia olyan erôteljesen rántotta meg a kantárszíjat, hogy az állat
felhorkant.
  -- Lehet az El Minuto olvasóit egyáltalán befolyásolni? -- kérdezte
csípôsen.
  Cuellar bólintott.
  -- Természetesen. Tudniillik nem kapok levelet az olvasóktól. Aki
pedig hallgat, az egyetért.
  -- Úgy gondolod? De mondd meg nekem, leszámítva a te birtokaidat,
változott-e valami az ültetvényeken és a gyárakban? Vagy változott-e
valami a szociális törvényhozásban?
  Cuellar összeráncolta a homlokát.
  -- Azt várod, hogy az ilyen változások néhány hónap leforgása alatt
végbemenjenek? Próbálj kivételesen mindkét lábbal az élet talajára
állni, öregem! Egy igazi változáshoz elôször a nyilvános közvélemény
megrázkódtatására van szükség, utána jobb tájékoztatásra, végül erôsebb
szakszervezetekre. Aztán pedig cselekvôképes parlamentre és olyan
elnökre, aki mindezeket megérti. A sorrendet miattam meg is
fordíthatod, s teheted akár elsô helyre a tájékoztatást.
  -- Azt akarod ezzel mondani, hogy az általad felsoroltaknak még
mindig nem vagyunk a birtokában? -- kérdezte Valencia.
  Cuellar végigsimította kezét sűrű, fekete haján.
  -- Pontosan, de te ezt jobban tudod, mint én.
  -- És hogyan kellene ezen változtatni, Arthuro?
  -- Éppen most mondtam el neked.
  -- És gondolod, hogy így sikerülne?
  -- Sikerülnie kell.
  Közeledtek a helységhez, ahol az új falu épült. Még nem járt le a
munkaidô, de egyetlen munkással sem találkoztak. Elhaladtak a félig
felhúzott épületek elôtt, melyek úgy hatottak, mint egy cowboyfilm
kulisszái.
  Cuellar és Valencia leszálltak a nyeregbôl, lovaikat egy fához
kötötték, és elindultak a néptelen utcán.
  -- Most magad is láthatod, amire az elôbb utaltam -- szólt Cuellar. -
- Nem lehet mindig és mindenért a munkaadót okolni. Nálam az emberek a
legmagasabb munkabért kapják, és lám, mi az eredmény? Egy órával a
munkaidô letelte elôtt már sehol sincsenek.
  Valenciát megelôzve belépett egy épülô lakásba.
  -- Ezek sokkal szebbek, mint amilyeneket Franciaországban láttam.
Majdnem olyan szépek, mint amilyeneket Németországban építenek.
Azonkívül minden campesinónak még egy telket is a rendelkezésére
bocsátok. Minden, ami rajta terem, az övé. És látod, itt van, ez a
vége. Minden parlagon hever.
  Valencia a zöldellô rétek felé nézett. Micsoda pompás ország! Isten
bôven megajándékozott bennünket mindennel, ami széppé, kellemessé
teheti életünket, de mindezt csak néhány ezren élvezhetik.
  Kintrôl léptek zaja hallatszott. Cuellar megfordult, és Valenciával
együtt kiment a házból. Sovány paraszt állt elôttük. Széles
szalmakalapját leemelte, midôn Cuellart megismerte.
  -- Hol vannak az építômunkások? -- kérdezte Cuellar.
  A paraszt elmosolyodott, s ujjával a távolba mutatott, valahova
messze a mezôk irányába.
  -- Ma a falu védôszentjének, Szent Antalnak ünnepe van -- válaszolta
nyugodtan. -- Ezért munkaszünetet tartanak. Reggel misét hallgattak,
most meg egy kicsit inni akarnak.
  -- És maga?
  -- Én csak azért jöttem, hogy dolgozzam valamicskét a földemen.
  Cuellar egy kézlegyintéssel továbbküldte a parasztot, és Valencia
felé fordult.
  -- Lám, a ti kifogyhatatlan ünnepeitek -- fakadt ki keserűen. -- Nem
tudnátok végre lemondani róluk? Conciencia szentjei gondoskodnak róla,
hogy az évnek legalább harminc napján ne kelljen dolgozni.
  Valencia hangosan felnevetett.
  -- A gazdagok pedig arról gondoskodnak, hogy ennek ne csak a szentek,
hanem a szegények is örüljenek.
  Lassan sétáltak végig az utcán, néhol benéztek egy lakásba.
  Cuellar megszemlélte a fürdôszobákat, a kis hálószobákat meg az
udvarokat.
  Ha minden elkészül, nagy ünnepet tartunk -- jelentette ki
megelégedve.
  Valencia egy ajtófélfának támaszkodva figyelte.
  -- Csak semmi felhajtás, Arthuro! Ne hívj meg ide minisztert, aki
ujját se mozdította mindazért, amit te itt véghezvittél. És ne engedj a
hatóságoknak se beszédeket mondani! Vegyék tudomásul az emberek, hogy
ami a birtokaidon történik, az mind magától értetôdô. Csak nem akarod
ezt a negyven házat belépôjegyként használni a politikába?
  Cuellar rágyújtott.
  -- Hisz benne vagyok már nyakig, és éppen a te jóvoltodból, öregem.
Vagy azt hiszed, hogy a lapkiadás és az olyan cikkek közlése, mint a
tieid, az talán nem politika?
  -- Porig hajlok elôtted, Arthuro, amiért erre lehetôséget adtál
nekem.
  -- Csak ne gúnyolódj ezen -- válaszolta Cuellar bosszúsan. -- Én
mindenben egyetértek veled, de csak addig kaphatsz lehetôséget, amíg
nem kezdesz hülyeségeket csinálni. Hirdess forradalmat, jól van, nem
vagyok ellene. Ezzel legalább kinyitod a többiek szemét. De hogy egy
forradalomban személyesen részt végy, és magad is fegyvert ragadj, az
már egészen más. És nagyon szeretném remélni, hogy ennyire nem fogod
magad elragadtatni.
  -- Neked tehát ez az álláspontod?
   Cuellar odament a lovához, és megsimogatta az állat nyakát.
  -- Éppen eleget gyilkoltak eddig ebben az országban -- fakadt ki
keserűen. -- Itt az ideje, hogy elôre mozdítsunk már valamit és
építsünk, ahelyett hogy mindig csak rombolnánk. Elegem van már a
félelembôl, a gyűlölködésbôl meg az állati öldöklésbôl, mintha
legalábbis barmok lennénk, nem pedig emberek.
  Valencia nem válaszolt. Nyeregbe ültek, és lovagoltak visszafelé a
csendes tájon, nyugodtan, feloldódva, végig a zöld mezôkön. Ahogy a
pillangók röpködtek, s a kék ég alatt a madarak énekeltek, úgy tűnt,
mintha Conciencia földje a világ legszebb paradicsoma lenne.

  Erre az estére Cuellar a legjobb barátai közül válogatta össze
vendégeit. Kellemes, kissé zajos embereket, arisztokratákat, a család
hozzátartozóit, akik tényleg évszázadok óta uralkodtak az országban. S
mert szerették a zenét, néhány gitárost is odarendelt, akik mélabús
dalokat pengettek. A kertben tábortűz lobogott, fölötte nagy darab
húsokat pirítottak.
  Valencia szerette az ilyen összejöveteleket. Maga is szívesen
forgatta a nyársat. Jól érezte magát ebben a házban, ezek között az
emberek között, és tudta, hogy itt ôt is szeretik. Az ugyan meglehet,
hogy kissé különcnek nézik, de mégis kellemes partnerként fogadják,
mint a pap és a világfi sajátos keverékét, akire tulajdonképpen sose
lehet igazán megharagudni, mégha olyat tesz is, ami nem illik bele
eddigi életfelfogásukba. Keresztelésre, esküvôre mindig ô volt a
legkeresettebb lelkész. A sok bizalmas beszélgetés, melyet férfiakkal,
nôkkel egyaránt folytatott az évek folyamán, számtalan, már
széthullással fenyegetô házasságot mentett meg. Ennek révén bizonyos
tekintélyre tett szert, s tudta, szívesen hallgatnak szavára. A kertben
körülvették, s arról kezdték faggatni -- hangjukban alig palástolt
gúnnyal és megütközéssel --, mi a szándéka, miután egyetemi tanári
állásából elbocsátották.
  -- Csak nem akar igazi forradalmat kirobbantani, Valencia atya? --
kérdezte tôle Cuellar tizenhétéves lánya gúnyosan.
  Valencia elmosolyodott.
  -- De igen, és az elsô, akit elfogatok, maga lesz. Legelôször az
ilyen cicákkal végzünk.
  A lány duzzogva húzta félre a száját.
  -- Pedig már reméltem, hogy valami izgalmasat fog nekünk mesélni.
  -- Miért éppen izgalmasat?
  -- Mert nálunk olyan kevés dolog történik. Itt volna már az ideje,
hogy egy kis pezsgés támadjon Cielóban, abban az unalmas fészekben.
Minden érdekes esemény innen néhány száz kilométerre, a hegyekben
játszódik.
  Idôsebb hölgy nyújtotta kezét Valenciának. Valencia kezet csókolt.
  -- Minden évben tízezer dollárt adok a szegényeknek -- kezdte a hölgy
--, de szívesen teszem a szerencsétlenekért. Tényleg úgy gondolja,
kedves fiam, Antonio, hogy kevés történik az érdekükben?
  -- Nagyságos asszonyom, ön csodálatra méltó! -- válaszolta Valencia
kitérôen. -- Ha mindenki ilyen lenne...
  A hölgy mosolygott.
  -- Hogy maga mindig milyen kedves! Jöjjön már el egyszer hozzánk! Van
egy tizennyolcéves fiam, aki nem tud kikeveredni a lányokból, és félek,
hogy emiatt elôbb-utóbb valami gondom lesz vele.
  Fehérkabátos, aranypaszományos szolgák hordták körül tálcákon az
italt, hogy semmi se hiányozzék, és a hangulat is vidámabb legyen.
  Erôs, tagbaszakadt férfi közeledett, s átölelte Valenciát.
  -- Ó, a mi kedves forradalmárunk! Igazán jól esik viszontlátnom
magát. Kitűnô színben van! Már éppen arra gondoltam, az ön számára mi
nem jelentünk már talán semmit.
  Valencia csak mosolygott.
  -- Mibôl gondolja ezt, tábornok?
  -- Abból, hogy az utóbbi idôben érdekes híreket lehet hallani
magáról. Valaki még olyan szamárságokat is híresztelt, hogy ön el akar
menni a hegyekbe, és harcolni akar a gerillák oldalán.
  -- Antonio az ilyesmire képtelen lenne -- szólt közbe az idôsebb
hölgy magyarázó hangon. -- Mármint egy professzor gépfegyverrel a
kezében! Tudja ön egyáltalán, hogy hol kell meghúzni a ravaszt?
  A tábornok rázkódott a nevetéstôl.
  Valencia nyugodtan a tábornok szemébe nézett.
  -- A ravaszt itt kell meghúzni, miköztünk -- mondta, de sokkal
élesebben, mint akarta.
  A tábornok nem ment bele a játékba.
  -- Olyanokat is fecsegnek magáról, hogy titkárnôt tart. Lám, papjaink
napról napra modernebbek lesznek.
  Valencia ismét kezet csókolt a hölgynek.
  -- Hölgyeink pedig napról napra szebbek, tábornok.
  Amikor egy másik csoport felé távozott, még hallotta a szenyora
megjegyzését: -- Ugye milyen kedves, vonzó fiatalember?...
  Gyorsan leemelt a feléje kínált tálcáról egy poharat, és egy hajtásra
kihörpintette.

  Ezalatt bent a ház tágas könyvtárszobájában komoly beszélgetés folyt
a vendégek egyike, monsignore Zasi, valamint a házigazda, Arthuro
Cuellar között.
  -- Közölnöm kell önnel a kardinális óhaját, Arthuro -- kezdte Zasi
nyugodtan --, és hogy ôszinte legyek, nem szívesen teszem. Az elnöki
palotában és a bíborosnál pánikhangulat uralkodik. Mindkét helyütt azt
hiszik, Valencia erôszakos forradalmat akar kirobbantani. Ezért kértek
arra, beszéljem rá magát, hagyjon föl Valenciát támogató cikkeivel, és
ehelyett forduljon inkább ellene. Mindenütt csak nagyképű fontoskodás,
titkolózás. A felét sem értem. Csupán annyit, hogy valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szinte halálfélelmet éreznek
Valencia miatt, s ezért minden eszközzel a legsürgôsebben el akarják
hallgattatni. Világossá kell tennem ön elôtt, hogy itt a legmagasabb
államérdekrôl van szó.
  Cuellar rumot töltött magának egy nagy pohárba.
  -- Jól tudja, mennyire nem szívelem a bíborost -- kezdte kelletlenül.
-- Maradibb, mint akármelyik középkori egyházfejedelem, és amióta
bíboros lett, szüntelenül rémképeket lát. Rejtély elôttem, hogyan
helyezheti Róma az egyház vezetését egy ennyire életidegen ember
kezébe.
  -- Nem veszi tôlem rossz néven, ha ezzel kapcsolatos nézeteimet
megtartom magamnak? -- kérdezte monsignore Zasi.
  -- Tartsa csak nyugodtan Ariano, de én sokkal jobban ismerem ôt, mint
maga, és ismerem egész familiáját. Fösvény, disznó banda, amely soha
egyetlen centet sem volt hajlandó adni a hazának. Ami pedig az elnököt
illeti, szerintem pöffeszkedô páva egy tehén agyvelejével meg egy
orrszarvú látásával.
  Monsignore Zasi mosolyt engedélyezett magának.
  -- Mit gondol hát, mi történhetik Antonio Valenciával?
  Cuellar vállat vont.
  -- Mondhatnám úgy is, hogy az magától értetôdik. Természetesen
hagynunk kell, hogy szabadon dolgozhasson. Támogatnunk kell. Meg kell
neki mondanunk, hogy feltétlen igaza van, és azt kell tennünk, amit
ajánl. Valencia végtére is nem hülye, kedves Ariano. Dialógust akar a
marxistákkal. És kinek lehet ez ellen kifogása? Mintha a marxizmus,
eltekintve a teológiától, valami egész más lenne, mint a kereszténység,
legalábbis mint egy olyan kereszténység, amilyent nekünk itt, Latin-
Amerikában feltétlenül meg kell valósítanunk. Nézze meg, hogyan
dolgozik Frey professzor ott Chilében! Az Isten szerelmére, ne akarjuk
még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni itt Concienciában, amit annak
idején Galileivel elkövettek! Nem volt elég, hogy ez a nagy csillagász
eltávolodott tôlünk, s vele együtt az egész egzakt tudományosság? Hát
nem tanultunk még Európából? Ott csak azért jöhetett létre a
kommunizmus, mert az egyház elmulasztotta mindazt megvalósítani, amit
Krisztus a szociális igazságosságról tanított. A reformáció nagy
egyházszakadása is azért következett be, mert ahelyett hogy Lutherben a
jószándékú javítót láttuk volna, inkább eretneknek bélyegeztük.
  Monsignore Zasi mélyet sóhajtott.
  -- Nézze, Arthuro, én nagyon szeretném, ha a bíborost meg tudná
gyôzni.
  -- Ugyan mirôl kellene meggyôznöm?
  Monsignore Zasi közelebb hajolt.
  -- Választás elé fogja állítani Valenciát: vagy fölhagy a
politikával, vagy eltiltja papi hivatásának gyakorlásától.
  Halálos csend támadt. A kertbôl tisztán behallatszott a vendégek
csevegése.
  Cuellar olyan volt, mint akit letaglóztak. Csak a szemei szikráztak.
  -- Hát mit képzel az a vén bolond? -- kiabálta magából teljesen
kikelve.

  A nyárson sütés különösen kedvelt szórakozása volt Valenciának. A
húst úgy kell megsütni, hogy ne maradjon túl kemény, és ne tartson
negyedóra hosszat, amíg elrágja az ember.
  Ahogy a tűz mellett ülve a nyársat forgatta, melléje telepedett
Cuellar lánya a barátnôivel. A lányok vidáman és nagy érdeklôdéssel
figyelték a műveletet.
  Valenciának melege lett, levetette reverendáját. Khakiszínű
nadrágjában és ingben folytatta a sütést.
  -- Most aztán valóban olyan, mint egy gerilla harcos -- gúnyolódott
vele Cuellar lánya.
  -- De azoknál nem lehet ám este tüzet rakni -- felelt Valencia
vidáman.
  -- Honnan tudja?
  -- Én mindent tudok -- válaszolta mosolyogva. -- Önnek fogalma sincs,
micsoda inspirációim vannak, ha ilyen szép lányok állnak körülöttem.
  -- Ilyesmirôl egy papnak egyáltalán nem szabad beszélnie --
incselkedett tovább Maria Cuellar, miközben kihívó pillantással
méregette Valenciát.
  -- Azt hiszi, egy papnak nem szabad észrevennie egy nô szépségét?
  -- Én úgy gondolom -- felelte a lány higgadtan --, ha egy férfi az
átlagosnál nagyobb érdeklôdéssel fordul egy nô felé, akkor már
feltétlenül igényt tart rá testestül-lelkestül.
  -- Hát ez aztán nagy szamárság -- nevetett hangosan Valencia.
  Amíg a húst a parázs fölött forgatta, a lány anélkül, hogy Valenciára
tekintett volna, megkérdezte:
  -- Magának már volt menyasszonya, igaz?
  -- Igen.
  -- És úgy hallottam, egyetemista korában sem élt valami nagyon
zárkózottan.
  Valencia hallgatott, mert hirtelen minden megjelent elôtte, mintha
csak tegnap történt volna. A tűz lángjainál újra átélte pályájának
sorsdöntô fordulatait.

  Szülei bizonyos szempontból nagyon is okosan éltek. Nyílt
összecsapásra csak ritkán került sor közöttük, de éppen ezáltal lett
elviselhetetlenné otthon a légkör. Antonio egyszer apja, másszor pedig
anyja helyébe próbálta beleképzelni magát, de már akkor tudta, hogy az
összefüggésekbôl kiragadott megállapításai nem nyújtanak helyes képet a
szüleirôl. Anyja természete homlokegyenest ellenkezett apjáéval. Anyja
szívesen beszélt gúnyos, csipkelôdô hangnemben, és ez sértette a
hallgatag, jóhírű sebészt. Antonio ilyenkor többnyire elhagyta a
szobát, de az ajtó mögött tovább hallgatózott, amiért viszont késôbb
mindig szemrehányásokat tett magának.
  Néha hónapok is elteltek, amíg kirobbant a vihar. De az örökös
feszültség mégis kínzóbb volt egy kiadós veszekedésnél. Egyszer anyja
távollétében barátok érkeztek a házhoz. Ô megint kihallgatta a
beszélgetést. Concienciáról tárgyaltak odabenn, és gúnyos
megjegyzéseket tettek az elnökre. Apja egy ideig türelmesen hallgatott,
de aztán hirtelen fölpattant:
  -- Hadd mondok nektek valamit. Aminek most ebben az országban tanúi
vagyunk, az már több mint száz év óta tart. Néhány ember
összeszövetkezik, és szentül hiszi, hogy a legteljesebb bölcsesség
birtokában van. Ezek az urak kijelentik, hogy az elnök korrupt, a
népképviselet pedig nem ér semmit, ezért mindent meg kell változtatni.
Így beszélnek a liberálisok, amikor a konzervatívok vannak hatalmon, s
ugyanezt hangoztatják a konzervatívok, ha történetesen a liberálisok
kezében van az államvezetés. De amikor arról van szó, hogy valóban
kormányozni kellene, akkor senki sincs, aki a korrupcióval szemben
felvenné a harcot, aki a hivatali apparátus túlkapásait letörné. Nincs
egyetlen férfi, egy igazi férfi... Ez hiányzik nekünk...
  Nyomasztó csend támadt, s hallani lehetett, amint apja folytatta:
  -- Beteg a mi hazánk, uraim. Én tudom, mit jelent ez. Egy embert meg
lehet operálni, de egy országot nem, hacsak nincs egy sebész, aki
vállalkozik a lehetetlenre is.
  -- És van ilyen? -- kérdezte valaki.
  -- Még nincs. De talán támad valaki, akinek a szavára mindenki
hallgatni fog, aki hatni tud a többiekre, egy új Simon Bolivar, ... egy
férfi, ... egy igazi férfi...
  -- Ez csak álom.
  -- Igen, éspedig átkozottul zavaros álom. Az ilyen embernek nem sok
esélye volna nálunk. Ezt az embert elintéznék, mielôtt még egy szót
szólhatna.
  -- És ha ez az ember az egyházból jönne?
  -- Egy pap?
  -- Igen.
  -- Akkor erôsebb, hatalmasabb lehetne mindenki másnál. De azt ti
éppen olyan jól tudjátok, mint én, hogy ilyen pap nem létezik.
  Néhány perccel késôbb Antonio már harisnyában lopakodott felfelé a
lépcsôn a tágas padlásszobába, melyet évfolyamtársaival való
vsszejövetelekre és megbeszélésekre használt. De amint fölfelé surrant,
még fülébe csengtek apja szavai: ,,Néha azt kérdem magamtól: mik
vagyunk mi tulajdonképpen? Patkányok, gyáva patkányok, nyomorult
férgek, akik rettegnek az agyontaposástól, akik rettegnek egymástól?
Kapzsik vagyunk és mohók, csak az összeköttetéseket, a hatalmat és a
pénzt hajhásszuk. Pfuj!''

  Félórával késôbb apja hirtelen ott állt elôtte. A sebész szemébôl
mély fáradtság áradt.
  -- Dolgozol?
  Megrázta fejét.
  -- Nem, csak gondolkodom.
  Apja leült vele szemben, és sokáig hallgatagon nézett rá.
  -- Csalódtál bennünk, Antonio?
  Ô csak hallgatott.
  -- Kérdeztem tôled valamit, fiam.
  -- Nem apa. Én nem tudom megítélni a ti problémáitokat. Csak nagyon
sajnállak benneteket.
  Egy darabig csend volt.
  -- Miért tanulsz te tulajdonképpen szociológiát?
  -- Mert ennek az országnak szociológusokra van szüksége, apám.
  Apja bólintott.
  -- Antonio, mi a véleményed Concienciáról?
  -- Büszke vagyok rá, apám.
  -- És miért?
  -- Ezt nem tudom pontosan megokolni. De itt születtem. Ez a hazám.
  -- Hogy állsz a tanulmányaiddal?
  -- Jól. A professzorok meg vannak elégedve velem.
  -- És a lányok?
  -- Lányok?
  -- Igen. Elôttem nem kell eltitkolnod, fiam. A te helyedben
mindenesetre egy kicsit higgadtabb lennék.
  -- Már nem olyan veszélyes a dolog.
  -- No, jól van. De légy minden esetben elôvigyázatos, és fôként ne
igyál olyan sokat.
  Fáradtan kelt föl a székrôl, kiment, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót. Antonio ülve maradt.
  ,,De talán támad valaki, akinek a szavára mindenki hallgatni fog, aki
befolyásolni tudja a többieket, egy új Simon Bolivar,... egy férfi, ...
egy igazi férfi...''

  Huszonegy éves volt, amikor az egyetemen összebarátkozott
évfolyamtársával, Inesszel. A lány jómódú családból származott, komoly
volt, finomlelkű, és gyakran beszélgettek egymással a Valencia
családjában uralkodó rossz légkörrôl. De belsô nyugtalanságát Ineshez
való szoros kapcsolata ellenére sem tudta legyôzni. Gyakran éjszakákon
át csavargott olyankor is, amikor elôzôleg találkozót beszélt meg a
lánnyal. Azonkívül nem is volt mindig hű.
  Ines egyik este kérdôre vonta.
  -- Valami baj van, Antonio?
  De ô csak megcsókolta, és kurtán felelt.
  -- Nem, nincs semmi.
  -- Nem szeretsz már?
  Csodálkozva nézett a lányra.
  -- Hogy jutott ez eszedbe?
  -- Úgy látom, nem vagyok elég a számodra.
  Nevetve válaszolt:
  -- Talán le kell még egy kicsit higgadnom.
  Ines szíves fogadtatásra talált otthon a szüleinél. Szerény,
kiegyensúlyozott és vidám volt, a jelenléte eloszlatott valamit a sötét
felhôbôl, mely már oly régóta beárnyékolta a család életét. Olyannyira,
hogy amikor néha vacsorához ültek, szinte semmi feszültséget nem
lehetett észrevenni. Kellemes esték voltak ezek, s apja is lassan
fölengedett. Egyszer elmesélte, hogy fölkereste a bíboros, és
megkérdezte, hajlandó-e elvállalni az operációját. Ô igent mondott, s a
műtét elôtt a bíboros meglátogatta ôket egy este a lakásukon. Antoniót
fôleg egyetemi tanulmányairól kérdezgette. Amikor távozott, így
nyilatkozott: ,,Fiának ragyogó esze van, kár, hogy nem teológiát
tanul.''
  A műtét sikerült, s valamivel késôbb apja gúnyosan megjegyezte:
,,Kár, hogy ennek a bátor embernek bíborosnak kell lennie, és ráadásul
mindenki foglyának...''
  Ines megkérdezte ezen az estén, hogy mikor tarthatnák meg az
eljegyzést. Meg is állapodtak egy három hónappal késôbbi dátumban.
  Amikor hazakísérte Inest, ismét megszállta az a nyugtalanság, amely
már hónapok óta kerülgette.
  Ez lesz hát az élete? Elveszi Inest, leteszi a vizsgáit, és talán
majd katedrát kap az egyetemen? Napjainak egyik fele az egyetemé, másik
a családjáé lesz. S eközben semmi sem fog változni hazájában.
Tanulmányai során már közelebbrôl megismerkedett Marx és Lenin
tanaival. A hallgatók sokat és szenvedélyesen vitatkoztak a
marxizmusról, s mindez nem maradt hatástalan Inesre sem. Valencia
javasolta, tanulmányozzák a nyomornegyedek életét, s kutatásuk
eredményét foglalják össze, mely aztán további kutatás és vita alapjául
szolgálhatna. Nem kis megdöbbenésére azt tapasztalta, a professzorok
vajmi kevés érdeklôdést tanúsítanak a probléma iránt. Bár javaslatát
nem utasították kereken vissza, nem is beszéltek többé róla.
  Egy este Ines nyíltan közölte vele: ,,Ha ilyen maradsz, amilyen most
vagy, nem jegyzem el magam veled. Szeretném, ha elmennél valahová
lelkigyakorlatra, az talán magadhoz térítene, mert erre nagy szükséged
van.''
  Bár vonakodott Ines kívánságának eleget tenni, mégis bevonult a
dominikánus rendházba. És ott, a teljes magányosságban valóban kinyílt
a szeme. Késôbb már nem tudott rá pontosan visszaemlékezni, mikor
jutott a gondolatra, de egy nap rádöbbent, nem hiába hallgatta ki apja
szavait. Egy férfi,... egy igazi férfi...
  Csak egyetlen hely van, ahol ez a férfi kibontakozhat anélkül, hogy
más megakadályozhatná. És ez a hely az egyház. A papi hivatással együtt
megkapja a tekintélyt is. Mint pap, teljesen annak a küldetésnek
szentelheti életét, amelyrôl az apja beszélt.
  A lelkigyakorlat végeztével megszilárdult elhatározása. A legelsô
alkalommal, amikor kettesben maradt Inesszel, kijelentette:
  -- Ines, pap akarok lenni.
  A lány meglepetve és zavartan nézett rá.
  -- Mikor?
  -- Holnap jelentkezem.
  -- De hát miért, Antonio?
  Miért?... Nem mondhatta el neki. Egyszerűen meg se értette volna.
  -- Nem tudlak visszatartani?
  -- Nem, Ines, nem tudsz, még te sem.
  Szülei is értetlenül álltak, mikor közölte velük döntését.
  -- Gondolkozz rajta még néhány hónapig -- tanácsolta apja.
  De ezt nem tartotta szükségesnek.
  -- Nem gondolod, fiam, hogy elhatározásod kicsit elhamarkodott?
  -- Nem, apám.
  -- De én azt hiszem. Mégsem tartalak vissza, bármennyire sajnálom.
  -- Miért, apám?
  -- Mert reméltem, hogy tudsz majd valamit használni az országnak.
  -- És mint pap, nem tehetem ezt?
  -- Ebben erôsen kételkedem.
  -- Én viszont megpróbálom bebizonyítani az ellenkezôjét.
  -- Próbáld. Csak azt nem tudom, hogyan fog sikerülni.

  Tanulmányait gyorsan befejezte, s utána a püspöki hivatalban kapott
állást. Apja ekkor váratlanul meghalt, s anyja ezzel meglehetôsen
szűkös anyagi körülmények közé került, mivel a férje nem valami sokat
hagyott hátra.
  Egy alkalommal felkereste ôket lakásukon a kardinális. Elôször csak
édesanyja hogyléte felôl érdeklôdött, majd rátért jövetelének igazi
céljára.
  -- Asszonyom, én a férjének az életemet köszönhetem. Kellemetlen
lenne, ha hálámat legalább részben önnek rónám le?
  Antonio anyja kérdôen rázta fejét.
  -- Hogy gondolja ezt eminenciád?
  -- A fiát szeretném tovább taníttatni.
  -- Dehát...
  -- Mégpedig Európában. Én fizetném a költségeket.
  Anyja ellenkezett.
  -- Nem, eminenciás uram, ebbe nem egyezhetem bele.
  A bíboros mosolygott.
  -- Nos, akkor más formát keresünk, nagyságos asszonyom. A fiának
megparancsolom, hogy tanulmányai folytatása céljából utazzék Európába.
Neki pedig egyszerűen engedelmeskednie kell.
  Ezen mindketten nevettek.
  Másnap reggel Antonio Valenciát hívatták a bíboroshoz.
  Az egyházfejedelem tetôtôl talpig végigmérte, majd így szólt: -- Maga
hasonlít az édesapjára, Antonio. Miért nem beszélt tegnap?
  -- Mert mindig azt halljuk eminenciádtól, hogy legfontosabb az
engedelmesség. Kezdtem volna el vitatkozni?
  A bíboros elmosolyodott.
  -- Magának folytatnia kell szociológiai tanulmányait, Antonio. Nekünk
szükségünk van olyan emberekre, mint maga.
  -- Miért, eminenciás uram?
  -- Mondhatnám azt is, hogy ez magától értetôdik. Az elkövetkezô
idôkben legnagyobb ellenségünk a kommunizmus lesz. Fel kell vennünk
vele a harcot. De hogyan, ha szinte semmit sem tudunk róla? El kell
jutnunk oda, hogy minden püspök, minden plébános alaposabb képzést
kapjon marxizmusból, mint maguk a marxisták. Ez az egyetlen lehetôsége
annak, hogy legyôzzük a kommunizmust.
  Patkányok, gyáva patkányok, gondolta magában Antonio, és a hallgatás
könnyebben esett szívének.
  -- Sok sikert fiam, -- búcsúzott tôle a bíboros.

  Párizsi és római tanulmányai csak megerôsítették benne apja jóslatát.
  Akadtak sikerei, de egészen másfélék, mint amilyenekre pártfogója
gondolt. Kezdôdött azzal, hogy fölkeresett egy római bíborost a cielói
kardinális ajánlólevelével.
  A kép, amely eléje tárult, hamisítatlan reneszánsz volt a javából.
Amikor belépett az ajtón, hosszú trónterem küszöbén találta magát. A
bíboros a terem másik végén ült, és Antonio közeledésére sem emelkedett
föl helyérôl, csak a székbôl vette szemügyre, mint ahogy a többi,
zavartan botladozó látogatóit szokta. Antonio bemutatkozott. A bíboros
megkérte, kísérné el ôt másnap egy külvárosi gyárba, ahol misét kell
celebrálnia. Az oda- és visszaúton aztán elbeszélgethetnének egyrôl s
másról. Valencia kezdetben nagyon megtisztelve érezte magát.
Beszélgetésük hamarosan a munkáspapokra terelôdött, s kiderült, hogy a
bíboros meggyôzôdéses ellensége ennek az intézménynek. Bár jóindulatúan
meghallgatta Antonio érvelését, végül mégis kijelentette, hogy a
társadalomban mindenfelôl csak veszély leselkedik. A papi állapot
pedig, úgymond, olyan törékeny edény, amelyet oltalmazni kell ezektôl a
veszélyektôl.
  Különös beszéd, gondolta Valencia, mert a bíboros elég szegény
családból származott, és mások költségén végezte tanulmányait.
Viselkedése mégis kimondottan arisztokratikus. Ahogy pedig a szociális
problémákról beszél, az csupán elmélet, semmi több. Olaszországi
tartózkodása alatt Valencia megállapíthatta, hogy a teológiai
tanulmányok csaknem teljesen széttörik a kispapban a gyermekkor és a
család emlékeit. Ezért többnyire tévesnek bizonyul, ha egy pap arra
hivatkozik, hogy ô jól ismeri a szegények problémáit, mert maga is
szegény családban nôtt fel. A gyermekkori tapasztalatoknak sokszor
kevés közük van a felnôttek igazi gondjaihoz.
  Ez a nemzetek fölötti város mégis mély benyomást tett rá, mert
csaknem mindenfajta emberrel összetalálkozott. Olyan értelmiségiekkel
is, akik szinte a társadalmon kívül éltek.
  Valencia elmosolyodott, amikor Potosi professzor jutott eszébe. Ô
egyszer azt javasolta neki, vegyen részt egy szociális kutatásokat
folytató bizottság munkájában. A professzor tekintélyes fizetést
ajánlott fel, s bár neki sejtelme sem volt a munka mibenlétérôl,
elfogadta az ajánlatot.
  Az alapítványt, amelynek elnöke Potosi professzor volt, néhány
nagyiparos pénzelte. A professzorral való elsô beszélgetés alkalmával
szinte fényűzô vacsorával vendégelték meg. A tanácsadó bizottság ülésén
azonban sohasem sikerült résztvennie, ugyanis az csak papíron létezett,
de olyan nevekbôl összeállítva, akikre Potosinak szüksége volt, hogy
intézetének tekintélyt szerezzen. S miközben a magas honorárium minden
hónapban pontosan megérkezett, Antonio hasztalan várt, egyre
türelmetlenebbül a soha meg nem érkezô feladatra. A professzor
üzengette, hogy ekkor meg ekkor találkoznak, és majd megtárgyalják a
teendôket, de aztán mindig csak annyi maradt belôle, hogy gazdag
vacsorán vehetett részt, melyen a professzor azokról a problémákról
beszélt, amiket ô oldott meg az utóbbi idôben. Mindannyiszor áradozva
dicsérte Antonio buzgalmát, hálálkodva mondott köszönetet értékes
tanácsaiért, és az egymással folytatott termékeny eszmecserékért. Aztán
kivitték a vonathoz, s a következô alkalommal mindez megismétlôdött.
  Valencia eközben állandóan valami fontos megbízatásra várt, de az
csak nem jött. Késôbb tudta meg, hogy a ködbe burkolózó professzor nem
más, mint egy igen gazdag, befolyásos család gyermeke, ugyanakkor
elnöke az intézetnek, melyrôl az is kiderült, hogy semmiféle reális
jelentôsége nincs. A család valódi arisztokrata család volt, de már
szegény, mint a templom egere. Mindazonáltal pontosan ismerte az ország
gazdagjait. Potosi ezekhez fordult a kéréssel, hogy pénzadományaikkal
támogassák az intézet megalapítását. Aztán hangzatos nevekbôl
összeállították a tanácsadó bizottságot, s berendeztek egy irodát, ahol
titkárnôk egész nap fölösleges leveleket és értesítéseket gépeltek. A
professzor idealista, aki akar ugyan tenni valamit, de maga sem tudja
igazán, hogy mit -- szűrte le a tanulságot Antonio. Egy dolog Potosinak
mindamellett mégis sikerült: Fel tudta kelteni a kommunista munkások
érdeklôdését a szociális problémákat elemzô szemináriumai iránt. Amikor
ezek a szemináriumok megkezdték munkájukat, Valencia is tartott egy
elôadást a latin-amerikai munkások helyzetérôl. Idôvel azonban az egész
kísérlet elpukkadt, mint valami szappanbuborék, és a professzornak
Észak-Amerikában kellett állás után néznie.

  Róma, Párizs, Löwen, ezek voltak európai tartózkodásának határkövei.
Utazás közben a legtöbb tapasztalatot mégis Hollandiában,
Németországban, Norvégiában, Svédországban és Dániában szerezte.
Ezekben az országokban a saját szemével gyôzôdhetett meg a munkások
szociális helyzetérôl. Megismerkedett a nyugdíjazás rendszerével, és
tapasztalatokat gyűjtött az illetô államban az öregekrôl való
gondoskodás formáiról. Láthatta a hazájához képest magas
életszínvonalat, a munkáslakásokat, s érintkezésbe kerülhetett a
szakszervezetekkel, melyek korrupció nélkül is meg tudták valósítani
elképzeléseiket. Végignézte a választásokat, amelyeken a csalás
elképzelhetetlen volt. Viszont hallania kellett azt is, hogyan
vélekednek az európaiak Concienciáról, hogy hazáját és az egész déli
földrészt olyan területnek tekintik csupán, ahol forróvérű emberek
szüntelenül forradalmat forgatnak a fejükben. Itt nem tudhatták, hogy a
valóságban, néhány kivételtôl eltekintve csak a legfelsô rétegekben
játszódnak le ,,forradalmak''. Tapasztalta, hogy Európában vajmi
keveset, vagy legtöbbször semmit sem tudnak a Latin-Amerikában uralkodó
viszonyokról. Eltűnôdött, vajon hazájára, csak mint egy távoli földrész
érdekes gyöngyszemére gondolnak-e ezek az emberek. De minél többet
beszélt velük, annál világosabb lett elôtte, hogy teljesen közömbös
számukra, mi történik Concienciában, hogy mennyi az áldozatok száma.
Legföljebb kissé meglepôdnek, hogy egy concienciai nem éppen olyan
korrupt és gazdag, ha esetleg Európában tanul is. Hogy nem mutatnak
semmi érdeklôdést hazája iránt, azt azzal magyarázták, hogy nem
bolondultak meg olyan országgal foglalkozni, ahol demográfiai robbanás
van, ahol a gazdagok továbbra is kizsákmányolják a szegényeket, és ahol
a katonai és egyéb diktátorok elnyomják a népet. Csak amikor Castro
majdnem új világháborút robbantott ki, akkor ébredtek föl, és rohantak
hozzá megkérdezni, mi lesz ennek a vége. Csak akkor nyílt fel kissé a
szemük, amikor Che Guevara meghirdette a maga gerilla-forradalmát, hogy
Latin-Amerikában egy második Vietnamot akar. De érdeklôdésük akkor is
jobbára kíváncsiságból fakadt, mintha Conciencia valahol a Marson
lenne, nem pedig lökhajtásos repülôgéppel félnapi távolságra Európától,
de még sokkal közelebb az Egyesült Államokhoz. És ott, Európában
érlelôdött meg benne mindaz, amit itt most tesz. Egy férfi,... igazi
férfi... Ez a gondolat vezérfonallá vált egész életére, állapította meg
magában, és hirtelen azt vette észre, hogy a hús, amelyet a kezében
tartott, majdnem szénné égett, és már egyedül áll a vörösen táncoló
lángok elôtt.
  Suttogásra lett figyelmes. Hátranézett.
  -- Monsignore Zasi! Örülök, hogy találkozunk.
  -- Én is ugyanezt mondhatom, Antonio.
  Vizsgálgatták egymást. Valencia ismerte a cielói püspök
elôvigyázatosságát és csaknem ravasz, paraszti észjárását. Mégis
szerette a kis püspököt. Tudta, milyen nehéz a helyzete, éppen ezért
értékelte benne a higgadt modort, mellyel a viszonyokat mérlegelte és
megítélte.
  -- Majdnem megégette az ujját, Antonio.
  Valencia mosolygott.
  -- Néha valamennyien azt tesszük, monsignore.
  -- Ha nincs ellene kifogása, sétáljunk egy kicsit. Szükségem van egy
kis mozgásra, egész nap bent ülök a dolgozószobámban.
  -- Kész örömmel, monsignore.
  A püspököt nagyon megillette Valencia atya nyugalma. Magatartásából
semmi sem árulkodott arról, hogy a következô napon talán életének
tűzpróbáján kell keresztülmennie. Zasi megérezte az életerôt, amely
ebbôl a fiatal papból sugárzott, s csaknem megirigyelte, amiért olyan
magabiztosan tud élni, az ôt körülvevô problémákat könnyedén véve,
mintha messze fölöttük állna.
  Tulajdonképpen úgy festünk, gondolta Zasi, mintha nem is én, hanem ô
lenne a püspök, én pedig csak az alárendeltje. Néha találkozunk az
életben emberekkel, akik valami nagyszerűre emlékeztetnek, valami
olyanra, amit mi már régen elnyomtunk magunkban, a tavasz illatára,
amelyet egy férfi csak életének ôszén kezd igazán élvezni. Az
olyanoknak, mint ez az Antonio, felmérhetetlen bensô biztonságot nyújt
az a tudat, hogy nem önmagukért, hanem másokért harcolnak. Vannak
emberek, akik messze túlnônek a mindennapok apró gondjain, és már
mindent magukban hordanak, ami után más egész életén át vágyakozik. Van
bennük valami, ami túlmutat téren és idôn. De a lelkiismeretük tiszta
tükör, melyben minden torzítás nélkül szemlélheted magad, erejük a
szilaj paripáé, mely le akarja vetni lovasát.
  A parkot a fákon lógó villanylámpák világították meg. A terasz,
melyen a vendégek szórakoztak, fénytengerben úszott, mögötte pedig
tornyaival és tetôpárkányaival a casa grande látszott felderengeni, a
versaillesi kastély körvonalait utánozva.
  -- Cuellartól hallom, hogy holnap akarja nyilvánosságra hozni
politikai programját a nemzeti egyetemen, és utána meg akarja alakítani
a nemzeti forradalmi frontot. Igaz ez, Antonio?
  -- Jól értesült, -- felelte Valencia tömören.
  A püspök habozott. A hírekbôl tudta, hogy a férfi, aki mellett
lépdel, már az egész országban összeköttetésben áll a csoportok
ezreivel, és hogy minden kisebbségi párt felzárkózott mögötte, ideértve
a kommunistákat is.
  -- Antonio, tudja, hogy a bíboros nem nagyon lelkesedik a maga
terveiért?
  Valencia bólintott, és a kastély felé nézett.
  -- Tudom, monsignore.
  Zasi a fiatalember szögletes arcába pillantott, amelybôl a szürkéskék
szemek most feléje fordultak, és hűvösen vizsgálták.
  -- Gondolt már arra, milyen intézkedéseket tehetne a bíboros, hogy
megakadályozza terveinek végrehajtását?
  Valencia nehezen türtôztette magát, és megállt.
  -- Ez a beszélgetés most ön és én köztem folyik, vagy pedig a bíboros
nevében tárgyal velem.
  Zasi csak mosolygott.
  -- Antonio, én a maga püspöke vagyok. Úgy érzem, ez elég ok arra,
hogy beszélhetek magával. Mivel fog holnap kiállni?
  -- Fel akarom rázni Concienciát.
  -- És kit akar felrázni Concienciában? -- kérdezte a püspök valamivel
hűvösebben.
  -- Mindenkit, monsignore, mindenkit.
  -- Mint pap akarja ezt megtenni?
  -- Természetesen.
  -- És ha a bíboros vagy én megtiltanánk ezt?
  Valencia mosolygott.
  -- Nézze, monsignore, nekem tennem kell valamit, mert rájöttem, hogy
mi papok, akik szintén felelôsek vagyunk az országban uralkodó
tarthatatlan állapotokért, addig nem tudunk azokon változtatni, amíg
egyszerűen csak behunyjuk elôttük a szemünket. És itt még sokan abban a
hiszemben élnek, hogy kongresszusokkal lehet orvosolni a bajokat.
Csömöröm van már a kongresszusoktól és a szervezetektôl. Az eredmény a
felhasznált költségekhez viszonyítva nagyon gyatra. Csak beszélnek,
beszélnek, megint csak beszélnek, s közben semmi egyéb nem történik,
minthogy gyarapodik a jólfizetett tanácsadói állások száma. Nekem is
könnyebb a keresztény alapelveket megérteni, azokon vitatkozni, mint
konkrét követeléseket támasztani. De ha Krisztushoz igazodunk, annak
azt kell jelentenie, hogy a jósághoz, az igazsághoz és a szépséghez
igazodunk.
  A püspök bólintott.
  -- Biztos, hogy így van. De ha a saját feje szerint akar elôre törni,
akkor három ellenséggel találja magát szembe: a gazdagokkal, a
fegyveres erôkkel és az egyházzal.
  Valencia vállat vont.
  -- Meglehet... De ha az egyszerű népet magam mögött tudom, a többi
már nem fontos.
  -- Veszélyes játékot űz maga, Antonio. Ennél többet nem mondhatok.
  Valencia derűsen mosolygott.
  -- A papság lényege nálam az oltáriszentség, a Krisztussal való
egyesülés. És amikor én Krisztus testét nyújtom azoknak, akik
embertársaikat kizsákmányolják, és ugyanakkor keresztényeknek merik
nevezni magukat azon a címen, hogy néhányszor alamizsnát osztanak --
amiáltal az égvilágon semmi sem változik --, akkor bűnrészesnek érzem
magamat.
  -- Vannak azért jó tulajdonságaik is -- szakította félbe Zasi.
  Valencia úgy tett, mintha nem hallotta volna.
  -- Monsignore, én szeretem az életet. Szinte a megszállottja vagyok.
De hogyan üljek egy íróasztal mögé, és hogyan jelentsem ki, hogy
számomra mindegy, milyen gondok és bajok gyötrik embertársaimat? Hát
hagyjam ôket felfordulni anélkül, hogy valamit is megpróbálnék tenni
értük? Ha ennyire nem vagyok képes, akkor életemnek, melyet Istennek
köszönhetek, nincs meg a létjogosultsága. És ráadásul éppen ön akar
engem erre ösztönözni!
  A püspök a kivilágított terasz felé pillantott, majd az apró tüzekre,
ahol a húst sütötték. Mély lélegzetet vett.
  -- Csak óvni akartam magát, Antonio.
  -- Nagyon köszönöm -- hangzott halkan a válasz. -- Higgye el nekem,
monsignore, én már nem tudok megváltozni.
  -- Hát ezt tapasztaltam, fiam, de mégis aggódom a sorsáért. Ezért
akartam magával beszélni.
  Elfordult, és ott hagyta Valenciát. Átvágott a zöld gyepen, vissza
Cuellar háza felé.
  Nem tudok érte többet tenni, gondolta magában. Akkora akarat van
benne, amely nagyobb mint az enyém, nagyobb mint a bíborosé. És az
emberek hallgatni fognak rá. De vajon meddig? Valencia az alacsony
termetű püspök imbolygó alakját nézte. Mit akarhatott mondani nekem?
Mit tudhat még? Vajon mit suttognak a vezetôk szobáiban? Miféle
összeesküvést kovácsolhatnak máris ellenem?
  Hirtelen rádöbbent, hogy teljesen egyedül van. Ott elöl mulatnak.
Gondjaik nincsenek, pénzük van bôven. Hatalom a kezükben. Egyikük sem
lakik a Cuellarénál szegényebb házban. Sôt, némelyiknek valóságos
palotája van. Ma még vállalják vele a közösséget. Még kellemesnek, sôt
becsületesnek tartják. Szeretik, mert hozzájuk tartozik. De ha itt
hagyná ôket, ha kijelentené, hogy ezután már nélkülük fog továbbmenni,
ha vagyonuk és hatalmuk után nyúlna, s ha nem hinnének többé
becsületességében, vajon akkor meddig ismernék még el közibük valónak?

  A tábornok olyan hirtelen termett mellette, hogy egy pillanatra azt
hitte, megtámadták.
  -- Antonio, beszélnem kell magával.
  -- Tessék.
  -- Én az elôbb csak tréfáltam, de most, hogy egy percre négyszemközt
lehetünk, komolyan szeretnék beszélni. Tudja, hogy jól ismertem
megboldogult édesapját, és édesanyjának is nagy tisztelôje vagyok.
  -- Mirôl akar velem beszélni, tábornok úr?
  -- Csak ne olyan hevesen, atyám, ne olyan hevesen! Volna egy
javaslatom a számára.
  -- Hallgatom.
  -- Nemrégiben hosszas beszélgetést folytattam Don Ignacio Fierróval.
Megállapodtunk abban, hogy magát nagyon jól tudnánk alkalmazni
szociológusként, mint aki gyárainkat, ültetvényeinket és
sajtóorgánumainkat egy kézbe fogná. Mi a véleménye errôl?
  -- Egy új munkakörrôl van szó?
  -- Igen, egy teljesen új intézet felállításáról. A munkatársait saját
maga választhatja meg, pénzt annyit használ fel, amennyit akar, és a
havi jövedelmét is maga szabhatja meg.
  Valencia bólintott.
  -- És mi lenne a munkaköröm?
  -- Elkészít egy tanulmányt arról, hogyan élnek és dolgoznak
munkásaink itt a vidéki birtokainkon. Ennek a tanulmánynak a
következtetéseit aztán üzemeinkben a gyakorlatban is felhasználhatjuk.
  -- Mikorra kell a tanulmánynak készen lennie?
  -- Nem kell a dolgot úgy elsietni. Én jól tudom, milyen nehéz egy
ilyen szociológiai tanulmányt megírni. Lenne rá egy vagy két év. A
tábornok joviális kézmozdulattal kísérte az utolsó mondatot.
  Valencia mosolygott.
  -- Tényleg nem rossz javaslat, tábornok úr. Szabad rajta egy kicsit
gondolkodnom?
  A tábornok a fejét rázta.
  -- Inkább ne. Egyszerűen elfogadja, és holnap már munkához is lát.
Legalábbis ez volt a szándékom.
  -- De holnap nekem a nemzeti egyetemen kell beszélnem.
  -- Azt mondja le, Antonio!
  -- Úgy gondolja, hogy...
  -- Pontosan, és semmi ellentmondás! Aztán semmi politika. Mi
szociológiai központot akarunk. Mit kíván még többet? Korlátlan
cselekvési szabadságot kap. És annyi pénzt, amennyit csak akar.
Feladata: az életkörülmények megjavításán dolgozni. Ez pontosan
megfelel az ön elképzeléseinek, sôt még a követeléseinek is.
  Igen, megfelel, gondolta Valencia, és miért is akarok ennél többet?
Szociológiai intézet, amelynek igazgatója én vagyok, ahol minden eszköz
felett rendelkezhetem... Egy olyan intézet, amely befolyását azáltal is
érvényre juttathatná, hogy ott cikkeimet, tanulmányaimat is
nyilvánosságra hozhatnám. Gondolatai keresztül-kasul cikáztak. Hiszen
ez volt mindig a legfôbb vágya. Teljes cselekvési szabadság, korlátlan
lehetôség és elegendô pénz a tervek megvalósításához.
  A tábornok megszorította a kezét.
  -- Gondolja meg még egyszer, Antonio, és haladéktalanul értesítsen
engem.
  Járása nem volt olyan ingadozó, mint monsignore Zasié. Egész
megjelenése, föllépése hatalomról, pénzrôl tanúskodott. És ahogy
Valencia Zasira gondolt, hirtelen minden megvilágosodott elôtte. Ez
tehát az elsô összeesküvés, melyet ellene szôttek, mielôtt még bármit
is meghirdetett volna. Elôször jött a püspök, aki az érzelmeire akart
hatni, aztán a tábornok, aki szociális törekvéseire hivatkozott. Vajon
ki lesz a következô?
  Lassan elindult a társaság felé. Itt a kertben szórakoztak azok az
emberek, akik Concienciát a pénzükkel kormányozták. Ismeri
mindannyiukat, ôk is ismerik ôt. Nehezére esik, hogy a nép ellenségeit,
egy egész nemzet elnyomóit lássa bennük.
  Cuellar érintette meg a karját.
  -- Beszéltél a tábornokkal, Antonio?
  Valencia szomorúan elmosolyodott.
  -- Már te is benne vagy az összeesküvésben?
  Cuellar egy pillantást vetett a többi vendég felé.
  -- Én nem, de úgy látszik, már mindenütt errôl beszélnek. Mi a
válaszod Antonio?
  Valencia sóhajtott.
  -- Mit gondolsz?
  -- Azt hiszem, elutasító.
  -- Eltaláltad. A megvesztegetésnek rendkívül ügyes formáját próbálták
ki rajtam, s ezért tulajdonképpen csak elismeréssel kellene adóznom.
  Maria Cuellar lépett hozzájuk.
  -- Meg fogja tenni, atya?
  -- Azt hiszem, nem.
  -- Jaj, de izgalmas! És miért nem?
  -- Mert nem hagyhatok cserben egy egész országot azért, hogy magamnak
jó állást szerezzek. Ennek az országnak férfiakra van szüksége --
idézte apja szavait. -- Igaz férfiakra, nem pedig gyáva, megfutamodó
patkányokra.

  Az est végén Conciencia leghatalmasabb gyárosa, földbirtokosa és
sajtómágnása, Ignacio Fierro még egy kísérletet tett, hogy
ráerôszakolja Valenciára az ajánlatot. Összehívta a vendégeket, és
elgondolkozva nézett végig rajtuk. Fierro alacsony volt, kövér, és
kemény, négyszögletes feje arra utalt, nehéz dolga lesz annak, aki
ellentmondana neki. Fölemelte a poharát, s végighordozta tekintetét
barátain.
  -- Hölgyeim és uraim! Arra iszom, hogy Valencia páter az üzemeink
szolgálatára felállítandó szociológiai intézet megalapítását a mai
napon elvállalta.
  Mosolygott, és Valencia felé fordult.
  -- Páter, szeretném poharamat üríteni az ön egészségére, s egyben azt
is szeretném megköszönni, hogy oly sokat fáradozik a mi munkásaink,
valamint az egész ország dolgozói életfeltételeinek megjavításán.
  Mindenki Valenciára függesztette tekintetét, aki most odament
Fierróhoz. Olyan csend volt, hogy léptei koppanását is lehetett
hallani. Körülnézett a vendégeken, hirtelen elmosolyodott, és ezzel a
mosollyal sikerült megtörnie a teremben uralkodó feszült hangulatot.
  -- Elfogadom a kinevezést -- kezdte nyugodtan, de miután kitört a
tetszésnyilvánítást kifejezô tapsvihar, és Fierro arcán megjelent a
diadalmas mosoly, fölemelte kezét:
  -- Elfogadom a kinevezést egy év múlva, mert csak akkor lesz rá
lehetôségem és idôm, hogy a feladatot alaposabban tanulmányozhassam.
  Úgy látszott, mintha a tábornokot és Fierrót egy ökölcsapással
leterítették volna. De büszkébbek voltak annál, semhogy vereségüket
másokkal észrevetessék.
  -- A kinevezésére, páter Valencia!
  -- A kinevezésemre -- mondta ô, aztán mindenki össze-vissza kezdett
beszélni, és az egész társaság zümmögô méhkashoz hasonlított. Valencia
kivonult a vendégek gyűrűjébôl a kertbe, de alig haladt tíz métert,
amikor Cuellar kezét érezte a vállán.
  -- Hát ez feltétlenül kiütés volt -- mondta csendesen. -- Ezt nem
fogják egykönnyen megbocsátani, Antonio.
  -- Dehát ôk tervelték ki.
  -- Igen, ôk tervelték ki, de ezt sem a tábornokkal, sem Fierróval
szemben nem teheted büntetlenül, errôl meg vagyok gyôzôdve. Az ilyenek
egész röviden végeznek ellenfeleikkel. Tisztában vagy ezzel?
  -- Az elsô halálos ellenségeim?
  -- Attól félek, igen. És egyúttal a külföld számára is használható
bizonyíték van a kezükben. Most már elmondhatják, hogy felajánlották a
segítséget, de te mindenáron csak a forradalom mellett döntöttél.
  -- És mit mond monsignore Zasi?
  -- Hogy Fierro holnap értesíteni fogja a kardinálist. Gondolhatod,
miképpen fog ez végzôdni a számodra.
  -- Hol van monsignore Zasi?
  -- Éppen az elôbb búcsúzott el tôlünk.
  -- Tehát ô is...
  -- Ebben nem vagyok biztos, Antonio. Ma este nagyon öregnek, nagyon
fáradtnak és gondterheltnek látszott. Valami ilyesmit mormolt maga elé,
hogy ,,minden hatalmat és azok dicsôségét neked adom...''[2]
  -- Lukács evangéliuma -- mondta rá csendesen Valencia.
========================================================================
10. A talmaci század parancsnoka


  Talmac olyannak tetszik, mintha csak lógna a meredek hegyoldalon. Ha
valaki távolról pillantja meg, az az érzése támad, hogy a falu mindjárt
lecsúszik a völgybe, ahol Don Henrico Mendoza végeláthatatlan
kávéültetvényei nyújtózkodnak.
  Ha a boltot nem számítjuk, akkor három központja van a községnek: a
templom, a kocsma és a katonai támaszpont. Don Henrico nem a faluban
lakik. Rezidenciája különálló parkban áll, apróbb épületekkel
körülbástyázva, saját rendôrségének szigorú ôrizete alatt. Ezek a
testôrök kemény, mindenre elszánt férfiak, akik négyszer, sôt gyakran
tízszer akkora bért kapnak, mint a kávéültetvényeken gürcölô
campesinok. A hadsereg támaszpontját csak aztán helyezték a falu
központjába, hogy Don Henrico fölkereste Zambrano ezredest. A két férfi
még Cielóból ismerte egymást. Mindketten a jezsuitákhoz jártak
iskolába. Késôbb Don Henrico az Egyesült Államokban folytatta
tanulmányait, Zambrano pedig egy kadétiskolában nyert katonai
kiképzést. Érdeklôdési körük eltért, de azon a reggelen, amikor
találkoztak, Don Henrico olyan dolgokat mesélt, melyeket Zambrano
ezredes rendkívül figyelemre méltónak talált.
  Don Henrico elbeszélése szerint az utóbbi hónapokban igen megélénkült
a talmaci gerilla egységek tevékenysége. Többnyire tíz-tizenöt fôs
csapataik váratlanul benyomulnak egy-egy faluba, és megpróbálnak
fiatalembereket toborozni a lakosságból. Fellépésük korrekt, kivéve azt
a néhány esetet, amikor Don Henrico embereit lelôtték, és a tetemeket a
fôtér közepére fektették. Néhány napszámos eltűnt a hegyekben, de ezek
szerencsére nem jelentenek sokat. Egyik este azonban rendôrei
észrevették, hogy néhány campesino minden teketória nélkül
fölkerekedik, és hirtelen eltűnik valahova. Aztán pedig arról értesült,
hogy ezek a campesinók részt vesznek valamelyik szomszédos falu
megtámadásában. Ekkor intézôjét arra kérte, próbáljon közelebbi
részleteket megtudni, de ez sem járt eredménnyel. Mindenki hallgatott,
mint a sír. Don Henricónak az volt az érzése, mindenütt gyűlölet veszi
körül. Az ilyesmi pedig -- fejtegette hosszan az ezredesnek --
egyáltalán nincs ínyére, mert neki nyugalomra van szüksége. Végtére is
az ô kávéültetvénye Concienciában a legjobbak közé tartozik, kávéját
pedig külföldön is keresik. Az ügyrôl szólt a papnak is, aki sajnos
csak vasárnaponként látogat el Talmacba. A lelkész megnyugtatta és
megígérte, hogy legközelebb majd errôl fog prédikálni. Don Henrico jót
nevetett, hiszen a férfiak nem járnak templomba, legföljebb csak
feleségüket és gyerekeiket küldik el. No, de talán mégis elmondják
otthon, mirôl beszélt a plébános.
  Zambrano ezredesben fölébredt a stratéga. Ha a gerillák tevékenysége
Talmac környékére összpontosul, akkor nagy a valószínűsége, hogy
valahol ezen a vad vidéken ütötte fel tanyáját Rodriguez Tobar. És ha
egyszer valamelyik campesinót szólásra bírhatná, akkor végre sikerül
hurokra kerítenie azt a közveszélyes gonosztevôt, a
legveszedelmesebbet, akit Concienciában valaha is köröztek.
  -- Egy csapat katonát küldök Talmacba -- ígérte készségesen Don
Henricónak. És a földbirtokos visszautazott Talmacba a
kávéültetvényére, melyet egyébként ,,La Paz''-nak, azaz ,,Béké''-nek
neveztek.
  Közvetlenül Don Henrico távozása után Zambrano magához hívatta Losano
hadnagyot. Tulajdonképpen nem nagyon szívelte ezt az embert, de
tisztjei közül ô volt a leghasználhatóbb.
  Losano egy gyorsmozgású egységgel rendelkezett, amelyet a
legmodernebb fegyverekkel, automata browningokkal és Madsen-MG-30-
asokkal szereltek föl. Losano teljesen gátlástalan egyéniség, persze
meglehet, hogy a hadseregben nevelték ilyenné. Ahhoz a fajtához
tartozik, aki a legnagyobb lelki nyugalommal nyomja oda valakinek
tarkójára a pisztolyát, és el is húzza a ravaszt, ha a szerencsétlen
áldozat nem hajlandó beszélni. Ennek az embernek a gyilkolás éppen úgy
mindennapi tevékenység, mint például az evés vagy az ivás, legföljebb
azzal a különbséggel, hogy az evés és ivás mégiscsak fontosabb. Losano
érzelmi világáról az ezredes semmit sem tudott, de az is lehetséges,
hogy a hadnagy ilyesmivel nem is rendelkezett.
  Losano azelôtt Panamában szolgált, s ott tanulta ki a gerillaháború
taktikáját. Kiképzôi Fidel Castro-ellenes kubai, haiti és guatemalai
tisztek voltak. Ezek viszont magasrangú észak-amerikai parancsnokság
alatt álltak. A lecke lényege így hangzott: ölsz, vagy téged ölnek meg.
A gyilkolás tehát nem más, mint az önvédelem egyik fajtája. És a
leckébôl Losano semmit sem felejtett el. Kemény, könyörtelen gyilkos
volt, aki kevés szót veszteget, aki éles szemével úgy átlát az
ellenségen, mint a levegôn.
  Kopogtak.
  -- Losano hadnagy. Parancsára ezredes úr.
  Zambrano ezredes hagyta, hogy néhány pillanatig még vigyázzban
álljon, és végignézett rajta. Losano karcsú volt és magas növésű.
Négyszögletes válla, keskeny csípôje atlétára emlékeztetett. Szája
kicsi, ajkai keskenyek, szemöldöke sűrű, homloka majdnem teljesen
lapos. Fekete, hullámos haja közvetlenül szemöldöke fölött kezdôdött.
Szemei hideg és bizalmatlan figyelôállások.
  -- Mit tud Rodriguez Tobarról, hadnagy? -- kezdte Zambrano a
beszélgetést. -- De elôször is üljön le, és helyezze magát kényelembe.
Parancsol cigarettát?
  Losano köszönettel hárította el a kínálást.
  -- Rodriguez Tobar? Ezerszer jobban ért a gerillaháborúhoz, mint mi
mindannyian.
  -- Ismeri az élettörténetét?
  -- Természetesen, ezredes úr. Feleségét és leányát megerôszakolták, a
fiát agyonlôtték. Mindezt elôdeim művelték, azok az átkozott hülyék.
  -- Miért hülyék?
  -- Mert Rodriguez Tobart késôbb még talán megnyerhettük volna a
magunk számára. De ezredes úr, egy fickó, akit kikötnek, és közben
végig kell néznie, hogyan erôszakolják meg a feleségét és a lányát, az
már soha életében nem hagyja magát megvesztegetni. Isten tudja, hány
halott katonát köszönhetünk az utóbbi években ezeknek az átkozott
kéjenceknek. Ha még valamelyik campesino lányát erôszakolták volna meg,
de Rodriguez Tobarét! Ilyent csak az tesz, akinek egy csöpp esze sincs.
  Zambrano ezredes szótlanul szemlélte az elôtte ülô katonatisztet. Ha
kegyetlen is, de ahogy beszél, az mindenesetre egészséges
gondolkozásról tesz tanúságot. Irgalmatlan? Ez az irgalmatlanság csak
hasznára válhat, ha a körülmények kikényszerítik belôle. Ha kinevezném
a talmaci század parancsnokának, alaposan ráncba szedné katonáit, a
campesinók pedig rettegnének tôle. Legalább megtudnák egy kicsit, hogy
fölöttük is van valaki, és ez nagyon kell, mert Rodriguez Tobar
kilométerrôl kilométerre szélesíti fennhatóságát annak ellenére, hogy a
hadsereg a legkorszerűbb fegyverekkel harcol a gerillák ellen.
  -- Elhatároztam, hogy kinevezem századparancsnoknak Talmacban. Teljes
cselekvési szabadságot kap.
  Losano hadnagy arckifejezése semmit sem változott. Legföljebb annyit,
hogy ajkait még szorosabban összeszorította.
  -- Arról a területrôl van szó, amelyen Don Henrico kávéültetvényei
vannak?
  Zambrano ezredes bólintott.
  -- Igen, de figyeljen jól rám. Talmac körül az utóbbi hetekben kisebb
gerilla egységek jelentek meg, melyeket Don Henrico szerint a falubeli
campesinók közül is többen támogatnak. A fickók napközben az
ültetvényeken dolgoznak, éjjel pedig a gerillák oldalán harcolnak.
Tudja, a régi nóta... Az ön feladata az lenne, hogy ennek a
tarthatatlan állapotnak egyszer s mindenkorra véget vessen. A cél
érdekében minden olyan eszközt bevethet, amit csak alkalmasnak talál.
Nem fogom önt ellenôrizni, még ha meggondolatlanságot követ is el, mint
a legutóbbi esetben. De azért arra kérem, óvakodjék a túlzásoktól. Ért
engem?
  Zambrano ezredes elhallgatott. Ismét fürkészni kezdte a hadnagyot.
Azon törte a fejét, milyen kegyetlen hóhér rejtôzködhet e mögött az arc
mögött. Nemrégiben elfogott néhány campesinót, mert a kunyhójukban
fegyvereket talált. Amikor ki akarta szedni belôlük, hogy honnan
származnak a puskák, a campesinók csak hallgattak. Erre az asszonyokat
és a gyerekeket -- szám szerint tizet -- beterelte egy kunyhóba, és
rájuk irányította a gépfegyvert.
  Amikor a férfiak megpróbáltak ellenkezni, minden habozás nélkül, a
legnagyobb hidegvérrel átmetszette a torkukat. Zambrano feltette
magában a kérdést, vajon szabad-e egy ilyen ember kezébe hatalmat adni.
De aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy ez most államérdekbôl
történik. Losano Conciencia egyik legképzettebb gerilla szakemberének
számít, s eddigi bevetéseivel máris öt bandát sikerült ártalmatlanná
tenni. Azonkívül a gerillák se valami jámbor lelkületű honpolgárok. Az
ezredes megborzongott arra a gondolatra, hogy egyszer ô is a kezük közé
kerülhet.
  -- Értettem, ezredes úr.
  -- Nézze Losano, nem akarom, hogy a sajtó szüntelenül velünk kürtölje
tele a közvéleményt. Ha bármit eszel ki Talmacban, engem hagyjon ki a
játékból. És Don Henricót is. Érti, hogyan gondolom? Ez az utóbbi eset
a karrierjébe került volna, ha én nem vesztegetek meg legalább öt hamis
tanút a maga érdekében. És áldja a szerencsét, hogy John és Well akkor
még nem volt itt nálunk. Nem szeretném, ha ilyen még egyszer
elôfordulna. Megértette?
  Losano bólintott.
  -- Megértettem, ezredes úr. Semmi rosszat nem fog hallani rólam. De
akkor arra kérem, nevezzen meg nekem egy másik módszert, amellyel ezt a
csôcseléket szólásra lehet bírni. Csak a megfélemlítés használ, mert ha
úgy lépek föl, mint egy falusi plébános, akkor senki sem fog megijedni
tôlem.
  Igen, gondolta magában Zambrano, ebben igaza van. Ha egyszer valakit
gyilkolásra neveltünk, nem lehet tôle rossz néven venni, hogy aztán
valóban gyilkol is. Ha az emberekbôl állatokat formáltunk, nem lehet
tôlük elvárni, hogy emberként viselkedjenek. És ha valakinek ráadásul
még azt is a fejébe vertük, hogy a gerilla nem ember, hanem csirkefogó
gazember, és többszörös gyilkos, akkor annak is fogja tartani, és úgy
is bánik vele. De végül is talán még ez a szerencsénk, különben Tobar
és társai még több embert küldtek volna másvilágra.
  -- Rendben van. Helyezze századát menetkész állapotba, és holnap
reggel induljon. Ha megérkezik, jelentkezzék Don Henricónál, és
beszélje meg vele a teendôket. A támaszpontot a falu legalkalmasabb
részén rendezze be. Két ôrt állítson a falu bejáratához, egyet pedig a
kivezetô úthoz. Gondoskodjék saját maga számára is a legjobb
fegyverekrôl. Próbáljon besúgókat szervezni. Ehhez elegendô pénzt kap
tôlem. És még egy. Bár én nem merem határozottan állítani, de erôs a
gyanúm, hogy ön ott Talmacban nem lesz túl messze Tobar
fôhadiszállásától. És ha netán kézre kerítené, semmiképpen ne ölje meg.
Élve kell ôt elôállítanom, különben a titkosszolgálat nagyon le fog
gorombítani. Megértett engem, Losano?
  A hadnagy biccentett.
  -- Van még további utasítása, ezredes úr?
  Zambrano megrázta a fejét.
  -- Gondoskodjék, hogy minden rendben menjen, és legyen nagyon
körültekintô. Hasta la vista! És igen... Nézzen be Well hadnagyhoz, az
észak-amerikai gerillaszakértôhöz, és kérje meg, jöjjön be hozzám.

  A hórihorgas észak-amerikai John Well Texasból származott, és úgy
beszélte a spanyolt, mintha anyanyelve lenne. Különben minden
tekintetben az ellenkezôje volt Losanónak, bár a kiképzést ô is
Southern Commandben kapta, és logikája sem sokban különbözött
Losanóétól. Technikai felkészültsége alaposabb volt, de hiányzott
belôle Losano kegyetlensége. Egyébként jól megértették egymást. De
kivel ne boldogulna John Well? Hiszen maga a lefegyverzô nyíltszívűség,
s az élet nem jelentett számára mást, mint kalandot. A gerillák iránti
gyűlölet, amellyel Losanót valószínűleg már gyermekkorában beoltották,
belôle hiányzott. Ezért látta a helyzetet mindig józanabbul, és nem
engedte magát elragadtatni az érzelmektôl. Számára a gerilla egyszerűen
csak ellenség, akit katonai eszközökkel kell megsemmisíteni. A
hegyekben zajló harcokról is másképp vélekedett, mint Losano. Well
szerint az ellenfél alaposan kiképzett harcosokból áll, akik kitűnôen
céloznak. Neki tehát az a dolga, hogy Conciencia katonáit még jobban
kiképezze, s mielôbb utolérjék a gerillák teljesítményét. Számára az
ellenség nem volt se marxista, se liberális, hanem csak fegyveres
ember, aki ha elôbb lô, menthetetlenül átküld bennünket a másvilágra.
Következésképpen nekünk kell elôbb lônünk.
  John Well nem is tisztelgett, amikor belépett, hanem mindjárt helyet
foglalt. Ez is a két katona jó kapcsolatáról tanúskodott.
  -- Nem sikerült a csel, hogy Tobar gerilláival tesszük el láb alól de
la Cruzt -- kezdte Zambrano. Ehelyett ô lövette agyon Tobar öt emberét.
Öttel tehát kevesebben vannak anélkül, hogy a kisujjunkat mozdítottuk
volna.
  John Well sóhajtott egyet.
  -- Tobar embereinek holttestét viszont sehol sem találták meg, és a
mi emberünk is nyomtalanul eltűnt. Hogy ôszinte legyek, ezredes, semmit
se hiszek el abból, amit a kocsmáros fecsegett.
  -- Mit jelentsen ez?
  Zambranónak melege lett, pedig az elektromos szellôztetô készülék
propellerje a feje fölött zümmögött.
  -- Véleményem szerint Guillermo de la Cruz megint túljárt az
eszünkön.
  -- Hogyan?
  -- Megpróbálom rekonstruálni az eseményeket. A dolgok túl szorosan
illeszkednek egymásba. Ha de la Cruz valóban agyonlövette volna öt
hívatlan vendégét, akkor azt senkivel se tudatná. Hiszen ezzel csak
saját magának ártana.
  -- Azt akarja ezzel mondani, hogy a mi emberünk nem fogta be a
száját?
  John Well bólintott.
  -- Igen, és azt hiszem, azóta már alulról szagolja az ibolyát. Az
árulóknak nem kegyelmeznek a gerillák. De hiszen ezt ön éppen olyan jól
tudja, mint én.
  Most Zambrano ezredes volt, aki mélyet sóhajtott.
  -- Néha már azt hiszem, hogy csak pocsékolom itt az életem. Vannak
pillanatok, amikor komolyan fölmerül bennem, van-e értelme az egésznek.
  Well hadnagy kérdô pillantást vetett rá.
  -- Miért ne lenne? Ön a törvényes hatalom képviselôje. Ha nem lenne
itt, még szörnyűbb terror uralkodnék.
  Zambrano az észak-amerikaira pillantott. Aztán nyugodt hangon csupán
ennyit kérdezett: -- Mondja, John, szereti maga ezt az országot?
  Látszott, hogy a kérdés zavarba hozta a hadnagyot.
  -- Miért kérdezi ezt?
  -- Mert azon gondolkodom, miért is van maga tulajdonképpen nálunk.
Csupán azért, hogy ne veszítsék el concienciai birtokaikat? Vagy azért,
mert talán a maguk hatalmas országa is fél a gerilláktól?
  John Well mosolyogva vont vállat.
  -- Hogy mit akar az én országom, az a magas politikára tartozik. És
ha van valami, amivel én nem foglalkozom, akkor az épp a politika. Én
katona vagyok, és ha parancsot kapok, harcolok. S éppen a Southern
Commandhoz helyeztek. Ez ellen sincs semmi kifogásom, én mindig ott
harcolok, ahova feletteseim küldenek. Ez a sorsa a hivatásos katonának,
ezredes.
  -- Nem érez semmiféle gyűlöletet?
  Well hadnagy meglepetten fogadta a kérdést.
  -- Kit és miért gyűlölnék, ezredes? Aki gyűlöletbôl harcol, azt ma
vagy holnap agyonlövik. A taktikai harcmodor józan észt kíván, amit a
gyűlölet csak hátrányosan befolyásolhat.
  -- És egyéb érzelmek? Szeretet...?
  -- Hát szép asszonyok itt is akadnak, ezredes.
  Zambrano türelmetlenül félbeszakította.
  -- A szeretetnek nem erre a fajtájára gondolok most.
  Well cigarettára gyújtott és elgondolkodott. Nem csak gerillaszakértô
volt, hanem a CIA-nak, az amerikai titkosszolgálatnak is a tagja. Ezért
ismeri jól a számokat. Pályája folyamán voltak pillanatok, mint például
Vietnamban, amikor gyakran már elôre tudta, hogy a következô ütközetben
három-négyszász katona pusztul el. Ezekrôl a veszteségekrôl késôbb
természetesen a világ közvéleménye tudomást szerzett. De vajon megtudja-
e a világ, hogy az utóbbi négy esztendô legelkeseredettebb
polgárháborúja mintegy négyszázezer ember életébe került?
  Anélkül, hogy válaszolt volna Zambrano kérdésére, az ezredes felé
fordult.
  -- Igaz, hogy Losanót nevezte ki a talmaci század élére? Az imént
mondták odakint.
  Az ezredes bólintott.
  -- Igen, ôt neveztem ki.
  Well hadnagy az íróasztal mögött ülô férfira nézett. Szerette az
ezredest. Rátermett parancsnok volt és ügyes stratéga. Termetre
magasabb, mint a többi concienciai. Well negyven évesre becsülte, bár
ôszülô haja idôsebbnek mutatta. Felesége és öt gyermeke, akiket minden
két hétben meglátogatott, Cielóban élt.
  --Okos dolog volt ez?
  A kérdésben volt egy árnyalat, amelyre Zambranónak föl kellett
figyelnie.
  -- Hogy érti, John?
  -- Pontosan úgy, ahogy mondom. Okos dolog volt-e Losano kezébe adni a
talmaci század parancsnoki tisztét?
  Zambrano arca elborult. Tekintete szigorúvá változott, ajkait
összeszorította.
  -- Remélem, hadnagy, nem akar beleavatkozni a dolgaimba?
  John Well arca meg se rezzent.
  -- Szeretném emlékeztetni, ezredes, hogy az Egyesült Államok
fegyvereket szállít önöknek. És a szállítmányok jelentôs részét ki sem
kell fizetniük.
  -- Ez az elnök dolga, nekem semmi közöm hozzá. Ha pedig magának
valami nem tetszik döntéseimben, forduljon panasszal ôhozzá. Itt én
vagyok az úr. Itt Concienciáról van szó, nem pedig holmi
jenkiháborúról. Remélem, elég értelmesen fejeztem ki magamat.
  John Well fölkelt a helyérôl. Esetlenül indult az ajtó felé, de
közvetlenül elôtte még egyszer visszafordult.
  -- Ha vadakat szabadít rá vadakra, abból csak baj származik, ezredes.
Csupán erre szerettem volna felhívni szíves figyelmét, semmi másra.
Intézkedésérôl pedig jelentést kell küldenem a CIA-nak. Sajnálom, hogy
nem értettük meg egymást.
  Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és sarkával eltaposta a
cigarettavéget.
  -- Maga engem gyűlöletrôl meg szeretetrôl faggatott. Jobb lett volna,
ezredes, ha ezeket kihagyja a játékból. Egy ilyen háborút gyűlölet és
szeretet nélkül kell végigküzdeni, különben túl nehéz lesz a
hátizsákunk, és abból csak az ellenség profitál. Minden jót, ezredes!
  Zambrano ezredes fölemelkedett az asztaltól.
  -- John!
  -- Igen, ezredes.
  -- Azt kérdeztem az elôbb, szereti-e ezt az országot, és maga még nem
válaszolt rá.
   John Well vállat vont.
  -- Concienciában a legnagyobb baj az, hogy senki sem tudja elviselni
az igazságot. De ha ön feltétlenül hallani kívánja, ám legyen. Tudom,
hogy én itt csak idegen vagyok, átkozott jenki, meg egyebek. Mi nem
vagyunk szívesen látott vendégek sem a felsô körökben, sem az alsó
rétegekben. Az utóbbiak legalább becsületesek, és nyíltan
kizsákmányolóknak, vérszopóknak és kapitalistáknak hívnak bennünket. A
felsôbb körök ugyanígy vélekednek rólunk, pedig ôk rá vannak szorulva a
dollárjainkra. Hát lehet egy olyan országot szeretni, ezredes, ahol az
embert a pokolba kívánják? Erre legföljebb csak a gerillák képesek.
Viszontlátásra, ezredes.
  Nyugodtan becsukta az ajtót, magára hagyva Zambranót. Az ezredes
magához húzta felesége és gyermekei fényképét, s arra gondolt, hogy
mégiscsak van értelme annak, amiért harcol: a gyermekeiért, akik a
kommunizmus alatt elveszítenék szabadságukat, azt a szabadságot,
amelyet Simon Bolivar vívott ki számukra. Bármeddig él, folytatni fogja
a küzdelmet, és mindent elkövet, hogy megsemmisítse azokat, akik
keresztülhúzzák számításait, elsôsorban a gerillákat. Elégedetten
illesztette vissza a fényképeket az ezüstkeretbe, s tovább dolgozott a
jelentésen, amelyhez még Don Henrico látogatása elôtt fogott hozzá.

  Amikor Losano hadnagy százada megérkezett Talmacba, a campesinókban
meghűlt a vér az állig fölfegyverzett zöld egyenruhás katonák láttán.
  Losano körülnézett. A falut a hegyoldalra építették, és meglehetôsen
barátságos képet nyújtott, akár a legtöbb település a hegyekben. A
kunyhók elôtt a fához kötve alacsony, szürke szamarak várakoztak
türelmesen a rekkenô hôségben. A fôtéren Simon Bolivar lovasszobra. A
templom oly rikító kékre meszelve, hogy szinte bántja az ember szemét.
Az üzlettel egybekötött vendéglôt Santa Catalinának hívják. A házak
szorosan egymáshoz toldva sorakoznak egy kövezetlen utcában. A kutyák
csaholni kezdtek, a gyerekek pedig a dzsipek után szaladtak. A fôtéren
Don Henrico várakozott testôreivel, hogy a katonákat üdvözölje.
  Losano leugrott a dzsiprôl, megtapogatta a pisztolyát, majd
végignézett a csizmáján, és katonásan tisztelgett. Nem lehetett
pontosan megállapítani, Don Henrico vagy Simon Bolivar elôtt.
  -- Hozta Isten Talmacban, hadnagy -- köszöntötte Don Henrico,
miközben kíváncsian méregette az elôtte álló férfit. Amit látott, az
megnyugtatta, bár be kellett vallania, lúdbôrös lett a háta, amikor
fölfedezte a hadnagy szemében felvillanó hideg kegyetlenséget.
  -- A túloldali házat már kiürítették. Két szobát magának, egyet az
ôrmesternek. Lesz hely a fegyvereknek, meg egy tágas helyiség a
legénység számára. Két kisebb ház van a falu végén az ôrôk részére.
Azonkívül gondoskodtam asszonyokról, akik fôzni fognak.
  Losano tagadólag rázta a fejét.
  -- Asszonyok nem kellenek. Ha embereimnek nôre lesz szükségük, majd
keresnek maguknak a faluban. Az asszonyok csak pletykálnak, és arra
semmi szükség.
  -- Jó, akkor megüzenem, hogy ne jöjjenek. Gondolom, hoztak magukkal
saját szakácsot.
  -- Természetesen. Önállóknak kell lennünk. Ha ebbe a faluba
befészkelték magukat az árulók, akkor nekem abból kell kiindulnom, hogy
senkiben se lehet megbízni.
  Szótlanul vonultak be a házba, és mindent szemügyre vettek.
  -- Alfredo ôrmester!
  -- Igenis, hadnagy úr.
  -- A bal oldali szoba a magáé, a jobb oldali az enyém. Gondoskodjék,
hogy a szállást mielôbb berendezzék. Nekem addig Don Henricóval van
megbeszélni valóm.
  Bementek a casa grandéba, és amikor már kényelmesen ültek a belsô
udvaron, Losano megkérdezte:
  -- Milyen a helyzet Don Henrico?
  A földbirtokos arcán sötét árnyék vonult végig.
  -- Mindig rosszabb, s hogy ôszinte legyek, egy csepp nyugtunk sincs
már. Pontos értesüléseim vannak, mi történt egy csomó nagybirtokossal
az utóbbi idôben. Elrabolták, megölték ôket a legszigorúbb katonai
ôrizet és minden elôvigyázatosság ellenére. Lányaimat és nejemet már
Cielóba küldtem, de magam nem szándékozom elutazni. Testôreim
megbízhatók. Éjjel nappal vigyáznak. De hosszabb ideig nehéz így élni.
Nagyon örülök, hogy önök végre megérkeztek.
  -- És a munkásai?
  Don Henrico tekintete fagyossá, elutasítóvá vált.
  -- A munkásaim? Azokban soha életemben nem bíztam. Buták, lusta
dögök, és ha isznak, veszélyesek. Néha már azon töprengek, nem állatok-
e inkább, mint emberek.
  Losano hadnagy szája mosolyra húzódott.
  -- Nem rendelt még el házkutatásokat?
  -- Nem, mert ez még nyomasztóbbá tenné a légkört.
  Felállt, s egy üveg borral meg két pohárral tért vissza. Miközben
töltött, Losanóra pillantott, és a két férfi már értette egymást.
  -- Itt most ön lesz a parancsnok, hadnagy, és intézkedéseit saját
magának kell foganatosítania. Ha egyszer jó keményen elkapja ezeket a
disznókat, de olyan keményen, hogy többé meg ne mukkanhassanak, akkor
én semmit se láttam. Éppen ideje, hogy Talmacban egy határozott ember
lépjen fel. No, egészségére! Igyunk az ön parancsnoki kinevezésére.
  Losano egy hajtásra kihúzta poharát, s csak azután kérdezett.
  -- Kivel kezdjem?
  Don Henrico rögtön megértette.
  -- Kutassa át Jorge és Pablo kunyhóját. Mindenki tudja, hol laknak.
  -- Gondolja, hogy...
  Az ültetvényes újra teletöltötte a hadnagy poharát.
  -- Nem gondolok semmit, de annyit tudok, hogy ennek a kettônek ész
van a fejében. Ha ezeket elintézi, a többi hamar beadja a derekát. Ön,
hadnagy, még nem ismeri egészen ezt a vidéket. Itt nem emberek laknak.
Ezek inkább két lábon járó állatok, akik véletlenül beszélni is tudnak.
Azonkívül isznak, mint a gödény, és kurválkodnak, közbe-közbe pedig jól
elverik egymást. Sokszor azt kérdem, hogyan bírom ki ilyen sokáig
civilizált ember létemre ezek között az elállatiasodott páriák között.
No, de ami engem illet, engem nem kell sajnálnia.
  -- Komolyan mondja, Don Henrico?
  Rövid csend lett.
  A földbirtokos úgy nézett vendégére, mintha kételkednék józan
eszében.
  -- Hogy érti azt, hogy ,,komolyan''?
  -- Úgy, ahogy mondtam.
  Don Henrico kortyantott egyet a borból, megnyalta a szája szélét és
vállat vont.
  -- Látta már, milyen körülmények között laknak? Hogy mekkora
piszokban henteregnek? Hogy hány gyerekük van? Számolja egyszer össze,
mennyi megy alkoholra a bérükbôl. Ha többet fizetnék nekik, még többet
vedelnének... Ráadásul a legtöbben abban a szent meggyôzôdésben élnek,
hogy sorsukat a gerillák fogják megváltani.
  -- Abban maradunk tehát, Don Henrico, hogy ön minden intézkedésemmel
egyetért.
  Don Henrico bólintott.
  -- Pontosan. És maradjunk abban, hogy én magának szabad kezet adok
ebben az Isten háta mögötti fészekben. Higgye el, az egyetlen, amit
ezek még tisztelnek, az a korbács. Számomra ezek még a rabszolgáknál is
kevesebbet jelentenek. Mert azok legalább dolgoznak. De az én
napszámosaim azt se tudják, mit jelent a munka. Ha nem lennének
felügyelôim, akkor ezeken az ültetvényeken egy kapavágást se tennének.
  -- Tehát Jorge és Pablo -- ismételte Losano, miközben fölkelt. Biztos
nem gondolnak arra, hogy máris munkához látunk. A viszontlátásra Don
Henrico. Tehát abban maradunk, hogy nem látja, amit én csinálok. A
talmaci parasztok még ma meg fogják kapni tôlünk az elsô leckét.

  Jorge és Pablo barátok voltak. A fô utcán laktak egy kalyibában.
Abban rejtegették a fegyvereket is. A gerillákkal már évek óta
összeköttetésben álltak; híreik fölbecsülhetetlen szolgálatot tettek
Tobarnak és embereinek.
  Az év folyamán mintegy húsz campesino csatlakozott hozzájuk. Könnyű
dolguk volt, hiszen Don Henrico testôrei éjszaka sohasem mutatkoztak a
falu utcáin, nehogy a casa grande ôrizetlenül maradjon. Ilyenkor a
campesinók egyenként eltűntek néhány napra a hegyekben, és távollétük
alatt egy másik faluban vettek részt a támadásokban. A gerilláknak
rendszeresen szállítottak élelmiszert is, amiért mindig szép pénzt
kaptak.
  Kettôjük közül Jorge volt a hallgatagabb, Pablo az elszántabb. A
fegyverek a padlózat alá voltak eldugva, egy nagyobb doboz élelmiszert
pedig a kertben ástak el. Amikor Losano százados bevonult a faluba,
mindketten döbbenten meredtek az állig felfegyverzett katonákra, és
csak akkor mozdultak meg és baktattak haza, amikor a katonák beérkeztek
szálláshelyükre.
  -- Madre de Dios! Gyorsan körül kell néznünk, hogy hova tüntessük el
a fegyvereket -- szólt Jorge, akinek már a keze is reszketett.
  Pablo barna, indiános, arca elkomorodott.
  -- Ma még nem jönnek, de én nem bízom Don Henricóban. Ki tudja, mit
forgat a fejében. Láttad annak a hadnagynak a pofáját?
  Jorge egy ládára ült és cigarettázott.
  -- Láttam. Született gyilkos. Eleget találkoztam már ezzel a
fajtával.
  Elhallgattak. Érezték, hogy a katonákkal együtt a félelem is
beköltözött a faluba. A többi kunyhóban is így gubbasztanak az emberek,
mint ôk, szótlanul meredve a nyomorúságos göncökre, a mocsokra, életük
sovány örökségére.
  -- Vedd föl a kapcsolatot a gerillákkal -- mondta Pablo halkan,
mintha csak magának beszélne.
  -- Most mindjárt? Szűzanyám! És te?
  -- Én majd csak kiverekedem magam valahogy. Velem ne törôdj. Nekem
már nem egyszer volt dolgom effélékkel. De ma úgyse jönnek.
  -- És ha tévedsz?
  Pablo mélyet lélegzett.
  -- Ha tévedek, akkor bármely pillanatban itt lehetnek, és egy helyett
mindkettônket elkapnak. Éppen azért indulj, amilyen gyorsan csak tudsz!
  Jorge útnak indult. Külsôleg semmiben sem különbözött a többi
falubeli férfitól. Éppen olyan rongyos volt, elsô pillantásra
ugyanolyan szikkadt, napbarnított arcú. Oldalán az elmaradhatatlan
dzsungelkés, fején sombreró, vállára vetve a ruana. Végigment a falun,
majd befordult egy ösvényen, amely a hegyekbe vezetett, és néhány perc
múlva teljesen eltűnt szem elôl.
  Miért nem jött velem Pablo -- tűnôdött. Hisz nem kellett volna otthon
maradnia. De ô mindig önfejű. Amit egyszer a fejébe vesz, azt senki sem
tudja kiverni belôle. Még én sem. Talán ezért nevezték ki
parancsnoknak. Tudja, mit akar, de hallgat, mint a sír. Még ha fogságba
esik, akkor se szednek ki belôle semmit, akárhogy kínozzák. Egyszer már
megpróbálták. De kemény, akár a beton.
  Miközben így töprengett, gyorsan haladt elôre a kanyargós gyalogúton,
amely Rodriguez Tobar gerilláinak szálláshelyére vezetett. A nap még
magasról szórta sugarait az erdei útra, amely helyenként olyan kemény
volt, mint a gránit.
  Nemsokára érezte, hogy apró patakokban csordogál a verejték nyakáról
a mellére, de ezzel most nem törôdött. Már nagyon sokszor megjárta ezt
a meredek gyalogutat, és a hír, amit most át kell adnia, nagyon fontos.
A katonák holnap talán már kiküldik elôôrseiket a hegyekbe, s erre
figyelmeztetni kell a gerillákat.

  Két órával késôbb, mielôtt még Jorge elérte a gerillákat, Losano
katonái Alfredo ôrmester irányításával átkutatták Pablo kalyibáját.
Olyan meglepetésszerűen érkeztek, hogy menekülésre gondolni sem
lehetett. Pablo a falhoz támaszkodva közömbösen nézte, amint a katonák
kiszórják a szegényes bútorzatot, aztán a padlót feltépve rábukkannak
az elrejtett fegyverekre meg a lôszerre.
  -- Négy puska! Minek kell ez neked, te áruló kutya?
  Még meg sem szólalhatott, máris lesújtott rá Losano lovaglóostora.
  -- Beszélj!
  Losano arcán piros karikák rajzolódtak ki annak jeléül, hogy
fellobbant benne az indulat. Alfredo ôrmester ismerte már ezt nála.
Rideg, könyörtelen düh volt, ahogy a kígyó mar bele méregfogával az
emberi húsba.
  -- Ôrmester, jöjjön ide!
  Alfredo egykedvűen nézett a campesinóra. Ô maga egyáltalán semmiféle
indulatot nem érzett. Amit most tesz, mindennapi munkájához tartozik,
katonaéletének egyik tevékenységi formája. Ilyennek is lennie kell. Ezt
is elôírják. Ez is parancs. Se több, se kevesebb. Lelkiismerete az
efféle foglalatosságok után sohasem berzenkedett, s közismert volt,
hogy senki sem tudott olyan nyugodtan aludni, mint a karakán, belevaló
Alfredo ôrmester.
  -- Beszélj, ember! -- mondta halkan. -- Vagy talán még nem fogtad
föl, hogy a kezünkbe kerültél? Addig fogunk kínozni, amíg ki nem nyitod
a szádad. Ezt elhiheted nekem.
  -- Csak vadászatra használom, excellenciás uram.
  Iszonyú ordítás tört elô torkából, amint a korbácsütés feltépte a
jobb arcát. A friss sebbôl kibuggyanó vér csöpögni kezdett piszkos
ingére.
  -- Persze, embervadászatra, te ronda kutya! Mondd meg az igazat, mert
azonnal felhasítalak a torkodig.
  Pablo hallgatott. De mit is mondhatna. Ha vall, ez azt jelenti, hogy
együttműködik a gerillákkal, s akkor lelövik ,,menekülés közben'',
ahogy ezek a zöldruhás bitangok híresztelni szokták. Ha tagad, akkor is
továbbkínozzák. Ha pedig árulást követ el, a gerillák elôbb-utóbb
utolérik, s megkapja tôlük az árulóknak és gyáváknak kijáró golyót a
fejébe.
  -- Vetkôztessétek le! -- parancsolta Losano hadnagy.
  Alfredo ôrmester egyetlen mozdulattal rántotta le az inget a sovány
testrôl, és elvágta a zsinórt, amely a nadrágot tartotta. A nadrág a
földre hullott, s a lesoványodott campesino meztelen állt hóhérai
elôtt.
  -- Nevezd meg a gerilla barátaidat!
  -- Nem ismerek egyetlen gerillát sem, excellenciás uram.
  Néma csend lett a szobában. Kintrôl kutyaugatás hallatszott, meg a
katonák nehéz léptei, amint a fegyvereket és a szalmazsákokat cipelték
be a házba. A nap még csaknem fehéren izzott, az égbolt a tikkasztó
szárazságtól porfelhôben úszott a falu felett. Pablo érezte, hogy
valami különös nyugalom szállja meg. Ez tehát a vég. A halál magas,
karcsú, világos szemű, zöld egyenruhás katonatiszt alakjában jött
elébe, kezében korbáccsal, mely villámként csapkod a bôrén. Különös,
hogy nem érez fájdalmat. Bensôleg talán már évek óta készült erre az
órára, s most mindez nem más, mint megismétlôdése a hosszú órákig tartó
ébrenlétnek, amikor elgondolkozott jövendô sorsa felett, hogy mi vár rá
majd akkor, ha egyszer a kezükbe kerül. S íme, egy hadnagy meg egy
ôrmester úgy néznek rá, mintha valami tetű lenne, nem pedig ember. Így
ér hát véget egy emberélet, gondolta magában Pablo, és valahol a lelke
mélyén csendes iróniát érzett. Mindannyiunknak meg kell halnunk.
Egyikünk szívrohamban, másikunk a hiányos táplálkozás miatt, ismét más
leprában, rákban vagy vérbajban pusztul el, én pedig egy kihallgatás
alkalmával...
  Losano vállat vont és elmosolyodott.
  -- Ôrmester! Vigye ki, és kötözze oda jó erôsen egy fához. Mindjárt
jövök.

  A falu perceken belül megtudta, hogy Pablót elfogták. A hír oly
gyorsan terjedt, hogy az emberek önkéntelenül is azon töprengtek,
hogyan fordulhatott ez elô. Azt rebesgették, hogy kunyhójában
gerilláktól származó fegyvereket találtak. A tér, ahol a férfiak a
szabadsághôs Simon Bolivar szobrának árnyékában ácsorogni szoktak,
pillanatok alatt elnéptelenedett. A nap hevesen tűzött a karcsú
templomtoronyra. Még a kutyák is eliszkoltak, farkukat szorosan a lábuk
közé húzva. Itt-ott egy-egy férfi ugratott elô lován, majd eltűnt a
sűrű erdôben. Az asszonyok aggódó pillantást vetettek férjük után. A
katonák nagy csörtetve átkutattak néhány házat, de miután semmit sem
találtak, inkább leültek szórakozni a lányokkal.
  Pablót mindenki ismerte Talmacban, mint ahogy Pablo is ismert
mindenkit. A falusiak szerint valamikor tanult is, ami nagy szó
Talmacban, ahol a lakosság hetven százaléka analfabéta. Pablo gyakran
fogalmazta meg a falubeliek leveleit, kérvényeit, ô vezette a boltos
üzleti könyveit is. Így anélkül, hogy meghatározott tisztsége lett
volna, bizonyos tekintélyre tett szert, akárcsak Jorge barátja, akirôl
tudni vélték, hogy idegen nyelven is ért. Don Henricót természetesen
mindketten szívbôl gyűlölték, s ôk voltak azok, akik a falubelieknek
elôször magyarázták el, milyen nyomorúságosan kevés bért kapnak azért a
munkáért, amit a kávéültetvényeken végeznek. Az ültetvényest egyébként
mindenki gyűlölte, de ezt kimondani senki se merte, legkevésbé a
nyilvánosság elôtt. Ha pedig megjelent, levették elôtte
szalmakalapjukat, mélyen meghajoltak, és még barátságosnak is találták,
amikor egészségük felôl érdeklôdött. Talán túl sok nyugtalanságot
hozott Pablo a faluba, de ki tudná azt megmondani. Az élet elvégre
mindig ilyen volt itt. Egyik keserves nap múlott a másik után. Jól
tudták mindannyian, hogy mennyi a fizetésük. Azt is tudták, mennyit
keresnek egy év alatt összesen. Mégis megitták a maguk pálinkáját, és
egyéb nem történt. A hegyek mindig feketék, kékek vagy violaszínben
játszók; az ég halványkéken ragyog, vagy vad felhôk vonulnak rajta
végig. A gyerekek megmaradnak vagy elpusztulnak. Mindezek fölött pedig
ott a mindenható Úristen, aki dönt életük s haláluk felett, aki elôtt
fejet kell hajtani, mert ha nem, akkor elôbb vagy utóbb, de feltétlenül
büntetés következik. Egész életük csupa szenvedésbôl és gondból állt.
De errôl tulajdonképpen maguk se szereztek tudomást. A nyomor és a
szenvedés, az egész életen át tartó éhezés számukra olyan magától
értetôdô jelenség, ami elôl úgysem lehet elmenekülni. És megtanultak
még mosolyogni is hozzá. Persze voltak dolgok, amelyek eleve nem
létezhettek számukra, melyek oly messzirôl derengtek feléjük, akár a
paradicsom. Ezeket a különleges javakat az Úristen csak a földesúrnak
ajándékozta oda, aki, ha kedve tartja, körülkocsikázik autójával,
lovakat tart, cselédeket bérel, akik kiszolgálják, campesinókat fogad,
akik robotolnak neki. Néha már szinte jóságosnak tartották, hiszen
kedves is tudott lenni. Persze olykor szigorúnak kell mutatkoznia, ez
csak természetes. De ezt nemigen vették rossz néven tôle. Szemükben a
földesúr éppúgy a külön világ rendjéhez tartozott, akár a gyerekek,
akik egymás után születtek, és kerültek a temetô földjébe. Ez az Isten
akarata. Ô uralkodik mindenek fölött, és az ô akarata törvény. Aki ez
ellen lázadozik, csakhamar megjárja. S aki megszegi a törvényt,
viselheti a következményeket.
  Így ment ez hosszú évtizedekig. De honnan tudhatták volna, hogy a
házba folyóvizet, villanyt lehet bevezetni, vécét is lehet építeni?
Hiszen ilyet sohasem láttak. Honnan tudhatták volna, hogy iskolának is
kellene lennie a faluban? Van ugyan egy, de a kormány oktatási
programja ellenére már hosszú évek óta üresen áll. De hát mi ez a
Talmac tulajdonképpen? A falu kizárólag Don Henrico kegyelmébôl áll
fenn. És ha ô egyszer abbahagyja a kávétermesztést, a faluban egy
csapásra mindenki munkanélkülivé válik. Mi lesz akkor velük? Hálásak
voltak hát, amiért a jó Isten egészséggel áldotta meg kenyéradó
gazdájukat.
  S ekkor jött Pablo meg Jorge, és fölvilágosította ôket arról, hogy
önállóan is tudnának kávét termeszteni, ha szövetkezetbe tömörülnének.
Akkor még a haszon is az ô zsebükbe folyna, amelyet eddig Don Henrico
söpört be magának. Kezdetben alig voltak képesek ezt megérteni. Hm.
Saját haszon. Saját pénz. Semmi tartozás a földbirtokosnak. Milyen szép
is lenne akkor az életük Talmacban! Szebb házakat lehetne építeni. Az
asszonyoknak nem kellene többé a folyóról cipelni a vizet, meg gyakran
jéghideg vízben mosniuk. Lenne vízvezetékük, rádiójuk.
  Többször is beszélgettek ezekrôl, pedig inkább álomnak, mint
valóságnak tűnt.
  De Pablót most elfogták, a hadnagy meg fogja kínozni, és Pablóval
véget ért még az álom is. És nem lesznek se szebb házak, se vízvezeték,
se villanyfény, csak félelem.
  Pablót olyan szorosan kötözték oda a fához, hogy a kötelek a húsába
vágtak. Meztelen testén érezte a tűzô nap perzselését, s tudta, hogy
utoljára látja Talmacot. Megpróbált imádkozni: ,,Üdvözlégy Mária,
malaszttal teljes...''
  Feje fölött golyó csapódott a fába, miközben egy másik lövedék
közvetlenül a nyaka mellett fúródott a fa törzsébe.
  ,,Drága Szűzanyám, add, hogy hamar eltaláljanak,'' imádkozott
magában. ,,Könyörgöm, add, hogy hamar eltaláljanak. Nem tudom, meddig
bírom még, csak azt, hogy mindenre képesek. Hisz kegyetlen állatok, már
nincs bennük egy szemernyi emberség sem.''
  -- Mondd meg a barátaid nevét, te ronda disznó!
  Teljes erôvel belerúgtak a gyomrába. Teste összerándult, és megindult
a vizelete.
  -- Odanézzen, ôrmester! Összehúgyozza magát a félelemtôl. Hozzon
nekem gyorsan egy üveg rumot. Megszomjaztam ettôl az undorító alaktól.
  Cigarettával a szájában odalépett a megkötözött emberhez. Végignézte,
olyan tekintettel, mintha egy darab hús lógna elôtte, melyet éppen most
hozott a sarki mészárostól. Pisztolyát visszadugta oldaltáskájába, és
begombolta. Hangját suttogóra vette, forró lehelete Pablo arcába
csapott.
  -- Figyelj rám, amigo. Ha vallasz, szabadon engedünk. Erre tiszti
becsületszavamat adom. Nevezd meg a barátaidat. Ki vele! Akarsz egy
cigarettát vagy egy korty rumot? He? De elôször ki kell nyitnod a
szádat. Egyáltalán nem értelek meg téged. Miért védelmezed az árulókat?
Hiszen mind olyan, akár a rühes kutya. Úgy élnek, akár a vadak az
ôserdôben. Állj be inkább közénk, és hagyd ôket a fenébe.
  Pablo jól tudta, mennyit érnek ezek a szavak az olyan ember szájából,
mint a hadnagy. A zöldruhás bitangok fônöke úgy sem tartaná be a
szavát. Kettejük közt túl nagy ehhez a különbség. Ha egy állatnak
becsületszavunkat adjuk, hogy nem fogjuk megütni, annak nincsen semmi
jelentôsége. Az állatoknak adott szavunkat nem kell betartani. Éppoly
kevéssé kötelez a becsületszó akkor is, ha egy gerillával állunk
szemben. Ezért hát beleköpött Losano arcába, pontosan a két szeme közé.
A nyála volt az egyetlen fegyvere, ami még megmaradt. És amikor ezt
megtette, így gondolkodott: Most végre elôrántja a pisztolyát, és vad
dühvel belémlô. Aztán táncolni fog körülöttem a föld, vörös karikákat
látok, melyek mind gyorsabban forognak elôttem, s azután nem lesz
semmi, csak a végtelen sötétség, a teljes csönd, amely talán átvezet a
halhatatlanságba. De ki tudja ezt? Losano azonban nem lôtt. Nyugodtan
elôvette zsebkendôjét, és letörölte arcáról a nyálat, mintha
mindennapos dolog lenne, hogy a foglyok így viselkedjenek vele. Aztán
kivette a cigarettát a szájából, és égô felét lassan, megfontoltan
Pablo sovány melléhez nyomta. Pablo érezte saját húsának égett szagát.
  -- Szóval te is ahhoz az átkozott bandához tartozol, amelyik éjnek
idején a katonáinkra lövöldöz -- mondta halk, nyugodt hangon. -- De
most ennek vége. Egyszer s mindenkorra tudomására fogom hozni ennek a
falunak, hogy miként bánunk el az árulókkal.
  Hátrafordult és ordítani kezdett.
  -- Hé, ôrmester! Hol van már az a rum? Nem megmondtam, hogy szomjas
vagyok?
  Alfredo futólépésben közeledett. Losano kikapta kezébôl az üveget,
lecsavarta tetejét, és ivott. Érezte, hogy a méregerôs folyadék a
nyelôcsövén keresztül a gyomrába folyik. Aztán a fához kötözött sovány
emberre pillantott. Sohasem ismerte. Eddig még sohasem látta. Áldozata
sovány volt, akár a többi campesino, és titoktartó, mint a gerillák
minden segítôje. De Losano számára ez egykutya volt.
  A hadnagy elôhúzta pisztolyát.
  -- Jól van, ôrmester. Oldozza el! Nem fog messze futni.
  Pablo megtántorodott, amikor érezte, hogy szabad. Megpróbált mozogni,
de nem sikerült. A katonák hallgatagon meredtek rá. A lélegzés is
nehezére esett. Néhány perc után azt vette észre, hogy vér folyik a
testébôl. Hát ez lenne a szabadság? Ennyire közel a halálhoz? --
villant át Pablo agyán. Az lesz a szabadság, ha majd a test
megmerevedve a föld alatt nyugszik, a lélek pedig madárként száll a
gyönyörű talmaci táj felett magasan, golyóktól, szenvedéstôl s az
üldözôktôl elérhetetlenül? Látomás volt ez már, melyben nem érezte
többé a fájdalmat. Amor,... szeretet,... felicidad,... boldogság,...
belazza,... szépség,... nincsenek többé szegények,... sem gazdagok,...
ez már a szabadság, az egyenlôség, a testvériség, ahol nincs többé
gyalogság, lovasság meg tüzérség -- és nincs több kivégzés...
  -- No, miért nem menekülsz már, te nyomorult kutya? Két pisztolycsô
meredt rá, melyek rögtön okádni fogják a tüzet. Erôs taszítást fog
érezni, erôsebbet, mintha ló rúgná meg teljes erejébôl, s ô máris ott
lesz a százezrek mellett, akik ezen a módon jutottak a másvilágra.
Hirtelen ismét a nap felé nézett, mely tüzesen szórta sugarait a
fehértetôs talmaci kunyhókra. Mégsem szabadna elpusztulnia, mert halála
a falu utolsó reménységét is eltörölné. Az emberek ismét azt gondolnák,
megint csak hiba volt minden. Újra elkezdenének Istenhez imádkozni, aki
eddig sem segített rajtuk, s újra a papra hallgatnának, aki ismét
megígérné nekik a jobb életet -- persze a mennyországban, nem itt, a
földön. A nagy hazugság diadalmaskodna a papok és a földbirtokosok
fizetett gyilkosainak segítségével, akik nem engedtek neki még egy
vágyálmot sem dédelgetni. Don Henrico jót nevetne, hogy milyen simán
ment minden, és poharat ürítene ezekkel a hidegvérű gyilkosokkal, akik
egyetlen ember halálával az egész falut el tudták hallgattatni. És
ettôl a pillanattól kezdve, hogy ez a felismerés végigcikázott agyán,
lázasan kezdett gondolkozni. Az egyetlen lehetôség, amellyel életét
megmenthetné, valamilyen elterelô manôver lenne. Igen, de hogyan? Ezek
minden pillanatban lôhetnek. Csak másodpercek kérdése.
  -- Miért nem iszol velünk egy kis rumot? Legalább egy kortyot.
Biztos, hogy szomjas lehetsz.
  Szomjas volt. Arcának sebébôl csöpögött a vér, a mellére.
  Ezek ôk, gondolta magában. Az elnyomók. Az állig fölfegyverzettek. A
jól tápláltak. Az erôsek. A kérlelhetetlenek. Hát így lehet ezt az
országot szolgaságban tartani. Don Henrico hívatta ôket, hogy jöjjenek,
és ôk jöttek. Így megy ez itt Concienciában mindig. A földbirtokos, a
pap, a rendôrség, és a hadsereg. És most itt állnak. Két ember...
Azoknak a követei, akik Concienciát kormányozzák. Vérebek vérebei...
  Hirtelen megdermedt. A fa mögötti magas bozótból apró neszt hallott.
Mozdulatlanul, néma csendben figyelt. Hát mégis. A gerillák? Az
lehetetlen. Jorge gyalog nem érhetett oda ilyen gyorsan. De akkor ki
más? Meg kell próbálni idôt nyerni. Csak néhány percet legalább, ó
Istenem! Tartsd vissza a kezüket, Istenem! Talán mégis sikerülni fog.
  -- És ha vallok? -- kérdezte.
  -- Akkor kapsz egy cigarettát.
  -- És utána?
  -- Utána mehetsz, ahová akarsz.
  -- De maguk engem akkor is lelônek. Mindig így tesznek.
  Losano visszadugta pisztolyát övébe. Már csak Alfredo tartotta
kezében fegyverét.
  A hadnagy arcán gúnyos vigyor jelent meg. Szemébôl a gyôzelem érzése
sugárzott. Sokan vallottak már így, gondolta magában. Gyáva,
meghunyászkodó kutyák mind. A halál közeledtére összecsuklanak. Kevés
kivétel akad köztük. És beszélni kezdenek. Neveket mondanak. Én pedig
elfogom a többieket is, akik szintén megtörnek, és köpni fognak.
Láncreakció lesz. És a lánc utolsó szeme Rodriguez Tobar, akinek a
fejére magas vérdíjat tűztek, s aki engem egy csapásra híres emberré
tehet.
  -- Na, gyerünk, ki vele!

  A lövés belehasított a csendbe, de nem Alfredo ôrmester pisztolyából
jött, sem Losanóéból. Alfredo ôrmester arcán zavart meglepetés
tükrözôdött, és értetlenül bámulta a zöld ingén lassan elôszivárgó
vérfoltot. Aztán ájultan hanyatt vágódott, fejét egy száraz gallyba
verve. Losano dühtôl tajtékozva elôkapta fegyverét, és az egész tárat
belelôtte a bokorba, mely mögött Pablo abban a pillanatban már el is
tűnt. Katonák rohantak elô, és tüzelni kezdtek a bokrokra, majd
átkutatták az egész környéket, de Pablót sehol sem találták, helyette
csak egy fiút, alig lehetett tizennégy éves, akinek a testét szinte
szitává lyuggatták a golyók. Mellette feküdt fegyvere, s arcáról
átszellemültség sugárzott. Losano dühös indulattal rúgott bele a halott
gyermek arcába. A katonák tovább kutatták a terepet. De Pablónak nyoma
veszett. Kifulladva és az éghez fohászkodva kapaszkodott fölfelé a
hegyekbe vezetô ösvényen, melyen néhány órával korábban Jorge haladt a
gerillák tábor helye felé.
  Pablo sohasem fogja meglátni a fiút, aki megmentette az életét. A
lövés után néhány perccel egy hevenyészve ásott gödörbe dobták, és
elhantolták anélkül, hogy a nevét, hôstettét följegyezték volna -- már
legalábbis azok, akik megölték. De ezzel mégiscsak sikerült megtörniük
a falu lakosainak ellenállását. Amikor semmi hírt se hallottak a
gerillákról, és amikor Losano hadnagy meg Alfredo ôrmester -- aki
különben hamarosan fölépült -- egyre gátlástalanabb terrort vezetett
be, ismét visszazuhantak a nemtörôdömségbe, a fásultságba, s
meghajoltak a katonák hatalma elôtt ugyanúgy, ahogy évszázadok során a
földesuraik elôtt.

  A gerillák központi tábora, ahonnan Rodriguez Tobar a nemzeti
hadsereg elleni hadjáratot irányította, messze a hegyekben bújt meg,
mintegy harminc kilométerre Talmactól. A telepen volt egy kis tábori
kórház, egy rádióállomás, valamint fegyverjavító műhely és egy raktár a
fegyverek és az élelem tárolására. A tábor központja a parancsnoki
épület volt. Az odavezetô meredek utat, amelyen legföljebb csak lovasok
járhattak, jól felszerelt gerillák vigyázták éjjel-nappal. Ezen kívül
még három ponton építettek ki álcázott gépfegyver állásokat, a külsô
ôrszemek pedig azonnal továbbították rádióhullámokon, ha bármi
szokatlant észleltek lent a völgyben.
  Sokáig tartott, amíg Tobar ezt a tábort be tudta rendezni. Az elsôt,
amely körülbelül negyven kilométerre feküdt innen, a hadsereg
kiszimatolta, és földig rombolta. Nagy mennyiségű fegyver pusztult el.
Ráadásul odaveszett az összes gyógyszer, az élelmiszer, a kávékészlet,
valamint az elektromos érintkezésre működô aknahálózat is. Súlyos
csapás volt, melyet csak hónapok múltával hevertek ki. Tobar
megtanulta, hogy elôször az egész vidéket maradéktalanul ellenôrzése
alá kell vonni, s csak azután építheti föl a központot.
  Zambrano ezredes és gerillaszakértôi meg a CIA-nak hozzá beosztott
tagjai elôször jóízűt nevettek Tobar igyekezetén. De hamarosan elment
kedvük a nevetéstôl, mivel Tobar kettéosztva százhatvan fôs csapatát, a
hegyek közt megtámadta a hadsereg zászlóalját, és csaknem teljesen
megsemmisítette. A sikeres támadással a gerillák visszaszerezték a
teherautókat, a fegyvereket, az aknákat, valamennyi lôszert és az
összes géppuskát. Tobar most már további támadásokra is
vállalkozhatott, hogy a vidéki lakosságot meggyôzze: sokkal okosabb
dolog a gerillák pártjára állni, mint a hadsereget támogatni.
  A dolog nyitja nagyon egyszerű volt. Csupán arról kellett
gondoskodni, hogy a campesinóknak az legyen a benyomásuk: nem a
hadsereg, hanem a gerillák kezében van a hatalom. Amikor ezt sikerült
elérnie, már maguktól jöttek. Mert az Andok árnyékában, az égbenyúló
hegyek lejtôjén évszázadok óta meghajoltak a tekintély elôtt,
függetlenül attól, hogy azt a földesúr képviselte, vagy egy rablóbanda,
hadsereg vagy rendôrség, mely a gazdagok minden óhaját szó nélkül
teljesíti. Ezt a tekintélyt rendszerint sok éven át a legiszonyúbb
vérengzések révén sikerült csak fenntartani. Kezdetben tényleg ôrültség
lett volna feltételezni, hogy a campesinók, ezek a nincstelen
mezôgazdasági munkások neki, Tobarnak segítenek majd, szembefordulva
azokkal, akik elôtt nemzedékeken keresztül oly sokszor térdre
kényszerültek, hogy a megalázkodás szinte vérükké vált. De aztán Tobar
belátta, hogy a campesinókat csak úgy nyerheti meg magának, ha
egyértelműen be tudja nekik bizonyítani, hogy sem a hadsereg, sem a
rendôrség, de még a földesúr ereje sem ér föl a felfegyverzett
gerillákéval, és hogy minden árulóra kímélet nélkül golyó vár. Ettôl a
naptól kezdve minden éjszaka tíz-tizenöt fôbôl álló kisebb
gerillacsoportok kószáltak végig a vidék minden részén. Kiképzésük
ebben a tárborban folyt, ahol kiválóan megtanulták a gerilla
harcmodort. Ezek a csoportok aztán végigpásztázták a környéket, s
irgalmatlanul lelövöldözték a kizsákmányolókat, hulláikat pedig
kifektették a falu közepére. Nagyobb szabású vállalkozások alkalmával
maga Tobar vette kezébe a vezetést, miután elôbb gondosan felvázolta a
támadás minden részletét. Olykor még az is sikerült neki, hogy egész
hadoszlopokat válasszon le a derékhadról, melynek következtében
elképesztô pánikot és zavart idézett elô a hadseregben.
  Tobar jól tudta, hogy gerilláinak élete távolról sem rózsás, és hogy
embereinek a legkitűnôbb egészségi állapotban kell lenniük ahhoz, hogy
az ôserdôn keresztül, nehéz csomagokkal megrakodva, nyaktörô
akadályokkal teli és veszélyes terepen hosszú kilométereken át bírják
az utat anélkül, hogy a legkisebb nyomot hagynák maguk mögött. A
kiképzés éppen ezért éppoly kérlelhetetlen volt, akár a panamai
Southern Command antigerilla központjában. Mindenesetre a
tengerészgyalogság úgynevezett kemény táborának kiképzési módszerei
kellemes nyaralást jelentettek Tobar kiképzô tanfolyamaihoz képest.
  Kezdetben az élelmezés okozta a legnagyobb problémát, de ez az
akadály is elhárult a campesinók közreműködésével, akik az élelmiszert
fölvásárolták, kunyhóikba elrejtették, majd éjnek idején kiszállították
a központi táborba. Amióta azonban Losano hadnagy lett a talmaci század
parancsnoka, újabb nehézségek jelentkeztek. Rodriguez Tobar sokat
aggódott ezen a napon Raoul, Emanuel, Pedro, Carlos és Armando miatt.
Rádióösszeköttetés révén már értesült a történtekrôl. Tudta, hogy
barátainak nagy kerülôutat kell megtenniük ahhoz, hogy megkíséreljék
elérni a központi táborhelyet, ahol ô maga is csak még néhány nap óta
tartózkodik. Nagyon remélte, hogy ez sikerülni fog nekik. Szerencsére
kellô idôben felismerte, hogy csapdába került, és miután hírül vitték
neki az eseményeket, azonnal ott hagyta a helyet, ahol az árulóval
találkozott, s ahonnan az öt gerillát útnak indította.
  -- Halló, Jorge!
  A faluból menekült segédparancsnok futva közeledett, s amikor odaért,
tisztelgett.
  -- Igenis, kapitány.
  Tobar egy fatörzshöz támaszkodva ült, ahonnan áttekinthette a lába
alatt elterülô völgyet.
  -- Mikor küldi ki Losano az elsô ôrjáratot Talmacból?
  -- Legkevesebb két napon belül, kapitány, ha a híreknek hinni lehet.
  -- Megbízhatók az összekötôk, Jorge?
  -- Én nem tudom, de néha nem nagyon hiszek nekik. Adataik
mindenesetre nem mindig pontosak.
  -- Hogy vélekednek a campesinók Losanóról?
  -- Halálos rettegésben élnek. Mizantrópnak, embergyűlölônek hívják,
katonáit pedig zöldruhás gazembereknek nevezik. Lelketlen gyilkosok
bandája az egész század.
  -- Nálunk is rosszabbak?
  Jorge megrántotta széles vállát.
  -- Az attól függ.
  Rodriguez cigarettával kínálta meg a segédparancsnokot.
  -- Ülj le ide, Jorge, ne állj ott nekem olyan bután, mint ahogyan a
katonáéknál szokás. Mi van az emberekkel?
  -- A szokásos problémák, kapitány. Kötözködés az értelmiségiek, a
mezôgazdasági munkások és a régi gerillák között.
  -- Ezek mindig elôbukkannak, amikor harcra kerül sor -- válaszolta
röviden Tobar --, vagy ha napokon át kell fáradtan kutyagolni valahova.
De ne hagyd ôket sokáig nyugodni! Szedd ôket ráncba egy kicsit, hogy ne
legyen idejük egyébre gondolni.
  Elgondolkodva nézett a messzenyúló mezôk felé, melyek csendesen és
mozdulatlanul töltötték be a látóhatárt. De mindketten érezték,
mennyire csalóka ez a mozdulatlan nyugalom. A campesinókat a végsôkig
kiszipolyozzák, különösen Talmacban, ahol most Losano hadnagy
garázdálkodik.
  -- Hogy van Pablo? -- kérdezte kis idô múlva.
  -- Megviselte annak a fiúnak a halála. Türelmetlenül várja, hogy
bosszút állhasson Losanón.
  -- Küldd ide, Jorge.
  -- Mindjárt hívom, kapitány.
  Rodriguez még akkor is maga elé meredt, amikor Pablo már ott állt
elôtte. Arca komoly volt és gondterhelt, Raoul és emberei miatt
aggódott, akik még a mai napig sem tértek vissza.
  -- Ülje le, Pablo, beszélnem kell veled.
  -- Jó, leülök, kapitány.
  -- Nem vagy megelégedve?
  A sovány gerilla csak hallgatott.
  -- Válaszolj. Tudod, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki hallgasson,
amikor kérdezem. Nem vagy megelégedve?
  -- Nem vagyok, kapitány.
  -- És miért nem?
  -- Mert sokáig halogatjuk Talmac felszabadítását.
  Rodriguez Tobar mélyet sóhajtott.
  -- Nem tudjuk felszabadítani Talmacot, amigo. Ahhoz még nem vagyunk
elég erôsek.
  -- Közben pedig...
  -- Közben pedig Losano tovább terrorizálja a lakosságot.
  Odahajolt a férfihoz, szinte belebeszélt az arcába.
  -- Ezt úgysem érted meg elsô hallásra, Pablo. Azoknak ott lent elôbb
meg kell érezniük hátukon az ostort, mielôtt mellétek állnak. Te is
csak akkor jöttél ide, miután elfogtak, megkínoztak, és majdnem
agyonlôttek.
  Pablo arca elborult.
  -- Hát ezért vár maga ilyen sokáig?
  Rodriguez bólintott. Az alattuk elterülô vidékre mutatott.
  -- A földesurak és a papok túl sokáig verték a fejükbe, hogy mi
semmirevaló útszéli betyárok, közönséges rablók vagyunk, és hogy az
igazság az ô oldalukon van. A campesinóknak a saját bôrükön kell
megtapasztalniuk, hogy miféle csôcselékbôl tevôdik össze a nemzeti
hadsereg. Hogy katonái becsapják, megkínozzák és agyonlövik ôket. Aztán
kezdenek majd komolyan venni bennünket. Pablo, te éppen olyan jól
tudod, mint én, miféle hírek keringenek rólunk mindenfelé. Hogy
megerôszakoljuk a nôket, agyonlôjük a férfiakat. Bár az igazat
megvallva, az utóbbi tényleg megesett. Ráadásul a papok azt
prédikálják, hogy kommunisták vagyunk, Isten pedig tiltja a
kommunizmust, és szerintük mindazok, akik a mi pártunkat fogják, egytôl
egyig a pokolba fognak jutni.
  -- Maga tehát ezért vár ilyen sokáig, kapitány?
  -- Nem, nem csak ezért. Elôbb alaposan fel kell fegyverkeznünk,
minden tekintetben ki kell képeznünk magunkat, mielôtt támadásra
indulnánk. Látod, Losano azt hiszi, hogy terrorral fenntarthatja a
hatalmát. És némiképpen igaza is van. Mégis hiba csúszott a
számításába. Nekünk is a terror segítségével kell hatalomhoz jutnunk,
csakhogy az elnyomottak terrorjának segítségével. A támaszpont elleni
támadás eredeti tervét egyébként megváltoztattam. Azt hiszem, az elsô
terv nem a legszerencsésebb. Gondosan áttanulmányoztam, és több
bizonytalan pontot találtam benne. Mi pedig nem engedhetjük meg
magunknak, hogy nagy veszteségeink legyenek. Azt hiszem, mindenekelôtt
Losanót és Don Henricót kell célbavennünk. Halálukkal sokak
rokonszenvét megnyerhetnénk, s valószínűleg egész sor férfi csatlakozna
hozzánk.
  Pablo komor ábrázata földerült.
  -- Én is részt vehetek a támadásban?
  Tobar mélyet sóhajtott.
  -- Ezt még nem tudom. Te gyűlölöd Losanót, nem igaz? Ha pedig az
ember gyűlöl, nem tud nyugodtan gondolkozni. Aki gyűlöl, annak remeg a
keze. Egy ilyesfajta vállalkozásnál okosan és higgadtan kell munkához
látni, és nem szabad, hogy bármi eltérítse a figyelmünket. A
gyűlöleteddel nem érünk semmit, bármekkora legyen is.
  -- Hogy érezné magát kapitány -- kérdezte Pablo sötéten --, ha a
mellébe nyomnának egy égô cigarettát.
  -- Pontosan úgy, ahogy te, amigo. De már tucatnyi embert veszítettem
el amiatt, hogy kezdetben engem is hatalmába kerített a vak gyűlölet.
Csak akkor jelentkeztek az elsô sikerek, amikor legyűrtem ezt az
érzést.
  -- Mit tervez, kapitány?
  Rodriguez éles tekintettel pillantott a másikra.
  -- Éppen ezt akarom veled megbeszélni. Losanót ugyanarra a fára fogom
felakasztani, amelyen téged megkínozott. Utána pedig Don Henrico
következik.
  -- Vele mit fog csinálni?
  -- Elraboljuk.
  -- Mikor?
  -- Ha majd mindent a legapróbb részletekig kidolgoztunk. Te
gondoskodsz az élelmiszer utánpótlásról, igaz?
  Pablo bólintott.
  -- Rendben van. De most az legyen az elsô dolgod, hogy a
campesinóktól kipuhatolod, mit forgat a fejében Don Henrico és Losano.
Pontosan kell tudnunk, mikor kelnek, mikor fekszenek, mikor és hova
mennek, hol találkoznak egymással. Ne felejts ki semmit! A
legjelentéktelenebbnek tűnô apróság se kerülje el figyelmedet. Derítsd
ki, hogy állnak fegyver dolgában, és azt is, milyen a testôrség
felkészültsége. Egy hetet adok arra, hogy az adatokat összegyűjtsd. De
légy nagyon óvatos. Ne szólj senkinek arról, hogy mit tervezünk. Mondd
meg nekik, ôk se emlegessék, hogy kérdezôsködtél. Csak a legjobb
barátaidban bízzál. Megértettél?
   Pablo arca felragyogott.
  -- Természetesen, kapitány.
  -- Jó, hát akkor most menj, és gyűjtsd a híreket. De azért beszéld
meg a dolgot Jorgéval is. És mindenekelôtt ôrizd meg a józan eszedet.
Vak gyűlölettel eddig még egyetlen háborút sem nyertek meg.

========================================================================
11. Valencia páter kiáltványa


  A fôvárosban a szokottnál élénkebb volt a forgalom ezen a reggelen. A
gépkocsik és autóbuszok ezrein kívül megjelent az utcákon több száz
rendôrségi dzsip és teherautó, amelyeknek a lakosság a ,,les bandoleros
de la ciudad'' nevet adta. A dzsipeket és teherautókat -- mind észak-
amerikai hadianyag -- a minisztérium vásárolta óriási tételekben. Ezek
a gépjárművek csaknem kivétel nélkül a második világháborúból maradtak
vissza. Jól értesült körök szerint az Egyesült Államok kormánya
nagyrészt ingyen ajándékozta ôket Concienciának, hogy a kormány
könnyebben tarthassa fenn a rendet az országban.
  Az államvédelmi rendôrség már útban volt a nemzeti egyetem felé, ahol
azon a napon készült Valencia nyilvánosságra hozni politikai
programját.

  Az Egyesült Államok követsége Boliva sugárúti hatalmas épületének
második emeletén két férfi állt mozdulatlanul, és gondterhelt arccal
figyelte az ablakból a rendôrosztagok felvonulását.
  -- Ez cseppet sem nyugtat meg engem -- szólalt meg végül Thomas
Cooper észak-amerikai nagykövet.
  A mellette álló férfi, Don Ignacio Fierro sajtómágnás, gyáros és
földbirtokos figyelmesen nézett Cooper szikár héjaarcába. El kellett
ismernie ennek az embernek a befolyását, hatalmát, politikai
éleslátását. De elsôsorban a kemény amerikai dollárok elôtt hajolt meg,
amelyeket az elnök és az ô New York-i bankszámlájára folyósítottak --
mintegy viszonzásul politikai magatartásáért. Ezért támogatta az elnök
és ô a Concienciában letelepedett észak-amerikai vállalkozások egész
sorának, többek között a STAR olajtársaságnak, néhány fontosabb kakaó-
és kávéültetvénynek, valamint a fôvárosi nagyszállónak és több más
nagyobb gyárnak az érdekeit. Megbeszéléseik alkalmával Ignacio Fierre
mindannyiszor élethűen ecsetelte a követ elôtt a gerillák véres
akcióit, az elkövetett kegyetlenségeket és a földbirtokosok elleni
brutális támadásokat. Az egyszerűség kedvéért azonban mindig
elfelejtette megemlíteni a hadsereg és a rendôrség garázdaságait, a
titkosrendôrségrôl nem is beszélve. Napilapjai, folyóiratai
segítségével lassan a gyűlölet gyűrűjével sáncolta körül a gerillákat,
és Thomas Cooper jót mosolygott, amikor legutóbb a gerillaellenes
katonai parádén a zöldruhás ejtôernyôsöket hangos tetszésnyilvánítással
fogadta a nézôközönség.
  Nem régóta tartózkodik Concienciában, de elôdjétôl eltérôen
folyékonyan beszél spanyolul, ismeri az ország irodalmát, történetét. A
korábbi követ részletes tájékoztatásának köszönheti, hogy jövendô
állomáshelyérôl már jó elôre hű képet alkothatott magának.
  Röviddel azelôtt, hogy eljött Washingtonból, behívatták a
külügyminisztériumba, ahol nyíltan közölték vele, hogy erre a posztra
azért éppen ôt szemelték ki, mivel -- úgymond -- évekig teljesített
külügyi szolgálatot Kelet-Európában, a vasfüggöny mögött. A
külügyminisztérium magas beosztású tisztségviselôje felhívta figyelmét
a szociális forradalom veszélyeire, olyan férfiak tevékenységére, mint
Fidel Castro és Che Cuevara, és az olyan beállítottságú püspökre, mint
Don Helder Camara, valamint Don Jorge Marcus de Oliveira. Utalt az
amerikaellenességre, amely Concienciában egyre szélesebb méreteket ölt.
A tisztviselô részletes dokumentációt nyújtott át neki azokról a
személyekrôl, akik Concienciában kulcspozíciót foglalnak el. Így
kerültek birtokába a Colombo államelnökrôl, a bíborosról, Ignacio
Fierróról, Cuellarról, Antonio Valenciáról és másokról szóló titkos
okmányok. Mi sem volt számára ennél érdekesebb olvasmány.
  -- Mi a véleménye, Don Ignacio?
  -- A sajtómágnás mélyet sóhajtott.
  -- Tegnap este beszéltem Valenciával egy kerti ünnepségen Cuellarnál.
Felajánlottam neki egy alapítandó szociológiai intézet igazgatói
székét, de visszautasította.
  A követ hallgatott egy darabig. Aztán nyugodt hangon megszólalt, de
szavaiból érzôdött a szemrehányás:
  -- Ezzel elkéstek, Don Ignacio. Ezt tíz évvel korábban kellett volna
megtenni.
  Ez a legkevesebb, gondolta magában. Don Ignaciónak nyitott szemmel is
vaknak kell lennie, ha nem veszi észre, hogy a lakosság lassanként
torkig van az ilyen félmegoldásokkal. Mindez nem más, mint
propagandacélokat szolgáló üres tákolmány, amelynek semmi kézzelfogható
eredménye sincs. Jól ismeri ezeket az elképzeléseket, s tudja, milyen
nagy hűhóval szokták velük mindig telekürtölni a világot. Próbáltak itt
már mindent: létrehoztak széleskörű jótékonysági szervezeteket,
lakótelepeket alapítottak a hegyekbôl bevándorolt campesinóknak,
rádióállomásokat avattak, televízióműsorokat indítottak az
analfabétizmus felszámolására, valamint a legégetôbb bajok enyhítésére.
Mind jószándékú tervek, melyek hellyel-közzel beváltak, olykor jól
sikerültek, de lényeges változást mégsem hoztak Conciencia számára.
  Ezt használták ki a baloldali csoportosulások, amelyek az oktatásügy
gyökeres átalakítását, földreformot és az államigazgatás teljes
újjászervezését követelték, és céljaik megvalósításához éppen olyan
vezetôt kerestek, mint Antonio Valencia.

  Mindez érthetô, gondolta a követ, de neki mégis csak ôrködnie kell a
magas észak-amerikai tôkebefektetések fölött, melyek Latin-Amerikában
már az ötmilliárdos határt is túllépték. Mindenekelôtt meg kell
akadályozni a baloldali erôk egyesülését, mely hazájának gazdasági
érdekeit könnyen veszélybe sodorhatja. Ezt Kuba példája egyszer s
mindenkorra bebizonyította.
  -- Milyen intézkedéseket irányzott elô a rendôrség arra az esetre, ha
az egyetemen kitörne a sztrájk?
  Ignacio türelmetlenül dobolt ujjával az ablakpárkányon. Vannak
pillanatok, amikor legszívesebben szemébe vágná a követnek, hogy elege
van már a gazdasági zsarnokoskodásból, s utána faképnél hagyná. De ha
ezt egyszer megtenné, kegyvesztetté válna az elnöknél, aki talán éppúgy
vélekedik az észak-amerikaiakról, de már túl sokat nyert rajtuk ahhoz,
hogy az esetleges szakítás ne érintené súlyosan mind a maga, mind pedig
az ország érdekeit. Köztudott, hogy az Egyesült Államok 1951 és 1961
között mintegy ötmilliárd dollárt invesztált Concienciában, viszont a
nyereség, amit ezekben az években zsebre vágott, több mint
tízmilliárdra rúgott. Habár ezt a hasznot nem maga a kormány,
mindenesetre az Egyesült Államok nagyvállalatai söpörték be, amelyek
viszont szintén nagy befolyást gyakoroltak a külügyminisztériumra. De
bárhogy legyen is, sokkal biztosabb érzés ezt az északi szövetségest
barátnak tudni, mint elidegeníteni. Biztonságosabb ez a maga számára, a
nagybirtokosok számára és a kormány számára egyaránt. Az USA ezenfelül
még segíti is az elnököt a gerillák elleni háborúban. Ezért nem
fakadhatott ki Ignacio Fierro.
  -- Excellenciás uram, minden lehetôt elkövetünk -- szólt hosszú
hallgatás után. -- Csapataink készen állnak a bevetésre, s a legelsô
komoly megmozdulás esetén az elnök haladéktalanul elrendeli az
ostromállapotot.
  A követ odalépett terebélyes íróasztalához, s szeme néhány pillanatig
büszkén pihent az Egyesült Államok lobogóján és az elnök arcképén.
Tulajdonképpen egyáltalán nem szerette állomáshelyét ebben a dél-
amerikai országban, mert amivel itt napról napra, újból meg újból
foglalkoznia kell, nem egyéb, mint holmi politikai marhavásár. Bezzeg a
vasfüggöny mögötti országokban másképpen volt ez. Ott idôrôl idôre
katonai és politikai jelentéseket kellett összeállítania, szigorúan
bizalmas és fontos jelentéseket, melyeket aztán óramű pontossággal
küldött a diplomáciai futárral Washingtonba. Alig bírta a nevetést
visszatartani arra a gondolatra, hogy mi történt volna, ha ott is
beleavatkozik az illetô ország belügyeibe. Csak próbálta volna meg a
kormány tevékenységét befolyásolni vagy elôírni, mint ahogy itt teszi!
Keleten ezért az elsô hónap után kiutasították volna mindazokkal a
következményekkel, amelyek -- egy ilyen botrány után -- politikai
pályafutásának kettétörését jelentették volna. Nem mintha itt olyan
nagyon könnyű lenne. Valóságos kötéltáncot kell járnia, nehogy
túlságosan megbántsa a concienciai hatóságok érzékenységét. Mert ezen a
téren tele vannak kisebbrendűségi komplexusokkal, mivel szüntelenül
szembe kell nézniük az Egyesült Államok hatalmas erejével, másrészt
viszont minden észak-amerikait afféle otromba medvének gondolnak, amely
hatalmas mancsaival belegázol latin-amerikai kultúrájukba, és azt
hiszi, Conciencia csak afféle nagy állatkert, nem pedig a kontinens --
hacsak nem az egész világ -- egyik legmagasabb kultúrájú országa.
  -- Az önök elnöke a gyors döntéseirôl híres. Nagyon örülnék, ha
közölné vele, a legnagyobb tiszteletet tanúsítom iránta. Ô minden
tekintetben elsôrangú államférfi, s ezt kormányommal is tudatni fogom.
  Lassan kezd belejönni, gondolta magában Ignacio Fierro megelégedve.
Kíváncsi vagyok, mit akarhat tôlünk.
  A követ leült íróasztalához, megköszörülte torkát, és Fierro tudta,
most olyan közleményt fog hallani, mely közvetlenül a Fehér Házból
származik. Cooper kinyitott az asztalán egy mappát, mely zömmel
újságkivágásokat tartalmazott. A francia és német nyelvű cikkek mellett
ott volt mindenütt a gondosan gépelt fordítás is.
  -- Az utóbbi idôben rendszeresen jelennek meg a világsajtóban
tudósítások, melyek sem a mi sajtóirodánkból, sem a mi levelezôinktôl
nem származnak. Ezeket bizonyos Bruce Cornell angol publicista írja,
aki egyidôben több európai lapnak is dolgozik. Nem ismeri véletlenül?
  Fierro bólintott.
  -- De igen. Biztonsági rendôrségünk figyeli már. Jóban van Esther
Grahammel, a STAR olajtársaság igazgatójának lányával, aki
pillanatnyilag páter Valencia titkárnôje.
  A követ szúrós pillantást vetett rá.
  -- Miért nem vonják meg tôle a tartózkodási engedélyt?
  Fierro mosolygott.
  -- Garcia ezredes nem akarja. Azzal érvel, hogy rövid idôn belül
ebbôl az emberbôl fogja húzni a legtöbb hasznot. Már legalábbis ami a
tudósításokat illeti.
  -- Hogyan gondolja ezt?
  -- Ezt én sem tudnám pontosan megmondani. Csak annyit tudok, hogy az
ezredes szabad kezet kapott az elnöktôl.
  A követ erre elhallgatott. Mappáját összecsukta, felállt, s újra az
ablakhoz lépett. A járdán fiatalok kis csoportja vonult, valószínűleg
egyetemisták. Szótlanul, mogorván haladtak az egyetem felé. Az úttesten
még mindig dübörögtek a katonai tehergépkocsik, mintha máris
kihirdették volna az ostromállapotot. Beszélnem kell ezzel a Grahammel,
gondolta. Talán az lenne a legjobb, ha lánya az Egyesült Államokban
folytatná tanulmányait. De Grahammel elôvigyázatosnak kell lennie, mert
számára csak egyetlen nô létezik a világon, s az nem más, mint a lánya.
  -- Lehetne még ma beszélni az elnökkel?
  -- Legjobb, ha Valencia programbeszéde után keresi föl -- válaszolta
Fierro. -- Nagy súlyt helyez az ön véleményére. Én is köszönöm ezt a
beszélgetést, excellenciás uram. De most a laphoz kell sietnem. Ma
fontos híreket várunk.
  A követ a kezét nyújtotta.
  -- Tudja, nem is annyira a hírek a fontosak, hanem az a mód, ahogyan
tálalják ôket. Remélem, Don Ignacio, számíthatok magára.

  Amikor Fierro mögött becsukódott az ajtó, a követ hirtelen nagyon
fáradtnak érezte magát. Az ilyen konfliktusok elôtt, mint ez a mostani
is, valósággal rosszullét fogja el. Kinek az érdekeiért veti be magát
tulajdonképpen? Kinek az érdekei miatt alszik rosszul már napok óta, s
ki miatt ideges, durva odahaza? Már a koktélpartikon is alig tudja
visszafojtani magába ezeket a kérdéseket. Ötvenkét éves, és mit csinált
egész életében? Mindig azt a szerepet játszotta, amelyet a
külügyminisztériumban elôírtak neki. És mi van a követségen? Ott olyan
emberekkel van körülvéve, amilyen ô is volt valaha, karrieristákkal,
akik sohasem mutatják valódi énjüket. Akik öltöny helyett úgyszólván
állandóan szmokingot hordanak, és távol élnek a valóságtól. Akiket
viszont szívesen látna maga körül, azokkal alig érintkezhet, mert ôket
kiszorítják a ,,fontos személyiségek'', akik pedig csak szükségtelenül
rabolják az idejét, és gyakran olyan döntésekre kényszerítik,
amelyekkel bensôleg egyáltalán nem ért egyet. Ezekben az esetekben a
saját, valamint hazája érdekei között kell döntenie, és ô mindig az
utóbbit választja, mivel Concienciában ô a legmagasabb észak-amerikai
tekintély. Állandóan a saját énje és a Fehér Ház között ingadozik, s
hogy képzettsége, pályája és ambíciói révén befolyást szerezzen
magának, a választás meglehetôsen könnyű, ha közben tudja is, hogy túl
gyakran becsapja magát. Ha például választania kellene Conciencia
elnöke és Antonio Valencia barátsága között, szívesebben döntene a pap
személye mellett, pedig az elnök részérôl semmiféle veszély sem
fenyegeti az Egyesült Államokat, a pap viszont annál nagyobb veszélyt
jelenthet. Ha kimondhatná, melyiket tartja becsületesebbnek, habozás
nélkül Valenciára szavazna, pedig ha ô elérné, amit akar, túl nagy
lenne a valószínűsége, hogy második Vietnammá fajulnának itt az
állapotok, aminek többek közt Che Guevara is fölöttébb örülne.
Politikai szempontból nézve az elnök szövetségese az Egyesült
Államoknak, Antonio Valencia pedig az ellensége. Emberileg viszont az
elnök nem más, mint egy pénzéhes profitvadász, Valencia pedig Latin-
Amerika messiása. A követ a kezére tekintett, mintegy készen arra, hogy
ártatlansága bizonyítására megmossa azt, miként Pilátus tette, aki
ugyanilyen csodálatot érzett egy ember iránt, akit késôbb keresztre
feszítettek.
  Házi telefonja után nyúlt. Titkárnôje azonnal jelentkezett.
  -- Igen, excellenciás uram.
  A követ mosolygott, mert tetszett neki a titkárnô nyugodt, magabiztos
hangja, mely egy kissé talán rekedt volt, de ez annál érdekesebbé
tette.
  -- Ellen, lenne szíves átjönni hozzám?
  -- Azonnal, excellenciás uram.
  Tudta, hogy a lány most gyorsan rendbehozza a frizuráját, egy szem
festéket ken az ajkára, s csak azután indul el magas sarkú cipôjében az
összekötô folyóson az irodája felé.
  Kopogása halkan, szerényen hangzott. Beléptekor felnézett, s
tekintete egy pillanat alatt végigsiklott a lány mellén, lábán, majd
fölemelkedett a szôke szempárhoz.
  -- Jó színben van, Ellen. Hogy csinálja ezt itt, ebben az országban?
  -- Köszönöm a bókját, excellenciás uram. Idôben fekszem, és
természetesen sokat sportolok.
  -- Foglaljon helyet, Ellen. Ki kell beszélnem magamat. Tegye most
félre a jegyzettömbjét. Egy kicsit hangosan szeretnék gondolkodni.
  Kiterjedt társadalmi kapcsolatai ellenére a legmagányosabb ember,
akit Ellen valaha az életben ismert. Házassága sem sikerült valami jól,
habár a külvilág errôl alig szerzett tudomást. Gyermekei sincsenek
vele, az Egyesült Államokban tanulnak. Miért mindig a hajó kapitánya a
legmagányosabb ember a világon? -- kérdezte magában Ellen. Egy követ
pedig még elszigeteltebb, mert olyan emberek veszik körül, akiknek
jövôje éppen tôle függ. Magányossága csak mélyül azzal, hogy sokszor
saját meggyôzôdése ellenére kell döntenie. A kapitány azonban a maga
útját járja. Viharban ô vezeti át a hajót a hullámokon. Ô vállalja a
felelôsséget, ô maga a törvény. De egy követ hiába akarja
visszautasítani kormányának utasításait, neki saját lelkiismeretével
szemben is érvényre kell juttatni azokat. S ezért az jut számára
osztályrészül, hogy igazi énjébôl minden nap át kell engednie egy kis
darabot a halálnak.
  -- Ismeri Esther Grahamet? -- kérdezte a követ.
  A lány bólintott.
  -- Miféle lány?
  Most mit feleljek erre? -- töprengett magában. Egy nô mindig
másképpen nézi a másik nôt, mint egy férfi. Megítélésekor egészen más
mértéket alkalmaz.
  -- Csinos, kellemes, gyors, vonzó és jól fejlett a szónak szoros és
képletes értelmében egyaránt. Úgyis lehetne mondani, excellenciás uram,
hogy az a típusú fiatal nô, aki tetszik a férfiaknak.
  A követ megigazította nyakkendôjét, amint magán érezte a lány
tekintetét. Pillantásuk egy lélegzetnyi ideig találkozott. A lánynak az
volt az érzése, a férfi tekintete ölelô karként fonódik a teste köré.
  -- És az ön nézete szerint, Ellen, Graham kisasszonynak milyen a
politikai beállítottsága?
  -- Azt rebesgetik, excellenciás uram, hogy kommunista, de én alig
hiszem ezt. Ha ebben az országban valakinek az érdeklôdése a szociális
problémák felé terelôdik, mindjárt így bélyegzik meg.
  Ezt ô is tudta, de csak bosszúsabb lett attól, hogy titkárnôje
szájából hallja. Ellennek mégis igaza van. Olyan címke ez, amelyet az
elnök minden ellenségére rányomnak, de azokra föltétlenül, akik haladó
szellemű szociális programmal lépnek föl. Cigarettával kínálta meg a
titkárnôt. A bizalom jelének tűnt ez, melyet mint követ tulajdonképpen
meg sem engedhetne magának. De már gyakrabban megtette, s talán éppen
ezzel a mozdulattal indult el valamikor a kettejük közt ma is fennálló
meghittebb kapcsolat.
  -- Ellen, van magának fogalma arról, mennyit invesztál az Egyesült
Államok ebbe a kontinensbe?
  A titkárnô elmosolyodott.
  -- Szabad emlékeztetnem, hogy az errôl szóló jelentést én gépeltem le
önnek?
  -- Érdekelve vagyunk a kávé-, gyapot-, rizs- és dohánytermesztésben,
különbözô nagyipari vállalatoknál, valamint az olajtermelésben.
Rengeteg hasznot hoznak hajótársaságaink, fôként a tankhajók. Itt mi
nem engedhetünk meg magunknak egy Antonio Valenciát. Ez az ember az
állásomba kerülne.
  A lány érezte fônöke szavai mögött a bizonytalanságot, de mégse tudta
megvigasztalni, mert nem akarta, hogy megvigasztalják.
  -- Megértem excellenciádat.
  A követ fölkelt, az ablakhoz sétált, és rátámaszkodott az
ablakpárkányra. A nappal szemben csak fekete körvonala rajzolódott ki.
  -- Te szegény Kuba, olyan messze az Istentôl és oly közel az Egyesült
Államokhoz! Ismeri ezt a mondást, Ellen? Ugyanezt Concienciára is
lehetne alkalmazni, de még inkább el lehetne mondani: Te szegény
Egyesült Államok, oly közel Istenhez, és oly távol Latin-Amerikától!
Hát nem támogattunk még elég zsarnokot, amilyen az itteni elnök is? Ez
mindent megtesz, amit kívánok tôle, de néha mégis azt gondolom, hogy
ravaszabb mint én.
  A lány a fejét rázta.
  -- Nem ravaszabb, csak gátlástalan, excellenciás uram. Mi, észak-
amerikaiak ezekben a dolgokban kissé naivak vagyunk. Ilyen a
természetünk, és ezt nem esik jól beismernünk. Öt milliárdot bocsátunk
olyan földrész rendelkezésére, ahol nem szível bennünket senki. Sem a
kormány, sem az ifjúság, sem a munkások. Fegyvert, pénzt és sok más
egyebet ajándékozunk a diktátoroknak, profitvadászoknak csak azért,
hogy a mi eszméinket meghonosítsák. Concienciában nyugalmat szeretnénk,
de vajon nem éppen nyugtalanságot értünk-e el azzal az ötmilliárddal?
  -- De igen. Noha több milliárdot nyerünk rajta -- válaszolta halkan a
követ. -- Mert az eszmék mögött, amelyeket az imént volt kedves
említeni, meg kell látnunk azt a tényt, hogy itt könyörtelen üzletvilág
uralkodik, és többnyire a mi közreműködésünkkel exportálnak innen az
Egyesült Államokba, hogy a nyersanyagot feldolgozva, óriási nyereséggel
ismét visszahozzuk ide. Vagy talán nem volt errôl tudomása, Ellen?
  A lány elvörösödött, és zavartan nézett a fônökére.
  -- Elnézést, excellenciás uram, senkire sem akartam ráerôszakolni a
magam véleményét.
  Szótlanul nézte a lányt. Persze, hogy nem akarta, csak egyszerűen
kimondta, amit gondolt, s amit ô nem vallott be sem saját maga, sem a
beosztottai elôtt.
  -- Tekintse úgy, Ellen, hogy nem beszéltünk errôl. Nagyon örültem,
hogy átjött hozzám.
  A lány megértette a mozdulatot, és felállt. Amikor a férfi ránézett,
ismét az volt az érzése, hogy pillantásával átöleli a testét.
  -- Csak türelem, Ellen -- szólt utána a követ. Amint becsukta maga
mögött az ajtót, nem tudta, hogy fônöke mire érti ezt, a kettejük közti
kapcsolatra, vagy Conciencia helyzetére. Amikor visszaült
íróasztalához, tenyerébe temette arcát, mert tudta, érezte, mennyire
idegôrlôk ezek a rövid találkozások. Habár a férfi még sohasem célzott
semmire, és magatartásával sem árult el semmit.
  Kérni fogom az áthelyezésemet, határozta el magában, de rögtön tudta,
hogy a kérvényt sohasem fogja megírni, mert a fônöke jelent számára
mindent, bármilyen kilátástalan is az élete itt Concienciában.

  Valencia arra kérte Esther Grahamet, jöjjön el hozzá reggel hétre,
mert okvetlenül fel akarja keresni az El Futuro nyomornegyedet, mielôtt
elmondaná politikai programbeszédét. Amikor a lány megjelent a taxival,
Valencia már várt rá kis személygépkocsijában. Az elsô percekben
keveset beszélt, inkább a forgalmat figyelte. Arca most komolyabb volt,
mint amilyennek Esther valaha is látta. Az éles reggeli fény, a
rettenetes belsô feszültség még mélyebbre rajzolta vonásait.
  -- Az éjjel szinte alig aludtam valamit -- mondta, és hangja
fátyolosnak tűnt. -- Agyam szüntelenül dolgozott, mint valami
gépfegyver, és soha ilyen erôsen nem éreztem, hogy mától kezdve
felelôsségem foglya vagyok.
  Nem válaszolt semmit. Csak hallgatta. Bármit is szól, fölösleges.
Csupán azt kérdezgette magában, miért ôt kérte meg, hogy kísérje el
erre az útra. Jó, rendben van, ô a titkárnôje, s az utóbbi idôben
csaknem minden levelezését ô bonyolítja, de végtére is az El Futuróban
igazán semmi szükség a jelenlétére.
  -- Hogy érzi magát? -- kérdezte Valencia.
  A lány nem válaszolt azonnal. Árulja el neki, hogy ômiatta megint
összekapott Bruce Cornellal? Mondja el, miként vélekedik Bruce az
emberek fecsegésérôl? Olyan gyorsan kiverte fejébôl a gondolatot,
amilyen gyorsan jött. Mert ezen a napon nem szabad ôt ilyen
semmiségekkel terhelni, s még kevésbé magára vonni a figyelmét.
  -- Jól -- válaszolt nevetve. -- Mit gondol, hogyan fog végzôdni a mai
nap?
  A férfi cigaretta után nyúlt, Esther tüzet kínált neki. Pillantásuk
egy villanásnyira összefonódott, aztán a férfi ismét az utca forgalmára
irányította tekintetét.
  -- Az a vágyam, hogy ma szívbôl és érthetôen elmondhassam, mennyire
szeretem a hazámat -- válaszolt Antonio. -- Eszembe jutott az éjjel,
hogy az este milyen sokan mentek ágyba szeretet nélkül, gyűlölet
nélkül, könnyek nélkül, mosoly nélkül. Korunk tele van robotemberekkel.
Legtöbbjük már arra sem képes, hogy feldühödjön. Esther, tud maga
sírni?
  A lány mosolygott.
  -- Egy nô szemébôl olyan gyorsan kiszökik a könny, mint a férfiak
öklébôl egy jól irányzott ütés.
  Most már Antonio is mosolygott.
  -- Ma tulajdonképpen a világ legboldogabb emberének tartom magam. Ma
teljesíteni fogom hivatásomat. A nagy nyilvánosság elôtt mondok ma mea
culpát, a papok mea culpáját. Mert ezen a téren nagyon keveset tettünk,
Esther, paptestvéreim is, én is. Képtelenek voltunk, vagy egyszerűen
nem is akartunk eljutni az emberekhez. Az igazat megvallva, nem voltunk
jó papok. Ezért nem látták meg bennünk az emberek Krisztus követôjét,
hanem valami olyat fedeztek föl rajtunk, amit a legtanácsosabb
kikerülni. És én mégis pap lettem, hogy az embereké legyek, hogy
tehessek valamit az emberekért. S ha ezt meg tudjuk értetni saját
magunkkal, akkor érezzük csak igazán, milyen mélyre szálltunk az emberi
élet tragikumában. Az élet lüktetését akkor érezzük igazán, ha a magunk
bôrén tapasztaljuk, milyen borzasztó dolog lehet az ember számára egész
életén keresztül a legnagyobb nyomorúságban tengôdni.
  Elnézte a férfi fiatal, erôs kezét, amely könnyedén pihent a
kormánykeréken; éles profilját, amelyet megvilágított a felkelô nap.
  Érdekes, még csak el sem tudom képzelni, hogy vele valamikor is olyan
közönséges csetepatéim legyenek, mint Bruce-szal, aki kemény,
félreérthetetlen kifejezésekkel közli mondanivalóját. Ennek ellenére ez
az ember mégis keményebb, mint Bruce Cornell. És bátrabb is. Megteszi
azt, ami életveszélyes, de olyan magától értetôdô természetességgel,
mintha csak bokszkesztyűjét húzná föl a mérkôzés elôtt a
szorítókötélnek támaszkodva.
  -- Útközben láttam a biztonsági rendôrség autóit -- szólt a lány.
  A férfi válaszában gúny bujkált:
  -- Félnek. Rettegnek az igazságtól. Nem, a katonák nem, hanem azok,
akik küldik ôket. Mert jól tudják, ez a nap az igazság napja, de nem az
ô igazságuké.
  -- Nem ideges?
  -- Nem -- mondta a fejét rázva. -- Tudom, mit fogok mondani. Tudom,
amit el kell mondanom. A hallgatás szellemi öngyilkosság lenne.
  A lány bólintott, de nôi kíváncsisága nem hagyta nyugodni.
  -- Tulajdonképpen miért megyünk most ki az El Futuróba?
  Antonio kidobta cigarettáját az ablakon és elmosolyodott.
  -- Nem volna nô, ha nem tette volna fel ezt a kérdést, én pedig nem
volnék férfi, ha adós maradnék a válasszal. Egészen egyszerű a dolog.
Maga tudja, hogy korábbi hallgatóim közül néhányan ott dolgoznak.
Együtt laknak a családokkal, és ismerkednek a nehézségekkel. Már
hajnalban hírül hozták nekem, hogy Garcia az éjszaka folyamán szabadon
engedte a letartóztatottakat. Tudni akarom, mit éltek át ott bent, hogy
esetleg arról is szólhassak néhány szót.
  Milyen józan, milyen tárgyilagos és mennyire egyszerű! És nem vallja
be, hogy a nyomornegyedtôl esetleg némi inspirációt vár, hogy bensôleg
még erôsebben felvértezve érezze magát.
  Megálltak. Valencia kimutatott az ablakon.
  -- Látja, ezt a nyomornegyedet Cielo szemétdombjára építették. Ezrek
és ezrek laknak az évszázadok óta idehordott hulladékon. Bűzlik minden.
Csak úgy nyüzsögnek a patkányok, a legyek meg a bolhák, amelyeket
valósággal mágnesként vonz ide a piszok. Kóbor kutyák mindenfelé.
Lépjen csak be valamelyik kunyhóba, és utána képzelje el, hogy egész
életét ott kell ezután eltöltenie. No, de maga már régóta ismeri
mindezt.
  Gondosan bezárta a kocsit.
  -- Gyalog kell mennünk. Kocsival lehetetlen továbbhajtani.
  Az óriási szemétdomb közepén út volt kivájva, s miközben
elôrehaladtak, mintegy öt méter magas falként jobbról, balról
évszázadok szennye vette körül ôket. Erôs, fojtogató bűz terjengett.
Kis híján belebotlottak egy fiatal emberbe, aki a keskeny út szélén, a
szemétnek dôlve aludt. Ruházata sáros volt, cafatokban lógott, a lábát
cipô helyett rongydarabok fedték. Valencia megállt elôtte, és
megpróbálta ébresztgetni, sikertelenül. Fejcsóválva hagyta magára a
szerencsétlent, és Estherre pillantott.
  -- Mennyire el tud torzulni Isten képmása az emberben! -- mondta
félig magában, fejét lehorgasztva.
  -- Itt nincs se villany, se vízvezeték, se csatornázás. Ide nem jön
ki az orvos még akkor sem, ha megfizetnék, mert a gyógyszerre, amit
fölír, már úgyse telne, hisz legtöbben munkanélküliek. Minden reggel
elmennek a gyár elé, ott állnak hosszú sorban, szenvtelenül, valami
munkára várva, s minden este visszajönnek ide, miután ismét elmúlott
egy hosszú nap, tele gyűlölettel a társadalom iránt, amely csak
söpredéknek tekinti ôket.
  Düledezô viskónál kopogtatott. Az ajtóban megjelent egy fiatalember.
  -- Maga az, professzor úr? Mille gracias, csakhogy idetalált! A
többiek itthon vannak már.
  Valencia kezet rázott vele, majd végignézett a tábori ágyakon, a
padlóra dobált csikkeken, a piszkos takarón és jót nevetett.
  -- Látom, egész szépen alkalmazkodtak a környezethez!
  Az egyetemista Alfonso del Monte, aki beengedte, szintén elnevette
magát. -- Higgye el, professzor úr, mi sem vagyunk sokkal jobb módúak
azoknál, mint akik itt körülöttünk laknak. Hiszen ezt ön jól tudja.
  Valencia bólintott.
  -- Mikor engedték szabadon az embereket?
  -- Körülbelül másfél órája.
  -- És most mit csinálnak?
  Del Monte vállalt vont, két társa kuncogott.
  -- Jelenleg éppen isznak.
  -- Hol?
  -- Van itt valahol egy hely, ahol lehet. Ricardónál.
  -- Aki azelôtt bandalero volt?
  -- Igen, professzor úr.
  -- Meséltek már nektek valamit?
  -- Nem. Egyszerűen lerugdosták ôket a teherautókról. Úgy néztek ki,
mint a laposra nyomott banán. Elôször mindenki csak hallgatott, aztán
valamelyik irtózatos szitkokat kezdett ordítozni.
  -- És Ricardo?
  -- Kiráncigálták ágyából, s mivel túl sokan voltak, nem mert
ellenkezni. Egyikük a földhöz vágta, a másik jól megtiporta, egy
harmadiktól pedig hatalmas ökölcsapást kapott. Ezután kissé
lehiggadtak, körbeguggoltak, és pálinkát követeltek.
  -- És Ricardo adott nekik?
  -- Természetesen.
  -- Mi az, hogy természetesen? Hát nem tudjátok, hogy az agua ardiente
valóságos nemzeti katasztrófa?
  -- Akárcsak ez a pokoli bűz itt a telepen -- felelt Alfonso.
  Valencia a fejét rázta.
  -- Ha valaki éveken keresztül ezen a szeméttelepen él, az nem érzi
már a büdösséget. Milyen a hangulat?
  -- Nyomott, elkeseredett. A levertségnek az a fajtája, amely minden
pillanatban robbanhat. Én már ismerem ezeket az embereket, professzor
úr. Ha ilyen állapotban vannak, nagyon kell ügyelni rájuk. Most akarják
levezetni azt a feszültséget, amelyben napokon keresztül éltek az
állambiztonsági rendôrségen.
  Valencia az ablakon keresztül kinézett a piszkos telepre. Jól ismerte
ezeknek az embereknek minden gondját, baját. Azok, akiknek véletlenül
akadt munkájuk, naponként tizennégy pesót kerestek. A statisztikák
szerint azonban legalább huszonkét pesót kellene keresniük, mert ennél
kevesebb nem elegendô a létfenntartásához. Sokan szenvednek közülük a
legrettegettebb betegségben, a tuberkulózisban, amely itt még a
lepránál is szörnyűbb tud lenni. Hófehér hajú, beesett szemű
kisgyerekek csavarognak százával. Hasuk a hiányos táplálkozás
következtében akkorára puffad, mint egy futball labda. Az ô sorsuknál
már csak az öregeké vigasztalanabb, mivel azok már semmilyen munkára
sem képesek. Ha nem veszik ôket magukhoz a gyerekeik, menthetetlenül el
kell pusztulniuk, hisz semmiféle szociális törvény nem gondoskodik
róluk. Tudta, ha ô most nem jön ide, a szabadon bocsátottak legtöbbje
holnap koldusként vonul a városba. Egyesek néhány sebet is ejtenek
magukon, és cukorral szórják be, hogy még hatásosabb legyen. A
részegebbek közül olykor beleesik valaki a födetlen vizesárokba és
belefullad. És ebben a rettenetes, ember számára már szinte
elviselhetetlen nyomorban a részvétnek és a szeretetnek nyomát se lehet
találni, mintha már teljesen elfásultak volna, képtelenné válva
bármilyen érzésre.
  És itt vannak a gyerekek, gondolta Valencia, ezek a kis csavargók,
akiknek a sorsa inkább a kóbor kutyákéhoz hasonlít, mivel az égvilágon
senki sem akad, aki törôdnék velük. Messzirôl föl lehet ismerni ôket
kopasz fejükrôl, merev aggastyánarcukról. Annyian vannak, hogy a
rendôrség képtelen összefogdosni ôket. Valamikor egy ház folyosóján
vagy a szabad ég alatt jöttek a világra, utána az anyjuk rongyokba
csavarta, és letette ôket valahová. Aztán bekerültek egy
nevelôintézetbe, ahonnan öthat éves korukban szélnek eresztették ôket,
s ezután rendszerint valamelyik gyermekbandához csatlakoztak. Az
éjszakákat többnyire bérházak alagsoraiban töltötték, nappal loptak,
koldultak, vagy egyszerűen valami ennivaló után kutattak. Azt tették,
amit tehettek, hogy életben maradjanak. Némelyikük még alig tizenegy
éves, de már nôvel is volt dolga. Ha elérik a tizennégyet, és a lopások
némi hasznot hajtottak, húszasával alszanak egy-egy elhanyagolt
menedékhelyen. Tizenhat éves korukban legtöbbjük már belülrôl látta a
börtön falait. Ott bent aztán igazi bűnözôkké nevelôdnek. Az idôsebb
rabok rendszerint fajtalankodnak a fiatalabbakkal. Végül idô elôtt
végez velük a halál. Legtöbbjük a harmincadik évét sem éri meg,
nyomorúságos életükre jóval korábban pontot tesz a tuberkulózis.
  És mindezért ki a felelôs? Az állam? Az egyház? Mind a kettô, de
hivatását tekintve elsôsorban az egyház, amely mindezideig még csak rá
sem döbbent, hogy a súlyos probléma megoldása éppen az ô feladata
lenne.
  Esther feléje fordította tekintetét. Jól ismerte ôt ahhoz, hogy
megállapítsa, mire gondol most. Ezek voltak a gyötrôdés, a rideg
valóság percei. Ilyenkor mintegy nagyítóüvegen keresztül látta
hazájának minden sebét. Esther maga is dolgozott annak idején a
szociológiai tanulmányon, ezért jól ismerte az itt uralkodó
állapotokat. Ismerte Alfonsót meg a többi egyetemistát. Tudja, mit kell
napról napra látniuk, hallaniuk. Hiszen az itteni viszonyoknak maga is
szemtanúja volt hosszú ideig. Még emlékezett arra az asszonyra, aki
miután megszülte gyermekét, negyven napig ki sem mozdult a sötét
kalyibából, melynek falain az összes nyílás újságpapírral volt
beragasztva. Ez idô alatt semmi egyebet sem vett magához, mint olykor
kétszersültet, hacsak a férje nem hozott be neki egy-egy tányér levest.
Amikor megkérdezte tôle, mindezt miért teszi, az asszony azt
válaszolta, hogy Jézus születése után Mária sem hagyta el a házat
negyven napig, és ha elôbb kimenne, az biztosan ártana a gyereknek.
  Ez inkább babona volt mint kereszténység. Mégsem tudott rajta
változtatni, pedig mindent elkövetett. Segíteni próbált haldokló
asszonyokon, meg azon az öreg takarítónôn, aki szívroham után feküdt
deszkadarabokból összetákolt, rozoga ágyában. Elment az érdekében az
iskolába, ahol az asszony dolgozott, s kérte az igazgatót, utalja ki a
takarítónô bérének egy részét a betegség ideje alatt is. De az igazgató
azt felelte: ,,Nem, maradjon csak ágyban, amíg meg nem gyógyul. Aztán
jöjjön vissza, álljon munkába, és megkapja rendes fizetését.''
  Meglepôdve hallgatta a választ, de a férfi észre sem vette a
meglepetését. Ilyen hát az élet. De ha senki sem törôdik a másikkal --
a karitatív intézményekre vajmi keveset lehet számítani --, miért éppen
Valenciának kell igazságot tennie?
  Valencia hirtelen az ajtónál termett.
  -- Magával mehetek? -- kérdezte Esther.
  A férfi ránézett, tekintetük újra egymásba fonódott. Lélekben
keresték egymást, s ebben a pillanatban jobban egyek voltak, mint ahogy
férfi és nô egyek lehetnek.
  -- Nem bánom, jöjjön. Hiszen eleget dolgozott itt, úgyis ismer
mindent. De ne szóljon semmit. Hagyjon beszélni engem.
  Ricardo boltja három sáros, bűzös utcával odébb volt. Tulajdonképpen
ô a legbefolyásosabb ember az egész telepen, gondolta Valencia. Ricardo
sovány volt, s a szeme, amely oly sok gyűlöletet, erôszakot és
gyilkosságot látott már, bölcsen és szomorúan tekintett a világba.
Kommunista volt, habár nem vette magának a fáradságot, hogy elolvassa
Marx Tôké-jét, amit egyébként amúgy sem értett volna meg. Egyszerűen
kommunista volt, mert szentül hitt abban, hogy csak a kommunizmus
hozhat szabadulást erre a tengernyi szenvedésre. Több levelet is írt
Moszkvába, válasz azonban sohasem érkezett. Ez mindig csalódással
töltötte el. Ha az égbe ír az ember, akkor elôre tudja, hogy válasz
úgysem jön, dehát Moszkva mégiscsak ezen a világon van, jelentette ki
egy alkalommal. Néha verseket költött latinos temperamentumának minden
hevével, s bennük azokról az idôkrôl emlékezett, amikor még gerillaként
a hegyekben harcolt, és úgy öldöste az embereket, mintha csirkék lettek
volna. A telep lakói tisztelték, s ha mesébe kezdett, a többiek
elhallgattak, csodálták, mint valami prófétát. Valencia neki
köszönhette kapcsolatait. Az ô révén sikerült több ízben találkoznia
Rodriguez Tobarral. De a rendôrség emberei is csak rajta keresztül
tudtak bejutni a negyedbe, amikor Tobarnak, Valenciának, Esthernek és
Cornellnek az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie, amire aztán
Garcia kiadta a parancsot a hatalmas nyomortelep másik felének
lebontására.
  Amint megérkeztek, Valencia nyomban észrevette, hogy valami nincs
rendjén. Senki sem üdvözölte ôket. Áthaladt közöttük, s végül megállt
Ricardóval szemben, aki némán végigmérte. A felhalmozódott gyűlölet
szinte a levegôben lógott, s amikor egyenként rájuk nézett, senki sem
sütötte le a szemét, mindenki követte mozdulatait. Hirtelen mindent
megértett. Alábecsülte Garciát. Az ütlegelésen és kínzásokon kívül,
amivel vallomást akartak kicsikarni belôlük, valami sokkal komolyabb
dolog történt. Az ezredes fölingerelte ellene ezeket az embereket.
Talán meg is fenyegette ôket. Esetleg beléjük verte, hogy a papok a
legveszedelmesebbek, ellenségeik, s hogy páter Valencia még mindig
elôkelô lakosztályában lakik, miközben az ô kalyibájuk romokban hever.
Valencia tudta, hogy ezek az emberek milyen gyorsan képesek meggyűlölni
bárkit, akinek náluk jobban megy a sora, s hogy milyen könnyen
hajlamosak máról holnapra meghajolni az erôsebb hatalma elôtt. Garcia
eszéig pedig még korántsem nôttek fel.
  Pillantása arra a férfira esett, aki korábban mindig szószólójuk
volt. Jól ismerte ôt. Sokszor beszélgettek egymással, s már egyet-mást
megtett a felesége érdekében is. Többek között munkát szerzett neki egy
kisebb üzemben. Az egész negyed legcsinosabb kunyhójában laktak,
azonban a rendôrôk azt is szétverték legutóbb. Most alig ismerte föl a
férfit. Mindkét szeme feldagadva, s az arca tele véres csíkokkal, kék
véraláfutással. Alig tudott egyenesen megállni, s ültében ketten
támogatták, hogy oldalra ne dôljön. De a másik kettôn is látni lehetett
a rendôrségi látogatás nyomait. Az egyiknek az összes foga hiányzott, a
másik egy piszkos kendôvel kötötte fel a karját.
  Mialatt Valencia nézte ôket, a düh mindjobban elhatalmasodott rajta.
Ezt tették hát velük! Elôször összetörték a testüket, majd a lelküket.
A legkeményebben a szóvivôjüket vették kezelésbe, hogy ezzel a többiek
ellenállását megtörjék. Aztán valamivel enyhébben bántak velük, de
tudtukra adták, mi lesz a következménye, ha olyanokkal szűrik össze a
levet, mint Valencia és azok a szemtelen diákok a nemzeti egyetemen,
vagy mint Ricardo. És ki fogja majd visszaadni nekik a kalyibájukat?
Talán az a Valencia, aki elsôsorban felelôs azért, hogy lerombolták
ôket, s hogy az asszonyokat ütlegelték, esetleg meg is erôszakolták?
  Az asszonyokra nézett. Némelyikük olyan súlyos sebeket viselt a
testén, akár a férfiak. Mások sötéten, szemükben kimondhatatlan
fájdalommal meredtek maguk elé.
  -- Adj mindegyiknek még valami innivalót az én számlámra! -- mondta
röviden. Pohárral a kezében odament ahhoz, akit a legjobban
megkínoztak. Lehajolt hozzá, de az elgyötört ember abban a pillanatban
az arcába köpött. A nyálcsomó érzékenyebben találta, mint egy
ökölcsapás, de mégsem törölte le. Ott maradt a homlokára tapadva.
  -- Mit csináltak veled, Enrique?
  Istenem, ebbe bele kell pusztulni, gondolta magában Esther. Mit tesz,
ha most kiebrudalják ebbôl a bodegából, és be kell vallania, hogy éppen
azok bántak vele ilyen igazságtalanul, akikért kockára tette egész
életét.
  -- Ronda bitangok! -- fakadt ki Enrique, és a pap homlokáról föléje
lógó köpedékre nézett.
  -- Azok -- fűzte hozzá Valencia csendesen. -- Amikor ôrizetben
voltatok, egy este én is ugyanabban az épületben jártam, s arra kértem
ôket, eresszenek szabadon benneteket. Ezt nem mesélték el nektek?
  Enrique szemében érdeklôdés csillant.
  -- Ön a Seguridad Nacionalban? -- kérdezte kétkedve.
  Valencia bólintott. Percekig néztek egymásra, majd Enrique hirtelen
elôvett egy zsebkendôt, és odanyújtotta Valenciának.
  -- Törölje már le! Nem bírom nézni.
  -- Gracias, Enrique.
  Valencia érezte a férfi izzadságszagát, amint a zsebkendôt kezében
tartotta. Lassan letörölte homlokát, visszaadta a kendôt, s egy
hajtásra kiitta a maga poharát.
  -- De mi lesz most mivelünk? -- kérdezte valaki a csoportból.
  -- Azért jöttem, hogy mindent elmondjatok nekem -- felelte Valencia.
-- Személyesen gondoskodom arról, hogy jobb házakat kapjatok, mint
amilyenben eddig laktatok. Holnap már kezdhetjük az építkezést, de
nektek is segítenetek kell. Benne vagytok?
  Milyen különös, hogy egy-két mondattal mindent meg tud mondani,
gondolta magában Esther. És azonnal segít. A politikusok hosszú órák
után sem jutnak el a dolgok lényegéig. Kifejezéseik szebbek, mint
Valenciáé, spanyoljuk pallérozottabb, mozdulataikban több a meggyôzô
erô, mégsem történik semmi. Ez az ország az ígéret földje: a be nem
tartott, teljesítetlen ígéreteké.
  Az emberek arca földerült. Vezetôjüket kékre zöldre verték,
ellenállásukat megtörték. Elhintették közöttük a gyűlöletet, de Garcia
megfeledkezett valamirôl: hogy a gyűlölet sem lehet tartós, azt is
felmorzsolja az állandó fásultság.
  Leguggolt Enrique elé, és megismételte az elôbbi kérdést. De most
elôlépett Ricardo. Kezét Enrique vállára tette, és bömbölve rákezdte:
  -- Itt olyan emberek vannak, akik segíteni akarnak rajtad, te hülye.
Hát megütött téged a páter? Megrugdostak az egyetemisták? Belerúgtam én
egyszer is a nemi szervedbe? Miért gondolsz még mindig azokra a
kutyákra ott a rendôrségen? Talán én is verjelek jól össze, hogy azt
hidd, jót akarok neked? Vagy nem mersz beszélni? Ha te a jövôben
ezeknek az embereknek a vezetôje akarsz lenni, akkor most el kell
mondanod a piszkos valóságot, most és nem majd, mégpedig Valencia
páternek személyesen. Nyisd ki a pofádat, úgyis elég nagy. Na, itt egy
pohár pálinka, attól jobban megered a nyelved.
  Esther feszülten figyelt. Ez már beszéd volt, ezt megértették az
emberek.
  -- Bueno... De ezt csak magának meg a társainak mondom el. Itt nem.
  Valencia bólintott.
  -- Bemegyünk a szociális állomásra. Ott nyugodtabban beszélgethetünk.
És Ricardo?
  -- Az majd meghallja tôlem késôbb. Most úgyis sok a dolga.

  Esther kávét fôzött, s amikor a gôzölgô tinto Enrique elôtt állt,
lesütött szemmel beszélni kezdett. Ötvenen voltak, akiket összeszedtek,
és a biztonsági rendôrség épületébe hurcoltak.
  -- Bántottak benneteket útközben is? -- kérdezte Valencia.
  Enrique tagadólag intett.
  -- Nem, útközben nem. Csak késôbb. Egyenként vezettek bennünket egy
rendôrtiszt elé, az mindenünket elszedte, még a nadrágszíjunkat is.
Fölírták nevünket, s betereltek a cellákba. Háromszemélyes cellák
voltak, de hetünket is belepréseltek egybe-egybe.

  Miközben Enrique mesél, Valencia elôtt megelevenednek az események.
Hirtelen megjelennek elôtte a fehér sisakok, fehér derékszíjak és
gumibotok. A rendôrôk arca barátságtalan, és csak egyetlen jelszót
ismernek: Ütni, keményen odaütni! A riadókocsiban összepréselt foglyok
megérkeznek a rendôrség épületébe. Ezután sűrű szitkok közt, kemény
csizmák rúgásaitól kísérve, puskatussal ütlegelve beterelik ôket egy
szobába, ahol följegyzik nevüket, és mindenkitôl elveszik a holmiját.
  -- Maga ezeknek a disznó kutyáknak a vezére? -- kérdezte Enriquét a
rendôrtiszt.
  Nem tagadhatja le, hiszen akik elôtte voltak soron, már régen
bevallották.
  -- Igen, excellenciás uram.
  Ebben a pillanatban hátulról valaki iszonyú ütést mért a fejére.
  -- Akkor maga is felelôs azért, hogy a rendôrôkre lôttek. Kitôl
kapjátok a fegyvereket?
  Hallgat, mert nem tudja. Természetes, hogy ezt nem közölték vele. Azt
sem tudja, hogy egyáltalán fegyvere lett volna valakinek. De most egy
rendôr úgy hátba vágja puskatussal, hogy úgy érzi, menten darabokra
törik a hátgerince.
  -- Beszélj, ember, különben itt döglesz meg!
  De nem tudja, mit mondjon. Ha tudná, most talán beszélne.
  -- Ki lôtt a rendôrökre?
  Valaki úgy belerúg a gerincébe, hogy az éles fájdalomtól könnyek
szöknek a szemébe. Kiveri a verejték.
  -- Nem tudok semmit,... az égvilágon semmit,... semmit,... értsék
meg,... semmit! -- ordítja magánkívül, majd hirtelen elnémul, mert az
elôtte álló tiszt arcán mosoly jelenik meg. Hogy tudhat egy ember
nevetni, miközben egy másik embert halálra kínoztat? A mosoly nem
valami széppel, valami emelkedettel rokon jelenség? Vagy itt már minden
érték a visszájára fordult volna? Hirtelen elkezd fájni a szeme. A
fehér falak megelevenednek körülötte, és mind közelebb dôlnek feléje.
Úgy érzi, mindjárt ráomlik az egész szoba, és hátrál egy lépést.
Ráordítanak, tarkón csapják; megkínzott testén a fájdalom újabb
hullámai cikáznak keresztül. Végül hatalmas rúgással kitaszítják az
ajtón.
  A cella, ahova behajították, szűk volt és piszkos. Valaki korábban a
szükségét végezte benne. A büdös széklet- és vizeletszagtól szédülni
kezd. Egész testét egyetlen égô sebnek érzi, s miközben a rosszullét
fojtogatja, a fájdalom éles kés gyanánt hasít végig minden porcikáján.
Ajka száraz, a szeme ég. Végtelen erôfeszítésébe kerül, hogy egyenesen
megálljon, és ne essen bele az ürülékbe. A csupasz falban próbál
megkapaszkodni, de térdreroskad, mert a lábai nem bírják tovább. Néhány
percig így marad lihegve, majd elájul, és eszméletét vesztve belerogyik
a székletbe.
  Akkor tért magához, amikor belökték hozzá hat társát, akik
szitkozódva mindjárt fölráncigálták. Most már összeesni sem tudott,
mert egyszerűen nem volt hová. Olyan szorosan préselôdtek össze, hogy
moccanni sem lehetett.
  -- A hülye állat -- suttogta egyikük. -- Ha nem lôtt volna, akkor
most nem lennénk itt.
  Enrique megjegyezte, hogy a lövés csak akkor dördült el, amikor a
rendôrség már hozzálátott a kunyhók szétrombolásához.
  -- Te meg vagy bolondulva -- vágta vissza rekedt hangon a másik.
  Enrique érezte arcában a többiek forró leheletét.
  -- Te bűzlesz, Enrique!
  Bólintott.
  -- Igen, bűzlöm. Talán nem vagy vele megelégedve? Elájultam, és
belepottyantam a szarba. Mi van ezen röhögnivaló?
  A cellában egyre fojtóbb lett a levegô, s lassan mindannyiukról
patakokban csorgott a verejték. Egyikük bevizelt a nadrágjába, s
érezte, amint a meleg lé végigcsorog a lába szárán.
  -- Aljas disznók -- szólalt meg hangosan.
  -- Fogd be a pofádat! Meglehet, hogy kint hallgatóznak.
  Három óra elteltével mind a heten úgy érezték, hogy megôrülnek. Ekkor
elkezdték döngetni az ajtót, és ordítottak, de nem volt semmi haszna,
nem jöttek az ôrök. Már a szomszéd cellában is kiabáltak. Enrique
megsokallta.
  -- Hallgassatok végre! Majd én egyedül. Hé! Hé! Ôrség! Nem vagyunk
állatok! Bánjatok velünk úgy, mintha emberek lennénk, még ha nem is
tartotok bennünket annak!
  Csend lett. Hallani lehetett, amint kívül megeredt az esô. Félóra
múlva Enrique nedvességet érzett a lába alatt. Aztán már a bokájáig ért
a víz, s hirtelen rájött, hogy a lefolyó csatorna valahol elrepedt.
Most aztán tényleg mindenkinek ordítani kell, hogy az ôrök is lássák: a
cellákba befolyik a víz.
  -- Keltsetek akkora lármát, amekkorát csak tudtok! A víz mindig
magasabbra emelkedik!
  A dörömbölés hatott. A cellákból hatalmas terembe hajtották ôket. A
legtöbben azonnal elaludtak, nem törôdve az ôrök káromkodásával.
  Mindvégig ebben a helyiségben tartották ôket. Idônként egyet-egyet
kihallgatásra vittek. Enriquét minden nap hívatták. Végül már megtanult
a fájdalommal együtt élni. Az utolsó napon magasrangú tiszt rendelte
maga elé, akivel eddig még nem találkozott. Amit ez a tiszt mondott,
Enrique sohasem fogja elfelejteni.
  -- Most az államrendôrséggel való rövid ismeretség után elengedünk
benneteket. De továbbra is figyelni fogunk mindannyiotokat. Akadt
közületek néhány, akit sikerült rávennünk, hogy a jövôben híreket
szállítson nekünk rólatok. Aki bármit elmond abból, ami itt vele
történt, azt a következô napon visszahozzuk, és megátkozza még a
pillanatot is, amikor megszületett. Aki fegyvereket rejteget, azzal még
szigorúbban bánunk el. Aki felbujtókkal és kommunistákkal érintkezik,
az alaposabban kiveheti majd a részét abból, amibe ebben a néhány
napban belekóstolt. Én figyelmeztettelek!
  Ezután jöttek a teherautók, és visszaszállították ôket az El
Futuróba...
  Enrique elhallgatott, és Antonio Valenciára függesztette a
tekintetét. Ezután Esther felé fordult, majd sorban a három diákra
pillantott.
  -- Tehát figyelmeztettek -- mondta nyugodt hangon. -- Utoljára,
egyszer s mindenkorra. Rám többé már senki a világon nem számíthat.
Bármi jobb ennél a földön. Megérti ezt, padre?
  Valencia megismételte a szavakat: -- Igen, bármi jobb ennél a földön.
Jobb hírt nem hozhattál volna nekem, Enrique. Bármi jobb ennél a
földön. Ha eddig még kételkedtem, hogy az igazat teszem-e, te minden
kétségemet eloszlattad, és ezért nagyon hálás vagyok neked.
  Enrique nem értette meg.
  -- Mit mondott, padre?
  Valencia a fejét rázta.
  -- Hagyd csak, Enrique. Maradj itt nyugodtan, és feküdj le. Tekintsd
ezt a házat egyelôre úgy, mintha a tiéd volna. Holnap majd visszajövök.
  Hirtelen megfordult, bólintott a három diák felé, és szokásától
eltérôen még az ajtót se nyitotta ki Esther elôtt, hanem kilépett
elôtte. Kint körülnézett, mintha még egyszer rögzíteni akarná magában
az imént hallottakat: Enrique összeverve, megkínozva, háromszemélyes
zárkában hat emberrel összepréselve. Mindent átélt, mintha vele történt
volna. Egy agyongyötört, megkínzott ember, aki beleesik más piszkába...
Nem, ez Isten képének nem eltorzítása, ez már Isten képének
meggyalázása az emberben. Igen, bármi jobb ennél a földön. De Enrique
számára ez a ,,bármi'' azt jelenti, hogy neki meg kell alkudnia a
tényekkel, a maga számára pedig az ellenkezôjét: nem szabad megalkudni
a tényekkel. Számára ez jelenti a forradalmat, az erôszakot s az
oligarchia könyörtelen kiirtását, amely ilyen eszközöket használ, hogy
hatalmon maradjon. Enrique és a többi százezer esetében ez sikerült.
Ezekbôl egyszerűen kivertek minden lelkierôt, minden bátorságot és
kiéhezett testükbôl minden ellenállást. Némelyiküknek munkalehetôséget
adtak, hogy a kiválasztottakhoz tartozzanak, s létük biztonsága
irdekében ugyanazt mondhassák el, mint Enrique: rám többé már senki a
világon nem számíthat.
  Vajon nem csupán azért mondják ezt, mert meggyôzôdtek arról, hogy ôk
maguk sem számíthatnak már senkire? Vagy talán nem verették cafatokra
magukat, miután minden ellenállásuk hasztalannak bizonyult, mert
azonnal elnyomták, vérbefojtották -- agyonkínzott testük kiömlô vérébe?
Hol van akkor Isten képmása? Meg lehet azt egyáltalán találni egy ilyen
nyomortelepen? Hol van Krisztus? Vagy talán éppen magában Enriqében
kellett most felismernie Krisztust, a megkínzottat, a
keresztrefeszítésre várót? És hol a kereszt? Az ott van minden
nyomornegyedben...
  Izgatottan lépett oda a feszülethez. A körülállók némán, döbbenten
bámulták. Igen, a kereszt... Ugyanúgy ott függ a szegények kunyhóiban,
mint a gazdagok palotáiban. És Krisztus, akit rászegeztek, úgy tűnik,
alszik, ahelyett hogy szenvedne. Arca szép fényes, szakálla sima, s
szemében olyan nyugalom, melyet az igazi Krisztus sohasem ismerhetett.
  Letérdelt a feszület elé, és imádkozni próbált. Szavai azonban nem
akartak összeigazodni. Mit válaszolt volna Krisztus kétezer évvel
ezelôtt, ha vele is így bánnak? Ô is félt volna, mint Enrique? Ô is
ordított volna, hogy nem bírja már tovább? Vagy késôbb tovább küzdött
volna, mint korábban a gyáva Péter vagy mint Pál és a többiek? Mert ha
az ember itt jól körülnéz, akkor arra eszmél, hogy Krisztus egy
megzavarodott, hitvány világért halt meg. Szeretete olyannak tűnik,
mint a cukros sütemény, amelybôl a gazdagok jóllaknak, a szegények
pedig csak tülekednek körülötte. Hôsies jellemét teológiai értekezéssé
degradálják, küzdelmeit pedig arannyal teleaggatott prelátusok
hirdetik, akikben van annyi elszomorító bátorság, hogy Krisztus
szenvedésének és haláltusájának szimbólumát, a keresztet nehéz aranyból
öntve a mellükön viseljék. Aranyból készült feszület egy ínségben,
szegénységben és nyomorban vergôdô világban... Látjátok, ez az ember.
Ecce homo... Igen, nézzétek csak meg jól az embert -- tépelôdött
Valencia. Nézzétek meg Enriquét! Nézzetek Pedróra! Nézzetek Rodriguez
Tobarra! Nézzetek mindannyiukra! Ecce homo... Mert Krisztus imádságának
egyik legfontosabb mondata így hangzik: Mindennapi kenyerünket add meg
nekünk ma! Hát a hierarchia errôl megfeledkezett. Hát nem válik minden
nap újra meg újra bohózattá ez az imádság a papok ezreinek szájából?
  Magasan meredt elôtte a fekete színű, fából ácsolt feszület. Nem, az
képtelenség, hogy ezen a kereszten Krisztus függjön -- gondolta
magában. Krisztus nem halhatott meg, ha a végtelen nyomorúság tovább
tart. Még jelképét, a feszületet is ki kellene csavarni ennek az
elzüllött, képmutató világnak a kezébôl, kiragadni ebbôl a
szemétdombból, melynek bűzétôl még a lélegzet is elakad.
  Fölemelkedett, lassan, fáradtan. Esther lépett hozzá, s Valencia
megszólalt:
   -- Bizonyára megérti, hogy ezek után már semmi sem tud
visszatartani. Sürgôsen beszélnem kell mindezekrôl, és még
szenvedélyesebben fogom tenni, mint szándékoztam. Véget kell immár
vetni a töméntelen hazugságnak. Ebben az országban nem szabad többé
félni az Enriquéknek; nem szabad ôket többé büntetlenül ütlegelni,
mintha nem is emberek, hanem a házak körül csaholó kutyák lennének.
  Azt vette észre, hogy Esther sír. Az elsô könnyek, voltak, amelyeket
ezen a reggelen látott, és sokkal mélyebben meghatották, mintsem
szavakkal kifejezhette volna. Megfogta a lány karját, és megállt vele a
kereszt tövében.
  -- Ne miattam sírjon -- mondta nagyon halkan.-- Sirassa inkább ezt az
országot, amelyben oly kevés könnyet hullatnak. Sírjon azon a súlyos
kereszten, amelyet nemsokára vállunkra kell vennünk.

  Conciencia nemzeti egyeteme a város stratégiai fontosságú pontján
fekszik, s úgy hat, mintha a tudományok fellegvára lenne. Kétfelôl van
bejárata. Általában a kapuknál élezôdik ki a nyugtalanság, mert a
tüntetések alkalmával itt szokták szétverni és felgyújtani a
gépkocsikat. A nemzetközi repülôtér felé irányuló forgalom azon az úton
bonyolódik le, amelyre az egyik kapu nyílik. Ha az egyetemisták
tüntetnek, csaknem lehetetlenség kijutni a repülôtérre.
  Az egyetem épületei túlnyomórészt régiek, a gyarmati idôkre
emlékeztetnek. A szociológiai és a jogi fakultás azonban újonnan épült,
és úgy ragyog, mint valami fényesre csiszolt kocka a barokk templomok
között.
  Oscar Ramirez, a szociológiai fakultás hallgatója -- a legbizalmasabb
összekötô Antonio és a diákok között -- apjának, a gazdag bankárnak
határozott óhaja ellenére iratkozott be a nemzeti egyetemre, amely --
Ramirez apja szerint -- nem más, mint a kommunisták és agitátorok
melegágya. Oscar ezt nem cáfolhatta meg, mert maga is jól tudta, hogy
az állami egyetemek Latin-Amerikában mindenütt a nyugtalanság
tűzfészkei. Ez a szellem még a függetlenségi harcok idejébôl maradt
fenn, amikor az ország független szellemi elitjének egy kisebb
csoportjában megszületett az új Amerika ideálja. Az azóta eltelt
mintegy száz esztendô alatt alakultak meg a politikai pártok. Az
egyetemek a múltban mindig nyomorúságosan tengôdtek, mivel az
oligarchia alig áldozott valamit a fenntartásukra. Az érvényben lévô
alkotmány szerint a felsôoktatási intézmények autonómiát élveztek.
Ennek köszönhetô, hogy a mindinkább korrupttá váló politikával szemben
mindmáig meg tudták ôrizni függetlenségüket. Az idôk folyamán az
egyetemek elôadótermei lassan a középrétegbôl származó fiatalokkal,
valamint olyanokkal teltek meg, akik nem tudták tovább tétlenül nézni,
hogy nemzetük sorsa egy kisebbség önkényétôl és zsarnokságától függjön.
  Oscar Ramirez a szociológia mellett döntött, mivel a tudományt a
szegény nép szolgálatába akarta állítani. Valencia professzor elôadásai
nyomán világossá vált elôtte, hogy hazájában a lét legelemibb
elôfeltételei is hiányoznak. A népnek csaknem mindent nélkülöznie kell,
ami a létet elviselhetôvé teszi, s az emberhez méltó életet biztosítja.
A néhány központi kórházon kívül nincs elegendô egészségügyi intézmény,
nincs elegendô orvos. Még rosszabb a helyzet az iskolákkal. Röviden
szólva: minden szociális intézmény hiányzik, amire egy országnak
szüksége lenne. De bárhogy van is, jelentette ki egy alkalommal
Valencia, még mindig nem ezek a legelkeserítôbb dolgok. Ennél sokkal
szomorúbb az állam és az egyház felelôsségérzetének teljes hiánya, a
minden szociális igazságot megcsúfoló nagybirtokrendszer fennállása,
valamint az a tény, hogy a hadsereg a nemzeti jövedelemnek több mint
egynegyedét fölemészti.
  Oscar Ramirez már sokat töprengett azon, mi lehet az oka, hogy
Valencia professzor elôadásai oly mély és szinte kitörölhetetlen nyomot
hagynak a hallgatókban. Több mondatára szó szerint is jól emlékszik.
Valencia valósággal megigézte az elôadóterem halotti csendjében
feszülten figyelô diákokat.
  -- Nektek kell az ország erejének lennetek, a ti eszméitek képezzék a
közfelfogás gerincét, ti legyetek az a fal, mely mögött a gyengék
védelmet találhatnak.
  Voltak pillantok, amikor élesen támadta ôket. Szemükre vetette
ingatagságukat, hogy félnek, s puszta félelembôl olyan dolgok felé
fordulnak, melyhez nem eléggé érettek. Ilyenkor még mélyebb csend volt
az elôadóteremben, hiszen tudták mindannyian, hogy a bírálat nem
rosszindulatból, hanem szeretetbôl fakad.
  Telefon csengett, és megzavarta töprengésében Ramirezt. Castillo
volt, egy diáktársa. Jelentette, hogy készen áll a szónoki emelvény,
szorgalmasan szerelik a hangszórókat, és már megérkeztek az elsô
vendégek.
  -- Megjelent a rendôrség is?
  -- Még nem. De már készenlétbe helyeztük a köveket meg a Molotov-
koktélokat.
  -- Rakjátok félre ôket!
  -- De miért?
  -- Azt mondtam, rakjátok félre! Valencia professzor nagyon mérges
lesz, ha megtudja.
  -- Na, jó, elhordjuk ôket. Szervusz!
  Oscar Ramirez visszatette a telefonkagylót. Jól tudta, mit akar
Valencia. Beszélni, és semmi mást. Semmi zavargást. Különösen a
rendôrség provokálását nem. Szavainak elegendônek kell lennie. Amit
pedig mondani akar, az elég érthetô. És ez most a legfontosabb, nem a
szenzáció, amely az ellenpárt kezébe csak bizonyítékot szolgáltatna
ellene. Nyíltan, kérlelhetetlenül kijelentette:
  -- Az egyetemet nem szabad ezen a napon az ország enfant
terriblejének tekinteni. Nem szabad, hogy bárki is kiforratlan
politikai nézeteket vethessen a szemünkre. Senkinek sem szabad
kételkednie abban, mintha az egyetemisták esetleg nem lennének még
fokozottabban tudatában annak, hogy most is tudományos munkát végeznek.
Ma a nagyvilág egyetemeinek mértékével kell mérnünk. Világosan rá kell
mutatnunk arra, hogy a mi alma materünk alaposan ismeri hazánk és az
egész kontinens problémáit, hogy fel akarjuk építeni a jövô társadalmát
forradalmi módon, szembeszállva mindazon áramlatokkal és struktúrákkal,
melyek évszázadokon keresztül akadályozták népünk fejlôdését.
  Oscar Ramirez kissé elmosolyodott, majd kitekintett az ablakon. A nap
már magasról perzselte a szociológiai fakultás épületkolosszusát.

  Vermeer professzor idegesnek érezte magát, amikor reggel fölébredt.
Ez a nap mindenképpen Valencia erôpróbájának napja lesz, amelyhez
hasonlót már ô is átélt Chilében, amikor az érsek megbízásából az
ottani protestantizmusról készített tanulmányt.
  Inkognitóban kereste föl a protestáns istentiszteleteket, többnyire
úgynevezett modern, karizmatikus, szektákat, hogy ezek valódi
vonzerejét felmérje. Megbízóinak legnagyobb elképedésére
megállapította, hogy egyedül csupán Santiago de Chilében több mint
négyszáz gyülekezôhely van, ahol protestáns istentiszteleteket
tartanak. Köztük nem is egy olyan, melynek befogadóképessége ötezer
személynél nagyobb. Szigorúan tárgyilagos kutatásai nyomán az a sejtése
támadt, hogy a modern szekták az élet ridegségével ellentétben bizonyos
vallási-emocionális kompenzációt testesítenek meg az egyszerű nép
lelkiéletében. Összejöveteleiken fékeveszett, hisztérikus kitörésekre
ragadtatták magukat, énekeltek, táncoltak, üvöltöztek, s mindezt a
Szentlélek Isten nevében. A tömeghipnózisnak sajátos fajtája kelt
életre, amely viszont igen mélyreható megtéréseket eredményezett.
Lezüllött, iszákos emberek tettek fogadalmat, hogy soha életükben nem
nyúlnak többé a pohár után, megrögzött bűnözôk máról holnapra példás
kereszténnyé váltak. A frissen megtért protestánsok mind
magánéletükben, mind munkahelyükön korábbi életüktôl eltérôen igen
megbízható polgároknak bizonyultak. A protestantizmus terjedése mintegy
felhívás volt az ember vallási öntudatához, és sokak számára az elsô
igazi találkozást jelentette Krisztus evangéliumával.
  Amikor késôbb Vermeer megírta, hogy nézete szerint a modern amerikai
szekták sikere a magára hagyott nép mély vallási igényének világos
bizonyítéka, ezért a megállapításáért súlyos árat kellett fizetnie.
Rómában az ,,ezen ügyek püspöke'' valóságos dührohamot kapott: a
protestánsok eretnekek, és Vermeer -- szerinte -- egyebet sem tesz,
mint mélyen leértékeli a spanyolok dél-amerikai missziós tevékenységét.
Természetesen ,,ezen ügyek püspöke'' Vermeer halálos ellenségévé vált.
Elsô dolga volt, hogy a chilei érseknél, majd késôbb Washingtonban --
természetesen eredmény nélkül -- alaposan befeketítse. Amikor pedig
Vermeer Buenos Airesben megjelentette kutatásainak anyagát, a város
bíborosa udvariasan felhívta a chilei érsek és az ottani egyetem
rektorának figyelmét az ilyen nem kívánatos tanulmányok nyilvánosságra
hozatalának veszélyeire. A chilei érsek azonban síkra szállt Vermeer
mellett. Erre Buenos Aires bíborosa úgy nyilatkozott, hogy bármilyen
fontos is a szóban forgó értekezés egy szűk körű vezetôréteg számára,
ilyen tényeket a széles nagyközönség elé tárni merôben alkalmatlan.
Ezek után az érsek kijelentette, hogy a chilei püspökség egyedül is el
tudja dönteni, mi alkalmas és mi nem. Most már a Buenos Aires-i bíboros
sem hagyta annyiban a dolgot. Az ,,ezen ügyek püspöke'' támogatásával
sikerült elérnie, hogy egy pápai teológus rendreutasítsa Vermeert. Ez a
teológus -- természetesen szintén olasz -- a chilei nunciushoz
tízoldalas bírálatot juttatott el, melyben öt oldalon elismerte, öt
oldalon keresztül pedig támadta Vermeer tanulmányát. Diplomáciai
taktikával megszerkesztett kritika volt, melyben a szerzô a
protestantizmus elfogadhatatlanságát taglalta. Amikor a nuncius
átnyújtotta Vermeernek az iratot, Vermeer azt válaszolta, hogy ô az
említett tanulmányban sem a protestantizmus doktrinális tévedései
mellett, sem ellene egy árva szót sem szólt. Ô csupán azt elemezte,
amit látott és tapasztalt. A nuncius erre azt tanácsolta neki, hogy
rögzítse le ugyanezeket egy adandó írásbeli válaszban is.
  Ez meg is történt, de Rómában nem hagyták annyiban a dolgot. ,,Ezen
ügyek püspökét'' még jobban elöntötte a méreg, és a kivizsgálással egy
másik teológust bízott meg. Az eredmény ugyanaz volt.
  Idôközben a római kúria valamelyik bíborosa megelégelte ,,ezen ügyek
püspökének'' fennhéjázó nagyképűsködését. Ezért levelet írt a chilei
nunciusnak, hogy intse meg a szerzôt, de ugyanakkor hozza tudomására
azt is, hogy a vádaskodások semmiképpen sem a Vatikán hivatalos
állásfoglalását tükrözik. Az egész galibát kizáróan ,,ezen ügyek
püspöke'' egyéni eljárásának kell tekinteni, aki különben teljesen
jogosulatlanul nyilatkozott a Szentszék nevében.
  Ezzel szemben Vermeer mégis alulmaradt. A zsinat idején a Buenos
Aires-i bíboros egy aulán kívüli gyűlésen nyíltan megtámadta, s ezért
törésre került a sor a dél-amerikai csoporttal, melynek Vermeer is
tagja volt. Ez volt életének legsúlyosabb csalódása.
  És Valencia most ennél sokkal nagyobb horderejű összecsapásra készül.
Azt hiszi talán, hogy az egyik bíboros sokkal különb a másiknál? Vajon
jól átgondolta, mi vár rá? Igehirdetést lehet végezni hallgatással is,
beszéddel is. Krisztus beszélt, és keresztre feszítették. Péter
beszélt, keresztre feszítették. És íme, csaknem húsz évszázaddal késôbb
Valencia is beszélni akar, és --?
  Vermeer nem merte végiggondolni. Az éjszaka sokat beszélgetett azzal
a két diákkal, aki nála lakott. Ez a két fôiskolás latin-amerikai
vérmérsékletének minden hevével rajong Valenciáért. Tűzbe mennének
érte. Kezdetben, amikor megismerték, bizalmatlanok voltak vele szemben,
mivel pap létére felekezeten kívüli egyetemen tanított. De eszméi,
európai tapasztalatai s a szilárdan megalapozott rend ellen folytatott
szinte Don Quijote-i harca láttán gyorsan eloszlott bizalmatlanságuk, s
nemsokára zsúfolásig megtelt elôadásain a terem. Csodának tűnt elôttük,
hogy egy pap eszméi, nézetei megegyeznek az övéikkel, hogy egy pap
normális beszélgetést folytat velük, sôt néha még futballozni is
elhívja ôket.
  Hihetetlen lelkesedés áradt belôle, mesélték a diákok. Minden
törekvésükkel azonosult, ami talán nem sok fáradságába kerülhetett,
mivel látta, hogy ami után tanítványai vágyakoznak, az mind értelmes
dolog, mind igazságos és emberi. De befolyásolta ôket
nonkonformizmusukban is. Megmutatta nekik az utat, amelyen járniuk
kell. Elküldte ôket a nyomornegyedekbe, rámutatott a lehetôségekre,
mindent elmagyarázott, tanácsokkal szolgált, tettekkel segített. Nem
csupán tüntetésekre meg szakdolgozatok írására buzdított, bármily
fontosnak is tartotta ezt.
  -- Engem egyszer arra kért -- emlékezett az egyik diák --, hagyjak
fel a dohányzással. Nem azért, hogy így többet adhassanak a
szegényeknek, hanem csak próbaképpen, hogy belássam, mekkora
önmegtagadásba kerül, ha valakitôl áldozatot követelünk.
  Vermeer csöndben hallgatta kettejük beszédét, Ô talán jobban ismeri
náluk Valenciát, mert mint gyóntatója minden gyengéjével, de
egyszersmind valódi erejével is tisztában van. Ezért félti ôt jobban,
mint diákjai.
  Valenciát most már senkinek sem sikerülne mellékvágányra terelnie.
Tovább csinálná, tovább harcolna, de mi lenne azután? Súlyos kérdés.
Errôl azonban nem beszélhet a diákoknak. Bár ôk is tudják, hogy döntô
hatalmasságokkal kell megbirkózniuk, de vajon felérik-e ésszel,
mennyire bosszúálló ez az ellenfél? Ebben már kételkedett Vermeer. És
mi lenne ezekbôl a fiatalokból, ha Valenciát elvennék tôlük?
  Késô éjszakáig gitároztak, szenvedélyes, hazaszeretettel teli dalokat
énekeltek. És álmodoztak hozzá, s reménykedve gondoltak egy férfira,
akinek minden bizalmukat odaajándékozták -- Valenciára.
  -- Szerelmes maga a lányomba? -- kérdezte Graham, és komolyan nézett
Cornellre.
  Bruce Cornell igent intett.
  -- Így is lehet nevezni -- válaszolta röviden. -- Azért hivatott,
hogy ezt megkérdezze?
  Graham az asztalán álló kis csésze tintóra tekintett.
  -- Nem. Azért hívattam, mert nehéz gondok elôtt állok. Esthernek nem
tesz jót, hogy azzal a pappal barátkozik. Ismerôseim mosolyognak ezen,
de nem ez a legkellemetlenebb. Nemrég levelet kaptam a követtôl,
melyben arra kér, beszélni szeretne velem errôl a dologról.
  Cornell sajnálkozóan bólintott.
  -- Ezt elôre láttam.
  -- Mit látott maga elôre? -- kérdezte Graham nyersen.
  -- Ezt -- válaszolta Cornell.
  -- Csak tudnám, mit értékel Esther abban a papban. Ezt nagyon
szeretném tudni. -- Graham arcán megjelent egy megvetô vonás.
  -- Talán saját hiányait. De végtére is önnek jobban kell ismerni a
lányát, mint nekem.
  Graham jelentôségteljes ábrázattal fordult vendége felé.
  -- Melyik apa ismeri ki a lányát, Mr. Cornell? Kezdem azt hinni, hogy
teljesen más világban élek, mint ô. Tudom, hogy számára olyan kaszt
képviselôje vagyok, amelyet mélységesen megvet. Bár ezt soha nem
mondaná a szemembe, pedig sokat beszélgetünk. Sôt, szeretünk egymással
vitatkozni. Mint apja, talán számítok neki valamit, de mint az
olajtársaság igazgatója, reménytelenül megbuktam elôtte.
  -- Mit gondol, én is megbuktam? -- kérdezte Cornell.
  John Graham vállat vont.
  -- Nem tudom. A nôk kiismerhetetlenek. Beszélt vele az utóbbi
napokban?
  -- Igen, és alaposan össze is kaptunk, éppen Valencia miatt.
  -- És békésen elintézték?
  -- Nem.
  Graham sóhajtott.
  -- Azt reméltem, hogy magában megtalálja azt a férfit, akit keres.
Akkor legalább vége lenne ennek az egész ostobaságnak.
  -- Ezt én is reméltem, de nem így történt.
  John Graham fölkelt, és Bruce Cornell elé lépett. Fürkészô szemmel
végigmérte, s az angol újságíró tudta, hogy a kérdésre, melyet most
föltesznek neki, ôszintén kell válaszolnia.
  -- Volt önnek viszonya a lányommal?
  Cornell lesütötte a szemét.
  -- Igen.
  -- Graham arcán valami grimaszféle jelent meg.
  -- Féltem, hogy le fogja tagadni.
  -- Hol van most Esther? -- kérdezte Cornell.
  -- Felhívott telefonon, és azt mondta, kimegy ezzel a Valenciával
valamilyen nyomortelepre, s utána együtt elmennek a nemzeti egyetemre.
Maga is ott lesz?
  Cornell bólintott.
  -- Igen. S az egész históriában az a legbolondabb, hogy én éppen
azért vagyok itt, hogy Valenciáról tudósítsak.
  Graham csak bólogatott.
  -- Dehát miért nem beszél vele egyszer Estherrôl? Úgy gondolom, ha
maga igazán szereti a lányomat, ez lenne a legtermészetesebb.
  -- Szerintem is, de meg kell önnek mondanom valamit. Egy nôt nem
lehet arra kényszeríteni, hogy szeressen valakit. Azonkívül magam is
éppoly nagy csodálatot érzek ez iránt a pap iránt, bár sokkal
egészségesebb alapon.
  -- Csodálatot? -- Graham meg volt lepôdve.
  Cornell megismételte a szót.
  -- Igen, csodálatot. Meglepôdik ezen? Ez a Valencia nem csak tudja,
hogy mit akar, hanem olyan ember, akinek van is hozzá elegendô
bátorsága, hogy megtegye, amit akar. Mit gondol, miért ír önnek levelet
az amerikai nagykövet a lánya ügyében?
  Graham fürkészve tekintett az újságíró szemébe.
  -- Ne kérdéseket tegyen föl, hanem mondja ki, amit gondol.
  Cornell elôrehajolt.
  -- Az ön lánya együtt dolgozik valakivel, aki itt veszélyes
forradalmár hírében áll. És a forradalmárok erôsen fenyegetik az észak-
amerikaiak érdekeit. Az ön érdekeit is.
  A másik nem válaszolt azonnal. Cigarettára gyújtott, s egy darabig
hallgatagon szívta. Aztán fölkelt, az ablakhoz sétált, és kinézett a
gondosan ápolt kertbe.
  -- Használna valamit Estherrel szemben az az érvelés, hogy
tevékenységével az én pozíciómat is aláássa?
  Cornell a fejét rázta.
  -- Ezt az érvet sohasem szabad elôvennie, és ahogy önt ismerem, nem
is fogja megtenni.
  Graham szemében fájdalom jelent meg, fájdalom és szeretet egyszerre.
  -- A lányom az egyetlen, aki még megmaradt nekem az életben, Mr.
Cornell. Nem akarok érzelgôs lenni, de aki bajba keveri, annak velem
gyűlik meg a baja. Nézetem szerint Valencia visszaél a lányom jó
szándékával.
  Cornell gondolkozott, mielôtt válaszolt volna. Elhitte, amit Graham
mondott, habár éppen beállítottsága miatt juthatott csak erre az
elsietett ítéletre. S ezt valahogy ki kell most védenie.
  -- Én magam is intettem ôt -- szólt Cornell --, csak egészen más
érvekkel. Ahogy azonban Valenciát ismerem, nem fog visszaélni Esther
helyzetével. Ha mégis megtenné, elveszítené. Ha önnek efelôl aggályai
vannak, akkor egészen nyugodt lehet.
  -- Maga úgy beszél, mintha mindenben egyetértene a lányommal.
  Cornell türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította.
  -- Nem értek vele egyet, s ezt többször közöltem vele, de én egészen
más érveket használok, mint ön. Valenciához fűzôdô barátsága csak az
ellentábor malmára hajtja a vizet. Észrevehette, hogy ,,barátságot''
mondtam és nem ,,szerelmet''. Ha Valenciát társadalmilag lehetetlenné
akarják tenni, akkor kettejük kapcsolata -- legyen az mégoly ártatlan -
- a legalkalmasabb erre a célja. És ezt megmondtam Esthernek.
  -- Mihez kezd most? -- kérdezte Graham.
  -- Az egyetemre hajtok. Valencia most hozza nyilvánosságra politikai
programját. Higgye el, nem babra megy a játék. Talán összefutok
Estherrel is.
  -- Elkísérem. Hallani akarom azt az embert. Eddig csupán egyszer
találkoztunk, itt nálam, akkor is futólag, s nekem ez nem elég. Ha
döntést kényszerítenek rám, bármilyen nehéz azt meghoznom, elôbb mégis
tudni akarom, miért határoztak úgy, s ki az ellenfelem.

  Esther hallgatagon figyelte az államrendôrség autóit, majd Valencia
arcát. Újra azon töprengett, vajon miért kérte, hogy ezen a reggelen
elkísérje ôt. Egy szót sem váltottak egymással.
  Mialatt Valencia a diákokkal és Enriquével beszélgetett, ô kiment.
Szinte földbegyökerezett a lába, mikor észrevette, hogy gyászmenet
közeledik. Gyászmenet? A halott rongyos zsákba volt csavarva, lába
kilógott, úgy vonszolták a földön. A halottvivô férfiak mogorván
meredtek maguk elé, némelyikük olykor szitkozódott. Különösen ha az,
aki hátul ment, az elôtte haladó sarkára lépett. A közelben állók közül
senki sem nézett föl, amikor a kísérteties menet elhaladt. Itt-ott
kapkodva keresztet vetett egy-egy asszony, és zavartan lesütötte a
szemét.
  Amikor Esther hosszabb ideig dolgozott a nyomornegyedben az
egyetemistákkal, egy alkalommal szemtanúja volt, amint a halottvivôk az
öreg pokrócokba bugyolált hullával betértek a kocsmába, és agua
ardientét rendeltek, miközben az elhunyt földi maradványait a
szomszédos asztalra fektették. Az ilyen esetek teljes közömbösséget
fejeztek ki mindennel, a halállal szemben is. Egyébként miért lenne
riasztó a halál, amikor már maga az élet is az, ha már az anya is
kiteszi újszülött csecsemôjét az utcára, mert nem képes neki táplálékot
adni?
  Mindenütt ugyanaz a nyomorúság. Latin-Amerika...
  Amerre elhajtottak, az út mindkét oldalán gyárak álltak, legtöbbje
észak-amerikai tôkeberuházás. A kapuk elôtt százával ácsorogtak férfiak
valamilyen munkalehetôségre várva. Már kora hajnalban idejönnek a
nyomornegyedekbôl, és azóta itt állnak a gyárak kapujában, némán, maguk
elé meredve és reménykedve. Aztán este megint hazamennek. Esther
eltűnôdött, honnan veszik az erôt ehhez a naponként megismétlôdô
kálváriajáráshoz.
  -- Ezeken az embereken fogok én segíteni -- mondta Valencia. -- Néha
úgy tűnik, mintha már hosszú évszázadok óta ott állnának a kétségbeesés
megelevenedett szobraiként...
  A távolban feltűntek a város felhôkarcolói, és Valencia hirtelen úgy
érezte, idegei azonnal felmondják a szolgálatot. Keze remegni kezdett a
kormánykeréken. Egy pillanatra éles fájdalmat érzett, mintha valaki
tôrt döfött volna mellébe. Levegô után kapkodva gyorsan lefékezett, és
megállt az út szélén.
  -- Nem vezetne egy kicsit, Esther? Nem bírom tovább.
  Kiszállt, és mély lélegzetet vett a friss cielói levegôbôl. Néhány
járókelô megállt és üdvözölte, de ô nem vette észre.
  -- Hozzak valamit a gyógyszertárból? -- kérdezte Esther.
  Nemet intett.
  -- Ne, most már elmúlik. Csak egy kis szédülés volt. Az utóbbi
hetekben túl keveset aludtam.
  Esther a férfi arcára pillantott, s látta, milyen halottsápadt.
  -- Vagy haza akar menni inkább? -- kérdezte.
  Valencia arcán görcsös mosoly jelent meg.
  -- Nem, Esther. Arra kell csak gondolni, hogy Isten ereje gyakran az
emberi gyengeségben nyilvánul meg. Talán éppen a gyengébbnek kell
vezetnie az erôsebbet.
  Újra beszálltak, s ezúttal a lány ült a volánhoz. Nem kérdezte meg,
mire gondol. Jól ismerte a befelé hulló szemrehányásoknak ezeket a
perceit. Ritkán jönnek, de ha elérkeznek, az ember úgy érzi, mintha
minden megszakadt volna a belsejében.
  -- Jobban kell vigyáznia magára, Antonio -- mondta nagyon halkan. --
Nekünk szükségünk van magára.
  Szeme az élénk forgalomra tapadt, s nem mert a férfi felé nézni,
amikor kimondta, hogy ,,nekünk'', s miközben úgy gondolta, hogy
,,nekem''.
  Némi szín jelent meg a férfi arcán, s amikor pipáját meggyújtotta,
érezte, hogy ismét teljesen ura önmagának.
  -- Én sem tudom magát nélkülözni -- mondta nyugodtan.
  Szavait szirénák üvöltése szakította félbe, és amint Esther jobbra
kitért, négy fehér rohamsisakos rendôrrel megrakott teherautó
száguldott el mellettük.
  -- Jönnek utánam, hogy lefigyeljenek. Remélem, diákjaim rendesen
viselkednek. Erre kifejezetten megkértem ôket. Semmi autógyújtogatás,
semmi verekedés a katonákkal, semmi könnygáz- és gyújtóbomba! Különben
nem lesz alkalmam, hogy elmondjam a mondókámat.
  -- Hány résztvevôre számít? -- kérdezte Esther.
  -- Nem tudom. A jelek arra mutatnak, hogy sokan lesznek. A
diákbizottsághoz már befutottak a táviratok az ország minden
egyetemérôl, hogy elküldik képviselôiket. Ha tényleg így van, akkor
több százra lehet számítani.

  Valencia csalatkozott. Több ezren voltak. Amikor föllépett az
emelvényre, orkánszerű tapsvihar tört ki a teremben.
  Megvárta, amíg elül a zaj, csak akkor kezdett beszélni. Miközben a
sötéten hullámzó tömegre nézett, maga elôtt látta Enrique meggyötört
arcát. Ezért csendült hangjából visszafojtott düh, amikor ezt
kiáltotta:
   -- Ütött az óra Concienciában. Új korszak hajnalára virradtunk.
Ebben az országban, amelyet ti éppúgy szerettek, mint én, eddig egy
kisebbség sajátította ki magának a hatalmat, hogy a többségen
uralkodhasson. Ez a helyzet teszi szükségessé, hogy változtassunk
hazánk politikai berendezésén, hogy a jövôben ne a kisebbség, hanem a
többség döntsön az ország dolgaiban. Az egyetlen lehetôség a cél
elérésére a nemzeti forradalmi front, melynek megalakulását ebben a
történelmi pillanatban bejelentem.
  Ezután rövid, szenvedélyes mondatokkal ecsetelte azokat az
állapotokat, melyben a szegény nép tengôdik, majd rámutatott a
szegények és a gazdagok közti égbekiáltó különbségekre. Hangja ismét
élessé vált, szavai szaggatottan áradtak a hallgatóság felé.
  -- Mindenki nevében, mindazok nevében, akik mögöttem állnak,
általános földreformot követelek. A föld legyen azoké, akik megművelik.
Követelem a nagybirtok kisajátítását, mégpedig minden kártérítés
nélkül. Követelem a bankok, kórházak, gyárak, biztosítótársaságok, a
nyilvános közlekedés, valamint a rádió és a televízió államosítását!
  Az állam tegye lehetôvé minden polgára számára az ingyenes oktatást,
a szülôk legyenek kötelesek gyermekeiket iskolába küldeni. Az
olajkoncessziót ne osszák szét többé külföldi tôkés csoportok között,
kivéve ha az állam részesedése eléri legalább a hetven százalékot. A
nyersanyag finomító vállalatok, az üzemanyagokat elôállító vállalatok
termelése és annak elosztása fölött az állam gyakoroljon felügyeletet,
mégpedig azzal, hogy a vállalatok teljes berendezése legkésôbb huszonöt
éven belül az állam birtokába kerüljön. A külföldi érdekeltségű
üzemekben a hazai dolgozók bére nem lehet alacsonyabb a hasonló
beosztású külföldi alkalmazottak fizetésénél.
  Be kell vezetni a progresszív, mindenkire kiterjedô
társadalombiztosítást, amely a lakosság legszegényebb rétegei számára
is lehetôséget nyújt orvosi ellátás igénybevételére. Ugyanakkor meg
kell vizsgálni a rokkantak, elaggottak és az özvegyek nyugellátásának
és gondozásának sürgetô kérdését. A véderô költségeinek összhangban
kell állnia feladatával. Magától értetôdik, hogy minden állampolgárnak
kötelessége hazáját és kormányát támogatnia. Ennek érdekében a
tizennyolcadik életévüket betöltött nôk is dolgozhassanak különbözô
közhasznú munkaterületen.
  A nôknek a jövôben gazdasági, politikai és szociális téren a
férfiakkal egyenlô jogokat kell élvezniük.
  Kezét ökölbe szorítva elôrehajolt.
  -- Ezek nem csupán szép szavak. Ezek tények. Mégpedig olyan tények,
melyeket meg fogunk valósítani. Már igazán süketnek és vaknak kell
lennie annak -- mint sokszor sajnos a nép is az, akinek a nevében itt
elôttetek állok --, aki nem érti meg ezt a felhívást. Én nem vagyok
politikus, csupán pap, de olyan pap, aki belátta, hogy egyházunk nem
maradhat tovább szövetségben a szociális igazságtalanságokat fenntartó
erôkkel, amelyeket itt egy kisebbségi csoport képvisel. Az embernek
mindennap látnia kell a nyomort az utcákon, a munkások otthonában,
városban és vidéken egyaránt. Ezért javaslom, hogy folytassunk
párbeszédet a marxistákkal, mivel nekünk mindannyiunknak --
keresztényeknek, ateistáknak, szocialistáknak, kommunistáknak -- közös
erôvel kell boldoggá tennünk hazánkat.
  Úgy látszott, szinte túlnô önmagán, amikor emelt hangon folytatta.
  -- Mindazok érdekében, amit eddig elmondtam, követelem, hogy a nép
vegye át a hatalmat. Követelem a kormány és a társadalom pluralitását.
Követelem az állami abszolutizmust, hogy mindazoknak az embertelen
állapotoknak, melyben a nép nagyobb része él, egyszer s mindenkorra
véget vethessünk. Azért állok elôttetek, hogy segítségeteket,
közreműködéseteket kérjem. A belenyugvó várakozás ideje lejárt. Az
erôtlen evolúció fikciónak bizonyult. Ezért szólítalak fel benneteket a
forradalomra, s remélem, követni fogtok engem, ha az elsô lépést
megteszem. Éljen Conciencia! Töltsön el bennünket öröm és büszkeség,
hogy népünk igazi érdekeinek védelmezôi lehetünk!
  Tovább akart beszélni, de az egetverô üdvrivalgás félbeszakította. A
tömeg extázisban tört ki. Öklök emelkedtek a levegôbe, örömujjongás
töltötte be az egész termet, és minden arcról sugárzott a boldogság.
Némelyek egymás nyakába borultak, mások vállukra vették szomszédjukat,
hogy magasabban lobogjon a nemzeti zászló. Bruce Cornell, aki egészen
elôl állt Grahammel, jól láthatta, milyen megindultság fogja el
Valenciát. Ebben a pillanatban nagyon elhagyatottnak tűnt ott fent, a
szónoki emelvény mögött az a pap, akit kommunisták, szocialisták,
keresztények és ateisták egyaránt elismertek vezetôjüknek. A fehér papi
gallért mindenki látta rajta, de valójában mégsem látták. És Valencia
nem mosolygott, mert egyszerűen nem tudott mosolyogni. Tudta, hogy a
gyôzelem pillanata gyakran egybeesik a nagy vereség kezdetével.
  Maga elôtt látta az arcok ezreit, amelyek szinte imádattal fordultak
feléje. Tudta, az emberek feltétlenül megbíznak benne, s eszméi hű
tolmácsolói lesznek mindenütt az egész országban. De tisztában volt
azzal is, hogy nem mindegyikük olyan erôs, mint ô. Van köztük gyáva,
ingatag, s talán áruló is, mint Júdás, és olyan is, mint Péter. Nagyon
jól érezte, hogy a Getszemáni kert jelenetei más formában ugyan, de
újra megismétlôdnek a történelem folyamán. És az ô Getszemáni kertje
talán éppen ez az egyetemi város, és ha nincs is kakas, mint annak
idején Péter közelében, vijjognak helyette a rendôrautók szirénái,
amelyek ismételten megkísérlik beszédét túlharsogni. Vajon hányan
maradnának meg ebbôl az ujjongó tömegbôl, ha az igazi nehézségek
elérkeznének? Mégis örült. Régóta várt, és évek óta készült az
elismerésnek ezekre a perceire. Az életnek mindenki számára egyenlônek
kell lennie, és ezt a tényt az egyháznak elsôként kell elismerni, mivel
címerében ott áll a szeretet szimbóluma.
  Valencia lefelé nézett, s tekintetével megtalálta barátja, Vermeer
arcát. És ekkor megijedt. Mert ez az arc komoly volt. Vermeer nem
osztozott a hallgatóság örömében. Még csak el sem mosolyodott.
Tekintete a vastag szemüveg mögött mozdulatlan és fáradt volt. Talán az
elsô barát, aki elhagyta ôt?
  Valencia hirtelen félni kezdett a kiabálástól, mely mindig erôsebbé
vált. Mintha a diákvezérek és szakszervezeti vezetôk nem tudtak volna
betelni a pillanat gyönyörével. Aggódni kezdett magáért, barátaiért,
munkatársaiért. Vajon szabad volt-e ezt megtennie? Szabad-e kitennie
ôket az üldöztetésnek, a gyűlöletnek, sôt a börtönnek? De vajon a
szeretet nem éles fegyver-e, mellyel éppen úgy kell bánni, ahogy a
sebész bánik a késével? Nem kell-e nekik is feláldozniuk önmagukat,
hogy elvihessék magukkal az örömhírt az ország millióinak? Igen, ezt
meg kell tenni, hiszen a saját szemével látta a nép nyomorúságát. Nem
szabad becsapni magadat, Antonio, mormolta magában. Ott álltál a
haldoklók kunyhóiban, és nem tudtad ôket életre kelteni, mint Krisztus
tette annak idején. Láttad az igazságtalanságokat, a gonoszokat
szeretetet prédikálni, de nem volt elég bátorságod, hogy kikergesd ôket
a templomból, mint valamikor Krisztus. Te nem vagy Isten fia. Te nem
hívhatod segítségül a mennyei Atyát, mint Krisztus, az elsô forradalmár
tette. És ezért kell az erôszakot választanod. Nincs számodra más út,
mert mindenütt ott találod magad elôtt a táblát: ,,Belépni tilos!'' Ott
találod azt a bíboros palotájában, az elnöki palota ajtaján, a püspökök
palotájának kapuján, a hivatalok elôtt, az egyházi hatóságok
elôszobáiban, a gazdagok kastélyaiban, -- sôt a templombejáratoknál is.
Nézz körül, Antonio Valencia! A világ talán egy atomháború elôtt áll. A
föld egyharmada gazdag, miközben a másik kétharmad felfordul az
éhségtôl. Ebben az országban pedig mosolyogva végzik a legbrutálisabb
kizsákmányolást.
  Fölemelte mindkét kezét, és egy pillanat alatt elnémította a lármát.
  -- Arra kérlek benneteket, imádkozzátok most el velem a Miatyánkot,
hogy mindenki, aki bennünket hall, vagy aki valamit rólunk meghall,
világosan megértse, hogy nem akarunk semmiféle támadást intézni hazánk
szent alaptörvényei ellen, hanem csupán meghirdetjük a szociális
forradalmat, mivel minden más út zárva van elôttünk.
  S mielôtt a távolban a rendôrautók szirénái felüvöltöttek, a
hangszórókon keresztül felhangzott a keresztények és nem keresztények
ezreinek szájából:
   -- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben,
azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezôknek, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a
gonosztól. Ámen.

  Az ámen úgy csendült, mintha egy letűnt korszak végét pecsételte
volna meg. Ez után az ámen után halotti csend következett, mintha csak
most értette volna meg mindenki, hogy a forradalmat ezzel a Miatyánkkal
indították útjára. Végre eljött valaki, aki áttörte a politikai
tehetetlenség sorompóit, és egyszerűen nevén nevezte a dolgokat. Ebben
a pillanatban újra kitört az orkán, s az emberek ösztönszerűen
megérezték: Concienciában ütött az igazság órája.

  -- Ez tehát az ember, akinek nehézségeimet köszönhetem -- fordult
John Graham Cornell felé.
  -- Igen. És milyen benyomást tett önre?
  -- Nagyon jót, habár természetesen nem osztozom a véleményében.
  -- Pedig Esther is mindenben egyetért vele. Vajon megtaláljuk-e ôt
ebben a tömegben?
  -- Lehetséges. Megpróbáljuk. Bent az egyetem hallgatói valami
fogadásfélét készítenek elô Valencia részére.
  -- Jó, akkor menjünk elôször oda.
  Mindenki gyôzelemmámorban úszott Vermeeren kívül, aki szálas
termetével messze kimagaslott a többiek közül. Néhány barátságos szóval
mégis gratulált Valenciának, de a beszéd részleteire nem tért ki.
Esther a bejáratnál állt, amikor a két férfi belépett, és nagyon
meglepôdött, amint Bruce Cornell társaságában apját pillantotta meg.
  -- Ez felér egy lázadással -- mondta Esther izgatottan.
  -- Miért, te talán kételkedtél benne? -- kérdezte apja nyersen.
  -- Minek jöttél el, apa?
  -- Mondhatnám azt is, hogy ez csak természetes. Lányomat mindenütt
olyan férfiak társaságában látják, akirôl egész Concienciában széltében-
hosszábban beszélnek. Azt hiszem, mint apának egyszer személyes
tapasztalatokat is kell szereznem róla, mindenekelôtt akkor, ha ez a
férfi pap.
  -- És mi a véleményed?
  Graham kissé gyúnyosan nézett Estherre.
  -- Az, hogy sokkal értelmesebb, mint az én lányom.
  -- Hogy érted ezt?
  -- Pontosan úgy, ahogy mondom. De most egy pillanatra magatokra
hagylak benneteket.
  -- És te? -- fordult Esther Cornell felé, miközben apja után nézett.
  A férfi fejét csóválta.
  -- Tehát nem fogsz gúnyolódni?
  -- Ahhoz nem ez a legalkalmasabb hely. Azonkívül te magad sem adsz
sokat arra, amit az emberek olyankor tesznek, amikor gyôzelemmámorban
úsznak.
  -- A gyôzelemmámor? Igen, ez talán valóban így van.
  -- De ha esetleg kételkednél benne, nézz csak a tükörbe, s látni
fogod, milyen büszke és boldog vagy. Bármilyen hülye legyen egy férfi,
ezeket az érzéseket azonnal felismeri.
  -- És mi a véleményed Antonio Valencia politikai programjáról?
  -- Mondhatnám azt is, hogy szenzációs. Kíváncsi volnék, mit gondolnak
most magukban azok az urak, akiknek a kezükben van a hatalom. Egyébként
az az érzésem, ezt hamarosan meg fogjuk tudni.
  -- És más hozzáfűznivalód nincs?
  -- Nincs. Úgy látszik, te sokkal jobban érzed magad Valencia
társaságában, mint az enyémben. Mit lehet ehhez hozzáfűzni?
  -- Ez volt az, amirôl apámmal beszéltél?
  -- Igen, de nekem úgy tűnik, nem egészen értett meg mindent.
  -- Panaszkodott rám?
  -- Nem. Ô nem olyan ember, aki panaszkodik. Csupán úgy látszik,
nyugtalan miattad. Más semmi. És kedvel engem.
  -- És te ôt?
  -- Meglehetôsen.
  -- És tényleg ez volt minden?
  -- Miért faggatsz annyira? Talán rossz a lelkiismereted? Apádnak
Valenciáról szerzett benyomásai kedvezôk, ha nincs is elragadtatva
attól, amit az olajtársaságokról mondott. És persze sok másban sem ért
egyet vele.
  -- És te?
  -- Szerintem a legkomolyabb beszéd volt, amit Latin-Amerikában valaha
is hallottam. De gyanítom, hogy az utolsó szót még nem mondták ki ebben
a dologban.
  -- Úgy gondolja?
  Cornell hátrafordult, s tekintete találkozott Valenciáéval.
  -- Igen, padre. Úgy gondolom. És biztosíthatom, hogy már eddig is
egész sor beszédet hallgattam az ön által ma érintett témakörbôl.
  Esther figyelte a két férfit. Semmi türelmetlenséget nem lehetett
kiolvasni a szemükbôl. Talán csak kérdések bujkáltak bennük, melyek
megválaszolatlanok maradtak, mivel egyikük sem merte ôket feltenni.
  -- Néhány részlettel még szolgálhatok önnek, szenyor Cornell. Az
egyetemi városrészt körülvették a rendôrök és a katonák. A tüntetés
ebben a pillanatban elkezdôdött, de a diákokat megkértem, hogy
semminemű tettlegességet ne kezdeményezzenek. Az erôszaknak
szervezettnek kell lennie, és ott még nem tartunk. Mától kezdve viszont
a világon többé senki sem tilthatja meg nekem, hogy politikai
programomat ne hirdessem szerte az országban. És a fôiskolások segíteni
fognak ebben.
  -- Azt megteszik az újságok is, padre.
  -- Ezt csak akkor hiszem igazán, ha majd a holnapi lapokat
elolvastam.
  Arca az ujjongás hallatára is komoly maradt.
  -- Most következik a legnehezebb idôszak. Ezzel nagyon tisztában
vagyok.
  -- Remélhetôleg az egyetemisták is tisztában vannak vele -- fűzte
hozzá Cornell szárazon.
  -- Biztosan.
  -- Mindenesetre Estherre mindenben számíthat. -- Cornell hangjában
némi irónia csendült.
  -- Igen, azt hiszem. De keresse fel ôt egyszer, szenyor Cornell. Ez
nagyon kedves lenne magától -- és bizonyára ô is örülne neki.
  Csak most jelent meg mosoly az arcán, és kezet nyújtott Cornellnak.
  -- És nekünk is el kellene egyszer beszélgetnünk. Egy kölcsönös
gyónás megvilágosítja a szellemet. Várom önt a következô napok
valamelyikén. Hasta la vista, szenyor.
  Amikor Cornell visszafordult, Esther már eltűnt. Mélyet sóhajtott, s
mialatt a Valenciát éltetô üdvrivalgás ütemes tapsba csapott át, utat
tört magának az ujjongó, kiabáló diákok között, akik a vállukra kapták
Antonio Valenciát.

  Üdvrivalgás és örömujjongás... A tetszésnyilvánításnak ez a formája
úgy érte, mint valami hatalmas víztömeg, amely elsodorja, melyben
zihálva kapkod levegô után, hogy meg ne fulladjon. Mégis hagyta szólni
a rádióját, hogy tovább érezze azt a szorítást, amely a hatalmába
kerítette.
  Esperansa Medina kardinális kíváncsi volt arra, meddig bírja
visszafojtani magába a szenvedély kitörését. Úgy érezte, mintha
acélkapcsokkal lenne a székhez bilincselve. Figyelmeztették Valenciára,
de a figyelmeztetés egészen más volt, mint ez a sok badarság, ami az
imént elhangzott. Vagy talán irigy lennék? -- tűnôdött magában. --
Irigy a dicsôségre, amely nekem sohasem jutott osztályrészül? Meglehet.
Bár volt úgy, hogy nekem is tapsoltak, de az csak kötelességteljesítés
volt. A hódolat egyik formája, amely rangomnak szólt, s nem annak az
embernek, aki vagyok. Most szinte magam elôtt látom a diákokat, akik
tüzesre csapkodják tenyerüket, akik ezekben a percekben örökre a
szívükbe zárják Antonio Valenciát.
  Hasogató, éles fájdalom nyilallott gerincébe, és ez még jobban a
székhez láncolta.
  Hát ez a lelkesedés hiányzott volna az én életembôl? Ez az ünneplés?
-- gondolta magában. -- Talán csak az hiányzott, hogy egyszerűen
kiálljak valamiért, hogy egy álmot dédelgessek, és azt kívánjam, hogy
beteljesedjék? Ez lenne az, ami ma hiányzik belôlem minden biztonságom,
minden igazam ellenére is?
  De ekkor megrettent. Hány és hány bolond akarta már hasonló módon,
erôszakkal megváltoztatni a világ rendjét, és a végén csak mérhetetlen
szenvedést hozott a népre, felbolygatva az egyszerű emberek
lelkivilágát! Ez a Valencia, ez a pap, Krisztus képviselôje az erôszak
fegyveréhez nyúl, s ezáltal nyilvánosan támad a szeretet ellen. Mert
írva vagyon: ,,Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem,
szétszór.'' Amit Valencia tesz, abból hiányzik a bizalom. Istent nem
lehet erôszakkal provokálni.
  Döntött magában, és felhívta monsingnore Zasit.
  -- Hallgatta Valencia nyilatkozatát, monsignore Zasi? -- Hangja
fáradtan csendült.
  -- Igen, eminenciás uram.
  -- Bueno. Nagyon örülnék, ha átjönne hozzám, és egy kicsit
elbeszélgethetnénk.
  -- Igen, eminenciás uram.
  Monsignore Zasi levette magáról a ferencrendiek kámzsáját, amely bô
volt és kényelmes, de a rádiót nem kapcsolta ki. Tovább hallgatta a
szenvedélyes hangú kommentárokat, s közben magára kapta reverendáját,
és az övét is a derekára kötötte, mert tudta, hogy a bíboros igen
értékeli a méltóság külsô jeleit -- bárhogy vélekedjék az ember ezekrôl
az idejétmúlt külsôségekrôl. Amikor kissé sajnálkozva kikapcsolta a
rádiót, s kilépett az ajtón, úgy érezte magát, mint valami frontkatona,
akit az elsô vonalba vezényelnek.
  Végigment a palota hosszú folyosóján, áthaladt egy hatalmas termen,
melynek ablakai mindig valamiféle postahivatalra emlékeztették, majd
egy összekötô ajtón át elérte azt az épületszárnyat, amelyben a bíboros
lakott.
  Úgy érezte, mintha még a levegô is morózus lenne, és mintha
valamiféle öregember-illat töltene be mindent. Mintha szanaszéjjel
penészes papírok hevernének, s az ablakokat se nyitnák ki soha, hogy
beáradhasson rajta a friss, cielói levegô.
  Kopogtatott, s mielôtt a bíboros igent mondott volna, már
meghallotta, hogy bent szól a rádió.
  A kardinális szó nélkül egy székre mutatott, s megkérte, zárja el a
rádiót, mert a máján kívül még a köszvény is kínozza, s fájdalmak
szaggatják öreg tagjait.
  -- Milyen hatást gyakorolt önre? -- kérdezte, miközben fürkészve
vizsgálta Zasi parasztos arcát, majd a lábára nézett, amely állandóan
mozogni szokott.
  Zasi nem válaszolt azonnal. Talomában töltött éveire gondolt, amikor
még a bandolerók között élt, és eszébe jutott barátjának, a zenetanár
Pablo Boterrónak a halála, aki a cielói konzervatórium igazgatója volt.
Csaknem szó szerint vissza tudott emlékezni a diákok szavára, amint az
esetrôl beszámoltak:
  ,,Délután két órakor indultunk el Cielóból azzal a szándékkal, hogy
Camarcóban részt vegyünk egy klubhangversenyen. Útközben negyedórára
megálltunk, majd folytattuk utunkat Taloma felé. Néhány perccel nyolc
sra elôtt értük el a tartomány határát, amikor hirtelen idegenek zárták
el elôttünk az utat. Elôször katonáknak véltük ôket. Lehettek vagy
tizenöten, és gyalogsági, tüzérségi egyenruhát viseltek. Buszunkat
megállították, s a bandalerók egyike ránk parancsolt, hogy szálljunk
ki. Azonnal el is vette minden ékszerünket, pénztárcánkat meg az
óránkat. A banditák ezután körülvettek bennünket. Állig fel voltak
fegyverkezve, puskáikat a közelünkben álló autókra irányították. És
ekkor lövöldözni kezdtek. A bandavezér kiadta a parancsot, hogy külön
csoportba álljanak a konzervatív és külön a liberális párti utasok.
Szándékuk világos volt. Gyűlölték a konzervatívokat, s jaj volt annak,
aki horogra akadt. A parancsnak senki sem engedelmeskedett. Mindenki
mozdulatlanul állva maradt. Erre egyenként mindenkit kifaggattak
politikai meggyôzôdésérôl, még a csoporttal utazó tizenhat asszonyt is.
  Pablo Boterro professzor, akinek a vezetésével utaztunk,
kijelentette, hogy mi diákok vagyunk, ô pedig a fôváros
zenekonzervatóriumának igazgatója. A banda vezetôje elégedetten
mosolygott, s felszólított bennünket, hogy beszállhatunk a buszba. A
professzor volt az utolsó, de ôt visszarántották, s óriási ökölcsapást
mértek az arcába úgy, hogy szegény ember hanyatt esett az úttest
kövezetén. Erre gépkocsivezetônk elindította a kocsit, s hajtott,
amilyen gyorsan csak tudott, de mi mindannyian láttuk, hogy a banditák
fegyvereiket a professzorra szegezik és tüzelnek. A buszban kitört a
pánik, de a sofôrnek esze ágában sem volt, hogy megálljon, inkább
beletaposott a gázba. Késôbb a hadsereg katonái az úttesten találtak rá
Boterro professzor holttestére -- tizenkét más halottal együtt.''
  Ez a gyilkosság annyira felbôszítette a konzervatívokat, hogy még
Zasinak -- az akkori plébánosnak -- sem sikerült megfékezni ôket. A
banditákat összefogdosták, s valamennyit azonnal kivégezték.
Asszonyaikat, gyerekeiket pedig összeterelték egy kunyhóba, azt
petróleummal leöntötték, és rájuk gyújtották. Az egész esetrôl csak a
következô szövegű haditudósítás jelent meg: ,,A nemzeti haderô katonái
megtámadták a banditák táborhelyét. Rövid ütközet után a banditák
elestek.''
  A katonák természetesen nemzeti hôsök voltak, de az akkori plébános,
Zasi ismerte a teljes igazságot. És ez így ment évrôl évre. Nemcsak a
katonák és a banditák között, hanem a liberálisok és a konzervatívok
között is...
  Monsignore Zasi felsóhajtott.
  -- Valencia erôszakot hirdet. De nem szenvedtünk-e már hosszú évek
óta éppen eleget az erôszaktól? Mégsem tagadhatjuk le, hogy a pártok
közti megtébolyult küzdelemben százezrek hullottak el, anélkül hogy
hazánk polgárainak helyzete valamit is javult volna.
  A kardinális türelmetlenül félbeszakította.
  -- Volna bátorsága magára vállalni a felelôsséget mindazokért, amiket
ma Valencia mondott?
  Monsignore Zasi újra mély lélegzetet vett.
  -- Nem tudom, eminenciás uram. Jelen pillanatban a dialógus nagy
szolgálatot tenne.
  -- Dialógus? -- kérdezte a bíboros meglepve. -- Csak nem azt akarja
mondani, hogy egyenlô partnerként tárgyaljak ezzel a lázadóval?
  Zasi bólintott.
  -- Történelmi elôrelátásról tenne ezzel tanúságot, eminenciás uram.
  A bíboros érezte, hogy teljesen elönti a méreg. Mit gondol
tulajdonképpen ez a talomai paraszt? Történelmi elôrelátás... Már maga
ez a kifejezés!
  -- Aki nincs velem, ellenem van -- válaszolta nyersen.
  Zasi tiszta tekintetével a bíborosra nézett.
  -- Ezt nem mondhatja igazán komolyan, eminenciás uram. Ez a
megállapítás az Isten és az ember közötti viszonyra vonatkozik, nem
pedig az emberek egymás közti kapcsolatára. Emberek, akik ugyanazokért
a célokért küzdenek, meg kell, hogy találják az egymás felé vezetô
utat.
  -- Hogy én ugyanazokért a célokért küzdök? -- A bíboros hangja
ingerülten csendült. Zasi érezte, hogy most óvatosnak kell lennie. Itt
nem a beosztott vitatkozik a felettesével, hanem az ifjúság küzd a
mindent megôrizni akaró öregek ellen: a harc két nemzedék között
zajlik.
  Egy dolgot nem ismer a kardinális, gondolta magában Zasi: mégpedig az
ország csaknem kilátástalan helyzetét. A szegény országoknak a korábbi,
a gazdagok által történô kizsákmányolását most fölváltotta a gazdasági
függôség. Hazánk csaknem kizárólag nyersanyagokat exportál, s a
felvásárló észak-amerikai cégeknek elsôrendű érdekük, hogy a
nyersanyagok ára minél alacsonyabb maradjon. Ameddig mi itt, Latin-
Amerikában a termelést a nyersanyagokra korlátozzuk, nem leszünk
képesek a béreket magasabbra emelni. A segélyakciók, legyenek bár
mégoly átfogó jellegűek, helyzetünkön sohasem fognak változtatni, amíg
minden készterméket importálnunk kell -- és azt ismét csak Észak-
Amerikából, megterhelve az ottani magas munkabérekkel s ugyancsak magas
szállítási költségekkel. Zasi a magas munkabéreket egyáltalán nem
tartotta igazságtalannak.
  Az egyetlen, ami megmenthetne bennünket, a hazai ipar megteremtése,
amelynek az itteni vas-, szén-, és olajlelôhelyek nagy hasznára
lennének. Igaz ugyan, hogy kapunk Észak-Amerikából fejlesztési segélyt,
de az mit sem segít, mert ugyanez az Észak-Amerika -- a hidegháborús
uszítóktól felheccelve -- hisztérikus félelemmel retteg egy latin-
amerikai kommunista hatalomátvételtôl, akárcsak kormányunk és az egész
itteni vezetôség. Ahelyett, hogy elôsegítenék a szociális haladást, a
kormány mind magasabb százalékarányban támogatja az állami
költségvetésbôl a hadsereget és a rendôrséget, s ezek az összegek többé
már nem fordíthatók a gazdasági fejlesztés céljaira. Mivel a vezetô
körök kezükben tartják a sajtót is, ennek segítségével állandóan
szítják a kommunizmustól való hisztérikus félelmet, és megakadályoznak
-- állítólag a magánvállalkozás nevében, melynek az Egyesült Államokban
nagyon szép csengése van -- minden demokratikus reformot.
  És kizárólag ez a reakciós gazdasági rendszer határozza meg a
politikát Concienciában, töprengett tovább Zasi. A lakosság pedig
sokkal gyorsabban szaporodik, mint a nemzeti jövedelem. A kereskedelem
a részletfizetés bevezetésében keres menedéket, amely viszont a
kölcsönös bizalmat teszi kérdésessé. Iskolákat kell bezárni, mert nincs
pénz fenntartásukra, pedig a szülôk több iskolát óhajtanának. Az
adóbevételek csökkennek, ahelyett hogy emelkednének. A kormány mindent
megígér, utána mégis lefarag a szociális költségvetésbôl. Így aztán
óhatatlanul fokozódik a feszültség. Lehet ezek után csodálkozni, ha
agitátorok jelennek meg a színen, s el akarják hitetni, hogy mindent
elô tudnak teremteni anélkül, hogy a termelés emelkedne? A vezetô
rétegek jövedelme természetesen emelkedik, s vele együtt a külföldre
irányuló tôkekiáramlás. Ez is csak fokozza a feszültséget. A feszültség
pedig bizonytalanságot és zavart idéz elô, mégpedig mindkét oldalon, a
szegényeknél és gazdagoknál egyaránt. S lehet-e akkor csodálkozni, hogy
a diktatúra iránti igény egyre erôsebb lesz? Az egyik csoport katonai
diktatúrát akar, mások szocialista vagy kommunista diktatúrát akarnak
megvalósítani. Gazdasági válság idején mindig könnyű egy demokratikus
kormányt megdönteni, még demokratikusabbat is, mint amilyen a miénk,
mely hibát hibára halmoz. És amilyen arányban a bérek csökkennek, úgy
lesz mind nagyobb tekintélye a hadsereg törzstisztjeinek és a
rendôrségnek.
  Amennyiben harcra kerülne a sor, a legtöbb latin-amerikai országban a
hadsereg fölébe kerekednék a kommunistáknak, mégpedig egyszerűen azért,
mert Észak-Amerika közel van, és az meg fogja védeni
nyersanyagforrásait és tôkebefektetéseit. Oroszország pedig messze van.
Nem marad tehát más hátra, mint a katonai diktatúra, amelyhez már csak
egy lépés a fasizmus. És akkor a parlamentáris demokrácia ellenzôi,
akik miután mindent elkövettek a nép kifosztása érdekében, hangosan
fogják hirdetni, hogy lám, ôk már régen megmondták, hogy a demokrácia
olyan luxus, amelyet egy latin-amerikai ország nem engedhet meg
magának.
  Monsignore Zasi elmosolyodott. Ezek a gondolatok ugyanis nem tôle
származtak. Egy Vermeer professzor által írt cikkben olvasta ôket -- s
többször is egymás után, mivel kristálytisztán ábrázolják az ország
jelenlegi állapotát.
  A bíboros elôrehajolt, mintha Zasi gondolataiban akart volna olvasni.
  -- Miközben ön töprengett, én is azt tettem -- mondta.
  -- Tehet még egy utolsó kísérletet, és beszélhet a nevemben
Valenciával. Mondja meg neki, hogy felajánlok részére egy állást az
ordinariátuson. A fizetése ugyanannyi marad, mint amikor professzor
volt. Végsô soron az anyját is el kell tartania valamibôl.
  Istenem, gondolta magában a bíboros, úgy kell itt tárgyalnom, mintha
nem is én, hanem Valencia állna a concienciai egyház élén.
  -- És természetesen haladéktalanul fel kell hagynia ezzel az
agitációval... -- Nem fejezte be egészen a mondatot, de Zasi most
jobban értette, mint bármikor.
  Csend lett. A bíboros arra gondolt, legfôbb ideje lenne még egyszer
megvitatni a dolgot a nunciussal, aki eléggé elbizakodott ugyan, de úgy
tesz, mintha értene a taktikához. A bíboros még habozott. A
diadalujjongás arra intette, óvatosnak kell lennie, de azért mégse túl
óvatosnak, mert a diadalujjongás mögött provokáció húzódik meg.
  Monsignore Zasit szánalom fogta el az öreg ember iránt, aki most
egyetlen ember ténykedése által pusztulni látja azokat az értékeket,
melyekben egész életén át visszavonhatatlanul hitt. Az engedelmesség
fikciónak bizonyult, a tekintély homokként kipergett ujjai közül.
  -- Eminenciás uram! -- kezdte Zasi, s hangjából olyan sok aggodalom
csendült, hogy a bíboros meglepetten figyelt. -- Én még egyszer
hangsúlyozottan arra szeretném önt kérni, hogy személyesen beszéljen
Valenciával. Rendelje ide magához. És hagyja, hadd beszélje ki magát. Ô
is az ön papja, s ha eminenciás uram úgy gondolja, hogy ô most nehéz
helyzetben van, annál inkább nem szabad tôle megvonnia atyai
gondoskodását.
  A bíboros a fejét rázta.
  -- Nincs nehéz helyzetben. Ön nem jól értette a beszédét. Ha nehéz
helyzetben lenne, akkor már beszéde elôtt felkeres, hogy tanácsomat
kikérje. De mivel ô a maga útját járja, nem tudok többé segíteni rajta.
  Monsignore Zasi feladta. Ezt elôbb is gondolhatta volna. A bíborosban
nem lesz annyi megértés, hogy barátságosan visszafogadja házába a
tékozló fiút. Neki a nyáj fontosabb, mint az egyetlen bárány, amely a
tilosba tévedt.
  Zasi felállt. -- Mindenesetre át fogom adni Valenciának az üzenetet,
eminenciás uram.
  Még egyszer visszapillantott, mielôtt becsukta maga mögött az ajtót.
A bíboros feje a mellére hullott, kezével oly görcsösen szorította a
keresztet, hogy sovány ujjainak csontos bütykei elfehéredtek.
========================================================================
12. Háború az ôserdôben


  Raoul Castillo úgy érezte magát, mint az a bárány, amelyiknek
eltörött a mellsô lába, s most a térdén kénytelen bicegni, hogy legelni
tudjon. Tisztában volt azzal, hogy amióta Guillermo de la Cruz ügyében
járt, Zambrano katonái a nyomában voltak. Ezért napközben mindig
elrejtôzött, s csak éjszaka folytatta útját. Egy óra múlva el kellene
jutnia a barátaival megbeszélt helyre. Úgy egyeztek meg, hogy Gomez
Ocampo kalyibájánál találkoznak, ahol idefelé jövet elsô éjszaka
megszálltak. Most mozdulatlanul, térdét magasra húzva gubbasztott egy
fa tövében. Éhes volt, hiszen az utóbbi napokban csak canelán, a vízbe
mártogatott, világosbarna cukron élt. A nyugtalanság is emésztette.
Vajon Pedro, Emanuel, Carlos és Armando ugyanolyan elôvigyázatosak-e,
mint ô? Elsôsorban Carlos miatt aggódott. Ez az ember hajlamos arra,
hogy meggondolatlanul fecsegjen, és a többieknél is hamarabb elfelejti
a gerillák örök szabályát: állandóan helyet változtatni, szüntelenül
ébernek lenni, és mindent bizalmatlanul fogadni. Azonkívül az is
szokatlan volt, hogy most egyedül, egymástól elszakítva kellett átvágni
magukat a terepen. Az ô erejük pedig a csoportban rejlik: az erôs, jól
felszerelt, kemény egységben, amely mindig egyesült erôvel támad, és
amelyrôl senki sem tudja, mikor és hol tartózkodik.
  Castillo a lova után nézett. Az állatot Ardientének nevezte el, és
megtanította arra, hogy mozdulatlanul álljon a bokrok között, ha valami
veszély közeledik, vagy ha a gazdája a hosszú lovaglást akarja
kipihenni.
  Közben besötétedett. Közvetlenül alatta húzódott az út, és mintegy
tíz kilométernyire lehetett az a kunyhó, ahol találkozniuk kell. Az
éjszaka hűvös volt, s Castillo nagyon fázott. Arról a pontról, ahol
most ül, jól belátja az utat, sôt követni tudja, amíg a sok kanyar után
el nem vész a távoli ôserdôben. Castillo hallása az elmúlt években
hihetetlenül kifinomult. Meghallotta a legapróbb ág reccsenését, s azt
is, ha valaki sóhajtott a közelében, vagy ha madár rebbent föl a
környéken. Már azt kérdezte, vajon tudna-e egyszer másképpen is élni.
Nemcsak a város, de a falu is idegenné vált számára. A veszély ott is
oly közelrôl leselkedne rá, hogy ôt, akit a ,,zöldruhás gazemberek''
évek óta köröznek, azonnal elfognák.
  Arra lett figyelmes, hogy lova abbahagyja a legelést. Castillo
azonnal mozdulatlanságba dermedt, fejét fölemelte, és hallgatódzott.
Semmi gyanúsat nem vett észre. De valaminek mégis kell történnie a
közelben. Ardiente már nagyon sokszor megmentette így az életét.
Mozdulatlanul ülve maradt, s csak kis idô múlva emelkedett föl
végtelenül óvatosan, és lovát maga után húzva néhány lépést beljebb
osont az ôserdô sűrűjébe. Minden méternél megállt, figyelt, s lassan ki
is vette a zajt. Az útról lovak patáinak dobogását hallani. Kettônél
többen lehettek. Elôvette a pisztolyát, kissé megpaskolta a lova farát,
felmászott egy fára, és úgy helyezkedett el, hogy teljesen
észrevehetetlenné vált. Tíz perc telhetett így el, amikor emberi hangok
szűrôdtek föl hozzá. Amint a csapat elhaladt mellette, fölismerte
köztük Gomez Ocampót. Erôsen rá volt kötözve egy lóra. Mellette
Zambrano zöldsapkás katonája lovagolt, kezében Gomezre irányított
fegyverrel.
  Castillo gyorsan végiggondolt minden eshetôséget. Valószínűleg mind a
négyen ezt az utat választják, hogy eljussanak Ocampo kalyibájához.
Azt, hogy máris ott lennének, lehetetlennek tartotta, mert egyikük sem
tud gyorsabban lovagolni nála. Gomez Ocampo tehát csapdába esett, s
most ôt magát is elcsípték volna, ha a véletlen nem játszik a kezére.
  De mi van akkor, ha Zambrano emberei az útvonal elsô szakaszát
ellenôrzésük alatt tartják? Az nem olyan nagy baj, hiszen sem Pedro,
sem Emanuel, sem Carlos, sem pedig Armando nem járhattak azon az úton,
leszámítva ezt az utolsó kis darabot. És ha a katonák már azt a keskeny
hegyi ösvényt is figyelik, amelyen ô ideérkezett? Ezt nem tartotta
valószínűnek, hisz akkor ô maga is kelepcébe került volna.
  Feszülten várt, s amint gyors, apró paták dobogása ütötte meg a
fülét, megkönnyebbülten fellélegzett. Társai éppen olyan fáradtak
voltak mint ô, de sokkal kevésbé figyelmesek. Elkomorodott képpel
hallgatták végig, amint beszámolt nekik az imént látottakról.
  -- Hát akkor ma sem lesz meleg leves -- jelentette ki Emanuel nagyot
sóhajtva. Armando arca kifürkészhetetlen maradt, mint máskor.
  -- Fogalmad sincs róla, hányan lehetnek? -- kérdezte végül.
  Castillo a fejét csóválta.
  -- Csak azt tudom, hogy Gomez bajban van, és nekünk ki kellene
szabadítanunk.
  -- Minek? Forduljon föl. Mi közünk nekünk Gomezhez? Azért, mert
ennünk adott, meg hogy ott aludtunk nála? Ha minket is elfognak, az még
nagyobb baj.
  Ezt Pedro mondta, aki egy vékonyabb fába kapaszkodott, mintha attól
várna segítséget.
  -- És ha Gomez fecsegni fog? Ha elmondja a katonáknak, hogy
körülbelül melyik irányból érkezünk? Ha addig kínozzák, hogy nem tudja
tartani a száját, akkor mi lesz? Vállaljátok a felelôsséget, hogy az a
disznó kutya Losano még többet tudjon meg rólunk?
  -- Losano tehet nekem egy szívességet. Ha Gomez elárul, mi már messze
járunk. A saját portánkon, ahol senki sem talál meg bennünket.
  A csendben, mely ezeket a szavakat követte, hallották, hogy Armando
mélyet sóhajt. Aztán odament Pedróhoz, és megállt elôtte.
  -- Elszalasztanád a lehetôséget, hogy fölaprítsd ezeket a férgeket,
akik még azt a marhaságot is elkövették, hogy elhagyják a biztos
támaszpontjukat, és ilyen távolra merészkednek?
  Pedro már mosolygott.
  -- Én nem hagyok ki egyetlen lehetôséget sem, de amíg mi csak itt
ácsorgunk, és a szánkat jártatjuk, azt sem tudjuk, hány katonájuk van.
Raoul azt akarja, hogy támadjuk meg ôket. Rendben van, de akkor elôször
nézzen utána, hányan vannak a jómadarak.
  Raoul lezárta a beszélgetést.
  -- Mind az öten megyünk. A lovakat azonban itt hagyjuk. Gyerünk
gyorsan!
  A keskeny úton egymás után haladtak Gomez kunyhója felé. A kalyibától
mintegy száz méternyire rátértek egy még keskenyebb, a fôútvonalról
egyáltalán nem látható ösvényre. Tudták, hogy az közvetlenül Gomez
udvara elôtt végzôdik. Feszült figyelemmel, nesztelenül, élesre töltött
pisztollyal osontak elôre, amikor hirtelen megcsapta fülüket Ocampo
velôtrázó ordítása.
  -- Úgy látszik, már kezelésbe vették a szerencsétlent -- suttogta
Raoul. -- Most nem gondolnak semmi másra. Meg sem fordul a fejükben,
hogy mi éppen erre vetôdhetünk.
  Az ôserdô széle öt méterre sem volt a kunyhótól. Raoul arra gondolt,
hogy néhány nappal ezelôtt még itt állt a csillagos ég alatt, és
irigyen szemlélte a kis faházat, a yukkát, a kukoricát, a kávét, a
tyúkokat meg a teheneket. Most már tudta, hogy nem is olyan irigylésre
méltó ez a Gomez Ocampo. Hisz lám, bárki ráronthat, és saját házában
bántalmazhatja, anélkül hogy valaki meghallaná segélykiáltásait. Hogy
most másként történik, csupán annak köszönhetô, hogy ô és társai ezt a
viszonylag biztos pontot jelölték ki találkozóhelyül.
  Mozdulatlanul álltak mind az öten, és figyeltek. A lovak számából
ítélve a katonák körülbelül heten lehetnek. Úgy látszik, biztosak a
dolgukban, mert még ôrszemet sem állítottak. Ez lesz a vesztük,
gondolta Raoul mosolyogva. De az ellenfelet mégsem szabad lebecsülni.
Bármily hihetetlenül tűnik, hogy ez a kis csapat éjnek idején ennyire
meggondolatlanul tevékenykedjék, nem szabad elfelejteni, hogy ezek a
katonák jól kiképzett, alaposan fölfegyverzett harcosok, akik semmitôl
sem riadnak vissza.
  Raoul nem ismerte az ôrmestert, aki a parancsot osztogatta, és a
kihallgatást vezette. Izmos, jól megtermett fickónak látszott, Raoul
harmincévesre becsülte. A jelek szerint elég hirtelen kezű, amit Gomez
Ocampo meg is tapasztalhatott, mert már orrán-száján ömlött a vér.
  -- Én nem tudok semmit a gerillákról -- mondta jajveszékelve -- az
égvilágon semmit. Miért bántotok engem, ahelyett hogy megvédelmeznétek?
Óh, édes Szűzanyám!
  Az ôrmester a tenyerével a képébe vágott, egy másik katona pedig
akkorát rúgott a hasába, hogy Gomez összerogyott.
  -- Olyan valakitôl tudjuk a nevedet, aki nem akar már többé veletek
dolgozni, piszkos árulókkal. Az az ember nem hazudik. Téged jól ismer,
és tudja, hogy összejátszol Rodriguez Tobarral meg a bandájával.
  Raoul oldalba bökte Emanuelt.
  -- Maradj itt. Én többet akarok hallani. Tudni akarom, mit mond az
ôrmester, és mit fecseg ki Gomez. Majd jelt adok nektek. Ha netán bajba
kerülnék, habozás nélkül tüzeljetek. Ha pedig elfognak, lelôsz engem.
Érted, Emanuel?
  Hason csúszva elmászott a tyúkól mellett egészen a kunyhó oldaláig,
ahol már minden szót tisztán érthetett. Sokan lettek így árulóvá,
gondolta magában. Vannak emberek, akik nem bírják elviselni a fájdalmat
és a megaláztatást, és megteszik az elsô lépést az ellenség felé. És ha
még ráadásul pénzt is kapnak, az elsô lépés után már könnyebben
következik a második, aztán a harmadik, negyedik. A vége az, hogy már
mindenben együttműködnek az ellenséggel. Egyébként miért is tartaná a
száját Gomez néhány csapat rongyos, kiéhezett, elvadult gerilla miatt?
Vagy talán azért hallgasson, mert politikailag jól tájékozott, és nem
bízik a kormányban? De mi köze Gomeznek a politikához meg a kormányhoz?
Ha mégis hallgat, csak azért teszi, mert ösztönösen érzi, hogy csak a
gerillák szüntethetik meg azokat a tragikus állapotokat, melyekben itt
mindenkinek élnie kell. De hallgathat azért is, mert fél a gerilláktól,
tudja, elôbb vagy utóbb, de mindenképpen fülünkbe jut a vallomása.
  Raoul úgy látta az ablakon át, hogy az ôrmester leül, karját a szék
támlájára teszi, és kíváncsian vizsgálja Gomezt.
  -- Pénzt is kaphatsz, Gomez, ha megmondod, kikkel álltál kapcsolatban
az utóbbi idôben. Egy kis pénz neked is jól jönne.
  Raoul számbavette a fegyvereket. Hét észak-amerikai puska. Jó puskák,
gondolta magában. És hét pisztoly. Amennyire meg tudja állapítani, a
katonák is heten vannak. Nem akarta, hogy Gomez még sokáig szenvedjen.
Elôbb azonban pontosan meg kell gyôzôdnie, nincs-e a közelben több
katona, mint amennyit a szobában összeszámolt. Gomez Ocampo a földön
feküdt, és az ôrmester kíméletlenül rugdosta csizmájával az arcát.
Raoul végignézte ezt, s ami ritkán fordult elô vele, most semmi
felindulást sem érzett. Nemsokára te is meghalsz, ôrmester, de elôbb mi
is végigcsináljuk veled ugyanazt, amit most Gomezzel művelsz.
Embereidet a szemed láttára fogjuk egymás után lelôni, és te megmondod
szépen annak a nevét, aki Ocampót elárulta. Majd meglátjuk, bírod-e
olyan sokáig, mint Gomez? Kíváncsi vagyok, vajon bátrabb leszel-e azzal
a durcás pofáddal, és több fájdalmat tudsz-e elviselni, mielôtt
átküldünk a másvilágra? Raoul elsurrant az ablak alól a lovak felé,
majd a ház sarkánál elkanyarodott, és a másik oldalon visszament elôbbi
rejtekhelyre.
  Karjával jelt adott, és látta, amint barátai szétoszlanak, és mind a
négy oldalról bekerítik a kunyhót. Látszott rajtuk, hogy nagyon
dühösek. Talán még nálam is dühösebbek, gondolta magában Raoul. Én
csupán arra gondolok, hogy fontos megtudnunk az áruló nevét, mert semmi
sem veszélyesebb a gerillák számára, mint az olyan ember, aki barátait
pusztulni hagyja, és mosolyogva a gyilkosok mellé áll.
  Amikor az elsô lövés eldördült, az ôrmester elôrántotta pisztolyát,
de lövésre már nem volt ideje, mert kilôtték kezébôl a fegyverét.
Emanuel nyugodtan célzott, és sorban egymás után leterített három
katonát, akik ámuló szemekkel fogadták a halált. A többiek föltartották
kezüket, és csendesen a falhoz álltak. Amikor azonban egyikük szökni
próbált, Pedro már a második lépésre leterítette.
  Raoul -- négy társával fedezve -- odalépett a fal mellett álló két
katonához, elôhúzta pisztolyát és tüzelt. A holttestek az ôrmester
lábai elé buktak, és elterültek a már eszméletlenre vert Gomez Ocampo
mellett.
  -- Emanuel, eredj ki, és állj ôrt. A lövöldözést meghallhatta valaki.
Te, Pedro, menj el, és vezesd ide a lovakat, de siess! Carlos, térítsd
észre Gomezt, nyergelj föl neki a katonák lovai közül egyet, és kötözd
hozzá, amilyen szorosan csak tudod. Ha holnap megtalálják a hullákat,
Gomeznek már nálunk kell lennie, különben apró darabokra szabdalják. És
most nézzünk téged, ôrmester. Hogy hívják azt az embert, aki elárulta
Ocampót?
  Az ôrmester bátrabbnak látszott, mint Raoul gondolta.
  -- Ha fejre állsz, nyomorult bandita, akkor sem mondom meg. --
válaszolta.
  Kijelentése azonban semmiféle hatást nem tett Castillóra. Hanyagul
belevágott az ôrmester képébe, hogy az orrcsontja menten összeroppant.
  -- Ki vele!
  Az ôrmester hallgatott. Egész valóján látni lehetett, milyen
véleménnyel van Raoulról meg a többiekrôl. Hisz katonáit minden szó
nélkül, hidegvérrel és könyörtelenül lemészárolták, mint a barmokat. Ô
azért van itt, hogy rendet teremtsen ezen a vidéken, és aki a
gerillákkal együttműködik, megérdemli a büntetést.
  -- Mehetsz a pokolba, oda való vagy -- felelte fáradtan.
  Raoul egy pillanatig mérlegelte a helyzetet. Ez az ember nem úgy néz
ki, mint akit könnyen szóra lehetne bírni. De azért mégis tesz egy
kísérletet, amíg Pedro visszatér a lovakkal.
  -- Ide figyelj, te nemcsak durva vagy, hanem ráadásul ostoba is. Ki
az a hülye, aki meg meri csinálni, hogy éjnek idején hét katonával ezen
az elhagyott vidéken kóborol. Nem jöhettél volna inkább fényes nappal?
Vagy attól tartottál, hogy Gomez az utolsó pillanatban elszökik elôled?
  -- Azt már megtette. Úgy hoztam vissza.
  Az ôrmester végignézett katonáinak holttestén. Élettelen tekintetük
nem árult el félelmet, inkább csak meglepetést.
  -- Mondd meg a neved -- szólt Raoul röviden.
  Az ôrmester olyan hangosan kezdett nevetni, mintha legalábbis
kocsmában volna, nem pedig egy magányos kalyibában, katonáinak
hulláitól körülvéve. Nevetése oly megvetôen csengett, hogy Castillo egy
pillanatig azt hitte, a nyitott ajtóban újabb katonák állnak, s
fegyvereiket ôrá irányítják.
  -- Csürhe banda. Aljas disznók... -- suttogta az ôrmester, amikor az
újabb ökölcsapás kiverte a fogait.
  -- Armando, szedd össze a puskákat meg a pisztolyokat. De nagyon
siess! Nem maradhatunk itt éjszakára. Már hallotta a lovak dobogását és
Pedro meg Emanuel hangját. Elôhúzta pisztolyát, és az ôrmester felé
fordult.
  -- Szóval hallgatsz. Tehát nincs szándékodban beszélni?
  -- Ilyennek beszéljek, mint te? Egy gyilkosnak, mint te? Lôj, ember,
legalább nem látom tovább azt a ronda pofádat!
  Raoul egykedvűen bólintott.
  Elhúzta a ravaszt, és végignézte, amint az ôrmester lassan
elôrebukik, mintha még egy kísérletet akarna tenni, hogy állva
maradjon. Raoul megfordult, szemében elismerés volt ellenfele iránt.
Amikor Emanuel visszajött, és belerúgott az ôrmesterbe, visszahúzta és
ráförmedt:
  -- Hagyd, ne bántsd!
  A puskákat és pisztolyokat elosztották, lóra ültek, és elindultak az
éjszaka közepén a Talmacot körülvevô sűrű rengetegben.
  Korán hajnalban érkeztek. Ideiglenes tábort ütöttek, s megpróbáltak
valamiképpen érintkezésbe lépni a fôhadiszállással, amelynek valahol a
közelben kellett lennie. Raoul egyedül vágott neki az ösvénynek, mely
közvetlenül Rodriguez Tobar központi táborához vezetett. Errôl azonban
csak Raoul tudta, hogy pontosan hol fekszik. Lovát hátrahagyta, mert
úgy túl feltűnô lett volna a távozása, azonkívül rejtôzködnie is
könnyebb gyalogosan. Jól ismerte ezt az erdei utat, és tudta, hogy a
nemzeti hadsereg katonái sohasem használják. Túl veszélyes lenne a
számukra. A fák koronája között megpillantotta az elsô hajnali
világosságot, amint átderengett a felhôkön, melyek mélyen az erdô
felett szálltak, mintha hatalmas gerillacsapatok vonulnának sebesen.
  Nem érzett lelkifurdalást, amiért megölte az ôrmestert és hat
katonáját. Csak csodálatot ébresztett benne az az ember, akire utoljára
tüzelt. Ha egyszer majd meg kell halnia, ô is így akarja végezni. Ilyen
büszkén, öntelten, hidegvérrel és közönyösen. Hát igen, ellenfeleik
nemcsak arra kaptak jó kiképzést, hogy miként harcoljanak, de arra is
megtanították ôket, hogyan kell katonához méltóan meghalni.
  Hazafelé velük együtt lovagolt Gomez Ocampo is. Útközben semmit sem
beszélt, csak amikor már majdnem megérkeztek, akkor ment oda Raoul
Castillóhoz.
  -- Csak most tudom igazán felfogni, hogy megmentettétek az életemet,
és most már halálom napjáig veletek kell maradnom a dzsungelben.
  Raoul bólintott.
  -- Ellenkezô esetben már nem élnél, Gomez. És ha egyszer elkeseredsz,
és vissza kívánsz térni, gondolj arra, hogy az is a halálodat jelenti.
Mert ha nem a hadsereg ejt foglyul, és nem kínoz halálra, akkor mi
fogunk agyonlôni. Mindent vagy semmit. Hiába, ez a mi törvényünk,
Gomez.
  -- Te legalább ôszinte vagy, Raoul.
  Raoul mindkét kezét Gomez vállára tette.
  -- Ide figyelj, én is éppen ezen gondolkodtam. Amikor a múlt héten
kunyhódban aludtam, irigyeltelek. A házadat, a tyúkjaidat, a
kukoricásodat, a yukkádat. Arról álmodoztam, hogy én is úgy szeretnék
élni, mint te, Gomez. De most már ez fölösleges. Együtt kell ezután
harcolnunk, nekem azért, hogy házat szerezzek magamnak, neked pedig,
hogy a magadét visszaszerezd. Azt hiszem, ez nagyon egészséges életcél.
Nem igaz, Gomez?
  A másik semmit sem válaszolt, de ez nem is volt fontos, mindketten
tudták a valóságot. Számukra nem volt többé visszaút. Különben a halál
naponta a nyomukban lenne, s Gomez jól tudja, mit jelentene számára
állandó rettegésben élni.
  Szerencsétlen ország, ahol az embernek ilyen szomorú elhatározásra
kell jutnia, töprengett magában Raoul, amint továbbhaladt. A nap lassan
fölkelt, és a hegyek fölött süvöltve átzúgó szélroham elsöpörte a
felhôket, melyek kétségbeesett igyekezettel próbáltak szembeszállni a
vihar erejével. Lombok szakadtak le a fákról, mintha óriási kéz tépné
le ôket, majd elengedné, hogy ismét a magasba repüljenek. A levelek
sugárhajtású repülôk gyanánt cikáztak széles köröket rajzolva, s
lehullottak, szônyeget borítva a szürkés színű talajra.
  Felriadt madarak köröztek magasan a fák felett, ügyesen manôverezve a
széllökések között, vagy a földön tipegtek, jobbra-balra tekintgetve,
farkukat billegetve. Majd nyílsebesen felröppentek, és élénk
szárnycsapásokkal húztak a magasba, hogy meghódítsák a végtelen
égboltot.
  Távolabb néhány madár szemezgetett valamit a földrôl, aztán hirtelen
mindannyian fölrebbentek, mintha csak figyelmeztették volna ôket --
mint valami kis gerilla csoportot -- a fenyegetô veszélyre.
  Isten talán mindent elvett tôlünk, de a természetet meghagyta nekünk,
gondolta magában Raoul.
  Egy-egy ilyen napon, mint a mai is, megtanultam elfelejteni az
embereket, akik rosszabbak, mint a vadállatok. Én magam is szívesebben
lennék inkább valamilyen állat, például ló, aki hetekig nyugodtan
ellegelészhet, vagy talán birka, aki az Andok leghidegebb éjszakáin is
békésen alszik vastag bundájában, és nem törôdik a feje fölött süvítô
vad szelekkel.
  Így haladt órákon keresztül, vállán az észak-amerikai puskával, és
zsebében az ugyancsak zsákmányolt pisztollyal. Megnézte a fegyver
számát: 4558805. Persze amerikai gyártmány. Az egész nemzeti hadsereg
jenki fegyverekkel van fölszerelve. Maguk jobbára cseh, belga vagy
kínai típusút használnak. Nevetnie kell, ha arra gondol, milyen képet
vág majd Rodriguez Tobar, ha elmeséli neki a történteket. A
kormánycsapatok bizonyára az utóbbi idôk egyik legsúlyosabb veszteségét
szenvedték el ma. De micsoda felelôtlen idiótának juthat az eszébe,
hogy éjnek idején ilyen kis létszámú csapattal vállalkozásba kezdjen?

  Közeledett ahhoz a területhez, amelyen a központi tábor állt. Nagyon
óvatosnak kell lennie, mert a gerillák gyorsan lônek. Lépteit lassabbra
fogta. Az ôröket ugyanis gyakran cserélik, s akivel ma itt találkozol,
holnapra már kilométerekkel odébb helyezték. Ôrök azonban vannak, és
neki a rejtôzéssel kísérleteznie sem szabad, mert ez a halálát
jelentené. Hányszor elôfordult már, hogy a védelmi övezetben elkövetett
elôvigyázatlanság miatt az egész központi tábort felszámolták a
kormánycsapatok. És ez nemcsak itt fordult elô, hanem Guatemalában, sôt
Kubában, a Sierra Maestra sziklás hegyei között is az elsô nehéz
hónapokban. Az erdô felett nyugvó csend kísérteties volt. Az ôserdôben
mindenütt ez a vastörvény uralkodik: Ölj, vagy téged ölnek meg!
  -- Állj! Ki vagy?
  A hang valahonnan a lombok közül jött, de Raoul még a reá irányuló
fegyver csövét sem látta.
  -- Raoul Castillo.
  -- Jelszó?
  -- Mexikó.
  -- Lépj ki az út közepére! Maradj ott állva! Dobd földre a
fegyveredet! Gyorsan!
  Mindent úgy tett, ahogy parancsolták, és jólesô, meleg érzés töltötte
el, amikor hirtelen két erôs kar ölelte át.
  -- Jorge!
  -- Raoul! Már azt hittük, nem sikerült átvergôdnötök.
  -- Gracias a Dios! Sikerült. De a többi négy is jön. Mi újság itthon?
  -- Van egy pompás tervünk.
  -- Azt tudom.
  -- Nem, az egy másik. Az eredetit Tobar megváltoztatta. Megpróbáljuk
elintézni Losanót. Don Henricót pedig elraboljuk.
  -- Miért nem számolunk le mindjárt az egész bandával?
  -- Ezt majd elmondja neked a kapitány. Most elkísérlek, hogy
könnyebben átjuss a többi ôrszem mellett.
  Raoul nem említette Jorgénak, ami a legutóbbi éjszakán Gomez
kunyhójában lezajlott. Ezt elôször Rodriguez Tobarnak kell meghallania.
De még mindig bosszantotta, hogy nem sikerült megtudnia, ki közöttük az
áruló. Vagy talán nincs is áruló, s az egészet csak az ôrmester agyalta
ki, hogy ezzel könnyebben szóra bírhassa Gomezt? Lehetséges. Ismeri ezt
a cselt, olykor maga is szokta alkalmazni. Megfélemlítés,
megvesztegetés, árulás: minden eszköz jogos, ha az ember a lelke mélyén
nem is ért egyet vele.
  -- Hát te hogy vagy, Jorge?
  A másik nem válaszolt. Mert hogy is lehetne. Az egyetlen, amit
szívbôl óhajt, a bosszú, de ezt a mai napig sem tölthette ki
ellenfelén. A Talmac elleni támadás elôkészületei nagyon lassan
haladnak elôre. Tobar a lelkére kötötte, hogy csak a legbizalmasabb
barátoktól szabad értesüléseket szereznie. Jorge nagyon vágyódott egy
asszony után, s éjszakánként gyakran álmodott vele. Nézeteltérések
adódtak a városi és a falusi gerillák között is. Jorge néha olyan erôs
honvágyat érzett, annyira elhatalmasodott rajta Talmacban töltött
életének az emléke, hogy a legnagyobb erôfeszítésébe került, hogy
mindent pozdorjává ne zúzzon maga körül. Hát igen, egy gerillaháború
kívülrôl talán romantikusnak tűnik, töprengett magában. Az erôszak
alkalmazása a kielégülés sajátos fajtáját jelentheti, és az agresszív
ösztönök levezetésére szolgálhat. De ehhez még sok minden más is
hozzájárul. Az embernek egész nap közvetlenül életveszélyben kell
élnie. A vége a teljes eltompulás. Az ember irigy lesz az egész
körülötte levô világra. Megmerevedik, ha ág reccsen a közelben, vagy ha
hangokat hall. Minden jelenség veszélyt jelenthet számára. A fák, a
bokrok, egy felröppenô madár.
  -- Nincs honvágyad, Jorge? -- kérdezte Raoul, de elôre tudta, hogy a
másik ezt úgyis le fogja tagadni. Ilyenné válnak mindannyian. Érzelmeik
elpalástolásának művészeivé. Ez külsôleg kemény magatartásban nyilvánul
meg, ami belül teljesen hiányzik eleinte. Csak négy-öt év múltán
alakulnak át igazán. Csak akkor lesz valódi otthonuk a természet, amely
körülveszi ôket.
  A hallgatást sem tanulják meg olyan gyorsan, pedig ez az egyetlen,
ami megmentheti ôket. S ha már megtanulták, akkor a kétség gyötri ôket
továbbra is. Kétség a saját erejükben, a gyôzelemben. Hiszen elég csak
rápillantaniuk Zambrano ezredes katonáira. Az ô felszerelésük sokkal
jobb. Azonkívül modernebb fegyverekkel, nagyobb készlettel és elsôrendű
hírközlô berendezéssel rendelkeznek. Elsô látásra legyôzhetetlennek
tűnnek. És milyen sokáig tart, amíg az ember felfogja, hogy a
vereségbôl is lehet tanulni; amíg megérti, hogy a keserű csalódások
egész sorozatára van szükség annak felismeréséhez, hogy egy
gerillaháborút csak akkor lehet megnyerni, ha megbarátkozunk azzal a
gondolattal, hogy mi vagyunk a gyengébbek, de éppen ennek a ténynek az
ôszinte elfogadása tesz bennünket elôbb-utóbb, de visszavonhatatlanul
az erôsebbé. Ha valahol a világon döntô jelentôségű az a szó, hogy
,,kitartani'', akkor a gerillaháborúban a leginkább az. Mert ott minden
ellened van. Már maga a szó is, hogy gerilla, mert mindenki azt érti
rajta, hogy bandolero, vagyis: utolsó, aljas bandita.
  Állig fölfegyverzett ôrszemek mellett elhaladva végre elérték a
központi táborhelyet. A telep jól rejtôzött a fák és bokrok között.
Valóságos kis falu volt, amelyet azonban senki sem hagyhatott el
Rodriguez személyes engedélye nélkül. Itt a legszigorúbban betartották
a taktikai gerillaháború minden szabályát. Még akik pontosan tudták,
hol fekszik a tábor, azok sem vehették észre a távolból, hogy ezen a
földdarabon emberek százai élnek egymás mellett. Itt voltak a lovaik, a
teherautók, sôt néhány páncélkocsi is, melyet a kormánycsapatoktól
zsákmányoltak. A fegyverkovácsok is itt dolgoztak egy állandó ôrizet
alatt tartott műhelyben. Ide hordták a lôszert, s itt állt a rádióadó.
Légvédelmi ágyújuk is volt, hogy védekezhessenek egy esetleges
repülôtámadás ellen.
  Raoul köszönetet mondott Jorgénak, s egyedül folytatta útját
Rodriguez Tobar sátra felé. Amikor belépett, a gerillavezér éppen a
térképasztalnál dolgozott. Tobar meglepetve pillantott fel, s amikor
Raoult meglátta, azonnal elébe sietett és átölelte.
  -- Már aggódtam érted, Raoul. Hol vannak a többiek? De ülj már le.
Egy pohár bor jót tesz most neked. Eléggé kimerültnek látszol.
  Raoul mélyet sóhajtott.
  -- Nagyot fogsz nézni, kapitány, ha mindent elmondok.
  -- Hallottam már egyet s mást, de azért mondd csak.
  Tobar végighallgatta, anélkül hogy egyetlen egyszer félbeszakította
volna, vagy csak egyetlen arcizma megrándult volna. Szemei erôsen
Raoulra szegezôdtek, s csak a katonák elleni támadásnál lett izgatott.
  -- Szükséges volt lelôni ôket, Raoul? Nem lett volna jobb inkább csak
a fegyvereiket elszedni, s megkötözve ott hagyni ôket?
  -- Nem hiszem. Ahhoz túl sokat tudtak.
  Tobar bólintott.
  -- Mi a véleményed az árulóval kapcsolatban? Lehetséges, hogy köztünk
bujkál?
  -- Nem tudom, de számolnunk kell azzal, hogy az ôrmester esetleg
igazat beszélt.
  -- Persze, hogy számolnunk kell vele. De gondold meg, hogy az
ôrmester és a hat katona megölése a nyakunkba hozza a hadsereget.
Zambrano ezredes nem fogja csak úgy egyszerűen tudomásul venni az
esetet.
  -- Ezt én is gyanítom, kapitány.
  Tobar egy darabig hallgatott, gondolkodott. Aztán megszólalt:
  -- Te egyelôre itt maradsz. Szükségem van rád az új terv
kidolgozásánál. Most menj aludni. Gondoskodom, hogy ne zavarjanak.
  Amikor Raoul elhagyta a szobát, Tobar összeráncolta a homlokát.
Néhány följegyzést készített magának, s azon töprengett, nem kellene-e
elhalasztani Don Henrico elrablását és a Losano hadnagy elleni
megtorlást. Mert Pedro hírei nagyon hiányosak. Azok a campesinók,
akiktôl az értesüléseket szerzi, csak nagynehezen tudják követni a
hadnagy és a földbirtokos napi életritmusát. Don Henrico házából pedig
senkivel sincs kapcsolatuk. Még kevesebbet sikerült megtudniuk abból,
miként zajlik a faluban elhelyezett kis haditámaszpont belsô élete. A
hadnagy haragját és goromba modorát mindenki ismerte, sôt néhányan már
saját bôrükön tapasztalták. Tobar azonban semmire sem akar vállalkozni,
amíg sikere esélyei nincsenek biztosítva. Lehet, hogy ez túlzott
óvatosság a részérôl, de túl kevés embere van ahhoz, hogy veszélyes
kalandba bocsátkozzék. Másrészt viszont túl sokáig sem várhat. A hét
katona halálának semmi köze Talmachoz. Neki pedig Talmacban kell rendet
teremtenie. És megérti emberei türelmetlenségét is. Losano terrorjának
véget kell vetni.
  Újra a térképasztalhoz lépett, s tovább dolgozott följegyzésein.

  A gerillák központi táborától mintegy kétszáz kilométernyire Zambrano
ezredes és John Well hadnagy szintén a térképasztal fölé hajolt. Az
ezredes jobb mutatóujjával a Talmacot övezô hegyvonulatokra mutatott.
  -- Nézetem szerint, John, ezen a vidéken kell valahol bujkálniuk a
gerilláknak. Miféle tapasztalatokat gyűjtött Talmacban?
  John Well elfintorította az arcát.
  -- Pontosan olyanokat, amilyenekre számítottam, ezredes. Átkozott a
hangulat. A mi kedves Losano barátunk valóságos rémuralmat gyakorol, s
akkora csönd van, hogy nem lehet más következtetésre jutni, mint hogy
Rodriguez Tobar támadásra készül, de legalábbis foglalkozik a
gondolattal.
  Zambrano türelmetlenül bólintott.
  -- Nem fejtené ki egy kicsit bôvebben, John? Nem szeretném megsérteni
amerikai tárgyilagosságát, de most tapasztalatainak egészére lennék
kíváncsi.
  -- Nagyon ragaszkodik ehhez?
  -- Miért ne, John?
  -- Mert az ön meglátásai talán nem lesznek azonosak az enyémmel. S
nem is ez lenne az elsô eset.
   Zambrano vállat vont.
  -- Mindig azt hittem, hogy maga kevésbé érzékeny, mint én. De úgy
látszik, tévedtem.
  -- Oké, ezredes. Tehát csak az igazat. De maga akarta. Kezdem
mindjárt a barátjával, Don Henricóval. Teljesen egocentrikus egyéniség.
Kizárólag csak magára gondol, senki másra, még saját campesinóira sem.
Igaz, az ô birtokain dolgoznak. Conciencia legszebb kávéültetvényei. De
minél finomabb a kávéja, annál sötétebb a lelkiismerete. Mintha csak
mellbe vágtak volna, úgy éreztem magam, amikor láttam, mit kell
szótlanul eltűrniük ezeknek a campesinóknak éveken keresztül. Mert
irgalmatlanul kizsákmányolja a szerencsétleneket. Már szinte
emberszámba se veszi ôket. Ha valaki feltalálna egy olyan gépet, aminek
két karja meg két lába van, amolyan mozgó robotfélét, s amely ráadásul
pénzbe se kerülne, neki az ugyanúgy megfelelne, ha nem jobban. Mi
haszna van egy munkásból, akinek elég, ha vakbélgyulladást kap, máris
belehal -- nem beszélve az egyéb betegségekrôl. Patikája ugyan van, de
abban drágább a gyógyszer, mint bárhol másutt az országban. Mert még az
orvosságon is keresni akar. Önök kapitalistáknak neveznek bennünket, de
jobban tennék, ha elôször az ilyenféle alakokról mondanának ítéletet.
Hozzá képest a mi milliomosaink valóságos angyalok.
  Zambrano ezredes félbeszakította.
  -- Arra kértem magát, hogy a talmaci helyzetrôl számoljon be nekem,
ne politikai elôadást tartson. De úgy látszik, maga ezt sohasem tudja
kihagyni.
  Well átvetette egyik lábát a másikon, és Zambranóra nézett.
  -- Az imént ugyan ön beszélt érzékenységrôl, de hagyjuk. Folytatom.
Losano elsô pillantásra ura a helyzetnek. A katonák fegyelme
kifogástalan. Az ôrök szigorúak, a napi gyakorlatokat pontosan
betartják, és az utóbbi idôben nem fordult elô semmi különösebb a
faluban. A hadnagy önbizalma már az elbizakodottsággal határos. A
talmaciak úgy félnek tôle, mint az Atyaúristentôl. Rövid idô alatt
szoros barátságot kötött Don Henricóval, s azóta sűrűn keresik egymás
társaságát. Kevés olyan hely van, ahol a földbirtokos és a hadsereg
együttműködése olyan zökkenômentes lenne, mint éppen Talmacban. A
gerillák aktivitása is alábbhagyott, azóta egyszer sem támadtak meg
falvakat. Úgy látszik, a hadnagynak besúgói vannak, bár nem sok
hasznukat veheti, mert nem tudnak közvetlenül érintkezésbe lépni a
gerillákkal. Losano többször megpróbálta elcsípni a hegyekbe irányuló
élelmiszer-szállítmányokat, de sikertelenül.
  Zambrano ezredes türelmetlenül dobolt ujjaival az íróasztalon.
  -- De mi az, John, ami tulajdonképpen nem tetszik magának? Bökje már
ki végre!
  Well cigarettára gyújtott, s elgondolkodva nézett ki a
kaszárnyaudvarra.
  -- Magam sem tudom. Túlságosan simán megy ott minden: mintha Észak-
Amerikában lenne az ember, egy texasi faluban. De a látszat csal, és
ezt Losano nem veszi észre. Annyira el van telve magával, s annyira meg
van gyôzôdve maroknyi századának erejérôl, s olyan magától értetôdônek
tartja a campesinók alázatosságát és szolgalelkűségét, hogy nekem
hányingerem lett ettôl az embertôl.
  -- De ön is jól tudja, hogy Losano az egyik legjobb
gerillaszakértônk.
  -- Én azt elhiszem. De ahhoz a kritikus helyzethez képest, amelyben
van, túl sok az önbizalma.
  Ebben a pillanatban csengett a telefon. John Well a fônöke arcát
figyelte, s látta, amint hirtelen elborul a telefonhír hallatára.
  -- Micsoda? Ismételje meg, ember! Hat katona meg egy ôrmester? Hol?
Küldje ide azonnal azt a fickót, aki megtalálta ôket. Érti? De
haladéktalanul! Amikor visszatette a hallgatót, arcán elkeseredés
látszott.
  -- Egy ôrmestert és hat katonát agyonlôttek Montonnál. Gomez Ocampo
meglehetôsen félreesô kunyhójában bukkantak rájuk. Fegyvereik, lovaik
eltűntek. Madre de Dios! Ezek az átkozott bandolerók!
  John Well hallgatott, egy darabig gondolkodott, aztán megkérdezte:
  -- Losano emberei voltak?
  -- Nem. Monton messze esik az ô körzetétôl.
  A térképhez lépett.
  -- Körülbelül itt történhetett. A vidék dombos, bár fennsíkon
fekszik. A támadók persze a hegyekbe menekültek. A nyomukat viszont
mindenképp követnünk kell. Hívja fel Losanót, s mondja meg neki, hogy
induljon el Monton felé.

  A campesinót, aki ezen a reggelen föl akarta keresni barátját, Gomez
Ocampót, négy óra múlva Zambrano ezredes és John Well hadnagy elé
vezették. Még mindig izgatott volt, és meglehetôsen zavart. Hosszú,
csillogó fekete haja, széles pofacsontjai és barázdás arca -- mely
szüntelenül idegesen rángatódzott -- indián származására vallott. Úgy
viselkedett, mintha legalábbis ôt magát gyanúsítanák a gyilkossággal,
nem pedig a gerillákat. John Well megértette, miért nem érintkeznek
olyan szívesen a hadsereg tisztjei a környék lakosságával.
  -- Hány óra volt, amikor Gomez kunyhójához értél? -- kérdezte
Zambrano.
  -- Reggel nyolc, excellenciás uram.
  -- Mit kerestél ott?
  -- Néhány tojást akartam tôle venni. A feleségem már napok óta kérte,
hogy hozzak neki.
  -- És aztán?
  -- Kinyitottam az ajtót, és a szoba úgy nézett ki, mint egy
hullakamra. Egy ôrmester meg hat katona feküdt holtan a padlón.
Borzasztó volt, excellenciás uram.
  -- És te mit csináltál!
  -- Azonnal lóra ültem, és a montoni katonai parancsnokságra
vágtattam. Az ôrmester elôször nem akart hinni nekem, de aztán mégis
velem jött.
  John Well eddig csak hallgatott, de most hirtelen egy kérdést tett
föl a campesinónak:
  -- Milyen messze van a kunyhód Gomezétôl?
  -- Nem tudom, excellenciás uram, talán két vagy három kilométerre.
  -- És nem hallottál lövéseket az éjszaka?
  -- Nem hallottam egyetlen lövést sem, excellenciás uram. Csak a szél
fújt. Az éjszaka nagy vihar volt nálunk.
  -- Lódobogást sem?
  -- Nem. Aludtam egész éjjel. Semmit sem hallottam. A mi vidékünkön
alig történik valami. A bandolerók a hegyekben vannak. Sohasem jönnek
le a fennsíkra, legalábbis mihozzánk nem.
  -- Sohasem láttál még egyet sem?
  -- Nem. Én nem ismerem ôket.
  A férfi arca kifürkészhetetlenné vált, és John Well érezte, hogy ez
az ember hazudik.
  -- De talán csak láttál már idegen embereket megfordulni Gomeznél,
nem?
  A campesino merev arccal pillantott rá, mintha ezt a kérdést nem
várta volna.
  -- Ha hazudsz, itt helyben agyonlövetlek. Jól gondold meg, mielôtt
válaszolnál.
  Félelmet olvasott ki a szemébôl. Odalépett hozzá, és megállt elôtte.
  -- Ember, jól gondold meg, hogy mit válaszolsz. Hét emberünket lôtték
agyon, és nem vagyunk a legjobb hangulatban. Láttál már valamikor Gomez
kunyhójában idegeneket?
  Zambrano ezredes észrevétlenül intett a fejével, s Well már tudta,
hogyan kell folytatnia.
  -- Hát jó. Egy emberrel több vagy kevesebb, az igazán nem számít. Te
hazudsz.
  Intett a katonáknak.
  -- Vigyétek ki, és lôjétek agyon. A következô talán majd beszélni
fog. A hangja nyugodt volt, mintha csak arra kért volna meg valakit,
hogy hozzon egy csomag cigarettát. De a campesinónak most megeredt a
nyelve.
  -- A múlt héten öt embert láttam tôle eltávozni, de azelôtt sohasem
láttam nála senkit, excellenciás uram.
  -- Milyenek voltak?
  -- Mint én -- felelte jámboran a campesino, szakadt nadrágjára és a
ruanára mutatva.
  -- Fegyverük volt?
  A paraszt tagadólag intett.
  -- Nem volt fegyver náluk, csak machete.
  Zambrano ezredes közbeszólt.
  -- Nem vetted észre a halottakon, hogy a gyilkosok bántalmazták volna
ôket?
  -- Úgy látom, excellenciás uram, hogy a katonákat nem bántották, de
azt hiszem, az ôrmester arcába többször beleüthettek.
  -- Jól van, mehetsz. Menj vissza a kalyibádba, s egyelôre tartózkodj
otthon. Talán még szükségünk lesz rád.
  Tíz perccel késôbb Zambrano és John Well már helikopteren repült
Monton felé. Mindketten hallgatagon szemlélték az alattuk elterülô
vidéket. A táj békésnek tűnt, de a nyugalom csak látszat volt. Fejük
felett a helikopter lapátjai csattogtak ütemes szabályszerűséggel.
Mindenünk megvan, gondolta magában Zambrano. A legjobb fegyverekkel
harcolunk. A mi katonáink a legképzettebbek és a legjobban tápláltak.
Rendelkezünk helikopterekkel s a legmodernebb harci eszközökkel.
Mindennel, amire egy korszerű hadseregnek szüksége lehet. S mi talán
mégis jobban félünk tôlük, mint ôk mitôlünk. Mert ôk gyorsabbak és
ügyesebbek. Ma itt bukkannak fel, holnap már valahol másutt keltenek
zavart. És itt vannak a hegyek, ahová bármikor visszavonulhatnak. Csak
a síkság a miénk. Az ôserdô az övék. Oda nem mehetünk utánuk. Ha
megkockáztatnánk, az a halálunkat jelentené.
  John Well nyugodt arcára pillantott. Neki persze könnyebb. Ô nincs
személyesen érdekelve. Ha a bandolerók gyôznek, ô már messze jár. De
számomra és családom, rokonaim, barátaim számára ez a gyôzelem egyenlô
lenne a halállal. Ha nem is azonnal, de késôbb egész biztosan. Mert
vezetôik, akik most itt a hadműveleteket irányítják, kezükbe
kaparintanák a hatalmat. Ezért kell nekünk megsemmisíteni ôket, mielôtt
még az erôszakról hirdetett tanaik -- mint a gyűlölet szennyes áradata
-- össze nem csapnak országunk fölött.
   Amikor a helikopter földet ért, már várt rájuk a dzsip, mellyel
azonnal folytatták útjukat Gomez szállása felé. Zambrano ezredes
elzsibbadt lábakkal kászálódott ki a kocsiból. A kalyiba ajtaját
csaknem berúgta, s a küszöbrôl nézte végig a halott katonákat. Úgy
tűnt, mintha arcukról csodálkozást lehetne leolvasni. Csupán az
ôrmester ábrázatát csúfították sebek, a többiek úgy feküdtek, mintha
hosszú, fáradságos út után mély álomba zuhantak volna. Zambrano merev
arckifejezéssel lépett át a hullákon, John azonban élénk érdeklôdést
tanúsított a padlón egy bizonyos hely iránt, ahol egy feldöntött szék
feküdt.
  -- Vér, meglehetôsen sok vér -- mondta hangosan.
  Zambrano felfigyelt.
  Visszabotorkált a halott katonák között, megnézte a vérfoltokat, s
John világos szemébe tekintett.
  -- Ön is azt gondolja, amit én? -- kérdezte.
  Well bólintott.
  -- Igen. Gomez minden bizonnyal a gerillák összekötôje volt. A
katonák elkapták, kínozni kezdték, és a kihallgatás közben
megfeledkeztek minden elôvigyázatosságról. Fogadni mernék, ôrt sem
állítottak a ház elé.
  -- Gomez pedig hallgatott.
  -- Mit tehetett volna mást? Mindenképp két felôl várt rá büntetés. Ha
hallgat, a katonák intézik el, ha beszél, a gerillák végeznek vele. Így
van ez, ezredes.
  Zambrano nekidôlt a kunyhó falának, és körülnézett a szobában. A
falakat körös-körül teleragasztották újságpapírral. Az egész bútorzat
egy asztal és három rozoga szék. A padló döngölt agyag.
  -- Hiába, mindig ugyanaz -- szólt Well. -- Viszont mondanék magának
valamit, ezredes. Ez az egész azoknak a műve, akiknek Guillermo de la
Cruzt kellett volna megölniük.
  Zambrano bólintott.
  -- Gyakran tévedek, John. De eljön az idô, amikor okosabb leszek
ezeknél a banditáknál.
  John Well bólintott.
  -- Ebben reménykedik az ország is, ezredes. A hadnagy az élettelen
katonák arcát vizsgálgatta, majd az ôrmester szétzúzott képére
pillantott. Ezen nem látszott semmi csodálkozás, semmi meglepetés,
csupán dac és makacsság.
  -- Vitesse a halottakat a kaszárnyába. Katonai díszpompával fogják
eltemetni ôket. Készítsen egy listát a náluk talált tárgyakról, s
egyeztesse azt a montoni parancsnokságon. Azonkívül írjon egy jelentést
az esetrôl a lapok számára. Éppen ma reggel olvastam az újságokban
annak a tébolyult Valenciának a programbeszédét. Meg fogjuk adni rá a
választ.
  John Well arcán gunyoros mosoly jelent meg.
  -- Mivel éppen a politikáról beszéltünk, ezredes...
  Zambrano átlépdelt a hullákon, és kiment a házból. Nagyon rossz
hangulatban volt. Szótlanul szállt be a dzsipbe. Amikor már majdnem
elindult, visszaszólt Well hadnagynak:
  -- Várja meg itt Losanót. És tudja mit? Ha jól meggondolom, jobb, ha
én írom meg személyesen azt a jelentést a lapoknak. Azt hiszem,
helyesebb lesz, mintha maga csinálná. Majd estefelé elküldöm magáért a
helikoptert.
  Amikor Montomban leszállt, a falubeli férfiak, asszonyok és gyerekek
körülvették, és szótlanul bámulták a különös masinát.
========================================================================
13. Az erôszak az egyetlen lehetôség?


  Az örömujjongás sehol sem akart szűnni, bármelyik tartományban vagy
egyetemen lépett föl Antonio. Beszédeit az újságok minden kommentár
nélkül közölték. Még Fierro lapjai is. Cuellar pedig mindenben ott állt
barátja mögött. Vezércikkeiben szüntelenül bizonygatta: az Antonio
Valencia pap által keltett riadalomnak az a célja, hogy a nép és a
kormány ocsúdjék fel végre letargikus álmából. Fierro kilátásba
helyezte, hogy alaposabb tanulmányozás után a késôbbiekben még
visszatér Valencia kiáltványának szövegére. Egyedül Vermeer hallgatott.
Ez sehogy sem tetszett Valenciának. Mégiscsak van valami oka, hogy
Vermeer nem csatlakozik programjához. De vajon mi kifogása lehet
ellene?
  Arra sohasem jutott elég ideje, hogy alaposan elgondolkozzék ezen. A
városokban, ahol beszédet tartott, mindannyiszor maga ellen bôszítette
az oligarchiát. Néha odáig fajult a dolog, hogy a rendôrséget rábírták,
tartsák fogva néhány óráig a gyűlés épületében. Nyílt letartóztatásra
mégsem került sor. Viszont egyik-másik tartomány kormányzója
kijelentette, a jövôben megtagadja tôle a beutazási engedélyt. Cielói
ismerôsei között is észrevette a tartózkodást. Különösen azoknál a
családoknál, akikhez addig baráti kapcsolatok fűzték. Telefonja
ritkábban csengett. Kevesebbszer hívták meg vacsorára, estélyre. Néha a
régi barátok közül meg-megállította valaki, s aggódva kérdezte, nem
túlzás-e mindaz, amit csinál.
  Egy napon arra kérte az újságíró Bruce-t, kísérné el a szakszervezeti
vezetôkkel tartandó megbeszélésre. Ezen a találkozáson a publicista
hamarosan arra lett figyelmes, hogy a szakszervezetek kevésbé
lelkesednek Valencia fejtegetései iránt, mint az egyetemisták vagy a
tömegek, beszédeinek eddigi hallgatósága. A szakszervezeti vezetôk
tapintatosan szemére vetették, hogy a helyzetet megengedhetetlen módon
leegyszerűsíti, hogy túl szorosan együttműködik a kommunistákkal, akik
egyébként helyet kaptak Valencia újonnan induló hetilapjának
szerkesztôségében. A tárgyalás után Valencia elhatározta, Cornellel
együtt fölkeresi Vermeert, és kiszedi belôle, miként vélekedik a dolgok
alakulásáról. Azt maga sem tudta pontosan, miért akarja, hogy Cornell
elkísérje. Talán -- ha ösztönösen is -- azért, hogy véget vessen a hol
suttogó, hol hangos pletykának, miszerint viszonya van Estherrel?
  Mialatt Vermeer lakása felé hajtottak, elhatározta, elôször Cornellel
beszél Estherrôl. Az volt az érzése, az újságíró már várja ezt a
beszélgetést. Nehezére esett megszólalnia, pedig egész életében
becsületességre és nyíltszívűségre törekedett. Most sem tehetett
másként. Minden bevezetés nélkül egyszerűen megkérdezte:
  -- Szenyor Cornell, ön is azt hiszi, hogy viszonyom van Estherrel?
  Cornell vállat vont.
  -- Fontos az, hogy én mit hiszek, padre? Magának talán még igen, de
Esthernek már régen nem fontos. Az az igazság, hogy én maga miatt
vagyok ehhez az országhoz kötve. Lapom azt akarja, hogy maradjak, és
várjam meg összecsapását az oligarchiával. Ha nincs ez a feladat, talán
már rég elutaztam volna, és nem kellene az ön kérdéseivel bajlódnom.
Különben se köteles nekem számot adni.
  Valencia ránézett.
  -- Ez most önzetlenség, vagy csak leplezi, hogy mélyen meg van
sértve?
  A fôútvonal egyik közlekedési jelzôlámpájánál meg kellett állniuk. A
járdán hatalmas tömeg hullámzott. Cielo szép hely, akárcsak Latin-
Amerika többi városa. Sajátos hangulatot kelt az idegenekben számtalan
üzletével, sok, apró cipôtisztítójával, sôt koldusaival, akik éppúgy
megbámulják a csinos, jól öltözött nôket, akár a gazdagok. De a
rongyokba bugyolált férfiak és nôk senkit sem érdekelnek. Pedig ôk is
hozzátartoznak a sugárutakhoz, akár a lámpaoszlopok. De annyiba se
veszik ôket, mint a lakásban nyüszítô kutyát, ha a rádióban zene szól,
vagy egy macskát, aki kolbászt lopott az asztalról, és gyorsan kifelé
iramodik. Én is megszoktam ôket ez alatt a sok év alatt, melyet ezen a
kontinensen töltöttem, gondolta Cornell. Az ember egyszerűen nem figyel
föl többé rájuk. Másoknak viszont éppenséggel romantikus látvány.
Különösen a turistáknak, akik szívesen fényképezik ôket, mivel a képen
,,jól mulatnak.''
  -- Rossz néven venné, ha arra kérném, tekintse az én dolgomat
Estherrel kettônk magánügyének? -- szólalt meg Cornell.
  A jelzôlámpa ismét pirosra váltott. Valencia lefékezett.
  -- Természetesen nem. -- Hangja szelíden csendült, Cornell alig
érthette a motorzúgástól. -- De pap vagyok, szenyor Cornell, és a papok
tanácsot is adhatnak. Esther elsôrangú titkárnô, és nagyon sajnálnám,
ha önök közt törésre kerülne a sor. Viszont van benne egy csomó makacs
önfejűség, amelyet nem tudok legyôzni.
  -- Vettem észre.
  Az irónia élesebbre sikerült, mint akartam, gondolta Bruce Cornell, s
megpróbálta jóvátenni.
  -- Nem, azt igazán nem hiszem, hogy viszonya lenne Estherrel. De
abban már nem vagyok biztos, hogy Estherben nem lenne rá hajlamosság.
  Nem, ez egyáltalán nem biztos, gondolta magában. Estherrel történt
valami azóta, hogy hetekkel ezelôtt, hosszú idô után viszontlátta. Elég
nôt ismert, tudta, mit jelent az, hogy ,,most nincs idôm.'' Tudta,
mikor akarnak kitérni a találkozás elôl.
  -- Helyesnek tartaná, ha beszélnék egyszer vele?
  Cornell megrázta a fejét.
  -- Nem, ezt ne tegye. Semmi esetre se. Csak az ellenkezôjét érné el
vele. Inkább hagyja. Minden embernek magának kell döntenie abban,
hogyan rendezze be életét.
  -- Az is elôfordulhat, hogy mások döntenek -- felelte Valencia, s
ebben a pillanatban nem Estherre gondolt.
  Megálltak a ház elôtt, ahol Valencia és Vermeer lakott, közvetlenül a
város egyik legszebb parkja mellett. Balról hatalmas felhôkarcolók
nyúltak az ég felé, jobbra magas hegyek meredeztek. Lifttel mentek föl,
és becsöngettek Vermeerhez. A pap maga nyitott ajtót, és Valencia
láthatta, milyen kellemesen meglepôdött barátja a váratlan látogatáson.
  -- Antonio! Gyere már! Jó napot, Cornell úr! Ne, ne mondj semmit,
amíg le nem ülsz, és nem iszol egy pohár whiskyt.
  A szobában nem sok változott, amióta Cornell itt járt. Mindenfelé
lemezek hevertek, és úgy tűnt, a whiskys poharak is ugyanazon a helyen
állnak. Csak Vermeer arca volt még aszketikusabb, áttetszôbb és
komorabb.
  Vermeer töltött, s helyet foglalt vendégeivel szemközt.
  Cornell Valenciára pillantott. A pap szemébôl mélységes nyugalom
áradt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Vermeeren éppen az
ellenkezôje látszott. Úgy tűnt, mintha pillantásával azt kutatná,
mennyi ereje maradt barátjának azok után, hogy körbejárta az országot
elôadásaival. Mintha önelégültséget, a kétséget vagy a lendület
alábbhagyását keresné látogatójának arckifejezésében.
  De Valencia nyugodtan szívta a pipáját, ivott egy-egy kortyot, és
láthatóan örült, hogy itt ülhet ennek a szobának zártságában, és a vele
szemben helyet foglaló papbarátja szellemi atmoszférájában.
  Vermeer tekintete még mindig Valencián pihent. Ô volt most a
legtöbbet emlegetett személyiség az egész országban.
  -- Azért jöttél, hogy eldiskuráljunk, Antonio?
  -- Azért jöttem, hogy valamivel több belsô biztonságot szerezzek, még
ha tudom is, hogy azt nálad se találhatom meg.
  Vermeer a fejét csóválta.
  -- Te azért jöttél, hogy kipuhatold, mit gondolok. Talán tévedek?
  Valencia mosolygott.
  -- Bueno. Azért jöttem, hogy kipuhatoljam álláspontodat, hogy
kifaggassalak aggályaid felôl, hogy halljam észrevételeidet, és
megismerjem a gondolataidat.
  -- Gondolataimat? -- szólt Vermeer, és elôrehajolt. -- Jól van,
Antonio, ha akarod. De szeretném, ha a kérdést elméleti, nem pedig
személyes síkon tárgyalnánk meg. Egyetértesz?
  Cornell figyelmesen vizsgálgatta a két férfit, akik barátok voltak
ugyan, de mégis teljesen különböztek egymástól, legalábbis külsôre.
Antonio Valencia egészségtôl duzzadó atlétatípus, Vermeer magas,
sovány, de civilnadrágja és fehér ingje ellenére is teljesen papnak
látszik.
  -- Jól van, Antonio. Akkor kezdjük mindjárt az elején. Te azt akarod,
hogy a nép a legrövidebb idôn belül átvegye a hatalmat. Harcot hirdetsz
az oligarchia, a vezetô rétegek ellen. De miért indítod a harcot
horizontálisan, és miért nem vertikálisan? Csak nem azt akarod nekem
bebizonyítani, hogy az egész uralkodó osztályban egyetlen jószándékú
ember sem akad? Nézetem szerint, Antonio, akárhogy tagadod, az uralkodó
osztály tudása és tapasztalata nélkül nem lehet máról holnapra új
Concienciát teremteni. A nép lélektanilag éretlen a hatalom átvételére.
Ezt neked éppen olyan jól kell tudnod, mint nekem. Törvényesen, azaz
választások révén az érvényes választójogi törvény szerint a
hatalomátvételre semmiféle lehetôség sem kínálkozik. Az erôteljes
hatalomátvétel pedig csak véres forradalommal lehetséges.
  Valencia bólintott.
  -- Magad mondod. Törvényes úton semmit sem tudunk elérni, tehát az
erôszak az egyetlen lehetôség. Meglep, hogy még kételkedsz is benne.
  Vermeer mosolygott.
  -- Rendben van. Akkor térjünk át egy következô pontra. Arra,
amelyikre akarod. Legyen például: a kormány és a társadalom
pluralitása. Te egyenlô jogokat és védelmet akarsz biztosítani azoknak
a kisebbségeknek, amelyek eddig elnyomás alatt éltek. Véleményem
szerint, kedves Antonio -- de kérlek, ne vedd rossz néven, hogy ezt
Cornell úr jelenlétében szépítés nélkül szemedbe mondom --, túlságosan
leegyszerűsítve szemléled a valóságot. Szerintem arról nem lehet szó,
hogy a kisebbségek korlátlan védelmet és egyenlô jogokat élvezzenek a
társadalomban. Elôfordulhat ugyanis, hogy egyik vagy másik kisebbség
már eleve elveti a pluralizmus eszméjét, de opportunista módon mégis
kihasználja, hogy hatalomhoz jusson. Az itteni kommunisták, mint ezt te
is jól tudod, egy emberként mögéd állnak. Be kell látnod, hogy csaknem
ôk az egyedüliek, akik -- Esthert is beleértve -- minden erejüket
latbavetik érted. Ott ülnek hetilapod szerkesztôségében, elkísérnek még
elôadó körutaidra is. A kommunista sajtó kifogyhatatlan a papi és
keresztényi erényeid magasztalásában. Szívesen megteszik, mert a te
programod kiválóan alkalmas arra, hogy késôbb kommunista értelmezésben
tálalhassák. Nem akarod belátni, Antonio, milyen veszélybe sodródik a
forradalom, ha a kommunistákat beleveszed a mozgalmadba?
  Valencia megcsóválta fejét, és olyan mélyet szívott pipáján, hogy a
kék füst valósággal felhôbe burkolta.
  -- Ôk ugyanúgy forradalmat akarnak, akárcsak én, és ez nekem elegendô
arra, hogy együttműködjem velük. Téged, a külföldit talán megcsal a
látszat, de én, az idevalósi mégiscsak tudom, mi megy itt végbe. A
gazdagok segítségével semmi se fog nálunk megváltozni. Legföljebb a
könyöradományok összegét emelik. Maguk is az Egyesült Államok dollár-
harapófogójában vannak, de ugyanakkor még a vérét is kiszívják a
szegényeknek. Számukra is lét vagy nemlét kérdése ez. A gazdagok csak
akkor hajlandók velem együttműködni, ha készek vagyunk saját magunkat
nevetségessé tevô engedményeket tenni az ô javukra. De ezt nem fogják
megkapni se tôlem, se barátaimtól. Az ígérgetések országát végre az
,,ígéret földjévé'' kell tenni. De ez sohasem következne be, ha az
oligarchákon múlna.
  Vermeer újra megtöltötte a poharakat. Arca még sápadtabb volt, szemei
még áttetszôbbek, mint a beszélgetés elején. Remegô kezei elárulták
szenvedélyes nyugtalanságát és visszafojtott, vibráló feszültségét.
  -- Dehát miért nem akarod megérteni, Antonio? Hogyha egyszer itt
harcra kerül a sor, a hadseregnek csak egy része fog melléd állni. Az
egészre nem számíthatsz, elhiheted. És az a rész, amely melléd áll, nem
lesz elegendô ahhoz, hogy segítségével a nép kezébe juttasd a hatalmat,
különösen ha még az is kiderül, hogy a hatalomátvétel minden törvényes
útja el van zárva. Egy ilyen erôszakos konfliktus esetén csak a
kommunista tábor anyagi támogatására számíthatsz. Ugyanakkor viszont
kommunista meggyôzôdésű barátaid kisebbséget alkotnak a mozgalmadban.
Ezért az ilyen forrásból származó segítség téged nyelne el terveiddel
együtt. Ez a külföldi támogatás -- mivel helyzetedbôl kifolyólag Észak-
Amerikára nem számíthatsz -- a hatalmat a kommunisták kezére játszaná.
Ezek aztán majd szépen félreállítanának téged, miután a
kereszténységrôl, demokráciáról és pluralizmusról vallott alapelveiddel
már kiszolgáltad ôket. Új rendszerükben nem fognak ám tűrni semmiféle
kereszténységet, semminemű demokráciát vagy pluralizmust. Tényleg nem
tudod ezt fölfogni? Egészében véve jól átgondolt forradalmad pontosan a
visszájára sülne el annak, amit tulajdonképpen akarsz.
  Valencia tagadólag rázta a fejét, és hangja határozottan csendült:
  -- Eltúlzod a dolgokat. Én mindent felhasználok, ami a kommunizmusban
egyetemes és objektív értéket képvisel. De elhatárolom magam a
rendszertôl mint olyantól mind a materialista ideológia tekintetében,
mind abban a tekintetben, hogy minden elképzelhetô módszer megengedhetô
egy bizonyos cél eléréséhez. De te azonkívül még pesszimista is vagy.
Ez a nép igenis fog nekem segíteni abban, hogy elgondolásaimat
átültethessem a gyakorlatba. Mindent összegezve: én úgy vélem,
Conciencia forradalmi ébredése fontosabb, mint az én tevékenységem
kiindulópontja, amelyrôl késôbb is ráérünk vitatkozni. Politikám
kiindulópontjául minden esetre a transzcendentális keresztény
alapelveket választom. Aki azokat nem érti, engem sem ért, még ha magad
is közéjük tartozol.
  Vermeer arcán halvány mosoly jelent meg.
  -- Tapsolni volna kedvem, Antonio, de vigyázz, mert súlyos lélektani
tévedésbe esel, ha az állami ellenôrzést ki akarod terjeszteni az élet
minden területére. Tévedsz, ha követeled az oktatás és a jövedelem
ellenôrzését, valamint a beruházási kötelezettséget a magas haszonnal
rendelkezô állami vállalatoknál. A magántôkébôl származó haszon
korlátozása elsô pillantásra sokat ígérônek látszik, mivel az így nyert
fölösleggel munka- és kereseti lehetôséget teremthetünk az
elszegényedett tömegnek, akiknek ez mindmáig nem adatott meg. De nekem
alaposabb tanulmányozás után úgy tűnik, a magánjövedelmek nivellálása
alá fogja ásni az egyéni kezdeményezés hajtóerejét. Ez a kísérlet
Oroszországban is teljes csôdöt mondott, miért kellene hát neked
megismételned? Tudod, mi történik, Antonio, ha eljutsz idáig? Mindenki
a minimumra csökkenti aktivitását, hacsak az új állam, melyet te akarsz
megteremteni, nem korbáccsal uralkodik majd.
  Vermeer elhallgatott, és Valenciára pillantott.
  -- Folytassam, vagy eleged van a kritikából?
  -- Nem, mondd csak tovább. Te legalább jóindulatú vagy.
  Vermeer levette szemüvegét, megtörölte az üveget, mintha jobban
akarná látni Valenciát.
  -- No, jó. Te ki akarod sajátítani azokat a földeket, amelyek nem a
személyes szükségletet szolgálják. Számomra ez utópiának tűnik,
azonkívül szükségtelen konfliktusok forrásává válna. És mihez vezetne?
Magasabb jóléthez, vagy nagyobb szegénységhez? S vajon a nép
emancipációja során nem alakul ki egy olyan államforma, amely majd
molochként nyeli el a személyes törekvések és erôfeszítések minden
gyümölcsét? Nem válik-e majd Conciencia az államprotekcionizmus és az
állambürokrácia színtelen társadalmává? Mindazonáltal mégis egy
véleményen vagyok veled abban, hogy egy új társadalmi rend nem
valósítható meg anélkül, hogy az állam bizonyos körülmények között
átmenetileg ne alkalmazzon erôszakot. De véleményem szerint a hangsúlyt
arra kell helyezni, hogy a programod átmeneti érvényű legyen. Továbbra
is nemcsak tiszteletben kell tartanod minden egyéni kezdeményezést,
hanem meg is kell azt jutalmaznod. Az extrém ellentétek
kiegyensúlyozására nem az extrém szocializálás a megfelelô orvosság. És
amirôl most neked beszélek, az nem az ortodoxia vagy heterodoxia
kérdése, hanem a lélektani erôk megértésének kérdése a társadalomban.
  -- Tehát nem értesz velem egyet?
  Valencia hangja türelmetlenül csendült. Szemében különös fény
csillant. Izmos keze ökölbe szorult, egész teste megfeszült.
  Vermeer tagadólag rázta fejét.
  -- Ezt éppen nem mondanám. Veled egyetértek, de programoddal nem.
Véleményem szerint elképzeléseid egyetlen pontban sem állnak szemben az
egyház tanításával. Veled együtt vallom magam is, hogy a súlyos
szociális és gazdasági ellentétekkel megterhelt országok átformálása
egészen sajátos eljárásmódot követel, melyben a forradalmi elemeket nem
lehet megkerülni. Én azonban csak arra kérlek, ôrizkedj a dolgok
leegyszerűsítésétôl, mert ez lesz az elsô pont, amelyben téged
nemsokára -- sôt talán már most is -- támadni fognak.
  -- Mégis melyik pont ellen van leginkább kifogásod?
  Valencia hangja rekedt volt, de uralkodott magán, és gondosan
megtömte a pipáját.
  -- Mint már mondtam, az állami abszolutizmus ellen. Nem nehéz
forradalmat szítani olyan szörnyűséges állapotok között, amelyekben az
itteni nép él. Az embereknek anyagilag nincs semmi veszteni valójuk. A
te jövendô álomképedben azonban mégis olyan sok a felsô irányítás, hogy
annak gyakorlatilag diktatúrába kell torkollnia. Egy átmeneti
diktatúra, mint már említettem, elkerülhetetlen. De ki garantálja, hogy
az tényleg csak ,,átmeneti'' marad? A kommunista országokban a mai
napig fennáll a diktatúra, és az emberek lázadoznak is ellene.[3] Jól
tudom, a forradalmárnak le kell egyszerűsítenie a dolgokat, mert egy
forradalomban lehetetlenség mindenkire tekintettel lenni. Azonkívül az
egyszerű nép nemigen érti meg a bonyolult okfejtéseket. Mégis légy
óvatos, Antonio, mert ugyanaz a nép egy szép napon rajtakap ezen a
leegyszerűsítésen, és felelôsségre von, amiért a kommunizmus veszélyét
hoztad a fejére. Vigyázz erre, mert különben egy pesót sem adok többé
eszméid megvalósításáért, melyeket magam is helyeslek ugyan, habár más
módon alkalmaznám ôket a gyakorlatban.
  Valencia mély lélegzetet vett.
  -- Nincs többé bizalmam az oligarchiában. Ismétlem: nagyon jól
ismerem ôket. Ha együttműködnék velük, egy év múlva ugyanazokkal az
üres ígéretekkel szúrná ki a szemem, mint eddig. S a helyzet maradna,
amilyen volt. Te európai vagy. Franciaországban vajon erôszak nélkül
ment végbe a forradalom? És Portugáliában, Spanyolországban nem
ugyanolyan erôszakkal fog lezajlani? És Oroszországban hogyan zajlott
le? Továbbá nem kellett-e olyan embereknek is hajthatatlanoknak
maradniuk, mint a ti Poels-tök, aki a bányászok ügyéért harcolt? Nálunk
néhány tucat család uralkodik az egész országban, s amíg ezeknek a
kezében van a hatalom, addig semmi kilátás sincs a változtatásra. És ne
feledd, én személyesen ismerem ôket. Ismerem gyengéiket, de erejüket
is.
  Vermeer bólintott.
  -- Igen, ismered erejüket is -- szólalt meg végül, és hirtelen
megérezte, hogy a fenyegetés behatolt a szobába, a halálos veszély sűrű
hálót szôtt az erôtôl duzzadó, fiatal pap élete köré.
  Valencia felállt.
  -- Pillanatnyilag semmi értelme a további vitának. Átmegyek a
szobámba, és holnap reggel írásban kapod meg ellenvetéseidre a választ.
  Vermeer bólintott.
  -- Értem, Antonio. De azért ne maradj fenn sokáig. Pihenésre van
szükséged.
  De Valencia ezt alig hallotta, mert már be is csukta maga mögött az
ajtót.
  -- Talán csak nem sértôdött meg? -- kérdezte Cornell.
  Vermeer tagadólag intett.
  -- Nem, ellenkezôleg. Köztünk gyakran elôfordul az ilyesmi.
Beszélgetésünk felizgatja, s ilyenkor siet, hogy gondolatait papírra
vesse.

  Valencia sokáig sétált föl-alá dolgozószobájában. Aztán odalépett a
könyvespolchoz, keresgélt egy darabig, majd belelapozott Pierre
Teilhard de Chardin egyik könyvébe.
  ,,A fejlôdés fogalma rendkívüli dimenzióval bôvül a kozmosz, a föld
és az ember dinamikus koncepcióján belül. Ha az ember az a központ,
melyre a kozmikus evolúció irányul, akkor az ô egész fejlôdése, mint
emberi személyé, ennek a haladásnak egy része. Egy szegény nép, egy
fejletlen társadalom Isten szemében sértés, és ellentmond a teremtés
terveinek.''
  Íróasztalához ült, pipáját szívogatva egy darabig maga elé meredt, és
mintha csak sugallatra tenné, hirtelen írni kezdett.
  ,,A tökéletes kozmoszon belül mi nem befejezett világban élünk, hanem
az univerzum fejlôdési folyamatában. Az ember még nem érte el földi
rendeltetésének teljességét, hanem csak a megvalósulás felé vezetô úton
halad.
  Amikor az ember a földön megjelenik, mindent megtalál, amire a
kozmikus rendben szüksége van. Márpedig ha az ember mindent megtalál,
amire szüksége van, és ha az ember arra kényszerül, hogy kielégítse
saját szükségleteit, akkor minden embernek kivétel nélkül részesednie
kell a természet javaiban. Aki azonban a kielégítetlen szükségletek és
a földi javak közé sorompót emel, az erôszakosan megsérti az Istentôl
alkotott rendet. Az emberi javak elosztásának rendje pontosan meg kell,
hogy feleljen a kozmoszban uralkodó rendnek, mégpedig oly módon, hogy a
társadalom minden tagja egyformán részesüljön azokban a javakban és
szolgáltatásokban, melyek a saját alapvetô szükségletei kielégítéséhez
elengedhetetlenül szükségesek.''
  E mondat után felállt, és az ablakhoz lépett. Látta a hatalmas
felhôkarcolók vibráló fényeit, hallotta a forgalom tompa moraját, az
autók tülkölését. Kis idô múlva visszaült az íróasztalához.
  ,,A concienciai társadalom jelenlegi szerkezete olyan állapotokat
tükröz, melyek szöges ellentétben állnak az Isten által létrehozott
egyetemes renddel. Az ország szociális berendezettsége még azt sem
teszi lehetôvé, hogy a társadalom tagjai az alapvetô létfeltételeiket
megkereshessék. Ennek következtében az a helyzet állt elô, hogy
Concienciában a lakosság túlnyomó többsége mindenben hiányt szenved.
Társadalmi struktúránk, szociális rendünk megmerevedett, s makacsul
ellenáll minden változásnak, s ez mindenekelôtt a vezetô rétegre
érvényes, mert tudatosan és ellentmondást nem tűrve fenn akarja tartani
a régi rendet, továbbra is gátat emelve a javak és a kielégítetlen
szükségletek közé.
  Az ország agrárrendszerét fôként a magántulajdon órási méretű
koncentrációja jellemzi, valamint a termôföldek fölötti ellenôrzés,
melyet egy elenyészô kisebbség gyakorol. A földek 61 százaléka a
lakosság 3,6 százalékának kezében van, míg a parasztok 56 százaléka a
termôföldnek csupán a 4,2 százalékával rendelkezik. A 133 millió
hektárnyi nemzeti területbôl 127 millió hektár nagybirtokokra jut,
melyek viszont csak az egyharmadát szolgáltatják a nemzeti
jövedelemnek, miközben a kisparasztokra pusztán 3 millió hektár esik.
  Az ország gazdasági helyzetére is jellemzô a kisebbségi csoport
kezében lévô magas tôkekoncentráció, mert a lakosság 4,6 százaléka a
nemzeti jövedelem 40,6 százalékát élvezi, míg a 95,4 százaléka, tehát
csaknem az összlakosság csupán 49,4 százalékot kap. Az oktatásügy
helyzete sem vigasztalóbb: az állampolgárok 41 százaléka analfabéta, 51
százalék alig végzi el a népiskolát, 7 százalék jár középiskolába, az
egyetemig pedig csak 0,9 százalék jut el.
  Másrészrôl viszont minden évben 150.000 új munkaerô jelentkezik,
melybôl 30.000 vidéken talál munkát, a többi 120.000 a városban keres
magának megélhetési lehetôséget. A gyárak és üzemek azonban 12.000-nél
többet nem tudnak elhelyezni. A maradék 108.000 semmi munkához nem jut,
tehát csak a városi lumpenproletariátus számát gyarapítja, mely
Conciencia némely városában eléri a lakosság 30-40 százalékát.
Mindannyian jól ismerjük azokat a szörnyűséges állapotokat, melyek
között a falvakból beözönlôk élnek a külvárosok nyomornegyedeiben. A
statisztikák szerint állandóan növekszik az élet elleni bűncselekmények
száma, melyeknek jelentôs hányadát kétségbeesett szülôk követik el,
akik attól való félelmükben határozzák el magukat szörnyűséges
tettükre, hogy ne kelljen saját szemükkel végignézniük tulajdon
gyermekük éhhalálát vagy öngyilkosságát.
  Ezen állapotok következtében hazánkban a néptömegek szörnyű ínséget
szenvednek, mely a rendkívül alacsony életszínvonalban is
megmutatkozik.
  A napi bérek országos átlaga 1-1,70 dollár között ingadozik. A falusi
lakások 92,6 százalékában nincs vízvezeték, 88,7 százalékában semmiféle
egészségügyi berendezés, 95,8 százalékában nincs villany, és 68
százalékukban döngölt agyagból készült a padló. A halandóság a negyedik
életév alatt eléri a 40 százalékot. A halálesetek leggyakoribb oka a
hiányos táplálkozás. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben az országban
a lakosságnak az egy fôre esô átlagos élelmiszerfogyasztása a szükséges
kalóriaértéknek csak a 78,4 százalékát, a proteinnek 59,4 százalékát, a
zsírszükségletnek pedig csupán 55 százalékát fedezi. Minden négyezer
lakosra jut egy orvos, és körülbelül minden négy és fél ezerre egy
kórházi ágy.
  A rettenetes pazarlás, a pénz folyamatos romlása -- melynek révén
megint csak az oligarchia vagyona gyarapodik -- a munkaerôt és
Conciencia nemzeti kincseit terhelô jelzálog, valamint a szédítô
rohamban növekvô tôkekoncentráció, a birtokoknak kevés kézben való
összpontosulása a minimális létfenntartási költségeket csak növelik.''
  Valencia ismét fölkelt, az ablakhoz sétált. Jobbra sötét hegyek
magasodtak. Fenn a tetôn egy kis kápolnából fény szűrôdött. Most, hogy
népének nyomorúságát pontosabban és szabatosan fölvázolta, végtelenül
fáradtnak érezte magát. Hiszen a felsorolt számok a helyzetet még
kísértetiesebbé teszik. Ezek az adatok olybá tűnnek, mint
betonoszlopok, melyekkel szemben a puszta emberi erô tehetetlen. Úgy
állnak az ember elôtt, mint milliók temetôjének keresztfái. Olyan
millióké, akiknek azért kellett meghalniuk, mert eddig senkinek sem
volt elég bátorsága ahhoz, hogy a valóság számjegyeit ezekre a fejfákra
felrója. Gyorsan visszaült írógépéhez, és tovább írt.
  ,,A kiváltságosak nincsenek tisztában azzal, mit jelent Conciencia
állami és gazdasági struktúrája a világgazdaság keretein belül.
Ahelyett, hogy egy homogén irányú fejlôdés mellett döntenének, mely
elsôsorban az alsóbb rétegek hasznára válna, inkább bevételük állandó
növekedését tekintik fejlôdésnek. Ennek a tévútra vezetô ,fejlôdésnek’
érdekében azután igénybe veszik a hazai és nemzetközi hiteleket.
Mindezt csak súlyosbítja a fennálló politikai rendszer. Ezt olyan
csoportok irányítják és ellenôrzik, melyek semmiféle rendszerváltozást
nem óhajtanak. Mindenáron arra törekednek, hogy Conciencia népe két
pártra szakadva maradjon. Miután a nyomorba süllyedt lakosságot a
polgárháború borzalmaiba kergették, amely kereken háromszázezer ember
életébe került, létrehozták a Nemzeti Frontot, s ezt olyan pártként
állították a nép elé, amely az országot elvezeti a demokráciába.
  A politikai hatalmat gyakorló kisebbségi csoportok látszólagos
törvényességgel kényszerítik rá ,jogi normáikat’ a népre, hogy a
rendszert megszilárdítsák, és az uralkodó igazságtalanságot minél
hosszabb idôre tartósítsák.
  A társadalmi rend kiváltságos osztályainak nem érdekük, hogy a
rendszer megváltozzék, sôt épp ellenkezôleg: megkettôzik
erôfeszítéseiket annak érdekében, hogy minden a régiben maradjon. A
rendszer megváltoztatására irányuló ,törvényes’ törekvések az ô
ellenállásukon hiúsulnak meg. Hiszen kezükben tartják az összes
hírközlési és tömegtájékoztatási eszközt, és az országon belül
felmerülô nézetkülönbségeket kizárólag a külföldrôl beáramló eszmék
számlájára írják.
  És a következmények: egyrészt a forradalom fokozódó veszélye a
szegények körében, másrészt a kiváltságosok növekvô reakciója és
hegemóniája. A döntô ismérv azonban mégis az, hogy az ilyen politikai
és törvényes kereteken belül működô rendszernek még ahhoz is van
erkölcsi bátorsága, hogy ,közvetítôként’ lépjen föl vagyonos gazdagok
és nyomorult szegények között, hiszen a hadsereg és a bíróság, valamint
az államapparátus támogatását élvezi.
  A hadsereg szorosan alá van rendelve a kisebbségi csoportoknak,
melyek jogtalanul bitorolják a hatalmat. Ugyancsak szoros gazdasági
kapcsolat van a gazdasági és a fegyveres hatalom közt, mely utóbbi az
állami költségvetés 25 százalékát emészti föl. Így aztán a rendszer
konszolidálódik, és az igazságtalanság tovább tart. Ez abban is
megnyilvánul, hogy a hadseregben azok az erôk vannak túlsúlyban,
amelyek fegyelmet, az elöljárók iránti engedelmességet azokkal szemben
követelik meg, akik Concienciában az uralmat gyakorolják, ahelyett hogy
a hazaszeretetet és a nép iránti hűséget hirdetnék.
  A politikai és gazdasági hatalommal szoros szövetségben állnak az
egyházi intézmények. A népnek szünet nélkül azt verik a fejébe, hogy ne
legyen gondja a ,földi javakra’, hanem viselje el sanyarú sorsát, más
szóval: ismerje el az uralkodó rendet Isten akarataként, és érezze
kötelességének a kiváltságosok uralmának konszolidálásában való
részvételt. Az ökumenizmusnak, a minden emberi felé való megnyílásnak,
valamint az egyetemes egyház megújulásának korszakában a concienciai
hierarchia visszautasítja a világgal való párbeszédet, elítéli az
evangéliumi szellemben dolgozó néhány becsületes lelkipásztort, és
továbbra is makacsul védi a ,törvényes rendet’, valamint a szent és
sérthetetlen magántulajdon status quo-ját, fenntartva magának a jogot,
hogy az egyház szociális tanításait maga értelmezze, és a gyakorlatban
a saját elképzelései szerint alkalmazza.
  A kiváltságosok maroknyi csoportja döntô fontosságúnak tartja, hogy a
népnek bebeszélje: a nyomorúságnak, az ország szegénységének, a
nélkülözésnek, az alacsony keresetnek a robbanásszerű népszaporulat az
oka. Kísérletet tesz arra is, hogy az összekuszált állapotokat a
,demokrácia’ és a ,keresztény kultúra értékei’ fedônevekkel szépítse.
Másrészt pedig azt igyekszik bizonygatni, hogy a fennálló állapotok
Isten rendelése szerint valók.
  De a kisebbség megfeledkezik arról, hogy mindenütt, ahol szegény
néptömegek és bizonyos struktúrák csak néhány kiváltságost szolgálnak,
egy olyan hatalom van feltámadóban, amely képes lesz a forradalmat
eredményesen megvívni. Ebben az esetben a keresztényeknek azok oldalára
kell állniuk, akik ínséget szenvednek, és azok ellen kell fordulniuk,
akik az ínséget és szenvedést elôidézték. Sem a közömbösek, sem az
önelégültek nem tarthatják hosszú ideig vissza a keresztényeket ettôl a
lépéstôl, még ha úgy tűnik is, mintha a hierarchiának ideig-óráig
sikerülne a polgári önzést keresztény eszmékbe csomagolni...''
  Amikor az utolsó szavakat leírta, világossá vált elôtte, hogy ezek
Ignacio Fernandes de Castrónak ,,A forradalom elmélete'' című
munkájából származnak. Ennek az embernek igaza van. Valencia az utolsó
bekezdést is nyugodtan aláírhatta, akár a többi, eddig leírt
gondolatát.
  Tűnôdve tekintett maga elé. Vajon az elôbb nem elhamarkodva jött ki
Vermeer szobájából? Vajon nem azt a látszatot keltette-e távozásával,
hogy még nem képes eléggé felfogni barátja érvelését, és tetteinek fô
mozgatóereje az indulat?
  Hirtelen megkívánt egy jó pohár whiskyt. Fölkelt, és elindult a polc
felé. De félúton megállt és visszament. Miért ne kopoghatna be
Vermeerhez? Nem vitatkozni, egyszerűen csak azért, hogy ne legyen
egyedül. Mert most, hogy a szívét nyugtalanító gondolatait papírra
vetette, az az érzés fogta el, hogy falak közé van zárva. A teleírt
lapok után nyúlt, és átment velük Vermeerhez. Vermeer gyorsabban
nyitott ajtót, mint várta, habár Valencia tudta, barátja igen rossz
alvó. Vermeer arca nem árult el meglepetést, amikor Valenciát
megpillantotta.
  -- Vártam, hogy visszajössz -- mondta. -- Cornell kissé meglepôdött,
amikor oly hirtelen eltűntél.
  -- Hogy Cornell mit gondol, azzal nem sokat törôdöm -- válaszolta
valamivel nyersebben, mint szándékozta. -- Itt van a védekezésem
érveléseid ellen. Leírtam. Folyóiratomnak, a ,,La Libertad''-nak is
átadom közlésre.
  Átnyújtotta a lapokat Vermeernek, aki mindjárt olvasni kezdte.
  Valencia megpróbált feloldódni. Tulajdonképpen semmi sem változott
körülöttem, legalábbis velem kapcsolatban -- igyekezett megnyugtatni
magát. A napilapok, Fierro sajtóját is beleértve, mindeddig
rokonszenves hangon nyilatkoznak. A bíborosról semmit se hallok, és ha
néhány arisztokrata barátom kitagadott is, annál több újat találtam
helyette az egyetemen meg azon kívül. Garcia ezredes eddig nem
keresett, nem rendelt magához. Folyóiratomat tízezrek olvassák. Az
ország minden részébôl arra kérnek, tartsak elôadásokat, és én
kielégítem a tömegek igazság utáni szomjúságát.
  Másrészt nem tagadhatta, hogy a csend mélyebbé vált körülötte. Az
arisztokráciához fűzôdô személyes kapcsolatai állandóan fogynak. Nem
reverendába öltözött világfinak tekintik, aki mindenre tudja a
szellemes választ, ha a löweni egyetemen egy-két bolondsággal tele
tömték is a fejét -- mint olykor mondani szokták. Ma már gúnyolódnak
forradalmi eszméin, amelyeket kezdetben veszélytelennek, legföljebb
kissé izgalmasnak tartottak saját köreikben. Kezdik már komolyan unni
ôket.
  Miközben Vermeer magas, szikár alakját figyelte, azon gondolkozott,
vajon mennyi ideje van, amíg ezek az emberek, volt arisztokrata barátai
támadásba mennek át ellene. Mert arról meg volt gyôzôdve, hogy ennek be
kell következnie.
  -- Érdekes -- szólt Vermeer, miután elolvasta. -- Érdekes és --
veszélyes!
  Az utolsó szó sokáig ott lebegett a szobában. Valencia figyelt, de
csak néha-néha nyomult be egy-egy hangfoszlány a külvilágból. Whiskyt
töltött magának, és Vermeer sasprofiljára pillantott, mely komolynak és
merevnek látszott. Ránézett barátja hosszú, csontos ujjaira és a lábán
lötyögô papucsra. Vermeer fáradtnak tűnt, de Valencia sohasem látta ôt
másnak, csak fáradtnak, s ugyanakkor mégis erôsnek. Ezt az
ellentmondást eddig még senki másnál nem fedezte föl.
  Vermeer végül az asztalra tette a papírlapokat, s elôrehajolt, hogy
whiskys poharát fölemelje.
  -- Ezt nyilvánosságra akarod hozni?
  -- Igen, a lapomban.
  -- Édes Istenem...
  -- Nem értelek.
  -- Ha te ezt nyilvánosságra hozod, mindent fölégetsz magad mögött.
  Valencia bólintott.
  -- De erre még ráérsz késôbb is -- folytatta Vermeer. -- Hogy miért?
Gondoskodj elôbb arról, hogy erôt gyűjts az efféle támadásokhoz. Senki
sem írja alá a saját halálos ítéletét.
  -- Mit akarsz tulajdonképpen?
  -- Azt, hogy várj, amíg politikailag megerôsödsz, amikor már biztos
vagy abban, hogy senki sem mer többé ellened fordulni. Vannak emberek,
akiket sokkal kevesebb ok miatt is eltesznek láb alól. Kell még
világosabban beszélnem?
  Valencia mosolygott.
  -- Ebben a pontban hamis tanácsot adtál nekem. Természetesen
ragaszkodom az élethez, de nem olyan nagyon, hogy a félelem
megakadályozna a továbblépésben. Ha eddig másképp hitted, rosszul
ismertél.
  A szobában csend lett. Ebben a késô éjszakai órában sok mindenrôl nem
esett szó köztük. Az egymás iránt érzett mély barátságról sem, és
Vermeer elhallgatta ellenvetéseit, amelyeket minden csodálata ellenére
felsorolhatna. Nem esett szó a félelemrôl sem, mert errôl mindketten
szándékosan hallgattak.
  -- Mi csinálsz holnap?
  -- Fuentébe repülök. Fiatal, haladó szellemű keresztények egy
csoportjának tartok elôadást. Olyanoknak, akik szintén megelégelték a
rendszert.
  -- Mikor indulsz?
  -- A kora délutáni órákban.
  -- Akkor gyere át hozzám tizenkettô körül ebédelni. Igazán nagy
örömet szereznél vele.
  Valencia fölemelkedett. Üresnek érezte magát és végtelenül fáradtnak.
Ez az érzés az utóbbi idôben gyakran elfogta, még akkor is, ha nagy
társaság gyűlt össze a szobájában. Ilyenkor pipájával a kezében
elszunyókált, miközben messzirôl, valahonnan a háttérbôl még hallotta
vendégeinek beszélgetését.
  -- Buenas noches! -- köszönt el barátjától. -- De most már feküdj le
te is.
  Vermeer bólintott, és bezárta mögötte az ajtót.
  Ismét egyedül. Szétnézett maga körül a szobában. Ki is volt az, aki
néhány nappal ezelôtt a következôket mondta neki: ,,Újra kell
tanulnotok úgy élni, mint Szent Ferenc. Csak akkor tudtok közelebb
kerülni a néphez. Mert ha szegényen kértek Jézus nevében valamit a
szegényektôl, akik esetleg átkozódva becsapják orrotok elôtt az ajtót,
vagy szemetekbe vágják, hogy eridjetek dolgozni: akkor talán majd
utólag rádöbbennek, hogy olyasmit tagadtak meg, amit Jézus nevében
kértetek. Így talán maguktól is közelebb jutnak Istenhez.''
  Vermeer bevett egy altatót, lefeküdt, és megpróbált elaludni. De nem
jött álom a szemére. Képek tolultak eléje. Képek, emlékek Európából,
Észak-Amerikából. Egyszer azt mondta neki valaki: ,,A katolikusok az
Egyesült Államokban jó keresztények akarnak lenni, miként minden
becsületes amerikai állampolgár jó üzletember akar lenni. Az amerikaiak
egyénileg törekednek valami nagyszerűre, valami magasztosra. Sok
katolikus az életét is hajlandó lenne feláldozni a hitéért. Csupán azt
nem tudják, miben hisznek voltaképpen.''
  Mind több emlék lepte meg, miközben éberen feküdt az ágyon. Egyszer a
repülôgépen egy újságíró mellett kapott helyet. Ez elmondta neki, hogy
már semmiben sem hisz. Hát igen, a hitetlenség lehet divat, de a
túlságosan nagy olvasottság következménye is, gondolta Vermeer. De az
is meglehet, hogy az élet erôsebb, mint a tanok, és ma már senki sem
tudja, mit kezdjen a hittel, mely napjainkban néha a különbözô
irányzatok egybefonódásának tűnik. Az újságíró megemlítette, hogy nehéz
dilemma elôtt áll. Nemrég született elsô gyermekük, s nem tudja,
megkereszteltesse-e. Vermeer azt válaszolta, hogyha neki, az apjának az
az óhaja, hogy késôbb gyermeke is szüleinek világnézetét -- s ez
esetben az ateizmust -- kövesse, akkor a keresztelésnek semmi értelme.
Útitársa nagyon meglepôdött ezen a válaszon. Valószínűleg azt gondolta,
hogy egy pap feltétlenül a keresztelést fogja tanácsolni. Kiszálláskor
mégis ezzel búcsúzott: ,,Azt hiszem, jobb lesz, ha megkereszteltetem.''
  Bevett még egy altatót, de ez sem segített, mert mindig újabb emlékek
merültek föl múltjából. Dél-Chile egy kis városkájában sétált egy
alkalommal, amikor hátulról hirtelen átkarolták, de oly erôsen, hogy
meg se tudott fordulni. Megijedt, de aztán ismerôs hangot fedezett föl.
,,Hello buddy! What are you doing here?'' Észak-amerikai barátai
voltak, akik ott töltötték nyári szabadságukat. Rögtön magukkal is
vitték. S mint ez az észak-amerikaiaknál szokás, úgy éltek, mint a
hercegek. Pénz nem számított. A következô nap elmentek horgászni.
Feudális stílusban eltöltött nap volt. Mindegyikük kapott egy hosszúkás
evezôs csónakot, benne két emberrel, akik közül az egyik evezett, a
másik pedig a horogról szedte a lazacokat. Egy tóról indultak el a
sodró ár mentén lefelé, s az evezôsnek jó szakembernek kellett lennie.
A lazacok gyakran haraptak. De ennél a horgászásnál a vendégeknek nem
kellett bepiszkítaniuk a kezüket. A déli órákban egy erdei tisztáshoz
értek, ahol lovasok vártak rájuk: a barátaik. Pikniket rendeztek. Úgy
telepedett le a fűbe, mint valami perzsa sah. Damaszt abroszon
szolgálták föl eléje a pompás ebédet. Mindent egybevéve: drága mulatság
volt. S mivel a csónakkal ár ellen nem lehetett evezni, úgy kellett
ôket teherautóval visszaszállíttatni.
  Más alkalommal egy hatalmas, negyvenötezer hektár kiterjedésű
birtokon volt vendégségben. Az intézô, aki meghívta, gazdag szülôk
gyermeke volt. Egyedül élt, sokáig nagy létszámú cselédség vette körül.
Meglehetôsen forradalmi beállítottságú volt, és úgy vélte, a kormány
csak látszat-demokráciát hirdet. Ezzel szemben ô maga igen sok latin-
amerikai szokáshoz ragaszkodott. Eltűrte például a személyzet szolgai
alázatosságát. Amikor Vermeer ezzel a rátarti emberrel a lakosság
emancipációjáról beszélt, rádöbbent, milyen nehéz lesz azt
megvalósítani a hétköznapi életben. Az intézô ezt tudta, ezért arra
kérte munkásait, látogassák meg ôt egyik este az otthonában, hogy
megbeszéljék a felmerülô problémákat. Az ajánlatot kötetlenül, baráti
hangnemben tette. A munkások mégis azt üzenték az intézô cselédeivel,
hogy bocsásson meg nekik, de nem tartják magukat méltónak arra, hogy
uruk házába lépjenek. (Mellesleg megjegyezve az intézô csupán huszonkét
éves volt.) Ezért tisztelettel arra kérik, tartsa az összejövetelt
inkább az egyik alkalmazott lakásán. Így is történt. Az intézô ezen a
találkozáson egészen nyíltan, közvetlenül beszélt, és arra kérte a
többieket, hogy ôk is ôszintén beszéljenek, s tekintsék ôt maguk közül
valónak. De az évszázados beidegzôdéseket nem lehetett máról holnapra
széttörni, s az intézô belátta, az öntudat emancipálására irányuló
törekvése rendkívül idôrabló elfoglaltság. Az emberek csak parancsokat
várnak tôle, hogy alázatosan engedelmeskedjenek, de nem tudnak semmihez
önállóan hozzászólni, ha a véleményüket kérdezik.
  Vermeer fölkattintotta a lámpát, cigaretta után nyúlt és rágyújtott.
Kövér füstfelhôket fújt, s visszaemlékezett a munkások reménytelen
hangulatára, a munkásokéra, akiket akkor ismert meg, amikor még maga is
köztük dolgozott. Vajon Antonio is érzi ezt? A teljes reménytelenséget,
a tehetetlenséget s gyakran talán bizalmatlanságukat, hogy érzéseiket a
tisztelet álarcából kiszabadítsák?
  Négy órakor még mindig ébren volt. Szüntelenül az az ember járt
eszében, aki itt lakik mellette, s aki vállára vette mindezt a gondot,
egy egész ország terhét.

  Conciencia legtekintélyesebb napilapjának, az El Temporálnak a
szerkesztôsége Cielo egyik legmagasabb felhôkarcolójában található. Itt
van a Fierro-konszern igazgatósága is. A konszern kezében tartja az
országnak majdnem minden lapját, kivéve Cuellárét és még néhány kisebb
baloldali sajtóorgánumot. Ezeket csak azért hagyják létezni, hogy a
demokrácia látszatát megôrizzék, s talán azért is, hogy ezek az újságok
idôben fölhívják a figyelmet arra, melyik oldalról fenyegeti veszély a
gazdagokat, s így aztán legyen kit felelôsségre vonni.
  Ignacio Fierro ezen a reggelen az ország legfontosabb szerkesztôivel
tartott megbeszélést. Közülük némelyek repülôvel érkeztek, mások
kocsival, s most itt ülnek mindannyian az ülésterem hatalmas asztala
körül, kissé idegesen, s kicserélik legfrissebb értesüléseiket. Csak
egy ember nem ideges. Ezt az embert Alejandro Herrerának hívják. Ô a
fôszerkesztôhelyettes, és a Fierro-konszern, de elsôsorban az El
Temporal politikai kommentátora. Kollégái nem nagyon kedvelik, de az a
politikai csoport, amelyet kiszolgál, igen nagyra becsüli élesen elemzô
cikkeiért, s a maró gúnyért, amellyel ellenfelébe harap. Ám nem utolsó
sorban azokért az ismeretekért, melyekkel az ország viszonyait illetôen
rendelkezik, különösen ha a dolgok lélektani vonatkozásai kerülnek
elôtérbe.
  Alejandro nem szerette az embereket, csak játszani szeretett velük.
Terebélyes íróasztala mögül dirigálta Concienciát, mintha legalábbis ô
lenne az államelnök. De ha nem volt is az, mégis annak meghosszabbított
tollaként lehetett tekinteni, mellyel maga az elnök ír, vagy legalábbis
aláír. Akárcsak Fierro, Herrera is gazdag családból származott, s az
újságírást pusztán kedvtelésbôl űzte, habár ez csinos mellékjövedelmet
biztosított számára. Az oligarchák körében nagy tekintélynek örvendett.
Magas növésével, szurokfekete hajával, hosszú, éles arcával olyan volt,
mint egy diplomata. És tulajdonképpen az is volt. Ha kedve támadt --
leginkább a Fierróval való tanácskozások után -- a nyilvánosság
harapófogójába szorítani valamelyik minisztert, aki éppen nem volt
ínyére, ezt mindig olyan ügybuzgalommal és megelégedéssel végezte, hogy
munkája egy nemesebb cél érdekében is elismerésre méltó lett volna. Így
nemegyszer azt a látszatot keltette, mintha az El Temporal legalábbis
az elnyomottakért vetné latba erejét. De a figyelmes olvasó hamar
észrevette, hogy ez csupán részben igaz. A lap ugyanis igen ritkán vett
pártfogásba valakit, aki a gazdagok ellen támad. Persze néha egyes
eseteket nagyítólencse alá helyeztek, mindenekelôtt olyanokat,
amelyeket propaganda szempontból jól ki lehetett aknázni. Ilyen volt
Herrera igen nagy feltűnést keltô támadása az ellen a rendôrtiszt
ellen, aki közvetlenül egy újságosbódé elôtt összevert egy koldust. A
szerencsétlen embert behozták, valami ennivalót adtak neki, majd
munkába állították, s már másnap követelték a rendôrtiszt
megbüntetését. Ez haladék nélkül meg is történt. Herrera megengedhetett
magának olykor egy csipetnyi amerikaellenes propagandát is, mert tudta,
hogy ezzel kedvébe jár olvasóinak. De az újsághasábok legnagyobb részét
mégiscsak a szenzációs hírek töltötték meg. Ezek véres verekedésekrôl
tudósítottak, vagy olyan szülôkrôl adtak hírt, akik megfojtották saját
gyermeküket; férjrôl, aki feleségét fölakasztotta. Természetesen
sohasem maradhatott ki a nemzeti hadsereg, melynek hôs katonái vért és
verejtéket hullatva harcolnak az áthatolhatatlan ôserdôben az
elvetemült gerillák és bandolerók ellen.
  Az El Temporálnál keményen kellett dolgozni. Tudja ezt minden
újságíró, aki ennél a lapnál akarja megkeresni a kenyerét. Az embertôl
szüntelenül szenzációs híreket várnak. Leleplezéseket persze nem, mert
arról Herrera személyesen gondoskodik, ha szükségesnek tartja. És ez az
a pont, amely a kollégáknak rosszul esik. Ha az ember jól megfontolja,
Herrera éppen olyan hatalmas, mint maga Fierro, s már arra lehet
gondolni, talán Herrera vezeti a dolgokat tetszése szerint.
  Mint diplomás, egyetemet végzett közgazdász többé-kevésbé lenézte
azokat az embereket, akik körülötte dolgoznak. Szemében ezek csak arra
jók, hogy az anyagot begyűjtsék, a többirôl neki kell gondoskodnia.
Kollégái olyan valakit láttak benne, akiben kevés emberi rejtôzik.
Inkább számítógépnek tekintették, mint húsból, vérbôl való
teremtménynek. Ezek a megjegyzések Herrera füléig is eljutottak, de ô
csak mulatott rajtuk. Ezért nem árult el a megbeszéléseken -- akárcsak
ma -- semmiféle belsô érzelmi megrezdülést, hanem csak ült, s unottan
játszott golyóstollával, miközben mindent és mindenkit élesen
megfigyelt, és a legapróbb megjegyzés sem kerülte el figyelmét.
Jelmondata: meghallani, meglátni, és nem elhallgatni. Ezt az alapelvét
minden nap meg is valósította hosszú vezércikkében a lap elsô oldalán.
  Amikor Fierro végre belépett, és joviális mosollyal minden
szerkesztôvel kezet rázott, majd mélyet sóhajtva helyet foglalt, az
arcok feszült érdeklôdéssel fordultak feléje. Fierro mindegyiküket
ismerte. Személyesen vette fel ôket, miután alaposan lekáderezte egész
múltjukat. Ezek irányítják az ország közvéleményét. Finom mosollyal
vette tudomásul magában, hogy a jelenlevôk közül többen is képesek
lennének Herrera teljesítményére. Mégis kevésbé alkalmasak arra a
székre, amelyen Herrera ül, mivel még megôriztek magukban valamit az
egyéniségükbôl, s nem olyan gátlástalanok, mint Herrera, aki cikkei
segítségével egy év leforgása alatt a miniszteri székbe tud juttatni
valakit, hogy aztán a következô esztendôben végleg kiűzze a politikai
életbôl. Ezeknek a szerkesztôknek a gondolatai, stílusa árnyaltabb,
mint Herreráé, olykor mégis vonakodnak megtenni azt, amire Herrerát
bármikor megkérheti. Ez is egyik oka annak, amiért a mai konferenciát
egybehívta. S minél többet gondolkodott ezen az utóbbi napokban, annál
döntôbb jelentôségűvé vált számára.
  Azon töprengett, hogyan is kezdje. Közben a rotációsgépek dübörgését
figyelte, melyek egy emelettel lejjebb dolgoztak. Ezután nagy
körülményesen szivart dugott a szájába, majd amikor meggyulladt,
bólintott egyet, és a füstöt alárendeltjei elé fújta, mintha csak ebbe
a füstfelhôbe akarná beleburkolni szavait. Végül megszólalt:
  -- Napirendre tűzöm Antonio Valencia problémáját.
  Herrera elégedetten biccentett fejével. Már éppen ideje. Eddig híven
közölték a pap beszédeit, mert túlságosan átlátszó lett volna, ha a
Fierro-konszern azonnal támadást intéz egy forradalmár ellen, aki mind
a városban, mind vidéken síkraszáll a munkások jogaiért. Egy ilyen
értelmű állásfoglalás az elôfizetôk ezreinek elvesztését jelentette
volna. Azonkívül ártott volna a lap oly régóta megalapozott hírnevének,
melyet egész éven keresztül gondos propagandával tartanak ébren. Igaz,
ô, Herrera másként járt volna el a Valencia-ügyben, de Fierro
szembefordult vele:
  -- Sohasem szabad addig megtámadni valakit, amíg az egész nép egy
emberként mögötte áll. Nem kell az útjába állni. Eljön a nap, amikor
saját kígyóinak szorításába kerül. A politikában türelmesnek kell
lennünk, Herrera. Elôadó körútjairól tudósítson tárgyilagosan. Se
többet, se kevesebbet. Fényképét helyezze el a lap minden számában.
Engedjük ôt olyan magasra ívelni, hogyha majd letaszítjuk, ne tudja
túlélni a csapást.
  Fierro megnyitó szavai után mozgolódás támadt az ülésteremben. Amikor
a ,,probléma'' szó elhangzott, az arcokról kétkedést lehetett
leolvasni. Mert a legtöbbjüknek sohasem volt semmiféle problémája
Valenciával. Fierrótól azt a feladatot kapták, hogy a papnak minden
szavát -- mégpedig kommentár nélkül --, de mindig pontosan közöljék,
beszédeibôl egyetlen betűt se merjenek elhagyni. S miután így is
tettek, meg voltak gyôzôdve arról, hogy Fierrónak kedvében járnak, ha
nem is voltak tisztában gazdájuk hátsó szándékaival.
  -- Problémáját? -- Egy vidéki lap fôszerkesztôjének csodálkozó
kérdése elárulta érzéseiket.
  Fierro bólintott.
  -- Igen. Gondolja csak végig nyugodtan... Problémát mondtam, de így
is mondhattam volna: veszély!
  A rotációs gépek dübörgése még hallhatóbbá vált.
  -- A helyzet a következô: Azért vagyunk ebben az országban, hogy az
ellenállás gócait felszámoljuk, hogy néhány éven belül ne találjanak
itt se gerillákat, se bandolerókat, ha egyáltalán van köztük valami
különbség. Talmactól és néhány távoli vidéktôl eltekintve a gerillák
már nem olyan sok helyen tartják kezükben a hatalmat. Nem akarom most
emlékezetükbe idézni a hét katonának a közelmúltban történt
lemészárlását, amely valószínűleg Rodriguez Tobar embereinek műve volt.
De hogy a bandolerók még mindig ennyire akadálytalanul űzhetik piszkos
munkájukat, annak kizárólag az az oka, hogy maguk mögött érzik az
egyetemistákat. Az egyetemisták élén pedig egy pap áll, akit önök
Antonio Valencia néven ismernek. Eddig békében hagytuk ezt az embert,
pedig szavai nyugtalanságot keltenek az egész országban. Itt-ott a
terrorcselekmények is megújulnak, mégpedig egyre élesebb formában. Amíg
mi rendre és nyugalomra törekszünk, Antonio Valencia forradalmat és
erôszakot prédikál. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Ha ô és a
hozzá hasonló elemek visszaélnek a mi demokráciánkkal, akkor ezt meg
kell akadályoznunk. Lapjainknak néhány nap múlva nyilvánosan meg kell
ôt támadnia. Ez a következôket jelenti: mindegyikük arra törekedjék,
hogy Valencia negatív oldalait kinyomozza. Készítsenek riportot
olyanokkal, akik nem értenek vele egyet. Tanulmányozzák beszédeit, és
mutassunk rá érveléseinek gyenge pontjaira. Világosítsanak fel
mindenkit, hogy amit hirdet, a kommunizmushoz fog vezetni, akkor pedig
a börtönök jobban tele lesznek, mint valaha. Közöljenek cikkeket
Sztálin oroszországi nagy tisztogatásairól, és írják meg, hogy Hruscsov
majdnem új világháborút robbantott ki, amikor Kubába rakétakilövô
állomásokat akart telepíteni. Próbáljanak anyagot gyűjteni az
oroszországi koncentrációs táborokról, a kelet-európai országok
diktatúrájáról. Készítsenek interjút a szakszervezeti vezetôkkel, de
tegyék ôket nevetségessé, ha kiderül róluk, hogy Antonio Valenciát
támogatják. Folytassanak beszélgetést szociológiai érdeklôdésű
papokkal, fôként olyanokkal, akik nem helyeslik Valencia programját.
Tárják fel magánéletét, és hordjanak össze róla mindent. És ne
feledjék: minden cikket azzal a gondolattal kell zárni, hogy az ország
érdekében írnak. Remélem, mindannyian megértették.
  A szerkesztôk hallgattak. Ami elhangzott, nem kérés volt. Parancs.
Egyébként se volt szokás, hogy ilyenkor kicseréljék gondolataikat.
Kezdetben néhányan még úgy vélték, Fierro táviratban is közölhette
volna a mondanivalóját, de a végén felfogták, hogy ez a gyűlés
szigorúan titkos. Fierro körültekintett. Észrevett néhány habozó, sôt
elutasító arckifejezést, de nem sokat törôdött velük. Az ô lakájai
mind. Olyan jól fizeti ôket, hogy egyetlen más lapnál sem jutnának
ekkora jövedelemhez.
  -- Gyűjtsék az anyagot -- szólt olyan halkan, hogy szavait a rotációs
gépek morajától alig lehetett hallani. -- És bízzanak meg másokat is
ezzel a feladattal mindenfelé az országban. A sajtó már sokkal több
embert lefejezett, mint a guillotin. Cuellarral talán meggyűlik a
bajunk, de ez ne zavarja önöket. És még egy: vegyék úgy, hogy ez a
megbeszélés meg sem történt. Aki úgy vélné, hogy mégis megtörtént,
annak jobb, ha mindjárt fel is mond. Érthetô?
  Nem kellett kérdeznie. Értettek mindent. Intett Herrerának.
  -- Magára még szükségem van. Uraim, lent várja önöket egy kis
harapnivaló. De azt kérném, ott se beszéljenek az elhangzottakról. Jó
szórakozást és szerencsés utat. Sok sikert, a viszontlátásra. Köszönöm,
uraim.
  Fölkelt, és a fôszerkesztôhelyettes kíséretében elhagyta az
üléstermet, itt-ott még kezet rázva valakivel. A többiek lesújtva ültek
a helyükön.

  Szobájában felengedett a feszültsége.
  -- Vesse le a kabátját, Alejandro. Egész sereg megbeszélni valónk van
még.
  Most megtört Herrera hallgatása is.
  -- Rövid volt, de velôs -- szólt jókedvűen. -- Látja, maga mégis csak
jobban kézben tud tartani egy ilyen összejövetelt, mint én. Most
legalább csűrés-csavarás nélkül tudomásul vették a fickók, mi a
tennivalójuk.
  Fierro bólintott.
  -- Azt hiszem, villámcsapásként hatott, amit mondtam. Némelyek lassan
már azt gondolhatták, hogy hovatovább védelmembe veszem ennek az ôrült
Valenciának az eszméit.
  Odalépett a bárszekrényhez, mely közvetlenül íróasztala mellett állt.
  -- Francia konyak jó lesz, Alejandro?
  -- Jó lesz, Don Ignacio.
  Fierróból áradt a jókedv, mivel zökkenômentesen sikerült a terve.
Tudomást szerzett arról, hogy a bíboros másnap reggel kihallgatáson
fogadja Valenciát. Nagyon kevés dolog kerülte el a figyelmét mindabból,
ami Concienciában történik. Az ordinariátuson is vannak állandó
besúgói.
  Megtöltött két poharat, és tenyere közt melengette konyakját.
  -- Hallotta, hogy az új lakók beköltöztek Cuellar munkáslakásaiba?
  Herrera meglepetten emelte föl a fejét.
  -- Tényleg? Nem hallottam.
  Fierro bólintott, majd óvatosan kortyintott a konyakból, és az italt
egy darabig a szájában tartogatta.
  -- Mindenki elôtt elhallgatta.
  -- Vajon miért?
  -- Óh, hiszen ismerheti Cuellart. Valenciának jó barátja. S ha azt
mondom, hogy engem ki nem állhat, akkor nagyon finoman fejezem ki
magamat. De azt hiszem, nemcsak a két lap konkurenciájáról van szó,
hanem személyes természetű dolgokról is. Feleségeink meg a többi
családtag évek óta nem akarják megismerni egymást.
  -- Azt akarja, hogy írjak errôl valamit?
  Herrera kezdte gyanítani, miért hívta be fônöke az irodájába.
  Fierro ismét kortyintott egyet, és cigarettával kínálta meg az
újságírót. Herrera arcán valami gúnyféle jelent meg, de úgy tűnt,
csupán jól mulat magában.
  -- Nem, ön semmiképp. Majd megteszi ezt a mi vörös újságunk, az El
Auróra. Adja nekik azt a tippet, hogy egy-egy vadonatúj lakásban húszan
is laknak összezsúfolva. Elôre tudom, mit fognak erre írni. Egymillió
pesóba mernék fogadni. Már holnap óriási betűkkel hozza az El Auróra,
hogy ez a földbirtokos húsz embert gyömöszölt bele egyetlen, szűk kis
lakásba, és hogy ez valóságos botrány.
  -- De hogyan...
  Fierro félbeszakította.
  -- A mi Cuellar barátunk nem számol azzal, hogy derék campesinói
nincsenek tisztában a lakáskultúra legalapvetôbb elemeivel sem. Amikor
a lakásokat megkapták, mind magával hozta az új házba egész
pereputtyát, s egy sor rokont is.
  Herrera hangos nevetésre fakadt, de rögtön megértette Fierro
szándékát.
  -- De bedôlnek-e ennek az Auróránál, ahol tudják, hogy Cuellar jó
barátja Valenciának?
  Fierro fejét csóválta.
  -- Azt hittem, gyorsabban felfogja a dolgokat, Alejandro. Ha
tárgyilagosan nézzük, mi pontosan ugyanezt csináltuk, amit Cuellar
lapjai: mi is teret adtunk lapunk hasábjain Valencia beszédeinek, ha
ezt talán más okból tettük is. De ezt az emberek nem tudhatják. Az El
Auróra fôszerkesztôje sem. Számukra Cuellar semmi más, mint gazdag
földbirtokos, és elképzelhetô, hogy nem nagyon örülnek a Valenciával
való barátságának. Ôk Valenciát kizárólag a maguk számára akarják
kisajátítani, és bizalmatlanok az egész oligarchia iránt, még ha egy
oligarcha kivételesen pártját fogja is olyan embernek, mint ez a
Valencia. Egyébként értesüléseim elsô kézbôl származnak, és ez nem
csekély kiadást jelentett nekem.
  Önelégülten nézett Herrerára, és lassan kiürítette poharát.
  -- Elsôrendű konyak, nem igaz? Ha sikerül Valenciát kiütnünk a
nyeregbôl, és ha Cuellar és a pap közé éket tudunk verni, akkor még jó
darabig nyugodtan szopogathatjuk ezt a finom itókát. Egyébként úgy
tudom, Cuellar már kezd kételkedni. Nem az az ember, aki szereti, ha
dirigálnak neki. Ehhez különben is túl okos.
  Herrera a konyakot szimatolgatta. Valenciát diákkora óta ismeri.
Együtt jártak egyetemre. Valencia köré már akkor széles baráti társaság
tömörült. Neki, Herrerának könnyebben ment a tanulás, ôt tartották a
legjobb fejnek. Olykor a professzorokat is nehéz helyzetbe hozta kényes
kérdéseivel, borotvaéles eszével. De mindez nem segített rajta, mert
senki sem figyelt rá, ha a közelben feltűnt Valencia. Egy kisebb
összejövetelen Valencia úgy magába gabalyította a legcsinosabb
diáklányt, akinek addig ô csapta a szelet, hogy a lány ôt többé észre
sem vette. Ennek már sok éve, de még most is úgy érezte, mintha tegnap
történt volna. Ezért azonnal meg akarta támadni Valenciát, amikor
programját meghirdette. De annak idején Fierro megakadályozta. Herrera
bólintott.
  -- Nyugodtan rámbízhatja az ügyet. Cuellar dühbe fog gurulni. De mi
történik akkor, ha kiteszi a fölös lakókat?
  Fierro hangosan nevetni kezdett.
  -- Nagyon egyszerű. Akkor az El Auróra azt fogja írni, hogy ez valódi
feudális gesztus volt. Mármint az, hogy a földbirtokos kiebrudalja
nyomorult parasztjait a fedél alól. Én nagyon bízom abban, hogy be fog
dôlni.
  Herrera óvatosan ízlelgette a konyakot.
  -- Be fog dôlni. Ön is tudja, hogy Cuellar röviden szokott végezni,
ha rendet akar maga körül. Ilyenkor nem gondol arra, vajon tényleg jó-
e, amit tesz. Ez a mi szerencsénk.
  Fierro visszatette a konyakosüveget a kis bárszekrénybe, és az
íróasztalhoz ült.
  -- Bueno, Alejandro. Most aztán munkához! Óvatosan kezdje a
vezércikkeivel. Elôször csak könnyed kérdôformában induljon. Mert akkor
tudunk csak igazán többet, ha Valencia visszatér a bíborosi
kihallgatásról. És igen,... említse meg még egyszer a hét katona
halálát. Készítsen riportot hozzátartozóikkal, feleségükkel,
szüleikkel, és hozza le a holnapi számban. Így legalább egy csapásra
két legyet ütünk.
  -- Mindennél nagyobb örömmel -- szólt Herrera, és vidáman távozott a
szobából.

  Medina bíboros a házi kápolnában mondta miséjét. Még mindig latinul,
mivel a concienciai nyelvet túl póriasnak találta ahhoz, hogy ezen a
nyelven dicsôítse az alkotónak a teremtménnyel való egyesülését. Ez
volt az a hely, ahol a kenyér és bor színe alatt megnyilvánuló végtelen
szeretettel szemben alázatosnak érezte magát.
  Itt imádkozott az ország szegényeiért, a szűkölködôkért, az ínséget
szenvedôkért, a világ és hazája minden igazságtalanságának
megszűnéséért, a bűnösökért, az engedetlenekért. Ma pedig Antonio
Valenciáért, a papért, akit magához rendelt. Nem gyűlölte ôt. Medina
bíboros tulajdonképpen azt sem tudta, mi a gyűlölet. Meggyôzôdése
szerint hite az emberek iránti szeretet jegyében áll, legalábbis az
olyanokkal szemben, akik nem követnek el szeretetlenséget a keresztfán
értük is meghalt Krisztussal szemben.
  Mise közben mintha lassabbak lettek volna a mozdulatai, mint máskor.
Arcán mintha még jobban tükrözôdött volna az odaadás. Titkára, aki
ministrált, úgy érezte, a bíboros most egész lényével odakötôdött
ahhoz, akinek nevében oly gyakran nyilatkoznia kell. A bíboros
ezenkívül minden erejét összeszedte, hogy ne gondoljon a máját rágó
fájdalomra, mely az utóbbi idôben egyre élesebbé vált. Ehelyett
megpróbált azokra a kínokra gondolni, amiket Krisztusnak kellett
elszenvednie, amikor hóhérai a szöget verték tenyerébe.
  Milyen sokan vannak, akik a legnagyobb szükségben se borulnak le a
kereszt elé, hogy ott keressék az értük emberré vált Isten oltalmát.
Azt nem vallotta be magának, hogy száz és százezrek vannak, akik
nyomorúságukban már a kezüket sem képesek imára kulcsolni, de nem is
akarják többé, mert telebeszélték a fejüket, hogy az ilyen
jámborkodásoknak az a célja, hogy megtanítsa ôket lázadás nélkül,
csendben beletörôdni sorsukba. Persze ô jól tudta, hogy ez nem így van.
Az emberek egyszerűen nem tudják elképzelni az életet Isten nélkül. A
konzervatívok és a liberálisok közti nagy harcok idején szinte mind
Istenhez fohászkodott, hogy az ô oldalán legyen a gyôzelem.
  A bíboros különösen mély tiszteletet ápolt magában a Szűzanya iránt.
Sokat adott közbenjárására. Most azért imádkozott hozzá, hogy erôsítse
meg elhatározásaiban, amelyeket ma kell meghoznia. Arra kérte az
istenanyát, segítsen megfékezni indulatait, és ne engedje, hogy
döntéseiben befolyásolják a májában kínzó fájdalmak; ehelyett adjon
neki erôt, hogy irgalmas legyen mindazokhoz, akik a hatalma alatt
állnak. De mindenekelôtt azért imádkozott, hogy részesülhessen abban a
szeretetben, melyet egész életén keresztül oly nagyon nélkülöz, s
melyet ô maga oly ritkán ad másoknak; a pápai nunciussal való
beszélgetésre gondolt. A szentszék képviselôje keveset szólt, és csak
azt tanácsolta neki, életének ebben a súlyos szakaszában legyen
rendkívül óvatos, és ne szerezzen magának ellenségeket olyanok közt,
akik talán barátai lehetnének. Akárcsak ô, a nuncius sem kételkedett
abban, hogy az engedelmességet meg kell követelni. Azonkívül meglepôen
jó értesülései voltak Antonio Valencia minden elôadásáról és
nyomtatásban megjelent cikkeirôl. A vatikáni diplomata mégis azt
ajánlotta, engedje Valenciát egyelôre akadálytalanul beszélni, hogy
politikai programjának visszhangját az emberek véleménye alapján
mérhesse le. Most, hogy idáig fajult a dolog, a nuncius azt tanácsolta,
legyen messzemenôen engedékeny Valenciával szemben, bár arra mindenképp
föl kell kérni, hogy hagyjon fel politikai tevékenységével, és
szakítson barátaival, akik többnyire a nonkonformisták, az ateisták és
a kommunisták soraiból valók.
  Azt kívánta, bárcsak benne is annyi türelem és tapintat lenne, mint
az olasz diplomatában. Egyébként ôk ketten -- arisztokratikus
neveltetésük, közös irányú olvasottságuk, valamint azon eszmék révén,
hogy a kereszténységet minden áron meg kell menteni -- igen közel
álltak egymáshoz. Azon az estén jót vacsoráztak, s ez számára a ritka
esetek egyike volt, amikor úgy érezte, magához hasonlóval találkozott.
  A titkár torkát köszörülte, mivel a prefáció alatti magába szállás
már túl hosszúra nyúlt. A bíboros ingerülten pillantott hátra a válla
fölött, majd olvasta tovább a miseszöveget.
  Néha átvillant agyán egy-egy szó, gondolat azokról a teendôkrôl,
melyek napi programjában szerepeltek. Megbeszélések az ország különbözô
részérôl érkezô püspökökkel, vezetô laikusokkal, a kabinet tagjaival, a
liturgikus megújulás bizottságával, papokkal, akik nehéz helyzetbe
jutottak, fôleg nehéz anyagi helyzetbe; tárgyalások a jótékonysági
intézmények vezetôivel, akik támogatását remélik, vagy valamelyik
bizottság tiszteletbeli elnökségére kérik fel. Vannak komolyabb ügyek
is. Például egy papnak egy nôvel való viszonya a saját
egyházközségében. Súlyos gond azoknak a papoknak a helyzete, akiknek
működési székhelye a gerillák által megszállt területen van. Más papok
arra kérnek engedélyt, hogy valamilyen kongresszust rendezhessenek. Az
esetek egy hányadát továbbküldi monsignore Zasihoz, de a komolyabbakat
magának tartja vissza, mert ha valakire felelôsséget ró a hivatal,
akkor azt vállalni kell, bármily nehéz legyen is olykor. Mise végén a
sekrestyében levetette a miseruhát. Letette a stólát, lehúzta magáról
az albát. Titkára szótlanul segédkezett. Utána a palotán át bement a
szobájába. Útközben néha-néha megállt, ha valaki térdre ereszkedett
elôtte, hogy a gyűrűjét megcsókolja. Senkitôl sem tagadta ezt meg,
mivel a hit külsô megnyilvánulásának tulajdonította. De ilyenkor soha
egyetlen buzdító szó sem hagyta el ajkát, mert attól félt, beszélgetés
alakul ki közte és tisztelôje között. Beszélgetésre pedig hosszú
hetekkel korábban kell jelentkezni, s még így sem biztos, hogy fogadják
a folyamodót. A mindennapok kisebb-nagyobb gondjával menjenek az
emberek a plébánosukhoz, akinek az a dolga, hogy hívei számára
hozzáférhetôvé tegye magát akár a plébánián, akár a gyóntatószékben.
Neki, mint a bíborosnak az egyházvezetés a feladata, és az egészen más
dolog, mint apró, csip-csup panaszokat meghallgatni.
  Reggelije egyszerű volt: egy fôtt tojás, két szelet pirítós kenyér,
vajjal vékonyan megkenve, egy csésze tejeskávé és egy pohár narancslé.
Egy idôsebb hölgy, aki napközben az ordinariatuson dolgozott,
gondoskodott arról, hogy gyorsan és pontosan kiszolgálják. Titkára
pedig a tányér mellé helyezte a napi postát, mivel a bíboros szerette
minél hamarabb átfutni a legfrissebb híreket. Szívesen pillantott bele
a levelekbe is. Ha valamelyiket fontosnak tartotta, többször is
átnézte.
  A kommunista szellemű El Aurorában fölkeltette a figyelmét egy cikk,
mely szerint a sajtómágnás Cuellar különös nézeteket képvisel.
Napszámosait húszasával tömködi bele újonnan épített házaiba. A
mellékelt fényképek minden kétséget eloszlatnak. Azon kapta magát, hogy
örül ennek a hírnek. Cuellar nem teljesítette kérését, hogy hagyjon fel
Valenciát támogató propagandájával. Még azt sem üzente meg, miért nem
tesz eleget óhajának. Most maga kénytelen elszenvedni a csapást,
méghozzá olyan irányból, ahonnan a legkevésbé várhatta.
  Elmondta étkezési utáni imáját. Ezután lassan fölkelt, és átment a
dolgozószobájába, ahova titkára is elkísérte, és alázatosan kinyitotta
elôtte az ajtót. Mélyet sóhajtva leült íróasztalához, és elkezdte
diktálni legfontosabb leveleit, válaszokat az imént olvasottakra. De
miközben diktált, arra a monsignore Zasi által elôkészített
beszélgetésre gondolt, amely ma délután fog lezajlani közte és Antonio
Valencia között.

  Cielo püspöke korán megjelent Valencia lakásán, s megkönnyebbülten
sóhajtott fel, hogy a papot otthon találta.
  -- Jobbnak láttam, hogy itthon keressem föl, ha ez nem is szokás
nálunk -- kezdte Zasi, és helyet foglalt. Valencia kitöltött egy csésze
feketekávét, és pipára gyújtott, miután erre engedélyt kért magasrangú
vendégétôl.
  A püspök láthatóan nem a legjobban érezte magát ebben a szerepében.
Csak hosszas töprengés után jött el Valenciához, és jól tudta, döntését
a bíboros sohasem értené meg, ha késôbb a hír fülébe jutna. De azt
mégsem tehette, hogy egy napon kétszer egymás után berendeli Valenciát
az ordinariátusra: reggel azért, hogy ô beszéljen vele, délután pedig a
bíboroshoz. Szokása szerint most is mindjárt a dolgok közepébe vágott.
  -- Közölnöm kell, hogy a bíboros úr beszélni óhajt önnel.
  A mondat kissé nyersebben hangzott a sok könyvvel telerakott, csendes
szobában.
  -- Miért, monsignore? Nekem ma délután el kell utaznom.
  Zasi fejét ingatta.
  -- Az utazást el kell halasztania, Antonio. Nagyon jól tudja, hogy a
bíboros kívánsága parancs, és ez alól ön sem vonhatja ki magát. Hogy
mit akarhat, azt maga valószínűleg jobban tudhatja, mint én.
  Valencia bólintott.
  -- Jól van, monsignore. És mikor?
  -- Pontosan fél háromkor.
  A beszélgetés akadozni kezdett. Monsignore Zasi azért jött
Valenciához, hogy figyelmeztesse ennek a beszélgetésnek a fontosságára.
Úgy érezte, erôpróba áll küszöbön, és meg akarta ezt akadályozni.
Hangja ezért volt ingerült, amint folytatta:
  -- Gondol arra, hogy a bíboros a saját szempontjából nézve egyetért
magával?
  A pap felütötte fejét.
  -- Ha szabad kérdeznem, monsignore, milyen szempontból nézve?
  Monsignore Zasi pillantása szigorúvá változott.
  -- A bíboros abból indul ki, hogy ön nem veszi tekintetbe filozófiánk
fontos tételeinek egész sorát, és eltér a concienciai egyház kialakult
gyakorlatával. Hát tényleg nem képes felfogni, hogy a bíboros sohasem
fog olyan papja mögé állni, aki erôszakot hirdet?
  Valencia mélyet sóhajtott.
  -- Püspök úr, vajon az egyház odaállt-e Simon Bolivar mögé, amikor az
erôszakot prédikált? És nem tartunk-e mégis hálaadó istentiszteleteket,
és nem zengünk-e Te Deumokat függetlenségünk kivívásának emlékére,
melyet szintén erôszakkal nyertünk el?
  -- Simon Bolivar nem volt pap.
  Valenciának türtôztetnie kellet magát, hogy ki ne robbanjon.
  -- Nem akarok tovább vitatkozni. Tegnap este eleget tárgyaltam errôl
Vermeerrel, és ma éjjel megírtam egy cikket, melyben megcáfoltam
ellenvetéseit. Erre föl most ugyanazzal a szándékkal idejön maga, hogy
újra kezdje velem az egészet. Kedves monsignore, eleget olvashatta
cikkeimet ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mi a véleményem
mindezekrôl. Nincs több hozzáfűznivalóm.
  -- És délután ugyanezt megmondja a bíborosnak is?
  -- Ugyanezt. Se többet, se kevesebbet.
  -- Figyelmeztetem, Antonio, a bíborosnak fogytán a türelme.
  Valencia mosolyt engedélyezett magának.
  -- És mi a véleménye a nép türelmérôl, püspök úr?
  A parasztábrázatú kis püspök hallgatott. Nem ez az elsô beszélgetése
Valenciával, de attól tartott, az utolsó.
  -- Azt hiszem -- folytatta kissé habozva --, a bíboros fel fogja
szólítani, hogy hagyjon fel a politikai tevékenykedéssel. Ha pedig
makacskodik, el fogja tiltani papi hivatásának gyakorlásától. Ezt most
hivatalosan közlöm, mégpedig a bíboros nevében, hogy tudomásul vegye,
mire számíthat, ha továbbra is nemet mond.
  Miközben beszélt, a hatást figyelte Valencia arcán. De szavaira ez az
arc mit sem változott.
  -- Nagyon köszönöm, monsignore. Most legalább tudom, hányadán állok.
  Zasi néhány személyes természetű megjegyzéssel szívesen feloldotta
volna a látogatás hivatalos jellegét, de ehhez nem érzett sem elég
erôt, sem elég bátorságot. Úgy tűnt, a vele szemben ülô férfi nem pap
már, és nem érzi át többé Krisztus szeretetének csodáját, Krisztusét,
aki hagyta, hogy keresztre szegezzék. Vagy mégis rosszul ítéli meg?
Zasi szívében a régi, megszentelt hagyományok és Valencia megtisztító,
friss eszméi harcba kezdtek egymással, de ô tudta, hogy neki végül a
bíboros mellé kell állnia. Mindenütt, ahol a kommunisták kerülnek
uralomra, a vallás vereséget szenved, és nemcsak a bíboros, de ô maga
is védelmezôje a kereszténységnek. Egyébként ott a püspöki konferencia,
amely nyilatkozni fog Valencia tételeit illetôen, már amennyiben
továbbra is mint pap akarja hirdetni nézeteit. Ezzel ugyanis azt a
látszatot keltené, mintha az egyház nevében beszélne.
  Zasi fölállt.
  -- Remélem, Antonio, lesz magában engedelmesség és alázat, és
ésszerűen fog viselkedni. Még nagyon sokat elérhet, ha nem a
legszélsôségesebb irányzatokat választja. Fierro lapjai már rég a
rendelkezésére állnának, ha azon az estén Cuellarnál elfogadta volna
ajánlatát. Senki sem vonhatja kétségbe azt a jogát, hogy a munkások
érdekében latbavesse erejét, de igenis megvonják ezt a jogot, ha ön
erôszakkal fenyegetôzik. Gondolkozzék csak nyugodtan errôl. Esetleg
talál valami közbülsô megoldást, s talán megértik egymást ma délután a
bíborossal.
  Amikor Valencia térdre akart ereszkedni, hogy ezzel is kinyilvánítsa
föltétlen tiszteletét látogatója jószándéka elôtt, a püspök
elhárította, és halkan csak ennyit mondott:
  -- Majd utána térdeljen le a kereszténység legelsô forradalmára
elôtt, és kérdezze meg tôle, miért hagyta, hogy keresztre feszítsék, és
ugyanakkor miért mondta, hogy ,,Uram, bocsásd meg nekik, mert nem
tudják, mit cselekszenek.'' Talán ugyanez ismétlôdik meg Concienciában,
kedves Antonio. A viszontlátásra! A jó Isten ôrizze!
  Valencia lassan csukta be az ajtót monsignore Zasi után. Megértett
mindent. Az ellenfél felkészült az elsô csapásra. Tehát ma délután fél
háromkor.

========================================================================
14. Nincs mindenkinek honvágya


  Zambrano a hét katona halála után bevetette repülôgépeit, és ezek
mélyrepüléssel megkezdték átfésülni a környéket. Következésképp
Rodriguez megtiltotta embereinek, hogy ételüket tűzön készítsék el. A
gerillák élete még nehezebbé, a hangulat még nyomasztóbbá vált. A
légierô bevetését Losano hadnagy javasolta, aki szentül hitte, hogy
Tobar fôhadiszállása valahol a Talmac körüli ôserdôben rejtôzik. Úgy
gondolta, ha sikerül a gerillákat alaposan felingerelni, elôbb-utóbb
elvesztik türelmüket, és hurokra kerülnek. A falu lakóit kínos
szigorral ellenôrizte. Nyomára is bukkant egy-egy élelmiszer-
szállítmánynak, és résztvevôit habozás nélkül agyonlövette. Losano
tudta, hogy eljárásával mindinkább céltáblájává válik a hegyekben búvó
ellenállóknak, de ezzel nem sokat törôdött. Sohasem ismert
halálfélelmet, s ugyanezt követelte meg katonáitól. Ezek ismerték
irgalmatlanságát, de ugyanakkor becsülték is, mert mindig elôl járt
példájával, és nem rettent vissza a legveszélyesebb vállalkozásoktól
sem. Kiküldött ôrjáratai azonban kevesebb eredménnyel dicsekedhettek.
Gerillákkal egyetlen esetben sem sikerült találkozniuk, ámbár
határozottan tudták, hogy a közvetlen közelükben járnak. Tobar emberei
úgy ismerték az erdôt, hogy Losano hozzájuk képest turistának érezte
magát, aki csak kirándulni jött a hegyekbe. Mindez mégse szegte kedvét.
Valahogy majdcsak ki fogja füstölni ôket. Addig kutat utánuk, amíg
nyomukra nem bukkan.
  Alfrédo ôrmester hasonlóképpen vélekedett. Éppen errôl beszélgettek
most Losanóval a falu egyetlen kocsmájában, nem messze a templomtól.
Amikor beléptek, a helybeliek megszeppenve sompolyogtak kifelé, mintha
csak attól félnének, hogy letartóztatják ôket. Egyikük sem ült le, csak
rákönyököltek a söntésre, odavetettek egy-két szót, s ez egy kívülálló
számára aligha jelentett összefüggô beszélgetést.
  -- Ellenôrizte az ôrséget? Tudja, hogy milyen lusta disznók.
  -- Természetesen, hadnagy úr. Dehát végül is a saját bôrüket viszik
vásárra.
  -- Eljön még az idô, amikor kelet felé is elküldhetjük
felderítôinket. Egyáltalán nem lepne meg, ha ott akadnánk nyomra. Hé,
szenyorita, hol marad már az az átkozott üveg?
  Mindketten a csaposlányra meredtek, akinek mellei jól kidomborodtak a
vékony pulóver alatt. Losano ismerte, többször volt már dolga a
lánnyal. A maga módján még szerette is, jobban, mint a többi lányt a
faluban. Mert ölelkezés közben teljesen átadta magát, utána sem
mutatott álszemérmet, és sohasem kérdezte, hogy el akarja-e venni
feleségül. Egyébként ezen a vidéken igen nagyvonalúak voltak az ilyen
dolgokban. Losano tapasztalta, hogy sokan egyszerűen csak együtt élnek,
annak ellenére, hogy a pap semmi fáradságot sem kímél ezeknek a
törvénytelen állapotoknak felszámolására. Nemi életük egyszerű,
problémamentes. Csaknem állati szenvedély csupán, mely azonban sokat
feledtet az áldatlan szegénységbôl, amelyben élniük kell.
  Losano különben alig vetett ügyet erre a szegénységre. Neki csak a
fiatal lányok voltak fontosak. Az idôsebb nôk és férfiak nem
érdekelték. A férfiakkal szemben bizalmatlan volt, mert lassanként
rájött, hogy így vagy úgy, de mindegyikük kapcsolatban áll a
gerillákkal.
  -- Ráérsz ma este, Maria? -- kérdezte Losano.
  A lány bólintott.
  A hadnagy mosolygott. A lány tudta, hogy a férfi mire gondol, Losano
pedig tudta, mire gondolnak mindketten. Kölcsönösen szükségük van
egymásra.
  -- Hallotta ezt, ôrmester? Tehát ne zavarjon föl az ágyból
szükségtelenül. Fontosabb dolgaim vannak.
  Alfredo elôrehajolt, megmustrálta a lányt, de az kitért a pillantása
elôl.
  -- Fontosabb, mint egy ôrjárat, s persze csinosabb -- szólt Losano
kacsintva. -- És ha egyszer megkívánja, maga is válasszon ki egyet. Van
belôlük elég. De most menjünk! Minden jót, Maria!
  A lány egyedül maradt, s körülnézett a szegényes kocsmaszobában.
Azelôtt a gerillák jártak ide, többnyire éjszaka, mivel Don Henrico
emberei nappal ôrséget álltak a casa grandénál. Két gyereket szült egy
gerillától. A harmadiknak egy másik gerilla az apja. Most a gerillák
elmaradtak, s Losano jött helyükbe. Ez pedig nem tudja róla, hogy
híreket szállít egy falubelinek, aki minden kedd este idejön egy pohár
italra. Így árulja el szeretôjét, miközben testét odaadja neki, s a
férfi azt hiszi róla, hogy nem tud ellenállni csábításának.
  Az ember most is a szokott idôben jött, nyersen, bárdolatlanul,
semmit sem adva külsejére, melyre a szegénység kirívó módon nyomta rá
bélyegét. Martinnak hívták. Ô is megnézte Maria melleit, majd a saját
kezét, mintha csak azt kérdezné, miért nem nyúlt be már régen a lány
ruhája alá, hogy a szép test melegét érezhesse.
  -- Agua ardiente -- szólalt meg lassú, nehézkes hangon, miközben
ruanáját hátravetette, sombreróját pedig a söntésre tette. Óvatosan
körülnézett, mintha attól tartana, figyeli valaki.
  -- Ôrjáratot akarnak küldeni keletre -- suttogta Maria.
  A férfi bólintott, anélkül hogy arcizma rándult volna.
  -- Az ôröket is ellenôrzik.
  A lány izgalmasnak találta, hogy ezeket elmondhatja. Még Losano
kezének ingerlô játékánál is izgalmasabbnak. A többi falubelihez
hasonlóan ô is tudta, hogy Talmacot mindenütt gerillák veszik körül, és
türelmetlenül várnak arra, hogy lecsaphassanak. Ezért minden értesülés,
legyen az bármily jelentéktelen, nagyon fontos a számukra. Ô azonban
csak annyit tud, amennyit Losanótól hall. Ezt továbbadja Martinnak, aki
viszont valaki másnak közvetíti. Senki sem tudja, ki az, aki a hírt
követlenül a gerilláknak jelenti. A hírközlô rendszer tehát hibátlanul
működik. Losanónak és katonáinak nem lehetett oka gyanakvásra.
  -- Megfordult itt Don Henrico?
  Maria tagadólag rázta fejét, s hosszú, szép fekete haja követte a
mozdulatot.
  -- Nem. Az utóbbi idôben nagyon ritkán látom. Ez azt jelenti, hogy
alig mozdul ki a casa grandéból.
  -- Gondolod, hogy fél?
  A lány mosolygott.
  -- Ki nem fél itt? Egyesek a hadseregtôl, mások a gerilláktól,
némelyek pedig attól, hogy a faluban ütközetre kerül a sor. Ismerek
családokat, amelyek el akarnak költözni, amióta a repülôk megjelentek.
Valóságos pánik tört ki.
  -- De hát hova akarnak menni?
  -- Cielóba.
  -- Miért éppen oda?
  -- Azt hiszik, ott többet kereshetnek, és nyugodtabban élhetnek.
  -- Majd elfogja ôket a honvágy -- mondta határozottan a férfi. --
Honvágy a hegyek, a kék ég, a madarak, a csend és a völgyek fölött zúgó
szél után.

  Honvágy... Rodriguez Tobar is erre gondolt, amint végigballagott a
táboron, hogy ellenôrizze, nem fedezhetik-e fel ôket a repülôgépek.
Honvágyuk leginkább az asszonyoknak volt, akik itt éltek férjükkel a
fák alá épített barakkokban. Honvágyukat azonban a nemzeti hadsereg
katonáitól való félelmük miatt visszafojtották. Azok megerôszakolnák,
utána pedig megölnék ôket, ha kezükbe kerülnének. Tobar tudta, hogy
ellenfele, Zambrano ezredes legszívesebben ejtôernyôsöket dobna le a
hegyekbe, és ezt csak azért nem teszi, mert katonái ezen a számukra
ismeretlen terepen mind a halálukat lelnék. Vagy eltévednének a
barátságtalan vidék lián- és farengetegében, és mielôtt tájékozódni
tudnának, rég megtámadnák ôket.
  Egy keskeny ösvényen Pablóval találkozott, aki éppen a hegyek felé
indult. Megállította.
  -- A Talmacból származó adatok elég hiányosak. Lenne rá lehetôség
valahogyan bejutnotok a faluba annak a veszélye nélkül, hogy elkapjanak
benneteket?
  Pablo arca földerült.
  -- Hány emberrel, kapitány?
  -- Hárman mehetnétek. Te meg Jorge Raoul Castillónak a parancsnoksága
alatt.
  -- Még ma este?
  -- Igen. De gyertek be elôbb mind a hárman hozzám. Vihar van
készülôben, és ez csökkenti az éberséget. De ne feledjétek: a
támaszpontot nem támadhatjátok meg. Csak híreket akarok, semmi egyebet.
  A távolból ismét repülôzúgás hallatszott. A gép lassan közeledett, és
nagy köröket rajzolt a hegyek fölött. Tobar tudta, hogy a pilóta mögött
ülô megfigyelônek éles távcsô van a kezében, s a legénység azonnal
tüzelne, sôt a többi gépet is riasztaná, ha a központi tábor
leghalványabb jelét fölfedeznék. Szükség esetén napalmbombákat is
bevetnének. Akkor aztán vége lenne a tábornak! Odalenne minden
fölszerelés, az egész készlet!
  A gép egyre közeledett, lejjebb ereszkedett, majd ismét felszállt, s
végül nagy ívben dél felé kanyarodott. Valószínűleg vissza az
állomáshelyére.
  -- Zambrano ezredesnek sürgôs lehet -- szólt Tobar, és vállat vont. -
- A raktárkészletet beljebb kell helyeznünk az erdôbe. Meg az
asszonyokat és a gyerekeket is. Azon gondolkodom, nem volna-e jobb
másik tábort berendezni számukra, néhány kilométerrel távolabb.
  Pablo hallgatott. Ez az állandó rettegés a légitámadástól... A
szállások örökös áthelyezése... A meg nem szűnô ôrjáratok... Néha már
egy hatalmas zöld börtönnek érezte az ôserdôt, melyben életfogytiglani
büntetését tölti.
  Tobar elgondolkozva tekintett rá.
  -- Kételyeid vannak, Pablo?
  A gerilla bólintott.
  -- Igen, kapitány, kételyeim. Furcsának találja?
  Tobar hallgatott. Szenvtelenül nézett végig a mellette álló férfin.
  -- Nem, furcsának éppen nem találom, de veszélyesnek igen.
Mindenekelôtt magadra nézve. Keresd meg Raoul Castillót meg Jorgét, és
utána gyertek hozzám.
  Fürgén haladt végig az erdei ösvényen a gerillák szegényes viskói
között. Itt-ott megállt, hogy néhány szót váltson a gyerekekkel,
asszonyokkal. A férfiak nem tartózkodtak idehaza. Egy részük vadászni
ment, más részük gyakorlatozott, a többiek pedig ôrségen voltak. Tobar
kunyhójában állt a rádiókészülék. Antennája alig emelkedett a fák fölé.
De álcázásul még ezt is körültekerték lombokkal és liánnal. Bement,
felhívta a talmaci csoportot, és azt a választ kapta, hogy minden
csendes. Megkérdezte, érkezett-e valamiféle napilap. Erre azt
válaszolták, hogy az El Temporal egész oldalt szentel az ôrmester és a
hat katona hozzátartozóival készített interjúnak. Káromkodni kezdett,
és kikapcsolta a készüléket. Amikor hátradôlt, Raoul Castillo állt
mögötte.
  -- Tényleg olyan fontos volt azokat a katonákat agyonlôni?
  Castillo vállat vont.
  -- Túl sokat tudtak, már mondtam magának. Az ôrmester talán blöffölt,
de én nem akartam semmit sem kockáztatni. Nem ez lett volna az elsô
eset, hogy túlzott nagylelkűségünk miatt egész gerillaosztagok esnek a
hadseregnek áldozatul.
  -- Jól van, Raoul. Menj be ma este Talmacba, és várd meg, amíg Maria
hazajön Losanótól. Meg kell tudnunk még egyet s mást. Martin
tudósításai már nem olyan értékesek, mint eddig voltak. Szeretném tudni
az okát.
  Raoul nyugodtan nézett a kapitányra.
  -- Az az ôrmester egy árulóról beszélt. Talán Martin?...
  Egymásra néztek.
  -- Ha ez igaz, akkor Maria is kihullik. Meglehet, hogy Martin a
híreket Losanónak továbbította, aki most csak arra vár, hogy tôrbe
csaljon bennünket. Ne becsüld le ezt az embert, Raoul.
  -- Ez a Martin... Talán kettôs játékot űz. Talán Losanónak is
felajánlotta szolgálatait, és a valóságban nekünk küldi az
értesüléseket. Nem szabad elhamarkodottan következtetni.
  Pablo és Jorge hallgatva lépkedett Castillo mellett. Arcuk komoly
volt és kifürkészhetetlen. Miután megkapták az utasításokat, némán és
szótlanul kifordultak a talmaci gerillák parancsnoki kunyhójából.

  Maria éjfél körül tért vissza a kocsmaépület mögötti kis házába.
Losano mindig hazaküldte, miután befejezték az ölelkezést, és a lány
kielégítette. Sohasem engedte meg, hogy a nôk a szobájában maradjanak.
Ezt veszélyesnek tartotta, és meg is mondta. De Maria idôközben jól
kiismerte, és tudta, a hadnagy úgyis üzenni fog neki, ha szükség lesz
rá.
  Lassan ment végig a kihalt falun szegényes otthona felé. Viharos idô
volt. Szél süvített az utcán, megrázta a fákat, melyek most mintha
fejüket ingatták volna a lány után. Egyébként halotti csend volt.
Tizenegy óra elmúltával senki sem mert kimozdulni, mert a részeg
katonák hamar lepuffanthatják az embert. Vagy ami még rosszabb: mint
gyanús elemet beviszik a parancsnokságra. Az pedig kihallgatást és
verést jelent, s aztán félig agyonverve kidobják a szerencsétlen
áldozatot a sötét talmaci éjszakába.
  Maria a hírekre gondolt, amelyeket ezen az estén közölt Martinnal.
Azon töprengett, vajon Martin jól továbbítja-e ôket. Hosszú idôbe
telhet, amíg az értesülések eljutnak a gerillákig. De azért megéri a
fáradságot. A Pablótól származó megbízást, hogy kössön barátságot
Losanóval, és szükség esetén vezesse félre, Martin adta át neki, akirôl
csupán annyit tud, hogy a Don Henrico ültetvényein dolgozó
campesinókhoz tartozik.
  Kinyitotta az ajtót, belépett, és meggyújtotta az olajmécsest. Ekkor
vette észre, hogy Martin ott ül az ágya szélén. Látszott rajta, hogy be
van rúgva. Izzadt, mintha messzirôl futott volna. Szemeit éhesen
legeltette a lány mellén és combjain.
  -- Mit keresel itt?
  Szemügyre vette a férfi szakadozott ruházatát, a sötét szemeket, s
végül tekintete a kigombolt nadrágra esett.
  -- Veled akarok hálni -- mondta zihálva Martin. -- Azt akarom, hogy
lefeküdj velem. Ezen az ágyon, ahol ülök.
  A lány megpróbált nyugalmat erôltetni magára.
  -- Te csak ne akarjál semmit! Mit szólnál ahhoz, ha megmondanám
Losanónak, hogy így berontottál hozzám?
  Martin cigarettára gyújtott, s az üveg után nyúlt, amely ott állt
mellette. Húzott egyet belôle, és hirtelen nevetni kezdett.
  -- Még fenyegetôzöl is, mi? De azt én is tudok ám! Képzeld el, ha
elmondom Losanónak, hogy te a gerilláknak dolgozol. Gondold csak végig!
Tudod, mi lesz veled? Elôször is rád szabadít vagy húsz katonát, akik
elôször megerôszakolnak, utána pedig agyonlônek. Kedves gondolat
lefekvés elôtt?
  Maria megpróbálta elérni az ajtót, de a férfi megelôzte. Karjának
egyetlen rántásával az ágyra lódította a lányt, aztán megállt mellette,
és nézni kezdte.
  -- Tudod, Maria, nem te vagy egyedül Losano barátja. Én is az vagyok,
amióta idejött. Erre nem számítottál ugye? Minden hírt, amelyet
közöltél velem, neki továbbítottam. Csak azt nem árultam el, kitôl
hallottam. Legalábbis nem téged neveztelek meg. Emlékszel, amikor
Marcos egy napon eltűnt? Agyonlôtték. Mert én azt mondtam, hogy tôle
kapom az értesüléseket. Késôbb úgy nyilatkoztam, hogy magam gyűjtöm
ôket. Jól kieszeltem, mi? De téged mindvégig védtelek. És most eljöttem
a jutalomért.
  Szél süvített a ház körül. Maria hirtelen valami más zajt is hallott.
Martin is hallotta, de nem törôdött vele.
  A lányhoz hajolt, és durva parasztkezeivel elkezdte fogdosni a
mellét. Maria pedig hagyta, akár Losanónak. Látta, hogy nyál csillan a
férfi szája szögletében, s lehunyta szemét, amikor Martin kezei
mélyebbre nyúltak.
  -- Hagyd abba! -- kiáltott föl hirtelen, és dühösen ellökte magától.
  Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Martinra egyszerre három
fegyvercsô szegezôdött. Raoul Castillo lassan behúzta maga mögött az
ajtót, odament a campesinóhoz, és ököllel az arcába vágott.
  -- Piszkos áruló! Rohadt dög! Ezért meglakolsz.
  Zsebébôl papírt szedett elô, gombóccá gyűrte, és Martin szájába
tömte.
  -- Ne mondj semmit, Maria. Mindent hallottunk. Tudsz még róla
valamit?
  Oly egykedvűen beszélt, mintha csak mindennapos dolog lenne, hogy
három fölfegyverzett gerilla behatol a katonák által megszállt Talmac
kellôs közepén álló házba.
  A lány bólintott.
  -- Rendszeresen jött hozzám, és igen fontos híreket kapott tôlem.
  -- Tehát egész idô alatt elárult bennünket. Ezért nem megy itt elôre
semmi. Gondolod, Maria, hogy Losano esetleg gyanakszik rád?
  A lány hangosan fölnevetett.
  -- Nem, azt nem gondolom. Az egyetlen, ami a figyelmét leköti, az a
testem, s az, hogy kielégítsem. Azt az embert a nemi szerveimen kívül
semmi sem érdekli.
  Pillantása találkozott Pablo tekintetével, más nem történt...
  Raoul visszafordult.
  -- Jorge, Pablo, állítsátok a falhoz, és vegyétek ki a gombócot a
szájából. Ha kiabálna, tudjátok a dolgotokat. Késnek több haszna van
ilyenkor, mint a fegyvernek.
  Martin hamarosan beszélni kezdett, de ô sem mondhatott sokkal többet,
mint amennyit Maria már a tudomásukra hozott.
  Raoul vállat vont.
  -- Menj ki Maria.
  A lány megállt kint a viharban, s hallotta a szobából a tompa
ütlegeket. Aztán végignézte, amint kihozták, s elcipelték a ház elôtt,
az úton, amely a hegyekbe vezetett.
  Pablo egy pillanatra hátramaradt.
  -- Maria?
  A lány tagadólag ingatta a fejét.
  -- Nincs mondanivalónk egymásnak, Pablo.
  -- A Boldogságos Szűz óvjon téged, Maria. -- Aztán gyors léptekkel a
többiek után sietett, s hamarosan mindhárman eltűntek a Talmacot
körülvevô hegyrengetegben.
  Losano katonái másnap reggel bukkantak rá Martin holttestére: egy fán
lógott. A szél még nem ült el egészen, és ide-oda himbálta.
  Losano gyorsan a helyszínen termett. Sokáig szemlélte a hullát,
mintha csak öröme telne szemközt állni a halállal. Aztán nyugodtan
beszállt a dzsipbe.
  -- Vágjátok le, és temessétek el! Ismerem a fickót. Hordta nekem a
híreket a gerillákról.
  Beindította a motort. Arca csak egy kis idô múlva árult el heves
nyugtalanságot. Hát mégis Talmacig bemerészkedtek a gerillák!
Kihasználták a vihart. Ha szél fúj a campesinók háza körül, s ha a fák
zúgnak, ágak reccsennek, az a legkedvezôbb alkalom a támadásra.
Szerencsére csak a katonák látták az akasztott embert. Meg fogja nekik
parancsolni, hogy hallgassanak. De amint beért a faluba, a téren már
csoportokba verôdve tárgyalták az emberek Martin halálát. Amikor
közelükbe ért, szétoszlottak, s ô ott maradt egyedül a dzsipben.
  Bosszúsan hajtott a casa grandéba, Don Henricóhoz. Amikor elmesélte a
történteket, a földbirtokos arca hamuszürkévé változott.
  -- Hát mégis, minden elôvigyázatossági intézkedés ellenére is!
  Losano bólintott.
  -- Igen, minden elôvigyázatossági intézkedésünk ellenére bejöttek
Talmacba. Meg kell vallanom, ez tiszteletet vált ki belôlem.
  -- Tiszteletet -- ismételte Don Henrico, miközben kezével lassan
végigsimított ôsz haján. Szokásos magabiztosságából alig látszott
valami. Ideges volt, ajka remegett. -- Hol követtünk el hibát, hadnagy?
  -- Sehol. A vihar kedvezett nekik. Egyébként csak egy árulót
bosszultak meg, ennyi az egész.
  Don Henrico a fejét csóválta.
  -- Csak egy árulót bosszultak meg... Hát messzebb nem lát, hadnagy?
Tudja, mit jelent ez? Azt, hogy ebben a faluban egyetlen ember sem mer
többé a mi oldalunkon harcolni. Hogy ön és katonái csak látszólag
tartják kezükben a hatalmat, valóságban a gerillák a helyzet urai. S ez
azt jelenti, hogy elveszítem minden tekintélyemet, ha ilyesmi még
egyszer elôfordul.
  Losano hideg, fürkészô tekintettel mérte végig a földbirtokost.
  -- Nem fog még egyszer elôfordulni, Don Henrico.
  A másik rekedten nevetett.
  -- Hogy állíthatja ezt olyan biztosan? Maga még közel se ismeri
erejüket. Ha ezek egyszer megtámadnak bennünket, akkor aztán... -- Kis
szünetet tartott, és kinézett az ablakon.
  -- Tudja maga, miért nem költöztem még el innen? Mert itt születtem,
és szeretem ezt a vidéket. Életemnek egy darabja. Hazánkat a kávé teszi
gazdaggá. Istenem! El tudja maga képzelni, mi mindent jelent ez az én
számomra?
  Losano a fejét rázta.
  -- Ez a maga dolga, nem az enyém. Én nem szeretem ezt a vidéket. Nem
is innen származom. Azért vagyok a faluban, mert a parancsot
teljesítem, amit Zambrano ezredestôl kaptam. Undorodom ettôl az egész
környéktôl. A gerillák pedig undorodnak tôlem, akárcsak a campesinók.
Én azért harcolok a gerillák ellen, mert ezek nemcsak magát, hanem az
én családomat is kiirtanák, ha egyszer hatalomra kerülnének. Ezért
csinálom mindezt. Mint katona, mint hazafi, mint... No, de minek tartok
én itt magának elôadást? Undorodom itt mindentôl és kész!
  Don Henrico megállt a tiszt elôtt. A félelem már eltűnt a szemébôl.
Helyébe szenvedélyes megvetés lépett.
  -- Szeretnék magának mondani valamit, hadnagy -- szólt egészen
lassan. -- Ön nem szeret semmit és senkit. Csak egyedül saját magát. És
ha így vesszük, rám is köp egy nagyot. -- Losano elfordult.
  -- Buenos dias, Don Henrico! Az udvariaskodást tehát hatályon kívül
helyezzük, legalábbis ma estig, amikor ismét veszélyessé válhat a
helyzet. Mert most tényleg fölösleges dolog lenne bókokat mondanunk
egymásnak.
  Ezzel kiment, beszállt a dzsipbe, és elhajtott. Henrico utána nézett,
amíg a kocsi el nem tűnt a kanyarban.
  Don Henrico visszafordult, és hallgatózni kezdett. De nem hallott
egyebet, csak a személyzet neszezését, lépéseket, edénycsörgést.
Elôvette pisztolyát, megvizsgálta -- ki tudja hányadszor --, hogy
töltve van-e. Kezdetben ez a félelem csak a biztonsági intézkedések
fokozására ösztönözte. Testôreit alaposabban fölfegyverezte, s olykor
pénzjutalomban részesítette ôket. De ez most egészen más. Maga sem
tudja, önfejűsége vagy valami más az oka annak, amiért Talmacban
maradt. Lehetséges, hogy éppen ez a feszültség izgatja? Vagy a város
ideges hajszájától éppen így félne? Nem talált választ ezekre a
kérdésekre. S miközben ezen törte a fejét, hirtelen nyugtalanság fogta
el. Véget kell vetni ezeknek az állapotoknak, kerül, amibe kerül.
Elhatározta, kocsiba ül, fölkeresi Zambrano ezredest, és rábírja,
küldjön további erôsítést, hiszen kiderült, hogy a gerillák erejét
eddig meglehetôsen alábecsülték.
  Hosszabb utakra egy különlegesen berendezett teherautója volt, melyet
állandóan menetkész állapotban tartott. A kocsi tetejére géppuskát
szereltetett, s a kísérô testôrök mindegyike géppisztolyt szorongatott
magánál. Gerillák mindenütt lehetnek, és Don Henrico jól tudta, nem
úszná meg csupán néhány kék folttal, ha most a kezükbe kerülne. A kocsi
kilenc óra körül indult, és néhány óra múlva már be is kanyarodott
Zambrano ezredes laktanyájának udvarára. A két férfi örömmel átölelte
egymást.
  -- Mi újság, Henrico?
  Vizsgálódva néztek egymásra, s magukban mindketten megállapították,
hogy a másik öregebb lett, ôszebb s talán bizonytalanabb is.
  -- Gondolom, nem azért jöttél, hogy csak baráti látogatást tégy nálam
-- szólt Zambrano.
  Don Henrico bágyadtan mosolygott.
  -- Igazad van. Ilyesmire az ültetvényeim miatt se érnék rá nagyon.
Azért jöttem, hogy erôsítést kérjek.
  -- Erôsítést?
  -- Ma éjszaka a gerillák...
  Zambrano közbevágott.
  -- Tudom, Losano jelentette. Valami Martint fölakasztottak a falun
kívül.
  -- Elég hamar tájékoztattak.
  -- Ez nálunk elengedhetetlen.
  Don Henrico odahajolt az ezredeshez, és akaratlanul is suttogni
kezdett.
  -- Ha tudni akarod a véleményemet, én úgy látom, a közeli napokban,
de egy-két héten vagy hónapon belül további hasonló akciókra
számíthatunk. Campesinóim egyre jobban félnek. Többen el akarnak
költözni. Nem tudom, mi a gerillák szándéka, de ha ez bekövetkezik,
Rodriguez Tobar ismét kiterjesztheti fennhatóságát. Legalábbis a
megfélemlítéssel, melynek révén mindenkit hatalmába ejthet.
  -- Téged is?
  Az ezredes szúrós tekintettel nézett vendégére.
  Az bólintott:
  -- Igen, engem is.
  -- Mit akarsz ezzel mondani? -- Zambrano hangja türelmetlenül
csendült.
  -- Nem többet és nem kevesebbet, csak annyit, hogy komolyan
latolgatom, nem volna-e tanácsosabb elköltözni Cielóba, és az intézôvel
végeztetni a munkát. Néha már azt kérdem magamtól, tulajdonképpen mit
keresek még Talmacban. A többi birtokos, aki már évek óta a városban
él, valamikor kint lakott az ültetvényen. Lassanként nekem is elegem
van ebbôl. Neked, aki jól ismered ezt a vidéket, igazán meg kell ezt
értened.
  Az ezredes vállat vont.
  -- Mondtam neked, hogy nem értem meg? Jól kijöttök Losanóval?
  -- Tegnapig megvoltunk, de attól tartok, ma reggel alaposan
megsértettem.
  -- Már beszélt róla, de elég vastag bôr van a képén, emiatt ne
legyenek gondjaid.
  Elhallgattak, és a két férfi elgondolkozva nézte az épület alatt
húzódó sáros utcát meg az esôt, mely az ablakot verte. Borús, komor idô
volt, csupa vihar, esô. Ilyen napokon a hegyek még feketébbnek tűnnek,
az esô mintha valami óriást takarna be vízfüggönyével. Az országutakon
veszélyes közlekedni, és néha megtörténik, hogy egy hirtelen
földcsuszamlás egész vidékeket vág el napokra a külvilágtól.
  -- Iszol egy feketét?
  -- Szívesen.
  A kávét egy katona szolgálta fel mindkettôjüknek. Don Henrico
beleszippantott a gôzölgô italba. A kávé életének egy részét
jelentette. Talán a legfontosabbat. Tudta ezt a felesége is. Nem
szívesen költözött be Cielóba, csak férje unszolására tette, miután
Talmac kezdett veszélyessé válni. Búcsúzáskor meg sem kérdezte a
férjét: -- És te? -- A gyerekekkel együtt nyugodtan távozott, s csak
arra kérte Don Henricót, legyen nagyon óvatos.
  -- Nem akarsz beköltözni Cielóba? -- kérdezte az ezredes. -- A
feleséged már biztos nagyon várja, hogy utána menj.
  A földbirtokos megitta kávéját. Tudta, hogy Zambranónak igaza van. De
vajon biztonságban lesz-e a casa grande meg az ültetvény, ha ô
elutazik? Vajon elkövet-e mindent az intézô, hogy a gazdaságot megvédje
a betolakodóktól? És nem éppen az ô távozására várnak-e a gerillák?
Vajon ellenáll-e a megerôsített helyôrség? Mindmegannyi kérdés, amelyre
nem tudott válaszolni, s ezért még jobban nyugtalanította. Talmac körül
valami lóg a levegôben. Bár nem tudná pontosan megmondani, mi az.
Többször gyanakodva figyelte campesinóinak arcát. Azelôtt olyannak
tűntek, mint a kutyák, akiknek odavetett valamit, néha lekent egyet, ha
valamelyik nem úgy viselkedett, mint kellett volna. De hogy miben áll
ez a változás, nem tudja megmagyarázni. Munkájukat éppúgy elvégzik,
mint azelôtt. Ugyanazt a bért kapják, és ugyanazokban a házakban
laknak. Néha mégis úgy látszik, mintha magabiztosabbak lennének, mintha
tudnák, hogy valami történni fog. Sohasem beszélnek róla, de elég
régóta él már Talmacban, hogy az ilyen változást megérezze. Viszont ha
Losano vagy Zambrano megkérdezné, mirôl van szó tulajdonképpen, adós
maradna a válasszal. Mégis úgy érezte magát, mintha egy teljesen idegen
világ venné körül.
  -- Nem tudok engedélyezni semmiféle erôsítést -- szakította félbe
gondolatait az ezredes.
  -- És miért nem?
  -- Mert katonáimra máshol van szükség. Azt hiszed, csak Talmacban
vannak gerillák? -- Fölkelt, odament a térképhez, amelyen apró
zászlócskák jelezték a vidékeket, ahol a hadsereg rendszeresen
összeütközik apróbb, de kitűnôen fölszerelt gerillaegységekkel.
  Don Henrico csaknem elszörnyedt, amikor a térképet alaposabban
tanulmányozni kezdte.
  -- És ezek olyan pontok, ahol a gerillák egész összefüggô területeket
tartanak uralmuk alatt. Most éppen Guillermo de la Cruz ellen készítünk
elô egy akciót. Egy vezérkari tanácskozáson kaptam a parancsot. De van
még ezen kívül öt terület, ahol véget kell vetnünk a gerillák
terrorjának.
  -- De hát nem Rodriguez Tobar a gerillák vezére?
  Az ezredes nemet intett.
  -- A gerillák általában önállóan tevékenykednek. Nem hiszem, hogy
például olyan ember, mint Guillermo de la Cruz sokat adna arra, amit
Tobar mond. Ez az ô gyenge pontjuk, de ugyanakkor erôsségük is.
  Don Henrico érezte, hogy a félelem ismét úrrá lesz rajta.
  -- Növekszik az aktivitásuk?
  Az ezredes arca elkomorodott.
  -- Igen. És a külföldi sajtó kezdi helyeselni tevékenységüket. Well
hadnagy a múltkor hozott nekem egy európai újságot a gerillákról szóló
legfontosabb cikkek fordításával. A közvélemény nyíltan pártfogásába
veszi ezeket a gazembereket. Ezért fokozzuk a beavatkozást, s a
gerillák tevékenysége is erôsödik. Bár kétlem, hogy valamikor is
kezükbe juthat egy európai lap.
  -- Tehát Losano hadnagy új vállalkozásba kezd?
  -- Igen. És ebben a légierô is támogatja. Nagyobb létszámú
gyalogságot Talmacba nem küldhetünk, ezzel szemben egész sor repülôgép
fésüli át szinte fától fáig a vidéket, hogy Tobar fôhadiszállásának
pontos helyét földerítse. Fölösleges mondanom, hogy ebben az esetben
addig tüzelünk, míg a földdel nem tesszük egyenlôvé.
  -- Szeretnék egyszer személyesen találkozni ezzel a Tobarral --
sóhajtott fel Don Henrico.
  -- Gondolom, csak miután elfogtuk.
  Ezen mindketten jót nevettek. Különös, gondolta Don Henrico, ha az
ember végignéz a kávéültetvényeken, szinte minden árasztja a nyugalmat,
a békét, amelyet nem találni meg talán sehol másutt a világon. A táj
lélegzetelállítóan szép, a virágok, fák, madarak... S mind e nyugalom
mögött ott állnak a gerillák, ezek az átkozott, emberbôrbe bújt
ördögök, akiktôl félnie kell.
  -- Milyen volt Cielóban?
  -- Mint mindig. Egy kis kavarodás van valami professzorocska körül a
nemzeti egyetemen. Ha jól emlékszem, Antonio Valenciának hívják, és
beszédeiben forradalomra buzdítja a lakosságot.
  -- A hülye.
  -- Az újságok tele vannak vele. Új pártot is alapított, és bejárta az
egész országot.
  -- És ezt engedik?
  -- Természetesen. Demokratikus államban élünk, Don Henrico. Mindenki
elmondhatja, leírhatja a véleményét, még akkor is, ha történetesen pap.
  A földbirtokost nem érdekelte az olyan pap, aki forradalmat prédikál.
A papok bolondok, bár jó bolondok, mint például az is, aki Talmacban
van, s olykor misét mond. A papok magától értetôdôen az ô pártján
állnak, mert tôle kapják a fizetést, és övé a hatalom. A falu kis
templomát többször rendbehozatta saját munkásaival. Itt vidéken az
asszonyok meg a gyerekek nem tudnak meglenni vallás nélkül, a
Jézuskáról szóló kedves történetek nélkül. A Jézuska nélkül, aki olyan
jó volt, hogy engedte magát két gonosztevô közé fölfeszíteni. Don
Henrico helyeselte ezeket a történeteket. A papok gondoskodnak arról,
hogy az emberek elégedettek legyenek. Ennek érdekében elég, hogy
felmutassanak ujjukkal a felhôk fölé, ahol az égnek kell lennie, habár
azt még senki sem látta, és hírt sem hoztak onnan. A papok sok mindent
bebizonyítottak a templomban, csak a túlvilágot nem. De hát abban hinni
kell, akár igaz, akár nem. Vele azonban senki se hitet el többé semmit.
Az ember itt a földön keresse a boldogságot...
  A boldogságot? Ô? Itt a gerillák között, akik legszívesebben
agyonvernék, ha kezük közé kerülne? És mégis...! Nem akar elôlük
megfutamodni. Elôdei a konkvisztádorok sem tették ezt, amikor az
indiánok fenyegették ôket.
  -- A helikopter-leszállópálya elkészült -- szólt Don Henrico. -- Ha
el akarsz jönni hozzám, mindig szívesen látlak. Igazán örülnék neki.
  Az ezredes bólintott.
  -- Nem rossz gondolat. Úgyis meg akartam egyszer nézni Talmacot. Azt
hiszem, ideje is. Gondolom, Losano is méltányolná.
  -- Hogy Losano mit méltányol és mit nem, számomra máig is rejtély.
Néhány órával ezelôtt leplezetlenül kijelentette elôttem, hogy
undorodik egész Talmactól.
  Zambrano biccentett a fejével.
  -- Losanónak kicsi a világ. Azonkívül mindent fehérnek vagy feketének
lát. Ô maga a fehérekhez tartozik. A többi mind ellenség, undok féreg,
amire csak agresszív ösztönei reagálnak.
  Don Henrico fölállt.
  -- Köszönöm a beszélgetést. Ha újra bent jársz Cielóban, add át
üdvözletemet a feleségemnek. Neked és katonáidnak pedig lerakattam
néhány zsák kávét. Hasta la vista!
  Fegyverekkel fölszerelt autója bömbölô motorral robogott végig a
kaszárnyaudvaron.
  Az ezredes fölemelte a telefonkagylót.
  -- John, jöjjön át egy kicsit. Beszélnem kell magával.
  Well hadnagy szokása szerint azonnal leült, mihelyt belépett.
  -- Nem tetszenek a dolgok Talmacban, John. Tegnap este vagy az
éjszaka a gerillák benyomultak a faluba, magukkal vitték Losano egyik
besúgóját, és felakasztották. Losano nem sokat hederít rá, de engem
nyugtalanít. Szeretném, ha még egyszer odarepülne, és szemügyre venné a
környéket.
  Well kedvetlenül nézett maga elé.
  -- Megkértem magát valamire, John.
  Well hadnagy vállat vont, ami Zambranót mindig felidegesítette.
  -- Én figyelmeztettem magát, ezredes. A korábbi tudósításaimmal sem
értett egyet.
  Az ezredes türelmetlen lett.
  -- A tudósításaiból én vonom le a következtetéseket.
  -- Természetesen.
  -- Nagyon örülnék, ha még ma felszállna.
  -- És mit csináljak?
  -- Nyissa ki jól a szemét, és utána számoljon be nekem.
  -- Ne kocsival menjek?
  -- Ne, hanem helikopterrel, amely napok óta csak a maga
rendelkezésére áll. Jó lenne, ha még néhányszor átfésülné azt az
átkozott ôserdôt. Talán többet észrevesz, mint a vadászgépek pilótái.
  -- És Losano?
  -- Derítse ki, mit művel tulajdonképpen. Nyissa ki jól a fülét,
figyeljen meg mindent. Talán azok a megátalkodott campesinók elszólják
magukat. És vizsgálja felül, megfelel-e a talmaci helyôrség a
követelményeknek.
  John Well bólintott.
  -- Losano jó katonatiszt. Szeretnék ugyan néhány megjegyzést tenni
vele kapcsolatban, de ezek nem a katonai erényeire vonatkoznak.
  Az ezredes szótlanul nézett az amerikaira. Amikor megszólalt, hangja
szelídebben csendült:
  -- Sokkal fontosabbról van itt szó, mintsem gondolná. A taktika
megváltoztatásáról. A gerillák, nem kis örömömre, hamarosan ki fognak
törni elzárkózottságukból. Elhagyják azokat a területeket, melyeket
eddig háborítatlanul fennhatóságuk alatt tartottak. Egy vezérkari
konferencián beszéltem errôl magasrangú amerikai tisztekkel. Tôlük
tudom, hogy a gerillák azt az utasítást kapták Kubából, hogy hagyjanak
föl a defenzív gerillaharccal. Ehelyett indítsanak erôteljes
offenzívát. Támadjanak, ne védekezzenek! Ennek a parancsnak Talmacban
már eleget tettek. Ezért szeretném, ha ott még egyszer jobban
körülnézne. Az ön tapasztalatait esetleg az ország más részein is
hasznosítanánk. Ha most nem sikerül leszámolnunk a gerillákkal, akkor
soha.
  A hadnagy rágyújtott.
  -- Ôk mindig fölényben lesznek, ezredes.
  -- Miért?
  -- Mert a campesinók velük rokonszenveznek, és ôket segítik, nem
minket.
  -- Nem téved?
  -- Azt hiszem, nem. Csapataink inkább hasonlítanak rendôrökhöz, mint
katonákhoz. És a rendôrök mindig agresszív ösztönöket ébresztenek,
hacsak nem a közlekedésrendészetrôl jönnek. Azonkívül a campesinók is
kezdenek lassanként öntudatosabban viselkedni. Újságot olvasnak, rádiót
hallgatnak, és fülükbe jut, amit rokonaik, ismerôseik Cielóban látnak.
És most ott van ügyük nagy védelmezôje, ez az Antonio Valencia, aki
ráadásul még forradalomra is buzdítja ôket.
  -- Dehát a legtöbbje még olvasni sem tud.
  -- Tudom, de a hírek mégis eljutnak hozzájuk, és abban a hiszemben
vannak, hogy ez a Valencia az egyházat képviseli. Azonkívül a szóban
terjesztett híreknek mindig nagyobb nyomatékuk van.
  Zambrano helyeslôleg bólintott.
  -- Bueno. Tehát akkor ma délután induljon a helikopterrel. A pilóta a
nap bármely órájában a rendelkezésére áll. És térjen vissza jó
hírekkel. Számítok magára, John.
  Well hadnagy fölkelt a helyérôl.
  Talmac,... Don Henrico,... Losano,... katonák...
  A másik oldalon gerillák,... erôszak... Ez az ô világa.
========================================================================
15. Mit akart mondani a bíboros?


  Medina bíboros a délelôtti audiencia fáradalmait pihente heverôjén.
Félórás -- a cielói átlagpolgárénál sokkal rövidebb -- sziesztája alatt
senki sem zavarhatta. Titkára sem léphetett be hozzá. Most mégse tudott
elszundítani. A mennyezetet vizsgálgatta, ahonnan az aranyba, kékbe
öltözött trombitáló angyalok néztek le rá. Tekintete aztán a Segítô
Szűzanya képére esett, akivel életében annyi bensôséges beszélgetést
folytatott.
  Úgy érezte, sohasem fáradt el annyira, mint ezen a napon. Mintha
óriási malomkô nyomná a mellét. Az orvos többször óvta ettôl az
állapottól, mondván, hogy a szíve ilyenkor könnyen felmondhatja a
szolgálatot. Az önvizsgálat percei voltak ezek. Azon tűnôdött, talán
túl öreg már egy ilyen nehéz egyházmegye kormányzásához. Néha úgy
érezte, nem kap levegôt. Ha köhög, mintha szétrobbanna a feje. Az egész
világ táncol körülötte, és fekete karikák játszanak szeme elôtt. A
pihenés ideje volt ez, de ugyanakkor a kínlódásé is, amelytôl gyakran
semmiképp se tudott szabadulni. Arra gondolt, esetleg leköszön, és
hátralévô éveit otthonában, kertjében tölti el nyugalomban. De még
abban a pillanatban elvetette ezt a gyáva gondolatot. Éppen most
vonuljon vissza hivatalától, amikor a legnehezebb évek következnek?
  Azon töprengett, mit mondjon ma délután Valenciának. Lehetne elnézô
is. De hátha ezzel csak félreértésre adna okot? Vagy nem azt a
látszatot keltené, hogy ô maga is fejet hajt ennek a felelôtlen papnak
az erôszakról hirdetett elmélete elôtt? Tanácsadói azt ajánlották,
hajthatatlannak kell maradnia. Az engedékenység bárminemű jele csak
további kezdeményezésekre ösztönözné a Valenciát körülvevô
kommunistákat. Úgy vélte, tanácsadóinak igazuk van. Valamennyi gazdag
tapasztalatból beszél, és nagy műveltséggel rendelkezik. Eddig minden
oka megvolt, hogy tanácsaikért hálás legyen. Kifejtették, hogy az
egyháznak a szociális enciklikákhoz kell tartania magát, de még azok
alkalmazásával is óvatosan kell eljárnia, nehogy a kommunisták a maguk
céljaira használják ki a körlevelek szellemét, mintha XXIII. János pápa
és VI. Pál azért írták volna le elgondolásaikat, hogy ezzel az
istentelenséget pártolják. A tanácsadók hivatkoztak az új papi
generációra, amelyet most képeznek. Nekik is szívükön fekszik az ország
szociális helyzete, mégsem fognak soha erôszakot prédikálni. A leendô
fiatal papokra riasztólag hatna, ha Valencia akár a legkisebb
lehetôséget megkapná ahhoz, hogy papként terjeszthesse forradalmi
nézeteit.
  Ha ôszintén bevallom, félek -- tépelôdött magában a bíboros. Már az
elnökkel folytatott beszélgetés közben is féltem, de még inkább akkor,
amikor ma reggel fölhívott és közölte, hogy holnapra kihirdeti az
ostromállapotot, mivel a tüntetô egyetemisták, akik magukévá tették az
erôszak-elméletet, bármelyik pillanatban zavargásokat kezdhetnek a
városban, és ez elôbb-utóbb áldozatokat szedne, mindenekelôtt a
rendôrség soraiból.
  Megpróbálta megnyugtatni az elnököt, de az olyan hangosan és
izgatottan beszélt a telefonba, hogy a titkárt az audiencia
megszakítására kellett kérnie, vendégét pedig arra, hogy egy pillanatra
menjen át a másik szobába.
  -- Közölje a nyilvánossággal -- harsogta az elnök --, hogy ez a
Valencia nem papként, hanem magánemberként nyilatkozik. Ebben az ügyben
önnek nem szabad tovább hallgatnia! Ha hagyjuk ezt az embert, a
legrövidebb idôn belül kitör a forradalom. Magyarázza meg a népnek
világosan, hogy Valencia nem az egyház nevében beszél. Kényszerítse,
hogy nyilvánosan foglaljon állást ön mellett vagy ön ellen. Ha egyszer
választás elé állítja, akkor döntenie kell a politika és a papság
között.
  Igazat kellett adnia neki. A kihallgatást még folytatta, de már csak
félig-meddig értette az embereket. A Valenciával folytatandó
beszélgetés kilátása falként vette körül. Neki azonban kora ellenére is
át kell jutnia ezen a falon, akár akarja, akár nem.
  Fáradtan emelkedett föl fekhelyérôl, és az ablakhoz ment. Lenézett a
térre, ahol a galambok egy tábornok szobra körül csipegettek. Emberek
haladtak át a téren, és ô megirigyelte problémamentes életüket.
Megpróbálta a helyükbe képzelni magát. Milyen egyszerűen zajlana le a
napja! Ezek az emberek korán kelnek, és gyalog, kocsival vagy
autóbuszon bemennek a munkahelyükre. Ott megmondják nekik, mit kell
csinálniuk. Ha pedig vége a munkának, hazamennek, és megpróbálnak
mindent elfelejteni. A bíboros eltűnôdött. Vajon mit csinálhatnak ezek
az emberek esténként? Vajon ôk is az ország sorsa felett aggódnak? Vagy
csak azon törik a fejüket, miként szerezzék meg a betevô falatot? Néha
mégis oly megelégedettnek látszanak. Nevetgélnek, lökdösôdnek,
keresztülszaladnak az utcán, nézegetik a kirakatokat, mintha hátralevô
harminc, negyven vagy ötven esztendejük helyett egy egész évszázad
várna rájuk.
  Megcsóválta fejét. Hogyan tudná ezeknek az embereknek megmagyarázni,
mit jelent a felelôsség. Hogyan értethetné meg velük, mekkora terhet
jelent neki. Jobban nyomja, mintha sírkô feküdne a mellén. Palotájának
magányában, ahol úgy él, akár egy rab, most elfogta az irigység a
járókelôk iránt. Pedig egyet sem ismert közülük. Arcukat sohasem látta
közelrôl, sem a férfiakét, sem a nôkét. De biztos, hogy boldogabbak,
mint ô. Esténkint hazamennek otthonukba, amely lehet szép vagy csúnya,
de ott legalább várja ôket valaki. Rá senki sem vár. Neki csak titkára
van, akinek a leveleket diktálja, vikáriusa, aki a legkisebb gondot is
leveszi a válláról. És itt van monsignore Zasi, aki sokszor nincs egy
véleményen vele. Van házvezetônôje és kevéske barátja, akikbôl gyakran
éppen elege van, s olykor még csalódnia is kell bennük.
  Fáradtan lépett el az ablaktól, és újra lefeküdt a heverôre. Egy
teljes percig eltartott, amíg úgy érezte, jól elhelyezkedett. Amikor
fölnézett, ismét ott látta a bearanyozott angyalokat a trombitával.
Eltűnôdött, vajon milyen meggondolásból választhatta a művész ezt az
ábrázolásmódot. Vajon az örömhírre és arra az éjszakára gondolt,
amelyen Krisztus a földre lépett, hogy megváltsa az emberiséget? Vagy a
Messiás gyôzelmét akarta hírül adatni az angyalokkal?
  Keserűen mosolygott elkalandozó gondolatain. Hát nincs már bátorsága
szembenézni a valósággal? Engedi, hogy kizökkentsék gondolatmenetébôl a
barokk angyalok, akik meztelenül lebegnek a mennyezeten, és akiknek a
harsonája mindig néma?
  Az órájára pillantott. Megállapította, hogy még egy negyedórát
pihenhet. Aztán egy órát dolgozik, és fogadja Valenciát. Arra fogja
kérni, hagyjon föl az olyan dolgokkal, amit nem lehet elnézni egy
papnak. Meglehet, Valencia vonakodni fog. Csak erre a gondolatra
változott meg a bíboros arca. Hideg lett és gôgös, és hirtelen eltűnt
belôle minden emberi.

  Amikor Valencia a palota elôtti téren leparkolt, megállapította, hogy
félórával korábban érkezett. Elhatározta, sétál egyet a térrôl nyíló
üzletsoron. Lezárta kocsiját, és körülnézett, vajon követik-e még.
Amikor észrevette a detektívet, barátságosan bólintott felé, de az csak
mogorván lehajtotta a fejét.
  Az utcán élénk volt a forgalom, s úgy tűnt, mintha mindenki ismerné
ôt. A cipôtisztítók, sôt a koldusok is. Itt-ott kezet szorított
valakivel, néhány barátságos szót váltott, majd tovább indult. Egy
idôsebb ember, aki sorsjegyeket árult, addig nem tágított mellôle, míg
nem vásárolt egyet. Aztán megtisztíttatta a cipôjét. A cipôtisztító
háromféle krémet használt, s amikor öt perc múlva elkészült, Valencia
cipôje úgy ragyogott, hogy tükörnek is használhatta volna. Néha megállt
egy-egy üzlet elôtt, s figyelte a rafinált ízléssel dekorált
kirakatokat. Hogy tudják a szegények elviselni, hogy ezt a közszemlére
tett töméntelen fényűzést csupán nézhetik, anélkül hogy valami az övék
lehetne egyszer belôle? Mindez a gazdagság csak az itteni elit, az
észak-amerikaiak és a gazdag turisták számára érhetô el, akik
feleségüknek, gyermekeiknek valami ajándékot akarnak hazavinni, hogy
elmondhassák, ezt meg ezt a romantikus Concienciában vásárolták.
  A kávéházak tömve voltak, s Valencia elhatározta, betér egy tintóra.
Idejön mindenki, aki valamilyen üzletet akar lebonyolítani, gondolta
magában. Az ügyvéd itt találkozik kliensével, a kereskedôk itt
tárgyalnak partnereikkel. Bejönnek a tisztviselôk is, akiknek sikerült
elszökniük egy negyedórára a hivatalból. Betérnek az elôadásra igyekvô
egyetemisták. Megjelenése itt is feltűnést keltett, de úgy tett, mintha
nem venné észre. Mint ahogy odahaza mosolyogva szokta félretolni a
névtelen leveleket, még ha fenyegetés vagy olykor gyalázkodó szó volt
is bennük. Egyszer csak Cornellt pillantotta meg. Éppen feléje tartott,
és helyet foglalt az asztalánál.
  -- Azt hitte, haragszom, amikor Vermeernél oly hirtelen eltűntem? --
kérdezte halkan.
  Cornell tagadólag rázta a fejét.
  -- Nem, csupán nem tudtam, mit gondoljak. Különben hogy van, Valencia
atya?
  -- Köszönöm, elég jól. Korábbi ismerôseimmel egyre inkább
szembekerülök, mégis úgy érzem, az egész nép mögöttem áll. Látta az
utóbbi idôben Esthert?
  Cornell nemet intett.
  -- Gondolom, sok dolga lehet.
  Valencia körülnézett a kávéházban, s megpillantotta annak az embernek
az arcát, aki követte.
  -- Maguknál is a nyakán lógnak annak, aki ellenzéki pártot alapít? --
kérdezte.
  Cornell elmosolyodott.
  -- Még akkor se, ha újságíró. Ez csak ebben az országban fordulhat
elô.
  Valencia döbbenten nézett rá.
  -- Magát is figyelik?
  Cornell bólintott.
  -- Akkor most mind a ketten itt isszák meg a feketéjüket. Nem is
rossz foglalkozás. Ma délután be fogok ülni egy olyan bárba, amelyik
teljesen üres lesz. Kíváncsi vagyok, mit csinál majd az én emberem.
  Amíg elôkereste, megtömte és meggyújtotta pipáját, elhatározta,
tájékoztatja Cornellt, hogy a bíboroshoz készül. A harcnak olyan
stádiumába került, hogy a puszta megfigyeltetésen kívül valószínűleg
más eszközöket is igénybe vesznek. Ha Cornell tudja róla, hol
tartózkodik, a hatóságok nem mernek olyan gyorsan erôszakhoz nyúlni,
mert tartaniuk kell a nemzetközi sajtóvisszhangtól. Nem az elsô eset,
hogy erre gondol, de most történt meg elôször, hogy némi félelmet érez.
  -- Tíz perc múlva kihallgatáson leszek a bíborosnál -- mondta egészen
nyugodtan.
  Az újságíró fölkapta fejét.
  -- Berendelték?
  -- Igen.
  -- És mire számít?
  -- Nem tudom elôre, de azt hiszem, magától értetôdik. Mindenki ismeri
a bíboros nézeteit, ha politikáról van szó.
  Fölállt és órájára pillantott.
  -- Javasolnék valamit. Várjon meg itt, és utána elmegyünk együtt
Vermeerhez.
  Kezet fogott Cornellel, s könnyed léptekkel távozott, üdvözölve egy-
egy ismerôst. Aztán elindult a bíborosi palota felé vezetô úton.
  Élvezte ezt a sétát. Miért van az, hogy annyira megszállottja vagyok
az embereknek? -- tűnôdött. Miért vagyok olyan kíváncsi életükre,
munkájukra, gondolkodásmódjukra? Miért nem tudom abbahagyni, hogy
érdeklôdjem életkörülményeik felôl? Miért szeretek órák hosszat
beszélgetni velük, s miért akarok nekik szüntelenül segíteni
mindennapos gondjaikban? Milyen nagy elônye a papi hivatásnak, hogy a
nehéz percekben az ember segíthet másokon, akár okosak, akár
tudatlanok, akár sikerült az életük, akár nem. Tulajdonképpen nincs
fölemelôbb, mint embernek lenni, mert az ember az Isten képmása. Ezért
nem engedhetjük, hogy ez a nép görcsös rezignációval beletörôdjék a
kizsákmányolásba. Ezért kell a szegényeket olyan helyzetbe juttatni,
hogy megvehessék maguknak a cipôt, a szappant és minden egyebet, amit
mi magától értetôdônek tartunk. Ezért nem szabad megengedni, hogy
továbbra is szennyezett vizet igyanak, amitôl vagy meghalnak, vagy
trachomát kapnak, és megvakulnak.
  Figyelte a járókelôk arcát. Voltak köztük hegyvidéki férfiak és nôk.
Meg lehetett ismerni ôket a ruanáról meg nagy, fekete kalapjukról. Úgy
jártak-keltek, mintha az egész város óriási vásár lenne, ahol a muzsika
elfeledteti a szenvedést, s ahol rájuk is mosolyog valami abból a
fénybôl és pompából, melyet a valóságban sohasem érhetnek el.
  Percnyi pontossággal lépett be az ordinariatus nyitott ajtaján, és
jelentkezett a titkárnál, aki tetôtôl talpig végigmérte.
  A titkár soványnak, színtelennek hatott hosszú reverendájában és
széles gallérjában. Külsôleg talán egyformák vagyunk, gondolta
Valencia, de belül egy világ választhat el bennünket, pedig mindketten
ugyanazt a szeretetet prédikáljuk.
  -- Lenne szíves velem jönni, Valencia páter?
  Hidegen, kimérten csendült a hangja, és emelt fôvel indult el
Valencia elôtt. A széles, csillogó vállszalagban csaknem olyannak
hatott, mint egy püspök.
  Valencia beszívta a folyosót betöltô nyomasztó levegôt. Arra gondolt,
legfôbb ideje, hogy valamivel frissebb szél fújjon itt is. A titkár
bekopogott a súlyos tölgyfaajtón, miközben állandóan szemmel tartotta
Valenciát, mintha csak attól félne, hogy ôt megelôzve ront be a
szobába.
  -- Mennyire megöregedett! -- állapította meg magában Valencia,
miközben letérdelt, hogy megcsókolja a bíboros gyűrűjét. -- Mennyire
ráncosak, aszottak a kezei!
  A bíboros kiküldte a titkárt, egy karosszékre mutatott, és helyet
foglalt Valenciával szemben. Egy pillanatra egymásra néztek, mintha fel
akarták volna mérni egymás erejét. Aztán az egyházfejedelem lassan,
halk hangon megszólalt:
  -- Egy darabig hagytalak, Valencia, hogy pontosan megtudjam, mik a
szándékaid. De most már részletesen tájékozódtam. Te erôszakot,
forradalmat hirdetsz. Ez az eszme azonban nem egyeztethetô össze papi
tisztségeddel és a reverendával sem, amelyet viselsz. Belátod ezt?
  Úgy néz rajtam keresztül, mintha levegôbôl volnék, gondolta Valencia.
Mégis megpróbált nyugodt hangon válaszolni.
  -- Feltételezem, eminenciád számol azzal, hogy nem kívánom védeni
magam.
  A bíboros a mennyezetre pillantott.
  -- Elég volt a locsogásból. Most az legyen a dolgod, hogy idefigyelj.
Tisztelettel és engedelmességgel hallgasd meg, amit mondani akarok,
vagy odáig jutottál, hogy már erre sem vagy hajlandó?
  Medina bíboros tudta, hogy nem lenne szabad ilyen hangot használnia,
de úgy tűnt, mintha valaki más beszélt volna belôle. Egy hang, amely
évszázadok óta uralkodott az egyházban. A tekintély hangja, amely nem
engedhette meg, hogy bárki kételkedjék a legfôbb tekintélyben.
  -- Hallgatom, eminenciás uram.
  A bíboros megköszörülte a torkát.
  -- A pápai direktívák megtiltják a papoknak, hogy politikával
foglalkozzanak. Ezt te jól tudod, és azt is, hogy én ezekhez az
irányelvekhez tartom magam. Választás elé állítalak: vagy fölhagysz az
uszítással a forradalomra, és állást vállalsz az ordinariátuson, vagy
pedig kéred elbocsátásodat az egyház kötelékébôl. Megértettél?
  Amikor a bíboros kiélezte a kérdést, meg volt gyôzôdve róla, hogy
helyesen cselekszik. Vita itt már nem segíthet. A tekintélyt most a
szeretet elé kell helyezni, ha nem akarja, hogy ennek a papnak a
forradalmi eszméi a többiekre is átragadjanak. Különben a katolikus
egyház mai építménye romba dôl.
  A kardinális kinézett az ablakon. Esni kezdett, s az emberek
kinyitották ernyôiket. Mennyire meg tud változni ez a város egyik
pillanatról a másikra! Ha süt a nap, Cielo valóságos kis paradicsom, a
templomtornyok keresztjei aranyszínű fényben csillognak. Ha esni kezd,
sötét homály borul a városra, mintha egy festô egyik percrôl a másikra
mindent szürkére mázolt volna.
  -- Megértettem, eminenciás uram. Megengedi, hogy gondolkozzam egy
darabig, mielôtt döntenék?
  A bíboros meglepôdve nézett Valenciára, és annak tiszta tekintetétôl
egy pillanatra magába roskadt. Talán még egyszer felébredt benne a
fiatal püspök? A fiatal püspök megpróbálhatna szelíden beszélni a vele
szemben ülô pappal. Meghallhatná még a szót: ,,A szeretet is üldözötté
tehet valakit. A szeretet a legnagyobbra is képes, még viszályt is tud
kelteni.'' Hányszor gondolt, már Krisztus szavaira: ,,Azt gondoljátok,
azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem azt, hanem
ellenkezést. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás
közt: három kettô ellen és kettô három ellen. Szembeszáll az atya
fiával és a fiú az atyjával, az anya lányával és a leány anyjával, az
anyós menyével és a meny anyósával.''
  Viszályt, igen, a kereszténység nevében, de nem a kommunizmus
szellemében. Ezzel a gondolattal hallgattatta el a belsejében
megszólaló fiatal püspököt. És Valenciának -- vajon sejti-e, mire
gondol a bíboros? -- ezek a szavak jutottak eszébe: ,,Bárcsak
fölismernéd te is legalább ezen a napon azt, ami békességedre szolgál!
De sajnos, el van rejtve szemed elôl. Jönnek majd napok, amikor
sáncokkal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelôl ostromol.
Elpusztítanak téged és gyermekeidet, akik benned laknak. Nem hagynak
benned követ kövön, mert nem ismerted föl meglátogatásod idejét.''
  Valencia a bíborosra pillantott. Elnézte arcát, a mellén függô
aranykeresztet és hibátlanul szabott reverendáját. A fôpap szemöldöke
fölött két mély ránc, szája széle lebiggyedt, mintha elégedetlenségét
jelezné, vagy a szabályszerű idôközben visszatérô fájdalmakat.
  A szobában nyomasztó lett a csend. Valenciának egy pillanatra úgy
tűnt, a bíboros teljesen megfeledkezett a jelenlétérôl. De amikor fel
akart állni, egy rövid kézmozdulattal visszaparancsolta.
  -- Hát csak gondolkozzál -- szólt a kardinális nyersen. -- De
alaposan gondold meg, Valencia páter! Mindenekelôtt arra a kárra
gondolj, amelyet az anyaszentegyháznak okozol, ha megmakacsolod
magadat.
  Hangját nem emelte föl ezeknél a szavaknál. Ehhez túl jelentôsek
voltak. Csak nézte a szemben ülô papot, élesen vizsgálva, milyen
benyomást keltenek szavai és tekintélye. De semmi hatást sem
tapasztalt. Valencia nem mutatott semmiféle alázatot, inkább
sziklaszilárd meggyôzôdést és hitet abban, amit hirdet. Nem arrogancia
volt ez, több annál. Az ifjúság ül itt vele szemben, amely részvéttel
szemléli a kort, az öreget, aki kénytelen dönteni, ha nehéz is neki. Ez
a Valencia páter nem kételkedik. Teljesen biztos a dolgában. Pedig nem
az önzés fűti, ezzel a bíboros tisztában volt. Valami hallatlan
fanatizmus hajtja, s éppen ez teszi veszélyessé.
  Most a kardinális látta szükségesnek, hogy fölálljon. Elfordult
Valenciától, és ismét kinézett az ablakon. Szél csapkodta az esôt,
végigsöpört a templom elôtti téren, ahol az emberek futva, nyakukat
behúzva kerestek menedéket a zivatar elôl.
  A bíboros megfordult.
  -- Adok neked idôt. Álláspontomat ismered. Beszéld meg a dolgot a
továbbiakban monsignore Zasival.
  Amikor Valencia letérdelt, hogy gyűrűjét megcsókolja, a bíborost egy
pillanatra elkapta a vágy, hogy kezét a fiatal pap fejére tegye. De
valami ott benn kiszorította ezt az érzést, és egészen másra
kényszerítette kezét: megnyomta íróasztalán a csengôt, amely a
következô kihallgatás kezdetét jelezte. Egy bizottság ott várt, amely a
liturgia megreformálásával foglalkozott.
  Valencia kifelé indult. Tehát nem alakult ki köztük beszélgetés. Amit
remélt, nem történt meg. A bíboros alig hagyta szóhoz jutni. Mielôtt
becsukta maga mögött a hatalmas tölgyfaajtót, tudta, utoljára térdelt
le a bíboros elôtt, és a reverenda, melyet visel, már nem tartozik
hozzá, mától kezdve nem fegyver többé, hanem csak akadály az oligarchia
elleni harcában. Amikor kilépett a palotán, szinte meztelennek érezte
magát, és hazakívánkozott, amilyen gyorsan csak lehet, hogy képletesen
végrehajtsa, amit már a bíborossal való találkozás elôtt elhatározott:
leveti reverendáját, és mégis pap marad mindörökre.
  Cornellrôl megfeledkezett. Kocsijához ment, beszállt, begyújtotta a
motort, és lassan, gondolataiba merülve elindult Cielo esôtôl nedves
utcáin a lakása felé. A visszapillantó tükörben észrevette, hogy
,,árnyéka'' taxiba ült. Miféle hivatás! -- gondolta magában. Milyen
érzés lehet másokat figyelni, letartóztatni, agyonkínozni és megölni?
Mit gondol az ilyen ember esténkint vagy reggel? Mélyet sóhajtott. Ezek
az emberek valószínűleg egyáltalán semmire sem gondolnak. És ez a
legszomorúbb.

  Esther Graham éppen egy szakszervezeti vezetôhöz intézendô levél
utolsó sorát írta, amikor csöngetett valaki. Bosszúsan gondolta:
biztosan megint valamelyik diák jött a legfrissebb hírekkel a nemzeti
egyetemrôl.
  Fölkelt, kinyitotta az ajtót. Nem ismerte a férfit, aki elôtte állt,
de az nem is mutatkozott be.
  -- Valencia professzor nincs idehaza.
  Az ismeretlen bólintott.
  -- Annál jobb. Éppen magával akartam beszélni.
  -- Velem?
  -- Igen, magával.
  A férfi ismeretlen, s miközben beszél, meg sem mozdul. Úgy áll itt,
hogy Esthernek egy pillanatra az az érzése, talán mozogni sem tud.
  -- És mirôl?
  -- Azt mindjárt megtudja.
  Esther megkísérelte hirtelen becsukni az ajtót, de a másik odatette a
lábát.
  -- Ha tovább alkalmatlankodik, kiabálni fogok -- mondta, és közben
kiverte a verejték.
  Most nézett csak elôször a szemébe. Hideg volt, részvétlen, és minden
emberi hiányzott belôle.
  -- Nem sokat használna magának. Azonkívül senki se merne
beleavatkozni ilyen ügybe. Ne csináljon jelenetet. A biztonsági
rendôrség...
  A lány visszatámolygott, s leverten csukta be maga mögött az ajtót.
Nyugalmat próbált erôltetni magára, de érezte, hogy kezei remegnek, és
égetô fájdalom fut végig a gerincétôl a lábáig.
  -- Menjünk be az irodába. Jöjjön utánam...
  Megérezte, hogy a férfi tetôtôl talpig végigméri.
  -- Le akar ülni?
  A férfi bólintott.
  -- Most legalább értelmesen viselkedik. Néhány dolgot akarok közölni
önnel. Figyeljen rám, és ne szakítson félbe! Megígéri nekem?
  Intett a fejével.
  -- Bueno. Ön veszélyes helyzetbe keveredett. Bár itt született
Concienciában, észak-amerikai állampolgár. Mi önt ki is utasíthatnánk,
de apját ez meglehetôsen fölizgatná. Nem akarjuk, hogy odáig fajuljon a
dolog -- egy föltétellel. Maga eltűnik ebbôl a házból, titkárnôi
állását fölmondja, és munkát vállal apja vállalatánál. Jól fog keresni.
Több szót ne is vesztegessünk erre. Új életet fog kezdeni.
  -- És ha megtagadom?
  A férfi cigarettát dugott a szájába, és közelebb húzta a hamutartót.
  -- A maga helyében ezt nem tenném. Egészségtelen dolog lenne.
  Olyan nyugodtan mondta, minden nyomaték nélkül, hogy Esther
beleborzongott.
  -- Szóval fenyeget?
  A titkosrendôr bólintott.
  -- Gyors felfogása van.
  -- De miért? Legalább magyarázza meg, hogy miért?
  Csaknem ordított.
  -- Mintha maga ezt nem tudná.
  -- Nem. Csak azt tudom, hogy demokratikus államban élünk.
  -- Amit maguk diktatúrává akarnak változtatni. Maga meg a barátai,
Valencia vezetésével.
  Esther meglepetve nézett rá.
  -- Azt gondolja?
  A rendôr felsóhajtott.
  -- Miért, maga nem így gondolja, szenyorita?
  Esther körülnézett. Tekintete a mappákra esett, a levelekre,
újságkivágásokra, könyvekre, folyóiratokra. Mindez eddigi életét
jelentette, melyet oly szenvedélyesen szeretett.
  -- És mi lesz, ha ezt a beszélgetést nyilvánosságra hozom?
  -- Nem fogja megtenni, meg vagyok róla gyôzôdve -- mondta csodálatra
méltó magabiztossággal.
  -- Ennyire biztos benne?
  A másik vállat vont.
  -- Igen. De van még egy kikötésem. Errôl a beszélgetésrôl sohasem
tájékoztathatja Valencia pátert. Ha mégis megteszi, a következményeket
saját számlájára írhatja.
  -- Újabb fenyegetés?
  -- Nevezze úgy, ahogy akarja. Mi általában gyorsan cselekszünk. No,
ne nyugtalankodjék, minket nem nagyon érdekel ez a levelezés.
  Határozott mozdulattal elnyomta a cigarettáját.
  -- Nos, akkor ezt el is intéztük. Mától kezdve nem jön be ide. Hogy
ezt hogyan magyarázza meg, az a maga dolga. De egyet ne felejtsen el:
még egyszer nem jövök el, hogy figyelmeztessem. Mi csak egyszer
szólunk. Remélem, szenyorita, értelmesen fog viselkedni.
  Fölállt, és elindult az ajtó felé. De mielôtt kinyitotta volna,
visszafordult.
  -- A demokráciának is szüksége van védelmezôkre, szenyorita. Buenas
tardes.
  Csak akkor ragadta el istenigazában a rémület, amikor felfogta, hogy
látogatója után becsapódott az ajtó. Olyan erôsen kezdett remegni, hogy
attól félt, menten elájul. A szekrényhez ment, töltött egy pohár
whiskyt, és lassan kortyolta.
  Töprengett, mit is csináljon. Néhány perc múlva fölhívta Bruce
Cornellt a szállodájában.
  -- Nem, szenyorita, nincs itthon, de meghagyta, hogy még a délután
folyamán visszajön. Milyen üzenetet adhatok át neki?
  Letette a kagylót, és a gardrobhoz ment. Kivette kabátját, lement a
lifttel, és kocsiba szállt. Végigszáguldott a városon, leparkolt, és
megkérdezte a portást, megjött-e idôközben Cornell. Amikor megtudta,
hogy nem, néhány sort hagyott neki, és bement a bárba.
  A napnak ebben az órájában itt teljes csend volt. Az egyetlen vendég
-- egy észak-amerikai -- kíváncsian figyelt föl a belépôre.
Nyilvánvalóan nem tudhatta, prostituálttal van-e dolga, aki egy kis
italt akar tôle koldulni, vagy férjes asszonnyal, akinek pillanatnyi
nehézségei támadtak.
  -- Nice country[4] -- jegyezte meg.
  Esther bólintott.
  -- People say so.[5]
  Az idegen meglepôdött.
  -- Beszél angolul?
  -- Amerikai vagyok -- válaszolta maga is csodálkozva saját
reakcióján.
  A férfi odaült mellé, mintha teljesen magától értetôdô lenne, hiszen
mindketten ugyanabból az országból származnak. Esther hagyta, mivel a
magányt ezekben a percekben nem tudta volna elviselni.
  -- Mit iszik?
  -- Egy whiskyt.
  Nem ismerte a csapost. A régi néhány héttel ezelôtt hirtelen eltűnt,
minden magyarázat nélkül. Talán csak nem... Esther megborzongott.
  -- A legjobb kiinni egy húzásra. Ha megfázott, ez a legjobb orvosság.
Cielóban lakik?
  -- Igen.
  Valószínűleg üzletember, bár nem a leggazdagabbak közül, mert akkor
nem ebben a hotelben szállt volna meg. Hatvan körülinek látszott, s
barna arcához jól illett az ôsz haj.
  -- Kellemes lehet itt az élet. Szép város ez a Cielo. Az emberek
nyugodtak, rokonszenvesek. Diktatúra nincs, a politikai vezetés józan.
Választások vannak. No, meg szép asszonyok és kitűnô szállodák.
  Úgy hangzik, mintha prospektusból olvasná. Pedig komolyan gondolja.
Borzasztóan együgyűek ezek az észak-amerikaiak. Ami a szívükben, az a
szájukon. Még ha a legnagyobb képtelenség is. Ha most elmondanám neki,
hogy ezelôtt alig egy fél órával nálam járt a biztonsági rendôrség,
talán el se hinné.
  -- Üzleti ügyekben?
  A férfi bólintott. -- Igen. Kávé meg banán.
  A beszélgetés akadozott, s ebben a pillanatban Bruce lépett a bárba.
Köszönésül odabiccentett az észak-amerikainak, s megkérte Esthert, nem
kísérné-e föl a szobájába. Esther vele ment. Némán álltak egymás
mellett a felvonóban. Cornell szó nélkül kinyitotta elôtte a
szobaajtót, majd gyorsan becsukta maga mögött. Székkel kínálta a lányt,
és maga is leült vele szemben.
  -- Történt valami Valenciával?
  Esther rémülten nézett.
  -- Miért?
  -- Ma délután a bíborosnál volt. Megbeszéltük, hogy a kihallgatás
után találkozunk, de mégsem jött el.
  -- Felhívhatom?
  -- Ha akarod.
  Valencia hangja nyugodtan csengett a készülékben.
  -- Vártam magát, Esther. Történt valami?
  -- Nem, semmi. Csak nem éreztem jól magamat, és hazamentem.
  Maga sem tudta, miért hazudik, s miért kerüli Cornell pillantását.
  -- Mivel végzôdött a kihallgatás?
  -- Pontosan azzal, amit elôre gondoltam. Ha nem fogadom el az
ajánlatát, el fog tiltani papi tevékenységem gyakorlásától.
  -- És már válaszolt?
  -- Nem. Gondolkodási idôt kaptam. De már tudom, mit fogok válaszolni.
  A lány nem tudta, mit feleljen. Néhány hét, és már nem lesz többé pap
a világ szemében. Vajon hogy tudja ezt elviselni? Tudta, milyen sokat
ad erre. Nem éppen most kellene hozzá sietnie, mellé állnia, és
segíteni neki?
  -- Történt valami, Esther?
  -- Nem, nem, semmi -- válaszolta izgatottan. -- Talán holnap már újra
bejövök.
  Letette a kagylót, és Cornellhez fordult.
  -- Segíts nekem -- mondta halkan.
  A férfi mosolygott.
  -- Hiszen te vagy a legelsô, akin szívesen segítek.
  A lány arca halotthalvány volt, s Cornell észrevette, hogy a keze
remeg. Odament, átkarolta, s Esther ebben a pillanatban sírva fakadt.
Cornell érezte a lány testének rázkódását, és hirtelen világossá vált
elôtte, hogy ez sokkal több, mint egyszerű bánat. Félelem, szörnyű,
felgyülemlett félelem volt, ami most csordult ki belôle. Elôvette
zsebkendôjét, s letörölte a lány könnyeit.
  -- Megfenyegetett, hogy senkinek se... -- Hangja elcsuklott, s
ráborult a férfi mellére.
  Leültette a lányt, és erôsen gondolkozni kezdett. Tehát valaki
megfenyegette. Valaki... De semmiképp se Valencia táborából. Tehát
valaki a másik oldalról. Amikor idáig eljutott, hirtelen ôt is elfogta
egy kis szorongás.
  Hangja mégis nyugodt volt, amikor megszólalt:
  -- Esther, mesélj el mindent, bárki volt, aki megfenyegetett. Itt
nincs lehallgató készülék, nincsenek kémek. Itt félelem nélkül
elmondhatsz mindent.
  Amaz csak a fejét rázta.
  -- Úgysem értenéd te ezt meg...
  -- Én ezt nagyon is jól megértem. Mondjam meg neked mi történt?
Fölkeresett valaki a biztonsági rendôrségtôl. Igaz?
   A lány bólintott.
  -- És azt mondta, nem beszélhetsz róla senkinek, hogy nálad járt.
  -- Igen.
  -- Azt mondta, hagyd ott Valenciát, mert különben...
  -- Honnan tudod?
  -- Igen egyszerű kitalálni. Apád egy gazdag amerikai olajtársaság
igazgatója. Az igen fontos amerikai cég igazgatójának lányát baráti
kapcsolatok fűzik egy forradalmárhoz. A nagykövet nyugtalankodni kezd.
Felhívja apádat, ô azt válaszolja, te tudod mit csinálsz, nem felelôs
érted. Concienciai részrôl megtudnak valamit errôl a beszélgetésrôl. A
biztonsági rendôrség elhatározza, hogy végére jár az ügynek, s hogy
kapcsolatotokat megszüntesse, elküldi hozzád egy emberét, akinek a
feladata, hogy figyelmeztessen, s a maga módján ezt meg is tette.
Szakítanod kell Valenciával...
  A lány hosszú ideig hallgatott.
  -- Beszéltél errôl apámmal?
  -- Hiszen tudod. Még akkor, amikor a nemzeti egyetemen együtt
voltunk.
  Esther lehunyta a szemét.
  -- Bruce, mit tegyek?
  Észrevette, hogy a férfit elönti az indulat.
  -- Én rossz tanácsadó vagyok -- szólalt meg végül fáradtan. -- Nem
szeretném kihasználni nehéz helyzetedet, hogy olyan tanácsokat adjak,
amelyekért önzônek tarthatnál.
  A lány türelmetlenül szavába vágott.
  -- Most ne a mi dolgunkról beszéljünk! Ott kell hagynom Valenciát
vagy nem?
  Bruce a lányra nézett.
  -- Igen -- válaszolta nyugodtan. -- Nem tehetsz másként. Ezek már
elvesztették a türelmüket, s ilyenkor életveszélyesek. Valencia talál
magának más titkárnôt, emiatt ne fájjon a fejed. Ha te mindezek
ellenére maradni akarsz, nem a munka miatt teszed, hanem a személye
miatt. Ebben már adhatok neked tanácsot. Egy dolog biztos, Esther. Ne
játssz az életeddel! Elég sokan megteszik ezt itt rajtad kívül is. Ne
tedd... Énmiattam se... Érted?
  A lány szemei könnyel teltek meg.
  -- Éppen most hagyjam egyedül, Bruce? Helyesnek tartanál ilyen
gyávaságot?
  -- Nem vagy a szeretôje -- mondta nyugodtan. -- A titkárnôje vagy,
semmi más.
  -- De a barátja is vagyok! És éppen elég barátja hagyta már cserben.
  Cornell uralkodni próbált magán, de nem nagyon sikerült.
  -- Hát föl akarod áldozni magad? Mindezek ellenére is vissza akarsz
menni? Vállalod a mártír szerepét? Ha valami történik veled, Valencia
azt sohasem bocsátaná meg magának.
  Esther fölvetette a fejét, mintha máris döntött volna.
  -- Hát mit tanácsolsz?
  Cornell odament hozzá és átkarolta.
  -- Vállalj másik állást! Légy átmenetileg az én titkárnôm. Éppen elég
a dolgom. Mindjárt itt is maradhatsz. Ha akarod, kivehetek neked egy
szobát a szállodában.
  Esther mélyet sóhajtott.
  -- Engedd, hogy egy kicsit gondolkozzam. Most elôbb hazamegyek, mert
úgy érzem, apám aggódik miattam.
  -- Eddig nem vetted észre?
  -- Nem. Az utóbbi idôben, mióta Valenciát meghallgattam, keveset
beszélgettünk.
  -- Menjek Valenciához, és beszéljek vele?
  -- El mersz menni hozzá?
  -- Velem nem történhetik semmi különös, legföljebb megvonják tôlem a
tartózkodási engedélyt. Külföldi tudósítókat ritkán tesznek el láb
alól.
  Esther arca újra visszanyerte színét.
  -- Légy hozzám kis türelemmel, Bruce. Elôbb magamhoz kell térnem egy
kissé.
  A férfi magához húzta, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
  -- Ne csinálj butaságokat, Esther! Ne játssz az életeddel! Én is itt
vagyok még...
  Lekísérte a lányt a kocsihoz, és sokáig nézett utána, amikor
elhajtott. Aztán visszament a szobájába, és felhívta Valenciát.
  -- Beszélhetnék magával, Valencia páter? Sürgôs a dolog.
  A vonal túlsó végén egy pillanatig csend volt.
  -- Mindjárt átmegyek Vermeerhez. Jöjjön oda maga is.

  Ezen az estén Bruce Cornell késôn tért vissza szállodájába. A
történteket ismertette Valenciával, aki arra kérte, tudassa Estherrel,
hogy egyre szaporodó elôadókörutjai miatt egyelôre nem igényli
titkárnôi segítségét. Mihelyt túl lesz a nehezén, személyesen fog neki
köszönetet mondani eddigi munkájáért. Odaadta Cornellnek a lány
holmiját, s utána visszament Vermeer szobájába.
  A beszélgetés éjfélig elhúzódott. Vermeer rá akarta bírni Valenciát,
utazzék Löwenbe, és védje meg doktori értekezését. Kérjen erre
engedélyt monsignore Zasitól, amilyen gyorsan csak lehet. Ott a
legapróbb részletekig kidolgozhatná forradalmi téziseit, s ugyanakkor
meg is védhetné azokat. Vermeer úgy vélte, ez az egyetlen lehetôség,
amellyel Valencia visszaszerezhetné Conciencia vezetô köreiben
elvesztett tekintélyét, és a világ találgatásait eloszlatná. Ez
eltartana néhány hónapig, s ezalatt a felkorbácsolt szenvedélyek,
melyek már a halálos fenyegetésig fajultak, megnyugodnának. Mert hogyan
is tudna a haza új rendjéért harcolni, ha nem áll mögötte minden
jóhiszemű concienciai polgár?
  Valencia komolyan fontolgatta az ajánlatot, és késznek mutatkozott,
hogy esetleg bejelenti Zasinak ebbéli szándékát. De aztán
elgondolkozott. Mit hinnének róla azok, akik most ott állnak mögötte?
Örömmel vennék-e, hogy tételeinek akadémiai igazolásával tölti az
idejét? Aligha. Ôk ki akarják használni a lelkesedés lendületét, s ez
nem tűr halasztást. Úgy tetszik, az idô megérett a cselekvésre. Amikor
elváltak, még nem volt egészen világos Bruce számára, mit határoz
Valencia. Még sohasem látta ennyire bizonytalannak. Kicsit többet ivott
a kelleténél, s végül csak rövid, összefüggéstelen mondatokban számolt
be a bíborosnál tett látogatásáról.
  -- Olyan öreg volt, olyan fáradt és ellentmondást nem tűrô. Talán
olyan, mint a mai egyházunk...
  Aztán hirtelen fölállt, és átölelte Vermeert. Feje barátja sovány
vállára hanyatlott, mintha csak támaszt keresne nála.
  -- Imádkozz értem, Francisco. Olyan nagy szükségem van rá. Úgy érzem,
mintha lelkileg elvéreztem volna, mintha senkim sem lenne, aki erôt
adhatna nekem, talán csak egyedül te.
  Bruce egy darabig még egyedül maradt Vermeerrel.
  -- Azt akartam, ossza meg egy kissé a magányát -- mondta Vermeer --,
de ismerem már. Egyedül akarja megvívni harcát Istennel, akinek
felelôsséggel tartozik.
  -- Miért viselkedett így a bíboros?
  -- Mondhatnám úgy is, egészen egyszerű okból. A kontinens szellemi
vezetôi irtóznak attól, hogy bármiféle forradalmi irányzattal
kompromittálják magukat. Itt-ott néhány pap és püspök végez valami
szociális tevékenységet, s mindez sokszor figyelemreméltó, de ezek csak
kisebb csoportok. Az egyház mint olyan, egészében véve életidegen.
Évszázadokon keresztül távoltartotta magát a való élettôl, ennek
következtében teljesen elveszítette valóságérzékét, és kizárólag
szellemi intézménnyé vált. Az anyagiakban pedig a gazdagokkal paktál.
Vasárnaponként még tele vannak a templomaink. A hívôk udvariasak,
műveltek, és szívesen adakoznak. Jámborságukat a nyilvános körmeneteken
bizonyítják. Isten neve és a szenteké mindig a szájukon van. Az
értelmiségiek közül igen sokan teológiailag is tájékozottak. A
szegények érmeket és szentképeket gyűjtenek. Megmerevedett struktúra
ez, s az ember hiába kutat igazi keresztény lelkület után, mely nagy
ritkán, fôleg Chilében, Brazília egyes vidékein, s elvétve nálunk is --
föllelhetô már.
  Cornell hallgatta, és arra az emberre gondolt, aki nem messze tôlük
most vívja élete legnagyobb harcát, a legnehezebbet, amit az ember
megélhet: harcot önmagával...

  Valencia teljesen üresnek érezte magát, amikor szobájába lépett. A
többiek után Esthernek is el kellett hát hagynia. Most biztos visszatér
Bruce-hoz, és nagy űrt hagy maga után itt a házban. Táviratoznia
kellene édesanyjának, hogy jöjjön haza, de nem akarja, hogy emiatt
megszakítsa pihenését, amelyre nagyon rászolgált. Csak csodálni lehet,
ahogy mindenütt síkraszállt fia igazáért.
  Pillantása a feszületre esett. Ott függ íróasztala fölött. Még
Löwenben kapta egy évfolyamtársától. A művész oly mélyen beleélte magát
Krisztus szenvedésébe és kereszthalálába, hogy a megfeszített arcán
szinte megszólal a kimondhatatlan fájdalom, a szenvedés és az
elhagyatottság. Sokáig nézte. Forradalom az egyház tanításával szemben
-- ez a bíboros álláspontja.
  De vajon Krisztus nem az egyház tekintélye ellen emelte föl szavát? S
a vezetôk, mint Kaifás, nem pontosan így akarták-e betömni az ô száját
is? Talán kiegyezett volna a bíborossal, ha korábban nem tanulmányozza,
s nem ismeri meg olyan alaposan a hazáját sújtó szörnyű
igazságtalanságokat? De most, hogy mindent tud, és mindent lát, nem
köteles-e méginkább követni a krisztusi példát?
  Elgondolkodott. Ne kérje mégis magát a löweni egyetemre? Ezt bármikor
megteheti. De Vermeer nem érti, hogy a következô pillanat, a következô
hetek döntô jelentôségűek lehetnek az ország életében.
  Tekintete újra a kereszten függô Krisztusra szegezôdött. Vajon miért
kellett neki idáig jutnia? Úgy tűnt, Krisztus válaszol neki: ,,Nézz
rám! Én is ide jutottam. Elfogtak, és keresztre feszítettek. És csak
néhány tanítványom állt mellettem a Golgota hegyén. A többiek féltek a
kínzástól, a megaláztatástól, a börtöntôl, vagy a barátok gúnyos
mosolyától...'' Közhely, hogy Krisztus valóban az emberekért halt meg.
Valóban értük áldozta föl magát. Az igazságtalanság, a közömbösség és a
kizsákmányolás ellen harcolt, de az önhittség, a büszkeség és a gôg
ellen is. És ezt nem bocsátották meg neki. A társadalom söpredékével
barátkozott, és nem palotában lakott, hanem ott éjszakázott, ahol éppen
szállást adtak neki. Utódai mégis palotákat emeltek, és megtöltötték
drágasággal, fölbecsülhetetlen kincsekkel, mintha ezzel meg lehetne
vásárolni a hitet. Így lassanként a roppant gazdagság kincstárosai
lettek csak, annak a hitnek az ôrei, amelyet olyan ember hirdetett meg,
aki egész élete folyamán szegény volt, az is maradt, és a felebaráti
szeretetet vallotta. Elsô követôi se voltak gazdagok, hanem egyszerű,
szegény halászok. Tanítványai nem aranyat gyűjtöttek, hanem lelkeket,
hogy a szeretet és az igazság tanításában részesítsék ôket.
  Letérdelt, és megpróbált imádkozni.
  -- Istenem, a te fiad arra tanított engem, hogy a szeretet érdekében
néha erôszakot kell alkalmazni, mint ahogy ô is tette, amikor kizavarta
a pénzváltókat a templomból. De a mai kor uzsorásai nem hagyják magukat
kikergetni. Makacsul ragaszkodnak a pulpitushoz, és vonakodnak
odafigyelni az igazság szavára. Az egyházat mentsvárnak használják,
ahová szükség esetén visszahúzódhatnak, s akik mégis ellenük fordulnak,
azokat éppen az egyház fegyverzi le. Mint ahogy a bíboros tette ma
velem. Nem bírom tovább az álszenteskedést. Ha levetem a papi ruhát, az
nem jelent szembefordulást veled, egyházaddal vagy a keresztény
tanítással, de igenis szembefordulást jelent azzal az egyházzal, a
bosszú azon istenével és azzal a keresztény tanítással, melyet te
sohase hirdettél fiad által...
  Úgy érezte, imájában igazolni próbálja magát. Meg azokat a
halottakat, akik a forradalomban esnek el, a családokat, akik
szétszakadnak; a gyűlöletet, erôszakoskodást, minden szeretetlenséget
és elfogultságot. De valami hatalmas erôt érzett, amely arra
ösztönözte, hogy erôszakot hirdessen. Ez az erô keményebb volt, mint
saját maga, mégha a kétségek olykor toronymagasan csaptak is össze a
feje fölött.
  Órák hosszat küzdött magával, órák hosszat kavarogtak fejében az
érvek és ellenérvek. De végül mégis felülkerekedett benne a
forradalmár, a lázadó, mert nem akarta népét elárulni éppen abban a
pillanatban, amikor már elvezette egy új korszak hajnalának a
küszöbére.
========================================================================
16. Az elbocsátás


  Losano kelet felé mutatott, ahol a járhatatlan ôserdô zöld
szônyegként borította a hegyeket.
  -- Ott bujkálnak valahol, abban az átkozott rengetegben. Ha oda
merészkedünk, mindannyiunkat tôrbe csalnak. A gerillák nagy mesterek
ebben. Egyetlen esélyünk a rajtaütés, de ôk sokkal jobban ismerik a
terepet nálunk, és már órákkal elôbb észreveszik közeledésünket. Így
hát erre sem alapozhatunk.
  John Well bólintott. A Losano számára berendezett parancsnoki épület
hátsó teraszán ültek. Közvetlen közelükben két ôr. Gépfegyverüket az
ôserdôbe vezetô útra irányítják. Well a távolból repülôzúgást hall.
Valószínűleg felderítôgép. A falu felôl idehallatszik a lódobogás. Hét
óra van, a nap magasan jár a hegyek fölött, elűzve a reggeli
hűvösséget, s mindenüvé hosszú árnyékot rajzol. Talmac ezekben a
reggeli órákban a legszebb. Ilyenkor még a bennszülötteknek is jókedvük
van. Hiszen ismét elmúlt egy éjszaka halottak nélkül, lövöldözés
nélkül, katonák és gerillák összecsapása nélkül.
  A templom elôtti téren óriási szöcskeként ott áll a helikopter.
Néhány napja John Well rendelkezésére bocsátották. A falubeli gyerekek
nem gyôzik bámulni, s izgatottan várják a pillanatot, hogy óriási
szárnyai felpörögjenek.
  John Well már nem bánta, hogy Zambrano ezredes ezzel a küldetéssel
bízta meg. Elôször tapasztalta, hogy egy olyan ember, mint ez a Losano,
kételkedni kezd abban, hogy erôsebb a gerilláknál. A felderítô
ôrjáratok eddig semmi eredménnyel se jártak, és a Talmac körül elszórt
apró tanyákon lakó meszticek se hoztak érdemleges híreket. Don Henrico
és Losano között is meglehetôsen megromlott a jó viszony. A
földbirtokos túl sokat akart egyszerre. Amikor a katonák megérkeztek,
azt hitte, a gerillák majd ész nélkül menekülnek félelmükben errôl a
vidékrôl, de úgy látszik, tévedett. Well megpróbálta neki elmagyarázni,
hogy teljesen hamis vágányon jár. A gerillákat szinte mágnesként
vonzzák a katonák fegyverei. Ezekre igen nagy szükségük van, és egy
szép napon bizonyára megpróbálják kifosztani a támaszpontot. Lehet,
hogy már most több tanyát ellenôriznek, és mindjobban szorul a hurok
Talmac körül, mert Rodriguez csak akkor növelheti területét, ha a
katonákat kiűzheti innen. Hogy eddig miért nem próbálta meg? Annak csak
az lehet az oka, hogy a gerillák még nem érzik magukat elég erôsnek.
Beérik kisebb vállalkozásokkal. Az a céljuk, hogy Talmacot rettegésben
tartsák, vagy legalábbis éreztessék állandó jelenlétüket.
  Furcsa hadvezetés ez, de a babonás lakosságra igen nagy hatást
gyakorol. Bár az itteni nép nem tiszta indián, az indián származás
révén mégis állandó rettegésben él a láthatatlan dolgoktól. Erre alapoz
Rodriguez Tobar, akinek nevét -- mint Well megfigyelte -- babonás
tisztelettel veszik szájukra a campesinók.
  Különös élmény, ha az ember sohasem láthatja ellenfelét. Csak azt,
amit hátrahagy. Mint például a hét katona tetemét. Az az ember, aki ezt
éveken keresztül képes folytatni, csak jeles stratéga, született
hadvezér lehet, aki nemcsak embereit tartja kézben, de ahhoz is ért,
hogy a hadsereg csapdáját kikerülje.
  -- Azt hiszem meg kellene erôsíteni az ôrjáratait -- szólt Well
egykedvűen.
  Losano vizsgáló tekintettel nézett rá.
  -- Az ön tanácsa ez, vagy Zambrano ezredes parancsolja így?
  John Well fölvette távcsövét, és figyelt vele valamit az ôserdôben.
  -- Ne értsük félre egymást, hadnagy -- válaszolta. -- Nem azért
jöttem, hogy ellenôrizzem magát. Talmacban ön a parancsnok, nem én. Az
én feladatom az, hogy ezzel az átkozott helikopterrel földerítsem Tobar
fôhadiszállását, és egy esetleges akció során légi támogatást nyújtsak
önnek. Ez minden, amire az ezredestôl parancsot kaptam.
  Losano nem nagyon hitt neki, és ezt ki is mondta.
  -- Szakítani kell az olyan elképzelésekkel, hogy itt valami
nagyszabású háborúról van szó -- mondta keserűen. -- Ha elég pénzünk
lenne rá, mint az észak-amerikaiaknak Vietnamban, akkor tüzérséggel
átfésülhetnénk az egész ôserdôt. Meglátná, milyen hamar elôbújnának.
  Mindketten elhallgattak. Megint egy hosszú, forró nap ígérkezett.
John Well felszáll a helikopterrel. A pilóta pontosan követi majd
utasításait. Három lehetôségük van: az elsô, hogy nem találnak semmit,
a második, hogy fölfedezik a tábort, a harmadik, hogy lelövik ôket.
  Losano a legénység egy részével ismét földerítô útra készült.
Ilyenkor mindig elöl jár, óvatos, és minden pillanatban számol a
kelepcével. De bátorsága nyomban dühvé és kegyetlenséggé válik, ha
megneszeli, hogy valamelyik campesinó összeköttetésben áll a
gerillákkal.
  Well hadnagy tudta ezt. Az utóbbi idôben több campesinót öltek meg
ezen a vidéken, mint ahány gerillát, bárhogy tagadja is Losano. Ô úgy
tünteti föl, hogy ezek a campesinók tulajdonképpen gerillák. Ha nem is
,,besorozott'' gerillák -- amennyiben ilyenrôl egyáltalán beszélhetünk
-- , de mindenképpen a gerillák segítôi. A kihallgatások borzalmasak
voltak. Hajnalig elhúzódtak, s végül az emberekbôl alig maradt valami.
Losano elrettentésül gyakran közszemlére tette a hullákat, hogy
mindenki lássa, mi lesz azokból, akik a gerilláknak dolgoznak. A
szerencsétleneket, akik nem bírták elviselni a vallatás kínjait, néha a
helyszínen földelték el.
  -- Elmehetnénk Don Henricóhoz reggelizni -- javasolta Well hadnagy.
  Losano vonakodott. Végül csak azért állt rá, mert Henricónál sokkal
jobb reggelit kapott, mint a katonai konyhán.
  A géppuskával fölszerelt zöld színű dzsip a két fegyveres kísérôvel
lassan haladt végig az utcán. A férfiak már rég a kávéültetvényeken
dolgoztak, de az asszonyok és a gyerekek rettegve lesték az elhaladó
autót, vajon megáll-e valahol. A faluban a lappangó ellenségeskedés és
a felhalmozódott gyűlölet légköre uralkodott. Losano ezt apátiának
vélte -- s kezdetben az is lehetett --, de John Well megállapította,
hogy itt olyan rabszolgákról van szó, akik kezdik megérteni, hogy a
szabadság harangja a távolban már megkondult számukra.
  A casa grande ôrei minden további nélkül beengedték ôket. Az udvarban
találkoztak Don Henricóval, aki, mint minden reggel, most is a több
napos újságokat olvasta. Fáradtnak, lehangoltnak tűnt, mintha az utóbbi
idôben alig aludt volna.
  -- Megpróbálja még egyszer? -- kérdezte Well hadnagyot. -- Úgy
látszik, ezek a disznók jól elbújtak.
  -- Mást várt tôlük? -- Losano hangja nyers volt, mintha valamelyik
katonájával beszélne.
  Don Henrico vállat vont, szemében gúny ült, mikor válaszolt: -- Már
igazán nem várok sokat.
  Losano belevágott.
  -- Nagyon is sokat vár, éppen ez a baj. Itt nyugalom van. Ez nem
elég?
  Az állandó feszültség a legnyugodtabb embert is idegessé teszi,
gondolta John Well. És ez a gerillák taktikájához tartozik. Gondoskodni
kell arról, hogy az ellenfél egy pillanatra se hunyhassa le a szemét.
Hogy önmagában is kételkedjen. Hogy elveszítse biztonságérzetét. Hogy a
vezetôk közt gyanú támadjon egymás rátermettségét illetôen. És ha
mindez a mélypontjára ér, villámgyorsan kell támadni, hogy még jobban
aláássák az ellenfél önbizalmát -- ha egyáltalán lesz még önbizalma.
  -- Van valami újság? -- kérdezte a lapokra mutatva.
  Don Henrcio még kelletlenebb képet vágott.
  -- Igen. Megint tele vannak Valencia diadalútjával. De ha idetolja
képét, kidobatom embereimmel a faluból.
  -- Ez a Valencia pap, nem? -- kérdezte Losano.
  Ilyenfajta emberekkel ô nem sokat törôdött. Amíg van hadsereg, az
olyan fickók, mint Valencia, prédikálhatnak erôszakot, esélyeik ugyanis
a nullával egyenlôk. A hadsereg minden fölkelést vérbefojt. A
katonáknak úgyis elegük van már a gerillákból. Az olyanok, mint
Valencia, csak teoretikusok, akiket figyelmen kívül lehet hagyni.
  Losano felállt.
  -- Egy óra múlva indulok a felderítô osztaggal. Well hadnagy felszáll
a helikopterrel, Alfredo ôrmester pedig itt marad embereivel a faluban.
Ha valami történne, haladéktalanul értesítsen.
  -- Maga hova megy?
  -- Értesítettek Cementóból. Állítólag gerillák járnak arrafelé. Körül
szeretnék nézni egy kicsit. Az ember sose tudhatja.
  Talmac fôterén pontosan fél tízkor hatalmas porfelhôt keverve szállt
fel a helikopter Leon Martinez pilótával és John Well hadnaggyal a
fedélzetén. Elôször körülrepülte a falut, mintegy óriási darázs, aztán
éles kanyarodással eltűnt kelet felé, amerre Zambrano elképzelése
szerint a gerillák fôhadiszállása lehet.
  Leon Martinez megbízható pilóta volt, aki keveset beszél. A
falubeliekkel szóba se állt. És nem érdekelte a politika. Az Egyesült
Államokban képezték ki repülôsnek, és remekül megértették egymást Well
hadnaggyal.
  John Well kissé kételkedett ezekben a földerítô repülésekben. Nem
hitte, hogy egyáltalán lehetséges akár egyetlen gerillát is fölfedezni.
Persze valami váratlan körülmény, egy esetleges véletlen segíthet
nekik. A helikopter alacsonyabban szállhat az ôserdô fölött a
vadászgépnél, és hosszabb ideig lebeghet egy helyben. Így aztán a
távcsôvel a legkisebb részletet is alaposan szemügyre vehetik.
  Ezek a repülések különben kedvére valók. Egyetlen repülôrôl sincs
olyan pompás kilátás az ôserdôre, mint a helikopterrôl. Elgondolkozott,
hogyan tudják a gerillák egyáltalán elviselni ezt az életet a
rengetegben. Vajon nem morzsolja fel ôket a magány, a tartós
reménytelenség? Nem emberteleníti el ôket annyira, hogy már képtelenek
beilleszkedni a normális emberi életbe?
  A golyó úgy csapódott be, hogy nem is hallották a dörrenést. Martinez
erôteljes rántással visszafogta a gépet, és ugyanabban a pillanatban
rádión értesítette a repülôteret pontos pozíciójukról. Tudta, a
vadászgépek perceken belül felszállnak, hogy a segítségükre siessenek.
John Well elsápadt, amikor meglátta maga mellett a gép törzsébe
fúródott golyó helyét. A lövedék alig egy méterre csapódott be tôle. Ha
a gerilla pontosabban célzott volna, ô már rég nem élne.
  -- El innen! -- ordított a pilótának, de az meg sem moccant. Feje a
mellére esett, és vékony vércsík folyt hasáról a padlóra. Ebben a
pillanatban Well hatalmas reccsenést hallott. Mintha valaki kalapáccsal
óriás ütést mért volna a fejére. Aztán elvesztette az eszméletét. Heves
gépfegyverropogásra tért magához. A lárma olyan erôs volt, mintha
közvetlenül a füle mellett tüzelnének. Föl akart egyenesedni, de nagyot
nyögve újra összecsuklott. Kis idô múlva sikerült valamennyire
körülnéznie. Valószínűleg kibukott a helikopterbôl, mert a gép mintegy
tíz méternyire egy fán függött. Széles lapátjai összetörtek. Maga a gép
nem égett el, alumínium törzse csillogott a napfényben.
  A fegyverdörgésen és az újra meg újra visszatérô vadászgépek
felbôgésén kívül semmit se hallott. A fejében elviselhetetlenné vált a
fájdalom. Az volt az érzése, hogy gerince és minden porcikája darabokra
tört, mert föl kellett ordítania, amikor megpróbált elfordulni.
  Kis fekete állatok mászkáltak arcán, és a szeme elôtt nagy, sötét
bogarat látott. Amikor a repülôk eltávolodtak, a rovarok rajzását és a
madarak csicsergését hallotta. Martinezre gondolt, aki valahol fenn lóg
a fán. Meghalt, vagy ô is csak eszméletét vesztette? Egy repülôgép
visszajött, s golyózáport zúdított le. A lövedékek szinte nyírták a fák
koronáját, s a közvetlen közelében csapódtak be, mély lyukakat vágva a
talajba. Ordítani akart, hogy nincs itt már gerilla, csak Martinez meg
ô. De amint kinyitotta száját, vér buggyant ki belôle. Tudta, hogy újra
golyó találta. Aztán minden sötét lett. Úgy érezte, a fák zuhanni
kezdenek feléje... Meghalt, s azoknak a gépeknek fegyverei végeztek
vele, amelyeket ôk maguk szállítottak ide.

  Ezekben a percekben indult támadásra Talmac ellen a Tobar vezette
negyven fônyi gerillacsapat. A bandolerók egy szempillantás alatt
bejutottak a faluba. Az ôr már halott volt, mielôtt felismerhette volna
az egyenruhás támadókat. A katonáktól minden fegyvert elszedtek.
Alfredo ôrmester életével egyetlen lövés végzett. Egy másik csoport Don
Henrico háza ellen vonult, és magával hurcolta a földbirtokost.

  Az egész akció, melyet Rodriguez Tobar percnyi pontossággal
elôkészített, mindössze negyedóráig tartott. A katonák éppen
szálláshelyükön voltak, s annyira meglepôdtek, hogy egyiküknek se
jutott eszébe a védekezés. Don Henrico testôrei azt hitték, a hadsereg
újabb egysége érkezett. Mire észrevették, ki is a támadó, már késô
volt. Miután hárman harcképtelenné váltak, a többi gondolkodás nélkül
megadta magát. A katonákhoz hasonlóan ôket is megkötözték, fegyvereiket
elvették, és ott hagyták ôket a tűzô napon.
  A gerillák pontosan tizenöt perc múlva eltűntek a hegyekben, és a
következô félórában egész családok indultak útnak lovakkal, öszvérekkel
vagy gyalog Cielo felé, mert féltek Losano bosszújától. Jó félórával a
támadás után Talmac teljesen kihalt. Még a kutyák is elfutottak gazdáik
után. A campesinók eltűntek a kávéföldekrôl, az utcák és a kunyhók
elnéptelenedtek, csak Alfredo ôrmester teteme feküdt a tér közepén
kiterítve.

  Losano hadnagy Cementóban értesült arról, hogy a gerillák lelôtték a
helikoptert. Igyekezett mielôbb összeköttetésbe lépni Talmaccal, de
minden kísérlete hiábavalónak bizonyult. Senki sem jelentkezett.
Nyugtalan lett, és úgy döntött, elindul visszafelé. Ez háromórás utat
jelentett az ôserdôn keresztül. Nyugtalansága lépésrôl lépésre nôtt.
Johnra gondolt, akit a gerillák már biztosan kivégeztek, a helikopter
szótlan pilótájára, Zambrano ezredesre, aki végre valahára kénytelen
lesz több embert és lôszert küldeni. Losano erôltetettebb menetre
kényszerítette izzadságtól csuromvíz katonáit. Szemükben is feltűnt a
félelem, állandóan az ôserdô fái és liánbokrai közé pislogtak,
rettegve, melyik pillanatban ront rájuk az ellenség.
  Ha tényleg történt valami, akkor még kíméletlenebbül kell elintézni a
falubelieket. Biztosra vette, hogy a lakosság összeköttetésben áll a
gerillákkal. A szívében egyre nôtt, keményre fagyott a gyűlölet. Nem
érezte már a fáradtságot sem. Cselekedni akart, amilyen gyorsan csak
lehet. Meggyôzôdött róla, hogy a géppisztolya töltve van. Katonáit
megállította, és egyenként megvizsgálta fegyvereiket, figyelmeztetve
ôket a Talmac körül fenyegetô veszélyre.
  A falu határában elôre küldött három hírszerzôt. Ezek azzal tértek
vissza, hogy a községben teljes a nyugalom, de Don Henrico ültetvényein
nem dolgozik senki.
  Tíz perccel késôbb Losano megtudta a teljes valóságot. A falu fölött
keselyűk köröztek. Katonáit megelôzve érkezett a község közepére, és a
téren megtalálta Alfredo ôrmester holttestét, majd röviddel késôbb a
megkötözött katonákat. Az embereket egyenként kihallgatta, s végül
megértette, hogy ezt a támadást hosszú hónapok munkájával készítették
elô. Úgy tűnt, minden gerillának megvolt az elôre kiszemelt áldozata.
Mások támadták meg a falu végén az ôröket, és megint mások a szállást.
A gerillák több csoportban dolgoztak, szinte elôre rögzített menetrend
szerint, és így egy negyedóra múlva ismét eltűntek a faluból.
  A lakosság bizonyára csak ezután hagyta el otthonát. Losano parancsot
adott egy szakasznak, hogy a menekülôket tartóztassák fel, minden
ellenállást fojtsanak el, s az embereket erôszakkal is hozzák vissza a
faluba. A feladattal olyan embert bízott meg, akit a gerillák korábban
bántalmaztak, s aki most bosszúból elhatározta, hogy Losano parancsát
szó szerint fogja teljesíteni.
  Ezután Losano harminc emberrel Don Henrico házához sietett. Ott
rábukkant az összekötözött testôrökre, akik elmondták neki, hogy a
földbirtokost elrabolták, mégpedig az az ember, akit a gerillák
parancsnoka lehet. A hadnagy ádáz dühvel tért vissza a szállásra,
felhívta Zambranót, és közölte, hogy embereit életben hagyták ugyan a
gerillák, de minden lôszert és fegyvert magukkal vittek.
  Zambrano azonnal telefonált Cielóba, és az elnöki palotát kérte. Egy
óra alatt létrejött a kapcsolat. Az elnök felszólította, hogy gyorsan
és világosan tájékoztassa a történtekrôl. Hangja nagyon messzirôl
hallatszott, Zambrano alig értette. Neki magának is minden mondatot
háromszor meg kellett ismételnie: hogy a helikoptert lelôtték, Talmacot
megtámadták, amíg Losano ôrjáraton volt; Alfredo ôrmestert megölték, és
Don Henricót egy fölfegyverzett gerillaegység elrabolta.
  Még egy óra, és az elnök rádión keresztül bejelentette az
ostromállapotot. A nemzeti hadsereg egy különítménye parancsot kapott,
hogy vonuljon Talmacba, ahol az elnök egyszer s mindenkorra véget akar
vetni a verhetetlen és mindig egérutat nyerô Rodriguez Tobar
terrorjának. A gerillavezér neve pedig ugyanabban az órában már a
legendák szárnyán járta be az országot, s éppen az elnök jóvoltából.

  A teljesen elkábult Don Henricót még ugyanazon az estén bevitték egy
kunyhóba, amelyet Rodriguez Tobar a központi tábortól egy óra
járásnyira állíttatott fel. Forróság volt, s az éjjeli lepkék
nyugtalanul repdestek a petróleumlámpa körül. A Don Henricót körülvevô
rongyos férfiak fáradtnak látszottak, de kitűnôen föl voltak
fegyverkezve. A vállukon átvetett hevederen megcsillant a töltények
fénye. Szemüket alig lehetett látni a sombreró alatt. A sátor körül
kíváncsi asszonyok és gyerekek tolongtak.
  A földbirtokos szeme tágra meredt, amikor megpillantotta azt az
embert, aki a környéken minden gerillának a parancsnoka.
  -- Maga Rodriguez Tobar?
  Az izmos, fekete szakállú férfi bólintott. Arcán a legkisebb jele sem
látszott a gyôzelem mámorának. Nyugodt volt, csaknem rosszkedvű, s
hangjában nem volt önelégültség, amikor megszólalt: -- Hónapok óta
készülünk a támadásra. Minden percet, minden másodpercet elôre
megterveztünk. Mindenkinek megvolt a maga feladata.
  -- Mit akar tôlem?
  Tobar intett, hogy üljön le vele szemben egy fatönkre. A fát nemrég
vághatták ki, mert még nedves volt, és friss illat áradt belôle.
  -- Más székem nincs. Ezzel kell beérnie.
  -- Még egyszer kérdezem: mit akar tôlem?
  Rodriguez mosolygott.
  -- Semmit. Csak néhány hétig meg kell osztania velünk életét itt a
táborban. Losanóval, Zambranóval és szükség esetén az elnökkel is
közölni fogjuk, hogy önt túszként tartjuk fogva. Ha kibírja velünk,
szabadon engedjük, és akkor elmondhatja a világnak, hogyan él egy
gerilla. Azonkívül persze pénzt is ad nekünk, sok pénzt. Ennyi az
egész. Holnap majd megint beszélgetünk. Egy dologtól szeretném azonban
óvni: ne próbáljon megszökni, mert ebben az irdatlan rengetegben úgysem
jut messzire. Most elmehet. Embereim elvezetik a szállására.

  Az egész országban több mint egy hétig a lapok elsô oldalára kerültek
a Talmacról szóló jelentések. Fierro sajtója, mindenekelôtt az El
Temporal rendkívüli szenzációvá fújta fel a híreket. Azt természetesen
elhallgatta, hogy a gerillák csak egyetlen katonát öltek meg, és Don
Henrico testôreit is életben hagyták. Alejandro Herrera személyesen
repült Talmacba, hogy a lelôtt helikoptert és a kiterített magános
halottat lefényképezze. Aztán szívszaggató cikket írt az elmenekült,
majd falujukba visszatérô campesinókról. Azt egy szóval sem említette,
hogy Losano erôszakkal hozatta vissza ôket. Herrera csokorba kötötte a
gerillák minden eddigi gaztettét. Részletesen ismertette a derék
földbirtokos, Don Henrico életét, akinek a munkások iránti szociális
gondoskodása az egész országban közismert. Vezércikkében pedig
fölháborodottan tette föl a kérdést: Miért nem vet már véget az elnök
minden erô mozgósításával egyszer s mindenkorra a vérszomjas banditák
garázdálkodásának, akik a gyilkolást csak puszta idôtöltésnek tekintik?
Az elnök még azon az estén közölte a rádióban és televízióban a
honpolgárokkal, hogy katonai különítményt indítanak Talmacba a bátor
Zambrano ezredes vezetésével. Tudtára adta Conciencia lakosságának,
hogy a gerillák kínai, kubai és orosz támogatásban részesülnek, tehát
ezek az elvetemült banditák külföldi hatalmak szolgálatában állnak, s
az a céljuk, hogy Comciencia rendjét és nyugalmát megzavarják, s végül
kezükbe kaparintsák a hatalmat. Ékesszólóan ecsetelte, hogy a gerillák
által szított forradalom sokkal véresebb viszályt keltene, mint amilyet
történelme folyamán az ország valaha is megért. Kijelentette, hogy a
gerillák javíthatatlan bűnözôk, akik egy gép lélektelen közönyével
gyilkolnak. Beszédje közben azon töprengett, vajon az amerikai
nagykövet elégedett-e ezzel a nyilatkozattal. Anélkül, hogy Valencia
nevét említette volna, intette az ország értelmiségét, hogy súlyos
következményekkel kell számolnia, ha továbbra is az erôszak mellett
foglal állást. Mert egyszer s mindenkorra vége a türelmének, s aki még
ezek után is zavarni akarja a szilárd rendet, az az államhatalommal
találja magát szemben. ,,Mert ezzel a castroista-kommunista
fenyegetéssel -- zárta le fejtegetéseit -- le fogunk számolni, hogy a
népet megmentsük a diktatúrától.''

  Egy nappal késôbb megindult a hajsza Valencia ellen, és hetekig
tartott. Kezdôdött Cielo bíborosának nyilatkozatával, amit Herrera
minden lapjában kinyomtatott, bár az adott pillanatban ez nem talált
különösebb érdeklôdésre. A közlemény így hangzott:
  ,,Egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy Antonio Valencia löweni
utazása elé az egyházi hatóságok bárminemű akadályt gördítenének. Páter
Valencia engedélyt kért Cielo érsekétôl az egyházmegye elhagyására,
hogy tételeit elôterjeszthesse a löweni egyetemen. Az engedélyt
megkapta, s azt egy megismételt kérelem alapján monsignore Zasi
megerôsítette.
  Valencia páter politikai programja olyan pontokat tartalmaz, melyek
nem egyeztethetôk össze az egyház tanításával.''
  Aláírás: Medina bíboros, Cielo érseke.
  Három nappal késôbb Esther az El Temporalból egy olvasói levelet
vágott ki, amely Antonio Valenciától származott. A levél szó szerint
így hangzott:
  ,,Néhány nappal ezelôtt meglepetésemre Eminenciádnak egy
nyilatkozatát fedeztem föl küszöbön álló utazásomat illetôen, mely
iránti kérelmemet állítólag elôterjesztettem, illetve benyújtottam.
  Ezt követôen haladéktalanul fölkerestem a püspöki hivatalt, hogy
monsignore Zasival személyesen beszéljek. Illendôbbnek tartottam
ugyanis, hogy a helyzetet püspökömmel személyes találkozás keretében,
ne pedig sajtó igénybevételével magyarázzam meg, mivel úgy érzem, a
keresztények, de különösen a pap és püspök kapcsolatának családias
természetűnek kell lennie, és kölcsönös bizalmon kell alapulnia. Ennek
a bizalomnak a légkörében már korábban folytattam egy átfogó jellegű
megbeszélést monsignore Zasival. Akkor spontán beszéltem elôtte azokról
a nehézségekrôl, melyek közé kerültem, miután az általam kidolgozott
programot meghirdettem. Programom számos tisztán technikai jellegű
pontot tartalmazott, melynek megvitatását igen sok katolikus
feltétlenül szükségesnek tartja a közjóra nézve. Eminenciás uramnak a
sajtóban közzétett nyilatkozatával kapcsolatban monsignore Zasi tudatta
velem, hogy kifejezetten Eminenciád nézeteirôl van szó. A magam
részérôl viszont biztosítanom kell Eminenciádat, hogy programomat úgy
tekintem, hogy azzal megnyugtatom a saját lelkiismeretemet, valamint a
concienciaikat, akik az ország társadalmának átalakulása közben -- a
többi latin-amerikai, úgynevezett fejletlen állammal együtt --
bizonytalanságba kerültek. Programom kinyilatkoztatását azok
megnyugtatására is tettem, akik az egyház tanításában látják az
egyetlen biztos és járható utat, amely a társadalmi bajok orvoslásához
vezet. Ezeknek az embereknek az érdekében kérem Eminenciádat,
szíveskedjék legalább a következô két döntô kérdésre válaszolni:
  Melyek azok a szociálpolitikai programok, amelyekrôl Eminenciád a
sajtónyilatkozatban említést tett?
  Melyek azok az általam képviselt tételek, amelyek Eminenciád szerint
nem egyeztethetôk össze az egyház tanításával?
  Bízom abban, hogy kérésemet Eminenciád atyai megértéssel fogadja, és
ugyanakkor mindenben alávetem magam az anyaszentegyház
tekintélyének...''
  A bíboros válasza -- amint ezt Cornell megállapította -- váratlanul
gyorsan érkezett, és ismét megjelent minden újságban, az El Temporalban
pedig vastag szedéssel:
  ,,Antonio Valencia lelkésznek
  Helyben
  Levelében azt kérdezi tôlem, melyek azok a programjában közzétett
pontok, amelyek szemben állnak az egyház tanításával. Most nem akarom
és nem fogom kutatni az indítóokokat, melyek Önt arra ösztönözték, hogy
ezt a kérdést nekem föltegye. Ön nagyon jól ismeri a katolikus egyház
álláspontját azokkal a tételekkel kapcsolatban, melyeket programjában
meghirdetett, s melyekkel szántszándékkal eltért az egyház
álláspontjától. Sokkal helyesebb, ha a dolgokat néven nevezzük, mintha
elhallgatnánk. Szeretném hozzáfűzni, hogy papi életem kezdetétôl fogva
az a meggyôzôdésem, hogy igen helyesek azok a pápai útmutatások,
melyeknek értelmében papoknak tilos politikával, valamint szociális
jellegű megmozdulások tisztán technikai és gyakorlati jellegű
kérdéseivel foglalkozniuk. Ennek a meggyôzôdésemnek köszönhetô, hogy
hosszú kormányzásom ideje alatt igyekeztem megakadályozni a
joghatóságom alatt álló papságnak a fentemlített dolgokba való
bekapcsolódását.
  Ezzel a kérdést elintézettnek tekintem. Biztosítom, hogy ajtóm mindig
nyitva áll az Ön számára, ha beszélni óhajt velem.''
  E levél közzététele után egy darabig nem történt semmi. Valencia
folytatta elôadó körútját az országban. Sokan haragudtak rá, sokan
csodálták, de mindenütt sokat beszéltek róla. Alejandro feszülten
várta, mikor tesz a bíboros pontot ennek a forradalmárnak papi életére.
Amikor aztán ez is megtörtént, Herrera a lap legfeltűnôbb helyére tette
a bíboros levelét, s utána szétküldte a táviratokat Fierro aláírásával
a konszern minden sajtóorgánumához, hogy a Valencia elleni kampány
megindulhat.
  A bíboros elbocsátó levele így hangzott:
  ,,Cielo bíboros érseke kötelességének tartja közölni a katolikus
hívôkkel, hogy páter Antonio Valencia tudatosan eltért a katolikus
egyház alapelveitôl és útmutatásaitól. Elég a pápai enciklikákat
elolvasnunk, hogy errôl a szomorú tényrôl bebizonyosodjunk. Ez annál
sajnálatosabb, mivel Valencia páter maga is erôszakos forradalmat
hirdet, és olyan idôpontban akarja a hatalmat átvenni, amikor viták
folynak az országban arról a válságról, amelyért nem kis mértékben az
ellenzéket terheli a felelôsség. Valencia páternek ez a tevékenysége
összeegyeztethetetlen papi mivoltával és azzal a ruhával, amelyet
visel. Föl szeretném hívni a katolikusok figyelmét, hogy ne kövessék
azokat a káros nézeteket, amelyeket Valencia páter a programjában
hirdet.
  Medina bíboros, Cielo érseke''
  Rövid idô múlva megjelent Antonio Valencia válasza is, amelyet mind
Fierro, mind Cuellar lapjai közöltek:
  ,,Antonio Valencia nyilatkozata.
  Ha olyan állapotok uralkodnak, melyek az embereket meggátolják abban,
hogy Krisztus felé forduljanak, akkor a papnak harcolnia kell ezek
ellen az állapotok ellen, még ha megfosztják is attól a lehetôségtôl,
hogy misézhessen. A concienciai egyház jelenlegi struktúrája
lehetetlenné teszi számomra papi hivatásom gyakorlását, legalábbis ami
a szentmise bemutatását illeti. A papság azonban mégsem kizárólag a
szentmise bemutatását jelenti. A szentmise, amelynek bemutatása a
papnak egyik legfontosabb teendôje, lényegét tekintve közösségi aktus.
Egy keresztény közösség azonban addig nem ünnepelheti a szentmisét,
amíg nem gyakorolta a felebaráti szeretetet. Én a kereszténységhez
tartozónak vallom magam, mert benne látom a felebaráti szolgálat
legtisztább formáját. Krisztus arra hívott, hogy minden idôben pap
legyek, s arra szólított fel, hogy szünet nélkül embertársaimnak
szenteljem magam. Mint szociológusnak, úgy érzem, az a kötelességem,
hogy a felebaráti szeretetet a mindennapi életben, a tettekben
gyakoroljam. A concienciai társadalom elemzése közben mind világosabbá
vált elôttem a forradalom szükségessége, hogy az éhezôk ételhez
jussanak, mezítelenek felöltözködhessenek, s hogy népünk eddig elmaradt
többsége magasabb életszínvonalra emelkedjék. Meggyôzôdésem, hogy a
forradalmi harc egyben keresztény és papi feladat is. A jelen viszonyok
között egyedül ennek a harcnak a segítségével hozhatjuk létre a
szeretetnek azt a légkörét, melyben az embereknek hazánkban is egymásra
kell találniuk. Amióta papi szolgálatban állok, minden lehetôséget
megragadtam arra, hogy laikusokat, katolikusokat és nem katolikusokat a
forradalmi harcra buzdítsak. Mivel a laikusok kezdeményezése nem
váltott ki a népbôl határozott választ, elhatároztam, hogy közbelépek.
Hiszen az Isten iránti szeretetet az embereknek egymás iránti
szeretetében látom megvalósulni. Mint concienciai polgár ezt a tettemet
keresztény és papi életem legfontosabb részének tekintem. Feladatom
mégis ellentmond az egyház tanainak. Én nem akarok az egyházzal szemben
engedetlen lenni, de saját lelkiismeretem ellen sem akarok árulást
elkövetni.
  Ezért arra kértem a bíborost, mentsen föl papi kötelezettségeim alól,
hogy világi síkon annál jobban szolgálhassam népemet. Feláldozom tehát
papi jogaim egyikét, azt a jogot, amely legközelebb áll a szívemhez: a
szentmise bemutatását. Úgy érzem, kötelességem meghozni ezt az
áldozatot, mert ígéretet tettem, hogy a szeretet parancsát tettekben
fogom végrehajtani. Az emberi elhatározásokban a legfontosabb mértéknek
a felebaráti szeretetnek kell lenni. Kész vagyok mindazokat a
veszélyeket magamra vállalni, amelyek ezzel a döntésemmel
együttjárnak...''

  E levél megjelenése után elszabadult a pokol. Megindult Valencia
ellen a hajsza, amelyet Alejandro Herrera vezetett Fierro és oligarcha
barátainak mosolygó helyeslésével. A sajtókampánynak tartósan
ellenállni még olyan egyéniségnek sem sikerült, mint Cuellar. A
szakszervezeti vezetôk is hamarosan elbizonytalanodtak: Nem
vállalhatnak közösséget olyan emberrel, akit a nyilvánosság elôtt azzal
vádolnak, hogy kommunista, viszonya van a titkárnôjével,
megbízhatatlan, erôszakos, a dolgokat a végtelenségig leegyszerűsíti,
és mindennek a tetejében: Fidel Castro csatlósa és Che Guevarának jó
barátja.
  Francisco Vermeer, Bruce Cornell, Esther Graham és barátaik többször
összejöttek, hogy beszélgessenek Antonio Valenciáról. Tanúi voltak,
mint hagyják el gyávaságból Valenciát a vezetôk, akik a program
kidolgozásában közreműködtek. Láthatták, hogy a nép, amely ezelôtt
ünnepelte, most bénultan nézi, hogyan kergetik mind mélyebb
magánosságba azt a férfit, aki már csak polgári ruhát viselhet. Akár a
gôzhenger, úgy gördült át Antonio Valencián a nyilvános közvélemény. A
szükséges anyagot Antonio Valencia korábbi gazdag barátai és az
oligarchák szolgáltatták. Azokra a katolikusokra, akik továbbra is hűek
maradtak hozzá, valósággal mérget fecskendeztek tollukkal, azt
hangoztatva, hogy kommunista útitársak. A rágalmazások minden nap
közönségesebbé váltak. Herrera ízekre szedte Valencia nyilatkozatát, s
azt boncolgatta olvasói elôtt, miként rántja piszokba egyházát egy pap.
A fennhéjázás olyan formájának nevezte Valencia nyilatkozatát, amely a
concienciai egyház történetében még sohasem fordult elô. Megsemmisítô
cinizmussal ecsetelte, hogy a professzor azonosítja magát a hegyekben
bujkáló banditákkal, és nem szégyell síkraszállni a gonosztevôk
érdekében, akiknek gyilkosságait és kegyetlenségeit még felsorolni is
képtelenség.
  Valencia követôi számára megkezdôdött a katakombaélet, mert ha
valakivel kapcsolatban a legkisebb gyanú fölmerült, hogy az ô pártján
van, az már önmagában vörös posztó volt az oligarcha sajtó szemében. A
hűséggel kitartók ugyanakkor arról igyekeztek meggyôzni Valenciát, hogy
egyelôre elégedjék meg mérsékeltebb programmal, mivel így sem az
oligarchia, sem az egyházi hatóságok nem teszik lehetôvé, hogy nézeteit
igazolhassa. A fegyveres erôk, melyeket szintén az egyre magányosabb
Valencia ellen uszítottak, a bíboros zászlaját lobogtatták. Katonák és
titkosrendôrök dolgoztak Garcia ezredesnek, aki a híreket továbbította
az elnöknek, és sohasem mulasztotta el, hogy Valenciát alaposan
megrágalmazza. A nép már maga sem tudta, mi a valóság és mi a hazugság.
A papok hazudnak? Az elnök hazudik? Vagy a bíboros?
  A sajtó által fölheccelt állami hatóságok keményebben jártak el, ahol
Valencia föllépett. Némelykor órákra ôrizetbe vették, néha
megtiltották, hogy beszéljen. Üldözték azokat, akik szólni mertek
érdekében. De nemcsak a biztonsági rendôrség, hanem a sajtó is
mindenütt a nyomában járt, szüntelenül szórva a mérget. Illúzionizmus,
felsrófolt perszonalizmus, demagógia, képmutatás, hazaárulás,
eretnekség, lelki kiegyensúlyozatlanság, nagyzási hóbort: ez volt a
legenyhébb, amit szemére vetettek.
  A püspöki palota folyosóin suttogni kezdték, hogy Isten megbünteti ôt
hűtlenségéért. S ez úgy terjedt, mintha a szavaknak szárnyai lennének.
A rágalomáradat eljuttatta a hírt az ország legtávolabbi részébe, sôt a
templomokba is. A bosszúálló Istentôl való félelem Concienciában már
beteges rémületté fokozódott, és ha Isten nem cselekszik elég gyorsan,
Garcia ezredes kénytelen lesz neki egy kicsit segíteni.
  Bruce Cornell és Esther már nem találkozott Valenciával. Amióta
Esthert figyelmeztették, Valencia is kerülte. Csak Vermeerhez ment át,
akinek úgy tűnt, a küzdelem, a pénzes sajtó rágalomhadjárata, régi
barátja, Cuellar lapjának hallgatása nemhogy gyengítenék, de mindjobban
megerôsítik azt a meggyôzôdését, hogy egyedül az erôszak gyôzheti le az
oligarchák erôszakrendszerét.
  És egy este Valencia találkozott a gerillák összekötôjével. A
beszélgetésre a kocsijában került sor, miután a városon keresztül-kasul
cikázva sikerült leráznia magáról a biztonsági rendôrség ügynökét.
Bevált trükk volt, amelyet máskor is eredményesen alkalmazott. Az
ismeretlen kioktatta minden apró részletre, amit tudnia kell. Egyik
elôadása után San Antonióban kell megtörténnie a dolognak. Abban a
városban, amely közel fekszik Talmachoz. Ott várnak rá, s egy félreesô
ösvényen a sűrű erdôn keresztül titokban elvezetik Tobar
fôhadiszállására, ahol megteheti, amire az oligarchia kényszerítette:
harcolhat. Fegyvert foghat azok ellen, akik erôszakkal fojtották el
eszméit. Azok ellen, akik a nép kizsákmányolását takargatják a hittel,
s ily módon minden nap újból és újból álszent mosollyal keresztre
feszítik Krisztust. Amit nem sikerült elérnie szavával és tollával,
azért most fegyverrel fog harcolni.
========================================================================
17. A 4558805-ös számú fegyver


  A nap tüzesen sütött a feje fölött. Sugarait úgy szórta az égrôl,
mintha egy haragvó isten szemébôl pattantak volna elô. Perzselô heve
mégis megtört az ôserdô fáinak lombkoronáján, mely szita gyanánt fogta
fel égetô erejét. A korhadó növényzetet már csak arany szônyegként
takarták be a lehulló sugarak.
  Amikor Raoul Castillo gerillacsapata olajzöld egyenruhában,
pisztollyal, saját gyártmányú kézigránáttal és ötven-ötven tölténnyel
fölszerelve áthaladt az ôserdôn, a távolból lövöldözés hallatszott.
  A gerillák kifogástalanul alkalmazták Tobar módszereit. Most
mutatkozott csak meg igazán annak a különleges kiképzésnek jelentôsége,
melyet a központi táborban kaptak emberei.
  Antonio Valencia minden fáradtsága ellenére mosolygott, amint az
elôtte haladó elválaszthatatlan öt ember, Pedro, Emanuel, Carlos,
Armandos és Raoul Castillo beszélgetését hallgatta. Közülük Raoult
becsülte leginkább. Egyikük sem komplikált lélek. Kemények, jól bírják
a fáradságot a sovány koszt ellenére. Mintha nem is perzselne a nap,
nem lennének vérszopó moszkitók és szinte járhatatlan utak.
  Tobar egy napon magához hívatta. Embereinek épp akkor adta ki a
parancsot Don Henricóval kapcsolatban. Utasítása rövid és tömör volt:
  -- Vigyétek magatokkal! Talmacnál engedjétek szabadon, de tartsátok
szemmel, és fogjátok rá a fegyvert, amíg el nem tűnt. -- Aztán
odafordult a földbirtokoshoz:
  -- Maga meg hallgasson. Egyszer s mindenkorra. Mert ha beszél,
aláírta a halálos ítéletét. Megjött a pénz, és mi álljuk a szavunkat.
  Amikor Don Henricót elvezették, Tobar odafordult Valenciához.
  -- Magát beosztom Raoul Castillo csoportjába. Ne felejtse el, hogy
parancsainak feltétlenül engedelmeskednie kell. Mi katonai szervezet
vagyunk. A helyzet elég veszélyes. Talmac környékén és a faluban egész
különítmény állomásozik. Losanót ôrnaggyá léptették elô. S ô most már a
hírnevének is tartozik annyival, hogy magát lelôje, engem pedig foglyul
ejtsen.
  Pedro és Armando másnap eljött Valenciáért, és a sűrű növényzettel
átszôtt rengetegben elvezették arra a helyre, ahol egy huszonöt fôs
gerillacsapattal a fákon kellett éjszakázni. Valencia az elsô hetekben
gyorsan kiismerte a katonák életmódját. Megismerte asszony utáni
vágyukat, hallotta durva beszédüket. Megfigyelhette hihetetlen
ügyességüket, mely inkább hasonlít a jaguáréhoz, mint az emberéhez.
Kezdetben néhány dolog elriasztotta. Kényelmes lakáshoz és tapsoló
közönséghez szokott. Itt viszont mogorván hallgatták szavait. De mivel
sohasem panaszkodott, hanem megpróbált mindenkin segíteni, hamar
elnyerte az emberek bizalmát. Ez persze nem változtatott azon, hogy az
ôserdô idegen maradt számára. Éjszaka gyakran álmodott arról, hogy
egyetemek elôadótermeiben viaskodik, hogy nagyvárosok nyomornegyedeiben
jár. Aztán felébredt és megértette, hogy egyedül a gerillák képesek
megvívni az élet-halál harcot az oligarchák ellen, akik most a
legjobban kiképzett katonákat küldték ellenük.
  Meg-megcsúszott a rothadó avaron, és patakokban folyt róla a
verejték. Tudta, hogy valami olyan kényszerítette ide, ami erôsebb
nála: a lelkiismerete. És a lelkiismerete elôl senki sem menekülhet.
Mindenütt velünk van. Súlyosabb, mint a szívünk, elnyomja álmainkat, és
legyôzi nyugalom utáni vágyakozásunkat.
  Raoul Castillo megfordult, és megálljt parancsolt. Az emberek
leültek, hátukat a fának támasztották, és letörölték arcukról az
izzadságot.
  Raoul Castillo röviden elmagyarázta:
  -- Ide figyeljetek! Közvetlen Cemento mellett kanyarodik el az út a
tanyák felé. Van ott négy kunyhó. A campesinók üresen hagyták, mi meg
elfoglaljuk ôket. Ennyit ma éjjel. Holnap reggel a szokás szerint pont
nyolckor megy arra az egyik ôrjárat. Megvárjuk, amíg elvonul, és aztán
bemegyünk Cementóba ennivalót szerezni. Van valakinek kérdése?
  Senkinek sem volt. Raoul Castillo szava mindenkinek elég. A parancs a
gerilláknál a legfontosabb.
  -- Jó, akkor másfél óra pihenôt tartunk.
  Valencia némi irigységgel nézte az embereket, akik szenvtelenül
végignyújtóztak a földön, és pillanatokon belül elaludtak.
  Raoul Castillo odaült mellé.
  -- Fél?
  Valencia maga elé meredt. Nem válaszolt azonnal. Fél? Nem mondhatná,
sôt! Néhány hete különös dolog történt vele. Éjszaka volt, aludni nem
tudott, csak a tücskök ciripelését és a majmok ordítását figyelte.
Testének minden porcikája sajgott. Az egész nap tartó meneteléstôl
izomláza volt, fejét mégis olyan tisztának érezte, mint még talán soha.
S az ôserdô sötét éjszakájában lepergett elôtte itteni élete. Este
korán fekszik, reggel korán kel. Tudott gerillákról, akiket
agyonlôttek, hallott sikeres portyázásokról, mikor a hadsereg egy-egy
osztagát tôrbecsalták. Be kellett látnia, hogy az olyan ember, mint
Rodriguez Tobar, csak eszméitôl vezérelve cselekedhet. Látta a
primitív, de kitűnôen működô szervezetet. Az elsô hetekben sebesülteket
ápolt, gyakran hajolt haldokló gerilla fölé, meghallgatta gyónását,
megadta a feloldozást, hogy megbékélve haljon meg, és a szeretet
Istenéhez térhessen vissza.
  Soha úgy nem értette meg, mint azon az éjszakán, hogy nem az élet a
legfontosabb a világon. Annál már csak a halál fontosabb. Ha majd kidôl
a sorból, akkor kezd csak igazán élni. És nemcsak a lelke, hanem az
eszméi is. Halála életre kelti az elvetett új gondolatokat, felszítja a
tüzet, hogy egyre jobban lobogjon, és világító lángjai beragyogják
egész Latin-Amerikát.
  Attól az éjszakától egészen megbarátkozott a halál gondolatával --
akárcsak a többi gerilla, aki reggel sohasem tudja, megéri-e az estét.
  -- Nem félek, Raoul. Holtan többet érek, mint élve. Akkor meg minek
féljek?
  Raoul érdeklôdéssel nézte az izmos, napbarnított férfit.
  -- Maga vagy szent, vagy bolond -- mondta elgondolkodva. --
Mindenesetre művésze annak, hogyan lehet imperialista törvények nélkül
Istennel élni.
  -- Maga nem olvas újságot, Raoul -- felelte Antonio ironikus
mosollyal. -- Engem egyik egyházi átok után a másikkal sújtanak.
  Egy darabig mindketten hallgattak.
  -- Mindig itt ólálkodnak a nyomunkban, de soká lesz, amíg elkapnak
bennünket. Mindenütt mi gyôzünk. Tíz hadosztályt is küldhetnek ide, ha
le akarnak verni.
  -- Tíz hadosztályt? Annyi nincs is nekik -- szólt Valencia.
  Igyekeztek kölcsönösen bátorítani egymást. Közben Zambrano Talmacban
felszállt gépei már az ôserdô felett köröztek.
  -- Tulajdonképpen ki lôtte le a helikoptert?
  Castillo arcán széles mosoly jelent meg.
  -- Én -- felelte szinte jókedvűen. -- Amikor a vadászgépek
megérkeztek, már több kilométer messze jártunk. Ez az ôserdô elônye.
  Fölkelt a földrôl.
  -- Tovább kell mennünk, mert még ma este be kell érnünk Cementóba.
  A kis csapat öt perccel késôbb már úton volt egy erdei vadcsapáson
Cemento felé. Ételüket, italukat izzadt hátukon cipelték. Csendesen
meneteltek, minden pillanatban lövésre kész fegyverrel.

  A két ezredest -- Zambranót és Garciát -- szállító helikopter Talmac
fôterén ért földet. A katonák puskával tisztelegtek, és vigyázzban
álltak, amíg a két törzstiszt Losano dzsipjével el nem hajtott a
szálláshelyre, amit szintén állig fölfegyverzett katonák ôriztek. A
megbeszélés abban a szobában zajlott le, ahol Losano töltötte éjszakáit
Mariával. A helyiséget azóta átalakították. A falakon térképek, az
asztalon rádiógramok. Az ajtó elôtt két zöld sisakos ôr állt élesre
töltött géppisztollyal. A szobában hátul, jobbra ülôsarok volt, s
Losano udvariasan hellyel kínálta magasrangú vendégeit.
  Egy katona kávét hozott. Szótlanul ittak. Feszültség és
elégedetlenség légköre uralkodott. Garcia ezredes szemén ugyanaz a
türelmetlenség tükrözôdött, mint az elnök Zambrano ezredeshez intézett
táviratának szaggatott mondataiban.
  Zambrano figyelmesen vizsgálgatta a két mellette ülô embert. Mennyire
hasonlítanak egymásra! -- gondolta magában. Ugyanaz a pillantás, fagyos
tekintet, érzéketlen arc. Ha emberéletrôl van szó, teljesen egyformán
gondolkoznak.
  -- Értesüléseim szerint Antonio Valenciának valahol ezen a vidéken
kellett eltűnnie -- szólt Garcia. -- Embereim San Antonióban látták
utoljára, ott vesztették el szem elôl. San Antonio nincs messze innen.
Kétségtelen, hogy régi barátjához, Rodriguez Tobarhoz csatlakozott.
Tudna további felvilágosítást adni errôl, ôrnagy?
  Ettôl a kérdéstôl félt Losano. Ôrjáratait már hetekkel elôbb
megerôsítette. Emberek tömegét hallgatta ki, nem éppen a
legkíméletesebb módon. Mindenkit Talmacba hurcoltatott, akirôl csak a
legkisebb gyanú fölmerült, hogy kapcsolatban áll a gerillákkal
Személyesen foglalkozott mindegyikükkel. Sokan nem élték ezt túl, s a
rádiógramokban mindig az állt, hogy szökés közben lôtték ôket agyon.
  Losano mégsem jutott elôbbre egy lépéssel sem. Maradt a föltevés,
hogy Valencia valahol a környéken tartózkodik. Ezt egy campesino
szűkszavú jelentése erôsítette meg, mely szerint ô fölismerni vélte
Antonio Valenciát a faluban élelmiszert zsákmányoló gerillák között. Ez
a campesino mindenesetre olyasvalakit látott, aki nagyon hasonlított
Valencia újságokból ismert képéhez.
  Nagyon sovány eredmény, mégis némi bizonyíték.
  -- Az ön elômenetele attól függ, kézre keríti-e Valenciát vagy sem --
szólt röviden Garcia. Zambrano ezredes megpróbált közvetíteni közöttük.
Közben arra gondolt, hogy John Well neve egyetlen egyszer sem fordult
elô az újságokban, amióta lelôtték helikopterét.
  -- Nem olyan egyszerű az, ahogy ön gondolja -- mondta kissé nyersen -
-, bár van némi kilátás a sikerre. Közvetlenül a sötétség beállta után
kisebb gerilla egységek szállják meg a falvak és tanyák körüli
erdôséget. Az a feladatuk, hogy két napig teljesen láthatatlanok
maradjanak, csak a falut tartsák szemmel. Listát készítettünk azokról a
helységekrôl, ahol a gerillák az utóbbi két esztendôben a leggyakrabban
megfordultak, hogy élelmiszerkészletüket kiegészítsék. Ezeknek a
tanyáknak a lakói hallgatnak, mint a sír, ha azt kérdezzük, mit
csináltak a gerillák. De azt bevallják, hogy ott jártak. Néha
gyerekeket is kivallattunk, akik kevésbé óvatosak, mint a felnôttek.
Számításaink szerint tizenöt olyan tanya van, ahol a gerillák havonként
egyszer vagy kétszer megjelennek. Jelzôhálózatuk igen jól működik,
ezért mi mindig késve érkezünk. Az elmúlt két év folyamán hetven
esetben került sor összetűzésre gerillák és a hadsereg egységei közt.
Elesett többszáz gerilla és csak néhány tucat katona, eltekintve attól
az egyetlen esettôl, amikor egy nagyobb taktikai fölvonulásunkat
csalták tôrbe. A most készülô új akciótól, amelynek a ,,Sereno''
fedônevet adtuk, s melyet a legnagyobb titokban készítettem elô,
várhatunk eredményt. Föltéve, hogy a mi embereink is képesek lesznek
arra, hogy szinte teljesen láthatatlanokká váljanak. A tervet még John
Well dolgozta ki, röviddel azelôtt, hogy elesett.
  -- És kik vezetik a vállalkozást? -- kérdezte Garcia.
  -- A legjobb gerillaszakértôk. Amióta több katonát kaptunk az
elnöktôl, ôk is rendelkezésünkre állnak.
  -- És vár valamit ettôl az akciótól, ezredes?
  Zambrano vállat vont.
  -- Néhány nap múlva meglátjuk, Garcia ezredes.
  Emez csak bólintott, s arra az ingerült beszélgetésre gondolt, melyet
az elnök folytatott vele a minap. Nemcsak Losano ôrnagy és Zambrano
ezredes karrierje függ egy hajszálon, hanem az övé is, de talán a
hadügyminiszteré is.
  -- Lôjetek minden gerillára! Lôjetek, ne kíméljétek ôket! -- mondta,
miközben fülébe csengett az elnök metszô hangja. -- Az eleven gerilla,
még ha fogoly is, csak terhünkre van. Egy Antonio Valencia elleni per
pedig világszenzációt keltene. Csak a halálhírét akarom közölni az
olyanokkal, mint ez a Bruce Cornell. Érje be ennyivel. Érti, mit akarok
mondani, ezredes? Különben én is elkísérem a Losano ôrnagy vezetésével
induló különítményt.
  Zambrano bólintott. A biztonsági rendôrség fônöke nem mondhatott neki
semmi újat. Losano elégedetten bólintott. Ez az a beszéd, amit hallani
akart.

  A Raoul irányítása alatt álló gerillaegység késô este ért a Cemento
közelében fekvô kunyhókhoz. A négy kalyiba már régóta üresen állt az
erdô szélén, nem messze egy útkanyarulattól. Éppen ezért a katonai
járôrök sohasem álltak meg, hogy átkutassák ôket. Antonio Valencia
halálosan fáradtnak érezte magát. A 4558805-ös számú fegyver
ólomsúlyként húzta karját, és a vállán átvetett töltényöv mintha
lélegzetét is beléfojtotta volna. Belefeledkezve rágott egy
kukoricacsövet, és elnézte megbarnult kezeit. Lába égett a durva
bakancsban, és vágyakozva gondolt cielói lakásának fürdôszobájára.
Vajon megkapta-e levelét édesanyja az Egyesült Államokban? Egy
pillanatra úgy érezte, mintha itt állna mellette, és hallaná a hangját.
Kínozta a gondolat, mit érezhet anyja, amikor a sajtóból értesül a vele
kapcsolatos dolgokról. Tudta, hogy sokat fog még szenvedni miatta.
Lehúzta cipôjét, megtapogatta körszakállát, és nekitámaszkodott a
kunyhó falának. Fegyverét, töltényövét maga mellé fektette. Ahogy itt
ült, és a többieket nézte, elôször látta igazán tisztán helyzetét.
Élete ezentúl a talmaci ôserdôk üldözött vadjainak élete lesz.
Valahányszor lehunyta szemét, elôtte volt híveinek tábora, amikor
meghirdette programját a cielói nemzeti egyetemen, és visszaemlékezett
arra, amit abban az órában gondolt: a gyôzelem pillanata gyakran
egybeesik a nagy vereség kezdetével.
  Raoul Castillo odaült mellé.
  -- Holnap hétkor visszamegyünk az erdôbe. Az ôrjárat minden reggel
fél nyolckor jön erre. Ezek Cielóból érkezett újoncok, még nem olyan
tapasztaltak, mint Losano régi emberei. Mi huszonöten vagyunk, ôk
húszan lesznek. Magának nem kell ma ôrségre mennie, nyugodtan lefekhet.
  Ránézett a pap fegyverére.
  -- Hozzászokott már?
  Valencia bólintott.
  -- Egyszer majd lôni is kell vele. Embert ölni. Ez nem zavarja?
  Kíváncsian fürkészte Valenciát, mintha az elrettenést keresné az
arcán.
  De hiába kereste.
  -- Ha valaki forradalmat hirdet, nem vonhatja ki magát belôle --
szólt Valencia kissé ingerülten. -- Végül is nem teszek mást, mint
elveimet ültetem át a gyakorlatba, és remélem, Isten meg fog bocsátani
érte.
  -- Istent már megölték a földbirtokosok -- vágta rá Raoul Castillo. -
- Isten halott. Különben nem hagyná büntetlenül ezt a sok szörnyűséget.
  -- Talán éppen a forradalom a büntetés. -- Valencia hangja csendes
volt, alig hallható. Aztán Armando, Carlos, Emanuel és Pedro arcába
nézett, de azokról alig tudott valami érzést leolvasni.
  Tarkóján a kalyiba kemény fala, és miközben az emberek vonásait
figyeli, lelki szemei elôtt feltűnik a többi arc. Vermeeré komoly és
sápadt. Mindig csodálta ôt. Neki többet elmondott magáról, mint bárki
másnak. Maga elôtt látta Cornellt, aki mindig úgy nézett rá, mintha el
akarna búcsúzni tôle. Megjelent monsignor Zasi, ingadozva a két világ
között. A bíboros fehéren, ráncosan, mint a pergament. Felbukkant
Esther arca, aki mind szebbé és jelentôsebbé vált számára, ahogy múltak
a hetek, hónapok. Feltűnt édesanyja, aki után szüntelenül vágyódott.
Majd Arthuro Cuellar, akinek a tekintete utolsó találkozásukon éppoly
elutasító volt, mint Garcia ezredesé. Úgy tűnt, ennek az utolsó
beszélgetésnek minden mondata végleg bevésôdött emlékezetébe:
  -- Nézd, Antonio, nem tudok mást csinálni. Te tönkre akarod tenni ezt
az országot. A kommunisták kezére akarod játszani. Én ettôl félek.
Benned még bízom, de a barátaidban már nem. Megmondjam, mi lesz ha
gyôzöl? Te most Garcia ezredes biztonsági rendôrségét gyűlölöd. Én
ugyanazt a rendôrséget gyűlölöm majd, és egy olyan embert, akit még nem
is ismerek. A bíborost, aki eltiltott papi hivatásod gyakorlásától,
valamilyen idióta követi majd, aki csak a kormány jelszavait fogja
szajkózni. Ti is éppen úgy megölitek az embereket eszméitek érdekében.
Gyilkolni fogtok kímélet nélkül, mert abból indultok ki, hogy igazatok
van, és ezért jogos az öldöklés. Most, hogy gondolataid egyre kevesebb
korlátot tűrnek meg, és teljesen elvesztik tudományos jellegüket, nem
állhatok többé melletted.
  -- Nem szabad magát fölösleges kérdésekkel kínoznia -- mondta
csendesen Raoul. -- Némely kérdésre sohasem találunk választ.
  Valencia kissé elôrecsúszott, végignyújtózott a földön, és
hátizsákját a feje alá tette.
  A sötétség komor fátyolként borult fölé, s a képek lassan elmosódtak.

  Álmából Raoul Castillo tompa hangjára riadt.
  -- Néhány perc múlva indulunk, Valencia. Készüljön, rapido!
  Kóválygó fejjel nézte a reggeli ködöt, fegyvere után nyúlt, és
megvizsgálta, töltve van-e. Aztán lassan fölemelkedett, s újra érezte
izmai ernyedtségét. Szorosra csatolta a töltényövet, felhúzta cipôjét,
hátára vette a batyuját, és kilépett a szabadba.
  Az egész szakasz készen állt, minden fegyver élesre töltve. Aztán
egymás után beljebb húzódtak az erdôbe a kunyhók mögé.
  Raoul Castillo az órájára pillantott.
  -- Pont huszonöt percünk van még. Enni majd Cementóban fogunk, ha az
ôrjárat elvonult. Cementót nem ellenôrzik, csak alkalomadtán. Az ôrség
átmegy a szomszéd faluba, és ebéd elôtt nem tér vissza.
  Több, mint fél óráig vártak hiába. Raoul Castillo egyre nyugtalanabb
lett. Megváltoztatták volna az ôrjárat idejét? De akkor az eddigi
értesülések körül valami nincs rendben.
  -- Mit gondol, mi lehet?
  A vidék csendes volt. Olykor egy-egy campesino nyargalt el elôttük. A
meleg ruanában is dideregtek a friss reggelen.
  Aztán meghallották a katonákat. Két sorban közeledtek, egymás mögött
több méter távolságot tartva. Fegyvereiket az erdôre irányították. Nem
beszéltek. Arcuk a zöld sisak alatt elárulta izgatottságukat. Nem
tudhatták, hogy a gerillák fegyverei rájuk irányulnak. Valenciának
mégis az volt az érzése, hogy meggyorsították lépteiket, amikor
áthaladtak a tűzvonalon. Fiatalok voltak, napbarnított, edzett, jól
kiképzett katonák, de belül tele irtózatos félelemmel.
  Raoul megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az ôrjárat eltűnt az
útkanyarulatban.
  -- Még várunk egy negyedórát, aztán bemegyünk Cementóba. Az
élelmiszer pillanatnyilag fontosabb, mint a fegyverek.
  A táj életre kelt. A nap már vérvörösen izzott a hegyek fölött,
felszálltak a madarak, és úgy tűnt, a fák lombjai integetnek feléjük.
  -- Indulunk! Raoul Castillo hangja tisztán csendült, amikor kiadta a
parancsot.
  Egymás mögött haladtak az erdô szélén, minden pillanatban készen
arra, hogy eltűnhessenek a sűrűben. Egy óra múlva feltűntek Cemento
házai. Nyugalom volt körülöttük, mint mindig. Raoul valamivel a falu
elôtt megálljt parancsolt, és odafordult Valenciához.
  -- Legyen óvatos! Nincs még tapasztalata. Maradjon mögöttem! Ne
tévesszen szem elôl egy pillanatra se! Bármelyik percben kelepcébe
kerülhetünk.
  A falunak csak egy utcája volt, egyetlen üzlete az
élelmiszerkereskedés. A gerillák az udvaron gyülekeztek, és várták,
hogy a boltos kinyisson. De Raoul Castillo hiába kopogott.
  Hátrafordult, és abban a pillanatban eldördültek az elsô lövések. A
gerillák a földre vágódtak és visszalôttek. De ez már mit sem használt.
Ez volt a legegyszerűbb csapda, amit a gerilláknak valaha állítottak.
Az egész udvart katonák fogták körül, s az épületbôl fölcsendült Garcia
ezredes hangja:
  -- Adjátok meg magatokat! Dobjátok el a fegyvert!
  Raoul Valenciára nézett.
  -- Lôjön! -- mondta halkan. -- És próbáljon menekülni! Lôjön mindig
maga elé, és jól célozzon, hogy találjon is!
  Sortűz dördült mindkét oldalon. Valencia csípôbôl tüzelve próbált az
erdô felé menekülni. Eltalált egy embert, látta, amint hörögve hanyatt
vágódik. Hallotta, amint egy golyó mellette csapódott a földbe, de
lihegve továbbszaladt, és szünet nélkül tüzelt.
  Hirtelen úgy érezte, kicsúszik lába alól a talaj, mintha földrengés
dobná magasra, és lassan zuhanni kezd lefelé. Egy erôteljes barna kéz
megpróbálta visszarántani.
  -- Raoul... -- De nem mondhatta tovább, mert mielôtt talpra állt
volna, Castillo rázuhant. Éles fájdalom nyilallik a karjába, aztán a
lábába is. Amikor felpillant, ott áll elôtte Losano ôrnagy, aki újra
tölt, és fegyverét egy hóhér hideg biztonságával ôrá irányítja.
Castillo teste lecsúszott róla, most mellette fekszik, jobb keze elôre
tapogat, mintha kapaszkodót keresne, és végül megfogódzik az ô bal
csuklójában.
  Valencia megpróbált fölegyenesedni, de a fegyver újra tüzet szórt
feléje, és a fájdalom szétterjedt egész testében. Szájából kibuggyant a
vér, és végigfolyt Castillo jobb kezén. Losano gyôzedelmes arca
beleveszett egy körben forgó világba, mely mind gyorsabban pörög a
tengelye körül.
  Aztán megszűntek a lövések. Olyan csend lett, hogy hallotta saját
hörgését. S ekkor örök álom békéje szállt a szemére. Végtelenül jól
érezte magát abban a megbékélt világban, ahol már mind boldogok.
  -- Na, egy szemetet megint eltakarítottunk az útból -- mondta Losano
ôrnagy csaknem vidáman.
========================================================================
Camilo Torres élete


1929.  február 3-án született tekintélyes kolumbiai orvoscsaládban.
       Még kisgyermek, amikor Németországba viszik. Késôbb a bogotai
       német kollégiumban tanul. Jellemzô rá, hogy mozira kapott
       zsebpénzét is szétosztja a szegénynegyed gyerekei között.
       Érettségi után egy szemesztert hallgat a jogi karon. Ebben az
       idôben eljegyezte családjuk egy orvos barátjának lányát.
       Bevonul a domonkosokhoz lelkigyakorlatra. A lelkigyakorlat
       végén elhatározza, hogy papi pályára lép, bár szülei ezt
       kezdetben ellenezték.
1954.  Hat esztendô filozófiai és teológiai stúdiumok után pappá
       szentelik. Luque bogotai bíboros a löweni katolikus egyetemre
       küldi szociológiai tanulmányok folytatására. Itt érlelôdnek meg
       benne azok az indíttatások, melyek késôbbi tevékenységét
       meghatározzák.
1959.  Visszatér Bogotába. Ifjúsági lelkipásztor lesz a nemzeti
       egyetemen. Részt vesz az egyetem szociológiai fakultásának
       megszervezésében, ô is tanszéket kap. Azzal, hogy egy
       alkalommal védelmébe vette a sztrájkoló hallgatókat,
       konfliktusba került Concha bíborossal, aki ezután
       felszólította, hogy az egyetemen viselt minden tisztségérôl
       mondjon le. Torres engedelmeskedik, de a társadalom
       átalakításáért folytatott küzdelmét tovább folytatja.
1965.  március 17-én meghirdeti programjának irányelveit. Megalapítja
       az ,,Egységfront''-ot (,,Frente Unido''). A bíboros megtiltja,
       hogy szentbeszédet tartson. Június 26-án visszahelyezik laikus
       státusba, majd október 18-án csatlakozik a gerillákhoz.
1966.  Hivatalos jelentések szerint február 15-én egy a
       kormánycsapatokkal vívott ütközetben életét vesztette.
       Halálának körülményeirôl több változat kering. Biztos
       értesülést csak az állami levéltárak megnyitása tenne lehetôvé.
========================================================================
Jegyzetek


1  Babits Mihály fordítása
2  A sátán szavai Krisztus megkísértésekor (Lk 4,1-13)
3  Több hasonló tartalmú mondattal együtt ez is kimaradt
   az 1969-es keletnémet kiadásból. (A ford.)
4  Szép ország.
5  Az emberek így mondják.