Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mai írók és gondolkodók/7 Teilhard önmagáról Szerkesztette és a bevezetôt írta: Szabó Ferenc SJ Az életrajzot összeállította: Votisky Éva A szemelvényeket fordította: Rezek Román O.S.B. Lektorálta: Gyorgyovich Miklós Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô Votisky Éva: Teilhard de Chardin élete Szövegválogatás I. Teilhard és Róma (dokumentumok) 1. Pierre Leroy SJ tanúságtétele: Teilhard, ,,az engedelmesség fia'' 2. François Russo SJ: Róma és Teilhard II. Mise a világ felett III. Az isteni miliô Szabó Ferenc bevezetô jegyzete Részletek Az isteni miliôbôl IV. Az anyag szíve. Bevezetés 1. rész: A kozmikus vagy a kibontakozó bevezetô megjegyzés. A teljesség érzéke 2. rész: Az emberi vagy az összpontosuló 3. A Krisztusi vagy a központi bevezetô megjegyzés. A reflexió vagy az Ómega-pont revelációja Záradék: A Nôi vagy az Egyesítô Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1999-ban jelent meg az Agapé kiadó gondozásában, az ISBN 963 458 175 7 azonosítóval. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé és az Agapé Kiadóé. A könyv apróbetűs részeit a program bekeretezve hozza. ======================================================================== Bevezetô Sorozatunk eredeti elgondolása szerint ez a kis könyv Pierre Teilhard de Chardin (1881--1955) jezsuita tudós és gondolkodó vallomásszerű írásaiból nyújt válogatást: azt szeretné illusztrálni nagy vonásokban, hogy miként bontakozott ki a közel fél századdal ezelôtt elhunyt világhírű szerzô eszmevilága, amelynek idôszerűsége tagadhatatlan. Rendtársa és barátja, egyik legjobb ismerôje, a nagyhírű teológus, Henri de Lubac írta életművérôl és idôszerűségérôl ezeket az értô, de ugyanakkor bizonyos kritikával is élô sorokat: ,,... Teilhard de Chardin atyának egész élete során olyan lelki magatartást kellett kifejeznie, amely példátlanul áll az ôt megelôzô századokban: neki elsônek kellett -- anélkül, hogy feláldozta volna az örök keresztény eszményt -- integrálnia a fejlôdô világgal, illetve az ô szavával: a kozmogenezissel szemben érzett új emberi felelôsséget. Ha ezt sikerült is megtennie önmaga számára, talán szép ôszintesége és az emberbe vetett bizalma miatt nem mindig mérte fel azokat a veszélyeket, amelyek fenyegették: hogy félreérthetik üzenetét azok, akik nem rendelkeznek -- hozzá hasonlóan -- a két világ tapasztalatával, amely nála szorosan összefonódott. Innen van az, hogy -- mivel biztos volt keresztény hűségében és másokat önmagából kiindulva ítélt meg -- nem vette észre, hogy esetleg a nem hívôk nem mindig úgy fogják fel a Föld haladását, mint ô, -- sôt mi több: úgy látszik, hogy Teilhard néha azt hiszi: elég ha a világot komolyan építjük, ez már lehetôvé teszi, hogy kellô pillanatban felismerjük és elfogadjuk a Kereszt követelményeit is... Ám az ilyen kockázatok és félreértések lehetôségei egyáltalán nem homályosítják el művének pozitívumait... ... Teilhard pontosan abban az órában jött, amikor az emberiség tudatára ébred annak, hogy sorsa közös és csak két formában gondolható el: vagy eviláginak, vagy transzcendensnek. Kiállt az útkeresztezôdésre és megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat. A katolikus egyház -- természetesen számot vetve az emberi természet elkerülhetetlen tökéletlenségeivel -- örömmel ismerheti el, hogy Teilhard de Chardin személyében olyan gyermeket adott korunknak, akire éppen szüksége volt: Jézus Krisztus igazi tanúját.'' (H. de Lubac: La pensée religieuse du Pre Teilhard de Chardin, 1962, 293--295.) H. de Lubac idézett monográfiáját a II. vatikáni zsinat kezdetekor tette közzé, amikor élesen ütközött a hagyományos és az új teológia, és Teilhard is a viták kereszttűzébe került. Egyesek már évtizedek óta lelkesedtek eszméiért (fôleg a modernség felé nyitott értelmiségiek), mások inkább az írásaiban fellelhetô negatívumokra, a félreérthetô vagy a túlzó kitételekre figyeltek, és egyoldalúan eltorzították eszméit. Közben a zsinaton megtörtént a haladó teológusok áttörése: VI. Pál meghívta szakértônek a korábban félreállított olyan teológusokat is, mint H. de Lubac és Y. Congar (akik késôbb bíborosok lettek). Amikor az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó dokumentumot (Gaudium et spes) vitatták (ennek kidolgozásában részt vett Karol Wojtyla érsek is), többször szóba került Teilhard neve és elgondolása az emberi erôfeszítés megszentelésérôl. Ma már világos, hogy egyes haladó teológusok révén Teilhard eszméit integrálták az említett dokumentumba, tehát a katolicizmus közös kincsévé váltak. Talán azért sem tűnnek ma már annyira eredetieknek bizonyos meglátásai. Teilhard de Chardin, miként még korábban Prohászka Ottokár, jóval a zsinat elôtt felismerte és a hit vidám merészségével hirdette, hogy a keresztényeknek nem kell félniük a tudományos haladástól, hogy szembe kell néznünk az ateizmusba hajló szekularizmus kihívásaival. II. János Pál ma is szüntelenül hangoztatja (legutóbb Fides et ratio kezdetű körlevelében): meg kell találnunk a hit és az ész, a teológia és a tudomány/filozófia harmóniáját; elengedhetetlen a kereszténység és a modern kultúra párbeszéde, -- természetesen megôrizve az egyes diszciplínák önállóságát és sajátos módszerét. Teilhard-nak sikerült saját életében megvalósítania ezt az összhangot; ezért példakép lehet ma is mindazok számára, akik a hit inkulturációját keresik. Teilhard szaktudományos munkásságából kiindulva olyan átfogó víziót dolgozott ki, amely megvilágítja az emberi erôfeszítés értelmét: a világfolyamat genezis, lényegében a tudat növekedése (párhuzamosan az anyag bonyolódásával), mígnem megjelenik az öntudatos szellem, az ember; ezután a fejlôdés autó-evolúció lesz, vagyis a szellem szféráját most ár az öntudatos és szabad ember irányítja. A felfelé ívelô fejlôdés sikerét csakis egy már létezô, transzcendens Ómega-pont (igazában a feltámadt és egyetemessé vált Krisztus) ,,amorizáló'', szeretettel ható, egységesítô energiája biztosítja. Nélküle, a Feléje való kitárulás nélkül nem valósíthatja meg rendeltetését az emberiség. Teilhard már a két háború között felhívta a figyelmet arra, hogy valami ,,nincs rendjén'' az ember és az Isten között. A növekvô ateizmus és egyre elôretörô elkereszténytelenedés okait kutatva, az általánosított evolucionizmusból kiindulva olyan dinamikus keresztény világnézetet vázolt fel, amely teljes humanizmusával és krisztocentrikus beállítottságával új látásra nevelheti a keresztényeket. 1936 októberében Pekingben a világ megtérésérôl elmélkedik. (Tulajdonképpen egy olyan ,,jelentés''-rôl van szó, amelyet a kínai apostoli delegáció egyik tagjának kérésére Teilhard Rómának szánt. Eredeti címe ez volt: ,,A l'usage d'un Prince de l'Eglise''. Vö. Teilhard de Chardin, Oeuvres 9: Science et Christ, 155skk). Miután sorra vette a modern hitetlenség okait és rámutatott a helytelen keresztény magatartásra, hármas feladatot jelölt meg a teljes vízió kidolgozásához: a) Ki kell fejteni (a ,,Philosophia perennis'' vonalában maradva) az evolúció helyes fizikáját és metafizikáját. A helyesen értelmezett fejlôdéselmélet nem vezet a materializmushoz. Ellenkezôleg: új spiritualizmus forrása lehet, ha megmutatjuk, hogy a szellem felé összpontosuló fejlôdésnek a mozgatója csak egy személyes Központ lehet. b) A dogmatika feladata az lenne, hogy olyan krisztológiát dolgozzon ki, amely figyelembe veszi a modern természettudományokat és megmutatja Krisztus szerepét az anyagi világ megszentelésében és átalakításában, kibontva Szent Pál és az egyházatyák tanítását Krisztus és a teremtés viszonyával kapcsolatban. c) A misztika (lelki élet teológiája) és a morális pedig, az elôbbiekre támaszkodva, kidolgozná az emberi erôfeszítés evangéliumi teológiáját. Meg kell mutatni, hogy az emberi tevékenységnek isteni értéke van: együttműködés a Teremtôvel és a világot megszentelô Krisztussal. De Teilhard nemcsak a feladatot jelölte ki: ô maga igen sokat tett, hogy erre a teljes látásra elsegítse kortársait. Műve éppen az említett három területen mutat fel sok új meglátást; idôszerűségét általánosított evolucionizmusa, krisztocentrikus teológiája és teljes humanizmusra törekvô misztikája ismeretében értjük meg. * * * Teilhard de Chardin életművét már megismerhette a magyar közönség fôleg két vaskos kötetbôl: Golen Károly P. Rezek Román fordításaiból állította össze a Szent István Társulatnál 1980-ban megjelent Út az Ómega felé című antológiáját (686 oldal); én magam Golen Károllyal együtt szerkesztettem és Rómában kiadtam 1984-ben a Vallomások Teilhard- ról c. 377 oldalas gyűjtôkötetet, szakemberek tanulmányait Teilhard- ról. Ezenkívül P. Rezek Brazíliából hazaküldött fordításai és kommentárjai, valamint e sorok írójának 1965 óta megjelent tanulmányai segítettek Teilhard megismertetésében. A mostani válogatást inkább a felnövekvô új nemzedéknek szánjuk. Az itt közölt Teilhard-i szövegek jobb megértése végett most még összefoglalom az 1924-es Világmindenségem alapján Teilhard lelki üzenetét. (Megjelent a Tudomány és Krisztus című kötetben, Săo Paulo, 1972, 59--117: Rezek R. fordítása.) A bevezetô jól jelzi nemcsak azt, milyen ,,műfajú'' az esszé, hanem kezünkbe adja Teilhard egész ,,missziójának'' kulcsát. ,,Mivel engem a sors a Világnak olyan kiváltságos útkeresztezôdésére állított, ahol papi és tudományos kutatói minôségben rendkívül kitágítóan és változatos fokon éreztem magamon átáramlani az emberi és az isteni erôk kettôs folyamatát; mert ilyen szerencsés helyzetben, két világ határán, rendkívüli barátokra találtam, akik megnyitották szellememet, és hosszú alkalom is adódott, hogy világképem megérjen és megszilárduljon: ezért azt gondolom, hogy hűtlenséget követnék el az Élettel szemben és azok iránt is, akik rászorulnak segítségemre (mint ahogy nekem is szükségem volt mások segítségére), ha nem kísérelném meg közölni velük annak a nagyszerű világképnek vonalait, amely huszonötéves eszmélôdés és sok- sokfajta tapasztalat során tárult elém''. Teilhard víziójának filozófiai alapja a ,,teremtô egyesülésrôl'' szóló elgondolása. A ,,Világmindenségem'' I. része azokat az alapelveket foglalja össze, amelyekre erkölcsi és vallási (krisztológiai) gondolatvilága épül. Ezek az elvek: a tudat elsôsége, hit az életben, hit az abszolútban, az egész elsôsége. Jegyezzük meg, hogy ezek az elvek (ha úgy tetszik ,,posztulátumok'') irányítják fôműve, Az emberi jelenség fenomenológiáját, illetve ,,hiperfizikáját'' is, tehát a világ és az ember genezisének szemléletét. Erre az alapra épül tehát vallásos eszmevilága, amelynek lényegét az ,,egyetemes Krisztus'' eszméje sűríti össze. Errôl szól a II. rész, amely minket most közelebbrôl érdekel. ,,Ebben a fejezetben arra szeretnénk rámutatni, hogy a kereszténység annyira megkapja teljes értékét a teremtô Egyesülés eszméinek keretében, hogy a teremtô Egyesülés elméletét már nem olyan filozófiának kell tekintenünk, amelyet megerôsítenek és felváltanak a keresztény szempontok, hanem inkább azt érdemli meg, hogy a Megtestesülés hitének filozófiai kiterjesztéseként tekintsük''. Akik Teilhard sajátos módszerét tanulmányozták, rámutattak arra, hogy milyen fontos nála a ,,koherencia'': a minket körülvevô (fejlôdô) világ mai értelmezése és a kereszténység közötti harmonikus összefüggés. E koherencia, a világ tárgyilagos és teljes elemzése és az újraértelmezett kereszténység konvergenciája, illetve harmóniája szüli a ,,látást''. Helyesen jegyzi meg N. M. Wildiers a Tudomány és Krisztus elôszavában: ,,Az a harmónia, amely a kereszténység alapvetô struktúrája és az összpontosuló fejlôdés követelményei között megvan, Teilhard-nál olyan jelentôs, hogy hite egyik ésszerű igazolási alapja (pl. az 1934-es, Hogyan hiszek című írásában). Egyébként is az összhang az igazság jellemvonása''. Teilhard az egyetemes világfejlôdést a szellem növekedésének tekinti: montée de conscience, Az emberi jelenség egyik alcíme szerint. E művében írja majd: ,,A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlôdésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethetô a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az elôrehaladását. Az Ember felfedezi -- Julian Huxley erôs kifejezése szerint: -- hogy ô maga nem más, mint az öntudatra ébredt Evolúció. Az a véleményem, hogy a modern szellemek (éppen azért, mert modernek és amennyiben modernek) nem találnak mindaddig megnyugvásra, amíg nem helyezkednek erre a nézôpontra. Mert a csúcsponton és kizárólag csak ezen a csúcsponton vár rájuk a megnyugvás és a megvilágosodás.'' A világfejlôdés, a teremtô egyesülés végpontja az ,,Ómega''. Mondanivalója lényegét ô maga így foglalja össze: a) A kinyilatkoztatott Krisztus nem más, mint az Ómega. b) Krisztus Ómegaként mutatkozik minden dologban, megtapinthatónak és kikerülhetetlennek. c) Mivel Krisztus Ómega lett, ezért Megtestesülésének küzdelmes munkája révén Reá hárul az a feladat, hogy meghódítsa és lélekkel járja át a Világegyetemet. A következôkben ezeket a tételeket fejti ki, fôleg Szent Pál kozmikus krisztológiájára hivatkozva. (Gyakran idézett helyek: Kol 1,15--20; 2,10; 3,11; Ef 1,10; 4,9; Fil 3,21; 1Kor 15,28). Ezenkívül utal Szent János prológusára. Nincs itt szó önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép erôltetett összeegyeztetésérôl. Természetesen az evolúció a modern kor felfedezése. De ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtô aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtô Aktustól. Erre annakidején P. Sertillanges domonkos nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjérôl írt könyvében, amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt. Nos, ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogy Kol 1 Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlôdô világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében -- az Egyházban és annak kiszélesedésében -- növekszik a Plérómáig, a végsô beteljesedéséig. Ilyen értelemben beszélhetünk ,,krisztogenezisrôl'' amely -- Teilhard szerint -- az antropogenezis folytatása más szinten, természetfeletti síkon. Mivel pedig az Eucharisztia a Megtestesült Ige jelenléte közöttünk, a meghalt és feltámadt Krisztus misztériumának megjelenítése, és mivel fôleg általa ,,épül ki'' Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülôdését, illetve elôkészítését a konszekrációra. Az Eucharisztia ,,kiszélesítésérôl'' ezeket írja Teilhard: ,,Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsôsorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ô saját termetének beteljesítéséig folytatja. Öröktôl fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelrôl vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse elôbbre jutni.'' Teilhard ,,pánkrisztusi'' tanában nem kell burkolt panteizmust keresnünk. Ô maga vigyázott arra, nehogy ilyesmit véljenek felfedezni nála. ,,Egyetemes Krisztusa'' nem valami ,,genózis'' szülötte, hanem a Názáretben született, kereszten meghalt, majd feltámadt történeti Krisztus folytatása, ,,kiterjesztése'' ahogy ô mondja. Tehát arról van szó, hogy Teilhard teljes következetességgel -- a hit merész szárnyalásával -- kitágítja látókörünket: megmutatja annak a Pantokrátornak kozmikus és felmérhetetlen hatásait, akiért minden lett, akiben minden fennáll, és aki majd visszaviszi a mindenséget az Atyához, hogy Isten legyen minden minden(ek)ben. Azoknak, akik azt gondolnák, hogy a történeti Jézus alakját elhomályosítja vagy profanizálja, Teilhard ezeket a megrendítôen szép sorokat írja, mély, ôszinte Jézus-áhítatáról tanúskodva: ,,Krisztus elôször is saját magában tapasztalta meg az egyéni emberi szívet, azt, amely kínjainknak és boldogságunknak forrása. De Benne nemcsak a tökéletes, az ideális ember, hanem a totális ember: az, aki saját tudata mélyén minden ember tudatát egyesítette. Ezért az egyetemest kellett megtapasztalnia. Próbáljuk csak egyetlen óceánba gyűjteni mindazt a rengeteg szenvedést, reményt, félelmet, küszködést, boldogságot, aminek minden egyes ember csak egy kis cseppje. Ebbe a határtalan tengerbe merült Krisztus, és minden pórusán át az egészet szívta magába. Hatalmas Szívébe ezt a háborgó tengert hagyta özönleni, s aztán saját életének ritmusához mérten fogta igába szilaj habjait és árjait. -- Íme ez a jóságos és imádkozó Krisztus szeretettôl izzó életének értelme. Ez az Ô agóniájának megfejthetetlen titka. S ez kereszthalálának mindent fölülmúló érdeme is''. Milyen erkölcsi és spirituális irányelvek következnek az Egyetemes Krisztus látomásából? Teilhard ezeket foglalja össze a ,,Világmindenségem'' III. részében. ,,Annak a kereszténynek szemében, aki arra szenteli magát, hogy a világot Krisztusban egyesítse, az erkölcsi és misztikus bensô élet munkája teljes egészében visszavezethetô két lényeges, egymást kiegészítô mozzanatra: meghódítani a Világot, és a Világ fölé emelkedni. Ez a kettôs mozgás természetszerűen születik egymásból, s ugyanannak a törekvésnek két, egymásba fonódó formáját jelenti. Ez az egyetlen szándék pedig: Istenhez kapcsolódni a Világon át''. Ezután kifejti a kibontakozás és a kisebbedés két egymásba fonódó mozzanatát, Az isteni miliô két elsô részét. Egy bizonyos morális felfogással szemben, amely fôleg a szándékot hangsúlyozta, Teilhard kiemelte a létrehozott mű fontosságát abban a világegyetemben, ahol minden a szellemért, végsô soron pedig Krisztusért valósul meg. Minden tettünkkel erôfeszítésünkkel (hétköznapi munka és tudományos kutatás stb.) hozzájárulunk ahhoz -- ha hiszünk és szeretünk --, hogy kialakuljon a teljes Krisztus. De a világ meghódítása a fejlôdés elôsegítése csak úgy lehet gyümölcsözô, ha fokozatosan elszakadunk a világtól, fölébe kerekedünk. Ez nem a középkori ,,fuga saeculi'' (menekülés a világtól), hanem a növekedésben szükséges ,,passzivitások'', kisebbedések, végsô soron a halál elfogadása. Minden erôfeszítés küszködéssel jár: a belsô kibontakozás és a világ igazi haladása (a nagyobb szellemiség, a lelki energiák felszabadítása) feltételezi azt, hogy ,,kiszakítjuk magunkat önmagunkból, önmagunkon túllépünk, elveszítjük saját énünket''... ,,Fölfelé tartani ilyen szüntelen megfosztódásban: ez már a Kereszt útja''. ,,A növekedésnek végeredményben csak annyiban van értelme és célja, amennyiben lehetôvé teszi, hogy tágasabb hely ajánlkozzék az isteni érintkezés számára''. Ez a növekedés és kisebbedés csak Krisztus erejével lehetséges. Ô alakítja át a világot és önzô szívünket. Miután már küzdöttünk a világban lévô rossz (a bajok, a szenvedés, a halál) ellen -- és ebben a küzdelemben Isten áll mellettünk! --, miután eljutottunk erôfeszítésünk maximumáig, akkor átadjuk magunkat az isteni akaratnak azzal a tudattal, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik hisznek és szeretnek. De ennek feltétele az, hogy valóban higgyünk! ,,Csak abban a mértékben születik meg Isten, amennyiben hisszük, hogy ezt az egyensúlyt (az aktivitás és a passzivitás egyensúlyát) Ô teremti meg: Diligentibus omnia convertuntur in bonum (Róm 8,28), akik szeretnek, azoknak válik javukra minden. De ha egyszer eleget tettünk ennek a két föltételnek (becsületesen küzdünk, és bizalmunk teljes), akkor a Világ legsötétebb is legszörnyűbb régiója és mindennél ragyogóbbá és istenibbé válik. A Világ számtalan szolgasága és csalódása mögött felvillan Krisztus mindent átgyúró (plazmatikus) hatalma, átformál minket és helyünkbe lép''. Érdekes megfigyelnünk: Teilhard a most idézett szövegben spontánul egymással helyettesíti a hit, a szeretet és a reménység természetfeletti aktusait, annyira szervesen látja a keresztény élet hármas-egy aktusát. Nincs tehát igazuk azoknak, akik azt vélik, hogy Teilhard szinte automatikusnak fogta fel a haladást, vagy nem különböztette meg a természetest a természetfelettitôl. Mennyire hangsúlyozza azt, hogy a világ átalakulása Krisztus műve, és csakis ,,minôségi ugrás'' révén következhet be a végsô metamorfózis! ,,A Világ csak akkor érhet el Istenhez Jézus Krisztusban, ha teljes újraöntésen esik át, amelynek során látszólag teljes egészében, minden (földi érték) megtapasztalható kárpótlás nélkül süllyed el... Cselekvés és szenvedôleges magatartás: életünknek ez a két fele, természetünknek ez a két légzési ritmusa átalakult és kibontakozott a teremtô egyesülés sugaraiban. Bármit teszünk, Krisztust építjük. S bármit szenvedünk el, Krisztus cselekszik bennünk''. Összefoglalva a keresztény lelkiség lényegét, ezeket írja Teilhard: ,,A hívô szemében nagy Testként tárul fel a Világmindenség... A misztikus látásmód csak föltárja, a misztikus tevékenység pedig csak elômozdítja a Világ egyetemes és szentségi konszekrációját. -- Ezért tehát a keresztény számára a lelki élet végeredményben a következôre vezethetô vissza: megszentelni (konszekrálni) a Világot olyan teljes hittel, amely a másodrendű okok vég nélküli hálózatában Krisztus szerves befolyását tárja fel; és egyesülni a Világgal oly hűségesen, hogy minden alkalmat megragad a növekedés érdekében, és elfogad mindent, ami tuszkolja a halál felé (= meghalásra ösztönözni)''. Az 1924-es Világmindenségem című meglátásokban igen gazdag esszét elemezve és kommentálva bemutattuk Teilhard lelki üzenetének lényegét. Teilhard víziójának idôszerűsége vitathatatlan. A II. vatikáni zsinat ,,Gaudium et spes'' kezdetű konstitúciója pl. így tükrözi Teilhard alapgondolatát: ,,Isten Igéje, aki által minden létrejött, maga lett testté, és az emberek földjén lakott. Ízig-vérig emberként belépett a világtörténelembe, hogy azt is magához emelje és magában összefoglalja (vö. Ef 1,10). Ô nyilatkoztatta ki nekünk, hogy ,,az Isten szeretet'' (1Jn 4,8). Egyúttal arra tanít bennünket, hogy a szeretet új parancsa alaptörvény az emberi tökéletesedésben és így a világ átalakításában is...'' * * * Jegyzet a szövegválogatásról Votisky Éva életrajzi összeállítása után fôleg olyan írásokból válogattunk, amelyek Teilhard személyes vallomásai. A mindenség himnusza című válogatás (P. Rezek fordítása, Ahogy lehet 1970) is hozza az itt elsônek közölt a Mise a világ felett című elmélkedést, továbbá több részletet Az isteni miliô (erôtér) című lelkiségi könyvbôl (sok más rövid idézet mellett, amelyeket különbözô írásokból válogattak). Itt most nem akartuk szétszabdalni Az isteni miliô szövegét, hanem hosszabb összefüggô részt közlünk a könyv törzsrészébôl (I. rész, 4--6. pont, II. rész 1--3. pont). Teljes egészében közöljük viszont az 1950- es Az anyag szíve című vallomást, amely utolsó összefoglalása Teilhard lelkiségének, Krisztus-központú víziójának. Nem közlünk részletet Az emberi jelenségbôl, Teilhard fôművébôl, egyrészt mivel ez leginkább ismert, hiszen nemcsak külföldön jelent meg P. Rezek fordításában, hanem itthon is 1973-ban (másodszor 1980-ban) a Gondolat kiadónál Rónay György és Bittei Lajos fordításában; másrészt mostani válogatásunkban nem Teilhard tudományos munkásságára és filozófiájára helyeztük a hangsúlyt, hanem lelkiségégére, misztikájára. Votisky Éva az életrajzi összeállításhoz felhasználta a következôket: -- Johannes Hemleben: Teilhard de Chardin, Rowohlt, 1966. -- Pierre Leroy S.J.: Pierre Teilhard de Chardin, amilyennek én ismertem in: Vallomások Teilhard-ról (Róma). -- Golen Károly: Teilhard de Chardin életének jelentôsebb eseményei, in: Út az Ómega felé (Szent István Társulat). Budapest, 1999. húsvét Szabó Ferenc S. J. ======================================================================== Votisky Éva: Teilhard de Chardin élete Bevezetô P. Leroy: Teilhard portréjához Paradoxon ez a pap, aki a látszat szerint ítélve oly kevéssé egyházias, aki minden értelmiségi körben, még a legkevésbé vallásosakban is megfordul: ott látjuk a gondolkodás élvonalában, és életét arra szenteli, hogy az ember állati rokonságát tanulmányozza. Paradoxon a múlt tudományának ez a tudós szakembere, aki csak a jövô iránt érdeklôdik. Kétségkívül P. Teilhard mindez, de mindenekelôtt pap, mélyen az Egyházhoz és dogmáihoz tapad a végsôkig hűséges marad a zaklatások, a nehézségek és a különbözô oldalakról jövô sugallatok ellenére. P. Pierre Teilhard de Chardin félelmetes korban élt. Tanúja volt a modernista válságnak és az általa okozott aposztáziáknak kiűzték országából igazságtalan politikai viszályok következtében amikor pedig elérkezik a férfikorba, a rettenetes 1914-es világháború ragadja magával. Néhány évvel késôbb forradalmak rázkódtatják meg azokat a társadalmakat, amelyek századokon át mozdulatlanoknak tűntek. Látja, amint a vad erôk elszabadulnak és az egész világot egy második világháborúba sodorják. Kínában (Pekingben) van, amikor felrobban az atombomba Hirosimában és Nagaszakiban. Ôt magát nem értik meg és hallgatásra ítélik, szorongásoktól szenved, amelyek idônkint szinte összezúzzák. Lett volna rá oka, mint sokaknak, hogy bezárkózzék a magányba és elhagyja a cselekvés területét. De magatartása egészen más. Nem a kiábrándultságot, sem a keserűséget viszi át a gyakorlatba és prédikálja maga körül, hanem az optimizmust. Nem ócsárolja az emberek akarhatnámságát és a világ zűrzavarát, -- elvbôl visszautasítja, hogy higgyen a rosszban: amikor kénytelen megtapasztalni, akkor is azt veszi észre, ami megment, nem azt, ami elítél. Olyan szellemi magatartás ez, gondolhatná az ember, amely nemigen teszi lehetôvé, hogy elérje az igazságot! De vajon, ellenkezôleg, nem éppen ezzel, egyedül ezzel a magatartással fedezhetjük fel az igazságot? (...) Eltökélt optimista, Krisztus szenvedélyes tanítványa volt P. Pierre Teilhard de Chardin. Egy olyan kereszténynek a képe, aki ennyire bízik a világ és az Ember jövôjében, könnyen kétkedô vállrándítást vált ki és talán csak jobban elmélyíti szkepticizmusunkat, minthogy szellemünk egyre inkább megzavarodik az anyag szorongató gazdagsága és saját következetlen magatartásunk láttán lelkünket megrendítik a mai események és a holnap fenyegetései szellemünk nyugtalan és retteg. Sokan azt gondolják, hogy -- sajnos! -- a valóságnak semmi köze az Eszményihez! Ezeknek a kiábrándult szellemeknek P. Teilhard élete választ ad. (P. Leroy: ,,P. Teilhard de Chardin, amilyennek én láttam'', in: Vallomások Teilhard-ról, 96--97.) Ifjúkor, tanulmányok, jezsuita kiképzés (1881--1913) Pierre Teilhard de Chardin 1881. május 1-jén született a franciaországi Clermont-Ferrand-tól délre esô Auvergne, egykori hercegség Sarcenat vidéki udvarházában. Szüleinek negyedik gyermeke volt. Apja, Emmanuel, és édesanyja, Berthe Adčle Dompierre d'Hornoy is az Auvergne-i nemességbôl származott. A családon belül tizenegy testvérével együtt nevelkedett. Gyermekkorában apjával, a tekintélyes földbirtokos vadásszal és természetbaráttal bejárta a Puy de Dôme magasra törô lankáit. Sétáik alatt keltette fel az apa fia érdeklôdését az ásványok, növények, rovarok, meg a madárvilág iránt. Ugyancsak apja látta el a Clermont- Ferrand-i városi könyvtárból kölcsönvett olvasnivalóval. Vallásosságát édesanyjának köszönhette. Ô ültette el a gyermek lelkébe a Kis Jézus és a Szent Szív tiszteletét. A jámbor és buzgó édesanya semmit sem örökölt nagybátyjától, Voltaire-tól, annak ironikus szellemébôl, hitehagyottságából. A kisfiút leginkább a maradandóság érdekelte. Amikor egy-egy vasdarabot talált, mint legdrágább kincsét féltve rejtette el. Annál nagyobb volt kétségbeesése a rozsdafoltok megjelenésekor. Kárpótlásul áttetszô kvarckristályokat gyűjtögetett, késôbb a természet változékonyságára figyelt fel, és egyre inkább kibontakozott a növények és rovarok iránti lelkesedése. A fiúnak a valóságos léthez volt érzéke, de ha ebben változás történt, elbizonytalanodott. A fejlôdéstan késôbbi teoretikusát fiatal korában erôsen nyugtalanította, ami kockázattal, a pusztulás veszélyével járt. Tizenegy éves koráig szülei és német nevelô kisasszonya irányítása mellett otthon tanult, akkor kellett elhagynia ,,zöld paradicsomát''. A mongréi jezsuiták Lyontól 25 km-re északra fekvô Villafranche-sur-Saône- ban lévô gimnáziumába íratták be. Akkoriban még négylovas kocsikon küldték a kiváltságos helyzetű szülôk fiaikat a híres és szigorú internátusba. 1892. május 26-án itt volt elsô áldozó. Ezen az emlékezetes ünnepnapon édesanyja is jelen volt. Az 1895--97 közti idôbôl neve a mintadiákok kifüggesztett névsorában a komor épület belsô folyosóin ma is látható. A gimnázium a humanista oktatás mellett súlyt fektetett a természettudományos tantárgyakra is. Az 1897-ben letett sikeres záróvizsgát követôen a 16 éves ifjú Clermont-Ferrand-ban matematikából kiegészítô képzésben részesült. A Mongréban töltött diákévek alatt érlelôdött meg benne, hogy maga is belép a spanyol Loyolai Ignác alapította jezsuita rendbe. Elhatározása 1899 márciusában vált valóra, amikor novíciusként felvették az Aix-en-Provence-i jezsuita újoncházba Az engedelmesség veleszületett tulajdonsága volt. Hiába gondolkozott késôbb bármilyen eltérôn is az elôírt normákról, adódhattak közte és felettesei közt komoly nézeteltérések, végsô soron egész életében követte a ,,föntrôl'' kapott utasításokat. A rendi fegyelem megtartásának és az elöljárók tekintélyének tisztelete a ,,maradandóságot'' jelentette számára. A noviciátus idején ôszinte, egész életre szóló barátság szövôdött Teilhard és két rendtársa, Pierre Charles (1883--1954) és Auguste Valensin (1879--1953) között, akiknek lelki támogatására mindenkor számíthatott. A Rue Lacépčde-en épült Collčge Catholique templomának márványos ridegsége ma is borzongásra késztet. A novíciusok még a szünidôt sem tölthették családjuknál, hanem Saint Joseph-du-Thonolet-ben, a vidéki házban. Innen barangolta be a természetre éhes ifjú az Aix-i vidék elragadó környékét, amely az ôskeresztények idején jelentôs szerepet játszott. 1900 októberében juvenátusba került, nyelvi és irodalmi tanulmányokat folytatott Laval-sur-Mayenne-ben. Itt került sor 1901. március 25-én elsô fogadalmára. 1902-ben a jezsuitákat száműzték Franciaországból. Valamennyi rendházat fel kellett számolni és működésüket külföldre helyezni. Az angliai Csatorna-szigetek egyike, Jersey lett a rendi képzés központja. Ennek Bon Secours házában Pierre Teilhard is folytathatta tanulmányait 1901 októberétôl 1902 októberéig. Majd három évig a Saint Louis-i házban élt és filozófiával foglalkozott. Ezután kapta meg az elsô kiküldetésrôl szóló értesítést. Fizika és kémia tanárként került Egyiptomba, a kairói Collčge de Sainte Famille-ba. * * * 1905. augusztus 22-én lépett elôször Afrika földjére. Szinte elvakították az új benyomások. Nyugodt, szemlélôdô alaptermészetének köszönhetôen azonban rövidesen rendet teremtett önmagában. Bizonyíték erre a szüleivel, s fôleg Marguerite-Marie (Guiguite), kedvenc húgával (1883--1936) folytatott levelezése. Ebbôl kiderül akkori gyűjtôszenvedélye: bogarakat, hernyókat, lepkéket, skorpiókat, gyíkokat, kígyókat, madarakat gyűjtött, majd jegyzékbe foglalva küldte Franciaországba. A levelekben Egyiptom politikájával, a mohamedán vallással nem foglalkozott. Természeti ábrázolásaiban már akkor megmutatkozott az útleírás késôbbi mesterének stílusa. ,,Múlt vasárnap megpróbáltam elfeledni a Mokattam lejtôin tartott elsô tanítási óráimat, amikor csodálatos látványban volt részem. Azon az estén megmutatkoztak Kelet színei: a Mokattam oldalai és a kalifasírok aranyként ragyogtak, a magaslatok ibolyakéken fénylettek és az egész várost orgonalila por fedte.'' A fiatal tanár eleinte nehezen boldogult az arab tanítványokkal, fôleg a nyelvi problémák miatt. Az idô múlásával örömöt jelentett számára a tanítás. A tanulmányai során felhalmozódott, félig megértett igazságok tanítás közben tárultak fel elôtte: ,,tanítva tanulok'' -- írta egyik levelében. A leendô pap kötelességei közé tartozott a misénél a ministránsok irányítása. Leveleiben bevallja, inkább tanít, mint katekézist tart. Kötelességbôl vesz részt az elôírt lelkigyakorlatokon is. Honvágyát magának sem vallotta be, bár a levelekbôl kitűnik, hogy hosszú a három év, amit hazájától távol kellett töltenie. Ugyanakkor hálás szüleinek, s boldog, hogy ezt a pályát, hivatást választotta. Egyiptomi tartózkodása alatt meglátogatta persze a gizehi és sakkarai piramisokat, Luxorban és Karnakban a templomokat, a királysírok völgyét. De ha összemérjük érdeklôdését mindazzal, ami a természetben mászik és repül, az ásványokkal, kövületekkel, geológiai földrétegekkel, akkor törôdését a Nílus-vidék történelmével és egyedülálló műemlékeivel jelentéktelennek mondhatjuk. A lakosság életében nem mélyedt el annyira, hogy megtanulja az ôslakosok nyelvét. Tanítványairól szinte semmit nem tudunk. A sivatagon keresztül, a Nílus partjai mentén és a deltatorkolat nádasaiban legszívesebben egyedül barangolt. 1908 nyarán elöljárói döntését engedelmesen elfogadva várta, hogy Egyiptomból visszarendeljék tanulmányai folytatására, az angliai Sussex grófságba. * * * A következô négy évet a Canterbury közelében lévô Hastings feletti dombra épült ,,Ore Place''-ban töltötte többek között Charles és Valensin rendtársaival. Baráti körükhöz ez idô tájt Pierre Rousselot is csatlakozott, aki pár év múlva, 1915-ben, életét vesztette a háborúban. 1911. augusztus 24-én történt a pappá szentelése. Másnap mutatta be -- szülei és néhány testvére jelenlétében -- az elsô szentmiséjét. Ugyancsak Hastings-ben folytatta természettudományos kutatásait. A paleontológia válik sorsdöntôvé számára. Míg Weald kövületekben gazdag vidékét járta, felderenghetett benne a szervetlen anyag és a szerves lények fejlôdésének akkoriban még erôsen vitatott gondolata. Anglia volt a Föld, a növényzet, az állatok és az ember kialakulása fejlôdéstörténetének szülôhazája. Lyell, a geológus, a világutazó Darwin és a biológus Huxley alapozták meg a látható világ ismeretelméletét. A huszadik század elején ugyan már nem éltek, azonban elméletük -- Ernst Haeckel lelkes közvetítésével -- diadalmasan érvényesült Közép-Európában. Teilhard-t, a fiatal jezsuitát lelkesítették ezek a felismerések. Ugyanakkor Németországban a jezsuita rend hívei elkeseredett harcot vívtak a fejlôdéstan ellen Haeckellel és monisztikus követôivel. A fejlôdéselméletet elismerô természetkutatók nagy részének az volt a reménye, hogy az új eszme nem egyeztethetô össze a keresztény tanítással, miszerint a világot Isten teremtette. Henri Bergson kísérelte meg A teremtô fejlôdés (L’Évolution créatrice) című könyvében filozófiai úton ezt összehangolni. Bergson könyve nagy hatást gyakorolt Teilhard-ra. Ráérzett, hogy a szellem és az anyag, a teremtés és a fejlôdés áthidalása szerepel ebben a műben. Hastingsben a két sorsdöntô hivatástudat -- a természettudós paleontológus és a katolikus pap -- egymástól függetlenül működött Teilhard gondolataiban. Életcélja lett, hogy e két területet összhangba hozza egymással. Henri Bergson zsidó származású francia filozófus volt. Mindketten evolucionisták, de a fejlôdést eltérôen értelmezték. Bergson felfogása szerint a világ egy forráspontból kiinduló, szétszóródó sugárkéve, Teilhard egyik korai megfogalmazásában, A Teremtô Egyesülésben (L’Union Créatrice) viszont világképét egy konvergens, összpontosuló sugárkéve jelképezi. A fókusz a fejlôdés csúcspontja, mely a végtelenbe táguló felületrôl gyűjti egybe a sugarakat. Az ifjúkori szubsztancia, a vas helyett most már a szellem képezi a világ szilárd alapját. 1912-ben jezsuita felettesei Párizsba küldték, ahol mintegy két évig tanult a nemzetközileg elismert Marcellin Boule (1861--1943), a paleontológia és ôstörténet professzorának irányítása mellett, míg földtörténeti ismeretei képzett szaktudássá váltak. Párizsban ez idô tájt két egyetem működött: a Sorbonne, Descartes (XVI. sz.), és a Collčge de France, Pascal (XVII. sz.) szellemében. Párizs volt a nyugati biológia központja. Teilhard, a fiatal jezsuita a Muséum d’Histoire Naturelle (Természettudományi Múzeum) munkatársa lett. Naponta a jezsuiták Montmartre-i kis kápolnájában misézett, munkahelyén az ôslénytan, az embertan és az ôstörténet legújabb kutatásaival foglalkozott. Vállalta a vallás és a természetkutatás -- a hit és a tudás -- összehangolásának óriási kísérletét, bár tudta, hogy ez milyen veszéllyel jár. Munkássága szellemi vitatéma lett. Marcellin Boule irányítása mellett folytatott tanulmányai befejeztével Henri Breuil abbéval (1877--1961), az ,,ôstörténet pápájával'' és Hugo Obermaier, madridi egyetemi tanárral 1913-ban megtekintette a Santander melletti nevezetes Altamira barlangot, és részt vett az észak-spanyolországi ásatásokban. Azt remélte, hogy akadémiai tanulmányai alapján a paleontológia doktorává avatják. Közben azonban másképp alakultak az események, mert kitört az elsô világháború. Az I. világháború, a tanulmányok befejezése (1914--1923) Harminchárom éves, amikor 1914 decemberében behívják mint szanitécet. Még e hó 15-én a marokkói lövészek 8. ezredével, a késôbbi 4. Zuáv ezreddel szülôvárosából a harcérre indul. Majdnem minden frontszakaszon nehéz évek követeznek. Ypres, Arras, Compičgne, Reims, Verdun, Nieuport, Soissons, Châlon-sur-Marne és végül a Vogézek területe, ahonnan Colmaron és Strasbourg-on keresztül vonul a gyôztes csapat Kehlnél a Rajna-hídon át Németországba. 1915 májusában ôrvezetônek léptetik elô. A háború végéig ebben a katonai rendfokozatban marad. Teilhard nyitott szemmel látja maga körül a háború borzalmait. Sokszor naphosszat fekszik a sárban, a bombatölcsérekben, ellenséges pergôtűz belövései közben cipeli a lövészárkokból a sebesülteket a kötözôhelyre, megpróbál a haldoklóknak vigaszt nyújtani, és temeti a halottakat. Szünet nélkül egyszerre katona és pap. Legfôbb törekvése, hogy a nagyon nehéz helyzetekbôl is megtalálja a kiutat. 1916 májusától 1917 januárjáig Verdunnél szolgál az ezredével. Míg mások a kimerültségtôl teljesen tönkremennek, vagy az állatias lét határán a lövészárok fedezékében magukról is lemondanak már, addig Teilhard-ban egyre erôsebben él a szellem. 1916-tól 1919-ig húsz esszét ír a vallásos élet és szemlélet központi kérdéseirôl, sokszor a legnehezebb körülmények között. Amit további termékeny írói munkássága során létrehozott, csírájában már megvolt költôi háborús írásaiban. Ezek lelkesedésbôl születtek, még nem mentek keresztül az ész szűrôjén, nem próbáltak intellektuális igazolásokat nyújtani sem a teológia, sem a természettudomány terén, hanem jó értelemben vett keresztény misztikus írások. A kozmikus élet (La Vie cosmique) című elsô írásának a kelte: 1916. március 24. Meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy amit jóval késôbb a nagy, átgondolt, sôt elbűvölô alapművében, Az emberi jelenségben (Le Phénomčne humain) kiteljesedve, lecsiszolva megírt, a háborús évek e korai esszéjében már részleteiben megtalálható. Ez az igazi Teilhard de Chardin, aki az átélt véres harcok után, a lövedékek robbanásai, a gépfegyverek kattogása, az aknák ropogása mellett, kihasználva a szünetet, írásban ad hangot víziójának. A háború tisztítótüzében született meg a római katolikus egyház modern misztikusa. E tanulmánya élére írt jelmondata: ,,Van egyesülés az Istennel, s van egyesülés a Földdel, de a Föld révén is lehet egyesülni az Istennel''. Ha elmélkedünk e három mondaton, megérthetjük az alapgondolatot: egyesülni a Föld révén Istennel. Optimizmusa nem ismert akadályt. Majdnem másfél éven át segített a sárban, agyagban, vagy akár a verôfényben elvérzett haldoklóknak, s a fedezékben eltompult katonatársainak. Mindez erôsítette az isteni erôben való bizalmát. A kozmikus élet c. esszéjét ebben a szellemben írta. Egyetlen himnusz ez Istenhez, a világban a világért, az egész mindenségért. Közben tudja, milyen veszélyes határmezsgyén jár misztikus ,,panteizmusával'', amit egyháza dogmájával összhangban akar értelmezni. Elsô esszéjét úgy küldte haza unokanôvérének, Marguerite Teillard-Chambon-nak, mint szellemi végrendeletét. Az természetes, hogy az ô segítségét kérte a kiadóhoz való továbbításhoz, hiszen együtt nôttek fel az Auvergne-i tájon, és ôszinte baráti kapcsolatuk egész életükre szólt. Egy eszme születése (Genčse d’une pensée, Lettres 1914- -1919) címen késôbb megjelent leveleiben Teilhard neki tárja fel gyötrô problémáit, és mint pap hitvallást tesz, hogy az emberiséget szeretné szolgálni. Menedéket keres Marguerite megértô barátságában. Ugyanakkor vigasztalja, amikor, mint a Sion nôvérek Notre-Dame-des Champs utcai nevelôintézet vezetôjét kell erôsítenie a pedagógiai feladatok nehéz megoldásában. Vele osztja meg a Jelenések Könyvében, vagy Szent Pál leveleiben olvasott gondolatokat, de neki írja le a harcokban elszenvedett borzalmakat is. A maga helytállását csak szerényen említi meg. A háború éveirôl, Teilhard eszmevilágának kibontakozásáról valójában ez a levelezés nyújt részletes tájékoztatást. 1915 augusztusában a hadosztályparancsban Teilhard dicséretet kap önfeláldozó magatartásáért, valamint 1916 ôszén a verduni harcoknál tanúsított hôsiességéért. Amikor ezredét a frontról visszavezényelték, három írása lát napvilágot: A világ újrateremtése és Az Isten országa (kelt: Nant-le- Grand, Mosel, 1916. szept. 15., ill. szept. 20.), valamint Krisztus az anyagban, amelyet a Douaumont-i roham elôtt írt ugyanott, 1916. okt. 14- én. A háború alatt is minden alkalmat kihasznált, hogy misét mondjon, és ha a kedvezôtlen körülmények miatt nem volt más lehetôség, úgy akár a lövészárokban, akár fedezékben, rövid visszavonultságban naponta átelmélkedte az Eucharisztia misztériumát. Ezen elmélkedésekbôl jött létre a Krisztus az anyagban című írása, amelyben magának és a jelenkornak tudatosabb ismeretet ad az oltárnál végbemenô átváltozásról és az áldozásról. Abban a reményben küldte el kéziratát kiadásra a francia jezsuita rendtartomány folyóiratához, az Études szerkesztôségéhez Marguerite segítségével, hogy az esszé megjelenhet. A levelezésbôl tudjuk, hogy a szerkesztônek, Léonce de Grandmaisonnak tetszett a kézirat, de a kiadásra nem volt lehetôség. Akkor még nem sejthette a 35 éves pap és frontharcos, hogy hátralévô életében még számtalan hasonló visszautasításban lesz része. Kéziratai sokszorosításban jártak kézrôl-kézre, úgyszólván csak tisztán geológiai, illetve paleontológiai munkái kerültek kiadásra. Teilhard bizonyára szenvedett a cenzúra szigora miatt, mégis mivel az egyház és a rend marad működésének alapja, sohasem merül fel benne, hogy e kettôtôl elszakadjon. Megjelent viszont még a háború idején, 1917 novemberében az Études- ben a Visszavágyok a frontra című írása. A cikk elsô pillanatban nagyon eredetinek és érdekesnek mutatkozott. Teilhard vágya, hogy Isten a világgal egyesüljön és maradandó béke legyen, pacifistának nem volt mondható. Életét a papi, szerzetesi pályának szentelte, a háborút a felsôbbrendű életre születés elôsegítéséhez szükséges erôkifejtésnek tekintette. Ha tétlenségre volt kényszerítve, haszontalan naplopónak érezte magát. Kereste a bevetéseket, amelyek fizikai, lelki és szellemi erejét követelték. Ennélfogva érthetô, mennyire nem örült, amikor 1917 januárjában felmentették egészségügyi szolgálatából, és tiszteletbeli ún. hordágyvivônek, vagyis az ezred rendkívüli lelkipásztorának kinevezték. El kellett ezért hagynia eddigi, két éve már megszokott zászlóalját, és közvetlenül az ezredparancsnokság alá rendelték. 1918. május 26-án, rövid szabadsága alatt letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmait Sainte-Foy-lčs-Lyonban, ahová az angliai számkivetés után a rendtartomány noviciátusát visszahelyezték. Majdnem húsz évig tartott az út, míg a Jézus Társaság teljes érvényű tagjává vált. 1911-ben a pappá szentelését még nem fogta fel egész mélységében. 1916-ban, az oltárnál bemutatott szentmisék élményei nyitották fel belsô látását: a kenyér és bor színe alatt rejtôzô Feltámadt Krisztus hatására nyílt meg az út a kozmikus Krisztus felé. Papi tevékenységét próbálta összevetni Krisztus kozmikus létével A pap című elmélkedésében, amelyet 1916. július 8-án fejezett be Compičgne közelében. Nem csoda, hogy ez az esszé is azon írások egyike, amely a vallást keresôk körében kézrôl-kézre járt töredékekben és kivonatokban, és csak 1965-ben került teljes szöveggel kiadásra. A háború vége felé ezredét a francia harcvonal déli szárnyára, a svájci határ közelébe helyezték át. Életében elôször lépett Elzász földjére, melynek népeit egyaránt formálta a francia és a német szellem. Hangulatosan jegyzi fel, hogy a fronthoz közeli faluban a plébános zsoltárokat énekeltet a szôke és jámbor gyerekekkel, harangszó hívja misére a hívôket. Derék, dolgos a lakosság, ez jellemzi a vallásos németeket. Ez idô tájt foglalkozik a Forma Christi esszé írásával. Gondolatai a Pál apostol Galatákhoz írt levelének egyik mondata körül forognak: ,,Vivo autem -- iam non ego: vivit in me Christus'' Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (2,20.). 1918. december 22-re be is fejezi a november elején kezdett írást. Ekkor már végleg megtört a német hadsereg ellenállóereje. Közben a Vogézek másik oldalán a németek elhagyják a négy éven át oly nagy áldozatok árán védett lövészárok-állásaikat, és fegyelmezetten visszavonulnak a felsô Rajna völgyébe. A gyôzelmes francia hadsereg pedig bevonul Mühlhausen, Colmar és Strasbourg városokba. Ez utóbbiban rendezett népünnepélyen Teilhard maga is elvegyül az ujjongó elzásziak forgatagában. Mély benyomást kelt benne a strasbourg-i dóm. Még ott írja meg cikkét: Jegyzetek az új idôk evangelizálásának szolgálatában címen. Ebben arra hivatkozik, hogy a nagy hittérítôk, de hitrombolók is, emberek voltak, akiknek szívében erôsen lobogott az idôk szelleme. Keresztényekhez intézett kiáltvány ez, s egyben kísérlet saját maga igazolására -- in se ipsum. Helyzete valóban bonyolult. Az ortodoxokhoz tartozik, hívônek számít, és a heterodoxokkal érez. Két kis írás született még német földön, a katonai egyenruha letétele elôtt: Az ígéret földje és Az egyetemes elem. Reménykedve küldte kéziratait az Études szerkesztôségébe, de Léonce de Grandmaison atya udvarias szeretettel tért ki a kiadás elôl. Január végén, február elején szabadságát Sarcenat-ban tölti szüleivel, Párizsban pedig meglátogatja unokanôvérét, és elôkészíti a polgári életbe való visszatérését. Ezrede Strasbourg-t elhagyva átkelt a Rajnán, és a badeni táj gazdag csűreiben foglalt szállást. Innen kapott Marguerite levelet, melyben Teilhard a háborús évekre visszatekintve, teljes szívvel mond köszönetet: ,,Most biztosan nem kell még egyszer mondanom, milyen nagyon élveztem nemrég az együtt töltött napokat és mennyire számítok rá, hogy a mi fontos barátságunk valamilyen formában tovább segít bennünket és tovább fejlôdik. Az igaz: a háborúért téged kaptalak ajándékul. Amit ezen öt év alatt közösen nyertünk, hasznunkra kell, hogy váljon. Ki tudná elválasztani azt, amit az Urunk iránti szeretet egyesít? Mondtam neked: nagy szükségem lesz rád, hogy bizalommal feltárjam elôtted, amit érzek és amit teszek''. Párizs (1919--1923) 1919. március 10-én végleg leszerel, és azonnal felveszi a kapcsolatot a Természettudományi Múzeummal. A Sorbonne elôadásait látogatja és a múzeum laboratóriumában dolgozik. Nem könnyű újra diákként elmerülni a tanulásban, amikor szívét a maga választotta megbízatás nyugtalanítja. Az 1919. évi nyári szemeszter után szünidejét a kedvelt Jersey szigeten tölti. A növénytan szorgalmas tanulmányozása mellett -- amit doktorráavatásához melléktárgyként választott -- megírja Az anyag lelki hatalma (La Puissance spirituelle de la matičre) címen azon kevés esszéjének egyikét, melynek kiadását harmincegy évvel késôbb, 1950-ben még megérte. Ezt az esszét ismét túláradó költôi hangon írja, mint az már a Krisztus az anyagban felcsendült. Teilhard-t evolucionista munkája miatt katolikus Haeckelnek hívták. Ugyanolyan joggal lehetne vallásos írásai alapján katolikus Nietzschének is nevezni. Költôi szárnyalású szövegének olvasásánál önkéntelenül Nietzsche stílusára gondolunk. A háború utáni éveket Teilhard intenzív tanulással töltötte és sok emberrel találkozott. Marcellin Boule környezetében nagy diáksereg gyűlt össze, akik Franciaországban késôbb a geológia, a paleontológia és az ôstörténet legfôbb tanszékeire kerültek. A mintegy négy évvel idôsebb Breuil abbén kívül, akihez életfogytiglani barátság fűzte, barátai közt találjuk. Pierre Lamare-t, a késôbbi geológust Bordeaux-ból, Alfred Lacroix- t és Gaudefroy abbét, az ásványtan tudósait, Pierre Termier-t, a geológust és Paul Rivet antropológust, a Musée de l’Homme alapítóját és más tudósokat. Nemzetközi együttműködés iránti vágya folytán, még a Hastings-i évei alatt a Piltdown-ügy kellôs közepébe került, és már 1921-ben szorosabb kapcsolatot tartott fenn a baseli kutatóval, Stehlinnel, a belga paleontológussal, Dollóval és az amerikai Grangerrel (Museum of Natural History, New York). Gaudefroy abbén keresztül ismerkedett meg Édouard Le Roy bergsonista filozófussal. A vele kialakult barátság mindkettejükre jó hatással volt. Teilhard gyors egymásutánban szerezte meg bizonyítványait: 1919- ben földtanból, majd növénytanból, 1920-ban állattanból. Ez év húsvétjától dolgozott doktori disszertációján, melynek témája: A harmadkor emlôsállatai és lelôhelyeik Franciaországban. Ezrede kérelmére 1921. március 21-én megkapta a ,,Becsületrend'' kitüntetést az alábbi indokolással: ,,Kitűnô hordágyvivô, aki a négyéves hadjárat idején ezredének valamennyi csatájában, minden ütközetben részt vett, saját kívánságára a harcvonalban maradt, hogy közelebb legyen az emberekhez, akikkel megosztotta fáradtságaikat és a veszélyeket.'' Már tanulmányai idején, mint a geológia tanára tevékenykedett a párizsi Katolikus Egyetemen. Egy kis geológiai munkája, a Jersey-sziget struktúrája, amely Franciaország geológiai közlönyében már 1919-ben megjelent, mutatja, hogy mennyivel többet tud már e szakmából, mint azelôtt. 1922. március 22-én a természettudományok doktorává avatták. 1922 és 1923-ra kinevezték a ,,Société géologique de France'' elnökévé, ami mutatja, hogy milyen nagyra értékelték az akadémián a most végzett tudóst. Egy évvel késôbb indult elsô kutatóútjára Ázsiába a Múzeum megbízásából és rendtársa, Emile Licent atya (1876--1952) meghívására. Paleontológiai expedíciók Ázsiában (1923--1924) A 42 éves tudós jezsuita atya második alkalommal hajózik a Földközi-tengeren keletre. 1923. április 10-én indul hajója Marseille- bôl a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren át Távol-Keletre, Kínába. Még nem sejti, hogy közel három évtizedig itt fog majd élni. Ceylonnál, Colombóban lép elôször Ázsia földjére. Malakka tengerszorost elhagyva, Szingapúrt, Saigont érintve érkezik végre a hajóút végállomására, hat és fél heti utazás után Sanghajba. Május 23-án jutnak el Licent atyával Tiencsinbe, aki itt egy háromemeletes házat rendezett be Kína geológiai és paleontológai múzeuma részére, ahová kilenc évi munkájának eredményeit gyűjtötte össze. Teilhard felismeri, hogy majdnem minden kincs a negyedkorból, vagyis a föld legfiatalabb rétegeibôl származik, tehát Kína földtana felderítését illetôen nincs különös jelentôsége. Licent atyával közösen tervezett Ordosz-területi expedíciótól -- utazása eredeti céljától -- reméli, hogy mélyebben bepillanthat a kínai talaj szerkezetébe, Ázsia szívébe. A kis karaván július közepén kel útra. Két francia kutató két kínai szolgával, akik a geológiai kutatásokhoz szükséges, egyelôre üres ládákat, kosarakat, tábori ágyakat, élelmet, nyeregszerszámokat gondozzák. Késôbb kerül az expedícióhoz még tíz öszvér, három szamár, öt hajcsár és a védelmükre szükséges csapat katona, mivel akkortájt nem volt veszélytelen Kínán és Mongólián keresztül az utazás. Kínában óriási áradások, éhínségek, pestis és rablók pusztítottak. Mongólia belsejében hetekig tartó vándorlás után ér az expedíció céljához, az Ordosz-vidékre, melyet a Sárga-folyónak, a Hoanghónak észak felé messze kinyúló kanyarulata határol. Többször keresztezik a ,,Kínai fal'' építészeti csodáját. A nappalok perzselôen forrók, az ijszakák hidegek, és mindenhol láthatók a szörnyű eróziós jelenségek, amelyek az egykor termékeny földeket -- a tervszerűtlen fairtások következtében -- sztyeppévé és sivataggá változtatták. Táborhelyüket a dűnék közt kígyózó, mélyen bevágott kis folyó partjánál ütik fel. Ennek a kanyonnak meredek falai üledékkövekbôl állnak, melyekben két fosszília-lelôhelyet fedeztek fel a korai kôkorszak, Kínában eddig még nem ismert idejébôl. Teilhard ennél, a minden erôt igénybe vevô munkánál sem feledkezik meg papi mivoltáról. A végtelen Kína magányában született elmélkedés, A Mise a világ fölött (La Messe sur le monde) a leglényegesebb írásai közé tartozik. (Szövegét lásd itt a válogatásunkban.) Ez A pap című írásánál magasabb eszmeiséggel megalkotott esszé. Mindkét munkájában ki meri fejezni, hogy pap volta, kozmikus világ átélése miként folyik egybe egyetlen cselekedetben, a lélekben megtartott misében. Bár ezzel maga ellen fordított egyes teológusokat, az utókor ezt a kis művét a modern misztika ritka igazgyöngyei közé sorolja. Teilhard az eucharisztikus cselekedetben keresi központi ténykedéséhez a döntô kapcsolatot. Unokanôvérének így írta esszéjének befejezése után: ,,... hiszen Kínába azzal a reménnyel jöttem, hogy majd jobban tudok beszélni a »nagy Krisztusról«.'' Az utazás végén hetvenkét, fosszíliákkal és földmintákkal teli ládát szállít vissza a karaván. Maga Teilhard a Hoangho folyón át tér vissza, és útközben fogalmazza meg a Mongóliáról szerzett tapasztalatait és az emberiség jövôjérôl való gondolatait. Október végén érkezik vissza Tiencsinbe. Az expedíció élménye alatt jegyzi fel, hogy amikor elhagyta Európát már sejtette, hogy a tér hatalmas, varrás nélküli fátyol, mely alatt egy ideig meghúzódhat az ember anélkül, hogy a lét magasabb zónáinak fénypontjaival találkozna. Értesülése szerint a Himalája lejtôin találhatók olyan remeték, akik a dolgok fátylán áthatolnak, akik magányos szellemi úton szeretnének a világ titkához közelebb jutni. Gondolataikban a kozmikus periódusokról és Buddha örök eredetérôl elmélkednek. Teilhard ezen útja idején nem találkozott ilyen remetével, de egy lényeges tanulságot kapott: az egyetlen tudomány a világegyetem fejlôdésének felfedezése. Az utazás alatt viszont egy letűnt világ nyomait látta. Az igazsághoz nem jutott közelebb, mégsem esik kétségbe, mert tudja, hogy az emberiség történelmének múltja, jelene és jövôje egymásba fonódik. Semmi sem vész el, semmi sincs értelem nélkül. Elhervadt növények alkotják a termôtalajt, amibôl kihajthat az új élet. Egyik a másiknak elôfeltétele. Tervei szerint szeretett volna Franciaországba hazatérni, de kínai kutatásai még nem értek véget, így Marcellin Boule-tól, illetve a párizsi Katolikus Egyetemtôl további szabadságot kért. A telet felváltva Tiencsinben és Pekingben tölti. Most ismeri meg csak e két város szellemi életét. Pekingben megkedveli a nemzetközi légkört, kapcsolatba kerül az ott működô svéd, francia, kínai és amerikai geológusokkal. Ez utóbbiak különösen jó benyomást tesznek rá. A kínai Geológiai Szolgálat igazgatója, dr. Ting és a kínai antropológus, dr. Lee egy nemzeti szokás szerinti ebédre hívják meg, ahol alkalma nyílik Kína akkori szellemi felfogását megismerni. Szerinte a kínaiak filozófiai hagyománya megtört, a nyugati vallásellenes mesterek hatása alatt állnak. Más problémával találkozik a keresztény, illetve katolikus kínai misszióknál. A Távol-Keleten, a japán császári birodalomban és Kínában a Jézus Társaság tagjai voltak az elsô hittérítôk. Xavéri Ferenc (1506- -52) Indián és Japánon át Kantonig jutott el. Azonban -- Mózeshez hasonlóan -- nem érte el az ígéret földjét, Kínát, mert Sancian szigetén meghalt. Néhány évvel késôbb Matteo Ricci jezsuita atya fektette le, ügyes alkalmazkodással Kínában a jezsuita rend alapkövét. Amikor Teilhard a Tiencsintôl délre fekvô Chiliben meglátogatja a katolikus missziós állomást, bepillantást nyer a hittérítôk problémáiba. A legnagyobb próba számukra, hogy munkásságuk elsüllyed a primitív, bár jóindulatú és szeretetre méltó, ugyanakkor kíváncsi, szemtelen, indiszkrét egyének, olykor szinte vademberek tengerében. A hittérítô elveszítheti önmagát, ha nem védekezik. 1924. április elején Licent atyával a Kína és Mandzsúria közti háborús veszély ellenére újabb expedícióra indul. Megint áthaladnak Kelet-Mongólián. Ebben az évszakban különösen zord az idôjárás, a hideg szél porfelhôket kavar, a folyók vize jeget sodor. Linsibôl hat mongol ökröskordéval vonulnak a végtelen pusztán keresztül, olyan tájon, ahol széltében-hosszában nincs beépített terület. A nyolcadik napon találnak végre fosszíliákra és június végén fedeznek föl egy kövületekben gazdag telepet. Ez reményt ad arra, hogy a leletanyaggal a miocén- és pliocénrétegek új nézôpontba kerüljenek. Teilhard ezen második expedíció után hazautazásra készül. Mielôtt 1924. szeptember 10-én Sanghajban elhagyná Kínát, felkeresi idôsebb nôvére sírját, aki, mint a Szegények kis testvérei rend fônöknôje itt halt meg 1911. június 7-én fekete himlôben. Párizsi intermezzo (1924--1926) Hazájába visszatérve nyitva áll elôtte az út, hogy a francia természetkutatás élére kerüljön. A Katolikus Egyetemen megmaradt számára a tanszék, ahonnan a Sorbonne-ra, vagy a Collčge de France-ba juthat. Marcellin Boule a Természettudományi Múzeumban végzendô tudományos munkára kötelezte volna. A múzeum kutatói, Boule és Breuil abbé elég garancia volt arra, hogy a paleontológiai kutatás európai központjaival közvetlen összeköttetésben maradjon. A Katolikus Egyetemen a tanuló ifjúsággal szoros kapcsolatba került. Katolikus mérnököknek és az École Normale Superieure (Tanárképzô Fôiskola) katolikus diákjainak tartott elôadásai jó alkalomnak bizonyultak eszméi kifejtésére. A párizsi társaságon belül is kialakultak a különbözô csoportok, ahol élénk vitatkozások folytak Teilhard eszméirôl. De éppen követôinek száma lett a végzete. Elôadásainak leírásai, kéziratainak sokszorosított példányai kézrôl-kézre jártak és persze felettesei tudomására jutottak. Sohase tagadta, hogy eszméi bizonyos eltéréseket mutatnak a hagyományos teológia vonalától. Az egyetemes Krisztusról tartott beszéde, az eredeti bűnrôl és a gonosz lélekrôl szóló egyházi tanítás átértelmezése miatt személye a rend vezetôinek gyanússá vált. Elöljárói fegyelmi úton minden tanítási tevékenységtôl eltiltották. A természettudomány területére kellett visszavonulnia. Teilhard atya -- fájdalommal bár, de -- tudomásul veszi a száműzetést, ezzel bebizonyítja a rendhez való hűségét, Loyolai Szent Ignác rendszabálya szerinti teljes engedelmességét. Újra Kínában (1926--1927) 1926 áprilisában indul második kínai útjára. A Párizsban átélt megpróbáltatás, barátaitól történt búcsúzás a halál gondolatát ébresztik benne a hosszú hajózás alatt. Depressziós hangulatán erôt vesz, amikor megismerkedik a katalán nemzetiségű Henry de Monfreid úrral, aki etiópiai birtokára utazott. Kifejezô jellemrajzot köszönhetünk neki Teilhard-ról: ,,Szimpátiával néztem ezt a hosszúkás, energikus és finom arcot, amelybe, mint kemény fába vésôdtek a korai ráncok erôteljes vonalai. A tüzes, élénk szem valamilyen iróniamentes mosolyt rejtett. Azoknak a vidámságával és élénkségével beszélt, akiket elfoghat a szenvedély. Szava megkapó volt, lélekig hatott, az apostol szavának meggyôzô hatalmával...'' Amikor búcsút vettek, Monfreid meghívta Teilhard-t Abesszíniába, és megígérte, hogy minden támogatást megad geológiai és paleontológiai kutatásaihoz. Teilhard két és fél év múlva tett eleget ennek a kedves meghívásnak. Saigonban száll ki a hajóból és vonaton utazik tovább észak felé Annamon (a mai Vietnamon) keresztül Hanoiig. Onnan hajón folytatja útját, majd Tiencsinen át 1926 júniusában érkezik meg úti céljához Pekingbe. Itt hozzákezd ahhoz a témához, ami már régóta foglalkoztatta: a keresztény egyház és a keleti vallások szembesítése. Nem osztja a keresztény hittérítôk naiv gondolatait, hogy Kelet könnyen megnyerhetô az európai vallási formáknak. Elég tárgyilagosan világít rá, hogy a 18. és 19. században szokásos missziós módszereket nem találja kielégítônek. Már a 16. században nehéz volt a keresztény hittérítôk munkája, amire a jezsuiták négyszáz éven át vállalkoztak, de Teilhard-nak más a küldetése. Ôt az emberiség problémája izgatja, nem a kínaiak keresztény hitre térítése. 1926 nyarán, az egész Kínát szétszakító háborús események miatt Sian-Fu elôtt meghiúsultak próbálkozásaik, hogy Shensi vidékén keresztül a kínai Tibet tartományba jussanak. A kis expedíciós csapatnak vissza kellett fordulnia, az utak el voltak zárva. Tiencsintôl észak felé tervezett kutatóutat is meg kellett rövidíteni az augusztus végén betört hirtelen hideg idôjárás miatt, mert ruházatuk nem volt kielégítô. Ráadásul túl közel kerültek a rablóbandákhoz. Mindazonáltal érdekes leleteket szállítottak Tiencsinbe. Teilhard ezen a nyáron ismerte meg közvetlen tapasztalatból és saját bôrén a keserves kínai sorsot, ami századunk húszas éveiben Kelet óriási birodalmát egyre mélyebb káoszba sodorta. Ezekben az években a lelkes tudós minden szabad idejét az eddigi vándorlásai során szerzett geológiai és paleontológiai eredményeinek rendezésére és feldolgozására fordítja. Eközben eszmevilágát a három központi téma: a Föld, az emberiség és Krisztus foglalkoztatja. Szerinte át kell törni a népek közötti nemzetek és fajok természet adta határait. Olyan jövôre vágyik, amikor az ember nem franciának, vagy kínainak, hanem egyszerűen földlakónak érzi magát. 1926/27 telén, tehát negyvenötödik évének betöltésekor Tiencsinben kezdi írni lelkiségi könyvét: Az isteni miliôt (Le milieu divin), melyben saját magát adja. Kifejezésre jut keresztény misztikus volta, ami alapjában véve az egyénisége. Egy keresztény vall itt, kinek az a fontos, hogy a többi keresztény segítségére legyen Isten és a világ közötti szakadás helyreállításának kísérletében. Nagyon jól tudja, hogy ezzel új, és egyháza képviselôi szempontjából szokatlan nyomra lép. Ô maga egyetért Krisztus egyházának igazi lényegével, amely az ôskeresztény idôk óta mindig a Feltámadt Krisztus misztikus testének tekintette magát. Mégsem tudta elérni, hogy munkája nyomdába jusson. Harminc évig feküdt a kézirat kiadatlanul, mígnem a belga származású Marie-José olasz királynô ôfelsége magas pártfogásával és egy tudományos és általános bizottság jóvoltából 1957- ben, tehát két évvel halála után megjelent a francia kiadás. A cselekvés átistenítése című elsô rész után Az isteni miliô második részében, a ,,Hogyan szentelhetjük meg mindazt, amit szenvedôlegesen viselünk el'' című fejezet következik. A mély elhagyatottság és vigasztalanság élménye a modern egzisztencialisták eldobottság érzetének hangulatát teremti meg, egyben átmenet bizonyos mélységbe, ahonnan, mintha odaátról hallaná a hangot: ,,Ego sum, noli timere. -- Én vagyok, ne féljetek''. Ez a halál valóságának elôzetes élménye, létezésünk gyarlóságának legnehezebb elszenvedése. A halál a központi valóságos élmény, az életet leginkább esendôvé tevô hatalom, a rossz maga. Így áll össze az elkerülhetetlen kívánság: Lépjük át a halált, miközben felfedezzük benne Istent! Teilhard misztikája, mint valamennyi keresztény misztika a halálélményhez vezet, amely Krisztus feltámadásán át visszájára fordul. (Lásd szövegválogatásunkat.) 1927 februárjáig Teilhard kutatásainak megbízója, a párizsi Természettudományi Múzeum volt. Ettôl kezdve a Carnegie-Alapítvány megbízottjaként működik tovább. Ezt nemzetközi személyiségekhez és bizottságokhoz fűzôdô jó kapcsolatainak köszönhette. A franciákon kívül elsôsorban a svéd és az amerikai szakemberek sürgették, a kínai hatóságokkal szövetkezve a geológiai és paleontológiai kutatásokat Kínában. Az amerikai tôke lehetôvé tette, hogy nagyszabású expedíciókat hajtsanak végre, és a felkutatott anyagot az e célra alapított intézetekben dolgozzák fel. Így alakult meg többek között három kutatóközpont: a Geological Survey, egy kínai-amerikai alapítás, az orvosi Rockefeller Intézet, amelyben amerikaiak és kínaiak dolgoztak együtt, és az amerikaiak által létesített Szabad Kínai Egyetem. Teilhard-t Kínában a gerincesek és emberi fosszíliák paleontológiai kutatásával bízták meg. Eddigi megbízójának, Marcellin Boule-nak aggálya ellenére örömmel elfogadja az ajánlatot, mert vonzza a feladat nagysága, az új lehetôségek kiaknázása. Ezáltal hivatalos egzisztenciájának gondja is megoldódott. A nemzetközi légkörben elemében érezte magát. A geológusok és paleontológusok pekingi gyűlései a kifejezett szívélyesség jegyében folytak. Itt találkoztak egymással a kínaiak, V. K. Ting, Wen-Hao Wong, a Survey igazgatója, I. S. Lee egyetemi tanár és King, egy magas képzettségű természettudós, valamint az amerikaiak, Davidson Black, a csoukoutieni ásatás vezetôje, Walter Granger, az amerikai expedíció paleontológusa és A. W. Grabau, akit Teilhard nagy barátjának nevez. A társasághoz tartozott még a két svéd kutató, J. Gunnar Andersson, aki szintén részese volt Csoukoutienben a híressé vált kutatásnak és az ismert világutazó, Sven Hedin. 1927 nyarán a két barát, Licent és Teilhard újabb utazást tesz Dalai-Nor környékén, ahol már 1924-ben is együtt dolgoztak. Teilhard ismét átéli a lélekben tartott mise élményét és a távoli Kínán keresztül vezetô expedíció veszélyeit. Párizs, Afrika (1927--1928) és Távol-Kelet (1928--1930) 1927 szeptembertôl 1928 novemberéig Párizsban tartózkodik. Akkortájt keresi fel a múzeum laboratóriumában Pierre Leroy jezsuita atya. Az elsô pillanattól kezdve kölcsönös szimpátiát éreznek egymás iránt, s baráti kapcsolatuk életük végéig tartott. 1928 végén Teilhard újra a Távol-Keletre készül. Utazását két hónapra megszakítja Dzsibutiban Pierre Lamare francia geológussal együtt, hogy eleget tegyen Henry de Monfreid meghívásának és felkeresse Etiópiában és Szomáliában. Monfreid házában, Obock faluban, a Mabla-hegyek lábánál, közvetlenül a tenger mellett szállnak meg. Innen járják be az ország belsejét, fôleg a Harar felvidékét. Monfreid azon európaiak egyike volt, akik az ismeretlen földrész nagy kalandja kedvéért felszámolták nyugati kapcsolataikat, és a bennszülöttek között fejedelemként éltek. Francia-Szomália kormányzója és Abesszínia négusa bizalmatlansága ellenére Monfreid felépítette a maga saját birodalmát. Valódi történetekrôl írt könyvei késôbb Franciaországban nagy sikert arattak. Teilhard élvezi a táj egzotikumát, a madarak, a foltos majmok, mimózák és kávécserjék világát. Hararban karácsonykor a kapucinusok templomában misézik, ahol az oltárt zebrabôr fedte, a ministránsok mezítláb voltak, az atyák pedig alacsonyak, kövérek és szakállasok. Abesszíniai tartózkodása vége felé Teilhard felfedez egy addig ismeretlen korai kôkorszaki barlangot, eszközökkel és falfestményekkel. 1930-ban a ,,L’Anthropologie'' című folyóiratban megjelent egy rövid összefoglaló ezen utazásának eredményeirôl. 1929. március 15-én érkezik meg Kínába. A francia szerzetes idôközben figyelemre méltó szellemi tényezô lett az országban, aki a hivatalos Kínával szoros összeköttetésben állt és a nagyszerű amerikai segédeszközök alkalmazásával a kínai hallgatók útmutatója és a kutatók vezetô egyénisége lett. Ettôl kezdve Pekingben lakik, munkahelye a kínai-amerikai paleontológiai laboratóriumban van. Éppen ekkor került Kína a nemzetközi paleontológiai érdeklôdés középpontjába. 1928 decemberében tárták fel a csoukoutieni barlangban azokat a csontmaradványokat, melyekbôl késôbb a ,,Sinanthropus pekinensis''-t, a Pekingi elôembert rekonstruálták. Teilhard elsô kínai útja elôtt Andersson svéd geológus Csoukoutiennél, Pekingtôl mintegy ötven kilométernyire északnyugat felé számos emlôsállati csontmaradványra bukkant. 1921-ben és 1923-ban Zdansky foglalkozott itt az ásatásokkal és többek között két emberi zápfogat talált. 1927-ben a kínai geológiai tartományi hivatal és a Rockefeller-Alapítvány együttműködésében a kanadai Davidson Black vezetésével nagyszabású ásatások folytak. Már abban az évben talált itt a svéd Bohlin egy feltűnôen nagy és erôsen ráncozott alsó zápfogat, amit ismeretlen embertípushoz tartozónak írt le, s ezt ,,Sinanthropus pekinensis''-nek nevezte. Az 1928. évi további ásatásoknál számos fog- és koponyatöredék került napfényre. A koronát azonban a kínai Pei 1929- ben megtalált agykoponyája nyerte el. Tény tehát az, hogy nem Teilhard volt e lelet felfedezôje, mint ahogy tévesen, tiszteletbôl mondogatják. Ez a kanadai Black és a kínai Pei érdeme. Black halála után F. Weidenreich folytatta a munkát. Teilhard de Chardin azonban az elsô geológusok, illetve paleontológusok közé tartozott, akik felismerték az új lelet jelentôségét. Az ásatásokat élénk érdeklôdéssel követte, és több tudományos munkájában is beszámolt a Csoukoutien-beli gerincesek állatvilágáról. A homokos üledékek rétegeinek tisztázásában is lényeges munkát végzett. W. C. Pei-jel ,,ipari nyomokat'', vagyis kôbôl készített hegyes eszközöket, kaparókat és csontszerszámokat sikerült találnia. Teilhard tanára, Boule nem látta bebizonyítottnak, hogy ezen eszközök alkotója a Pekingi Elôember lett volna. Boule szerint a vizsgált barlangok emberi vadászok zsákmánymaradványait tartalmazták és a ,,Sinanthropus'', akit a ,,Jávai Elôember''-rel azonos szintűnek tekintett, ehhez a zsákmányhoz tartozott. Véleménye szerint a vadász igazi ember volt, az ô kôeszközeit fedezték fel a kutatók, és a Pekingi Elôember az ô áldozata lehetett. Breuil abbé viszont úgy vélte, hogy a ,,Sinanthropus'' (Homo erectus) már tüzet rakott, kôszerszámai voltak, mint a nyugati ôskor emberének. Noha koponyája a ,,Pithecanthropus''-éhoz hasonlít, nemcsak hominida volt, hanem feltaláló szellem, aki ügyes kezével szerszámokat és védôeszközöket tudott készíteni. Teilhard ebben az értelemben tartja helyesnek a korai pleisztocén korban Kelet-Kínában élô ,,Neandervölgyi'' típusú hominida jelenlétét. Szerinte a fejlôdési sorrend évszázadunk harmincas éveiben így alakult ki: Jávai, Pekingi , Neandervölgyi elôember, Homo sapiens. Teilhard nem hitt vakon a nyomlelet tudományban, a leleteket a valóság árnyékának tekintette. 1929-ben Teilhard atya a nagyhetet Tiencsinben, a Jézus Társaság központi házában, lelkigyakorlaton tölti. Májusban Licent atyával eljutnak a Transzbajkál határáig, Kína északi részébe. Nyáron, június 20 -- szeptember 20. között egy fiatal kínai tudóssal kutatnak a Sárga-folyó nagy kanyarának vidékén, amikor áthaladnak a Shensi és Shansi tartományokon. 1930 januárjában George Barbour, az amerikaiak szolgálatában álló skót geológussal újabb expedícióra indul a Sárga-folyó ugyanazon tájára. Ezúttal egészen Tungkwanig jutnak el. 1929--30 telén Teilhard egyébként felváltva dolgozik a pekingi (Black) és a tiencsini (Licent) laboratóriumokban. A kínai geológusokkal aztán Mongóliában, az amerikai Roy Chapman Andrew-val a Góbi sivatag keleti részében végez kutatásokat. Franciaország -- Egyesült Államok -- Távol-Kelet (1930--1938) Végre szeptemberben behajózhat Franciaország felé. Kevés idôt tölt hazájában, mert 1931. január végén már az Egyesült Államok felé tart. Az ottani szakköröknél messzemenô elismerésre talált. A New York-i American Museum of Natural Historynál tárt karokkal fogadják. Itt találkozik a kínai munkaközösségben megismert barátaival. Megdöbbenten tapasztalja azonban, hogy az USÁ-ban a vallásos réteg különösen konzervatív gondolkozású. A származástanban a puritán hívô amerikai keresztény a materialista monizmus veszélyét sejti. Teilhard-nak ez csalódást jelent. New Yorkban egy közép-ázsiai expedícióról tárgyal. Az utazást a Citroën autógyártó cég szervezte és finanszírozta. Az expedíció a ,,Sárga kereszteshadjárat'' néven 1931 áprilisában indul el. Teilhard még elutazása elôtt New Yorkban a Natural History Museum és a Columbia egyetem munkatársainak egy-egy elôadást tart angol nyelven. A konvertita költô-diplomatával, Paul Claudellel is találkozik a nagyváros egyik szállodájában. Mindketten a kereszténység új útját keresték. Mielôtt elhagyná a kontinenst, Teilhard Chicagóba és San Franciscóba utazik. Ezen látogatásai során sikerei vannak. Február végén a Csendes-óceánon át, a Hawaii szigeteket érintve jut el Japánba, ahol Kobe és Kyoto városokban töltött rövid tartózkodás után, 1931 márciusának utolsó napjaiban fejezi be féléves föld körüli utazását. Már áprilisban megindul a ,,Sárga kereszteshadjárat'', amely páratlanul veszélyes kalandnak bizonyult. Két csoportra osztva indultak. Az egyik csoport -- vezetôje Georges-Marie Haardt -- a Közel- Keletrôl indult Iránon és a mai Pakisztánon át a Pamír fennsíkon és Turkesztánon keresztül. A ,,Kína'' csoport -- Victor Point vezetésével -- Pekingbôl indult. Teilhard, mint kísérô geológus ez utóbbihoz tartozott. Sivatagokon és sztyeppéken át Hongkongtól északra, Mongólia pereménél Sinkiang tartományba igyekeztek. A két csoportnak végtelen sok nehézséggel sikerült Aqsunál találkoznia, hat nappal késôbb, mint ahogyan tervezték. A vállalkozás műszaki értelemben kétségtelenül rekordteljesítménynek számított. Teilhard-nak kemény türelempróbát jelentett, mivel a tudományos eredmény váratott magára, a Sinkiang-i hatóságok zaklatásai miatt sok idôt veszítettek. Teilhard-t közben bántja, hogy Breuil abbé ez idô alatt, éppen az ô meghívására, Pekingben járt, hogy megnézze a híressé vált csoukoutieni leletet. Az expedíciót homok- és hóviharok, hôség és mínusz 33 fokos hideg közepette hajtották végre. Teilhard mégis szinte áhítatosan éli át Közép-Ázsia ezen részének titkát. Majdnem ötezer kilométernyi utat tettek meg a legmostohább körülmények között. Az út vége felé az expedíció még egy rablóbandával is kénytelen volt harcolni. Az eltelt 9 hónap alatt bebizonyosodott ugyan a műszaki felkészültség sikere, de Teilhard az expedíció propaganda céljával nem értett egyet. 1933 ôszén újra az Egyesült Államokba utazik. Washingtonban részt vesz egy pánpacifikus geológiai kongresszuson, és felhasználja az alkalmat, hogy kirándulást tegyen Kaliforniába, Sierra Nevadába. A lakosság életritmusa egészen meghódította. Az éghajlat kedvezô ahhoz, hogy az emberek a szabadban alhassanak. Nappal a bárokban, magas székeken kuporogva esznek, nem sokat törôdnek egymással, békésen élnek egymás mellett. Általában imponál neki az amerikaiak fiatalos lendülete, anyagi kockázatvállalási kedve, biztonságuk tudata. 1934 tavaszán hirtelen meghal Davidson Black, a Kínai Geológiai Szolgálat (Rockefeller-Alapítvány) igazgatója, a csoukoutieni ásatások vezetôje. Teilhard-t bízzák meg átmenetileg ezekkel a feladatokkal. Állandó munkatársának és barátjának halála mélyen megrendítette. Pekingbe utazik, de nem marad sokáig, mert Barbourral, Wonggal és még két kínai geológussal részt vesz Dél-Kína elsô kutatóútján. Nankingon át, a Jangce folyam mentén, Csunkingon és Csengtun keresztül jutnak el Tibet elôhegységeihez. Alighogy visszatérnek Pekingbe Teilhard és Barbour ismét útra kel, ezúttal Honan (Szecsuan) tartományba. Teilhard éles szeme mindent megfigyel és fáradhatatlan szelleme könnyen viseli a megpróbáltatásokat. Pihenésre szánt idejét szellemi munkára fordítja. Ez utóbbi két útját követôen jön létre egy tanulmánya, amelyet a jóindulatú Bruno de Solages, a Toulouse-i Katolikus Egyetem rektora kért tôle, címe: Hogyan hiszek (Comment je crois). A tanulmányért -- szokás szerint -- lelkesednek. Auguste Valensin S. J. atya mesterinek tartja, de nyomtatásban nem jelenhetett meg. 1934/35 telén újra Dél-Kína az úti célja. Wong és Pei, a két kínai tudós kíséri. Teilhard most utazza be elsô ízben Kanton délnyugati, Indonéziával határos vidékét. Ezzel kialakul benne a kép Kínáról, a birodalom geológiai adottságairól. Soha azelôtt, s alighanem azóta sem szerzett egyetlen ember saját szemével olyan képet az ország közepérôl, mint Teilhard de Chardin. Breuil abbé tavasszal újra megjelenik Pekingben. Teilhard most elvezetheti barátját a csoukoutieni ásatások színhelyére. Közösen távoznak Ázsiából, és a transzszibériai vonattal utaznak Európába. Teilhard így az oroszországi tájról is benyomásokat szerez. Három hónapig marad Franciaországban, többek között hazalátogat Auvergne-be, majd felszáll a Bombay-ba induló hajóra. A tengeri út alatt, amikor az emberiség egyik legôsibb magas kultúrájának földjére, Indiába készül lépni, írja le ezeket a sorokat: ,,A múlt feltárta elôttem a jövô struktúráját.'' A hajó 1935. szeptember 20-án érkezik Bombay-ba. Innen vonattal folytatja útját Ravalpindibe (Pandzsab). Ott már várja a fiatal angol archeológus, Patterson, s elkíséri Srinagarba (Kasmír), ahol barátja, Helmut de Terra látja vendégül kínai lakócsónakjában. Házigazdája már kétszer beutazta a Pamír és Karakorum felvidékét. Most együtt vándorolnak ezen, a geológusoknak ideális területen. Természetesen nemcsak a tudományos eredmények érdeklik. India kasztrendszere mélyen megdöbbenti. A hindu vallás hétköznapi megnyilvánulásaiban csalódik. De Terrával felkeresi Közép-Indiában a szent Narbada folyót. Otthoni barátainak így ír élményeirôl: ,,Az igazi India a félsziget. Enyhe az idô, aranyos a fény, a földet a fák teljesen beárnyékolják, mert szép és sűrű lombjuk olyan, mint az öreg tölgyeké. A magas hegyhátak dzsungelében tigrisek, pávák, a folyókban krokodilok, a kertekben papagájok tanyáznak. Az utcákon mindenfelé nagy, feketepofájú és fehér nyakörvű majmok ugrálnak. A lakosság barátságos, tágas, kínosan tiszta kunyhókban él, a nôket vörös fátyol takarja, a férfiak fehérben járnak.'' Delhiben elbúcsúzik de Terrától. December 2-án Kalkuttánál ül hajóra. Rangunban (Burma) egy kis templomban ünnepli a karácsonyt az ottani közösséggel. Három napig marad Szingapúrban. Batáviában (mai Djakarta) várta a fiatal Koenigswald, akivel barátságot köt. A fiatal kutató Jávában addig ismeretlen Chelléen-ipar maradványait találta meg, s erre kérte Teilhard véleményét. Alighogy visszaérkezik Pekingbe, édesanyja halálhírérôl értesül, aki 1936. február 7-én halt meg. (Édesapja már korábban, 1932. február 11-én elhunyt.) Ezt akkor tudta meg, amikor a Sárga keresztes hadjáratból tért vissza Pekingbe. Mindkettôjükre mély hálával gondolt, mindkettôjükhöz fiúi szeretet fűzte. 1936 augusztusában elvesztette legkedvesebb húgát is, a kis Guiguite-t. Monique Givelet adta ki a francia közönség számára Marguerite-Marie életrajzát, amit irodalmi hagyatékából és írásainak kivonataiból állított össze. Testvére könyvéhez Teilhard atya maga írt elôszót. Pekingben közben jelentôsen megváltozott a helyzet. A japánok elfoglalták Kína északi részét, a kormányt Pekingbôl Nankingba telepítették. Teilhard továbbra is céljai elérésén fáradozik. Részt vesz egy Santung keleti részén, Korea irányában, messze a Sárga-tengerbe nyúló félszigetre szervezett kiránduláson. A vidék Bretagne-ra emlékezteti. Még nem tört ki ugyan a második világháború, de Pekingben érezhetô már, hogy el vannak vágva az események központjától. A viszonylagos tétlenség idején cikket ír, amelyben elmélyülten foglalkozik az emberiség válságával. A Mentsük meg az emberiséget (Sauvons l’humanité) című tanulmány felhívás az ,,Emberiség frontja'' kialakítására. A Jelen válsága (Le crise présente) című cikk, átdolgozva ugyan, de késôbb megjelenik Párizsban az Études folyóiratban. Teilhard 1937 februárjában Sanghajból Honolulun keresztül ismét az Egyesült Államokba indul, és márciusban Philadelphiában részt vesz egy paleontológiai kongresszuson. A vendégek, köztük Koenigswald és Teilhard, költségeit a New York-i Carnegie Corporation alapítvány vállalta. A kongresszust B. Howard ôstörténésszel közösen de Terra készítette elô, aki egy éve Philadelphiában élt. Teilhard a de Terra házaspár vendégeként náluk szállt meg. Az ülésen a kínai negyedkorról tartott elôadást. Különös megtiszteltetésben részesült, amikor a philadelphiai elôváros, Villanova katolikus gimnáziuma, a Gregor-Mendel emlékérmet adományozta számára. Amerikai egyetemi tanárok és katolikus papok körében tartott köszönô beszédében a természetes emberré válásról, az emberi nem fejlôdéstörténetérôl gátlástalanul mondta el gondolatait. Nyilvánvalóan alábecsülte a keresztény körök részérôl a fejlôdéstannal szemben annak idején Amerikában fennálló ellenállást. Ugyanakkor a New York Times egy teljesen félreértett részletes interjút közölt róla. Ezek után nem csoda, hogy, bár a bostoni egyetem ,,Doctor honoris causa''-vá akarta avatni, erre a kitüntetésre nem került sor. Teilhard ismételten tapasztalhatta, milyen veszélyes területen mozog, amikor túllép a paleontológiai szaktudás határán. Amerikából Franciaországba utazott, felkereste Sarcenat-t is, de a kikapcsolódás idejét betegség, bizonyára fel nem ismert maláriaroham zavarta meg. Felépülése után visszatér Kínába. A háborús helyzet miatt a Marseille-bôl induló, hathetes hajóutat választja. Hongkongban kolerajárvány fogadja. A japán Kobe felé útközben tájfunba kerülnek, Sanghajba érkezve teljes a fejetlenség. Végre Tiencsinen át jut el a szétszóródott katonáktól és rablóktól körülvett Pekingbe, ahol az ott maradt barátaival találkozik. A külsô káosz nem akadályozza Teilhard atyát abban, hogy ne bontsa ki eszmei elképzeléseit. Ekkor fogalmazza meg az Emberi energia (L’Énergie humaine) című tanulmányát. Amikor megértek gondolatai, hozzáfog élete fôművének a megírásához. Eredetileg csak Az ember címet adta volna, késôbb lett ebbôl Az emberi jelenség (Le Phénomčne humain). A Pekingi Geológiai Szolgálat vezetését közben a német születésű amerikai tudós, Franz Weidenreich vette át, aki a sinanthropus csontváz rekonstrukcióján együtt dolgozik Lucile Swan szobrásznôvel. Mivel a csontváz nôé volt, Nellynek nevezték el. 1937 végén Teilhard újra elhagyja Pekinget, Hongkongon, Szingapúron és Rangunon átutazva, Burmától északra fekvô vidéken találkozik de Terrával. Expedíciójuk költségeit a Harvard egyetem és a Carnegie-Alapítvány fedezi. A téli hónapok idôjárása kedvez az expedíciónak. Munkájuk is eredményes, csupán a világpolitika eseményei nyomasztják kedélyét. Burmából Jávába látogatnak, most is barátjánál, Koenigswaldnál, a pithecanthropus második koponyacsontjának szerencsés felfedezôjénél lakik. Teilhard ebben az idôben igazi elégtételt kap. Párizsból három helyrôl is megtisztelô ajánlatot küldenek számára, mint paleontológusnak, köztük a Muséum d’Histoire Naturelle-ból is. El lehet képzelni, milyen nagy reményekkel érkezik Párizsba 1938 novemberének elsô napjaiban. Végre megfelelô helyrôl kinyilváníthatja hivatásának alapeszméit, beszélhet az egyetemes Krisztusról, fôleg a fiatalabb generáció tagjainak, akik -- hozzá hasonlóan -- a keresztény formák és gondolkodási szokások elavultsága miatt szenvednek, szeretnék áthidalni Isten és a világ, a hit és a tudás közötti szakadékot, ami a keresztény Nyugatot oly szerencsétlenné tette. Nemsokára azonban szertefoszlottak ezek a reményei. Nem tudni, hogy mi történt. Elhatározása utal csak arra, hogy újra meghajolt feletteseinek akarata elôtt, és ahelyett, hogy élete hátralévô éveit Párizsban, a számára megfelelô keretek között töltötte volna, június végén elhagyja Franciaországot és az USÁ-n keresztül 1939. augusztus 20- án, tehát a második világháború kitörésének elôestéjén, újra Pekingbe érkezik. Ezzel megkezdôdik ún. kínai kalandjának legkeservesebb szakasza. Pekingben -- Az emberi jelenség c. mű megalkotása (1939--1946) Teilhard hét évig kényszerül Kínában élni. Geológiai munkáját a laboratóriumban végzi, barátja és asszisztense, Pierre Leroy atya és Pej, a kínai geológus társaságában. Az ország területén lehetetlenné váltak az expedíciók. Peking japán katonai megszállása nehezíti az élet minden területét. A számkivetés idejét igyekszik hasznossá tenni. Számtalan cikket ír Kína geológiájáról és geobiológiájáról, melyek nagyrészt a pekingi geológiai intézet tudományos kiadványaiként, illetve tudományos folyóiratokban az Egyesült Államokban is megjelennek. Kényszerű emigrációjának azonban tulajdonképpeni eredménye az életmű: Az emberi jelenség. Ez az a könyv, amelyben Teilhard irodalmilag kifejezi életének alapgondolatát, ami halála után ismertté tette és amely oly sok vihart idézett elô. A könyv egy hívô tudós modern apológiája. A tudományból indul ki és azt mutatja meg, hogy az ,,Élet Fája'' az Ómega Pont nélkül meddô marad. A kozmogenezis és a krisztogenezis kapcsa az Egyetemes Krisztus. A harmincas évek reflexióinak érett gyümölcse, nagy szintézise lesz a Le Phénomčnehumain , Az emberi jelenség c. könyv, amelyet 1938-- 40 között írt meg. A mű lényegében készen van már 1940 júniusában. 1941 nyarán Teilhard így számol be egyik tudós barátjának, Breuil abbénak: ,,Továbbra is igyekszem tisztázni és pontosan lerögzíteni meglátásaimat, meghatározni az Ember helyét a Világmindenségben. Julian Huxley éppen most jelentetett meg egy könyvet, helyesebben egy esszé- sorozatot: Theuniquenessofman címmel, amely annyira párhuzamos az enyémmel (bár nem jut el fejtegetéseinek végén Istenhez), hogy megerôsítve érzem nézetemet. Értesültem arról, hogy könyvem megérkezett Rómába és három hónap óta revízió alatt van. Nem remélek kedvezô véleményt pedig mennyire kívánatos lenne, hogy egy katolikus nyíltan és keresztény módra nyilatkozzék azokról a kérdésekrôl, amelyekkel a mai élenjáró tudományos gondolkozás foglalkozik! (Sorra jelennek meg manapság olyan írások, amelyek e kérdésekkel foglalkoznak.) A kérdés ma már nem csupán merô spekuláció dolga. Maga a mostani világrengés veti fel az emberiség jövôjének problémáját. És úgyszólván semmi sem jelenik meg, ami építô és dinamikusan keresztény magyarázatot adna az eseményekre.'' E fontos levél feltárja Teilhard szándékát, megadja Az emberi jelenség kettôs tengelyét: az Ember helye a világegyetemben és az Emberiség jövôje az a két kérdéskör, amely a könyv lényegét összefoglalja. (Vö. Szabó Ferenc: Teilhard de Chardin, 1965, 19--20.) A cenzúra nem engedélyezte a könyv megjelenését. Teilhard életében fô műve kiadatlan maradt. Még a római, 1948-ban tett zarándokútján sem tudta felettesei álláspontját megváltoztatni. 1942 szeptemberében New York-ban részt szeretett volna venni egy kongresszuson, amelyre természettudósok, filozófusok és teológusok gyűltek össze. Gyakorlatilag lett volna rá lehetôség, de nem kapott rá engedélyt. Egy memorandumot ír ezért, hogy a maga módján legalább lélekben jelen legyen; címe: Egy emberi Hiszekegy lehetséges alapjairól. Visszatérés Európába -- Látogatás az USÁ-ban -- afrikai, majd dél- amerikai kutatóutak -- Utolsó hazalátogatás -- Halála New Yorkban (1946- -1955) 1946 tavaszán végre kap helyet egy Európába tartó hajón, amelyen április 30-án érkezik Angliába, néhány nap múlva pedig szülôhazájába. Párizsban ismét a rue Monsieur 15-ben, az Études folyóiratot szerkesztô jezsuita rendtársak egyszerű szállásán lakik. Megpróbál beilleszkedni a hosszú évek alatt megváltozott élet szokásaiba. Az eszméit rajongással fogadó tanítványok lelkesültsége sem tudja eloszlatni csalódását, hogy felettesei nem értik meg. Nem lehet csodálni, hogy megragadja barátja, Breuil abbé meghívását Johannesburgba, a paleontológusok és antropológusok érdeklôdését idôközben egyre inkább felkeltô Dél- Afrikában új kutatási területek feltárására. Minden elôkészület megtörtént, az útiköltség megvan, a rend jóváhagyását illetôen semmi kétség, hiszen szívesebben tudják külföldön, mint Párizsban. Ekkor, június 1-jén súlyos szívrohamot kap, ami az elkövetkezô idôkre meghiúsítja terveit. Szervezete így bosszulta meg az évtizedekig tartó fizikai és szellemi túlzott követelményeket. A Saint-Germain-en-Laye-i apácakolostor kórházában találja meg a szükséges nyugalmat és pihenést, egyben az utazásról való lemondás miatti bánatra vigasztalást, Pierre Termier évek óta sokszor idézett szavaiban: ,,Tout ce qui arrive est adorable'' (Minden, ami történik, imádatra méltó). További vigaszt és erôsítést jelent számára, hogy Bruno de Solages, a Toulouse-i katolikus egyetem rektora a ,,La pensée chrétienne face a l''évolution'' című könyvével 1947-ben a francia nyilvánosság szellemi küzdôterére lép, és egyértelműen Teilhard oldalára áll. 1948 telén, miután visszanyerte egészségét, rendjének hozzájárulásával Amerikába utazik abban a reményben, hogy az Egyesült Államokban talál lehetôséget tervei megvalósítására. Mielôtt ezen lépéseit megtenné, még egyszer feltesz mindent egy kártyára és elutazik Rómába. Hatvanhét év leteltével szánta rá magát erre az útra. Jelentkezik a generálisánál és megpróbálja elnyerni a Vatikán végleges döntését. Két ügyben jár el: engedélyezik-e, hogy elfogadja a kilátásba helyezett tanszéket a Collčge de France-on? Szabad-e kiadatnia az 1940. óta Rómában vizsgálat alatt lévô művét, Az emberi jelenséget? Rómában a jezsuita rend központi székháza melletti írók házában lakik, csaknem egy fedél alatt a rend generálisával. Barátságosan fogadják. Néhány hétig azonban próbára teszik türelmét. Az idôt arra használja fel, hogy a szövegnek némileg élét vegye. Törekvése azonban hiábavaló, a kiadásra nem kap engedélyt, és azt tanácsolják, mondjon le arról, hogy a Collčge de France professzora legyen. 1950-ben azonban nevezetes esemény fôszereplôje: a Tudományos Akadémia tagjává nevezi ki Teilhard de Chardin atyát. Ezzel azon legnagyobb megtiszteltetésben részesül, amit Franciaország tudósainak adhat. Ugyancsak abban az évben adja ki XII. Pius pápa a ,,Humani generis'' enciklikát, amely elzárja az utat az emberi nem keletkezésére vonatkozó természettudományos elméletek túlzottan szabad terjesztése elôl. Világossá vált, hogy ezzel a figyelmeztetéssel a legmagasabb helyen, többek közt Teilhard de Chardin világképére gondoltak. Sok idôbe telt, amíg kiheverte ezt a csapást. 1951-ben sikerül számára az 1947-re tervezett és szívrohama miatt elmaradt dél-afrikai utazást a Werner-Green Alapítvány segítségével megvalósítani. Akkor Breuil abbé hívta, most pedig ô tájékoztatja az abbét Johannesburgból az utazás eredményérôl. Az utazás Londont is érinti. Itt találkozik régi útitársaival, Barbourral és Sir Julian Huxleyvel. Ez utóbbihoz szoros barátság fűzi. Southamptonból Madeirán át közvetlenül a Fokvárosba utazik, és másnap indul vonattal Johannesburgba. Ott találkozik Barbourral. A legújabb leletek (Australopithecus) bôséges anyagot szolgáltatnak a ,,missing link'', az ,,állat-ember átmeneti rész'' vitájához. Raymond Dart, a felfedezô tájékoztatja az eredményekrôl. Utazása során eljut egészen a Pretoriától északra háromszáz kilométerre fekvô Makapanig, ahol fontos leleteket szereztek. Megerôsödik benne az a feltevés, hogy Közép- és Dél-Afrika volt az ôskôkorszakban a hominizáció legfontosabb központja, az ember eredetének földje. Ez a paleontológus körökben sok vitát keltô tétel a következô években nagyon foglalkoztatja, s ezekrôl egész sor cikke jelent meg. A kutatóút végén, Fokvárosban, a Mount Nelson szállóban egy hétig kell hajójára várnia, amellyel Dél-Amerikába készül. A szállóban írja meg, 1951. október 12-én Rómába a rend generálisának címzett levelét, amelyben ôszintén rávilágít saját problémáira. (Lásd a szövegválogatásban.) Október 18-án indul el Fokvárosból Buenos Aires felé. Dél-Amerika még ismeretlen földrészének meglátogatása kedvezô alkalom a világvándor Teilhard számára. Buenos Airesben hálásan fogadja Oswald Menghin, Ausztriából emigrált ôstörténész vezetését. A történelem elôtti kor kutatása Argentínában még csak három éve kezdôdött, s a tudós tárja fel elôtte az ôstörténeti leleteket. Rio de Janeirón és Trinidadon át érkezik meg utazása és egyben ilete utolsó állomására, New Yorkba. Teilhard atya az óriási világváros közepén, a Park Avenue 980-ban lakik. Eleinte azt tervezte, hogy elkészíti dél-afrikai útjának költségeit viselô amerikai megbízójának a beszámolót, de rendjének vezetôi -- alighanem a generálisához küldött levele alapján -- azt tanácsolják, maradjon New Yorkban és ott folytassa tudományos munkáját. A Werner-Green-Alapítvány felveszi munkatársai közé, anyagi helyzete ezzel Amerikában biztosítva van. Érdeklôdéssel vesz részt a világi élet összejövetelein, számos magas rangú és híres ember kerül útjába. A Museum of Natural History révén az egész világ kutatóival és tudósaival találkozik. Az ENSZ-ben és a francia konzulátuson keresztül a nemzetközi élet politikai személyiségeivel is kapcsolatba kerül. Nyitva áll elôtte az egész New York-i társaság. Nem könnyű felednie a közelmúlt súlyos megpróbáltatását, de családi neveltetése és rendi fegyelmezettsége nem engedi, hogy lelki fájdalmába bárki betekintsen. Utolsó évei is intenzív munkával telnek. 1952-ben Amerika nyugati részébe látogat. Felkeresi G. G. Simpsont, a San Pedro Mountains nemzeti park szélén New Mexico-ban élô barátját. Egy hónapig marad a kaliforniai Berkeleyben és kapcsolatba lép az ottani egyetemen dolgozó tudósokkal. Ablakából a Csendes óceánt látja. A távolban felcsillan San Francisco és az öböl a híres híddal. Engedélyt kap az atomenergiai egyetem kutató központjában egy sor nagy ciklotron megtekintésére. Az atomkorszak ezen ,,ismertetôjegyei'' mély benyomást gyakorolnak rá. Teilhard utolsó kutatóútja 1953 júliusától novemberig tartott. Érdeklôdése egyre inkább a közép- és dél-afrikai ásatások felé fordult. Az is az ô közvetítésének köszönhetô, hogy a paleontológusok ottani vállalkozásait a Werner-Green-Alapítvány támogatta. Tehát ismét elutazik, hogy a munkák elôrehaladását a helyszínen követhesse. Johannesburgból repülôgépen érkezik Livingstone-ba. Innen vállalkozik észak- és dél-rhodesiai kirándulásokra, felkeresi Zambiában a híres Viktória vízesést és J. Desmond Clarkkal, a Livingstone-i múzeum igazgatójával Lusaka környékén ásatásokat tervez. A hetvenkét éves férfi a látottakkal és a teljesítménnyel elégedetten tér vissza Johannesburgba. Majd ismét New Yorkba utazik és szeretné az idejét továbbra is gyümölcsözôen felhasználni. Ez azt jelenti, hogy minden megmaradt erejével ismét életének fô témájával szeretne foglalkozni. Érzi, hogy nincs sok ideje már. 1953 decemberében értesül Auguste Valensin atya haláláról. Baráti kapcsolatuk Aix-en-Provence-i noviciátusuk óta tartott. Halála nagy fájdalmat okozott Teilhard-nak. Felettesei engedélyével 1954-ben három hónapra elutazhatott hazájába. Júniusban szeli át az Atlanti-óceánt, de már augusztus elsô napjaiban -- tehát korábban, mint tervezte -- csalódottan érkezik vissza New Yorkba. Végérvényesen tudomásul kellett vennie, hogy élethossziglan száműzött maradt. A párizsi látogatás kudarcának indítóoka ártatlannak látszott. A Centre Catholique des Intellectuels Français felkérte, tartson egy elôadást. Teilhard persze szívesen fogadta a lehetôséget. Az emberek özönlöttek, elárasztotta a szimpátia hulláma. Az újságok síkra szálltak mellette, a szenzáció tökéletes volt. Ellenfelei tehát megkapták az anyagot, amire vártak. Teilhard legokosabban tette, hogy elhagyta Párizst, hazáját nem látta többé viszont. Harcostársa és szerzetes testvére, Leroy atya beszámolójából olvashatjuk, hogy Teilhard a nehezen leküzdött izgatottságtól kimerülten, szinte bénultan, szorongás állapotában utazott el. Amerikába érve egy hétre visszavonult, hogy elmélkedjen helyzetén. Depresszióját igyekezett leküzdeni. Rá akart találni az útra, hogy vsszeegyeztesse a kereszténységet a természettudománnyal, a vallásos átélést a paleontológiai tudomány elméletével. Most, az élete alkonyán, amikor meg volt gyôzôdve arról, hogy ez mindkét területen sikerült neki, azt kellett tapasztalnia, hogy az intézmény, amelyet egész életében szolgált, életművét világosan elutasítja. De itt adjuk át a szót Leroy atyának: ,,Az ôt lesújtó erkölcsi szenvedés ellenére újra erôt vett magán és munkához látott szerény New York-i irodájában. Utoljára néhány nappal karácsony elôtt láttam. Már egy kicsit megbékélt és tevékenyen igyekezett elôkészíteni egy tudósok közötti találkozót az antropogenezisrôl. P. Teilhard 1955. április 10-én, húsvét napján halt meg, egy hirtelen fellépô agyvérzés következtében, abban a pillanatban, amikor teázni készült. Az asztal felé közeledett, amikor összeesett, ledôlt, mint egy kivágott fa. Néhány percig szorongató csend, majd kinyitotta szemét ezt kérdezve: »Mi történt? Hol vagyok?« És amikor megnyugtatták, halkan ejtette ki utolsó szavait: »Most érzem, hogy ez rettenetes«. Ez volt minden. Hívták orvosát, majd barátját, P. de Breuvery-t. Mindkettô távolt volt. Késôbb P. Martin Géraghty jött el a jezsuiták New York-i Szent Ignác-rezidenciáról, és feladta az utolsó kenetet. Húsvétvasárnap délután hat óra volt. Az ég ragyogott, már harsogott a tavasz. Én Chicagóban tartózkodtam, telefonon kaptam a hírt. A lehetô leggyorsabban New Yorkba érkeztem. A hotelben azt a szobát vettem ki, amelyet ô foglalt el elôzô nap. Mindenki nagy rokonszenvet és részvétet érzett iránta az igazgatótól a legegyszerűbb szolgákig. A jezsuiták Park Avenue-i rezidenciájának kápolnájában ravatalozták fel. A Páter papi ruhákba öltöztetve ott feküdt kiterítve -- mindörökre. Alig volt felismerhetô: megnyúlt vonásai, kiugró orra, nagyon magas homloka... Pascalra emlékeztetett, auvergne-i földijére. Húsvét keddjén volt a temetés: szürke és esôs idôben. Mintegy tíz barátja volt jelen. Egyedül én kísértem el a New Yorktól 160 km-re fekvô Saint-Andrew/Hudson-ba, ahol nagy egyszerűséggel temették el a New York-i jezsuita provincia noviciátusának temetôjében.'' (P. Leroy: P. Teilhard, amilyennek én láttam, in: Vallomások Teilhard-ról, 108.) ======================================================================== 1. Pierre Leroy S. J. tanúságtétele. Teilhard, I. Teilhard és Róma ,,az engedelmesség fia'' (Dokumentumok) Teilhard rendtársa és kutatótársa, miután felvázolta a tudós gondolkodó életének fontosabb állomásait, rávilágít arra, milyen szenvedést okozott Teilhard-nak az egyház és rendje iránti engedelmesség. Ne tévesszük szem elôl: P. Teilhard elfogadja és gyakorolja az elszakadás keresztény tanítását. Tudja, hogy a világ befejezôdése csak misztikus halál, éjszaka, a minden létezôrôl való lemondás révén valósulhat meg. Ez vitán felül áll. De amikor igyekszünk behatolni a lemondás szerkezetébe és megismerni annak mechanizmusát, Teilhard talán eltávolodik az addig elfogadott aszketikus ,,gyakorlatok''-tól. Ô maga új formulát akar megkísérelni ,,kikísérletezni'' amely, ha hatékonynak bizonyul, lehetôvé teszi az embereknek, akik egyre jobban elôrelendültek a technika gigantikus fejlôdésében, hogy a kereszténységet ne az elszegényedés és a csökkenés tanának tekintsék, hanem kibontakozásnak: igazi keresztényként élhetnek úgy, hogy közben a teremtô hatalom munkásai maradnak. Számára nem lényeges, hogy Isten mindenható cselekvése a törés vagy az átalakulás jellegét mutatja, csak elérjék és megdicsôítsék Krisztust. De vajon az a lemondás, amely a világgal való szakítást jelenti, elfogadható valamennyi ember számára? Valamennyiünk életébôl egy hatalmas rész a természetes és szociális erôfeszítésnek van szentelve, és nem lenne lojális, ha hagynánk elkallódni azokat az értékeket, amelyeket tevékenységünk pozitív eredményei képviselnek. Nem mintha a Páter végleges és abszolút értéket tulajdonítana a különbözô emberi építményeknek: ezekben helyettesíthetetlen szakaszt lát, amelyen át kell mennie az emberi csoportnak átalakulása során: nem idôz el sajátos formájuknál, hanem funkciójukat (szerepüket) tekinti. Fontos tehát, hogy lelki növekedésünknek tudatára ébresszenek nemcsak az aszketikus megszorítások és a szenvedés-okozta elszakadások, hanem a természetes tökéletesedés és az emberi kötelesség pozitív erôfeszítései is. Így tehát, anélkül, hogy lemondanánk az elszakadás értékérôl, elengedhetetlennek tűnik, hogy meggyôzôdéssel és szenvedéllyel elôrelendítsük a világ anyagi fejlôdését. Ebben a távlatban az elszakadás és az odatapadás harmóniába simul és egymást kiegészíti. Teilhard ezt írta barátjának, akinek ügyei szerencsésen alakultak: ,,Még eléggé nehezen tudja igazolni önmaga elôtt is az üzleti ügyekbe merült léleknek ezt az eufóriáját. Figyelmeztetem, hogy a legfontosabb az, hogy megtapasztalja ezt a jólétet. A kenyér jó volt a testünknek, mielôtt még ismertük volna az asszimiláció kémiai törvényeit. Dehát -- kérdezi -- egy kereskedelmi ügy sikere morális haladást von magával? Ezt válaszolom: igen, amennyiben az egységesülô világban minden összefügg, a Világegyetem lelki sikere hozzá van kapcsolva minden lehetséges energia jó működéséhez ebben a Mindenségben. Mivel vállalkozása (feltételezem, hogy morális) kedvezôen fejlôdik, egy kicsit több egészség árad szét az emberi tömegben, és következésképp egy kicsit több szabadság is a cselekvéshez, gondolkodáshoz és szeretethez (...) Mivel a lehetô legjobban cselekszik (még a sikertelenségben is), saját magát építi a világban és segíti a világot, hogy kiépüljön Ön körül''. P. Teilhard eléggé éleslátó ahhoz, hogy ne érezné ezeknek a formuláknak a veszélyét. Ha valaki rosszul érti ôket, könnyen egy bizonyos keresztény naturalizmusba esik, ahol már a természetfelettinek nincs meg az elsôrendű helye. De mivel Teilhard hisz a teremtés egyetemes értékében, nála nincs meg a veszély, hogy e tévedésbe esik. ,,Metafora nélkül -- írja --, a fejlôdésben levô világ egész hosszúsága , vastagsága és mélysége révén képes az ember elviselni és felfedezni Istenét''. Egyik kritikusa, akit nem igen ragadtak el ezek az eszmék, megjegyezte: ,,Az a lendület, amely (Teilhard-t) átjárja és magával ragadja: valami hatalmas naturalizmus, szenvedélyes és -- hogy nem mondjuk: esztelen -- mondjuk: egy kicsit elrettentô naturalizmus''. Elrettentô, igen, ha elvonatkoztatunk attól az alaptól, amelyre ezt az istenkeresését építi -- a teremtményeken át és általuk keresi Istent: elrettentô annak is, aki nem is a szerves fejlôdés törvényeit és a ma már elavult statikus világ szemlélésével megelégszik... Nem vitatom, hogy Teilhard által használt formulák néha kétértelműek: eszmevilágának gazdagsága és eredetisége megnehezítette a kifejezést. Mindig teljes tudatában volt ennek a nehézségnek. Hogyan lehet megfelelô és biztos fogalmakba foglalni a víziót, amely látja ,,a keresztény élet és a Világegyetem természetes nedve kifejezett összeolvadását''? Számára az élet egysége kész tény: a Világon keresztül szereti Istent: a Világot pedig annyiban szereti, amennyiben Isten lelkesíti át a dolgokat. Egy hónappal halála elôtt írta: ,,Életem öröme és ereje az volt, hogy megállapítottam: ahogy egymáshoz közelítettem a Világot és Istent, a két tényezô kimeríthetetlenül egymásra hatott, rendkívüli ragyogást keltettek, olyan izzó fényt szabadítottak fel, amely átalakította számomra a Világ mélységeit''. Lelkében nincs semmi ellentmondás: semmi kétértelműség az Egyház gyermeke alázatos és filozófiai nézeteinek merészsége között. Önmaga mélyén azonban szorongást érzett: hogyan vesse alá magát az Egyháznak való teljes engedelmesség kötelezettségének anélkül, hogy reflexiója tisztességét ez ne akadályozza. Itt közlöm azt a levelet, amelyet 1951. október 12-én írt a jezsuita Generálisnak (P. Janssensnek) Fokvárosból, amikor befejezte elsô dél-afrikai tartózkodását. Ez a levél jól érzékelteti lelkiállapotát, ugyanakkor tanúsítja, hogy teljesen alá akarta vetni magát az egyházi hierarchia döntéseinek. Fôtisztelendô Atyám, P.C. (= Pax Christi) Most, amikor elhagyom Afrikát (vagyis két hónapos nyugodt terepmunka után), érzem, a pillanat kedvezô ahhoz, hogy néhány szóval tudomására hozzam, mit gondolok és hol is tartok: -- mindezt úgy teszem, hogy nem felejtem: Ön a Generális, de ugyanakkor (amint három évvel ezelôtti rövidke beszélgetésünk során is) azzal a nyíltsággal, amely a Társaság egyik legértékesebb kincse. 1. Mindenekelôtt azt gondolom: bele kell törôdnie abba, hogy úgy fogadjon el engem, ahogy vagyok, -- vagyis velem született jótulajdonságommal (vagy gyengeségemmel), amely megmagyarázza a következôt: már gyermekkorom óta lelki életemet egy bizonyos érzés vette egészen hatalmába: a Világ szerves valóságának mély átérzése. Ez a sejtés kezdetben eléggé határozatlan volt lelkemben és szívemben, de évek múltán fokozatosan biztos és világos jelentést nyert: a Világegyetem egyetlen végpontba összefutó fejlôdés, és ennek az összpontosulásnak (konvergenciának) a csúcsa Ôvele esik egybe, Akiben minden fennáll (in quo omnia constant, Kol 1,17). Akinek a szeretetére a Társaság tanított meg engem. Annak a tudata, hogy a világ fejlôdés és hogy Jézus Krisztusban (in Xristo Jesu) van minden dolog szintézise, rendkívüli, kimeríthetetlen fényforrás és belsô erôforrás lett számomra: olyan légkör, amelyen kívül már fizikailag lehetetlen lélegeznem, imádnom, és hinnem. És amit magatartásomban nyakasságnak és hajlíthatatlannak vettek harminc év óta, az nem más, mint egyszerűen annak a ténynek a következménye, hogy képtelen vagyok elfojtani kitörô csodálkozásomat. Íme így jellemeztem azt a lelki vonásomat, amelybôl minden forrásozik és amelyet nem tudok megváltoztatni, mint ahogy képtelen vagyok megváltoztatni éveim számát és szemem színét. 2. Ezek után, és hogy biztosítsam belsô álláspontom felôl, hangsúlyoznom kell a következô tényt: belsô magatartásom, amelyet leírtam (akár általánosítható, akár nem más egyedekre), azzal a következménnyel jár, hogy egyre szorosabban olyan három meggyôzôdéshez kapcsol, amelyek a kereszténység velejét alkotják. Az embernek mint az Élet nyílhegyének egyedülálló értéke; a katolicizmus tengelyhelyzete az emberi tevékenységek összpontosul nyalábjában; végül az a lényeges befejezô funkció, amelyet a feltámadt Krisztus a Teremtés központjában és csúcsán betölt: e három elem olyan mély gyökeret eresztett (és ereszt ma is), és annyira összefonódik szellemi és vallásos vízióm egész rendszerében, hogy ezentúl már lehetetlen lenne kitépnem ôket anélkül, hogy mindent le ne rombolnék. Valójában (egész eszmevilágom struktúrájánál fogva is) ma sokkal visszavonhatatlanabbul a hierarchikus Egyházhoz és az Evangélium Krisztusához kapcsoltnak érzem magam, mint valaha életem során. Krisztus sohasem tűnt valóságosabbnak, sem személyesebbnek, sem hatalmasabbnak. Hogyan hihetném, hogy rossz irányban köteleztem el magamat? 3. De teljesen elismerésem, hogy Rómának meg lehetnek az okai, hogy úgy ítélje: a Kereszténységrôl alkotott vízióm jelenlegi formájában koraérett, vagy nem teljes, és következésképp hogy nem lehetne jelenleg terjeszteni hátrányok nélkül. A külsô hűség és a tanulékonyság e fontos pontjával kapcsolatban szeretném kijelenteni (valójában ez ennek a levélnek tárgya): minden látszat ellenére elhatároztam, hogy az »engedelmesség gyermeke« akarok maradni. Természetesen képtelen vagyok megállni keresésemben (különben belsô katasztrófa következne és hűtlen lennék legkedvesebb hivatásomhoz.) De (már hónapok óta) nem foglalkozom többé eszméim terjesztésével (csupán azok személyes elmélyítésére szorítkozom). Ezt a magatartást nagyban megkönnyíti az a tény, hogy újra közvetlen tudományos munkával foglalkoztatom. Csakugyan remélhetem, hogy távollétem Európától egyszerűen lelohasztja a körülöttem kialakult forrongást, amely legutóbb nyugtalaníthatta Önt. És, úgy látszik, a Gondviselés ebben az irányban kézenfogva vezet. A Werner-Green (ex-Viking) Foundation küldött ide New Yorkból (a háború után ez az Alapítvány segítette P. Schmidt Anthropos című folyóiratának feltámasztását); most azt kérte tôlem, hogy hosszabbítsam meg, amennyire csak lehet, amerikai tartózkodásomat: be kellene fejeznem és ki kellene szélesítenem itteni munkám eredményeit. -- Mindezzel idôt nyerhetek, és teljesen a tudományos kutatás felé fordulhatok, mielôtt befejezném pályafutásomat... és életemet. E sorokat, ismétlem, egyszerűen lelkiismeretem feltárásának szántam, -- nem várok választ. Csak lássa meg bennük annak bizonyságát, hogy alapjában számíthat rám; Isten országáért akarok dolgozni, és egyedül ezt tartom szem elôtt, ez érdekel a Tudományon keresztül. A legnagyobb tisztelettel fia Krisztusban (in Xto filius) P. Teilhard de Chardin Teilhard tudatában volt annak, hogy beszélnie kell, hogy közölnie kell másokkal személyes tapasztalatának gyümölcseit: ,,Ha nem írnék -- mondta nekem -- áruló lennék''. Kétségkívül azért ütközött ellentmondásba teológusok és tudósok részérôl egyaránt, mivel nyíltan és teljes egyszerűséggel közölte magát. A tudósokról ezeket írta: ,,Gyakran vitatták belsô tanúságtételem értékét. Több barátom biztosított, hogy semmi hasonlót nem tapasztalt meg önmagában. Temperamentum kérdése, mondták nekem. Érzi a filozofálás igényét. De miért fontolgatni ezeket a tendenciákat? Mi magunk dolgozunk, kutatunk, mert ez kedvünkre van, amint egy pohár bort iszunk...'' -- Nagyon szegény válasz ez, semmiképpen sem tudta kielégíteni P. Teilhard szellemét, aggályos lelkét, akinek szüksége volt arra, hogy cselekvését még a fogalmi rendben is igazolja. ,,Nem megy el sem szíve, sem gondolata mélyéig'' válaszolta. Ezért szunnyad Önben a kozmikus érzék, és a világban való hit. Sokszorozzátok meg tetszés szerint a Haladás tartamát és kiterjedését, ígérjétek még százmillió évet a világ növekedésének, -- de ha ennyi év után az egész öntudatnak a nullpontra kell visszatérnie, anélkül, hogy valahol összegyűjtenék titkos lényegét, akkor letesszük a fegyvert és sztrájkolunk. Közel van a nap, amikor az Emberiség észreveszi: biológiailag az öngyilkosság és az imádás közé került''. P. Teilhard élete, belsô élete tehát tanúságtétel. Egyik jegyzetében olvassuk: ,,Ha filozófiám többé kevésbé ügyes is, mindörökre megmarad a tény: egy ember a XX. század derekán, mivel részt vett normálisan kora eszméiben és gondjaiban, lelki élete egyensúlyát csak a világ és Krisztus egységének fizicista felfogásában találta meg, és ebben békét és határtalan kiteljesedést talált. Ma valószínűen jobban hiszek Istenben, mint valaha, és biztosan jobban hiszek a Világban, mint valaha''. Van-e modernebb és hűségesebb magyarázata a ,,kozmikus'' Krisztus páli tanának? ,,Benne (Krisztusban) teremtett mindent a mennyben és a földön.... Mindent általa és érte teremtett. Ô elôbb van mindennél, s minden áll fönn. Ô a kezdet, az elsôszülött a holtak közül, hogy övé legyen az elsôség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal, hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindennek'' (Kol 1,16--19 és 20). Ilyen nemes küldetéstôl vezetve ôszinte lelkiismerettel olyan utakat járhatott, amelyek a rosszul felkészült lelkeket veszélyes illúziókba vezethették volna. Kétségkívül e derű miatt volt olyan elnézô: ez a megértô magatartás a gyengeséget súrolta, és gyakran ezért értették félre. Az emberek szívesebben hisznek az igazságosságnak, mint a szeretetnek. Azok is, akik a leginkább szembeszálltak filozófiai és vallási nézeteivel, elismerték nála a rokonszenv e kiváló ajándékát, amely a ,,lelkek vadászává'' tette ôt. Számos értelmiségi, vállalkozó, munkás, kisember találta meg közelében a megvilágosító szikrát és a békét. Elborzadt attól a hibától, elvetette azt a lelkiállapotot, éspedig könyörtelenül, amit így nevezhetünk: az elfogadott, szándékos életundor; az emberi mű megvetése; az erôfeszítéstôl való félelem. Az igazi bűn számára az emberi hivatásunk hatékonyságával szembeni bizalmatlanság volt. Emberi természetünk gyengeségeit nem ítélte meg szigorúan, ha a ,,felemelkedés'' vágya, az Elôre és a Felfelé tartó lendület ôszinte volt. ,,Mindaz, ami leszállásra késztet, rossz'' -- mondotta. Ez az értelmes optimizmus, amely belsô életének gyümölcse volt, tartotta fenn küzdelmeit és engedelmes alávetettségét, ez táplálta benne a reményt, hogy egy napon az egész Világ eljut Krisztus szolgálatára. Istenek állandóan megújuló keresésébôl merítette szívósságát. Az egység felé irányuló akaratban nem volt semmi kicsinyes vagy merev, hanem naponta megújította erôfeszítését -- és Isten tudja, milyen küzdelmek között --, hogy átitassa az isteni Jelenlét, amely nélküle szerinte minden hiábavaló. volt. A legmerészebb végletekig feszülô emberi kísérletekben a lehetséges felemelkedést látta, és ebben az értelemben mondotta: ,,Mindent merni kell!''. Hirtelen halt meg, ahogy kívánta, -- teljes eufóriában a világ legkozmopolitább városában, ô, ,,aki a világ minden emberének barátja volt''. Tavasszal halt meg, húsvét napján, amikor a nap elárasztotta fényével a Hudson partjain elterülô óriásvárost... A feltámadás örömében P. Teilhard csatlakozott Krisztushoz, miután egész életében arra a boldogságra vágyakozott, hogy a gyôzelem ragyogásában birtokolja Ôt: ,,Uram, mivel minden idegrostommal és életem valamennyi esélyén keresztül szüntelenül Téged kerestelek és az egyetemes anyag szívébe helyeztelek, az egyetemes átlátszóság és az egyetemes tűz vakító ragyogásában hunyom le örömmel szemem''. P. Leroy: Pierre Teilhard de Chardin, amilyennek láttam, in: Vallomások Teilhard-ról, 109--113. (Fordította: Szabó Ferenc S. J.) ======================================================================== 2. Francois Russo S. J.: Róma és Teilhard I. Teilhard és Róma (Dokumentumok) A szerzô megvizsgálja, dokumentálja és kommentálja Róma intézkedéseit Teilhard-ral szemben, jelezve azt is, hogy a pápák mindig visszautasították Teilhard elítélését, és hogy Róma álláspontja a zsinat után módosult, enyhült az 1962-es Monitumtól addig a levélig, amelyet Casaroli bíboros írt 1981-ben, Teilhard születése centenáriuma alkalmával Mgr Poupard-nak, az Institut Catholique akkori rektorának. F. Russo, miután hivatkozott XII. Pius ,,Humani generis'' kezdetű (1950-es) körlevelére, ahol két szakasz az ember eredetére és a poligenizmusra vonatkozóan burkoltan érinti Teilhard evolucionizmusát, így folytatja: Teilhard műveinek közlését megkezdték mindjárt halála után, Jeanne Mortier kisasszony, Teilhard munkatársa kezdeményezésére, aki írásainak törvényes örököse volt. Elsônek még Teilhard halála évében, 1955-ben Az emberi Jelenség jelent meg (Oeuvres I). Az utolsó kötet (Oeuvres XIII) 1976-ban látott napvilágot. A törvényes örökösödésen kívül estek Teilhard Lelkigyakorlatos füzetei, a Napló és a Levelek: ezeknek közzététele is befejezôdött. Annak idején a római hatóságok azt kérték a katolikus könyvkereskedôktôl, hogy ne árusítsák ezeket a műveket. Ez az ajánlás néhány év múlva már elveszítette idôszerűségét. Egyébként a művek közzététele nem alkotta semmi féle római megrovás tárgyát. A Szent Officium Monituma egy rövid latin dokumentum, a Hivatal jegyzôje írta alá, 1962. jún. 30-án kelt. A Szentszék félhivatalosa, az Osservatore Romano 1962. júl. 1-i száma tette közzé. Teilhard-nál ,,súlyos tévedések''-et bélyegez meg, de egyáltalán nem jelzi, hogy ezek miben állnak. Ebbôl a szempontból Galilei elítélése kielégítôbb, mivel legalábbis a neki tulajdonított tévedéseket világosan elôadja. Szükségesnek tűnik a Monitum szövegének itteni leközlése, egyrészt mivel tartalma nehezen érthetô ma is, másrészt mivel hozzácsatoltak egy cikket (késôbb szólunk róla), amely egészen más természetű dokumentum, és amely -- sajnálatos módon -- sok zűrzavar okozója lett. ,,P. Pierre Teilhard de Chardin néhány műve gyorsan terjed és nagy sikernek örvend. Anélkül, hogy ítéletet mondanánk a pozitív tudományokat érintô szempontoktól, nyilvánvaló, hogy ezek a művek filozófiai és teológiai síkon olyan kétértelműségektôl, sôt súlyos tévedésektôl hemzsegnek, hogy sértik a katolikus tanítást. Ezért a Szent Officium kongregációjának eminenciás és fôtisztelendô Atyái arra szólítják fel az Ordináriusokat, a szerzetesintézmények és a szemináriumok elöljáróit, valamint az egyetemi rektorokat, hogy óvják a szellemeket, különösen is a fiatalokét azokkal a veszélyekkel szemben, amelyeket P. Teilhard de Chardin és tanítványai művei jelentenek. Kelt Rómában, a Szent Officium palotájában, 1962. június 30-án.'' Az Osservatore Romano 1962. júl. 1-én elsô oldalán közölte ezt a Monitumot. Ugyanezen a napon, szintén az O. R. elsô oldalán egy hosszú olasz cikk jelent meg, amely azt akarta leleplezni, ami Teilhard írásaiban ellentétes lenne a keresztény tanítással. A cikket név nélkül közölték. Szemére veti Teilhard-nak, hogy nézetei a következô pontokon ellenkeznek a keresztény tanítással: a teremtés eszméje; a Kozmosz és Isten közötti viszony; Krisztus, a Megtestesülés és a Megváltás; a Szellem és az Anyag; a Bűn. Ezenkívül azt állítja, hogy Teilhard rendszerének sajátja: ,,bizonyos módon naturalizálja a természetfelettit''. Különös módon a névtelen szerzô a cikk végén kijelenti, hogy Teilhard számos írásában az idézett szövegek mellett sok más is van, amelyek gyakran semlegesíthetnék a cikk által elôadott negatív értelmezést, és hogy számolni kell mindezekkel a szövegekkel -- és számos ilyen van! -- hogy tárgyilagosan ítélhessük meg Teilhard-t. -- Az Osservatore Romano ugyanezen cikke idézi P. H. de Lubac könyvét: Páter Pierre Teilhard de Chardin vallásos eszmevilága. Helyesli P. de Lubac kritikus megjegyzéseit, de hozzáfűzi ,,alapjában véve P. de Lubac megvédi P. Teilhard eszmevilágát és azt magasztalja.'' A névtelen szerzô kijelenti, hogy nem osztja P. de Lubac ítéletét. Márpedig két hónappal a Monitum megjelenése után a Jézus Társasága legfôbb elöljárója, P. Janssens levelet írt P. de Lubac-nak könyvérôl: e levél hangneme egészen más, mint a Monitumé és az Osservatore Romano cikkéé. Íme ennek a levélnek a szövege: ,,Fôtisztelendô Atyám, Pax Christi, Elolvastam megjegyzéseit az Oss. Rom. 1962. júl. 1-i számában megjelent névtelen cikkre vonatkozóan, amely P. Teilhard de Chardin-ról ír. Nagyon megértem, hogy ez a cikk fájdalmasan érintette Önt, de pillanatnyilag nem tűnik idôszerűnek, hogy a Szent Officiumnál közbelépjek. Jelenleg az igazság ügyét jobban szolgáljuk csendes szenvedésünkkel, mint a gyors tisztázásokkal. Egy bizonyos idô után (néhány hónap múlva?) meglátjuk, mi tehetünk. Itt is, másutt is, sokan változást remélnek. Teljesen egyetértek Önnel: könyve P. Teilhard művének elsô nagyon fontos kifejtését jelenti, és -- magának Monitumnak a szellemében -- ,,óvás'' Teilhard eszmevilágának lehetséges extrapolációi ellen, amelyek nem egyeztethetôk össze az Egyház tanításával. Úgy véltem, hogy könyve az Egyházat és az igazságot szolgálja, ezért akartam, hogy közzétegyék. Nem bántam meg ezt a döntésemet. Fôtisztelendô Atyám, szentmiséibe ajánlom magamat. Szolgálja a mi Urunkban. 1962. aug. 27.'' Tegyük hozzá, még mindig P. de Lubac könyvével kapcsolatban, hogy a Szent Officium kérésére P. Generális azt kérte P. Lubac-tól, hogy halassza el könyve tervezett fordításait, amelyeknek szerzôdését már aláírták. Két év múlva megszűnt a tilalom. Casaroli bíboros levele -- A II. vatikáni zsinat nem foglalkozott közvetlenül P. Teilhard eszméivel, de nevét gyakran idézték a bizottságokban és magánbeszélgetésekben, ilyen vagy olyan irányban. Teilhard befolyása, bár nehezen kivehetô, számos zsinati dokumentumban fellelhetô. A Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban megjelöltek egy mondatot, amely szinte szóról-szóra megtalálható Teilhard-nál: ,,A jövô azoké lesz, akik a holnapi nemzedékeknek az élet és a reménység indokait tudják adni''. A bíboros államtitkár Mgr. Poupard-hoz, az Institut Catholique akkori rektorához intézte e levelet abból az alkalomból, hogy az Institut Catholique-on 1981. május 18-án megemlékeztek Teilhard születésének századik évfordulójáról. Érdemes idézni ezt a nagyon pozitív hangú dokumentumot. Mert jóllehet nem a Tanítóhivatal tulajdonképpeni dokumentuma, igen magas szinten a Szentszék véleményét fejezi ki, másrészt néhány megjegyzést igényel. ,,Monseigneur, A nemzetközi tudományos világ, és még tágabban az egész értelmiségi világ arra készül, hogy megünnepelje P. Pierre Teilhard de Chardin születésének centenáriumát. Kutatásainak meglepô visszhangja, és hozzá személyiségének kisugárzó ereje és gondolatainak gazdagsága tartósan megjelölték korunkat. A természet mély értékének hatalmas költôi intuíciója, a teremtés dinamizmusának éles látása, a világ fejlôdésének hatalmas víziója társult nála tagadhatatlan vallási buzgósággal. Ugyanakkor állandó törekvése, hogy párbeszédet folytasson kora tudományával, továbbá rendíthetetlen optimizmusa a világfejlôdéssel szemben, jelentôs visszhangot adtak intuícióinak a szavak és a képek varázsán keresztül. Ez a gyakran lírai formát öltô szintézis, amely teljesen a jövô felé irányul, valamint az egyetemes szenvedélyes keresése, hozzájárultak ahhoz, hogy kétségektôl gyötört kortársainak visszaadják a reménység ízét. Ugyanakkor a tárgyalt problémák összetettsége, valamint a megközelítési módszerek változatossága menthetetlenül olyan nehézségeket vetettek fel, amelyek jogosan indokolttá teszik ennek a rendkívüli műnek kritikus és derűs tanulmányozását, -- tudományos, filozófiai és teológiai szinten egyaránt. Kétségkívül a centenárium ünneplései a Párizsi Institut Catholique- on, a Museum d'Histoire Naturelle vagy az UNESCO keretében, valamint a Notre-Dame székesegyházban, jó alkalmul szolgálnak arra, hogy serkentsék a szembesítést -- a kutatási szintek helyes módszertani megkülönböztetésével, a szigorú ismeretelméleti követelmények kívánalmai szerint. Kétségtelen az is, hogy korunk -- túl e merész szintéziskísérlet felfogásbeli nehézségein és kifejezésbeli hiányosságain -- megôrzi annak az embernek egységes élettanúságát, akit lénye mélyén megragadott Krisztus, és akinek fôgondja volt az, hogy egyszerre tisztelje a hitet és az észt, és mintegy elôre válaszolt II. János Pál felhívására: ,,Ne féljetek, nyissátok meg, tárjátok szélesre Krisztusnak a kultúra, a civilizáció, a fejlôdés hatalmas területeinek kapuit''. Boldog vagyok, Monseigneur, hogy a szentatya nevében közvetíthetem ezt az üzenetet a kollokvium minden résztvevôje számára, amelyen Ön elnököl a Párizsi Institut Catholique-on P. Teilhard de Chardin centenárium alkalmával, és biztosítom hűséges odaadásomról. Agostino Casaroli bíboros államtitkár''. Ehhez a levélhez hozzá kell csatolnunk a Szentszék 1981. júl. 1-i közleményét: ,,Egy bizonyos sajtószerv úgy értelmezte (Casaroli bíboros államtitkárnak) Mgr Poupard-hoz intézett levelét P. Teilhard de Chardin születésének centenáriuma alkalmával, mint a Szentszék e szerzôvel szembeni korábbi állásfoglalásának módosulását, nevezetesen a Szent Officium 1962. jún. 30-án kiadott Monitumának revízióját, amely jelezte, hogy a szerzô műve kétértelműségeket és súlyos doktrinális tévedéseket tartalmaz. Azt a kérdést tették fel, hogy vajon megalapozott-e ez az értelmezés. Miután megkonzultáltuk a Bíboros államtitkárt és a Hittani Kongregáció bíboros prefektusát -- e Kongregáció a szentatya rendelkezése szerint tudomást szerzett e levél tartalmáról --, tagadólag válaszolhatunk a kérdésre. Casaroli bíboros levele, ahelyett, hogy a Szentszék korábbi intézkedéseinek revíziója lenne, több szakaszában fenntartásokkal él, amit több újság elhallgatott; az említett fenntartások pontosan az 1962. júniusában kelt Monitum ítéletére hivatkoznak, jóllehet a levél kifejezetten nem említi ezt a dokumentumot''. -- P. P. Arrupe, a Jézus Társasága generálisának levele P. Henri Madelin-nek, a francia jezsuiták provinciálisának ama kollokvium alkalmából, amelyet a Jézus Társasága Filozófiai és Teológiai fakultásai szerveztek Párizsban (35, rue de Svres) és Chantillyben (Centre culturel, ,,Les Fontaines''). Ez a meglehetôsen hosszú levél Jézus Társasága elsô nyilvános dokumentuma Teilhard-ról. Nem kifejezetten doktrinális jellegű, hanem inkább egy eszmevilág több konkrét szempontját idézi fel -- ezek az eszmék nem csupán a vallási kérdések iránt érdeklôdtek --, továbbá érzékelteti azokat a körülményeket, amelyek ölén megszülettek. Valójában több doktrinális pontot is érint, ha doktrínán helyesen az élô és elkötelezett hit kifejezését értjük. P. Arrupe kiemeli Teilhard erôfeszítésének több vonását. Elôször is: ,,a hit, a teljesen aktualizált hit jobb megértésének szívós keresése; a missziós figyelem arra, hogy ezt a hitet hirdessék mindazoknak, akik eltávolodtak tôle.'' Továbbá emlékeztet arra, hogy ,,P. Teilhard-nak volt bátorsága kimondani: egyedül a kereszténység, az Egyház hozhatja a világnak azt a fényt, amely nélkül pusztulásra van ítélve. Teilhard-nak ez a merészsége kiragadja szűkösségébôl a félénk keresztények tömegét. Ezek a nézetek elôre jelezték a világ felé való nyitottságot és az inkulturáció gondját, amelyek a zsinat, XXIII. János és VI. Pál tanítását jellemzik, és amelyek ma II. János Pálét is megjelölik''. P. Arrupe még felhívja a figyelmet Teilhard személyiségének és művének egy vonására: ,,égô szeretete Krisztus iránt, aki a kereszténységben átalakult, beteljesedett világ iránti szenvedélye központjában áll. Ez a krisztológiai vízió lendítette Teilhard egész erôfeszítését és irányította tanúságtételét''. És P. Arrupe hozzáfűzi, újra hangsúlyozva egy már érintett vonást: ,,P. Teilhard nemcsak a legnagyobb intenzitással megélte lelke mélyén papságát és szerzetesi életét, hanem ez kimondta, hirdette is hitetleneknek és hívôknek egyaránt. Idôszerű példa a túlzott szerénység ideje után''. Végül P. Generális levelében hangsúlyozza Teilhard-nak az Egyházhoz való ragaszkodását: ,,És hogy az Egyházba vetett mély hittel és iránta való szeretetbôl engedelmeskedett, azt tudjuk ama szenvedés súlya révén, amelybe ez az engedelmesség került neki''. (Vallomások Teilhard-ról, 342--356) ======================================================================== II. Mise a világ felett A Mise a Világ felett[1] elsô fogalmazványát -- A pap címmel -- 1918 júliusában készítette Teilhard a Laigue-i erdôben. Itt végleges megfogalmazásról van szó. Csakhogy Teilhard -- egészen haláláig -- folyton tovább élte, egyre növekvô fényben, az ô Mise a Világ felettjét. Ezt írta az Ordos-sivatagból: ,,Amikor öszvérháton bandukolok hosszú napokon át, újra és újra ismételtem, mint régen -- mert most sem adódik alkalmam, hogy misézzek -- a Mise a Világ felett szavait, amelyet Ön már ismer, s azt hiszem, hogy most még nagyobb világossággal és meggyôzôdéssel teszem ezt, mint valaha''. (Léontine Zanta részére írt levélbôl, 1923. augusztus 7.) Ugyancsak 1923 augusztusában ezt írta Abbé Breuil-nek: ,,Mindig egy kissé jobban, lassacskán, imádságos lélekkel készítem az én Mise a Világ felett című elmélkedésem szövegét. Azt gondolom, hogy -- bizonyos értelemben -- az igazi szubsztancia, amelyet mindennap konszekrálni kell, annak a napnak evilági növekedése: a kenyér elég jól szimbolizálja azt, amit a teremtett világnak sikerül megvalósítania; a bor (a vér) pedig azt, amit erôfeszítésed közben küszködve-fáradva elveszít''. (Úti levelek, 1923. augusztus 26.) (A francia kiadó bevezetô jegyzetébôl.) A Felajánlás Uram, most ismét nem az Aisne-megyei erdôkben vagyok, hanem Ázsia sztyeppéin. Itt sem találok bort és kenyeret. Oltárom sincs. Ezért a szimbólumok fölé emelkedem, a Valóság puszta fenségébe, s én, a Te papod, az egész Föld oltárán ajánlom fel Neked a Világ munkáját és verítékét. Ott, messze Keleten végigfutott a felkelô Nap elsô sugárcsíkja. Tovahömpölygô tűzszônyege alatt ismét ébredez a Föld élô színe, végigborzong és újra kezdi gigászi küszködését. Istenem, ide teszem kehelytányérkámra azt a termést, amely ettôl az új erôfeszítéstôl várható. Kelyhembe öntöm minden gyümölcs borát, melyet ma kipréselnek az emberek. Kelyhem és tányérkám: lelkem mélye. Szélesre tárul minden erô felé, ami csak mindjárt felszállni kezd a Földkerekség minden pontjáról és a Lélek felé futva összpontosul. -- Hadd gondoljak hát mindazokra, legyen most titokzatosan jelen minden ember, akit új hajnalra ébreszt a Nap. Uram, egyenként jelennek meg azok, akiket szeretek: Te adtad ôket életem természetes támaszául és varázsául. Sorba veszem annak a másik kedves családnak tagjait is, melyet oly sokféle elembôl lassacskán gyűjtött körém a barátság, a tudományos kutatómunka és a szellemi alkotás rokonsága. S bár elmosódottabban, de kivétel nélkül felidézem azokat is, akiknek névtelen sokasága az élôk megszámlálhatatlan tömege: akik körülöttem élnek; értem fáradoznak, pedig nem is ismerem ôket; jönnek és tovatűnnek. De fôleg azokra gondolok, akik -- igaz úton vagy tévelyegve -- ott dolgoznak az irodákban, laboratóriumokban, gyárakban, hisznek a Világ haladásában és ma is szenvedélyes odaadással fogják kutatni a fényt. Akarom, hogy lényem e percben együtt rezdüljön ennek a gomolygó -- zavaros, vagy tisztuló -- tömegnek mély morajával. Óriási nagysága elképesztô. Benne akarok úszni ebben az emberi Óceánban, melynek lassú és egyhangú hullámzása megzavarja még a leghívôbb lelket is. Mindazt, ami e nap folyamán növekedni fog a Világban és mindazt, ami megfogyatkozik, még az elhalókat is, össze akarom gyűjteni magamba; hogy Neked nyújtsam át. Íme, Uram, áldozatom anyaga. Csak ez tetszhet Teneked. Hajdanában az elsô kalászokat és a nyájak zsenge fiataljait hordták templomodba. Igazában olyan áldozati adományt kívánsz, éhséged csillapítására és szomjad enyhítésére mindennap csak azt áhítod titokzatosan, ami már az egyetemes alakulással tovasodródó Világ növekedése. Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredezô Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon. Bizony tudom, hogy ez a kenyér -- a mi fáradozásunk -- önmagában csak vég nélküli szertebomlás. S jaj, ez a bor -- fájdalmaink -- egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan és megszentelô vágyat, amely mindnyájunkat -- a gonoszt, meg a hívôt is -- egyaránt kiáltani késztet: ,,Uram, tégy minket eggyé!'' Istenem, minthogy szentjeid lelki buzgósága és liliom-tisztasága helyett legyôzhetetlen rokonszenvet adtál nekem mindaz iránt, ami mozdul a sötét anyagban; s mert látom, hogy gyógyíthatatlanul és sokkal inkább a Föld fia vagyok, mint az Ég gyermeke, ezért ma reggel gondolatban felmegyek a magas hegyekbe. Földanyám reményei és nyomorúságai fekszenek vállamon. S ott fent, papságom erejével, melyet -- tudom -- csak Néked köszönhetek, mindarra, ami az emberi Testben születni vagy elhalni készül a felvirradó Nap alatt, lehívom a Tüzet. A tűz a világ felett Folyton abban a makacs tévhitben élünk, hogy a Tűz, ez a létforrás, a Föld mélyébôl tör elô, és lángja fokozatosan gyullad ki, végig az Élet ragyogó barázdáin. Uram, jóságosan megmutattad nekem, hogy hamis ez a látásmód, és ha Téged akarlak észrevenni, akkor visszájára kell fordítanom. Kezdetben volt az értelmes, szeretô és tevékeny hatalom. Kezdetben volt az Ige, aki egyedül képes uralma alá vetni és meggyúrni minden születendô Anyagot. Kezdetben nem a hideg volt és a sötétség, hanem a Tűz. Ez az Igazság! Így hát egyáltalán nem a mi éjszakánkból fokozatosan fakad fel a fény, hanem a már létezô Világosság oszlatja szét árnyainkat, türelmesen és tévedhetetlenül. Önmagunk erejébôl mi, teremtmények, csak Árny és Űr vagyunk: Istenem, Te vagy az örök Erôtér mélye és szilárdsága, idôtlen és tér nélküli. Világmindenségünk Benned fakad fel fokozatosan, s nyer beteljesülést, elvesztve határait, melyek oly nagynak mutatják. Minden csupa lét. Csak lét van mindenütt; kivéve a teremtmények részekre szakadozottságát és atomjainak ellentétes feszültségét. Égô Szellem, mindent megalapozó és személyes Tűz, valóságos végpontja vagy annak az egyesülésnek, amely végtelenszer szebb és vonzóbb, mint bármiféle semmibe olvasztó panteista ábránd. Most is Te szállj alá; hogy lelket lehelj az új anyag vékonyka hártyájára, amibe ma fog burkolózni a Világ. Tudom, hogy nem írhatjuk elô, meg sem sejthetjük legkisebb mozdulatodat sem. Tôled ered minden kezdeményezés; még imám legelsô szava is. Szikrázó Ige, izzó Hatalom, Te gyúrod meg a sok-sokféle dolgot; hogy életedet leheld belé. Kérlek, terjeszd le ránk hatalmas kezedet: jó elôre gondoskodó, mindenható, mindenüvé elérô kezedet, amely nem itt vagy amott érint, mint az emberi kéz, hanem a Dolgok jelen és eltűnt mélységén és egyetemességén át hat és egy csapásra ér el hozzánk mindannak révén, ami csak legnagyobb és legbensôbb bennünk és körülöttünk. Látod, mekkora művön dolgozol! Legyôzhetetlen karod készítse elô és végleg idomítsa magához azt az emberi erôfeszítést, amelyet most szívembe gyűjtve Neked ajánlok fel teljesen. Alakítsd, egyengesd, öntsd fenékig, újra, hiszen jól tudod, miért csak vég nélküli fejlôdés ágacskáján születhet meg a teremtmény. S most ajkamon át ejtsd ki felette azt a kettôs és átváltoztató szót, melynek híján összeomlik és ködbe foszlik minden okosságunk és tapasztalatunk; de amely összeköti és végleg megszilárdítja minden tervünket és tettünket a Mindenségben. Minden élôre, ami ma fog kicsírázni, növekedni, sokasodni, virágba borulni és termést hozni, ismét mondd ki szavadat: ,,Ez az én testem''. S minden halálra, amely szétrágni, elhervasztani és szétszakítani készül, mondd ki parancsoló szódat (a hit igazi titkát): ,,Ez az én vérem!''[2] A tűz a világban Megtörtént. A Tűz ismét átjárta a Földet. Nem mennydörögve zuhant a csúcsokra, mint felfénylô villámcsapás. A házába térô Gazda minek feszegetné az ajtót? A láng földrengés és dübörgés nélkül világított át mindent. A legparányibb atommagtól kezdve a legegyetemesebb törvények energiájáig külön-külön és együttesen hódította meg Kozmoszunk minden elemét, minden rugóját, minden kötelékét, oly természetesen, hogy szinte magától gyulladt lángra a Mindenség. A ma születô új Emberiségben az Ige folytatta születésének vég nélküli működését. S hogy alászállt a Világ szívébe, ezért az Anyag felszökô árjai még meg sem rezdültek, amikor élettel telítôdtek. A mélységes átalakulás látszólag semmit sem rengetett meg. A velôkig ható Szó hatására mégis titokzatosan és valóságosan öltött Testet a Mindenség, ez az óriási Ostya. Istenem, most már Megtestesülésed ad formát minden Anyagnak. Emberi eszünk és tapasztalatunk már régóta felismerte, hogy a Mindenséget milyen különös vonások teszik hasonlóvá valamiféle Testhez... A Mindenség, akárcsak a Test, vonz szépségével, amely ott lebeg fodrai misztériumában és szeme mélyén. Mint a Test, akként a Világ is részekre esik és kicsúszik kezünkbôl, amikor szételemezni próbáljuk, vagy ha erôink hanyatlanak és öregszik a Test. A Mindenség is, akárcsak a Test, igazában csak azzal a vég nélküli erôfeszítéssel ölelhetô át, amely folyton túl akar jutni a látszaton, s ott próbálja elérni. Uram, már születésünkkor érezzük a közellétnek és a távollétnek ezt a kínos keveredését. S a korról-korra öröklôdô fájdalomban és reménységben éppen akkor érzünk lesújtó nosztalgiát, amikor izgató vágyunk sírni késztet, mert ott találjuk magunkat a Jelenlét ölén, de foghatatlanul és névtelenül lebeg körülöttünk minden dologban: ,,Si forte attrectent eum'': hátha elérjük Ôt?[3] Uram, a Világ Konszekrációjának, ennek a megszentelô Átváltoztatásnak köszönhetem, hogy a Mindenségben lebegô fény és illat most már Benned ölt alakot, s arcod fényét tükrözi. Amit tapogatódzó értelmem megsejtett, amit szívem reménytelennek tűnô vágya követelt, azt Te most csodálatosan ajándékul adod: a teremtmények nemcsak annyira sorsközösségben élnek, hogy egyikük sem létezhet az összes többi nélkül, amikor központjukat körülveszik; de annyira függnek is egy valóságos közös központtól, hogy igazi Élet járja át mindegyiket. S mert mindnyájan az Ô hatalma alatt állnak, ezért végsô soron Tôle kapják szilárd állandóságukat és egyesülésüket is Neki köszönhetik. Istenem, Kinyilatkoztatásod merész újdonságával oszlasd szét azt a gyerekesen félénk gondolkodást, amely a mi szánalmasan tökéletlen Organizmusunknál hatalmasabbat és élôbbet nem mer elképzelni ezen a világon! A világ fiai folyton megelôzik Izrael mestereit a Mindenség megértésének bátor útjain. Uram Jézus, ,,Benned kap szilárdságot minden dolog'' (vö. Kol 1,17); végre nyilatkoztasd ki magad azoknak, akik a Teremtés legfelsô Lelkeként és a Teremtés valóságos Gyűjtôpontjaként szeretnek Téged. Nézd csak, életünkrôl van szó! Ha nem hihetném, hogy valóságos Jelenléted lelkesíti, gyúrja hajlékonnyá és járja át melegével a belém hatoló, vagy engem megsuhintó legparányibb energiát is, mondd csak: nem pusztulnék-e el a lényem velejéig maró hidegtôl? Köszönöm, Istenem, hogy ezer és ezer módon szoktattad hozzá szememet, hogy végre meglássam a Dolgok végtelen egyszerűségét! Lassacskán, visszafojthatatlanul bontakoztak ki bennem azok a vágyak, amelyeket már gyermekkoromban oltottál belém. Életem fordulópontjain kitűnô barátok hatására világosodott meg és erôsödött szellemem. Elrémítô és édes próbák során avattál fel és fokról-fokra nógattál elôre, s ezért most már képtelen vagyok mást látni és belélegzeni, mint csakis azt az Erôteret, amelyben minden csak Egy. Életerôd most fokozottabban ömlött a Világ Szentségébe, ezért megnövekedett öntudattal ízlelem annak a látomásnak erôs és nyugodt részegségét, melynek egyensúlyát és összhangját sosem tudom kimeríteni. Istenem, Tested által magadhoz idomítottad a Világot, Testeddé vált a Világ. S ahogy most ránézek és itt élek az ölén, nem a monista szétfolyó vágyát érzem, aki mohón akar felszívódni a dolgok egységébe. A pogány ember meghatódottságát sem élem át, aki kézzelfogható istenség lába elé borul. Nem érzem a kvietista passzív önátadását sem, amikor misztikus energiák árja dobálja ide-oda. Elkerülöm e különféle áramlatok zátonyait és erejükbôl átveszek valamit. Ezért úgy szilárdul meg bennem egyetemes Jelenléted, hogy csodálatos szintézist alkot, amelyben egymást helyesen kiegyensúlyozva találkozik az a három félelmetes erejű szenvedély, ami csak feszítheti az ember szívét: Mint a monista, a teljes Egységbe merülök. Csakhogy az engem befogadó Egység annyira tökéletes, hogy ha benne veszítem el magamat, akkor személyem végsô beteljesedését tudom megtalálni. Mint a pogány, én is megtapintható Istent imádok. Sôt meg is érintem ezt az Istent annak az Anyagvilágnak egész felszínén és mélyén át, amelybe ágyazva élek. De, hogy úgy ragadhassam meg, amint kívánom (egyszerűen azért, hogy továbbra is érinthessem), egyre messzebbre kell elôrehaladnom, át és túl minden ragaszkodáson, és közben sosem nyugodhatok meg semmiben; folyton elôbbre visznek a teremtmények, de minden percben túl is jutok rajtuk. Állandóan kitárulok feléjük, de szüntelen búcsút is intek nekik. Mint a kvietista, én is hagyom, hogy lágyan elringasson az isteni Fantázia. De ugyanakkor azt is tudom, hogy az isteni Akarat minden pillanatban csak úgy található meg, ha mindent elkövetek, ami tôlem telik. Majd csak akkor érintem meg Istent az Anyag ölén, ha elôbb Ô teper a földre, mint Jákobot. Mivel így jelent meg elôttem az a végleges és teljes Tárgy, amelyre természetem hangolva van, ezért lényem képességei önként együtt rezdülnek azzal az Egyetlen Hangjeggyel, amely hihetetlenül gazdag és amelyben könnyedén egyesülnek a legellentétesebb törekvések: a heves tettvágy, s az elfogadás öröme, a megôrzés gyönyöre, s az elhagyás láza, a büszke növekedés és az a boldogság, hogy elveszítem magam valami nálamnál nagyobban. Így gazdagodom a Világ éltetô nedvével; felemelkedem a Szellem felé, aki a Mindenség pazar pompájába öltözve, minden hódításon túl mosolyog reám. S amikor így merülök az isteni Test misztériumába, már nem tudnám megmondani, vajon e két boldogság közül melyik a nagyszerűbb: az, hogy így rátaláltam az Igére, aki által uralkodhatok az Anyagon; avagy pedig az, hogy az Anyagot birtoklom és ezáltal elérhetem és befogadhatom Isten fényét. Uram, alászálltál az egyetemes Színekbe. Add, hogy ezt ne csak úgy fogadjam, mint valami kedvenc és dédelgetett filozófiai okoskodás gyümölcsét, hanem valóságos Jelenlétté legyen számomra. Akár tetszik, akár nem: Te bizony megtestesülsz a Világban, mert erôd és jogod van hozzá. S életünk horgonya Beléd kapaszkodik. Gyakorlatban viszont mily sok minden hiányzik még, hogy mindnyájunkhoz közel légy. Mindegyikünket ugyanannak a Világnak méhe hord, mégis külön-külön alakítjuk ki parányi Mindenségünket, amelyben függetlenül, közölhetetlen erôvel és árnyalatokkal megy végbe a Megtestesülés. Az oltárnál elhangzó imánkban ezért kérjük, hogy számunkra történjék meg az átváltozás: hogy számunkra legyen Krisztus Teste és Vére. Ha erôsen hiszem, hogy körülöttem minden az Ige Teste és Vére[4], akkor számomra (s bizonyos értelemben csakis számomra) teljesedik be az a csodálatos ,,Diafánia'' (Isten átragyogása a Világon), amely minden esemény és minden elem mélyén valóságosan ragyogtatja fel ugyanegy Élet fényét és melegét. De ha -- ne adja Isten! -- gyöngül a hitem, akkor máris kialszik a fény, minden sötétbe borul és szertehull. Uram, íme, alászálltál a most kezdôdô nappalba. A ránk váró események most kezdenek alakulni, s mindnyájunkat utolérnek majd. Sajnos, mily végtelen sokféle árnyalattal fog bennünk megvalósulni Jelenléted! Pontosan ugyanolyan körülmények készülnek beburkolni engem és embertestvéreimet. Lehet, hogy csak kevéssé vagy nagyon, talán egyre jobban, esetleg egyáltalán nem leszel bennük. Hogy ma ne ártson semmiféle méreg, ne öljön halál, ne kábítson még az erôs bor sem és hogy minden teremtményben Téged lássalak és érezzelek meg, -- Uram, add, hogy higgyek! Egyesülés Igazában azért szállt le a Tűz a Világ szívébe, hogy átöleljen és magába olvasszon. Tehát nem elég csupán szemlélnem, vagy hitem ápolásával folyton csak növelnem magam körül a Tűz hevét. Miután teljes erôvel közreműködtem az Ôt felfakasztó Átváltoztatásban, végül át is kell adnom magamat annak az Egyesülésnek, amely általam táplálja a Tüzet. Hiszen igazában ez a végcélja. Istenem, leborulok Jelenléted elôtt, mely az izzóvá lett Mindenségben dolgozik. S mindannak vonásai mögött, amivel csak találkozom, ami velem történni fog, vagy amit megvalósítok ezen a napon, Téged vágylak és Terád várok. Döbbenetesen komoly dolog, hogy megszülettünk, vagyis -- anélkül, hogy megkérdeztek volna -- visszavonhatatlanul belecsöppentünk valami félelmetes energiájú zuhatag sodrásába, amely mintha el akarna pusztítani mindent, amit magával ragad. Azt akarom, Istenem, hogy valami erôátbillentéssel, amelynek csak Te lehetsz megindítója, túláradó örömmé, a Benned átalakulás ujjongásává változzék az a rémület, amely akkor szakad rám, ha látom azokat a névtelenül rám törô erôket, amelyek lényemet elmásítani készülnek. Mindenekelôtt: ingadozás nélkül tárom ki karomat, hogy kézbe vegyem azt a forró kenyeret, melyet felajánlasz nekem. Ebbe a kenyérbe rejtetted minden kibontakozás életfakasztó csíráját. Benne ismerem fel annak a jövônek alapját és titkát, amelyet nekem szánsz. Tudom, ha ezt a kenyeret kezembe fogom, máris átadom magam azoknak a hatalmas erôknek, amelyek fájdalmak közt szakítanak ki önmagamból, hogy belevessenek a munkába, a veszélybe, gondolataim szüntelen megújításába; s az érzelmektôl kemény szándékkal kell majd elszakadnom. Ha ezt a kenyeret eszem, akkor mindenben és mindenekfelett csak arra fogok vágyni és csak azt fogom szeretni, ami ezentúl már kizárja azokat az örömöket, melyek melengették életemet. Uram, Jézus, elfogadom, hogy Te végy hatalmadba, és a Testedhez kötô kimondhatatlan erôvel vigyél el olyan magányba is, ahová magamtól sosem merészkedtem volna. Mint minden Ember, én is szívesen felverném sátramat itt a földön, valamelyik nekem tetszô hegycsúcson. Mint minden embertestvérem, én is félek attól a szörnyen titokzatos és annyira új jövendôtôl, amely felé sodor az idô. S velük együtt én is remegve kérdem: merre tart az élet?... Ennek a kenyérnek vétele azzal a Krisztussal egyesít, aki a Világot végtelenre tágító erôket öltötte magára. Űzze hát ki belôlem a félénkséget és a fásultságot! Istenem, szavadra belevetem magam a küzdelmeknek és energiáknak örvényébe, melyek érlelik erômet, hogy megragadhassam, s átélhessem Szent Jelenlétedet. Aki szenvedélyesen szereti azt a Jézust, aki a Földet növelô erôkben rejlik, azt az embert a Föld édesanyaként öleli óriási karjába és Isten arcát szemlélni készteti. Istenem, ha országod evilágból volna, akkor már azáltal is megragadhatnálak, hogy rábízom magam azokra a hatalmas erôkre, amelyek folyton kézzelfoghatóan növelnek bennünket, aztán szenvedést meg halált hoznak ránk, s mindarra is, amit magunknál jobban szeretünk. Csakhogy az a Végpont, amely felé ez a Föld tart, túl van nemcsak minden egyedi dolgon, hanem minden valóság összességén is. A Világ fáradozása nem abból áll, hogy valami végsô Valóságot szüljön meg önmagán belül, hanem hogy a már létezô Lénnyel egyesülve teljesedjék be. Ezért hát az Ember még nem sokat tett a Mindenség lángoló központjának elérése érdekében, ha egyre inkább csak önmagáért él, vagy ha akármily nagy földi célnak szenteli is életét. Uram, a Világ véglegesen csak úgy jut el Hozzád, hogy új irányba fordul, átbillen, önmaga központjából szakad ki; s akkor aztán egy idôre ködbe foszlanak nemcsak az egyéni sikerek, hanem minden látszólagos emberi kiválóság is. Hogy lényem határozottan kapcsolódjék a tiédhez, ahhoz az kell, hogy ne csak egyéni énem haljon meg, hanem maga a Világ is, azaz átjussak valami lecsökkenés szétszakasztó állomásán, amit nem kárpótol semmi fogható dolog. Íme, ezért nyújtod felém a kelyhet, amelybe összegyűjtötted minden eltávozás, minden határoltság, minden keserves gyötrôdés kínját. ,,Igyatok belôle mindnyájan''. Uram, hogyan utasíthatnám vissza ezt a kelyhet, hiszen a kenyéren át, melyet megízleltettél velem, már lényem velejébe szívódott az a kiolthatatlan vágy, hogy Veled egyesüljek, túl az életen, a halálon át. A Világ Átváltoztatása imént befejezetlen maradt volna, ha a hívôk számára az éltetô erôk után éppen a halált hozó erôkbe is nem rejtettél volna életfakasztó hatalmat. Egyesülésem most már csonka maradna (még keresztény sem volna), ha e nap folyamán a nekem szánt növekedéssel együtt el nem fogadnám a saját nevemben és a Világ nevében is -- a Veled egyesülés legközvetlenebb részeként -- éppen a legyöngülés, az öregedés és a halál alattomos vagy kirívó munkáját, amely szüntelenül aláássa a Mindenséget, üdvösségére vagy kárhozatára. Én Istenem, szívszakadva vetem magam azokba a félelmetes szétolvasztó erôkbe, melyek által -- gondolkodás nélkül akarom hinni -- ma is Isteni Jelenléted lép parányi egyéniségem helyébe. Aki szenvedélyesen szereti azt a Jézust, aki a Földet halálba hajtó erôkben rejlik, azt az embert hanyatlásában is a Föld szorítja óriási karjába. S ez az ember a Földdel együtt ébred majd fel Isten ölén. Ima Jézus, a Világ erôinek fátyla mélyén valóságosan és fizikailag lettél számomra minden, körülöttem és bennem is. Tehát most már egyetlen szándékba foglalom annak boldogító örömét, ami az enyém és annak szomját is, ami hiányzik nekem. Szolgádat követve ismétlem a lángoló szavakat, melyekben egyre határozottabban található meg -- rendületlenül hiszem -- a holnap Kereszténysége: ,,Tu autem, Domine mi, include me in imis visceribus Cordis tui. Atque ibi me detine, excoque, expurga, accende, ignifac, sublima, ad purissimum Cordis tui gustum atque placitum, ad puram innihilationem meam'':[5] ,,Uram, zárj engem Szíved legmélyére. S miközben ott tartasz, égess, tisztíts, gyújts lángra, tégy izzóvá, alakíts át egészen, Szíved ízlése és tetszése szerint, önmagam teljes megsemmisüléséig''. ,,Uram''. Igen, igen, az egyetemes Átváltoztatás és Egyesülés kettôs misztériuma által végre találtam valakit, akit egész szívvel így szólíthatok: Uram! Amíg csak arra voltam képes, vagy csak arra merészkedtem, hogy Tebenned, Jézus, a kétezer évvel ezelôtt élt embert lássam, magas igényű Erkölcstanítót, Barátot vagy Testvért, addig félénk és félszeg volt szeretetem. Mert hát olyan barátok, testvérek, okos emberek vesznek körül, akik kiválóak, finomak és a lehetô legközelebb állnak hozzám. Meg aztán az Ember teljesen átadhatja-e magát a csak emberi lénynek? A Világ kezdettôl fogva mindig jobban hatott szívemre, mint bármelyik Eleme. És soha senki más elôtt nem hajoltam volna meg szívesen. De ma már emberfeletti erôk tárulnak elém, s ezeket Feltámadásod juttatta Neked. Mester, ezért már Te ragyogsz fel a Föld minden erején át. Egyetlen Uramnak tekintelek, egész szívvel adom át magam Tenéked. Istenem, mily különösek Lelked útjai. Amikor két évszázaddal ezelôtt Egyházadban érezni kezdték Szíved sajátos vonzását, talán úgy tűnhetett: az nyűgözi le a lelkeket, hogy még Emberségednél is határozottabb és jobban körülírt elemet fedeztek fel Benned. Ma viszont hirtelen fordul a szél: nyilvánvaló lesz, hogy Szíved ,,kinyilatkoztatásával'' mindenekelôtt olyan eszközt akartál adni szeretetvágyunknak, melynek segítségével mellôzhetjük mindazt, ami túlságosan szűkre szabott, megmerevített, határolt volt a Rólad alkotott elképzelésünkben. Melled közepén én nem látok mást, csak hatalmas kohót. S minél jobban nézem ezt az izzó tűzfészket, annál inkább úgy tűnik, hogy körülötte szétolvadnak Tested körvonalai, mérhetetlenül nagyra tágulnak és végül nem látok Rajtad más vonásokat, csak a lángra gyúlt Világ alakját. Dicsôséges Krisztus, Te vagy az Anyag ölén titokzatosan szétáradó Erô és vakítóan fénylô Központ, amelyben találkozik a Sokféle Valóság számtalan rostja. Gyôzhetetlen Hatalom vagy, akárcsak a Világ és meleg, mint maga az Élet. Homlokod hófehér, szemed égô tűz, lábad pedig csillogóbb, mint az olvasztott arany. Kezed fogja egybe a csillagokat. Te vagy az elsô és utolsó, az élô, a meghalt és feltámadott. Te gyűjtesz áradó egységedbe minden szépséget, minden ízt, minden erôt, minden formaváltozatot. Téged keres végtelen vágyam, mely oly messzire ér, mint a Mindenség. Csakugyan Te vagy Uram és Istenem! ,,Zárj magadba, Uram''. -- Igen, hiszem (olyan erôsen hiszem, hogy ez lett lelki életem egyik sarokköve), hogy teljesen rajtad kívül a sötétség sem lehet más, mint csak teljes semmi. Testeden kívül semmi se létezhet, Jézus, s ezért még azok is, akik kiestek szeretetedbôl, még mindig részesednek -- kárhozatukra -- a Te jelenléted fenntartó erejébôl. Mindnyájan kiszakíthatatlanul Tebenned vagyunk, szilárdság és élet egyetemes erôtere! -- De mert nem vagyunk már-kész dolgok, amiket tetszés szerint lehetne Hozzád közelre vagy távolra elképzelni, s mivel bennünk az egyesülés alanyát éppen az az egység növeli, amely fokozatosan tieiddé tesz, ezért annak nevében, ami létemben leglényegesebb, kérlek: figyelj, Uram, annak vágyára, amit lelkemnek merek nevezni, bár napról-napra egyre jobban megértem, hogy ô is mennyivel nagyobb nálam. S hogy enyhítsd létszomjamat, ezért mélységes Lényed egymásra következô zónáin át egészen Szíved Központjának legbensôbb zugába húzz magaddal engem! Mester, minél mélyebbnek talállak, annál egyetemesebbnek is mutatkozik befolyásod. Minden pillanatban ezzel a mércével állapíthatom meg: mennyire jutottam elôre Tebenned. Bár körülöttem minden dolog megôrzi zamatját és körvonalait, mégis titokzatos lélek olvasztja egyetlen, végtelenül közeli és ugyanakkor végtelen távoli Elembe. Bár az isteni szentély magának lekötô bensôsége fog le, mégis érzem, hogy minden teremtmény csillagegén szabadon kalandozom keresztül-kasul. S ekkor -- tudom -- közeledem ahhoz a központi helyhez, ahol az Isten Szívének lefelé áradó sugárzatában összpontosul a Világ szíve. Ezen az egyetemesen lángra lobbantó központon hass rám, Uram, minden olyan belsô és külsô hatás össztüzével, amely -- ha Hozzád kevésbé közel zuhanna rám -- semleges, bizonytalan vagy ellenséges maradna. De ha az az Energia hevíti, amely ,,mindent képes hatalma alá vonni'' (vö. Ef 1,22), akkor Szíved fizikai mélyén máris átváltozik gyôzedelmes karod angyali eszközévé. Vonzásodra csodálatosan összefonódik a teremtmények megkapó szépsége és elégtelensége, marasztaló bája és komiszsága, kétségbeejtô gyöngesége és elrémítô ereje. Velük tágítsd ki szívemet, majd csöndes szenvtelenséggel csitítsd is. Mutasd meg, mi az igaz tisztaság: nem a dolgoktól elszakító vérszegénység, hanem a minden szépségen átható lendület. Nyilatkoztasd ki, mi a valódi szeretet: nem a meddô rettegés a bűntôl, hanem az a merész szándék; hogy minden ember vállvetve feszítgeti az élet kapuit. S végül, fôleg azt ajándékozd lelkemnek, hogy folyton erôsebben lássa mindenütt jelenlétedet, boldog szenvedéllyel akarjon kutatni, valami kevéskével mindig hozzájáruljon a Világ építéséhez és ugyanakkor el is tudja fogadni hatásait. S mindezt azért, hogy mindinkább Beléd hatolhasson. Istenem, minden örömöm és sikerem, egész életem értelme és szomjú vágya ehhez az alapvetô látomáshoz fűzôdik: Te ragyogsz a Mindenségben. Hirdessék csak mások -- magasabb rendű szándékaik szerint -- ragyogó Lelked nagyszerű vonásait! Engem olyan hivatástudat vezérel, amely lenyűgözi lényem legkisebb idegszálát is: nem vagyok másra képes, nem is akarok másról beszélni, mint csak megtestesült Lényed számtalan és messzire ható erejérôl, amely elárasztja az Anyagot. Mindig csak Tested misztériumát tudom hirdetni, a tiédet, minden valóságon átsugárzó Lélek ! Átadom magam Testednek, ahová csak kihat: vagyis annak a Világnak, amely hatalmad által és az én hitemben is csodásan élô kohóvá lett, s amelyben minden alámerül, hogy újjászülessék. Rád bízom magam minden erôforrásommal, amit teremtô vonzásod fakasztott bennem, szerényke tudásommal, vallási és felszentelt papi kötelékeimmel együtt. S fôleg Beléd vetem azt is, ami legjobban szívemhez nôtt: Rád bízom emberi meggyôzôdésem alapjait. Átadom magam Testednek, hogy benne éljek és benne haljak meg. Ordos, 1923. ======================================================================== III. Az isteni miliô -- Szabó Ferenc bevezetô jegyzete Az itt közölt részletek jobb megértése végett átveszek néhány szakaszt abból a kis könyvembôl, amely éppen Az isteni miliô (= Benne élünk) elsô magyar kiadásához, P. Rezek fordításához készült bevezetésnek (Ahogy Lehet, Párizs--Bécs 1965). Az isteni miliô kicsit idegenül hangzott, ezért vette át Rezek barátom javaslatomra a magyar kiadás címéül a páli mottót: ,,Benne élünk, mozgunk és vagyunk'' (Szent Pál beszéde az Areopáguszon, Csel 17,28), amelyet Teilhard maga írt fel latinul könyve élére: ,,In eo vivimus''. (Késôbb Rezek elfogadta Dienes Valéria javaslatát, és ,,isteni erôtérrel fordította az ,,isteni miliôt''.) A magyar fordításban meghagyjuk a ,,miliô'' szót, amely franciában központot és környezetet jelenthet. Teilhard kifejezésébe mindkettô beleértendô. -- Az ,,isteni miliô'' ugyanis Isten mindenütt való jelenlétére utal (amely jelenlét tulajdonképpen az Emmanuelben, Jézus Krisztusban ,,ölt testet''); ,,Isten... mindenütt úgy villan elô, mint egyetemes miliô (minket mindenfelôl beburkoló környezet); s ez csak azért van így, mert Ô a végsô pont, ahová összefut minden valóság... Isten -- éppen mert végtelenül mélységes és pontformájú, végtelen közel van és kiárad mindenütt. Éppen mert Ô a Központ, azért foglalja el az egész szférát.''... Az utolsó mondat Pascal egyik töredékét idézi. Hogy ez a reminiszcencia tudatos volt Teilhard-nál, arra bizonyíték egyik, 1918 szeptemberében írt levele unokanôvéréhez. Jézus Krisztusról beszélve, Aki maga az ,,Emberiség'' , sôt maga ,,a Teremtés Személlyé válva'' (,,la Création en Personne'') , hozzáfűzi: ,, ...nemde az alkotja végül is lényének varázsát, hogy Benne a Központ és a Szféra (gömbfelület) egybeesik, -- ha hasonlattal kell élnem? -- Pascal szavait idézem, de hogy milyen értelemben (s ez talán nem fedi egészen Pascal szavainak értelmét): a geometria a mi értelmi erôfeszítésünknek nem a célpontja, hanem arra szolgál, hogy minket átisteníteni segít, kifejlesztve a szellemet, következésképp ,,vallásosan'' művelhetô, nemcsak a »jószándék« erejében, hanem azon eredmény hatása miatt is, amelyet létrehoz bennünk.'' Ezt a levelet kb. egy évvel ,,A Misztikus Miliô'' c. tanulmánya után írta Teilhard (-- ebben a dolgozatban már világosan jelentkeznek Az isteni miliô gondolatai --), és valamivel a Forma Christi c. esszéje elôtt, ahol a jószándék és mű szerepével foglalkozik. Ezt csak azért említjük, hogy ezzel is megerôsítsük sejtésünket: az ,,isteni miliô'' Központot és Környezetet jelent egyszerre és ez a ,,geometriai'' hasonlat Pascal egyik gondolatához vezet vissza. ,,Tanulmány a belsô életrôl'' -- ez a könyv alcíme. Ez a belsô élet: mindenekelôtt Teilhard lelki élete, személyes tapasztalata, -- a Kinyilatkoztatás fényében fürdik. De nem egy rendszeres aszketikai kézikönyv elkészítése volt a szerzô célja, vagyis nem a Kinyilatkoztatás tételeinek alkalmazása a lelki életre s azoknak teljes, rendszeres kidolgozása, hanem csak ,,egy lelki élet fejlôdésének egyszerű leírása'', egy hívô lélek tapasztalatainak rögzítése egy ,,jól határolt idôszakban'', a lelki fejlôdés egy határozott fázisában, a megtisztulást követô ,,megvilágosodás'' periódusában. Teilhard fontosnak tartja ezt a megjegyzést. Ez a ,,belsô élet'' tehát mindenekelôtt Teilhard lelki élete, a keresztényé és a jezsuitáé. A hívô tudós szól itt, a keresztény tesz tanúságot kortársai elôtt; segítségére akar lenni azoknak, ,,akik nem tartoznak teljesen az egyházhoz, hanem csak felületesen érintkeznek vele, vagy pedig eltávolodnak tôle -- azt remélve, hogy túlhaladják''. -- Saját belsô tapasztalatán keresztül akarja bemutatni, hogy a hagyományos kereszténység ,,áttehetô'', ,,lefordítható'' a mai ember nyelvére, és hogy az Evangélium Krisztusa képes a mai táguló és fejlôdô Világegyetemet is uralma alá vetni és összefoglalni mindeneket. De még határozottabban: a Szent Ignác-i lelkiség is meglátható Az isteni miliô lapjainak vízjegyében. ,,Keressék mindenben Isten akaratát és jelenlétét!'' -- ezt köti a lelkére Szent Ignác a lelkigyakorlatozóknak és ez került bele egyik legfontosabb jezsuita szabályba is. A hagyományos tanítás -- ,,modern áttételekben''. A tulajdonképpeni új valójában nem is annyira a lelkiség területérôl való; Teilhard a mai ember világképét fogadja el kiindulópontnak és ez az ,,alépítmény'' alkotja az igazi újságot. Egy tény megállapításáról van szó, egy alapvetô modern felfedezés tudomásulvételérôl, regisztrálásáról. Teilhard egész eszmevilágát a Fejlôdés nagy felfedezése özönli el. E világban minden szerves egységet alkot és az ,,organikus Idôben'' sodródik. A Világ genezis: íme ez az alapvetô tény az, amelyhez kétség nem fér. Teilhard itt ezt nem bizonyítja, fenomenológiáját nem részletezi, ezt majd Az emberi jelenség c. fôművében teszi meg, amelyben összefoglalja korábbi meglátásait az evolúcióról. Ezt a könyvét Teilhard mindenekelôtt tudós kollégáinak, hitetlen barátainak szánja, amely nem metafizika, hanem ,,hiperfizika'': ,,Bevezetés a Világ értelmezésébe''. A tudós paleontológus rekonstruálja itt a fejlôdést, és a múlt látomásának fényében felvillantja a jövô körvonalait is. Több ez, mint valami száraz, pozitivista elemzés. Ezt a könyvet egyszerűen nem lehet besorolni semmiféle eddigi ,,műfajba''. A nagy ,,látó'', aki tudós, költô és misztikus egyszerre -- (igaz, hogy itt a misztikus ,,háttérben'' marad), valami ,,naiv'' csodálkozással szemléli a most kifeslô teremtést, a születô életet és a Földet befedô ,,új bôrt'' (az ô szava ez): a Gondolatot. Az isteni miliô csak ebben a perspektívában érthetô. Mert a könyv gyújtópontjában az Egyetemes Krisztus eszméje áll, amely a kozmogenezis és a krisztogenezis összekapcsolásából születik. Az isteni miliô egy mondatban így foglalható össze: ,,... a határtalan idôn és a rengeteg emberi egyeden keresztül csak egyetlen működés folytatódik: Krisztus önmagához kapcsolja Kiválasztottait, -- egyetlen mű készül: Krisztus misztikus Testének alakulása, a Világ minden szétszórt vagy csírázni kezdô lelki hatalmából kiindulva.'' -- Könyve elején Teilhard csak röviden érinti az ember és a világmindenség kapcsolatát. Ez a kapcsolat igen lényeges, bár Teilhard itt nem fejti ki hosszasan és nem bizonyítja, hogy ,,szellemi létünk folytonosan táplálkozik a tapasztalható Világ számtalan energiájából'' -- ezt nem szükséges bizonyítani. ,,Az Anyag által részlegesen a Világ egész története tükrözôdik mindnyájunkban... Minden lélekben az Isten szereti és menti meg részlegesen az egész világot. Ezt a Világot viszont a lélek foglalja össze sajátos és közölhetetlen módon...'' Az ember és a világmindenség szoros kapcsolatának tényét mint altételt használja Teilhard egy szillogizmusban, amelynek fôtétele Szent Pál tanítása Krisztus titokzatos Testérôl, a maga eredeti realizmusában véve. Az Anyag-lélek-Krisztus összekapcsolódás tényébôl ,,vezeti le'' Teilhard Az isteni miliô két központi tételét: emberi erôfeszítés megszentelésére vonatkozó tanítását és annak krisztológiai megalapozását (az Egyetemes Krisztus eszméjét.) ======================================================================== Részletek Az isteni miliô-bôl 4. Egyesülés a cselekvés által Minden egyes alkotásunk többé-kevésbé távolról vagy közvetlenül visszahat a lelki Világra, s ezáltal hozzájárul ahhoz, hogy beteljesítse Krisztust az Ô misztikus egészében. Íme, ez a lehetô legteljesebb válasz arra a kérdésünkre, hogy Szent Pál felhívását követve miként láthatjuk Istent életünk egész aktív részében. -- Valóban : a Megtestesülés szüntelenül folyó működése által az Isteni oly erôsen áthatja teremtett energiáinkat, hogy éppen tevékenységünket találhatjuk legmegfelelôbb miliônek, ahol találkozhatunk vele és átölelhetjük. Elôször is: a cselekvéskor hozzátapadok Isten teremtô hatalmához. Egybeesem ezzel az erôvel. Nemcsak eszközévé válok, hanem élô meghosszabbítójává. S mivel a létezôben semmi sem oly bensôséges, mint akarata, -- szívem által valamiképp magával az Isten szívével fonódom össze. Ez a kapcsolat örök, mert folyton cselekszem. S mivel közben hűségem tökéletességének nem szabhatok határt, sem pedig szándékom lendületének, -- ez a kapcsolat egyszersmind lehetôvé teszi számomra, hogy egyre szorosabban hasonuljak Istenhez, határtalanul. Ebben az egyesülésben a lélek nem áll meg élvezni, nem is veszti szeme elôl cselekvése anyagi célját. Teremtô törekvéssel egyesülve munkálkodik. A sikerre törô akarás, a megszületendô mű valamely fokú szenvedélyes szeretete: szorosan hozzátartozik teremtményi hűségünkhöz. S ezzel már ôszinteségünk is, amellyel kívánjuk és visszük is elôre a sikert Isten számára, új tényezônek mutatkozik, -- s ez is határt nem ismerô tényezôje lesz annak a tökéletesebb kapcsolatunknak, amely minket a lelkesítô Mindenhatóhoz fűz. Ha kezdetben csak akaratunk összeegyeztetése révén társultunk Istennel, most már az elérendô cél közös szeretete által egyesülünk Vele. S a csodák csodája az, hogy az eredményt kezünkben tartva -- elámuló örömünkre -- Istent még mindig ott találjuk. Ez egyszerűen abból következik, amit imént mondottunk: a tettek természetesen és természetfeletti módon kölcsönösen összefonódnak a Világban. Minden növekedés, amelynek során önmagamat vagy a dolgokat gyarapítom, szinte mérhetô módon fokozza bennem azt, hogy jobban tudok szeretni és jelzi azt is, hogy Krisztus megszentelô keze nagyobb mértékben hatalmába veszi a Világmindenséget. Munkánk fôleg a mindennapi kenyér megszerzési eszközének látszik. De végleges hatása jóval messzebbre ér el : a munka által fejlesztjük ki önmagunkat, akik egyesülünk Istennel; és ugyancsak a munkával valamiképp növeljük is -- a hozzánk való viszonyával -- ennek az egyesülésnek isteni célját, a mi Urunk Jézus Krisztust. Legyünk hát akár művészek, munkások, tudósok, legyen bármiféle is emberi tevékenységünk, ha keresztények vagyunk, akkor lendülettel vethetjük magunkat munkánk tárgya felé, mint valami nyílt kapu felé, amely elénk tárja azt az utat, ahol létünk legfelsô fokon telítôdik. Csakugyan: a gondolatnak és a szónak túlfokozása és erôszakolása nélkül, hitünk és tapasztalatunk legalapvetôbb igazságainak egyszerű összevetésével erre a megállapításra jutunk: Isten kimeríthetetlenül megtapintható a cselekvésünk teljességében. S az istenivé-alakulás csodájához csak az a finom tapintat fogható, amely ezt a metamorfózist végrehajtja, anélkül, hogy bármiben is zavarná az emberi erôfeszítés tökéletességét és egységét, hiszen Isten ezt nem csökkenti bennünk, hanem megszenteli: ,,non minuit, sed sacravit''. 5. Az emberi erôfeszítés keresztény tökéletessége Említettük azt a félelmet, hogy az emberi tevékenység szabályos menetét elméletben talán zavarhatja a keresztény szempontok beleszövése. Az Ég keresése és várása nem törekszik-e elfordítani az emberi tevékenységet természetes munkakörétôl, vagy legalábbis nem homályosítja el értékét? Most már látjuk, miként lehetséges és hogyan kell is, hogy ne így legyen. Az imént szemünk láttára történt meg Istennek és a Világnak összekapcsolódása a tevékenység területén. Nem, Isten nem vonja el tekintetünket túl korán arról a munkáról, amelyet Ô szabott ki nekünk, mert éppen e munkánk révén kézzel foghatóan nyilvánítja ki nekünk önmagát. Nem, Isten erôs fénye nem bágyasztja el földi céljaink részleteit, hiszen a Vele egyesülésünk bensôsége éppen hajtóerô, hogy pontosan teljesítsük még legkisebb munkánkat is. Végtelenségig gyakoroljuk, éljük át ezt az alapvetô igazságot, amíg csak oly családiasan megszokottá válik, mint a tárgyak felületének tapintása, vagy a szavak olvasása. Istennek legélôbb és leginkább megtestesült ereje nincs távol tôlünk, nincs az érinthetô szférán kívül, hanem minden pillanatban ránk vár, a tettben, az éppen akkor esedékes munkával. Valamiképp ez az erô van itt tollam hegyén, csákányom vasán, ecsetem szálain, varrótűm fokán, szívem és gondolatom idegrostjain. A végsô Célt, amely felé akaratom legmélye tör, úgy ragadom meg, hogy legszélsô természetes határáig meghúzom a vonalat, leütöm a csákányt, pontot teszek mindig arra, amivel éppen foglalkozom. Az isteni vonzás hatalmas ereje hasonlít azokhoz a félelmetes fizikai energiákhoz, amelyeket az Embernek sikerül megfegyelmeznie, hogy végül is bámulatosan érzékeny műszereket mozgasson velük. Az óriási isteni vonzóerô kiterjed gyönge kis vágyainkra, parányi tárgyainkra, de nem csorbítja el élüket. Nagyobb lelket önt beléjük: tehát semmit sem zavar meg és nem is fojt el semmit. Magasabb lelki fokra emel: tehát magasabb egységelvet hoz lelki életünkbe, s ennek sajátos eredménye : megszenteli az emberi törekvést, avagy humanizálja, emberi ízzel telíti a keresztény életet. Ez a két eredmény aszerint adódik, hogy ki honnan nézi. a) Az emberi törekvés megszentelése Nem hiszem, hogy túlzó volna az az állításom, hogy a gyakorló keresztények kilentized része ,,a lélek kölöncének'' tartja az emberi munkát. A jó szándék gyakorlása ellenére és bár hétköznapi fáradozását mindennap felajánlja Istennek, a hívôk nagy többsége abban a homályos meggyôzôdésben él, hogy az irodában, műteremben, mezôn vagy gyárban töltött idô mindenképp elvonja az embert az imádságtól. Magától értetôdik, hogy dolgozni kell. De lehetetlen, hogy mély lelki életre is törekedjék valaki, hiszen ez azok számára van fenntartva, akiknek egész napjuk szabadon rendelkezésükre áll, hogy imádkozzanak, vagy igehirdetéssel foglalkozzanak. Az életben csak pár percet lehet megmenteni Istennek. Mert a legjobb órákat felôrlik, vagy legalábbis csökkent értékűvé teszik az anyagi gondok. -- Ilyen érzés hatalmába kerülve, sok-sok katolikus ember gyakorlatilag kettôs életet él, vagy pedig kínos zavarban van: szinte ki kell vetkôznie emberi mivoltából, hogy kereszténynek -- s akkor is csak alacsonyabb rendű kereszténynek higgye magát. Elemeztük, hogy a misztikus és egyetemes Krisztus isteni működése mily messzire kihat és mit vár el tôlünk tetteink megszentelése érdekében. Ezek után nyilvánvaló, hogy az említett érzés alaptalan, -- de jogos az a meggyôzôdés, amely oly nagy értékű a Kereszténység számára : megszenteli az életet az állapotbeli kötelességek teljesítése altal. Persze, hogy napjaink egyes perceit különösen nemessé és értékessé teszi az imádság és a szentségekkel táplálkozás. Az Istenbe- kapcsolódásnak ilyen hatásosabb vagy kifejezettebb percei nélkül az isteni mindenütt jelenlét áramlása és annak felismerése csakhamar elgyöngülne bennünk, talán annyira is, hogy legjobb emberi szorgoskodásunk -- bár nem vész el teljesen a Világ számára -- számunkra Isten nélkül maradna. Féltékenyen megôrizzük Istenhez kötô viszonyunknak azt a jussát, hogy úgyszólván ,,tiszta állapotban'' találkozhassunk Vele (vagyis, mint a Világ minden elemétôl különbözô Lénnyel). Mégis miért félnénk attól, hogy legközönségesebb, legôrlôbb vagy legvonzóbb elfoglaltságunk arra kényszerítene, hogy kiessünk Belôle? -- Határozottan ismételjük : hála a Teremtésnek és még inkább a Megtestesülésnek, semmi sem profán itt a Földön annak, aki látni tud. Ellenkezôleg: minden szent annak szemében, aki minden teremtményben meglátja és kiemeli a létnek azt a kiválasztott részecskéjét, amely a beteljesedés útján járó Krisztus vonzása alatt áll. Isten segítségével ismerjétek fel még azt a fizikai és természetes kapcsolatot is, amely a ti fáradságos munkátokat a Mennyek Országának felépülésével köti össze. Lássátok meg, hogy maga az Ég mosolyog rátok és vonz munkátok gyümölcsein keresztül. S ha a templomból kiléptek a város zajába, ott is folyton azt érzitek majd, hogy Istenbe vagytok merülve. Ha a munkát keserűnek vagy kimerítônek találjátok, vessétek magatokat abba a kimeríthetetlen és megnyugtató érzésbe, hogy mily nagy értékű az isteni életben való továbbfejlôdés. S ha az lelkesít titeket, hogy Istent könnyebben ismeritek fel és szívesebben vágytok utána alkotásainak fátylán át, hát vigyétek bele megízlelésébe az Anyag-közölte lelki lendületet. Bármikor, ,,akár esztek, akár isztok'' ..., soha semmibe se kezdjetek, mielôtt fel ne ismernétek benne és aztán magasra emelve ne folytatnátok azt, amit jelent és ami alkotóerôt ér in Christo Jesu, Jézus Krisztusban. Ez nemcsak valamiféle üdvös gyakorlat; ez maga a szentség útja, kinek-kinek állapota és hivatása szerint. Elvégre is mit jelent az, hogy a teremtmény szent, -- ha nem éppen azt, hogy képességeinek legmagasabb fokán Istenhez tapad? S mit jelent legjobban hozzátapadni, -- ha nem éppen azt, hogy a Krisztus körül szervezett Világban a teremtmény betölti azt a határozott -- szerény, avagy kimagasló -- szerepét, amelyre a természetes és a természetfeletti rendben hivatott? Látunk az Egyházban mindenféle csoportosulásokat, amelyeknek tagjai ilyen vagy amolyan sajátos erény tökéletes gyakorlásának szentelik magukat: irgalmassági cselekedetek, visszavonult élet, az istentisztelet fénye, missziók, szemlélôdés. Miért ne lehetnének olyan emberek is, akik arra áldozzák magukat, hogy életükkel igyekeznek példát adni az emberi munka általános megszentelô erejére? -- emberek, akiknek közös vallási eszménye az lenne, hogy öntudatosan és teljesen kibontakoztassák azokat az isteni lehetôségeket és követelményeket, amelyeket magába zár bármelyik evilági foglalkozás? -- Egyszóval: emberek, akik a gondolat, a művészet, az ipar, a kereskedelem, a politika stb. területén a megkívánt magas lelki fokon törekednek megalkotni azokat az alapvetô műveket, amelyek az emberi társadalomnak a gerincét alkotják? Körülöttünk a ,,természetes'' vívmányokat, amelyekbôl minden új évszázad szentsége táplálkozik, oly gyakran engedjük át a világ fiainak, vagyis a kétkedôknek és a hitetleneknek. Persze, anélkül hogy tudnák vagy akarnák, ôk is Isten Országának dolgoznak és a választottak kialakulása érdekében, hiszen elégtelen vagy rossz szándékukat megtoldja vagy megjavítja, és munkájukat is Az gyűjti egybe, ,,akinek Energiája képes mindent a maga hatalma alá vetni''. De ez nyilván csak szükségmegoldás, egy ideiglenes fok az emberi cselekvések megszervezésében. Kezdve a tésztát gyúró kéztôl egészen az átváltoztató ember kezéig, minden kéz csak imádással készíthetné elô és foghatná meg a nagy egyetemes Ostyát. Jöjjön el az a kor, amelyben az Emberek ráébrednek és megértik, mily szoros kapocs fogja össze e Világ minden mozgását a Megtestesülés egyetlen munkájában és hogy bármely erôfeszítésüket csak annak a világos látásnak sugárzatában kezdhetik, hogy munkájukat -- akármily elemi fokú is -- a Világmindenség isteni Központja veszi át és használja fel! Akkor valóban kevés dolog fogja elválasztani a kolostorok életét a világi élettôl. S az Ég fiainak munkássága (a Világ fiainak tevékenységével egyszerre) csak akkor éri el az emberségétôl elvárható teljességet. b) A keresztény erôfeszítés humanizálása Korunk nagy ellenvetése a Kereszténységgel szemben, a bizalmatlanságok igazi forrása, amely egész embertömegeket hozzáférhetetlenül elszigetel az Egyház hatásától: nem éppen a történelmi vagy a teológiai nehézségek, hanem az a gyanú, hogy a mi vallásunk embertelenné teszi követôit. Néha a pogányok legjobbjai így gondolkodnak: ,,A Kereszténység rossz vagy alacsony rendű, mert híveit nem az Emberségen túlra, hanem az Emberségen kívül vagy mellé viszi; elszigeteli ôket, ahelyett hogy belegyúrná az emberi masszába; nemhogy serkentené ôket a közös feladatokra, hanem érdektelenné teszi ôket irántuk. Tehát nem tüzeli fel tagjait, hanem lefokozza és elrontja. De hát nem éppen ezt vallják be maguk is? Ha véletlenül egyik papjuk vagy szerzetesük az úgynevezett profán kutatásoknak szenteli magát, legtöbb esetben gondosan azt hangsúlyozza, hogy ilyen másodrendű munkakörre csak azért szánja rá magát, hogy valami divatnak vagy ábrándképnek engedjen -- csak azért, hogy megmutassa: a keresztények nem butábbak, mint a többi ember. Végeredményben: amikor egy katolikus velünk dolgozik, mindig érezzük, hogy ezt nem ôszintén, hanem csak leereszkedve teszi. Persze érdeklôdést mutat. De lelke mélyén -- vallása következtében -- nem hisz az emberi erôfeszítésben. A szíve már nincs velünk. A Kereszténység szökevényeket és hamis testvéreket nevel; s éppen ezt nem bocsáthatjuk meg neki''. Mi a hitetlen ember szájába adtuk ezt az ellenvetést, amely halálos volna, ha igaz lenne. De nem vetôdik-e fel ilyen megjegyzés itt- ott, a leghívebb lelkekben? S melyik kereszténnyel nem esett még meg, hogy amikor a hitetlen embertársaitól ôt elválasztó fura falat vagy jéghegyet érezte, nyugtalanul meg ne kérdezte volna önmagától : vajon nem jár-e hamis úton, s hogy csakugyan nem szakadt-e ki a nagy emberi áramlás sodrából? Nos hát nem tagadjuk: legalábbis egyes keresztényeket (szavaik miatt sokkal inkább, mint tetteikért) érheti az a szemrehányás, hogy ha nem is ,,ellenségei'', de ,,fáradtjai'' az emberiségnek. De azt is állíthatjuk -- mindannak alapján, amit mondottunk az emberi erôfeszítés természetfeletti értékérôl, -- hogy az ilyen keresztények magatartása vallásuk tökéletlen megértésének tulajdonítható, s egyáltalán nem valami vallási tökéletességnek. Mi volnánk szökevények? Mi kételkednénk a tapasztalható Világ jövôjében? Mi csömörlöttünk volna meg az emberi munkától? Hajaj, milyen kevéssé ismertek ti minket... Ti azt gyanítjátok, hogy nem veszünk részt aggodalmaitokban, reményeitekben, a titkok feltárása és a földi energiák meghódítása során fakadó örömujjongástokban. Azt mondjátok, hogy ,,ilyen érzelmekben csak azok részesülhetnek, akik együtt küzdenek a létért; ti, keresztények viszont azt valljátok, hogy már meg vagytok váltva''. Mintha számunkra -- ugyanannyira, mint számotokra, vagy még sokkal inkább -- nem lenne élet és halál kérdése az, hogy a Föld kiteljesedjék még a legtermészetesebb erôivel is! Számotokra (s ebben aztán éppen ti nem vagytok eléggé emberiek, nem mentek el emberségtek végsô határáig) -- számotokra csak arról van szó, hogy sikerül-e, avagy kudarcot vall egy olyan valóság, amely -- még valami emberfeletti vonásokkal elképzelve is -- határozatlan és bizonytalan marad. Mert bizony számunkra igazában arra megy a játék, hogy magának az Istennek diadala teljesedjék be. Persze, az végtelenül lehangoló, s ezt elismerem, hogy sok keresztény nagyon kevéssé ismeri ,,isteni'' felelôsségét s ezért úgy él, mint bárki más, vagyis félig-meddig feszítve meg erejét és anélkül, hogy ösztökélné vagy megrészegítené annak átélése, hogy az Isten Országát kell felépítenie minden emberi tettbôl kiindulva. De csak a saját gyöngeségünket bíráljátok ám emiatt! Mert hitünk nevében jogunk és kötelességünk éppen az, hogy lelkesedjünk, rajongjunk a Föld dolgaiért. Mint ti, -- sôt még inkább mint ti (mert hisz kettônk közül csak én terjeszthetem ki egészen a végtelenig az erôfeszítésem távlatait, emberi akaratom igényeinek megfelelôen), szívvel lélekkel a Kutatás szent kötelességének akarom szentelni magam. Kopogtassunk meg minden falat. Próbáljunk ki minden utat. Kutassunk át minden szakadékot. Nihil intentatum: kíséreljetek meg mindent! ... Ezt Isten akarja, mert úgy rendelte, hogy szükség legyen erre. -- Emberek vagytok? ,,Plus et ego'': én is, de még igazabban! ,,Plus et ego''. Ebben biztosak lehetünk. Most, amikor a férfikora felé tartó Emberiség jogosan ébred erejének és lehetôségeinek tudatára, a keresztény egyik legelsô hitvédelmi kötelessége az, hogy vallási meggyôzôdésének és még inkább tetteinek logikájával megmutassa: a megtestesült Ige nem azért jött, hogy lefokozza bennünk azt a nagyszerű felelôsséget és azt a ragyogó törekvést, hogy magunk tegyük magunkat önmagunkká. Ismét kiáltjuk : ,,Non minuit, sed sacravit'': nem fokoz le, hanem megszentel. Nem, a Kereszténység nem olyan, mint amilyennek lefesteni szokták, vagy amilyen formában néha gyakorolják is : eggyel több teher, amely újabb gyakorlatokat és kötelezettségeket ró ránk, hogy még inkább nehezítse vagy súlyosbítsa a társadalmi élet máris nehéz terhét, vagy szaporítsa eddig is bénító kötelékeit. A Kereszténység valójában nagyszerű lelkiség, amely értelmet, szépséget és új könnyedséget ad ahhoz, amit már eddig is tettünk. Igaz, hogy elôre nem látott csúcsok felé vezet. De a csúcsok felé emelkedô hegyoldal oly simán hajlik arra a domboldalra, amelyen eddig már természetes könnyedséggel jutottunk fel, -- hogy a keresztény emberben semmi sem oly véglegesen emberi, mint az elszakadása. Most ezt kell meglátnunk. 6. Elszakadás a cselekvés révén Mindaz, amit eddig az emberi erôfeszítés belsô átistenítésérôl mondottunk, nem látszik vitathatónak a keresztény számára, mert kifejtésében mindnyájunk által elismert elméleti és gyakorlati igazságokra szorítkoztunk, és azokat szigorúan tárgyi értelmük szerint elemeztük és vetettük össze. Anélkül hogy kifejezett hibát találna érvelésünkben, néhány olvasónk mégis talán homályos tévútra vezetve, vagy nyugtalanul érzi magát egy olyan keresztény eszménnyel szemben, amelyben ekkora hely jut az emberi kibontakozás sürgetésének és a földi javak tökéletesítésének. Az ilyen olvasónk gondoljon arra, hogy még csak felét jártuk be annak az útnak, amely az Átalakulás hegyére visz. Eddig még csak az aktív részét vizsgáltuk életünknek. A passzivitásról és a kisebbedésekrôl szóló fejezetben hamarosan látni fogjuk, mint tűnnek fel elôttünk már szélesebbre tárulva a Kereszt uralkodó karjai. Egy tényt azonban máris vegyünk észre. Abban az oly optimista, annyira kitágító szemléletmódban, amelynek vonalait eddig megrajzoltuk, mindenütt már valódi és mély elszakadás rejlett. Aki a keresztény elvek szerint forr egybe az emberi kötelességgel, az -- bár külsôleg a Föld gondjaiba merültnek látszik, -- lénye legmélyéig ,,nagy elszakadó''. Önmagában, természete szerint a munka sokféle módon elszakadási tényezô mindazok számára, akik lázadás nélkül, hűségesen vetik bele magukat. Elôször is: magába foglalja az erôfeszítést, a tétlenség felett aratott gyôzelmet. Akármily érdekes és lelki is (sôt azt mondhatjuk, hogy minél lelkibb), annál inkább fájdalmas vajúdás a munka. Ha az ember elkerüli az egyhangú és közönséges kötelességteljesítés szörnyű unalmát, máris találkozik a ,,teremtés'' aggodalmaival és belsô feszültségével. Anyagi energiát vagy igazságot és szépséget alkotni és megszervezni: belsô forrongást jelent, amely az erre merészkedôt kiemeli a békés és visszavonult életbôl, amelyben éppen az önzés és a ragaszkodás bűne fészkel. Hogy a Föld jó munkása lehessen, az embernek nemcsak hogy elôbb el kell hagynia a nyugalmat és a csendet, hanem az is kell, hogy folyton-folyvást tudja elhagyni munkásságának, művészetének, gondolatának elsô formáit, hogy jobbak felé haladhasson. A cselekvés ellen volna hiba, ha valaki megállna az élvezés vagy a birtoklás gyönyörénél. Az embernek újra és újra túl kell lépnie önnönmagán, ki kell ragadnia magát önmagából, minden percben maga mögött kell hagynia legkedvesebb kezdeti terveit. -- Ámde ezt az utat követve; amely nem is annyira különbözik a Kereszt királyi útjától, mint elsô pillanatra látszik, -- az elszakadás nem áll egyszerűen abból, hogy az egyik tárgyat folytonosan és ugyanoly fokú másik tárggyal helyettesítjük, -- mint ahogy a lapos úton a kilométerek követik a kilométereket. A dolgokban rejlô, csodálatosan felfelé vonzó erô révén (amelyet ,,az Anyag lelki hatalmáról'' elmélkedve majd részletesen elemezni fogunk) minden elért és túlhaladott valóság valami magasabb lelki értékű eszmény felfedezésére és követésére nyit utat. Aki jól állítja vitorláját a Föld fuvallatára, annak elôtűnik az a sodrás, amely mindig a mély tengerre készteti ôt. Minél nemesebb valakinek a vágya és cselekvése, annál nagyobb távlatú és nagyszerűbb tárgyak felé törekszik szüntelen. Csak a család, csak a haza, csak a munkájáért kapott jutalom -- ezentúl már nem fogja kielégíteni. Arra vágyik majd, hogy átfogóbb távlatokban alkosson, új utakat vágjon, Nagy Célokért küzdjön, Igazságokat fedezzen fel, egy Eszmét szolgáljon és védjen. -- Így aztán a Föld munkása lassan-lassan már nem önnönmagáé. Mindinkább kitágította, felemelte, elragadta ôt a Világmindenség nagy szele, amely már a szerény, de hűségesen végzett munka pórusain át hatolt beléje. A keresztény ember életében ezek az eredmények csúcspontjukat érik el és betetôzik életét, feltéve, hogy táplálkozni tud hite forrásaiból. Láttuk, hogy a végsô cél valódisága, határozottsága és nagyszerűsége szempontjából, amelynek elérésére kell irányítanunk legkisebb tettünket is, -- mi, Krisztus tanítványai, legszerencsésebbek vagyunk az Emberek között. A keresztény úgy tekinti önmagát, mint akinek az a hivatása, hogy a Világot megszentelje Jézus Krisztusban. Tehát az a természetes folyamat, amely az emberi tetteket eszményrôl eszményre mindinkább szilárd és egyetemesebb tárgyak felé hajtja, ôbenne tökéletes kibontakozást ér el a Kinyilatkoztatás segítségével. Éppen ezért a cselekvéssel járó elszakadásnak is legmagasabb fokot kell elérnie a keresztény emberben. Ez pedig teljesen igaz. A keresztény -- ahogyan mi jellemeztük elmélkedésünkben -- az emberek között legjobban kötôdik a Földhöz, s ugyanakkor leginkább el is szakad tôle. A keresztény -- minden ,,evilági'' embernél jobban -- meggyôzôdött a legkisebb földi sikerben is benne rejlô kikutathatatlan értékrôl és annak rendeltetésérôl. De ugyanakkor azt is biztosan tudja -- olyan jól, mint bármely remete, -- hogy minden siker semmit érô, ha Istenen kívülálló, csupán egyéni (vagy akár egyetemes) haszonként tekintjük. A keresztény ember az Istent és csakis Istent keresi a teremtmények valóságán át. Számára az érték valóban a dolgokban van, de ez az érték teljesen függ az Istennek a tárgyakban való jelenlététôl. A keresztény számára az égi fény kézzelfoghatóvá és elérhetôvé válik a lények kristályában. De ô csak a fényt akarja. S ha a fény kialszik, -- mert a tárgy nem jó helyen van, lemaradt, elévült, vagy elmozdul, -- akkor a legbecsesebb anyag is csak por és hamu lesz számára. Ezért még saját legszemélyibb kibontakozásában, egyénisége legmélyén sem önmagát keresi, hanem a nála Nagyobbat, akirôl tudja, hogy Ô a végsô rendeltetése. Bizony semmit sem számít többé önmagának; nem létezik többé (ha csakis önmagáról volna szó); elfelejtkezett önmagáról és elveszítette önnönmagát abban az erôfeszítésben, amely ôt tökéletesíti. Már nem az atom él, hanem a Világmindenség az atomban. Nemcsak rátalált Istenre a kézzelfogható tettek egész területén, de lelki kibontakozásának eme elsô fázisa során a felfedezett isteni Miliô szívja magába képességeit -- annál nagyobb mértékben, minél szorgalmasabb fáradozással nyertek egyéni formát ezek a képességek. Hogyan szenteljük meg mindazt, amit szenvedôlegesen viselünk el? Éppen képességeinek kifejlesztése során jut el az Ember oda, hogy egyre átfogóbb és mind magasabb célokat fedez fel cselekvése területén. De ugyanakkor valami arra is készteti, hogy hódításainak tárgya úr legyen ôfelette. S mint az Angyallal hevesen viaskodó Jákob, az Ember végül imádja azt, ami ellen küzdött. Leigázza ôt az a nagyság, amelyet feltárt és felszabadított. S akkor -- mert ô is elemi természetű -- eljut annak felismeréséhez, hogy abban a végleges eseményben, amelynek ôt a Mindennel kell egyesítenie, az Egyesülés két pontja aránytalanul egyenlôtlen : ô, aki a kisebbik, kell hogy többet kapjon, mint amit ô ad. Megragadja ôt az, amirôl azt hitte, hogy saját hatalmába keríti. A keresztény ember elvben legemberibb az Emberek között, s ezért bárkinél inkább alávettetett annak a lelkileg megrázkódtató átalakulásnak, amely minden értelmes lényben észrevétlenül formálja át a cselekvés örömét a passzivitás kívánásává, az egyénisége kibontakozásáért lelkesedô ujjongást valami heves izzású vággyá, hogy meghaljon másban. Miután fôleg az iránt volt érzékeny, hogy cselekvése mezején vonzza ôt Isten az egyesülés felé, kezdi észrevenni és kívánni ennek kiegészítô arculatát, egyesülésének további fázisát: azt, amelyben nem annyira önmaga fejlôdik önnönmagában, hanem inkább elveszti magát Istenben. Nem kell önmagától nagyon messzire keresnie ennek az önátadó beteljesülésnek lehetôségét és megvalósítását. Sok lehetôség van erre minden percben: ajánlkozik, szinte ostromolja ôt függési viszonyainknak szerte mutatkozó, mélyreható és számtalan jele, amely a Világegyetemnek sokkal inkább szolgáivá, mintsem uraivá tesz minket. Itt hát az idô, hogy megvizsgáljuk: mennyi mindent viselünk el szenvedôlegesen, mi a passzivitásunk természete és hogyan szentelhetjük meg. 1. Az emberi adottságok kiterjedése, mélysége és különféle formái Tanulmányunk elején említettük már, hogy a ,,passzivitások'' (adottságok, amelyeket elszenvedünk) az emberi létezés felét alkotják. Ez a kifejezés egészen egyszerűen csak azt akarja mondani, hogy amit nem mi önmagunk cselekszünk, az -- a meghatározás szerint: szenvedôleges, vagyis más cselekszi azt mirajtunk. De ez a kifejezés egyáltalán nem dönti el elôre, hogy milyen arányban oszlik meg bensônkben az aktivitás és a passzivitás. Ez a két rész -- az aktív és a passzív -- életünkben igazán rendkívül egyenlôtlen. Hétköznapi szemmel nézve: az aktivitás foglalja el az elsô helyet, mert számunkra kellemesebb és könnyebben tapasztalható. De a valóságban a passzivitás határtalanul nagyobb kiterjedésű és mélyebb. Mindenekelôtt: tudatos tetteinket szüntelenül kísérik az adottságok, mint erôfeszítéseinket irányító, fenntartó vagy meghiúsító reakciók. S ennek következtében máris szükségképp és határozottan megkettôzik aktivitásunk kiterjedését. -- De hatáskörük messze túlterjed ezeken a szűk határokon. Mert ha jól figyelünk, bizony nem kis megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy tudatos gondolkodásunkban és a szabad tett folyamán csak szellemünk csúcsával, önmagunk ,,finom pontján'', éppen csak tűhegynyire bukkanunk fel. Ismerjük magunkat, irányítjuk magunkat, igen. De csak hihetetlenül kis sugarú körben. S rögtön ezen a kis körön túl áthatolhatatlan éjszaka nyílik, pedig abban is mi minden van még jelen: mindannak éjszakai sötétje ez, ami bennünk és körülöttünk, de nélkülünk és akaratunk ellenére történik. Ebben a sötétségben, amely oly óriási, gazdag, zavart és bonyolult, mint a Világmindenség múltja és jelene, -- nem vagyunk tétlenek; reakcióink vannak, mivelhogy akciók hatnak ránk. De ez a reakció, amely ellenôrzésünk nélkül, létünk ismeretlen meghosszabbításaként játszódik le, úgyszólván maga is egy része adottságainknak. Egy bizonyos távolságon túl valóban minden sötét -- és mégis körülöttünk minden csupa lét, minden tele van létezôkkel. Íme, ezeket az ígéretekkel és veszedelmekkel terhes sötétségeket kell a kereszténynek megvilágítania és az Isteni Jelenléttel lélekre keltenie. E nyüzsgô sötétséget benépesítô zavaros energiák ölén már puszta emberi megjelenésünk azonnal két csoportot alakít ki, amelyek minket érintenek és azt kívánják, hogy határozottan különbözô módon bánjunk velük. Egyrészt: itt vannak a baráti és kedvezô erôk, amelyek fenntartják, támogatják erôfeszítéseinket és irányítanak a siker felé: ezek a ,,növekedést hozó adottságok''. Másrészt: az ellenséges erôk, amelyek nehezen rezdülnek együtt törekvéseinkkel, elnehezítenek, vagy eltérítenek a több-lét felé tartó utunktól, csökkentik valódi vagy látszólagos kibontakozási képességeinket: ezek a ,,csökkenést okozó adottságok''. Nézzünk szembe egyikkel is, másikkal is. Jól nézzünk szemükbe, egészen addig, míg csábító, kifejezéstelen vagy ellenséges tekintetük mélyén felragyogni nem látjuk Isten áldott arcát. 2. A növekedést hozó adottságok és Isten két keze Növekedésünk oly természetesnek látszik, hogy tevékenységünket nem is szoktuk megkülönböztetni a minket tápláló erôktôl, sem azoktól a körülményektôl, amelyek a sikert elôsegítik. S mégis: ,,Quid habes quod non accepisti?'': mid van, amit már elôzôleg ne kaptál volna? Miként a Halálnak vagyunk kitéve, ugyanúgy -- vagy még inkább -- az Életnek vagyunk alávetve. Hatoljunk le önmagunk legtitkosabb mélyére. Járjuk körül létünket. Hosszan kutassunk, hogy megtapasztalhassuk a ránk ható erôk óceánját, amelybe szinte belemerítve folyik növekedésünk. Hasznos ez a gyakorlat: észrevesszük, hogy létezésünk gyökeresen és mindenütt olyan erôktôl függ, amelyek bensôséges burkot, meleg köpenyt alkotnak Egyesülésünk számára. ... Tehát életemben talán elôször (én, akirôl azt szokták gondolni, hogy naponta elmélkedem!) fogtam lámpámat és elhagyva napi teendôim és viszonyaim világosnak látszó mezejét, leszálltam önmagam legbensejébe, abba a feneketlen szakadékba, ahonnan -- zavarosan érzem -- kiárad cselekvôképességem. Nos hát, ahogy távolodtam a megszokottan nyilvánvaló dolgoktól, amelyek felületesen megvilágítják a társadalmi életet, olyan mértékben tapasztaltam, hogy énem kicsúszik kezembôl. Minden -- lefelé tartó -- lépcsôfokon más személyt fedeztem fel magamban, akinek nem tudtam többé pontos nevet adni, s aki már nem engedelmeskedett nekem. S amikor abba kellett hagynom kutatásomat, mert nem volt már út a lábam alatt, -- feneketlen mélység tátongott elôttem, amelybôl -- nem tudom honnan felfakadva -- ered az a folyam, amit így merek nevezni: az én életem. Mily tudomány volna képes valaha is felfedni az Ember elôtt az életét alkotó akarat és szeretet tudatos képességének eredetét, természetét, rendszerét? Világos, hogy ezt a folyamot nem a mi erôfeszítésünk, nem is közülünk valaki másé indította el. Nem is a mi gondoskodásunk, vagy bárki barátunké akadályozza csökkenését vagy fokozza pezsdülését. Lépésrôl lépésre, nemzedékek hosszú során meg tudjuk rajzolni a minket hátán hordó zuhatag részleges elôzményeit. Még arra is képesek vagyunk, hogy bizonyos fegyelmi gyakorlatokkal, különféle fizikai vagy erkölcsi ösztönzô szerekkel szabályozzuk vagy tágítsuk azt a rést, amelyen át belénk ömöl és tovafut. De sem ilyen feltérképezéssel, sem pedig ezekkel a mesterkedésekkel, sem elméletben, sem gyakorlatban, sosem leszünk képesek elfogni az Élet forrásait. Sokkal inkább kapom, mintsem alkotom magamat. Az Ember -- mondja az Írás -- egy hüvelyknyit sem adhat hozzá termetéhez. Még kevésbé növelheti -- akár egyetlen egységgel is -- a szeretet-képességét, s egy fokkal sem gyorsíthatja azt az alapvetô ritmust, amely szelleme és szíve érését szabályozza. Végeredményben: a mély élet, a fakadó élet, a születô élet teljesen kisiklik kezünkbôl. Elámultam e felfedezésemen és vissza akartam kerülni a napfényre. A megszokott dolgok kényelmes környezetében szerettem volna elfelejteni ezt a nyugtalanító rejtélyt, újra a felszínen élni, nem fürkészve balgatagon a szakadékokat. De íme, még az emberi tülekedések közepette is megint csak megjelent figyelô tekintetem elôtt az Ismeretlen, aki elôl szökni akartam. Ekkor már nem valami szakadék mélyére rejtôzött. Most már az egymást keresztezô véletlenek tömkelege mögé bújt, amely a Világmindenségnek, s az én kis egyéniségemnek vásznát szövi. De ugyanaz a titok volt, felismertem. Szellemünk megzavarodik, ha megmérni próbálja az alattunk sötétlô Világ mélységét. De akkor is szédül, ha megszámlálni igyekszik azokat a kedvezô eshetôségeket, amelyeknek összjátéka minden percben biztosítja a legkisebb élôlény fennmaradását és sikerét. Miután annak tudatára ébredtem, hogy én másvalami vagyok és egy nálamnál nagyobb valami, egy másik tény miatt is szédület fogott el: mily szörnyű kicsi annak lehetôsége, mily óriási annak valószínűtlensége, hogy én egyáltalán létezem és itt vagyok a megvalósult Világ ölén.[6] Ekkor én is, mint bárki, ha óhajtja megtapasztalni ezt a belsô élményt, éreztem mint nehezedik rám a Világmindenségben elveszett atom lényegbevágó nyomora, az a szörnyű végzet, mely nap ; mint nap zuhantat emberi akaratokat az élôlények és a csillagok ôrületes tömegébe. S ha valami megmentett, hát az Evangélium volt az, amelyet isteni sikerek biztosítanak, s amely az éj feneketlen sötétjébôl így szólt hozzám: ,,Ego sum, noli timere'': én vagyok, mit félsz? Igen, Istenem, ezt hiszem, ezt fogom hinni annál erôsebben, minél inkább nem csak megnyugvásomról, hanem teljességem elérésérôl van szó: Te vagy ott az életerô lendületének forrásánál és annak a vonzásnak végpontján, amelynek elsô lökését és kifejlôdési állomásait egész életem folyamán én csak követem vagy tovább segítem. S megint csak Te vagy az, aki mindenütt jelenléteddel (sokkal inkább mint én az Anyag számára, amelyet lélekkel hat át szellemem) számomra élettel telíted azt a rengeteg hatást, amely engem ér minden pillanatban. -- A bennem felbuggyanó Életben, s ebben az Anyagban, amely engem a hátán hord, még ajándékaidnál is többet találok: Veled találkozom, Téged talállak ott, aki részesítesz Létedben és meggyúrsz engem. Igen életerôm szabályozásában és kezdeti kimérésében, a másodrendű okok kedvezôen folyó játékában -- lehetô legközelebbrôl érintem alkotó tetted két arcát: kezedet találom ott, s megcsókolom a Te két csodálatos kezedet: azt, amely oly mélyen markol belénk, hogy összefonódik bennünk az Élet forrásaival, -- és azt, amely oly messzire hatóan ölel, hogy legkisebb szorítására egyszerre összhangban hajlik meg a Világmindenség minden rugója. Ezek a boldogító adottságok -- mint pl. az, hogy létezni akarok, hogy szeretek élni így vagy úgy, hogy tetszésem szerint lássam jónak kialakulásomat, -- már természetes állapotukban is a Te befolyásodtól terhesek, olyan hatás alatt állnak amely nemsokára világosabban fog feltárulni számomra, -- úgy, mint a misztikus Test szervezô energiája. Hogy bennük Veled egyesüljek valami gyökeres egyesüléssel (az Élet forrásaihoz tapadva), csak fel kell hogy ismerjelek bennük Téged, és kérnem kell, hogy mindinkább Te légy bennük. Te, akinek hívó szava megelôzi legelsô mozdulatunkat, Istenem, Te add nekem a vágyat hogy lenni akarjak, -- azért, hogy ez a Tôled kapott isteni szomjúság is tárja ki bennem a nagy vizeknek megnyíló kapukat. Ne vedd el tôlem az élet szent vágyát, ezt az ôsi energiát, ezt az elsô támpontot, ahol megvethetjük a lábunk: ,,Spiritu principali confirma me'': nagy lelki alappal erôsíts engem. És ismét csak Te, akinek szeretô bölcsessége alakít ki engem a Föld minden erejébôl és minden véletlenébôl kiindulva, Te add nekem, hogy elkezdjem azt a mozdulatot, amelynek teljes ereje hanyatlás és a halál hatalmaival szemben mutatkozik majd meg: add nekem, hogy vágyam után nagy legyen a hitem, hogy lángolva higgyem, higgyem aktív jelenlétedet minden dolog felett. Neked köszönhetem, hogy ez a várakozás és ez a hit már feszülô erôtôl duzzad. De hogyan kezdjek arról tanúskodni és miként bizonyítsam magamnak is -- látható erôfeszítéssel, hogy nem tartozom azok közé, akik csak szájukkal mondogatják: ,,Uram, Uram!'' -- Együtt akarok dolgozni az engem megelôzô tevékenységeddel, s ezt kétszeresen is akarom tenni. Elôször : mélybôl fakadó ihletésedre, amely létre hív, azzal válaszolok, hogy vigyázok: sose fojtsam el, tévútra ne vigyem, el ne pazaroljam tetterômet és azt a képességemet, hogy szeretni tudok. Aztán pedig -- mivel Gondviselésed, amely beburkol engem, minden percben mutatja a nap eseményeivel, hogy merre kell lépnem, hol kell felfelé hágnom, --Gondviselésedhez ragaszkodom majd nagy gondosan, hogy egyetlen alkalmat se mulasszak el, amikor ,,a szellem felé'' haladhatok, elôre. Mindannyiunk életszövevényében két fonal húzódik végig: a belsô kibontakozás fonala: ahogy fokozatosan kialakulnak gondolataink, vágyaink, emberi és misztikus magatartásunk; és a külsô siker fonala, amelynek irányában minden pillanatban ott találjuk magunkat azon a határozott ponton, ahol a Világmindenség erôinek összessége fut egybe, hogy rajtunk az Isten-várta eredményt valósítsák meg. Istenem, add, hogy sose szakítsam szét életemnek ezt a kettôs fonalát, -- azért, hogy minden percben olyannak találj, amilyennek kívánsz engem, ott, ahol vársz reám; -- azért, hogy teljesen megragadhass engem, önmagam bensejében és külsejében egyaránt. 3. Csökkenést okozó adottságok[7] A belsô és külsô hatások éltetô erôvel járnak át minket és tovább segítik kibontakozásunkat. E hatások alatt rejlik az Isten. Vele egybeforrni végeredményben annyit jelent, hogy megnyílunk az élet minden leheletére és rájuk bízzuk magunkat. Hűséges tevékenységünkkel válaszolunk a növekedést hozó adottságainknak és ,,egyesülünk'' velük. Az isteni befolyásra vágyva így jutunk el a növekedés könnyű terhéhez. Itt van már az ideje, hogy létezésünknek határozottan negatív oldalát is felkutassuk, azt, ahol tekintetünk -- akármily messzire keresgél is -- már semmi boldogító eredményt nem lát, semmi szilárd véget nem fedez fel abban, ami velünk történik. Hogy Istent ragadhatjuk meg az életben és az élet által: ez könnyen megérthetô. De hogy Isten található meg a halálban és a halál által is? -- ez már meglepônek hat. Pedig hát elvi és gyakorlati látással éppen ennek felismeréséhez kell eljutnunk, mert másképp vakok maradnánk az iránt, ami legsajátosabban keresztény a keresztény világképben, -- és mert máskülönben el is veszítenénk az isteni kapcsolatot életünk egyik legkiterjedtebb és leginkább befogadóképes területén. A csökkenést okozó adottságok a mi igaz ,,passzivitásaink'', elszenvedett helyzeteink, szenvedôlegesen elviselt állapotaink. Számuk határtalan, formáik végtelenül változatosak, befolyásuk állandó. Gondolataink rögzítésére és hogy irányítsuk elmélkedésünket, két olyan részre osztjuk ôket, amelyek megfelelnek annak a két formának, ahogyan az imént mutatkoztak a növekedést hozó erôk is: a belsô és a külsô eredetű kisebbedések. A csökkenést kívülrôl hozó adottságok: minden ,,balszerencsénk''. Gondoljuk át életünk folyamát, mindenütt ott látjuk ôket elôbukkanni. Ott van a korlát, amely megállít; vagy a fal, amely határol. Ott a kavics, amely kisiklat; vagy az akadály, amely összetör; a mikroba, amely öli a testet, vagy az alig hallható szó, amely mérgezi a lelket. Mindenfajta és különféle módon súlyos meglepetés, baleset, rengeteg szerencsétlenül összefutó esemény (kényszerhelyzetek, ütések, vágások, halálok...), találkozás a ,,más dolgok'' Világa és ama Világ között, amely velünk kezd ragyogni. S mégis: amikor a jégverés, a tűz, a rablók elvitték Jóbnak minden vagyonát és családját is, a Sátán ezt mondhatta Istennek: ,,Életet életért... Az ember beletörôdik abba, hogy mindenét elveszti, csak a saját bôre maradjon épen. De nyúlj csak hozzá szolgád testéhez, meglátod: áldani fog-e''. -- Bizonyos értelemben keveset jelent, hogy kicsúsznak kezünkbôl a dolgok, hiszen mindig elképzelhetjük, hogy majd visszaszerezzük ôket. Számunkra az a rettenetes, hogy mi csúszunk ki a dolgokból, mi esünk ki belôlük, megállíthatatlan belsô hanyatlással. Emberileg kifejezve: csökkenést belülrôl okozó adottságok a legsötétebb, legreménytelenebbül felhasználhatatlan üledékét alkotják életünknek. Közülük egyik-másik ott leselkedett és ránk tört, mihelyt a létre virradtunk: természetes bajok, fizikai, szellemi vagy erkölcsi gyöngeségek, amelyek kíméletlenül leszűkítették -- születésünktôl kezdve, s az egész életre szólóan -- aktivitásunk, örömeink és látásmódunk mezejét. Más adottságok késôbb leptek meg bennünket, durván, mint egy-egy szerencsétlenség, alattomosan, mint a betegség. Elôbb-utóbb mindnyájan felismerjük, vagy majd tudatára ébredünk, hogy e szétesési folyamatok egyike-másika már be is fészkelôdött életünk velejébe. Hol a test sejtjei lázadnak fel vagy romlanak meg, hol pedig éppen személyiségünk elemei látszanak felmondani a szövetséget vagy önállósulni. S akkor csak tehetetlenül nézhetjük a belsô levertséget, a lázadást, a rémuralmat -- ott, ahol nem jöhet segítségünkre semmiféle baráti erô. -- S ha nagy szerencsével többé-kevésbé el is kerüljük ezeknek a belénk vágó és ránk törô támadásoknak kritikus formáit, melyek önmagunk mélyén készülnek megölni a bennünket éltetô erôt, fényt és szeretetet, -- van mégis egy lassú romlást hozó és lényegbevágó elváltozás, amely elôl senki sem menekülhet: a kor, az öregség, amely percrôl percre foszt meg önmagunktól, hogy a vég felé taszítson. Az idô folyása, amely késlelteti a dolgok fölötti uralmunkat; az idô tovafutása, amely elszakít örömeinktôl; az idô rohanása, amely mindnyájunkat halálraítéltekké növeszt, -- szörnyűséges tehetetlenséggel szenvedjük el az idô ilyen tovatűnését... A halálban, mint valami óceánban, lassan egybefolynak a hirtelen ránk szakadt vagy fokozatos kisebbedéseink. A halál minden hanyatlásunk foglalata és betetôzése; a halál = a rossz, egyszerűen fizikai rossz, amennyiben szerves következménye az anyagi sokféleségnek, amelybe merítve élünk, -- de erkölcsi rossz is, mert ezt a rendjét vesztett sokféleséget, minden súrlódásunk, ütôdésünk és romlásunk forrását a társadalomban és önmagunkban is -- a szabadságnak rossz használata fakasztja fel. Gyôzedelmeskedjünk a halálon, felfedezve benne Istent. S az Isteni egy csapásra fészket rak létünk mélyén, abban az utolsó zugban, amelyrôl úgy látszott, hogy oda már nem ér le karja. Itt is, mint emberi aktivitásunk ,,átistenítése'' esetében, teljesen határozott a keresztény hit tanítása és gyakorlata is. Krisztus legyôzte a halált -- nemcsak azzal, hogy visszaszorította átkait, hanem azzal is, hogy visszafordította fullánkját. A Feltámadás ereje által kapjuk meg azt, hogy semmi sem öl feltétlenül, hanem minden az isteni kéz áldott érintése, Isten Akaratának jóságos befolyása lehet életünkre. Hibáink akármennyire el is rontották helyzetünket, vagy bármily reménytelenné tették is a körülmények, bármikor ismét talpra állhatunk, ,,helyreállíthatjuk'' magunk körül a Világot és újra kezdhetünk boldogító módon élni. ,,Diligentibus Deum omnia convertuntur in bonum''(Róm 8,28): aki szereti Istent, annak javára válik minden. Ez a tény minden magyarázat és minden vita felett áll. De itt is, mint amikor az emberi erôfeszítés értékének megmentésérôl volt szó, eszünk igazolni akarja reményét, hogy jobban ráhagyatkozzék. ,,Quomodo fiet istud?'': hogyan lesz majd ez? Ez a vizsgálódás annál inkább is szükséges, mert veszélyes félreértéseknek van kitéve a keresztény magatartása a Rosszal szemben. A keresztény lemondás helytelen értelmezése, a keresztény elszakadás hamis magyarázatával együtt: fô forrás azoknak az ellenszenveknek, amelyek a pogányok igen nagy részét oly ôszintén gyűlöletre ingerlik az Evangéliummal szemben. Kérdezzük meg önmagunktól: látszólagos halálunkat, azaz létezésünk hulladékait miként és milyen feltételekkel szervezhetjük magunk körül az Isten Országának és az Isteni Miliônek felépítésébe. Ehhez hasznos lesz, ha gondolatban megkülönböztetünk két fázist, két idôszakot abban a folyamatban, amely lehanyatló képességeink átváltoztatásával végzôdik. Az elsô fázis: a küzdelem a rossz ellen. A második pedig: leveretésünk és annak átalakítása. a) Istennel együtt küzdünk a Rossz ellen Amikor szenved, így szól a keresztény: ,,Megérintett az Isten''. Ez a mondás tökéletesen helyes. De egyszerűsége magába foglal egy egész bonyolult gondolatsort, és csak annak végén lehet ezt jogosan kimondanunk. Ha a Rosszal való találkozásunk történetében megkülönböztetni igyekszünk azt, amit a skolasztikusok ,,a dolgok természete szerinti sorrendnek'' neveznek, akkor -- éppen ellenkezôleg -- elôször ezt kell mondanunk: ,,Isten meg akar engem szabadítani ettôl az elgyöngüléstôl; Isten azt akarja, segítsek neki, hogy eltávozzék tôlem ez a keserű pohár''. Küzdeni a Rossz ellen, a lehetô legkisebbre csökkenteni a ránk leselkedô Rosszat (még az egyszerűen csak fizikai Rosszat is), ez kétségtelenül Atyánk elsô kézmozdulata; másképp lehetetlen volna felfognunk és még kevésbé szeretnünk Ôt. Igen, látásmódunk helyes és határozottan evangéliumi, ha a Gondviselést úgy tekintjük, mint Aki a korok folyamán gondosan vigyáz, hogy távol tartsa a Világtól a sebeket, vagy bekötözze ôket. A századok során, a haladás általános ritmusának megfelelôen, valóban Isten támaszt nagy jótevôket és nagy orvosokat. Még a leghitetlenebb emberben is ô szítja a kutatás vágyát, hogy mindazt megtalálja, ami enyhít és gyógyít. Nemde az emberek ösztönösen elismerik ezt az isteni Jelenlétet, mert elcsitul bennük a gyűlölet és ellenvetéseik feloldódnak, valahányszor csak testük vagy lelkük szabadítójának lábánál fekszenek. Ez bizony így van. Az erôinket csökkentô hatások közeledtekor csak úgy találhatjuk meg Istent, ha gyűlöljük mindazt, ami ránk szakad és ha minden tôlünk telhetôt megteszünk, hogy elkerüljük csapásaikat. S így minél jobban visszaszorítjuk a szenvedést egész szívvel és minden erônkkel[8], annál inkább tapadunk oda Isten szívéhez és tevékenységéhez. b) Látszólagos leveretésünk -- és annak átalakítása Ha Isten a szövetségesünk, akkor biztosak lehetünk, hogy mindig megmentjük lelkünket. De -- ezt is jól tudjuk -- semmi sem biztosít minket, hogy mindig elkerüljük a fájdalmat, vagy bizonyos belsô bukásokat, amelyek miatt elhibázottnak képzeljük életünket. Mindenesetre: mindnyájan öregszünk és meg fogunk halni. Ez annyit jelent, hogy elôbb vagy utóbb, akármilyen erôs is ellenállásunk, érezni fogjuk, hogy erôink folyamatos lazulása, amely ellen küzdünk, lassan- lassan megtöri életünket, s fizikailag legyôzve földre bukunk. -- Ha Isten velünk együtt küzd, hát akkor hogyan lehetünk leveretve? Vagy mit jelent ez a földre bukás? A Rossz problémája -- vagyis (még egyszerűen fizikai) bukásainknak összeegyeztetése a Teremtô jóságával -- elménk és szívünk számára is mindvégig a Világegyetem egyik legkínzóbb titka marad. Hogy megérthetnénk a teremtmény fájdalmát (akárcsak az elítélt nyomorát), ehhez az kellene, hogy helyesen felmérni tudnánk a ,,létben részesült létezônek'' természetét és értékét; már pedig erre nem vagyunk képesek, hiszen nincs hozzá megfelelô összehasonlítási pontunk. Amit mi megsejtünk, az a következô: egyik oldalon itt van az Isten által megkezdett munka, amelynek az a célja, hogy bensôségesen egyesítsen magával olyan lényeket, amelyeket Ô teremtett; ; feltételez bennük egy lassú elôkészületet, melynek során (a már létezô, de még egyáltalán be nem fejezett) teremtmények -- természetük következtében -- nem kerülhetik el a veszélyes helyzeteket (amelyeket az eredeti bűn is súlyosbít); ezt magával hozza a bennük és körülöttük szervezett: Sokféleség tökéletlensége. A másik oldalon pedig: mivel a Jónak a Rossz felett aratott végleges gyôzelme csakis a Világ teljes megszervezésével teljesedhet be, ezért a mi egyéni, végtelenül rövidke életünk itt a Földön még nem kaphat belépôjegyet az Ígéret Földjére. Olyanok vagyunk, mint a katonák, akik elesnek a rohamban, amelybôl majd a Béke kerül ki gyôztesen. Elôször is: tehát nem Isten gyôzetik le a mi bukásunkban, mert bár egyénileg földre hullni látszunk, az a Világ, amelyben majd újra élünk, gyôzedelmeskedik a mi halálunkon át. Az isteni gyôzelem ilyen elsô ténye máris elég volna ahhoz, hogy karja mindenhatóságát biztosítsa. De ezt kiegészíti az Ô egyetemes uralmának egy másik, talán közvetlenebb és mindenesetre bármelyikünk által szinte azonnal észlelhetô megnyilatkozása: Isten -- éppen a tökéletessége következtében[9] -- nem engedheti meg azt, hogy a növekedésben levô, vagy legalábbis a bukásából feltápászkodó Világ elemei elkerüljék a súrlódásokat, vagy akárcsak az erkölcsi kisebbedése is: ,,Necesse est enim ut veniant scandala'': mert szükséges, hogy jöjjenek botrányok. Nos : Isten ,,kárpótolja magát'', azt is mondhatnánk : bosszút áll azáltal, hogy hívei felsôbbrendű javára fordítja azt a rosszat is, amelynek közvetlen megszüntetését nem engedi meg neki a Teremtés jelenlegi állapota. Olyan Ô, mint a művész, aki arra tudja felhasználni a vésôje alatt fekvô kônek, vagy öntödéje bronzának hibáját vagy foltját, hogy finomabb vonásokat, vagy még szebb hangot alakítson ki belôle, -- feltéve, hogy nagy szeretettel Istenre bízzuk magunkat. Nem szűnteti meg a részlet-halálokat, sem a végsô halált, hiszen ezek lényeges részét alkotják életünknek; viszont átalakítja, -- mert jobb tervbe szövi ôket. Ennek az átformálásnak nemcsak a mi elkerülhetetlen bajaink vannak alávetve, de legszándékosabb hibáink is, ha megsiratjuk ôket. Az Istent keresôk számára nem minden közvetlenül jó, de jóvá lehet: ,,Omnia convertuntur in bonum.[10] Milyen módon, milyen fázisokban hajtja végre Isten azt a csodálatos átalakítást, amellyel, egyéni halálunkat jobb életté változtatja? Mindnyájunk tapasztalatát véve analógiaként és elmélkedve az Egyháznak az emberi szenvedésre vonatkozó mindenkori tanításán és gyakorlatán, talán így próbálhatunk errôl valamit mondani: A Gondviselés a hívôk számára fôleg három módon változtatja Jóvá a Rosszat. Elôfordul, hogy az elszenvedett bukás kedvezôbb tárgyak felé, vagy jobb mederbe téríti tevékenységünket, bár az utak megmaradnak a célba vett emberi sikereink területén. Ilyennek látjuk Jóbot, akinek új boldogsága felülmúlja a régit. -- Máskor, legtöbb esetben : az elszomorító veszteség arra késztet, hogy kevésbé anyagi, férgektôl és rozsdától mentes területen keressünk kielégülést elvetélt vágyainkra. A szentek története, vagy általában a szellemükkel és jóságukkal kiváló emberek élete mind telve van olyan esetekkel, amelyek során az ember megnövekedve, edzettebben és megújhodva kerül ki egy-egy megpróbáltatásból, vagy akár bukásból is, amely pedig -- úgy látszott, hogy feltétlenül legyöngíti vagy egyszer s mindenkorra leveri. Ilyen esetekben a sikertelenség olyan, mint a magassági kormány a repülôgépen, vagy mint a metszôkés a növénynek: belsô életnedvünket határozott irányba tereli, felszabadítja létünk legtisztább ,,összetevôit'', hogy így magasabbra és egyenesebbre növekedhessünk. A leveretés -- még az erkölcsi bukás is -- ekként változik sikerré, amelyet -- akármily lelki jellegű is -- még megtapasztalhatóan megérzünk. Szent Ágoston, Szent Magdolna, Szent Lidvína életére gondolva mindenki bátran mondhatja: ,,Felix dolor'': boldog fájdalom, - - vagy ,,Felix culpa'': boldog bűn. Vagyis eddig a pontig még nyomon követjük, ,,megértjük'' a Gondviselést. De vannak nehezebb esetek (s éppen ezek legközönségesebbek), amikor az emberi ész teljesen felmondja a szolgálatot. Minden pillanatban látunk magunkban vagy körülöttünk olyan lecsökkenéseket, amelyeket semmi, tapasztalati téren semmiféle jóvátétel látszólag nem kárpótol: idô elôtti halálok, ostoba balesetek, létünk legmagasabb zónáit érintô letörések. Ilyen csapások alól az Ember semmiféle értékes irányban nem áll újra talpra, hanem eltűnik vagy szomorúan nyomorék lesz. Hogyan lehet az, hogy még az ilyen, ellenérték nélküli leveretések is, amelyek a Halált hozzák határozottan gyilkos ölelésével, -- számunkra jóvá váljanak? Lecsökkenéseink területén itt mutatkozik meg a Gondviselés munkájának harmadik, leghathatósabb és legmegszentelôbb módja. Isten már szenvedéseinket is átalakította azáltal, hogy érzékelhetô módon állította kiteljesedésünk szolgálatába. Keze alatt a lefokozó erôk megtapasztalhatóan alakultak át eszközzé, amely vágja, faragja, csiszolja bennünk a mennyei Jeruzsálem határozott helyére szánt követ. De Isten még többet is tesz, mert mindenhatóságának hitünkre zuhanó ereje által -- az életünkben tapasztalatilag csak csupa romot mutató események annak az egyesülésnek lesznek közvetlen tényezôi, amelyet Vele kötni vágyunk. Egyesülni: ez minden esetben annyit jelent, hogy az ember kilép valamibôl és részben meghal abban, amit szeret. De ha meggyôzôdésünk szerint ennek a Másban elveszésnek annál teljesebbnek kell lennie, minél nagyobbhoz, önmagánál nagyobbhoz tapad az ember, akkor hát mekkorának kell lennie a kiszakadásnak ahhoz, hogy Istenbe jussunk? -- Kétségtelen, hogy önzésünk fokozatos lerombolása az emberi távlatok ,,automatikus'' kitágulása révén (amirôl beszéltünk az Elszakadás a cselekvés révén'' c. fejezetben), valamint a velejáró csalódások hatására ízlésünk és ambícióink egyre szellemibbé válása: ezek igen valódi formái annak a felemelkedésnek, önmagunkból kiszakadásnak, amely kell is hogy túlemeljen minket önmagunkon, hogy Isten hatalma alá jussunk. Ennek az elsô elszakadásnak eredménye mégis csak abból áll, hogy személyiségünk központját önmagunk végsô határára emeltük. Erre a végsô pontja jutva az lehet a benyomásunk, hogy legfelsô fokon vagyunk urai önmagunknak: szabadabbak és aktívabbak, mint bármikor. De ekkor még nem léptük át azt a küszöböt, azt a kritikus pontot, ahol saját központunkból kiszakadva -- Istenbe térünk. Meg kell hát tennünk még egy lépést, azt, amely egész önmagunk alól kihúzza a talajt: ,,Illum oportet crescere, me autem minui'': Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem. Még nem veszítettük el önmagunkat. -- Mi lesz ennek a végleges átalakulásnak ! végrehajtója? Maga a Halál. A Halál: a testi létezôk gyógyíthatatlan gyöngesége, amelyet Világunkban bonyolulttá tesz egy ôsi bukás hatása is. A Halál: típusa és összefoglalója azoknak a rokkantságainknak, amelyek ellen küzdenünk kell -- anélkül, hogy a harcból közvetlen és azonnali személyes gyôzelmet várhatnánk. Nos hát: Teremtônk és Megváltónk nagy diadala -- keresztény távlataink szerint -- éppen az, hogy lényeges éltetô tényezôvé alakította át azt, ami önmagában a lecsökkenésnek és eltűnésnek egyetemes hatalma. Hogy valamiképp végleg belénk hatolhasson, Istennek belénk kell vájnia, ki kell minket üresítenie, helyet kell készítenie bennünk maga számára. Hogy önmagához alakítson, át kell minket formálnia, újra kell minket öntenie, szét kell törnie létünk molekuláit. A Halál feladata az, hogy ehhez megnyissa a szükséges utat, lényünk legmélyére vágva le. A Halál éri el azt, hogy elszenvedjük a nagy szétválasztást, amelyre vártunk. Ô dob minket abba a szervesen megkívánt állapotba, amely lehetôvé teszi, hogy az isteni Tűz zuhanjon ránk. S ekként a Halál szétbontó és szétolvasztó hatalmát az Élet működéseinek legcsodásabbja veszi át. Az, ami természete szerint üres volt, hiány, visszatérés a sokféleségbe, -- minden emberi létezés számára Istennel telítôdéssé és a Vele egybeforradássá válhat. c) Egyesülés a csökkenés révén Istenem, erôfeszítéseim közben mily jó volt már éreznem: ha kibontakozom, lehetôvé teszem, hogy Te végy kezedbe engem. Az is nagyszerű, hogy az események kedvezô alakulása közben Gondviselésedre hagyatkozhatom. Felfedeztem azt az örömöt, hogy minden növekedés lehet eszköze annak, hogy Te cselekedj bennem, vagy Téged engedjelek növekedni önmagamban. Add, Uram, hogy megzavarodás nélkül jussak az egyesülés utolsó állomásához, melynek során Te az enyém leszel azáltal, hogy én kicsivé leszek Tebenned. Felismertem, hogy Te ,,több vagy, mint önmagam''. Add, hogy ha eljön majd órám, Téged lássalak meg minden idegen vagy ellenséges erô alatt, amely mintha elpusztítani akarna, vagy helyembe lépne. Amikor testemen (és még inkább szellememen) jelentkezik majd a kopás a kor miatt; amikor kívülrôl rám ömlik, vagy bennem belülrôl megszületik a baj, amely lebont vagy elvisz; abban a fájdalmas percben, amikor hirtelen ráébredek, hogy beteg vagyok, vagy hogy öreg lettem; s fôleg abban az utolsó pillanatban, amikor érezni fogom, hogy énem kicsúszik ellenôrzésem alól, s teljesen tehetetlenül fekszem az engem valamikor kialakító ismeretlen nagy erôk kezében; mindezekben a sötét órákban, add nekem, Istenem, azt a megértést, hogy (ha elég nagy a hitem) fájdalmaim mélyén Te bogozod szét létem rostjait, hogy lényem velejébe hatolj és vigyél engem önmagadba. Igen, minél mélyebben és gyógyíthatatlanabbul vert testemben gyökeret a baj, annál inkább Téged fogadlak be. Minél szédítôbb örvényként, vagy minél sötétebb alagútként nyílik meg elôttem a jövô, annál inkább bízhatok abban, hogy Benned veszítem el magamat és beléd szédülök, -- ha szavadra beléd vetem magam, -- s így, Jézus, Testedbe forrok. Uram energiája, ellenállhatatlan és élô Erô, kettônk közül Te vagy a végtelenül erôsebb, Terád hárul hát a szerep, hogy égess bele abba az egységbe, amelynek kettônket összeforrasztania kell. Adj hát nekem valami még értékesebbet, mint a kegyelem, amiért Hozzád könyörögnek mind a híveid. Nem elég, hogy áldozva halok meg. Taníts meg arra, hogy miként egyesüljek Veled halálomban.[11] d) Az igazi beletörôdés Elôbbi elmélkedésünkben igyekeztünk azt elemezni, hogy milyen fázisok során szentelhetjük meg kisebbedéseinket. Ez az elmélkedés segített abban, hogy önmagunk számára igazoljuk a szenvedô keresztény léleknek mindig nagyon értékes imát: ,,Isten megérintett. Isten vette el. Legyen meg az Ô akarata''. E keresztény lelkület segítségével értettük meg, hogy belülrôl romboló bajok és kívülrôl ránk törô ütések alatt miként jelenhet meg Isten két Keze, soha ennyire nem tapasztalt átható erôvel. -- Ugyanakkor elemzésünknek van egy másik eredménye is, amely csaknem ilyen értékes. Amint fentebb is jeleztük: ez képesít minket arra, hogy mi, keresztények, más emberek elôtt is igazoljuk a beletörôdés jogosságát és emberi értékét. A keresztény rezignációt sok tisztességes ember ôszintén elítéli és megveti, mint ,,a keresztény ópium'' egyik legveszélyesebben bódító elemét. Miként a Föld megvetését, úgy minden másnál inkább azt hányják dühösen szemére az Evangéliumnak, hogy elterjesztette a passzivitást a Rosszal szemben, -- valami olyan szenvedôleges magatartást, amely egészen az eltoprongyosodás és a szenvedés perverz kultuszáig fajulhat. Fentebb már mondottuk, amikor a ,,hamis elszakadásról'' beszéltünk, hogy ez a vád vagy egyszerű gyanakvás manapság végtelenül hatásosabb a Világ megtérésének megállításában, mint a Tudományból vagy a Filozófiából szedett bármely ellenvetés. Egy olyan vallás, amelyet emberi eszményünknél alacsonyabb rendűnek ítélnénk, elveszett vallás, bármily csodákkal veszi is körül magát. A keresztény számára tehát roppant fontos az, hogy az Isten Akaratának alávetettséget aktív formában, az egyedüli ortodox módon értelmezze és élje: úgy, ahogyan mi hívtuk fel rá a figyelmét. Nem, a kereszténynek -- hogy teljes egészében és tökéletesen vallása szerint éljen -- nem kell elfutnia a Rosszal szembeszállás kötelessége elôl. Láttuk, hogy éppen ellenkezôleg: azzal kell kezdenie, hogy ôszintén és minden erejével, a világ teremtô hatalmával egyesülve azért küzdjön, hogy minden rossz visszaszoruljon, -- hogy benne és körülötte semmi se kisebbedjék. Ebben a kezdeti fázisban a hívô ember hű szövetségese mindazoknak, akik hiszik, hogy az Emberiség végsô sikere csak akkor lesz teljes, ha fáradozva dolgozik önmaga utolsó ízének kiteljesítésén is. Az emberi kibontakozásról beszélve azt is mondottuk, hogy a keresztény ember bárkinél jobban kapcsolódik ebbe a nagyszerű törekvésbe, mert szerinte a Világot érintô -- akárcsak fizikai és természetes kisebbedések felett aratott -- emberi gyôzelem részben már feltétele ama teljesen határozott Valóság befejezésének és beteljesedésének, amelyet a keresztény ember imád. -- Amíg tehát lehetséges az ellenállás, addig ô, a keresztény, az Ég fia, akárcsak a Világ legföldibb gyermeke, nyakasan szembeszáll mindazzal, ami elpusztításra vagy eltávolításra méltó. Aztán hadd jöjjön számára is a bukás, a személyes vereség, amelynek elkerülését egyetlen ember sem remélheti abban a rövid ideig tartó egyéni közelharcban, ahol egyetemes nagyságú és egyetemes fejlôdés rendű hatalmas erôkkel küzd. Mint a legyôzött pogány hôs, akként a keresztény sem hagyja abba a belsô ellenállást: félig megfojtva, összenyomva, de feszült marad az akarata. Csakhogy abban a pillanatban, a közelgô halál ellensúlyozására és legyűrésére már nem a sztoicizmus sötét és kétes vigaszába menekül (amelynek mélyén egyébként -- ha valaki jól megvizsgálná -- kétségtelenül ott találhatná szép és állandó alapként az áldozat értékébe vetett kétségbeesett hitet). A keresztény ekkor már új lehetôségek horizontját látja kitárulni. Ha hittel fogadja, akkor az ôt leverô és szétmállasztó ellenséges erô, amely ellen szünet nélkül küzd, a megújhodás szeretôen vonzó forrásává lehet. Az érzékek talaján már minden elveszett. De a természetfelettinek nevezett síkon van még egy dimenzió, amely lehetôvé teszi Istennek, hogy érzékekkel meg nem tapasztalható módon, titokzatosan Jóvá fordítsa a Rosszat. Elhagyva az emberi sikerek és veszteségek zónáját, a keresztény -- az ônála Nagyobba vetett erôs bizalommal -- belép az érzékfeletti átalakulások és növekedések régiójába. Rezignációja tehát csak olyan lendület, amely magasabbra emeli aktivitásának mezejét. Bizony milyen messze, mily keresztény módon messze vagyunk már attól a nagyon is jogosan bírált ,,Isten akaratának alávetettségtôl'', amely könnyen meglágyítja, eltompítja az emberi akarat erôs szép acélját, ahelyett hogy megforgatná a sötétség és a legyöngülés minden hatalma ellen! Jól értsük meg és magyarázzuk meg másoknak is: nem valami közvetlen találkozást, nem is passzív magatartást jelent az, hogy valaki (még lecsökkenve és haldokolva is) megtalálja és teljesíti Isten akaratát. Ha hanyagságom vagy hibám következtében érne utol valami baj, akkor nem volna jogom azt gondolni, hogy Isten érint meg engem.[12] -- Az Isten Akaratára (szenvedôleg reagálva) minden percben csak az erôfeszítésem végsô határán hagyatkozom: akkor, amikor a (normális emberi értékek alapján tervbe vett) jobb--lét érdekében feszül meg aktivitásom, s közben folyton ellensúlyozzák a megállító vagy felforgató szándékú ellentétes erôk. -- Ha nem teszem meg azt, amire képes vagyok az elôrehaladást vagy ellenállást illetôen, akkor nem vagyok a kívánt ponton, -- akkor nem hagyom annyira rám hatni az Istent, amennyire csak engedhetném és amennyire Ô ezt kívánja. De ha erôfeszítésem bátor, kitartó, akkor a Rosszon keresztül Istenhez kapcsolódom, Ôt érem el, aki mélységesebb, mint a Rossz. Odasimulok Hozzá. S akkor ,,ráhagyatkozó egyesülésemnek'' optimuma szükségképp (szervesen összeforrva) egybeesik ama hűségem maximumával, amely az emberi kötelességemhez köt. A francia kiadó megjegyzése: Érdekes összevetni ezeket ,,az Aktivitásnak és Passzivitásnak átszentelésérôl'' szóló lapokat azokkal az alábbi magyarázatokkal, amelyeket egy levélbôl vettünk ki. Ebben a levélben, kevéssel Az isteni miliô megírása elôtt, Pierre Teilhard de Chardin feltárta lelki világát P. Auguste Valensin-nek, egyik legjobb barátjának : ,,Alapvetôen vallom, hogy a Világ beteljesedése csak halálon, egy »éjszakán« át, valamiféle pálfordulóval történik meg, amely kiszakít egyéni központunkból, mintegy kidob személyiségünkbôl... A Krisztussal egyesülés feltételezi, hogy létezésünk végsô központját Belé helyezzük, -- ez pedig az önzés gyökeres feláldozását jelenti... (Mégis) Hogy Krisztus az én egész életemet -- az egész életet -- hatalmába vegye, ehhez feltétlenül szükséges, hogy én növekedjem Benne nemcsak aszkétikus önmegtagadásokkal és a szenvedés okozta nagyszerűen egyesítô elszakadásokkal, hanem mindazzal is, ami pozitív erôfeszítést jelent és természetesen tökéletesíti létezésemet. Hogy a Lemondás szabálya teljes legyen, a következô két feltételt kell kielégítenie: 1. Vigyen túl minket mindazon, ami a Világban van. 2. S mégis, ugyanakkor arra vegyen rá minket, hogy (teljes meggyôzôdéssel és szenvedélyesen) növeljük ugyanennek a Világnak fejlôdését. Krisztus nekünk adja magát az egész Világon keresztül. S ezt a Világot az Ôhozzá fűzô viszonyunkkal kell beteljesítenünk. Jól figyeljünk még arra is, hogy ... a különbözô természetes szervezeteknek nem tulajdonítok semmiféle végleges és abszolút értéket. Nem a sajátos formájukat szeretem, hanem a funkciójukat, -- ami pedig abból áll, hogy titokzatosan szervezik elôbb az istenivé--tehetôt, aztán pedig az istenit, -- az erôfeszítéseinkre áradó Krisztus kegyelme által. Meggyôzôdésem szerint végeredményben három dologból áll a teljes keresztény erôfeszítés: 1. Szenvedélyesen együtt dolgozni az emberi Erôfeszítéssel, annak tudatában, hogy nemcsak az engedelmességben megnyilvánuló hűséggel, hanem a megvalósított művel is fáradozunk a Pléróma beteljesítésén, közelebbi vagy távolabbi anyagot készítve elô számára. 2. E fáradságos munkából, s egy folyton nagyobb távlatú Eszme követésébôl kell merítenünk a lemondásnak, meg a szűk és lusta önzés felett aratott gyôzelemnek elsô formáját. 3. Párhuzamosan ezekkel az »élettel-teliekkel« -- szeretni kell az »életnélkülieket«, vagyis a gondviselésszerű adottságokat és hanyatlásokat, amelyek által Krisztus közvetlenül és kimagasló módon szervezi és átalakítja az elemeket, a személyiséget, amelyet számára kifejleszteni igyekeztünk... Tehát: elszakadás és emberi erôfeszítés összhangban van. Hozzá kell tennünk, hogy végtelenül változatos a kombinációjuk. Végtelen sokfajta hivatás van. Az Egyházban Szent Tamás és Páli Szent Vince mellett ott van Keresztes Szent János. Mindannyiunknak megvan a növekedés ideje és megvan a hanyatlás ideje. Egyszer az építô emberi erôfeszítés uralkodik, máskor meg a misztikus megsemmisülés ... Mindezek a lét-formák ugyanabból a belsô irányításból születnek, ugyanegy törvénybôl, amely kombinálja az ember természetes személlyé válásának és a Krisztusban természetfeletti módon történô egyéniség- vesztésnek kettôs mozgását''. Szabó Ferenc jegyzete: A Kiadók itt abból a levélbôl idéztek, amelyet Auguste Valensin atyának, rendtársának és barátjának írt Teilhard 1919, december 12-én. Ebben Teilhard reagál Maurice Blondel megjegyzéseire, amelyeket a filozófus Valensin közvetítésével hozzá eljuttatott Teilhard-írásokhoz fűzött. A kérdéses levél teljes francia szövege megtalálható: Lettres intimes de de Teilhard de Chardin ŕ Auguste Valensin, Bruno de Solages, Henri de Lubac, Aubier, Paris 1972, 30--36. Henri de Lubac bôséges jegyzetet fűzött hozzá a Blondel et Teilhard de Chardin (1965) című kötetben (63--83. old.), ahol Blondel és Teilhard levélváltásait tette közzé. Valensin és Blondel nagy segítségére voltak a fiatal Teilhard-nak abban, hogy filozófiailag és teológiailag pontosítsa kissé szétfolyó költôi meglátásait. Fôleg a természet és a természetfeletti kapcsolatának értelmezésében maga Henri de Lubac is baráti támogatást nyújtott rendtársának. ======================================================================== Bevezetés: Az égô csipkebokor IV. Az Anyag szíve ,,Az Anyag szívén, a Világ Szíve, egy Isten Szíve''. Ezeket az elmélkedéseket talán szigorúan dialektikusnak ítélik olvasóim. Pedig nem a dolgok okoskodva összerakott rendszerét akarom kifejteni. Nem filozofálni akarok, hanem --ellenkezôleg -- közvetlen pszichológiai élményt szeretnék bemutatni. S azt is csak annyira gondoltam át, hogy érthetô legyen és úgy tudjam közölni, hogy el ne veszítse tárgyilagos értékét és megmaradjon az átélt lelki tapasztalat vitathatatlan tanúbizonyságának. Szeretném remélni, hogy az én ,,esetem'' másokat is segít hasonló élmény felismerésében, sôt talán megszületni is késztet hasonlókat. Ezért a következô lapokon igen egyszerűen azt fogom megmutatni, hogy egy kezdeti -- születésemmel kapott -- izzó pontból kiindulva egész életem folyamán, egész életem révén lassacskán mint borult fénybe a Világ, szinte lángra gyulladt szememben, míg végül körös-körül valami belülrôl áradó fény teljesen elborította. Minden létezônek, minden eseménynek mélyén valami titokzatos belsô világosság terjedt egyre messzebbre és átalakította, új fénybe öltöztette ôket. De még valami más is történt: fokozatosan változott ragyogásuk és színárnyalatuk, amint a három egyetemes alkotóelem együtt dolgozott bennük: a Kozmikusnak, az Emberinek és a Krisztusinak színjátéka szôtte ôket bonyolult egységbe. E három tényezô (legalábbis az elsô és az utolsó) kétségtelenül jelen volt bennem életem elsô perceitôl kezdve. De több mint hatvanéves szenvedélyes erôfeszítésre volt szükségem, hogy felfedezzem: e három alkotóelem csak hozzávetôleges jele, vagy fokozatos megközelítése ugyanannak a mélybôl fakadó valóságnak. Az Anyag bíbor csillogása észrevétlenül változott a Szellem aranyává, s végül valami Egyetemesen Személyesnek fehér izzásává alakult. S mindezt átjárta, lélekkel telítette, illattal árasztotta el az Egyesülés fuvallata és a Nôi Szív finomsága. A Földdel érintkezve tapasztaltam, hogy az Isteni ragyog át a lángra gyúlt Mindenség szívén. Ez az Isteni pedig az égô Anyag mélységeibôl árasztja szét sugarait. Megpróbálom, hátha sikerül ezt megsejtetnem. Mert másokat is szeretnék részesíteni látomásomban. Les Moulins, 1950. augusztus 15. ======================================================================== 1. rész: A kozmikus vagy a kibontakozó IV. Az Anyag szíve bevezetô megjegyzés. A teljesség érzéke Kiindulópontként, vezérfonalul minden következô gondolatomat folytonosan irányító tengelyként elôször is azt látom szükségesnek, hogy bemutassak, nagyjából leírjak egy sajátos pszichológiai hajlamot vagy ,,polarizációt''. Ez a ,,pólus felé törekvés'' bizonyára megvan minden emberben, de nem mindig ismerik fel határozottan. Jobb kifejezés híján a Teljesség Érzékének nevezném. Bármilyen messzire nézek is vissza gyermekkoromba, lelki magatartásomban semmi sem mutatkozik annyira jellemzônek és otthonosnak, mint valami ,,Egyedül Elegendônek és Egyetlen Szükségesnek'' vágya és ellenállhatatlan igénye. Ahhoz, hogy egészen jól érezzem magam, hogy teljesen boldog legyek, tudnom kell, hogy van ,,Valami Lényeges Valóság'', amelynek minden más csak járuléka vagy dísze. Ezt tudni és szüntelenül élvezni ennek a létezésnek megtapasztalását: igen, ha múltam útjain sikerül felismernem és követnem önmagamat, csakis ennek az alaphangnak vagy színárnyalatnak nyomán tehetem. Ezt a saját zamatot (ha valaki csak kicsit is megízlelte) nem lehet összetéveszteni a lélek semmiféle más szenvedélyével: sem a megismerés boldogságával, sem a felfedezés és az alkotás lázával, sem a szeretet ujjongásával; nem mintha különbözne tôlük, hanem mert mindezeknél az érzéseknél magasabb rendű és mert mindegyiket magába foglalja. Teljesség Érzéke, Beteljesedés és egésszé formáló Egyesülés Érzéke, ,,Plérómás Érzék''. Amit váltogatva és megkülönböztetés nélkül ,,Szilárdság Érzékének'', ,,Kozmikus Érzéknek'', a Föld Megérzésének'', ,,Emberi Érzéknek'', ,,Krisztusi Érzéknek'' fogok nevezni, azzal mindig csak egyetlen valóságra utalok: el fogom mondani, miként bontakozott vagy fejlôdött ki bennem ez az alapvetô és ezerszínű elem, egyre gazdagabb és tisztultabb formákat öltve. Ez nem elképzelt és kiagyalt história; hanem annak a pszichológiai alapnak valódi munkája, amelynek biológiai vezérfonalát és hitelességét számomra az igazolja, hogy mindig ez dolgozott minden átalakulás és növekedés mélyén -- ezt világosan látom. S ezt is mondhatom igen tanulságos ez a folyamat. Mert hogy elérje rendeltetését, vagyis azzal teljesedjék be, ami legmagasabb a Szellem vonalán, hát abból indult ki, ami leginkább megtapintható és konkrét csak létezik a Dolgok Szôttesében, hogy aztán meghódítson és elérjen mindent -- ez számomra evidens és vannak is rá közvetlen bizonyítékaim.[13] 1. Az anyag hívó szava[14] Alig lehettem hat- vagy hétéves, amikor érezni kezdtem, hogy vonz az Anyag, -- vagy pontosabban mondva : vonzott valami, ami ott ,,fénylett'' az Anyag szíve mélyén. Azt gondolom, hogy más gyerekek ebben a korban szokták elôször megtapasztalni az ,,érzelmet'', a vonzódást egy-egy személy felé; vagy vonzza ôket a művészet, a vallás. Szelíd kisfiú voltam, jó viseletű, sôt ájtatos is. Anyám lelki sugárzásának köszönhettem, hogy nagyon szerettem ,,a kis Jézust''. (Elmélkedésem harmadik részében majd visszatérek arra a lényeges szerepre, amelyet ez az elem késôbb játszott életemben.) Igazi ,,énem'' azonban másutt járt. Hogy hol? Ezt akkor fedeztem volna fel, ha megfigyelhettem volna önmagamat, amint -- mindig titokban és szótlanul, még azt sem sejtve, hogy bárkinek bármit is mondhattam volna róla -- félrevonultam és szemléltem, birtokoltam az én ,,Vas-Istenemet'', szinte ízleltem drága létezését. -- Igen, ezt mondom: a Vas. S még ma is rendkívül élesen látom ,,bálványaim'' sorát: ha falun voltunk, ekeszorítókulcsot rejtegettem nagy gondosan az udvar egyik sarkában; ha városba költöztünk, akkor meg egy erôsítô oszlopocska hatszögű vasfejét, amely a gyerekszoba padlójából állt ki és amelyet magaménak tekintettem. Késôbb különféle gránátszilánkokat gyűjtögettem, nagy élvezettel szedegettem fel az egyik szomszédos lôtéren. Ma sem állhatom meg, hogy ne mosolyogjak az ilyen gyerekségeken. De ugyanakkor el kell ismernem, hogy ebben az ösztönös hajlamomban, amely fémdarab imádására késztetett, már ott volt összesűrítve valami erônek feszülése és vele együtt a vágyak egész sora. Lelki életem teljes egésze nem más, mint ezeknek az igényeknek kibontakozása. De hát miért a Vas? S miért éppen ilyen vasdarab? (A lehetô legsúlyosabb és legvastagabb darab kellett nekem.) Csak azért, mert gyerekes élményem számára mi sem lehetett annyira kemény, olyan súlyos, ellenálló és maradandó, mint ez a csodálatos szubsztancia, ha a lehetô legtelibb formában ragadtam meg... A szilárd maradandóság: kétségtelenül ez volt számomra a Lét alapvetô jellemzôje. Ha az Abszolútnak ilyen tapintható formában való megtapasztalása túl korán siklik tévútra, elvetélôdik és megszűnik növekedni, akkor -- azt gondolom -- az ilyen törpe és elfajult formája a zsugorit vagy a szenvedélyes gyűjtôtípust alakítja ki. Az én esetemben viszont a csírának gondviselésszerűen növekednie kellett. Mert a Változhatatlannak, vagyis a Visszafordíthatatlannak ilyen elsôbbsége mindmáig folyton jellemzi -- és mindig is jellemezni fogja igényemet a Szükséges, az Egyetemes, a ,,Természetes'' iránt --, szembeállítva az Esetlegessel, a Különlegessel és a Mesterségessel. Egyébként -- látni fogjuk -- ez a hajlam sokáig el is homályosította szememben a Személyesnek és az Emberinek legfôbb értékeit. A Teljesség Érzéke már határozottan egyénivé vált bennem és már kielégülést keresett egy határozott Tárgy megragadásában, amelyben összpontosítva lehetne a Dolgok Lényege. Éppen ezt kellett megsejtenem -- hosszú évek tapasztalata és eszmélôdése után -- a Világ evolutív Pólusán! Csakhogy egy vasdarabtól messze van még az Ómega-Pont!... S lassacskán saját káromon kellett megtanulnom, hogy az a Szilárdság, amirôl akkoriban álmodoztam, mennyire nem valami ,,szubsztanciának'', hanem ,,konvergenciának'', összpontosulásnak eredménye. Gyermeklelkemet micsoda reménytelenség járta át (sohasem felejtem el), amikor egy szép napon megállapítottam, hogy a Vas kopik -- és megrozsdásodik. Quod tinea non corrumpit: mit ki nem kezd a moly?!... S akkor, hogy kárpótoljam magam, másutt kerestem hasonló értékű tárgyakat. Néha a családi kandalló fatuskóin lobogó kék lángban (amely egyszerre oly anyagi, annyira megfoghatatlan és olyan tiszta). Vagy még inkább egy-egy jól áttetszô és színesebb kôben : kvarc-, ametiszt-, de fôleg fehér pettyes fényes kalcedonkristályban, amelyeket felszedegettem a határban. Ekkor is természetesen azt kívántam, hogy a drága szubsztancia ellenálló legyen, kikezdhetetlen és kemény! Észrevétlen átsiklás volt ez. De óriási szerepe lett lelki fejlôdésem további útjain. Mivel a Vasat Kvarc váltotta fel, éppen ezáltal az én tapogatódzó lépteim számára kapu nyílt a Növényvilág és a Természet hatalmas valóságai felé: s én észre sem vettem, hogy kezdek két lábbal lépni a Világba. Végül mindent csakis az Egyetemes távlataiban tudtam szeretni. De lássuk csak, hogyan is történt mindez. 2. Megjelenik az Egyetemes Ismétlem: el akartam érni és át akartam ölelni azt a ,,szilárdságot'', amely felé hajtott a születésemkor kapott Teljesség- vágyam. Tehát, hogy elérjem az Anyag lényegét, tudatos életemnek mindjárt a kezdetén fôleg arra törekedtem, hogy a leghatározottabb vonalú, legjobban sűrített, legsúlyosabb formáit keressem ennek a lényegnek. Az ilyen próbálkozások során persze ahhoz ragaszkodtam, amit akkor a szubsztanciák királyának tartottam (az én esetemben a Vas volt ez a király) -- de világosan arra törekedtem, hogy ezt az értékes valamit a lehetô leghatározottabb és legtömörebb kontúrjaival ragadjam meg. De mert már ,,a kövek'' világa kezdett vonzani, ezért lelki életem mélyén valami végérvényesen kezdett nagyra tárulni. Mert hát a Fém (amennyire tízéves koromban ismerhettem) gyártott és darabos tárgyakhoz akart láncolni engem. A Kövek Világa viszont -- éppen ellenkezôleg -- már ,,planetáris'' irányba, az egész bolygóra terjedô távlatok felé terelt. Felvillant bennem ,,a Dolgok Alapszövetének'' eszméje. S az a bizonyos nagyszerű Szilárdság, amit eddig a Keményben és a Sűrűben kerestem, most már -- finom valóságként -- a mindenütt szétáradó Elemi adottság irányában kezdett mutatkozni. S ennek éppen az adott romolhatatlanságot, hogy mindenhol megtalálhattam. Azt hihetné valaki, hogy késôbb, amikor lelkes odaadással és sikerrel foglalkoztam Geológiával, talán csak tudományos karrierre pályáztam. Igazában viszont nem történt más, csak olthatatlan vágyam űzött, hogy megtartsam kapcsolatomat (egyesítô kapcsolatomat) a létezôk valamiféle egyetemes gyökerével vagy anyaméhével. Ez aztán egész életemen át ellenállhatatlanul vitt a nagy vulkánikus tömegek és a szárazföldi alaprétegek tanulmányozásához (még a Paleontológia kárára is). Bizony igaz, hogy lelki lendületem legmagasabb csúcspontján is mindig csak Anyag-óceánban fürödve fogom jól érezni magam... A Szilárd Állandóság megérzésébôl kiindulva ébredt fel bennem és tárult ki számomra a Mindennek uralkodó és gyôztes Érzéke. Emlékeim között, életem mintegy húsz évén át végighúzódva; világosan látom ennek a mély átalakulásnak szakadatlan nyomait (a középiskolába lépésemtôl az angliai Hastings-i teológuskorom kezdetéig). Majd elmondom, hogy ebben az idôszakban talán változhatott titkos boldogságom anyagi tárgya, amint korban elôrejutottam. Sôt jelentôs szakítás is történt életemben, amikor a szerzeteséletre vállalkoztam. De most már látom, hogy ezek a különféle események csak másodlagos hullámok voltak annak a mélybôl fakadó áramlásnak felszínén, amelyet a kozmikus Érzékre és a kozmikus Életre virradásom jelentett. Hatalmas belsô folyamat volt ez, melynek során lassan-lassan meghódított, átitatott és tökéletesen újraöntött engem valami pszichés metamorfózis ereje. Ezt a lelki átalakulást pedig hathatósan táplálták a kamaszkorba lépésemkor felszabaduló legtisztább energiák. Nehéz volna felidéznem vagy legalábbis megértetnem annak a bonyolult történetnek részleteit, ahogyan életemnek ebben a szakaszában alakultak és kezdtek összefonódni azok a különféle szálak, amelyekbôl számomra egy szép napon az egyetemes Alapszövet formája szövôdött eggyé. Viszont elemzésemnek ezen a pontján fel kell sorolnom azokat a fôbb ,,lombozatokat'', amelyeknek fokozatos egyéni kibontakozása vagy lombkoronává növekedése akkoriban hozzájárult, hogy kirajzolja a Mindenség-Érzékem vezérfonalait. Persze mindenekelôtt: érzékem a Geológia iránt (,,a Földinek'' szeretete), amely az egész épületnek szilárd és állandó magva. Fôhelyen az Anyag-Anyag: az, ami az Ásványban és a Sziklában jelenik meg. A Teljesség-érzéknek errôl az alapvetô és kezdettôl fogva uralkodó formájáról fentebb beszéltem már, s ezért nem kezdem újra elemezni. De pszichés fejlôdésem sorsdöntô fordulóit nem tudnám megértetni és nem is követném jól állomásait, ha ismét nem hangsúlyoznám: lelki embriogenezisemben véges-végig tengelyként és változatlanul ott találom szenvedélyes szeretetemet és tudásszomjamat ,,a Kövek'' iránt. Tehát életem tizedik és harmincadik éve között érdeklôdési köröm és féltve ôrzött örömeim központjában mindig és egyre határozottabban uralkodott az a kapcsolat, amely ,,a szilárd állapotú'' Kozmikushoz fűzött. De körülötte, mintegy járulékosan, már születni kezdett a Növényvilág és az Állatvilág felé vonzó érdeklôdésem. Lelkem legmélyén pedig (ennek az életszakaszomnak végén) egy szép napon megtettem elsô lépéseimet azoknak a kevésbé tapintható (de milyen izgatóan csodás!) nagyságrendeknek szentélyébe, amelyeket a Fizikai kutatómunka hoz napvilágra. Mindenfelôl az Anyag, az Élet és az Energia : belsô látásom és lelki boldogságom hármas oszlopa. Gyermekkoromban nagyon zavart és kiábrándítóan hatott rám az élôlények Világa, mert igen törékenynek mutatkoztak. (Erre majd visszatérek, amikor az Emberrôl fogok beszélni.) Egyrészt azt éreztem, hogy ,,a Teljesség Érzéke'', ez az állandó serkentôm, kétségtelenül vonz a Növények és az Állatok felé. Könnyen megismertem ôket: a falusi élet és apám természettudományos hajlama irányította feléjük elsô lépteimet. Másrészt viszont szerettem volna igazolni önmagamnak, hogy miért is váltanak ki bennem érdeklôdést ezek az olyan botrányosan állhatatlan, esendô és pusztulásra ítélt létezôk, mint amilyen egy virág vagy egy rovar. (Ha nem akadt más, hát a nagyon törékeny lepkéknél többre becsültem a Rovarokat, minél nagyobb volt a szarvuk és minél robusztusabb a testük...). Megalkottam hát magamnak (vagy önmagamban fedeztem fel) néhány, ezeknek megfelelô titokzatos értéket. Ezen értékeknek pszichológiai összekapcsolódása talán nem tűnik fel azonnal, pedig ugyanazt az erôs belsô kielégülést váltották ki bennem: a Szilárd és a Változatlan helyett most már az Új és a Ritka boldogított. Ezt annyira eltúloztam, hogy (zoológiában és paleontológiában) éveken át ,,új fajokat'' kutattam (ma már mosolygok ezen), és ez lett belsô életem egyik legfontosabb tartópillére. Meg kell vallanom: csuszamlós talaj volt, s rajta csaknem a gyűjtemények és a bíbelôdô címkézgetés útvesztôjébe siklottam. De ott volt már, uralkodott bennem az Egyetemes megérzése; s ez még akkor is, ha igen szép díszpéldányokat kezemben tartva éldegéltem, csak annyit engedett meg, hogy lelkem mélyén csakis annak a legbensô (vagy legalábbis ilyennek képzelt) kapcsolatnak örüljek, amelyet késôbb ,,a Bioszférához'' fűzô vonzódásom jelentett. Az említett félrecsúszástól késôbb megóvott az a döntô hatás is, amelyet kedvezô pillanatban -- a Fizikával és a fizikusokkal való találkozásom váltott ki szellememben. Csak három éven át Jersey-ben, aztán ismét három éven át Kairóban (1906--1908) tanulmányoztam (amennyire tehettem) és tanítottam (amily kevéssé rosszul csak sikerült) elég elemi fokú Fizikát: a Kvantumelmélet, a Relativitáselmélet, meg az Atomszerkezet ismerete elôtti Fizikát. Ez annyit jelent, hogy ezen a téren szakmailag csak ,,profán'' vagyok, vagyis műkedvelô. S mégis: meg sem tudnám mondani, hogy éppen az elektronok, az atomok, a hullámok világában menynyire jól érzem magam, ,,otthon vagyok'', teli tüdôvel lélegzem... A Szilárd, a Teljes, gyermekálmaim Egyetlene, Lényegese: ezt találtam meg a hatalmas kozmikus valóságokban (Tömeg, Mágneses Indukció, Hôsugárzás, Görbék, stb.): bennük a Dolgok Alapszövete vég nélkül eleminek és ugyanakkor folyton új mértani formákba foghatónak mutatkozik tapasztalatunk számára... Bizony, ebben a titokzatos Gravitációban találtam meg éppen azokat az ,,ôsmintákat'' amelyek (mindjárt beszélek róluk) ma is arra szolgálnak, hogy még a Krisztusi világában is lelkem legmélyét fejezzem ki magam számára. (Huszonkét éves koromban naivul elhatároztam, hogy valamikor a Vonzódás titkát fogom megfejteni.) Az Állatok Világa és az Erôk Világa között ott volt szilárd alapként a Kövek Világa, erôsen összekapcsolódó együttesként, szilárd alapként. Néha gazdag kárpithoz hasonlított, máskor meg éltetô atmoszférához. S erre zuhant rá lelkemben az elsô titkok kapuját feltáró hullám: Kelet. Megsejtettem és mohón szívtam magamba illatát. Egyelôre nem népeit és történetét vizsgáltam (ez akkor még nem érdekelt), hanem a fényét, növényeit, állatvilágát és sivatagjait... Huszonnyolc éves korom táján ilyen volt az az elsô zavaros lelki komplexum, amelynek ölén erjedt a Világmindenséghez kötô szenvedélyes szeretetem. De még nem jutott odáig, hogy egészen tiszta lángra lobbanjon bennem. Akkor igazában holtpontra jutottam a Kozmikus Életre virradásom folyamán. S nem is vettem észre. Nem is kerültem volna ki a kátyúból, ha új erô vagy új fény nem lép közbe. Mert csakugyan holtponton álltam. Vagy inkább ezt mondhatnám: valami bűvös hajlam csalogatott, hogy a panteista Lelkiség alsó (banális és könnyelmű) formája felé sodródjam: a szétfolyást és felolvadást valló Panteizmus irányába. Ezt duruzsolta bennem egy ismeretlen valaki: ha az elsô hívó szó, amelyet meghallottam, csakugyan az Anyagtól jön, hát akkor miért ne keresném az Anyag lényegét, ,,szívét'' éppen abban az irányban, ahol minden dolog ,,ultramaterializálódik'', végképpen anyagivá lesz -- vagyis éppen a hihetetlenül egyszerű és mindent elborító valóságok oldalán, amelyeket minap tárt elém az Energia Fizikája és az Éter Fizikája (ahogy akkoriban még mondogatták). Más szóval: ha ki akarok szabadulni a Sokfélének kérlelhetetlen törékenységébôl, miért ne ütnék tanyát a Sokaságnál is mélyebb ponton, szinte alatta. Alattomosan így vert bennem gyökeret a Tapinthatónak közös alapja felé vonzó érdeklôdés és minden mást megelôzô vágy, teljesen keleti formában, tudományos mázzal átfestve. Az a Tapintható kezdett vonzani, ami minden elemnek Eleme, minden szubsztancia Hordozója. Ha felolvadunk és felszívódunk, akkor majd közvetlenül ragadjuk meg ezeket az elemeket és szubsztanciákat, még innen, minden meghatározottság elôtt és minden forma nélkül... A Világ olyan birtoklása ez, hogy passzív módon veszünk el és oszlunk szét valami parttalan Alaktalanban. A ,,centrifugális'' egyesülés útja ez, ,,a központtól egyre távolodó és attól elszakadó egység formája'', amelyet az elnyújtózás és a széthullás vágya éltet: eloszlani és feloldódni a teljes Szféra távlataiban és egybefolyó szürkeségében : eljutni minden sokféleségnél mélyebbre és minden egyedi jelleg alá... Hogy Mindenné legyek, olvadjak össze a mindennel. Mint annyi hindu költôt és szemlélôdôt, engem is feltétlenül ehhez a misztikus magatartáshoz sodort volna az a velem született csillapíthatatlan vágy, hogy Máshoz eljutva érjek el teljességet. Nem azt mondom, hogy másokhoz, hanem a Máshoz elérkezve... De éppen kellô idôben, nem is tudom honnan elôbúvó csíraként, visszhangra talált bennem az Evolúció eszméje. 3. Az Evolúció felfedezése Hastings-ban történt teológuséveim alatt, vagyis éppen azután, hogy Egyiptom megdelejezett: sokkal kevésbé elvont fogalomként, mint inkább jelenlétként lassan-lassan növekedett bennem a Világmindenség mély, ontológiai, mindent teljesen magával sodró Özönlésének tudata, s végül is meghódította egész belsô életem egét. Milyen hatásokra vagy lökésre, milyen folyamat során és milyen allomásokon át jelent meg bennem ez az érzés és hogyan hajtott olyan mély gyökeret?... Nehezen tudnám megmondani. Jól emlékszem, akkoriban mohó érdeklôdéssel olvastam Bergson könyvét, A Teremtô Fejlôdést. Akkor még elég rosszul értettem, hogy igazában mit is jelent a Bergson-féle tartam (amely -- egyébként -- nem ,,összpontosuló'', s ezért nem is elégíthetett ki engem; errôl majd beszélek a második részben). De, ha ezt most nem is veszem tekintetbe, azt mégis világosan látom, hogy ezek a lángoló szellemű lapok csak azzal hatottak rám, hogy kellô pillanatban egy rövidke idôre felszították bennem azt a tüzet, amely már emésztette szívemet és szellememet. Azt hiszem, hogy ez a tűz azért lobbant lángra, mert bennem harminc éven át, valamiféle ,,monista'' magasfeszültség hatására, amely lelkem legmélyén lassacskán sűrűsödött, három gyújtóelem egyszerűen egymás mellé került: az Anyag, az Élet és az Energia kultusza. Mert mind a három találhat kiútra és szintézist érhet el olyan Világban, amely a mozdulatlan Kozmosz darabkákra parcellázott állapotából hirtelen (egy új dimenzió megszerzésével) a Kozmogenezis szerves fokára és szerves méltóságára jut. Amikor ez kezdôdött, távolról sem értettem, és persze nem is értékelhettem világosan, hogy milyen fontos változás megy végbe életemben. Csak arra emlékszem, hogy akkoriban az ,,evolúció'' mágikus szava folyton vissza-visszatért fejembe: refrénként, zamatos ízként, ígéretként, hívó szóként... S arra is emlékszem, hogy akkoriban számomra Anglia tájait sűrű feszült erô telítette, amikor -- fôleg naplementekor -- a Sussex-i erdôket szinte ellepte az az egész ,,fosszilis'', geológiai korok emlékét hordó élet, amelyre akkoriban vadásztam szirtfalakon és kôbányákban, a waldi agyagrétegekben. Bizony voltak perceim, amikor úgy tűnt, hogy a Természetben szemem láttára fog hirtelen alakot ölteni valami egyetemes létezô. De már nem a régebben vágyott ,,ultramateriálist'' lestem. Ellenkezôleg: már valami ,,legfelsôbb fokon élô'' irányában próbáltam megragadni és megszilárdítani Azt, aki kimondhatatlanul körülvesz mindenfelôl... Mintha átbillent volna bennem, egyszerre ellenkezôjére változott a Telítettség érzéke. S azóta szüntelenül ezt az új irányt követve nézek és haladok elôre. Foglalkozzunk kissé bôvebben ezzel a pálfordulással és ezzel a felfedezéssel. Jól neveltek, vallásos oktatást kaptam, tehát fiatalkoromban mindig tanulékony gyermekként, sôt gondolkodás nélkül fogadtam el, hogy alapvetô különbség (heterogeneitás) van Anyag és Szellem között: Test és Lélek, Tudattalan és Tudatos: két különbözô természetű ,,szubsztancia'', két ,,Létfajta'', amelyek érthetetlen módon társulnak az összetett élô valóságban. S azt is bizonygatták nekem, hogy az elsô (az én isteni Anyagom!) mindenképpen csak alázatos szolgája (hogy ne is mondjam: ellenfele) a másiknak. Ezért hát ez a másik (vagyis a Szellem) -- már ezért is -- csak árnyék lett számomra, amit elvileg tisztelni kellett, de amihez (érzelmileg és értelmileg) igazában semmi valódi érdeklôdés nem fűzött, nem is éreztem semmiféle rokonszenvet. Mindebbôl bárki megítélheti, mekkora belsô felszabadulást hozott és óriási kapunyitást jelentett számomra, amikor az ,,evolutív'' Világmindenségben még botladozó elsô lépteimkor azt tapasztaltam, hogy az a dualitás, az a merev kettôsség, amiben eddig neveltek, ködként foszlik szét a felkelô nap sugaraiban. Anyag és Szellem: egyáltalán nem két külön dolog, hanem két állapota, két arculata ugyanannak az egyetlen kozmikus Szövetnek -- aszerint, ahogyan valaki nézi vagy meghosszabbítja abban az irányban, ahol (mint Bergson mondhatta volna) alakul, vagy --ellenkezôleg: szétesik ez a kozmikus Alapszövet. ,,Alakulni'' vagy ,,szétbomlani'': ezek még szörnyen határozatlan kifejezések voltak számomra. Kellett is néhány évtized, míg pontos irtelmet kaptak fejemben. De ez a két szó a maga módján elég volt ahhoz, hogy máris szilárdan alakíthassak ki egy olyan magatartást vagy döntést, amelynek irányítania kellett belsô kibontakozásom további menetét. S ennek fôbb vonásait ezek az egyszerű szavak határozzák meg : elsô helyen a Szellem; vagy ami ugyanazt jelenti: a Jövôé a vezérszerep. Egészen pontosan kifejezve: az az egyszerű tény, hogy leomlani láttam a dolgok Bensejét és Külsejét szétválasztó állítólagos korlátot, vagy amikor megállapítottam, hogy ha túljutok a válaszfalon, akkor a Természetben megtapasztalhatóan és kézzelfoghatóan alakul ki valamiféle áramlás a kevésbé tudatostól a jobban tudatos felé, -- mondom: ez a tény -- ha szoros értelemben tekintjük -- önmagában még nem volna elég ahhoz, hogy az Élônek az Élettelen felett abszolút elsôséget biztosítson, vagyis a Psziché felsôrendűségét a Testi felett. Mert a Kozmosz miért ne inoghatna ide-oda, egyik pólustól a másikig. Vagy, ha néhányszor erre-arra ingadozott, miért ne állapodhatna meg a pályája végén Anyagként, hogy aztán többé sohase változzék... Ugye, ezek az Evolúciónak mindmegannyi elképzelhetô formái? Késôbb mindenféleképpen elô kellett kerülniük ilyen kérdéseknek (s tudom, hogy -- legalábbis magánhasználatra -- meg is oldottam ôket). De érdekes, hogy nem álltak elém mindjárt az elsô pillanatban. Akár mert ösztönösen villant fel bennem az a magától érthetô meggyôzôdés, hogy nem tévedhetek, amikor az elém táruló kozmikus mozgásban a lehetô legnagyobb alkotóértéket és változhatatlan szilárdságot fedezem fel. Akár mert már halványan jelentkeztek az Evolúciónak azok a pszichés feltételei vagy követelményei, amelyeket késôbb tárt fel számomra az Emberi Energia tanulmányozása. Mondom: komolyan egy percig sem kételkedtem, hogy az Anyagnak folyamatos Spiritualizációja (Szellemivé válása) -- amit olyan világosan figyelhettem meg a Paleontológiában -- nem lehet más és nem is kisebb valami, mint visszafordíthatatlan folyamat. Gravitációs hatásra a Világegyetem elôresodródik, a Szellem felé zuhan, mint szilárd formája felé. Más szavakkal kifejezve: az Anyag végsô soron nem válik egyre anyagibbá, amint ezt kezdetben hittem; hanem -- éppen ellenkezôleg --meghosszabbodva, elmélyülve, gyökeréig átjártan, igazi irányát követve, ellenállhatatlanul alakul át Pszichévé. Ha a Szellemet nem metafizikailag, hanem genetikusan nézzük, akkor egyáltalán nem ellenlábasa, nem ellenpólusa, hanem éppen szíve mélye lesz annak a Megérinthetônek, amit elérni vágytam. Egész élet sem volna elég, hogy (akár csak tökéletlenül is!) megmérhessem, milyen kimeríthetetlenül alkotó és ugyanakkor forradalmi is volt értelmem, imaéletem és cselekvésem számára ez az értékváltás (már a Szellem fogalmának megváltozása is). S közben tovább alakult belsô életem. Mivel a bénító, öreg és merev dualizmusból egy csapásra ugrottam ki és nemcsak fejlôdô, hanem határozott irányban fejlôdô Világmindenségben kezdtem élni (vagyis genetikus Világban), ezért igazában ,,homlokegyenest'' ellenkezô irányba billent Szilárd Állandóságot keresô alapvetô vágyam. Mondtam már, hogy a mindent irányító Teljességvágyam azelôtt a ,,végtelenül egyszerű'' (vagyis a fizikailag szétbonthatatlan) felé tartott és ott keresett szilárd pontot. De most a Világmindenség egyetlen és legfôbb lényege már valamiféle Fejlôdônek az alakját öltötte magára, amiben a Noogenezis folyamatos hatására az Anyag Gondolattá változik; ezért hát elkerülhetetlenül és paradox módon odajutottam, hogy a Dolgok végleges Szilárdságát végsô fokú szerves Bonyolultsággal azonosítsam. Csakhogy a leginkább romlandó hogyan válhat végsô fokú Romolhatatlanná a szintézis hatására?... A probléma megoldását akkor még nemigen láthattam, hiszen még nem ismertem ,,az Egyesülés biológiai törvényeit'' és nem vettem észre az egyetemes Vonalgörbe jellegzetességeit. De abban már nem kételkedtem, hogy azt a boldogságot, amelyet valamikor ,,a Vasban'' kerestem, csakis a Szellemben találhatom meg. S csakugyan: szinte biztonságom megszilárdítására máris két hatalmas élô Egység kezdett kibontakozni lelkem látóhatárán: az egész Föld távlatait átfogó egységek; éppen a szerkezeti kompozíció és a szervesség végsô fokán láthattam meg, miként jelenik meg a kozmikus Szövetanyag ölén ,,a bonyolódással létrejövô megszilárdulás'' óriási ereje: Az egyikben lassan-lassan csoportosulni kezdett és könnyen alkotott harmonikus egységet a terepen és a laboratóriumban szerzett sokféle biológiai tapasztalatom. Ez volt a Föld élô burka, a Bioszféra. A másiknak világos látását pedig nem kisebb valami teremtette meg szellememben, mint a Háború nagy megrázkódtatása. Ez a másik az egyesített Emberiség lett, a Nooszféra. ======================================================================== 2. rész: Az emberi vagy az összpontosuló IV. Az Anyag szíve Ma az Ember -- vagy pontosabban mondva: az Emberi[15] -- az a tengely, amelyre támaszkodik, ízületeivel kapcsolódik, összefügg és mozog lelkivilágom egész épülete. De hogy nehézség nélkül és végérvényesen ezen a központi tengelyen szilárduljon meg, ahhoz még sok minden kellett. Az imént mondtam, hogy az Evolúció eszméjének megszületése révén a Szellem kapta meg a Világ változhatatlan és mindent átfogó lényegének kiváltságos méltóságát, mert számomra már az Ásványinak és az Atomosnak helyébe lépett. De mert ezt a Szellemet homályosan fogtam fel, a fizikusok Energiájának valamiféle ellentéteként, ezért határozott szerkezet nélkül maradt és persze sokáig ilyennek is tűnt[16]. Két szívós, velem született elôítélet térítette el tekintetemet és ezért nem néztem szembe azzal az (egyébként elég világos!) ténnyel és nem tettem magamévá, hogy ha a Világ csakugyan pszichés bensôségesüléssel alakuló szerves-dinamikus rendszer, hát akkor a Noogenezis a Testen át, az Emberré válás (a Hominizáció) útján dolgozik: Amikor a Természethez fűzô elsô kapcsolataimról beszéltem, említettem már azt az okot, amely eltérítette figyelmemet: a szerves szubsztanciának általában -- s még sajátosabban: az emberi testnek[17] -- fizikai-kémiai állhatatlansága, bizony továbbra is minden ellenkezô értelmi meggyôzôdésem ellenére, elhomályosította a Szilárd Állandóság felé törô vágyamat. Másrészt pedig -- s ez volt egy újabb akadály -- gondolatvilágomban minél inkább növekedett és szilárdult a Kozmikus vonzása és elsôdleges fontossága, hát ellenhatásként annál inkább eltérített utamról és zavart az Emberi, mert az emberi fokon túlsúlyba jut ,,az egyéni'', ,,a járulékos'', ,,a mesterséges''... Az, ami Sokféle az Emberben, nem fojtja-e el feltétlenül és nem szaggatja-e szét vészesen az Egyetemest és a Teljest?... . A fáktól látjuk-e még az erdôt? Vagy -- még inkább ezt mondom: a fáktól megmarad-e még az erdô?... Azt gondolom, hogy kissé sematikusan, de három szintre szűkíthetem azokat a fokokat, amelyeken egymás után át kellett jutnom harminc- és ötvenéves korom között, hogy legyôzzem ezt a kétfajta belsô akadályt és végül teljesen tudatosítsam azt a rendkívüli kozmikus gazdagságot, amely az Emberi Jelenségben központosul: Az elsô szint eljuttatott az emberi Planetáris fogalmához (vagyis, hogy van Noogenezis és hogy milyenek a körvonalai). A másodikon határozottabban bontakozott ki az a kritikus átalakulás, amelynek alá van vetve a kozmikus Alapszövet a Reflexió fokán. A harmadik szint pedig annak felismeréséhez vezetett, hogy a pszichofizikai összpontosulással (vagy ,,Planetizációval'') a Nooszféra egyre sebesebben sodródik végsô fokú emberi állapotok felé. 1. A Nooszféra valósága Ha nem tévedek, csak 1927 táján az Emberrôl írt egyik tanulmányomban[18], vagyis az elsô kínai utam után szántam rá magam, hogy -- Suess ,,Bioszféra'' kifejezésének mintájára, azzal szimmetrikusan -- elsô ízben beszéljek Nooszféráról: a Föld gondolkodó burkát jelöltem vele. Viszont, ha ez a szó csak ebben az aránylag kései idôpontban jelenik is meg írásaimban, a Nooszféra meglátása már tíz évvel elôbb ott csírázott szellememben, amikor azokkal a hatalmas embertömegekkel érintkeztem, amelyek Yser-tôl Verdun-ig farkasszemet néztek egymással a franciaországi lövészárkokban. A ,,Front'' atmoszférája... Biztos, hogy végleg azért szűnt meg számomra minden szakadék (ha nem is minden különbség) ,,fizikai'' és ,,erkölcsi'', ,,természetes'' és ,,mesterséges'' között, mert az emberek millióiba merültem: hónapok és hónapok során járt át pszichés hômérsékletük és belsô energiájuk. Köztük éltem, velük voltam; mindig ott jártam, ahol legsűrűbb volt a tömegük, legmagasabb a feszültségük. Az emberek milliói így lettek számomra valóságos, tehát biológiai nagyságrenddé, akárcsak egy óriási fehérjemolekula. Késôbb meglepôdve tapasztaltam, hogy a velem vitázók közül sokan teljesen képtelenek meglátni, hogy az emberi egyednek -- éppen mert korpuszkuláris nagyságrend -- akárcsak minden más korpuszkuláris fajtának e Világon, feltétlenül a nála magasabb pszichés csoportosulásokba és kapcsolatokba kell kötôdnie; és hogy ezeket a csoportokat -- mint csoportokat -- közvetlenül semmiképpen sem ragadhatjuk meg (éppen mert n+1 nagyságrendűek) [19]; viszont sok jelbôl pontosan ismerhetjük létezésüket és hatásaikat. Az észlelésnek ez az aránylag még ritka[20] ajándéka vagy képessége, amely, anélkül hogy közvetlenül látná ,,észreveszi a kollektív nagyságrendek létezését vagy szervességét'', ismétlem: kétségtelenül a háborús tapasztalatok során tudatosodott bennem és fejlôdött új érzékké.[21] S amint megkaptam ezt az újabb érzéket, a szó szoros értelmében új Világmindenség született számomra: a nagy Tömegek Világa mellett (vagy felette) a nagy Komplexek Világa. (Majd beszélek még errôl is.) Régebben az lett volna az elsô ösztönös mozdulatom, hogy a Földben elsôsorban a legközpontibbat, a legsúlyosabbat keressem, mondjuk pl. a ,,Bariszférát'', a legbensôbb réteget. Most viszont (mert szüntelenül a Szilárdság és a Romolhatatlanság alapvetô igénye ,,polarizált'') figyelmem és érdeklôdésem lassan felfelé irányult: a Bolygó igen egyszerű központi magjáról a kívülebb esô rétegek felé, amelyek ugyan nevetségesen vékonyak, de óriási mértékben aktívak és bonyolultak. Már nemcsak nem éreztem semmi nehézséget, amikor szinte intuícióval láttam meg annak az élô hártyának szerves egységét, amely filmként terül a minket hátán hordó égitest világos felszínére; de az érzékeny protoplazmaréteg körül ,, sajátos ragyogó fényövként, auraként ,, kezdtem észrevenni egy utolsó burkot, amely már nemcsak tudatos, de öntudatosan gondolkodó réteg. S látom, amint rajta szüntelenül, egyre fényesebben és szilárdabban központosul a Föld lényege, vagy helyesebben mondva: a Lelke. 2. A Nooszféra Szövete A megértés elsô szakaszában a Nooszférának leginkább az a vonása hívta magára figyelmemet, amit talán így nevezhetnék: ,,felületi feszültsége''. Egyedülálló példa ez, egyetlen eset megfigyelésünk területén, amikor egy élô és az egész bolygóra kiterjedô (planetáris) nagyságrend szorosan önmagára hajlik és ezáltal alakítja ki teljességét. Az élôlények szerteágazó tömegét szinte megkoronázza az emberi Egység... Ilyen nagyszerű kohéziós jelleg láttára szinte megtorpantam: bűvös erôvel hatott kozmikus érzékemre, hiszen végsô teljes formájában ragadtam meg a Kozmikust. Az Emberit felfedezô történetemben mégis csak kezdeti megközelítés volt ez, vagy -- ha úgy tetszik -- nyitány, amely aztán három fokon villantotta elém a mélységes szerkezetű nooszférikus Szövet természetét: Gyökerén : a kozmikus szubsztanciának sui generis (egészen sajátos) alapvetô képessége, hogy elrendezôdjék és önnönmagára göngyölôdjék. Alakulása közben: az élettel átjárt Anyag fizikai--kémiai elrendezôdésének bizonyos értékfokán: a ,,Reflexió'' kritikus pontja, amely az Emberire jellemzô tulajdonságoknak egész sorát indítja meg. Végül: a Reflexió hatására szétterjedve, éppen a nooszférikusnak velejében: teljes, végleges és változhatatlan szilárdság igénye és csírája. Fentebb (Az Egyetemes megjelenésérôl szóló fejezet második részében) arról beszéltem, hogy még egészen fiatal szellememre milyen különös varázzsal hatottak a gravitációs jelenségek. Vajon csak puszta véletlen volt, hogy e titokzatos energia helyett és annak helyébe is lépve, aminek tanulmányozása szakmailag kívül esett tudományos munkám körén, lassacskán valami ugyanolyan kiterjedésű és jellegű másik valóság jelent meg egy olyan területen, amelyet jobban elérhetett erôfeszítésem és amely közelebb volt még a Kozmogenezis tengelyéhez is? Már nem az egyetemes ,,vonzás'', amely fokozatosan önmagához húzza a kozmikus tömeget, hanem valami még nem látott, névtelen hatalom, amely hajtja az Anyagot (minél inkább összetömörül a nyomás hatására), hogy egyre nagyobb, különfélébb és jobban szervezett korpuszkulákká alakuljon. Túl a közeledést okozó Görbén és e vonalhajlat felett az a Görbe van, amely elrendez... Már nem valami csöndes folydogálás az egyensúly és a nyugalom felé, hanem ellenállhatatlan ,,Örvény'', amely egyetlen irányban,[22] az egyszerűbbtôl az összetettebb felé önmagára göngyöli a dolgok Szövetét: egyre nagyobb teret elfoglaló és csillagászatilag mindinkább bonyolult magokká csavarja. S ennek az elrendezôdést létrehozó önmagára göngyölôdésnek az az eredménye, hogy bensôségessé alakítja és ezáltal megnöveli a tudatot (a pszichés hômérsékletet) az egymás után megjelenô korpuszkulák mélyén.[23] Az elektronoknak, atommagoknak, atomoknak fantasztikus örvénylése folytatódik, ágakra oszlik és titokzatosan fokozódik a sejtek és a sejtépítmények legmélyén... Harminc év óta ma is azt látom, hogy ebben a gyökerekig nyúló örvényben egyszerűbbé válik, lényegét virágoztatja ki, átalakul az élettel átjárt Anyag felszínes és csalóka nyugodtsága. Vitalizált Anyag: vékonyka habocska csak, amely finom, törékeny rétegként lebeg bolygónk olvasztókemencéjének felszínén. Íme, hirtelen megláttam, hogy benned, minden pórusodon át, éltetô nedvként vagy lángként ömlik egybe és patakzón árad a Világ Szilárdsága. S ekkor a dolgokban minden egyszerre fénybe borult. Szemem már érzékeny lett és ezért megláttam, amint az értékek és az Idô kettôs nagyságrendi fokán helyezkedik el minden. Mert elôször is: ha az Élet már nem anomália, nem is mellékes valami, nem kivétel --amint régen talán ilyennek tűnt --, hanem az Anyag méhébôl fakadó özönlés helyenként felcsapó megnyilatkozása, akkor a szerves anyag végtelen kicsiny mennyisége, amely jelenleg vetômagként létezik a csillagok között, semmit sem ront a minôségén. Hiszen mit számít, hogy olyan ritkán vannak élôlények, ha ez csak azt mutatja, hogy a véletlenek játéka mekkora akadályt gördít annak a ,,bonyolódási'' erônek útjába, amely a Világmindenségben mindenütt ott feszül. De van még más is : Ha egyszer felismertem és elfogadtam (nem a ,,kisebb erôfeszítés'' mechanikai elvének ellentéteként, hanem kiegészítôjeként, sôt felette is uralkodó tényként) az Anyag ,,maximális elrendezôdésének'' nagy biofizikai elvét, akkor szellemem számára világos lesz az is, hogy ha egyszer az Élet valahol a Világon gyökeret vert, akkor már elvárhatjuk, hogy nemcsak kiterjedni fog, hanem fokozódni is (a végsô fokú bonyolódás révén), és a lehetô legmagasabb fokát éri el ezen az élettel atjárt égitesten. A geológiai korok folyamán így bontakozott ki a Föld színén az Agyfejlôdés és a Tudat szívós, visszafordíthatatlan növekedése. S számomra így kapott világos magyarázatot a Reflexió emberi jelensége. A Reflexió: ,,kozmikus'' kritikus pont, amellyel találkozik és amelyen egy adott pillanatban feltétlenül áthalad minden Anyag, ha eljut pszichés hômérsékletének és a szervezôdésnek magas fokára. A Reflexióval az egyszerű Élet (szinte másodszor megszületve) ,,négyzetre hatványozott Életté'' válik. A Reflexió : szükséges és elegendô sajátság, amely megmagyarázhatja a döntô diszkontinuitást (ugrást a folyamatoson belül) és azt a magasabbra törést, amely tapasztalatilag felismerhetô a Bioszféra és a Nooszféra között. Az Anyag a Szellem anyaméhe. A Szellem pedig az Anyag felsôfokú állapota. Ebben a két állításban, amely látásmódomnak és lelki fejlôdésemnek tengelyét alkotja, a szellem már pontos és konkrét értelmet kapott: határozott működésnek szerkezeti (strukturált) végpontja lett. Most már nyugodtan szembenézhetnék a Freud-féle Tudattalannal, vagy az elsô világháború után annyira divatossá vált bármelyik filozófiával, művészeti vagy irodalmi intuicionizmussal. Álláspontom egyszer s mindenkorra megszilárdult. Mert végérvényesen megláttam, hogy ha magára bízzuk a Világot, akkor nem a sötétség irányába, hanem egész óriási nagyságával és súlyával a fény felé haladva fog elérni egyensúlyt. S többé már semmi sem ingathatja meg biztos meggyôzôdésemet, hogy nem is Fogalmakként, de Gondolat formájában lassacskán felgyülemlik a dolgok Szövete: tiszta állapotban a Kozmosz csúcsaként, legszilárdabb, vagyis teljesen visszafordíthatatlan formában. De hogy ezt jól megértsük, ahhoz az szükséges, hogy bemutassam -- most már nem valamelyik régebbi korszakomat, hanem éppen a leginkább elôrehaladt fázisát annak a szellemi kalandomnak, amelyre a Dolgok Szívét kutatva merészkedtem. 3. A Nooszféra evolúciója Szerencsére egyre többen vannak, akik már legyôznek bizonyos rutinos szellemi szokásokat és anatómiai illúziókat, s ezért kezdik meglátni, hogy a Bioszférát a Nooszféra fénye övezi. De még közöttük sincs egyetértés, ha felvetôdik az a kérdés, hogy vajon ez az egész Földet átfogó gondolkodó szubsztancia-,,korona'' befejezte-e már planetáris -- az egész földbolygóra kiható -- evolúcióját. Nos hát, én az utóbbi évek során elérkeztem oda, hogy belsô evidenciám egész lendületével végleg állást foglaltam az antropogenezis holtpontjának ilyen döntôen fontos kérdésében. Már igen régóta hangsúlyoztam (vö. pl. a ,,Hogyan hiszek'' c. írásomat), hogy az Emberiségben megmaradt szervezettség-hiányból mennyire kitűnik, hogy lehetséges, tehát sürgôsen szükséges is a felsôbb fokú egységesítés. A priori (vagyis magas fokú szervezôdô képességébôl ítélve) állíthatjuk, hogy még tart az emberivé válás (a hominizáció). 1939 óta a tények alapján is egyre világosabban látom ennek a szerves pszichés sodródásnak valóságos létezését. Ez a szemléletmód határozott formát ad a velem született Teljesség-vágyamnak és Szilárdság-igényemnek. Végleges célt is tűz ki számomra. Ha az állítólagos ,,józan ész'' híveiben bíznánk, akkor el kellene fogadnunk, hogy már több ezer év óta teljesen megállt az a kozmikus önmagára göngyölítô mozgás, amelybôl az emberi zoológiai típus megszületett a Harmadkor vége felé. Állandóan azt rágják fülünkbe, hogy ,,ugyan, az Emberiség képes lehetne-e valaha is nagyobbat alkotni, mint Beethoven vagy Platón?'' --Jómagam éppen ellenkezôlég válaszolok: hogyan ne látnánk meg, hogy az az összpontosító folyamat, amelybôl testestül-lelkestül megszülettünk, ma az eddiginél még sokkal szorosabban ölel át és szorít össze bennünket, gigantikus arányú planetáris összehúzódás formájában és szinte annak redôibe fogva... Közülünk ki ne tapasztalná meg kiáltó és velôtrázó módon, hogy ,,megfogan'' vagy ellenállhatatlanul megszilárdul egy gondolkodó tömeg (az Emberiség); mert egyre jobban önmagára nyomódik, az egyedek sokasodása és egyszersmind ezeknek az elemeknek kitágulása miatt. Mily csodálatos anatómiája egy olyan törzságnak, amelynek hajtásai -- ahelyett, hogy szokás szerint szétszóródnának -- folyton, szorosabban borulnak egymásra óriási virágzásként! Igen, ezt mondom: hatalmas virágként, amely önnönmagára csukódik... Csakugyan világot átfogó fiziológiája egy olyan organizmusnak, amelyben termelés, élelmiszer- elosztás, gépesítés, kutatás és átöröklés végleg planetáris arányokban folyik. S ezt nem tagadja ma már senki: egyre kevésbé lehet, hogy gazdaságilag vagy szellemileg egy-egy ember kielégítse saját magát... De hát akkor miként lehetséges, hogy legtöbbször nyakasan szemet hunyunk és nem akarjuk meglátni, hogy ennek a jelenségnek kozmikus (vagy még pontosabban mondva: ,,noogenetikus'', szellemet szülô) jelentôsége van! Más szavakkal kifejezve: hogyan lehet az, hogy abban az egyre gyorsuló totalizációs folyamatban, amely ellen néha oly kétségbeesetten kapálódzunk, -- egészen egyszerűen nem ismerjük fel, hogy csak szabályszerűen folytatódik a fejük felett a földi Gondolat teremtô működése: az Agyfejlôdés folyamata! Abban még csak megegyeznek egyesek, hogy elismerik: a Technika és a Szocializálódás összefonódó hatására egyes területeken (fôleg a tiszta Tudomány síkján) növekszik az emberi látás. De azt már sohasem fogadják el, hogy átöröklés révén éppen ennek a látásnak a szerve egyre tovább tökéletesedhet. -- Jómagam egy szép napon éppen ezektôl a makacs elôítéletektôl és ettôl a hamis látásmódtól szabadultam meg teljesen. Lehetséges, hogy harminc-negyven ezer év óta az érzés és a gondolkodás egyedi képessége minden egyes emberi elemben már csúcspontját érte el (legalábbis egy idôre). De hogy az Emberré válás lényege (vagyis a földgolyó globális Pszichizmusának önmagára központosulása) most már megállt? -- szerintem éppen ezt határozottan hazudtolja meg az a szemet szúró fantasztikus látvány, hogy a kollektív Reflexió növekszik, egyre gyorsabban és olyan ritmusban, mint akármelyik sajátos egyesítô szervezôdés. Az összenyomódásból származó bonyolódás és pszichés ,,Temperatúra'' folyton növekszik körülöttünk, de most már nem az egyed méretei szerint, hanem planetáris nagyságrendben, az egész Földgolyót átfogva. Ha ezt a hétköznapi és megszokott tényt látjuk, hogyan ne ismernénk el, hogy a Nooszféra ,,as a whole'' (egyetlen egészet alkotó) határozott irányú átalakulása már tárgyi és megfigyelhetô tény. Az az Ember, akit végre pályája kozmikus egészén láttunk meg, zoológiai és pszichológiai szempontból még csak embrionális fokon tart. S máris kezd kirajzolódni, hogy ezen a fázison túl még tág lehetôség nyílik a Magasrendű Emberi számára. Állíthatom, hogy most, 1950-ben belsô látásom fejlôdésének csúcspontját a következô evidencia alkotja : ,,teremtô'' sodródás ragadja magával az emberi óriás molekulákat (növekvô szabadságuknak még statisztikai jellege alatt is) valami hihetetlen, szinte ,,egymolekulás'' állapot felé, ahol az Egyesülés biológiai törvényeinek megfelelôen[24] minden egyes ego (személy) arra hivatott, hogy legfelsô csúcsát érje el valamilyen titokzatos super-egoban (felsôrendű személyben). Igen régóta (igazában amióta a Világ egyensúlya számomra Hátulról már Elôre billent) mindig azt érzem, hogy valahol a jövôben, a Kozmogenezis végpontján van egy Pólus, amely már nemcsak vonz, hanem maradandó szilárdságot is ad, -- vagyis visszafordíthatatlanságot biztosít. Íme, tapasztalatom számára végre így ,,materializálódott'', így öltött fogható formát a Noogenezis titokzatos központi tűzfészke. S ez azért volt lehetséges, mert nemcsak lehetôvé vált, de éppen a létezését is követelte az az emberi érlelôdés, amelyet csakis a halhatatlanság egyre növekvô reménye tarthat fenn és hajthat elôre, hogy így érje el kritikus és Ultrareflexiós végpontját. Az a Változhatatlan, amirôl mindig álmodoztam, egy csapásra és ellenállhatatlanul -- az összpontosulás révén -- egyetemessé vált, és ugyanakkor személyesnek is mutatkozott. Régóta feledésbe merült az elsô napok ,,vasdarabja''. De helyén -- Ómega-pont formájában -- az Univerzum Szilárdságát látom már összefoglalva (nem tudnám megmondani, vajon felettem, vagy inkább önmagam mélyén), egyetlen romolhatatlan központban, s ÔT már SZERETHETEM. ======================================================================== 3. rész: A Krisztusi vagy a központi bevezetô V. Az Anyag szíve megjegyzés. A reflexió vagy az Ómega-pont revelációja Az Ómega felfedezésével végzôdik az, amit így nevezhetnék: a Világegyetem végsô Szilárdságát keresô szellemi pályám természetes ága. Az imént mondtam hogy nemcsak ,,a Szellem'' homályos irányában, hanem jól meghatározott szupraperszonális (magas fokon személyes) Központként végeredményben a teljes Anyag Szíve tárult tapasztalati kutatómunkám elé. Azt gondolom, hogy ha hitetlen lettem volna és ha csak Teljesség-- Érzékem ösztönzésére hagyatkozom, hát még akkor is mindenképpen ugyanarra a lelki csúcspontra érkeztem volna szellemi kalandom során. Akkor is felismertem volna, hogy ,,az Ómega olyan összetett egység, amelyben a Világ gondolkodó elemeinek szervezett összessége visszafordíthatatlanná válik egy transzcendens Szuper--Ego ölén''. Sôt az is lehetséges, hogy az Ómega kozmikus tulajdonságainak pusztán ilyen ésszerű elmélyítésével késôbb egy végsô gondolatsor elvitt volna annak felismeréséhez is, hogy a megtestesült Isten éppen a Sugárzása a mi Nooszféránkban annak a teljességet és szilárdságot adó végsô Magnak, amelyet a gondolkodó élô Tömeg fejlôdése biopszichológiailag megkövetel. Talán kereszténnyé kellett lennem, hogy teljesen Ember legyek. De ez csak hirtelen eszembe ötlô gondolat. A valóság így fest: szerencsémre a katolikus ,,törzság'' (,,fílum'') kellôs közepébe születtem, vagyis annak a kiváltságos zónának központjába, amelyben a ,,Bonyolódás--Tudat'' felfelé tartó kozmikus hatásával társul a személyi és személyivé alakító vonzásnak lefelé ható (magához emelô) árja; amely az Emberivé válás működésével indul meg az Ég és Föld között. S ennek eredménye az lett, hogy a velem született (vagy ,,kromoszómikus'') kozmikus érzék spontán kifejlôdésével pontosan együtt (lásd elmélkedésem elsô két részét) egy másik, immár a neveléssel meginduló működés szüntelenül folytatódott szellememben és szívemben. Valamiféle Krisztusi Érzéknek megszületése volt ez. S most ennek állomásait kell elsorolnom, újra csak gyermekkori élményeimbôl kiindulva. Kozmikus érzék és krisztusi érzék: születésükkor látszólag két, egymástól független tengelyt alkottak bennem. És hosszú idô, sok erôfeszítés kellett ahhoz, hogy az Emberi révén és az Emberin túl végre meg is ragadjam kapcsolatukat, összpontosulásukat és végül alapvetô azonosságukat. 1. Jézus Szíve Megindulásakor bármily egyesítô, akármily ,,egyesülô'', tehát érzelmileg gazdag volt is a Világmindenséggel kötött kapcsolatom, önmagára hagyva mégis az lett volna a sorsa, hogy nem jut túl a bensôséges meleg közepes fokán. Mert hát, kozmikus és biológiai úton még csak ,,könyökömmel'', ,,kisujjammal'' jutottam az Ómegáig és ezt olyan dialektikus szellemi munkának köszönhettem, amely inkább csak ,,levezetett és hozzávetôleges'' Valóságot állított elém. De még nem kerültem ennek a Valóságnak bűvkörébe és nem tapasztaltam meg. Még csak nyitánya, de nem megvalósulása volt ez a Központhoz, szívet Szívhez fűzô szeretetnek. Persze, részemrôl már ez is nagy dolog volt. Bensômet szenvedélyes erô járta át. De még nem volt igazi szeretet. Vagyis közöttem és a nagy Valóság között még egy egész világ tátongott. Hogy a tűz lángra lobbanjon, szikrának kellett rám esnie. Ez a szikra pedig, melynek révén a még csak félig személyivé vált ,,Világmindenségem'' elérhette központosulását és szeretettôl izzóvá alakulhatott, kétségtelenül a keresztény misztika lángjaiból fakadt, anyámon keresztül világította meg és lobbantotta lángra gyermeklelkemet. Késôbb csodálkozva állapítottam meg, hogy igen sok jó szándékú (sôt szeretetre vágyó) lélek milyen óriási nehézséget érez, ha az emberfeletti szeretetnek akár csak a lehetôségét is igyekszik elgondolni. Én egyáltalán nem találkoztam ilyen problémával. Vajon ez csak gyermekkori neveltetésembôl származott? Vagy valami ,,pszichikai mutáció'' hatása volt, amely az Ómega befolyására lassan-- lassan a keresztény tengely iránt teszi érzékennyé a Nooszférát? Vagy talán mindkettô egyszerre? ... Nem tudnám megmondani. Csak annyit tudok, hogy régóta kialakult szokásnak köszönhettem, hogy életem egyetlen percében sem éreztem a legkisebb nehézséget sem, amikor Istenhez, mint legfelsô VALAKIHEZ fordultam. S ezért azt tapasztalom, hogy a születésemmel együtt kapott kozmikus Érzékkel párhuzamosan, amely (láttuk már) lelki életem ,,gerincét'' alkotja, ,,a Láthatatlannak szeretete'' sohasem szűnt meg dobogni bennem.[25] Ez az Égbôl kapott érzék titokzatosan táplált egy másik, szintén velem született érzéket, a Föld szeretetét, s végül határozottan eggyé forrott vele; ezt viszont valamiféle egyetemessé alakító hatásnak (univerzalizációnak) köszönhettem, amelynek elsô két állomását így jellemezhetem emlékeim között: az isteni Szeretet eszméjének ,,materializációja'' (tárgyra találása), amelyet nemsokára követett ,,energiává alakulása'' . Tehát elôször is az isteni Szeretet ,,materializációja'', anyagba testesülése. Az én esetemben -- biológiai szempontból -- hogyan is lehetett volna másképpen? A Teljesség ,,természetes'' Érzéke mellett az Isteninek ,,természetfeletti'' Érzéke áramlott belém, melyet már az anyatejjel szívtam magamba. Mivel mindkét ,,érzékem'' annyira igényes volt, hogy egyik is, másik is el akart foglalni minden helyet és mert egyikük sem volt képes megölni a másikat, ezért hát összecsapásukkor milyen más kiút lett volna járható, mint éppen az, hogy a természetfelettit'' (amely -- genetikus szempontból -- kevésbé volt ôseredeti és inkább kifelé fordult) magához alakította a másik, a természetes. S vajon lehetséges volt--e másfajta asszimiláció, mint éppen az, hogy az Isteni az Evolutívhoz idomult bennem, vagyis a természetemre sajátosan jellemzô törvényt követte, hogy ti. csakis a Megtapinthatóból és a Szilárdból kiindulva vagyok képes imádni valakit. Ebben az irányban az segítette elôrejutásomat, hogy ,,anyám Istene'' -- számomra is, mint számára is -- mindenekelôtt a megtestesült Ige volt. Már pusztán ennek a ténynek is köszönhettem hogy Jézus Embersége révén kezdettôl fogva kialakult valamiféle elsô kapcsolat mély énemnek ,,keresztény'' és ,,pogány'' része között. -- De ebben a kapcsolatban éppen az a -- fentebb említett -- nehézség jelentkezett, hogy miként érzékeljem ,,az Emberinek a Szilárdságát''. Gyermekagynak különös és naiv reakciói! A Szervesben akkor csalódtam, amikor elôször láttam, hogy rossz szagot árasztva porrá ég egy hajfürtöm... Ez a csalódás azonnal és ösztönösen térített Krisztus személye felé (igen jól emlékszem rá, elmeséltem már itt). Hogy Krisztust teljes lélekkel tudjam imádni, ahhoz elôször az volt szükséges, hogy sikerüljön ,,megszilárdítanom'' Ôt. S itt tűnik ki, hogy lelki életem történetében milyen döntôen fontos, magvetô szerepe volt annak az ,,ájtatossági gyakorlatnak'', mellyel anyám szüntelenül táplált engem. (Kérem olvasóimat, ne mosolyogjanak!). Persze, anyám nem is sejtette, hogy a kozmikus Szervesség felé hajtó kielégíthetetlen igényem milyen átalakító hatásoknak veti alá ezt a ,,devóciót'' : Jézus Szívének szeretetét. Mindenki tudja, hogy ,,a Szent Szívnek'' (vagy Krisztus Szeretetének) kultusza kezdettôl fogva mindig ott lappangott az Egyházban, míg végül Franciaországban a ,,nagy század'' (a XVII. század) folyamán feltűnô élénken, de ugyanakkor szokatlan és szűkre szabott formában fejezôdött ki: akár mert különös volt a tárgya (az ,,Elégtétel''), akár pedig, mert meglepô volt a szimbóluma (a Megváltó szívét ábrázolta, igen szokatlanul ható anatómiai körvonalakkal!). Ennek a két különös sajátságnak nyomai -- sajnos -- még ma is megtalálhatók akár a bűn gondolatával elnehezített Liturgiában, akár pedig olyan ábrázolásmódban, amelyen inkább sajnálkoznunk kell, de nem felháborodni. Nyugodtan mondhatom, hogy az én vallási jámborságomra sohasem volt szemernyi hatása sem ennek a kultusznak. A 17. század jámbor embere számára a ,,Szent Szív'' végeredményben ,,egy része'' (,,materiális'' és ugyanakkor ,,formális'' része) volt Jézusnak : a Megváltó testébôl kiválasztott és külön tekintett testrész, mint ahogy külön szoktuk választani és meg szoktuk nagyítani egy képnek valamelyik részletét, hogy annál jobban csodálhassuk. -- Számomra éppen ellenkezôleg történt: amikor azt láttam, hogy a Megváltó mellének éppen a közepén titokzatos bíbor és arany foltot ábrázolnak, ez számomra az elsô perctôl kezdve azt a várva várt lehetôséget jelentette, hogy végre megszabadulhatok mindattól, ami Jézus Testének bonyolult, törékeny és egyedi szervezete miatt annyira sértett. -- Különös felszabadulás! -- Egyáltalán nem a megnyílt mell láttára, hanem mert összpontosított és egy központra irányított, ezért Krisztus egész fizikai és lelki valóságát valami határozott és tömören egységes tárgynak láttam, amelyben eltűnik minden járulékos és leszűkítô jelleg. Elsô megközelítése volt ez valamiféle Krisztuson-túli Krisztusinak, különös megfelelés vagy egybeesés az ilyen új ,,erôtér'' és a Fém vagy az Ásvány között, amelyek éppen abban a korban uralkodtak bennem, a lelkemet még kettészelô választófal másik oldalán. Nehéz volna megértetnem, milyen mélyreható hévvel és milyen szakadatlan fejlôdéssel alakult az én háború elôtti lelki életem, az így értelmezett Jézus Szíve jegyében és varázslata alatt (jóval azelôtt, hogy határozottan kibontakozott volna bennem az ,,Egyetemes- Krisztus'' eszméje). Abban az idôszakban minél bensôségesebb imára törekedtem, Isten annál mélységesebben ,,materializálódott'' valami lelki és ugyanakkor megtapintható valósággá, s ebben -- persze, még nem is sejtettem -- az a nagy szintézis kezdett kialakulni, amelybe összefoglalható életem egész erôfeszítése : a Föntinek és az Elôre Levônek szintézise. Az Isteni a Testibe merült. S elkerülhetetlen visszahatásként: a Testi új színt öltött magára (vagy új alakban jelent meg), valami hihetetlen Sugár-Energiává változott... Anyám Krisztusa egy kezdeti fokon szinte alig ábrázolható szubsztanciává alakult, ,,egyediségét vesztette''. De jött a második lépés is : ez az isteni-emberi ,,szilárd'' (akárcsak a régi vasdarab és ugyanolyan pszichés nyomásra) megvilágosodott és benseje szinte szétrobbant. Jézus központjában már nem bíbor folt van, hanem izzó fókusz, amelynek ragyogása minden körvonalat elborít: elôször az Isten- Ember vonásait, aztán minden dolog kontúrját, ami csak körülveszi.[26] Még nem is kezdtem ,,teológiát'' tanulni, de a ,,Szent Szív'' szimbóluma révén és képe hatására máris valami ENERGIÁNAK, TŰZNEK alakját, szilárd állandóságát és tulajdonságait öltötte magára az Isteni: ezáltal lett képes arra, hogy mindenhová behatoljon, most már - - mint egyetemesíthetô valóság -- a szeretet gyújtókanócával mindenüvé beférkôzzön abba a kozmikus Erôtérbe, amelyben éppen akkor kezdtem tanyát ütni énem másik felével. 2. Az Egyetemes Krisztus Itt, ,,pogány'' énemben: összpontosulással személyivé alakuló Világegyetem. Amott, keresztény énemben: egy Személy (Krisztus Személye), aki ragyogva válik egyetemessé. Vagyis: egyik módon, meg a másikon is, minden Anyag révén az Isteni kapcsolódik a teljes Emberihez, az idôk vég nélküli távlatain át... Amint múltak az évek, az Égnek és a Világnak egymást kiegészítô egybefonódása egyre tisztábban és folyton szenvedélyesebben bontakozott ki lelki életemben. De ezt is hozzá kell tennem: összeütközések is kísérték ezt a fejlôdést. Hadd próbáljam megértetni egyiket is, másikat is. a) Az Összecsapások. Általában azt mondhatjuk, hogy Nyugaton a misztika (még a keresztény misztika is) mindmáig sohasem vonta kétségbe, hogy Istent kizárólag ,,az égben'' kell keresni, vagyis többé-kevésbé gyökeresen és mélyen elszakadva ettôl ,,a lenti világtól''. Lelkivé válni = anyagtalanná válni -- ez volt az Életszentség alapvetô egyenlete (és statikus Kozmoszban ilyennek is kellett lennie). Csakhogy gondolatvilágom természetes mozgása -- láttuk is már -- kezdettôl fogva ennek a hagyományos beállítottságnak nem ugyan az ellentétéhez, de azt keresztezve vitt engem elôre. Az Anyag -- számomra -- a Tudat anyaméhe: A Tudat pedig az Anyagból született, onnan jött elô és körülöttünk folyton elôrehalad, valami Emberen túli felé tart. Más szavakkal: második fajta Szellemet fedezünk fel, s ez már nem közvetlenül lebeg a fejünk felett, hanem szinte keresztbe vetül az elôbbi irányra, elôre, mintegy a látóhatáron: . . Strukturális szükségszerűségbôl származott, hogy lelkem legmélyén vívódás kezdôdjék[27] a Fenti Isten és valamiféle Elôttünk Lévô Isten között, mert szívemben végérvényesen együtt létezett és feltétlenül egymás mellé került a kozmikus Érzék és a krisztusi Érzék. Ennek az összecsapásnak elsô nyomait ott látom már gimnáziumi éveimben, amikor velômbe vágó erôfeszítéssel próbáltam kibékíteni a Természethez fűzô vonzalmamat és a ,,Krisztus Követése'' (Kempis Tamás bizonyára igen szűkre szabott) evangélizmusát, amelynek szövege reggeli imámat táplálta. Késôbb, Jersey-i ,,juvenista''-koromban, komolyan gondoltam arra az eshetôségre, hogy végleg lemondok a Kövek Tudományáról, amely akkoriban szenvedélyesen érdekelt és teljesen a ,,természetfelettinek'' nevezett munkakörnek szentelem magamat. S hogy akkor nem ,,siklottam félre'', ezt P. T. novícius-mesterem robusztus józanságának köszönhettem, mert ô amikor kellett -- csak annyit mondott nekem, hogy a Kereszt Istene ugyanúgy elvárja életem ,,természetes'' kibontakozását, mint megszentelôdését. De sohasem magyarázta meg, hogy miért, vagy hogyan. S már ez is elég volt, hogy kezembe adja a megoldás két csomópontját. Kimásztam a csávából. Aztán a tapasztalat szintetizáló munkája elvégezte a többit: elszakadás és ragaszkodás, lemondás és kibontakozás lassacskán önmagától kapcsolódott össze bennem valami áthidaló mozgássá, amelynek -- 1927 táján -- rendszeres teóriáját Az isteni miliô elsô fejezetében adtam meg. Csakhogy az elmélet még nem gyakorlat. S még ma is állandóan tapasztalom, milyen véletlenek játéka veszélyezteti azt, aki -- valami belsô törvényt és igényt követve -- odajut, hogy a hagyományos aszkézisnek jól kitaposott, de ezentúl már emberségünket gyöngítô útjait elhagyja és az Ég felé törekedve olyan (nem középszerű, hanem szintetikus) utat keres, amelyen az Anyagnak és a Testnek dinamizmusa áramlik át a Szellem genezisébe.[28] Ha valaki egyszer egészen komolyan elhatározta (a megszentelôdést keresve többé-kevésbé mindenkinek ezt kell tennie), hogy lelke mélyén szabadon egymásra hatni engedi az Isten-Hit (felfelé tartó) és az Emberen túli Hit (elôrelendítô) erejét, bizony néha megrémül (de közben nem állhat meg...), mert értelmének és érzelemvilágának oly sajátos módon kell dolgoznia, hogy újdonsága, merészsége és ugyanakkor paradoxális lehetôségei elképesztik, ha hű akar maradni a vállalt legfôbb útirányhoz: a Föld beteljesítésével érni el az Eget. Krisztusivá tenni az Anyagot. E pár szó foglalja össze lelkem egész kalandját, ezt a nagy és pompás vállalkozást. Amint elôbbre jutok, néha még most is félek... De lehetetlen volt meg nem kockáztatnom, mert az Egyetemesnek és a Személyesnek szintjeit óriási erô közelítette egymáshoz, és fejem felett fokozatosan építette egyetlen ívű boltozattá. b) Hogyan jutottam elôre Krisztus, az Ô Szíve. Tűz, amely mindent áthatni képes; s csakugyan, lassacskán mindenüvé kiáradt... Azt gondolom, hogy az ilyen hódító térfoglalás és mindent átölelô ár forrásának azt tekinthetem, hogy igen fontos volt számomra és lelki életemben egyre növekedett ,,az Isten Akaratának'' Érzéke. Hűség az isteni Akarathoz, vagyis a határozott irányú és világosan megnyilatkozó mindenütt-jelenléthez, amely a Világ minden egyes elemében és eseményében aktív és passzív módon megtapasztalható. Kezdetben még nem tudatosítottam magamban egészen világosan, hogy ezzel az eminens fokon keresztény magatartással hidat verek Jézus-szeretetem és a Dolgok szeretete közé. Vallási életem elsô éveitôl kezdve sohasem szűntem meg szíves-örömest átadni magam ennek az aktív érzésnek, amely a Világmindenségen át egyesít Istennel. S 1924-ben a ,,Mise a Világ felett'', 1927-ben pedig ,,Az isteni miliô'' tükrözi ennek a ,,pán- krisztusi'' misztikának végleges kibontakozását, amely két nagy viharban a Háború fergetegében és Ázsia sivatagjainak szelében érett meg teljesen. Ismétlem: végleges kialakulás, -- s már akkor befejezettnek tekintettem. Pedig valami még hiányzott belôle, hogy teljesen kibontakozzék. S íme, mi volt ez: Ha ma újra olvasom ,,Az isteni miliô'' fiatalos tűztôl lángoló lapjait, meglepôdve állapítom meg, hogy krisztokozmikus látásomnak minden lényeges vonása már akkor szilárdan kialakult. De azt is csodálkozva veszem észre, hogy abban az idôben még mennyire határozatlan és szinte lebegô volt Világmindenségem. Az igaz, hogy már szervesen nôtt elemek és jól összekapcsolódó rétegek alkották Világomat, s ez megalapozhatta azt a mindennel egyesülést, amelynek érzése akkoriban átjárt és szinte megrészegített. Csakhogy ez a mindent átfogó szervesség, a krisztusi Diafánia (hogy mindenen Krisztus ragyog át) sajátos alapja, akkoriban úgyszólván még csak szétfolyó állapotban létezett szellemem és szemem számára. 1930 körül a kozmikus Vsszpontosulás és annak következményei (a Bonyolódás-Tudat Törvénye, az emberi ágak Egybeszövôdése, az Ómega-Pont létezése a Noogenezis csúcsán...) -- mindez még nem tűnt elô világosan. Mérhetetlen sokaság, aminek csillagköde megvilágosodott ugyan, de még nem szervezte meg központját az isteni Csillagsugárzásának hatására: íme, akkori ,,Weltanschauung''-om (Világszemléletem) nem sokkal jutott ennél tovább. Már a következô húsz év munkája és szüntelen boldogsága volt az a látomás, amelyben lépésrôl-lépésre, de mindig ugyanazt az utat követve, egymást erôsíti körülöttem a Világ krisztusi Sűrűsége és annak a Világnak kozmikus Sűrűsége, amelynek ,,egyesítô hatalma'' szemem láttára szüntelenül növekedett az ,,összpontosuló hatalmával'' együtt. Kezdetben az engem körülvevô létezôknek és eseményeknek még csak egy-egy részletét tudtam felhasználni, hogy minden dologban Krisztust ,,építsem-szervezzem, vagy pedig Ôt viseljem el''. De amint szellemem lassacskán megbarátkozott azzal a ténnyel, hogy minden Anyag egyetlen, óriási pszichét szülô önmagára göngyölôdést alkot, akkor e csodálatos spirálisban megjelenô minden egyes kör már lassan-lassan kezdte anyagivá öltöztetni és körülöttem egyre érzékelhetôbben összesűríteni az isteni Erôteret. Egyáltalán nem metafizikai, hanem fizikai értelemben : a Megtestesülés Energiája egyre kitárulóbb karokkal öleli át az egyesülés különféle formáit, hogy egyre óriásibb arányokban világítsa meg ôket és hassa át éltetô melegével. S ez mindaddig folytatódik, míg végre a hatalmas mozgás végpontján csodálatos egybekapcsolódást sejtet elôre, amely már nem pusztán Krisztus és az Anyag homályos összekötôdése, hanem a valóban ,,kibontakoztatóként'' meglátott Krisztus és az Evolúció pozitív kozmikus Gyújtópontja között jön létre. Az egyetemessé váló Krisztus Szíve egybefonódik a szeretettel áthatott Anyag szíve mélyével. 3. Az isteni miliô Láttuk, hogy a szellem -- sajátos struktúrája következtében -- egyszersmind az égi tájak felé fordul, meg földi síkok is polarizálják. Két kockázatos törekvés. Könnyen származhat belôlük az a veszély, hogy fejlôdésemet menet közben térítik ki útjáról. Ha keleti és pogány irányt követek, akkor szétesni és felolvadni engedik énemet. Ha pedig - - ellenkezôleg -- elszakadok és elvágom magamat az egyetemes Szférától, akkor másfelé igyekszem felszabadulni. Visszavetô ,,materializálódás'', avagy pedig embertelenné tevô ,,spiritualizálódás''. Hála Istennek átjutottam ilyen Scylla és Charybdis között. Ezt annak köszönhettem, hogy egy szép napon észrevettem: egy olyan Világban, amely már elôzôleg összpontosuló jellegűnek mutatkozott számomra, az Egység irányában nyitva áll egy harmadik út -- és ez a jó: a kozmikus Szféra szíve mélyén találni meg azt a titokzatos, kettôbôl összetett pontot, ahol az önmagában teljesen elrendezôdött Sokféle a reflexió erejével bensôleg jut a Transzcendensbe. Ez bizony különös és elképesztô régió. A Kozmikusnak, az Emberinek és a Krisztusinak találkozására új terület tárul fel rajta: a Központi, amelyben már kezd eltűnni az a sokféle ellentét, amely annyira gyötri és szorongó aggódással terheli életünket. Az összeszoruló bolygó ellenállhatatlan nyomására bennünk és körülöttünk nap mint nap súlyosabbnak érezzük azt az ellentétes törekvést, amely ott feszül a minket egymáshoz kötô ,,tangenciális'' erôk, másrészrôl a ,,radiális'' vágyak között, amelyek pedig arra sürgetnek, hogy személyiségünk közölhetetlen mélyét érjük el. -- Visszariadunk az elkerülhetetlen totalizálódástól, amely azzal fenyeget, hogy determinista és darabokra hulló ,,második Anyagba'' süllyeszt. De elrémülünk attól a végtôl is, amelyet az elgépiesedés okozhatná és ugyanolyan félelmetes, mint a szétesés és a visszatérés az ,,elsô Anyagba''. Lázálom szakad ránk: hátha pokoli körforgás, kiút nélküli circulus vitiosus bugyrai tartanak fogva... Nos hát, éppen ebbôl a lidércnyomásból ébresztenek fel az összpontosuló és vonzó egyetemes Központ sugarai. A bonyolultságuk végsô fokára jutó és minket közösségbe kötô kapcsolatok ebben az egyetemes Központban törekszenek összefonódni azzal a vonzással, amely énünket elôreröpíti. Sajátos és csodálatos eredménye ez a Központi munkájának, amely sem szét nem oldja, sem le nem igázza azokat az elemeket, amelyeket egybegyűjt, -- de személyükben tökéletesíti ôket. S ez éppen azért van így, mert úgy szív magához, hogy egyre jobban ,,központosít!'' -- Csakugyan elmondhatjuk, hogy a Világegyetem ilyen magas csúcsain a Sokfélét már szintézis téríti vissza az Egyhez, s ezért a Totalizáció felszabadít, vagyis az Anyag Szellemmé válik -- éppen abban a mértékben, ahogyan mindenüvé szétáradni kezd a szeretet. Kétségtelen, hogy attól a perctôl kezdve, amikor lelki világom belsô egén ,,az Anyag Bíborát'' felváltó ,,Szellem Aranya'' már ,,Valakinek Fehér Izzása'' felé kezdett átváltozni, szívemben a Világ - - legalábbis elvileg -- izzani kezdett. Az Evolúció csúcsán megjelent a Személyes és ezáltal a Világmindenség potenciálisan változott szeretetre méltóvá és szeretôvé. De még észre kellett vennem a Krisztusinak az Ómega-Ponttal való összekapcsolódását is, hogy szemem elé szikraözönként táruljon egy rendkívüli jelenség: a Világ teljesen lángba borul a mindent elárasztó szeretet hatására. A Szeretet... Ez a különös hatalom kezdettôl fogva szüntelenül izgatta és elbűvölte az emberi gondolat mestereit, mert mindenütt megtalálható, heves izzású és számtalan formája, végtelen gazdag színskálája van. De most már látom, hogy csak a Noogenezis útján járó Világegyetemnek krisztusi központú zónájában fejti ki bámulatos erejét, mert ott tiszta állapotban árad szét: mindent átalakít és mindent helyettesít. Hatvan éves tapasztalat és eszmélôdés vitt el az összpontosuló Evolúció meglátásához. Ez a szemléletmód lett szilárd alapom. S ha ebbôl a szempontból nézem az egész kozmikus Történetet, azt látom, hogy lényegében visszavezethetô egy olyan egyetlen és óriási elrendezôdési folyamatra, amelynek működése (a Nagy Számok és a Szerencsés Esetek felhasználásával) statisztikai szükségszerűséggel minden pillanatban kiváltja a szenvedés bizonyos mennyiségét (félrecsúszott létezôk, betegség, halál ... ). De mihelyt Krisztus alakja foglalja el az Ómega- Pont helyét, akkor éppen ennek a folyamatnak két arculatát (a szervezôt és a csökkentôt) járja át és hódítja meg valami egységesítô ár hatalmas ereje. A Kozmogenezis egyszerre személyivé válik; a minket Krisztus számára központosító kibontakozási formái is személyivé alakulnak; még a minket a saját központunkból Jézusba helyezô kisebbedéseink is személyivé finomulnak. Mert ez a Kozmogenezis -- még a legkérlelhetetlenebb és legsötétebb determinizmusaival együtt is -- hirtelen új formát ölt, számtalan szállal köt a vonzás és a beteljesedés legfelsô pólusához. A Világ egész felszínén és teljes mélységében sebesen fut szét a szeretet árama. S ez nemcsak pótlékos melegként vagy illatként árad szét, hanem mint mélybôl fakadó lényeg. Rendeltetése pedig az, hogy mindent átformáljon, magához alakítson, felváltson... A Tudomány már régóta hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy ha ,,lefelé tartó'' evolúciós útján vizsgálunk bármely fizikai energiát, akkor azt tapasztaljuk, hogy a szétesô és élettelenné váló Világ ölén igyekszik hôvé lefokozódni. Vajon nem sokkal figyelemre méltóbb-e az, hogy éppen ezzel párhuzamos és kiegészítô elgondoláshoz visz el a Világmindenség teljes egészében tekintett Energetikája. Ha bármely szenvedély (sôt minden látás is) az egységesítô kozmikus Pólus irányában végsôkig feszül, akkor azt a különös ,,hajlamot'' mutatja, hogy szeretetté akar alakulni. Ez annyit jelent, hogy az a szeretet, amely kezdeti fokain minden lelki tevékenység szépségeként, vonzóerejeként, majd működô lényegeként mutatkozik, tapasztalatunk számára fokozatosan kezd legfôbb részévé válni és végül az egyetlen és legfelsô formája tesz. Sola caritas...Csak a szeretet... Errôl a magaslatról nézve a Világmindenséget már felfelé zúduló áradásnak látom: minden kutató erôfeszítés, minden alkotó akarat, minden szenvedés a jövendô felé feszülve összpontosul egyetlen, vakítón fénylô nyílként. Végeredményben erre a csúcsra jutottam és életem alkonyán továbbra is kutatom a jövôt. Mert látni szeretném, hogyan növekszik benne Isten ragyogása. 4. Felfedezni Istent. -- Hívó szó Ahhoz, aki jön. Teljesen elárasztott az a boldogság, hogy körülöttem minden dolgot központosulni, megszilárdulni láttam és hogy ugyanakkor szeretet járja át ôket. Ezért a krisztusivá alakulásnak ebben a hatalmas jelenségében, melyet a Világnak és Istennek összekapcsolódása tárt elém, sokáig nem is figyeltem másra, mint csak az Egyesülés bennem növekvô erôire. Minden arra szolgál, hogy nagyobb erôk feszítsék a kozmikus Szövetanyagot; ennek célja pedig az, hogy ebben a kozmikus Szövetben számomra nagyobb legyen az isteni Jelenlét. -- Belsô életemnek ehhez az eléggé egocentrikus és zárt korszakához világosan tartozik ,,A Mise a Világ felett'' és ,,Az isteni miliô'' ihletettsége és megírása. Valami belsô gátlás különös hatásai olyan gyakran akadályoznak minket, hogy felismerjük azt, ami itt van a szemünk elôtt... Én is ilyen gyöngeség miatt nem számoltam azzal, hogy miközben Isten még a Szellem legfelsô csúcsain is feltétlenül ,,metamorfizálja'' (átalakítja) a Világot, közben viszont a Világ minden bizonnyal ,,endomorfizálja'' Istent (valamiféle külsô nyomással hat rá). Már az egyesítô működés hatására is, amely nekünk Ôt kinyilatkoztatja, Isten valamiképpen ,,átalakul'', amikor minket magába szervez. -- Ezért ma az emberivé lett Evolúció lényege és célja már úgy mutatkozik számomra, hogy nemcsak pusztán látnom kell Ôt és hagynom, hogy átöleljen az Isten, hanem ugyanakkor (vagy éppen mindenekelôtt) egyre jobban felfedezni Ôt (sôt bizonyos értelemben: ,,be is fejezni''). Az Ô Vonzása és a mi Gondolatunk találkozik. Ezért Isten valamiképpen ,,változik'' bennünk és körülöttünk. Mivel növekszik a ,,kozmikus Egyesülés Mennyisége'', ezért az Ô fénye, ragyogása is gazdagszik. Íme, végül így ismertem fel és fogalmaztam meg a Nagy Eseményt, a Nagy Hírt... Ha régebben jellemezni akartam azt a titokzatos erôt, amely gyermekkoromtól kezdve nógatott -- látszólag a ,,Természetfelettivel'' ellenkezô irányba, vagyis valami Emberen túli felé, -- akkor általában úgy fogtam fel, mint nem Istenbôl, hanem valamiféle rivális Csillagból származó hatalmat. S régebben azt is véltem, hogy a probléma lényege nem más, mint hogy Istennel kell összeegyeztetnünk és neki kell alárendelnünk ezt a versengô erôt. Most viszont már megláttam valamit : ugyanúgy, mint az Ég magasából, a jövô kozmikus mélységeibôl is csak Isten, mindig ugyanaz az Isten szól hozzám. A hagyományos Fenti Isten elé hirtelen keresztbe vetôdik a Jövôben ránk váró Isten. S ha nem tesszük egymás fölé ezt a két képet egyetlen képként, akkor teljesen imádni már soha többé nem leszünk képesek... Új hit ez: a Transzcendens felé szálló hit és az Immanens felé röpítô Hit egyesül benne. Új Szeretet, mert istenivé váltan kapcsolódik egybe a Föld minden mozgató szenvedélye. Íme, most és mindvégig ezt várja szívszakadva a Világ, mert másképpen elgyöngül és elpusztul. Ma már látom ezt. A klasszikus metafizika ahhoz szoktatott minket, hogy a Világot, mint a ,,Teremtés'' tárgyát valami ,,külsô produkcióként'' lássuk, amely Isten túláradó jósága folytán az Ô alkotóerejébôl került ki. Hogy teljesen tudjuk cselekedni és szeretni, én ellenállhatatlanul odajutottam, hogy most (Szent Pál szellemének megfelelôen) magát az Abszolút Létet kiegészítô befejezô titokzatos alkotást veszek észre. A Világ már nem kifelé helyezéssel és szétszóródással Létben részesülô valami, hanem plérómizációval (beteljesítéssel) és összpontosulással részesül a Létbôl. Már nem Okozás eredménye, hanem Egyesítés alkotja meg.[29] S ekkor az a Krisztus, aki ,,kozmikussá lett'', egy csapásra ,,abszolúttá válik'' számomra, valamiképpen így áll szemem elé! A Pogányok egyre gyakrabban ezzel a kritikával állnak a Keresztények elé: ha egyszer valaki Jézust állítja az Ember és Isten közé, akkor éppen ezzel számunkra elsorvad, kibontakozásában megáll az Isten-eszme. Ebbôl következnék az, hogy modern szellemünkben a Kereszténység már nem táplálja, hanem -- éppen ellenkezôleg -- bénítja az imádás vágyát! Hányszor gondoltam én is majdnem ilyesfélét; és biztos, hogy igen sokszor mondták ezt nekem mások! Krisztus, mint Istent kisebbítô valaki... Milyen könnyen és egyszer s mindenkorra szertefoszlik ez a halálosan fenyegetô gyanú, mihelyt érzékennyé válunk a modern misztika iránt és felfedezzük, hogy a történelemben megtestesült Isten -- éppen azokkal a jellemvonásaival, amelyek kezdetben túlságosan egyedivé tették -- és csakis Ô elégítheti ki annak a Világegyetemnek hajlíthatatlan törvényeit, amelyben minden csak születés általjön létre és jelenik meg. S csakis Ô elégítheti ki szellemünk elfojthatatlan vágyait is. Mert elvégre is: ,,A Fenti Isten''[30] ,,a Jövô felé vonzó Isten'' ... Mi mást ad nekünk minden eljövendô Vallásnak ez az új alapvetô formulája, ha nem éppen ,,teokozmikus'' távlatok végpontját, vagyis krisztusi befejezést? A Teremtô Egyesülés látásmódjában szükségképpen nemcsak a Világmindenség, de maga Isten válik ,,krisztusivá'' az Ómegában, a Kozmogenezis végsô határán. Más szavakkal kifejezve: logikusan valamiféle Pán-Krisztus-Hit irányába tart és biológiailag ezzel a hittel teljesedik be az ,,evoluált'' Egy-Isten-Hit, amely köré bizony szüntelenül központosul a Föld vallási energiáinak színe-java. Ez a hit nemcsak határtalanul kiterjeszthetô és alkalmazható a Világ új távlataira, de szívünk számára kimeríthetetlenül teli van fejlôdést tápláló energiával. Egünkön így növekszik-- az Emberin Túlinak méretei és igényei szerint tágulva -- egy valódi Szuper- Krisztus, aki egészen ragyogó a Szuper-Szeretettôl.[30] Ima az egyre nagyobb Krisztushoz ,,Uram, minden ösztönömmel, életem minden szerencsés véletlenében, sohasem szűntem meg Téged keresni és Téged állítani az egyetemes Anyag szíve mélyére, s ezért úgy fogom majd lezárni szememet, hogy a mindent átragyogó és mindent lángra gyújtó Egyetemes Tűz fogad boldogító vlére... A minket hordozó Világ érinthetô és érinthetetlen két pólusát, a külsôt és a belsôt egymáshoz közel hoztam és összekapcsoltam, s ezért minden szinte lángra lobban és felszabadult... Jézus, már gyermeklelkemben otthont vettél, mint »egészen kicsinyke«, Anyád karján ülô, -- követve a Születés nagy Törvényét. S aztán bennem is folytattad Egyházban való növekedésed pályáját, s ezért palesztinai emberséged lassan-lassan mindenüvé kiáradt, mint sok-sok szivárvány, amelyben Jelenléted átjárt, de nem rombolt le, hanem magasabb lelki fokra emelt körülöttem minden más Jelenlétet... Azért volt mindez így, mert összpontosuló Világmindenség tárult elém, amelyben Te -- Feltámadásod jogán -- annak a teljes Központnak helyét foglaltad el királyi hatalmaddal, ahol már minden egyesül! Fantasztikus ez a korpuszkuláris méhsereg, amely talán a Végtelenül Szétszórtnak mélységeibôl hóként hullott, vagy talán -- ellenkezôleg -- valami Végtelenül Egyszerűnek szétrobbanásából füstölgött elô... Igen, elképesztô sokaság karol minket örvényébe!... Ezt a mérhetetlen szemcsés Energiát (ki tudja -- talán, hogy még jobban érinthesselek -- vagy hogy még inkább ölelésedbe férkôzhessem) szemem láttára öltötted magadra, Uram. Vagy inkább azt mondjam talán, hogy magad alkottad meg saját Testedet is. S én sokáig nem láttam benne mást, csak csodálatos kapcsolatot valami már befejezett Teljességgel... De aztán egy szép napon, nem is olyan régen, figyelmeztettél, hogy amikor eljegyezted magad az Anyaggal, akkor nem csupán Mérhetetlenségét és Szervességét öltötted magadra, hanem magadba szívtad, megragadtad és magadnak kötötted le mérhetetlen lelki erôkészletét is. . ... Annyira, hogy azóta már úgy látlak, úgy érezlek, hogy Te lettél nemcsak az, Aki volt és Aki van, hanem még sokkal inkább az, Aki eljövendô... Uram, néhány szolgád szemében a Világ, a mi új Világunk, az atommagoké, az atomoké, a géneké, -- állandó szorongás forrása lett, mert most már annyira mozgónak, olyan ellenállhatatlannak és szörnyű nagynak tűnik! Egyre nagyobb annak lehetôsége (és efelett nyakasan szemet hunyunk), hogy egünkön elôbukkannak majd más gondolkodó bolygók... Világosan látjuk, hogy az egész földgolyó erôfeszítésének köszönhetôen, mint szökik elôre az az evolúció, amely már önmagát irányítani és meggyorsítani képes. S az ultrareflexió hatására mint emelkedik látóhatárunkon valami Emberen Túli... Mindez elrémíti azt, aki még ingadozik, hogy az Anyag zubogó árjába vesse magát, mert attól fél, hogy szétrobban Istene, ha egy új dimenzióval még nagyobbra növekszik. De az én eszem és szívem számára, Uram, semmi sem tehet Téged annyira szeretetre méltóvá, -- egyedül méltóvá szeretetemre --, mint éppen az, hogy úgy látlak meg, mint aki nyílt Központ vagy saját mélységeid felé, s ezért folyton erôsebbé válsz, színed egyre égôbb és tüzesebb, amint önmagad szívébe gyűjtesz és hatalmad alá vonsz egyre többet a Világmindenségbôl (,,egészen addig, míg majd vissza nem térsz és a Világot önmagaddal vissza nem viszed Annak ölébe, Akitôl jöttél''), és így plérómizálod önnönmagadat. Uram, ahogy múlnak az évek, -- azt hiszem -- annál inkább látom, hogy bennem és embertársaimban a modern Ember nagy és titkos vágya nem annyira az, hogy a Világ birtoklásáért veszekedjen, hanem sokkal inkább az, hogy módot találjon kijutni a Világból. Az a szorongás kínozza, hogy a kozmikus Búrába nem annyira térségileg, hanem ontológiailag van bezárva! Aggódva keresünk kiutat, vagy még pontosabban mondva: egységesítô központot az Evolúció számára! Bizony, ma már ilyen sötét árny szállja meg mind a Keresztények, mind a Pogányok lelkét, s ezzel a szenvedéssel fizetünk az egyre növekvô, az egész bolygót átfogó Reflexióért. Az Emberiség öntudatra ébredt abból a mozgásból, amely ôt tovasodorja, s ezért egyre inkább szüksége van arra, hogy rátaláljon önmaga elôtt és önmaga felett valami olyan értelmes Válaszra és Megoldásra, amelyben végre teljesen bízhat. Nos hát, ez az Isten már nemcsak az öreg Kozmosz Istene, hanem az új Kozmogenezisé (abban a mértékben, amint a kétezer éves misztikus munka oda érkezik el, hogy Tebenned Jézus, a Betlehemi Gyermekben és a Megfeszítettben már magának a Világnak Elsô Mozgatóját és egységesítô Központját tárja elénk). Ezt az Istent, akit annyira vár a mi nemzedékünk, úgy-e Jézus, éppen Te jelented számunkra és adod is meg nekünk. Szilárd és Egyesítô Isten, arról ismerhetünk fel Téged és az a Te lényeged, hogy végtelenül, alakváltozás nélkül és szakadatlanul növekedhetsz, akárcsak az a titokzatos Anyag, amelynek Szíve mélyén Te lakozol és amelynek végsô fokon Te ellenôrzöd minden moccanását. Gyermekkoromnak és életem alkonyának Ura, önmagadnak végleg tökéletes, számunkra mégis megszületni sohasem szűnô Isten, aki ezentúl már egyes- egyedül elégíthetsz ki minket, mert imádó hódolatunk számára »kibontakoztatónak« és »kibontakozónak« mutatkozol, szakítsd szét végre mindazt a homályt, amely még elrejt Téged, az ellenséges elôítéletek ködét, meg a hamis vélekedések felhôit is. És az Átragyogás és a Tűzlángolás révén egyszerre áradjon szét egyetemes Jelenléted, a tied, egyre nagyobb Krisztus!'' ======================================================================== Záradék -- A Nôi vagy az Egyesítô[31] A legélôbb Érinthetô a Test. S a férfi számára a Test a Nôi. Gyermekkoromtól kezdve az Anyag Szívének felfedezésére vállalkoztam. Ezért elkerülhetetlen volt, hogy egy szép napon ne találkozzam a Nôivel. -- Az érdekes csak az, hogy ez a találkozás harmincéves koromig váratott magára. Mert elôbb annyira elbűvölt a Személytelen és az Egyetemes ... Tehát különös késés. De termékenynek is bizonyult ez a késlekedés. Miért? Mert közvetlenül a háború elôtt érte lelkemet, pontosan akkor, amikor a Kozmikus Érzék és az Emberi Érzék már kezdett kinôni bennem a gyerekcipôkbôl. Az új energiát nem fenyegette az a veszély, hogy mellékútra tereli, vagy szétszórja erôimet: lelki vágyaim kellôs közepére zuhant, amelynek hatalmas feszültsége ugyan még kicsit hűvös volt és éppen ezért csak arra várt, hogy erjedni kezdjenek, véges-végig megszervezôdjenek vágyaim. Tehát, amikor ezeken a lapokon beszámolok belsô látásom történetérôl, egy lényeges elem (egy atmoszféra...) hiányoznék, ha befejezésül nem beszélnék errôl is: Attól a kritikus perctôl kezdve, amikor elhagytam a régi családi és vallási formulákat és kezdtem megtalálni, s kialakítani magamat, minden csak nôi szem sugárzatában és befolyására bontakozott ki bennem. Persze, ne várjanak itt tôlem mást, mint csak a férfi általános vallomását: lelkem legmélyérôl szinte imádó érzelem szállt azok felé a nôk felé, akiknek meleg szíve és bája cseppenként ivódott legkedvesebb gondolataim velejébe... De, bár ebben a témakörben nem szolgálhatok adatokkal, leírásokkal, annyit mégis határozottan állíthatok, hogy a tényekkel érintkezve fokozatosan született meg bennem két meggyôzôdés. Róluk szeretnék tanúskodni, koromhoz illô józan nyugalommal és elfogulatlanul. Elôször is jómagam vitathatatlanul hiszem azt (elvileg és gyakorlatilag is), hogy a férfi -- még ha igen-igen átadja is magát egy eszme vagy az Isten szolgálatának -- csak akkor juthat lelki érettségre és teljességre, ha valami »érzelmi« hatás éri. Ez a »szentimentális« hatás érzelmileg járja át értelmét és legalább kezdetben felszítja szeretetének erôit. Mint ahogy lehetetlen élni fény, oxigén vagy vitamin nélkül, ugyanúgy a férfi -- egyetlen férfi sem mellôzheti a Nôit. Ez napról-napra nyilvánvalóbb tény. A második meggyôzôdésem pedig ez: bár a nemek beteljesítô találkozása az emberi pszichében alapvetôen fontos és szervezô erejű, jelenleg mégsem bizonyítja semmi (sôt éppen ellenkezôleg!), hogy világos képünk volna arról, miként működik ez a mindent megalapozó kiegészülés és melyek a legjobb formái. -- A szociális szempontból állandóan gyermeknemzésre szánt házasság és a teológiailag elszakadásként felfogott vallási tökéletesség között még hiányzik számunkra egy harmadik út. Nem azt mondom, hogy ez a harmadik megoldás a kettô között középsô (középszerű) utat jelent. Nem! Én felsôbbrendű útról beszélek, amelyet megkövetel az a forradalmi változás, amelyet minap robbantott ki szellemünkben éppen a ,,szellem'' eszméjének szemléleti átalakulása. Nem anyagtól elszakítottságot jelent a szellem, hanem szintézist. Materia matrix: az anyag a szellem anyaméhe. A nemek kölcsönös vonzódásában még alva rejlô és kifürkészhetetlen erôktôl nem durva szakítással kell elfutnunk, hanem magasabb fokra emelve (szublimálva) kell ôket meghódítanunk. Egyre határozottabban meg vagyok gyôzôdve, hogy itt rejlik a Tisztaság titkos lényege és a jövôben rá váró nagyszerű szerepe.[32] Ezt a két megállapításomat következôképpen igazolom és állítom a megfelelô szemléleti síkra: Amikor a Noogenezist magyaráztam, fentebb azt mondottam, hogy az egyedi magas fokú központra irányulás jelensége (szuper-centráció) sajátos ponthoz juttatja a korpuszkuláris tudatot: Gondolat formájában készteti önmagára hajolni és saját magában ér el belsô feszültséget. Aki látni tud, az a Reflexió ilyen nagy kozmikus eseményének lényeges kiegészítéseként veszi észre az ,,amorizáció Lépését'' (talán így nevezhetném: a szeretet átható működésének küszöbét, lépcsôfokát). Bár az egyén hirtelen meg is nyilatkozott önmagának, az Ember -- mint elem -- befejezetlen maradna, ha a másik nemmel való találkozása révén nem lobbanna fel benne a személyt személyhez, központot központhoz vonzó vágyódás. A reflexív monád megjelenését érzelmi kettôs (affektív diád) kialakulása egészíti ki. S csak ezután (vagyis ettôl az elsô szikrától kezdôdôen) következik mindaz, amit leírtam: a Neokozmikusnak fokozatos és nagyszerű kidolgozása, az Emberen túlinak és a Pán-krisztusinak kialakulása ... Mindhármat nemcsak szellemi fény világítja meg gyökerekig hatóan, de egész valóságukat -- egyesítô kötôanyagként -- járja át az Egyetemes Nôi. Párizs, 1950. október 30. ======================================================================== Jegyzetek 1 Az elmélkedés eredeti címe: La Messe sur le Monde. Megjelent különbözô kiadások után a Teilhard de Chardin Művei sorozat 13. kötetében: Az anyag szíve (La Coeur de la Matičre, 139--156. oldal). 2 Teilhard nem zavarja össze a szoros értelemben vett transsubstantiatiot (az eucharisztikus átlényegülést) és az Ige egyetemes jelenlétét. A Pap c. írásában ezt így fejti ki: ,,Az eucharisztikus Átváltoztatást az egész Mindenség valóságos, de kisebb erejű megszentelôdésének fénye (aurája) övezi.'' -- A Megtestesülés által ,,az Ige a kozmikus elembe oltódott és ott lakik eucharisztikus módon: ebbôl a kozmikus elembôl kihatva hajt uralma alá és idomít önmagához mindent''. (A francia kiadó jegyzete). 3 Teilhard itt Szent Pál areopáguszi beszédére utal (ApCsel 17,27), ahol az apostol az emberek tapogatódzó Isten-keresésérôl szól. Innen veszi majd Az isteni miliô mottóját is: ,,Benne élünk...'' (Sz. F. megj.) 4 ,,...Annak fizikai és uralkodói érintésére, akinek öröksége az, hogy »omnia sibi subjicere«: képes mindent a hatalma alá vonni'' -- mondja Teilhard a Benne élünk (Az isteni miliô) című művében. (A francia kiadó jegyzete). 5 A latin szöveg a lengyel jezsuita P. Gaspard Druzbicki (1592--1662) Meta Cordium Cor Jesu c. könyvének 1885-ös francia fordításából vett idézet. (A fordító megjegyzése.) 6 Az itt leírt élmény Pascaléra emlékeztet: Gondolatok 72. (Sz. F. megjegyz.) 7 A Rosszal foglalkozva azért nem beszélünk részletesebben a Bűnrôl, mert könyvünk tárgya egyes-egyedül csak az, hogy megmutassuk: miként segítheti a hívôt minden dolog az Istennel egyesüléshez; s ezért nem akartunk közvetlenül foglalkozni a rossz tett mibenlétével, vagyis az egyesülést megsemmisítô pozitív tettel. Itt minket csak annyiban érdekel a Bűn, amennyiben a személyi hibák (még a megsiratottak is) legyöngülést, eltévelyedési hoznak, vagy pedig amennyiben a mások hibái fájdalmat és megbotránkozást okoznak nekünk. Viszont ebbôl a szempontból nézve a Bűn ugyanúgy szenvedést okoz és át is alakítható, mint minden más fájdalom. Íme ezért együtt került ide, a csökkenést okozó adottságokról szóló fejezetbe, majdnem megkülönböztetés nélkül -- a fizikai Rossz és az erkölcsi Rossz. (Teilhard) 8 Persze lázadás és keserűség nélkül, de máris felkészülve a végsô elfogadásra és beletörôdésbe. Nyilvánvaló, hogy nehéz elválasztani a két, ,,természete szerint megkülönböztetett mozzanatot'' (a Rossz elleni küzdelmet -- és a végsô elfogadásra való felkészülést) anélkül, hogy egy kissé el ne torzítanánk a leírással. Figyeljünk viszont arra, hogy a Rosszal való szembehelyezkedésünk ilyen kezdeti foka nyilvánvalóan szükséges, s ezt mindenki elismeri. A lustaságból származó bukást, az indokolatlan vigyázatlanságból eredô betegséget stb. senki sem foghatja fel úgy, mintha közvetlenül az Isten Akarata rendelné el. (Teilhard) 9 Mert Isten tökéletessége nem kelhet fel a dolgok természete ellen; s mert ennek a Világnak, amelyet a tökéletesedése vagy az ,,újra fölfelé haladása'' útján látunk, éppen az a természete, hogy részben még rendezetlen. Az olyan Világ, amely már nem hordaná magán a Rossz vonásait vagy amelyet többé már nem fenyegetne a Rossz, egy már beteljesült Világ volna. (Teilhard) 10 A hit ,,csodásabb'' hatásaira vonatkozóan utalunk arra amit a hitrôl szóló fejezetben késôbb mondani fogunk. Itt természetesen nem szándékozunk általános elméleti összefoglalást adni az imádságról. (Teilhard) 11 Itt a franciában szójáték van a communier két jelentésével. (Sz. F. megj.) 12 Még a hanyagságból származó rossz is lehet számomra Isten akaratává, ha megbánom és helyrehozom lustaságomat, vagy gondatlanságomat. Minden ,,rendbe hozható'', kijavítható, újra olvasztható Istenben, még hibáink is. (Teilhard) 13 Íme, már 1917-ben is (a háború kellôs közepén a ,,Világmindenségem'' c. írásomban) ezt írtam erre vonatkozóan: ,,Gyerekkoromtól kezdve az volt egész lelki életem tengelye, hogy mindenben valami 'abszolútot' akartam elérni. Egészen világosan emlékszem, hogy akkori szórakozásaimban csak az tett boldoggá, ha valami mélyre nyúló örömmel kötött össze. S ezt általában az adta meg, hogy birtokoltam -- vagy elgondoltam -- valami igen értékes, egyre szilárdabb és változhatatlanabb tárgyat. Ez a tárgy néha egy- egy fémdarab volt, máskor pedig -- az ellenkezô végletbe csapva át a Szellem-Isten gondolata boldogított. (Krisztus Testét akkoriban még igen törékeny, s nagyon romlandó dolognak képzeltem.) -- Talán különösnek tűnik, hogy ilyen irányú érdeklôdés kötött le. Ismétlem: szüntelenül így volt. Már akkor is legyôzhetetlen igényem, éltetô és megnyugtató vágyam volt, hogy folyton folyvást ott pihenjek Valami foghatóban és véglegesben. S ezt a boldogító Tárgyat mindenütt kerestem. --Belsô életem története ennek a keresésnek a története. Útjai egyre egyetemesebb és folyton tökéletesebb valóságokat akartak megközelíteni. Amióta csak ismerem magamat, lelkem mélyén mindig hajthatatlanul, ugyanabban az irányban fejlôdött ez az alapvetô természetes vágyam''. (Teilhard) 14 Teilhard ezt írta 1950. augusztus 18-i levelében (Accomplir l'Homme): ,,Mostanában minden lehetôt megteszek, hogy megtaláljam és ki tudjam fejezni azokat az érzelmeket, amelyek gyermekkoromban jártak át az iránt, amit késôbb így neveztem: a szent Anyag. De elég kényes és kritikus pont, mert egész belsô életem úgy fakadt és növekedett, hogy azok az elsô érintkezések nem mondottak ellent a Világ »lényegével«. Ezen a téren legalábbis senki sem mondhatja azt, hogy a filozófia vagy a teológia területén járkálok. -- Csak személyes pszichológiai élményrôl van szó: semmi másról, de nem is kevesebb valamirôl''. 1950. augusztus 22-i levelében pedig ezt írta Teilhard (Accomplir l’Homme) : ,,(... ), boldog voltam, hogy tegnap viszontláthattam Sarcenat-t. De lényegében ezt a két dolgot hoztam magammal az ilyen múltba-kirándulásból: a) meggyôzôdtem, hogy helyes a misztikus (gyermekkori) tendenciáimnak pszichológiai analízise (amint mostanában felvázoltam egyik esszémben is); és b) végleges bizonyítékot kaptam arra, hogy énemnek egyik egészen régi köre csakugyan halott (mert most bensôleg sokkal mélyebb a hullám)'': (A francia kiadó jegyzete.) 15 Ezek a kifejezések ismét mutatják olthatatlan vágyamat, hogy amit szeretek, azt egyetemessé akarom tenni. (Teilhard) 16 Az ,,Ember'' szó egészen 1935-ig nem szerepel abban a rövid formában kifejezett Hitvallásomban, amelyet mottóként tettem a ,,Hogyan hiszek'' című írásom elé (bár mondanivalója kifejezetten az Emberi Jelenségre támaszkodik). Ma így mondanám: Hiszem, hogy a Fejlôdés a Szellem felé tart. Hiszem, hogy a Szeltem -- az Emberben -- a Személyessel éri el teljességét. Csak egyetlen szóval több van itt, de ez elég ahhoz, hogy félreérthetetlenül kijussunk a metafizikából és a történetibe, biológiaiba, planetárisba (egész Földet átfogó távlatba) helyezkedjünk. (Teilhard) 17 Látom magam, és még ma is szinte újraélem, amint (lehettem öt- hatéves) ott állok a kandallónk mellett, s ,,a kis Jézus''- kultuszomra zuhanó rémülettel nézem-nézem, mint ég szénné egy hajfürtöm, rossz szagot árasztva. (Teilhard) 18 Ez volt az elsô tanulmányom Az Emberi Jelenségrôl. Edouard le Roy volt szíves sokszor felhasználni a Collčge de France-on abban az elôadássorozatában, amelynek ez volt a címe: Az idealista követelmény és a Fejlôdés Ténye. Le Roy így erôsítette tekintélyével a ,,Nooszféra'' kifejezést, amelyet azóta közismerten elfogadtak. (Teilhard) 19 A sejt nagyságrendi fokán már nem vehetô észre a Többsejtű; és az atom fokán nem percipiálható a molekula... (Teilhard) 20 Meggyôzôdésem, hogy ez a képesség (akárcsak a kozmikus érzék és vele egy idôben) mégis gyorsan általános lesz a jövendô nemzedékekben. (Teilhard) 21 Ennek az érzéknek megjelenését világosan jelzi az egyik, kissé szertelen fantáziájú írásom a ,,A nagy Monád''; a szögesdrótok között telihold kel fel, a gondolkodó Föld szimbolikus képe... Ennek az új érzéknek nyoma még világosabban látszik abban az utolsó bekezdésben, amelyet (egy másik tanulmányból) itt idézek : ... ,,Már teljes éj borult Chemin-des-Dames-ra. Felálltam, hogy a front mögé menjek a szállásomra. De amint visszanéztem, hogy még egyszer lássam a szent Frontvonalat, az arcvonal meleg és élô csíkját, átfutó intuíció fényénél láttam, hogy valami fenséges, magasrendű Valósággá alakul át. Éreztem, szinte láttam, amint nagy egységgé fonódik. De az enyémnél tökéletesebb szellem kellett volna, hogy ezt át tudja fogni és megérteni. S akkor azokra az elképesztô kataklizmákra gondoltam, melyeknek valaha csak az állatok voltak szemtanúi. S akkor úgy tűnt, hogy a lassan alakuló Valami elôtt én olyan állathoz hasonlítok, melynek lelke öntudatra ébred, s összefüggô valóságok csoportjait észleli, de nem képes megérteni, hogy mi a kapcsolatuk''. (Teilhard) 22 Ez az örvénylés lentrôl felfelé irányul, bár ,,fentrôl jövô'' hatásra. (Teilhard) 23 Amint az Atomfizikában egyetlen mikrokorpuszkula sem fogható fel nyugalmi állapotban vagy hullám nélkül (és a hulláma annál behatóbb, minél nagyobb a korpuszkula tömege), ehhez hasonlóan azt mondhatjuk, hogy a biológiai Fizika szempontjából nézve egyetlen óriás-korpuszkula sincs pszichizmus nélkül (s ez a pszichizmus annál magasabb fokú, minél bonyolultabb a vizsgált korpuszkula). (Teilhard) 24 Az egyesülés (a biológiai egyesülés) nem azonosít, nem tesz egyenlôvé, hanem ,,differenciálja'' az egyszerű Élôlényt: növeli, tökéletesíti sajátos egyedi vonásait; a reflexív Létezôt pedig ,,önmagában perszonalizálja'', vagyis személyi vonásait tökéletesíti. Tehát organikus eretnekség volna úgy képzelni a totalizált Reflexív Létezôt, mintha egyetlen ,,lelket'' alkotna. Nem egyetlen lélek, hanem minden egyesített egyedi lelket magasabb rendű életre emel. (Teilhard) 25 Ezt többé--kevésbé kiváltotta és táplálta a Nôinek hatása. (Vö. alább a záradékot) (Teilhard) 26 Ezt próbáltam kifejezni az elsô ,,Benson stílusában'' írt elbeszélésemben. Három ilyen történetet írtam 1916-ban, két roham között a lövészárkokban. (Teilhard) 27 S meg vagyok gyôzôdve, hogy általában minden modern lélek mélyén is. (Teilhard) 28 Az Anyag ilyen lelki hatalmáról és bűvölô hatásáról: lásd Az isteni miliô c. könyvemet és az ,,Illés köpenyérôl'' írt elmélkedést (az utóbbi : Az Anyag lelki hatalma c. írás). (Teilhard) 29 Az 1948-as revizorok, akiknek az volt a feladatuk, hogy véleményt adjanak Teilhard-nak errôl a nézetérôl, az ortodoxiával összeférhetetlennek ítélték. Teilhard elfogadta, hogy a complétion et achčvement (= kiegészítô-befejezô alkotás) szavakat satisfaction (= eleget-tevés) helyettesítse. De kevéssel ezután, a témáról elmélkedve, ezt mondta nekünk: ,,Isten számára a Világmindenség mégiscsak több, mint eleget-tevô produkció!'' -- Teilhard halála után, Bérulle kardinális írásait olvasva meggyôzôdtünk, hogy Teilhard-nak igaza volt. Íme Bérulle meggyôzôdése, akit VIII. Orbán pápa ,,a Megtestesült Ige misztériumai Apostolának'' nevezett: ,,Az Atya (Isten), az Istenség patakzó forrása... önmagában szül két isteni Személyt. S a Fiú, a második alkotó isteni Személy az Istenségben, egyetlen isteni Személy alkotásával valósítja meg termékenységét. Ez a harmadik Személy, aki semmi öröknek és nem teremtettnek nem létrehozója, megalkotja a megtestesült Igét. S ez a megtestesült Ige ... megadja a kegyelemnek és a megdicsôülésnek a rendjét, amely azzal végzôdik. .., hogy elôvételezi istenivé válásunkat. .. S ezzel teljesedik be Isten önnönmagát közlése önmagában és önmagán kívül''-- mondja Bérulle a ,,Les grandeurs de Jésus'' c. könyvében. Tehát az Isten-Emberben a Világ csakugyan ,,magát az Abszolút-Létet kiegészítô-befejezô titokzatos alkotás.'' (A francia kiadó jegyzete.) 30 Szabó Ferenc jegyzete. Henri de Lubac La pensée religieuse du Pčre Pierre Teilhard de Chardin c. könyvében (Aubier, Paris 1962), a XVIII. fejezetben mutatja be a Teremtés-Kozmogenezis-Krisztogenezis összefüggését Teilhard szemléletében; utána (289--295) néhány kritikai megjegyzést tesz. Ezeket felhasználva teszem a következô megjegyzéseket: 1) Az evolúció és az Isten országa vagy a természetfeletti viszonya. Teilhard nem mindig különböztette meg kellôképpen a természetes haladást, az erkölcsi elkötelezettséget és a vallási aktust, jóllehet ezek egészen különbözô természetűek. Nem mindig találta meg a pontos kifejezéseket, amikor be akarta illeszteni a földi értékeket hitébe, tehát amikor az isteni mindenhatóság, az elszakadás és a szeretet valóságairól beszélt. 2) Szókészlete, újításai egy bizonyos naturalizmust árulnak el, amikor pl. a ,,fizikai'' jelzôt használja lelki és természetfeletti valóságokról szólva (,,a Teremtés fizikai Központja), vagy amikor ebben az esszéjében gyakran olyan Tűzrôl (szeretetrôl) beszél, amely mindent átjár, képes mindent elárasztani. Teilhard maga elismerte, hogy Blondelnek igaza van, amikor emlékiratával kapcsolatban megjegyzi: ,,egy tisztán fizikai természetfelettiség abszurd elgondolás''. 3) Apostoli buzgósága serkenti arra, hogy szakterületét elhagyva vázolja átfogó látásmódját, és ez együtt jár bizonyos leegyszerűsítô sematizálással. (Ezt az egész Az anyag szíve című esszében megfigyelhetjük.) Nem mindig különbözteti meg a természetes és természetfeletti síkokat, a Krisztogenezist mintegy a Kozmogenezis és az Antropogenezis folytatásának tartja. Ugyanakkor jól meglátta -- Szent Pálra és az egyházatyákra hivatkozva -- Krisztus kozmikus szerepét a teremtésben, bár szóhasználatában néha kétértelmű -- fôleg a szakteológusok szemében. A teremtô egyesülésrôl szóló elgondolása, vagy ,,a Fenti Isten'' ,,a Jövô felé vonzó Isten (Dieu de l'en Haut Dieu de l'en Avant) ,,szintézise'' is félreérthetô. Ez utóbbi jelenti, mint hamarosan pontosan mondja: a ,,számunkra megszületni sohasem szűnô Istent''. 4) Ezek a nehézségek nemegyszer csak látszólagosak. Ha alaposabban megvizsgáljuk Teilhard egész művét és figyelembe vesszük eszméi fejlôdését, a fokozatos pontosításokat, akkor ortodoxiáját nem kell kétségbe vonnunk. A szakteológusok feladata, hogy Teilhard meglátásait felhasználják és pontosítsák. De nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy bizonyos írásait nem szánta a nagyközönségnek, hanem kutatva, eszmélôdve saját maga és barátai számára vetette papírra gondolatait. Végül, de nem utolsó sorban a saját életében megvalósult szintézisrôl akart tanúskodni. 31 A francia kiadó jegyzete, idézi Teilhard-t: ,,Végül is -- azt gondolom -- a Nôit úgy fogom bemutatni és megvitatni, mint következtetést vagy ajánlást: nem mint önmagában álló elemet, hanem inkább mint olyan fényt, amely megvilágítja az egyetemes központosulás folyamatát; csakugyan -- amint már írtam is Önnek -- mint ,,az Egyesülés lelkét'' -- írta Teilhard az 1946. október 10-i és az 1950. augusztus 12-i levelében. (Accomplir l’Homme) 32 A francia kiadó jegyzete: Teilhard azt akarta, hogy önéletrajzi visszaemlékezésére az a fény áradjon, amelyhez akkoriban eljutott; ezért saját maga csatolta autobiográfiájához az elsô misztikus tapasztalatainak elbeszélését. Hogy azon a lelki magaslaton értsük meg a Nôit, ahová Teilhard 1919 óta eljutott, teljes erejükben kell megragadnunk Az Anyag lelki hatalmának sorait: ,,Mélységes megújhodás zajlott le benne, s ezért most már csak új síkon lehetett ember... Még azok is, akik legjobban szívéhez nôttek, tehernek tekintik majd szeretetét, mert érezni fogják, hogy ellenállhatatlanul mást keres mögöttük''. -- Az imént közölt Záradékhoz csatolhatjuk Az Örök Nôi c. írását. Élete végén Teilhard megerôsítette, hogy töretlenül hű maradt 1918-ban letett szerzetesi tisztaság-fogadalmához s hozzátette: ,,Amennyire emlékszem, nem követelt harcokat. Csak Krisztust tudom szeretni''. Tehát e lapokon csakugyan -- és kizárólag -- a Nôinek ,,lelki hatalmáról'' van szó.