Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. Elmélkedések a Hitrôl Nihil obstat ks. abt. Stanislaw Nowak, metropolita Czestochowski 3 czerwca 1992 r. (L. 627) Egri Fôegyházmegyei engedéllyel Nr. 1583/1999. Seregély István (A M.K.P.K. elnöke) Fordította: Jeney Judit Ellenôrizte: Koncz Éva, Marek Mazur Teológiailag és nyelvileg lektorálta: Karóczkai Júlia Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A könyv eddigi kiadásai Ajánlás a magyar kiadáshoz A francia kiadás elôszava Az olasz kiadás elôszava 1. rész: A hit erénye I. fejezet: A hit, mint az Isten életében való részesedés 1. A szeretô Jelenlét felismerése 2. Isten jelei a világban 3. Talentumok II. fejezet: A hit, mint Krisztushoz való kötôdés 1. ,,Senki sem szolgálhat két úrnak'' 2. Az Isten akarata és a mi akaratunk III. fejezet: A hit, mint támaszkeresés Krisztusban és a Krisztusban való bizalom 1. Isten az egyetlen támasz 2. A rábízás magatartása 3. Istenre való Ráhagyatkozás 4. Isten féltékeny szeretete IV. fejezet: A hit, mint saját tehetetlenségünk beismerése és mindennek Istentôl történô várása 1. ,,Boldogok a lélekben szegények'' 2. Isten erejének szüksége van az ember gyengeségére 3. Krisztus szegénysége 4. Ismerjük el, hogy minden ajándék 5. A bizalmatlanság elszórt magjai 6. A lelki szegénység, mint a gyermeki magatartás 2. rész: A hit dinamizmusa I. fejezet: A megtérés, mint a hit mértéke 1. ,,Szerencsés vétek'' 2. A rossz következményei 3. Nem ismerhetjük meg Krisztust az ember nélkül 4. Hogyan tekintsük a bennünk lévô rosszat 5. ,,A megtérés szentsége'' 6. A megtérés szentségének patrónusai 7. A radikalizmusra vezetô megtérés II. fejezet: A humor ,,erénye'' a hit szolgálatában 1. A janzenizmus, mint a hit veszélyeztetôje 2. A humor, mint egzorcizmus 3. Por és hamu 4. A humor patrónusa III. fejezet: A hit próbái 1. Várakozás Istenre 2. Ábrahám hite 3. A hit próbái Mária életében 4. Az élet viharai 5. A hit hiányából eredô nyugtalanság 6. A hitbôl eredô béke IV. fejezet: A puszta 1. A puszta szimbolikája 2. ,,Bár hideg volnál, vagy meleg!'' 3. A puszta -- a kiüresítés helye 4. A puszta -- Isten szeretetének megtapasztalása V. fejezet: Gazdag és szegény eszközök az Egyházban 1. Jézus szegénysége 2. A szegény eszközök hatékonysága 3. Gyôzelem hit által 4. Lelki anyaság 5. II. János Pál tanúságtétele 3. rész: A hit megvalósulása I. fejezet: A keresztség szentsége 1. Krisztus halálával és feltámadásával való egyesülés 2. Kapcsolódás Krisztus Testéhez 3. A hívek papsága II. fejezet: A bérmálás 1. A kiüresedés a teljesség feltétele 2. A bérmálás szentségének gyümölcsei 3. A Lélek ajándéka az Apostoloknak 4. Az Egyház iránti szeretet 5. Az apostolkodás kötelezettsége III. fejezet: Az Eucharisztia 1. Várakozás az Eucharisztiára 2. Az Eucharisztia, mint a hit csúcspontja 3. Krisztus kenózisa IV. fejezet: Az Isten Igéjének hallgatása 1. Tárgyi és alanyi viszonyulás Isten szavához 2. Isten jelenléte az Igében 3. Isten Szavának szerepe az imádságban V. fejezet: Az imádság, mint a hit aktualizálása 1. Krisztus példája 2. Az imádság elsôdlegessége 3. Az imádság fajtái 4. A kiüresített ember imádsága 5. Mária rózsafüzére 6. A szüntelenül imádkozó ember VI. fejezet: A szeretet, mint a hit megvalósulása 1. Agape 2. Az érzelmek szerepe 3. A természetes kapcsolatok válsága 4. Engedjük, hogy Krisztus szeressen mibennünk 5. Nem szerethetjük embertársainkat, ha nem szeretjük Istent 6. Önmegvalósítás Krisztusban Ismertetô a mozgalomról ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata, amely 1999-ben jelent meg a Szent Gellért Kiadó és Nyomda gondozásában az ISBN 963 696 006 2 azonosítószámmal. Az elektronikus változat a könyv kiadásának jogtulajdonosa, Zajacz Ernô bátori plébános engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog Zajacz Ernô tulajdonában marad. Mivel az operációs rendszer nem képes bizonyos lengyel betűket megjeleníteni, azokat a legközelebbi latin betűkre írtuk át a programban. ======================================================================== A könyv eddigi kiadásai A program bemutatja az eddigi kiadások címlapját. A képekhez 256 színű képernyôbeállítás szükséges. Ha ennél kevesebb van definiálva, és a képek torzítva jelennek meg, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Ajánlás a magyar kiadáshoz Elôbb-utóbb mindenki látni fogja, hogy napjaink sajátos félelmei, bizonytalanságai a hitbeli gyengeség fájó következményei. Aki ugyanis elveszíti vagy elhagyja az ember teremtett voltának mindenkor érvényes igazságát -- miszerint Isten világában csak Istenhez igazodva lehet boldogulni -- csakhamar elveszíti minden tájékozódását a mindenségben és azon belül a saját életében is. Ezért kereste már értelme használatára eljutó ôsünk a világban életének eredetét és célját és lett az emberi lét sajátos vonását hordozó, Istent keresô és hozzá igazodó, vallásos vándora a világnak. Amióta pedig az emberiség történelmében kitörölhetetlen részt vállalt Isten eligazító Szava, azaz az idôk teljességében emberi sorsot vállalt Isten Igéje, akik elfogadják ôt, azoknak hatalmuk van, hogy Isten gyermekei legyenek. Ôk az elkötelezett hívô keresztények, kitartó építôi a fejlôdô világnak és reményteljes örökösei az örök életnek. Tudni kell, hogy Európa dicsô utat megtett, szenteket nevelô keresztény kultúráját -- amelyet II. János Pál pápa gyakran aggodalommal nevez ma a halál kultúrájának -- csak egy hitet újra élô, evangélizálás nyomán megújuló lelkiség teheti életképessé a harmadik évezredben. Ezért az Istenre hallgató és szavához igazodó hívô élet felé kell fordítani saját figyelmünket, és a keresztény tanúságtételbôl fakadóan a számunkra elérhetô minden ember érdeklôdését. Ennek a törekvésnek szolgálatában állnak a mai egyházban sajátos szerepet betöltô lelkiségi mozgalmak. Ennek szolgálatában állította Tadeusz Dajczer hazájában már 12 kiadást megért, számos európai nyelvre lefordított írását: ,,Elmélkedések a hitrôl'' című könyvét. A könyv nem lép fel újat mondás igényével, de a mai világban élô emberhez szól, a teológia, a gyakorló keresztény élet, nemkülönben misztikusok nyelvén a hitrôl, annak megszerzésérôl, megôrzésérôl, gondozásáról. Nem zárkózik el a mai nehézségek tudomásulvételétôl, amelyek mindegyikünk számára, kikerülhetetlenek. Ugyanakkor tud bátorítani mindazoknak az alkalmas eszközöknek igénybevételére, amelyek életet irányító és viszontagságos körülmények közt is lelki békességet és jövôbe vetett bizalmat ébresztenek és ôriznek a keresztény hívô ember életében. A magyar fordítás kiadása révén hozzáférhetôvé válik a Tadeusz Dajczer üzenete a mi magyar, keresztény megújulásunk számára. Ha nem is mindenkinél, de valószínűleg sokak lelkében visszhangra talál. Fontos ugyanis, hogy ezen a világon, ahol nem vagyunk egyformák, de ugyanazon örök célra teremtettünk mindegyikünk megtalálja saját körülményeinek leginkább megfelelô forrást a bölcs eligazodáshoz, újra nem kezdhetô, egyetlen élete és üdvössége számára. Köszönet a szerzônek, a fordítónak, és mindazoknak, akik a kiadást megvalósítják. Kívánom, hogy sokszoros termést hozzon minden olvasó hívô élete számára. Seregély István egri érsek ======================================================================== A francia kiadás elôszava Lengyelország kiállva a szenvedés próbáit, a kommunizmus megdöntése után az Egyház életében meghatározó országgá vált: alkotó erôk színhelyévé. Válaszul a mai idôk szükségleteire -- különösen a legmélyebb és leginkább lelki szükségletekre, mint az ima és az evangelizáció --, az országban sok mozgalom és közösség jött létre. Így többek közt a Családok Családja Apostoli Mozgalom (1952), az Anyaszentegyház Segítôinek Apostoli Mozgalma (1972), a Fény és Élet (1973), az élet védelmét szolgáló mozgalmak: ,,Gaudium Vitae'' (1979), ,,Pro familia'' (1979), a Totus Tuus Családok Szövetsége (1981), s még sorolhatnánk tovább. Ezek közé tartozik a Názáreti Család Mozgalom. Ez a nemrég (kevesebb, mint tíz éve) jóváhagyott mozgalom jóval hosszabb múltra tekint vissza. A Varsói Katolikus Teológiai Akadémia professzora, a lelkivezetés karizmájával rendelkezô Tadeusz Dajczer atya körül a hetvenes években -- tehát különösen nehéz idôszakban -- a hithez vezetô utat keresô diákok tömörültek. 1985-ben kerül sor Jozef Glemp lengyel prímás jóváhagyásával a mozgalom hivatalos megalapítására, amely már ekkor több, mint hatszáz tagot számlált. Századunkat a családok súlyos széthullása jellemzi. Ezt az egyházi és állami statisztikák egyaránt kimutatják. Már a két világháború között így kiált fel André Gide: ,,Családok, gyűlöllek benneteket!'' Az uralkodó materializmus és erotizmus, a szélsôséges feminizmus és a homoszexualitás -- melyben egy amerikai államférfi a túlnépesedés problémájának megoldását látja --, valamint a törvényhozás, szinte összeesküdtek annak érdekében, hogy alapjaiban robbantsák szét a családokat. De Tadeusz atya ezekkel szemben nem indított sem harcot, sem vitát. Ami számára fontos volt, az az Istennel való kapcsolatból születô belsô élet elmélyítése. Valóban ez az, ami felülmúlja és legyôzi a romboló erôket. Ily módon szolgálja Tadeusz atya a Szentatya gondolatainak megvalósítását, aki az Egyházat két alapvetô és egymást kiegészítô intézményre és erôre akarja alapozni: a papságra és a családra. A mozgalom arra törekszik, hogy a családokban (az Egyház és a társadalom alapsejtjeiben) és mindenki -- a papok, szerzetesnôvérek és az egyedülállók életében is egyaránt megvalósuljon az, amit Jézus akart: ,,...hogy életük legyen, és bôségben legyen.'' (Jn 10,10). A forrása maga Jézus Krisztus. Az Isten fia, hogy emberré váljék teljesen átadta magát édesanyjának és ráhagyatkozott. Minket is arra hív, hogy adjuk át magunkat a mi Édesanyánknak. A megtestesülésben megvalósult csodálatra méltó cserében, melyben az Isten magára vett minden emberit azért, hogy mi is részt vehessünk az Ô isteni életében. Adjuk át magunkat Máriának, akinek anyai missziója szerint az a küldetése, hogy végsôkig véghezvigye Isten elgondolását, amit Jézus a keresztfa tövénél rábízott. II. János Pál ezt tökéletesen megértette, ennek bizonyítéka, hogy Máriás monogramjához Montforti Grignion Szent Lajostól merítette jelmondatát: ,,Totus Tuus'' -- Egészen a Tied. A Názáreti Család Mozgalom programja a szentté válás. Jézus vágyódik rá, hogy mindnyájan felfogjuk, mennyire szükséges, hogy az életszentség útján járjunk, hogy megértsük a lelkivezetés jelentôségét, mely lehetôvé teszi a manapság annyira általános tévelygés elkerülését. Ebbôl fakad az evangelizáció rendkívüli dinamizmusa. A Tadeusz atya által vezetett csoportban számos karizma született. A mozgalom már több, mint tíz országban meggyökerezett. Az egyházi szervek jóváhagyták már Mexikóban, Kolumbiában, Spanyolországban és Portugáliában. Fejlôdésnek indult Angliában, Olaszországban, Magyarországon, Németországban, sôt Franciaországban is, mely különösen nehezen fogadja be ma az ott meghonosodni próbáló, mélyebb lelkiséget képviselô mozgalmakat. Így például 1989. júniusában öt mexikói katolikus, akiket vonzott a mozgalom lelkisége, elutazott Varsóba, majd a következô évben hazájukban is megindították a mozgalmat. Ma már több mint tízezer tagot számlálhatnak: háromszor annyit, mint Lengyelországban. A mozgalom gyümölcsei mélyek, de ugyanakkor diszkrétek. Az evangelizációra ösztönöz, számos küldetés szülôhelye, ami ezt a szólást juttatja eszünkbe: ,,Le bruit ne fait pas de bien. Le bien ne fait pas de bruit.'' -- ,,A zaj nem eredményez semmi jót, s a jó nem eredményez zajt.'' A mozgalom minden hangos reklám nélkül személyes példa által terjed. A mozgalom alapja a hit, aminek Tadeusz atya ezt a könyvet is szentelte. Elôször Mexikóban adták ki, majd Lengyelországban, ahol a sikere a valódi evangéliumi maghoz hasonlóan hozza bô termését. A megtérés útján vezet, felhívás a szentté válásra. A szövege egyszerű, bár elvárásokat támaszt az olvasóval szemben. Mindenkihez szól. Abból a természetes igazságból indul ki, hogy teljesen az Isten tulajdonává kell válnunk. Hiszen mindent, amink csak van, Tôle kaptunk. Késznek kell lennünk arra, hogy mindent visszaadjunk Neki. Ez felhívás a hit radikalizmusára. Ez a könyv tanít és megszólít. A tanító hangot gyakran a dialógus hangja váltja fel: -- Ha megtörtént már veled, hogy valakit, akit igazán szerettél, egyszer csak elveszítette irántad való bizalmát, akkor megérted, hogy ez mekkora fájdalom. Akarnál-e ilyen fájdalmat okozni az Isten végtelen szeretetének? Ez a pedagógia, mentes minden tapintatlan erôszakosságtól. Tadeusz atya ,,a százszoros termés'' keresztényi tapasztalatához vezet, melyet Jézus már erre az életre megígért azoknak, akik mindenüket Neki adják és diszkréten hív. Megmutatja azt a boldogságot, amit az Istennel és az Istenben való élet jelent. Ezért hív a radikális hitre az evangéliumi felhívást követve: ,,Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt.'' (Mt 10,39). Nincs itt semmi a hamis, elferdített misztikából. Ez felhívás az életszentségre a mindennapi életben. A könyv annak tudatosítására szólít fel bennünket, hogy mire képes a hit az életünkben és annak átelmélkedésére, hogy Isten mit gondol rólunk az Ô szeretet-tervében. A könyv a belsô élet teológiáján alapul, sokat merítve Keresztes Szent János, Lisieux-i Szent Teréz, és Maximilián Kolbe atya doktrínáiból. A Tadeusz atya által vezetett személyek megtapasztalják az ô sugárzó személyiségét. A könyv a hit útjának ,,útikönyve''. A szerzônek a lelkivezetésben -- melyre ideje nagy részét szenteli --, s a hitéletében szerzett valamennyi tapasztalata megjelenik könyvében. A hit útjának három szakasza van: 1. Az Isten meghív, hogy részt vegyünk az Ô isteni életében, s szeretettel vár bennünket -- függetlenül a mi bűnös voltunktól. 2. A hit dinamikus erô, de Isten szegény eszközök által mutatja meg jelenlétét, hatalmát, és serkent a megtérésre. 3. Ehhez a dinamizmushoz tápláló étkekre van szükség, olyanokra, mint az Eucharisztia, Isten Igéje és a szív-imája. Ma, amikor annyi vallási eltévelyedés tanúi vagyunk, Tadeusz atya lényeges és egyszerű üzenete tiszta forrás, olyan üzenet, mely egyezik II. János Pál programjával, melyet a Lélek sugallata táplál. E komoly könyv szerzôje ugyanakkor nem feledkezik meg a humorról sem -- mely üdvös eszköz a sátán kísértésének és azon hiábavalóságoknak leküzdéséhez, melyeknek hálójába oly gyakran zuhanunk. Párizs, 1992. szeptember 20. René Laurentin ======================================================================== Az olasz kiadás elôszava Hit, remény és szeretet, ez a három alapvetô és meghatározó erény, amellyel kifejezôdik az isteni eljövetel által szerzett új élet, az emberi létben: tudatosítva az emberben, hogy az igazságszolgáltatás kegyelme által a három isteni erény megszületik és fejlôdik az isteni Szentháromság személyes jelenlétének erejében, szabadon és kényszer nélkül lehetôvé téve a szív és az élet számára a Mindenható dicsôsége felé való haladást. Az isteni ajándék gyümölcsei a hit, remény és szeretet nem kevésbé élénken épülnek be az egyén alkotó tevékenységébe: kifejezik az emberi megmenekülést, amelyet a megváltás (eljövetel) újdonsága ért el és alakított ki, az isteni igazságszolgáltatás műve, amely eljuttatja az embert a szabadság megtapasztalására. Hála ezen erényeknek, az egyén élete megváltozik az örök élet eljövetelének reményében, oly módon, melyet még remélni sem lehetséges, nem emberi, hanem a magasból érkezô alkotóelem: valójában minden ember, aki a megváltott létben fejlôdik úgy, hogy az állandó viselkedésmód a szív megnyitása és az érzékfölötti titok felé irányul, megtapasztalja az isteni ajándék eljövetelét, és az Isten részvételével kialakított új élet elkezd megnyilvánulni és beteljesedni úgy, hogy a személy ezt érzékelhetô valóságként tapasztalja meg. Azt lehet állítani, hogy a három isteni erény megjeleníti magának az élô Istennek a létét az ember életében, aki szívébe fogadja a kegyelem ajándékát, hagyva önmaga átformálását személyes léte mélységében, miközben Isten jelenléte ragyogja be. Amennyire részesül az egyén az élô Isten jelenlétében, a három isteni erény rányomja bélyegét, magának az isteni kapcsolatnak a bélyegét a személyes életére, s szeretetkapcsolatba hozza az Atyával, az Istennel, aki a szeretet, a hit kapcsolatba hozza a Fiúval és a hívôi engedelmességgel rátalál önmaga teljesebb kifejezésére, és a remény az, amely kifejezésre juttatja a Szellem jelenlétét. Az Új Testamentumban a szeretet elsôsorban Istenre, az Atyára vonatkozik: ,,Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta ...'' (Jn 3,16) ,,...Ô, aki tulajdon Fiát sem kímélte ...'' (Róm 8,32) A felülrôl jövô ajándék megfigyelésével az egyházi hittudomány nem késlekedett azzal a következtetéssel, hogy az Isten, Jézus Atyja, maga a szeretet. ,,Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentôl van Mindaz, aki szeret, Istentôl született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent; mert Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk ...''Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten ôbenne.'' (1 Jn 4,7-9 : Jn 4,16) Az ajándék, amely elnyerhetô a hívô Atyai szeretetben való részvételével, az ,,ingyenesség,'' amelynek forrása az isteni szeretet. ,,Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.'' (1 Jn 4, 11). Minthogy az isteni szeretet a legtisztább kezdet, semmi nem kényszeríti, csak önmagából és ezért a szeretet ragyogó örömébôl származik, így ez a szeretet elutasítja a számítást és az érdeket, és igényli a viszontszolgáltatás nélküli ajándékot (ajándékozást), az önmagából történô visszatérés nélküli kiáradást. Ha a szeretet az Atyához kötôdik, a hit a kereszténységben a Fiú jelenlétének a bizonyítéka -- akinek az élete ,,testben eltöltött napjaiban'' ami teljesen elfogadott tény volt --,s amit Istennek, az Atyának való engedelmes szeretetben töltött el. ,,Ô, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadította ôt a haláltól: és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett: és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki...'' (Zsid 5, 7 -- 9) Ugyanazon Zsidó levél szerint Jézus a szeretet szerzôje és tökéletesítôje (vö.: Zsid 12,2) az, aki minket megelôzött és segít a hit harcában. A krisztusi hit (fides Christi) azon elfogadásnak a megnyilvánulása, amellyel a Fiú kapja a szeretetet az Atyától az egész emberiség számára végrehajtott cselekedetében: ô ily módon bemutatja, hogy kapni is Istentôl származó dolog és magunkat szeretni sem kevésbé isteni, mint másokat szeretni. Az Úr Jézussal való egyesülésben a keresztény részese az örökkévaló szeretet elfogadásának és átadja magát az élô Istennek való engedelmességre: hinni és bízni az Örökkévalóban a saját életet visszahelyezve a Magasságos kezébe, mert ô az egyetlen igaz Úr. Aki hagyja magát a láthatatlan Isten által ,,rabságba ejteni'', és aki Isten beszédeinek megtartásával és szívének engedelmességével elfogadja, hogy Isten tulajdona: az a kinyilatkoztatott igazság elfogadását jelenti (fides quae Creditur: a hit az ô objektív nagyságában), ez egyesül tehát a hit cselekedetében, az alávetés szabadságában, a kegyelemben, a hitben (a szabad alávetésben) és az isteni ígéretekben való bizalomban. (fides qua creditur: a hit a személyes találkozás és az Istenbe vetett bizalom aspektusában.) A hit kifejezôdik tehát az engedelmességben, ami az embernek önmaga elhagyását és a Másik igazságnak és az Ô szeretetének való átadását jelenti, elutasítva a birtoklási vágyat, a biztonságérzetet, a bizonyosságot, amelyek önmagába zárt világi személyiségi jegyek. Hit általi engedelmességben él az, aki azt hallgatja, ami fölül, e világon túl van, aki nem áll meg a kézzelfogható dolgoknál, elfogadja tehát a paradoxont (a látszólag képtelennek tűnô dolgokat) és megnyitja magát az eljövetel (megváltás) híre elôtt. Hinni tehát nem a botrány elkerülése, vagy a veszély elôli menekülés: az hisz, aki megvallja Isten szeretetét annak ellenére, hogy ez nem nyilvánvaló, aki mindennek ellenére reménykedik, aki elfogadja a keresztrefeszítést és a saját várakozásait Krisztus keresztjére helyezi, nem Krisztust a saját várakozásai keresztjére. A hithez általában félelemmel -- remegve -- közelednek, levetve a lábbelit egy olyan Isten megismerésére törekedve, aki nem beszél a szélben, a tűzben és a földrengésben, de beszél (szól) az alig érzékelhetô szellôben, mint például Illésnek a szent hegyen -- és ez megvolt és meglesz minden szentnek és minden prófétának. (1Kir 19,11-- 13) A megváltott életben a Szentlélek jelenlétének élô bizonyítéka a három isteni erény közé tartozó reménység, ami az örökkévalóság és az idô által okozott feszültség területén születik, amit Isten önkifejezése határoz meg és a nyitás által válik lehetôvé az örökkévalóságból az idôbe való eljutása. Ugyanakkor Ô sugallja a reménységet, ami a Szentháromságban extázis (elragadtatás) és Isten ajándéka, folytonos nyitottság a kölcsönös ajándékok és az építô nagylelkűség felé. Hála a Szentlélek küldetésének, akinek megnyilvánulási helye mindig új megváltási titok és ezért hála a Vigasztalónak, aki az ember mai napját képes túláradóan az Isten ,,holnapjának'' kegyelmében betölteni. Ahogyan nyit a Szentháromság a világ felé és a világ a Szentháromság felé, úgy jelenti a Szentlélek az egyesülés bilincsét, Ô az, aki az örök titokban az Atya és a Fiú szeretetének kapcsolódása: Szellemben ezért a reménység nem szégyenít meg, sôt az eljövendô ígéret elôlege, foglalója. (vö.: Róm 5,5) Természetesen Krisztus bennünk a dicsôség reménye (Kol 1,27: 1Tim 15,13), de a Szentléleknek köszönhetôen telhet be a hívô reménységgel. ,,A reménység Istene töltsön el titeket a hit teljes örömével és békéjével, hogy a remény bôségben legyen bennetek a Szentlélek erejébôl.'' (Róm 15,13) A reménység nemcsak egyszerű várakozás, amelyben a szív vágyai kivetítôdnek: ez nem születik meg önmagának az embernek az érzékek fölé való emelkedésébôl, mivelhogy a megváltás okozza, és folyamatosan tölt be élettel a Szentlélek személyes jelenlétébe. A reménység fentrôl adatott és inkább ,,elôleg'', Istennek az emberi történelemben végzendô jövôbeli tevékenységének elôhírnöke. Ô ismeri az emberi remény erôit, a vágyat, a jó jövô utáni vágyakozást, de megvan a lehetôség a gyôzelemre az ,,i sogni diurni'' (,,nappali álmok'') ,,coscienza anticipante'' (,,elôlegzett lelkiismeret'') és a ,,principio speranza'' ,,vezérelv remény'' (E. Block) fel vannak ruházva az isteni élet kinyilatkoztatásával. Így teljes az ember, a kimenekedés feszültségében és az új életben, melyet a megváltás hozott el számára, aki teológiai reményben éli meg Isten eljövendô új dolgait: annak a jövô örökkévalósága belépett az idôbe, az emberi megmenekülés útjára viszi a testet, amely az ajándékozás szabadságában nyílik meg. A remény Istenével történt ezen találkozásból születik az evangéliumi szegénység szelleme, ami nem a táplálék hiányát jelenti, nem nyomor, ami ellen küzdeni kell és legyôzni, hanem az Úrban való szegénységnek a feltétele, ami az Istenbe vetett teljes bizalom és hit. A szegénység, az Örökkévalótól jövô meglepetések iránti nyitottság, megtervezhetetlen és kikövetkeztethetetlen, nem irányítható eljövendô. Így tehát szegénység megélni a relatív jövôt, az ember által épített és tervezett jövôt átadni a teljes jövônek -- ami Isten eljövetele, amely elérkezik és átalakít mindent, ami létezik, a szívet belülrôl úgy, mint a külsô ragyogást. Tehát a szegénységet megélni azt jelenti, hogy nyitottnak lenni az Örökkévalóságra, hagyni magunkat az eljövetele által, elérni és átformálni, készen állva arra, hogy elfogadjuk az Isten ígérete általi védelemben való megerôsödést. A bemutatott könyv érdeme, hogy segít a hitélet gazdagságáról történô gondolkodás kialakításában, ami a keresztényt igaz hívôvé, reménykedôvé és szerelmessé teszi, amikor a szíve megtagadásával megnyitja magát a Kegyelem számára. A segítség, amelyet ezek a lapok nyújtanak, nem hittudományi bölcsesség, vagy értekezés akar lenni, hanem egy közvetlen és megragadó hangvételű írás. Ez egy olyan könyv, amely az életbôl születik és szemmel láthatóan egy erôs isteni megtapasztalásnak, és egy egyedi emberi lélekismeretnek a gyümölcse. Úgy tűnik, hogy ez az írás képes felkelteni a keresztény élet vágyát, táplálni az utat és a növekedést, és ösztönözni azt, aki megismerte Isten ajándékát. Ez egy olyan könyv, amibôl lehet táplálkozni az imában és a meditációban, és másoknak átadni, hogy megosszuk velük a hit örömét, a szeretet szolgálatát és annak a reménynek az útját, amely soha nem okoz csalódást. Nápoly, 1993. június 22. Bruno Forte ======================================================================== 1. rész: A hit erénye Mi a hit? -- A hitet, mint teológiai erényt rendkívüli összetettség jellemzi. Az itt következô elmélkedésekben, nem is a dogmatikus teológia, hanem a belsô élet teológiájának szempontjai szerint értelmezzük a hit valóságát. Az Újszövetségi hit, az ember válasza Isten kinyilatkoztatására Jézus Krisztusban. A hit Isten életében való részesedés, Isten életének megtapasztalása önmagunkban, mely lehetôvé teszi, hogy magunkat és a minket körülvevô világot mintegy az Ô szemével lássuk. Kötôdés Krisztus személyéhez, aki a mi Mesterünk, Urunk és Barátunk; Krisztusra való támaszkodás, aki megváltásunk rendíthetetlen sziklája -- valamint ráhagyatkozás az Ô végtelen erejére és határtalan szeretetére. Az emberi gyengeséggel és tehetetlenséggel szembesülve a hit vezet arra, hogy szüntelen forduljunk Isten kiapadhatatlan szeretetéhez, irgalmához, s mindent egyedül Ôtôle reméljünk. (vö. G. Thils, Sainteté chretienne, 359). ======================================================================== I. fejezet: A hit, mint az Isten életében való részesedés A hit erénye Aquinoi Szent Tamás azt mondja, hogy a hit közelebb visz bennünket Isten megismeréséhez. Hiszen részesülve Isten életében, mindent mintegy az Ô szemével kezdünk látni és értékelni -- omnia quasi oculo Dei intuemur (In Boeth. de Trinitate, qu 3, a. 1). Isten életében való részesedésünk a hit által azt eredményezi, hogy új emberré válunk, a valóság új értelmet nyer számunkra. Újfajta látásmódban részesülünk úgy Istent, mint a minket körülvevô evilági valóságot illetôen. A hit által az evilági valóságban fokozatosan kezdjük felismerni az elsôdleges ok -- Isten -- működését. Észrevesszük az Ô jelenlétét és működését úgy magunkban, mint a természet világában, vagy a történelemben. Észrevesszük, hogy Ô a szerzôje, Ô az alkotója mindennek, hogy az, amit emberileg megismerünk, nem a teljes valóság, az csupán a külsô felület látása, kizárólag a másodlagos okok megismerése, melyeket Isten az Ô működésében felhasznál. A hit az az erény, mely az Istennel való kapcsolatot lehetôvé teszi és a természetfeletti élet alapja. Mivel miden természetfeletti tevékenység alapja, ezért minden általa történik. Természetfeletti életünk aktivitását hitünk értékei és hiányosságai határozzák meg. A természetfeletti életben jelentkezô nehézségek mindig összefüggnek a hit gyengeségével. A hit alapvetô erény, mivel lehetôséget teremt az Isten életében való részesedésre. A hit részesedés Isten gondolataiban, mely a lélek természetes képességeit mintegy természetfeletti értelemmel oltja be, s így képessé tesz bennünket, hogy Istenhez hasonlóan gondolkodjunk magunkról és mindarról, amivel kapcsolatba kerülünk. Ebbôl következik, hogy hinni annyit jelent, mint összevetni saját gondolatunkat Istenével, és azonosulni az Ô gondolatával. A természetes megismerés és a hit által való megismerés között nem mennyiségi, hanem minôségi különbség van. A hit Isten gondolatával való egyesülésre vezet, a fényben való belsô részvételre, ahol Isten Önmagát ismeri meg. Ebben az értelemben vezet a kontemplációhoz, mintegy bevezetôje Isten eljövendô megismerésének az örökkévalóságban. Mivel a hit által lépünk be Isten életébe, Jézus Krisztus életébe, így Isten a hit által saját életét szüli mibennünk. Hitünk célja, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóan gondolkozzunk és megengedjük Neki -- aki a hit által bennünk él --, hogy felhasználjon minket, gondolkodjék bennünk és bennünk éljen. A hit által mehet végbe bennünk eddigi látásmódunknak, gondolkodásunknak, megérzéseinknek, átéléseinknek teljes átalakulása. A hit megváltoztatja mentalitásunkat, s arra késztet, hogy Istent állítsuk mindig az elsô helyre, hogy egész életünk Ôrá irányuljon, hogy az egész világot Isten fényében értelmezzük. Ekkor minden ítéletünket, értékelésünket, vágyunkat és elvárásunkat beragyogja, áthatja a hit fénye. Így valósul meg a hit közössége, mely teljességét csak a szeretetben éri el. A bennünket körülvevô teremtett világ olyan, mint a hozzánk szóló hang. Amikor a hitünk gyenge, akkor ez a hang szétszórtsághoz vezet, eltávolít Istentôl, a figyelmünket önmagára irányítja. A hit növekedésével viszont fordított folyamat jön létre. A külsô világ Istenrôl kezd nekünk beszélni, Ôhozzá vonz, Isten jelenlétének válik kifejezôjévé, segítségünkre lesz az Istennel való kapcsolatteremtésben; a Vele való találkozás helyévé válik számunkra. A hit képessé tesz téged, hogy a látszatok fölé emelkedj és a másodlagos okok felett meglásd az elsôdlegest, azaz Istent. Lehetôvé teszi, hogy meglássuk, hogy a körülöttünk történô dolgok nem az ember erejébôl történnek. A hit lehetôséget nyújt számodra, hogy felfedezd Isten jeleit a teremtésben. A hit alkalmassá tesz arra, hogy észrevedd a jelenségekben és történésekben Isten akaratának megnyilvánulását, és az eseményeket úgy szemléld, mint Isten megjelenését az életedben. # 1. A szeretô Jelenlét felismerése Életünk minden percét áthatja az a Jelenlét, amely szeret és megajándékoz minket. Hittel élni azt a képességet jelenti, hogy észre tudjuk venni ezt a szüntelenül szeretô és megajándékozó Jelenlétet. A hitnek köszönhetôen Krisztus fokozatosan fénnyé válik, mely áthatja az egész emberi életet és a világot fényével árasztja el. Ô lesz az élô, cselekvô Jelenlét tanítványainak életében. Az élet minden perce az Ô Jelenlétét hozza el nekünk. Az idô a nagybetűvel írott Jelenlét -- Krisztus jelenléte az életünkben, Istennek személyes jelenléte, aki úgy nyilvánul meg elôttünk, mint aki valamit vár tôlünk. Isten akarata által nyilatkozik meg elôttünk. És mi az Ô akarata? -- Mindig a mi javunk, mert Ô maga a Szeretet. Életed minden pillanata a találkozás pillanata ezzel a téged szeretô Jelenléttel. Valaki azt mondta, hogy az idô, az ember Istennel való találkozásának szentsége. Ilyen értelemben minden pillanat egy evangéliumi talentum, Jelenlét, mely valamire meghív bennünket. Az Úristen minden pillanathoz akár könnyű, akár nehéz az, fűz valamilyen kegyelemet. Szent Pál mondja, hogy mi az Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. (vö.: ApCsel 17,28). Tôle kapjuk tehát a létezés ajándékát, ugyanúgy a lélegzés, a táplálkozás, a barátság ajándékát, az élet megannyi pillanatának ajándékát. A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz állítása, hogy minden kegyelem (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1897. VI. 5., Novissima verba, Karmelita Rendtartomány, Budapest) azt jelenti, hogy bármi is történjék életedben, a kegyelem valamilyen fajtája kapcsolódik hozzá. Isten ajándékként jön hozzád, kegyelem formájában, meghívás formájában -- ebben az értelemben minden kegyelem. Isten azt akarja, hogy minden a jó ,,tôkéjévé'' váljon számodra. Ô még a rosszból is jót akar kicsiholni. A rossz nem lehet kegyelem, de Isten az Ô mindenhatósága és végtelen irgalma által képes, hogy a rosszból is jót hozzon ki. A rossz következményei a megtérés nagy lehetôségének formájában gyümölcsözhetnek. Tehát ,,minden kegyelem'', minden talentum, mivel az Úr mindig és mindenütt lehetôségeket állít eléd. Rendkívül fontos, hogy hinni tudj ebben az állandó és különbözôképpen megnyilvánuló Jelenlétben. A jelen pillanat és minden pillanat szeretetet áraszt, ahogy Stefan Wiszynski bíboros mondta. A kegyelem a szeretet kifejezése, így minden pillanat kapcsolódik Isten szeretetéhez, mert minden pillanat az Ô kegyelméhez kötôdik. Még akkor is, amikor súlyosan vétkezel, Krisztus melletted van, és szeret téged. Ha emlékeznél erre, ha hinnéd, hogy állandóan Isten irgalmas szeretetébe vagy belemerítve, aki sohasem hagy el téged, bizonyára nem buknál el. Mindaz, ami veled történik, összefügg Isten irántad való szeretetével és az Ô vágyával, hogy neked jó legyen. Ô jelen van az életedben függetlenül attól, mit teszel. Az idô, az Istennel és az Ô irgalmas szeretetével való találkozásodnak szentsége. Az idô, a te találkozásod Istennek irántad való szeretetével és vágyával, hogy minden a javadat szolgálja, hogy minden vétked ,,szerencsés vétekké'' legyen. Hogyha így néznél minden átélt percre, spontán imádság születne benned, mely egy folyamatos imádsággá válna, hiszen Isten állandóan melletted van és folyvást, mindig szeret. Életed minden percét áthatja ennek a téged szüntelenül átölelô Jelenlétnek a szeretete. # 2. Isten jelei a világban A hit képessé tesz arra, hogy mindenhol észrevegyük Isten működésének jeleit és megértsük, hogy Isten jelen van bennünk, lelki, pszichikai és fizikai életünkben egyaránt. Ha képes leszel meglátni mindenben Istent, akkor imádságod a hit imájává válik. Nem csupán szóbeli imádság lesz, hanem a világ meglátásának, a rácsodálkozásnak az imádsága, valamint a hála imája mindazért, amivel csak megajándékoz Isten. A hitnek köszönhetôen felfedezzük, hogy az emberek csak látszólagos irányítói a világ történetének, valójában maga Isten annak a legfôbb mozgatója. Isten jelenléte a történelemben egyaránt érinti a politikai élet eseményeit, a társadalmi, gazdasági ügyeket, családi dolgainkat és hivatásunkat. Ô mindenütt jelen van, és minden Tôle függ. Az Ô kezében van mindannyiunk sorsa, csakúgy a nemzeteké, mint az egész világé. Mindezt a hit által ismerjük fel, mely belsô békét teremt bennünk, békét, mely a hitbôl ered és abból a tudatból, hogy Ô, a végtelen erô és végtelen szeretet, aki mindent az Ô irgalmas szeretettel teli kezében tart. Mindent Ô irányít és vezet a célhoz örök bölcsességével és szeretetével. A hit biztonságérzetet ad nekünk, békét és azt a meggyôzôdést, hogy Isten szeretete szüntelenül átölel bennünket. A hit a világnak, kiváltképp a nehéz dolgoknak más látásmódja. A hit teszi lehetôvé, hogy megismerjük Istent a természet jelenségeiben, melyekben folyton felfedezhetjük működésének nyomait, valamint a rólunk és a minket körülvevô világról való gondoskodásának jeleit. Ilyen nagy hitű, Isten jelenlétét mindenütt felfedezô ember volt Assisi Szent Ferenc. Milyen rendkívüli hitet sugároz Ferenc magatartása, aki így imádkozik: Áldjon Uram Téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek; áldjon Uram Téged Szél öcsénk, Levegô, Felhô! Megtörtént-e valaha veled, hogy széltôl sóhajtó erdôn, mezôn járva ott, abban a szélben Isten érintését érezted? Ha igen, akkor van valami benned Szent Ferenc hitébôl, aki mindenhol látta Isten működésének megnyilvánulását. Áldjon Uram Tégedet Szél öcsénk, Áldott légy, Aki jelen vagy ebben a Szélben! Áldott légy a felfrissítô levegôben, amelyet belélegezhetünk, mert Te vagy a lélegzetünk és levegônk! Minden az Úrtól van, a jó idô és a borult idô, a rossz idôjárás is az Ô idôjárása. Az élô hit lehetôvé teszi, hogy észrevegyük az isteni csodákat a bennünket körülvevô világban és megszokott hétköznapjainkban. Még az esô és a pocsolyák is Isten értünk tett csodái. Az esô, ami bizonyára nemegyszer bôrig áztatott, ugyancsak Isten érintése. Ha ezt észreveszed, akkor ez a te hitbôl fakadó imádságod. Áldjon Uram Tégedet Víz húgunk! Amikor szomjasan vizet iszol, különösen hôségben, forró napokon, megtapasztalhatod Isten jelenlétét. A világnak ilyen módon való látásához nem szoktunk hozzá. Pedig az ilyen mindennapi megszokott helyzetekben megláthatjuk Istent, aki a vízzel felfrissít minket, megnedvesíti kiszáradt, égô ajkunkat. Ô jelen van ebben a vízben. Ennek a jelenlétnek a tudatosítása a hit magatartása. Ezért emlékeztet minket Szent Ferenc ,,Víz húgunkra'', mert ez Isten jelenlétének és működésének szimbóluma. # 3. Talentumok Isten azt várja tôlünk, hogy minden általunk átélt helyzetet, kiváltképpen a nehezeket a hit szemével nézzünk. A talentumokról szóló példabeszédben Jézus óva int, nehogy elzárkózzunk Istennek a hit által való megismerése elôl, és hogy ne legyünk restek mindazt hasznosítani, amivel Isten szüntelenül megajándékoz bennünket. Az Úr egyik szolgájának tíz talentumot hagyva, a másiknak ötöt, a harmadiknak egyet, és munkára kötelezve ôket, lehetôséget adott nekik. A talentum szó, mely Krisztus idejében bizonyos pénzértéket jelentett, manapság inkább intellektuális értéket jelöl. Azt mondjuk, hogy valakinek talentuma, tehetsége van a zenéhez, matematikához. A talentumokról szóló példabeszéd értelme azonban ennél sokkal mélyebb. Az evangéliumi gondolkodás, a mi tisztán emberi, világi gondolkozásunknak mintegy 180 fokos megfordítása. Így van ez a talentumokról szóló példabeszéd esetében is. A talentum ajándék, bizonyos alapanyag, de egyben lehetôség is. Krisztus, amikor talentumot bíz rád, bizalmával ajándékoz meg és elvárja, hogy azt helyesen használd fel. Ha valamilyen tehetséget adott neked, akkor nem közömbös számára, hogy mit teszel azzal. De ha mégsem kaptál volna efféle tehetségeket, ez is talentum. Nemcsak az a Talentum, ha megkapunk valamit, de az is, ha valami hiányzik. A hit fényében talentum például az egészséged, de az is talentum, ha beteg vagy. Jézus mindkét esetben felteszi neked a kérdést: mit teszel ezzel a talentummal. Mert el lehet fecsérelni az egészséget is, de az egészség hiányát is, s azt még inkább. Hiszen minden ajándék -- a talentum nem más, mint ajándék. Isten szüntelenül adja neked ajándékait. Talentum például az is, ha nem tudsz imádkozni, te pedig azt hiszed, hogy ez valami szerencsétlenség. A fontos az, hogy mit teszel ezzel az imára való képtelenséggel. Lehet, hogy elástad ezt a talentumot és azt mondod magadban: no akkor nem fogok imádkozni. Pedig ebbôl a talentumból annyi mindent lehet kicsiholni. Az imában való nehézségeknek el kell mélyíteniük az Isten iránti éhségedet, s ezáltal a megszentelôdésed eszközévé kell válniuk. Hasonlóan, hogyha otthon vannak problémáid, a családban jelenlevô békétlenség -- ez is a te talentumod és lehetôség, amit Istentôl kaptál. Mit teszel vele? Ha összeroppansz, elcsüggedsz, akkor elásod a földbe a talentumodat. A hitben élô embernek meg kell keresnie minden tapasztalatának mélyebb értelmét. Már magának az értelemnek a keresése is a talentum kamatoztatása. Ha félelmeid vannak, például félsz a szenvedéstôl, a haláltól, ezek is lehetôségek számodra. A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz irtózott a pókoktól. Egyszer elmesélte, mennyire le kellett gyôznie önmagát, amikor a lépcsôk alól a falmélyedésbôl pókokat kellett kisepernie. (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1897. VI. 13., Novissima verba, Karmelita Rendtartomány, Budapest.) Ez nagyban segítette ôt az Úrhoz vezetô úton. Ez is egy, a kezébe helyezett talentum volt, melyet jól tudott forgatni. Ha egy bizonyos helyzet feszültséget idéz elô benned, ez annak a jele, hogy ott rejtôzik, mint hamuval elfedett gyémánt, a te talentumod. Mit teszel vele, hogyan használod fel? Hiszen mindennek a szentté válásodat kell szolgálnia. Ebben az értelemben minden kegyelem. Nyomasztó szenvedéseid, vagy különféle kedvezôtlen körülmények --, mindez a talentumok összessége. De mi gyakran olyanok vagyunk, mint a vakok, vagy a kisgyerekek, akik sok mindent nem értenek. Csak amikor majd egyszer Isten elôtt állunk, akkor fogunk mindent megérteni, meglátni. Meglátjuk a talentumok egész tengerét, melybe belemerítve éltünk. A talentumoknak két fajtájuk van: értékesek és kevésbé értékesek. Ha valami sikerül neked, jól alakul egy dolgod -- ez biztosan talentum, de ha semmi nem jön össze az értékesebb ajándék. A sikertelenségek a legértékesebb ajándékok, amit az életedben kapsz, éppen a sikertelenségek. Isten egyszer megkérdezi majd tôled, hasonlóan, mint amikor az evangéliumi úr elszámoltatta a szolgáit, hogyan használtad fel életed vereségeit, melyeket Isten, mint lehetôségeket, talentumokat adott számodra. Van amikor az életedben nagyon sok van belôlük -- vajon felhasználod azokat? A talentumokról szóló példabeszéd, evangéliumi felhívás a megtérésre. El kell kezdened másképp nézni az életedet, a hit szemével kell látnod azt. Csak akkor fogod észrevenni Isten szüntelen ajándékait, s akkor látod meg, hogy egész életed mintha rejtett lehetôségek egész együttese lenne, ehhez a folytonos belsô átalakulásodhoz, s megérted, hogy minden kegyelem. Amikor Isten nehéz kegyelmeket ad, néha szinte rád kényszeríti az ajándékát, te azonban vétkezel, nem akarod elfogadni azokat. Pedig a nehéz kegyelmek a legértékesebb talentumai életednek. Néha nagyon sok van belôlük, mert Isten azt akarja, hogy legyen mit kamatoztatnod. A hit Isten látásmódjában való részesedés, Isten viszont egész másképpen nézi az életedet. Ha hiszel, akkor mintegy Jézus szemével nézed életedet, annak minden napját. Csak akkor fogod észrevenni a megtérésnek és megszentelôdésnek ezt a folytonos lehetôségét. A szenvedést is akkor kezded megérteni, mely a hit fényében kereszt, tehát olyan valami, ami belülrôl átalakít --, ha elfogadod azt. Amikor felismered nehéz megpróbáltatásaidban a keresztet, ugyanakkor a változásra nyíló lehetôséget, akkor azok valóban ajándékká válnak számodra. Ha képes lennél észrevenni azt a számtalan talentumot, melyekkel Isten folyvást elhalmoz, soha nem lennél szomorú. Akkor olyan talentumok is, mint az egészség hiánya, a konfliktus helyzetek, a sikertelenség, szívedben örömet ébresztenének, hogy Isten ilyen felbecsülhetetlen értékkel ajándékoz meg és ilyen rendkívüli bizalommal van irántad. Ô bízik abban, hogy sem nem ásod el, sem nem dobod el magadtól az Ô ajándékait. Isten számít a hitedre, mivel egyedül a hit fényében ismered fel a neked ajándékozott talentumokat. Minden talentum, az is, amit eddig megértettél és megjegyeztél, de talentum a gyenge emlékezôképesség is, s hogy oly sok mindent elfelejtesz, mert minden kegyelmet hordoz magában -- és ebben az értelemben -- minden kegyelem. Csak az az ember képes rá, hogy mindenért hálás legyen, aki hisz. Örömként ez a hála fog az arcodon megjelenni, mert minden talentum, amit jóra kell fordítanod. Ez az elmélkedés a talentumokról kapcsolódik Szent Pál tanításához és Szent Ágoston híres téziséhez: Az Istent szeretô embereknek minden hasznára van, még a bűn is. Tehát még az elbukás is, vagyis egy nagy sikertelenség is, amely ugyanakkor Jézust megsebzi, lehetôség lehet, abban is el van rejtve számodra valamilyen talentum, melyet felhasználhatsz. Csak a hitedre van szükség, olyan hitre való megtérésre, hogy Jézus szemével tudj látni. Ô látva a te életedet, mely talán teli van problémákkal, gondokkal, konfliktusokkal, sikertelen próbálkozásokkal, nehézségekkel a külsô és belsô életben, soha sem szomorú. Az Ô nézése örömteli, mert arra számít, hogy mindez gyümölcsöt terem, hogy azokat felhasználod, hogy boldog és hálás leszel mindenért, amivel megajándékoz. Ma sok szenvedésben volt részed -- mondta Ágnes Anya, a nagyon súlyos beteg Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréznek. Igen -- válaszolta ô --, de azért, mert szeretem azokat... Mindent szeretek, amit az Úristen ad nekem. (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1897. VIII. 14., Novissima verba, Karmelita Rendtartomány, Budapest.) Szent Bernadett hasonlóan nézett az életére. Az Ô ,,Testamentuma'' (végrendelete) rendkívül kifejezô tanúságtétel arról a háláról, melyet a felfedezett ajándékok miatt érzett: Köszönet azért a szegénységért, melyben anya és apa éltek, azért, hogy nekünk semmi sem sikerült, a malom pusztulásáért, azért, hogy a gyerekekre nekem kellett vigyáznom, a bárányokat legeltetnem, a folytonos fáradságért... köszönöm Neked Jézus. Köszönöm Neked én Istenem a komisszárt, a csendôrt és Pyramate Atya kemény szavait... Azokat a napokat, amikor eljöttél Mária, és azokat, amikor nem jöttél. Nem fogom tudni soha Neked viszonozni, meghálálni, csak a Paradicsomban. De a kapott pofonokért is, a kigúnyolásokért és azok rágalmaiért, akik csalónak tartottak, azokért is, akik azzal vádoltak, hogy hasznot akarok húzni... Köszönet Neked Édesanyám a helyesírásért, amit soha sem tudtam, azért, hogy nem volt emlékezôtehetségem, a tudatlanságomért és butaságomért... köszönet Neked. Köszönöm Neked, mert ha a földön lett volna gyermek nagyobb tudatlanságban és butaságban, azt választottad volna. Azért, hogy az anyukám messze halt meg, azért a fájdalomért, amit éreztem, amikor az apám ahelyett, hogy magához ölelte volna az ô kis Bernadettjét, ,,Mária-Bernadett nôvérnek'' szólított... köszönöm neked Jézus. Köszönöm Neked, hogy oly érzékeny, finom szívet adtál, s hogy azt keserűséggel töltötted be. Azért, hogy Josephine anya közhírré tette, hogy semmire sem vagyok alkalmas, köszönet Neked, az Általános fônöknô mester anya szarkazmusáért, az ô kemény hangjáért, az igazságtalanságaiért, az iróniájáért, a megaláztatás kenyeréért... köszönet Neked. Azért, hogy olyan voltam, hogy Mária Teréz anya azt mondhatta rólam ,,Soha ne engedjetek neki elegendôen''... Köszönöm, hogy az a kiválasztott voltam, aki úgy tele volt aggatva hibákkal, hogy a nôvérek így beszéltek ,,Milyen jó, hogy nem én vagyok Bernadett.'' Köszönet azért, hogy Bernadett voltam, akit börtönnel fenyegettek, mert láttalak Téged, Édesanya..., az a Bernadett, aki olyan nyomorúságos és gyatra volt, hogy az emberek ôt látva azt mondták magukban: ,,Ez, ez lenne az?'' Az a Bernadett voltam, akit az emberek úgy szemléltek, mint valami ritka állatot. Köszönöm Neked Istenem a testemet, amit nekem adtál, mely együttérzésre méltó és rothadó... azért a betegségért, mely égetett, mint a tűz és füst, a törékeny, gyenge csontjaimért, az izzadásokért és lázakért, a tompa heves fájdalmakért... S azért a lélekért, amit nekem adtál, a belsô pusztaságért, a Te éjszakáidért és a Te villámaidért, a Te hallgatásodért és mennydörgésedért és mindenért köszönet. Érted, azért amikor jelen voltál, és azért amiért hiányoztál... köszönöm Neked Jézus. (Caravate, 1960 szeptember ,,Fonti vive'' Caravate, 1960. Szeptember). ======================================================================== II. fejezet: A hit, mint Krisztushoz való kötôdés A hit erénye A hit alanyi értelemben véve nem csupán az Isten életében való részesedés, hanem egzisztenciális kötôdés Krisztushoz, mint egyetlen Úrhoz, és egyetlen szeretethez. Az embert ez választásra készteti és megkívánja akaratának Krisztusra, mint legfôbb célra és legmagasabb értékre való irányítását. Krisztushoz való kötôdésünk, a mi válaszunk az Ô szeretettôl sugárzó tekintetére és felhívására. Ez a választás mindig magán viseli a kaland, de egyben kockázat jegyét is. Jézus azt akarja, hogy a részletek megkérdezése nélkül, a választásod minden következményével, a jövôt illetô kérdések nélkül kötôdj Hozzá. Azt akarja, hogy, úgy mondj ,,igent'' mint Mária, így fejezve ki teljes rábízásodat. A Jézus iránti bizalomnak, és az Ô személyéhez való kötôdésnek a lényege valójában ebben a tudatlanságban rejlik, abban, ami homályos és ezért hitet kíván. A Krisztushoz való kötôdés a szeretet kezdete, amely majd akaratunknak Krisztus akaratával való egyesülésében realizálódik. Ez a kezdete az Istennel való személyes egyesülésnek. Krisztushoz nem kötôdhetünk másképp, csak úgy, ha elszakadunk mindattól, ami rabságban tarthat minket. Az Apostoloknak ahhoz, hogy Krisztust követhessék, mindenrôl le kellett mondaniuk. Krisztust, mint legfôbb értéket választani azt is jelenti, hogy beleegyezünk abba, hogy ô formáljon bennünket. # 1. ,,Senki sem szolgálhat két úrnak'' A hit, mely Krisztushoz, mint a mi egyetlen Urunkhoz és Szeretetünkhöz való kötôdést jelent, igényli, hogy úgy közeledjünk Hozzá, mint a legfôbb értékhez. A tökéletes kötôdés Krisztushoz, szükségessé teszi a szív szabadságát, azaz, hogy megszabaduljunk a bennünket rabságban tartó Mammontól. Az evangélium mondja: ,, Senki sem szolgálhat két úrnak: mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.'' (Mt 6,24) Két úr van: Isten és a Mammon, nincs harmadik. Ezt mondja Jézus Krisztus, a legnagyobb tekintély. Az egyik úrnak a másikhoz való kapcsolata radikálisan ellentétes kapcsolat. Az Evangélium határozottan leszögezi: ,,vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti''. Amikor az egyik urat szereti az ember, akkor a másikat gyűlöli. Majd késôbb: ,,vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti''. Ha az egyikhez ragaszkodsz, akkor a másikat meg kell, hogy vesd. Ez nagyon határozott állítás. Nem kötôdhetünk Krisztushoz és nem szolgálhatunk Neki, egyszersmind a Mammonnak is szolgálva. Habár mindig is fennáll a kísértés a kompromisszum vállalására és arra, hogy összeegyeztessük azt, amit összeegyeztetni lehetetlen. ,,Senki sem szolgálhat két úrnak.'' Kik is ezek az urak (a görög szövegben: kyrios)? Az egyik Úr Krisztus, a mi egyetlen és igaz Urunk -- Kyrios. A másik a Mammon -- a hamis kyrios, hamis úr. A Mammonnak szolgálni annyit jelent, mint szolgájává válni valamilyen anyagi, vagy lelki értéknek és attól függeni. Vegyük észre, hogy a Mammont az evangélium olyan úrnak nevezi, akinek úgy szolgálnak, mint egy királynak. Vagy Istennek szolgálunk és szeretjük Ôt, és akkor a Mammont, vagyis az anyagi és szellemi értékekhez való kötôdésünket gyűlöljük, vagy -- és ezt kimondani is nehéz -- az anyagi értékek iránti kötôdésünket szeretjük, ebbôl következôen, lehet nem tudatosan, de elvetjük Istent. A két valóságot nem lehet összeegyeztetni -- nem lehet egyiknek is és a másiknak is szolgálni. Annak felismerésében, hogy a Mammonnak milyen formái fordulnak elô életedben, segítséget nyújt imád elemzése. Ha felismered, mire gondolsz leggyakrabban imádságod ideje alatt, megláthatod, mi jelent számodra kincset. ,,Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.'' (Mt 6,21) Szétszórtságod lehetôséget nyújt arra, hogy meglásd mennyire kötôdsz a Mammonokhoz. Ha nagyon, akkor ne csodálkozz, hogy nehezen tudsz elmélyedni a rózsafüzér imádkozása, a szentségimádás, vagy az Úrfelmutatás (,,Szent áldozat'') ideje alatt. A ,,kyrios'' szó görögül abszolút uralkodót és urat jelent. A ,,douleuein'' (szolgálni) szó pedig azt jelenti, hogy az abszolút urat rabszolgaként szolgálni -- tôle teljes függésben lenni. Az Evangélium azt hirdeti, hogy egészen az Úr tulajdona vagyunk, függetlenül attól, hogy azt elismerjük, vagy sem. Mindörökre tulajdonai vagyunk és maradunk az Úrnak, aki maga Jézus. A héber ,,mammon'' meghatározás kezdetben valamilyen kincs, vagyis pénz, vagy valamilyen értékes tárgy letétbe helyezését jelentette. Abban az idôben nem volt pejoratív jelentése. Idôvel azonban a szó jelentése változáson ment át. Kezdték úgy vélni, hogy ha valamilyen értékes dolgot adtak át a bankárnak, vagy egy bizalmas embernek, akkor erre a kincsére számíthatott az ember, és abba vetette a bizalmát. Ez volt a fejlôdés elsô foka. A ,,mammon'' vált a bizalom tárgyává. Késôbb kezdték nagy betűvel írni a ,,mammon''-t és ez már a hamis úr és uralkodó volt. Különös kapcsolat jött létre -- a tárgy birtokolta az embert. Mindaz, amibe a bizalmát helyezte, számára kezdett istenné válni. És te kibe, vagy mibe helyezed bizalmadat? Mire számítasz? Ki a te Istened? Ha hamis istenbe veted reménységedet, keserűséget és kiábrándulást kell elszenvedned, mert ez az úr elôbb vagy utóbb, csalódást okoz neked. Ez azonban számodra mégis csak nagy kegyelem, mert ezáltal kezd majd megrendülni a mammon iránti bizalmad. Mi lehet az a Mammon, amely a te szívedet fogva tartja? Egyaránt lehet anyagi, vagy szellemi jólét, például ragaszkodás a pénzhez, a gyerekeidhez, a munkához, tehát ahhoz, amit alkotsz, amin dolgozol, a nyugalmadhoz, sôt a magunk tökéletességéhez is ragaszkodhatunk. Minden kötôdésed a leigázásodat eredményezi, rabságba dönt. Az embernek csak egy valósághoz szabad kötôdnie, az Isten akaratához. Minden más rabság elzár Istentôl és csökkenti a hitedet. Hogyan ismerheted fel saját Mammonodat? -- Nos, az a feszültség, stressz, békétlenség, sietség, szomorúság, melyek kísérik életedet: ezek jelzik, hogy valamilyen formában a Mammonnak szolgálsz. Vannak emberek, akik szüntelen feszültségben élnek. Milyen nagy mértékben kötôdhetnek valamihez, ami Istennel szemben áll. Azokat az embereket, akik a kötôdésektôl szabadok, Isten békéje árasztja el. Az isteni béke táplálja és megerôsíti a pszichikai egészséget, mely ugyanakkor kihat a szomatikus oldalra is. Ily módon részesül a lélek, a pszichikum és a test, az ember nagy szabadságában. A kötôdésektôl mentes ember megszabadul az arc ráncaitól, a stressztôl, a civilizációs betegségektôl. A Mammon szisztematikusan pusztítja az embert. Ô nem csak a Krisztushoz vezetô úton, a Hozzá való kötôdésben gátol meg, hanem egészségedet és pszichikumodat is tönkreteszi. A ragaszkodásnak határozott tünete a szomorúságod is, azokban a helyzetekben, amikor az Úristen elvesz valamit tôled. Pedig azt fogja elvenni, aminek a rabja vagy, tehát mindazt, ami a legnagyobb ellenséged, ami miatt a szíved nem szabad az Úr számára. Mihelyt az efféle helyzeteket kezded elfogadni, és békésen fogadni, akkor fogsz egyre szabadabbá válni. Az imádságban, mikor az Úr elôtt állsz, mutasd meg Neki a kezeidet -- melyek nemcsak üresek, de szennyesek, tisztátalanok is a Mammon iránti kötôdések miatt --, és kérd Ôt, hogy könyörüljön rajtad. Az imádság csak a szabadság légkörében fejlôdhet. Krisztus tanítványaként hivatást kaptál az imádságra, mégpedig a szemlélôdô imádságra, ugyanakkor ahhoz, hogy imádságod valaha szemlélôdô imává -- Jézus Krisztusnak, a te Jegyesednek szerelmes szemlélésévé -- válhasson, feltétlenül szükség van a szíved szabadságára. Ez az, amiért Krisztus annyira harcol, a szíved szabadságáért. Harcol a különféle események, nehézségek, viharok által, nehéz szituációk elé állítva, melyek által lehetôséget nyújt arra, hogy intenzíven együttműködj a kegyelemmel. Mindezekben a helyzetekben Krisztus remélve várja, hogy törekszel megtisztítani szívedet, melyet a Mammonhoz való kötôdések és az ô szolgálata beszennyezett. Ezért minden nehéz perc és minden vihar számodra kegyelem, az Irgalmas Szeretet Urának közeledése, aki annyira szeret téged, hogy azt a rendkívüli ajándékot szeretné neked adni, hogy a szíved osztatlanul egyedül Ôérte dobogjon. Hinni azt jelenti, hogy az Evangélium szemszögébôl lásd és értelmezd életed értelmét, azaz, hogy Isten a legfontosabb. Életed kell, hogy Ôrá irányuljon, mindenek elôtt az Ô királyságának (országának) keresésére és építésére, abban a hitben, hogy minden más megadatik neked (vö.: Mt 6,33) Isten minden embert az Ô teljes szeretetével akar megajándékozni. De csak nyitottságunk mértéke szerint tud megajándékozni, aszerint, hogy milyen mértékben fogadjuk el a kötôdésektôl való megfosztottságot, hogy így hely születhessen bennünk az Ô számára. A hit teremti meg bennünk azt az ürességet, melyet Isten betölthet. # 2. Az Isten akarata és a mi akaratunk Azt, hogy hitünk elmélyül-e valaha is olyannyira, hogy tökéletesen Krisztushoz kötôdjünk, az a vágyunk fogja eldönteni, hogy akarjuk-e mindenben Isten akaratát teljesíteni, s ezért vállaljuk-e saját akaratunk keresztrefeszítését is. A Krisztushoz való kötôdés azt jelenti, hogy saját akaratunkat alárendeljük az Ô akaratának. A belsô élet, az Isten akarata és az ember akarata közti állandó feszültségben folyik. A feszültség abból fakad, hogy mi folyton a saját akaratunk körül forgunk, akörül, ami nekünk kényelmes, amit mi akarunk, miközben nyilvánvaló, hogy a mi terveinknek és vágyainknak köre nem egyezik Isten akaratával. Az ember védekezik saját vágyai megsemmisítése ellen. Vagy tudatosan visszautasítja az Isten akaratának való alárendelôdést; vagy egy tudatalatti folyamatban, mely gyakran egy racionalizáló, védekezô mechanizmus formáját veszi fel. Ez a mechanizmus mutatja meg, hogy vágyainkban és cselekedeteinkben, milyen sok az önmagunk keresésére irányuló reakció. Mit is takar a racionalizálásnak ez a védekezô mechanizmusa? -- Ennek a mechanizmusnak az a lényege, hogy cselekedeteinket tudat alatt általunk elfogadott motívációkkal indokoljuk, miközben az azokat mozgató el nem fogadott motívációkat letagadjuk. Hétköznapi nyelven szólva azt mondhatnánk, hogy saját vágyaink és céljaink megvalósításához önigazoló teóriákat gyártunk, hogy így magunkat megnyugtassuk. Klasszikus illusztráló példája ennek az elhárító rendszernek az a helyzet, amikor az anya menyével szemben, a fiát védi. A racionalizálás védekezô mechanizmusának következtében az anya teljesen meg van gyôzôdve arról, hogy ôt csakis a szeretet vezérli, s hogy ehhez joga van, mert az anyja, és ô a fia javát akarja. Az anyának az ekkor fellépô, fia iránti önzô szeretete így rejtve marad. Rejtve marad egyrészt a nem tudatos védekezô mechanizmus palástja alatt, másrészt, az ehhez gyártott önigazoló magatartás szubjektív teóriája által. Az így viselkedô mamát szinte lehetetlen lenne meggyôzni arról, hogy a fiában saját magát szereti, hogy szétveri a házasságot, hogy félre kellene húzódnia, sôt elôbb kellene a menye, mint a fia oldalára állnia. Az elhárító, racionalizáló mechanizmus olyan erôs erôd, melyet bevenni mindenekelôtt azért nehéz, mert nem tudatos. Mily gyakran találunk ki mindannyian hamis viselkedésünkhöz valamilyen önigazoló teóriát! Hangoztatjuk: hiszen pihennem is kell..., ezzel nem foglalkozhatom..., ehhez igazán jogom van..., hiszen megkárosítottak..., muszáj védekeznem... stb. Akár teljesen átadhatod magad az állítólagos szeretetnek, apostolkodásnak, nemes érdeklôdésnek, mialatt mindennek a gyökerénél rejtett, tudatalatti egoizmus munkál. Az egoizmus az oka annak, hogy belsô életünk, a mi akaratunk és az Isten akarata közötti folytonos feszültségben folyik. Ha a hitben való élet Krisztushoz és az Ô akaratához való kötôdést jelent, akkor ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy saját akaratunk keresése valami, ami a legnagyobb rossz. Ez maga a rossz és a bűn, a mi boldogtalanságunk és megkötözöttségünk forrása. Krisztust és az Ô akaratát követni azt jelenti, hogy ha a mi akaratunk nem egyezik az Ô akaratával, elfogadjuk, hogy Ô felborítsa a terveinket, keresztezze azokat. A szentek életérôl szóló történetek gyakran mutatnak be olyan történeteket, melyekben Isten meghiúsítja az emberi terveket azért, hogy az ember akarata ily módon egyesülhessen az Isten akaratával. Nézzük például Avilai nagy Szent Terézt, aki Sevillába utazik, hogy új szerzetesrendet alapítson. A reformok nehéz ideje ez. Teréz ekkor alapítja meg a karmelita nôvérek új, megreformált ágát. Az alapítás ezen az új helyen megköveteli, hogy fônöknôként utazzon oda néhány nôvérrel. A nôvérek általában teljesen zárt kocsiban utaztak, mert a megreformált, az úgynevezett sarutlan karmeliták klauzúrás nôvérek, és ezért nem mutatkozhatnak nyilvánosan. Elrejtve, lefüggönyözött kocsiban biztonságban érezték magukat és abban reménykedtek, hogy anélkül érkeznek meg a kívánt helyre, hogy valaki meglátná ôket. Nem akarták, hogy szenzáció tárgyai legyenek, látványossággá váljanak. Pünkösd napja volt. A nôvérek reggel nagyon korán indultak. Teréz Cordoba messzi külvárosában kiszemelt egy templomot. Julián atya Avilából ott celebrált volna Szentmisét számukra, hogy ne láthassa ôket senki, majd késôbb tovább utaztak volna. Rövidesen kiderült, hogy ahhoz, hogy a kiválasztott templomhoz eljuthassanak, egy hídon kell atutazniuk. A híd azonban ilyen kora reggel még zárva volt. A bejárat ôrzôi tudtukra adták, hogy a kulcsot a polgármestertôl kell elkérniük. Kiderült, hogy a polgármester még alszik, s nem szereti, ha ilyen helyzetekben felkeltik. Tehát várniuk kell. Eközben felkel a nap, s a hôség egyre nô. A kocsi körül összegyűlnek az emberek. Néhány szenzációra éhes ember még a kocsi belsejébe is megpróbált bekukucskálni. Végre két óra várakozás után meghozzák a kulcsot és kinyitják a kaput. A kocsi elindul, de kiderül, hogy nem tud átmenni a hídon, mert túl széles. Teltek, múltak az órák, Szent Teréz pedig nagyon vágyódott arra, hogy ezen a pünkösdi ünnepen korán lehessen a szentmisén, s az is fontos volt számára, hogy a nôvérek úgy érkezzenek meg, hogy senki se lássa meg ôket. Amikor a kocsi kiálló részeit lefűrészelték, s a nôvérek megérkeztek a templomhoz a városon kívül, ismét valami nem várt esemény fogadta ôket. Kiderült, hogy ahová érkeztek az éppen egy a Szentlélek eljövetelérôl nevezett templom, ezért mint ahogy lenni szokott, búcsúkor a templom és környéke tele volt emberekkel. Ez már túl sok volt. Szent Teréz állítja, hogy már arra is kész volt, hogy ne vegyen részt a szentmisén. A nôvérek is éppen le akartak mondani már róla. Késôbb látja be, hogy nagy hibát követtek volna el. Szerencsére Julián atya utasította ôket, hogy a nagy sokaság ellenére is menjenek el a Szentmisére. Kijöttek tehát biztonságos zárt helyükrôl és elindultak a zsúfolt templomon át. Szent Teréz, aki igen színes elbeszélô, késôbb elmondja, hogy amikor az emberek meglátták ôt lefátyolozva a maguk készítette fehér öltözetben, úgy reagáltak, mint az aréna nézôközönsége szokott, amikor a bika megjelenik. Teréz bevallja, hogy ez volt élete egyik legmegrázóbb kellemetlensége. Ezzel a kellemetlenséggel ajándékozta meg ôt a saját ünnepén a Szentlélek. De ezzel a nehézségek sorozata még mindig nem zárult le. A Szentmise után a nôvéreknek ismét keresztül kellet menniük a kiabáló és lökdösôdô tömegen, s amikor kiértek a szabadba, kiderült, hogy a nagy hôség miatt nem lehet tovább utazni. A lovak nem akarták a kocsit húzni. A kocsiban pedig a levegô oly forró és fülledt volt, hogy a nôvérek a nap hátralevô részét a híd alatt töltötték. (Az alapítás könyve, 24. fejezet 12-14) Terveikbôl semmi sem valósult meg. A Szentlélek szállhat az emberre olyan kegyelemmel, mely az ember minden tervét felborítja. Ezek az Ô kiüresítésének nagy kegyelmei. A Terézzel való bánásmódban a Szentlélek eljövetelének napján, a Szentléleknek Teréz iránti hatalmas szeretete nyilvánul meg. Teréz mindent tökéletesen elrendezett, elgondolt, a Szentlélek pedig ezeket a tökéletes terveket meghiúsította, mert nem egyeztek az Ô terveivel. Ebben az egészben mégis egy a fontos, egy lényeges dolog történt: az, hogy a Szentlélek ,,leszállt'' Terézre és a többi nôvérre is, mert elfogadták az Ô működését. Elfogadva Isten akaratát, szorosabban Krisztushoz kötôdtek. A Szentlélek, hitünk nagy Építôje, kiüresítette és még szegényebbé tette ôket, hogy képesek legyenek befogadni azt, akit az Egyház liturgiája a ,,Szegények Atyjának'' nevez. ======================================================================== III. fejezet: A hit, mint támaszkeresés Krisztusban A hit erénye és a Krisztusban való bizalom A hit részesedés Isten életében, kötôdés Hozzá, mint az egyetlen Úrhoz, és kizárólagos ráhagyatkozást is jelent. Krisztus iránti teljes bizalmunkat az fejezi ki, hogy Benne keressük támaszunkat és teljesen rábízzuk magunkat. Az ember természetébôl eredôen biztonságot, támaszt keres, ami azt jelenti, hogy valakire rá akarja bízni magát, valakiben bízni akar. Az ember lényegébôl következik, hogy valamilyen biztonsági rendszert keres, hogy számíthasson valamire; valakire, vagy valamire rábízhassa magát. Pszichikumának alapvetô, legelementárisabb igénye a biztonságérzet. A biztonságérzet hiánya -- veszélyhelyzetekben vagy amikor elveszítjük támaszunkat, -- félelmet szül. Ez a bennünk megszületô félelem okozza, hogy a biztonságérzetre irányuló törekvésünk nagyon erôs. A támaszkeresés és a biztonságérzet lehet tárgyi eredetű, amikor olyan valamire számítunk, aminek a birtokában vagyunk. Ez lehet például pénz, tehetség, képességek. Biztonságérzetünket erôsíthetjük személyekre vonatkozóan is, amikor terveink megvalósításában az emberi kapcsolatokra építünk. Biztonságérzetünk tárgyi értelemben sokszor kötôdik a jövôre vonatkozó elképzeléseinkhez. A pszichikailag erôsen befolyásolható ember megpróbálja kifürkészni, hogy mit hoz a jövô -- egészen apró részleteiben is, hogy felkészülhessen rá, hogy semmi se érje ôt váratlanul. Ily módon mintegy kezében akarja tartani a jövôt, így keresve támaszt és biztonságérzetet. Életünk folyamán a biztonságérzet keresése folytonosan elkísér. A diák, aki vizsgázni megy, biztonságérzetét emlékezetére alapozza, arra, amit megtanult, vagy a képességeire. Számíthat még az ún. szerencsére, de mindig megpróbál valamire támaszkodni tárgyi, vagy személyi értelemben. Minden emberi biztonsági rendszer tökéletlen és nem is lehet tökéletes, mert egyedül saját terveinkre és számításainkra építjük ôket, ezért szükségszerűen csôdöt mondanak és így krízis forrásai lesznek. Ha önmagadban, tehetségedben bízol, vagy abban, amit birtokolsz, esetleg az emberekben, akikkel kapcsolatban állsz, elôbb vagy utóbb csalódnod kell majd. Ahhoz, hogy hitünk Krisztusban találja meg támaszát és rábízhassuk magunkat, el kell ismernünk, hogy Ô az egyetlen, Aki valódi biztonságot nyújt számunkra. Az Ô Igéjébe vetett hitbôl fakadó teljes ráhagyatkozás az egyetlen valódi válasz, Krisztus irántunk táplált mérhetetlen szeretetére. # 1. Isten az egyetlen támasz A hit azt jelenti, hogy Istenen kívül semmire sem támaszkodunk. Nem támaszkodhatunk Istennek semmiféle ajándékára -- egyedül Rá, az Ô végtelen erejére és végtelen szeretetére. Megrendítô az a jelenet, mely a szentély elôterében zajlott le, amikor maga az Isten figyelte az embereket, amint adományaikat dobták be a perselybe. Percenként lehetett hallani a megcsörrenô érmék zaját, miközben valahol oldalt ült Jézus Krisztus az Apostolokkal és nézte azokat, akik adományaikat bedobták. Egy özvegyasszony két kis pénzt dob be, néhány fillért, de az Úr így szól: ,,...Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bôvelkedtek, ez pedig az ô szegénységébôl bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.'' (Mk 12,43-44) Megcsodálhatjuk amit tett: mindenét odaadta, míg a gazdagok csak fölöslegükbôl adtak. Nem elég ha csak a gesztust látjuk ebben a jelenetben. Alá kell húzni, hogy amikor az özvegy mindenét odaadta, önmagát halálra ,,ítélte'', mert nem volt több pénze, nem volt mibôl megélnie. Ô maga vágta el anyagi biztonsági rendszerét. Innen ered magának Jézusnak a csodálkozása, melyet az ünnepélyes fogalmazás fejez ki: ,,Bizony, mondom nektek (...) ez pedig az ô szegénységébôl bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.'' Felfoghatatlan ennek az asszonynak a hite! A mindenétôl megfosztott, a teljes biztonsági hálót nélkülözô ember elôtt két út marad: vagy a kétségbeesés, vagy a hitbôl fakadó teljes ráhagyatkozás Istenre. Az említett özvegy hitének ilyennek kellett lennie. Kellett, hogy mindene Isten legyen, hogy Ô legyen egyetlen támasza. A biztonsági rendszerünktôl megtisztíthat bennünket Isten, de megtehetjük ezt mi saját magunk is. Ekkor a kötöttségektôl való aktív megtisztulás lép fel. Ez történt az evangéliumi özvegy esetében is -- ô önmagát üresítette ki. Hasonló függôségvállalásról beszélhetünk a Szárefta-i özvegyasszony esetében, aki Illéssel találkozik (lásd 1Kir 17,8-16) Az özvegynek kicsi gyermeke volt, az országban pedig éhínség uralkodott. Minden tartalék élelme egy maréknyi liszt és egy kevéske olaj volt a korsó alján. Ebben a helyzetben Illés így szólt az asszonyhoz: Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben. Az özvegy megjegyzése, hogy ez az utolsó marék lisztje, semmin sem változtat. Illés újból megismétli a kérését: Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Elôször azonban nekem készíts abból a lisztecskébôl egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Az asszony így válaszol: Igen, megteszem amire kérsz, azután meghalunk -- én és a gyermekem. Valóban ez a halál elfogadása volt, mert már semmire sem számíthatott, még a maréknyi élelemre sem. Maga az Isten vette el az özvegytôl Illés által a maradék élelmet is, mely valamelyes biztonságérzetet jelenthetett volna számára. Így pedig már semmije sem maradt. Mit tesz az Úristen az ilyen emberekkel? A Biblia azt írja, hogy azután a liszt nem fogyott el, annak ellenére, hogy állandóan használták, folyvást elegendô volt, ugyanúgy az olaj is -- az özvegyasszony és a gyermeke nem haltak meg. Isten nem hagyhatja magára az embert, azt, aki Ôrá hagyatkozik, egészen megtisztítva magát a Mammonoktól és maga vágja el a biztonságot jelentô kötelékeket, melyek rombolják a hitét. Isten gyönyörködve néz az emberi hit csodájára, különösen erre a bízó, gyermeki hitre, mely a mindent átadásban fejezôdik ki. Az ember ilyen hittel képes azt mondani: Istenem, ha az a Te akaratod, hogy meghaljak, kész vagyok akár arra is, mivel hiszem, hogy Te szeretsz engem. Ez a mély hit teremti a szenteket. Amikor Kalkuttai Teréz anya elhagyja az indiai Lorettoi nôvérek kolostorát, hogy a haldoklókkal foglalkozhasson Káli istennô szentélye mellett, természetesen van egy kevés személyes holmija és egy kis pénze is. De mindezt rövid idôn belül szétosztja a szegények között. És mi lesz azután? Amikor leszáll az est, csak azt az egyet mondhatja: Istenem, ha azt akarod, meghalok. Indiában, Kalkuttában senki sem siet a segítségére, mert ott inkább közönnyel tekintenek a haldoklóra. A hindu vallás és a karma törvénye ezt az állapotot szinte normálisnak tartja. A hindu hitvalló azt mondja, hogy amennyiben halálodat éhhalál okozta, minden bizonnyal erre a halálnemre szolgáltál rá. Ha éhen halsz, halálod után jobb körülmények között születsz majd újra. Kalkuttai Teréz anya jól tudta, elôfordulhat, hogy senkit sem talál, aki segítene rajta. Ugyanakkor mégis hitte, hogy Isten vele van, és ezentúl csak Ôrá fog hagyatkozni. Teréz anya számára a hit és az életszentség iskoláját azok a napok és esték jelentették, amikor Istennek mindent odaadva, szörnyű fáradtan és azzal a tudattal aludt el, hogy másnapra nincsen semmije, nemcsak önmaga számára, de az új rend néhány jelöltje számára sem, sôt a sok haldokló számára sem, akiknek segítenie kell. Semmije sincs. Ebben a helyzetben -- minden emberi támaszt nélkülözve született az a Kalkuttai Teréz anya, akirôl a világ ma elismeréssel és tisztelettel beszél. Ô olyan ember volt, aki hitt, megszállottan hitt, aki kijárta a hit megszerzésének nehéz iskoláját olyan helyzetekben, amikor emberileg semmire sem támaszkodhatott. Amikor az egész biztonsági rendszerünk felborul, akkor két választásunk marad: a kétségbeesés, vagy a hit. Vagy a szörnyű kétségbeesés, vagy a hôsies hit. Ha nem tudsz megszállottan hinni és nem tudsz végletekig bízni Isten irántad való rajongó szeretetében, akkor a hit útján csigalassúsággal fogsz folyton elôrehaladni, vagy visszafejlôdhetsz. Amikor emberi biztonsági rendszereket építesz, hátráltatod hited növekedését. Hited csak akkor mélyülhet el, ha elfogadod, hogy Isten legyen az egyetlen támaszod és egyetlen biztonságod. Hiszen Neki joga van elvárni, hogy mindent átadj Neki, mindent, a rábízás értelmében. A hit szempontjából nagyon jó, ha idônként elveszíted a lábad alól a talajt, mert ehhez kegyelem fűzôdik. Hiszen Istenen kívül semmire sem támaszkodhatsz, sem az Ô ajándékaira, sem az Ô jelenlétének jeleire. Az Ószövetség leírja a Bírák idejében az izraelitáknak a filiszteusok ellen vívott háborúját, amikor nagy vereségük után a Frigyláda az ellenség kezére került. Sámuel elsô könyvében olvashatjuk: ,,...Amikor aztán megkezdôdött a harc, Izrael meghátrált a filiszteusok elôtt, s azok megöltek e harcban, szanaszét a mezôn, mintegy négyezer embert. Amikor aztán a nép visszatért a táborba, azt mondták Izrael vénei: Miért vert meg minket ma az Úr a filiszteusok elôtt? Hozzuk el magunkhoz Silóból az Úr szövetségének ládáját, jöjjön közénk, hogy megszabadítson ellenségeink kezébôl. Elküldött tehát a nép Silóba és elhozták onnan a kerubok felett trónoló Seregek Urának szövetségládáját; Héli két fia, Ofni és Finesz volt az Úr szövetségének ládájával. Amikor aztán megérkezett az Úr szövetségének ládája a táborba, akkora örömrivalgásba tört ki egész Izrael, hogy a föld rengett belé. Amint a filiszteusok meghallották a rivalgás hangját, azt mondták: Micsoda nagy rivalgás hangja ez a héberek táborában? Amikor megtudták, hogy az Úr ládája jött a táborba, félelem szállta meg a filiszteusokat és azt mondták: Jaj nekünk, mert nem volt ekkora ujjongás sem tegnap, sem tegnapelôtt. Jaj nekünk!...'' (1Sám 4,2-8) -- A történet e szavakkal zárul: ,, Harcba is szálltak a filiszteusok, s úgy megverték Izraelt, hogy mindenki a sátrába menekült. A vereség igen nagy volt: harmincezer gyalogos esett el Izraelbôl. Az Isten ládáját is elfogták, Héli két fia, Ofni és Finesz is meghalt.'' (1Sám 4,10-11) Megkérdezhetjük, hogy az izraeliták miért szenvedtek ily nagy vereséget. Hiszen elhozatták a Frigyládát, mely a gyôzelem reményét valamint Isten jelenlétét jelentette számukra, az Úrra akartak hagyatkozni. Miként értsük, hogy az Izraeliták annak ellenére, hogy az Úrra akartak támaszkodni, vereséget szenvedtek és éppen akkor vétetett el tôlük a Frigyláda, az Úr különös jelenlétének jele. Ez a szövegrész rendkívül fontos, mert lehetôvé teszi annak mélyebb megértését, hogy mit jelent kizárólag Istenre támaszkodni. Az Úr Frigyládája nem maga az Isten, csak jele az Ô jelenlétének. Az izraeliták arra vetemedtek, hogy Istennek ezt a rendkívüli jelenlétét sajátos módon manipulálják. A Bírák kora a kiválasztott nép történetében komor, sötét idôszak volt. Tudjuk, hogy az izraeliták életében ekkor sok rossz történt, Éli fôpap két fiának életében is, akik ,,az Úrral nem törôdtek''. (1Sám 2,12) Ebben az összefüggésben mutatja be a bibliai szöveg, hogy az Izraeliták, akik ,,nem ismerik az Urat'', hogyan manipulálják Isten jelenlétének jelét. Úgy gondolják, hogy a Frigyláda odaszállításával majd automatikusan gyôzelmet aratnak. Pedig a hit épp azt jelenti, hogy nem támaszkodunk Istennek semmiféle ajándékára, sem jelenlétének semmilyen jelére, egyedül Rá, az Ô erejére és szeretetére. Ezt az erôt és szeretetet pedig nem lehet manipulálni. Hasonló lett a sorsa a templomnak is, mely a kiválasztott nép számára Isten jelenlétének rendkívüli helye volt és amely elpusztult, mert nem a templom szerepe volt, hogy a kiválasztott nép állandó támasza legyen. Isten arra hívta meg ezt a népet, hogy hitbôl eredôen egyedül Benne találja meg támaszát. # 2. A rábízás magatartása Krisztus, aki azt várja tôlünk, hogy Ôrá bízzuk magunkat, maga egész életével a ráhagyatkozás magatartására tanít bennünket. Úgy jött közénk mint Gyermek, mint egy magától semmire sem képes csecsemô, aki egészen a felnôttek gondoskodásától függ. Jézus tehát már születése pillanatában a végletekig kiüresítette önmagát számunkra. Miért üresítette ki ennyire önmagát? Próbálj néha választ adni magadnak erre a kérdésre. -- Ha Krisztus teljes hatalmával jött volna a világra, eltörölte volna a rómaiak uralmát, ha erôvel társadalmi igazságot szolgáltatott volna, erôvel eltörölte volna a rosszat, vajon könnyebb lenne-e rábízni magad? Inkább félnél Tôle, mert az ember fél az erôszaktól, még akkor is, ha az jó, vagy állítólagosan jó ügyet szolgál. A kiszolgáltatott Jézustól, aki erôtlenségében jött közénk, nem félhetsz. Ha van benned valamiféle félelem Istennel szemben, akkor a Betlehemi misztérium emlékeztet arra, hogy Istentôl nem szabad félni. Ô azért alacsonyodott le annyira, azért üresítette ki magát, azért vált oly védtelenné, hogy neked könnyebb legyen hozzá kötôdni és Benne bízni. Ô így mutatta meg szeretetét, mely egészen az esztelenségig megy el. A kiüresedett és szegény Krisztus elôttünk akar járni azon az úton, melyen megtisztulunk emberi biztonságainktól. Számunkra az igazi és autentikus kiüresedés az az út, melyen Jézust követhetjük. Amikor Isten Ábrahámot akarta hitünk atyjává tenni, el kellett ôt szakítania gyökereitôl. Ábrahám mintegy a sötétségben vándorló zarándokká vált, hiszen nem tudta merre tart. Elhagyva saját hazáját és otthonát, kiüresített emberré vált, akinek Istenen kívül nincs semmije. Szüntelenül Istenre kellett számítania, Hozzá kellett fordulnia. A saját biztonsági szisztémáitól való szabadságot, a pusztában nyeri el az ember, mely kiüresíti ôt. A különféle biztonsági rendszereket, melyekre megpróbálsz támaszkodni, az evangéliumi megjelölés szerint ,,Mammon''-oknak nevezzük. Hihetsz a Mammonban, reménykedhetsz benne, de nem ô az igazi Isten. És az, amitôl az életedet Isten meg akarja óvni, az épp ez a hamis hit. Ezért viseli annyira a szívén, hogy elvesd a hamis istent. Istenné válik számodra mindaz, amiben remélsz. Ha hamis istenben remélsz, akkor a reményed értelmetlen lesz. Akinek hamis istene van, annak nincs hite, vagy a hite nagyon gyenge, elenyészô. Amennyiben hamis isten az, akinek szolgálsz és akire támaszkodsz az életedben, szükségszerűen keserű csalódást, kiábrándulást kell átélj, mert ez a hamis úr, akitôl függesz és akibe reményedet veted, elôbb vagy utóbb csalódást fog neked okozni. Ekkor valami a bizalmadban is meginog. Amikor Krisztus arról beszél, hogy nem szabad két úrnak szolgálni, szimbolikus képekkel fejezi ki gondolatát és általuk arra tanít, hogyan kell bíznunk Ôbenne és hogyan juthatunk el arra, hogy teljesen Ôrá hagyatkozzunk, mint az igazi Úrra. A Hegyi beszédben a mezôk liliomairól beszél. Ezek a virágok piros pipacsok, melyek emlékeztetnek egy kicsit a Monte Casino-i virágra. A palesztinai pipacs és kökörcsin a rét liliomai. Jellegzetességük, hogy szemet gyönyörködtetôen szépek, de igen rövid életűek. Egy ilyen virág csupán egy napig él. Megdöbbentô, hogy az Úristen teremt ilyen egy napig élô virágot is, mely ugyanakkor oly gyönyörű, hogy Salamon minden dicsôségénél ékesebb, ahogy azt Jézus mondja. Mennyire törôdik Isten ezzel a virággal, a szépség teljes fényét megjelenítve általa. Ez a virág az Úr tulajdona, ahogyan Te is az vagy. A gondtalan madarakról beszélve Jézus a megtérésre szólít fel bennünket, arra, hogy szabaduljunk meg az emberi feszültségektôl, fölösleges aggodalmaktól, túlzó félelmektôl (lásd Mt 6,26-34). Olyanoknak kell lennünk, mint a mezô liliomai, mint az ég madarai, akiket Ô, az igazi Úr szeret és akikrôl Ô maga gondoskodik. Hitünk ilyen elmélyítésére hív fel az Úr imájának, a ,,Miatyánk''- nak a kérése: ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma'' -- hogy Isten váljon egyetlen támaszunkká. Arra a helyzetre találunk itt határozott utalást, melyet az Ígéret Földje felé tartó választott nép a pusztában élt meg. Tudjuk, hogy a puszta nehéz helyzetek elé állítja az embert. Ezért történtek a lázongások és engedetlenségek. Az Úr -- amint a Biblia mondja -- azonban féltékeny szeretetre gyulladt és megkönyörült elégedetlenkedô, bűnös népén és naponta mannát hullatott számukra. A pusztai idôszakokban elôtör az emberbôl mindaz, ami nagyon mélyen rejtôzik benne -- az egoizmus, a bizalmatlanság, saját biztonsági szisztémák kiépítésének vágya. Így a választott nép esetében is fény derült Isten iránti bizalmatlanságukra, annak ellenére, hogy szemük láttára történtek csodák. Fény derül a kapzsiságukra is, amit kifejez az a vágyuk, hogy minél több mannát akarnak megkaparintani, annak ellenére, hogy Mózes az Úr nevében tudomásukra hozta: csak a mai napra szedhetnek a mannából. Sokan közülük nem hallgattak Mózesre és tartalékot is begyűjtöttek. Ekkor a csoda folytatódott, de mintegy más dimenzióban. A fennmaradó rész, az a többlet, melyet nem kellett volna felszedni, mely saját biztonságukat szolgálta volna, másnapra megférgesedett és megromlott. (lásd Kiv 16,14-21). A választott nép nem biztosíthatta be magát ilyen emberi szempontok alapján, tehát tartalékok begyűjtésével. ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma''. Ma add, a mai napra, nem holnapra, és nem az egész hónapra. Hiszen a Te tulajdonod vagyunk. Hiszen Te gondoskodsz a Te tulajdonodról. Az Úrnak a pusztában harcolnia kellett az emberi egoizmussal, hiszen ez volt az oka, hogy a választott nép még a csodák láttán sem akarta az Úrra bízni magát. Az Úrnak harcolnia kellett saját népe hitéért. Az hit érettsége azt jelenti, hogy készek vagyunk mindent odaadni az Úrnak, amit Tôle kapunk, hogy tökéletesen Jézusra hagyatkozunk. Semmihez sem szabad kötôdnünk, még a lelki adományokhoz sem, sôt még a Szentáldozáshoz sem. Csak egy valóság van, melyhez kisajátítás nélkül kötôdhetünk -- ez az Isten akarata. Az Isten akaratán kívül minden ajándék, eszköz a célhoz, de nem maga a cél. Ha az ajándékot kisajátítjuk, akkor Isten vagy megsemmisíti azt, vagy -- szenvedést küldve ránk -- megmutatja, hogy önmagunktól semmink sincsen, tehetetlenek vagyunk, és Ô az, aki mindennel megajándékoz bennünket. Szent Leopold Mandic rendkívül sokatmondó, hitet kifejezô tanúságtétele volt, az üres kezek gesztusa. Az Isten felé fordított üres kéz jel, olyan jel, melynek az a jelentése, hogy semmiféle kegyelmet nem sajátítunk ki: annak a rendkívüli hitnek a rendkívüli jele, mely csodákat művelt Szent Leopold gyóntató munkájában. Az üres kéz gesztusa által nem csupán lelki ügyekben fordulhatunk Istenhez, mint Szent Leopold Mandic esetében láttuk. Életünk minden pillanatában jelen kell lennie ennek a gesztusnak, mely kifejezi azt az alapállásunkat, hogy mindent Istentôl várunk: hivatásunkban, a gyermeknevelésben, másokra gyakorolt hatásunkban, az imádságban. Az üres kezek gesztusával kell várnod a legnagyobb isteni kegyelemre is, amely Ô maga -- vagyis a Szeretet -- mely átölel, s melybe bele vagy merítve. # 3. Istenre való Ráhagyatkozás Istenben való támaszkeresésed, mint az iránta való bizalom nem lehet tökéletesen tiszta, ha nem veszi fel az Istenre való ráhagyatkozás formáját. Mert lehetséges, hogy magad bízol Istenben arra számítva, hogy Ô majd megvalósítja a te akaratodat. Istenem, bízom benned, legyen meg az én akaratom -- hiszen ez folyton önmagunk keresése. Istenben való támaszkeresésünknek ráhagyatkozássá kell válnia. Uram, legyen úgy, ahogyan Te akarod, hiszen Te szeretsz engem és Te tudod a legjobban, mi az, amire szükségem van, és mire van szükségük azoknak, akiket szeretek, akikért imádkozom. A belsô életben és az Isten felé vezetô utunkon bizalmunknak az Úrra való tökéletes ráhagyatkozássá kell válnia. 1887. Karácsonyán a Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz nôvére Céline karácsonyi ajándékként örömteli meglepetést akart szerezni a húgának. Kis papírhajót készített, majd vízre bocsátotta azt. A kis hajóban az alvó kis Jézus feküdt. A hajócska ezt a nevet viselte: ,,Ráhagyatkozás''. (A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz önéletrajza, I. 214, folio 68.). Ez volt Teréz és Céline imádságának jelszava. Voltak vizek, az élet hullámai, melyeken Istennek kellett ôket vezetnie, nekik pedig rá kellett hagyatkozniuk az Ô szeretetére. A belsô élet teológiája azt mondja, hogy belsô békét csupán az Istenre történô ráhagyatkozás teremt az emberben. Annyi ideig leszel nyugtalan, s a szíved addig fog verdesni tele nyugtalansággal, aggodalmakkal, békétlenséggel -- mint éjjeli lepke a lámpafény körül - , amíg meg nem próbálsz ráhagyatkozni Istenre. Nincs más út, mely a békéhez vezetne, mint a teljes ráhagyatkozás az Ô akaratára, azaz az Ô szeretetére. Szent Gertrúdnak, aki barátnôje egészségéért imádkozott, Krisztus azt mondta: Engem akadályozol Gertrúd, amikor az ô egészségét kéred, mert ez a betegség nagy kegyelem számára, ô pedig aláveti magát az én akaratomnak és gyorsan eljut az életszentségre. A francia kifejezés abandon, melyet Céline a Teréznek készített kis hajóra írt, igen mély értelmet hordoz. Saját terveink és elképzeléseink elvetését jelenti, elszakadást mindentôl azért, hogy ily módon képessé váljunk tökéletesen átadni magunkat az Úrnak. Bennünket annyira eltöltenek saját terveink és elképzeléseink, míg Isten akarata és az Ô tervei gyakran egészen mások. Ilyenkor Isten kénytelen keresztezni a mi terveinket. Akaratunknak ezek a keresztezései mégis áldottak, mert a szeretet keresztezi terveinket, mely mindig a mi javunkat akarja. Nagy akadálya lehet az Istenre való ráhagyatkozásunknak a bennünk kialakult eltorzult istenkép. Ez az elferdülés eredhet onnan, hogy Isten számodra egy Bíró, akitôl félsz. Ez szörnyű, ha az ember fél Istentôl, Attól, aki maga a Szeretet. Talán azért félsz ráhagyatkozni, mert amiatt aggódsz, hogy mit is tehet Ô veled. Tudnod kell azonban, hogy az ilyen tudatos félelem Istentôl, mélyen megsebzi az Ô Szívét. Egészen más az ösztönös félelem, mely magától, spontán, a pszichofizikai szférában születik, amely valójában független a mi irányításunktól. Ha azonban tudatosan a lelki szférában (gondolataidban és akaratodban) elfogadod a félelmet Istennel szemben, akkor ez nagy hűtlenséget jelent. Amennyiben ilyen tudatosan félsz Istentôl, az emberektôl, a világtól, akkor nincs meg benned a ráhagyatkozás, a hit Isten szeretetében, abban a szeretetben, amely szüntelenül átölel téged. Lisieux-i Szent Teréz röviden azt mondta: olyannak kell lenni, mint a gyermek, és semmiért sem szabad aggódni. (Conseils et souvenirs, II. 396). Ebben az egyetlen mondatban egész program rejlik: Istenre hagyatkozni, vagyis: nem aggódni semmiért, hiszen Ô szeret téged és mindenrôl gondoskodik. Csak ily módon érintheti meg szívünket és lelkünket a valódi béke lehelete. A veszélyektôl, melyek félelmet szülnek, nem tudunk megszabadulni, de nagyon fontos, hogy ezeket a félelmeket az Istenre való tudatos ráhagyatkozással távolítsuk el. Amikor Szent Pál arra kérte Jézust, hogy szabadítsa meg életének valamilyen nagy nehézségétôl, Krisztus azt válaszolta, hogy ,,az erô a gyöngeségben lesz teljessé'' (lásd 2Kor 12,8-9). Szent Teréz írja, hogy a bizalom és a hit a félelmek közepette tökéletesedik. Tehát a félelmeid az isteni működési rendben fontos szerepet játszanak. Azért vannak, hogy a hit cselekedeteire indítsanak téged. A félelem a hit próbája, és az Úristen azért engedi meg azokat, hogy a hitben növekedj. A bizalom és a hit, a félelmek között tökéletesednek. A félelem kórokozója lehet betegségnek és valóban, sok embernél így is jelenik meg. A félelem képezi a neurózis és pszichózis alapját. Pedig a nagy ráhagyatkozás útjának kiindulópontja lehetne. Tôled függ minden. A félelem neked címzett kihívás. Mit teszel vele? Belenyugszol, hogy súlyával összetörjön? Vagy mégis megpróbálsz a ráhagyatkozni Arra, aki a végtelen erô és a végtelen szeretet. Minden folyton a mi döntéseink keretei között játszódik. A félelemtôl, mint érzelmi állapottól nem tudunk megszabadulni, legalábbis nem mindig. De a félelem hitünk elmélyülésének tényezôje lehet, ahogy minden kísértés is. Alacoque Szent Margit Máriához, a Jézus Szíve kultusz nagy apostolához hévvel szólt Jézus: Engedj működni Engem. A kereszténység a kegyelem vallása, az a Vallás, mely arra vezet minket, hogy engedjük Krisztust működni, hogy egyre nyitottabbakká váljunk az Ô működésére. Olyan nyitottságról van szó, mely megengedi Krisztusnak, hogy teljességében éljen bennünk. Így lesz Ô képes arra, hogy megalkothassa belôled az Ô remekművét, ahogy ez Mária esetében is történt, aki hittel, bizalommal, az Úrra való teljes ráhagyatkozásban élt. Az isteni működésnek alapvetô elve, hogy Ô nem akar tolakodó lenni. Ha a szíved ajtaja zárva lesz, Ô nem akarja azt felfeszíteni. Jézus mindent megtesz nekem -- írta Szent Margit Mária -- amennyiben csak megengedem Neki, hogy bennem működjék. Ô fog szeretni, vágyódni bennem, kiegészíti minden hiányosságomat. Istenre való Ráhagyatkozás a bizalom legfôbb formája, de legfôbb formája az Istenben való támaszkeresésnek is. ,,Most már nem kívánom sem a szenvedést, sem a halált, mondta a Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Szent Teréz, pedig szeretem mind a kettôt, egyedül a szeretet vonz engem (...) most már egyedül az Istenre-hagyatkozás vezérel, más iránytűm nincsen. Már nem tudnék forrón imádkozni másért, mint azért, hogy lelkemen tökéletesen beteljesedjék Isten akarata, úgy, hogy a teremtmények ne vethessenek eléje gátat.'' (Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Ecclesia Budapest, II. kiadás, 1993. 208--209. oldal.) Teréz bevallja, hogy sokáig tartott, amíg az Isten akaratára való ráhagyatkozásban erre a fokra eljutott. De most itt vagyok, s a jó Isten tett ide. Karjaiba vett s idehelyezett... (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével Jézusról nevezett Ágnes anyával, Július 7. Novissima verba Karmelita Rendtartomány, Budapest.) Ráhagyatkozásod Istenre és mindenben az Ô akaratának elfogadása akkor lesz tökéletes benned, ha képes leszel ezt mondani: Szeretek mindent, amit nekem küldesz. # 4. Isten féltékeny szeretete Az Úr féltékeny szeretetre gyulladt irántad. Ez azt jelenti, hogy Ô akar a te egyetlen Urad és egyetlen szerelmed lenni. Ô megtérésre hív minket, amelynek mindig két eleme van -- megtérni valamitôl és megtérni valamihez. El kell fordulnunk mindattól, ami eltávolít bennünket egyedüli Urunktól, akinek tulajdonai vagyunk. El kell fordulnunk a lelkünk mélyén gyökerezô egoizmustól, amely biztosítékok után vágyik. Ha kialakítottál magadnak valamilyen biztonsági rendszert, majd Isten a ,,mannád''-at elpusztította, akkor jusson eszedbe, hogy Ô ezt szeretetbôl tette. Isten megfoszt attól, aminek szolgája lettél és ami az Ô szeretetében való hitedet csökkenti. Hiszen Ô az egyedüli Úr, Ô a te Urad és a ,,mannád'', vagyis a mindennapi kenyered, a léted Ura is. Tôle függ minden. Ô függetlenül attól, hogy elismered vagy sem, az egyetlen Úr, de olyan Úr, aki szeret. Ô nem akarja, hogy elvessz a hamis isten hamis királyságában, mert az a királyság tönkretesz téged. Az ô tulajdona vagy mindennel együtt, amid csak van -- testestül, lelkestül; a munkáddal, amely Tôle függ, a lakásoddal, mely az Ô tulajdona, a gyermekeiddel, akik az Övéi és az idôddel, melybôl oly gyakran fösvény módjára szánsz csak Rá, holott az idôd egésze is az Ô tulajdona. Az Evangélium mondja, hogy nem lehet két úrnak szolgálni. A görög nyelvben a douleuein (szolgálni) szó olyan szolgálatot jelent, amelyet a rabszolgának kellett végeznie urával szemben. A rabszolgának nem volt ideje önmagára. Teljes egészében és állandóan az Úr rendelkezett idejével. Az Istennek mindent oda kell adni, tudni kell odaadni Neki azt, ami az Övé -- és ez a mi megtérésünk programja. El kell fogadni az Ô féltékeny szerelmét is, úgy kell elfogadni Ôt, mint egyetlen értéket és egyetlen szeretetet. A ,,féltékeny szerelem'' kifejezésben Isten szeretetének teljes mélysége rejlik -- mert ez a szeretet nem magáért féltékeny, hanem érted, azért féltékeny, hogy ne vessz el a hamis istenek szolgálatában. Az az ember, aki elért az Istennel való egyesülésre és eljutott az életszentségre, olyan ember, aki a végsôkig elfogadta Krisztust, mint egyetlen szeretetet. A hívô embereknek két kategóriája van: azok, akik érdemeket gyűjtenek és azok, akik egyszerűen megpróbálnak szeretni. Szeretni pedig nem csak azt jelenti, hogy adok, de még inkább azt, hogy elfogadom a másik ember szeretetét. Istent szeretni azt jelenti, hogy elfogadod az Ô szeretetét, az Ô irántad táplált féltékeny szeretetét -- azt a féltékeny és ôrült szeretetet, mely meg akar óvni téged mindentôl, ami a szabadságodat és hitedet veszélyezteti. Isten féltékeny szeretetre gyulladt irántad. Ez a szeretet az Isten szenvedése, ez Isten éhsége irántad, Akinek a gyermeke vagy és az Ô tulajdona. Ô harcolni fog érted. Az Ô féltékeny szerelme néha nehéz lesz, mert nem egyszer kicsúszol a kezei közül, s a szakadék felé rohansz úgy, hogy nem is tudsz róla. Idônként tehát az Isten kénytelen felrázni téged, kénytelen ,,nehéz'' kegyelmeket adni, de ez azért történik, hogy megmentsen, hogy végérvényesen Ôrá hagyatkozz. -- Isten szeretete féltékeny. ======================================================================== IV. fejezet: A hit, mint saját tehetetlenségünk A hit erénye beismerése és mindennek Istentôl történô várása A hit fényében megláthatjuk saját tehetetlenségünket és azt, hogy mindent csak Istentôl várhatunk. Walter Kasper írja, hogy a szinoptikusok szerint a hit annyit jelent, mint ,,saját tehetetlenségünk beismerése, valamint bizalom a Jézusban működô Isteni erôben''. (Einführung in den glauben V. fejezet.) A hívô semmiben sem számít saját magára, hanem mindent az Úrtól vár. Csak akkor engedjük, hogy az Isteni erô működjön bennünk, ha a hit szellemében elismerve saját tehetetlenségünket, lelki szegényekké válunk. Az evangéliumi erkölcs nem pusztán a Tízparancsolat erkölcse, még ha magába is foglalja azt, de mindenek elôtt a nyolc boldogság erkölcse. Elsôsorban pedig az elsô boldogságé, amely így szól: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.'' (Mt 5,3). Boldogok, mivel ôk, ezek a lelki szegények, valóban bejutnak a mennyek országába. # 1. ,,Boldogok a lélekben szegények'' Aki mindenek elôtt az Isten országát keresi, vagyis az életszentséget, az meg is találja azt és minden mást is, vagyis minden lelki és evilági ajándékot, melyek szükségesek az élethez. ,,Boldogok a lélekben szegények'', akik semmihez sem kötôdnek, akiknek semmijük sincs és mindent az Úrtól várnak. Boldogok, mivel a szívükben van hely az Úr számára, övék a mennyek országa, mert övék az Isten. Ez az örömteli Evangélium a boldog emberekrôl, akiknek a szíve szabad az Úr számára. Annyira hiszel, amennyire szegény vagy lélekben. A ,,szegény'' szó bibliai értelemben nem jelent szükségképpen anyagi értelemben vett szegénységet. Lélekben szegény volt például Dávid király, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló ember. Lélekben szegény a magabiztosságtól megfosztott ember, az, aki tudja, hogy nem számíthat önmagára, a saját erejére. Az ilyen ember alapvetô beállítottsága, hogy mindent Istentôl remél és nem gyökeresedett bele az evilági dolgokba. Ha természet adta lehetôségeid miatt erôsnek érzed magad, a hited nem fejlôdhet és mélyülhet el. Ezért kell, hogy átérezd saját gyengeségedet és azt, hogy képtelen vagy valamire. Ez felhívás lesz a hitre. A gyengeséged, tehetetlenséged olyan lesz, mint egy rés, melyen át a szívedbe beáramolhat a hit kegyelme. Sérüléseinken keresztül adja meg nekünk az Úr a hit elmélyülésének kegyelmét. A nagy megtérô, Charles Péguy írja: ,,Elôfordul, hogy a kegyelem hihetetlen fénye hatja át a rossz, sôt romlott lelket. Láthatunk üdvözültként olyat, aki már elveszettnek tűnt, de soha nem láttak olyat, hogy amit belakkoztak, átnedvesedett volna, amit impregnáltak, áteresztôvé válna, hogy megpuhulna az, ami megkeményedett. (...) Innen származik annyi hiány, melyet a kegyelem hatékonyságában megtapasztalunk. Amíg a legnagyobb bűnösök lelkében váratlanul gyôzelmet arat a kegyelem, gyakran minden hatás nélkül marad az úgynevezett ,,rendesek'' lelkében''. (Note conjointe sur M. Descartes et la philosophie cartesienne -- Párizs,1914.). Azért van ez így, mert ezek a ,,rendesek'', ezek az evangéliumi értelemben vett felnôttek nem hordoznak semmiféle hiányt, nincsenek sérüléseik, hanem erôsek, hatalmasok, önellátók, felnôttek. Az ô minden sérülés nélküli morális bôrtakarójuk hibátlan kéreggé, páncéllá vált -- véli Péguy. Ôk nem mutatják azt a nyitottságot, melyet valami szörnyű seb okozhat, valami felejthetetlen nyomorúság, valamilyen legyôzhetetlen szomorúság, valami örökké kinyíló seb, valami halálos nyugtalanság, valami rejtett keserűség, valami folyton álcázott belsô romhalmaz, valamilyen be nem gyógyuló seb. Ezért ôk nem nyitottak a kegyelemre, ami lényegét tekintve bűn. Mivel nem sebzettek, ezért nem is alkalmasak már a megsebesítésre. Mivel semmi sem hiányzik nekik, ezért nem is kapnak semmit. Nem kaphatják meg, azt ami a ,,minden''. Maga az Isten szeretete sem gyógyítja azt, akinek nincsenek sebei. Mivel a földön feküdt az ember, a Samaritánus felemelhette ôt. (...) Tehát, aki nem esett el -- írja késôbb Péguy -- soha nem kel fel, akit pedig nem öntött el a veríték, azt soha nem fogják megtörölgetni. Az úgynevezett rendesek, ,,felnôttek'' nem befogadói a kegyelemnek. Lehet, hogy a te életedben is van valamilyen szörnyű, be nem hegedô seb, lehet az valamilyen legyôzhetetlen szomorúság, vagy halálos belsô nyugtalanság, valamilyen rejtett keserűség, vagy valaminek a felbomlása. Te ekkor úgy látod, hogy mindennek vége, pedig épp ellenkezôleg. Mindennek a kegyelem csatornájává kell válnia számodra. Istennek meg kell engednie ezeket a sebeket, ezeket a nehéz perceket, hogy gyengének érezd magad, és így nyitottá válj a kegyelemre. Ha valami nagyon fájdalmasan érint, gondolj arra, hogy ez áldott fájdalom, mely ,,felnôttséged'' és ,,rendes voltod'' páncélján rést vág a kegyelem számára. Ez mind lehetôség számodra hited elmélyítésére. Gyengeséged következménye lesz, hogy a hit által Isten ereje beléd költözhet. Istennek, mikor feléd közeledik, gyengévé kell tennie téged, hogy szükséged legyen Rá, hogy Benne keress támaszt a hit által, egyre inkább bízva Benne. Le kell alacsonyítania, mert te túl nagy vagy, és a sebzettség lealacsonyít. Ezért minden sebzettség lehetôséget nyújt neked, hogy egyre inkább evangéliumi gyermek váljon belôled. Gyakran nagyon sok sebzettségre van szüksége az embernek ahhoz, hogy gyermekké váljon és a ,,kis útra'' lépjen. # 2. Isten erejének szüksége van az ember gyengeségére Az Isten az emberhez közeledvén gyengévé teszi ôt. Tehát éppen ellenkezôleg tesz, mint ahogy mi azt remélnénk. Úgy gondolod, hogy te közeledsz Hozzá és ezáltal egyre erôsebbé válsz és egyre jobban intézed majd a dolgokat. Ezzel szemben Ô közeledik hozzád és közelítvén elgyengít úgy fizikailag, mint pszichikailag és lelkileg. Teszi ezt azért, hogy az Ô erejével benned élhessen, mivel a te gyengeséged fog helyet adni az Ô erejének. Amikor ugyanis gyenge vagy, nem tudsz magadban bízni, nem tudsz magadban hinni, és ekkor lehetôség nyílik arra, hogy Felé fordulj és Nála keress támaszt. Oly gyakran védekezel a legnagyobb kegyelem, a gyengeség kegyelme ellen, pedig mint már Szent Pál apostol megírta: ,,...az erô a gyöngeségben lesz teljessé. Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem... mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs.'' (2Kor 12,9-10). A te erôdnek és hatalmadnak elôbb, vagy utóbb meg kell törnie. Mivel a valóságban nincs saját erôd, mert az ajándék -- ajándék, melyet kisajátítasz, ezért el kell azt veszítened. Szent Maximilián Kolbe számos apostoli körútja alatt teljesen tehetetlennek érezte magát. Gyakran beteg tüdejének a klíma nem volt megfelelô, nehezen viselte a tengeri utazást, a párás levegôt, ami miatt nem egyszer fulladt. Mindez azonban nem csökkentette a vágyát, hogy a Szeplôtelen Szűz királyságát hirdesse az egész világon, bár nem egyszer úgy látszott, hogy egyetlen órát sem él túl a hajón. Talán azt mondta akkor Máriának: azt hiszem ezt az órát már nem bírom ki és akkor hogy fogom hirdetni a Te királyságodat? -- Azonban épp ez a szegénység volt Kolbe atya minden ereje. Ha az Isten eszközéül akar használni téged, akkor ezt egyedül a gyengeséged által teszi. Amikor saját erôd és képességeid tudatában próbálsz apostolkodni, negatív jellé válsz. Az emberek nem akarják a te erôdet, a te saját erôdet, mert az megalázza ôket. Az Úristen sem, mert ahhoz, hogy jellé tegyen téged és használjon, nincs szüksége a te erôdre, épp ellenkezôleg a gyengeségedre van szüksége. Ez a gondolat rendkívül erôteljesen kirajzolódik az Ószövetségben Gedeon példájában (vö.: Bír 7,1-8,10). Gedeon ellenfelének hadserege 135 ezer fô, míg Gedeon serege 32 ezer, tehát negyedannyi. A történelemben azonban elôfordult már ilyen aránytalanság mellett is gyôzelem. Az Istennek tehát túl kevés ez az aránytalanság. Ezért azt javasolja Gedeonnak, hogy csökkentse harcosainak létszámát. Az elsô próbatétel az, hogy ezt a 32 ezer fônyi sereget 10 ezerre csökkentse. Most Gedeon seregének létszáma tizenháromszor kisebb, mint az ellenfeléé. Ekkora aránytalanság mellett nem ismer gyôzelmet a hadviselés története. De az ember képes lenne rá, hogy még ezt is magának tulajdonítsa, a saját zsenialitásának számlájára írja a gyôzelmet. Gedeon tehát még mindig túl erôs, még mindig képes a saját lehetôségeire számítani. Az Isten még egyszer próbára teszi, arra kéri, hogy ezt a 10 ezer fônyi sereget redukálja 300 fôre. És most már valóban nem tudja az ember, hogy a helyzet drámai-e, vagy komikus. Hiszen valóban nevetséges dolog szembeszállni olyan ellenséggel, amely 450-szer erôsebb. Ebben a helyzetben már csak Isten gyôzhet és nem Gedeon. És Gedeon elindul ilyen maroknyi sereggel és gyôzelmet arat. Ez a lesújtó aránytalanság teszi, hogy még csak kísértésbe sem eshet, hogy a maga javára írja a gyôzelmet. Az egész helyzet annyira abszurd, mintha az Úristen mosolyogva így szólna: Látod Gedeon, gyôzni akartál, a képességeid és a hadsereged ereje által. Nézd, megmaradt háromszáz embered a 135 ezernyi ellenséggel szemben. Mit gondolsz errôl? -- Gedeon bízott az Úrban és olyan gyôzelmet aratott, amelyet nem ismer a történelem. Az Úr törékeny cserépedénybe helyezi kincsét, hogy a nagyszerű erôt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk (vö.:: 2Kor 4,7). Isten Gedeont megfosztotta emberi erejétôl, kicsivé és gyengévé tette, olyat tett vele, ami emberi szempontból szinte abszurditás. Hasonló dolog, a te életedben is megtörténhet. Ha az emberi erônek 32 ezer része található meg benned, akkor az Úristen ezt elôbb 10 ezerre csökkenti, azután 300-ra. Ekkor valóban nagyon gyenge leszel, majdnem annyira, mint egy sebesült katona, de ilyen gyengén is képes leszel gyôzelmet aratni. Ezek a gyôzelmek nem a te erôdbôl, hanem Isten erejébôl születnek majd meg. # 3. Krisztus szegénysége A lelki szegénységet kifejezô hit mintáját Jézus életében és alakjában találjuk meg legteljesebben. Szegénynek lenni függôséget jelent. Jézus életében három momentumot látunk, melyekben az Ô szegénysége eléri a csúcspontját. Amikor Ô, az Isten, teljesen függôvé válik és erôtlenségében mutatkozik meg, mintegy legyôzötten, ezek: Betlehem, a Kálvária és az Oltáriszentség. Ha szegénynek lenni függôséget (kiszolgáltatottságot) jelent, akkor Jézusról elmondhatjuk, hogy már Betlehemben teljesen függôvé vált. Ahol erôtlenség, sôt úgy is mondhatjuk vereség volt a része, hiszen Jézust nem fogadták be övéi és emberhez nem méltó körülmények között kellett megszületnie. Minden alkalommal, amikor megtapasztalod erôtlenségedet, vagy amikor tehetetlennek érzed magad valamilyen helyzetben, akkor Jézus erôtlenségében van részed. A Kálvária a második, a maga nemében iszonyatos kiüresítése Jézusnak. Ott sem fog tudni semmiben segíteni önmagán, mert kezei, azok a kezek melyek megáldották a tömegeket, a kereszthez vannak szegezve, vérben áznak. A lábait sem használhatja, mert azok a lábak, melyek elôbb még a szeretetet hordozták mindenfelé és a Jó Hírt, most át vannak szegezve. Jézus a Kálvárián mindentôl kiüresíttetett. A Kereszt Isten féktelen szeretetének kifejezôje. Jézus kiüresítése itt éri el csúcspontját. Ismét más kifejezése Jézus kiüresítésének a Legméltóságosabb Oltáriszentség. Itt szintén az erôtlenség és vereség van jelen, ugyanúgy, ahogy a Kálvária természetesen látszólag erôtlenség és vereség volt. A Legszentebb Oltáriszentségben Jézus hallgat, akkor is amikor az emberek hozzá fordulnak. A tabernákulumban oly mértékig kiüresítette önmagát, hogy az ember kiveheti és elviheti Ôt, ahova csak akarja, magához veheti, de meg is szentségtelenítheti Ôt. Tehát mindent megtehet Vele, amit csak akar, szó szerint mindent. És ez a megrázó titka a Krisztusi kitaszítottságnak és szegénységnek, az Ô kenózisának, az Ô tökéletes önátadásának az emberekkel szemben. E három helyzet: Betlehem, a Kálvária és a Legméltóságosabb Oltáriszentség azok a pontok, ahol Jézus szeretete valóban az ôrült szeretet és a végletes szegénység határait éri el. Ám épp ennek a féktelen szeretetnek és ennek a szegénységnek árán hozza el neked Jézus a Megváltást és a hitet. Isten hallgatása, az ô erôtlensége és ,,legyôzetése'' botrány a világ szemében, amely olyan Istent szeretne, aki teljes erejében mutatkozik meg. A kereszt mindig is a megbotránkozás tárgya volt és az is marad azok számára, akik nem hisznek, akik azonban hisznek, azok számára a kereszt a legfôbb erô. A te kereszted -- amit a kiüresítés és a szegénység jelentenek -- helyet teremt benned a kegyelemnek: a hit kegyelmének. # 4. Ismerjük el, hogy minden ajándék A hit saját gyöngeségünk elismerését jelenti és azt a meggyôzôdést, hogy semmivel sem rendelkezünk, hogy minden ajándék. A hit mindent Istentôl remél és minden ajándékot csak Tôle vár. Az így értelmezett hit ellentéte a gôg. A gôgös ember minden kegyelemrôl azt hiszi, hogy az jár neki és magának tulajdonítja. Úgy tartja, hogy minden tôle függ, mintha nem lenne jelen az életében Isten folyamatos kegyelme. Természetes, hogy a hit valami nehéz dolog. Hitben élni újraszületést, lelki szegénnyé és gyermekké válást jelent. Minden ajándékot olyan távolságtartással kell elfogadni, hogy bármely pillanatban képes légy visszaadni azt. Ez egy csodálatos paradoxon. Isten azért ajándékozott meg bennünket, hogy elfogadva az Ô ajándékait, készek legyünk azt visszaadni. Az a gesztus, amely kifejezi, hogy a kapott ajándékot az ember kész visszaadni, annak a jele, hogy nem sajátította ki és elismerése annak a ténynek, hogy mi magunk semmivel sem rendelkezünk. Az Istennek visszaadott ajándék visszaszáll hozzánk, visszaszáll, de megsokszorozva. Minden ajándék: a lelked, a tested, feleséged, férjed, gyerekeid, mindened, amid van és amit csinálsz, minden az Úr tulajdona. Vajon készen állsz-e mindezeket a kegyelmeket visszaadni bármely pillanatban? A gazdag ifjú történetének -- aki szomorúan távozott, amikor az Úr azt javasolta neki, hogy az anyagi javakról mondjon le -- van egy epilógusa. Az ifjú távozása után Jézus így szól: ,,Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak!'' (Mk 10,24) Figyeljünk fel arra, hogy ez az ifjú minden parancsolatot megtartott. Ebbôl következik, hogy nem elég a parancsolatok megtartása. Neki és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak címzi Jézus a következôt: ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.'' Ez az állítás olyannyira erôs, hogy a megdöbbent Apostolok meg is kérdezik: ,,Akkor hát ki üdvözülhet?'' (Mk 10,25-26). Ez az ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy fôember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be. (vö.: Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie. Az evilágiakhoz való kötôdés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ô ajándéka, de nem Ô maga, megakadályozhatja, sôt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötôdések rabságában élünk. San Giovanni Rotondo-ba utazva találkoztam egy tudóssal, aki velem együtt Pio atyához igyekezett, hogy áldást kérjen a munkájára. Két kötetnyi kiadott művel érkezett, melyet opus vitae-nek, azaz élete művének nevezett. A szentgyónás keretében bemutatta Pio atyának és áldást kért művére. Padre Pio reakciója hátborzongató volt, mindenekelôtt döbbenet volt benne -- ez a te opus vitae-d, ez a te életed műve? Kezébe vette a két kötetet és még egyszer megismételte, ez egy opus vitae, tehát te ezért éltél hatvan évet, hogy ezt a két kötetet megírd? Ez volt életed célja -- majdnem üvöltött -- ez az opus vitae, ezért éltél? És hol a te hited? Azután lecsendesült, mintha észrevette volna, hogy ez nem volt tudatos ennél az embernél és atyai gyengédséggel megkérdezte: Biztosan sok munkát fektettél bele, ugye? Sok éjszakát átvirrasztottál, és hogy állsz az egészségeddel? -- Na igen, egy infarktus. -- No tessék, mindezt az ambíció szolgálatában, hogy megalkoss egy ilyen opus vitae-t. Látod, mondta tovább, mit jelentenek a bálványok és kötôdések. Ha ugyanazt tetted volna, de Istenért, mindez másképp volna. Hiszen te mindezt kisajátítottad, ez a te opus vitae-d, a te műved. Ennek a gyónásnak a befejezése is Pio atya stílusában zajlott. Ismét felemelte a hangját: Ha csak ezzel jöttél, ,,va via'' -- menj utadra. Pio atya, ahogy az olaszok mondják érdes, vagyis kemény volt, de ebben a keménységben nagy szeretet rejlett minden ember, minden vezeklô iránt. Olyan ember volt, aki szeretett, a szeretet pedig erôs. Pio atya szeretete tette, hogy ez a megrázó beszélgetés gyónással egybekötve döntô fordulatot hozott az említett tudós életében. Valóban kezdett másképp gondolkozni, másképp nézni a világra. Hitünk atyja Ábrahám csodálatos ajándékot kapott; késô öregségére gyermeke született. Számára ez volt a legnagyobb boldogság, az emberi értékek közül a legnagyobbat kapta -- egy fiút, egy utódot. A szülôk általában kisajátítják a gyerekeiket, talán Ábrahámot is megkísértette ez a gondolat. Mégis, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy fia életét kéri, Ábrahám beleegyezett. Sôt, azt is elfogadta, hogy a kapott ajándékot a számára legdrámaibb módon adja vissza. De mi történt volna, ha Ábrahám nem akarta volna visszaadni a fiát? Ha fellázadt volna és megmaradt volna saját meggyôzôdésében, hogy Isten utasítása túl kegyetlen? Mi történt volna akkor? Izsáknak meg kellett volna halnia. Nem fontos, hogy milyen körülmények között, hogy betegség következtében-e, vagy valamilyen harcban, hadjáratban, vagy vadállat tépte volna szét. Ábrahámnak mindenféleképpen el kellett volna veszítenie a fiát, aki Isten és Ábrahám közé állt volna. Izsák akadállyá vált volna, hogy Ábrahám a hitben teljesen átadhassa magát Istennek. Fia visszaadásának a visszautasítása azt jelentette volna, hogy kisajátította ôt. Az ajándék kisajátítása pedig egyet jelent annak megsemmisítésével, olyan, mintha ütést mérnék önmagamra és magára az ajándékra is. Ábrahám, átadva a fiát, nemcsak, hogy visszakapta ôt, de a kegyelmet megsokszorozva nyerte vissza. -- Az életszentség kegyelmét kapta, melyben a fia is részesült. Ábrahám és Izsák az Ószövetség elsô szent pátriárkái. # 5. A bizalmatlanság elszórt magjai Ha elemezzük a rossz keletkezésének mechanizmusát az emberben, azt látjuk, hogy a rossz alapját az egyszerűség és az Isten iránti gyermeki bizalom hiánya képezik. Így volt ez az emberiség történetének kezdetétôl fogva, attól a perctôl, hogy az ôsszülôket a hit próbája elé állították. Az emberiség történetének kezdetén volt egy bizalmi próba. Isten mintha feltette volna a kérdést az embernek: Bízol-e Bennem? Egyszerűséggel és gyermeki bizalommal vagy-e Irántam? A bibliai szöveg határozottan mondja, hogy a Sátán pontosan ezen a ponton támadta meg az embert. A Sátán az ôsszülôket a rosszra, mint olyanra nem beszéli rá, nem kísért közvetlenül a bűnre. Amit tesz, az nem más mint a bizalmatlanság magjainak elszórása. Pszichológiailag tökéletes módon teszi, ahogy erre csak ô képes. Nem azt mondja, hogy legyetek hűtlenek, engedetlenek -- nem, ô azt akarja elhitetni az ôsszülôkkel, hogy az Istenben nincsen szeretet, ôszinteség és igazság. A rossz mechanizmusának alapjainál, mely az ôsbűnt elôidézte, a bizalmatlanság magjai találhatók, melynek pszichológiai hatása igen erôs. Az az ember, akibôl hiányzik a bizalom, a fenyegetettség állapotába kerül. Az a személy, akiben nem bízom, veszélyt jelent számomra. A félelem vele szemben, bennem születik. A bizalmatlanság bűne félelmet és fenyegetettséget szül. Ez az a félelem, amelyrôl annyit beszélnek a pszichológiában és pszichiátriában, amely oly gyakori forrása az emberi szenvedésnek. Ha nem vagyunk szabadok a bűntôl, nem lehetünk szabadok annak következményeitôl sem, a nyugtalanságtól, a félelemtôl, a fenyegetettség érzésétôl. Bennünket is megkísértenek a bizalmatlanság elszórt magjai. Amennyiben ezek az Isten elleni bizalmatlanság magjai, akkor az ember úgy érzi magát, mintha bezárt ketrecbe került volna. Az élet rettenetessé válik az ilyen fenyegetettség ketrecében. A bűn azért is teszi tönkre az embert, mert a hozzá kötôdô félelem bűne pusztítja ôt. A fenyegetettség érzése végül elkerülhetetlen csapást mér ránk, mert az ember egyik alapvetô pszichikai szükséglete a biztonságérzet. Ebbôl következik, hogy az a félelem, amelyik ellen nem harcolunk, indokolt félelem. A krisztusi Megváltás műve jelenleg is tart. A hit által mi is részesei vagyunk a megváltás művének, amely átfogja nem csupán bűneinket, de annak teljes kontextusát, szövedékét is. Ily módon válik a Megváltás tárgyává a félelem és fenyegetettség érzése is. Jézus meghalva értünk a keresztfán, a félelemtôl és fenyegetettségtôl is megváltott minket, ugyanúgy, ahogy megváltott a bűntôl. Ezért egész életednek a Krisztus megváltó működésére irányuló, egyre növekvô nyitottság felé kell haladnia. A keresztbôl ugyanis szüntelenül árad a kegyelem, hogy megváltson a bűntôl, s egyben a félelemtôl is. Hogyan harcoljunk a minket minden oldalról szorongató félelmekkel? Ha szemtôl szembe veszed fel a harcot, akkor küzdelmed biztos vereséggel végzôdik. Biztos út csak egy van: Megnyílni Krisztus megváltó működésére, olyan hittel, amilyen az evangéliumi gyermeknek van. El kell hinned, hogy Jézus mindentôl, ami csak fenyeget, megváltott téged; hogy szabad vagy. Mondd magadnak: Nincs veszély, mert Ô megváltott és megszabadított mindentôl, csak el kell fogadnom mindezt. A hit maga az elfogadás, Krisztus megváltó működésének folyamatos elfogadása. Egy napon Péter áthaladva a Jeruzsálemi templom egyik kapuján, találkozott egy béna emberrel, aki adományért könyörgött. Péter ekkor így szólt: ,,Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!'' (ApCsel 3,6). És a béna felállt. Ez a kéregetô béna ember tehetetlen volt és sokat remélt. Nagy gyermeki hittel kellett rendelkeznie, mivel többet kapott, mint amennyit várt. Te, aki a félelem és fenyegetettség bénaságában élsz -- nem feltétlenül fogsz azonnal meggyógyulni, mint az a béna ember. Gyógyulásod hited mértékétôl függ és attól, hogy valóban lesz-e benned gyermeki hit. Meggyógyulhatsz egyik pillanatról a másikra, vagy fokozatosan. Ezt a te helyzetedet jelképezô bénát ekkor Jézus kezei fokozatosan emelik egyre magasabbra, amíg lassan talpra nem áll. Ez a fokozatos talpra állítás is Jézus megváltó működése. Hinni nehéz, de nem hinni még nehezebb. Próbáld minél gyakrabban tudatosítani magadban, hogy nem vagy egyedül. Hiszen melletted van Krisztus, aki megváltott. Próbálj meg szembeszállni nyomasztó félelmeiddel a gyermeki tehetetlenség érzése által. Mondd Jézusnak: Tudom, hogy meg akarsz ettôl a fertôtôl tisztítani, tudom, hogy Te már ettôl megváltottál. Tudod-e, hogy csodának lehetsz szemtanúja? Hiszen Krisztus azt mondta: ,,Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: Szakadj ki gyökerestôl és verj gyökeret a tengerben! -- engedelmeskedni fog nektek.'' (Lk 17,6). Akkor megláthatnád, hogy a hit -- mely a világ szemében olyan kis ,,semmi'', hasonlóan a mustármaghoz, a legkisebb maghoz -- Isten végtelen erejét hordozza. Megláthatnád, hogy a hit nyitottá tesz Krisztus megváltó művére, s csodálatos módon eltávolítja a félelmet. Akkor hirtelen szabad embernek érezhetnéd magad. Neked, aki meghívást kaptál a szabadságra és a békére a hit által, mely nyitottá tesz Krisztus Megváltására -- ehhez a hithez szüntelenül meg kell térned, mert a hit állandó folyamat. Ez a folyamat a hit aktusai által mélyül el, melyek leggyakrabban a veszélyhelyzetekben születnek meg. Ha felkelted magadban a hit aktusait, akkor minden helyzetben, miként egy gyermek, a szeretô Atya karjaiba fogod vetni magad. A gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz ,,kis útjának'' lényege a gyermek magatartása, mely a gyermeki bizalomnak köszönhetôen, szabad minden félelemtôl. Ha a bűn az emberiség történetének kezdetén a bizalmatlanság magjainak elszórásával jelent meg, akkor a ,,kis út'', mely hangsúlyozza a bizalom jelentôségét és az Istenre való gyermeki ráhagyatkozást, antidotumot (ellenszert) jelent, és tökéletes ellentéte ennek az eseménynek. A ,,kis út'' programja egyenesen a rossz gyökerére sújt le, mivel a bizalom hiánya, az Isten iránti bizalmatlanság, nagy mértékben forrása bűneidnek, minden egzisztenciális, pszichikai és közvetve fizikai szenvedéseidnek is. Ha bízol Istenben, a gyökerét vágod el annak, ami tönkretesz téged. Hidd el, hogy Ô szeret téged. Az ôsszülôk hitpróbája nem is volt annyira nehéz, a Biblia azonban szól egy sokkal szörnyűbb próbáról is, melynek Isten Ábrahámot vetette alá. Hiszen saját fiának megölésére kapta a rettenetes felszólítást. Az ô esetében nagyon könnyű lett volna a bizalmatlanság magvait befogadni: nem bízni, fellázadni. Ábrahám a körülötte lévô sötétség ellenére, mégis bizakodott. Mennyire fontos az ilyen feltétel nélküli bizalom, gyermeki bizalom Isten iránt, akit a bizalmatlanság bűnével sebesítünk meg leginkább. Ha megtörtént már valamikor veled, hogy valaki, akit nagyon szerettél, elvesztette bizalmát benned, akkor tudod, milyen fájdalmas az. És ha nem egy hétköznapi emberi barátság sebesül meg a bizalmatlanság által, hanem Isten végtelen szeretete, milyen mély fájdalmat okozhat a bizalmatlanság ennek a Szeretetnek. Ezek a szavak: ,,félek Istennek átadni mindent'', olyan sértô mint egy arculütés -- mintha azt mondanád az Istennek: Én nem bízom Benned, nem tudom, mit teszel velem. Ha egy kisgyerek mondaná ugyanezt a mamájának, kimondhatatlan fájdalmat okozna neki. Milyen fájdalmat élhet át az Isten, akit az ember ilyen bizalmatlansággal üt arcul. A bizalmatlanság bizonyos értelemben rosszabb, mint a bűn, mert az a bűnnek forrása és gyökere. Ha már nem bízol, ha Ellenségednek sikerült a szívedbe beoltani a kételyt, akkor annak szükségszerűen a következményei is jelentkezni fognak: a félelem, a veszélyeztetettség érzése és az ezzel járó szenvedés. Csupán a rossz hatásaiból fogod észrevenni, milyen messzire is távolodtál el Istentôl. A szenvedés, a félelem, a veszélyérzet számodra szüntelen felhívás lesz a megtérésre. Mindaddig a válladon fogod cipelni a félelem terhét, míg meg nem térsz; amíg nem válsz gyermekké, aki egyszerűen a szeretô Atya kezébe adja magát. A pácienst annyi ideig kell gyógyítani -- írja Szondi L., amíg nem tanul meg imádkozni. Itt nem a megszokott imádkozásról van szó, hanem a mély imamagatartásról, a bízó gyermeki imáról, amikor a gyermek egészen az Atya karjaiba helyezi magát. # 6. A lelki szegénység, mint a gyermeki magatartás A hit, saját gyengeségünk elismerése és mindennek Istentôl várása, tehát gyermeki magatartást jelent. A gyermek teljesen elismeri, hogy semmije sincs és nem képes semmire. Ô tele van várakozással és hittel, hogy mindent megkap, amire szüksége van. ,,Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.'' -- mondja az Úr (Mt 18,3). Ahhoz, hogy Isten országába bejuthassunk, elengedhetetlenül szükséges megtérnünk a gyermeki magatartásra. Egyszer gyermekké kell válnod: bízó, alázatos, mindent Istentôl váró gyermekké. Ha nem itt a földön, akkor a tisztítótűzben kell ennek megtörténnie. A gyermeki állapot elengedhetetlenül szükséges nemcsak a megszentelôdéshez, de az üdvösséghez is. Az evangéliumi gyermek mindent az Atyától vár, szó szerint mindent. Hitünk gyermeki dimenziója azt jelenti, hogy nem támaszkodunk emberi számításokra, hanem valami olyanra várakozunk, amit a gyerek meglepetésnek, vagy csodára várásnak nevez. Amilyen mértékben tudsz gyermek lenni, annyira fiatal a lelked. Az ember lehet öreg már húsz évesen is. De a lelki gyermekségnek köszönhetôen nyolcvan évesen is fiatal maradhat. Isten mindig fiatal, és a Krisztus alapította Egyház is mindig fiatal, ezért lélekben fiatalokra van szüksége, mint gyermek van rád szüksége, arra, aki képes mindent hinni. Az ,,öreg'' ember, aki a kalkulálásra van beállítva, aki folyton mérlegel pro és kontra, korlátozza Isten működésének lehetôségét és határt szab az Ô szeretetének. A kalkulálás és folytonos számítgatás, hogy valami sikerülhet-e, vagy sem, hogy valamit érdemes-e vagy sem... -- ezek az öregség jelei. A gyermek fürkészi a Holdat és hiszi, hogy meg is kaphatja azt -- neked pedig az Úristen többet akar adni, mint a Hold. Ô a saját királyságát akarja neked odaadni, de ha nem leszel gyermek, gúzsba kötöd az Ô kezeit. A gyerekek tipikusan azok az evangéliumi értelemben vett erôszakosak is, akikrôl Jézus azt mondja, hogy ôk ragadják magukhoz a mennyek országát (vö.: Mt 11,12). Amikor egy gyerek be akar jutni a lakásba, akkor be kell jutnia. Addig fogja verni az ajtót kis öklével, vagy lábával, amíg ki nem nyitják neki. Az Úr Jézus azt mondta ,,...zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek'' (Lk 11,9). Ha így tudnánk dörömbölni az elôttünk bezárt ajtókon, melyek azért vannak bezárva, hogy dörömböljünk rajtuk mint a gyermekek, akkor azok meg is nyílnának. Az Istennek szüksége van a te gyermeki hitedre, hogy csodát tudjon tenni benned és általad, mert Istennek semmi sem lehetetlen. ,,...minden lehetséges annak, aki hisz'' (Mk 9,23). Minden lehetséges annak, aki evangéliumi értelemben gyermek. Az Evangélium két üdvözletet mutat be: Zakariásét és Mária Angyali üdvözletét. Zakariás öreg volt mind testileg, mind lelkileg, olyan, aki megkötözi Isten kezét, mert képtelen hinni a csodában. Hogy hinni tudjon, meg kellett tapasztalnia egy másik, számára fájdalmas csodát, nevezetesen hogy megfosztották a beszéd készségétôl -- azért, hogy higgyen. Ez a lelki öregség -- amikor az ember képtelen hinni a csodában, elviselhetetlen, szörnyű Isten számára. Az az ember, akibôl hiányzik a gyermeki lelkület, a saját imádságát már elôre hiábavalónak tartja, mert ô is egy kicsit olyan, mint Zakariás. Zakariásnak, ennek az ,,Isten elôtt igaz ember''-nek, feddhetetlen öregnek, nem volt utódja és kérte a gyermeket Istentôl. Imádkozott, de valójában nem hitt abban, hogy az Isten meghallgatja ôt. Amikor az angyal tudatta vele ,,Ne félj, Zakariás, mert meghallgatást nyert könyörgésed; feleséged, Erzsébet fiút szül neked,...'' (Lk 1,13). Ô, mintha nem akarta volna a fiát elfogadni, nem hitte a csodát. Mindvégig fiúért imádkozott és amikor az Isten meghallgatta ôt, nem hitte el. Saját imádsága ellen hoz fel érveket: ,,...Hiszen én öreg vagyok, és a feleségem is elôrehaladott már napjaiban.'' (Lk 1,18). Ilyen az ,,öreg ember'', aki már nem hisz az Istenben. Mi is gyakran hasonlóak vagyunk Zakariáshoz. Egy pap -- írja A. Pronzato -- aki a híveket rendkívüli imára hívta össze, hogy esôt kérjenek az Úrtól, nagyon sokatmondóan figyelmezteti ôket: Esôért jöttetek imádkozni -- és hol van az esernyôtök? A másik üdvözlet Mária Angyali Üdvözlete, aki olyannyira gyermek, hogy kész mindent elfogadni. Mária oly tökéletesen Isten rendelkezésére állt, hogy Isten nem mindennapi dolgokat tudott Neki ,,varázsolni''. Mária mindent el tudott volna fogadni, mindent el tudott volna hinni, mert az Ô Isten iránti magatartását lelki gyermekség hatotta át -- ez pedig hatalom. Gondolsz-e néha arra, hogy a világot a gyermekek irányítják, a gyermekek, és nem a vének? Igen, a világot a gyerekek irányítják, mert annak az embernek, akinek gyermeki lelke van, ,,hatalma van Isten fölött'' -- Isten nem tud nekik ellenállni, nem tud ellenállni az igazán hívô gyermeki szemeknek. Amikor Péter a vízen járt, hogy Krisztushoz érjen, egy adott pillanatban elveszítette ezt a gyermeki hitet. Hétköznapi számítóvá vált, idáig eljöttem -- gondolta -- mert sima volt a víz színe, de most hullámok közelednek -- tovább tudok-e így menni? Emberi számítás, emberi értelmezés lépett fel benne és eltűnt a hite. Péter abban a pillanatban megszűnt gyermek lenni és ezért kezdett el süllyedni. Vénnek bizonyult és még sokáig lesz ilyen vén, azért is árulja el Jézust. Úgy is lehet fogalmazni, hogy azért követsz el bűnt, mert ,,öreg'' vagy, mert a lelki öregség elzár téged a kegyelemtôl, megkötözi Isten kezét. Az Isten fiatal, és a Holdat akarja neked levarázsolni. Ha Lisieux-i Teréznek havat hullatott beöltözésének napján, hát ez nem volt az a Hold, amit neki adott? Az Isten azt a magatartást szereti, amely nem lát határokat és ilyen a gyermeki magatartás. A gyermek nem ismeri a lehetôségek határait, kitartó a megszállottságig, nyitott arra, ami új -- a gyermek hinni tud. Isten mindig fiatal és mindig ámulatba ejti az embert. Isten megtapasztalása egy ámulatba ejtô valóság megtapasztalása és az ember, aki evangéliumi értelemben gyermek, képes csodálkozni. Az ilyen ember mindenre képes rácsodálkozni, ami csak körülveszi ôt. Abban a pillanatban, amikor nem mint gyermek állsz Isten elôtt, belsô életedben krízis áll be. Visszafelé kezdesz haladni, megszűnsz hinni és szeretni. Csak kétféle ember hisz a csodákban, a szentek és a gyerekek. Valójában ez csak egy kategória, mert a szentek lélekben gyerekek. Maga Isten is gyermekké lett Jézus Krisztusban. Azzá vált nemcsak Betlehemben, de a kereszten is, ahol tökéletesen védtelen volt, mindenben kiszolgáltatva az embereknek. Ez az Isten, aki gyermekké lett, azt akarja, hogy esendôségünk és gyengeségünk arra késztessen minket, hogy mindenben Ôrá hagyatkozzunk és határtalanul bízzunk az Ô irgalmas szeretetében. A tékozló fiúról szóló példabeszédet inkább a könyörületes apáról szóló példabeszédnek kellene nevezni. Az idôsebb fiú a dráma szereplôinek egyike, nem ébreszt bennünk szimpátiát, féltékeny és arcátlan az apjával szemben. Szimpátiánk a tékozló fiú felé fordul, aki visszatért, annál is inkább közel áll hozzánk, mert ô a mi típusunk. A tékozló fiú típusában spontán módon szinte önmagunkra ismerünk. De valóban igazi evangéliumi alak-e ô? Az Evangélium azt mondja, hogy visszatérése számításon alapult. Azzal a reménnyel tért vissza, hogy az apjánál jobb lesz neki, mert látta, hogy az apja többet fizetett a napszámosainak, mint az az ember, akinél ô szolgált. ,,Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: (...)Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!'' (Lk 15,18-19). A tékozló fiú története befejezetlennek tűnik. Benne van a tékozló fiúnak további drámája, mely a gyermeki magatartás fölé emelkedô béres magatartás következménye. Ô olyan valaki akar lenni az atyával szemben, akivel meg lehet egyezni, amint a felfogadott munkások egy napi dénárban megegyeztek a gazdával (vö.: Mt 20,1-6). Ha a tékozló fiú nem gyermekként tér vissza, hanem mint béres, akkor újból el kell majd mennie. Kétszer, háromszor, vagy ki tudja hányszor. A szolgalelkű fiú nem képes rácsodálkozni a szeretetre. A tékozló fiú nem fedezte fel az atya sérülését, az ô fájdalmát nem látta meg, csak a saját nyomorúságát látta és abból keresett kiutat. A szôlômunkások felfogadásáról szóló példabeszédben azok csodálkoztak a gazda jóságán, akiket a gazda az utolsó órában fogadott fel, nem azok a szolgabéresek, akikkel határozott összegben egyezett meg a gazda. Csodálkozni csak az evangéliumi gyerek képes, mivel a csodálkozás a kontrasztra épül. A gyerek tudja, hogy ô egy kis ,,semmi'' és hogy folyton valami naggyal van megajándékozva. Ez a hatalmas kontraszt saját ,,én''-je és a megajándékozottság között, csodálkozásra készteti. Az ember akkor válik kereszténnyé, amikor gyermekké válik, amikor kezd megdöbbenni az Atyaisten megszállott szeretetén. Itt az evangéliumi gyermekségnek új oldalára találunk -- bizonyos azonosságot ismerünk föl a gyermek és a megtört bűnös között. Mit jelent a megbánás? A megbánás annyit tesz, mint: valamit sajnálni, de a kereszt tükrében, amikor saját nyomorúságod és bűnösséged tudatában nézel a keresztre, Jézus sebeire. Amikor ezeket a sebeket lélekben próbálod megcsókolni, hiszen te magad okoztad azokat Jézusnak. Ez a megbánás. A tékozló fiúnál ilyen megbánás nem volt. Csak amikor bánatodban Jézus sebeit csókolod és hiszel az Ô szeretetében, akkor térsz vissza gyermekként Istenhez. Csak az ilyen visszatérésnek van értelme. Soha ne térj vissza Istenhez, mint béres, mert ismét elárulod Ôt. Az igazi megbánást látjuk az evangéliumi rossz hírű nô esetében, amikor Jézussal találkozik Simon farizeus házában. Az ô egyszerűsége, spontaneitása és igaz bűnbánata tanúskodnak az evangéliumi gyermekség magatartásáról. Hogy bűnbánatát kifejezze Jézusnak, odament hozzá -- nem zavartatva magát az emberi szempontoktól --, könnyeit Jézus lábaira hullatta, majd hajával megtörölte. Íme az egyszerűség, spontaneitás, a megtört bűnös, ô az evangéliumi gyermek. Igazából Istent a megtört bűnösök szeretik, akinek sokat bocsátottak meg és a szentek, mert egyiknek is, másiknak is gyermeki a természete. Ôk képesek megcsodálni Isten szeretetét, Istennek irántuk való megszállott szeretetét. Nem a szolgabéresek, hanem a gyermekek, nem azok, akik érdemeket gyűjtenek és erôlködnek, hogy Istennel egyezséget kössenek, hanem azok, akik hisznek az ô irgalmában. Mert igazából csak a gyermek hisz. ======================================================================== 2. rész: A hit dinamizmusa A hit, mint Istenhez való viszonyulásunk megnyilatkozása, dinamikus jelenség, szüntelen változások alatt álló folyamat. Ez a folyamat Isten kezdeményezésére, és az ember -- Istenre való ráhagyatkozását kifejezô -- válaszának eredményeként jön létre. Az Úr, a nehéz helyzetek által újra és újra lerombolja biztonságérzetünket, megrendíti korábbi bizalmunkat, ráhagyatkozásunkat, hogy a hit próbái és kiüresítésünk által élôvé, dinamikussá tegye azt. A nehéz, megtérésre késztetô külsô vagy belsô helyzeteknek az a céljuk, hogy élôvé legyen Krisztushoz való kötôdésünk, Ôrá építsünk, Ôrá hagyatkozzunk és mindent Istentôl várjunk. A hit, ha nem növekszünk benne, elásott talentummá válhat, de Isten ebbe nem egyezik bele. Ô nem akarja, hogy hitünk megkövüljön. Isten tehát ezért -- hitünk elmélyülésének és dinamikusabbá válásának reményében engedi meg a nehéz helyzeteket, melyek szüntelenül választásra kényszerítenek bennünket. A hit dinamizmusa a próbák eredményeként valósul meg, melyek polarizálva az emberi magatartást, vagy a hit kríziséhez, vagy határozott megerôsödéséhez vezetnek. Hitünk állandóan változik. Egy éve másképp hittél, más volt hited intenzitása és egy év múlva is más lesz. Ezért nagyon fontos kérdés -- vajon hited növekszik, vagy fogyatkozik? Mi ugyanis nem annyira hívôk vagyunk, inkább azokká válunk, nem annyira keresztények vagyunk, inkább keresztényekké válunk, és nem annyira éljük az Evangéliumot, hanem próbálunk felnôni hozzá. ======================================================================== I. fejezet: A megtérés, mint a hit mértéke A hit dinamizmusa Hitünk állandó és alapvetô mértéke a megtérés. Ez az, amiért hitünk nem statikus, hanem állandó elmélyülésen mehet át. A megtérés, mint a hit mértéke, nem annyira egyszeri aktus, mint inkább folyamat. A gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenô változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Isten felé. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntôl fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a rendetlen önszeretet. Amikor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek. Sajátos evangéliumi paradoxont vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak -- akik Jézust követték, akik hittek Benne -- rója fel Jézus, hogy nincsen hitük és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdôjelezésével az volt, hogy megtérjenek. Meg kell kérdôjelezned saját hitedet. El kell jutnod arra a meggyôzôdésre, hogy hitednek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértél, holnap már kevés lesz. # 1. ,,Szerencsés vétek'' Hitünknek, a szüntelen megtérés folyamatának köszönhetôen kell fejlôdnie. Krisztus feltámadt, ez pedig azt jelenti, hogy nincs végleges veszteség az életünkben. Nincs végképp elpocsékolt élet, nincs olyan rossz, ami végleges lenne. Errôl szól a régi felajánlási liturgia: ,,Istenem, Te, aki az emberi természetet csodálatosan megalkottad, még csodálatosabban megjavítottad.'' Isten nem engedné meg a rosszat, ha nem lenne képes abból is jót kovácsolni. Bűnünk ,,szerencsés vétekké'' válhat, amirôl a nagyszombati liturgia is beszél. Isten képes minden bűnünket felix culpa-vá -- ,,szerencsés vétekké'' -- változtatni, amely a hit fényében arra fog emlékeztetni és azt mutatja meg számunkra, mennyire szeret minket Ô, aki értünk meghalt és feltámadott. Nem minden bűn válik ,,szerencsés vétek''-ké. Idônként az elbukás után nem térsz vissza rögtön Istenhez, vagy még jobban megkeményíted szívedet és nem engesztelôdsz ki szívedben -- ekkor valódi tragédia történik. Isten ebben a helyzetben nem tud megbocsátani neked. Minden hűtlenségednek ,,szerencsés vétek''-ké kell alakulnia, de ennek feltétele; a szív bűnbánata, s vágy a megbocsátásra. Ezért, amikor Isten segíteni akar neked, s keménységedet fel akarja puhítani, mindig elsôként közeledik hozzád, hogy felébressze benned a megbocsátás iránti vágyat. Isten elfelejtkezve átélt sebeirôl, különféle módon, folyton megnyitja az emberek felé a Szívét. Gyakran kinyilatkoztatja magát, s szól hozzánk a szenteken keresztül -- a szó és a szentségek, elsôsorban a kiengesztelôdés szentségének közvetítôi által --, akiket eláraszt Isteni szeretetével. Huvelin atya -- Karol de Foucauld gyóntatója, aki ôt a megtérés útjára vezette -- elmondja, hogy másokkal találkozva, Isten rendkívüli forró vággyal töltötte el a szívét, hogy ezeket az embereket feloldozásban részesítse. Ebben a vágyban, melyben Isten Huvelin atyát részesítette, kifejezôdik Isten folytonos és kielégítetlen vágya, hogy megbocsásson nekünk. Ezért kell harcolnod szomorúságoddal. Ha eltávolodtál Istentôl -- függetlenül attól, milyen mértékben történt ez --, mindig visszatérhetsz Hozzá. Minden egyes bukásod után emlékezz arra, hogy Ô vár rád és amikor visszatérsz, s kéred az Ô bocsánatát, örömet okozol Neki, mert lehetôvé teszed, hogy megbocsátása által szerethessen téged. Minden hűtlenséged, vagy bűnöd ,,szerencsés vétek''-ké válik, ha elôsegíti, hogy általa mélyebben megismerd Isten irgalmas szeretetét. Ha bűneid alázatosabbá és bízóbbá alakítanak téged, ha egyre kevésbé önmagadban és egyre inkább Istenben bízóvá tesznek, akkor azok ,,szerencsés vétek''-ké válnak. Ekkor -- ezek megbocsátása után --, lelkileg növekedni fogsz. A bűneid ,,szerencsés vétek''-ké válnak -- ha szereteted felélénkíted a Jézusnak okozott fájdalom tudatosítása által --, ha elmélyül a vágyad, hogy egyedül érte dobogjon a szíved, úgy, ahogy az Ô megsebzett szíve is egyedül érted dobog. # 2. A rossz következményei Isten rendkívüli szeretete a bűnösök iránt, és az Ô isteni pedagógiája, melyet velünk szemben alkalmazott, megmutatkozik a tékozló fiúról szóló példabeszédben. Ha hited langyossá válik, kifejezéstelenné, Isten megengedheti azt is, hogy elbukj. Isten nem akarja a rosszat, de akarhatja annak következményeit, mivel a rossz következményei kegyelmet hordoznak, és felhívást a megtérésre. A tékozló fiú példájában ez igen határozottan kifejezôdik. A krisztusi példabeszédben szerepel egy apa, aki szeret, és két fiú, akik nem szeretnek. Arról, hogy az idôsebb fiú nem szereti az apát, világos képet kapunk az elbeszélés végén, amikor fény derül apjával szemben tanúsított pimasz viselkedésére és a testvére iránti féltékenységére. A fiatalabb fiú sem szereti az apját, hiszen nem kis idôre, hanem örökre hagyja el ôt. Az apa megtehette volna, hogy megakadályozza fia elmenetelét, de nem tette meg. Megengedte, hogy vegye a neki járó részt és elmenjen, hiszen a szeretetet senkire sem lehet rákényszeríteni. Tudjuk, mi lett a következménye annak, hogy a fiú elhagyta az atyai házat. Tudjuk, hogy egyre lejjebb csúszott, s egyre nehezebbé vált az élete. A szöveg értelmezésében megpróbálhatunk rávilágítani bizonyos elemekre, melyek nem jelennek meg nyíltan a példabeszédben. Feltételezhetjük például, hogy az apa megtudja szolgálói révén, mi történt a fiatalabbik fiával; hogy majdnem éhenhal, nincs hol lakjon, hogy egyenesen a végét járja. Tételezzük fel, hogy az apa meg akarja kímélni a fiát ettôl a sorstól és az ilyen bánásmódtól. Nyíltan, vagy titokban elküld neki egy zacskó pénzt, ami lehetôvé teszi számára a visszatérést a normális életbe, de ugyanakkor a léhaságra is. Vajon az effajta segítség, melyet az atya állandóan adhatna, lehetôvé tenné-e, hogy a fiú valaha is visszatérjen? Minden arra utal, hogy nem. Ez azt jelenti, hogy ha az apa szereti a fiát, nem szabad megvédenie ôt cselekedeteinek rossz következményeitôl, még akkor sem, ha atyai szívét fájdalom járja át. A tékozló fiú által elkövetett rossz következtében, két személy lett keresztrefeszítve. Az apa, a fia pusztulása és bukása fölött érzett fájdalma miatt, valamint maga a fiú, saját bukása következtében. A fiát szeretô apának mégis várnia kell, még ha ez kockázattal is jár, várni, amíg betelik a rossz mértéke és következményei megkezdik működésüket. És valóban, a rossz következményei ösztönözték a fiút a visszatérésre, az önszeretetére gyakorolt hatásuk által. Tudjuk, hogy eljött az a perc, amikor a rossz mértéke betelt, amikor a fiú bukása már nemcsak a morális bukás teljes mélységét érte el, hanem az ô tökéletes meggyalázását is. Moslékkal kívánta a gyomrát megtölteni, mellyel a disznók élnek. Palesztina lakosainak felfogása szerint pedig a disznók tisztátalan állatok -- ez tehát a bukás legmélyét szimbolizálja. Ettôl rosszabb már nem lehetett volna. És ekkor elkezdett működni a rossz következménye. A fiú már olyan nyomorult volt, hogy hideg, számító gondolata támadt. Arra gondolt, hogy az apja jobb a szolgáihoz és béreseihez, mint az az úr, akinél ô szolgál. Nem az apja iránti szeretet vezette a tékozló fiút a visszatérésre, hanem a közönséges önszeretet, a hideg számítás, hogy így jobb lesz neki, nem az apának, hanem ôneki. Csak akkor, amikor a feléje szaladó apát meglátja örömkönnyeivel a szemében, amikor a karjaiban találja magát, majd késôbb a legszebb ruhába öltöztetik, amikor gyűrűt kap az ujjára és látja, hogy apja ünnepséget rendez, hogy megünnepelje a visszatérését, akkor nyílik meg a fiú számára a lehetôség, hogy felfedezze apja szeretetét. Tehát a rossz következményei kegyelmekhez kötôdhetnek. Isten akarhatja azokat, hogy végül megtéréshez vezessenek. Néha csak a bukás és a vele járó szenvedés képes felrázni és a megtérésre kényszeríteni az embert. A megtérés feltétele, a szívbéli bánat és a megbocsátás iránti vágy. Isten elsôként közeledik felénk, mert fel akarja szítani bennünk a megbánást és az Ô megbocsátó szeretete iránti vágyat. A megbocsátás vágya miatt oly mélyen leereszkedik hozzánk, hogy -- amint a szentek mondják -- idônként segítségért kiáltó koldussá lesz. Megrázó jelenet Graham Green, Fájó pont című könyvében a fôhôs Scobie öngyilkossága. Az ôrnagynak a halálos adag tabletta bevétele után az az érzése, hogy valaki kétségbeesve keresi és hívja ôt. Maradék öntudatával, végtelen messzirôl sikerül összeszednie magát és válaszolni, s ez megmenti ôt. ,,Jó Isten szeretlek.'' Úgy látszik paradox módon felcserélôdnek a szerepek. Isten kiált segítségért azonosulva a szerencsétlennel, mintha önmagának kérné a segítséget. Isten szól a fôhôs életének utolsó pillanatában: Segíts nekem, hogy megbocsáthassak neked, engedd, hogy megmentselek! # 3. Nem ismerhetjük meg Krisztust az ember nélkül Ahhoz, hogy a bűnünk ,,szerencsés vétek''-ké válhasson, elôször be kell ismernünk azt. Szent János Evangéliumában közli velünk Krisztus ígéretét, hogy amikor eljön a vigasztaló Szentlélek, ,,...meggyôzi a világot a bűnrôl...'' (Jn 16,8). A Szentléleknek egyik működési területe tehát az, hogy minket bűneinkrôl meggyôzzön. A belsô életben, ez egy bevezetô és alapvetô kegyelem, melyet a Szentlélek azért ad meg nekünk, hogy meggyôzzön bűneinkrôl és arról, hogy bűnösök vagyunk. De nem elég a Szentléleknek ezt az elsô kegyelmét befogadni. Amennyiben önmagunkban csak a bűn valóságát ismernénk meg, az tönkretehetne minket. Életünk meggörnyedne gonoszságunk terhe alatt, békétlenségben, stresszben, szomorúságban élnénk. Nyitottnak kell lennünk a Szentlélek további ajándékaira, Isten irántunk való szeretetének felfedezésére a hit által. II. János Pál pápa Varsóban, a Gyôzelem terén elhangzott homiliájában mondta ezeket az emlékezetes szavakat: ,,Az embert valóban nem érthetjük meg teljességében Krisztus nélkül. Vagy inkább az ember nem értheti meg egészen önmagát Krisztus nélkül.'' (Varsó, 1979. jún. 2.) Ez azt jelenti, hogy ha nem veszed figyelembe, hogy életedbe belépett Krisztus, akkor az önmagadról alkotott kép egyaránt csonka és hamis lesz. Ha a Szentlélek megmutatja neked, hogy bűnös vagy, és te ugyanakkor nem fedezed fel azt a Krisztust, aki szeret téged, összetörhetsz. Bizonyos kapcsolatok, viszonyok az ember számára annyira fontosak, hogy az ember létét érintik. Egyik ilyen viszony, a szeretet relációja. Nem ismerhetjük meg önmagunkat Krisztus nélkül, mivel Krisztus nélkül nem tudjuk meg, hogy szeretetnek bennünket, hogy megváltottak és kiválasztottak vagyunk. Ez a kiválasztottság és szeretet, lényeges részét alkotja ,,én''-ednek és ez ellen nem védekezhetsz. Van egy másik oldala is a fent említett igazságnak. Nem lehet megismerni Krisztust az ember megismerése nélkül. Nem tudjuk felfogni kicsoda az Isten, nem tudunk hinni az Ô nagyságában és irántunk való szeretetében, ha elôbb nem fedezzük fel önmagunkat. Ha Krisztus azért szeretne téged, mert szeretetreméltó vagy, akkor abban nem lenne semmi rendkívüli. Az ember, még a hitetlen is, képes szeretni azt, aki megérdemli. Krisztus szeretete, -- mint ,,isteni Agape'' -- olyan szeretet, mely a magasból száll alá és azt szereti, ami méltatlan, azért, hogy méltóvá váljon. Minél világosabban meglátod a bűnösségedet, s minél becsületesebben beismered azokat, annál jobban felfedezed Krisztust, és tökéletesebben hiszel Ôbenne. Ez a hit paradoxona: nem lehet megismerni Krisztust az ember megismerése nélkül. Ezért mondható, hogy igazából csak a szentek ismerik meg Krisztust, mert ôk mélyen megismerték önmagukat és meglátták bűnösségük mélységét. Ez tette lehetôvé számukra, hogy észrevegyék Isten féktelen szeretetét, amit nem egyszer imádságukban kifejezésre is juttattak, így vallva: Istenem, Neked elment az eszed, ha engem, ilyen bűnöst szeretsz. Minden valódi vallási élményre jellemzô megdöbbenés látható itt. Az ember, aki megismerte saját bűnösségét és hisz a szeretetben, kezdi megérteni, hogy Isten valóban a bolondulásig szereti ôt. # 4. Hogyan tekintsük a bennünk lévô rosszat A hitért való harc, mint a megtérés folyamata, magában foglalja a kapkodás, a nyugtalanság, a stressz elleni harcot. A szomorúság, az önszeretet legfôbb megnyilvánulása, mely magának a hitnek a gyökereit, a ráhagyatkozás gyökereit vágja el. Az evilági életben megjelenô nehéz helyzetekrôl van szó, amikor valamit elvesznek tôlünk, vagy valamit elveszítünk, de még inkább a lelki nehézségekrôl, amikor elbukunk, hűtlenné válunk. A szomorúság bénítólag hat a hitünkre. Az elbukás után nem szabadna elkeserednünk, mivel ezzel még inkább megbántjuk Istent, mint magával a bűnnel. Mi több, a szentek úgy tartják, hogy a bukás után nagyobb kegyelmekre számíthatunk, mint a bukás elôtt. A saját vereségünknek és sikertelenségünknek elfogadásáért vívott harcnak, életünk legapróbb eseményeit is jellemeznie kell. Szent Kolbe atya, amikor szerzetes testvéreivel sakkozott, nagyon szeretett veszíteni. Ez volt az ô ,,agere contra''-ja, elfordulása az önszeretettôl, hogy teljesen az Úrhoz fordulhasson. A hit szellemében igyekezz saját tökéletlenségeidre úgy tekinteni, hogy azok ne szomorítsanak el: Krisztus olyannak fogad el téged, amilyen vagy. Odamehetsz hozzá minden tökéletlenségeddel és gyengeségeddel. Ô kijavítja azt, amit rosszul csináltál, és kiegészíti azt, ami nem tökéletes benned. Rendkívül fontos problémával állunk itt szemben. Egyik oldalon el kell utasítanunk a rosszat, másik oldalon el kell fogadnunk magunkat. Nem szeretheted saját tökéletlenségedet, de akarhatod azoknak következményeit. Ezek csak arra szolgálnak, hogy alázatosabb, bizakodóbb és hűségesebb légy. Azon a tényen, hogy bűnt követtél el, nem kellene csodálkoznod. Az alázat szellemében inkább azon kellene csodálkoznod, ha nem esel el. Ha csodálkozol, vagy elkeseredsz a vereséged miatt, ez azt jelenti, hogy önmagadban bíztál ahelyett, hogy megengedted volna, hogy Jézus a karjain hordozzon. Hiszen ,,Egyetlen szeretetaktus, még ha nem is érezhetô -- hangsúlyozza a Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz --, mindent helyrehoz.'' (Lettres a Céline 20. X. 1888.) Nem csüggedünk el a hibáink miatt -- írja Szent Teréz --, mert a gyermekek gyakran elesnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak magunknak. (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1987. 08. 06, ťNovissima verbaŤ, Karmelita Rendtartomány, Budapest) Lisieux-i Szent Teréz nagyon szerette Jézusra bízni hibáit, hűtlenségeit. Azt mondta, hogy ily módon akarja magához vonni Jézus irgalmát, hiszen Ô nem az igazakhoz, hanem a bűnösökhöz jött. Mennyire fontos mindez nekünk, akik azon szomorkodunk, hogy folyton vétkezünk! ,,Mit árt az nekem, drága Jézus, hogy percenként elesem -- írja Szent Teréz --, hiszen akkor látom meg a saját gyengeségeimet, az pedig nagy nyereség számomra. Te pedig Jézus, így látod meg, mennyire gyenge vagyok. Tehetetlen vagyok, s ekkor hajlamos leszel arra, hogy karjaidon hordozz engem.'' (Letters a Céline, 26. IV. 1889.) Abban a mértékben, ahogy a célhoz közeledünk -- amely maga az Isten --, úgy tűnik fel elôttünk, mintha ez a cél egyre inkább távolodnék. Ez normális és törvényszerű. Teréz látva eltávolodását az Istentôl, egyáltalán nem keseredik el. Ó, milyen boldog vagyok, hogy tökéletlennek látom magam és hogy annyira szükségem van a Jóisten irgalmára a halál pillanatában! (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1987. 07. 29, ťNovissima verbaŤ, Karmelita Rendtartomány, Budapest) Ha bűnösnek és gyengének érzed magad, akkor igazán jogod van Jézus ölelô karjaira, mivel Ô a Jó Pásztor, aki az elveszett bárányokat keresi, a gyengéket, a magatehetetleneket, akik nem tudják követni a nyájat. Engedd meg Jézusnak, hogy a karjaiba vehessen, engedd, hogy Ô szerethessen téged, s higgy az Ô szeretetében. Ahhoz, hogy jogod legyen arra, hogy Ô a karjaiban tartson, alázatossá kell válnod. El kell ismerned, el kell hinned, hogy bűnös és gyenge vagy. De ugyanakkor hinned kell az Ô szeretetében, abban, hogy Ô éppen azért vesz fel téged a karjaiba, mert bűnös, gyönge és magatehetetlen vagy. A hit által születik meg benned a hála azért, hogy Ô sohasem szűnik meg szeretni téged -- aki mind az evilági, mind a lelki életben bűnös, gyenge és magatehetetlen vagy. # 5. ,,A megtérés szentsége'' Minden alkalommal, amikor ôszinte megbánással szentgyónáshoz járulsz -- melyet a megtérés szentségének lehet nevezni --, nagy lehetôséget kapsz, hogy hited növekedjék. A bűnbocsánat szentsége gyakran nem tölti be a megfelelô szerepet életünkben; a rutin, a hétköznapivá válás, a felkészülés és készenlétkészség hiánya miatt. Túl keveset gondolsz arra, hogy nem csak az Eucharisztia, de a bűnbánat szentsége is a kegyelem rendkívüli csatornája számodra, és ezek rendkívüli pillanatai a Krisztussal való találkozásodnak. Lehet az is, hogy ritkán emlékezel meg imádságodban gyóntatódról, vagy lelki vezetôdrôl, ritkán kéred, hogy ô Isten egyre tökéletesebb eszközévé váljon számodra és megtérésed folyamatában segítôd legyen. A lelkiismeret vizsgálat során az a feladatod, hogy mélyen magadba nézz, meglásd mire irányul az életed, mi az, ami a legfôbb érték számodra, és kicsoda számodra Jézus Krisztus. Mindenek elôtt errôl kell gyónnod. Kicsoda számodra Jézus Krisztus? Milyen az alapvetô választásod? Valóban Ôt választottad-e a végsôkig? Innen kell elkezdeni a bűnök beismerését, mert ez a legfontosabb. Ha nem Krisztust választottad, akkor az egyéb bűnök ennek az alapvetô bűnödnek a következményei és eredményei. A bűnöknek különbözô fajtái lehetnek: vannak elkövetett bűnök és vannak mulasztásból fakadó bűnök. És valójában az utóbbiak rendszerint a legártalmasabbak. Ezek közé tartozik, hogy cserbenhagyod Krisztust, magára hagyod Ôt, vagy csak kis, saroknyi helyet szorítasz számára a szívedben. És ez a te legnagyobb hibád, ez a kompromisszum, a radikalizmus hiánya, az, hogy Krisztus még mindig nem a legfontosabb értéket jelenti neked, hogy a hited folyton langyos. A bűnbánat szentségének öt feltétele közül a bűnbánat aktusa a legfontosabb. Hogyan töltöd az idôdet a szentgyónás elôtt? Mert valójában a bánatnak kell közvetlenül elôkészítenie találkozásodat Krisztussal, mivel ez nyithat meg leginkább arra a kegyelmi csatornára, melyet a megtérés szentsége hordoz. Lehet, hogy nem értékeled kellôképpen azt az idôt, mely szentgyónásodat megelôzi, pedig ez az idô felbecsülhetetlen értékű. Ezt az idôt mindenekelôtt a bűnbánat felindítására kell szentelned. A bűnbánat, a te kereszttel szemben tanúsított magatartásod, az az érzés, hogy bűneiddel megsebesítetted Krisztust, és az a vágy is, hogy Isten bocsánatát kérd, s a rosszat kijavítsd. Bűnbánatodnak egyre mélyülnie kell, mert ettôl függ, hogy a szentgyónásod gyümölcsözô lesz-e. Nem tudsz megtérni addig, amíg a megbánás a végsôkig nem hat át. Kétféle vallásosság létezik, az egyiket nevezhetjük egocentrikusnak, a másikat teocentrikusnak. Az elsô esetben az ember önmagára koncentrál. Nem az Istenre van tekintettel, hanem egyedül saját helyzetére. A szentgyónáshoz azzal a szándékkal járul, hogy megtisztuljon, mert nehéz elviselni a bűnét, valamint, hogy Isten elôtt rendben legyen. Az ilyen embernél a szentgyónás speciális gyógyszerré válhat a lelkiismeret fájdalmára, valami olyanná, mint egy tabletta, mely megnyugtatja ôt, s visszaadja a morális, jó közérzetet. Itt tehát az ember folyton önmagára koncentrál. Az ilyen ember amikor feloldozást nyer, a gyóntatószéktôl ha nem is egészen szomorúan távozik, de nem is boldogan, mert még mindig a rosszra koncentrál, amit az imént vetett el. Ha szemügyre vesszük Júdást -- miután elárulta Jézust --, az ô viselkedésében a szentgyónás több elemét felfedezhetjük. Jelen van a lelkiismeretvizsgálat, mert Júdás elgondolkozik azon amit tett, és tudatosítja magában saját hibáját. Megjelenik a bűnbánat is -- Júdás valóban sajnálja tettét. Sôt, meg akar változni, tehát megjelenik az elhatározás a jóvátételre. A bűn megvallása is jelen van, amikor a papokhoz megy és bevallja ,,...Vétkeztem -- mondta --, elárultam az igaz vért.'' (Mt 27,4) Elégtételt is tesz, hiszen a 30 ezüstöt odadobja a papoknak, akiktôl azt kapta. Nem kell neki a véren szerzett pénz. Valójában Júdás alapállásában és viselkedésében fel lehet fedezni mindazt, aminek a gyónásban jelen kell lennie. Csak egy dolog hiányzott -- a legfontosabb --, a hit Jézus irgalmas szeretetében (lásd Evely, Le chimin de joie, 116). Júdás gyónása ezért oly szomorú, tragikus, s a befejezése kétségbeesés és öngyilkosság. A mi gyónásunknak Péter-mértékűnek kell lennie. Péter hitt Krisztus irgalmas szeretetében és nem a bűnre koncentrált, hanem a megbocsátásra. A teocentrikus hitű ember nem elsôsorban a saját bűnére néz, hanem azt mindössze kiindulási pontnak tekinti, hogy a hit által felfedezze Isten irgalmas szeretetét. Azzal a tudattal lép a gyóntatószékbe, hogy Krisztust megbántotta és meg akarja újítani ezt a megsebzett barátságot. Ôszinte bűnbánatával és fájdalmával lehetôvé akarja tenni, hogy Jézus megbocsásson neki, hogy ezáltal örömet szerezhessen Neki. Keresztre feszítettétek Krisztust -- mondja az ars- i szent plébános --, de amikor gyónni mentek, megszabadítani mentek Urunkat a kereszttôl. Ha megsebesítetted Krisztust, akkor az Ô sebei véreznek. Azért kell szentgyónáshoz járulnod, hogy sebei behegedjenek. Ôrá való tekintettel kell menned, nem azért, hogy te megnyugodj, hanem hogy Neki örömet okozz azzal, hogy új emberré válsz a szentség kegyelme által. Néhányan szemrehányást tesznek maguknak, hogy a szentgyónás után nem válnak jobbakká. Talán te is úgy véled, hogy azért van a szentgyónás, hogy utána jobb legyél, és ha nem válsz jobbá, akkor úgy gondolod, hogy a gyónásaidnak nincs semmi értelme. Lehet, hogy úgy gondolod, ha jobbá kell válnod és nem javulsz meg, jobb, ha nem is mész többet gyónni, mert nincs elôrelépés. Ugyanakkor, amikor annyira jobb akarsz lenni, amikor oly fontos számodra a fejlôdésed, ezáltal láthatóvá válik, hogy nem annyira az Istent akarod, se nem az Ô irgalmas szeretetét, hanem inkább a saját tökéletességedet keresed. Valójában ezek a hited hiányosságai. Azért mész gyónni, hogy késôbb annyira jó legyél, hogy már ne legyen szükséged Istenre, aki az irgalmas Szeretet. Azért mész Istenhez a megbocsátásért, hogy azután már soha többé ne legyen szükséged az Ô megbocsátására, hogy Nélküle élhess. Pedig Ô folyton meg akar neked bocsátani, boldogan. Milyen kevéssé hiszünk Istennek abban a vágyában, hogy folyton meg akar bocsátani nekünk. Olyan kevés a boldogságtól sugárzó arc azok között, akik a gyóntatószéktôl távoznak. Pedig a gyónás után a szemedben a világnak is mássá kell válnia, fényesebbé, sugárzóvá az Isten irgalmas szeretetébe vetett hittôl. Az Evangéliumban minden gyónás lakomával végzôdik: Az Úr vendégségbe megy Zakeushoz, s Máté, a vámos, a leendô evangélista minden társát, s más bűnösöket is meghív magához, hogy azok is vele együtt örülhessenek, mert ô megbocsátást nyert. A tékozló fiú apja is lakomát rendezett a fiának. (Lásd: L. Evely: Le chemin de joie, 112.). Az Evangélium mindig társítja a megbocsátást az öröm fogalmával. A megtérést meghatározza a megbánás. A bűnbánat szentségében Krisztussal találkozunk, aki meg akar nekünk bocsátani és meg akarja gyógyítani bűneink sebeit. De ha nem mutatod meg sebeidet Jézusnak, akkor Ô nem tudja azokat begyógyítani. Ha a megbánásod határtalan lesz, akkor határtalan lesz az Úr Irgalmas Szeretete is. Kérdezd meg magadat, milyenek a gyónásaid! A megbánás az alázat aktusa. Az alázatban folyton növekedned kell, s ebbôl következik, hogy a bűnbánatnak is ugyanúgy növekednie kell benned. Soha sem elég a megbánás és soha nem elegendô a bűnbánat. Minél inkább bűnösnek érzed magad és rosszabbnak másoknál, annál több helyet engedsz a kegyelemnek és saját hitednek. A bűnbánat szentségének, várva várt szentségnek kell lennie. Hiszen a szentgyónás perceiben magával Jézus Krisztussal találkozunk. A Szeretet, várva várt akar lenni és ha nem várakozunk rá, akkor sérülést szenved. # 6. A megtérés szentségének patrónusai A megtérés szentségének egyik patrónusa Zakeus. Amikor erre a csodálatos figurára emlékezünk, eszünkbe jut, mint az ô ellentéte, a gazdag ifjú alakja. A gazdag ifjúnak, aki nagyon ,,rendes'' volt, valószínűleg problémát jelentett eljutni a megbánásra. Hiszen a Tízparancsolat mindegyikét megtartotta -- mit kellene bánnia? Jézus pedig azt mondja, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz bejutni a mennyek országába. A gazdag ifjú nem látta meg a benne lévô legnagyobb rosszat, hogy mennyire kötôdött a gazdagságához és a saját hivatalához, hogy nem választotta mindenek felett Istent. Úgy hitte, ha betartja a Tízparancsolatot, akkor az Istennel való kapcsolata rendezett. Nem ismerjük késôbbi sorsát, de Jézus fájdalma távozása után jelzi, hogy a gazdag ifjú lelki állapota ugyancsak rossz volt. Emellett a ,,rendes'' ifjú mellett az Evangélium egy extrém esetet, egy gazembert, egy latort is bemutat nekünk; Zakeust. Használhatunk vele kapcsolatban ilyen erôs kifejezéseket, hiszen Zakeus a vámosok vezére, vagyis kollaboráns és tolvaj volt. Valóban sajnálatraméltó alak önmaga és mások szemében egyaránt. Amikor ez a nagy bűnös találkozott Jézus irgalmas tekintetével, valami megmozdult benne, és ez kifejezôdött az ô nem mindennapi reakciójában: ,,...Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.'' (Lk 19,8) Ki az közülünk, aki vagyona felét képes lenne odaadni a szegényeknek, és akit megkárosított, azt négyszeresen kárpótolná? Annak a bűnbánó, vétkes embernek az ôrült nagylelkűségét látjuk itt, aki felfedezte, hogy szeretik ôt. Zakeus valóban eszeveszetten csodálkozott és örült. Jézus a ,,rendes'' ifjút buzdította, hogy adja oda minden gazdagságát, Zakeusnak pedig semmit sem szólt, ô magától tette ezt anélkül, hogy buzdították volna. Tehát van egy ,,rendes'' emberünk, akire ,,Jézus rátekintett, megkedvelte ôt'' (Mk 10,21), de ô a szeretô tekintetre nem válaszolt, és szomorúan távozott. S van egy rablóvezérünk, aki pedig Isten szeretetére oly érzékenynek bizonyult. Számos templomban megtalálhatók fali díszként azok az oldalsó kandeláberek, melyeket Zakeusról neveztek el ,,Zakeuska''-nak. Nagyon mély ezeknek a szimbolikus jelentése. Arra a rendkívüli eseményre kell emlékeztetniük, amikor Jézus ahelyett, hogy valami rendes embernél, például a gazdag ifjúnál étkezett volna, Zakeusnak mondta: ,,Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.'' (Lk 19,5). Vendégségbe menni valakihez abban az idôben annyit jelentett, hogy azzal az illetôvel, az ember bizonyos lelki egységre lép. Nem azt jelentette, hogy egyszerűen elmennek egy ebédre, vagy vendégségbe, s hogy ott valamit elfogyasztanak, hanem hogy két ember között rendkívül intim kapcsolat jön létre. Jézus kiválasztotta Zakeust, hogy személyes kapcsolatba kerüljön vele -- épp vele. Jézus, amikor elment Jerikó egyik legnagyobb tolvajához, puszta jelenlétével felszentelte a házat. Zakeus háza szentéllyé, szanktuáriummá vált. Néha lehet, hogy kedvünk lenne Jézusnak odamondani: Jézus, milyen pocsék ízlésed van Neked, ha egy tolvaj házát és szívét választod szanktuáriumoddá! De ilyen az Isten -- megszállott az ember iránti szeretetében. Jézus azért ment el Zakeushoz, hogy elvigye az üdvösséget az ô házának. Házának, ez annyit jelent, hogy magának Zakeusnak, családjának és mindazoknak, akik hozzá elmentek, s az asztalához ültek, tehát a hozzá hasonló vámosoknak és bűnösöknek. Jézus azért ment Zakeus házába, hogy egységet alkosson velük, hogy elfogadja ôket, az általa felszentelt templomban. Zakeus szíve Isten szanktuáriumává vált, mert az ô szíve valóban bűnbánó szív volt. Valóban, Jézus csak az igazán bűnbánó szívet tudja az Ô szentélyévé tenni. A bűnbocsánat szentségének patrónusa volt a jobb lator is. Az ô ,,gyónása'' a keresztfán történt, ott ismeri el a bűnét, amikor azt mondja: ,,Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük...'' (Lk 23,41) Titok marad elôttünk, mi történt akkor az ô lelkében. A kegyelem nem mindennapi csodájára, egyedül a végeredménybôl következtethetünk. Ebben az emberben igen nagy lehetett a bűnbánat, egész biztosan a legelvetemültebbnek érezte magát, hiszen bűnözô volt, környezete nem tisztelhette, nem volt senki sem jó véleménnyel róla. A keresztrefeszítés ugyanis azt is jelentette, hogy az elítéltet megfosztották minden jogától. A lator mindenki szemeláttára kínhalállal halt meg és ô ezt elfogadta. Azzal az állításával, hogy ,,mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük'', mintegy azt hangsúlyozta; ,,igen, mindez nekem jár, rászolgáltam erre. Ekkor valóban bűnössége mélységeibe kellett leereszkednie és a bűnbánat legmélyére kellett leszállnia. Egész biztos, hogy ez a bűnbánó magatartása és mély alázata tette képessé a szívét Isten ajándékának, a hitnek befogadására. Hiszen mekkora hitének kellett lennie ahhoz, hogy a mellette haldokló, összevert, leköpdösött és még folyton kigúnyolt Jézusban felismerje a Királyt. -- ,,Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodba.'' (Lk 23,42) A mi megtérésünk azért annyira nehéz, mert a szívünkben túl kevés a bűnbánat, s ha kevés a bűnbánatunk, akkor lapos a hitünk is. # 7. A radikalizmusra vezetô megtérés Megtérésed folyamatának az evangéliumi radikalizmushoz kell elvezetnie téged -- a hit radikalizmusához, melyre Isten maga szólít fel Szent János evangélista szavaival a Jelenések könyvében: ,,...bár hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból.'' (Jel 3,15-16). Hitünk radikalizmusának fontosságáról szól Keresztes Szent János a két megkötözött madár példájával. (Lásd: Kármel hegy útja I. 11,4). Az egyik madár vastag zsinórral, a másik vékony fonallal van megkötözve. A helyzetük végeredményben mégis ugyanaz, mert mindkét madár megkötözött. Változást csak az hoz számukra, ha semmilyen kötelék nem tartja ôket fogva. A radikalizmus ellentéte a kompromisszum. Kompromisszum a vágyakban, a magatartásban, az imában. Isten maximalista. Ô mindent neked akar adni, de te folyton keveset akarsz, és túl keveset is kérsz. Te még mindig nem azt keresed, ami a legfontosabb -- ami által az életed célja valósulhatna meg, hogy Krisztus teljes mértékben élhessen és uralkodhasson benned. Vajon tudod-e, mennyire lefogod Isten kezét, amikor keveset kérsz és beéred valamiféle kompromisszummal? Az életünkben mindent annak az egy célnak kell alárendelnünk, hogy Krisztus növekedjék és elérje teljességét bennünk. Mindennek ezt a célt kell szolgálnia, ezért várja el Isten a radikalizmust kéréseinkben is. Elôfordulhat, hogy Isten azért nem hallgatja meg kéréseinket, mert ,,túl'' keveset kérünk. Ha lakásra, egészségre, munkára vonatkozó kéréseink meghallgatása arra vezetne, hogy Isten késôbb feleslegessé válna számunkra, ha kéréseink meghallgatása nem segítene bennünket abban, hogy az Urat a végsôkig kövessük, akkor Isten akarata lehet az, hogy az ilyen kéréseket nem hallgatja meg. Az Úristen féktelen. Ô mindent neked akar adni, az országát, de te mivel oly keveset akarsz, megakadályozod Ôt ebben. ,,Ti keressétek elôször az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.'' (Mt 6,33). Valaki még azt is mondta, hogy ha nem keresed mindenekelôtt az Isten országát, akkor a maradék, ,,ezek mind'' is elvétetnek tôled. Minden egyes problémád, melyet átélsz, minden nehézséged felhívás Isten részérôl, hogy többre vágyódj, végtelenül többre, hogy keresd mindenekelôtt Isten országát, mert akkor minden más megadatik neked; felhívás Isten részérôl, hogy térj meg, felhívás, hogy higgy. A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz radikalizmusáról Mária nôvére azt mondta: ,,Istentôl megszállott vagy'' (Lettre de Marie, 16. IX. 1896.) A megszállott szó itt olyan valakit jelent, aki arra vágyódik, hogy átadhasson mindent Istennek. Próbálj meg, az ô példáját követve átadni mindent, egyre többet, oly módon, hogy az evangéliumi radikalizmus áthassa akaratodat, hogy te is Isten megszállottjává válj és kis Szent Terézzel te is azt mondhasd: ,,Mindazt választom, amit Te akarsz.'' (Önéletrajzi írások) Ô, halála napján, 1897. szeptember 30-án este így szólt: ,,Sohasem hittem volna, hogy ennyit lehet szenvedni, soha, soha! Csak azzal tudom megmagyarázni, hogy égtem a vágytól, hogy lelkeket mentsek.'' (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával -- 1897. IX. 30. -- Novissima verba, Karmelita Rendtartomány, Budapest) Szent Teréz érted is szenvedett, hogy amint ô, te is Istennek megszállottja légy, s ahogyan ô, te is az evangéliumi radikalizmussal élj. Szent Ambrus hangsúlyozza, hogy az Úristen nem annyira azt nézi, hogy mit ajánlunk fel Neki áldozatként, mint inkább azt, hogy mit tartunk meg magunknak. Isten féltékeny Isten, Ô a végletekig megszeretett téged, s azt akarja, hogy nyitott légy az ajándékaira, hogy mindent neked ajándékozhasson. Jézus találkozása a gazdag ifjúval, mely az Evangéliumban három helyen is megjelenik, Máténál, Márknál és Lukácsnál, valóban rendkívüli találkozás volt: ,,Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdre esett elôtte és megkérdezte: Jó Mester!, odasietett hozzá valaki, térdre borult elôtte és úgy kérdezte: Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az Örök életet? Jézus erre azt mondta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj, tiszteld apádat és anyádat! Az illetô azt felelte neki: Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta. Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte ôt, és azt mondta neki: Egynek vagy még híjával; menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem! Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.'' (Mt 19,16-22; Mk 10,17-22) Ennek a jelenetnek folytatásaként Lukács evangélista valami rendkívülit és megdöbbentôt ad tudtunkra: ,,Amikor Jézus látta, hogy elszomorodott, így szólt: Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akik gazdagok!'' (Lk 18,24) A tanítványok megdöbbentek ezektôl a szavaktól. Mi is megdöbbenhetnénk. -- Hiszen a gazdag ifjú minden parancsolatot megtartott. Jézus mégis, amikor ezt látta, azt mondta: ,,Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akik gazdagok!'' Megrázó szövegrész ez. Jézus az Apostoloknak meg is ismétli szavait, mint aki érti, hogy túlságosan nehéz felfogniuk azokat: ,,Fiaim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába. Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: Akkor hát ki üdvözülhet?'' (Mk 10,24-26) Ebbôl következik, hogy nem elég megtartanunk Isten parancsait. Krisztus megszállottságra, azaz az evangéliumi radikalizmusra kötelez minket. Ehhez a radikalizmushoz kell folytonosan megtérnünk. Avilai nagy Szent Teréz ezt az evangéliumi részt kommentálva azt mondta, hogy a gazdag ifjúból hiányzott a megszállottság magja. Amint Szent Lukács hozzáteszi; a gazdag ifjú magas rangú személy volt és valamilyen fontos állást tölthetett be. Sok dologról le kellett volna így mondania, valójában mindenrôl. Az ô helyzetében valóban megszállottnak kellett volna lennie, hogy el tudja fogadni, ha az emberek azt mondják majd róla, elment a józan esze -- elhagyni mindent, tehát nem olyan egyszerű. Jézus mégis azt mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki Istenért mindent elhagy. Nem elég szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat. Hiszen a gazdag ifjú minden parancsolatot megtartott. Mindannyian meghívást kaptunk a megszállottságra. A megszállottság magja nélkül nem követhetjük az Urat a végsôkig. Hiszen elôbb, vagy utóbb kénytelen leszel mindent elhagyni, mindentôl elszakadni. A legnehezebb akkor lesz ez számodra, ha mindent a végére hagysz, akkorra, amikor meg kell halnod. Úgy akkor kell ezt majd megtenned, de szörnyű kínok közt, s az Úr szeretne megkímélni ezektôl a kínoktól. Szeretné, ha már most elhagynád minden ,,gazdagságodat'', nem feltétlenül szó szerinti értelemben. Megdöbbenhetnénk, hogy az Úr ilyen sokat követel tôlünk, de ez a követelés Istennek a mi szabadságunkra és javunkra irányuló vágyából fakad. Az evangéliumi megszállottság lényege abban áll, hogy mi mindent átadunk Istennek ami a miénk, és Ô cserébe odaad nekünk mindent ami az Övé. Mi odaadjuk a mi nyomorúságos mindenünket, Ô pedig nekünk adja az Ô csodálatos mindenét, az Ô isteni mindenét. Ezt kell megtanulnunk Szűz Máriától, aki a mi mintaképünk. Ô valóban mindenét átadta az Úrnak és a végsôkig követte Ôt. Mária a mi ráhagyatkozásunk és radikalizmusunk édesanyja. ======================================================================== II. fejezet: A humor ,,erénye'' a hit szolgálatában A hit dinamizmusa Isten a végtelen irgalom. Dávidnak megbocsátotta házasságtörését és gyilkosságát, megbocsátott a vámosnak, aki áruló és kapzsi volt, megbocsátott a latornak a keresztfán. Van azonban valami, ami képtelenné teszi Istent, hogy kiárassza rád irgalmas szeretetét, és amit az Úristen nem tud elviselni benned -- ez a te rendíthetetlen komolyságod, hogy fontos valakinek érzed magad. Ekkor az Úristen mintegy tehetetlenül tárja szét a karjait. A te fontosságérzeted az Ô számára olyan valami, ami nevetséges, abszurd: ,,...az Úr kigúnyolja ôket.'' (Zsolt 2,4). Ha a hitben tekintesz önmagadra, megláthatod, hogy a tekintélyre és elismertségre vonatkozó bármilyen igényed, mennyire nevetséges. Fontosságérzetünkkel nagymértékben szemben áll a humor ,,erénye''. Ez az erény nagyon szükségesnek látszik ahhoz, hogy növekedjék bennünk a hit, mely által a világot megfelelô fényben és valódi arányaiban látjuk. A humor, a világnak az abszurditás és a képtelenség szemszögébôl való meglátása. A humornak patrónusa is van, Morus Szent Tamás. Gazdag irodalmunk is van errôl a témáról olyan szerzôkkel, mint G.K. Chesterton, C.S. Lewis, B. Marshal, F. Sheed és mások. E szerzôk a komikum vallási értékérôl írnak, a humorról, mint vallási módszerrôl a hit szolgálatában, a humor ,,teológiájáról''. # 1. A janzenizmus, mint a hit veszélyeztetôje A hit számára a 17. században nagy veszélyt jelentett a janzenizmus eretneksége. Az eredeti bűn által -- tanította a löweni Cornelius Jansen teológus -- az emberi természet teljesen megromlott és a bűnre való hajlam áldozatává vált. Isten kegyelmeit csupán a kiválasztottaknak adja, míg a többieket örök kárhozatra rendeli. Ehhez az emberi természetre vonatkozó pesszimista nézethez társul az az állítása, hogy Krisztus nem mindenkiért halt meg kivétel nélkül, egyedül a kiválasztottakért. A janzenizmus leküzdhetetlen szigorúságot vezetett be, többek között a szentáldozás viszonylatában. Az áldozáshoz olyan állapot volt szükséges, mellyel egy átlagos keresztény általában nem rendelkezett. Mentesnek kellett lenni még a bocsánatos bűnöktôl is, és Isten iránti tökéletesen tiszta szeretetet kellett elérni. A szentáldozás az erények jutalmává vált, a hitet és szeretetet megerôsítô eledel helyett. Azok a templomok, melyekben uralkodóvá vált a janzenizmus, szomorúságot, rettegést és irtózatot árasztottak. Az ember félni kezdett Istentôl. Szentáldozáshoz csak néha-néha mert járulni. A janzenizmus központja a Port-Royal-i ciszterci apátság lett. Jól tükrözi az uralkodó lelkiséget, az egyik itteni nôvér által szerkesztett, Rózsafüzér a Legszentebb Oltáriszentséghez c. mű. Ebben hangsúlyt kap mindaz, ami Istent az embertôl elválasztja. Nem mint kegyelemteljes, szeretô Atya, hanem mint elérhetetlen, szigorú, könyörtelen Úr jelenik meg. A janzenista tanok szerint a kereszténynek bűneiért kell vezekelnie, tehát az örömet nem engedheti meg magának. Életében a szomorúságnak kell dominálnia, mely onnan ered, hogy folyton bűneire emlékezik. Blaise Pascal nôvére, a Port-royal-i leányinternátus fônôvére, neveltjeinek elôírt szabályzatban megtiltotta a nevetést, sôt, a mosolyt sem látták szívesen. Az Apostoli Szentszék a janzenizmust többször is elítélte, de hatását még Lisieux-i Szent Teréz is érzékelte, akinek a gyakori szentáldozáshoz, a fônôvér speciális engedélyét kellett kérnie. Ugyancsak a janzenizmus hatása a mai keresztények életében is jelenlevô félelem Istentôl, akiben egyedül az igazságos bírót látják. Pedig a keresztény hit legteljesebben az örömben fejezôdik ki, mely Isten személyes szeretetének felfedezésébôl fakad, olyan szeretet fölfedezésébôl, melyre támaszkodni lehet, s melyre az ember rábízhatja magát. Az így megélt hit, megszünteti a drámai fatalizmus érzetét saját vétkeink viszonylatában is, melyeket bűnbánatunk ,,szerencsés vétek''-ké változtathat át. A hitbôl fakadó keresztényi öröm mintegy Isten szeretetének kisugárzása. Ez a hit arra késztet, hogy rámosolyogj Istenre, hogy örülj az Ô szeretetének, túl komolyan vett önmagadra pedig tekints egy bizonyos távolságból; a humor perspektívájából. A humor erénye lehetôvé teszi, hogy hatástalanítsd a szomorúság mérgezô anyagát, melyet a Sátán próbál a lelkedbe csepegtetni, az önmagaddal való foglalkozást félretéve pedig lehetôséged nyílik arra, hogy hitbôl fakadó boldogságban élj. # 2. A humor, mint egzorcizmus A humor ,,erénye'', a világnak az abszurditás oldaláról való meglátása, olyan vallásos eljárás, melynek ördögűzô értéke lehet. Amikor a kisértések áradatával harcolsz, ostromló gondolatok hullámaival, melyek képesek elgyötörni téged, ne vedd fel a harcot a Sátánnal, mert ô erôsebb nálad, de igyekezz kinevetni, semmibe venni ôt. Használd ,,ördögűzésként'' a vallásos humorérzéket. Ha kineveted a Sátánt, akkor vered le a támadásait a legeredményesebben. A gúny, a kinevetés, a Sátánra mért legerôsebb ütés, mert ô, aki olyan halálosan komoly, nagyon fél a nevetségessé válástól, ezért kénytelen elhagyni téged. A keresztényi humorérzék segíteni fog szembeszállni egy másik ellenséggel is, aki a te saját ,,én''-ed. Ez is bálvány, halálosan komoly, érinthetetlen, tökéletes. Hozzá sem szabad érni, nem szabad kigúnyolni, megsérteni, sem kritizálni. A humor a vele való harcban is vallásos módszerré válik, a hit aktusává, amikor saját énedet megpróbálod igazi megvilágításban látni. Hiszen valójában kis ,,semmi'' vagyok. Akkor miért képzelem magam a világ közepének, miért tekintem ügyeimet a legfontosabbnak, miért élem át annyira sikertelenségeimet, nehézségeimet -- miért kell olyan halálosan komolynak lennem? Hiszen elég lenne egy pici elnézô mosollyal tekinteni minderre és máris láthatóvá válna, hogy mindaz, amiért annyira aggódom, amitôl félek, amivel úgy el vagyok foglalva, egyszerűen nevetséges ahhoz az egyetlen fontos valósághoz képest, ami Isten maga. A keresztény humor olyan módszer, mely megfosztja trónjától a fent trónoló ,,én''-t. Ha észreveszed az olyan helyzetek komikusságát, amikor ,,én''-ed felkapaszkodik a trónra, akkor -- legalábbis rövid idôre --, ezek a helyzetek nevetségessé válnak és így veszélytelenek lesznek számodra. Leleplezôdik hiúságod és büszkeséged, leleplezôdik és nevetségessé válik minden nagyra irányuló törekvésed, de minden félelmet keltô fenyegetettség is. Innen ered, hogy a humor erényének, a pszichikai egyensúly megôrzése szempontjából is fontos szerepe van. # 3. Por és hamu A humor olyan ,,vallási módszer'', melynek köszönhetôen képes vagy azt mondani magadnak: Nézd, milyen lehetetlen vagy, aggódsz minden semmiség miatt, annyi keserűség van benned, tönkre teszed az egészségedet, pedig mindez olyan, mint a por, mint a szemét, mely végül értéktelennek bizonyulhat. Próbáld meg a hit fényében látni az életedet, próbáld humorral nézni önmagadat. Ez nehezedre eshet, mert a humor ,,erénye'' néha hôsiességet kíván. Mégis, a humor erénye megkönnyíti számodra, hogy valódi arányainak megfelelôen helyére tégy két valóságot: Istent és önmagadat, ugyanakkor megtisztít az egoizmustól és megerôsíti a hitedet. Nagyon élesen megmutatja neked, hogy ami igazán fontos az életedben, az egyedül Isten. Ezért ne te akarj a világ közepe lenni. Kis homokszemnek tekintsd magad --, ahogy kis Szent Teréz mondta magáról -- olyan kis ,,semminek'', aki miatt nem érdemes túlságosan aggódni, bánkódni, félni. ,,Imádkozz nôvérem -- kérte a szent --, hogy a homokszem váljon atommá, mely egyedül Jézus tekintetére érzékeny.'' (Lettre á Agnés 8. 1. 1889) A keresztény humorérzék szabaddá tesz önmagaddal szemben. Lehetôvé teszi, hogy a hit fényében minden értéket átértékelj és felismerd azt a tényt, hogy mindaz, ami körülötted történik, valójában mennyire nem fontos -- minden, kivéve Istent. Lehetôvé teszi a látszólagos értékek leleplezését. Munkád, terveid, nehézségeid, a politika és mindaz, ami környezetedben történik, mindez az egyetlen érték nézôpontjából, aki maga Isten, véglegesen csupán por és hamu. Ebben a szellemben kezdôdik el Hamvazószerdán minden nagyböjt, amikor a pap hamuval szórja be a fejedet és azt mondja, hogy ,,porból lettél, porrá leszel'' -- por vagy, vagyis olyan valami, ami nevetségesen nem fontos. Por vagy te is, de az is, amihez kötôdsz, mindaz, ami olyan fontos számodra és az is, amitôl annyira félsz. A humor ,,erényének'' köszönhetôen jobban megnyílsz Istenre, több hely lesz benned az Ô számára, mert képes leszel helyes arányaiban látni minden mást -- mint port és hamut, képes leszel mindezt az abszurditás nézôpontjából látni. Megnézhetjük például ebbôl a szempontból Assisi Szent Ferenc megtérését. Amikor mindent apja lábai elé dobott, hogy Isten hangját kövesse, hirtelen szabad lett, ugyanakkor az egész világ a feje tetejére állt. ,,Aki látta az egész világot Isten kegyelmének cérnaszálán függeni, az az igazságot látta. (...) Aki látomásban látta saját szülôvárosát feje tetejére állva, az helyesen látta azt. (...) Az az ember, aki látta feje tetejére állítva a hierarchiát, az mindig meg fogja mosolyogni annak elôjogait.'' (G. K. Chesterton: Saint Francis of Assisi. 5. fejezet). Assisi Szent Ferenc világát, országát és hazáját, Assisi feudális városkája jelentette, melyet árkok és falak vettek körül, s a falak sarkaiban tornyok magasodtak. Assisi társadalmát abban az idôben néhány egymásnak alárendelt társadalmi csoport piramisa jellemezte, akik önmagukat igen komolyan vették: a komoly városatyák, a komoly nemesség, a komoly burzsoázia és a parasztok. Ferenc szemében ez a világ hirtelen a feje tetejére állt, nevetségessé, jelentéktelenné lett. Elegendô volt egyetlen gesztus, hogy ez a fontos Assisi, a város komoly urainak, nemességének világa meginogjon és összeomoljon. Ferenc számára az abszurditás szemszögébôl nézve mindez porrá és hamuvá vált. Istenre tekintve az emberi erôfeszítés nevetségesen kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Ferenc megértette, hogy csak egyetlen egy fontos, komoly valóság van, melyért érdemes élni: Isten és az Ô akarata. Ezen az isteni akaraton soha nem szabad nevetni, ezt meg kell szeretni. Teljes bizalommal, gyermeki módon ahhoz kell tartani magunkat, ami az egyedül fontos. A legtöbb bűn alapja ez a rendíthetetlen fontosságtudatunk és abszolút komolyságunk. Bűnt követsz el, mert olyan fontos vagy. A keresztény humorral elutasítva ezt a fontosságtudatot válunk képessé a ,,derűs, igazán emberi életre'' -- írja Walter Kasper (Einführung in den Glauben, VII. rész). A humor megmutatja, milyen nevetséges is a fontosságra való törekvésünk. Ezzel szemben a humor hiánya és az azt kísérô ingerültség, bosszankodás, az egyik igen súlyos vád, amivel a mai keresztényeket illetik. Halálosan komoly emberek voltak a farizeusok. Annyira biztosak voltak fontosságukban és jelentôségükben, és annyira kötôdtek a világról és Istenrôl alkotott saját elképzelésükhöz, hogy a szemrehányásra agresszióval válaszoltak. A farizeus magatartás az egyszerűség ellentéte. Azé az egyszerűségé, melyet az igazságban való életbôl és önmagunk helyes értékelésébôl fakadó szabadság jellemez. Ugyanakkor a farizeusi magatartás az evangéliumi gyermek magatartásának is ellentéte, aki elismeri saját gyengeségét és ennek köszönhetôen mentes a fontosság érzésétôl. Emlékezzünk arra, hogy a Szentlélek ellen elkövetett bűnnek többek között az a lényege, hogy az ember nem akarja elismerni az igazságot önmagáról, nem akarja elismerni saját gyengeségét. A természetfeletti humor, mely elôsegíti, hogy valódi arányaiban lássuk az emberi és isteni valóságot, nagyobb távolságtartásra, elszakadásra és nagyobb szabadságra ad lehetôséget. Az események és önmagunknak egy bizonyos távolságból való szemlélése a humorérzéknek köszönhetôen lehetôvé teszi, hogy teljesebben az Evangélium szerint éljünk. Lehetôvé tesz számunkra egy olyan értékrendet, melyben saját életünk és a magunk dolgai nem lesznek a legfontosabbak. Lehetôvé teszi számodra, hogy elkerüld a túlzott lótás-futást, a fölösleges aggodalmakat, s hogy elvessz a munkádban. Így hallhatóvá válik számodra a Krisztusi felhívás: ,,pedig csak egy a szükséges...'' (Lk 10,42). A humor erényének köszönhetôen a sikertelenség, az elveszett ügyek, nem nônek életbe vágó jelentôségűvé. A humor által megerôsödött hit elvezethet az elszakadás csúcspontjáig is és az evangéliumi szabadsághoz, melyet Szent Pál azzal fejezett ki, hogy úgy kell használni a világot, mintha nem is használnánk: ,,...Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.'' (1Kor 7,29-31) Keresztes Szent János így biztat: ,,Igyekezz, hogy minden dolog semmi legyen számodra és te, a számukra semmi légy.'' (Tanácsok és útmutatások -- Puntos de amor). A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz magáról azt mondta, hogy ô egy homokszem, kis ,,semmi''. Így fejezte ki gyermeki magatartását, melyben nem volt egy szemernyi sem abból a halálos komolyságból, ami annyi bűnnek az alapját képezi. Hiszen a felebarát ellen elkövetett bűnök nagy része is onnan ered, hogy bármilyen kis ügy miatt megsértve, megtámadva érezzük magunkat, hogy saját személyünket illetôen oly igen érzékenyek, ,,hiper''-érzékenyek, ingerültek vagyunk. Minden érzékenykedô, túlérzékeny, ingerlékeny embernek feltétlenül szüksége van humorérzékre, ami felszabadít, szabaddá tesz saját magunktól. Az önmagára túlérzékeny embernél a legapróbb részlet is hatalmas méretűvé nôhet. Ha képesek lennénk humorral reagálni ezekre a legkülönfélébb konfliktusokra, civódásokra, nézeteltérésekre, és elviselnénk, hogy egy kicsit megmosolyogjanak bennünket, mily nagyra nôhetne bennünk az alázatunk, hitünk és a szeretetünk. Hiszen a hit fényében csak egyetlen valóság van, amin nem szabad nevetni -- Isten. Próbálj meg magadra és mindarra, ami körülötted történik, kevésbé komolyan és sokkal inkább a hit fényében tekinteni. Így megláthatod, hogy gyakran az, amit annyira átélsz, szánalmas és nevetséges. Próbálj meg mosolyogni magadon és magadra. Próbáld meg követni Istent, akinek nem mindennapi humorának kell lennie, elég ha arra gondolsz, hogy téged választott munkatársul ebben a nagy műben, melyet véghez visz. Hát nem az Ô rendkívüli humorérzéke fejezôdik ki ebben? # 4. A humor patrónusa A humor ,,erénye'' a szenteknél idônként a hôsiesség olyan fokát érte el, hogy annak a fénye bevilágította a nagy szenvedéseket, sôt a halált is. Morus Tamás szent, de akárcsak mi, mégis csak ember volt, aki ismerte az ember pszichofizikumában születô félelmet, melytôl senki sem mentes, nem volt mentes ettôl maga a Megváltó sem. Morus Tamás is bizonyára félt a kilátásba helyezett tortúrától és felnégyeléstôl. Késôbb a kínvallatást lefejezésre változtatták meg. Mielôtt felment volna az állványzatra, fia zokogva ment oda hozzá és áldását kérte. Nehezen elviselhetô, komoly volt a légkör. A humor vallásos módszerére volt szükség. Morus Tamás ekkor így szólt a kivégzést irányító katonatiszthez, aki szintén halálosan komoly volt: ,,Kérlek, Fôhadnagy Úr, segíts nekem felmenni a vérpadra, visszafelé már magam is elboldogulok.'' (W. Roper N. Harpsfield, Lives of Saint Thomas More, London, New York 1963, p. 50.) Saját halálát ilyen humorral mosolyogta meg. VIII. Henrik király megtiltotta Morus Tamásnak, hogy beszéljen -- nyilvánvaló, mit megtehet az emberekkel valaki, akit humorérzéke még saját halála pillanatában sem hagy el. Miféle erô ez, hiszen még a Sátán is fél az autentikus vallásos humorérzéktôl, hát még egy VIII. Henrik. Nem hangzott el egy szó sem, az elitélt letérdelt, röviden imádkozott, majd a hóhérhoz fordult és tökéletes derűvel azt mondta: ,,Szedd össze a bátorságod és tedd a dolgod. Az én nyakam rövid, igyekezz, nehogy ferdén vágj, s elveszítsd a jó híredet!'' (W. Roper N. Harpsfield, Lives of Saint Thomas More, London, New York 1963, p. 50.) Ezek voltak Morus Tamás utolsó szavai. Önmagán is tudott viccelôdni, képes volt magát és saját dolgait, még a halálát is az abszurditás szemszögébôl látni. Hiszen Istenre tekintve, Aki az egyetlen valóság, melyért érdemes élni, vele szembesülve a saját halálunk sem fontos. Valóban gyermeki léleknek kellett lennie és erôsen fognia az Atya kezét, hogy saját halálát is kinevethesse. Olyan valaki tette ezt, aki elôzôleg gyakran imádkozott a keresztény humorérzékért: Adj nekem olyan lelket, melytôl idegen az unalom, mely nem ismeri a zúgolódást, bánkódást, panaszkodást, és ne engedd, hogy túl sokat forgolódjak akörül az uralkodó valaki körül, akit ,,én''-nek neveznek. Uram, adj nekem humorérzéket, s a kegyelmet, hogy értsem a humort, hogy életemben megismerjek egy kis boldogságot, és másokat is megajándékozhassak azzal. Ámen. ======================================================================== III. fejezet: A hit próbái A hit dinamizmusa A hitünknek, hogy megerôsödjön, különbözô próbákat kell kiállnia. Számtalan tanulság, sok megpróbáltatás olvasztótégelyén és sok viharon kell átjutnia. A felületes hit, mely kizárólag a neveltetésre, érzelmekre és bizonyos megszokásokra alapozott, a nehézségekkel szembesülve összeomlik. Isten, a hit próbái által a hívô embert meg akarja fosztani mindattól, ami hitének csupán valamiféle támasza volt, ami által igazán nem kötôdött Krisztushoz, nem Ôrá támaszkodott és nem Tôle függött. Az autentikus hit olyan hit, mely mentes minden természetes támasztól, mint pl. a megértés, érzékelés, az érzéki tapasztalat, vagy a képzelet -- egyedül Istenre és az Ô igéjére támaszkodik. Isten nem egyezik bele abba, hogy saját vallásos gyakorlataid erejére támaszkodj, érzéseidre, vagy tapasztalataidra. Ezért engedi meg a változatos hit próbákat, melyeknek jellege attól függ, mi az amire -- Istenen kívül -- a hited támaszkodik. Amennyiben a természetes megértésre támaszkodsz, úgy el kell tűnnie számodra az értelembôl minden fénynek és egy adott pillanatban eljutsz oda, hogy mindaz, amiben hittél, értelmetlennek kezd látszani. Ha hited bizonyos emberekre támaszkodott, világiakra, vagy egyháziakra, az ô magatartásukra, akkor egy adott pillanatban annak meg kell inognia, vagy össze kell dôlnie. Amennyiben azokra az érzésekre, megelégedettségre és örömbeli megismerésre támaszkodtál, mely az imádságból, vagy vallási gyakorlatokból ered, akkor ne csodálkozz azon, hogy eljön ezekkel a gyakorlatokkal szemben a szárazság és kedvetlenség ideje. Át kell esned ezeken a fájdalmas megtisztulásokon, hogy eljuss a tiszta, igaz hitre, idôvel pedig az igazi kontemplációhoz. # 1. Várakozás Istenre Isten a hit aktusaira ösztönzi az embert, amikor nehéz helyzetek elé állítja. Ezek a helyzetek azáltal, hogy tudatosítják velünk tehetetlenségünket, elmélyíthetik az Isten iránti vágyunkat. Isten nem akar hívatlanul jönni hozzánk. A Szeretet várva-várt akar lenni és ha nem várunk rá, ez azt jelenti, hogy megvetjük. Ebben az értelemben a hit várakozás. Az Úrra való várakozás foka jelzi az Ô erejébe és szeretetébe vetett hitet. Istenre várakozni soha sem tudunk eléggé. Ennek a várakozásnak, mellyel Ôrá vársz -- aki el akar jönni hozzád és azt akarja, hogy fogadd el Ôt --, állandóan növekednie kell. Mindez az általad megélt várakozási próbák során valósul meg, mindenek elôtt azonban az Ô kegyelmének köszönhetôen, mely lehetôvé teszi, hogy az Iránta érzett vágyad növekedjen és elmélyüljön. Istennek megvannak a módszerei arra, hogy felélessze várakozásodat az Ô eljövetelére és a további kegyelmeire. Két sajátos kategóriája van ezeknek az isteni módszereknek. Isten felébresztheti a szívünkben a vágyat az Ô eljövetelére, például valamilyen alkotó nyugtalanság, vagy nagyon erôs szükséglet által. Ekkor a hit abban fejezôdik ki, hogy szükséged van Istenre, növekedését pedig az jelzi, hogy Istenre való várakozásod és szomjúságod egyre nagyobb lesz. Máskor Isten megengedi a hit nehéz próbáit, vagy Ô maga állít téged ezek elé úgy, hogy nem fogsz tudni helytállni, nem tudod megoldani a problémáidat. Ezek lehetnek morális jellegű problémák, például bűnök, melyekbe beleesel, vagy családi problémák: házasságod szétzüllése, vagy a fiad, aki iszik, nincs egyházi esküvôje, vagy hitetlen. Lehetnek ezek az egészséget érintô gondok: hirtelen megromlik az egészséged, vagy szeretteid közül valakié. Saját tehetetlenséged megtapasztalása valamivel kapcsolatban és az ebbôl eredô elveszettséged hajlamosabbá tesz arra, hogy vágyódj utána, és várd az Ô eljövetelét. Ezáltal lehetôség nyílik hited növekedésére és elmélyülésére. Mindazoknak a nehézségeknek és problémáknak, melyeket az Úristen az életedben megenged, sôt elôidéz, az a szerepük, hogy felkeltsék az Isten iránti éhségedet. Ezek a hit próbái. A hit fényében nézve felismered az eseményeknek egy bizonyos lelkületét, mely arról szól, hogy minden esemény az Isten megjelenése és egyes megjelenéseinek a célja az, hogy felkeltse benned a vágyat az Ô jelenlétére, az Ô segítségére, az Ô megváltó beavatkozására. Minél betegebbnek érzed magad, annál inkább szükséged van orvosra. Minél tanácstalanabb vagy és minél inkább szorongatnak különbözô nehézségek, annál jobban nô benned a vágy, hogy eljöjjön Ô, aki segíthet rajtad, aki a Megváltás kegyelmével átöleli minden problémádat és megválthat téged. Csak hinned kell abban, hogy Ô mindent neked akar adni, amire csak szükséged van, csak higgy az Ô erejében és végtelen szeretetében. Amikor Isten azt akarja, hogy elérd a hit mélységeit, nagyon nehéz próbáknak tehet ki, nagyon sok mindent elvehet tôled, sôt nagyon ki is üresíthet. Az Úristen akarhatja, hogy gyökértelenné válj azért, hogy emberi biztonságok hiányában a megváltó segítséget egyedül Tôle várd. # 2. Ábrahám hite Istenre való várakozásunk patrónusa Ábrahám, hitünk atyja. Mit tett Isten, hogy Ábrahám várakozzon Ôrá? -- Nos, Isten gyökértelenné tette ôt. Az elsô isteni felhívás a bibliai jelenés keretében így hangzott: ,,Menj ki földedrôl, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked.'' (Ter 12,1). És Ábrahám -- saját hazájában, Háránban, ahol már gyökeret eresztett, nem messze a kaldeusi Ur városától --, hallgatott az Úr szavára. Azután, hogy elhagyja az atyai földet, azután, hogy az Úr kiüresíti, már nincs mire támaszkodjon, kénytelen lesz az Isten szavára hallgatni. Ezáltal fog növekedni a hite, mert Ábrahám kezd egyre inkább az Isten akaratára támaszkodni, egyre inkább azt kérdezi, mi az, amit az Úr akar tôle. Ily módon születik meg az emberiség történetében egy új jelenség -- a keresztény hit jelensége. Ez a jelenség az Isten személyes felhívására és az ember egzisztenciális kiüresítésének következtében születik meg. Ábrahám gyökértelenné válásából és az általa átélt bizonytalanságból születik meg az ô hite és Istenre való ráhagyatkozása, ezáltal születik és érlelôdik a hitbôl élô ember. A mi hitre való születésünk sem lesz könnyű. Ez is próbák és nehézségek eredményeképpen jön létre, a kiüresítés eredményeként, veszélyes helyzetekben, és támasz nélkül. Isten az ígéret és áldás Istene. Ábrahám utód, ország és különleges isteni áldás ígéretét kapta. Ez azonban nem világos ígéret volt, bizonyos homály fedte. Isten azt mondja neki: ,,Menj ki földedrôl, (...) arra a földre, amelyet mutatok majd neked.'' De Ábrahám ezt a földet soha nem látta meg, mert olyan szabad föld, vagy olyan, mely az ô eljövetelére várna, nincsen. Ábrahám nem tudja, milyen módon teljesedik be az isteni ígéret, de rábízza azt az ô Urára. És ebben van Ábrahám hitének nagysága. Nem világos, ködös az utód kérdése is, hiszen ô idôs ember. Emberi szemszögbôl nézve semmi nem látszik reálisnak Isten ígéretébôl. Ábrahámnak olyan valamiben kellett hinnie, ami emberileg lehetetlennek tűnt. Minél inkább nélkülözi egy ígéret a reális jegyeket, az Úr annál többet kíván és vár el tôlünk, de annál nagyobb lesz az érdeme is a mi bízó válaszunknak. Az Ábrahámnak adott ígéret annyira valószínűtlen volt, hogy úgy kellett hinnie Istenben, mint a lehetetlen és valószínűtlen dolgok Istenében. Ez hosszú és folyamatos, hitben való növekedési folyamatot jelent majd számára. Hiszen amikor Ábrahám elér a megígért földre, akkor sem kapja meg azt, mint tulajdont. Továbbra is jövevény marad. Hitének igazi elmélyülésére azonban csak azok között a drámai körülmények között kerül sor, amikor Isten a fiát kéri tôle áldozatul, annak a feláldozását, aki a legdrágább, emberi szemszögbôl a legnagyobb kincs és a legnagyobb érték lehetett számára. A helyzet hihetetlenül nehéz volt. Ábrahámnak tehát arra kellett várnia, hogy Isten ezt a rettenetes helyzetet is megoldja valahogyan, Ábrahámnak ekkor a határtalan bizalom mellett kellett döntenie. Istennek ez az elvárása Ábrahámmal szemben, súlyos csapásként érte egyetlen szeretett fia iránti atyai érzéseit. Ugyanakkor erôsen megrengette Ábrahám addigi hitének alapjait is. Hiszen Ábrahám addig úgy hitte, hogy ettôl a fiútól fog születni számos utóda. Éppen ezért mindaz, amit Isten tôle kívánt, abszurdnak tűnhetett. Azt, akitôl számos leszármazottnak kellene megszületnie, most meg kell ölnie. Isten azért várt el Ábrahámtól oly sokat, mert valami rendkívülivel meg akarta ajándékozni ôt, el akarta ôt vezetni a ráhagyatkozás csúcsaira. Ábrahám hitének ez a próbája nem teszt volt, Isten elôre látta, mit fog Ábrahám tenni. Ez mintegy provokációja volt egy fontos döntésnek, hogy ebben a sötétségben még jobban bízzon Istenben és így hitének zarándokútján elôbbre lépjen. A legnehezebb helyzetek azért különösen jelentôsek, mert mélységes döntéseket követelnek meg. A hit a döntések által fejlôdik, amikor a ,,hit engedelmességével'' az ember Istennek adja önmagát. (A II. Vatikáni Zsinat DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról n. 5.) Így lesz ez a te életedben is, mivel Isten irántad való szeretetében nemegyszer nehéz helyzetek elé akar majd állítani. Megengedi, vagy Ô maga rendezi úgy, hogy bizonyos helyzetek igen kedvezôtlenek, nehezek lesznek számodra; valamit képtelen leszel magad megoldani azért, hogy kezdj várakozni az Ô eljövetelére és vágyakozz Ôrá. Ez akadályozza meg, hogy vallási életed tespedtségben maradjon. A hit próbája, mellyel találkozol, választásra kényszerít -- vagy nem válaszolsz Isten elvárására, és a hitben kezdesz visszafelé haladni, vagy Ábrahámhoz hasonlóan eldöntöd, hogy követed Ôt, a ráhagyatkozás sötétségében és ekkor növekedni fog benned a hit, növekszik benned Krisztus és az Ô megváltása iránti éhséged, a kegyelem éhsége. A Szentlélek is ennek az éhségnek mértéke szerint tud majd leszállni a szívedbe. # 3. A hit próbái Mária életében Az Egyház a világi naptári évet Szűz Máriának, Isten Anyjának szentelt nappal kezdi meg. Az Újév elsô napja annak az alakját állítja elénk ,,aki a hit zarándokútját járta'' (A II. Vatikáni Zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról n. 58.). Mária életében napról napra valósággá vált az áldás, melyet Szent Erzsébet mondott: ,,És boldog vagy te, aki hittél...'' (Lk 1,45). Az Egyház Máriában látja hitünk legtökéletesebb mintáját. Szűz Mária a ,,hit zarándokútján'' megelôz bennünket, ellôttünk jár. Elôkészítve a mi lépéseinket, hitünk útján egészen közel van hozzánk. A zsinati gondolat az Istenanyát a legmagasabb helyre állítja, de ugyanakkor hozzánk a legközelebb. Úgy is mondhatnánk, hogy megsértjük az Istenanyát, ha csupán az Ô dicsôségérôl és kiválasztottságáról szólunk, távolságot teremtve ezáltal Közte és közöttünk. Túl sok szó esik az Ô méltóságáról és túl kevés arról, hogy a Krisztus-központúság értelmében Ô a mi utunk. Mária a mi utunk abban az értelemben, hogy elôttünk jár és mutatja nekünk a hit útját azáltal, hogy mindazt, ami bennünket ér, Ô már átélte egykor. Az Ô életére tekintve meg kell találnunk a válaszokat saját problémáinkra. Amikor csupán az Istenanya méltóságáról és kiválasztottságáról beszélünk, úgy viselkedünk Vele szemben, ahogyan nem egyszer a hagiografusok (szentek életrajzírói) tesznek a szentekkel. Valaki azt mondta, hogy a szentek nem üldözôiktôl szenvedtek a legtöbbet, hanem az életrajzíróktól, akik eltüntetve az életükbôl minden emberi aspektust, cukorfigurákká alakították át ôket, olyanokká, akikbôl hiányzik minden élet. Nem elég tisztelni Máriát, hódolni elôtte, megkoronázni Ôt. Ezek úgynevezett ,,gazdag eszközök'', melyeket Ô életében soha nem használt. Máriát szeretni azt jelenti, hogy utánozzuk, követjük Ôt, mert Ô az, aki elôttünk jár, aki számunkra a hit példája. Ha az Isten keresztülhúzza a terveinket és más úton vezet minket, mint amit mi elképzeltünk, így cselekedett az Istenanya életében is. Neki is más elképzelése volt a saját életszentségérôl, a maga útjáról, missziójáról. Ô, aki lemondott az anyaságról, hihetetlen anyaságra kapott elhívatást. Ez az elhívás az Ô összes tervét keresztülhúzta. Mária, amikor kimondta az Ô ,,igen''-jét az angyali üdvözlet pillanatában, nem látta teljességében, hogy mibe is egyezik bele. De ez nem csökkentette az Ô beleegyezésének értékét, melyet késôbb egész élete folyamán, szüntelen ,,igen''-jeivel megerôsített. Isten annyira szerette Máriát, hogy épp ilyen nagyon kemény bánásmódot választott számára. Tudjuk, hogy Ô így bánik a barátaival. Ez a legjobb módszer, mely által az ember az Isten Fiának képmására formálódhat. Figyeljük meg, hogyan formálta Isten Mária hitét, milyen ,,szélviharok'' zúgtak át életén és milyen nehezek voltak az Ô próbatételei. Mindjárt az elsô ,,fiat'' után, amikor az angyal hírül adta, hogy Isten Fiát foganja és szüli meg, kiderül, hogy errôl Szent József semmit sem tud. Ez volt az elsô tragédiája ennek a két embernek. Mária és József nem tudják, mit tegyenek és ettôl nagyon szenvednek. Józsefnek megrázó élményt jelenthetett, amikor megtudta, hogy Mária áldott állapotban van, és ez Máriának is gyötrôdést okozott. Pedig Istennek nem lett volna nehéz felvilágosítani Józsefet, hogy mirôl is van szó. Ez alatt az idô alatt Máriának kétségtelen, szüntelenül fel kellett tennie a kérdést: mit kell tennem -- így számára ez egy sötétséggel teli, nehéz életszakasz volt. A hit nem oszlatja el a sötétséget, épp ellenkezôleg: elôfeltétele annak. Ebben rejlik a hit értelme. Az Istenanya hitben élve egyben nagy sötétségben is élt, ki volt téve a hit próbáinak, nemegyszer rendkívül nehezeknek. Ilyen próba volt az Úr Jézus születése Betlehemben. A gyermek születésének momentuma és helye érzékeny pont minden anya életében. Az anya a gyermekét tisztességes, emberi körülmények között szeretné világra hozni és ez alapvetô joga. Vajon Mária nem vágyott erre? Mégsem adatott meg Neki. Amennyiben Jézusnak Betlehemben kellett megszületnie, nem lett volna vajon egyszerűbb, ha József egyszerűen megtudta volna ezt? Hiszen álmában megkapta az irányítást, nem kaphatott volna arról is egy másik útmutatást: Menj Betlehembe, mert ott születik meg a Gyermek? Isten azonban másképp határoz. A Gyermek Betlehemben fog megszületni, egy sajátos helyzetben a népszámlálás következtében. Ennek a helyzetnek köszönhetôen Jézus olyan körülmények között születik, ahol nincs semmilyen biztonság. Az idegenek tömege miatt nehéz bármiféle helyet találni, s oly könnyű a bizonytalanság és félelem kísértésébe esni ilyen helyzetben. A hitnek egy ilyen nehéz próbája közepette kellett megszületnie a Gyermeknek. Az angyal csak az Angyali üdvözletkor jött el Máriához, késôbb nem kapott semmi más utasítást, nem volt más küldetés, vagy szózat. Jézus születésekor az angyalok csak a nyájukat ôrzô pásztoroknak jelentek meg, de nem Máriának. És röviddel ezután, a Három Királyok megjelenésekor egy újabb ,,földrengés'' -- Heródes üldözése. Ez a hitnek egy újabb nehéz próbája volt, amikor felvetôdhetett volna a kérdés: Miért hallgat Isten, miért nem lép közbe Fia védelmében? Miért kelti azt a látszatot, mintha tehetetlen lenne a kegyetlen Heródessel szemben? És ekkor el is kellett menekülni egy ismeretlen országba, ahol egyáltalán nem volt semmiféle emberi támaszuk. Mária, hitének következô nagyon nehéz hit próbáját élte át, amikor a tizenkét éves Jézus a templomban maradt anélkül, hogy elôre közölte volna ezt Szüleivel. Az Evangélium elbeszéli, hogy ôk nem értették meg Jézus szavait, melyeket ekkor nekik mondott, Mária csak megôrizte azokat szívében. Így Mária élete továbbra is sötétségben folytatódott. Miért nem akart Jézus Máriának semmit megmagyarázni? Neki, az Istenanyának meg kellett tanulnia az eseményekbôl olvasni, meg kellett tanulnia az események lelkiségét. Isten semmiben sem könnyítette meg helyzetét az életében, folyton minden nehéz volt. Az angyali üdvözlet ,,igen''-je örömtelinek és könnyűnek látszik az utolsó, a kereszt alatt elhangzott ,,igen''-hez képest. A lelki életben magasan álló ember rendszerint képes felajánlani és feláldozni önmagát. Sokkal nehezebb elfogadni a hozzánk közel állók szenvedését, azokét, akiket nagyon szeretünk. Mária a kereszt alatt állva kétszeresen is kimondja az ,,igen''-t -- történjen meg velünk -- Vele és velem. Ha az én szeretett Fiamnak szenvednie és kínoztatnia kell, akkor legyen úgy. Ez a beleegyezés volt a legnagyobb áldozat. Mária kereszt alatt elhangzott ,,fiat''-jának következménye, hogy az Egyház Anyjává és mindannyiunk Anyjává vált. Szűz Mária lelki anyaságának forrása ebben a legnehezebb ,,igen''-ben rejlik. Ha összetör, vagy nyomaszt valami, gondolj arra, hogy ily módon közel vagy hozzá, akinek az élete oly nehéz volt. Isten rendkívüli módon és kivételesen szerette Máriát, mégis az életében annyi a szenvedés. Isten így bánik a barátaival. Sajátos formája ez Isten szeretetének és bizalmának, amikor azt akarja, hogy ne kívánjuk felénk irányuló érzelmeinek kifejezését, s így Ô szabad maradhasson. Képzeljünk el egy ideális házaspárt, ahol a férjet nagyon elfoglal valamilyen munka. A felesége, aki nagyon szereti ôt, semmivel sem akarja ôt megzavarni, hanem maga találja meg azokat az anyagokat, melyekre szüksége van, úgy segítve ôt, amint csak képes arra. Nem gondol másra, csak a férjére. Ez az ideális szerelem, amikor az ember a másikra gondolva képes lemondani önmagáról, sôt azt sem igényli, hogy vele foglalkozzanak. Nagyon nehéz így szeretni! Mégis ilyen szeretet várt el Krisztus az ô Édesanyjától. Errôl szól az Evangélium abban a jelenetben, amelyben nem jött létre a találkozás Jézus és Mária, valamint a legközelebbi rokonok között. Azt mondták Neki: ,,Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled'' (Mt 12,47). Jézus úgy bánt az Édesanyjával, ahogyan csak nagyon szeretett személlyel lehet, aki iránt a legnagyobb bizalommal volt. Képes volt visszautasítani Ôt: ,,Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?'' (Mt 12,48). Látszólag úgy néz ki, mintha Krisztus nagyon kemény lett volna az Édesanyjával, pedig ez az Ô hitének próbája volt, az Isten iránti tökéletes önátadás próbája. Mária számára ez a kemény bánásmód világos kifejezése volt a Fia iránta való bizalmának. Mária tudta, hogy Krisztus számít rá és nem igényelte, hogy Vele foglalkozzanak. Mária soha sem akadályozta meg Jézust apostoli missziójában, így adva tanújelét a Fia iránti legmagasabb, érdek nélküli szeretetének. Ha idônként ilyen keménynek mutatkozik veled szemben Isten, akkor ez azt jelenti, hogy nagyon szeret téged, hogy bízik benned, hogy nem csalod meg és nem hagyod el Ôt. Krisztus folyton kiüresítette az Édesanyját, Ô pedig mindig ,,igen''-nel válaszolt Neki és egyre inkább hasonlított Fia isteni képmásához. Lehet-e az ilyen életet nehéznek tartani? Igen is, meg nem is. Ez az ambivalencia onnan ered, hogy annak, aki szereti Istent és egyesül Vele, a kiüresítés boldogsággá és örömmé válik, mert alkalom lesz Isten iránti szeretetének és az Iránta való hűségének kifejezésére. Amikor nehéz és lesújtó perceket élsz át, és Ô mégis hallgatni fog, emlékezz arra, hogy a csend az Ô beszédének csupán másfajta megnyilvánulása, és távolléte is csak más formája a Jelenlétének, mellyel folyton átölel téged. Jézus hallgatása, vagy távolléte mindig látszat csupán. Avilai nagy Szent Teréznek is azt mondta: Amikor úgy érezted, hogy egyedül maradtál, akkor voltam a legközelebb hozzád. Épp amikor nagyon magányos vagy, amikor minden nagyon nehéz számodra, amikor valamilyen kiüresítést élsz meg, akkor van Ô a legközelebb hozzád. Mégsem ad semmilyen jelet, mert azt szeretné, hogy még inkább hagyatkozz Ôrá. Az ilyen hallgatás és az ilyen látszólagos távollét nagy kockázat az Ô számára. Ilyenkor egyesek elhagyják Ôt. Volt, hogy a hallgatók sokasága hagyta ott Jézust, mert úgy érezték, hogy túl sokat követelt tôlük. A hitpróbák következtében azóta is sokan elhagyják Jézust. Egyesek az Isten iránti bizalomban megerôsödve kerülnek ki a hit próbájából, mások elhagyják Ôt. Mária alakja az Ô igen nehéz hitpróbáinak fényében nekünk lelkiismeret-furdalást jelenthet. Hiszen az Ô életében mindegyik hitpróba a ráhagyatkozás elmélyülésével végzôdött. Ô, annyi megpróbáltatás között, melyeken keresztül ment, soha nem okozott csalódást Istennek. Benne nem volt eltérés a minta, és annak megvalósítása között. Isten elképzelése az Ô életében tökéletesen magvalósult, így vált Isten remekművévé, a legtökéletesebb megtestesülésévé Isten terveinek. Mi ellenben folyton diszharmóniát teremtünk a hit és az élet között, cselekedeteink és szavaink között, az elképzelés és annak megvalósulása között. A hit próbái következtében vagy visszafejlôdünk, vagy egyenesen elhagyjuk Istent. Ebben az értelemben Mária lelkiismeret-furdalást kelt bennünk. Máriát, aki számunkra a ráhagyatkozás mintája, az Elfogadás Anyjának, a Bizalom Anyjának nevezhetjük, mivel Ô folyamatosan azt tudta mondani Istennek: legyen meg a Te akaratod. Az emberi történelem legfontosabb eseménye az éjszaka sötétjében a Getszemáni kertben történt. Ez az esemény Krisztus ,,igen''-je volt, melyet az Atyának mondott. A te életednek is akkor történnek a legfontosabb eseményei, amikor Máriát követve a beleegyezés útját választod. Nála a beleegyezés egész életén végighúzódott, hasonlóan kell lennie ennek a te életedben is. Életed szüntelen ,,Angyali üdvözletek'' sorából épül fel, melyek a kegyelem kihívásai és a hit próbái. Az idô Isten jelenléte, ezért felbecsülhetetlen érték. A jelen pillanat nekünk címzett felhívás, és a hit próbája, Isten részérôl pedig reménykedés - - ,,vajon ,,igen''-nel válaszolsz-e Nekem?'' Ehhez az ,,igen''-hez vezet a hitben való életünk. A kereszténység lényege épp ez, hogy folytonosan ezt válaszoljuk Istennek: ,,legyen meg a Te akaratod''. Az Istenanya szüntelenül ezeket a szavakat ismételte Istennek -- lehet-e ennél jobban szeretni? Mária kegyelemmel teljes volt, ugyanakkor folyton növekedett a kegyelemben. A hűség és ráhagyatkozás következtében ez a kivételes emberi lélek mintegy olyan edénnyé vált, mely annak ellenére, hogy tele van kegyelemmel, képes volt szüntelenül még többet befogadni. Nem paradoxon ez? Isten folytonosan tágította Szűz Mária szívét, minden egyes hitpróba, Mária minden egyes ,,igen''-je hozzájárult a kegyelemben való növekedéséhez. Szűz Mária nagyon is hétköznapi, és szürke életét ez a szüntelen ,,fiat'' szentelte meg. A távolság Mária között és mi köztünk mindig a mi hibánkból ered, mi tesszük Ôt elérhetetlenné és távolivá. Valójában ez a távolság szüli középszerűségünket, átlagosságunkat, kompromisszumainkat és félelmünket attól, hogy a kegyelmet a végsôkig kövessük. Kényelmesebb azt mondani: Ô Szeplôtlenül fogantatott, Isten anyja volt, Ô más volt. Én nem tudom követni Ôt. De ez csak kifogás, és sorompó a kegyelem hívásával szemben, mely szüntelenül arra ösztönöz, hogy járjunk az Ô nyomdokain. Feltehetjük a kérdést, miért olyan fontos Jézusnak, hogy Mária nyomdokait kövessük, hogy Mária útján jussunk el Hozzá. Erre a kérdésre az egyik válasz az Istenanya radikalizmusa, amellyel Ô Istennek adta át önmagát, s amely lehetôvé teszi, hogy Isten odaadja magát az embernek. Jézus Máriát rendkívüli, különös módon szerette. Egyetlen teremtményt sem szeretett annyira, mint Ôt, és ez azért volt így, mert Mária mindent Neki tudott adni. Mária, aki a szüzességet választotta, nem csupán a tisztaság megôrzésével realizálta azt, hanem a szeretetbôl eredô, Isten iránti teljes önátadással is -- mert ebben rejlik a Mária által megvalósított evangéliumi szüzesség titka. Az evangéliumi szüzességben a tiszta életet azért akarja valaki, hogy tökéletesen átadhassa magát Istennek, és Neki élhessen. Ô, aki már létezésének elsô pillanatától, akaratának és szerelmének teljes erejével ragaszkodott az Örök Igéhez, a szüzesség ideálját legmagasabb fokon valósította meg. Mária, aki fenntartás nélkül, tökéletesen átadta magát Istennek, elôbb jegyesévé, késôbb az Ige Anyjává vált. Isten olyan mértékben adja magát a léleknek, amilyen mértékben az Neki adja önmagát. Milyen mértékben adhatta magát az Ige Szűz Máriának, ha Mária ilyen tökéletesen ajándékká vált az Ô számára? Mária annak a léleknek a típusa, akit Jézus a tökéletes önátadásáért szeretett meg. Jézus azért akarja, hogy a Máriás úton haladjunk, mivel azt kívánja, hogy mi is annak a léleknek a mintájára alakuljunk, akit Ô a tökéletes önátadása miatt szeret. Jézus forró vágya, hogy Máriához hasonló lelkeket találjon, akik Ôt a végsôkig követik, hogy kiáraszthassa rájuk szeretetének és kegyelmének áradatát. Jézus vágya, hogy ilyen lelkeket találjon, s az ez iránti ,,éhsége'' folyton kielégítetlen marad. Azért hív téged a Máriás útra, hogy megmutathassa irántad érzett vágyakozásának határtalanságát. Ha Szűz Máriát követed, s egyre jobban hasonulsz Hozzá, akkor Jézus -- önátadásod mértéke szerint -- azzal a szeretettel fog szeretni téged, mellyel Máriát szerette. Mária, aki önmagát az Istennek végsôkig átadó lélek típusát jeleníti meg, számodra felhívás a radikális hit ideáljának megvalósítására. # 4. Az élet viharai Az élet viharainak különös jelentôségük van hitünk fejlôdésében. Az Evangéliumban leírt vihar szimbolikus értelemben a mi helyzetünket is ábrázolhatja, amikor a nehéz próbák, a kisebb, vagy nagyobb viharok pillanatában azt hisszük, hogy Jézus elhagyott minket, hogy nincs jelen. Viharaink különfélék lehetnek: a kísértések, kételyek vihara, nyugtalanság a jövô, az egészség, a munka miatt, vagy a házasságban a félreértés vihara. A viharral szemben kétféle magatartás jelenik meg - - a félelem, mint a megrettent Apostolok esetében, és a bárkában alvó Jézus alakjával szimbolizált béke. Az emberileg tragikus helyzetben a hullámoktól dobált bárkában, melyet minden pillanatban a süllyedés veszélye fenyeget, Jézus alszik. Nagyon fáradtnak kellett lennie, de vajon csak fáradtság ez? Jézus aludt az Apostolok bárkájában, és ôk azt hitték, hogy már minden elveszett. Innen van bennük a pánik, a stressz, a szorongás, amikor felébresztik Jézust. A viharban ez a kétféle hozzáállás jelenik itt meg: egyfelôl az Apostolok félelemtôl eltorzult arca, másrészt a béke Jézus arcán, aki alszik. Jézus magatartása annyira furcsának tűnt, hogy az Apostolok szemrehányást tesznek Neki: ,,Mester! Nem törôdsz vele, hogy elveszünk?'' (Mk 4,38). Minden viharnak értelme van, Isten jövetelét jelzi, és ennek mindig valami nagy kegyelmet kell eredményeznie, mindenek elôtt a ráhagyatkozás kegyelmét. Viharhelyzetben mindig Jézus nyugodt arcára kell nézned a hit tekintetével. Az alvó Isten ,,teológiájáról'' beszélhetünk itt. Viharainkban úgy látszik, mintha Isten aludna. A bibliai kinyilatkoztatás nem csupán Isten szavában rejlik, de a gesztusaiban is. Mennyire sokatmondó Jézus alvásának gesztusa a drámai veszély pillanatában! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy veszély esetén semmit sem kell tenni. A kvietizmus ellenkezik az Egyház tanításával. Az Úr Jézus nem tesz szemrehányást az Apostoloknak azért, mert igyekeztek menteni a bárkájukat. Ô azt veti a szemükre, hogy a hit alapállása hiányzott belôlük, aminek az lett az eredménye, hogy félelem, sôt pánik kisértésébe estek. Saját gesztusával, alvásával mintegy azt akarta nekik mondani: Én veletek vagyok, legyetek nyugodtak, hiszen annak a bárkának, amelyben én ott vagyok, semmi baja sem történhet. A hit magatartása egyben a hit imádsága. Veszéllyel szembesülve, hitünk a béke által nyilvánul meg a lelki szférában, mivel a pszichofizikai szférára nincs közvetlen befolyásunk. Itt nem egyszer ki leszünk szolgáltatva különbözô nyugtalanságoknak, de ez nem fontos. Csak az a fontos, hogy az érzelmi és pszichés szférában születô félelmek ne uralkodjanak el a lelki szférában, hogy a félelem ne változtassa meg magatartásunkat, cselekedeteinket, gondolatainkat, vágyainkat. Az a hitünk, hogy Jézus mellettünk jelen van, érzelmi állapotunk ellenében is békével fog eltölteni minket. Mert az Ô jelenléte a határtalan erô és a végtelen szeretet jelenléte. Amikor életedben külsô, vagy belsô viharok közelednek, nézd Jézus nyugodt arcát. Akkor megérted, hogy nem vagy egyedül, és mintha minden egyes helyzetben azt mondaná: ez a vihar elmúlik, hiszen el kell múlnia. A viharok és hitünk próbái idején soha nem felejtkezhetünk meg Annak jelenlétérôl sem, Aki a mi bizalmunk Édesanyja. Kérjük Ôt, hogy részesítsen minket az Ô ráhagyatkozásában, hogy többé ne hagyatkozzunk önmagunkra, dolgokra, vagy emberekre, hogy észrevegyük Fiának állandó jelenlétét magunk mellett, Aki a mi egyetlen biztonságunk. Kérjük Máriát, hogy az Ô példáját követve, tudjuk egyedül Istenbe vetni bizalmunkat. ,,Nagy Bizalom Anyja, fenntartás nélkül, egészen Neked adom magamat''. # 5. A hit hiányából eredô nyugtalanság A próbatételeknek nem mindig az az eredménye, hogy a hit erôsebbé és dinamikusabbá válik. Amennyiben védekezel a próbatételekkel együttjáró kiüresítés ellen, akkor visszafelé fogsz haladni az Istenre való ráhagyatkozás útján. Nehézségekkel szembesülve hited kezd meginogni, életedet pedig nyugtalanság, stressz, sietség -- a hitben való élet ellentétei -- hatják át. Amikor hited próbatétele idején, vagyis valamilyen veszélyes, nehéz helyzetben hagyod, hogy idegesség, nyugtalanság, stressz kerítsen hatalmába, megsebzed Jézus szeretetét. Ilyenkor saját kezedbe veszed ezeket a nehéz ügyeket, és magad akarod azokat megoldani, egyszerűen magadra számítasz, és ezzel kizárod a hitet életedbôl, hiszen a hit mindig Jézus erejére, és az Ô végtelen szeretetére számít. Amikor hagyod, hogy az idegesség, stressz, sietség elhatalmasodjon rajtad, olyan ez, mintha Jézust félre tolnád és így szólnál Hozzá: ,,most nem számíthatok Terád, magamnak kell kezembe vennem ezeket az ügyeket.'' Természetesen meg kell itt különböztetni az embert alkotó két szférát -- a pszichofizikai és a lelki szférát. A nehézségekkel, veszéllyel szembesülve, a türelmetlenség, nyugtalanság, stressz elôször a pszichofizikai szférán, érzelmeiden lesznek úrrá. Amíg egy bizonyos feszültség, mely türelmetlenséget, nyugtalanságot szül -- a pszichofizikai szférában marad, addig nem sebzed meg vele Jézust. De amikor engeded, hogy ez a számodra pszichikailag nehéz helyzet, és a hozzá kapcsolódó türelmetlenség, és békétlenség úrrá legyenek lelki életeden, vagyis gondolataidon és akaratodon, akkor már hűtlenségrôl, és a hit hiányáról beszélhetünk. Nem arról van tehát szó, hogy elhárítsuk a félelmet, türelmetlenséget, békétlenséget a pszichofizikai szférából, hiszen ez gyakran nem is lehetséges. Hanem arról, hogy magatartásodban, vagyis a lelki szférádban, mely magatartásodat irányítja és formálja, ne a pánik, hanem mindig a hitbôl eredô béke uralkodjon. Nem könnyű megôrizni magatartásunkban a békét. Tudjuk, hogy a szenteknek is gyakran meg kellett küzdeniük ilyen nehézségekkel. Szent Maximilian Kolbe-nak például gyomorfekélye volt, s ez feltételezi, hogy idegi feszültségeket élt át. Volt az életének olyan idôszaka, amikor veszélyhelyzetben nyugalmat, békét kellett parancsolnia magára. Tehát meg kellett küzdenie a hitéért. Az erôsség erénye nem abban áll, hogy nem érzünk félelmet, vagy türelmetlenséget a pszichofizikai szférában, hanem, hogy ennek a félelemnek ne adjuk át magunkat, és higgyünk abban, hogy soha nem vagyunk egyedül, hogy mindig velünk van Valaki, aki szeret minket, és Akitôl minden függ. Hitünk próbáinak nehéz kegyelmeit, melyek gyakran járnak szenvedéssel, azzal a tudattal kell fogadnunk, hogy Krisztus közel van, és azzal a hittel, hogy Ô az, aki gyôz, hogy Nagypéntek után eljön a Feltámadás Vasárnapja. Rendíthetetlenül kell hinnünk abban, hogy Ô, aki a béke, az erô, az öröm és a feltámadás, különös módon velünk van próbatételeink és szenvedéseink perceiben. A hit dinamizmusa és az aggodalmasság, sietség, stressz kísértéseivel vívott harcunk azáltal valósul meg, ha mindig a jelen pillanatot éljük meg, és minden pillanatot megszentelünk, s úgy élünk át, mint a kegyelem pillanatát. ,,Add át magad teljesen az Irgalmas Gondviselésnek, azaz a Szűzanyának, és légy nyugodt.'' -- írja az egyik testvérnek Szent Maximilian (Strzelecka, K., Maximilian Maria Kolbe). Úgy élj, mintha ez lenne az utolsó nap az életedben. A holnap nem biztos, a tegnap már nem rád tartozik, csak a mai nap a tiéd. Isten nem akarja, hogy hátrafelé tekintgessünk, mert ezáltal esünk leggyakrabban kísértésbe. ,,Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára'' (Lk 9,62). Isten nem akarja azt sem, hogy aggodalmaskodj a jövô felôl. ,,... Elég a napnak a maga baja'' (Mt 6,34). Amikor a múlt, vagy a jövô felé tekintgetsz, nem a jelennek élsz, elmulasztod a jelen pillanat kegyelmét, mellyel Jézus meg szeretne ajándékozni. Elképzelhetjük ezt a következô fiktív képsort, mint egy példázatként: Egy kis vasútállomáson állsz, ahol egymás után érnek eléd egy kis vonat vagonjai, melyekbe a körülötted lévô dobozokat kell bepakolnod. Elôfordulhat, hogy tekinteteddel azokat a vagonokat kezded figyelni, melyek már elhaladtak elôtted, és megrémülve veszed tudomásul, hogy sokba nem pakoltál be. Majd hátra tekintve észreveszed, milyen sok vagon van még hátra, melyeket még meg kell pakolnod, s ettôl szintén elfog a félelem. Ez alatt az idô alatt azonban ismét megpakolatlanul haladt el egy kis vagon elôtted. A jövôt, vagy a múltat érintô kínzó aggodalmak szintén a hit próbái. Isten azt várja tôled, hogy mindent az Ô kezébe tégy, hogy jobban odaadhasd magad Neki, és egészen Ôrá bízhasd magad. # 6. A hitbôl eredô béke Ha a hit próbái megerôsítenek abban, hogy Jézusra bízd magad, szorosan Hozzá kötôdj, és egyedül csak Ô legyen a támaszod, akkor megjelenik életedben Jézus békéje. A ,,békesség nektek'' -- héberül ,,salom'' -- igen intim üdvözlés. Ez egy olyan üdvözlés, amely az Istennel való intim közösségbôl eredô békét kívánja neked. Az Ószövetségben legalábbis ilyen értelemben használták ezt a kifejezést. Krisztus is ilyen értelemben fordul tanítványaihoz ezzel a szóval: ,,salom''. Az utolsó vacsora alkalmával így szól hozzájuk: ,,Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja ...'' (Jn 14,27). A világ is békét akar adni nekünk, de egyfajta emberi békét. Tehát kétféle béke van, ahogyan az öröm is kétféle. Létezik egy emberi béke, és emberi öröm, melyeket az jellemez, hogy átmeneti jellegűek és rövid életűek. És létezik krisztusi béke, és öröm, mely hitbôl születik mibennünk, s jellemzôje a tartósság. Mi is az emberi béke és öröm? Valami, amit az emberektôl szerzünk meg. Emberi békénket mintegy másoktól összekolduljuk. Mert valóban alamizsnáért és kolduspénzért könyörgünk, amikor az ilyen békét és örömet keressük. Csöppnyi emberi elismerés, egy kis dicséret, hízelgés, vagy valakinek a kedves tekintete -- mindez mily szegényes alamizsna, s mi mégis ezekre akarjuk felépíteni emberi békénket. Elôfordul, hogy sikerül elismerést, megbecsülést szereznie valakinek, sikeressé válik, megszerzi azt az alamizsnát, mely elégedetté teszi ôt. Így születik meg benne az az emberi béke, melyet a világ ad, s melyet össze lehet koldulni. De menyire törékeny ez a béke. Elegendô egy kis összezördülés, elég, hogy valaki tapintatlan legyen velünk szemben, vagy bizalmatlanul nézzen ránk, s máris oda a békénk, elillan az örömünk. Máris elveszett a békénk, mert elvették tôlünk az összekoldult kolduspénzt. Amikor ez az emberi béke eltűnik az életünkbôl, megjelenik annak ellentéte, a félelem, amely kórokozó, s idegbetegséget válthat ki. A félelem az emberi béke keresésének a következménye; összekoldult békénk elvesztése idézi elô, míg máskor attól való félelmünk, hogy elveszíthetjük valakinek az elismerését, kedves nézését, mosolyát, beleegyezést abba, amit csinálunk. Így kiszolgáltatottakká válunk különbözô emberi szeszélyekkel és hangulatokkal szemben, függünk attól, mit hoz a mai nap és mit ad a világ. A másik béke, Krisztus békéje, az Ô jelenlétébôl ered. Az Ô ajándéka. ,,Az én békémet adom nektek'' -- mondja Krisztus. Ô a mi békességünk a hit által (vö.: Ef 2,14). Elfogadni Krisztus békéjét a hit által annyit jelent, mint elfogadni az Ô személyét és szélesre tárni Elôtte szívünk kapuját. A nyugtalanság és a szomorúság mindig rossz, mindig az önszeretetbôl ered, a béke és az öröm azonban nem mindig Krisztustól származik. Nem minden béke jó, ahogyan nem jó minden öröm sem. Amikor annak örülök, hogy nekem sikerült valami, ez az említett emberi öröm nagyon törékeny, amolyan konc. Ha ilyen öröm, s ilyen béke után futunk, akkor folyton kártyavárat építünk, melyet a legapróbb semmiség romba dönt, mert a mi Urunk nem engedi meg, hogy ez az emberi béke, ennek a világnak a békéje tartós legyen az életünkben. Az igazi béke a belsô élet gyümölcse, a próbatételek során megérlelôdött hit gyümölcse, melyet nem a kiindulási, hanem a megérkezési pontban nyerünk el. Nem annyira valaminek a megszerzését jelenti, hanem választások eredményét. Ha az életedben bálványok, kötôdések, ragaszkodások vannak, melyek megkötöznek, akkor a béke nem lakhat benned. Amikor Isten között és te közötted áll valaki, vagy valami, akkor a hit szellemében nem tudsz tökéletesen Istenhez kötôdni és béke sem lesz benned, s kár az ebbôl eredô szenvedéseidért. Krisztus békéje egy olyan folyamat eredménye, amelyben állandóan az Ô személyét választjuk. Lényeges itt, hogy ez az alapvetô választás (opcio fundamentalis) szabad választás. Valóban Krisztus számodra a legfôbb érték? Ô a keresztfán megváltott téged és feltámadt, így adott neked lehetôséget arra, hogy elnyerd az igazi örömöt és az igazi békét. A keresztnek és a feltámadásnak köszönhetôen ez a béke, mely tartós örömmel jár, tôled kéznyújtásnyira van. A választást mégis neked kell megtenned, élve a kereszt és a feltámadás gyümölcsével, Krisztust kell választanod az Ô békéjével együtt. Ez az a folyamat, amelynek során Krisztust kell elfogadnod. Nem dönthetsz azonban emellett a béke és öröm mellett, ha nem döntöttél Krisztus mellett, mivel Ô az, aki segít ebben a döntésedben azáltal, hogy elveszi mindazt, ami korlátoz és akadályoz téged. Ô dönti le a bálványaidat. Ha ezt elfogadod, akkor a békét, az örömet és a szabadságot választod. Ez a hited választása lesz. Ha életedet neurózis járja át, talán nagyon is elevenen, ez azt jelenti, hogy nem élsz megfelelô belsô életet, nem eléggé döntöttél Krisztus mellett. Azt jelenti ez, hogy még mindig nem választod Isteni Barátodat, túl kevés benned a hit, mely a békét szüli. Meg kell tanulnod azt az elfogadást, melyben minden választásnál Krisztus mellett tudsz dönteni. Elfogadva az Ô akaratát, az Ô szeretetét választod, s fogadod el. Végsô soron ennek a választásnak az alapjánál lennie kell valaminek, ami a legfontosabb: a szeretetben való hit-nek. Mit vár el tôlem Jézus, mit akar? Ô azt akarja, hogy az Ô akaratát szeretve, magadnak jót akarj. Krisztusnak semmire sincs szüksége Önmaga számára. Ha valamit akar tôled, az mindig a te javad. Szeretni akar téged, és azt szeretné, hogy elfogadd az Ô vágyát, vagyis az Ô szeretetét. Magad olyan vagy, mint a kisgyermek, aki nem tudja, hogy mi a jó neki. A kicsi gyereket kényszeríteni kell, hogy tanuljon, hogy egyen, hogy felöltözzön, mert a gyerek nem tudja szeretni magát. Az anyuka és az apuka szereti ôket, és ôk gondoskodnak róluk. A gyerek nem képes szeretni önmagát, és gondoskodni magáról. Így van ez velünk is. Mi nem tudjuk, mi az, ami jó nekünk, nem vagyunk képesek magunkat szeretni. Akkor szeretjük tisztán és érdek nélkül magunkat, amikor Isten akaratát szeretjük, az Ô irántunk való szeretetét és rólunk való gondoskodását. Krisztus olyan Valaki, aki valamit elvár tôled, s mindenek elôtt akarat, aki kinyilatkoztatja magát nekünk. Krisztust szeretni és Benne hinni annyit jelent, mint szeretni azt, amit Ô akar, szeretni az Ô akaratát. Épp ez az a mód, ahogyan Ôt kell választani, azt szeretve, amit Ô szeret. A békét és az igazi örömet, melyet semmi sem vehet el tôlünk, egyedül a Krisztus iránti szeretet hozhatja el számunkra, mely választásaink révén, a hit próbatételei során erôsödik meg. ======================================================================== IV. fejezet: A puszta A hit dinamizmusa A puszta (sivatag) a bibliai szimbolikában az Istenhez vezetô út egy szakasza. Mindenkinek, aki meghívást kapott a hitre, át kell haladnia ezen a szakaszon. Áthaladt rajta Ábrahám, akkor, amikor kivonult Háránból, hogy megkeresse az Ígéret Földjét. A pusztában kezdôdik Mózes története, amikor Isten az égô csipkebokorban megjelenik neki, és a puszta csendjében meghívja a különleges küldetésre: a választott nép kiszabadítására. A pusztába megy Illés is, amikor meneküléssel akarja megmenteni az életét. Isten 40 nap és 40 éjjel vándoroltatja a pusztában, míg végül a sivatag mélyén enyhe fuvallatban megjelenik prófétájának, hogy különleges feladatot bízzon rá. (lásd: 1Kir 19,12) Isten nem a zajban, nem hurrikánban, nem földrengésben jelenik meg Illésnek, hanem a természet csendjében, a szív csendjében, nem egy elragadtatás pillanatában, hanem a hallgatásban, amikor megszabadulva a gondoktól és félelemtôl, egyedül marad Istennel. Ozeás próféta által Isten Izraelrôl, mint Jegyesérôl szól, akit szeretetbôl visz ki a pusztába: ,,...én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek.'' (Oz 2,16). Isten szeretetbôl viszi ki az embert a pusztába, mert a puszta az Ô ajándéka. A pusztában valósul meg az, amit Szent Ágoston kért az Úrtól: Uram add, hogy megismerjelek Téged és megismerjem magamat. # 1. A puszta szimbolikája A puszta (sivatag), mint földrajzi hely és mint egy bizonyos emberi helyzet szimbóluma, nem feltétlenül jelenik meg azonnal teljes formájában, jellegzetességében, karakterisztikus jegyeivel. A földrajzi sivatag fokozatosan tűnik elô. Egyre több lesz a homok és egyre kevesebb a fa, majd egyre gyakoribbá válnak a homokbuckák. Kezdetben felbukkan néha egy-egy oázis. Hasonló a helyzet az emberi pusztával is. Lehet az teljes, jelentheti az ember tökéletes kiüresítését, kísértések viharát és Isten irgalmának rendkívüli jelenlétét, de lehet, hogy csak a puszta bizonyos elemei jelennek meg életedben. Minden nehéz helyzet jelenthet pusztaságot, lelki sivatagot a hit próbája értelmében, mely egyben felhívás is, hogy hit által élj. Ilyenek lehetnek például emberi kapcsolatainkból származó problémáink, lelki pusztaság lehet egy betegség, vagy a pszichikailag gyötrô magányérzet, vagy más hasonló nehéz helyzet. Igazi sivatagot jelenthetnek például a lelkiéletben megélt nehézségek, amikor úgy érzed, mintha Isten elhagyott volna, amikor nem érzed az Ô jelenlétét, s így egyre nehezebb hinned Benne. A pusztát ,,rákényszerítheti'' Isten az emberre, vagy valamilyen közösségre úgy, hogy Maga vezeti ôket oda. De lehet önként is választani a sivatagot. Adódhat úgy, hogy magad keresed a pusztai helyzetet, amikor vágyódsz a csendre, a kiüresítésre, Isten jelenlétére. A pusztában találkozni fogsz az ellenféllel, de mindenekelôtt Istennel. Itt önmagad mélyére láthatsz, felfedezheted az igazságot önmagadról, de ugyanakkor felfedezheted azt is, ami a legfontosabb, az igazságot Istenrôl. Jézus nyilvános működése elôtt legelôször a pusztába ment, mintha azt mondaná neked: Nézd, nem vagy egyedül, Én itt voltam elôtted. Negyven napig éheztem és nekem is nehéz volt. Soha nem vagy egyedül. Próbálj meg hinni az Én szeretetemben. A puszta jellegzetességénél fogva lehet társadalmi vonatkozású, és átfoghat pl. egy egész nemzetet, de lehet individuális is. Egy biztos, ha oda belépsz, megváltozol. Az is biztos, hogy egyszer be kell oda lépned. Valamikor külsô, vagy belsô események nyomására Isten nehéz helyzet elé fog állítani, talán szélsôségesen nehéz helyzet elé, és akkor választanod kell. Akkor emlékezned kell majd arra, hogy ez kegyelem -- a puszta kegyelme. Ha pedig most vagy ilyen pusztában, úgy hálásnak kell lenned érte Istennek. Köszönd meg, hogy nehéz a sorsod, hogy beteg vagy, magányos vagy, hogy nem értenek meg, hogy rettenetes az életed otthon, vagy a munkahelyeden, vagy saját magaddal nem tudsz zöld ágra vergôdni. Az ilyen helyzetek a puszta elemei. Próbáld meglátni mindebben Isten jelenlétét, aki szeret téged. # 2. ,,Bár hideg volnál, vagy meleg!'' A sivatag a megpróbáltatások helye, ahol viselkedési formák polarizálódnak. Egyszer négy diák, akik jó barátok, elhatározzák, hogy Líbiába, a sivatagba utaznak. Dzsipen akarnak átjutni a sivatagon. A történet olyan, mintha csak egy filmben játszódna. Elôször járnak sivatagban, rövidesen eltévednek, késôbb drámai helyzet alakul ki -- a dzsip nem bírja a megpróbáltatásokat, elromlik. Nem tudják mihez kezdjenek, nem marad más hátra, mint várni az esetleges segítségre. A sivatag, mint tudjuk, szörnyű, rémisztô, különösen amikor az ember helyzete kilátástalan. Napközben kegyetlen hôség, éjszaka iszonyú hideg. Mindehhez az élelem egyre fogy, vizük is kevés van már, a feszültség tehát egyre nô. A megmaradt vizet négy felé kell osztani a négy személy részére. A víz már annyira kevés, hogy mindannyian feszülten figyelik annak a kezét, aki szétosztja. -- És megtörtént. Kétségtelen, a feszült tekintetek miatt a kéz, mely a vizet öntötte megremegett, és a homokra csordult egy kicsi. Az expedícióban résztvevô barátok feszültsége és idegessége hirtelen kontroll nélküli agresszióba csapott át: ,,Hogy önthetted ki, miattad veszünk most el!'' Azután meg minden úgy zúdult rájuk, mint a lavina. Az érzelmeik kerekedtek felül. Kiömlött a maradék víz is, s az egymást ütlegelô barátok a homokban kavarogtak. Amikor végre észhez tértek, egyikük már nem tudott felállni, megfulladt. Ez iszonyú volt. Az, ami ezután történt, hogy feltűnt egy helikopter, amely elszállította ôket, a három élôt, és a negyedik holttestét, valójában már nem volt fontos. Csak az volt fontos, hogy valami iszonyatos dolog történt közöttük, hogy ôk már nem ugyanazok az emberek voltak. Ebben a líbiai sivatagban gyilkosság történt olyan barátok között, akik elôtte azt hitték magukról, hogy egymásért készek akár az életüket is feláldozni. A sivatagi helyzet felszínre hozza azt, ami az emberben mélyen rejtve van. Feltárja az emberi szenvedély és rossz azon rétegeit, melyek igazából csak a nehéz helyzetekben jelennek meg. Ezért mutatja meg a sivatag, milyen az ember -- az igazságot mutatja meg róla. A sivatagban az ember meglátja, mire képes gyengesége, bűnössége, érzéketlensége által. Az ember ott szemtôl szembe kerül azzal a rettenetes igazsággal, hogy ki is ô maga Isten látható segítsége nélkül. A puszta kopársága leleplezi az ember nyomorúságát, megmutatja mezítelenségét, mivel itt eltűnnek az illúziók, és nincs hová rejtôznie. Az ember élhet felületesen, mintegy önmaga felszínén. Csak a nehéz élethelyzetek, a puszta tapasztalatai kényszerítik választásra, miközben fényt derítenek a benne rejlô jó és rossz mélyebb rétegeire is. A puszta azonban nem csupán napfényre hozza rólad az igazságot, de ugyanakkor bensôleg át is formál, polarizálja magatartásodat. A puszta kegyelme lehetôvé teszi, hogy legyôzd a langyosságot, mert a puszta választásra kényszerít. Választás elôtt állva meglátod, hogy mire vagy képes, és felismered a két legfontosabb valóságot: egyrészt Isten felfoghatatlan szeretetének és végtelen irgalmának valóságát, másrészt saját bűnös voltod és tehetetlenséged. Amíg langyos keresztény vagy, akinek minden sikerül, és akinek nincs semmilyen problémája, addig a hit fényében drámai a helyzeted. Addig magad is elboldogulsz és Istenre nincs szükséged -- ez nem más, mint a gyakorlati ateizmus helyzete. Annak végsô értelmét, hogy miért vezet Isten egy embert, egy népet, vagy egy társadalmat a pusztába, az Apokalipszis szavai adják meg nagyon világosan: ,,Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg: bár hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból.'' (Jel 3,15- 16). Isten számára elviselhetetlen állapot az ember langyossága, visszataszító, képtelen ezt elviselni benned, és ezért kell elôbb vagy utóbb elvezetnie a pusztába. A pusztai helyzet polarizálja magatartásunkat, olyan helyzetet teremt, amelyben az ember nem lehet langyos, csak meleg, vagy hideg. Mózes, az Ószövetség nagy szentje a pusztában szentelôdött meg, és nemcsak ô. Mások viszont gyilkosokká, bűnözôkké, bálványimádókká váltak. Az Egyházatyák tanítása szerint Isten azért vezeti a pusztába az embert, hogy vagy higgyen Benne, vagy káromolja Ôt. Vagy hit, vagy káromlás, de semmiképpen sem langyosság. Így volt ez a bibliai pusztában. Sokan gyalázták az Istent, mások viszont megszentelôdtek. A puszta kegyelme nem hagyja, hogy a gyakorlati ateizmus állapotában maradjon az ember. A pusztai helyzet lehetôvé teszi, hogy megértsd, mennyire értelmetlen egyik embernek a másik felett mondott bármilyen ítélete. Segít leküzdened azt a hajlamodat, hogy másokat megítélj. -- Mit tudhatsz ugyanis arról az emberrôl, akivel az utadon találkozol és akiben talán annyi rosszat látsz. Hiszen ami döntô fontosságú, az az ô léthelyzete. Lehetséges, hogy épp megpróbáltatások sorát éli át, lehet, hogy épp egy pusztai szakaszban van. Tehát hagyjunk abba mindenféle ítélkezést mások felett. A puszta a Sátán számára is kiválasztott hely, mert az ember a pusztában gyenge és könnyen esik kísértésbe. A Sátán kihasználja ezt a helyzetet. Ugyanezért a pusztában sokszoros a lázadások lehetôsége. A választott nép a pusztán áthaladva rendkívüli kísértéseket, lázadásokat, drámai helyzeteket élt át. Istentôl való eltávolodásukat az aranyborjú imádása fejezi ki. Az ember a pusztában megváltozik, más lesz, mert magatartásának polarizálódása következtében átalakul. Tehát vagy jobb, vagy rosszabb lesz. Válhat belôle gyilkos, de szent is. # 3. A puszta -- a kiüresítés helye A puszta bibliai szimbolikája par excellence a kiválasztott nép történetének ahhoz a szakaszához kapcsolódik, amikor az Izraeliták elhagyták Egyiptomot, hogy bejussanak az Ígéret Földjére. Az út Egyiptom és Kánaán között körülbelül négyszáz kilométer. Még többezres létszámú karaván is megtehette volna ezt az utat két, vagy három hét alatt. A választott nép vándorlása mégis negyven évig tartott. Isten, amikor meghívja a pusztába a népet, mintegy kényszeríti ôket arra, hogy megszabaduljanak önteltségüktôl és alávessék magukat egy kemény életformának; a hit útján szükségszerű kiüresítés folyamatának, és így eljussanak az Istenre való teljes ráhagyatkozásra. A puszta mindenekelôtt a kiüresedés szimbóluma. Az ember itt szembesül a végtelen éggel, a végtelen kopár síksággal és önmagával. Itt minden a legfontosabb és elengedhetetlen elemekre redukálódik; ilyenek a tér, az ég, a föld, a homok, Isten és maga az ember. Belépni a pusztába annyit jelent, hogy az ember elszakad alapvetô dolgoktól, éhséget és szomjúságot él át, úgy fizikai, mint pszichikai értelemben. Az éhséget és szomjúságot szülô kiüresítés következtében szoros összefüggés lép fel a fizikai, valamint a lelki éhség és szomjúság között. A megélt nehézségek eredményeként felszínre jön mindaz, ami mélyen rejtve élt az emberben. A puszta az a hely és idô, ahol az ember elszakad a saját kötôdéseitôl és biztonsági rendszereitôl. A pusztában vándorló embernek nincs semmije, életfeltételei nem stabilak, nincs semmi biztosítéka, mindenben hiányt él meg. Akik keresztülmennek a pusztán, megtapasztalják, hogy be kell érniük azzal, amit Istentôl kapnak, mindent kizárólag Tôle kell várniuk, megtapasztalva, hogy lehetetlen bármi másra, mint Istenre támaszkodniuk, mert a pusztában vándorlónak Isten akar a mindenévé válni. A vándorló választott nép, akik csodálatos mannát kaptak Istentôl, semmit sem tehettek el abból tartalékba. Minden nap újra hinniük kellett, hogy a manna le fog hullani az égbôl. Hinniük kellett, hogy Isten szüntelenül gondoskodik róluk. A puszta tehát a hit születésének helye. Az ember hite pedig a kiüresítés mértéke szerint mélyül el. Minél inkább kiüresíti magát az ember, minél jobban vágyódik arra, hogy válaszoljon Isten hívására és megnyíljon arra a szeretetre, melyet megtapasztalt, Isten annál jobban fogja áthatni ôt. Minél inkább engedi az ember, hogy megfosszák saját ,,én''-jétôl, saját biztonsági rendszereitôl, Isten annál teljesebben születhet meg benne és válhat egyetlen támaszává. Ahogy Isten és az ember között mélyül a kölcsönös és misztikus kapcsolat, Isten egyre mélyebb kiüresítést követel, mely sürgetô felhívás az egyre teljesebb önátadásra. Isten elvárja, hogy aki szereti Ôt, az akarja túlszárnyalni saját, tisztán emberi lehetôségeit, hogy teljesen lemondjon arról, ami ô maga, aminek birtokában van, hogy így Isten jele lehessen, hogy Isten maga válhasson ebben a világban élô jelenlétté az ember által. A puszta az egyre dinamikusabb hit születésének helye. Az olyan hité, mely az embert átalakítja. A pusztában Isten arra vár, hogy a langyos, kishitű emberbôl lángoló hitű és önmagát az Úrnak átadó ember váljon. A pusztában átélt kiüresítésnek köszönhetôen jöhetett létre a Szövetségkötés, az eljegyzés Izrael és Isten között. Ekkor Isten ajándékká vált a nép számára, a nép pedig hűsége ajándékát ígérte Istennek. # 4. A puszta -- Isten szeretetének megtapasztalása A kiüresítés, melyet a pusztában az ember megtapasztal, valamint az önmagára vonatkozó igazság megismerése lehetôvé teszik, hogy egyszersmind Istenrôl is megismerjük az igazságot, aki a Szeretet. A pusztában lehetôvé válik Isten különleges jelenlétének és erejének, de mindenekfölött irgalmas szeretetének megtapasztalása. Az ember bűnére és gyengeségére Isten ugyanis szeretettel és az atyai gondoskodással válaszol. A lázadozó és bűnbe esett népnek a manna és az annyira óhajtott víz csodájával válaszol. A gonoszságok ellenére, melyek a pusztában láthatóbban törnek elô az emberbôl, Isten különös módon jelen van. A választott népet Ô vezette. Isten a felhôben és a tűzben egyszerre volt látható és rejtett. A felhô, mely Isten jelenlétét jelezte, egyszersmind el is rejtette Ôt. Az izraeliták számára egyszerre jelentette a fényt és a sötétséget, szimbolizálta a közeli és egyszersmind elérhetetlen Istent. Isten szervezetlen tömeget vitt ki a pusztába, de azok, akik keresztülmentek a pusztán -- már a Szövetség által Istenhez kapcsolódó népként --, más emberek voltak. A puszta célja az ember formálása, hitének megerôsítése, középszerűségének felszámolása, valódi Krisztusi tanítványok nevelése. A választott nép az Ígéret Földjére kisszámú közösségként lépett be, de pusztai tapasztalatokban annál gazdagabban. Veszélyekben és villámlások közepette szerzett tapasztalatot Istenrôl, ugyanakkor megismerte saját gyengeségét és bukásait is. Nem mindennapi módon élte át saját nyomorúságát, de ezért tapasztalhatta meg oly erôsen Isten irgalmát is. A pusztában megismered Istent, aki soha nem hagy el. Igaz, hogy Isten a pusztában elrejtôzik, de valójában akkor van egészen közel hozzád. Soha sincs annyira közel, mint éppen ekkor. Csak a hitedre vár, hogy hittel kinyújtsd Felé a karodat. Isten valódi misztériumát a választott nép saját gyengeségében fedezte fel. Így téged is, amikor saját gyengeségeidet tapasztalod, Isten arra hív, hogy az Ô Irgalmasságának karjaiba vesd magad. A puszta azért van, hogy afelé fordulj, Aki maga az Irgalmas Szeretet. A pusztai tapasztalatok segítségével felismerheted, mennyire szükséged van Istenre, hogy teljesen Tôle függsz. Hiszen sokkal könnyebben tudatosodik benned tehetetlenséged és erôtlenséged olyankor, amikor nehéz órákat élsz át, elkedvetlenedsz, kísértéseid támadnak, sötétségben jársz. A tékozló fiúhoz hasonlóan találkozol majd az Atya végtelen gyengédségével, és visszatérésed felett érzett nem mindennapi örömével, mihelyt felismered az igazságot önmagadról, és Isten bocsánatát kéred. Meglátod az Ô szeretetteljes tekintetét. Isten, mikor megbocsát neked, egyszersmind alázatodat is növeli. A puszta nem a hazánk, csupán egy útvonal, út, mely elvezet Isten irgalmas szeretetének megismeréséhez. Mindenkinek, aki Istent keresi, keresztül kell mennie a pusztán, mivel a puszta megtapasztalása és Isten irgalmába vetett hitünk elmélyülése között szoros kapcsolat van. Annak az elvnek megfelelôen, hogy csak ami nehéz, ami ellenállásba ütközik, az alakítja az embert -- a puszta az ember formálásának ideje. Isten iránti szeretetednek, mely ez idô alatt születik, végül el kell jutnia az Istennel való egyesüléshez. ,,Istent szeretni annyit tesz -- mondja Keresztes Szent János --, mint Isten kedvéért azon dolgozni, hogy semmi olyasmi ne maradjon bennünk, ami nem Ô.'' (Karmel hegy útja II. 5, 7) Tehát végeredményben a puszta nemcsak hitünk születésének helye, de végsô soron a kontempláció szülôhazája is lesz. Életed pusztájában mindig találkozol Máriával. Ô mindig melletted lesz, és anyai gondoskodásával tekint rád. Ô, aki a kegyelem és az irgalom közvetítôje, mindig közbenjár majd érted. Együttérzéssel fogja várni, hogy az Ô példáját követve kimondod-e saját ,,fiat''-odat, a te ,,igen''-edet és a megélt helyzetekben meglátod-e Istent. A választott népnek nem volt Máriája. Veled ott van, ezért te soha nem leszel egyedül. Ô, aki annyi nehéz percet élt át, elôtted fog járni. Fényességed lesz, aki a Fiához vezetô utat mutatja neked. Pusztai sötétségedet megvilágosítja az Ô jelenléte. ======================================================================== V. fejezet: Gazdag és szegény eszközök az Egyházban A hit dinamizmusa Jacques Maritain az evilági eszközöket, melyeket lelki céljainak elérése érdekében az Egyház felhasználhat, gazdag -- rich temporal means -- és szegény -- humble temporal means -- eszközökre osztja fel. (J. Maritain, On the Philosophy of History, 1957) Gazdag eszközöknek azokat nevezhetjük, melyek észrevehetôek és statisztikailag kimutathatóak. Mint ennek a világnak sajátos eszközei, már természetüknél fogva is feltételezik a kézzelfogható, látható eredményeket. Ilyenek például a szervezetek, gyűlések, ünnepélyes körmenetek, az architektúra, a templomok díszítése, az audiovizuális, tömegkommunikációs eszközök. A gazdag eszközök jellegzetes vonása az önszeretetre gyakorolt hatásuk, a látható eredmények által. Mindez magában rejti az eredmények kisajátításának és az ebbôl fakadó triumfalizmusnak a veszélyét. Az eszközök másik fajtája Maritain felosztása szerint a szegény eszközök nevet kapta. Ezek a kereszt jelével vannak megjelölve és az egyik legmélyebb evangéliumi igazságot tükrözik. ,,Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.'' (Jn 12,24). Ezekben az eszközökben felismerhetô a hit dinamizmusának sajátos paradoxona. Minél szegényebbek, tehát minél kifosztottabbak önmagukban, minél láthatatlanabbak, annál nagyobb a hatékonyságuk. A gazdag eszközökkel ellentétben, ezek az eszközök nincsenek látható kapcsolatban a kézzelfogható sikerekkel, és nem irányulnak szükségszerűen evilági sikerekre. # 1. Jézus szegénysége Hozzászoktunk ahhoz, hogy mind saját életünkben, mind az Egyházéban a gazdag eszközökre számítsunk. Úgy szeretnénk látni Krisztus gyôzelmét és dicsôségét, erejét és hatalmát. Eközben Ô elrejtôzik: szegényként jelenik meg Betlehemben, még szegényebb a Kálvárián, s talán legszegényebb az az Eucharisztiában. Azáltal, hogy saját szegénységében és megaláztatásában ilyen messzire ment, Jézus a szegény eszközök fontosságát hangsúlyozza. Jézus megváltó művében elsôsorban szegényes, alázatos eszközöket választ. A hatalomnak egyetlen jele sem kíséri születését. Kisgyermekként jön közénk, aki teljesen ráhagyatkozik az ôt körülvevô emberek kegyességére. Függ tôlük, Ô maga senkit sem korlátoz, nem tudja érvényesíteni saját akaratát, sem megvédeni önmagát. Mindenek elôtt szegénysége, kicsinysége és gyengesége nyilvánul meg elôttünk. Ilyen volt születése pillanatában, ilyen lesz szenvedésében is. Rámutatott ezáltal arra, hogy neked is ki kell üresítened önmagad, meg kell halnod önmagad számára, azt kell választanod, ami a legeredményesebb -- a szegény eszközöket. Ez nem jelenti azt, hogy Jézus nem használta fel a gazdag eszközöket. Hiszen gyôzelmes bevonulása Jeruzsálembe gazdag eszköz, ez Krisztus gyôzelme. Jézus meg akarta mutatni, hogy ha akarja, a tömeg a legnagyobb hódolatban részesíti Ôt, köpenyüket terítik elé, hogy Ô mindenre képes. De épp Virágvasárnap, Jeruzsálembe való dicsôséges bevonulása után, épp azért, hogy az Apostolokat meg ne szédítse a dicsôség, ahogy ez gyakran megesik, hogy mindez meg ne tévessze ôket, hangzottak el Jézus szavai, melyek bizonysága sokakat megdöbbentett. ,,Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.'' (Jn 12,24) Jézus életében voltak csodák, volt Tábor hegy, de Ô mindenek elôtt szegény eszközöket használt. Elfogatása idején még egyszer felhasználja a gazdag eszközöket: elfogói arcra esnek Jézus elôtt. (lásd: Jn 18,6). A földre teríti ôket, megmutatja nekik erejét és hatalmát. De késôbb megengedi, hogy kigúnyolják, megszégyenítsék, megengedi, hogy leköpjék, majd azt kiabálják a kereszt lábánál: ,,... Hé! Te, aki lebontod a templomot és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat (...) Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni!'' (Mk 15,29-31). Jézus teljes isteni nyugalommal fogadja mindezt, elfogadja ezeket a világot megváltó szegény eszközöket. # 2. A szegény eszközök hatékonysága Szegény eszköz az Isten iránti szeretetbôl elfogadott szenvedés; a térdfájás ima közben, vagy valami lemondás, amelyrôl senki nem tud, önmegtagadás, vagy akár a mélységes csendben, hallgatásban, szemlélôdésben leélt élet. Mindezekrôl szinte senki sem tud, ezek láthatatlan eszközök, nem méri fel ôket semmilyen szociológiai statisztika, ám a hit fényében nézve ezek a szegény eszközök döntik el a világ sorsát. A gazdag eszközök azok, melyek a világ szemében értékesek, de másképp van ez a hit fényében. ,,mert Isten oktalansága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erôsebb az embereknél.'' -- mondta Szent Pál (1Kor 1,25). Ami szegény az emberek szemében, az Isten szemében az a gazdag. A leggazdagabbak tehát a szegény eszközök, ezek a leghatásosabbak bennük, az igazi bölcsesség jelenik meg, az evangéliumi bölcsesség. A gazdag eszközök használata csak akkor lesz hatásos, ha szegény eszközökbe épülnek bele. Mély lelki és imaéletbe, önmegtagadásba, Isten iránti tökéletes önátadásba. A szegény eszközök hatása Krisztusnak a lélekben való jelenlétébôl ered azon elv szerint, hogy Isten annyira adja magát a léleknek, amilyen mértékben a lélek Neki átadja magát. Az aktív élet -- mondja Aquinoi Szent Tamás -- a kontemplációs élet teljességébôl ered. (Summa Theologia 2, 2 qu). A gazdag eszközök hatékonysága (apostolkodás, szervezés) a szegény eszközök gazdagságából ered és nem fordítva. A gazdag eszközök külsô korlátozások alá eshetnek: pl. idôhiány, fizikai erô, szervezôi készség hiánya, vagy egyházüldözés következtében. A szegény eszközöket viszont nem veszítheti el az Egyház külsô behatásra. Nem lehet mentegetôzni, ha ezek hiányoznak, mivel megvalósításukhoz egyedül jóakarat és szeretet szükséges. Az Egyháznak a gazdag eszközökre is szüksége van, s nem szabad azokat elvetni. Isten nem akar egyoldalúságot: akarja, hogy legyen katolikus sajtó, és legyenek különbözô formái a látható apostolkodásnak. Szent Kolbe atya bizonyos értelemben a gazdag eszközök patrónusa. Az volt a vágya, mely meg is valósult, hogy a ,,Szeplôtelen Lovagja'' c. kiadványból egy millió példány jelenjen meg a világon. Ô osztogatta a japán városok utcáin az úgynevezett ,,golyócskákat'', vagyis a csodás érmeket. Olyan rádióállomásról, repülôgépekrôl és hajókról álmodozott, melyek a Szeplôtelen Szűzanyát szolgálnák. Ezeket a gazdag eszközöket nem szabad figyelmen kívül hagyni, de ezeket is az Úr szolgálatába kell állítani. De nem szabad elfelejteni, hogy a gazdag eszközök hatékonysága a szegény eszközök jelenlétébôl ered. Szent Kolbe atya a siker embere volt -- annyi minden sikerült neki. Megalapította Niepokalanów-ot (nevét a Szeplôtelen Szűzrôl kapta) Varsó mellett, melyet az egész Egyház megcsodált, de alapított más földrészeken is ilyen ,,Niepokalanów''-okat. Ezeket a minden kétséget kizáró sikereket azonban szegény eszközökkel váltotta meg, amit maga Kolbe atya is tanúsít: ,,Amikor már minden eszköz elveszettnek tűnt -- vallotta --, amikor már lemondtak rólam, amikor elöljáróim megállapították, hogy semmire sem vagyok alkalmas, akkor a Szeplôtelen Szűz kezébe vette ezt az eszközt, amely már csak szemétnek volt jó.'' (M. Winowska: Szaleniec Niepokalanej, 71. (A Szeplôtelen Szűz megszállottja). Mária, akinek teljesen átadta magát, fogta ezt a kis semmit, hogy ôt felhasználja Isten dicsôségének terjesztésére, s a lelkek megmentésére. Eredményes apostoli munkája és a Szeplôtelen Szűz szolgálatában végzett tevékenysége akkor kezdôdött, amikor súlyosan megbetegedett, olyannyira, hogy a testvérek és a rendfônök úgy vélték, elôrehaladott tüdôbaja miatt nem alkalmas a munkára. Mindenkinek kétségei voltak vele kapcsolatban, mikor tökéletesen kifosztott volt - - hasonlóan a maghoz, mely elhal, hogy termést hozzon. Ez az isteni paradoxon. Egy ember, aki emberi szemszögbôl nézve már semmire sem alkalmas, Isten kezében a leghatékonyabb eszközzé válik. Mert Ô él, s Ô működik benne, így Isten valósítja meg a sikereket is. A hit lényege, hogy elismerjük saját tehetetlenségünket, s mindent Istentôl várunk, saját tehetetlenségünk megtapasztalása és mindennek Istentôl való várása pedig -- par excellence -- szegény eszközök. Vajon érzékeled azok értékét saját életedben? Isten bizonyára bôségesen ad neked is ilyen alkalmakat, mikor élhetsz ezekkel. Ki az, aki nem él át gyötrô pillanatokat, valamilyen rendkívüli nehézséget, a lelki pusztaság pillanatait? Ki az, aki nem kínlódik önmagával, vagy életének külsô körülményeivel? Mindez nem látható, nem lehet osztályozni, nem lehet értékelni. Annyira rejtve van, hogy minderrôl nem szól semmilyen statisztikai adat. Hiszen ki tudhat arról, hogy valamikor életednek egy adott pillanatában azt mondtad Istennek: igen, akarom mindazt, amit Te elvársz tôlem; hogy valamikor, amikor nagyon nehéz volt a helyzeted, talán könnyek közt azt mondtad Neki, hogy szereted Ôt, s akarod Ôt szeretni. Ki tudja azt is, hányszor gyôzted le önmagadat, hányszor mondtál le valamirôl, s gyôzted le saját akaratodat?! Ezek számodra, az Egyház és a világ számára is a legfontosabb, Isten erejét mozgósító szegény eszközök. Hányszor adott Isten alkalmat arra, hogy ezeket felhasználd. Lehet, hogy ezeket az alkalmakat elfecsérelted, s nem akartad elfogadni ezeket a rendkívül értékes isteni ajándékokat? Lehet, hogy még kifogásaid is voltak velük szemben, míg Ô szinte úgy erôltette rád azokat, s kérte, hogy ne vesd el azt, ami oly fontos a világ megváltásának művében. Ô, akit az ,,Isteni Koldusnak'' neveznek, Ô ismeri legjobban a szegény eszközök értékét. Ezért ne feledd, nagyon fontos, hogy a megaláztatásokat örömmel viseld és szomorúságod ellenére igyekezz mosolyogni, mindannak ellenére, amit magad körül tapasztalsz, próbáld a világot békésen nézni azzal a hittel, hogy a szeretet biztosan gyôzni fog. Isten semmit sem becsül le: sem a térdeidet, melyek lehet, hogy nagyon fájnak, amikor térdepelsz, sem a lábaid fájdalmát, amikor állsz a templomban. Ô tud minden szegény eszközrôl, melyeket arra kaptál, hogy felhasználd, melyeknek elfogadásáról, vagy elvetésérôl te magad döntesz szíved mélyén. Ugyanakkor ott, a szívedben dôl el a te sorsod és a hozzád legközelebb állók sorsa is. A szegény eszközök működése -- melyek önmagukban nem elegendôek a cél eléréséhez -- csak a hit elvei szerint érthetôk meg, és magának Istennek a működésére mutatnak rá. Azt mondod, nagyon sokat imádkozol valakiért, aki nem hívô, valaki megtéréséért, valaki egészségéért. Hiszen minden attól függ, milyen az imádságod. Gyakran elég lenne a te egyetlen ,,igen''-ed, amit örömmel mondanál Istennek. Ez az egyszerű, szegény és szerény eszköz valóban csodát tehet. Amikor nehézségeid vannak, amikor az Úr felajánlja neked, hogy részt vegyél abban, ami a lelkek üdvözüléséhez a legértékesebb, gondolj II. János Pálra, az Ô tövises koronájára, az Ôt érô támadó kritikákra és különösen a gyakori utazásainak fáradalmaira. Gondolj Kolbe atyára: erre a szentre, akinek annyi minden sikerült, de a szegény eszközök árán. Hiszen nagyon gyakran fullasztó volt számára a levegô, gyakran fulladt, különösen az utazásai során. Ahogy a leveleiben is írja, egyszerűen nem kapott levegôt és elhagyta minden ereje. Ô, akit a ,,Szeplôtelen Szűz megszállottjának'' neveznek, a szegény eszközök használatában volt megszállott. Amennyiben nem értetted meg a szegény eszközök értékét, valójában nem értetted meg, mit is jelent egyáltalán a kereszténység a maga mélységében. Hiszen ha nem érted a szegény eszközök értékét és értelmét, akkor nem érted a kereszt jelentését sem, a kereszt pedig az Egyház középpontja. A keresztrôl vonzott Jézus mindent magához -- arról a keresztrôl, mely alatt ott állt az Istenanya, aki a Megváltó iszonyú szenvedésével szembesülvén sem vonta vissza ,,igen''-jét --, innen a keresztrôl szüntelenül árad Istennek a világot megváltó és megszentelô kegyelme. A Megváltó nem az Ô gyôzelmes jeruzsálemi bevonulásával vonz magához téged, hanem a kereszttel, s a keresztrôl hív téged, hogy kövesd Ôt, hogy úgy szeresd meg Ôt, ahogyan Ô szeret téged: ,,mindvégig''. A szegény eszközök patrónája Mária, ô, aki emberi megítélés szerint életében nem alkotott semmiféle jelentôs művet. Az Ô életében egyáltalán nincsenek gazdag eszközök, csak szegénység, hallgatás, rejtett élet, alázat, engedelmesség, imádság, kontempláció, Isten iránti önátadás. Az Ô élete telve egyszerűséggel és a szegény eszközök felhasználásával, Istenben rejtett élet volt. Ilyen életre hív Ô téged is. Azt akarja, hogy hittel élj és Názáret mintájára szívedet a szegény eszközök felhasználása iránti vágy uralja. Azt akarja, hogy megértsd a Keresztes Szent János állításában rejlô igazságot: ,,Egy csepp tiszta szeretet -- szegény eszköz -- értékesebb Isten elôtt és a lelkek szempontjából, valamint több hasznot hoz az Egyháznak, mint a világ összes műve.'' (Keresztes Szent János művei: II. Gyôri Karmelita Rendház 1995, Szellemi páros ének, XXIX. 2,341. old.) # 3. Gyôzelem hit által Az amalekitákkal vívott harc leírása az a klasszikus bibliai szövegrész, mely megmutatja a hit fényében a szegény eszközök értékét és értelmét. Amikor az izraeliták az Ígéret földje felé tartva a pusztaságon haladtak át, harcba szálltak az útvonalat ellenôrzô amalekitákkal. (lásd: Kiv 17,8-13). Mózes Isten embere, aki tudja, mi módon biztosíthatja harcosainak a gyôzelmet. Ha kizárólag emberi elgondolások szerinti hadvezér lenne, Mózes maga állna a harcosok élére, ahogy az a hadászatban rendszerint lenni szokott. Személyiségével magával ragadhatta volna népét, mely az Ô bűvöletében élt. Mózes ezzel szemben valami olyat tett, ami a hadviselés szempontjából teljesen abszurd volt: visszavonult, a sereget helyettesére, Józsuéra bízta, maga pedig felment a dombra, hogy imádkozzék. Ô, Isten embere, az imádság embere tudta, ki dönt a világ sorsáról és a népek sorsáról. Ez magyarázza Mózesnek a hit gesztusával kitárt karjait a domb tetején. Közötte és a völgy között, ahol a harc folyik, szoros kapcsolat van. Amikor kezei lehanyatlanak, serege meghátrál. Mózes tudja mit jelent ez: Isten az ô erôfeszítéseit akarja, hogy állandóan Felé emelje a kezét. Amikor a kezei teljesen elzsibbadtak, Mózes társai, Áron és Hur megtámasztották azokat. Egész nap ez a gesztus, az Isten felé kitárt karok gesztusa kísérte tehát az izraeliták harcát. Amikor pedig leszállt az est, a gyôzelem az ô oldalukon volt. De nem Józsué gyôzött, nem a lent harcoló sereg aratta a gyôzelmet, hanem Mózes gyôzött ott fenn a dombon. Az ô hite gyôzött. Ha a mai idôkben ismétlôdne meg ez a jelenet, az újságírók figyelme, a TV kamerák, a reflektorok fénye afelé irányulna, ahol Józsué harcol. Azt hinnénk, hogy ott dôl el minden. Ki az, aki közülünk odafigyelne egy valahol magányosan imádkozó emberre? Pedig ez a magányos ember az, aki gyôz, mert az ô hite által Isten arat gyôzelmet. Mózes felemelt, kitárt karja jelkép, mely arról tanúskodik, hogy Isten dönt mindenrôl: Ott vagy Te, aki mindenrôl döntesz, Tôled függ minden! Az emberi lehetôségek lehetnek nevetségesen kicsinyek, de Neked Istenem semmi sem lehetetlen. A kitárt karok gesztusa, ezek a megerôltetéstôl elnehezült karok -- ez maga a hit gesztusa --, szegény eszköz, mely kifejezi az Isten végtelen erejébe és szeretetébe vetett határtalan hitet. # 4. Lelki anyaság A lelki anyaság, szegény eszköz által realizálódik, mivel megvalósulásának útja a részesedés Krisztus halálában -- ,,ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad,'' -- és feltámadásában -- ,,de ha meghal, sok termést hoz'' -- Krisztus halálában való részesedésünk mindenek elôtt a szenvedés elfogadásában valósul meg, ez megöli az egoizmust. Részesedésünk a Feltámadásban pedig nem más, mint az új ember megszületése bennünk Krisztus képére --, aki maga a Szeretet. Az apostolkodás: Krisztus odaadása, az apostolkodó ember lelkében jelen lévô Krisztus megszülése a lelkekben. Szent Pál szerint az apostolkodás lelki anyaság: Az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban. A mi apostolkodásunk, mint lelki anyaság, az Egyház lelki anyaságában való részesedés a hitnek köszönhetôen. A hit révén, mely legteljesebben a szegény eszközök alkalmazásában jelenik meg, lelkeket szülünk Krisztusnak. A lelki anyaság megvalósulhat: élô szó által -- amely az Istennel való kontemplációs kapcsolat gyümölcse --, az Isten iránti önátadást kifejezô imádság, de különösen az áldozat és szenvedés által. A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz életében rendkívüli szerepet játszott két nagy bűnös. Az egyik tizennégy éves korában jelent meg életében. Pranzininek hívták, háromszoros gyilkos volt, aki a halálos ítélet ellenére sem mutatott semmiféle megbánást. Teréz nem tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy ez az ember meghalhat anélkül, hogy Istennel kiengesztelôdne. Másfél hónapon át minden imádságát és szenvedését Pranziniért ajánlotta fel. És megkapta a jelet Istentôl: ez a nagy bűnös a halála elôtti utolsó pillanatban megragadta a keresztet és háromszor megcsókolta a megváltó sebeit. Amikor ezt Teréz megtudta, egészen meghatódva így szólt Céliné-hez: ,,Ô az én elsô fiam.'' Teréz, akinek már tizennégy éves korában ilyen világos fogalma volt a lelki anyaságról, késôbb így fogalmaz: ,,Egyedül a szenvedés szülhet lelkeket Jézusnak.'' Pranzini minden bűnös prototípusa lett, akikért Teréz kiváltképpen akart imádkozni és szenvedéseit felajánlani. Ô tudta, hogy az imádság nem mindig elegendô, hogy a mérleg serpenyôjébe bele kell tenni, Istennek fel kell ajánlani a legnagyobb áldozatot, saját szenvedését is. Teréz vallomásai szerint a másik nagy bűnös esete -- Hyacinthe Loyson atyáé -- sokkal megrázóbb volt. Ez a név soha nem fordul elô Teréz önéletrajzában, leveleiben, s az ,,Egy lélek történetében'' sem. Csupán kétszer említi Céliné-hez írt leveleiben: ,,mint egy bizonyos elhervadt, bemocskolódott liliomot'' és ,,nagy bűnöst.'' (Lettres á Céliné, 2. IV. 1891.) Teréznek arról a vágyáról, hogy megmentse ezt a lelket, a boldoggá és szenttéavatási dokumentumokból szerezhetünk tudomást. Hyacinthe Loyson sarutlan karmelita, a párizsi rendház fônöke, rendkívül intelligens, nagyszerű szónok volt. Beszédei egész Franciaországban lázba hozták a hallgatóságot, sôt még a pápa is gratulált sikereihez. Mégis ez a rendkívüli pap, ez a nagy prédikátor egy idô után hitehagyottá vált, harcos aposztata lett belôle. Elkezdte bejárni Franciaország egyházmegyéit és számos tiltakozás ellenére azt hirdette, hogy az Egyház eltért az igazi Evangéliumtól. Negyvenhárom évig harcolt így az Egyház ellen. Ez a harc a Lisieux-i kolostor számára valami iszonyatos volt, olyannyira, hogy ott a nevét sem merte senki kimondani. Nyíltan senki sem beszélt róla, ez a magyarázata annak is, hogy Szent Teréz írásaiban sem szerepel a neve, pedig kilenc éven át érte ajánlotta fel imádságait és szenvedéseit. Pranziniért elegendô volt másfél hónap, míg itt kilenc év, s mintha ez sem lett volna elegendô. Loyson atyát kiközösítették, majd késôbb megírt még egy nyílt levelet, melyben vádolja az Egyházat és a Karmelt. Ez heves tiltakozást és nagy felháborodást váltott ki. Teréz mégsem veszíti el a reményt. Szívdobogva mondja Céliné-nek Loyson atyáról, hogy az ô megtérése a legfôbb vágya. ,,Céliné, kedves -- írja egyik levelében -- ez egy nagy bűnös, nagyobb bűnös, mint bárki más, aki valaha is megtért. De Jézus nem tehet-e olyat, amit eddig még soha nem tett? Ha Jézus nem vágyódna erre a megtérésre, felébresztené-e kis jegyesei szívében ezt az olthatatlan vágyat?'' (Lettres á Céliné 8. VII. 1981.) Ez Szent Teréz gyakran hangsúlyozott állítása, hogy Jézus nem adna vágyat valamire, ha azt nem akarná megvalósítani. ,,Nem, ez egészen biztos -- írja Teréz --, hogy Ô még jobban, mint mi, vágyódik arra, hogy visszavezesse a nyájhoz ezt a szegény eltévedt bárányt. Eljön az a nap, amikor kinyílik az ô szeme és látni fog.'' (Lettres á Céliné 8. VII. 1981) Amikor Szent Teréz hitét analizáljuk, tapasztalhatjuk, hogy az a bizonyosság hite volt. Hyacinthe Loysonról is tudja, hogy megtér. ,,Ne hagyjunk fel az imádsággal -- írja --, a bizalom csodákra képes. Ajánljuk fel Atyánknak Jegyesünk érdemeit, aki az égben van, hogy testvérünk, a Szűzanya fia gyôzelmesen visszatérjen és elrejtôzzön az anyák között, legirgalmasabb anya palástja alá.'' (Lettres á Céliné, 8. VII. 1891.) Teréz annyira meg akarja ennek a papnak a lelkét menteni, hogy az utolsó szentáldozását is ôérte ajánlja fel. Abban a tudatban hal meg, hogy Loyson atya nem tért meg, de ez nem rendítette meg hitének bizonyosságát. Loyson atya Szent Teréz halála után tizenöt évvel hal meg, nyolcvanötéves korában. Jézus annyira szerette Terézt, hogy ezúttal már nem kellett jelet adnia neki. Jézus tudta, hogy Teréz nem szűnik meg hinni ebben a megtérésben. Amikor 1912-ben Loyson atya meghalt, nem volt mellette katolikus pap, nem volt lehetôsége szentgyónásra. De tudjuk, hogy halála elôtt megkapta az ,,Egy lélek története'' kéziratát és egy ,,lélegzetre'' olvasta el. Szent Teréz írásait féktelennek és felkavarónak értékelte. Akik mellette voltak hallották, amint nagyon nehéz haldoklása idején ezeket a szavakat ismételgette: ,,Óh, én csendes Jézusom!'' Ez az utolsó Jézus iránti szeretetaktus megengedi, hogy azt feltételezzük: Loyson atya megmenekült -- hála Teréz imádságának és szenvedésének. Ô is Teréz lelki fia lett. ,,Egyedül a szenvedés képes lelkeket szülni Jézusnak.'' Szent Teréznek ez az állítása megmutatja, mit jelent a lelki anyaság. Anya az, aki életet ad és aki ezt az életet fenntartja. Az ember fél a szenvedéstôl, pedig senki sem szabadulhat meg tôle, ahogy nem szabadulhatunk meg a mindennapok terhétôl sem. De el is herdálhatjuk ezeket a szenvedéseket és nehézségeket. Egyedül azok elfogadása és Jézus keresztjével való összekapcsolása teszi lehetôvé, hogy a lelki anyaság rendkívüli titkából részesedjünk. Az ilyen anyaság a hívek királyi papságában való részesedésünk által, a mi hivatásunk. Lelkeket kell szereznünk és szülnünk Jézusnak. Gondold meg, mennyi nehézség van az életedben! Talán nem vagy egészséges, lehetnek otthoni konfliktusaid, csökönyös gyerekek, valami lesújtó lelki nehézség. Lehetnek ezek egészen kis dolgok is, ha elfogadásra és felajánlásra találnak benned, akkor lehetôvé teszik, hogy részt vegyél az Egyház lelki anyaságában, hogy lelkeket szülj általuk Krisztusnak. Nincs semmi, ami ennél fontosabb lenne. Megteheti ugyanezt az apostolkodás szóval és imádsággal, de a szenvedés a leghatásosabb eszköz, sôt a szenvedés az apostolkodásnak is a leghatásosabb formája, mert ott valósul meg leginkább az ember kiüresítése (szegény eszköz), ebben van a legkevesebb belôlünk, s a legtöbb Krisztusból. A szenvedésben feszül ki leginkább a kereszt. # 5. II. János Pál tanúságtétele 1985. május 25-én Rómában II. János Pál pápa a Szent Péter téren bíborosi kalapot helyezett Andrzej Maria Deskur fejére. Megrázó és megdöbbenést kiváltó rendkívüli konzisztórium volt ez. Miért nevez ki a pápa bíborosnak egy béna embert? Hiszen a bíborosi méltóság nem cím, vagy elismerés a püspöki munkáért. A bíborosok a pápa legközvetlenebb tanácsadói és munkatársai, nagyon fontos szerepük van az Egyházban. Mire való az, hogy egy embert, aki szenvedése következtében már nem alkalmas a munkára, bíborosnak neveznek ki? A titkot a konzisztórium napjának estéjén II. János Pál diszkréten kifejtette a lengyel zarándokokhoz intézett beszédében, amikor Deskur kardinálisról azt mondta: ,,Különösen kötôdöm hozzá, ez a kapcsolat még egyetemi éveimre nyúlik vissza, majd késôbb folytatódott a szemináriumi éveim alatt, papi szolgálatom idején, számos római találkozásom során, de különösen az utolsó, a konklávé elôtti találkozásunk által. Akkor érintette meg az Isteni Gondviselés ezzel a súlyos rokkantsággal Deskur püspököt, melyet a mai napig magán visel. A mai napon kinevezett püspökök közül ô volt az egyetlen rokkant, akit betegsége tolókocsihoz köt, aki ezt a kollégiumot rendkívüli jeggyel, a szenvedés jegyével gazdagítja, mely az áldozat stigmája. Nem ismerjük Isten útjait, s nem ismerjük Isten titkait sem, de nekem személy szerint nehéz ellenállnom annak a meggyôzôdésnek, hogy ennek az érseknek -- aki ma már Andrzej bíboros - - áldozata kapcsolatban volt az 1978. október közepén lezajlott konklávéval.'' A Szentatya Andrzej Deskur bíboros szenvedésében látja mintegy az árát annak, hogy Ô, Wojtyla bíboros Krisztus helyettesévé válhatott. Tudjuk egyébként, hogy a pápaválasztás után az új pápa elsô útja azonnal a Gemelli klinikára vezetett, ahol lebénulva, betegen feküdt Andrzej Maria Deskur, akinek a pápa -- saját meggyôzôdése szerint -- sokat köszönhet, akinek a legjobb rész jutott, az, hogy szenvedésével segítse ôt. Ez a rész nehéz, de egyben a leghatékonyabb, amint minden szegény eszköz. Az a tény, hogy Andrzej Maria Deskur bíborosi méltóságot kapott, mintegy közvetve, II. János Pál által rámutat a szegény eszközök értékére. Deskur bíboros elôzôleg a Pápai Tömegkommunikációs Bizottság elnöke volt. Tehát az Egyházban a gazdag eszközök terjesztésével, működtetésével foglalkozott, és ezen a területen nagyon sokat tett. Nagyban hozzájárult azoknak az egyházi dokumentumoknak az elôkészítéséhez, melyek a katolikus tájékoztatási eszközök működési irányát meghatározták. A pápa azonban ezeket az érdemeit -- azt, milyen sokat tett a tájékoztatási eszközök fejlôdéséért -- szinte meg sem említi. Ez azt a benyomást kelti, mintha ily módon a szegény eszközök értékét akarná hangsúlyozni, azt, hogy általa a bíborosi kollégiumba a szenvedés, mint jel került be. Andrzej Maria Deskur június elsején délután foglalta el ünnepélyesen a bíborosi titulushoz járó templomát a Palatínuszon, a San Cesareo templomot. Ugyanazt, amelyet 1967-ben Karol Wojtyla kapott bíborosi címéhez. A bíboros ülve, a szenvedés magasztosságában mutatta be szentmiséjét. A bíborosi trón helyett tolókocsi állt az alacsony oltár mellett. A betegségtôl megbénult keze nehezen tudta megtartani a pásztorbotot. Sajátos paradoxon, hogy a gazdag eszközökkel foglalkozó pápai tanács vezetôje a szegény eszközök bélyegével lett megjelölve. A szegény eszközök doktrínájának összefüggésében kell értelmeznünk II. János Pál azon szavait is, melyekkel a saját élete ellen elkövetett merényletrôl szól. Az eseményt különös kegyelemnek nevezi. 1981. október 14-én a Szent Péter téren a zarándokok ezreihez intézte a nyilvános audiencián ezeket a sokatmondó szavakat: ,,Isten megengedte nekem az elmúlt hónapokban, hogy megtapasztaljam a szenvedést. Megengedte az életveszély megtapasztalását. Megengedte ugyanakkor világosan és mélyen megértenem, hogy ez az Ô rendkívüli kegyelme, nekem, mint egyes embernek. Ugyanakkor tekintettel a szolgálatra, melyet mint Szent Péter örököse töltök be, kegyelem ez az Egyház részére is. Krisztus megadta nekem azt a kegyelmet, hogy szenvedéssel és a saját életem, s egészségem veszélyeztetése közepette tegyek tanúságot az Ô szeretetérôl. Ezt rendkívüli kegyelemnek tartom, melyért különleges köszönetemet fejezem ki a Szentléleknek és a Szűzanyának.'' Vajon a szegény eszközök, s a szenvedés nélkül -- mellyel II. János Pál élete meg van jelölve -- vezethetné-e ilyen eredményesen az Egyházat, magával ragadhatná-e így a tömegeket? A pápa a merénylet drámai napjához 1981. november 4-én, névnapján még egyszer visszatér: ,,A május 13-i események hatására sok mindent át kellett gondolnom. Ez az esemény rákényszerített, hogy ezt az emberi és keresztény életemet még inkább az Evangélium fényében lássam, azon magról szóló igéknek a fényében, melynek el kell halnia, hogy termést hozhasson.'' ======================================================================== 3. rész: A hit megvalósulása A hitnek egész életünket át kell járnia. Ha ez megtörténik, akkor általa a hívô egész emberségében, és hétköznapjainak legapróbb részleteiben is kapcsolatba lép Istennel. A hit legteljesebben a szentségekben aktualizálódik, különösen a beavató szentségekben, melyekben a hit segítségével felismerhetjük Krisztus megváltó tevékenységét és befogadhatjuk azt. Az elsô beavató szentség a keresztség. Benne kapjuk meg a természetfeletti élettel együtt a hit ajándékát is. A keresztség azáltal, hogy Krisztusba oltja, alapjában átalakítja -- Istennek szenteli (konszekrálja) az emberi személyt és mintegy meghív az életszentségre. A bérmálás, mint a keresztény beavatás következô szentsége, növeli a hit dinamizmusát, a megbérmáltat a Szentlélek különleges erejével ajándékozza meg és egyúttal kötelezi a hit terjesztésére és védelmére. Az Eucharisztiában pedig, a harmadik beavató szentségben, mely a hit csúcspontjának szentsége, különösen egyesülhetünk a megfeszített és feltámadt Krisztussal. Hitéletünk csúcspontja ez, a részesülünk Krisztus megváltó áldozatában, mely által Krisztus áldozatával egyesülünk, és így adjuk át magunkat az Atyának. Az Eucharisztia, melyben közösen mutatjuk be áldozatunkat és egyesülünk Krisztussal, megteremti és élteti a hitegységet. A hit különösen az imádságban aktualizálódik, amely lényege szerint nem más, mint a hitbôl fakadó és táplálkozó párbeszéd az Atyaisten és az ember között Jézus Krisztus által a Szentlélekben. A hit megnyilvánulása az Istennel folytatott párbeszéd másik formája is, Isten Igéjének hallgatása, amely által az ember szabadon rábízza magát az elôtte megnyilatkozó Istenre, alárendeli értelmét és akaratát a hitbôl fakadó engedelmességben. Elengedhetetlen továbbá, hogy a hit megnyilvánuljon a szeretet cselekedeteiben, melyek nélkül halott maradna. A hit, mint állandó, folyamatos megtérés szüntelen megnyílást jelent Isten szeretete felé, jelenti e szeretet befogadását, hogy vele másokat megajándékozhassunk. ======================================================================== I. fejezet: A keresztség szentsége A hit megvalósulása A keresztség éppúgy, mint a többi szentség, a hit megnyilvánulásának legmagasabb szintjén áll. A hit megnyilatkozásai folyamatának kezdete és kiindulása, a ,,Krisztusban való élet teljességének elsô megnyilvánulása.'' (UR 22.) A zsinati gondolat értelmében tehát a keresztség a hit szentsége, éppúgy mint a többi szentség, hiszen minden szentség feltételezi és kifejezi, ugyanakkor növeli is a hitet. A hit megelôzi a keresztséget, elvezet hozzá és lehetôvé teszi annak felvételét. A keresztségben meghalunk a bűn számára. Ez tényleges halált jelent, amely megöli mindazt, ami rossz volt az emberben, ami megváltásra várt benne, hogy újjászülethessen, mint Isten gyermeke, aki új teremtményként arra kap meghívást, hogy Isten természetében részesedve szentté váljon. A keresztség által Istennek szentelt (konszekrált) embernek Isten igazi tisztelôjévé és fogadott gyermekévé kell válnia. A zsinat a keresztségrôl szólva az emberi értelmet és képzelôerôt meghaladó igazságokat tár elénk. Szól a megfeszített és megdicsôült Krisztusba való beoltásunkról, Krisztushoz történô hasonulásunkról. Továbbá arról, hogy a keresztség által az ember megkapja a hit ajándékát, és ettôl kezdve részesedik Krisztus királyi papságában, vagyis részese lesz az Ô papi, prófétai és királyi hivatásának és -- bár még nem teljes mértékben -- az Ô Misztikus Testének tagjává válik. # 1. Krisztus halálával és feltámadásával való egyesülés A keresztség hitünk gyengesége miatt a mai napig fel nem ismert szentség a keresztények számára. Mély hitre van ugyanis szükség ahhoz, hogy megértsük Szent Pál szavait: ,,Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben'' (Kol 3,3). A páli ,,meghaltatok'' kifejezés itt ugyanarra a tartalomra utal, amely az apostolnak a Rómaiakhoz írt levelében a Krisztus életében részesítô keresztség jelentôsége kapcsán is elhangzik. ,,Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ô halálára keresztelkedtünk meg?'' (Róm 6,3). Az Ô halála teszi lehetôvé számunkra, hogy a keresztség által új életet kezdjünk. Az Egyháznak ez az elsô szentsége az, amelynek hatására megkezdôdik bennünk az Istenben való rejtett élet Krisztussal. A keresztség a hit forrása. Belôle ered természetfeletti életünk, amely a hit, a remény és a szeretet élete. Ettôl kezdve eltemetkezünk Krisztussal a bűn, az erkölcsi rossz és mindaz elôl, ami nem Krisztus. Halálunk valódi halál, mivel el kell szakadnunk minden evilági kötôdésünktôl, minden értéktôl, ami nem Isten; azért, hogy átléphessünk az új életbe, melyet Krisztus feltámadása nyitott meg elôttünk. A kettôs születés motívumát minden vallási rendszerben megtaláljuk. Az embernek nemcsak fizikailag, de lelkileg is meg kell születnie. A lelki értelemben vett születés egyfajta beavatás. Néhány, a kereszténységen kívüli vallásban ez a beavatás a halál és az újjászületés szimbólumainak különösen drámai megelevenítésével játszódik le. A külsô formák drámaisága érdekében általában olyan szimbólumokat használnak, melyek különösképpen kiemelik a halál félelmetességét és az új élet szépségét. E dramatizált formák sokszor tehát megrázó szimbólumokra és képekre épülnek; pl. a beavatásra várókat a földbe temetik, lángok között vetik át, jelképesen felfalatják valamilyen mitikus szörnnyel, vagy egyenesen emberi holttestek közé temetik. Ezáltal egy bizonyos pszichikai megrázkódtatást és sokkot akarnak elôidézni, amely mélyen megrendíti az emberi képzeletet. A kereszténységen kívüli vallásokban ugyanis a beavatás egyedül a képzeletre épít, mivel csak erre terjed ki hatása. A kereszténységben az analóg módon értelmezett beavatás -- ami nem más, mint újjászületés a természetfeletti életre -- három szentség által valósul meg: a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által. E szentségek szimbólumai és szentségi jelei a hithez szólnak, és nem az emberi képzelethez. A képzeletre hatni a szentségek esetében egyébként is céltalan, elégtelen lenne, mivel az, amire a szentségi jelek utalnak, meghalad minden emberi értelmet és elképzelést. A keresztség révén az emberi természet mintegy beoltódik egy új, természetfeletti életbe. Eddigi életébe egy új életet. Ha egy tudósnak sikerülne végrehajtani az állati élet beoltását, átültetését valamibe, ami azelôtt csak vegetatív élettel bírt, pl. valamely növénybe, a világ ezt a legnagyobb csodálattal fogadná. Egy ilyen kísérlet tanúit valóságos sokkhatás érné, amikor látnák, hogyan kezd a növény látni, hallani, érezni, a hangokra reagálni. Bizonyára az emberi géniusz legnagyobb csodájának kiáltanák ki az esetet. Abban a ,,beoltásban'' viszont, amely a keresztség szentségében létrejön, elképzelhetetlenül nagyobb dolog történik, mint az élet új formájának ilyen képzeletbeli átültetésében. Ha a szentségi jeleket nézzük, azt a kis vizet, amit a csecsemô vagy a felnôtt katekumen fejére öntenek, a fej krizmával való megérintését, a gyertya és a fehér ruha átnyújtását, mindenképp azt kell mondanunk, hogy ezek a jelek nem képesek feltárni azt a valóságot, ami itt végbemegy. Ezt az ember hit nélkül nem tudja megérteni, sem felfogni. Csak az élô hit teszi lehetôvé számunkra, hogy a keresztségben felfedezzük Krisztus megváltói működését és befogadjuk azt. A keresztség eredményeként részesülünk az életnek abban a teljesen új dimenziójában, melyet feltámadása által Krisztus nyitott meg az emberiség történetében. Az életnek ez az új dimenziója megszabadít bennünket a bűn örökségébôl ,,fogságából'' és megszentel az igazságban. Feltárja elôttünk hivatásunkat, mely arra szól, hogy Istennel egyesüljünk és Krisztussal együtt Benne éljünk. Ez az új dimenzió minden emberi hivatás kezdetét magába foglalja. Végsô soron ugyanis akár a papi, szerzetesi, akár az apai, anyai hivatást nézzük, mindegyik a keresztség szentségének teljes megvalósítására irányul. Krisztusban bekövetkezô halálunk folyamata, mely keresztségünkben vette kezdetét, az Ô feltámadásának gyümölcseiben részesít bennünket, ahhoz a maghoz hasonlóan, amely a földbe hullva elhal, majd új életet terem. A keresztség hatására az emberi személyben egy alapvetô konszekráltság jön létre, mely Isten tulajdonává szenteli ôt. Ez a megszentelôdés a Krisztusi Megváltás kegyelmei által jöhet létre, ugyanakkor függ attól is, hogy mi lesz a mi válaszunk ezekre a kegyelmekre. A keresztség szentségének kegyelmeihez újra és újra vissza kell térnünk, azért, hogy e különleges Kegyelemekhez való hűségünk által elérhessük és fenntarthassuk valamilyen szinten lelkünknek azt a tisztaságát, melyet a keresztség pillanatában kaptunk. A keresztségben ugyanis Krisztus halálában és feltámadásában elmerülve a tisztaság egy olyan állapotát nyerjük el, melyet késôbb gyakran eltékozlunk. A keresztség kegyelmeit örökre kapjuk ugyan, mi mégis legtöbbször elherdáljuk azokat, amikor engedünk a rossznak. Ha mégis a szentség felé akarunk haladni, a tisztulás meghatározott szakaszain át újra és újra elérhetjük ezt a különleges állapotot, melyet esetleg elveszítettünk azáltal, hogy hűtlenek lettünk a keresztség kegyelmeihez. A szentségre vezetô utunk tulajdonképpen nem más, mint folytonos közeledés lelkünknek ahhoz az állapotához, melyet keresztelésünk pillanatában elnyertünk. A belsô életben való elôrehaladásunk alapja, hogy egyre intenzívebben kívánjuk megvalósítani a keresztségben kapott kegyelmeket, melyek a nyolc boldogság lelkülete szerinti élet által Krisztushoz tesznek hasonlóvá bennünket. ,,Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt'' -- mondja Krisztus. (Mt 16,25). Életünknek ez az elvesztése már a keresztségben megkezdôdik és egész életünkben jelen kell lennie. El kell veszítenünk az életünket Krisztusért, arra törekedve, hogy minél tökéletesebben kövessük Ôt a mi konkrét életutunkon, összhangban az Ô akaratával, rólunk alkotott terveivel. Krisztussal együtt el kell ,,temetkeznünk'', tehát át kell mennünk saját halálunkon. Ezért amennyiben nem haltunk még meg mindannak, ami elválaszt bennünket Istentôl, annyiban nem valósulhat meg ,,Krisztussal való elrejtôzésünk Istenben'', vagyis az életszentségünk. Életünknek Krisztusért való elveszítésében valósítjuk meg hivatásunkat, amely végsô soron arra szól, hogy megtaláljuk magunkat Benne, aki az ,,... istenség egész teljessége...'' (Kol 2,9). A keresztségben elnyert ,,hit ajándékának'' (Gravissimum educationis, n. 2.) Krisztushoz tartozásunk szüntelen növekedéséhez kell vezetnie bennünket. A keresztség nem csupán úgy áll elôttünk, mint valami befejezett esemény, hanem mint olyan valami, ami egyúttal egy bizonyos feladat és cél is számunkra, cél, amely teljesen csak Krisztussal való egyesülésünkben valósul meg, amikor majd Szt. Pállal együtt elmondhatjuk: ,,élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem'' (Gal 2,20). # 2. Kapcsolódás Krisztus Testéhez A keresztség tényleges megváltást hozó gyümölcse abból adódik, hogy a megkeresztelt általa az Egyház közösségébe épül be. A keresztségbôl fakadó hit eredménye, hogy kilépünk saját ,,énünk'' elkülönültségébôl és közösségre lépünk Jézussal, valamint mindazokkal, akik az Ô Misztikus Testéhez tartoznak. Így válik az Egyház hited helyévé. A te hited az Egyház hitének része, melyen kívül nem lenne esélye a növekedésre. A zsinati kijelentések értelmében Krisztus Misztikus Teste a kereszténység beavató szentségei által épül. A Keresztség által leszünk annak tagjai, majd a bérmálás és az Eucharisztia erôsíti kapcsolatunkat. Az azonban, hogy Jézus Misztikus Testéhez való tartozásunkat érzékeljük, és éljük is, lehetetlen az élô hit nélkül. A keresztséghez járuló testvért körülvevô emberek sokszor olyanok, mint a vakok; néznek, de nem látnak, és nem értenek. Mivel nincsenek tudatában annak, milyen rendkívüli és felfoghatatlan esemény tanúi, arra figyelnek, hogyan viselkedik a gyermek, sír-e, vagy nyugodt. Ha hitük lenne, valóságos sokkot élnének át, mert megértenék, milyen óriási dolog történik abban a pillanatban, amikor a keresztelendô fejére folyik a víz és elhangzanak a szavak: ,,Én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében''. Csak az élô hit teszi lehetôvé, hogy az igen egyszerű szentségi jelekben felvillanjon elôttünk az a titokzatos valóság, ami ebben a pillanatban realizálódik. A hit hiánya viszont oda vezethet, hogy az ember a keresztség szentségének már csak valami mágikus hatást tulajdonít, vagy egyszerűen egy külsôdleges egyházi cselekedetként fogja fel azt. Saját, személyes hitedet, melynek forrása a keresztség, nem építheted és mélyítheted egyedül a Jézussal folytatott személyes párbeszéded által, mert a hitnek közösségi jellege van, és csak ebben a dimenzióban születhet meg és fejlôdhet. A keresztség szentsége ezért az egész egyházközösség számára nagyon fontos esemény. A hívôk legközelebbi közösségének imáival, és a hit magatartásával kell kísérnie az Egyház elsô szentségében részesülô embert. E szentségben ugyanis Isten nemcsak az újonnan megkereszteltet ajándékozza meg különleges kegyelmeivel, hanem az ôt befogadó közösséget is, amely egy új, megszentelt taggal bôvül. Fontos tehát, hogy Istennek ezt a hatalmas ajándékát mindannyian mély hittel és hálával fogadjuk. A keresztség szentsége által belépsz a szentek közösségébe. Krisztus kegyelme, mint hatalmas folyam járja át Misztikus Testének valamennyi tagját. Mindannyiunkban ugyanaz a Szentlélek működik. Az Ô kegyelmeit egyikünk sem csak a maga számára kapja, hanem a többiekért is; ezeket a kegyelmeket szavával, gondolatával és szeretetének cselekedeteivel terjesztenie kell. A kegyelemben való növekedésünk, Istenhez való nagyobb hűségünk erôsíti másokra gyakorolt hatásunkat, kisugárzásunkat -- nemcsak kimondott, vagy leírt szavaink, jó példánk által, de közvetlen tetteinktôl és fizikai távolságunktól függetlenül is. Mások imája a tiéd is -- mondja R. Guardini -- csakúgy, mint tevékenységük, lelki növekedésük, szívük tisztasága is. Elgondolkodtál már valaha is a szenvedés közösségén, azon, hogy az egyesek szenvedésébôl fakadó kegyelmek hatással vannak másokra? Ha Krisztus szenvedésével egyesülve felajánlod Istennek fájdalmas megpróbáltatásaidat másokért, akkor azok élô, áldásos, megváltó erôvé válnak számukra. Minden akadályt és távolságot felülmúlva segítséget vihetsz oda, ahol semmi más nem segíthet. (vö.: R. Guardini: Il senso della Chiesa). Senki nem magányos sziget. Krisztus Misztikus Testeként olyan közösséget alkotunk, mely leginkább a közlekedô edények rendszerével illusztrálható. Minden jó, csakúgy, mint minden rossz tettednek közösségi hatása van, mindezek a természetfeletti erôtérben sajátos alulról jövô jó, vagy rossz nyomásként hatnak másokra. A hit fényében vizsgálva az ima a közlekedô edények mintájára közelíthetô meg leginkább. Mint ilyen, az ima soha nem magányos aktus. Misztikus szervezetének tagjaként hitbôl fakadó imáddal, vagy annak elhanyagolásával te is gazdagabbá vagy szegényebbé teszed Egyházadat. Ebben nyilvánul meg az ima egyetemes volta, és ez határozza meg az Egyház, a többi ember iránti felelôsségedet. Nem az elhadart, ledarált imákról van itt szó természetesen, hanem a valódi imáról, amely a hit megvalósulásának egyik formája, és amely elér Istenhez. Ahhoz, hogy másokra hatást gyakoroljon, nem kell, hogy imád kifejezetten közbenjáró ima legyen. Ha benned nô a hit, a remény és a szeretet, s ezzel együtt fejlôdik imaéleted, ez elegendô ahhoz, hogy az Egyház, mások, Jézusnak egész Misztikus Teste megérezze a te növekedésed jótékony, megváltó hatását. Krisztus így értelmezett Titokzatos Testének keretein belül különbözô közelségű és mélységű kölcsönhatások érvényesülnek. A közlekedô edények konkrét fizikai képe közelebb hozhatja e kölcsönhatások titkát. Ilyen rendszert képez pl. a család, mint családegyház. Isten, ha egy meghatározott embercsoportra akar hatást gyakorolni, általában különösképpen egyiküket használja, hogy rajta keresztül áraszthassa kegyelmét a többiekre. Tételezzük fel, hogy egy adott rendszerben, mint pl. egy négytagú családban, három ember elzárkózik a kegyelmi élet elôl. Olyanok ôk, mint a szorosan bedugaszolt kémcsövek. Ha azonban egyikük megpróbál Istenhez térni, e hozzá legközelebb álló személyek számára a kegyelem csatornájává válik. Két lehetôsége van, hogy hasson rájuk. Továbbra is a fizikai példánál maradva, megpróbálhatja a zárakat felülrôl kihúzni, ahogy a dugót húzzák ki a dugóhúzó segítségével. Ha azonban a zár az emberi személyiség élô szövetét képezi, az ilyen felülrôl jövô kiszakítása mindig szenvedéssel, fájdalmas és bizonyos mértékig romboló sérüléssel fog járni, emellett korlátozza a személy szabadságát. Az Úr nem ezt akarja, Ô az embernek a szabad döntésén alapuló választásait szereti, amelyek a teljesebb hitre és szeretetre törekszenek. Az Úr az ilyen zárakat, dugókat alulról akarja kitolni azáltal, hogy a kegyelmi nyomást növeli a te kémcsövedben. Mielôtt másokat kezdesz megtéríteni, igyekezz elôször te magad megtérni. Ami fontos, az a hited, a Krisztushoz való kötôdésed mértéke. ,,Nem az a fontos, mit teszel -- mondta II. János Pál --, az a fontos, ki vagy''. Minél több lesz benned a jó, annál hűségesebb leszel a kegyelemhez, annál eredményesebb lesz másokra gyakorolt hatásod. Ha tehát a feleség meg akarja téríteni a férjét, aki pl. iszik, magán kell kezdenie. Elôször neki kell megtérnie. Csak ahogy benne növekedni kezd a kegyelem, ahogy elmélyül megtérése, úgy eredményezheti ez a benne növekvô alulról jövô erô házastársa megtérését. A világ megreformálását, mások megváltoztatását önmagunktól kell kezdenünk. Benned kell oly mértékben növekednie Krisztus életének, hogy az általad befogadott kegyelem és jóság mások megtéréséhez vezessenek. Megtörténhet azonban, hogy a mások megtérítésére irányuló fáradozás így is állandóan eredménytelen marad, hogy mind erôsebb ,,nyomásra'' lesz szükség a te ,,kémcsövedben''. Isten mindig intenzívebb belsô életet, sôt teljes önátadást, radikális szentségre való törekvést is kívánhat tôled. Ilyen következményekkel jár az a nem mindennapi tény, hogy a keresztség által a Teljes Krisztusnak, az Ô Misztikus Testének tagja lettél. G.K. Chesterton írja, hogy az Egyház története során a kereszténység legalább ötször élte át saját látszólagos pusztulását (ld. The everlasting man, 250-254). Az Egyház haldoklásának e drámai korszakai közül az egyik Assisi Szent Ferenc kora volt. A XII. sz. Egyházáról valóban komor képet festenek többek között III. Ince pápa bullái, melyekben a legbotrányosabb visszaéléseket ítéli el a Szentatya: az uzsorát, a megvesztegethetôséget, a mértéktelenséget, az iszákosságot, a bujaságot. A hagyományok óriási mértékű összeomlásával egy idôben Európa szerte számtalan fanatikus és agresszív eretnekmozgalom ütötte fel a fejét, köztük az albigensek és a valdiak mozgalma, melyek csaknem elpusztították a kereszténységet. Az Egyház számára nagy csapást jelentettek azok a vándorprédikátorok is, akik szüntelenül kritizálták a hatalmaskodó egyháziakat, az evangéliumi szegénységet állítva szembe velük. Ferenc soha, senkit nem kritizált. Ô ugyanis úgy tartotta, ha a dolgok nem jól mennek körülötte, akkor elôször is neki magának kell megtérnie, nem másoknak. Ha ennyire elhatalmasodott a fényűzés és az erkölcstelenség, akkor neki kell radikálisan szegény és tiszta életet élnie, mivel ô a hibás mindebben. A szentek abban különböznek az eretnekektôl, hogy utóbbiak mindig másokat akarnak megtéríteni, míg a szentek minden kritika élét önmagukkal fordítják szembe -- önmaguk igyekeznek a megtérés útjára lépni, hogy a világ jobbá váljon. Minél több romlottságot és botrányt fedezett fel Ferenc maga körül, annál jobban akart hasonlítani a tiszta, alázatos és szegény Krisztushoz. Ô, Ferenc az -- gondolta --, aki miatt a világ ilyen rossz, épp ezért neki, Ferencnek kell radikálisan megváltoznia; és a történelem igazolta ôt. Hiszen amikor Ferenc megtért, amikor olyan ,,áttetszôvé'' vált, hogy Krisztus arca tökéletesen tükrözôdhetett benne, Európa egyszerre kezdett talpra állni bukásából. Teljesült III. Ince álma, amelyben azt látta, hogy egy Ferenchez hasonló alak tartotta meg a düledezô Lateráni Bazilika falait, és mentette meg azt a pusztulástól. A Lateráni Bazilikát ,,minden templom anyjának és fejének'' nevezik, így az egész Egyházat jelképezi. Ferenc szentségének erejével mentette ki Egyházát Krisztus a hit ,,halálából''. Az Ô szentsége nem annyira azáltal gazdagította a világot, hogy az megismerhetett egy embert, aki az Evangélium szellemét hôsies és különös módon élte meg, inkább a közlekedô edények törvényszerűsége alapján -- az Ô szentsége ugyanis olyan emberekre is hatást gyakorolt, akikkel maga soha nem is találkozott. A hit fényének segítségével felismerheted, hogy a keresztség által Krisztus Testének tagja vagy, hogy mint egy közlekedô edény rendszer tagja, kapcsolódsz ehhez a Testhez, amelynek oly nagy szüksége van megtérésekre és szentekre, a te megtérésedre, a te szentségedre. A hit fényének segítségével felismerheted azt is, hogy mások megreformálását mindig önmagunkon kell kezdenünk Minden jó, amit teszel, hatással van másokra, a te hűséged erôt ad azoknak, akiket szeretsz. Amikor a szentáldozáshoz járulsz, nemcsak magad erôsödsz meg, de táplálod házastársadat, gyermekeidet, testvéreidet, barátaidat, egyházközségedet, az egész Egyházat és a világot is. Kezdd hát magaddal, azzal, hogy megnyílsz Krisztus elôtt. Isten azt akarja, hogy megszentelôdj és a te életszentségeden át szentté váljon környezeted, a hozzád közelállók, Egyházad és az egész világ. # 3. A hívek papsága A hívek egyetemes papsága, melyet a keresztségben nyerünk el, legteljesebben az Eucharisztikus áldozatban nyilvánul meg. A szentmiseáldozatot bemutató pap nemcsak Krisztust, mint Fôpapot képviseli, hanem a híveket is, akik vele együtt, az ô közvetítése által mutatják be Krisztus áldozatát, önmagukat is felajánlva Istennek. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a keresztség következtében a hívek részesülnek Krisztus papságában, hogy lelki áldozatot mutassanak be, önmagukat ajánlva fel áldozatul. ,,A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek, hogy a keresztény ember minden cselekedetében megvalósuló -- lelki áldozatot mutassanak be'' (LG 10). A szentmisében a megkeresztelt különleges módon hasonul Krisztushoz, amennyiben nemcsak részt vesz az áldozatbemutatásban, de maga is áldozati adománnyá válik. A hívek egyetemes papsága összefügg azzal az általános hivatásunkkal, melynek lényege, hogy adjunk át mindent Istennek, vagyis a szentségre szóló hivatással. A te Szentmiseáldozatod, melyet a hívek egyetemes papságából részesülve bemutatsz, akkor lesz gyümölcsözô, ha valóban a végsôkig átadod magadat Krisztusnak, Ôrajta keresztül pedig tökéletesen átadod magad az Atyának; amikor semmit sem akarsz megtartani magadnak, és elfogadod, hogy olyan kifosztott légy, mint Krisztus. Isten, aki féltékeny a szeretetedre, ilyen teljes adományt kíván. Az egyetemes papságnak arra kell elvezetnie, hogy még jobban beoltódj Krisztusba. Krisztushoz hasonlóan neked is az Atyának szentelt tökéletes áldozattá kell válnod, aki semmit sem tart meg magának, mert Ô is csak akkor adhatja teljesen neked magát és tölthet el önmagával. Krisztus benned növekvô jelenlétét tovább kell adnod másoknak. A keresztség által kapott hivatásod (contemplata aliis tradere), hogy átadd másoknak, amit megélsz. A keresztség következtében ugyanis Krisztus prófétai küldetésének is részesévé válsz. Hivatást kapsz tehát arra, hogy apostoli és evangelizáló tevékenységet végezz. Szent Péter a hívek papságát az apostolkodás és evangelizáció kötelességével hozza összefüggésbe: ,,Királyi papság'' vagytok, hogy annak dicsôségét hirdessétek, aki a sötétségbôl meghívott benneteket csodálatos világosságára (vö. 1Pét 2,9). A Szentatya 1979. jan. 29-én elhangzott mexikói szentbeszédében a következôket mondta: ,,A keresztség és bérmálás szentségének értelmében minden hívônek kötelessége nyilvánosan megvallania hitét, melyet Istentôl kapott az Anyaszentegyház által. Kötelesek a hitet terjeszteni és védeni, mint Krisztus igaz tanúi, mivel meghívást kaptak az evangelizálásra -- mely Isten népe minden tagjának alapvetô kötelessége''. Ne felejtsd azonban, hogy apostoli tevékenységed eredményességének forrása csak a mély lelki élet lehet, az ima és a Krisztusnak, mint Fôpapnak való teljes önátadás Mária mintájára, akinek életében a szüzesség és a tökéletes Istenre hagyatkozás lett különleges lelki anyaságának forrása. A keresztség, amely a hitben újjászül, téged is hív erre az anyaságra. ======================================================================== II. fejezet: A bérmálás A hit megvalósulása A bérmálás szentsége szoros kapcsolatban áll a keresztséggel és az Eucharisztiával, mivel ezekhez hasonlóan az úgynevezett keresztény beavatás szentségei közé tartozik. Ha a keresztség által a megkeresztelt mintegy az Egyház tagjává válik, a bérmálás még szorosabban és tökéletesebben beépíti ôt Krisztus Misztikus Testébe. A bérmálás szentsége megerôsíti a keresztségben elnyert kegyelmek működését, és megajándékoz a Szentlélek különleges erejével, egyúttal kötelezve a megbérmáltakat a Krisztusról való tanúságtételre, a hit terjesztésére és védelmére. (vö.: Lumen gentium n. 11.) A bérmálás a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt feltételezi és elmélyíti azt a folyamatot, amelyben a hívô ember átalakul Krisztus hasonlatosságára. A bérmálás szentsége által Pünkösd kegyelmét -- a Szentlélek teljességét -- nyerjük el. Az Egyház a liturgikus szövegben ennek a szentségnek a kegyelmeit azokhoz a különleges kegyelmekhez hasonlítja, melyekben az Apostolok részesültek Pünkösd napján. A bérmálásban ünnepélyesen ,,leszáll'' a Szentlélek a megkereszteltekre, hogy elvezesse az érettség szintjére azt, amit már végérvényesen megadott a keresztségben. Ennek a szentségnek különleges gyümölcse az érett hit adománya, melyet a Szentlélek a kiüresítés kegyelmei által ad meg nekünk. # 1. A kiüresedés a teljesség feltétele Hitünk elmélyülésének útján el kell szakadnunk saját biztonsági szisztémáinktól, mindattól, ami saját erônk, fontosságunk, lehetôségeink érzetét keltik bennünk. Ez által a kiüresítésünk által születik bennünk hely a hitnek, mely alázatot igényel. Isten amikor megfoszt téged saját erôdtôl és saját lehetôségeidtôl, önmagához közelít téged, megláttatja veled az igazságot és megadja, hogy jobban átéld: mennyire szükséged van Ôrá -- és ez rendkívüli kegyelem. Keresztes Szent János mondja, hogy Isten a lelket akkor szereti a legjobban, amikor kiüresíti, mert akkor juthat el az ember a hit teljességére. Amikor nem támaszkodhatsz semmiféle biztonsági rendszerre, Isten akkor vonzhat magához úgy, hogy csak Ôrá támaszkodj -- mint üdvösséged egyedüli sziklájára. A kiüresítés kegyelme a Szentlélek rendkívüli ajándéka, aki mielôtt leszáll az emberre, elôbb kiüresíti ôt. Mi gyakran nem értjük teljességében a Szentlélek működését. Ô az Erô, a Vigasztaló, Ô az Atya és a Fiú szeretete, de gyakran elfelejtjük, hogy Ô a mi életszentségünk fô Építôje is. Tehát Ô az, aki az Istennel való egyesülés útján megvalósítja azt az egész elengedhetetlen folyamatot, mely magába foglalja mind a vonzás, mind a megtisztítás elemeit. Tehát a kiüresítésünk elemeit is. A Szentlélek az, aki minket kiüresít, Ô az, aki szegénnyé tesz minket. Ô az, akirôl a szentmise szekvenciájában mondjuk, hogy a szegények Atyja, tehát az, aki ajándékoz. Vajon a Szentlélek azért ajándékoz meg minket, hogy gazdagabbá tegyen? Ennek nem lenne értelme, hiszen a lelki gazdagság az Evangéliumban átoknak számít. Az Ô kegyelmének az a lényege, hogy kiüresít és még szegényebbé tesz bennünket, hogy így még nyitottabbá váljunk az Ô erejére és az Ô szeretetére. Csak akkor válhat Ô maga ajándékká számunkra, mert leszállhat a bennünk lévô ürességbe, melyet betölthet az Ô végtelen erejével és szeretetével. A kiüresítésnek kiváltképpen fontos formája -- mely által a Szentlélek elôkészít bennünket az Ô leszállására -- az önmagunkról alkotott hamis kép lerombolása, a képmutatástól való megszabadítás. Szent János közvetíti Evangéliumában azt a Krisztusi ígéretet, hogy a Vigasztaló Szentlélek amikor eljön, meggyôzi a világot a bűnrôl. (vö. Jn 16,8). Tehát a bérmálás szentségében ránk szálló Szentléleknek egyik működési formája, hogy meggyôz bennünket bűneinkrôl, vagyis megajándékoz az alázat kegyelmével. Ez a Szentléleknek alapvetô ajándéka. Ennek köszönhetôen ismerjük meg, hogy kik is vagyunk igazán, gyôzôdünk meg arról, hogy kicsinyhitűek, bűnösök vagyunk. Ha biztos vagy önmagadban, ha eddig nem fedezted fel, nem láttad meg saját bűnösségedet, ha magad is megbirkózol mindennel, akkor valójában nincs szükséged a Szentlélekre. Az önbizalom magatartása és az alázat hiánya megfosztanak attól, hogy Ô leszállhasson, mert bezárják szíved ajtaját Elôtte. Ha nem érzed magad bűnösnek, akkor nincs is meg benned a vágy, hogy a Szentlélek életedet megváltsa és akkor nem is kaphatod meg a bérmálás szentségének kegyelmét. Alázat és hit, ezek a Szentlélek alapvetô ajándékai, melyek nyitottá tesznek bennünket, hogy ô minél inkább leszállhasson ránk, s mi, mint legnagyobb adományt befogadhassuk Ôt magát. # 2. A bérmálás szentségének gyümölcsei A szentség kegyelmei nem automatikusan működnek. A bérmálás nem törli el a jellem hibáit, nem semmisíti meg a temperamentumból adódó hiányosságokat és nem pótolja saját erôfeszítéseidet. A bérmálás felvétele után, továbbra is hitvány, félénk maradhatsz, langyos a hitben, továbbra is rabszolgája maradhatsz emberi szempontok szerinti függôségeknek. A Szentlélek erejét csupán felajánlják neked a bérmálás szentségében, hogy a hit által szabadon elfogadhasd azt. El is utasíthatod ezt a kegyelmet, vagy semmibe veheted. A Szentlélek nagyon gyöngéden közeledik az emberhez, kényszer nélkül. Ahhoz közeledik, aki a szív csendjében várja az Ô jöttét. Ô csak akkor fog eljönni, ha várni fogsz Ôrá, ha minden szavára kezdesz odafigyelni és ha eltölt az a vágy, hogy Ô működjön az életedben. Csak olyan mértékben fog eljönni hozzád, amilyen mértékben megszületik szívedben az Ô jelenléte és működése utáni vágy. Az érett hithez vezetô út nem szabályosan egyenletes, s nem is halad egyenletes vonalban. Általában számos felemelkedés és elbukás jellemzi. Nem egyszer leszel kénytelen megtapasztalni saját éretlenségedet, hogy eljuss az érett hithez. Elôször alázatossá kell válnod, mert csak akkor növekedhet benned a hit. Az alázatban, vagyis az igazságban való növekedés teszi lehetôvé, hogy egyre teljesebben megnyílj a bérmálás kegyelmeire és általuk növekedj. A bérmálás után azt hihetnéd, hogy a vallási életedben valami befejezôdött, hogy magad mögött hagytál egy bizonyos útszakaszt, pedig mindez csak a tökéletes hithez vezetô út kezdete. Ebben a szentségben szükség van a te együttműködésedre. Rendkívüli jelentôségű dolgot kezdett el az életedben; a Szentlélekkel való együttműködésed új folyamatát, Aki eljött és vár, míg az alázatban és hitben felnövekedve szíved teljesen megnyitod az Ô eljövetelére. A bérmálás szentségének felvétele elôtt az Egyház feltette neked a kérdést a keresztségben tett ígéretek megújítására: ,,Hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetônkben, akiben a mai napon a bérmálás által, különleges módon részesülsz, úgy, mint Pünkösdkor az Apostolok részesültek?'' (Megjegyzés: Magyarországon a bérmálás szentségének kiszolgáltatása elôtt nem teszik fel ezt a kérdést) Ahhoz, hogy ma ismét válaszolhass erre a kérdésre, Isten elôtt igazságban kell állnod. Az alázat lelkületével tekintve életedet -- ami az igazságban való állhatatos kitartást jelenti -- nem kellene-e megkérdôjelezned a hitedet? Milyen kicsinynek kell lennie a hitednek, ha nem élsz a keresztség és a bérmálás szentségeinek kegyelmeivel? Hiszen megkaptad a Szentlélek ajándékának teljességét, mégis mi az, ami megváltozott az életedben? Keresztelésedkor, ha gyermekként részesültél ebben a szentségben, nem voltál tudatában annak a nagy átváltozásnak, mely benned végbement, nem voltál tudatában annak, hogy az a te újjászületésed volt. A keresztségi fogadalmakat szüleid és keresztszüleid tették a nevedben. Késôbb a bérmálásban, amikor a fogadalmakat megújítottad, vajon egészen tudatosan mondtad-e hogy Krisztust választod, hogy egészen Hozzá akarsz tartozni. Válaszodban az igazságra törekedve, tedd fel magadnak gyakran ezt a kérdést: Mit kezdtem a Szentlélek kegyelmeivel, mit tettem magával a Szentlélekkel, akit mint kimondhatatlan ajándékot megkaptam? A szentséget felvevô személy számára a szentség érvényes lehet, de hogy gyümölcsözô-e, ez a két dolog nem ugyanazt jelenti. A szentségfelvétel lehet érvényes és ennek ellenére lehetséges, hogy a hozzá fűzôdô kegyelmeket az ember nem kapja meg. Ami még rosszabb, a méltatlan szentségfelvétel által bűnt követhet el. Az Eucharisztiáról szólva Szent Pál figyelmeztet: ,,Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen.'' (1Kor 11,27). A szentségek csak azok számára közvetítenek kegyelmet, akik nem állnak ellen annak. A Szentléleknek szüksége van a te nyitottságodra és belsô hajlandóságodra. Ô ott áll az ajtód elôtt és zörget, de hívatlanul nem tér be. Tehát be is zárkózhatsz Elôtte, de a hit és az alázat által szélesre is tárhatod Elôtte szíved ajtaját. A bérmálás szentsége -- amennyiben halálos bűn állapotában, vagy hit nélkül veszik fel -- érvényes, de gyümölcstelen. De ha a helyes hozzáállás megszületik az emberben, akkor újjáéledhet. Ha nem kellô hittel vetted fel ezt a szentséget, ha nem fogtad fel az esemény rendkívüli jelentôségét, hogy e szentség által a Szentlélek száll le rád, akkor most jóvá teheted ezt a mulasztást nagyobb belsô készséged által. E szentség kegyelmeinek egész életed során újjá kell éledniük, és növekedniük kell benned, mindaddig, míg el nem éred a tökéletes egyesülést Jézussal a Szentlélekben. # 3. A Lélek ajándéka az Apostoloknak Az Utolsó Vacsorán Jézus így szólt az Apostolokhoz: ,,Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ô elvezet majd titeket a teljes igazságra ...'' (Jn 16,12-13). A Krisztus halálát megelôzô napon még mindig nem voltak az Apostolok alkalmasak arra, hogy Krisztus teljes tanítását befogadják, mivel a Szentlélek még nem szállt le rájuk. Vajon miért nem szállt le a Szentlélek az Apostolokra mindjárt a kezdet kezdetén, amikor Jézussal találkoztak és követték Ôt? Hiszen ha így történt volna, Jézus tanítását teljességében megértették volna. Így azonban a tanítványok egész idô alatt nem sokat értettek abból, amit Jézus mondott nekik. A Szentlélek mégsem szállhatott le rájuk, mert nem volt meg bennük a szükséges hozzáállás, nem voltak még kiüresítve, nem volt meg bennük a valódi alázat és a valódi hit -- az a hit, mely a tehetetlenség érzése és amely Istentôl vár mindent. A hívô embernek el kell szakadnia a biztonsági rendszereitôl. Nagyon világosan látható ez az Apostolok életében. A kiüresítés folyamata vagy lázadáshoz, és az Istentôl való eltávolodáshoz vezet, vagy pedig a hit dinamikussá válásához, és az Isten iránti nagyobb bizalomhoz, ráhagyatkozáshoz. A gazdag ifjú, aki oly nagy lelkesedéssel kérdezte Jézust, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet, végül megtagadja az Úr követését. Nem akart mindent elhagyni, nem akarta a kiüresítést. Ezért mondja rágondolva Jézus, hogy ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.'' (Mk 10,25). Majd ezek után Szent Márk elbeszéli az Apostolok megdöbbenését és Péter reakcióját: Uram és mi lesz velünk, akik ,,.. mindent elhagytunk és követtünk téged!'' (Mk 10,28). Péter lelkében bizonyos felsôbbrendűségi érzés és elégedettség születhetett: Íme ez nem követte az Urat, míg mi valóban mindent elhagytunk Érte. És ezt nem lehet megcáfolni. Péter valóban elhagyta a családját, otthagyta a mesterségét. Hasonlóan János és Jakab is. Tudjuk róluk az Evangéliumból, hogy otthagyták apjukat, Zebedeust, akinek valószínűleg valamilyen halászati vállalkozása volt, mivel felfogadott munkásai voltak. Valószínűleg gazdag ember lehetett. János és Jakab is elhagyták a családjukat, mesterségüket, biztonságukat, mindent elhagytak azért, hogy Jézust kövessék. De amint ez rendszerint lenni szokott, az ember kész egy adott pillanatban mindent odaadni az Úrnak, de azután kész mindent újra kisajátítani is. Az Apostolok, mint például János és Jakab, akik mindent elhagytak Jézusért, késôbb oly magabiztosakká váltak. Határozott elképzelésük volt Izrael evilági királyságáról és szerettek volna karriert csinálni abban. Mi több, féltékenynek látszanak Péterre, amiért ôt az Úr megkülönböztette. Édesanyjuk valószínűleg nem a tudtuk nélkül kéri, hogy ôk üljenek majd Krisztus trónjának jobb és bal oldalán. Tehát el lehet hagyni mindent, hogy azután az ember mindent újra kisajátítson. Hiszen legalábbis vágyaikban az Apostolok kisajátították maguknak Jézus királyságában az elsô helyeket. Lélekben már igazi farizeusok ôk, annak ellenére, hogy elnevezésük és formális hovatartozásuk szerint nem azok. Farizeusi magatartásuk nagyon nyíltan megmutatkozik abban az esetben is, amikor Jeruzsálem felé haladva Jézus egy bizonyos szamaritánus városkán akart áthaladni, de annak lakosai nem fogadták be Ôt, a zsidók iránti ellenszenvük miatt. És ekkor Jakab és János ,,mennydörgés fiai'' így szóltak: ,,Uram! akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égbôl, és eméssze meg ôket?'' (Lk 9,54). Ez már igazi farizeusi vonás, ôk -- a jobbak --, a rosszabbak megbüntetését kívánják . Az ember elhagyhat mindent és követheti az Urat, de ha ezáltal nagyobbnak, jobbnak érzi magát, ez azt jelenti, hogy beengedte a farizeusi mérget a lelkébe. Így volt ez az Apostolokkal is. Ugyanakkor látjuk, hogy amíg ilyen erôs bennük a farizeusi lelkület, amíg annyi mindent kisajátítanak, addig a Szentlélek nem tud leszállni rájuk. Pedig úgy lett volna a legegyszerűbb, ha már a kezdet kezdetén a Vigasztaló Szentlélek, aki megszenteli és egyenessé teszi az emberi lélek útjait, Ô, aki a Világosság, leszállt volna rájuk és megvilágosította volna elôttük Jézus egész tanítását. De a Szentlélek nem száll le a lelki gazdagokra, akikrôl Jézus azt mondja: ,,De jaj nektek, gazdagok ...'' (Lk 6,24). Ô nem tud leszállni a magabiztos emberre, aki lelkében gazdag, mert az ilyen ember elzárkózik az Ô ereje, a Szegények Atyjának ereje elôl. Az Apostolok életében világosan látszanak Istenhez közeledésük állomásai. Elôször ott volt az életükben a galileai tavasz, mely boldog volt, tele álmokkal. Csak késôbb kezdenek a látóhatáron feltűnni a fekete felhôk, amikor konfliktusba kerülnek a farizeusokkal, tôlük való félelmek és aggodalmak születnek bennük -- ezek az elsô fényei a megtisztulásnak, a hit elsô próbái az életükben. Ekkor történt, hogy Tamás, aki nemrég tanúja volt, hogy próbálták a zsidók Jézust megkövezni és elfogni, látható lemondással és szinte reménytelenül mondja ,,Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!'' (Jn 11,16). Ezek már nem a galileai tavasz gyôzelmes apostolai. Most kezdenek el félni, mert elérkezett a konfrontáció ideje a nép akkori elitjével, a külsô hatalommal, melyet abban az idôben a farizeusok és szadduceusok képviseltek. A tökéletes, teljes kiüresítés, hitük legnagyobb próbája, Krisztus szenvedésének idejére esik. Nagypéntek, Jézus szenvedésének napja, amelyen megvalósul a világ Megváltása, az Apostolok számára a megtisztulás teljes éjszakája. Minden összedôlt, minden romokban hevert akkor számukra. Nincsen királyság, Jézus veszített, már nincs mire várni, csak a kétségbeesés maradt számukra. A kereszt alatt állva valószínűleg János sem maradt mentes a kétségbeeséstôl, annak ellenére, hogy az Evangélium ezt nem említi meg. Akkor benne is mindennek össze kellett omlania. Valaki azt mondta, ha nem mentél keresztül a kétségbeesés tesztjén, akkor valójában semmit sem tudsz. Az Apostolok Nagypénteken elszenvedték a kétségbeesésnek ilyen próbáját. Ôk, a farizeusi lelkűek akkor lettek tökéletesen kiüresítve. A Feltámadás után ezt az éjszakai sötétséget még megvilágosítja a Feltámadt Krisztus megjelenésének fénye. Ekkor látják meg, hogy Ô él és hogy köztük van. De ez már másféle jelenlét, nem adja meg azt a teljes biztonságérzetet, a tökéletes stabilitás érzését. Ez már nem Krisztus régi embersége. Ez már más, megdicsôült test, a zárt ajtókon áthaladó, mintha nem is a földi Jézus lenne. Ezért az Apostoloknak kétségeik is támadnak, hogy Ô valóban az ô Mesterük-e. És ezzel még nincs is vége a próbáknak, megtisztulásuk éjszakájának. A Mennybemenetel és a Szentlélek eljövetele közötti tíz nap szintén próbatétel az Apostolok számára, mely tovább folytatja kiüresítésüket. Ekkor végleg eltűnt elôlük Jézus látható emberi alakja, amely mindaddig fô támaszuk volt. (vö.: Garrigou-Lagrange Les trois ages de la vie intérieure, t. II.). Ekkor már nem volt semmilyen támaszuk. Az utolsó vacsora termében megszületô, és imádságban virrasztó fiatal Egyház tökéletesen ki van üresítve. A belsô élet teológiája azt tanítja, hogy ezen a második éjszakán, amely a legnehezebb, megjelenik Mária, aki jelenlétével megvilágosítja ezt az éjszakát. Így volt ez az utolsó vacsora termében, Pünkösd vigíliáján is. Az Apostolok ott sem voltak egyedül, velük volt Mária, akin soha nem lett úrrá a reménytelenség, akinek a hite soha sem ingott meg. Most itt virraszt velük, mint a hit, s az allhatatos imádság és a Szentlélekre való várakozás példaképe. Az Apostolok pedig ebben a tökéletes szegénységükben, mint akiknek már nincs semmijük sem, akik már nem láthatják Jézus emberi mivoltának látható jelét, Máriával együtt várakoznak. És ekkor száll le rájuk, ebben a kiüresítettségükben és a tökéletes szegénységükben a Szentlélek, akit a liturgia a ,,Szegények Atyjának'' nevez. Ekkor száll le rájuk az Ô ereje. És csak miután ilyen megerôsítésben részesültek, kapják meg küldetésüket arra, hogy Krisztusnak megnyerjék a világot. # 4. Az Egyház iránti szeretet A bérmálás által szorosabban kapcsolódsz az Egyházhoz. Amikor felveszed ezt a szentséget, szoros lelki kötelék alakul ki közötted és a püspök között -- aki számodra ezt a szentséget kiszolgáltatja, és aki a bérmálás szentségének kiszolgáltatójaként részesedik az Egyház természetfeletti anyaságában. A püspök a Szentlélek kegyelmének és ajándékainak rendkívüli csatornájává válva, a keresztényi élet teljességére ,,szül meg'' téged. A liturgikus szövegek lelki jegyrôl beszélnek, amely a bérmáló lelkét megpecsételi, s kifejezi szoros és tökéletes kapcsolatát Krisztussal és az Egyházzal. A bérmálónak ez a szoros lelki kapcsolata a püspökkel az Egyház iránti szeretetre kötelezi ôt. Úgy kell az Egyházat szeretned, mint Krisztus, aki ,,Önmagát adta érte'' (Ef 5,25). Krisztus módjára szeretni annyit jelent, mint egészen életünk feláldozásáig szeretni. Az Egyház a mi Édesanyánk. A szekularizáció általánossá válásának következtében hiányzik belôlünk az Egyházról alkotott természetfeletti látásmód. A Hiszekegyben megvalljuk: ,,Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban....'' Magatartásomra nézve ez a hitvallás azt jelenti, hogy bizalommal átadom magam az Egyháznak, úgy, mintha Krisztus személyének adnám át magamat. Az Egyházon át magára Krisztus személyére bízod magad. Az Egyházra hagyatkozva Krisztusra hagyatkozol, mert az Egyház Krisztus Misztikus Teste. Henri Daniel-Rops Nocturnes c. könyvében ír egy a Kr. u. IV. sz.- ból származó, s ma a tuniszi Bardo múzeumban megtekinthetô mozaikról, amelyet egy keresztény sem szemlélhet megilletôdés nélkül. Az ügyetlenül megrajzolt, valamelyik antik kövekbôl kirakott graffitira emlékeztetô kép egy bazilika elôcsarnokát és oszlopsorát ábrázolja. Alatta rövid felirat, mely a szerény képet a szimbólum méltóságára emeli -- két sokat kifejezô szó: Ecclesia Mater -- Anya Egyház (Anyaszentegyház). A IV. sz. nagy harcok kora, a pogányság visszatérésének és Julianus aposztata üldözésének kora. Ebben az idôben nem volt egyszerű és veszélytelen dolog állást foglalni Krisztus mellett. Az egész császárságban szüntelenül növekedett a nyugtalanság, a politikai anarchia és a vallási zűrzavar. Ebben az állandó fenyegetettség légkörében, egy olyan világban, ahol az amfiteátrumok homokján még nem száradt meg a vértanúk vére, rótta fel valaki, valószínűleg a megnyugtató ima légkörében, ezt a két vigasztaló szót -- Egyház Anya. Vajon sok képzelôerôre van szükség ahhoz -- folytatja Daniel-Rops -- hogy ezeket a szavakat mi is úgy érthessük, ahogy távoli testvérünk Krisztusban értette, ô, aki a kis kövekbôl kirakta azt a nedves cementbe? A világ körülötte bizonytalan volt, a történelmet pedig homály fedte. Létezett azonban egy hely, ahol még a veszélynek is értelme volt, s ahol minden fölött a végtelen remény uralkodott. Egy hely, ahol az emberi testvériség legyôzte az osztályok és fajok szerinti különbségtételt, ahol a szeretet erôsebb volt, mint a halál. Ez a kiváltságos hely, melynek a bazilika oszlopai és falai csak látható jelét képezik, amelyrôl az apostol azt mondta, hogy mindörökre az Élô Isten háza lesz, ez a hely az Egyház, a mi Anyánk -- az Ecclesia Mater. Sok évszázad és különbözô korok múltak el azóta, de az Egyház ma is ugyanaz maradt számunkra, ami az egykori hôsi idôk hívôi számára volt -- ma is Anyánk maradt. Az a szó, amellyel a keresztény jelöli önmagát: az Egyház fia -- egészen másfajta összetartozást jelent, mint azok, amelyek valamely emberi párthoz, szervezethez való tartozásunkat, vagy a különbözô filozófiai rendszerekkel való egyetértésünket fejezik ki. Sôt az a név is, mellyel az Egyházat megszemélyesítô pápát -- Atyát (,,papa''= atya) illetjük, vajon nem ugyanannak a közeli viszonynak és teljes bizalomnak a visszhangja, melyet ez a több mint 16 évszázaddal ezelôtt készült felirat -- Mater Ecclesia -- is tükröz. Az Egyház szerepe mindig a veszély és nyugtalanság óráiban válik láthatóbbá. Mondták már azt is róla, hogy haldoklik, hogy a múlt régi kacatjaival együtt lomtárba került, ám ô továbbra is a helyén áll, mint a hegyen épült város, amely mindenki számára látható. Mikor a veszély pillanataiban segítségért kiáltunk, az Egyház, a mi Anyánk mindig ott van közel hozzánk -- végtelen türelmével és irgalmával, mindig örömmel fogadja tékozló fiait, kitárja karjait minden eltévedt bárány felé. Az Egyház tudja, hogy egyetlen emberi szívben sincs olyan teljes árulás, amely kizárná a megbocsátás lehetôségét. Ezért kimondhatatlan irgalommal néz azokra, akik évek óta úgy tesznek, mintha nem ismernék ôt és ezt suttogja nekik: Mit tesz, hogy olyan messzire távolodtatok tôlem, ha én mellettetek voltam. Az Egyház anyai szívének mélyébôl ma is ugyanazt kínálja a XX. század emberének, amit a IV. században élôknek jelentett. A nagy történelmi viharok közepette, a barbárság által annyit gyötört világban, mely már nem tudja, mi értelme van az emberi életnek; mindenben, önmagában is kételkedik, úgy látszik, egyedül az Egyház az, aki mindig jól tudja, hová tart és a társadalmi vagy politikai élet irányvonalaitól függetlenül mindig változatlan igazságokat hirdet. Az erôszak dúlta világnak, amelyben az ember úgy látszik, már csak a pusztítási vágyának tragikus fatalizmusát érzékeli -- vonja le a következtetést Daniel-Rops --, az Egyház mindig ugyanazt az egyszerű és nélkülözhetetlen leckét hirdeti, a szeretet tanítását, melyet maga a galileai hegyek lejtôin kapott és amelyet a Kálvárián az Isteni Vér pecsételt meg -- ez az Egyház szüntelenül az Ecclesia Mater. A bérmálás által te is nagyon szoros kapcsolatba kerültél ezzel az Egyházzal. Vajon a bérmálás kegyelmeivel gazdagodva úgy szereted-e Egyházadat, ahogyan Krisztus szereti? Érdekel az élete, a ,,te Egyházadnak'' érzed? Vágyadnak, hogy Jézussal egyesülj, el kell vezetnie arra, hogy egyre inkább az Egyház fiának érezd magad. Ha Jézust keresed, Ôt teljesen csak Misztikus Testében találod meg; ha Ôt szereted, szeretni kezded az Egyházat is, melyet Jézus mindvégig, élete feláldozásáig szeretett. # 5. Az apostolkodás kötelezettsége A Krisztus iránti szeretet, amely a hit által mélyül el, vágyat szül bennünk, hogy Krisztusról tanúságot tegyünk. A te életszentségre szóló meghívásod és az Egyház iránti szereteted is szorosan összekapcsolódik az apostoli működésre szóló küldetéssel. II. János Pál, emlékeztetve a keresztények azon kötelességére, hogy Krisztusról tanúságot tegyenek, a következôket mondta: ,,Egyedül az Egyház iránti mélységes szeretet képes megtartani a buzgóságot a tanúságtétel terén. A Krisztushoz való hűség nem választható el az Egyházhoz való hűségtôl.'' A keresztények, ,,akiket a keresztség Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerôsített, azokat maga az Úr rendeli az apostolkodásra. [...] Apostoli tevékenységüket hitben, reményben és szeretetben végzik, s ezeket az erényeket a Szentlélek árasztja szét az Egyház minden tagjának szívébe. Sôt a szeretet, az Úr legfôbb parancsa sürgeti Krisztus híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért, általa Isten dicsôségéért és minden ember örök életéért, hogy megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust''. (A II. Vatikáni Zsinat APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról, 3) Mindannak tehát, amit teszel, Isten országának építését és terjesztését kell szolgálnia. Kincset kaptál és rendkívüli ajándékot, melyet nem tarthatsz meg egyedül saját magadnak, mert ez a kincs elásását jelentené. Neked ezt a felbecsülhetetlen kincset tovább kell adnod másoknak is, meg kell osztanod másokkal. Tanúskodnod kell arról, amivel megajándékoztak, amit felfedeztél, amit szeretsz és arról, amit a Szentlélek végrehajtott benned. Minél fogékonyabbá válsz a Szentlélek működésére, annál jobban kiformálódik benned Krisztus képmása, és annál inkább mélyül el szívedben az Egyház iránti szeretet, s aminek következtében hűséges leszel hivatásodhoz, az apostolkodáshoz. II. János Pál egykor megkérdezte Franciaországtól: ,,Hűséges vagy- e keresztséged kegyelméhez?'' Ez a kérdés rád is vonatkozik: Hűséges vagy-e a keresztség kegyelméhez? Hűséges vagy-e a bérmálás kegyelméhez? Növekszik-e benned a felelôsségtudat Egyházad, egyházmegyéd és plébániád arculata és életereje iránt? A bérmálás szertartása a Krisztusról való tanúságtétel konkrét formájához kapcsolódik, amelynek mindig hitbôl és szeretetbôl kell fakadnia. Hiszen Arról kell tanúságot tenned, aki érted meghalt és feltámadott, aki meghalt és feltámadt azokért is, akik között te tanúságot teszel Ôróla. Apostolkodásodnak a Szentlélek által megerôsített szolgálatnak kell lennie mások iránt. Kérned kell a Szentlélektôl az erôsség kegyelmét is, mely annyira fontos a hit védelmében és abban is, hogy vállalni tudjuk az apostolkodás nehézségeit. A bérmálás szentsége elrejtett szentség marad számodra, amíg nem fedezed fel a Szentlelket, ha nem ismered fel azt, hogy Ô az, aki folyvást megtisztít és megújít téged, hogy Ô az, aki az Atya iránti gyermeki magatartásodat formálja, és imádkozik benned ezzel a gyermeki szóval: ,,Abba -- Atya''. Ha ezt felfedezed, akkor viszont Ô megajándékoz Krisztus békéjével, melyet a világ nem tud megadni neked. De mindenekelôtt a szegények felé fogja irányítani a szívedet, hogy a segítségükre siess, nem csak anyagi, de lelki segítséggel is, hirdetve számukra az Örömhírt a megváltásról és Isten szeretetérôl, melyet magad is egyre inkább meg fogsz tapasztalni. II. János Pál hazájában tett elsô zarándoklata alkalmával Pünkösd ünnepélyes elôestéjén így hívta a Szentlelket: ,,Szálljon le a Te Lelked Szálljon le a Te Lelked S újítsa meg a föld színét. E föld színét''... A Szentlelket nem láthatod meg testi szemeiddel, de Ô mégis létezik. Csak a hit által láthatod meg és fogadhatod el az Ô megváltó működését. Ha nincs benned hit, ha nem igyekszel Ôt hallgatni, hanem épp ellenkezôleg, elnyomod és eltompítod az Ô rendszerint csendes hangját, akkor megszomorítod Isten Szentlelkét. (vö.: Ef 4,30-31). Ez a magatartás az Ô szenvedését okozza, sôt kiüresítését a veled való kapcsolatban. Ô, aki Jézus feléd irányuló Lelke, az Atya és a Fiú Szeretete -- folyton emlékezetedbe idézi Jézus szavait. Néha oly hevesen szól mint az orkán, de leggyakrabban oly gyengéden, mint a szellô suttogása. Oly könnyű elnyomni az Ô hangját, és így elfecsérelni azt a rendkívüli ajándékot, melyben a bérmáláskor részesültél. A hit, mely elengedhetetlen feltétele a Szentlélek működésének a bérmálkozó lelkében -- két személy autentikus találkozása. A Szentlélek arra vágyódik, hogy szüntelenül elmélyítse ezt a találkozást, és ezáltal vezesse el a lelket a Krisztussal való egyre szorosabb egységre; a kontemplációra, az életszentségre, a szeretett Egyház szolgálatára. ======================================================================== III. fejezet: Az Eucharisztia A hit megvalósulása A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függôség áll fenn. A II. Vatikáni Zsinat a Szent Liturgiáról szóló konstitúcióban - - Sacrosanctum Concilium -- hangsúlyozza, hogy a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerôsítik azt, s egyúttal ki is fejezik. (vö.: SC 59.) A hit mindig elôfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A dogmatikus teológia hangsúlyozza, hogy a szentség bár önmagában -- ex opere operato -- hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad. Sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlôdik lelkileg, mivel nincs meg bennük a kellô hit, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, mely a szentségek által valósul meg. # 1. Várakozás az Eucharisztiára Talán csodálkozol, hogy az Eucharisztia, vagy a bűnbánat szentsége nem alakítanak át téged, nem hoznak látható eredményeket az életedben, ám a kegyelemnek működéséhez nyitottságra, és bensô irányultságra van szüksége. Figyeld csak meg, milyen bölcsen igyekszik az Egyház a liturgikus évben felkészíteni bennünket a Karácsony kegyelmeinek befogadására. Az Advent teljes heteit szenteli ennek az elôkészítésnek, melyek alatt szüntelen imában várja Jézus eljövetelét, földre lépését. ,,Harmatozzatok, egek, felülrôl, és a felhôk hullassanak igazságot! Nyíljék meg a föld, teremjen szabadulást, és az igazság sarjadjon vele!'' (Iz 45,8). -- sóhajtja liturgikus imáiban. Az Egyház azt akarja elérni ezzel, hogy növekedjék bennünk a vágy, mellyel Jézust és az Ô eljövetelét várjuk. Annak mértékében, milyen erôs lesz bennünk ez a szomjúság, ez a vágy, hogy Jézus eljöjjön közénk, hogy a liturgikus évben Karácsony ünnepén újból megszülessen, elôkészületünk és nyitottságunk, tehát végsô soron, hitünk mértékében működnek szívünkben a Karácsony kegyelmei. Ha nem éled át kellôképpen az Adventet, akkor nem élheted át igazán a Karácsonyt sem. Ha nem éled át az Adventet és nem várakozol Jézusra, akkor ne csodálkozz, ha a Karácsony anélkül múlik el, hogy bármilyen nyomot is hagyna a szívedben. Ahogyan Jézus Karácsonyi eljövetelét megelôzi az adventi várakozás, ugyanúgy Jézusnak az Eucharisztiában való eljövetelére is várakoznunk kellene. Jézus szüntelenül alászáll az oltárra, szüntelenül születik ott és ezt az oltáron történô megszületését is ,,adventnek'' -- eucharisztikus adventnek -- kell megelôznie. Az eucharisztikus advent mindenekelôtt a hit magatartása, hit a rád váró Jézus szeretetében. Végtelenül fontos, hogy hidd: Jézus vágyva vágyik arra, hogy betérhessen a szívedbe, vágyódik az Eucharisztiára, Szentáldozásodra, mivel a legszentebb Oltáriszentség, minden kegyelmek fô forrása által teljesen neked akarja adni Önmagát. Az ember egyik legalapvetôbb lélektani szükséglete az elfogadás és a szeretet utáni vágy. Ne az emberektôl várd azonban ezt, mert bennük gyakran csalódni fogsz. A hit arra tanít, hogy igazából csak egyvalakinek -- Krisztusnak az elfogadására van szükséged, Ô pedig mindig elfogad téged. II. János Pál pápa mondja: ,,A szentáldozásban nem annyira te fogadod Ôt magadba, mint inkább Ô téged. Ô fogad el téged olyannak, amilyen vagy. Elfogad, vagyis elismer és szeret.'' A szinkretista pogány filozófus, Celsus, Krisztus után 178 körül írt, gyűlöletet és szarkazmust sugárzó művében gúnyolja a Megtestesülés és a Megváltás keresztény dogmáit, valamint a Szentmisét. Celsus szerint a keresztények ôrültek, mivel azt hiszik, hogy Istenük egy lett közülük, s ôk eggyé válhatnak vele egy lakoma keretében. Ez az ô véleménye szerint egyszerűen ôrültség. Celsusnak ezt az álláspontját meg kellene fordítanunk -- nem a keresztények az ôrültek, amikor hisznek abban, hogy Krisztus magát adja nekik a kenyér színe alatt, hanem Isten ôrült meg az ember iránti szeretetében; az Eucharisztia Krisztus ôrültségének -- az ember iránt, az irántad érzett ôrült szeretetének a jele. Kell, hogy ezzel a hittel készülj Krisztus eljövetelére az Eucharisztiában. Szalézi Szent Ferenc egész nap úgy akart készülni a Szentmisére, hogy erre a kérdésre: -- Mit csinál? -- mindig azt válaszolhassa: az eucharisztikus áldozatra készülök. Nagyon fontos, hogy növekedjen benned az Ô szeretetébe vetett hit, a hit abban, hogy éhezve és vágyva vágyik eljönni hozzád az Eucharisztiában. Amikor valóban elhiszed, mennyire szeret Ô téged és mennyire vár rád, akkor érted meg majd, hogy Isten az irántad való ôrült szeretetében -- ha te késlekedsz -- azt az érzést éli át, amit a pszichológia a várakozás gyötrelmének nevez. Amint megérik benned a hit abban, hogy Jézus szeret, hogy vár rád -- kell, hogy ezzel a hittel együtt, vágy és éhség jelentkezzék benned az Eucharisztia iránt; gyötrô vágy Jézus eljövetele iránt. A szeretett személyre való várakozás gyötrelme a szeretet megvetettségének mértékével arányos. Minél jobban szereti egy anya a gyermekét -- akire hiába vár --, annál nagyobb benne a találkozás vágyának kínja. És ha ez a szeretet Isten végtelen szeretete, melyet még elképzelni sem tudsz, akkor milyen mérhetetlen lehet az Ô várakozásának szenvedése, ha hiába vár rád? Ha hiszed, hogy Isten vágyik a veled való találkozásra, megóv téged a rutintól, mely az egyik legnagyobb veszélye a hitnek. Amikor a Jézus végtelen szeretetébe vetett hit teljessé válik benned, amikor felfedezed a várakozás gyötrelmét, amellyel Jézus vár rád az Eucharisztikus Asztalnál, akkor többé nem tudsz majd az Eucharisztia nélkül élni. Akkor éhezni fogsz Ôrá, forrón vágyakozol majd az Úrral való találkozásra; az Eucharisztia éhsége nem hagy többé helyet benned a rutin számára. # 2. Az Eucharisztia, mint a hit csúcspontja Krisztus áldozata csak azoknál hatékony, akik egyesülnek az Ô szenvedésével a hit és a szeretet által -- mondja Aquinoi Szent Tamás. Minél nagyobb benned a hit és a szeretet, annál hatékonyabb az Eucharisztia az életedben. A hit Isten életében való részesedés, különös módon nyilvánul meg a szentségekben, melyek a hit szentségei. Az Eucharisztia által a hívôk közösségével együtt Krisztus halálában és feltámadásában részesülsz, velük együtt az Ô halálának és feltámadásának kifürkészhetetlen misztériumába merülsz bele. ,,A liturgia mindannyiunkat egyesít, mint hitünk közvetlen megjelenítése, különösen az Eucharisztia idején. Az Egyház hite soha nem nyilvánul meg olyan teljesen, mint ebben a pillanatban. Soha nem ér el ilyen magas fokot bennünk az a tudat, hogy a meghalt és feltámadt Krisztussal egyesülünk, akinek visszatérésére az Egyház várakozik. Soha ilyen erôteljesen nem részesülhetünk a közösség hitében, mint ebben a pillanatban, amikor közösen imádkozunk, közösen mutatjuk be áldozatunkat és egyesülünk az isteni Szeretettel, amely Jézus Krisztusban él'' (J. Colomb: Le devenir de la foi, chap. IV.) Az Eukarisztiában Jézus belemerít téged saját halálának misztériumába, ekkor megy végbe átalakulásoddal és megtéréseddel -- a ,,régi'' ember halála. A szentség hatására és Jézus megváltó szenvedésének ereje által ugyanakkor a feltámadás és az újjászületés is végbemegy benned. Azáltal, hogy Krisztus feltámadásának részese leszel, elkezd megszületni benned az Ô képmására alakított új ember. Ha a hit Krisztus személyéhez való kötôdés, ugyanakkor Krisztus befogadását és a Hozzá való kötôdésünket teljesen csak az Eucharisztia fejezi ki, ami nem más, mint a hit tetôpontja. Az Eucharisztiában válik Krisztus miértünk az Atyának felajánlott ajándékká. A Krisztushoz való kötôdés azt jelenti, hogy közösséget vállalok az Ô áldozatával, átadom életemet, hogy az átalakuljon az Egyház és testvéreim szolgálatára. Az Eucharisztia célja, hogy megtérj, elfordulj saját akaratodtól oly módon, hogy saját akaratod helyébe mind jobban mások szolgálatának vágya kerüljön. Azért járulsz a Szentáldozáshoz, hogy megtérj és mostantól fogva Krisztus uralkodjon a szívedben, hogy az Ô akarata váljon számodra a legfôbb értékké. Minden szentáldozásnak erôsítenie kell az Ô akaratához való kötôdésedet. Ezzel kapcsolatban számítanod kell arra, hogy Jézus keresztezni fogja a te terveidet. Az Eucharisztiának elô kell készítenie, és elô kell segítenie, hogy egoizmusod elhaljon, hogy Krisztus növekedhessen benned. Ha a hit Krisztusra való ráhagyatkozás, bizalom, úgy az Eucharisztiában minden ügyedet, félelmedet, nyugtalanságodat át kell adnod Neki. Akkor az Eucharisztia békét hoz majd számodra. Ez a béke a Jézus áldozatának megváltó erejébe vetett hitbôl fakad, abból a hitbôl, hogy Ô megváltott téged a félelemtôl, a bizonytalanságtól és a stressztôl is, mindattól, ami tönkreteszi lelki életedet vagy a lelki és testi egészségedet. A hit által leszel képes befogadni a Megváltás gyümölcseit. Ha a hit lényege, hogy elismerjük saját tehetetlenségünket és bűnösségünket, s mindent csak Istentôl várunk, mert az Eucharisztia -- mely par excellence a hit szentsége -- a tehetetlen gyermek, és ugyanakkor a bűnös ember magatartását követeli meg tôled; annak a magatartását, aki semmire sem vágyik úgy, mint hogy saját bűneibôl meggyógyuljon. Próbálj úgy megállni a Szentmise alatt, mint az evangéliumi leprás, és kérd, hogy Jézus tisztítson meg egoizmusod leprájától, gôgöd leprájától, önmagad féltésének, a kapkodásnak, nyugtalanságnak és bánatnak leprájától, az evilági ügyek túlzott hajszolásától, mert mindezek lehetetlenné teszik benned Krisztus növekedését. A hitnek köszönhetôen a Szentmise alatt fel fogod fedezni önmagadat, bűnösségedet és a megváltás szükségességet. Hited elmélyülésének mértéke szerint kezded egyre inkább igazságban látni önmagadat. Felismered bűneid lepráját. Akkor felismered, hogy milyen méltatlan vagy az Eucharisztiára, ugyanakkor azonban milyen nagy szükséged van megváltó hatására az életedben. A hitben való növekedésed lehetôvé teszi majd számodra, hogy az Eucharisztikus Áldozat idején felfedezed Jézus valóságos jelenlétét és az Ô megváltó áldozatának jelenvalóvá válását. Egyre jobban megismered, ki Ô és mi megy végbe az oltáron. Ha azt akarod, hogy a mindennapi szentáldozás ne váljon számodra rutinná, és ne rombolja ezáltal hitedet, próbálj úgy részt venni a Szentmisén, mintha életedben elôször, vagy utoljára lennél ott. Gondold el, milyen mélyen élheti át egy pap primiciáját, az elsô szentmiséjét. Egészen biztos, hogy ott, amikor kezébe veszi Krisztus Testét, az ostya valóban Valaki az ô számára. Nem egyszer megremeg a pap keze ebben a pillanatban. Ez az a hit, melyet még nem mart ki a rutin rozsdája. Gondolj a megtérô elsô szentáldozására, aki elôször felkészült a keresztségre, s ezután részesült a Szentáldozásban. Lehet, hogy amikor ajkát elôször érintette az Úr teste, szintén beleremegett, mert nagyon élô volt benne a hit, hogy ebben a pillanatban Istent tartja ajkai között, Ô költözik szívébe, hogy egy kifürkészhetetlen, félelmetes és fenséges titok -- misztérium tremendum -- elôtt áll. # 3. Krisztus kenózisa A hit által megláthatod, hogy kezed és ajkad, mellyel Krisztust fogadod, mindig piszkos -- mindig; akkor is, ha a megszentelô kegyelem állapotában vagy, mivel bűnös ember vagy akkor is. A bűnös keze és ajka pedig mindig méltatlan marad, és ebben az értelemben piszkos. ,, Mennyire méltatlannak érzem magam az oltár kegyelmeihez, melyekhez egykor oly bátran közeledtem'' -- írja 1955. 04. 07-én S. Wyszynski bíboros Zapiski wiezienne (Följegyzések a börtönbôl) című könyvében. Hiszen azok az ajkak érintik Krisztust, melyek szavaikkal ölni képesek, szavaikkal, melyek áldás helyett nemegyszer sértenek, gonoszságot és boldogtalanságot hintenek. És íme, ezek a bűnös ajkak érintkeznek Isten legszentebb Szentségével. Ezáltal értheted meg annak a ténynek titkát, amit a teológia a kenózis szóval jelöl. (a görög kenosis = megsemmisülés, önkiüresítés szóból) Az Eucharisztia tehát az Isten-Ember kenózisa, önmegsemmisítése, önkiüresítése, mivel benne az Ô mérhetetlen szentsége érintkezik a te bűnösségeddel és méltatlanságoddal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kerülnöd kellene az Eucharisztiában való részvételt, mert épp azzal válsz vételére méltóbbá, minél gyakrabban járulsz hozzá. Jézus szeretettel vár rád, Ô közeledni akar, hogy átalakíthasson, megszenteljen téged, hogy egyre méltóbbá válhass az Ô eljövetelére. Szent János apostol mondta: ,,Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság.'' (1Jn 1,8). Mindannyian bűnösök vagyunk, és egyikünk sem méltó arra, hogy Jézust magához vegye. Értsd meg, hogy az ajkad piszkos, de neked épp ezért arra kell vágynod, hogy az Eucharisztia lemossa rólad ezt a piszkot, megtisztítsa a bűn, az egoizmus leprájától ajkadat, szívedet, lelkedet. Jézus oly mérhetetlenül vágyik erre, hogy Önmaga teljes kifosztása, kenózisa árán is akarja ennek megvalósulását. Csak a hit fényében láthatod meg, milyen mértékben kell kiüresítenie Krisztusnak önmagát az Euchrisztiában. Kifosztja és kiüresíti magát már azáltal a puszta tény által is, hogy saját fenségét és emberségét egy darab anyagi létezô, a kenyér és a bor színe alá rejti. Megfosztja Önmagát a Neki járó tisztelettôl és hódolattól. Amikor pedig bűnös kezekkel, bűnös ajakkal és bűnös szívvel járulsz Hozzá, mindez további kenózist jelent az Ô számára. Montforti Grignon Szent Lajos Mária azt tanácsolja, hogy hívjuk meg Máriát Szentáldozásainkhoz. A Szeplôtelen Szűz jelenléte, különösen az Eucharisztia idején valami óriási titok számunkra, amely valamilyen formában megoldja Krisztus kenózisának problémáját. Azok, akik számára elfogadhatatlan a Krisztushoz Márián át vezetô út szükségessége és jelentôsége, úgy vélik, hogy Mária nem állhat közénk és Krisztus közé, mert eltakarja elôlünk Jézust. A hit fényében azonban megismervén Isten szentségét és saját méltatlanságodat, bűnös voltodat; megérted, hogy épp ellenkezôleg: mikor arra kéred Máriát, hogy álljon közéd és Krisztus közé, közelebb kerülsz Krisztushoz, mert ezzel arra kéred Ôt, hogy közötted és Krisztus között állva, kímélje meg Jézust az önkiüresítés, a kenózis fájdalmától. Csak Mária kezei nem piszkosak és nem is voltak azok soha, szeplôtelenül tiszták voltak és maradnak örökre. Az Ô keze és ajka az egyetlen emberi kéz és ajak, melyek tiszták és szeplôtelenek, melyek ezért méltóak az Úr testének a fogadására. Amikor igyekszel Krisztust megkímélni, hogy kiüresítse Önmagát, s Máriát kéred, hogy Ô fogadja Krisztust helyetted, ezáltal hódolsz az Isten-Ember önkiüresítése elôtt. Így egyesül benned az alázat, bűnös voltodnak elismerése, és a hit Jézus irántad érzett ôrült szeretetében, amely a számodra felfoghatatlan önkifosztás árán is meg akar ajándékozni téged a Megváltás gyümölcseivel. ======================================================================== IV. fejezet: Az Isten Igéjének hallgatása A hit megvalósulása Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkrôl aktív együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap mint nap. # 1. Tárgyi és alanyi viszonyulás Isten szavához Viszonyulásunk egy szöveghez kétféle lehet: tárgyi -- ha a szöveg számunkra valamilyen vizsgálódás, kutatás tárgyát képezi, esetleg segítséget nyújt valamely érdekes kérdés megismerésében, vagy egy probléma megoldásában, illetve alanyi -- amikor az olvasott szöveg, ahogy Gabriel Marcel mondaná, ,,misztériummá'' válik számunkra. Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteid elmélyítésére törekszel, ez azt jelenti, hogy viszonyulásod a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben a relációban egyszerűen -- ,,valami''. Ez a reláció azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki téged. A mi személyes viszonyulásunknak egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenek elôtt alanyi viszonyulásnak kell lennie. A Szentírás ugyanis nem ,,valami'', hanem elsôsorban ,,Valaki''. Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élô és valóságos Krisztussal találkozhatsz, a hit ajándéka által, melyben Ô maga részesít téged. Az Egyház két asztalról beszél. Az Ige asztalánál a hívek a kinyilatkoztatott Isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, ,,a hit szentségében'', az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezedbe veszed, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tedd ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más vallásos könyvért nyúlsz, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. # 2. Isten jelenléte az Igében Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. A Szentírás ,,Valaki'', Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezedbe veszed, egyenesen az Ô jelenlétébe lépsz be. ,,Misztériummá'', olyan igazsággá válik számodra, amely körülvesz és amelybe elmerülve élsz. A Szentírásban a Te Uradat találod meg, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatodnak különös jelentôsége -- ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki téged szeret és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson rád. Olyan kapcsolat ez, mely belsô megtérésre vezet téged -- ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnod, vagy azért, hogy megoldást találj valamely gyötrô problémádra -- mégha idônként erre van is szükséged. Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresned benne azzal a reménnyel, hogy Ô megajándékoz téged a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépsz a sugalmazott írásokban jelenlevô Krisztussal, ez a szöveg átitat téged, te pedig kezded meghallani Isten Igéjét, belemerülsz Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezded Ôt megismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust -- figyelmeztet Szt. Jeromos. Ha figyelsz Isten Igéjére, ez hatással lesz választásaidra és döntéseidre. Vágyni fogsz arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ô tanításával és az Ô vágyaival. A Szentírás olvasása alapvetô tényezôje a hitben való növekedésednek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésednek, és annak is, hogy önmagadat és a körülötted lévô valóságot meglásd mintegy Isten szemével. Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ô Igéjébe vetett hitünk által, kötôdhessünk Hozzá, és Ôrá tudjuk bízni magunkat. Ha hittel elmélkedsz Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idôvel saját gondolataiddá és vágyaiddá válnak. Ha gyakran tartózkodsz az Ô Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válsz Hozzá a mondás szerint: ,,Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.'' Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magadba fogadva, kezded majd átérezni, mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élô kapcsolatod az Isten Igéjében jelenlévô Krisztussal teszi, hogy egyre inkább eggyé válsz Vele. Jézus minden az Újszövetségben megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engedned kell, hogy körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Ôt. Ez a ki nem mondott Jelenlét különleges nyitottságot kíván tôled, olyan nyitottságot, mely lehetôvé teszi, hogy idôvel teljesen átalakulj, mintegy Krisztussá változz át. Ekkor valósul meg csak életed célja -- hogy Krisztus növekedjen benned és növekedve elérje teljességét. # 3. Isten Szavának szerepe az imádságban Krisztus Jelenléte az Isteni Igében áthatja majd a belsô lelki életedet és imádat. Ha Isten Igéit figyelmesen hallgatod, az átelmélkedett szövegek mélyen a szívedbe hullanak. Késôbb eszedbe jutnak majd, amikor imádkozol, és így imád a Szentírásra alapozott imává válik, csakúgy mint döntéseidben is. Feltetted-e már magadnak a kérdést, milyen szerepet tölt be imaéletedben a Szentírás? Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet, mely nem más, mint egy hosszabb terjedelmű szimbólum, amely leköt és magával ragad. Ennek köszönhetô, hogy amikor például a jó pásztorról szóló példabeszédet olvasod, valóban el tudod képzelni, megtalálod magadat a pásztor által vezetett juhok között. Megláthatod magadat, mint az elveszett bárányt is, akit Krisztus -- a Jó Pásztor szeret, s ezért, soha nem hagy fel az ô keresésével, s amikor megtalálja, örömmel veszi karjaiba. A Krisztusi példabeszédek szimbolikája bevon téged Jézus tevékenységének hatókörébe. Ô ilyen egyszerű és hozzáférhetô formában tanít szeretni és hinni a szeretetben. Ha már elôfordult veled, hogy elbuktál, és lelkedet nagy sötétség borította el, akkor visszaemlékeztél talán a tékozló fiúról szóló példabeszédre, amely lehetôvé teszi, hogy elhidd, Ô soha nem szűnik meg szeretni téged. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélheted benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja. Vagy amikor viharok dúlnak életedben, eszedbe jut a vihar Tibérias taván. És ismét tudatosíthatod magadban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy ,,alszik'' most a te szíved bárkájában is, de jelen van, és amíg Ô jelen van, semmi rossz nem történhet veled. Mindez segíthet abban, hogy Isten Igéjét bevond az imaéletedbe, s ez lehetôvé teszi, hogy mindig visszanyerd belsô békédet. A Szentírást olvasva kialakítod magadban Isten sajátos képmását. Elkerülöd azt a gyakori veszélyt, melyet az Ô arcának eltorzítása jelent. Talán félsz Tôle, talán túl kevéssé hiszel az Ô Szeretetében, mivel magad nem szeretsz kellôképpen. A te szeretetednek szüntelenül növekednie kell, egészen életed végéig. A Szentírás imádságos lelkülettel való átelmélkedése Isten szeretetére fog tanítani téged, aki örökké szeret, mert Ô maga a Szeretet. Találkozásod az Isten Igéjében jelenlévô Krisztussal segít felfedezned Istent a környezô világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezed az Ô jelenlétét a természetben, sôt a civilizáció és a kultúra területén is. Vianney Szent Jánost például a bárányok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti ôt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott -- Ô, a Jó Pásztor. A hegyi patak zúgása az örökéletre szökellô ,,élô víz'' forrását juttatta eszébe a Szentírásból (lásd: Jn 7,37-39). Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, különösen Szt. Jánosnál, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény Krisztus szimbólumává vált számára. Arra irányította figyelmét, gondolatait, aki ,,minden embert megvilágosít'' (lásd: Jn 1,9). Ha azt akarod, hogy a te imád alapja is a Szentírás legyen, olyanná kell válnod, mint a betániai Mária vált. Betániában barátainál, Máriánál, Mártánál és Lázárnál Jézus rejteket és pihenôhelyet talált. Amikor közeledtek élete utolsó percei, tudva, hogy a farizeusok üldözik, Betániában rejtôzött el. De még korábban, mikor náluk idôzött, Mária odaült Jézus lába elé s hallgatta minden szavát, mintha a tabernákulum elôtt lett volna. Mikor a sürgölôdô Márta arra kérte Jézust, figyelmeztesse testvérét, hogy segítsen neki a munkában, kiszolgálásban, Ô azt válaszolta, ,,...Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha'' (Lk 10,42). Ez a jobbik rész nem más, mint az, ha az ember Krisztussal van, az Ô lábaihoz ül és hittel hallgatja az Ô szavait, melyeket a Szentíráson át intéz hozzánk. A Megtestesült Igére, Jézusra figyelô, Ôt szemlélô Mária -- nagy öröm kellett hogy legyen Jézus számára. Mi ellenben, akik oly gyakran törôdünk, aggódunk sok minden miatt, úgy véljük, nincs idônk a Szentírás olvasására. Mária számára semmi nem lehetett annál fontosabb, hogy Ô, a Mester itt van az ô házukban. Számára a legmegfelelôbb hely az Ô lábainál volt. Jean Guitton (La Vierge Marie) gondolatát követve, a Boldogságos Szűz Máriát Elmélkedô Szűznek (Virgo Meditans) kellene nevezni. Arról, mennyire a Szentírással élt Mária, tanúskodik a Magnificat tartalma. Ez a himnusz az Isten Igéjén alapuló ima legszebb példája. Számára a Szentírás táplálék és imájának forrása volt. Mária harminc éven át mintegy magába fogadta Fiának Isteni jelenlétét. Épp ezért az Ô arca formálódott át legtökéletesebben Krisztus képmására és ez az Ô nagysága. Milyen fontos lehetett Jézus számára, hogy megalkossa azt a Remekművet -- legtökéletesebb Képmását --, ha harminc teljes évet szentelt Máriának. Ô szüntelen magába fogadta Jézus gondolatait, vágyait és akaratát, ezáltal mindinkább eggyé válva Fiával. Te Jézus jelenlétével a Szentírás lapjain találkozol. Neked is Máriához hasonlóan kellene magadba szívnod az Ô gondolatait és vágyait, hogy azután ezekkel élj. Tökéletesen és a végsôkig követned kellene Máriát az Ô nyitottságában, amellyel Krisztus nagy műve felé kitárta életét -- hogy átalakíthasson bennünket is az Ô képmásává. A Szentírásban találkoznod kell azzal, Aki örökké szeret téged és benned is saját képmását akarja elôhívni, ahogyan ezt szeretett Édesanyjával tette. ======================================================================== V. fejezet: Az imádság, mint a hit aktualizálása A hit megvalósulása Az imádság és a hit nem két külön valóság, melyek csak kölcsönösen függnek egymástól, vagy egymás mellett léteznek. Az imádság mindig igen szoros kapcsolatban marad a hit valóságával; nem más, mint az ember találkozási helye az Istennel a hitben, végsô soron a hit megvalósulásának formája. Ha a hit kötôdés Krisztushoz és ráhagyatkozás, akkor az imádság maga odaadása és önmagunk feláldozása Krisztusnak azért, hogy új módon fogadjon el minket és átváltoztasson. Amennyiben a hit saját tehetetlenségünknek elismerése, és mindennek Istentôl való várása, akkor az imádság a lelki szegénységbôl, s az ember belsô ürességébôl fakadó sóhajtás, egzisztenciális hívás a Szentlélekhez, hogy töltsön be jelenlétével, s erejével. A hit fejlôdésének mértékében az imádság egyre tisztábbá és forróbbá válik. Az imádság, mint a hit aktivizálódása a megtérés dinamizmusától áthatva az Eucharisztiához, vagy Isten igéjéhez hasonlóan az embert átalakulásra, megtérésre vezeti. # 1. Krisztus példája Az Evangéliumot olvasva hamar észrevesszük, hogy a ,,Jó Hír'' elképeszt bennünket. Az Evangélium tartalma annyira különbözik természetes hajlamainktól, hogy szinte a paradoxonok szüntelen folyamatának tűnik, és a mi emberi fogalmainkat teljesen a feje tetejére állítja. Krisztus maga is ezt tette. Több ezer évig Ôrá várt az emberiség. A világ történetében minden erre a nagy eseményre irányult, a Messiás eljövetelére, aki végbeviszi a Megváltás művét. Mégis, amikor oly hosszú várakozás után Jézus eljön, egyedül a pásztorok és Napkeleti Bölcsek elôtt jelenik meg. Késôbb harminc évig visszavonultan él, elszigetelten, és semmit sem tesz, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt a Messiástól elvárták volna. A világ szemében ez elvesztegetett idônek látszik. Hiszen ha valakire évezredeken át várnak, akkor a lehetô legtöbbet kellene adnia magából. S íme, a tömegek várakoznak, míg Krisztus harminc évet ,,elherdál'' Názáretben. Amikor aztán véget ér ez az emberi cselekvés szempontjából eltékozolt idô, s maga a Szentlélek proklamálja a Jordán folyónál megjelenô Krisztust, Ô magatartásával ismét elképeszt bennünket. Jézus ugyanis újból visszavonul, s a pusztába megy. Ezt szintén nem tudjuk megérteni. Legszívesebben karon ragadnánk -- ahogyan egyszer Péter apostol is tette --, hogy megmondjuk Neki: Uram, mit teszel? Ott vár a tömeg, s Te megint elmész imádkozni. Hiszen imádkoztál annyi éven át. Mégis, Ô -- aki késôbb azt mondja majd: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés'' (Lk 10,2) -- hagyja az aratnivalót, s elmegy a pusztába, hogy ott negyven napig szüntelenül imádkozzon. Vajon nem ejt-e bennünket ámulatba? Márk evangélista írja: ,,Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék'' (Mk 1,35). Fordítsuk figyelmünket erre a részletre: ,,Másnap korán hajnalban'', tehát még mielôtt felkel a nap. Ha Krisztus imádkozni akart, megfosztotta önmagát az alvástól. Megdöbbenve ismét szeretnénk felkiáltani: Uram, tényleg szükséged van erre az éjszakai imára az egészséged kárára? Jézus apostoli munkával eltöltött napja kimerítô volt. Az egész városból, s a környékrôl még este is jöttek hozzá, betegeket, megszállottakat hoztak. Nehéz megmondani, mikor fejezôdhetett be az Ô mindennapi nehéz munkája. Talán csak éjfél tájban, mivel a tömeg nem szívesen engedte el Ôt. Ilyen kimerítô, nehéz nap után Jézus még idôt lop az amúgy is rövid álmából. Ugyanakkor, amikor arról beszélünk, hogy a tömeg folyton ostromolta Jézust, tudnunk kell, hogy ez szorosan összefügg az Ô magányban eltöltött imáival. Számodra is rendkívül fontos tanítás rejlik ebben: ahhoz, hogy gyümölcsözô lehessen a kapcsolatod az emberekkel -- tudnod kell elôtte félrevonulni közülük. Meg kell tanulnod értékelni életed pusztai pillanatait. Milyen nagy szerepet játszott ez a szentek életében. Elég belegondolni, hogy Keresztelô Jánosnak milyen nagy szüksége volt, hogy a puszta magányába vonuljon; Szent Ignác életében a Manresa idôszaka, vagy Szent Benedek Subiacoban töltött remetesége mennyire meghatározó szerepet játszott életükben. Az aktivitással megfertôzött modern ember azt gondolja, hogy egyre többet kell adnia -- de mit adhat? Azt gondolhatnánk, hogy Krisztusnak, aki oly szoros egységben volt az Atyával, nem volt már szüksége az imádságra. Ô mégis az alvását megrövidítve tette azt. És ez mindig is így lesz. El kell vonulni az Istennel való találkozásra, s csak ennek lesz az az eredménye, hogy az emberek köréd gyűlnek, ostromolnak. Ha pedig nem vonulsz vissza imádkozni, elmélkedni, csak az emberek elôl menekülsz saját személyes ügyeid világába, akkor másfajta ostromlással fogsz találkozni: saját egoizmusod fog üldözni. Az is puszta lesz számodra, de nem az életet adó, mint Krisztusé és a szenteké, ez pusztító, romboló puszta lesz -- és nem az életé. (lásd: A. Pronzato, Ho voglia di pregare, 64. o.) # 2. Az imádság elsôdlegessége Felmerül itt, és elôtted áll egy alapvetô kérdés: milyen helyet szánsz a mindennapi életedben az imádságnak? Legfontosabb tevékenységeid sorában hol áll az imádság? Mi elé és mi után helyezed? Vajon az elsô helyen áll-e, mint a legfontosabb feladatod, vagy kitolódik életed margójára? Milyen a lelkinapod és a lelkiismeretvizsgálatod, vagyis hogyan tekintesz önmagadra Isten jelenlétében? Az ilyen jellegű kérdésekre adott válaszaid megvilágítják, hogy mi az, ami életedben fontosabb Istennél. Ezen a ponton rögtön felmerülhetnek a kifogások, hogy kötelességeid áradatában milyen nehéz idôt találnod az imádságra. Lercaro bíboros, Bologna érseke egy papokkal való találkozóján izzó hévvel beszélt a mindennapi félórás meditálás fontosságáról. A konferencia után, az azt követô beszélgetés keretében egy fiatal pap felállt és a következôket mondta: Természetesen Eminenciás Úr elméletben ez tiszta és világos -- szükség van rá, hogy az ember naponta elmélkedjen..., de mikor? Mert az én napjaim például a következôképpen néznek ki: Reggel 6.30-kor kelek, 7 órakor Szentmise, majd gyóntatok, azután hittan óra, ebéd után az oratóriumi fiúkkal foglalkozom, betegeket látogatok, ott a plébániahivatali munka, majd a lelkipásztori beszélgetések. Este az ifjúsággal foglalkozom, többé kevésbé éjfélig. Hol találjak idôt a félórai meditálásra, amikor a breviáriumot is alig tudom elvégezni? -- Neked igazad van -- felelte a bíboros. Valóban nincs fél órányi idôd meditálni. Az elfoglaltságaid zgy ,,fojtogatnak'', hogy nincs mikor imádkozzál. Nem engedheted meg magadnak, hogy fél órát meditálj, neked nem fél órát, hanem másfél órát kell meditálnod. (lásd: A. Pronzato, Ho voglia di pregare, 113. o.). Természetesen, itt nem valamilyen spirituális paradoxon megcsillantásáról van szó. Keresztényi aktivizmusunk tragédiája, hogy elfoglaltságaink valóban megfojtanak bennünket. Ez a fiatal, lelkes pap önmagát Istennek és a lelkeknek szentelve már szinte fuldoklott az aktivitásában, ezért volt szüksége sokkal erôsebb ellenszerre. Ha a hit fényében nézel önmagadra, megértheted, hogy minél inkább túlterhelnek tevékenységeid, annál több idôt kell az imádságra szentelned. Ellenkezô esetben üres leszel, az a benyomásod, hogy adsz valamit, de ez csupán illúzió lesz. Nem adható az, ami nincs. Annak a fiatal papnak, aki Lercaro bíborossal vitába szállt, így lehetne válaszolni: Mit számít, hogy annyi idôt áldoz a lelkipásztori munkára, az oratóriumban annyi idôt szentel a fiúknak, hogy betegeket látogat, gyóntat és lelkipásztori beszélgetéseket folytat -- mindez olyan, mintha szitával vizet meregetne. Egy fáradt, agyonhajszolt pap, aki szitával meregeti a vizet, képtelen meglátni észrevenni, ki az, aki valójában mindenrôl dönt. Ha azt mondanánk, hogy ennek a papnak nincs hite, ez túl erôs állítás lenne -- mégis ez a hit kétségtelenül silány. Az alapmagatartásával mintha azt sugallaná: Én vagyok az az ember, aki a történelmet alakítom, legalábbis a saját működési területemen, a plébánián, vagy máshol. Itt rajtam múlik, hogy ki fog hinni, itt kizárólag az én munkámon múlik mások üdvössége. Ugyanakkor mindez Istentôl függ, Ô az, aki dönt és Ô adhatja meg az erôt is. Ha bevon téged a művébe, akkor ezt nem azért teszi, mintha nélkülözhetetlen lennél abban. Hányszor megmutatta már Isten, hogy tökéletesen elboldogul nélkülünk is. Ha volt már ilyen tapasztalatod életedben, akkor igen nagy kegyelmet kaptál. Istennek szüksége van ránk, de csak azért, mert Ô maga ezt így akarja. Elvezetheti Ô az embereket az üdvösségre bármilyen katekézis nélkül is, s ennek gyakran lehetünk tanúi. Olyan emberek jönnek sokszor a templomba gyónni, akik soha sem tanultak semmiféle hittant, a lelkükben mégis kicsírázott Isten magja. Istennek nincs szüksége az emberi beavatkozásra, Ô mégis be akar vonni minket is a világ megváltásának művébe. Ha mégis azt hisszük, hogy minden tôlünk és a mi munkánktól függ, ilyenkor szitával meregetjük a vizet. A nagy tevékenységek közepette könnyű elfelejtkezni arról, hogy elôször audienciára kell menni ahhoz, Akitôl valóban minden függ, Aki a kezében tartja a világ és mindannyiunk sorsát. A hit fényében az imádság napunk legfontosabb tevékenysége. Az imádságnak kell az elsô helyen állnia minden más dolgunk elôtt. Istennel való kapcsolatunk határozza meg munkánk értékét és értelmét. Hatékonysága pedig attól függ, hogy mi áll mintegy a háttérben, tehát a hosszú térdelés miatt talán sajgó térdeidtôl. Nem az a fontos, hogy mit csinálsz -- mondja II. János Pál -- hanem az, hogy ki vagy. Fontos az, hogy vajon a pápához hasonlóan az imádság és a hit embere vagy-e. A keresztény ember, aki Krisztus tanítványa, ha már nem lenne az imádság embere, hasztalanná válik a világ számára, olyan, mint az a só, amely ízét vesztette, s méltó arra, hogy az emberek eltapossák. (vö.: Mt 5,13). Keresztény hivatásunkban alapvétô kérdés az imádság problémája. Amikor imádkozunk, nem csak mi magunk hódolunk Krisztusnak, de az egész világ nevében fejezzük ki Neki hódolatunkat, tehát azok nevében is, akik nem képesek, nem tudnak, vagy nem akarnak imádkozni. Egy biztos; ha nem fogunk imádkozni, senkinek sem lesz ránk szüksége. Üres szívre és üres lélekre a világnak nincs szüksége. Ha megkérdezzük, milyen a kapcsolat az imádság és a cselekvés között, határozottan az imádság és áldozat elsôdlegességét kell hangsúlyozni a cselekvéshez képest. A gyerekeknek, akiket otthon, vagy az iskolában hittanra oktatunk, olyan mértékben tudjuk Istent adni, amennyire azt elôbb térden állva kikönyörögtük. Az imádság és a cselekvés közti viszony problémáját a következô állításban lehet összefoglalni: minden autentikus cselekvés az imádságból és kontemplációból születik. Mert minden, ami ezen a földön jelentôs, Istentôl származik. Áldozat és imádság által születik mindaz, ami jelentôs ezen a földön. # 3. Az imádság fajtái Az imádság problémája minden keresztény számára központi probléma. Annyira vagy keresztény, amennyire imádkozni tudsz. Az ima, késôbb pedig annak fejlôdési szakaszai jelzik, és határozzák meg közelségedet Istenhez és az eltávolodásodat is Istentôl. A Hozzá vezetô utad fejlôdési szakaszait az imádság fejlôdési szakaszai határozzák meg. Minden szakaszt az imádság más formája és más fajtája jellemez -- mivel az ima az Istenhez fűzôdô kapcsolatod kifejezôje. Eljöhet az életedben egy száraz, érzelmektôl kiüresített imádsági szakasz. Ekkor nehéz imádkozni. Megjelenhet a lemondás kísértése: az a gondolat, hogy az ilyen imádságnak semmi érelme sincs. Ezzel szemben éppen ekkor van imádságodnak különös értéke, mert egyre inkább már csak Isten miatt imádkozol. Nagyon kifejezô az a példázat, amit egy szent beszél el egy királyi zenészrôl, az ô különös szeretetükrôl és a játékos tragédiájáról. Mert a zenész számára tragédia, ha elveszíti a hallását, s ez történt ezzel a királyi zenésszel. Lassan kezdte elveszíteni a hallását, majd rövidesen semmit sem hallott. Ekkor a zene már nem vonzotta, s a játék szenvedéssé vált számára. A király azonban továbbra is hallgatni akarta a játékát. A játékos tehát tovább játszott -- de most már csak a királynak. Ha az imádságban érzed Isten jelenlétét, ez jó érzéssel tölt el. Ilyenkor az imádság vonzó számodra. Te pedig valószínűleg meg vagy gyôzôdve arról, hogy kizárólag az Isten miatt imádkozol. A teljesebb igazságot az imádságodról azonban akkor fedezed fel, mikor a zenészhez hasonlóan, aki elveszítette a hallását, te is süketté válsz az Istennel való kapcsolatodban. Ekkor gyôzôdhetsz meg arról, hogy amikor Istennek imádkoztál, bizonyos mértékben magad miatt is imádkoztál, s hogy imádságod nem volt önzetlen, érdek nélküli és tiszta. Ha az imádságban kezded megtapasztalni a szárazságot, ne engedj a lemondás kísértésének. Hiszen amikor semmit sem érzel, akkor imádkozol egyedül a Királynak. Imádkozni folyton tanulni kell. Ez szüntelenül elôttünk álló feladat. Imádságunk aktuális formája sohasem elégíthet ki bennünket. Folyton elôbbre kell lépnünk és állandóan fejlesztenünk kell azt. Amikor az imádságról beszélünk, akkor általában a szóbeli imára gondolunk. Az imádságnak ebben a formájában nagy hangsúlyt kell fektetnünk azokra az aktusokra, melyekkel megalázzuk magunkat Isten elôtt; vagy hálánkat fejezzük ki Elôtte, vagy az életszentséget kérjük Tôle. Szóbeli imával imádkozva emlékeznünk kell arra, hogy azért kell imádkoznunk, amit Isten elvár tôlünk. Az Úr Jézus határozottan figyelmeztet, hogy ne imádkozzunk úgy mint a pogányok, akik ,,úgy gondolják, hogy a bôbeszédűségükért nyernek meghallgatást'' (Mt 6,7). A hitnek meghatározó hatása van az imádság intenzitására és tartalmára. Amennyiben a hit megváltoztatja gondolkodásmódunkat és arra késztet, hogy Istent helyezzük életünkben az elsô helyre, úgy hitünk fejlôdésének arányában imádságunk egyre egyszerűbbé válik. Imádságunk egyre inkább a Szentlélek működésére fog hagyatkozni (lásd Róm 8,26-27) és egyre inkább elmélyed Isten Országának ügyeiben: ,,ti keressétek elôször az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá!'' (Mt 6,33) Az ,,elôször'' szó itt nagyon lényeges. Azt jelenti, hogy kerüljön Isten az elsô helyre és -- anélkül, hogy lemondanál saját erôfeszítéseidrôl -- hagyd önmagad és cselekedeteid eredményessége felôli aggodalmaidat Ôrá; akinek az az akarata, hogy elárasszon téged végtelen szeretetével. Így megvalósítod imádságodban Jézus kívánságát, felhívását, melyet Szienai Szent Katalinhoz intézett ,,Te gondolj Énrám, Én pedig majd Rád fogok gondolni.'' A szóbeli imán kívül, melynek formái a kérô, a hálaadó és a dicsôítô ima, létezik bizonyos egyszerűbb módja is az Istennel való kapcsolatunknak. Isten azt akarja, hogy imádságunk módja egyre inkább leegyszerűsödjön. Ha evangéliumi követelmény, hogy szüntelenül imádkozzunk, akkor imádságunknak le kell egyszerűsödnie, mert nehéz formában sokáig nem tudunk imádkozni. Belsô életünkben eljön egy olyan idôszak, amikor könnyebben tudunk Istenre gondolni, mint Hozzá beszélni. Ekkor eljutunk az Istenbe elmélyedô egyszerű gondolati imádsághoz, amit nevezhetünk úgy is: ,,Isten jelenlétére való emlékezés''. Ez az imádság egyszerűbb formája, mint a szóima. Sokkal kevesebb erôfeszítést igényel. Elég, ha gondolataidat Jézusra irányítod és tudatosítod magadban, hogy Ô, Aki szeret téged, melletted van. Hasonlóan az Eucharisztiára készülve elég, ha a megelôzô órákban szeretettel áthatott akaratodat és gondolataidat az Eucharisztiára irányítod. A gondolati ima a hit kifejezôdése lehet, melynek lényege, hogy arra törekszel, hogy a te gondolataid Jézus, vagy Mária gondolatai legyenek. A gondolati imának a lélek derűjét és a teljes örömet kell hordoznia. Hiszen ,,örömünknek oka'' Mária. Innen ered, hogy a mi -- természetfeletti értelemben -- optimista gondolkodásmódunk mintegy bekapcsolódásunk Mária gondolatvilágába. A gondolati ima egyszerű, de odafigyelést, törôdést igényel, hogy életünkben a lehetô leggyakrabban jelen legyen. Egyszerűen próbálj arra gondolni és emlékezni, hogy Jézus szeret téged, s szereti azokat, akiket te szeretsz és akikkel te törôdsz. A hitnek ilyen imádsága belsô békét fog teremteni benned. Az Úristen akarhatja még ennél is jobban leegyszerűsíteni imádságunkat. Akarhatja, hogy teljesen elnémuljunk. Ugyanúgy, ahogy imádkozunk szóbeli imával, vagy gondolati imával, imádkozhatunk hallgatással, némasággal is. Bár nem mindenki helyesli ezt az imádságot. Sokakat aggaszt, vajon nem elpocsékolt idô-e ez, hiszen ilyenkor egyszerűen semmi sem történik. Pedig az effajta kitartás a némaságban -- legyen az a Legszentségesebb Oltáriszentség elôtt, vagy a Szűz Anya jelenlétében -- az imádságnak elég elôrehaladott formája. Charles de Foucould írta: imádkozni azt jelenti, hogy ,,Jézusra szeretettel nézünk''. Az imádságnak ez a formája felveheti az ,,egyszerűség imádságának'', vagy az ,,egyszerű rátekintés imádság'' formáját. Ha valakivel együtt vagy és azt a valakit szavaiddal szórakoztatnod kell, akkor ô -- kisebb-nagyobb mértékben -- de idegen számodra. Hozzád közel álló személy mellett hallgathatsz, és ez nem lesz zavaró. Ez a maga egyszerűségében oly sokatmondó hallgatás két ember közelségének kritériuma. Jézus azt szeretné, hogy tudjunk Elôtte is így elcsendesedni, hogy csak egyszerűen nézzük Ôt, s tartsunk ki ebben a hallgatásban a már fölöslegessé vált szavak nélkül. Elôfordulhat, hogy a hallgatás imádsága is túl nehézzé válik számunkra. S ekkor ismét más formája jelenhet meg az imádságnak, a gesztus imádság. Még ha elsô hallásra furcsának is tűnik, lehet például imádkozni egy mosollyal is. Hiszen Isten valóban szeretné, hogy kapcsolatunk Vele nagyon egyszerű legyen, a gyermek kapcsolata az Édesapjával, vagy az Édesanyjával. Ha valaki valakit szeret, akkor egy mosollyal tökéletes kapcsolatot tud vele teremteni, annyi mindent ki lehet így fejezni. Akkor miért ne mosolyoghatnánk rá Istenre, Máriára. Ez a gesztus imádság. A mosoly szimbolikus gesztus, mellyel kifejezzük, hogy valakit közelinek érzünk magunkhoz, kifejezzük az iránta érzett hálánkat, szeretetünket, örömünket. A mosoly szimbólum, mely végtelen sok mindent magába foglal. Minden egyes mosoly, minden alkalommal jelenthet mást és mást. Tehát nem kell erôlködnöd, hogy mindent szavakkal fejezz ki. Isten tudja, hogy Ôrá mosolyogsz, s azt is tudja, miért teszed. Isten felé irányuló mosolyod, s a hitbôl eredô örömöd -- valódi imádság. Lisieux-i Szent Teréz a gesztus imádság még egy megható formáját mutatja meg számunkra. Körülbelül két héttel halála elôtt, amikor már nagyon súlyos beteg volt, gyönyörű rózsát ajándékoztak neki a kolostor kertjébôl. Tépdesni kezdte a rózsa szirmait, s nagy szeretettel és jámborsággal hullatta azokat rendi keresztjére, majd minden egyes rózsaszirommal megtörölgette Jézus kezeinek és lábainak átvert sebeit. Ezzel a szimbolikus gesztussal -- ahogy vallotta -- a megfeszített Úr fájdalmait akarta enyhíteni, s könnyeit letörölni. (A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz utolsó beszélgetései nôvérével, Jézusról nevezett Ágnes anyával, 1897. IX. 14., Novissima verba, Karmelita Rendtartomány, Budapest.) Egy másik esetrôl Céline mesél: ,,látva, hogy ujjaival finoman Jézus töviskoronáján a töviseket majd a szögeket finoman érintgeti, megkérdeztem: ,,Mit csinálsz?'' Teréz arcán csodálkozással, hogy nem értem, megvallotta: kihúzom a szögeket és leveszem Ôróla a töviskoronáját.'' (Emlékek és tanácsok) Egy ilyen gesztust nem lehet semmivel sem helyettesíteni. Ez az imádság kifejezte Teréznek azt a vágyát, hogy a keresztre feszített Jézusnak enyhülést nyújtson. A rendkívüli szeretet jele volt ez az ô lelkének jegyese iránt, akit a bűnök által keresztre feszítettek. Páduai Szent Leopold Mandic, a mai idôk egyik nagy gyóntatója, aki naponta órákon át gyóntatott, az üres kezek gesztusával imádkozott. Amikor gyóntatott, a térdein tartotta üres tenyereit, mintha azt mondaná Jézusnak: Látod, Uram, én nem vagyok képes segíteni ennek az embernek, aki itt térdel mellettem. Én nem tudok semmit sem adni neki. Töltsd meg a tenyeremet a Te kegyelmeiddel. Ha egyfolytában akarta volna ezt ismételni Jézusnak, belefáradt volna, arról nem is beszélve, hogy a gyónásokat hallgatva ez lehetetlen is lett volna. Különféle helyzetekben te is imádkozhatsz így, a lelki szegénység magatartásával, így tartva üres kezeidet, azzal a tudattal, hogy ez egy kérô gesztus, hogy Jézus üres kezeidet töltse be az Ô kegyelmeivel, s tegyen téged működésének eszközévé. # 4. A kiüresített ember imádsága Szoros kapcsolat van a hit és az imádság, valamint az alázat és az imádság között. Valaki azt mondta, leginkább azokban a percekben tanulsz imádkozni, amikor képtelen vagy imádkozni. Épp ellenkezôleg, mint ahogy gondolnánk. Amikor nagyon nehéz, amikor nem sikerül az imádságod, olyankor Istentôl rendkívüli lehetôséget kapsz, hogy megtanulj imádkozni. Az imádság titka az Isten iránti éhség, melynek eredete mélyebb, mint a mi érzéseink és szavaink. Valakit, akinek emlékeit és képzeletét egy sereg haszontalan, sôt rossz gondolat gyötri, azok nyomására elkínzott szívével imádkozhat sokkal jobban, mint akinek elméje tiszta, világos fogalmakkal szárnyal, s könnyed szeretet-aktusokban örvendezik. Ezek a tapasztalatok a lélekben szegény ember hitimáját szülik meg a szívünkben. Az imádságban szegényeknek és tehetetleneknek kell lennünk. Amikor nem tudunk imádkozni, maga a Szentlélek fog leszállni ránk, hogy imádkozzék bennünk, ,,szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.'' (Róm 8,26). Átélhetsz különféle nehézségeket az imádsággal kapcsolatban, de tudnod kell, hogy ezek a nehézségek teszik, hogy imádságod a lélekben szegény ember imádságává válik. Hálásnak kell lenned azért, hogy azokat megtapasztalod. A nehézségek különbözôek lehetnek, például származhatnak fáradságodból. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz írja: ,,Gyötörhetne a lelkiismeret, hogy az imádság és hálaadás alatt elalszom (7 éve) -- mégsem szomorkodom!... Úgy vélem, hogy a kis gyerekek egyformán tetszenek szüleiknek akkor is, ha alszanak, s akkor is, amikor nem alszanak. (...) Az Úr látja a mi törékenységünket, s tudja, hogy porból vagyunk.'' (Manuscrits autobiographiques). Tehát a fáradság eszköz lehet, melynek segítségével az Úr a lélekben szegény ember imádságát alakítja, formálja benned. És talán egyre több ilyen helyzetet fogsz hasznosítani, ami elôsegíti, hogy az imádságod is egyre inkább a lélekben szegény ember imádságává válik. Ha nagyon könnyen tudsz imádkozni, ez is Isten ajándéka, ezt sem szabad lebecsülni. Mégis a valódi fejlôdés az imádságban ezáltal az Isten felé vergôdés által valósul meg, ami mintegy kifejezi az Isten iránti éhséget, az imádság lényegét, másrészt azáltal a vágyad által, hogy kapcsolatba kerülhess Istennel, megnyílj felé, s engedd, hogy Ô, Isten, a Szentlélek imádkozzon benned. Maga ez a vágy a leglényegesebb az imádság szempontjából, s vajon az eredmény fontos egyáltalán? Fontos, hogy vágyakozol, hogy nagyon akarsz imádkozni. Minél nagyobb lesz benned az Isten iránti éhség, annál jobb. Tehát az imádság által Isten felé kell vergôdnöd és szükséges, hogy ezt a vergôdést megszeresd. Isten minden vágyadat elfogadja, még ha azok számodra nem is tűnnek túlságosan jelentôsnek, értékesnek. Ô szereti a szegényes ajándékokat, nem akar gyönyörű virágokat, jobban kedveli a mezei virágokat, a természetesen egyszerűeket, mert azok nem növelik bennünk a gôgöt. Valaki azt mondta: Isten az ajándékok sokféleségébôl mindig a szegényeset szereti leginkább, azt, ami nem képezheti az ember gôgjének tárgyát. Igaz ez az imádság esetében is. Isten elfogad tôled minden ajándékot, még ha annak értéke nem is több, mint egy marék poré. Ô tesz felbecsülhetetlen értékűvé minden egyes ajándékot, azáltal, hogy elfogadja azokat. Valóban az imádságod értéke is lehet annyi, mint egy marék poré, mégis felbecsülhetetlen értékűvé válik, mert Ô -- a téged szeretô Atya elfogadja azt. Ugyanazzal az örömmel fogadja, mint egy anya elfogad bármilyen virágot a gyerekétôl, mivel a gesztus maga számít, nem pedig a felajánlott ajándék értéke. Elôfordulhat, hogy nem lesz semmid, amit felajánlhatnál imádságodban Istennek. Akkor átadhatod Neki ezt a ,,semmit'', a te tökéletes tehetetlenségedet. Mindent adj át az Úrnak, add át önmagad, úgy, amilyen vagy: kicsiként, tehetetlenként és lélekben szegényként, hogy Ô rendelkezhessen veled. Ez lesz az a bizonyos legjobb imádság, a legjobb, mert az ,,elsô boldogság'' lelkületét hordozza. A lélekben szegény ember imádsága olyan ember imája, aki üres, üres abban az értelemben, hogy ez az üresség leszállásra készteti az Urat, a Szentlelket. Amikor Isten olyan lelket lát, aki meg van fosztva saját erejétôl, akkor az Ô erejével száll le rá. Boldogok a lélekben szegények, boldogok azok, akik a lélekben szegény ember imádságával imádkoznak. # 5. Mária rózsafüzére A Szűz Mária Istenanyaságának ünnepén, az Új Év elsô napján II. János Pál pápa Rómában a Szent Péter bazilikában így imádkozott: ,,Üdvözlégy, aki hittél, üdvözlégy!'' Az Evangélium mondja Terólad: ,,Anyja megôrizte szívében mindezeket a szavakat.'' (Lk 2,51) Te vagy az Egyház emlékezete, az Egyház Tôled tanulja, Mária, hogy az Anyaság annyit jelent, mint élô emlékezetté válni -- tehát a szívünkben megjegyezni és el-elgondolkodni az örvendetes, fájdalmas és dicsôséges eseményekrôl. Mária megôrizte szívében, az emlékezetébe véste és átelmélkedte ezeket az eseményeket: tehát a Fiával történteket, saját Anyaságát Fia oldalán, a Fiával kapcsolatos eseményeket. Ô volt emlékezet az Ôsegyházban és megmaradt ennek az emlékezetnek az Egyház történetének minden századában''. A Szentatya szavai szerint Mária az Egyház emlékezete. Az Ô életében volt Jézus születésének hírüladása, Fiának felajánlása a szentélyben, a tizenkét éves Jézus megtalálása a templomban. Ha az Evangélium azt mondja, hogy Mária mindezt megjegyezte szívében, s el- elgondolkodott rajtuk, akkor ez azt jelenti, hogy Ô ezekkel az eseményekkel imádkozott. Anélkül, hogy a rózsafüzér szemeit pergette volna, emlékeiben szüntelenül visszatért mindahhoz, ami a Fia és az Ô életében fontos volt. Szűz Mária semmiképp nem feledhette el az Ô életében oly fontos eseményeket, akárcsak ezt az elsôt, a legfontosabbat, az Angyali üdvözletet. Mária együtt élt ezekkel az örvendetes eseményekkel, csakúgy, mint Fia kínszenvedésének és feltámadásának jeleneteivel. Ez volt az Ô imádsága. Amikor a rózsafüzért imádkozod, Mária saját imádságát imádkozod. Mintha a Szűzanya tükörképe lennél. Lépésrôl lépésre követed Máriát, ahogy ,,Ô megjegyezte a Fiú és az Anya titkait szívében, s el- elgondolkodott róluk. Ô az Egyház Emlékezete és mindannyiunké, akik követjük a hajdan megtörténteket. Mindezeknek az eseményeknek élôvé kell válnia bennünk. Róluk elmélkedve kapcsolatot teremtesz ezekkel a titkokkal, s így azok a kegyelem csatornáivá válnak számodra. Megszeretni a rózsafüzért annyit jelent, mint megszeretni az Evangéliumot és Szűz Máriát, s mindazokat a dolgokat, melyeket Ô a szívében megjegyzett és el-elgondolkodott rajtuk, melyek az Ô életét betöltötték. # 6. A szüntelenül imádkozó ember Guy de Larigaudie-rôl elmondhatjuk, hogy különösképpen az imádság embere volt. Olyan ember, akitôl úgy látszott, Isten semmit sem tagadott meg: nagy utazó (elsôként utazott autóval Franciaországból Indokínába), a francia ifjúság vezére; valaki, aki teljes szívébôl szerette Istent, s ezért embertársait és a világot is teljes szívébôl tudta szeretni. Fényképei alatt ez a felirat olvasható: ,,mosolygó szentség''. Ennek az embernek vallásosságában a legjellemzôbb elem a világot igenlô, szépségét csodáló mély hitre alapozott ima volt. Hiszen, ha szeretjük Istent, a világot is szeretjük. ,,Mindent -- írja jegyzeteiben -- szeretni kell: a dzsungelben váratlanul elénk táruló orchideát, a szép lovat, a gyermeki gesztust, a nôk tréfáit és mosolyukat. Minden szépséget meg kell csodálni... fel kell fedezni, mégha sárba merül is, s fel kell emelni Istenhez. (Étoile au grand large). Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az ô életében ne lett volna meg a helye a küzdelmeknek és áldozatoknak, a hit próbáinak és a bátor döntéseknek -- hiszen a szentség senki számára nem lehet könnyű. ,,Érezni magunkban az emberi ösztönök minden szennyét, züllöttségét és lázongását, mégis megmaradni ezek felett és nem merülni el bennük -- olyan ez, mintha egy szikkadt mocsáron lépkednénk, miközben csak egy sajátos könnyedségre hagyatkozunk, amely felemel és megtart (...) -- Azt hiszem, egy mesztic nô volt. Csábító karok, igazi félvér szépség telt ajakkal és hatalmas szemekkel. Gyönyörű volt, ôrületesen szép. Az igazat megvallva már csak egy volt hátra. De nem tettem meg. Lóra ugrottam és elvágtattam, kétségbeesetten és dühösen zokogva. Bízom benne, hogy ha az ítélet napján nem lesz elég amit Istennek nyújthatok -- egy csokorként odaadhatom majd mindazokat a csókokat, melyeket az Ô szerelmére való tekintettel nem akartam megismerni.'' (662. old.) A tisztaság lehetséges, ha az imára alapozzuk. ,,Lehetséges, szép és építô, ha pozitív alapokra épül, az Isten iránti élô és tökéletes szeretetre, mert csak ez képes megnyugtatni azt az óriási szeretetigényt, mely betölti az emberi szívet.'' (623. old.) Guy de Larigaudie szereti a rizikót, a táncot, az éneket. Kiváló úszó és síelô. Minden örömet elfogad, de mindazt, amit megismer és átél, szüntelen az ima ritmusához igazítja bensejében. ,,A gyönyörű külföldi nôk nem tudták megérteni -- írja --, hogy még a legfergetegesebb tánczene alatt is az én szívem az ima ütemére ver, s hogy ez az ima erôsebb, mint az ô bájuk és vonzerejük.'' (624. old.) Ez az ember így imádkozott a szépségért: ,,Istenem, adj nôvéreinknek - - a lányoknak harmonikus testet, add, hogy mosolyogjanak ránk és ízlésesen öltözzenek. Add, hogy egészségesek legyenek és lelkük legyen tiszta, hogy nehéz életünkbe hozzanak tisztaságot és bájt. Velünk szemben legyenek egyszerűek anyai érzülettel, csalfaság és kacérság nélkül. Add, hogy semmi rossz ne férkôzhessen közénk. És hogy mi, fiúk és lányok ne bukások, hanem a kölcsönös gazdagodás forrásai legyünk egymás számára. Tahiti és Hollywood között -- emlékezik tovább -- korallpartokon és gôzhajók fedélzetén, a tánc ritmusában a világ legszebb asszonyait tartottam karjaimban. Mégsem nyúltam ki, hogy letépjek egyet is e kínálkozó, s csábításra vágyó virágszálak közül. Nem emberi szempontok szerint tettem -- egyedül Isten szerelméért.'' (631. old.) Az Eukarisztiáról így vallott: ,,A napi szentáldozás volt számomra az a forrás, melyen keresztül megfürödtem az élet vizében (...), tápláló eledelt kaptam a további útra, s olyan szeretô pillantást éreztem magamon, amely bátorságot és bizalmat öntött belém. Úgy haladtam át a világon, mint fallal körülvett kerten. Öt kontinensen kerestem a kalandokat (...), mégis magam zárva maradtam. De eljön a nap, amikor elénekelhetem szerelmi és mennyegzôs énekemet. Akkor eltűnnek az összes gátak. Én pedig elnyerem az örökkévalóságot.'' (631. old.) Milyen volt napjaink idézett szentjének hívô imája? ,,A legsilányabb film alatt is -- írja -- lehet (...) gépiesen imádkozni. A színészekért, a rendezôért vagy a statisztákért, továbbá a szórakozó vagy unatkozó közönségért, jobb-, vagy baloldali szomszédunkért.'' (628. old.) Az imában talál erôt az Úr iránti hűség nehéz pillanataiban. ,,Jönnek súlyos órák -- mondja --, amikor a bűn kísértése oly erôsen és makacsul ragadja meg egész testünket, hogy csak gépiesen -- igen halkan és szinte hit nélkül tudjuk ismételni: Istenem, mindenek ellenére szeretlek Téged, de könyörülj rajtam. És vannak esték, amikor csak ülünk a templomban, de nem tudunk imádkozni (...), csak ezt az egyszerű mondatot ismételgetjük, úgy kapaszkodva belé, mint az utolsó szalmaszálba: mégiscsak szeretlek Téged Istenem. Mialatt a lovaglóostorod végével csapkodod a gyomot, füvet rágcsálsz, vagy reggelenként borotválkozol, szüntelenül ismételheted az Úrnak, hogy nagyon szereted Ôt. (...) Dalba foglalhatod egész életed történetét és jövendô álmaidat -- az Úrhoz intézve szavaidat. És beszélhetsz Vele, amikor örömödben táncra perdülsz a nap fényében, a strandon vagy a síelés közben, mikor siklasz a havon. Tudd mindig közeledben az Urat, mint társat és bizalmasodat!'' (627. old.) ,,Annyira hozzászoktam Isten jelenlétéhez a bensômben, hogy szívem mélyén szüntelen imádság folyik, amely csaknem ajkamra tör. Ez a szinte öntudatlan ima nem áll meg bennem akkor sem, amikor épp álomba ringat a vonat zötyögése, vagy a hajócsavar morgása, sem emelkedett pillanataimban, sem a város fergetegében, sem pedig minden fegyelmet lekötô elfoglaltságaim közepette. Valahol mélyen egy végtelenül nyugodt és tiszta ár ez bennem, melyet a felszín árnyai és viharai nem érinthetnek.'' (625. old.) ,,Egész életem egy hosszú Istenkeresés volt. Mindig és minden órában, a világ minden táján az Ô útjait jártam. A halál csak olyan lesz számomra, mintha egy pórázt vennének le rólam.'' (621. old.) ======================================================================== VI. fejezet: A szeretet, mint a hit megvalósulása A hit megvalósulása Krisztus Mennybemenetelekor megígérte, hogy mindennap velünk marad a világ végéig. (vö.: Mt 28,20). Ô nem csupán az Egyházban és a megváltó művét megjelenítô Eucharisztiában maradt velünk, hanem felebarátainkban is, akikkel Ô azonosult: ,,amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.'' (Mt 25,40). Felebarátainknak köszönhetôen így életünk hétköznapjai kihívássá válnak hitünk számára, mert a hit lehetôvé teszi, hogy Krisztus szemével nézzük a világot, s észrevegyük Isten rejtett jelenlétét a másik emberben. ,,...A hit, amely a szeretet által munkálkodik.'' (Gal 5,6) és a szeretetben találja meg a maga teljességét; kapcsolatra, egységre hív Istennel és a felebarátokkal. Isten kinyilatkoztatja nekünk az Ô szeretetét (agape), melyet a hit által fogadunk el, hogy azután másokra is áraszthassuk azt. Istenre hagyatkozásunk a hit által a szeretetben nyeri el a -- mondja II. János Pál -- valódi, Isten szeretetét viszonzó ajándék jellegét és dimenzióját. # 1. Agape Az emberek közötti kapcsolat kétféle, s ennek következtében két fajta koncepciója van a szeretetnek is. Az egyik az ókori megfogalmazás szerinti, melyet Platon közvetít számunkra, a szeretetet, az erosz szóval jelöli. A másik koncepció, melyet a kereszténység vezetett be, görög: agape szóval jelölt szeretet. Tehát az erosz és az agape két fajta szeretet, melyek két különbözô emberi kapcsolat alapjai. A platoni erosz, s az a szeretet, mely azt szereti, amit szeretetre méltónak tart. Ez az érzelmi szeretet. Ha valaki, vagy valami megfelel neked, például esztétikai szempontból, a szépsége miatt, vagy jó valakivel vagy valamivel együtt lenned, vagy birtokában lenned valaminek, mindez tisztán természetes érzésbôl fakad; ez a platoni erosz. Szeretsz valamit, ami örömet okoz neked, amitôl jól érzed magad. Ez egocentrikus szeretet, mert benne folyton rólad van szó, arról, hogy neked valami örömet okoz. Ezt a szeretetet hiányosságai, korlátai, érdekközpontúsága és múlandósága ellenére nem kell elvetni, lerombolni. Mert ez a szeretet a természet rendjéhez kapcsolódik, ami Istentôl származik, de megsérült az eredeti bűn miatt. Ezt a szeretetet fokozatosan meg kell tisztítani, át kell alakítani, olyan szeretetté, mely természetfeletti, mely lényegileg bekapcsolódik a kegyelmi életbe és az Evangélium csakúgy, mint Szent Pál gondolata szerint Isten szeretetének tükörképévé válik. Errôl szólnak Szent Pál híres sorai a Korintuszi levélben ,,A szeretet türelmes, a szeretet jóságos (..) nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra (..) Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (1Kor 13,4-7). Ezt a szeretetet Szent Pál levelében az eredeti görög nyelv az agape szóval jelöli. Isten a keresztény koncepció szerint agape-szeretet -- aki leszáll az emberhez, hogy azt szeresse, ami nem méltó a szeretetre. Ez spontán szeretet, melyet azért ad, mert Ô maga a Szeretet. Az agape az embert elárasztó, érdek nélküli szeretet. Mi olykor azt hisszük, hogy Isten tetszését el kell nyerni, szeretetét ki kell érdemelni. Ám Ô azért szeret téged, mert te az Ô gyermeke vagy, nem pedig azért, mintha megérdemelnéd azt. Az agape alkotó szeretet, mely nem azért szeret, mert érdemes vagy rá, hanem azért, hogy arra érdemessé válj. Az agape valami jót akar létrehozni benned, s egyre többet. Ha valaki kivételes kegyelmeket kap Istentôl, azon csodálkozik, miért ajándékozták meg éppen ôt. Pedig az agape-szeretet mindig méltatlanokra száll le, mindannyiunkra, hiszen mindannyian méltatlanok vagyunk, s mindenkinek szüksége van erre a teremtô szeretetre, mely a jó formálója. Istennek, aki a Szeretet, az a tragédiája, hogy teljességében nem tudja kiárasztani a szeretetét, nem áraszthatja ki azt az emberi lélekre, melyet oly végtelenül szeret. Isten folyton keresi azokat a nyitott szíveket, melyeket szüntelenül és mértéktelenül eláraszthatna az Ô végtelen szeretetével. Az anyának, aki szereti a gyerekét, mindig az ô gyereke a legszebb, még ha az a legcsúnyább lenne is, mert az övé. Fontos-e, hogy mennyi hibád van? Biztosan rengeteg, lehet, hogy szinte agyonnyomnak, lehet, hogy már nem tudod tovább hordozni ôket. Pedig Isten el akar árasztani az Ô szeretetével, szeretetet akar teremteni benned, le akar szállni hozzád, hogy belôled, bűnösbôl és méltatlanból megteremthesse az Ô remekművét, az ô szeretetének remekművét. Az agape-szeretetet, mely föntrôl, Istentôl száll le rád, s melyet a hit által fogadsz el, zárhatod be önmagadba. A szeretetnek -- mint mindannyiunk javának -- szét kell áradnia. A szeretetet tovább kell adni. Az agape maga Krisztus, aki benned él, aki benned és általad akar szeretni másokat. Az agape-szeretettel -- érdek nélküli szeretettel -- megajándékozott ember maga is szeretni kezd másokat. Pontosabban Krisztus kezd benne másokat szeretni. Az agape nem annyira érzelmi szeretet, mint akarati, mely el akar halmozni jóval. Az általa kötött emberi kapcsolatok képesek legyôzni a halált is. Nem fontos, milyen az a másik ember, kedves, vagy nem, csúnya, vagy szép, tele van- e hibákkal és bűnökkel, vagy sem. Csak az a fontos, hogy a szeretet szeretni akarja ôt, azért, hogy ezáltal jobbá váljon. Ez az agape- szeretet, mely azáltal növekszik benned, hogy Krisztus leszáll a szívedbe, gyakran apró gesztusokban, vagy egy tekintetben fejezôdik ki. Nagyon fontos, hogy tovább add ezt a szeretetet tekinteted melegével, elfogadással, csodálattal, a másik ember állandó jóindulatú fogadásával. # 2. Az érzelmek szerepe Az agape nem csupán alkotó szeretet, hanem olyan szeretet is, mely az emberek közötti egység, közösség megteremtôje. Az emberek közötti kapcsolat gyakran érzelmi probléma. A személyek közötti érzelmi viszonyoknak három alapvetô változata van. Egy kapcsolatot irányíthatnak pozitív érzelmek, amikor valaki közel áll hozzád, megfelel neked, szereted ôt, szívesen vagy vele. Ilyen pozitív érzéseket egyaránt megtapasztalhatunk az Úristennel és az emberekkel való kapcsolatainkban is. Jól érezheted magadat például Istennel is. Elôfordul, hogy az Istennel való kapcsolat felhevíti valakinek a szívét, s ez eltarthat órákon, napokon, sôt hónapokon át. Pozitív érzések bármikor eláraszthatják az ember lelkét. A másik eset, amikor a pozitív érzések eltűnnek és egy bizonyos érzelmi üresség születik az emberben -- ilyenkor semmi sem vonz az adott személyekhez. Történhet ez hirtelen, vagy fokozatosan, folyton elmélyülô folyamat során. Pszichológiai szempontból ekkor beszélhetünk egy bizonyos érzelmi dezintegrációról. És elôfordul egy harmadik variáció is, ez a legnehezebb, amikor negatív érzések lépnek fel. Az idegenkedés érzése ugyancsak megjelenhet a másik emberrel kapcsolatban, vagy az Istennel kapcsolatos dolgokban is. Ez utóbbi gyakran elôfordul a megtisztulás idôszakaiban. Ekkor valami szinte kiűz a templomból, hogy nincs kedved gyónni, vagy a szentáldozásban résztvenni, nehézségeid lehetnek az imádsággal kapcsolatban is. Hasonlóan a másik emberrel szemben is felléphetnek benned negatív érzések. Valaki, aki közeli barátod volt, egyszerre egész egyszerűen ingerelni fog, visszautasít, elvet magától. Azok az emberi kapcsolatok, amelyek pozitív érzelmekre épülnek, a természetes kapcsolatok. Ilyen fajta érzelmek és kapcsolatok bármilyen emberi csoportban kialakulhatnak, még bűnözôk között is, de baráti társaságokban is. Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik tökéletesen illenek egymáshoz a természetes kapcsolatok értelmében, a közös érdekek alapján. Ugyanakkor a természetes alapon kialakult pozitív érzések általában nem tartósak. Ilyen érzések felléphetnek például a házasság kezdetén, de azután el is tűnhetnek. Mi történik akkor, ha ezek megszűnnek? A növekvô érzelmi üresség miatt krízis lép fel, melyet nehéz elviselni. Az Istennel való kapcsolatban bizonyos szárazság, közömbösség lép fel ilyenkor -- semmit sem érzek az Istennel való kapcsolatomban, semmi sem vonz az imádsághoz, sem a gyónáshoz, sem az Eukarisztiához. Hasonló krízis lép fel az emberek iránti érzelmek eltűnésekor is, amikor hirtelen megszűnik valami, ami ahhoz az emberhez vonzott, aki azelôtt közel állt hozzád. Bizonyos fajta üresség keletkezik ekkor benned barátaid és ismerôseid iránt. Végül a harmadik, nagyon is nehéz helyzet, amikor érzelmi kedvetlenség lép fel az Isten dolgai, illetve az embertársak iránt. Ilyen helyzetekben olykor szinte hôsiességre van szükség ahhoz, hogy legyôzzük önmagunkat. Ám valójában épp ekkor, amikor megszűnik, vagy legalábbis csökken a természetes kötôdés -- teremtôdik meg a lehetôség arra, hogy megjelenjen, vagy elmélyüljön közöttünk a természetfeletti kapcsolat. Elôfordul a házasságban, hogy a házastársak olyan tökéletesen illenek egymáshoz, mint egy széttört téglának két darabja, melyek összerakva tökéletesen kiegészítik egymást. A hit szempontjából ez egyáltalán nem ideális helyzet. Hiszen ez csupán a tisztán természetes pozitív érzések összehangoltsága. Ez még nem a kidolgozott keresztényi szeretet, az agape. Hasonló a helyzet a családban a gyerekekkel is. Nem az a fontos, hogy egymással összhangban legyenek, hogy ne legyenek egymás közt problémáik. Az a fontos, hogy próbálják meg egymást szeretni a hibáik és különbözôségük ellenére is, és nem az, hogy egymást kiegészítsék, és összhangban legyen egyik a másikával. # 3. A természetes kapcsolatok válsága Semmiféle közösségnek -- legyen az akár házastársi, akár baráti közösség, vagy valamilyen csoport --, ha kizárólag természetes kapcsolaton alapul, nincs komoly esélye tartós fennmaradásra. Valamikor, elôbb vagy utóbb széthullik, vagy el kell jutnia létezésének egy magasabb szintjére. A hit szempontjából ezért állíthatjuk, hogy jó, ha életünkben ilyen jellegű krízisek jelentkeznek. Jó az, ha valaki hirtelen kevésbé kedves, kevésbé szeretetre méltó lesz számunkra, mert ez rendkívüli lehetôséget hordoz magában. Krisztus felhívása, mely az Evangélium megvalósítására hív, ezekben a pillanatokban válhat igazán aktuálissá. Így van ez az Istennel való kapcsolatban is, a néha heves tisztulási idôszakokban, amikor nem érzed a kapcsolatot Istennel, amikor az a benyomásod, hogy egyáltalán nem szereted Ôt, amikor mintha egyszerűen valami eltaszítana Tôle, és te mindennek ellenére mégis igyekszel hűséges maradni Hozzá. Milyen értékes is az a gyónás, amikor nincs kedved gyónni, s milyen értékes az az áldozás, amikor semmi sem vonz hozzá, de mégis elmész, mert tudod, hogy a téged szeretô Krisztus ott van és vár terád. Mennyivel több erôt fejtesz ki ilyenkor, adományod a természetes kapcsolat hiányának mértékében növekszik. Milyen jó, hogy krízisek lépnek fel köztünk, hogy félreértések vannak a házasságban, hogy a gyerekek képesek néha egymást megverni, mert nem illenek össze. Ez a rés az a vékony repedés, mely lehetôvé teszi, hogy megszülessen, vagy elmélyüljön a természetfeletti kapcsolat és a természetfeletti szeretet. Az a szeretet, mely Krisztus műve, mely ha kifejlôdik, kitart a végsôkig. Csak ez a szeretet erôs, mert Krisztus erejű, Isten erejű. Isten erejű az a házasság, mely keresztülment ilyen dezintegráción és képes volt integrálódni egy magasabb szinten. Boldogok, akik átéltek efféle nehéz pillanatot Istennel, és nem árulták el Ôt, hanem hűségesek maradtak Ôhozzá, mert ekkor az ô szeretetük valóban gyökeret eresztett. Mindebben van valami nagy reménység, fôleg azok számára, akik félnek, látva, hogy életük olykor igen nehéz. A másik ember gyakran nem könnyű számunkra. Olykor mindent megtesz, hogy eltaszítson magától, de épp ilyenkor válnak számunkra rendkívüli kegyelemmé, mert ez azt a felhívást hordozza, hogy emelkedjünk fel a természetes kapcsolat szintjérôl a természetfeletti kapcsolat szintjéhez -- az agape szintjére. A hit szemszögébôl azok a személyek, akiket a legkevésbé kedvelünk, a legértékesebbek számunkra, mivel ôk teremtik meg számunkra a legnagyobb esélyt arra, hogy magatartásunkat polarizáljuk, s meglássuk azt, hogy kedvelni nem ugyanaz, mint szeretni. # 4. Engedjük, hogy Krisztus szeressen mibennünk A keresztény szeretet jellegzetessége a Krisztus-központúság, ennek a szónak kettôs értelmében. Elôször is; Krisztus a szeretet legfelsôbb és egyedüli mintája. Úgy kell szeretned, ahogy Ô szeret. ,,Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.'' (Jn 13,34) Ahhoz, hogy úgy tudj szeretni, ahogyan Krisztus szeret, a hit által fel kell fedezned az Ô arcát, mely a kinyilatkoztatott Igében nyilvánul meg számunkra. Nem elég Krisztus alakját elméletileg megismerni. Csak a hit növekedésével együtt fog növekedni benned a szeretet és elmélyülni az egzisztenciális kapcsolatod a szeretet személyes ideáljával, aki maga Jézus Krisztus. A hit által, mely lehetôvé teszi, hogy meghalld a kinyilatkoztatott Igét, és kötôdj Krisztus személyéhez, ismerheted meg Ôt, aki a szeretet mintája. A hit által ébred benned a vágy is, hogy úgy szeress, ahogy Ô megszeretett téged -- Ô pedig mindvégig szeretett. A hit által teszed magadévá az Ô gondolatait és vágyait, úgy fogsz gondolkodni, ahogyan Ô, arra vágyni, amire Ô, s úgy szeretni, ahogyan Ô. Másodszor; a keresztény szeretet Krisztus szeretete mibennünk. Ô a mi Utunk, Igazságunk és Életünk. Ô az, aki bennünk gondolkodik, imádkozik, él, és szeret az Ô szeretetével. Szereteted mértéke függ hited mértékétôl, amely lehetôvé teszi, hogy Isten életében részesülj. Krisztus követése nem annyira az Ô tetteinek külsôdleges utánzását jelenti, mint a hit által kötôdést Ôhozzá, amely által az Ô akarata a mi akaratunkká válik, s az Ô élete folyamatosan kifejezôdhet a mi életmódunkban. Hit által Krisztusra hagyatkozni azt jelenti, hogy elfogadjuk az Ô szeretetét, mely leszáll mireánk; engedjük, hogy Ô szerethessen minket, hogy bennünk és rajtunk keresztül szerethessen másokat az Ô szeretetével. A hit lehetôvé teszi, hogy Krisztushoz úgy kötôdjünk, és bízzuk magunkat Ôrá, s úgy adjuk át önmagunkat, hogy a hit mintegy eggyé váljon a bizalommal és szeretettel. Hiszen a keresztény lét teljességét átható hit úgy foglalja magába a reményt és a szeretetet, mint megvalósulásának két formáját. Szeretni valakit, akitôl idegenkedünk, nem könnyű. Ezért kell megnyílnunk Krisztusra, és az ostromló negatív érzések hullámaival szemben, tehetetlen gyermeknek kell éreznünk magunkat. Gyermeki magatartásnak kell bennünk kialakulnia Isten dolgaival, az emberekkel és környezetünkkel kapcsolatban. Csakis az ilyen bízó hittel eltöltött magatartás, az a hit, hogy Jézus maga jön el és fogja szeretni mibennünk azokat is, akiket mi nem tudunk szimpátiával fogadni -- ez teszi lehetôvé, hogy eljussunk az agape-szeretetre. Hiszen, végül is azokban a helyzetekben, amikor a negatív érzések elárasztanak bennünket, vagy legalábbis a pozitívok eltűnnek, csak Krisztus képes szeretni bennünk. Akaratunknak Krisztus segítségével szabaddá kell válnia az érzelmeinktôl, de legalább törekedni kell efelé a szabadság felé. Jézus jelenléte bennünk megtérést, szabadulást eredményez, eltölt kegyelemmel, s mindezek által szabaddá tesz. Ez a jelenlét azonban csak alázatunk mértéke szerint valósul meg, annyira, amennyire Isten elôtt kicsinyek és tehetetlenek vagyunk, mert csak így, kicsinyként és tehetetlenként tudjuk Jézus szeretetét befogadni a hit által. Ebben az értelemben azok a nehézségeink, melyek az életünkben az emberi kapcsolatainkból származnak, lehetôségek számunkra, hogy megnyíljunk a kegyelemre, Jézus szeretetére. Amikor Jézus látja, mennyire tetetetlenek vagyunk saját érzéseinkkel szemben -- ugyanakkor, hogy mindent Tôle várunk --, leszáll hozzánk, mint Isten agapéja. Krisztus leszállva a szívedbe, szeretni akar, másoknak akarja adni önmagát, az ô javukat kívánja, egyre több mindenkit akar szeretni, a lehetô legtöbb jót kívánja adni másoknak, s ez a hit fényében azt jelenti, hogy az emberek szentté válására vágyódik. Ha úgy szeretsz valakit, hogy egyedül az anyagi jólétérôl, evilági dolgairól gondoskodsz, akkor tudatosítanod kell magadban, hogy valójában hiányzik belôled az autentikus szeretet. Nem elég az evilági dolgokról, tanításról, képzésrôl, egészségrôl, anyagiakról gondoskodni. Nem tudsz addig tökéletesen szeretni, amíg nem vágyódsz szentté válni, s amíg nem vágyódsz elültetni ezt a vágyat másokban is. # 5. Nem szerethetjük embertársainkat, ha nem szeretjük Istent Abból az igazságból, hogy Krisztus szereti bennünk embertársainkat, következik, hogy mi magunk nem tudjuk szeretni a másik embert, ha nem szeretjük Istent. Hiszen te magad nem tudsz szeretni. Krisztus az, aki tebenned szeret. Krisztust szeretve, Felé megnyílva, megnyílva arra, hogy az isteni agape leszálljon rád, lehetôvé teszed Számára, hogy szerethessen téged és általad szerethessen másokat. Azáltal szerethetsz másokat, ha nyitottá válsz erre a Krisztusi leszállásra, akár a szentségek vétele, akár imádságod által. Amilyen mértékben befogadod Krisztust, amennyire engeded Neki, hogy magához öleljen annyira adhatod Ôt másoknak is. A másik embert szeretni annyit jelent, mint Krisztust adni neki. De nem adhatod azt, amivel magad sem rendelkezel. Minél jobban szereted Istent, s befogadod Ôt ebben a szeretetben, lehetôvé téve számára, hogy élhessen és működhessen benned, annál inkább leszel képes szeretni másokat. Szeretni azt jelenti, hogy valamit megosztok a másik emberrel, valami jót adok neki. De egyedül anyagi javakat megosztani nem elegendô. A hit szempontjából a lelki értékek a fontosabbak. Ha azokat nem osztod meg a hozzád közel állókkal, akkor lelkileg meglopod ôket, sajátos lelki ártalmat, kárt okozol. Hiszen nekik joguk van ezekhez a lelki értékekhez, javakhoz. Környezetednek joga van ahhoz, hogy amint növekszel a megszentelô kegyelemben, s elôrehaladsz az életszentségben, számukra is a kegyelem tiszta csatornájává válj. A hit fényében ez a növekedésed az életszentségben a legértékesebb kincs a hozzád közelállók számára. Kérdésessé kell tenned a szeretetedet, igazságban kell állnod, s fel kell tenned a kérdést: igazán szeretsz- e? Biztos szent meggyôzôdésed, hogy szereted a gyerekeidet, mert imádkozol is értük, s nem csak a világi dolgokról gondoskodsz. De az imádságod értéke és hathatósága nem az érzéseidtôl függ, hanem a megszentelô kegyelem fokától, Istenbe vetett hited mértékétôl, és az Isten iránti szeretetedtôl. Ha nincs belsô életed, ha hited és Isten iránti szereteted nem mélyül, akkor lelki értelemben környezeted számára, ,,tolvajjá'' válsz. Az az anya, aki ,,langyos'' keresztény, aki hitben nem kötôdik Krisztushoz, jó ha tudatosítja magában, hogy amiért nem szereti igazán Krisztust, a saját gyerekét sem szereti teljességében. Azáltal, hogy nem járul szentáldozáshoz, rendkívüli kegyelmektôl fosztja meg gyermekét is, aki pedig kincs számára. Nem tudatosan, de ellopja tôle azokat a kegyelmeket, melyek az ô szentáldozásának köszönhetôen szállhatnának a gyermekére. Minden egyes részvétel az Eucharisztiában, minden gyónás, csakúgy mint más szentségek vétele, és minden imádság is a ,,közlekedô edények rendszerének'' alapján, vagyis a mi Krisztus Misztikus Testével fennálló szoros kapcsolatunk alapján olyan érték, mely egyúttal másoknak is adatik. Annyira szereted a férjedet, fiadat, lányodat, szüleidet, a hozzád közelállókat, vagy távolabbi embertársaidat, amennyire te magad megtérsz Istenhez, amennyire elôrehaladsz az életszentség útján, és engeded, hogy már ne te élj, hanem Krisztus éljen tebenned. Ô, aki az egyetlen Szeretet, az egyetlen Jó, szüntelenül arra vágyódik, hogy határtalanul szerethessen minket, aki folyton keresi azokat a lelkeket, akikre kiáraszthatná végtelen szeretetét. Nem lehet az embereket szeretni, ha nem szeretjük Istent. Igazából a másik embert csak a szentek szeretik, azok, akik tökéletesen megnyíltak Krisztusra, azok, akikben Krisztus a maga teljességében élhet és szerethet. # 6. Önmegvalósítás Krisztusban A pszichológia beszél ideális és valódi ,,én''-rôl. Mindannyiunknak van valamilyen elképzelésünk arról, milyenek szeretnénk lenni, akinek a képére és hasonlatosságára szeretnénk önmagunkat alakítani. Ezek a vágyak az ideális ,,én''-t tükrözik. A valódi ,,én'' ellenben lehet annyira visszariasztó, hogy vannak, akiket kifejezetten irritál, dühít ,,valódi'' énjük. Ez a magatartás nem helyes. Mégis azt bizonyítja, hogy az ember nem akar olyan lenni, amilyen, hogy létezik egy ideális ,,én''-je, vágyódik arra, hogy valaki más legyen, egyre inkább önmaga. Ha a hit által megnyílsz Krisztusra, akkor Ô lesz számodra az az ,,Út, az igazság és az élet'' (Jn 14,6). Ô maga mutatja meg az ideális énedet, s ugyanakkor meg is valósítja azt. Ô maga hajtja végre benned az önmegvalósításod. A hívô ember ideális énképe belsô életének fejlôdésével együtt fog tökéletesedni, s azáltal, hogy egyre jobban eggyé válik Krisztussal. Mert ahogy egyre jobban megismerjük Krisztust és kapcsolódunk Hozzá, úgy ébred bennünk a vágy, hogy Vele azonosuljunk. Ekkor Krisztus válik a mi személyes ideálunkká, ideális énünkké. A hitben és kegyelemben való növekedésed által ideális éned egyre láthatóbbá válik, mivel ezáltal Krisztus egyre több természetfeletti fényt áraszt rád, egyre teljesebben jelenik meg neked. A mi igazi személyes ideálunk csak Krisztus lehet, mivel mindannyian eleve arra vagyunk rendelve, hogy Isten Fiának képmását öltsük magunkra. (vö.: Róm 8,29). Amilyen mértékben közeledik tehát ideális éned Krisztus képéhez, te magad is a közeledsz az igazsághoz, Krisztus maga válik a te utaddá és igazságoddá. Ô maga fog akaraterôt is adni ahhoz, hogy valódi énedet át tudd formálni ideális éned képére. Mindannyian csak akkor valósítjuk meg önmagunkat, amikor szeretünk. Csak azoknak köszönhetôen valósíthatom meg önmagamat, akiket szeretek. Mert ilyen Isten ökonómiája és az én pszichikai felépítésem. Közülünk senki sem képes önmegvalósításra anélkül, hogy ne lenne más személyekkel kapcsolatban. A másik emberrel való kapcsolat nélkül soha nem leszel képes az önmegvalósításra. Az ilyen viszonylat nélkül soha nem leszel teljesen önmagad. Olykor kapcsolatunk a másik emberrel szinte ideálisan alakul, s ilyenkor a heroizmusnak nem érezzük szükségét. Máskor ellenben hozzánk közel álló személyek képesek olyan helyzetet teremteni, hogy heroizmus nélkül nem maradna más, mint csak a szeretet feladása, megtagadása. A II. világháború alatt gyakran kerültek az emberek olyan helyzetbe, mely heroikus szeretetet követelt: vagy te magad fogsz ütni, vagy téged ütnek; vagy te gyilkolsz, vagy téged ölnek meg. Ezek rendkívüli helyzetek voltak, de Isten a kevésbé drámai helyzetekben is nemegyszer vár el tôlünk olyan szeretetet, melynek nagy ára van. Ilyenkor meggyôzôdhetünk arról, hogy nem vagyunk képesek szeretni, s könnyebben fogjuk megérteni Krisztus szavainak mély értelmét: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti pedig a szôlôvesszôk. Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek.'' (Jn 15,5) Krisztus nélkül semmit sem tehetünk. Krisztus a mi életünk. Nélküle olyanokká válunk, mint a szôlôtôrôl levágott hajtás, mely elszárad. Az ember nem valósíthatja meg önmagát Krisztus nélkül. Önmegvalósításunk olyan mértékben teljesül, amennyire nyitottá válunk Krisztusra, amilyen mértékben megengedjük, hogy Ô maga szeressen, s éljen bennünk. Ha tökéletesen nyitottá válnál Krisztusra, Szent Pál szavaival te is elmondhatnád ,,Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem'' (Gal 2,20). És Krisztusnak valóban ilyen rendkívüli vágya van: minden egyes embert sajátos szeretetével akar szeretni. Ô annyiféle arcban akar megjelenni, ahány ember él a földön. Az Egyház azt tanítja, hogy nincs szeretet kereszt nélkül -- ahhoz, hogy a másik embert szerethessem, saját énemet keresztre kell feszítenem. Ám kegyelem nélkül nem tudom ezt elfogadni, csak a kegyelem tehet erre képessé. A kegyelem pedig úgy működik, hogy maga Krisztus kapcsolódik be az én emberi akaratomba, mellyel azt mondom: akarok szeretni, a jót akarom választani. ,,Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint.'' (Fil 2,13). Az mi akaratunk -- melynek köszönhetôen a jó és a szeretet mellett dönthetünk -- gyenge. Az ember akarata túl gyenge ahhoz, hogy a nehezebb mellett döntsön, amihez saját egoizmusának legyôzésére lenne szükség. Ha valakinek nem volt még ilyen tapasztalata, egyszer biztosan meg fog gyôzôdni afelôl, hogy valóban nem képes szeretni, s nem képes meghalni a maga számára -- pedig mindannyian csak a szeretet által válhatunk teljes emberré. A szeretet az akarat aktusa, az a vágyunk, hogy másoknak azt adjuk, ami nekik jó. Nyilvánvaló, hogy bárki közülünk akarhat valamit, például öt, hetven, vagy száz százalékig. Ha tíz százalékig vágyódunk megvalósítani a szeretetet, az túl kevés lesz az emberek közti harmónia megteremtéséhez, ahhoz, hogy az emberek integrálódásának folyamata megvalósuljon, nem lesz elég ahhoz, hogy úgy szeressünk, ahogy Krisztus szeretett. Krisztus kegyelmével azonban akaratom egyre növekedhet, s így Krisztus parancsát: ,,Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.'', már nem csak tíz százalékban akarom majd megvalósítani, de hetven százalékban, sôt még jobban is. Ezáltal jelenik meg Krisztus élete mibennünk. Krisztus felfedezése a másik emberben semmivel sem csökkenti a felebarát értékét. Amikor Krisztust szeretem, a másik embert is szeretem egyidejűleg. Krisztusnak köszönhetô, hogy a másik ember egyre megnyerôbb lesz majd számunkra, mert egyre jobbá, szebbé alakul át. Amikor az ô akaratába Krisztus beépül, Krisztus által egyre inkább vágyódni fog a jóra, s ez a jó egyre erôteljesebben növekedni, gazdagodni fog benne. Ez a jó az övé, mert az elfogadott kegyelem az ember értékévé válik, de ugyanakkor Krisztusé is. Krisztus olyan tökéletesen épül be a mi életünkbe, hogy a felebarátot Ô az én szeretetemmel szereti, én pedig az Ô szeretetével. Nincs itt szó semmilyen megosztottságról, elidegenedésrôl, épp ellenkezôleg, azáltal, hogy Krisztus jelen van bennem, képes leszek önmagammá válni -- szeretni és növekedni a szeretetben. Ha Krisztus válik ideális énemmé, beteljesedik az önmegvalósításom. Ellenkezô esetben, amikor bűnt követek el, amikor Krisztusnak nemmel válaszolok, saját énemtôl fosztom meg magamat, s egyre kevésbé leszek önmagam. A bűn, és a Krisztussal szembeni bezártság elidegenít önmagamtól. Ha elzárkózom Krisztustól, szomorú, levert, rossz leszek, pedig nem ilyen szeretnék lenni, nem ilyen az ideális énem. Krisztus mindannyiunk ideális énje, a tiéd, s az enyém is, ezért vesz fel ennyi féle arcot. Ugyanakkor Ô az, aki ezt az arcot mindannyiunkban meg is valósítja. Ezt a csodálatos valóságot tükrözik Krisztus szavai: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet''. Önmegvalósításunk az igazságban élve és Isten szeretetfelhívására adott válaszunkban teljesedik ki. Ha nem élünk az igazság szerint, természetfeletti értelemben nem beszélhetünk a szeretetrôl. Mivel ez a szeretet magának Krisztusnak a szeretete mibennünk. Ô pedig annyira él mibennünk, amennyire mi az igazság szerint látjuk magunkat, vagyis megismerjük saját gyengeségünket és hívjuk Ôt, akarjuk, hogy Ô legyen a mi életünk. Az ember magától nem képes a természetfeletti jóra. Az Egyház nem mondja, hogy az ember természete romlott, mégis tudatosítanunk kell, hogy mi magunktól képtelenek vagyunk a természetfeletti jóra, hogy képtelenek vagyunk szeretni. Magunktól képtelenek vagyunk válaszolni Istennek erre a felhívására, mely számunkra túlságosan nehéz, különösen a felebaráti szeretet, ami olykor még a hôsiességet is megköveteli tôlünk. Krisztus a gazdag ifjúval folytatott beszélgetésben azt mondja: ,,Miért mondasz engem jónak? -- kérdezte Jézus -- Senki sem jó, csak egyedül az Isten.'' (Mk 10,18). Minden, ami jó bennünk, az Istentôl ered. -- ,,Mid van, amit nem kaptál?'' (1Kor 4,7). Folyton vissza kell térnünk ezekhez a szavakhoz, mert nem beszélhetünk önmegvalósításról Krisztusban, ha nem élünk az igazság szerint. Krisztus önmagáról azt mondja: Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. (vö.: Jn 18,37). Isten mintegy rendkívül érzékeny az igazságra. Antropomorfizálva a kérdést azt mondhatnánk, hogy az igazság Istennek különösen ,,érzékeny pontja''. Ha az a hivatásod, hogy Krisztushoz válj hasonlóvá, akkor nem lehet benned hazugság. Krisztus, aki azonosítja magát az igazsággal, hajthatatlan a hamissággal, gôggel szemben, nem hagyja, hogy kisajátítsuk azt, amit Ô maga hajt végre bennünk. Istennek minél nagyobb kegyelmét sajátítjuk ki a magunk számára, annál nyilvánvalóbb saját ostobaságunk, balgaságunk. Isten, hogy megvédjen minket ettôl, kénytelen lesz kegyelmeit korlátozni. Önmegvalósításunk alapja az alázat. Az alázat azért olyan fontos, mivel Isten kész mindent megadni az olyan embernek, aki semmit sem sajátít ki -- ezért olyan fontos az alázat. Ha igazságban élsz és elismered, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetsz, ez olyan, mintha hívnád Ôt: Gyere, élj bennem. És Krisztus csak ekkor jön el. Azért, hogy ne sajátítsd ki Krisztus működését, mondogasd minél gyakrabban: Neked köszönhetem Krisztus, hogy önmagam lehetek, hogy a házastársamat vonzónak találom, hogy azok az emberek, akikkel találkozom, olyan jók. Ezek a gondolatok alázatodat fogják kifejezni. Mindaz, ami elbűvöl a másik emberben, Krisztusé, s egyszersmind azé az emberé is. Ha úgy vélnénk, hogy az a valaki, aki természetfeletti értékekkel bűvöl el minket, maga méltó a csodálatunkra, félreértés áldozatai lennénk. Egyszer mindannyian meggyôzôdhetünk arról, mennyire bűnösek, gyengék vagyunk. Ám Krisztus éppen belôlünk, belôled akar remekművet alkotni, mely másokat elkápráztat, s így leszel egyre inkább önmagad és egyszersmind így fog növekedni benned Krisztus. Minden szent másképp valósította meg magában Krisztus képét. Ez valami rendkívüli dolog, hogy ennyiféle szentünk van. Van Hedvig királynônk, aki szinte ,,arbiter elegantiarum'', akinek nemcsak rendkívüli esztétikai érzéke volt, de elbűvölte az embereket intelligenciájával, szellemi és lelki értékeivel, s van Benedikt Labres-ünk, aki nyomorban, koldusként halt meg. Szent Lellis-i Szent Kamil fiatalkorában párbajhôs, kártyajátékos volt, valószínűleg hitványabb életmódot folytatott, mint azok a katonák, akiket a francia idegenlégióból kidobtak. Egyszer, amikor már megrögzött alkoholista volt, meglátott egy szerzetest, s felcsillant benne a remény: hiszen in is lehetnék más. Késôbb, amikor egyszer ismét veszített a kártyán, s koldulásra kényszerült, az arcát kendôvel takarta le, s felébredt benne a vágy, hogy mindezzel szakítson végre. Megértette, mennyire megalázó, amit csinál, s hogy így nem önmaga, hanem egy ember karikatúrája ô. Arról kezdett ábrándozni, arra vágyódott, hogy normális ember legyen. Elhatározta, hogy megtér. Önmegvalósítását ekkor maga Krisztus hajtotta végre. Nemcsak normális embert faragott belôle, hanem remekművé alakította, elvezette ôt az életszentségre. Így bánik velünk Krisztus, mert Ô akar a mi mindenünkké válni -- a mi szeretetünkké, utunkká, igazságunkká és életünkké. ======================================================================== Ismertetô a mozgalomról 1985-ben a varsói Egyházmegyei Szeminárium tanára, Dr. Tadeus Dajczer tisztelendô atya hozta létre a Názáreti Család Mozgalmat (NCM). E mozgalom az egyetemisták, ill. a fôiskolások között végzett, több éves lelkipásztori munka gyümölcseként jött létre. A mozgalom alapelveiben szorosan kötôdik mindahhoz, amit késôbb II. János Pál pápa ,,új evangélizáció''-nak nevezett el. A Názáreti Család Mozgalom- nak alapítótársa volt a varsói Egyházmegyei Szeminárium tanára Dr. Andrzej Buczel atya, aki 1994-ben elhunyt. A formális alapítástól számítva, két év elmúltával a mozgalom elterjedt Lengyelország területén. 1987-tôl kezdve létesültek a mozgalom elsô, külföldi közösségei, mégpedig elôször Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, egy évvel késôbb Angliában, Hollandiában és Németországban. 1989-ben a Názáreti Család Mozgalom megalakul az amerikai kontinens számos országában is; elôször Mexikóban, Kolumbiában, Argentínában, Brazíliában, Venezuelában, majd az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, valamint Kubában. A mozgalom további fejlôdését mutatja, hogy valamennyi európai országban elterjedt a 90- es években; Olaszországban, Ausztriában, Belgiumban, Belorussziában, Litvániában, Lettországban, Oroszországban, Ukrajnában, Szlovákiában és Csehországban. 1994-ben a mozgalom ismertté vált Új-Zélandon és Zambiában, 1996-tól a Fülöp-szigeteken, Ausztráliában, Óceániában és Indiában. Jelenleg a mozgalom az összes világrész több mint negyven országában létezik, a tagok és a szimpatizánsok létszáma több mint százezer fô. A Názáreti Családok Mozgalom lelkiségének lényege, hogy törekszik Krisztussal, a Megváltóval való közösségre, communio-ra. ,,Teljes önátadás Krisztusnak, az Egyház szolgálatára.'' E közösség igyekszik megvalósítani Isten és az emberek szeretetét, Krisztus szeretetével. A mozgalomban különös módon hangsúlyozzák Jézus követését, az Ô szegénységében és alázatában (Názáret lelkisége). A mozgalmon belül vállalt életszentség felé vezetô út, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Gyermek Jézusról elnevezett Szent Teréz, valamint Szent Kolbe Maximilián Mária lelkiségén alapszik. A közösség lelkiségét áthatja a Szűzanya tisztelete is. E ,,máriás lelkület'' célja természetesen a Krisztusközpontúság és az Egyházközpontúság megvalósulása. Az Istenanya, a Mozgalom tagjai részére az Egyház anyja, Matka Boza, ezért bízzuk a Szűzanyára önmagunkat Szent János Apostol mintájára, ami kifejezésre jut :,,Az Istenanyának, az Egyház kizárólagos szolgálatára való önátadás aktusában'' (,,Azután azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád!'' Jn 19,27) Korunk Egyházának apostoli feladatkörén belül, a Názáreti Család Mozgalom, belekapcsolódik az ,,új evangélizáció'' pápai programjába. A közösség tagjai igyekeznek szeretetben élni, és az életszentségre való törekvés vágyát buzdítani saját környezetükben. A mozgalom egyik apostoli fô célja, a család evangelizációja. Az evangéliumi radikalizmus vállalásával olyan magatartásforma kialakítására törekszik, melynek révén a keresztény család ideáljai láthatóvá és kézzelfoghatóvá válnak, a mai társadalom széles körei számára. A mozgalom tagjainak apostolkodási tevékenysége a hozzájuk legközelebbi egyházközség életére, valamint a veszélyeztetett ill. csonka családokra irányul. Az apostoli életrôl tanúságot téve, együttműködve a plébánossal, a közös imatalálkozókon való részvételük mellett, igyekeznek bekapcsolódni az adott egyházközség aktuális problémáiba. Ezek a következô öt területre vonatkoznak: a házastársak hitéletének megerôsítése a gyermeknevelésre vonatkozó segítségnyújtás az alacsony jövedelemmel rendelkezô családoknak anyagi támasz biztosítása a gyermekek és ifjúságnevelésben, az elmélyített hitformálásához szükséges feltételek megteremtése a házasság- ill. a családetikára vonatkozó egyházi doktrínák terjesztése Ezen kívül a mozgalom tagjai tanácsadással szolgálnak a családoknak, jótékonysági tevékenységet folytatnak a szegények, betegek ill. segítségre szorulók javára. Különféle segítséget szerveznek a hitoktatásban és a liturgikus szolgálatban, együttműködnek az Egyház missziós tevékenységével, aktív szerepet vállalnak a katolikus oktatás és a társadalmi élet területén. A mozgalom nyitott mindenki számára: családok, magányos személyek, papok, szerzetesek, fiatalok, gyermekek és betegek részére. Mivel nem határolja magát semmilyen csoportra a felsoroltak közül, ezért mindenki megtalálhatja önmagát ebben a közösségben. A mozgalmon belüli munka konkrét méreteket ölt a kis egyházközségi csoportokban (közösségekben) ill. az egyházközségek egymással való kapcsolatában. Gyermekek, fiatalok, jegyesek, ifjú házaspárok, iskolások, egyetemisták, felnôttek, tanárok, más egyéb foglalkozásúak, fogyatékosok, foglyok (rabok), missziós és apostolkodó jellegű, papi és nôi hivatást tisztázó csoportok léteznek. A közösségi összejöveteleken (imatalálkozókon), a keresztény aszkézis ill. misztika körébôl átvett tematikát tartalmazó füzeteket elmélkedjük át, melyek a mozgalom által megjelentetett kiadványok. E publikációk megjelentetésére a mindenkori jóváhagyást, az Egyház helyileg illetékes hatósága adja meg. Szervezôi funkciót töltenek be az animátorok, akik lelki ügyekben szorosan közreműködnek a mozgalomért felelôs papokkal. A mozgalmat a megyés püspök vezeti az általa kijelölt pap, azaz, a mozgalom moderatora segítségével. A mozgalom aktuális feladatát és a jövôre szóló munkaprogramot, a mozgalom moderatora beszéli meg a megyés Püspökkel, a rendszeres találkozások során. A Názáreti Családok Mozgalom számos publikációkat ad ki. Az általános tájékoztatás kedvéért, csak az 1999. augusztusáig kiadott címeket adjuk meg, az alábbi témakörök szerint: -- 32 füzet az ,,Új Evangélizáció felé'' sorozatban -- 3 füzet a ,,Szentség felé'' sorozatban -- 2 füzet a ,,Názáreti Családok Mozgalmának lelkiségébôl'' (anyagok) sorozatban -- 7 füzet a ,,Lelkiség könyvtára'' sorozatban -- 6 füzet a ,,Házasság-teológia és etika'' sorozatban Ezenkívül jelentek meg az alábbiak: A Názáreti Családok Mozgalmának tájékoztatója A Názáreti Családok Mozgalmának alapszabályzata Az Istenanyának, az Egyház kizárólagos szolgálatára való önátadás aktusa Kommentár az Istenanyának, az Egyház kizárólagos szolgálatára való önátadás aktusához Teljes önátadási aktus Krisztusnak, az Ô Szent Egyházának való szolgálatra Tadeus Dajczer atya könyve, mely most magyar nyelven is megjelent, reméljük, hogy sok emberben felébreszti és elmélyíti a hitet! A fent említett kiadványok, hamarosan magyar nyelven is meg fognak jelenni. A magyar fordítás sok-sok földi -- hazai és külországi -- ima, áldozat és felajánlott szenvedés gyümölcse. Az Isten akarata szerint pedig jel, felhívás, hogy a magyarságnak most, a XX. sz. végén -- ezeréves kereszténységének jubileumán --, magába kell néznie: Maradt-e még a Szent István-i keresztény hit, a Máriának elsôként felajánlott országban?! A magyar fordítás elkészítése elsôsorban Jeney Judit áldozatos munkájának köszönhetô. Jeney Judit 15 éves lengyelországi tartózkodása idején ismerkedett meg a lelkiséggel. Mélyen elkötelezte magát erre az útra, s hivatásának érezte, hogy a könyvet Magyarországon is megismerjék. A könyv magyar nyelvű fordítása, az eredeti lengyel javított kiadás alapján készült. Az Úr gondviselésének köszönhetôen, Jeney Juditot a munkája az utóbbi években Eger városához kötötte, így elsôként itt indult el a mozgalom Zajacz Ernô atya lelkipásztori vezetésével, aki a kiadási szándék felvállalásában fontos szerepet vállalt. A könyv megjelenéséért köszönetet mondunk a lengyelországi Názáreti Család Mozgalom jelentôs anyagi támogatásáért. Sok segítséget kaptunk Marek Mazur-tól, a közösség lengyel anyanyelvű tagjától, aki magyar nyelvtudását kamatoztatva, nagymértékben elôsegítette a magyar nyelvű fordítás hitelességét. Köszönet illeti Koncz Éva munkáját, aki a nyelvi lektorálást végezte, és Karóczkai Júlia tevékenységét, aki a teológiai lektorálásban segítkezett. Köszönetet mondunk Péderi Attilának és Barta Róbertnénak, a gépelési és a javítási munkálatok elvégezéséért. Köszönettel tartozunk Gromon Tamásnak és Péderi Attilának, kik anyagi támogatásukkal hozzájárultak a könyv kiadásához. Köszönetet mondunk Dr. Seregély István érsek Úrnak a MKPK elnökének erkölcsi támogatásáért, valamint Dr. Katona István egri segédpüspök Úrnak áldozatos segítségéért és tanácsaiért. Végezetül köszönetet mondunk az egri Jézus Szíve Plébániának, hogy befogadja a közösséget. Egerben maroknyi közösség alakult, s a tagok hetenkénti találkozásai alkalmával mélyebben megismerkedünk és elmélkedünk Tadeus atya könyvérôl és a megjelenô füzetek anyagáról. Az egri és Eger környéki bejáró emberek közül többen, minden nyáron elmegyünk, egy a Tátrában zajló ún. ,,hegyi lelkigyakorlatok'' egyikére. Több idôpontban, más-más korosztály -- középiskolások, egyetemisták, családok -- részére szervezett lelkigyakorlatra ezrek zarándokolnak ide a Fülöp-szigetektôl az Egyesült Államokig. Nagyobb ünnepeken és fôleg az adventi ill. a nagyböjti idôszakok alkalmából három napos lelkigyakorlatra is járnak Varsóba és Czestochowa-ba. Aki többet szeretne megtudni e közösség lelkiségérôl, az alábbi címen érdeklôdhet: Péderi Attila H-3300 EGER, Tizeshonvéd u. 31/A Tel.: (30) 9 636-939 E-mail: pederiaűwestel900.net