Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv a Szent István Társulat gondozásában jelent meg az ISBN 963 360 894 5 azonosítóval. Az elektronikus változat Predl Katalin M. Irén Carmel. D. C. J. tartományfônöknô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Isteni Szívérôl nevezett Kármelita Nôvérek Kongregációja tulajdonában van. Ez a második elektronikus változat, amely tartalmában azonos az elsôvel, de formájában hűbben követi a nyomtatott könyvet. A könyv képanyagából csak Anna Maria Tauscher van der Bosch arcképét tartalmazza (amely csak legalább 256-színű képernyôbeállítás mellett torzítatlan). ======================================================================== Bevezetés Joannes M. Gijsen, Roermond püspöke A hit Jézus Krisztusban -- aki minden emberért meghalt és Feltámadásában mindenkit biztosít a boldog jövô lehetôségérôl -- valamint a pápa és a püspök személyében az Egyházhoz való hűség jellemezte Anna Maria Tauschert, a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármeliták alapító anyját. Élete története mutatja, mennyire mélyen kellett gyökereznie e hitének és hűségének, hogy követhesse Isten hívását. Élete folytonos küzdelemben telt, fáradhatatlanul és ahol csak lehetett a krisztusi szeretet megvalósítását kereste a legkisebbek és a legszegényebbek iránti gondoskodásban. A roermondi püspökségben Maria-Teresa anya menedéket talált a maga és elsô társnôi számára. Sittardban megalapíthatta kongregációjának anyaházát, a ,,'t klösterke van de Kolleberg''-et, ahogy a nép nevezte. Nôvérei innen költöztek a világ sok országába, hogy tettekre váltsák az ô lelkiségét. Isten megáldotta munkájukat, de a szenvedéstôl sem kímélte meg ôket. Örvendetes, hogy Maria-Teresa anya önéletrajza új kiadásban jelenik meg. Így remélhetôleg sokan megismerhetik hitét és hűségét, és sokakat erôsíthet soha nem lankadó szeretete. Bepillanthatnak egy elmélyült keresztény életébe: abba, ahogy elkötelezte magát Istennek Jézus Krisztusban és önzetlenül gondoskodott azokról, akikkel senki sem akar törôdni. Külön is kívánjuk, hogy életének története szólítsa meg a fiatal leányok szívét, hogy általa eljusson hozzájuk Isten hívása, s életüket ôk is Istennek és az embereknek szenteljék. Éppen napjaink Egyházának van rájuk nagy szüksége. Járjon közbe értük Istennél az alapító anya! + Joannes M. Gijsen Roermond püspöke Roermond, 1977. február 25. ======================================================================== Bevezetés Kármel Királynôjérôl nevezett fr. Finian Monahan, általános rendfônök OCD A Sarutlan Kármeliták Rendfônöksége Corso d’Italia 38 Róma, 1977. január 25. Nagy örömmel üdvözlöm Maria-Teresa Tauscher van den Bosch anya önéletrajzának új kiadását. Isten szolgálója, aki lénye legmélyéig kármelita volt, valóban rendkívüli módon sugározta szíve gazdagságát az apostoli elhivatottságban, mellyel az elhagyatott gyermekek és idôs emberek között tanúságát adhatta Krisztus Szíve mérhetetlen szeretetének. Példaszerűen valósította meg az általa alapított közösség ideálját: a bensôségesség, az imádás és a Jézus Szíve iránti elhivatottság életét, hogy általa tapasztalhatóvá váljék a mindent magához ölelô, különösen a legkisebbek és legnyomorultabbak iránti szeretet lüktetése és az Ô Misztikus Testének éppen a legelfeledettebb tagjai iránti irgalmasság, részvét és önzetlen segítség belsô késztetése. Gyermekeiért és öregjeiért ô maga szegény lett, és mindenáron szegényen akart élni. De Isten megáldotta az ô szegénységét, és az Úr alázatos koldusa megélhette azt az örömöt, hogy hosszú élete során megsokasodtak öregotthonai és a gyermekei számára létrehozott Szt József otthonok. Németország, Hollandia, Olaszország, Svájc, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország fogadta be leányait, akiket Maria-Teresa úgy küldött szét, hogy egyedüli gazdagságuk a hit, az isteni gondviselésre hagyatkozás, az árvák, elhagyottak és idôs emberek iránti elhivatottság vágya volt. S mindenütt virágzott a kegyelem csodája, mely magukban a küzdelmekben és nehézségekben kísérte a rendalapító és a szeretet apostola életének minden lépését, ez a csoda, melyet imáival, vezekléseivel és Szent Józsefbe vetett rendíthetetlen bizalmával Sittardban valósított meg. Hivatása és a ,,Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel'' elnevezés azon a helyen nyert megerôsítést, ahol e sorokat írom, itt, a Szent Teréz-templom árnyékában a Corso d’Italián. Itt találkozott Maria- Teresa a kármelitákkal, akik megértették és támogatták, ,,a Kármelért felajánlott élet vagy halál'' szándékában megerôsítették ôt. A Kármelbôl és a Kármelért élt igazából az a szellem, melyet leányainak átadott. Kívánjuk, hogy ez az új kiadás tegye még ismertebbé ezt a rendkívüli nôt, és -- ha Isten úgy akarja -- gyorsítsa meg oltárra emelését is. Ez minden bizonnyal dicsôségére lesz az Isteni Szívnek, melyet Isten szolgálója annyira szeretett és amelynek az elhagyott gyermekekben és az öregekben szolgált; örömére fog szolgálni az egész szentterézi Kármelnek, melynek ô imájának szellemével és apostoli buzgalmával dicsôséget szerzett. A Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel, Szent Józsefrôl nevezett Maria-Teresa anya rettenthetetlen céltudatossággal életre hívott családja számára késztetést jelent majd, hogy egyre mélyebben élje meg az imádás és az elhivatottság ideáljait, melyekre ô életét szánta. P.H. Kármel Királynôjérôl nevezett fr. Finian Monahan általános rendfônök OCD ======================================================================== Bevezetés A Szent Családról nev. fr. Simeone, Postulator Generalis OCD A Sarutlan Kármeliták Generalíciáján Róma, 1977. január 21. Ez a könyv valóban megrázó. Szent Józsefrôl nevezett Maria-Teresa, a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel alapítónôje leányai számára írta e feljegyzéseket, hogy közösségük alapításában felismerjék ,,Isten vezetését, Isten egyedülálló kegyelmét''. Meg volt gyôzôdve, hogy leányainak joguk van tudni mindezt, és hogy igazságtalan lenne velük, ha nem tárná eléjük Jézus Szíve irgalmasságának hű és biztos üzenetét ,,a Mű érdekében''. Teresa anya kétségtelenül nem gondolt olyan nyilvánosságra, hogy az isteni szeretet (mely ,,ha sebet üt rajtad, be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze'', Jób 5,18) kegyelemteljes művének titka rendi közösségén messze túl ismertté váljon. Mert ezeken a józan és sminkeletlen, de becsületes és az életet árasztó lapokon rendre az ajándékként és kegyelemként elfogadott, szeretettel viselt fájdalom és üldöztetés váltakozik meg nem értettséggel és vértanúsággal. Minél mélyebben szenved e lélek, annál inkább képes részesévé válni Krisztus fájdalmának és szeretetének, míg ez szinte második természetévé válik. Így érthetjük meg következô szavait: ,,Egyet kívánok csak: ezt a kis idôt, amennyire csak lehet, végigszenvedni, teljesen mindegy, milyen módon, csak szenvedhessek, és áldhassak mindenkit és szívbôl megköszönhessem mindenkinek, ha szenvedést okoz.'' Ijesztô, félelmetes megnyilatkozás. És nem is nagyon érthetnénk, ha nem visszhangoznának benne Avilai Szent Teréz és Lisieux-i Szent Teréz ismerôs szavai; ha nem tudnánk, hogy azok, akik nagyon szeretik Istent, nem kerülhetnek közel Jézushoz, nem érezhetik Szívének lüktetését és nem szemlélhetik szenvedésének titkát, ha nem igénylik, hogy úgy érezzenek, úgy szeressenek, ahogy ô szeretett, vagyis fölvéve a keresztet, és így kiegészítsék, ami Krisztus szenvedésébôl hiányzik, testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24). E könyv lapjairól kitűnik, hogy Maria-Teresa Tauscher az istenszeretô lelkek seregéhez tartozik. Tudja, hogy az üdvtörténet abban a mértékben tartós ajándéka a feltámadás örömének, amennyire megjeleníti a halál és az élet húsvéti titkát, melyet Krisztus a kereszten beteljesített és barátaiban folytatni akar. Mennyire találó, ami nem sokkal halála elôtt hangzott el Maria-Teresa anya ajkáról: ,,Szilárd meggyôzôdésem, hogy minden áldozatra szükség volt.'' Nem jajong, nem kesereg amiatt, hogy a fájdalom útját kellett járnia. Csak megnyugszik a lelke, hálát ad, átadja magát. Így érthetjük meg utolsó napjaiban följegyzett egyik mondatát is: ,,Minden, -- amit -- Isten tesz, -- jó! Mindig -- Istent - - kell dicsérni -- és magasztalni!'' Nevezhetnénk ezt Maria-Teresa végrendeletének. Nevezhetnénk élete, szándékai, ideáljai, a kicsinyek és nyomorultak javára végzett sokrétű tevékenykedése legszebb összefoglalásának is. Ebben az önéletrajzban, mely annál is inkább az, mert szerzôje nem annak gondolta el, mindenekelôtt Maria-Teresa anya valóságérzéke ragad meg, amellyel megfigyeli, ami benne és körülötte zajlik; azután rettenthetetlensége, amellyel Istenre támaszkodva az Isten akarataként felismert célt követi; és kiegyensúlyozottsága, mellyel a ,,kereszt sűrűjében'' is megôrzi nyugalmát. Ezek valóban olyan kiemelkedô tulajdonságai, melyek csak a feltétlen hit, a biztos remény és a mérhetetlen szeretet fényében magyarázhatók. Attól a naptól kezdve, hogy újra találkozott Krisztussal és -- még ha csak homályosan is -- fölfedezte szeretô gondviselését, többé nem tántorodott el. A maga teljességében tapasztalta meg az isteni szeretetet, és szélesre tárta szívét a magából Krisztus Szívébôl forrásozó szeretetáram elôtt. Krisztus szeretetének túláradó teljessége átáradt rajta keresztül az Egyházra és az Egyházban mindenekelôtt a legkisebb és legelhagyottabb teremtményekre, a gyermekekre, késôbb pedig az öregekre is. Így jönnek létre a Szent József otthonok; egyre élôbbé és átfogóbbá váló belsô tisztasága és ereje által így virágzik a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel, szeretett gyermeke, a fájdalmas és egyben örömteli szülés gyümölcse. Művét beágyazza a rendíthetetlenség, a hűség és a szeretet szellemébe. Ezek Isten szolgálója ideáljának és Művének alappillérei is. De legyünk óvatosak, amikor ezt mondjuk. Mert mozgalmas élete során fokozatosan kibontakozik a keresztény életszentség minden oldala, a mindenkori pillanat kegyelmének, vagy helyesebben a válasznak megfelelôen, melyet Krisztus szeretete várt tôle. Miközben Maria-Teresa Tauscher Művének keletkezésérôl és fáradságos megtartásáról mesél, sorainak egyszerűségében észrevétlen fölfed számunkra valamit lelkének legbensô titkából. Nem tanulságos értekezéseket ír, nem idôz el lelki életének alapos elemzésénél, nem alapozza meg és nem kutatja imádságának titkát. Ott is, ahol megpróbálja megértetni az isteni szeretet rendkívüli fogalmait az ô életében, csak futólag, szinte félve teszi. Láthatóan csak arra törekszik, hogy megrajzolja a ,,mindent létrehozó'' isteni irgalom egyszerű, mégis ragyogó útját. Ily módon a könyv a maga módján igazi önéletrajz, olyan mű, mely Maria-Teresa anya leveleivel együtt bármely irodalmi rekonstrukciónál jobban fölfedi lelke történetét. Maria-Teresa Tauscher személye egyszer bizonyára késztetést jelent majd egy jó történésznek, hogy teljes sokrétűségében tanulmányozza egész életét. Kívánjuk, hogy hamarosan kezünkbe vehessük teljes életrajzát, mely elmondja azt is, amit Maria- Teresa anya visszafogottsága nem tárt elénk. Szeretnénk itt fölhívni a figyelmet Isten szolgálójának még egy tulajdonságára: mélységes ragaszkodására a Kármelhez. A rend legkiválóbb fiai közül néhánnyal szoros kapcsolatban állt a század elején, akiknek nevével találkozunk e könyvben: Gotti bíboros, Szent Jusztuszról nevezett P. Rinaldus, P. Benedikt Zimmermann és mindenekelôtt Isten szolgája, a Megkötözött Jézusról nevezett P. Antonius római tartományfônök, Monreale késôbbi érseke. Ô volt az, aki a legnehezebb tárgyalásokon támogatta Rómában Maria-Teresa anyát; világított számára és utat mutatott; hozzá köthetô a kongregáció végleges neve: ,,Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel''. Maria-Teresa teljességgel kármelitának érezte magát. Avilai Szent Teréztôl örökölte a Krisztus és az Egyház iránti mérhetetlen szeretetet, az imádság szellemét, a kereszt örömét, Szent József tiszteletét. Avilai Szent Teréztôl eredt lángoló hite, rendíthetetlen reménye és önfeláldozó szeretete is. Avilai Szent Terézhez hasonlóan föl se vette a nehézségeket, a szenvedéseket, az üldöztetéseket és a hosszú utazásokat, ha Isten és az Egyház dicsôségérôl és a lelkek |dvösségérôl volt szó. E lapokon megismerhetjük Maria-Teresa Tauschert, belemerülhetünk az ôt fölemésztô szeretet áramlásába, és a könyv Isten dicséretére indít, aki Egyházában újra és újra kibontja a kegyelem virágait, melynek láttán hűségesebben és nemesebb lélekkel élhetjük keresztény hivatásunkat, vagyis Krisztus követését az igazságban, testvéreinknek, mindenekelôtt a legkisebbeknek, a legszegényebbeknek és a legkitaszítottabbaknak szentelve magunkat. Karizmájához hűen Maria- Teresa anya a szeretetet élte, az isteni szeretet szolgálatába állt, a szegénység, az egyszerűség és a józanság útján, melytôl senki nem tántoríthatta el. Megértette, hogy Krisztus éppen az árvákban és elhagyottakban kívánja tôle a szeretetet; hogy az öregek azok, akikben szolgálhatja Ôt. Másoknak más a feladata Krisztus Misztikus Testében. Tôle és az ô családjától ezt akarta Jézus; és azt, hogy az Ô Szívének gyengéd érzelmeivel, az Ô Lelkének szeretô odafigyelésével és tökéletes szolgálatkészséggel éljék mindezt. Maria-Teresa hű volt ehhez a hivatáshoz, és hűnek akarta tudni leányait is. Miközben tehát a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelitákat e könyv arra emlékezteti, mit gondol alapítójuk hivatásukról és küldetésükrôl az Egyházban, mindannyiunkat tanít, hogyan szeressük Krisztust tettekkel és igazságban, és testvéreinket Jézus Szíve által. P.H. A Szent Családról nev. fr. Simeone Postulator Generalis OCD ======================================================================== Bevezetés Dr. Th. Schnitzler prelátus, az Apostolok-templom plébánosa Köln, 1977. február 7. Az óra a katakombákra emlékeztetett. Az Apostolok-templom sekrestyése éppen Úrangyalára harangozott. Azután sietve bezárta az ezeréves templom kapuját. Még egyszer körülnézett, nem maradt-e valaki Isten házában. Akkor odatett egy imazsámolyt a Mária-oltár elé a leckeoldalra, majd a sekrestyébe ment. Ott várta a plébánoshelyettes, Heinrich Esser káplán. Egy nô volt vele, akin az elsô pillanatban látszott a boldog izgatottság: Anna Maria Tauscher évek óta várt erre a pillanatra. A jelenlevôk ugyanakkor mind idegesek voltak, aggódtak, mintha valami tiltott dolgot művelnének. A kultúrharc legsúlyosabb idôszakát éltük. Az Apostolok temploma már évek óta plébános nélkül volt, mint oly sok plébánia a környéken. A helynökséget, a papneveldét és a konviktust bezáratta az állam. Melchers érseket mint hazaárulót kiutasították az országból. A városi nagy Lindenburg klinika igazgatója Maria Tauschernak, a pszichiátriai osztály vezetôjének egyszerűen megtiltotta, hogy lelkiismeretét követve belépjen a katolikus Egyházba. Maria Tauscher ,,a föld alá'' kényszerült. A klinika lelkésze helyett Esser káplánnak kellett visszafogadnia az Egyházba. Rubens tanítványa, Johann Hülsmann nagy Mária-képe elôtt zajlott hát le az egyszerű szertartás. Itt több történik, mint a kultúrharc elôli menekülés. Itt gyôzelmet aratnak a kultúrharc fölött. A katolikus keresztény Maria Tauscher a keresztény lét lényege felé indul el. Elutasításoktól övezve szeretetközösséget alapít. Miközben az államról való elképzeléseket a hatalom és erôszak uralja, ô újra érvényt szerez a szívnek. A modern társadalom szociális kérdésekkel küszködik, de nem képes úrrá lenni rajtuk. Maria Tauscher a gyermekek és öregek számára létrehozott alapításaival a gyakorlatban járul hozzá a szociális kérdés megoldásához. Az Apostolok-templom zárt kapui mögött, a félelem légkörében egy gazdag gyümölcsöt hozó mag kezd csírázni és növekedni. Ezért ez az életrajz nem akármilyen olvasmány. Olyan olvasmány, amely kaput nyit -- a remény kapuit az elkövetkezô évekre: Hogy e kapukon -- a Szív szolgálatában sokan jöjjenek be és ki! Dr. Th. Schnitzler prelátus az Apostolok-templom plébánosa ======================================================================== Bevezetés Maria-Teresa anya Az isteni kegyelem műve, avagy a Jézus Isteni Szívérôl nevezett Kármel története Egykor Isten egy kis földet vett a kezébe, és megteremtette belôle az elsô embert. 1887. június 17-én mindössze némi homokot, egy kicsi porszemet vett a kezébe, mely gondviselésébôl elôzôleg a birodalom keleti részébôl a nyugatiba került, és e szegény porszemet áthevítette Szíve szeretetének parazsával, hogy isteni fenségének eszközévé tegye. -- Csodálatos Isten kegyelme és az Ô műve! Igen, az emberi értelem számára gyakran teljesen fölfoghatatlan! Az évek során lelkiismeretem sokszor figyelmeztetett, hogy röviden ismertessem szeretett anyáimmal és nôvéreimmel a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel megalapításának történetét Isten kegyelmébôl, mely nem személy szerint nekem, hanem az ,,isteni Műnek'' szólt. Egyes rendkívüli eseményeket már Amerikában elkezdtem leírni, ezek azonban csak különálló, összefüggés nélküli lapok voltak. Miután visszatértem Európába és megismerkedtem a távollétem alatt fölvett több száz nôvérrel, észrevettem, hogy a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel alapításának történetét alig ismerik. Ez indított arra, hogy még egyszer s immár idôrendben belefogjak történetünk leírásába, kezdve azzal, hogyan tett engem, szegény lelket, kegyelmének eszközévé, egészen 1925-ig. Ezt most, életem végén kötelességemnek érzem; mert meggyôzôdésem, hogy Önök mindannyian nagyobb vagy megújult buzgalommal és sokkal nagyobb érdeklôdéssel és szeretettel fordulnak a Kármel magától Istentôl alapított új ága felé, ha ismerik, milyen egyedülálló kegyelmeket közölt vele Isten. Sôt úgy érzem, ezt a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel hűséges tagjaiként joguk van tudni, és igazságtalan lennék, ha megfosztanám ettôl Önöket. Mindig is tudatában voltam, hogy eszköz vagyok Isten kezében, és hogy Isten kegyelme a legkevésbé sem személyesen nekem szól, hanem csakis a Műnek, melyre Isten az ô túláradó jóságában és irgalmasságában meghívott. Ismételten mély szégyen tölt el mindannyiuk elôtt, akik ismertek engem és találkoztak velem, hogy minden fáradozásom ellenére sem váltam igazán olyan apácává, aki képes e sok kegyelmet továbbadni. Kérem, emlékezzenek rá, hogy a szerszám gyarlósága sokszorosan dicsôségére válik a mesternek. -- Igen gyakran töltött el ez a gondolat új erôvel és bizakodással, ha kételkedni kezdtem, mert képtelen voltam kilábolni nyomorult és tehetetlen helyzetembôl, vagy túl mély érzelmi hullámvölgybe jutottam. Bár nagyon igyekeztem, hogy hűségesen írjak le mindent, elôfordulhat néhány -- adatokat és személyeket illetô -- pontatlanság; mert az évek során könnyen elfelejt vagy összekever az ember dolgokat. A lényegesebbeket, pl. Isten különös kegyelmeit, mindig följegyeztem. Maria-Teresa anya ======================================================================== I. A sivatagban Brandenburg tartományban, az Odera melletti Fraknkfurttól nem messze fekszik szülôhelyem, Sandow. Kedves környék szép erdôvel, rétekkel és termékeny földekkel. A dombságot, ahová a falu települt, nagy területen erdôk borítják. De a domboknál, az erdônél és a réteknél is jobban szerettem a harsogó, habzó vizű patakot, a Mühlenbachot. Apám elsô állásaként kapta ezt a falusi lelkészséget, melyhez Sandow- n kívül két filia is tartozott. A szegényes falucskához hasonlóan a magaslat szélére épített templomot sem díszítette semmi, kívül-belül csupasz volt és kopár, a protestantizmus igazi jelképe. A templomtól pár száz lépésre állt az iskola, és egy kissé távolabb, a fôutca irányában a lelkészlak. Egyszintes épület volt tetôtéri szobával, amilyen a legtöbb vidéki ház a tartományban abban az idôben. A bejárat elôtt gyep zöldellt, a kertben két labdarózsa-bokor állt; mindez együtt igen barátságosan festett. 1855. június 19-én születtem, de csak július 24-én kereszteltek, mert apai nagyapám, aki lelkész volt -- mint egy kivételével valamennyi ôse a boldogtalan ún. reformáció óta --, maga akart megkeresztelni, miután legidôsebb fiának elsôszülött gyermeke voltam. Anna Mariának kereszteltek. Már anyám és anyai nagyanyám is Maria lett a keresztségben. Azt hiszem, Isten Anyja gyermekkoromtól különös védelme alá vett, és anyai gondoskodásának és hatékony közbenjárásának köszönhetem a kegyelmeket, melyekben részesültem. A világtól távol, a Föld e kedves kis szegletén töltöttem életem elsô hat évét. Anyám néhány dolgot születésem pillanatától följegyzett rólam, így azt is, hogy alig másfél évesen apám egyszer kivitt a kertbe, ahol az elsô éjszakai fagy tönkretette a nyíló virágokat. ,,Marie, látván a pusztítást, nagyon elszomorodott, s azt mondta: ‘Packan leharapta a virágokat’'' -- írta anyám. Késôbb úgy éreztem, mintha ez az elsô fájdalmam elôjele lett volna annak a nagy fájdalomnak, mely aztán egész életemet végigkísérte: Packan, a nagy újfundlandink ,,a Sötétség Szelleme'', aki a virágokat, ,,a lelkeket'' évszázadról évszázadra megfosztja a kegyelem életétôl. Igazából nap mint nap az foglalkoztatott, bárcsak elragadhatnám a zsákmányt a lelkek ellenségétôl. Igen, erre irányultak imádságaim és minden, amit csináltam. Egyik anyai nagynéném mesélt egyszer arról az idôrôl, amikor Sandow- ban éltünk, ahol meg szokott minket látogatni. ,,Nagyon jámbor voltál, szótlan, mindig vidám, szinte nem is tudok fölidézni semmi említésre méltót rólad, olyan kisangyal voltál'' -- emlékezett rám. Apám inkább művész volt, mint lelkész. Berlinben az egyetem négy éve alatt zenét és festészetet is tanult. Szívesen rajzolt vagy festett tájképeket, a közeli park és a vele szomszédos erdô gyönyörű facsoportjaival bôven kínált ehhez anyagot. Gyakran ment az erdôbe rajztömbbel és ceruzával, én pedig elkísérhettem és játszhattam körülötte. Édesanyám, ahová csak került, mindenütt ,,a szegények anyja, a szomorúak vigasztalója, a betegek ápolója'' lett. Már fiatal lányként egy szegényeket gondozó egyesületet irányított. A jótékonykodást apjától örökölte; ahogy egyszer mesélte, a birtokuk végén állt egy kis ház, abban mindig volt hely a szegények számára. Sandow-ban anyám magával szokott vinni, ha betegeket látogatott, aminek én nagyon örültem. A szegények nyomorúsága és nélkülözése olyan erôs részvétet keltett bennem, hogy bár hat éves korom óta nem jártam a szülôfalumban, még ma, annyi év után is emlékszem a nevükre és a házaikra, igen, azokat a szegényes kunyhókat és a mocskot most is úgy látom magam elôtt, mintha az elôbb léptem volna ki tôlük. Isten irgalmából még hét testvérem született. Közülük négyen sokkal fiatalabbak voltak nálam, hárman pedig még kisgyermekként elköltöztek az örökkévalóságba. Lisa húgom, aki a második volt a sorban, szép, élénk, szerencsémre beszédes kislány volt, s mire öt éves lettem, már jócskán fölém is magasodott, úgyhogy nemsokára engem néztek fiatalabbnak, így jól meg tudtam húzódni, ami kedvemre volt. A következô húgomat Magdalenának hívták. Ô egészen sajátos, tehetséges gyermek volt, igen élénk, és több fiús vonás volt benne, mint kislányos. Kedves hangja miatt anyám pacsirtájának nevezte. Én magam csendes, eltűnôdô gyermek voltam, és feltűnô kitartással játszottam mindenfélét. Volt egy nagy doboz építôkockánk, elég egy templomhoz, s mellé még egy házat is tudtam építeni, ez volt legkedvesebb foglalatosságom. Vasár- és ünnepnapokon én is mindig elmentem a templomba, bár a prédikációkból mit sem értettem; de szerettem Istent, Ô pedig mérhetetlen irgalmasságában és atyai szeretetében kegyesen nézett le rám és megáldott. Ha jól emlékszem, öt éves voltam, amikor egy nagy kegyelmet kaptam. Alvás közben ért, de számomra felejthetetlen. Láttam, hogy a nappalinkban ott áll az isteni Üdvözítô, körötte sok gyermek. Tekintete, szeretete és leírhatatlan jósága föllobbantották szívemben az isteni szeretet tüzét. Attól kezdve még eltűnôdôbb lettem, mert az isteni Üdvözítô képe gyakran villant föl a szemem elôtt, s föltámadt bennem a kívánság, hogy minden gyermek úgy szeresse a drága Üdvözítôt, ahogy én. -- Hogy lehetnek felnôttek is, akik nem szeretik ôt, azt az én gyermeki lelkem nem is sejtette. Hallgatagságom ismeretében nem lehet afölött csodálkozni, hogy mindazon dolgokkal együtt, melyek foglalkoztattak engem, ezt az álomképet is a szívembe zártam, és még anyámnak sem meséltem róla. Idôközben már négy lány volt a családban. 1860-ban vagy 61-ben anyám olyan súlyosan megbetegedett, hogy bármely percben föl voltak készülve a halálára. Mély fájdalom járt át, amikor anyám egyik barátnôje odajött hozzám és azt mondta, hogy Mama hamarosan a jó Istenhez megy a mennyországba; de még akkor sem sírtam, ha jól emlékszem. Istennek hála, anyám fölépült, és én újra a lábához ülhettem és hallgathattam a történeteit. El nem fáradtam, ha bibliai történeteket mesélt; azután mesélt nekünk (késôbb a húgaim is mellém telepedtek) olyan történeteket is, melyekben a hit csodálatosan elnyerte jutalmát. Mindaz, amit a drága Üdvözítôrôl mesélt nekünk és ahogy a részleteket ecsetelte, egyre erôsebben táplálta szívemben Krisztus iránti szeretetemet, és a kis történetek lelkembe oltották a hitet. Vidéki magányunkat olykor megtörte nagyszüleimnek vagy szüleim testvéreinek egy-egy látogatása. Anyám idônként beutazott Frankfurt an der Oder-ba is, ilyenkor én is elkísérhettem. Egyszer meglátogattuk a Keleti-tengernél lakó rokonainkat is. A Stettini-öbölben hajóra kellett szállnunk, akkor utaztam elôször hajón. Más gyermekekkel nem játszottunk; már nem tudom, hogyan kerültünk egyszer Lisával kettesben mégis egy olyan családhoz, ahol két velünk egykorú kislány volt, akikkel szôlôt ettünk a kertben. Tény az, hogy szôlôt ettünk náluk. Biztos, hogy nem tudtuk, hogy nem szabad enniük, különben nem lettünk volna együtt. Ám mi történt? Alighogy hazaértünk, jött a gyermekek édesapja, és bepanaszolt minket apánknak, mondván: szôlôevésre csábítottuk a gyermekeit. Apám a becsületében érezte magát megsértve, és lévén heves természetű, nagy felindultsággal megkérdezett, ettem-e szôlôt. Reszkettem a félelemtôl és az ijedtségtôl, mert addig sose kaptam büntetést és még sose nézett rám senki ilyen haragosan, és azt mondtam: ,,Nem.'' Erre apám még idegesebb lett, és megütött, mert hazudtam. Igen, hazudtam. Mennyi könnyet ontottam e szörnyű hazugság miatt, hányszor és mennyire megbántam, majd késôbb meg is gyóntam. Számomra mindig gyermekkorom sötét foltja maradt. Öt és fél vagy hat és fél éves voltam akkor. Leírhatatlan félénkségemet kell még megemlítenem, mely árnyékként kísér kisgyermekkoromtól egész máig. Hogy mekkora gyötrelmet okoz a félénkség, csak az tudja, aki félénk. Maga a születésnapom is évrôl- évre megújuló kínlódássá vált így számomra. Nem tudom leírni, mennyire gyötrôdtem, amikor a szüleim és a húgaim felköszöntöttek. Mindig borzasztónak éreztem, ha kitüntetett helyzetbe kerültem, és ez a mai napig megmaradt. Amikor aztán az ajándékaimmal magamra maradtam, már nagyon örültem. Emlékszem például, mennyire boldog voltam, amikor ötödik vagy hatodik születésnapomra egy nagy Jó Pásztor-képet kaptam. Késôbb gyakran jutott eszembe ez a számomra oly jelentôségteljes ajándék. Nem én voltam az a bárány, aki a tévedés tövises bozótjában volt? Hány évbe, mennyi fáradságába és áldozatába került a Jó Pásztornak, hogy kiszabadítsa onnan báránykáját! Örökké hálát adok Istennek szeretetéért, türelméért és irgalmáért, hogy nem nyugodott, míg végül is harminchárom év után, 1888. október 30- án vissza nem vezette a megmentett bárányt. Mihelyt tudtunk beszélni, imádkozni is megtanultunk. Elôször kis gyermeki imákat; de kisebb húgaim már két éves korukban megtanulták a Miatyánkot, tehát én is elég korán tudtam. Anyámmal kapcsolatban szép emlékem az is, hogy minden este megáldott minket. Mielôtt nyugovóra tért, bejött a hálószobánkba, odament mindegyikünk ágyához és keresztet rajzolt a homlokunkra. Sokszor aludtam és észre se vettem semmit; de késôbb néha még ébren voltam, és örültem e jelnek. Anyám tanított meg minket a szent angyalok szeretetére és tiszteletére is. Például ha a játékaink nem voltak rendben, figyelmeztetett, hogy rakjunk gyönyörű rendet, ,,mert éjjel jönnek az angyalkák, megnézik, rend van-e mindenütt, és nagyon szomorúak lesznek, ha valamelyikünknél rendetlenséget találnak''. Egész kicsi gyermekkoromtól nagyon tudtam örülni annak, ha másoknak örömet okozhattam. Lakott például Sandow-ban egy gyengeelméjű öregasszony, akit mindenki került. Gyakran kapott nálunk alamizsnát, és megszeretett engem. Én nagyon sajnáltam ôt, és részvétbôl hagytam, hogy játsszon velem, aminek nagyon örült. ARNSWALDE -- BERLIN 1862 májusában apám szuperintendens lett, és átköltöztünk Arnswaldéba. Itt új élet kezdôdött számomra. Bár a városka csak hétezer lakosú volt, a néhány száz lelket számláló kis faluval összehasonlítva nyugtalanul zajlott az élet, és ez a lelkészlakra is állt. Apám igen gyakran vizitált, anyám pedig, akit mindig hajtott a lelkek iránti buzgalom, alapított egy nôegyletet a város szegényeinek támogatására és gondozására, és egy missziós egyletet, ahol az indiai és afrikai misszió javára dolgoztak. Az egyleti gyűléseket mindig a mi házunkban tartották. Apám restauráltatta a szép, régi Mária-templomot. Minden vasárnap eljártam én is az istentiszteletre, és mély áhítattal és hódolattal vettem részt benne. Miután néhány hét alatt kialakult életünk új rendje Arnswaldéban, anyám újra tudott idôt szakítani, hogy legalább vasárnaponként foglalkozzon velünk. Ismét mesélt nekünk a drága Üdvözítôrôl, himnuszokat énekeltünk, Lisa és Magdalena húgom is mellém telepedett ilyenkor, és velem együtt csüggtek jó anyám ajkán. Én annyira örültem ezeknek az alkalmaknak, hogy meg is kérdeztem, nem hívhatnék-e el hozzánk más gyermekeket is vasárnap délutánra. Mama hozzájárult, én pedig a következô héten kijártam a piactérre vagy a templomhoz, és minden gyermeket, akivel csak találkoztam, megszólítottam: ,,Gyere el hozzánk vasárnap délután, Mama mesélni fog a drága Üdvözítôrôl és a szegény pogány gyermekekrôl.'' Eljött a vasárnap, de csak két gyermek állított be; nem is törôdtem vele, nagy buzgalommal mentem ismét az utcára, és ugyanúgy, ahogy egy héttel korábban, hívtam, akit csak lehetett. Hét éves múltam, és a koromhoz képest hallatlanul félénk voltam, ezért mást nem is mondtam, de ez a tömör invitálás is megtette hatását; mert anyám nagy meglepetésére a következô vasárnap már közel harminc gyermek vagy talán több is eljött. Bementünk a gyűlésterembe, és ô úgy elbűvölte ôket, hogy néhány hét múlva már száz gyermek jött, de szinte sose voltunk hatvannál kevesebben. A szüleim a születésnapomat jelölték ki a gyermektársaság megalakulásának évfordulójává, melyet elôször 1863-ban a közeli erdôben ünnepeltünk meg nagy fényességgel. Sajnos csak három évig maradtunk Arnswaldéban; de még mielôtt a szüleim Berlinbe költöztek volna, a gyermekcsoport átkerült a templomba, együttléteink pedig gyermek- istentiszteletté alakultak, melyen általában 300 gyermek vett részt. Most, hatvan évvel késôbb a korábban teljesen evangélikus Arnswaldéban katolikus a templom és virágzik az egyházközség. Hadd emlékezzem még vissza 1862. június 19-re, 7. születésnapomra. Apám egyik barátjának, az arnswaldei kerületi bírónak két akkora lánya volt, mint én és Lisa, s hamarosan ôk lettek a legjobb barátnôink. A család eljött felköszönteni, és egy feltűzhetô arany keresztet kaptam tôlük ajándékba. Ahogy megláttam a kis csomag tartalmát, nagyon megijedtem, mert úgy éreztem: ez ékszer, én pedig elhatároztam, hogy ékszert sose fogok viselni. Már nem emlékszem, mikor fogadhattam ilyet, gondolom még Sandow-ban. Mit tegyek? Félénken megköszöntem, elgondolkodtam, majd arra az álláspontra jutottam, hogy egy kereszt talán mégsem ékszer. Késôbb, már felnôttként még kétszer vettem föl ajándékba kapott arany keresztet, akkor is azzal a mentséggel, hogy a kereszt nem ékszer. Mindegyiket egyszer viseltem; az egyik nyomtalanul eltűnt, a másik teljesen tönkrement. Azóta az ígéretemet fogadalomnak tekintem, a kereszteket pedig az ékszerek közé sorolom. Az ékszerek mellôzésére vonatkozó ígéretemen kívül erôsen elhatároztam azt is, hogy nem fogok vétkezni. Erre sem emlékszem, mikor történt, szintén kb. 6-7 éves lehettem; de egy apró mozzanatot sose fogok elfelejteni. A szüleim állva beszélgettek, én pedig félbeszakítva ôket, anyámhoz rohantam és megkérdeztem, bűn-e -- hogy mirôl volt szó, már nem tudom fölidézni. Arra viszont jól emlékszem, hogy apám kemény, parancsoló hangon közbevágott: ,,Menj, hagyd békén a mamát a bűneiddel''. Ez a hang mindig föltétlen engedelmességre kényszerített, és szavai nemcsak mélyen emlékezetembe vésôdtek, de nagy jelentôségűek lettek egész életemre. Alig lehettem több hét évesnél, s ettôl a pillanattól kezdve egyedül Istenre voltam utalva lelki életemben. Soha többet nem kértem tanácsot sem anyámtól, sem akármilyen lelkésztôl. Mostantól Isten lett egyedüli tanítóm, vezetôm, tanácsadóm. Mindig sok-sok gondolat és kérdés munkált bennem; de mindig csak a lelki életet illetô kérdések, mert hiszen a jó Istennek akartam tetszeni és nem akartam vétkezni! Még ma is látom magamat, ahogy egy ilyen nehéz kérdésen rágódva gondolataimba merülve ülök (hét éves kislány voltam akkor), míg végre támadt egy mentô gondolatom. A probléma tárgyát ruhák képezték, melyek túl díszesek és modern szabásúak voltak, és semmi áron nem akartam fölvenni ôket. A varrónô hosszasan próbált meggyôzni, igyekezvén fölkelteni bennem némi büszkeséget és hiúságot. Akkor otthagytam, szokásom szerint visszavonultam magányomba és úgy törpengtem; végül úgy döntöttem: ha Mamának ez a kívánsága, akkor ez nem bűn. Elérkezett az elsô ôsz a városban, s hamarosan a nagy vásár is a maga zsivajával és a gyermeki érzékeket ingerlô látványosságaival. Kaptunk egy kis pénzt, s nevelônônkkel odamehettünk és vehettünk magunknak valami kedvünkre valót. Sandow-ban, a kis falucskában sose láttunk ehhez foghatót; én azonban ezt bűnnek éreztem és észrevétlen otthon maradtam. Történt még valami, amire szeretnék visszaemlékezni. A hetedik születésnapomra a kereszten kívül fülbevalót is kaptam; Lisának augusztusban volt a születésnapja, akkor ô is kapott, és rögtön be is tetette a fülébe. Én nem akartam, mert a fülbevaló ékszer, és mivel Mama nem mondta, hogy rakassam be, a dolog annyiban maradt. Arnswalde egy apró tó partján fekszik, ahová nyáron szinte naponta kijártunk fürdeni. Útközben egy szegényes ház mellett kellett elmennünk, melynek egyik alacsony ablakában egy fiatal, gyengeelméjű lány ült, aki mély részvétre indított engem; vágyva vágytam, hogy örömet okozhassak neki. Anyám arra tanított, hogy ami számomra a legkedvesebb a holmimból vagy a játékaim közül, adjam a szegényeknek. Volt egy babám, amely egész különösen a szívemhez nôtt, nagyon ragaszkodtam hozzá; arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt a kedves babámat adom oda a szegény kislánynak. Mama rögtön megengedte, hogy elvigyem a babát. Ekkor azonban újabb akadályba ütköztem -- ez pedig leírhatatlan félénkségem volt. A kislány mindössze néhány percnyire lakott tôlünk; de arra, hogy egyedül menjek el idegen emberekhez, nem voltam képes. Ezért megkértem egy nálam három évvel idôsebb barátnômet, kísérjen el; ô rögtön beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy föltétetem a fülbevalót. Hosszas töprengés után megígértem neki. A babával a karomon, fülbevalósan mentem tehát el barátnômmel a szegény kislányhoz, kinek öröme mélyen megindított és örömmel töltött el. -- Miután hazaértünk, egy szempillantás alatt kivettem a fülbevalót, és többet nem is rakattam föl. Hogy már egy gyermekben is milyen erôsen él a büszkeség, arra akkor jöttem rá, amikor késôbb visszaemlékeztem a következô epizódra. A gyermekszobában, a nevelônô jelenlétében Mama enyhén rendre utasított, már elfelejtettem, miért; egész életemben emlékezni fogok viszont arra, milyen megalázottnak és sértettnek éreztem magam. Szégyenemben egy szót sem bírtam szólni; csak egy gondolat munkált bennem: hogy Mama ,,a nevelônô elôtt'' szólt rám! Nem is sejtettem, hogy a büszkeség bűn. Egészében véve nagyon szabadon nôttünk föl, ezért szüleim barátainak gyermekei szívesen jöttek hozzánk játszani, ahol az egész házat birtokba vehették, és csupa olyan játékunk volt, amit sok gyermek élvezhetett. Gyakran tizen vagy még többen voltunk gyermekek. Koromnál fogva én irányítottam a kis társaságot, mindenkinek kiosztottam, ki legyen a nagy családban, mert legtöbbször azt játszottuk. Soha el nem fáradtunk és nem is veszekedtünk, mert az a két kicsi lány, aki kilógott és senkivel sem tudott békében megférni, lett a ,,nagybácsi meg a nagynéni'', ôk pedig csak ,,látogatóba'' jöhettek. Idônként mégis elôfordult, hogy nagy hangzavar támadt, mert ,,a nagybácsi meg a nagynéni'' hajba kaptak és zokogva otthagyták egymást; aztán másnap újra ôk voltak a legjobb barátok. Teltek az évek, harmadszor köszöntött ránk a május Arnswaldéban, amikor megjött a hír: ,,Papát Berlinbe helyezik''. 1865. május 25-én sok ember gyűlt össze a vasútállomáson, szüleim iránti szeretetük és hálájuk hozta ki ôket. Befutott a vonat, fölszálltunk, az pedig tovarobogott Berlinbe. Itt ôszig egy bérlakásban laktunk, mert a lelkészlak túl kicsi volt, a nyáron bôvítették ki. Csak néhány hét telt el odaköltözésünk után, amikor betegeskedni kezdtem. Rosszul éreztem magam, sápadtan és elesetten feküdtem a pamlagon, és senki sem tudta, mi bajom igazából, mígnem 1866 januárjában kitört rajtam az idegláz, majd néhány hét múlva megkapták a betegséget a húgaim, s végül a szüleim is. Csak ekkor jött rá az orvos, hogy a bôvítéskor átnedvesedett az egész ház. Áprilisban azután egy másik lakásba költöztünk. A szüleim és a húgaim nagyjából felépültek; én viszont újra ágynak estem, pedig már elôzôleg is feküdtem három hónapot. Gondos ápolásomnak köszönhetem, hogy végül is felépültem annyira, hogy ismét járhattam iskolába, de az orvos a legszigorúbban megtiltott mindenféle szellemi erôfeszítést. Ott lehettem az órákon, de memorizálnom nem volt szabad. Egészségem nagyon gyönge lábakon állt, mert alighogy hidegre fordult az idô, újra megbetegedtem. Rendkívül megalázó volt számomra akkor az élet az iskolában. Betegségem elôtt játszva tanultam, most pedig tehetetlenül ültem ott a lányok között; mégis mintha az osztálytársaim különös figyelme kísért volna. Nem tudom, mi volt az oka, de a jelenlétemben sose gúnyolták a professzorokat és a tanárnôket, és nem tervezgették, hogyan bosszantsák ôket. Odaállítottak egy lányt az ajtóba, akinek az volt a dolga, hogy ha észre vesz engem, jelezzen a többieknek, akik az osztályban azzal szórakoztak, hogy utánozták vagy nevetségessé tették a tanárnôket. Pedig amilyen félénk és hallgatag gyermek voltam, sose árultam volna be ôket. A lányoknak alig a harmada volt hívô, a többiek csak csúfolódtak, ha bármilyen vallás szóba került, amint megtudtam azoktól a barátnôimtôl, akik elôtt nem restellték kimutatni rosszaságukat. Lelki életemnek errôl az idôszakáról szinte nincs emlékem, mintha Csipkerózsika-álomba merültem volna. Nagy buzgalommal tettem a dolgom, ha anyám alkalmat adott, hogy jótékonykodjak a szegényekkel és betegekkel, és szívesen mentem a templomba, de nem reggel, inkább este, amikor nem apám tartotta az istentiszteletet, hanem egy másik prédikátor. Nagyon jó barátnôim voltak, mind egy kicsit idôsebb volt nálam. Annak ellenére, hogy gyakran megfordultam náluk, továbbra is olyan félénk voltam, hogy ha a szüleik szóltak hozzám, mindössze egy halk ,,igen''- nel vagy ,,nem''-mel válaszoltam. Egyszer hallottam, hogy azt mondták rólam: ,,A mozdulatlan víz mély''. Ezeknél a családoknál gyakran állítottak élôképeket, s nekem nemegyszer át kellett adnom a fôszerepet. Ezt akkor nem bántam, mert egyáltalán nem voltam hiú. -- Télen, ha megnyílt a jégpálya és egészséges voltam, az orvos tanácsára korcsolyáznom kellett. Sajnos mihelyt meggyógyultam és felnôttem, szenvedélyemmé vált a korcsolyázás. -- Még nem voltam tizenkét éves, amikor az egyik nagybátyám megtanított sakkozni. Attól fogva az egyik barátnômmel délutánonként szinte minden szabadidômet sakkozással töltöttem, késôbb pedig elmerülten játszottam az unokabátyáimmal és nagybátyáimmal, ha erre alkalom nyílt; ilyenkor éjfél utánig a sakktábla mellett ültem. Szerencsére ritkán adódott alkalom szenvedélyem gyakorlására. A nyári vakáció idején anyám elutazott velünk gyermekekkel Mecklenburg-Schwerin tartományba, Stavenhagen mellé a zettemini nagyszülôkhöz, vagy valamelyik fürdôhelyre, közben apám a hegyekbe ment kirándulni. Én e közös látogatásokon kívül is gyakran heteket vagy hónapokat töltöttem a nagyszüleimnél. Ezek a vakációk voltak gyermekkorom legboldogabb idôszakai. Egyszer azonban baleset történt. Tizenkét éves lehettem. Nagyapám nagy természetbarát volt, kedvelte a virágokat, és tudta, hogy én is lelkesedem értük. 1867 nyarán, nem sokkal odaérkezésünk után kivitt minket a kertbe, mely teljes díszében pompázott, s így szólt hozzám: ,,Annyi virágot szedhetsz, amennyit csak akarsz.'' Másnap reggel rögtön a kertbe mentem, hogy megcsodáljam a virágokat. A nagy kertet virágszônyeg borította, a bokrok is tele voltak virággal, nyíltak a rózsák. Sorra jártam ôket, úgy gyönyörködtem bennük -- de mi ez? -- egy moharózsabimbó. Elragadott sajátos szépsége, és letéptem az egyetlen bimbót. Pár óra múlva megjelent nagypapa, és súlyos viharfelhôkkel a homlokán hozzám lépve megkérdezett: ,,Leszedted az egyetlen moharózsabimbót?'' Igen megijedtem, de nem tagadtam le, mint Sandow-ban, mert az az egy hazugság elég szenvedést okozott nekem, hanem ezúttal magam ismertem be a bűnöm. Miután azonban bűnbánó ábrázattal meghallgattam egy hosszas prédikációt az egyetlen moharózsabimbóról, újra helyreállt a rend. -- Úgy tűnt, nagypapa teljesen elfelejtette, hogy nem szabott ,,feltételt'', amikor megengedte, hogy virágot szedjek. * * * Gyermekkorom és ifjúságom nagy eseménye volt Poroszország három háborúja. Az elsô 1864-ben zajlott Schleswig-Holstein ellen. Akkoriban még Arnswaldéban éltünk, és szorgalmasan csináltuk a tépést szegény sérült katonáknak. A szüleim nagyon komolyak voltak és aggódtak, mert apám három testvére is részt vett a harcokban, s egyikük a vakmerô katona hírében álló Karl Friedrich hercegnek volt a segédtisztje. De végül mindhárman sértetlenül tértek vissza. 1866-ban Berlinben laktunk, a mai Königgrätzer Strassén, melyet abban az idôben még Hirschelstrassénak hívtak és egy fal választott el a belvárostól. Közvetlenül a fal mellett húzódott egy vasútvonal is, melyet tulajdonképpen csak tehervonatok használtak; most azonban ezen szállították az Ausztriába vonuló csapatokat, majd késôbb a sérülteket, s így ezek jórészt a házunk elôtt mentek el. A legtöbb vonat megállt itt, a házakból nôk, férfiak és gyermekek siettek elô mindenféle apró ajándékokkal megrakodva a kivonuló katonák lelkesítésére, késôbb pedig a sérültek vigasztalására. Három nagybátyánk akkor is harcolt, de sértetlenül tért haza. GNADAU 1870-ben Lisa húgommal kollégiumban voltunk. Egyre törékenyebb egészségi állapotom volt a legfôbb oka, hogy egy vidéki herrnhuti kollégiumba kerültünk. Abban az idôben 96 növendék volt Gnadauban, Magdeburg mellett. Gyorsan hozzászoktunk az új körülményekhez, nagyon élveztük az ottani életet. Én fôleg annak örültem, hogy hetente ötször vittek minket templomba. Bár templomnak nem is nevezhetô igazán ez a dísztelen imaterem, mert sem oltár, sem feszület nem volt benne. A terem berendezése mindössze egy zöld terítôvel lefedett asztalból és a prédikátor vagy elôimádkozó számára egy kis dobogóra helyezett székbôl, valamint a hívek padjaiból állt. Az öt ájtatosságon kívül havonta egyszer a missziókért tartottak imaórát. Háromnegyed órát imádkoztak hangosan, közben az egész gyülekezet térdelt. El nem tudom mondani, mennyire örültem ezeknek az imaóráknak. Nem az elôimádkozóra figyeltem, hanem a szívembôl imádkoztam olyan bensôséggel, hogy csak úgy röpült az idô. A hitoktatást von Schweidnitz testvér végezte (a herrnhutiaknál mindenkit testvérnek vagy nôvérnek neveznek, akár házas, akár nem, akár magasszintű, akár alacsonyabb szolgálatot lát el). Nagyon jámborul és bensôségesen beszélt, s úgy gondolom, sokat tanultam a prédikációiból. Egyszer viszont tett egy olyan megjegyzést, amelyen sokat gondolkodtam. Az egyik alkalommal az ,,igaz egyházról'' szólt, úgy, mintha a herrnhuti gyülekezetek lennének az ,,igaz egyház''. Apám kijelentette, hogy a lutheránus egyház az ,,igaz egyház'', s most íme itt egy újabb ,,igaz egyház''. A herrnhuti prédikátorok lányai között voltak kitűnô jelleműek, és a nôvérek között is egyik-másik nagyon áldozatkészen és jól látta el szolgálatát, ôket látva fölébredt bennem a vágy, hogy ,,nôvér'' legyek. Legszívesebben rögtön ottmaradtam volna, de az engedelmesség 1872 húsvétján hazaszólított minket, így azután meg kellett válnunk a békés herrnhuti falucskától, és ,,konfirmálásunk'' közeledtével hazatértünk. Számomra rettenetes volt a ,,konfirmálás'' gondolata, mert mély ellenszenv élt bennem a ,,lutherizmussal'' szemben; de meg kellett lennie. Engedelmesen hagynom kellett, hogy megkonfirmáljanak. Ottlétünk alatt népszámlálást tartottak a kollégiumban, a tanárnôknek föl kellett írniuk mindannyiunk személyi adatait. Mi is sorra kerültünk, és amikor a tanárnô megkérdezte: ,,Ugye lutheránusok vagytok?'', heves ,,nem''-mel válaszoltam. -- ,,Akkor hát mik vagytok?'' -- Erre nem tudtam felelni, mire ô azt mondta: ,,Akkor uniósok vagytok.'' Minden mindegy, gondoltam, csak lutheránus ne. * * * Meg kell még említenem, hogyan vitt rossz útra Gnadauban az egyik nagyon világias tanárnô, mert ez az eset tanulságos lehet a nôvéreknek. Amikor a kollégiumba érkeztünk, egészen egyszerűen hordtam a hajam. Berlinben a barátnôim gyakran igyekeztek rábeszélni, hogy viseljek modern frizurát, de sose hagytam magam elcsábítani. A kollégiumban szokás volt, hogy hetente egyszer minden növendéknek az osztályfônöknô készítette el a frizuráját, és egy ilyen alkalommal ez a tanárnô rögtön megtanított, hogyan kell tetszetôsen feltűzni a hajfonataimat stb. Igen, ô vitt rá elôször arra, hogy belenézzek a tükörbe, és neki köszönhetem, hogy rövidesen egészen magával ragadott a hiúság. Mennyi bűnbánatot éreztem késôbb emiatt, mennyi könnyembe került, hogy megrontott! Ha a jó Isten minden vidámságom mellé nem adott volna olyan komoly és szilárd jellemet, mi lehetett volna belôlem? De így a természetemtôl teljesen távol állt minden könnyelműség. A következô években nyaranta sokat utaztam, szüleim barátait és rokonokat látogattam. Télen, nagy fájdalmamra, nekem is el kellett járnom társaságba. -- Forró könnyekkel fizettem ezekért a vendégeskedésekért! Kértem, hogy maradhassak, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy Lisával együtt én is elkísérjem a szüleimet. Anyám ezzel nagy jót tett velem, mert így tanultam meg valamennyire leküzdeni gyötrelmes félénkségemet. 1873 nyarát a nagyszüleimnél töltöttem. Nagyapám közben apámmal együtt elutazott, s ôsszel egy házassági ajánlattal tért vissza Zetteminbe. Megijedtem, mert én csak ,,nôvér'' akartam lenni, házasságra nem gondoltam. Rögtön elutasítottam az ajánlatot, amivel nagyapámat igen megharagítottam, és megparancsolta, azonnal utazzak haza a szüleimhez, majd apám megmondja, mit csináljak. Kimentem a kertbe, hogy egy kissé magamhoz térjek az ijedségbôl, összeszedjem magam és elgondolkodjam. A nagy kert végében volt egy kis sétány a nyárfák alatt. Mindig nagyon szerettem föl-alá járkálni a halkan susogó olasz nyárfák alatt. Az az óra olyan élénken él bennem, mintha a múlt nyáron történt volna. Évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy felépítsek egy ,,vörös ház''-at (,,az otthontalanok otthoná''-nak hívtam) és ezzel segíthessek sok szegényen. Életem nagy vágya volt ez. Séta közben egészen belemerültem a gondolatba, s közben nagyapa szavai is ott jártak a fejemben. Végül elhatároztam magam: ha el kell fogadnom az ajánlatot és leendô férjem tehetôs, megvalósíthatom az otthontalanok otthonát. Engedelmesen és lehiggadva mentem vissza, másnap pedig hazaindultam a meghitt nagyszülôi házból, melyet drága jó nagyanyókám annyi szeretettel rendezett be. Otthon rögtön megkérdeztem anyámat, el kell-e fogadnom Dr. X. ajánlatát, mire azt felelte: ,,Ha nem akarod, nem kell elfogadnod.'' Milyen jókedvűnek, könnyűnek éreztem magam újra, és tovább élveztem ifjúságom napjait húgaim körében! Hiszen fiatalság és jókedv annyira összetartoznak. Ha sejtettük volna, milyen hamar megszakad e boldog családi idill, nem lettünk volna olyan jókedvűek. 1874 februárjában jó anyám mellhártyagyulladást kapott, amibôl az orvosok nem tudták meggyógyítani. Mindössze 45 évesen, 1874 május 23-án halt meg. Vigasztalhatatlan voltam. Éjjel-nappal el se mozdultam betegágyától, s most íme, halott! Annak ellenére, hogy a jó Isten ezt három hónappal korábban tudtomra adta, mégis teljesen szétzilált a fájdalom. Amilyen szenvedélyes a természetem, olyan szenvedélyesen szerettem anyámat is. Még tíz év után is elôfordult, hogy forró könnyeket öntöttem, úgy vágytam utána. Nagy volt a fájdalmam; de lelkem áldást is nyert általa. Közelebb kerültem Istenhez, és megtapasztaltam, hogy a szenvedés áldást is hozhat. Alig húsz évesen át kellett vennem a háztartást, az elsô hónapokban tovább kellett vinnem a különbözô egyleteket és a korábbiaknál sokkal inkább pártját fognom a szegényeknek. Anyám még megérte velünk azt a nagy szenvedést, amit az ún. májusi törvények hoztak. Büszke volt rá, hogy apámat, a szigorúan hívô prédikátort a nagy ,,vakbuzgó Tauscher''-nek gúnyolják és ócsárolják a színházakban és a vicclapokban. Apámat nem lehetett elrettenteni, ha a Szentháromság hite mellett kellett kiállni; ezt a hitet, mely igazából az egész kereszténység fundamentuma, Schleiermacher föllépése óta egyre gyakrabban kérdôjelezték meg az evangélikus egyházban, és professzorok és hitszónokok egyre-másra nyíltan megtagadták. Szüleim mindent megtettek, hogy egységbe tömörítsék a hívô professzorokat és hitszónokokat. Egyik megbeszélés a másikat követte a házunkban; hasonló gondolkodásúak, laikusok is, pl. Krassow gróf, Rotkirch-Trach gróf, Heinz v. Kleist-Retzow, Zöckler professzor stb. tanácskoztak itt arról, hogyan akadályozhatnák meg a hitetlenség szellemének térhódítását. Anyám mindig részt vett ezeken a beszélgetéseken, s lelkesedése és ékesszólása nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1873 augusztusában létrejött az ún. ,,augusztusi konferencia''. Ennek az összejövetelnek az volt a célja, hogy szilárd összefogásra buzdítsa a Szentháromságban még hívô hitszónokokat és professzorokat. 1800 lutheránus lelkész jelent meg szerte Németországból. Mivel anyám élénken érdeklôdött minden egyházi és politikai ügy iránt, apám ebéd és vacsora közben szokott vele beszélgetni ezekrôl az akkoriban igen izgalmas eseményekrôl, a kultúrharc fejleményeirôl; ezért nem lepett meg, amikor megkért, hogy kísérjem figyelemmel a parlamenti beszédeket. Én így is tettem, de rövidesen igazából csak a centrum-párti képviselôk, pl. von Windthorst, Reichensperger stb. beszédeit olvastam érdeklôdéssel. Isten rendelése! A katolikus szellem szép lassan, észrevétlen belém szívódott. Azt hiszem, nálam jobban egyetlen katolikus sem háborodott föl a püspökök, szerzetesek és papok kiutasításán. Ez az égbekiáltó igazságtalanság mélységes ellenszenvet keltett bennem a ,,Királyi Kormányzattal'' szemben. 1877-ben vagy 79-ben általános evangélikus szinódust hívtak össze Berlinbe, azt hiszem a májusi törvények elleni hivatalos egyházi állásfoglalás meghozatala végett. Ezek számunkra is igen érdekes hetek voltak a húgaimmal, mert szüleim házában egymásnak adták a kilincset a legkülönbözôbb tartományokból érkezett urak. Egyik nap történt valami, amire mindig emlékezni fogok. Úgy tizenhárom úr lehetett nálunk ebédre: fôfelügyelôk, különbözô egyetemek professzorai és felügyelôk. Persze élénk beszélgetés alakult ki, végül az egyik úr a tévedhetetlenség dogmájáról kezdett beszélni, s azt mondta: ,,Hogy fordulhat elô, hogy egy ember tévedhetetlennek nyilvánítsa magát?'' Erre azt merészeltem mondani: ,,Itt nem errôl van szó, az ‘ex cathedra’ úgy értendô, ahogy a fôpap prófétált a zsidóknál, csakis fôpapi hivatalában.'' Együgyű magyarázatomat csend követte, majd egy másik témára tértek át, errôl már nem esett több szó. Egy ideje eljártam vasárnaponként a dómba, ahol esténként Stöcker udvari szónok tartott beszédeket az Ószövetségrôl. Lebilincselôen beszélt, és olyan tanulságos, a lelki életben hasznosítható dolgokat mondott, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Stöcker, az udvari szónok vezette be Berlinben a ,,Belsô Missziót''. Városi misszionáriusokat szervezett, akiknek az volt a feladata, hogy gondoskodjanak a gyermekek megkeresztelésérôl és az esketésekrôl, mert a polgári házasság bevezetése óta az evangélikus nép azt hitte, megszűnt a keresztelés és az esketés. Az ilyen misszionáriusok nem ritkán találtak száznál is több kereszteletlen gyermeket egy-egy házban! Szerettem volna elôteremteni legalább egy misszionárius fizetését. Hasonló céllal létezett már 18 egyesület, melyekben a nôk kézimunkáztak, majd kész munkáikat kiárusították, a bevételt pedig befizették a városi misszió pénztárába. 1879-ben apám újra megnôsült, így felszabadultam a háztartási teendôk alól és hozzáfoghattam régóta dédelgetett vágyam, egy városi missziós egyesület megvalósításához. Nem kis fáradságomba került, míg megszereztem apám engedélyét az alapításhoz, mert nem kedvelte Stöckert, mivel ô az unióhoz tartozott; de végül is megkaptam a hozzájárulást, és az egyesületünk nemsokára negyven tagot számlált, csupa fiatal lány lépett be, akiknek bôven volt szabadidejük. Nálunk tartottuk a havonkénti összejöveteleket, melyeken apám és egyszer- egyszer Stöcker tartott elôadásokat. Isten áldása kísérte a munkánkat, mert a misszionárius fizetése nagy örömünkre befolyt a kiárusításból. Apám régóta szeretett volna visszavonulni Berlinbôl. Rendkívül nehéz volt a munkája, tulajdonképpen folyamatos harcot vívott a gyülekezeti elöljáróság nagyrészt teljesen vallástalan uraival, akik az új törvények következtében mindent kérdést a gyülekezetben akartak megoldani. Apámnak már többször felkínáltak kitűnô vidéki lelkészségeket; de ezek mind az unióhoz tartoztak, apám pedig éppoly szilárdan hitt az Eucharisztiában, mint nagyapám, aki inkább vállalta a börtönt, semmint hogy a III. Frigyes király által bevezetett formulával ossza ki az úrvacsorát. Ez annyira kétértelmű, hogy az a lutheránus lelkész, aki hisz az Eucharisztiában, nem fogadhatja el. Micsoda áldozatra kényszerülhettek a nagyszüleim, amikor nagyapámtól elvették a templom kulcsát és börtönnel fenyegették, ha nem csatlakozik az unióhoz! Tíz gyermekük volt, vagyonuk pedig semmi, mert nagyanyám hozományából nagyapám fölépített és berendezett egy kis intézetet, ahol rátermett fiúkat képzett ki misszionáriusnak az afrikai misszóba. Isten jósága megjutalmazta ôket hitükért. Von Voss gróf, Gerlach ura és más uraságok közbenjártak a fölmentéséért, és Malzahn lutheránus ura ôt nevezte ki a Mecklenburg határához közeli Zettemin lelkészévé. Ez volt az egyik legjobb lelkészség, és nagyapám így elôször gimnáziumba, majd egyetemre a berlini Granenklosterben járathatta négy fiát. GUSOW Már több mint 19 éve laktunk Berlinben, amikor apám egy nap váratlanul azzal állított be, hogy Schönburg gróf fölajánlotta neki a gusow-i lutheránus lelkészséget, ô pedig elfogadta. Nagyon örültem. Sose szerettem igazán Berlinben lenni, gyermekkoromtól fogva arra vágytam, hogy visszamenjünk vidékre, s most íme, végre fölcsillant a lehetôség. 1882-ben költöztünk át a közeli Gusow-ba. Az egyesületet egy idôsebb hölgy, von Liebeherr kisasszony vette át Schwerinbôl. Már majdnem 28 éves voltam ekkor, és évrôl-évre erôsebben élt bennem a vágy, hogy ,,Istennek szolgáljak, bizonyságát adjam iránta való szeretetemnek''. Már nem emlékszem, hogyan, de évek óta bizonyosságként élt bennem, hogy a jó Isten 30 éves koromban fog meghívni szolgálatára. Olykor nehéznek éreztem a várakozást, de 22 éves koromtól naponta olvastam rendszerint egy órát a Szentírást és Kempis Tamás Krisztus követését. Egy-egy szó vagy gondolat különösen mélyen az emlékezetembe vésôdött és egész nap elkísért, egyre bensôségesebben egyesítve Istennel. 1877-ben hitemnek súlyos erôpróbát kellett kiállnia. Rendkívül jámbornak és mélyen hívônek ismert férfi ismerôseinkrôl tudtam meg, hogy Berlinben bűnös életet élnek. Ez engem annyira fölháborított, hogy teljesen elfordultam a hittôl, s ettôl kezdve a régi görög filozófusokhoz hasonlóan csak arra törekedtem, hogy erényes életet éljek. Fölhagytam az imádsággal, és ezt az utat próbáltam járni; de alig hat hétig bírtam hit és imádság nélkül. Mélységes vágyakozásom visszafordított Istenhez. Megújult buzgalommal kezdtem imádkozni és dolgozni. S hogy Istennek kedve teljék bennem, műveltem a lelkemet. Csak anyám halála tudatosította bennem, mekkora áldást hordoz a szenvedés a lélek számára, és akkoriban kezdtem kérni Istent, hogy adja meg a keresztet és a szenvedést egész életemre. Azt kértem Istentôl, tegye meredekké és göröngyössé utamat. Abban az idôben azt is megígértem a jó Istennek, hogy mindig az ô szentséges akarata szerint fogok cselekedni, 25 éves koromban pedig elkezdtem az alázat kegyelméért imádkozni. Nem volt senkim, akitôl tanácsot kérhettem volna, egyedül Isten vezetett, egyedül neki mondhattam el, mennyire vágyom az erényességre és tökéletességre és arra, hogy neki szolgáljak. Hitemet ettôl kezdve a legdrágább kincsemnek tekintettem, s féltve vigyáztam. A lutheránus szónokok pl. mindig Szent Pálra, Szent Ágostonra és Lutherra alapozzák vallásukat. Ezt a három nevet fiatal koromtól kezdve együtt halottam emlegetni. Amikor a Szentírást olvasva Szent Pál leveleihez értem, némi ijedtséggel átlapoztam, mert attól féltem, hogy minden mondata a lutheránus hithez téríthetne. Ugyanígy kerültem Hartmann könyvét, ,,A tudattalan filozófiájá''-t, mely akkoriban nagy feltűnést keltett és valószínűleg ifjú lelkek ezreibe hintette szét a hitetlenség mérgét. Magdalena húgom nagy érdeklôdéssel olvasta. Nagyon jóban voltunk egymással, lelki életem titkait mégsem bíztam rá. Apám gyakran mondta nekem: ,,Te sokkal inkább vagy katolikus, mint evangélikus.'' Egyik hesseni lelkész barátja a jelenlétemben azt tanácsolta neki: ,,Küldje csak el Maria kisasszonyt valamelyik tiszta katolikus vidékre, majd kigyógyul a katolicizmusából.'' De honnan eredt katolikus hitem? Sohase érintkeztem katolikusokkal, és soha egyetlen katolikus könyvet sem vettem a kezembe. Isten, a Szentírás, a centrumpártiak beszédei és a múzeumok műkincsei voltak azok a források, melyekbôl merítettem, és ezekben találta meg ,,igaz hitre'' szomjazó lelkem, amit keresett. Nem vágytam másra, mint hogy fölismerjem és megtegyem Isten akaratát -- hogy apácaként szolgálhassam és így bizonyságot tehessek iránta való szeretetemrôl. Különösen hajlottam az önsanyargatásra. Gyermekkoromtól igen kemény fekhelyen aludtam, megvontam magamtól a falatot, de úgy, hogy mások sose vették észre. Egyik télen pl. egyáltalán nem ettem almát, máskor szôlôt, vagy karácsonykor bele se haraptam a süteményekbe, húsvétkor pedig a karácsonyra kapott ajándékaimmal leptem meg a húgaimat. Arra törekedtem, hogy ura legyek természetes hajlamaimnak. -- Egy nagyon világias hölgy regényeket hozott nekünk, mi pedig nekiestünk olvasni. 20 éves múltam, amikor tudatosodott bennem, micsoda nyomorúság, ha az embert ennyire rabul ejti ez a fantáziálás, s abban a pillanatban becsuktam a könyvet, és elhatároztam, hogy soha egyetlen regényt nem olvasok többet; szándékomat valóra is váltottam. -- Ha elhatároztam, hogy egy bizonyos dolgot megteszek vagy elhagyok, akkor ahhoz mindig hű is maradtam. Most azonban térjünk vissza Gusow-hoz. A vidék csendje és magánya rendkívül jó hatással volt rám, és még a berlininél is zavartalanabbul mélyedhettem el a Szentírásban; különösen Szent Pál, Szent János és Szent Jakab levelei bilincseltek le. Többször beszélgettem apámmal arról, ami éppen foglalkoztatott, és ha Péterrel hozakodtam elô, általában azt mondta: ,,Menj a Pétereddel!'' Ha arról kérdeztem, miért nem adják föl a lutheránusok a betegek kenetét, az volt a válasz: ,,Luther szalmacséplô levélnek nevezi Jakab levelét.'' Bensôséges szeretetet és tiszteletet éreztem Isten Anyja iránt. ,,Szűz Máriá''-nak hívtam. Bármerre jártam, mindig volt róla nálam egy kép. Mindenki tudta ezt, és ha valaki örömet akart szerezni nekem, Madonna-képpel ajándékozott meg. Ebben a magányos kis faluban igen meghitt légkörben élt a családunk. Két húgom szemináriumban volt, emiatt otthon szűkebb lett a család; a szünidôre azonban általában ismét együtt voltunk. -- Amikor eljött az este és a Nap nyugodni tért, összegyűltünk általában anyám szobájában, apám sem hiányzott. Beszélgettünk, vagy apám zongorázott, vagy a szüleink kamaráztak. Miközben a zenét hallgattam, tekintetem Murillo Szeplôtelen Fogantatás-képén nyugodott, a Nap utolsó sugarai éppen oda szoktak esni. Az egyik ilyen alkonyi órára mindig emlékezni fogok. Megkérdeztem apámat, vannak-e olyan keresztények, akik nem hiszik, hogy Isten Anyja szűz maradt. Ô erre azt válaszolta: ,,Ezt lehet hinni, ha valaki akarja, de nem kötelezô, és sokan nem is hiszik.'' Mire azonnal megszólaltam: ,,Ha egy ember se hinne benne, én akkor is szilárdan hinném, hogy Isten Anyja örökre szűz maradt.'' Mit sem tudtam a rózsafüzérrôl. Nem ismertem az Üdvözlégyet sem. Itt is látogattam a szegényeket, és különösen a betegeket vettem gondjaimba. -- Vasárnaponként fiatal lányokat gyűjtöttem össze, és igyekeztem elvonni ôket attól a könnyelmű élettôl, amit az ottani ifjúság folytatott. Egyre kevesebb volt már hátra 30 éves koromig, amikorra egészen bizonyosan vártam, hogy Isten valóra váltja kívánságomat. Hogyan és hol fog teljesedni vágyam, hogy ,,nôvér legyek''? Nem tudtam. Mindent Istentôl vártam, Ô pedig szemmel láthatóan vezette lépteimet, amint a továbbiak majd igazolják. 1885. június 19-én ünnepeltem a 30. születésnapom. Nem sokkal elôtte meghívott Godesbergbe, Bonn mellé von C. asszony, aki a családjával Berlinben szokta tölteni a telet. Apám nemcsak megengedte, hogy elfogadjam a meghívást, hanem örült is, hogy megismerhetem a gyönyörű Rajnavidéket. A von C. családnak luxusvillája volt a Rajna közelében. Itt a csillogó és szépségekkel ékes földi gazdagság mellett olyan természeti környezetbe kerültem, melynél szebbet elképzelni is nehéz, és a természet szépségét csak fokozták számomra a mindenfelé elôforduló útszéli keresztek és Mária-képek, melyek elbűvöltek. Sétáinkon még a napsütésben gyönyörűen csillogó Rajnánál, a mélyzöld hegyeknél és romantikus romoknál is izgatottabban figyeltem ezeket. Ahogy a virágzó szôlô illata szétáradt a levegôben a természetben, úgy áradt szét a jámborság illata is a Rajna völgyén, és miként a tavaszi szellô a természetet, az én lelkemet is új életre ébresztette. Igen, elôször ért el az ,,élet'' lehellete, melyet most csak kissé, a távolból érezhettem. 1885 júniusának végén vagy júliusának elején jártam elôször a kölni dómban, mely néhány évvel késôbb lelki ,,otthonommá'' lett; itt, a Boldogasszony lábainál áradt ki lelkem dicsérete és hálája a mérhetetlen kegyelemért, amit kaptam: ,,tagja lehettem az Anyaszentegyháznak''! Föl kell még idéznem egy beszélgetést. A von C. család evangélikus volt, de katolikusokkal, sôt néhány katolikus pappal is tartottak kapcsolatot. Egy nap a fôtisztelendô blitersdorfi plébánost látták vendégül ebédre (Blitersdorfban birtoka volt a családnak). Én szerettem politikáról, művészetrôl, vallásról beszélgetni. Mivel ekkor találkoztam elôször katolikus pappal, igen gyorsan a vallásra tereltem a beszélgetést. Élénk társalgásunk végén a tisztelendô atya így szólt hozzám: ,,Katolikus, ugye?'' ,,Nem -- válaszoltam --, nekem megvan a saját vallásom''. ,,De Ön teljesen katolikus módon hisz'' -- mondta. Akkor még nem sejtettem, hogy három évvel késôbb az Anyaszentegyház tagja leszek. ======================================================================== II. Az áldozat 1886 és 1888 között ki kellett még állnom egy utolsó próbát, életem közel három évét kellett áldozatul letennem Isten lába elé. Már évek óta áhítottam, hogy egy ,,nagy áldozatot'' hozhassak szeretetem bizonyítására. De hiába kerestem az alkalmat. Akkor végre elérkezett óra az áldozat felajánlására. 1886 februárjában meglátogattam Berlinben egy ismerôs családot, s ahogy a Kölnische Zeitungot olvastam náluk, egyszer csak a következô hirdetésre tévedt a pillantásom: ,,A városi elmegyógyintézet fônôvért keres.'' Ez a reggeli órákban történt, s egész nap azon töprengtem, ez-e a vágyva vágyott áldozat. Ez ,,nagy áldozatnak'' tűnt; és én nagy áldozatot akartam hozni Istennek. Közeledett az este. Döntöttem és így imádkoztam: ,,Édes Istenem, írok Kölnbe, és ha azt akarod, hogy odamenjek, akkor kapjam meg az állást, és én odamegyek, lesz, ami lesz, hogy megmutathassam, mennyire szeretlek.'' Rögtön írtam az igazgatónak, s hogy ne változtathassam meg a döntésem, azonnal csöngettem az inasnak és bedobattam a levelet. Alig néhány napot kellett feszült várakozásban töltenem, amikor meg is érkezett az elfogadó válasz. -- Másnap elutaztam vele a közeli Gusow- ba, hogy megszerezzem szüleim hozzájárulását is. Nagyon meglepett, hogy apám rögtön ráállt. Mintha teljesen elkerülte volna a figyelmét az igazgató levelének egyik mondata: ,,Az egész intézmény, az összes beteg és az egész személyzet, egy-két kivételtôl eltekintve katolikus; én azonban a családommal lutheránus vagyok''. Talán Isten akarata volt, hogy ne tűnjön föl neki ez a mondat, különben óvott volna a katolikusokkal való érintkezéstôl. Akárhogy is volt, megkaptam az engedélyt, és megírtam, hogy március 6-án érkezem. Március 6-án telve bizakodással indultam Kölnbe; de minél közelebb vitt a vonat a célomhoz, annál nehezebb lett a lelkem. Rövidesen egészen idegen körülmények, sok-sok idegen ember közé fogok kerülni egyedül, és mindehhez még szörnyen félénk is vagyok. Azonkívül remegtem az elmebetegeknek már a gondolatától is. Sohasem jártam még ilyen intézményben, egy kórházban voltam egyszer mindössze pár percre, most pedig? Teljesen elhagyott az erôm, annyira hatalmába kerített az iszonyat. Szerencsére a vonat hosszabb idôre megállt Elberfeldben, én pedig rendeltem magamnak egy kiadós ebédet és bort, nehogy meghátráljak; ettôl új erôre kaptam, és sikerült úrrá lennem magamon. Teljes bizalommal fordultam Istenhez, és amikor a vonat szörnyű szélviharban és esôben befutott Kölnbe, már újra bátran és eltökélten szálltam le róla. Úgy volt, hogy kijönnek értem; de a rossz idô miatt senki se várt. Villamossal kellett utaznom még vagy húsz percet. Végre odaértem a Lindenburghoz, az elmegyógyintézetnek otthont adó kastélyhoz, ahol az igazgató úr és családja nagyon kedvesen fogadott. Aztán az igazgató úr körbevitt az intézetben, és elmondta, hogy szeretne megismertetni a betegekkel is. Egy kilépett diakonissza volt az elôdöm, aki még nem ment el. Nagy, erôs nô volt, hosszú idôt töltött a betegek és haldoklók mellett, ezért képtelen volt beleképzelni magát a helyzetembe; engem remegés fogott el, ha haldoklókról vagy hullákról hallottam. Alighogy az igazgató úr magunkra hagyott minket, a kisasszony bevitt a betegekhez. Késô volt, egész nap utaztam, s most egyszer csak ott álltam egy haldokló öreg nô elôtt! Sose láttam még felnôtt embert haldokolni, most pedig közelrôl láttam az asszony holtsápadt, a végsô küzdelemtôl eltorzult arcát, elôször hallottam szörnyű halálhörgését. Elfogott az iszonyat, de uralkodtam magamon, és kísérôm, aki szobáról szobára vezetett tovább, nem vett észre semmit. Ettem még valamit, aztán elfoglaltam a szobámat. Egészen dermedt állapotba kerültem; leírhatatlan, rémisztô volt, amit láttam. Hiába próbáltam aludni, állandóan a haldokló asszony arca rémlett föl a szemem elôtt, ráadásul tombolt a vihar, ijesztôen fütyült a szél, az esô verte az ablakot -- borzasztó éjszaka volt. Azt akartam, hogy nagy áldozatot tehessek Isten lába elé, kezdôdhetne- e hát jobban? És Istennek hála, sem azon az éjszakán, sem késôbb eszembe se jutott, hogy meggondoljam magam. Megvirradt, s én úgy keltem föl, hogy egy percet sem aludtam. Alig fejeztem be a reggelim, a kisasszony ismét magával vitt a betegekhez; most a legsúlyosabb ôrültekhez mentünk. Amikor az igazgató úr megjelent a reggeli vizitre, igen neheztelt, hogy H. kisasszony máris bevitt a betegekhez. Rögtön látta, hogy nem aludtam, s kérdezte az okát. A következô két éjszaka még rosszabb volt, a betegek merev, gyakran ijesztô tekintete annyira betöltötte a fantáziámat, hogy állandóan magam körül láttam ôket, akár lehunytam a szemem, akár kinyitottam. Akkor az igazgató úr adott altatóport, és miután két éjszakát átaludtam, újra frissnek éreztem magam, és boldog várakozással, teljes odaadással vetettem magam új hivatásomba. Milyen hálás voltam a jó Istennek, hogy a legnyomorultabbakhoz vitt! Semmi mást nem kívántam, mint hogy örömet okozhassak másoknak, s itt megadatott a lehetôség. Több mint száz ilyen nyomorult asszonyt és lányt bíztak a felügyeletemre, s bôségesen nyílt alkalmam, hogy könnyítsek kemény sorsukon. Isten kegyelmébôl új életet hoztam az intézetbe, úgyhogy még a nôi osztályra látogató idegen orvosok is azt mondták: ,,Ez a légkör nem is intézetre emlékeztet, inkább mintha családban lennénk.'' Igen, minden nyomorult, a legôrültebb is érezte anyai szeretetemet. A fizetésemet, amit elôször nem akartam átvenni, mert nem tudtam összeegyeztetni azzal, hogy áldozatot hozok, és szükségem se volt rá, mert szüleimtôl mindent megkaptam, a betegekre fordítottam. Pár hetente kis ünnepséget rendeztem nekik, amihez fizettem az enni-innivalót. A pénz egy másik részét a halottak eltemettetésére használtam föl. Ha szegényeknek nem volt rokonuk, aki kifizesse a koporsót, holttestük a bonni boncházba került. Iszonyú volt ebbe belegondolni azoknak, akik még valamennyire tudatuknál voltak, ezért megígértem nekik, hogy míg ott vagyok, ha meghalnak, kifizetem a koporsójukat. Kitavaszodott, eljött a május, és bár harminc májust megértem már, csak most tudtam meg, hogy az Anyaszentegyházban ez Mária hónapja. A betegek és a gondozónôk egytôl-egyig katolikusok voltak, és egész májusban minden este Mária-énekeket énekeltek. Kimondhatatlan örömet éreztem, amikor 1886 májusában elôször hallottam a Mária, május királynôje kezdetű és a többi, csodalatosan bensôséges Mária-éneket. 1887-tôl néhány szellemileg ép beteg hölgy is bekerült az intézetbe. Egyikük elmesélte, hogy ô ajánlotta föl a nagy májusi gyertyákat. Igen komoran kerestem meg a kis házikápolna gondnokát. Megkérdeztem, miért nem szólt a gyertyákról, nagyon szívesen megvettem volna ôket. ,,Ó, júniusban is adhat majd gyertyát Jézus Szíve tiszteletére, sôt nagy gyertyatartókat is vehet hozzá, úgyis mindig kölcsön kell kérnünk'' -- válaszolta. Szívesen éltem a lehetôséggel, örültem, hogy tehetek valamit a kápolnáért. A gondnok úr két pappal, a kölni Wiskirchen lelkésszel és Bong templomigazgató úrral érintkezett, akik betegeket is látogattak, s így én is kapcsolatba kerültem velük. Utóbbitól megkaptam Deharbe nagy katekizmusát. Nagy érdeklôdéssel olvastam el, és nem kis csodálkozásomra ,,saját vallásomat'' találtam benne, semmi mást, beleértve a búcsúról szóló tanítást is, melyet rögtön megértettem és elfogadtam. Sosem értettem késôbb, miért nem gondoltam addig arra, hogy csatlakozzam az Anyaszentegyházhoz. A jövôn sem gondolkoztam sokat, mindent az isteni gondviseléstôl vártam. Már több mint egy évet töltöttem el a szegény szenvedôk között, távol a szülôföldemtôl, ezért apám kívánságára sürgôsen haza kellett mennem néhány hétre. Az igazgató úr felesége vállalta, hogy helyettesít, így július elejére kitűztük hazautazásomat. Az elôbb említett hölgy, aki a májusi gyertyákat adományozta, igen aggasztó vallásos rémképektôl szenvedett. Júniusban ismét hatalmas kínokat kellett kiállnia, s az volt a kényszerképzete, hogy ha elmehetne Melatenbe a Jó Pásztor-kápolnába, az segítene rajta. Nagyon megsajnáltam, ezért megkerestem az igazgató urat, s megkértem, engedje el a hölgyet, az ápolónôvel együtt én is elkísérném. Az engedélyt megkaptuk. 1887. június 17-én mentünk a jó W. asszonnyal Melatenbe, a Jó Pásztor- kolostorba. Beléptünk az ünnepi díszbe öltözött kápolnába, merthogy éppen ünnep volt; csak évekkel késôbb tudtam meg, milyen. W. asszony az elsô padban akart helyet foglalni, odamentünk hát és letérdeltünk. Megkezdôdött a szentmise (Jézus Szíve tiszteletére). A JÓ PÁSZTOR Isten iránti szeretetem elvezetett az áldozat gondolatához, majd a Lindenburgba. Szenvedô embertársaim iránti szeretetem juttatott a Jó Pásztor kápolnájába, aki itt várta eltévedt báránykáját, hogy a vállára vegye és hazavigye. Sôt mi több, hogy karjába vegye és mennyei gyönyörűséggel töltse el! A nagymise végetért, W. asszony ki akart menni a kápolnából. Megkértem, várjon egy pillanatot, mert még beszélnem kell a templomigazgató úrral. A sekrestyében Bong fôtisztelendô úr helyett Wiskirchen lelkész urat találtam; de nekem igazából mindegy volt, mert mindkét jámbor papban nagyon bíztam. Rövid üdvözlés után minden további bevezetô nélkül azt mondtam a lelkész úrnak: ,,Fôtisztelendô úr, én katolikus leszek.'' Mire ô azt felelte: ,,Az édesapja miatt nem lehet, ráadásul épp most fog hazautazni.'' * * * A vakációról visszatérve sűrű, sötét homály telepedett a lelkemre, minden jókedvem elpárolgott. Az Anyaszentegyházba lépésemmel kapcsolatos döntés is ködbe burkolózott. Nem adtam föl tervemet, de lelkileg mintha megbénultam volna. Úgy emlékszem, közel öt hónapra volt szükségem, hogy újra magamhoz térjek. Csakhamar megkértem Wiskirchen lelkész urat, kezdjen el oktatni. Ez 1888 januárjában történt. A plébánia, ahol a lelkész úr lakott, egészen közel volt a Lindenburghoz, ezért azt tanácsolta, tegyek mindig egy kis kitérôt, nehogy az igazgató úr gyanút fogjon, különben kellemetlenségeim támadhatnak. L. igazgató úr nem szívlelte a katolikusokat, s én megértettem, hogy ha belépnék az Anyaszentegyházba, elôbb el kellene jönnöm a Lindenburgból. Ezért fölmondtam az állásomat. Erre eljött Bonnból a fôigazgató, és mindent bevetett, hogy maradásra bírjon. Mivel hiába próbálkozott, megkért, legalább áruljam el fölmondásom okát. Én azonban nem mondtam meg, miért akarom otthagyni a Lindenburgot, és a fölmondásomat sem vontam vissza. Májusban újra elmentem a lelkész úrhoz, és mivel ömlött az esô, arra gondoltam: most mindegy, látja-e valaki, hogy a plébániára megyek, nemsokára úgyis otthagyom a Lindenburgot. Ez alkalommal kerülô nélkül mentem a plébániára. Megvolt már az utódom is, akkoriban tanítottam be. Nem sokkal ezután, egy május végi napon, ahogy átvágtam a kerten az egyik hölggyel, hirtelen észrevettem, hogy apám tart felém. Nagyon megijedtem, mert rögtön sejtettem, milyen céllal jött. Alighogy beléptünk a szobámba, felindultan kérdezte: ,,Katolikus vagy már? Kölnbôl értesítettek, hogy katolizáltál.'' Igyekeztem megnyugtatni apámat, biztosítottam, hogy még nem vagyok katolikus. Valamivel késôbb bevittem az igazgató úrhoz, akinek közben szóltam jövetelérôl. Nagyon barátságosan fogadta, s velem együtt meghívta ebédre. Abban a pár percben, míg én az igazgató úrnak bejelentettem látogatását, apámnak a szobámban kezébe került egy kis Szent József- könyvecske, melyet W. asszony hagyott ott. Evés közben a következô, számomra nagy jelentôségű szavakkal fordult hozzám: ,,Hogy lehet egy ilyen idegen emberhez imádkozni?'' Ez az ,,idegen ember'' kifejezés mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, hatására foglalkozni kezdtem Szent József életével, személyével, s nagy, bensôséges, bizalmas szeretetre gyulladtam iránta, s úgy neveztem: Szent József atya. Igen, úgy éreztem, pótolnom kell mindazt a szeretetet és tiszteletet, melyet nem kap meg a tévelygôktôl. Másnap reggel apám magával vitt Gusow-ba. -- Csak Isten a tudója, mit szenvedtem abban az évben. Hála légyen neki minden óráért, mely új szenvedést hozott számomra. Nem rég voltam még csak a szüleimnél, amikor apám levelet kapott L. igazgató úrtól, aki arra kérte, sürgôsen engedjen vissza a Lindenburgba. Egyúttal megígérte neki, mindent megtesz, hogy ne katolizálhassak. Örök dicsôség Istennek, hogy megkaptam az engedélyt és visszautazhattam Kölnbe. Miközben fájó búcsút vettem szüleimtôl és húgaimtól, akiket abban az órában odaadtam áldozati ajándékul Istennek, apám azt kérte, ígérjem meg, hogy nem katolizálok. ,,Nem -- mondtam határozottan, jóllehet a szívem remegett, mert anyám is a húgaim sírva vettek körül --, nem tehetem, csak annyit ígérhetek, hogy ma vagy holnap még nem fogok.'' S azzal örökre elhagytam a szülôi házat. Kölnbe érve, mielôtt a Lindenburgba mentem, meglátogattam Dr. Lohmer egészségügyi tanácsos urat, akinek a sógornôje barátnôm volt. Ô azt tanácsolta: ,,Most, hogy az igazgató úr visszahívta, ne engedjen neki több beleszólást, követeljen abszolút szabadságot vallási téren.'' Mihelyt a Lindenburgba értem, elôször bementem üdvözölni az igazgató urat, és elôálltam azzal, amit a tanácsos úr javasolt. Erre nagyon dühös lett, és rendkívül izgatottan azt felelte: ,,Már megint kezdi? Azt hittem, fölhagyott ezzel a gondolattal. Nem, akkor inkább azonnal búcsút mondunk egymásnak. -- Vagy megígéri, hogy nem jár katolikus temlomba és nem tart kapcsolatot katolikus papokkal, vagy távozik a Lindenburgból.'' Hallgattam és eltöprengtem. Hová is mehetnék? Akkor azt válaszoltam az igazgató úrnak: ,,Nem fogok katolikus templomba járni, és ha az ígéretemet nem tudom megtartani, közölni fogom Önnel.'' Gusow-ból Péter és Pál ünnepén utaztam Kölnbe, útközben Berlinben szentmisén voltam a Szent Hedvig-templomban -- most pedig? Amikor vasárnap megszólaltak a harangok a közeli plébániatemplomban és szerte a város sok-sok templomában, a szívem fájdalmasan összerándult és keserű zokogással rogytam térdre a szobámban! Életemben elôször éreztem, milyen az: egyedül, hontalannak lenni. Visszaút már nem volt számomra. Hôn áhítottam, hogy eljöjjön a nap, melyen végre az Anyaszentegyház tagja lehetek. De hogyan lehetne ezt itt keresztülvinni? -- Egyedül Istennek állt hatalmában, hogy segítsen, benne bíztam. 1888 október végén véletlenül találkoztam a gondnoknál Bong fôtisztelendô úrral és a lelkész úrral. Megtárgyaltuk, hogy az igazgató teljesen jogtalanul gördít akadályokat. Elpanaszoltam nekik azt is, mennyire vágyom rá, hogy katolizálhassak, itt azonban nem tudok, mert nem járhatok szentmisére. A lelkész úr erre azt felelte, hogy a visszafogadás történhet szentmisén kívül is. Bármikor van rá lehetôség. ,,Hát akkor fogadjon vissza mindjárt holnap'' -- kértem. ,,Én nem tehetem, az igazgató miatt -- mondta --, de beszélek Esser barátommal, az Apostolok-templom káplánjával, talán ô elvállalja.'' Néhány nap múlva a lelkész úr jó hírt hozott: október 30-án délben legyek ott, amikor bezárják az Apostolok templomát, akkor Esser káplán visszafogad az Egyházba. Mindent titokban kellett tartani, nehogy apám megtudja és megint Kölnbe jöjjön, mint akkor, amikor az esô miatt kerülô nélkül mentem a lindenthali plébániára, s valaki meglátott a Lindenburgból és rögtön jelentette az igazgatónak. Mire apámat azonnal Kölnbe hívták, ô pedig hazavitt. A megbeszélt idôben ott voltam az Apostolok templomában, s amint elhangzott az Úrangyala-harangszó, bezárták a kapukat, engem pedig a sekrestyébe vezettek, ahol a két sekrestyés jelenlétében alá kellett írnom valamit, teljesen elfelejtettem, mi volt az. Aztán letérdeltem a Boldogságos Szűz oltára elé, és megvallottam a trienti hitvallást. Nem kereszteltek meg feltételesen, és nem kellett semmit esküvel megtagadnom, mert ,,önként'' egy pillanatig sem tartoztam a lutheránus egyházhoz. Akkor fölkerestem Dr. L. egészségügyi tanácsos urat (Kölnben), és tanácsot kértem tôle, hogyan közöljem a történteket az igazgató úrral, mert most már kötelezô volt szentmisére járnom. Ô rögtön arra gondolt, megbeszéli a dolgot von Schwarz titkos tanácsos úrral, talán ô vállalkozna arra, hogy maga beszéljen az igazgató úrral. Sokáig hányták-vetették, mitévôk legyenek, végül november 13-án értesítettek: ha addig mindent egyedül intéztem, úgy gondolják, legjobb lenne, ha mégiscsak magam beszélnék az igazgató úrral. ÚJABB ÁLDOZAT November 14-én -- akkor még nem tudtam, hogy a kármelita Mindenszentek ünnepén -- bementem az igazgató úrhoz, és közöltem vele, hogy nem tudom tartani az ígéretemet. Rettentô dühös lett, és sok egyéb mellett azt mondta: ,,Ha Ön katolikus, akkor nincs többé bizodalmam Önben. Beszélni fogok a vezetéssel Kölnben, és választ adok.'' November 20-án hívatott, és tudatta velem, hogy 1889. január 1-jén hagyjam el a Lindenburgot, s még hozzátette: ,,Már találtam egy kitűnô és tapasztalt kisasszonyt a helyére.'' Alig hat hét, és hajléktalan leszek! Kölni katolikus barátnôim megpróbáltak otthont találni számomra. Von Schwarz titkos tanácsos úr mindent megtett, hogy hasonló állást szerezzen elmebetegek mellett; de az intézeti igazgatók mind a Lindenburgban tudakozódtak felôlem az igazgató úrnál, ô pedig olyan rossz bizonyítványt állított ki rólam, hogy sehol se vettek föl. Ezt hozta tudomásomra Schwarz titkos tanácsos úr és Lohmer egészségügyi tanácsos úr. Mit lehetett tenni? Sok kínlódással teltek azok a hetek: hontalan lettem és egy fillér jövedelmem se volt; azért az utolsó fizetésembôl még kifizettem a koporsókat. Mindezek ellenére töretlenül hittem Isten gondviselô szeretetében. Hát nem azért könyörögtem annyit Istenhez, hogy göröngyössé és meredekké tegye életem útját? Hogyne lettem volna hát hálás, hogy meghallgatta kérésemet. Ô pedig megjutalmazott azért, hogy bíztam benne. Nem sokkal karácsony elôtt értesítettek Kölnbôl, hogy von Schwarz titkos tanácsos úr közbenjárására tisztelendô M. anya hajlandó fölvenni a kolostorába, melyhez egy öregotthon is tartozik, míg állást találok. A kolostor kapui 1889. január 7-én nyíltak meg elôttem, ,,hontalan'' elôtt. Überweg kisasszony, Lohmer egészségügyi tanácsos úr sógornôje kísért el (január 1. és 7. között a Lohmer családnál voltam). A fônöknô kedvesen fogadott és a kápolnába vezetett minket, ahol az egyik nôvér éppen fölmosott. Szerettem volna máris tenni valamit, ha csak valami csekélységet is, s megkérdeztem a fônöknôt: ,,Segíthetek esetleg itt?'' Mire azt válaszolta: ,,Várjon csak, máris kap munkát.'' Kedves barátnôm elbúcsúzott, engem pedig a fôépületbôl átvezettek az egyik oldalszárnyba H. nôvérhez, s nemsokára a számomra kijelölt szobában találtam magam. Másnap reggel H. nôvér megmutatta, mi a munkám: a folyosókat és a lépcsôket kellett kitakarítanom az oldalszárnyban, és annak a 16 idôs hölgynek az edényeit elmosogatnom, akik itt éltek. Eddig ez az egyik növendék dolga volt. Sok-sok órát töltöttem el a kis mosogatóhelyiség félhomályában; nyomorúságos hely volt, csak a folyosóra nyíló kis ablakon át kapott némi fényt, én mégis a Paradicsomban éreztem magam. Miközben egészen belemerültem a názáreti Szentcsalád életének szemlélésébe, Isten az ô végtelen irgalmasságában napról-napra több kegyelemmel halmozott el. Addig ismeretlen öröm járta át a lelkemet. De hiába minden kegyelem és szilárd eltökéltség, hogy a legtökéletesebben gyakorlom az engedelmességet, egyik nap, amikor délután elkészültem a szokásos tennivalókkal és alig vártam, hogy végre, egyszer a nap során eljuthassak a kápolnába, az történt, hogy (mint mindig, ha elkészültem) megkérdeztem a nôvért, mit csináljak, ô pedig egyszerűen azt válaszolta: ,,Mossa föl a padlót'', mire én, elôször és utoljára, közbevetettem: ,,Kedden már fölmostam a padlót.'' Erre a nôvér nyugodtan azt mondta: ,,Akkor ma mossa föl még egyszer.'' (Csütörtök volt.) Nagyon szégyelltem, hogy ekkora hibát vétettem, s nem engedelmeskedtem szó nélkül. Éveken át bántam, és még most is bánom. Nem a munkától vagy a jeges hidegtôl féltem, csak arra vágytam nagyon, hogy legalább napjában egyszer elmehessek a kápolnába. Mindegy, mi volt az oka, nem gyakoroltam tökéletesen az engedelmességet, pedig eltökéltem magamban, hogy ebben a nôvérben engedelmeskedem Istennek, méghozzá vakon, anélkül, hogy bírálnám vagy akár csak egyszer is ellent akarnék mondani. 1889 tele rettenetesen hideg volt Kölnben. Az oldalszárnyat egy nyitott folyosó kötötte össze a fôépülettel. Ezt a rövid folyosót is nekem kellett rendben tartanom. Egyik nap a jéghideg víz megfagyott a kezem alatt. Megkérdeztem nôvéremet, hogy még így is folytassam-e, amit csinálok. Rövid igennel válaszolt. Alighogy befejeztem a munkát, a folyosó jégpályává vált. Akkor arra jött S. nôvér, a ház fônöknôje, és ostobaságomtól megrémülve azt mondta: ,,Hozzon forró vizet, és súrolja, míg elmúlik a síkossága.'' Hálás voltam a tanácsáért, s gyorsan forró vizet hoztam a kolostorból. Kezem fölmelegedett, én pedig a forró vízzel újból nekifogtam a munkának. Nemhogy nem kedvetlenedtem el, de öröm és boldogság töltötte el a lelkem. Nem elégedtem meg azzal, hogy ilyen, számomra teljesen idegen munkákat kell végeznem, kerestem, hogyan sanyargathatnám magam még jobban. A számomra kijelölt szobában módom volt gyakorolni, hogyan gyôzzem le mélységes undoromat és kínos érzékenységemet, mert az egyik idôs asszonytól megtudtam, hogy ebben a szobában halt meg nemrég egy idôs asszony, s ágyát és bútorait a kolostorra hagyta. Mivel a szoba mostanáig be volt zárva, nagyon áporodott volt a levegôje, fôleg az ágy bűzlött; most, hogy megtudtam az okát, a hullaszagra is magyarázatot kaptam. Találtam pár régi deszkát is az ágy alatt, ezeket keresztnek betettem az ágyba; de képtelen voltam elaludni rajtuk; akkor megpróbáltam a földön aludni, de úgy sem tudtam. A szokatlan munka is újabb és újabb kínokat okozott. A kezem, a karom, a hátam annyira fájt, hogy alig szenderedtem el, a fájdalomtól újra fölébredtem. De mindez csak testi kín és fájdalom volt, lelkemnek újabb örömet és gyönyörűséget okozott. Nemde isteni Üdvözítônknek is a keze, karja és háta szenvedte a leggyötrelmesebb fájdalmakat? Ezért örültem, hogy iránta való szeretetbôl viselhetem e parányi kínokat. Jelöltségem e jó nôvérnél nem tartott sokáig, az isteni Üdvözítô még sok mindent tartogatott számomra, ezért nem hagyta, hogy sokáig csináljam ugyanazt. Már február végén megbetegedtem. Torokgyulladással estem ágynak, s annyira leromlott az állapotom, hogy se beszélni, se enni nem tudtam. Egyik éjjel fölnyílt a tályog, s mivel nem volt mivel öblögetnem, magamra terítettem a takarómat, és kétségbeesetten kimentem a vízcsaphoz a jéghideg folyosóra. Ettôl újra begyulladt a torkom, csúnyábban mint elôtte. Hetekig lábadoztam. Tisztelendô Schervier anya kedves leányai látogattak meg és hoztak könyveket és bort, hogy erôsödjek. Ha az elsô hónapokban életemet, a Szentcsalád példájára, a tevékenység jellemezte, akkor most szinte egészen a szemlélôdésnek éltem. Mindent Isten kezébôl fogadtam, és gyötrô helyzetem ellenére Isten kegyelmébôl megôriztem belsô békémet és nem vesztettem el jókedvemet. A szenvedést sem éreztem annak; mert ha örömmel és hálával tudtam fogadni, leírhatatlanul megédesült. Nyilvánvalóan Isten nevelt engem. Elôször megtisztította lelkemet a teremtmények iránti minden földi vagy érzéki ragaszkodástól, bármennyire kedvesek voltak nekem. Rögtön ottlétem elsô napjaiban tartották a kolostorban a negyvenórás szentségimádást. Elôször láttam kitéve az Oltáriszentséget, és elôször voltam éjszakai szentségimádáson. Nincs szó, mely leírná, amit akkor éreztem. Megrészegültem a boldogságtól, kb. este 9-tôl 2-ig úgy térdeltem az Oltáriszentség elôtt, hogy közben megszűnt számomra az idô. Ezekben az órákban Isten olyan szeretettel izzította át a szívem, hogy késôbb bármilyen szenvedést kellett tűrnöm Isten kegyelmébôl, az alig viselt meg jobban, mint amikor egy csepp víz hull a forró vasra: a vas egy pillanatra fölsistereg -- az emberi természet rándul egyet --, aztán vége; már csak a szeretet izzik tovább, miként a vas is. Nem sokkal ezután súlyos kísértések törtek rám. A körülmények alakulása folytán több mint egy hónap telt el, mire az elsô gyónásom után újra gyónni mentem. A nôvérek és a ház többi lakói hetente többször áldoztak. Nagyon szerettem volna én is gyakrabban magamhoz venni Krisztus testét. Arra gondoltam, hogy mostantól fogva minden héten elmegyek gyónni; alig született meg az elhatározásom, máris rámtört egy másik gondolat: ,,Mit tudsz te hetente meggyónni?'' És mint fák az erdôben száz meg ezer gyónás hajladozott csalfán körülöttem. Megrettentem; de Isten megtartott engem. Ô adott erôt és kitartást, ô volt egyetlen barátom és tanácsadóm; mert nem tudtam még, hogy a gyóntatóatyának a bűnökön kívül mást is el lehet mondani, vagy akár kérdezni is szabad tôle. Már nem tudom, milyen sokáig tartottak ezek a kísértések. Megôriztem nyugalmam, s egyszer csak fény gyúlt a fejemben: Miért is kellene ritkán gyónnom? A heti egyszeri gyónás nem olyan nagy dolog, ezen kár is tovább töprengeni vagy ôrlôdni. Nem is folytattam! Attól kezdve minden héten elmentem gyónni. Rövidesen sokkal gyötrôbb kísértés tört rám. Napról napra jobban kívántam, hogy gyakrabban áldozhassak, ezért megkértem a gyóntatóatyámat, hogy a vasárnapon kívül keddre és péntekre is engedélyezze. Ô igen határozottan elutasította ezt. Gyötrelmes idôszak következett. Ha beléptem a kápolnába, rövidesen megszólalt bennem egy hang: ,,Menj áldozni, utána majd meggyónod.'' Heteken át gyötört ez a gondolat, míg az a mentô ötletem támadt, hogy minden reggel a szentmise elôtt iszom egy kis vizet, s ezzel kínlódásom meg is szűnt. A kísértés abbamaradt ugyan, a gyakoribb áldozást azonban nemcsak hogy továbbra is kívántam, de vágyam hónapról hónapra csak fokozódott, míg végül tíz hónap után elnyerte beteljesedését, engedélyt kaptam, hogy a vasárnapokon kívül kedden és pénteken is áldozhassak. Ahogy a legszebb tavasz sem múlik el viharok és rossz idô nélkül, úgy vonultak át borult idôszakok az én lelkem tavaszán is. Épp csak kiálltam az elsô kísértéseket, amikor csakhamar -- mint könnyű felhôk -- olyan gondolatok tűntek föl a lelkemben, melyeket elôször figyelemre sem méltattam, mígnem a szelíd bárányfelhôk sötét viharfelhôkké fejlôdtek és igazi vihar kezdett tombolni bennem. A büszkeség gyötrô kísértése mintegy két évig kínzott, árnyékként kísért, önként mégsem hódoltam be, szüntelen igyekeztem elűzni e gondolatokat a fejembôl. Azonkívül minden héten meggyóntam, hogy büszke, gôgös gondolatok üldöznek. Isten bocsássa meg, a gyóntatóm sose kérdezte meg, milyen gondolatok ezek, magamtól pedig nem mertem többet mondani. -- Sem a gyónás, sem imáim eredményeképpen nem szűnt meg gyötrôdésem. Egy nap kézimunkáztam a kolostor kis szobájában, amikor hirtelen ellenállhatatlan erôvel vert bennem gyökeret egy gondolat: nem belépnem kell valamelyik rendbe, hanem szerzetescsaládot kell alapítanom -- ez volt az engem oly kínzóan gyötrô, félreértett kísértés. Megadóan a következô szavakkal fordultam a Boldogságos Szűzhöz: ,,S hogy nézzenek ki a nôvérek?'' A következô pillanatban egy nôvért pillantottam meg tôlem kissé jobbra nehéz, barna habitusban, barna skapuláréval és kerek fehér gallérral és keményített fehér fôkötôvel, melyet barna fátyol takart. - - A meglepetéstôl és csodálkozástól meredten néztem a jelenést, míg el nem tűnt. Nem mertem gondolkodni, lélegzetet is csak vigyázva vettem. Lehetetlen, hogy ez a jelenés, ez a válasz Isten Anyjához intézett kérdésemre az ördög műve legyen, vagy mégis? Hogy lehet az, hogy ilyen kegyelemnek lettem részese? -- Újabb gyötrelmek! Csak Isten tudja, mekkora kínokat kellett két éven át elviselni a lelkemnek, míg végül a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelt Isten elültette az Anyaszentegyház kertjében. Alázatért könyörögtem, éveken át sóhajtoztam Istenhez, hogy alázatos lehessek, és most a gôg szakadékának szélén láttam magamat. Úgy éreztem, egyetlen menedékem, ha belépek valamelyik rendbe, s Isten Édesanyjától reméltem, hogy talán egy látomással tudtomra adja, Isten melyik rendet jelölte ki számomra. * * * Kölnben arra is sok lehetôségem nyílt, hogy egyre jobban megismerjem, csodáljam és megszeressem az Anyaszentegyházat lelki kincseivel és szépségeivel együtt. A kolostoron belül és kívül jámbor nôk vettek sok szeretettel a gondjaikba, s általuk hamarosan megismertem más kongregációk nôvéreit is; de egyikük sem hasonlított ahhoz az apácához, aki nekem megjelent. Azok között, akikkel baráti viszonyban voltam, volt egy Theresia nevű. Semmi sem okozott számára nagyobb örömöt, mint ha nagy védôszentjérôl, Jézusról nevezett Szent Terézrôl beszélhetett. Amikor a Lindenburgban éltem, volt ott egy beteg asszony, az egyik legsúlyosabb ôrült, aki Lucifernek képzelte magát, és idônként rohamai voltak, amikor szinte ördögien viselkedett. Ezt a szerencsétlen asszonyt Theresiának hívták. Ezért ha késôbb ezt a nevet hallottam, rögtön megjelent a szemem elôtt az a termetes, zilált hajú, szemeit ijesztôen forgató asszony, aki hangosan szitkozódott és dühödten, ôrjöngve gesztikulált a karjával. -- Csoda-e, ha arra gondoltam, mikor a jó Dr. asszony Szent Terézrôl kezdett beszélni: ,,Jaj, bárcsak valamelyik másik szentrôl mesélne, igazán hagyhatná ezt a Szent Terézt.'' Szégyenszemre be kell vallanom, hogy legtöbbször nem nagy érdeklôdéssel figyeltem hosszadalmas elbeszéléseit. Attól kezdve, hogy megbetegedtem, nem a kolostor kápolnájába jártam a nagyon korai szentmisére, hanem a közeli plébániatemplomba. Szinte naponta elimádkoztam ott is a keresztutat. A templom melletti oldalfolyosón volt egy szép, nagy, faragott keresztút. Különösen megkapó volt a bejáratnál az Olajfák hegye- és a kijáratnál a Keresztrefeszítés-csoport. E keresztút rejtekében kegyelmekben rendkívül gazdag órákat éltem át. Isteni Megváltónk szenvedését szemlélve napról napra jobban izzott lelkemben a szeretet tüze és égett bennem a buzgó vágy, hogy bizonyíthassam Istennek, én is mennyire szeretem Ôt. Igen, lelkem szomjazta az alkalmat, hogy Istennek szolgálhasson. A szeretet égôáldozatául ajánlottam fel magam Istennek, s imámat gyakran fejeztem be e szavakkal: ,,Ó, Uram, küldj, ahova akarsz, hogy akaratod szerint munkáljam a lelkek üdvösségét. Teljesítsd, amit oly hôn áhít lelkem, hogy bizonyíthassam Neked, ó Isten, szeretetemet és hálámat -- de ha lehet, ne küldj Berlinbe; de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.'' Ez a tíz hónap a kolostorban kegyelmekben gazdag noviciátus volt számomra. Itt a magányban, a legnagyobb, gyakran gyötrô szegénységben és az elképzelhetô legmegalázóbb helyzetben tett próbára Isten, szegény hajléktalanként, akit csak irgalomból tűrtek meg, míg munkát talál, de mikor, hol, hogyan kapok állást, amikor L. igazgató úr, akitôl érdeklôdtek, mindig a legrosszabb véleményt adta rólam. Ebben a vigasztalan helyzetben újra és újra mennyei Anyám szívéhez folyamodtam. ,,Hát nincs számomra munka széles e világon?'' -- panaszkodtam a Boldogságos Szűznek. Ha munkát nem is kaptam még, naponta részesültem viszont újabb türelemben, bátorságban és kegyelemben, hogy akaratom teljes mellôzésével ajánljam magam áldozatul Istennek. Szívem csak arra vágyott, hogy apáca lehessek; Krementz érsek, a késôbbi bíboros azonban azt mondta, csak két év után léphetek szerzetesrendbe. Ráadásul még keresgéltem azt a rendet, melyet nekem szánt Isten. Közben újra alkalom kínálkozott egy olyan földi kapcsolatra, mely kiemelne minden szegénységbôl és megalázottságból; de ezerszer inkább viseltem a szegénységet és megalázottságot, mint hogy föláldozzam a szüzességem. Nem olyan kincs-e ez, melyet az ember nem értékelhet elég nagyra és nem óvhat elég hűséggel? De ha egyszer elveszett, akkor örökre elveszett! Ahogy Szent János, az isteni Üdvözítô szűzi tanítványa írja, a szűzi lelkek a mennyben is külön, mindenki számára felismerhetôen meg lesznek jelölve. Bárcsak újra megtanulná korunkban nagy és kicsi, öreg és fiatal becsülni a szüzességet, ezt a kincset, melyet még a mennyországban is oly nagyra értékelnek, s melynek elvesztése nem pótolható sem e földön, sem a túlvilágon. Ha egyszer elveszett, azt jelenti: örökre, örökre elveszett! Szomorú helyzetem részvétet és érdeklôdést keltett kölni ismerôseimben. Az értem aggódó hölgyek közül különösen szerettem von Schwarz titkos tanácsos feleségét, nagyon jámbor és közvetlen asszony volt. Nagyon szeretetreméltó és élénk rajnavidéki nôt ismertem meg Kamper kisasszony személyében is. Lelkesen próbált rajtam segíteni, s végül is azt találta ki, hogy összeismertet fôtisztelendô Augustin Keller domonkos atyával. Egy szép, napsütéses ôszi napon kerestük fel Augustin pátert a Koblenz melletti Ahrenbergen. Miután röviden meséltem neki az utóbbi években szerzett élményeimrôl, láthatóan meghatotta sorsom, s elgondolkodott, hogyan segíthetne. Egyszer csak eszébe jutott Luise Hensel, aki egyszer hasonló helyzetben Friedrich Stolberg gróf házában talált menedéket; erre a nagy konvertita unokájáról, von Savigny asszonyról kezdett beszélni, aki Berlinben élt. Végül azt javasolta vagy inkább megkérdezte, szeretném-e, hogy írjon rólam von S. asszonynak. ,,Talán meghívja magához. Nem állítom, hogy így lesz, mert nagyon különös hölgy; de meg lehetne próbálni.'' Mit tehettem mást, köszönettel elfogadtam a javaslatát. Visszamentünk Kölnbe. Kamper kisasszony nagyon örült, hogy Augustin páter megpróbált segíteni. Nagyon hálás voltam neki, hogy annyi odaadással és szeretettel támogat, s nem árultam el, mennyire összeszorul a szívem. Berlin! -- Ettôl a névtôl megborzongtam! De ,,ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te''. Lélekben kitartottam ezen erôs elhatározásom mellett, lesz, ami lesz; sose a magam akaratát kövessem, hanem a legapróbb dologban is Isten akaratát akarjam megismerni és megtenni! Nem sokáig maradtam feszültségben és bizonytalanságban, pár nap múlva nagyon kedves levelet kaptam von Savigny asszonytól (szül. J. Stolberg grófnôtôl), melyben igen barátságosan meghívott magához. Ez 1889 október elején történt. Köszönettel elfogadtam a hívását, és megírtam, hogy november 7-én érkezem. Közben beléptem a Skapuláré Társulatba és Szent Ferenc harmadik rendjébe. Elbúcsúztam a barátoktól és ismerôsöktôl, mert ez búcsúzás volt: Kölntôl, Bonntól, a szép Rajnavidéktôl és a rajnaiaktól. Nagyon megszerettem a Rajnavidéket. Szerettem a jámborságot és vidámságot, és itt megtaláltam. Nemde Köln lett a szülôvárosom? Nemde itt fogadtak vissza az Anyaszentegyház gyermekévé, s fogadtak Isten gyermekei közé? Hogy is felejthetném az Apostolok templomát és 1888. október 30-át és 1889. május 31-ét, Mennybemenetel ünnepét, amikor megbérmáltak és Isten elhalmozott kegyelemmel? Egy rövid év telt el; de milyen hosszúnak éreztem közben nemegyszer a napokat, hónapokat! -- Ez a bizonytalan helyzet, s hozzá a gyakran gyötrô szegénység. Igen, olyan szegény voltam, hogy még arra sem tellett, hogy megvegyem magamnak a legszükségesebb apróságokat vagy kijavíttassam a cipômet. Egy darab kemény papírt voltam kénytelen talpnak használni. Amikor a húgaimtól részvétbôl kapott pénzem is tíz pfennig híján mind elfogyott, egy szegény alamizsnát koldult tôlem. Megráztam a fejem; de abban a pillanatban rögtön meg is bántam szeretetlenségem, gyorsan utánamentem és odaadtam neki utolsó tíz pfennigemet. Istennek hála, aki megengedte, hogy itt megismerhessem a szegénységet, melyet mindig is szerettem és amelyben annyiszor kívántam élni. Most fogalmat kaptam róla, mit jelent ínségben és szegénységben élni; mert volt még ugyan hol laknom és nem éheztem, azért ez a szegénység sokszor nagyon nyomasztó és megalázó volt; számomra azonban nagy áldássá lett, mert általa eljutottam Szent Józsefhez. Mélyen a szívembe hatoltak apám szavai (,,Hogy lehet egy ilyen idegen emberhez imádkozni?''), s mint egy magból, úgy sarjadt ki iránta nagy, bensôséges, rendkívül bizalmas szeretetem, és gyermeki odaadással fűzött e hű atyai szívhez, Szent József atyám pedig sokezerszer megmutatta atyai szeretetét és pártfogását. Ha a világ nem is ismer más boldogságot a gazdagságon, a megbecsülésen és az érzéki élvezeteken kívül, nekünk, Isten gyermekeinek az isteni Üdvözítô születésével új boldogságunk támadt. Mária, a Boldogságos Szűz és Szent József ízlelte meg elôször ezt a boldogságot Betlehemben és Názáretben, és hozzájuk hasonlóan mindannyian élvezhetjük: az életet, mely egyesít minket Istennel, az isteni Üdvözítôvel, az ô isteni Szívével. Ez az igazi boldogság, és minél bensôségesebb ez az egyesülés, annál tökéletesebb a boldogság, mely a mennyországban, az örök boldogságban teljesedik be. A gyermekeket gyöngédséggel és édességekkel szokták megörvendeztetni. Nemde én is gyermek voltam a kegyelem birodalmában, amíg Kölnben éltem? Hát nem csodálatos, hogy a jó Isten atyai karjába vett és elhalmozott kegyelmekkel? Hogy az isteni szeretet nektárjával itatott? Igen, nem is egyszer áradt ki rám úgy a kegyelem, hogy csak rendkívüli erôfeszítéssel bírtam talpon maradni. Bérmálásomon azért könyörögtem: ,,Tarts meg, ó, Istenem, tarts meg...'' -- Az Örök Atya tudta, mire várakoztam, ezért megedzette a lelkemet. Nemcsak a kegyelem édességét élveztem, hanem a szenvedést is; a kísértéssel, mely örökké árnyékként követett, mindennap, folyamatosan meg kellett küzdenem. Mindig ugyanaz kísértett: szerzetescsaládot kell alapítanom. Hát csak az számít nekem egyedül, hogy el kellett szakadnom a Rajnától, Kölntôl és a kedves barátoktól és ismerôsöktôl? -- Ó nem, hiszen a szívem a bensôséges, forró, mélységes szeretet láncával volt a tabernákulumhoz bilincselve. Mennyire boldog voltam, amikor beesteledett és befejezôdött a nôvérek esti imája és sorban kimentek a kápolnából, csak néhol maradt fönn egy- egy éjszakás nôvér, a fények kialudtak, csak az örökmécs világította meg egy kissé a kápolnát; mert ilyenkor kezdôdött az én audienciám isteni Kedvesemnél. Itt találtam meg ôt, akit szeretett a lelkem, és a mennyei boldogságot élveztem. Most eljött az utolsó este, s úgy éreztem, megszakad a szívem a fájdalomtól! Meg kell válnom az Oltáriszentségtôl -- de vajon meddig? VISSZA BERLINBE Talán érdemes kölni életemnek még egy lapját megôrizni kedves nôvéreimnek. Nem feledhettem, milyen kemény bánásmódot és mennyi megaláztatást kellett eltűrnöm az utolsó hetekben az igazgató úrtól a Lindenburgban; azt sem, milyen hangon közölte, hogy talált már egy ,,kitűnô és tapasztalt utódot''. Sose haragudtam az igazgató úrra, mert azt tartottam, mindezt Isten engedi meg, aki meghallgatta a keresztért és szenvedésért könyörgô állandó imáimat. Ha nem tévedek, 1889-ben egy kora nyári napon történt, hogy Überweg kisasszony, Dr. L. egészségügyi tanácsos úr sógornôje fölkeresett, és arra kért, menjek el hozzájuk, mert a tanácsos úr sürgôsen beszélni szeretne velem. Elkísértem, a tanácsos úr pedig, aki városi képviselô is volt, közölte, hogy lindenburgi utódom valamennyi képviselônek benyújtott egy jelentést, tulajdonképpen egy terjedelmes gyalázkodást L. igazgató úrról. Az igazgató teljesen magán kívül van és reménytelennek látja, hogy továbbra is az állásában maradhasson. Megrémültem! Ez volt a ,,kitűnô és tapasztalt fônôvér''? Akkor L. tanácsos úr egyenként felolvasta a vádakat, én pedig, aki közel három évig dolgoztam az igazgató úrral, nem mondhattam mást, mint hogy egytôl- egyig nyilvánvaló hazugság, mely csak rosszakarat szüleménye lehet. A végén azt mondtam a tanácsos úrnak: ,,Kérem, mondja meg az igazgató úrnak valamint a képviselô uraknak, hogy ha bírósági tárgyalásra kerülne sor (bármennyire is nagy áldozatot kívánna tôlem), szeretnék tanúskodni az igazgató úr mellett és vissza kívánom utasítani a vádakat.'' A városi tanácsban mindenki tudta, hogyan bánt velem az igazgató úr azután, hogy katolikus lettem. Überweg kisasszony még aznap este sietve elvitte a jó hírt az igazgató úrnak és feleségének; mindketten nagyon meghatódtak, s az asszony könnyezve így szólt: ,,Mindig mondtam, hogy Tauscher kisasszony nemeslelkű...'' Miután L. egészségügyi tanácsos úr a városi képviselôtestület ülésén elmondta, hogy vissza kívánom utasítani N. kisasszony összes vádját, mert valamennyi nyilvánvaló hazugság stb., az urak úgy határoztak, hogy nem méltatják figyelemre vagy válaszra a vádaskodást, benyújtóját viszont azonnal elbocsátják. Nem az isteni gondviselés szeretetteljes rendelése volt-e ez, mely alkalmat adott számomra, hogy jóval fizessek a rosszért? Örömmel tettem. ======================================================================== III. Berlin 1889. november 7-én érkeztem a von Savigny családhoz. Igen hűvösen fogadtak; fôtisztelendô Augustin Keller domonkos páter ugyanis nem említett rólam semmilyen további részletet, így történhetett, hogy von Savigny asszony szemében szinte riadalmat fedeztem föl, miközben üdvözöltük egymást. Leánya, Ännchen kisasszony kísért a szobámba, tôle tudtam meg az ijedség okát: idôs hölgyre számítottak, és nem egy fiatal nôre. Pedig már 34 éves voltam; de ezt alig akarták elhinni, olyan fiatalnak látszottam. Von Savigny asszony hamarosan föloldódott irányomban, és bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk. De annak ellenére, hogy a család tényleg befogadott, az elsô hónapokban kimondhatatlanul elveszettnek éreztem magam Berlinben. Vágytam az Oltáriszentségre, vissza a kolostor kedves kis kápolnájába, a kolostori életre. Ritkán múlt el úgy este, hogy a szobámban térdre borulva ne zokogtam volna keservesen. Szívem arra vágyott, hogy Istent szolgálhassam, s egészen a szegények szolgálatára ajánlhassam föl magam. Ehelyett íme, ismét itt voltam a világban, s az elsô hetekben alkalom sem kínálkozott, hogy gondját viselhessem a szegényeknek. Jaj, mekkora bánat emésztett, ráadásul mint az árnyék követett s kínzott folyton a kísértés, hogy szerzetescsaládot kell létrehoznom. Egyáltalán, már az is nagy erôfeszítésembe került, hogy Berlinben kell élnem, ahol gyermekkoromtól fogva igen rosszul éreztem magam. Mindemellett a szüleim is nagyon közel laktak, hiszen Gusow (vonattal) alig egy órányira fekszik Berlintôl. S milyen meghitten éltünk ott a vidéki csöndben! Mindent föláldoztam Istennek. -- A húgaim is eltávolodtak tôlem. Csak évekkel késôbb, amikor látták, mennyire nyilvánvalóan kísér Isten áldása, lettek hozzám megint barátságosabbak, sôt sokszor segítségemre is siettek. Isten akart a mindenem lenni, s ezért egyre jobban el kellett szakadnom mindenkitôl, azoktól is, akik a barátaim lehettek volna. Igen, szívem vágya már csak egyetlen célra irányult, ez pedig az volt, hogy egy szerzetesrendben teljesen áldozatul adhassam magam Istennek. A megméretés ideje nehéz idôszak, a nehéz napokból hetek lesznek, néha akár évek is. Hamarosan -- 1890 elején -- a szegények látogatásával vigasztalódtam. Fäh jezsuita atyától kaptam címeket és alamizsnát. A szegények mindig a kedvenceim voltak, s mekkora volt a nyomor, amit enyhíteni kellett! A legnagyobb fájdalmat számomra a szegény, ártatlan gyermekek okozták, akiknek a szíve még lágy volt, mint a viasz; könnyen beléjük vésôdne az isteni Üdvözítô képe és eltöltené ôket Isten szeretete. De ha nem ez történik, mi lesz belôlük? Iskolás gyermekek számára volt egy katolikus árvaház, a hat év alattiakkal azonban egyetlen intézményben sem foglalkoztak Berlinben. Ezek a kicsi gyermekek jobbára evangélikus intézetekbe kerültek, s az Anyaszentegyház számára elvesztek. Csak itt ébredt bennem mélységes részvét szegény elveszett gyermekek iránt. ,,Otthontalanok otthona'', így hívták azt a vörös házat, mely fiatal koromtól ott lebegett a szemem elôtt. Újra és újra megerôsödött most bennem, hogy abban a képzeletbeli házban gyermekeknek is otthonra kell majd lelniük. Fäh atya biztatására ekkortájt látogattam meg Stöcker udvari szónokot. Ahogy egyszer már említettem, sokat köszönhettem neki, ezért fölkerestem. Nagyon kedvesen fogadott, s többek között azt mondta, az Anyaszentegyházba történt visszafogadásomra utalva: ,,Örülök, hogy meglelte a békéjét.'' Megleptek és nagyon megörvendeztettek ezek a szavak. Melyik evangélikus szónoktól hallhatott az ember ilyesmit? Amit mondott, összhangban volt nemes és nagylelkű jellemével. Nemcsak elveszettnek éreztem magam Berlinben az elsô hónapokban, de igen haszontalannak is; mert az, hogy néhányszor szegényeket látogattam, nem elégített ki, többre vágytam. 30 évet vártam, míg életem hajója végre fölszedte a horgonyt, és Isten az Anyaszentegyház vizeire vitte. 33 éves voltam, amikor fölvettek Szent Péter hajójába. - - S most hogyan tovább? ,,Mit tegyek, Uram, mit kívánsz tôlem?'' -- fohászkodtam kérdôn megannyiszor; de nem kaptam választ, míg el nem közelgett ,,Isten órája''. 1890. január 21-én megragadó látomásom volt, egy életnagyságú, eleven feszületet láttam. A test teljes hosszában, a kezektôl egészen le a lábakig mindkét oldalon tüskés inda kígyózott, s mint a töviskorona belenyomódott a testbe. A bal oldalon, a szív fölött pedig egy szív formájú töviskoszorú volt mélyen bepréselve. A kereszten lévô test fejét nem koronázta tövis, karja sem ernyedt el, hanem egészen egyenesen tartotta, ebbôl is látszott, hogy él. Annyira megrázó és részvétet keltô volt a látomás, annyira megdöbbentô és magával ragadó, hogy nincs szó, mely érzékeltethetné. Miközben szemem a látomáson nyugodott, szívem remegett a fájdalomtól. Az isteni Üdvözítô a fô, mely a mennyben fájdalom és töviskorona nélkül él, a tagok, a test az Anyaszentegyház, melyet nemcsak az államhatalom láncol a keresztre, hanem a langyos és hitehagyó katolikusok is mélyen megsebeznek, ezekre utalnak a testen lévô tövisek, míg a szíven lévô tövisek a langyos és hűtlen fölszentelteket (papokat és szerzeteseket) jelentik. Magamhoz tértem, és mivel reggel volt, nemsokára misére mentem. Szívem remegett, szinte megsebezte a fájdalom és szánalom. Íme megvilágosodott, mit kíván tôlem Isten: imádkozzak és vezekeljek! Könyörögjek kegyelemért, a bűnösök megtéréséért! Küzdjek Istennel az Anyaszentegyház szabadságáért. Ettôl a reggeltôl kezdve nemcsak új ,,éhség és szomjúság'' töltötte el a lelkemet, hogy Istennek tetszô, tökéletes életet éljek, hanem éhség és szomjúság, forró vágyakozás az iránt is, hogy az Isteni Szívnek lelkeket nyerjek meg. Ez a feszület úgy állt és úgy van ma is a szemem elôtt, mint azon a reggelen, s nemcsak abban segít, hogy lankadatlan könyörögjek és munkálkodjak a lelkek megmentéséért, hanem egyre fokozza e buzgalmam, és arra késztet, hogy végemet kívánjam, hogy Isten trónja elôtt nyerhessen enyhülést izzó vágyam, s olthassam lelkek utáni szomjamat. 1890 márciusában von Savigny asszony megkérdezett, szeretném-e elkísérni. Azt tervezte, hogy meglátogatja a lányát a vizitációs apácáknál és egy-két nôvérét, Ännchent, a lányát pedig a fivéreinél akarta hagyni. Szívesen vállalkoztam az útra. Március 12-én indultunk. Elôször Bajorországba mentünk, a zangbergi vizitációs kolostorba. Március 15- tôl 24-ig maradtunk ott. Von Savigny asszony szinte az egész napot a lányánál töltötte a klauzúra rácsánál. -- Én sokat imádkoztam a kolostor meghitt kis templomában; állandóan azonban nem imádkozhattam, és az étkezéseken kívül, melyeket együtt fogyasztottunk el a rácsnál lévô beszélôszobában a nôvér társaságában, magamra voltam hagyva. Magányomban megkértem a szolgálatunkra álló Armella laikus nôvért, hozzon valami olvasnivalót. Rögtön teljesítette a kérésemet, mert amikor visszajöttem a kápolnából, két könyvet találtam az asztalon -- egy Jézus Szíve-könyvet és Jézusról nevezett Szent Teréz önéletrajzát Schwab fordításában. Jaj, gondoltam, miért pont Szent Teréz életét kellett idehoznia, és letettem. A Jézus Szíve-könyvben azonban nagy érdeklôdéssel mélyedtem el; elôbb-utóbb azonban annak is a végére értem, ezért néhány nap múlva, bár kényszeredetten, miután nem volt más olvasnivalóm, kezembe vettem Szent Teréz életét. Lapozgattam, elkezdtem olvasni, aztán olvastam, olvastam, és -- hogy is érzékeltethetném, amit éreztem? Ó, azok a boldog zangbergi órák, napok! Megtaláltam tökéletes példaképemet! Szívem szenvedélyes szeretetre gyúlt Szent Teréz iránt, akinek a nevét eddig hallani sem akartam. Csodálatos Isten, csodálatosak az ô gondviselésének útjai! Senki sem tudta meg Zangbergben, milyen boldogság ért. Rajtam kívül csak Isten a tudója annak is, mennyi kegyelemnek voltam még részese abban a kápolnában. Igen, mérhetetlen Isten irgalma és szeretete! A Kármelba, csakis a Kármelba kellett eljutnom, ez volt most már a célom. Erre az alázatra, erre az istenszeretetre vágytam! Szent Teréz eljutott oda, ahová én törekedtem. Micsoda hôsies bátorság! Minden hozzá, ehhez a nagy, szent nôhöz vonzott, annyira föllelkesített, hogy a kísértés, mely árnyékként követett, most kevésbé kínzott. A legkevésbé sem kételkedtem: páter Fäh hozzá fog járulni, hogy belépjek a Kármelba; mert én egészen biztos voltam benne, hogy ez a hivatásom, hogy ott fogom megtalálni, amit kerestem, még ha csak laikus nôvérként vennének is föl. Igen vonzónak képzeltem el a laikus nôvérek életét. Egész nap mindenféle házimunkát végeznék, mert mindenkinek a szolgálója akartam lenni, úgy, mint egykor a kölni kolostorban, de éjszaka aztán az Oltáriszentségnél akartam idôzni a kápolnában, Szerelmesemnél. Türelmemet nagy erôpróba elé állította, hogy von Savigny asszony nem akart egyenesen Berlinbe utazni, hanem elôször még meg akarta látogatni Kneipp plébánost Wörishofenban, utána pedig még Hildesheimbe is tervezett egy látogatást. 1890. március 30-án utaztunk Münchenbôl ismét északra, és éjszaka értünk Hannoverbe. Rövid pihenô után másnap reggel a Szent Klára- templomhoz hajtattunk szentmisére. Háromhetente áldoztam, március 31. éppen áldozónapom volt. Akkoriban nem adtak engedélyt heti háromszori áldozásra, hanem szigorúan megszabták, mely napokon áldozhat az ember. Részt vettünk tehát a Szent Klára-templomban a szentmisén. A nôvérek Kölnben a szentmise elôtt járultak szentáldozáshoz. Most a szentmise elôtt senki sem ment áldozni, a pap áldozása után sem, így arra gondoltam, itt az a szokás, hogy a szentmise után áldoznak. A befejezô imádság alatt odamentem az áldoztató rácshoz. Akkor ijedten láttam, hogy a pap, ahelyett, hogy kinyitná a tabernákulum ajtaját, hogy végre áldozhassak, nyugodtan, figyelemre sem méltatva kimegy a sekrestyébe. Néhány pillanattal késôbb odajött hozzám a sekrestyés, és így szólt: ,,Itt csak a szentmisében áldoztatnak.'' Visszamentem a helyemre, és könnyekre fakadtam. A jó von Savigny asszony annyira átérezte fájdalmam, hogy rögtön elvitt a vincés nôvérekhez, és a fônöknônek elpanaszolta, mi bánt. Nagy örömömre pár perc múlva jött a házikáplán, és teljesülhetett, amire annyira vágytam. Ezt a körülményt azért meséltem el itt kedves nôvéreimnek, hogy legyenek mind szívbôl hálásak Istennek, aki most oly könnyen elérhetôvé teszi számukra, hogy ne is csak hetente néhányszor, de minden nap áldozhassanak. Ugyanakkor szeretnék arra is emlékeztetni, mekkora felelôsséggel jár ez. Fontolják meg jól, hogy ,,akinek sok adatik, attól sokat is kérnek számon''. Engem félelemmel és rettegéssel töltött el minden különleges kegyelem, de még ezeknél is jobban, amikor 1898-ban Sittardban Rüttgen jezsuita atyától engedélyt kaptam a napi áldozásra; tulajdonképpen nem is engedély volt ez, mert én nem mertem tôle ilyet kérni, hanem ô szólított föl, hogy áldozzak naponta. Elmúltak a kísértések és a szenvedések, melyeket Kölnben kellett kiállnom az áldozás miatt. Az Oltáriszentség utáni folytonos vágyakozásom ezzel kielégült. Szívem megremegett a kegyelemtôl, melyre teljesen méltatlannak tartottam magam, de amelyet persze mélységes hálával fogadtam. Berlinbe visszatérve, amint tehettem, fölkerestem Fäh atyát, hogy megkérjem, járuljon hozzá a Kármelba való fölvételemhez. Miután röviden üdvözöltük egymást, szokásos lendületemmel rögtön a közepébe vágtam: ,,Megtaláltam a helyem! A Kármel az én rendem. Olvastam Szent Teréz életét, és csak azt mondhatom: megszerettem és csakis az ô leánya szeretnék lenni.'' A jó páter nyugodtan meghallgatott, aztán azt mondta: ,,Nem ez a hivatása. Isten valami másra nevelte föl magát. Ha tudnám, melyik kolostor kapujában várja, rögtön odavezetném. De nem tudom. Imádkozzunk és Isten tudtunkra fogja adni az ô akaratát. Az, hogy Önnek szerzetesrendben a helye, számomra egyáltalán nem kétséges.'' ,,Várjunk és imádkozzunk'' -- tette hozzá újra, majd a következô különös szavakat mondta: ,,Szent Teréz leányának is kell lennie.'' Késôbb P. Fäh azt írta Brazíliából, ahová 1890 októberében helyezték, hogy akkor (erre a beszélgetésre gondolt) nem akart tovább buzdítani, hogy hagyjak mindent Istenre; de számára világossá vált: Isten azt kívánja tôlem, hogy ,,szerzetescsaládot hozzak létre; mert Isten általában fölneveli magának az eszközeit''. Levele végén azt írta még: ,,Kár, hogy akkor nem mondta ki azt, amihez olyan közel vittem.'' Hogy is vehettem volna a bátorságot, hogy szavakba öntsem e kísértést, mely számomra a legnagyobb bűnnek tűnt? -- A büszkeség és gôg nagy bűnének ítéltem, ha önként elfogadnám a ,,szerzetescsalád alapításának'' gondolatát, ezért folytonosan küzdöttem ellene. Továbbra is csak küzdeni és hadakozni, ez maradt a sorsom -- így láttam én, miközben Isten újra és újra alakított rajtam, isteni fölségéhez méltatlan eszközén. Ez a sok utazás is von Savigny asszonnyal nagyon hasznos volt a jövôm szempontjából, mely akkor még sűrű homályba burkolózott elôlem. Nemcsak világot láttam és embereket ismertem meg, hanem számomra még nagyobb jelentôségű volt, hogy megismertem különbözô rendeket és kongregációkat is. 1890 augusztusában von Savigny asszony elfogadta legidôsebb nôvére, Sch. grófnô meghívását Innsbruckba. Odaútban elôször rövid látogatást tettünk Mariaschein bei Teplitz-ben Schmising grófnônél. Számomra felejthetetlen marad az ottlétünk; egyik sétánkon elmentünk ugyanis a graupeni templomba, melynek falain akkor még megvoltak a szenvedéstörténetet ábrázoló, gyönyörű régi freskók. Innsbruckba érve mindjárt az elsô reggel elindultam keresni egy olyan kolostort, ahol tartanak lelkigyakorlatot nôknek. 26 évvel ezelôtt Berlinben nem úgy volt, mint manapság, amikor bárki könnyen vállalkozhat ilyen lelkigyakorlatra. Annyit hallottam ezekrôl a lelkigyakorlatokról, hogy nagyon szerettem volna kipróbálni egyet. Reménykedtem, hogy ebben a teljesen katolikus városban teljesülhet kívánságom. Hosszas keresgélés után rátaláltam egy nagy épületre, melyet kolostornak néztem, s alighogy meghúztam a csengôt, kinyílt az ajtó, s a rács mögött egy apáca állt. Megkérdeztem, nem tud-e egy kolostort, ahol tartanak lelkigyakorlatot nôknek. Azt felelte: ,,Itt nálunk van lelkigyakorlat, de tegnap este kezdôdött, és újabb jelentkezôket már nem fogadunk.'' ,,Jaj, kérem, kérdezze meg, kedves nôvér, nem vehetnék-e mégis részt. Tegnap este érkeztem Berlinbôl, és ott nincs rá lehetôségem, hogy lelkigyakorlatra menjek.'' A jó nôvér eltűnt; de rövidesen visszatért és bevezetett a beszélôszobába; a rács mögött várakozó tisztelendô M. priórának elmondtam, mennyire szeretnék elvégezni egy lelkigyakorlatot, és hogy épp tegnap este érkeztem, illetve hogy az isteni gondviselés révén hogyan kerültem a kolostorába. Végül megkérdeztem, kivételesen nem csatlakozhatnék-e még. A perjelnô anya volt oly kedves és bement a lelkigyakorlatot tartó Stentrup jezsuita atyához, elôadta neki kérésemet, s ô beleegyezett. Von Savigny asszonytól is megkaptam a hozzájárulást, így 1890 augusztusának végén elkezdtem elsô lelkigyakorlatomat. Mit mondjak róla? Teljesen áthatott, lelkem mélyéig átjárt és magával ragadott. Szakadatlan sírtam. -- Jaj, mennyi könnyet ontottam én ott az orsolyita kápolnában! Mintegy száz kisasszony és asszony volt jelen, de nem is figyeltem rájuk. Istenen és saját magamon túl senki és semmi nem létezett számomra, és a jó Isten megvilágosította a lelkem, új erôt öntött belém és buzdított: vállaljam a szenvedést és a munkát az Anyaszentegyházért. A bánat könnyei áradtak szemembôl bűneim miatt, melyekkel a kereszt kínpadját készítettem Üdvözítômnek, s amiatt is, hogy nem imádkoztam elôbb visszafogadásomért az új Paradicsomba, az Anyaszentegyházba. Nem kellett volna jobban keresnem, többet küzdenem azért, hogy megtaláljam hozzá az utat? Mennyi hálás könnyet ontottam azért is, hogy Isten végtelen jósága és szeretete nem hagyta elkallódni a tévedés sivatagában született szegény báránykát, megkereste, megszabadította a tövisektôl és hazavitte a nyájba. Igen, Isten Szívébôl túlárad az irgalom és a szeretet! Ó, bárcsak minden ember fölismerhetné ezt, milyen boldog lenne. -- Csak egyszer merüljünk bele e tengerbe, s ontani fogjuk mindnyájan bűnbánatunk és hálánk könnyeit. Nem hiába vezetett Isten Innsbruckba lelkem megtisztítására; mert alig múltak el a bűnbánat és a könnyek napjai, kiáradt rám szeretetének kegyelme. Igen, azt mondhatom, az egész hetet akkor Innsbruckban Jézus Szívén töltöttem boldog örömben. Megint az isteni szeretet nektárját ittam és azt a mennyei boldogságot élveztem, amit Kölnben. Isten meg akart erôsíteni a jövôre? Még bensôségesebben akart egyesíteni Isteni Szívével? * * * Rövid berlini tartózkodás után késô ôsszel von Savigny asszony a Rajna menti Bonnba indult testvéréhez, von L. asszonyhoz, aki oda ment férjhez. Örömmel mondtam igent, amikor ismét megkérdezte, elkísérném-e, hiszen így újra láthattam az én kedves Rajnavidékemet. Bonnban ezúttal egy panzióban laktunk. Itt ismét elég szabadon rendelkeztem az idômmel, mivel von Savigny asszony az étkezéseken kívül, melyet kellemes beszélgetés mellett mindig a panzióban, de a szobánkban költöttünk el, a nap nagy részét von L. asszonynál töltötte. A mindössze néhány napos innsbrucki lelkigyakorlat valamint a sok kegyelem ellenére sem szabadultam meg kínzó kísértéseimtôl. Ezért elhatároztam, hogy most egyedül fogok végigcsinálni egy harmincnapos lelkigyakorlatot, abban a reményben, hogy így végre megszabadulhatok gôgös gondolataimtól. Lelkigyakorlatos ,,mesterem'' a jezsuita P. I. harmincnapos lelkigyakorlatos könyve volt. -- Jól indultak a dolgok, de minél elôbbre tartottam, annál hevesebben, annál leküzdhetetlenebbül jelentkezett a kísértés. Végigküzdöttem magam -- de kínlódva és fogcsikorgatva. 1891 januárjában Aachenbe utaztunk. Ez az út nagy örömet okozott számomra. Mivel bensôséges szeretettel vonzódtam Szent Teréz anyához, nagyon szerettem volna legalább egyszer látni valamelyik leányát. Innsbruckban már említettem ezt von Savigny asszonynak; de még szinte ki sem mondtam, amikor a drága jó öreg hölgy könnyekre fakadt és ijedten azt mondta: ,,Látom, Ön is kolostorba akar vonulni, pedig a férjem halála óta Ön az elsô napsugár az életemben.'' Vigasztaltam, amennyire tudtam, de arról persze, hogy el akarok jutni valamelyik Kármelba, nem beszélhettem többé, nehogy újabb bánatot okozzak neki. Ettôl függetlenül a gondviselés rendelésébôl akaratán kívül ô maga kínált alkalmat, hogy kívánságom teljesülhessen. A következô történt: von Savigny asszony meg akarta látogatni egyik testvére sírját, aki apácaként halt meg az Aachen melletti Bl. Sacré- Coeur kolostorában. Aachenban vett ki szállást, a Münsterhez egészen közel, egy szállodában. Vasárnap volt, és én, mint minden nap, az egyik korai misére mentem, majd miután visszajöttem, megreggeliztünk, aztán annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy meg is feledkeztünk az idôrôl, és csak akkor kaptunk észbe, amikor a Münster harangja az utolsó misére hívott. Mivel von Savigny asszony még nem volt aznap szentmisén, megijedt, hogy elkésik; ezért a Münsterhez siettünk; ott azonban rengeteg ember tolongott a kapuk elôtt. Von Savigny asszony, attól félve, hogy szentmise nélkül marad, utat tört a tömegben és pillanatok alatt eltűnt a szemem elôl. Abban a pillanatban villámként hasított belém a gondolat: most kell elmenni a Kármelba! Alig gondoltam végig, már cselekedtem is. ,,Hogy jutok a Lousbergre?'' -- kérdezgettem itt is, ott is, míg végre meghúzhattam a kolostor csengôjét. ,,Berlinbôl jövök, Szent Teréz nagy tisztelôje vagyok, és nagyon szeretném látni egyszer valamelyik leányát, de sajnos soha nincs rá idôm'' -- mondtam a kaput nyitó nôvérnek. Néhány perc múlva a rácshoz vezettek, s a napfényben ott állt elôttem szeretett Szent Terézem egyik leánya, és láss csodát, viszontláttam rajta azt a barna árnyalatot, amit a jelenés is viselt, a Kármel színét! Öröm, leírhatatlan öröm járta át a szívem. -- Az alázat gyakorlását mindennél fontosabb kötelességemnek tartottam, páter Fäh pedig azt mondta: ,,Nem a Kármel a hivatása.'' -- Ô azonban karnôvérekre gondolt. Azért laikus nôvér talán lehetnék? -- Ilyen és hasonló gondolatok töltötték be a lelkemet, miközben köszönetet mondtam és visszaindultam. Minden olyan jól egyezett, hogy a látogatásomra nem derült fény. Néhány nap múlva ismét Bonnban voltunk, s én határtalanul szenvedtem. -- Többé semmibe se tudtam belefogni. -- Csak az tudja elképzelni, mit szenvedtem két éven át, aki végigcsinált már ilyen lelki gyötrôdést. A nagy lelkigyakorlat óta nem voltam már képes elhessegetni a rám törô gondolatokat, ezért arra gondoltam, hogy minden percben beleegyezem, s ugyanakkor súlyos bűnnek tartottam ezt. A világ semmi kincséért sem akartam önként akár csak egy bocsánatos bűnt is elkövetni, de még csak hibázni sem. Amikor legjobban rászorultam, akkor kaptam segítséget. Bonnban volt egy barátnôm, von Dircking kisasszony. Ô mesélte, hogy nagyon jó gyóntatója van, s megkérdezett, nem akarok-e egyszer elmenni hozzá, Bonn környékén plébános. Beleegyeztem, és egy nap kimentünk Westenberg fôtisztelendô úrhoz. Abban a kis falusi templomban megtaláltam lelkem orvosát. -- Vajon azért történt így, mert szenvedésem a végsôkig fokozódott, vagy mert ô megkapta a lelkemhez vezetô kulcsot Istentôl? Mindenesetre elmondtam, elpanaszoltam neki minden félelmemet, hogy mennyit szenvedtem, küszködtem, erôlködtem éveken át azért, hogy elhagyjam ezeket a gôgös gondolataimat stb. -- Ahogy a végére értem, legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy ezek nem kísértések, és többé ,,ne álljak ellen a kegyelemnek''. -- Olyan voltam, mint a láncaitól szabaduló sas, a szeretet szárnyán lebegtem a légben, míg egy sziklahasadékban, Isten Szívén el nem nyugodtam. Amennyire szenvedtem azokban az években, annyira boldog voltam most! Most teljesülhet, amire annyira vágytam: hogy egy szerzetesrendben ,,Istennek szolgáljak a szenvedésben és szeretetben''! ,,Itt vagyok, Uram, mit kívánsz tôlem?'' ,,Kész az én szívem!'' Ilyen és hasonló fohászokkal sóhajtoztam szakadatlan Isten trónjához. Elérkezett a nagyböjti idô. Nekem bármennyi böjtölés és imádság örömet okozott, nem esett nehezemre. Korán elmentem a Münsterbe, késôbb von Savigny asszonnyal reggeliztem, de csak egy csésze kávét ittam; aztán elkísértem von Savigny asszonyt az utolsó szentmisére. 12-tôl 1- ig szemlélôdtem még egy órát a közeli Jézus Szíve-templomban. Fél 2-kor ebédeltünk, utána beszélgettünk kicsit, aztán meglátogattam von Dircking kisasszonyt, vagy ô engem; gyakran még elzarándokoltunk egy Mária-kegyképhez. Ilyenkor szabadon beszélhettem a terveimrôl, de csak azt hoztam szóba, ami a gyermekotthonra vonatkozott. Egy kicsit abban reménykedtem, hogy von Dircking kisasszonnyal összefogva megvalósíthatnám az otthont; de gyenge egészsége meggátolta abban, hogy segítségemre legyen. Akkoriban, 1891 áprilisában egyik nap az ablaknál állva a naplementét csodáltam, amikor hirtelen megfogalmazódott bennem az új alapítás célja és neve. Féltem, hogy túl sok lesz észben tartani, ezért rögtön leírtam mindent, ahogy szó szerint következik: JÉZUS ISTENI SZÍVÉNEK SZOLGÁLÓI I. engesztelésül, II. önmaguk megszentelôdésére, III. a lelkek megmentésének szolgálatára az isteni Szívnek szentelik magukat. I. Engesztelésül; különösen mindazokért a tiszteletlenségekért és gúnyolódásokért, melyeket a tévelygôk és a hitetlenek és mindenekfelett Isten emberré lett Fia istenségének tagadói követnek el az isteni Szívvel szemben, hogy Isten irgalmasságában ne akarja a gyermekeket büntetni apáik bűneiért, hogy az igazság fényével elküldje a Szentlelket az éjszaka sötétjében született lelkeknek. II. Önmaguk megszentelôdésére: csak a nagyobb tökéletességre törekvô lelket teszi az isteni Szív méltóvá arra, hogy szolgálatára szentelje magát, és csak annyiban kíséri ôt és tetteit az isteni Szív áldása, amennyiben a tökéletesség, vagyis az önmegtagadás, a lemondás, az önfeláldozás, az alázat útjára lép. III. A lelkek megmentésének szolgálatára: 1. családlátogatás, szegények, betegek és elhagyottak fölkeresése. Egyesületek fenntartása leányok, nôk és gyermekek számára. 2. A gyermekek, de csakis a nép gyermekeinek nevelése, ,,kizárólag az iskolai oktatás keretein kívül''. Jézus Isteni Szívének Szolgálói mindig arra törekedjenek, hogy a legtökéletesebben pótolják az otthoni nevelést. Árvák, házasságon kívül született, szegény, elhagyott gyermekek nyerjenek fölvételt, találjanak ,,anyai gondoskodásra és szeretetre''. A gyermekek oktatása feleljen meg a természetes adottságoknak és a gyermek hajlamainak. A családban élô gyermekeket az Isteni Szív Szolgálói szolgálják: 1. óvodákkal, ahová 6 év alatti gyermekeket vegyenek föl a reggeltôl estig terjedô idôszakra; 2. gyermekotthonokkal (mai nevükön menhelyekkel), ahol 6 éves koruktól lányok és fiúk, természetesen külön-külön, tölthetik iskolán kívüli idejüket; ha a gyermekek elkészültek iskolai feladataikkal, játékokkal és kézimunkával foglalkoznak. Azokért a gyermekekért, akiknek a gondozását teljes egészében vállalták, valamint azokért, akik napközben vannak az Isteni Szív Szolgálóinál, a nôvérek, ha csak lehet, kapjanak valamennyi gondozási díjat, még ha keveset is; de ,,soha ne'' utasíttassék el valaki azért, mert nincs, aki fizessen érte. Ahol a körülmények lehetôvé teszik, alakuljanak leánykollégiumok (ezeket ma, 1925-ben korosztályos otthonoknak hívjuk); ezekben a serdülô lányok nagyobb szakértelmet igénylô házimunkákat és konyhaművészetet is tanulhatnak. Bonn, 1891. április Végül közeledett a nagyböjt vége, s megszabadultam folytonos fejfájásomtól, melyet az ,,értelmetlen böjtölés'' okozott, ahogy késôbb neveztem. Isten soha-soha nem akarja, hogy mi, értelmes teremtmények értelmetlenül cselekedjünk. Ha valaki a böjtöléssel kárt tesz az egészségében vagy munkaképtelenné válik, az nem Istennek tetszô szolgálat. Istennek az tetszik, ha testben-lélekben frissen és egészségesen, munkaképesen érjük el azt a kort, amikorra az aratás beérik és csak munkások hiányoznak, hogy sok-sok lelket megnyerjenek az Isteni Szívnek. Régen ez másképp lehetett. Az én esetemben, gondolom, Isten engedte ezt meg, hogy késôbb saját tapasztalatomból tudjam megítélni, milyen határok között kell maradnunk, amikor böjtölünk. SZENT JÓZSEF OTTHON OTTHONTALAN GYERMEKEK OTTHONA Akkoriban nagyon szerettem volna már hozzáfogni a Műhöz, legalább a szegény gyermekekkel elkezdeni foglalkozni. Végül a Mennybemenetel elôtti héten jöttünk el Bonnból, és Hildesheimen keresztül tértünk vissza Berlinbe. Rögtön másnap, május 27-én fölkerestem fôtisztelendô Dr. Jahnel prelátus urat. ,,Örültem, amikor ma újra láttam az áldoztatórácsnál'' - - fogadott kedvesen. Ez a fogadtatás igen megkönnyítette, hogy elôálljak a kérésemmel: hadd nyissak házat szegény gyermekek számára. A prelátus úr látható érdeklôdéssel hallgatott meg, majd azt felelte, hogy már ôt is hosszabb ideje foglalkoztatja egy ilyen terv, de nem talált senkit a végrehajtására, ezért nagyon örül a szándékomnak. ,,Mindenekelôtt kell hát keresnie egy házat'' -- zárta mondandóját. Micsoda feladat: házat keresni! És ki fogja megvenni, ha megvan? 700 márkát kaptam von Savigny asszonytól, mint mondta, hálából, hogy útitársául szegôdtem. Százat hálából elküldtem a kölni kolostornak, ahol korábban befogadtak, százat pedig magamra költöttem, így 500 márkám maradt, ez pedig még arra is alig volt elég, hogy a lehetô legszerényebb elinduláshoz beszerezzem a legszükségesebb fölszerelést. Hogy tudnék megvásárolni vagy akár csak bérelni is egy házat? De szót se többet gondokról. Isten Művét kellett létrehozni, ezért nem rám tartozott az aggódás és tépelôdés, honnan lesznek hozzá anyagiak. Azonkívül minden bizalmamat Szent József atya segítségébe helyeztem, tôle pedig még soha semmit nem kértem hiába. A város északi részén, a szegények körzetében kezdtem házat keresni. Úgy nézelôdtem erre is, arra is nap nap után, hogy fogalmam sem volt, hogyan szokták ezt csinálni; persze nem jutottam semmire. Emellett sokat foglalkoztam az elsô kelengyék elkészítésével. Hat gyermek számára készítettem elô mindent, ezzel a pénztárcám szinte ki is merült. Jézus Szíve hónapja is elmúlt már, s még nem látszott, hogyan lehetne hozzájutni egy megfelelô házhoz. Igen, sem a ház, sem a segítôk nem bukkantak még föl! Közelgett július 2., mely számomra és az egész szerzetescsalád számára a kegyelem napja lett. Micsoda gyôzhetetlen forrása számomra a vigasznak és bizalomnak! Újra és újra szeretetre és hálára gyújtja a szívem, és felszít: kívánjam, hogy szenvedhessek, küzdhessek, dolgozhassak, hogy a Mű, melyet Isten irgalma egy idôre rám bízott, egészen Isten akarata szerint alakuljon és növekedjék. 1912. július 2-án tehát azt írtam errôl Rocca di Papában: ,,Ma azon a dombon vagyok, amit akkor, 1891. július 2-án láttam. És ha a felsô kert bejáratánál állok és a kápolnánk fölött a hegy csúcsát nézem, gyakran, sôt többnyire fölidézôdik bennem az a látomás, melyet a kegyelem ama napján kaptam: Láttam az isteni Fölséget, az Atyaistent a felhôkben csodálatos csillogásban, pontosan elôttem a magasban; Isten jobb keze egy nagy aranykeret bal sarkán nyugodott, mely egy ezüst alapon nyugvó nagy keresztet zárt körül. A kereszt nagy volt, igen nagy, s rendkívül művészien dolgozták ki aranyból és ezüstbôl. Amint elfordítottam a tekintetemet a keresztrôl, egy nagy csapat nôvért láttam -- habitusunkban, melyben kölni látomásomban láttam a nôvért -- szerte a dombon, amelynek a tetején álltam, Te Deumot énekeltek azért, mert én lettem a fônöknôjük. Meglepve pillantottam föl Istenre, s ekkor vettem észre, hogy a jó Isten a bal karját kinyújtott mutatóujjával oldalra tartja; abba az irányba néztem, s láttam az isteni Üdvözítôt, alakjának közel fele, akárcsak az Atyaistené, felhôben volt, s a mennyei jóság és szeretet kifejezésével pillantott le rám. Az Üdvözítô arca sokban hasonlított az Oer báróné birtokában lévô képhez, melyet egy látomás alapján egy örökimádó nôvér festett Innsbruckban. Leírhatatlan boldogság melegített át, és a csodálkozástól csak szavak nélkül fogalmazódott meg bennem: Mit jelent ez? -- A következô pillanatban szavak nélkül értésemre adatott: ‘Ha megalapítod nekem ezt a rendet és magadra veszed a szenvedést, melyet ez a nagy kereszt jelképez, akkor az én Fiam lesz örök fizetséged.’'' Az egyik apáca még azt mondta, ha így dolgozom tovább, hamarosan meghalok, mire azt feleltem: ,,Nem fogok addig meghalni, míg az Isteni Szív Szolgálói el nem terjednek az egész világon.'' Amikor magamhoz tértem, a szívem a szeretet boldog örömében égett, és egész nap úgy éreztem magam, mintha csak testben lennék a földön, olyan véget nem érô boldogság töltött el. A Hedvig-templomba siettem, utána meglátogattam a szegényeimet, és amikor hazaértem, von Savigny asszony közölte, hogy ott járt Dr. Jahnel prelátus úr; de nem ôt, hanem engem akart meglátogatni, és mivel nem talált otthon, kér, hogy keressem meg másnap. Július 3-án nagy várakozással mentem el hozzá; miután kedvesen üdvözölt, elmondta, hogy van egy ház, amivel el lehetne indulni, és egy másik is, ha lennének társnôim. Megkaptam azután a címet: Pappelallee 112., s odasiettem. De mit találtam? Egy régi kis házat, melyben igen barátságtalan családok is éltek, és két szoba és egy konyha kivételével lakott volt. A gondnok ráadásul azt mondta, hogy a bérleti szerzôdések még sokáig érvényesek, azok lejárta elôtt pedig bizonyára senki sem fog kiköltözni stb. Ezzel mindjárt július 3-án kezdett csöndesen a vállamra ereszkedni a kereszt. Szeretô hálával öleltem át, mint egy rég várt barátot. Hű barátom pedig a mai napig nem hagyott el; de nem vált soha terhessé. Nem, minél inkább éreztem a jelenlétét, annál jobban tudtam szeretni; mert mindig az isteni szeretet, hadd mondjam: ,,Isten irántam való bizalmas szeretete'' legnagyobb bizonyítékának tartottam. A prelátus úr felajánlásának és a látomásnak az egybeesésétôl csodálatosan megerôsödve, megújult buzgalommal és bizalommal bátran munkához láttam -- mégpedig teljesen egyedül. Von Savigny asszonynak egyáltalán nem beszélhettem a terveimrôl, mert félt volna, hogy elveszít. Ännchen kisasszonynak elmondtam a házzal és a segítôkkel kapcsolatos nehézségeimet, s megtanácskoztuk, hogyan kellene embereket szerezni, s más külsô ügyeket, de az isteni szeretet kegyelemközlését megôriztem a szívemben. Akkoriban, P. Fäh elutazása után fôtisztelendô Frins atya volt a gyóntatóm. Elmondtam neki, hogy a prelátus úr engedélyt adott a gyermekotthon alapítására, s arra is megkértem, szentelje föl a kis lakást augusztus 2-án. A két szobát és konyhát gyorsan berendeztük a gondozónô, egy dadus és az elsô három gyermek számára. Augusztus 2-án, vasárnap -- lehet, hogy 1-je volt? -- az anya a három gyermekével eljött értem a Dorotheenstrasséra, von Savigny asszony lakására, s csakhamar a meglehetôsen távoli Pappelallee felé tartottunk. Nem sokkal utánunk megjelent P. Frins is, fölszentelte a kis lakást, és egy kis Mária-szobor elôtt elimádkozta velünk a Lorettói litániát. Így indultak útjukra a Szent József otthonok, melyekbôl aztán 1898-ban a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel létrejött. Kártérítés fejében néhány család hamarosan kiköltözött a lakásából; a legjobb lakás tulajdonosa azonban, amelyik nélkül kápolna kialakítására gondolni sem lehetett, semmiképp sem akart kiköltözni, és az a barátságtalan két férfi és két nô sem, akik a pince egyik felében laktak; ezek ragaszkodtak hozzá, hogy még két évig maradnak. * * * A legutóbbi években viselt sokféle belsô és külsô szenvedés illetve a túlzott böjtölés annyira megrendítette az egészségemet, hogy von Savigny asszony kikérte egy orvos tanácsát, ô pedig úgy rendelkezett, hogy utazzam el a Taunus-hegységbe. Nem kis örömömre Ännchennek is ugyanilyen pihenést javasolt, csak neki nauheimi forrásvizet kellett innia, míg én csak pihenésre szorultam. A gyermekotthon közben kibôvült két lakással, a gyermekek száma pedig, akiket szeretett Szent József atyám védelme alatt a gondozónôre hagytam, 15-re nôtt. Vidáman utaztunk a Taunusba. Titokban abban is reménykedtünk, hogy ott sikerül valami ,,nagy pénzt'' szerezni egy gyermekotthon építéséhez. Nauheimben alig két nap után igen rosszul lettem, és örültem, amikor másnap táviratot kaptunk von Savigny asszonytól, hogy menjünk Königsteinbe. Von Savigny asszony mint gondos anya még egyszer konzultált az orvossal, s ô azt tanácsolta, menjünk Königsteinbe; mert a vizet Ännchen ott is ihatná, nekem viszont jobb lenne Königstein. Nagyon erôsen zúgott a fejem, ezért egy gyors kis hegyi patak közelében kerestünk szobát, annak a zúgása elnyomta az enyémet, ami nagyon jót tett. Az elkövetkezô napok nagy nyugalomban, sok imádsággal teltek. Igazi kikapcsolódást jelentettek ezek a hetek, új erôt gyűjthettünk a jövôre, mely még mindig sűrű ködbe burkolózott elôlem. A prelátus úrnál tett búcsúlátogatásomról meg kell még emlékeznem. Akkoriban, 1891-ben igen kevés katolikus templom volt Berlinben. Dr. Jahnel prelátus úr elôdje bôségesen elegendônek tartotta az 5 templomot, beleértve a 2 helyôrségi templomot is. Hiába kifogásolták a buzgó katolikusok, hogy sokaknak 1--2 órába is beletelik, hogy eljuthassanak templomba vagy vasárnaponként szentmisét hallgathassanak, nem lehetett jobb belátásra bírni. Isten ekkor megkönyörült szegény katolikusokon, akiket hitük elvesztésének veszélye fenyegetett (ebben a Szodomában), s mint hercegpüspöki delegátust és a Szent Hedvig-templom prépostját Berlinbe küldte Dr. Jahnelt, aki késôbb prelátusi címet kapott. Egyenes és kicsit érdes jellem volt, igen változó hangulatának egy májbetegség volt az oka, mely nagyon sok kínt okozott neki és korán el is vitte a sírba. Megismertem ôt -- élveztem atyai szeretetét és kegyességét, s megszenvedtem a teljes és végsô kegyvesztettséget is; de mindezek ellenére is mindig nagyra tartottam, s fájt, hogy sokszor félreértették. Isten küldte ôt Berlinbe, és a berlini katolikusok sokat köszönhetnek neki. 1888-ban került oda, és mihelyt fölismerte a katolikusok helyzetét, az Egyház nagy ínségét, körültekintôen és energikusan rögtön segített is. Nagyméretű helyiségeket és műhelyeket kutattatott föl -- igazából mindegy, mik voltak, az volt csak fontos, hogy nagyok legyenek --, kápolnákká alakíttatta ôket és lelkészségeket állított föl, melyekbôl rövidesen önálló plébániák alakultak. Jahnel prelátusnak csupán az volt a szándéka, hogy összegyűjtse, fölélessze a katolikusokat, és mindannyiuknak lehetôvé tegye, hogy szentmisére járjanak. Ismertem tehát a prelátus úr buzgóságát, ezért búcsúlátogatásomkor meg mertem kérni, engedje meg, hogy a gyermekotthonban berendezhessünk egy kápolnát is, mihelyt a bérlôk elhagyják a házat; mert a legközelebbi kápolna fél órányira van. A szomszédságban ráadásul sok olasz lakott, akik nem jártak szentmisére. -- De mit tettem? Fôtisztelendô szigorú hangon azt mondta: ,,Én Önt értelmes nônek tartottam, most meg ilyen tervekkel jön? Ha öt év múlva jönne ezzel, az más lenne; de most, amikor a gyermekekhez is alig jut hozzá, kápolnát akar berendezni? És honnan akar papot kapni?'' A prelátus úr szavai még inkább megerôsítettek abban, hogy mélyen hallgatni kell terveimrôl, Isten Művérôl, amit az Úr, maga az Atyaisten bízott rám. Szilárd elhatározásom volt, hogy az Oltáriszentség nélkül nem költözünk át a gyermekotthonba. Ezért azokban a hónapokban leggyakrabban így imádkoztam: ,,Ha Te jössz, jövök én is!'' A vágy és a szeretet fohásza volt ez, és az Üdvözítô megértette szavamat és meghallgatta szeretetem sok százszor hozzá szálló fohászát. De most térjünk vissza Königsteinhez. 25 percnyire fekszik tôle Falkenstein. Meghitt erdei út visz az ottani régi Mária-képet ôrzô, szegényes kis templomhoz. Szinte naponta elgyalogoltunk oda, közben csöndesen rózsafüzéreztünk. Én persze azért könyörögtem, hogy a gyermekotthont kápolnával együtt alakíthassuk ki, és mindenekelôtt, hogy az Oltáriszentséget megkaphassuk. Mindez még lehetetlennek látszott, de a Mennyek Királynéjának mindenható közbenjárásával Istennél minden lehetséges! Az építkezéshez szükséges nagy pénzt egy Königsteinben élô gazdag hölgytôl reméltük; de mekkorát csalódtunk: tízezer márka helyett kaptunk -- tizet. A kudarc után gyorsan megvigasztalódtunk; ha az építkezésre nem is sikerült pénzt szerezni, sokat javult viszont ezekben a nyugalmas hetekben mindkettônk egészsége. Meg kell még említenem a kétórányira fekvô Fischbachba tett zarándoklatunkat, ahol egy Szentháromság-kegykép található. Egész különös módon tiszteltem a Szentháromságot, s itt most nagy-nagy bizalommal tettem le minden kérésemet a Műre és az Anyaszentegyházra vonatkozóan az én Uram, az Atyaisten szívébe; mert mindig is az Atyaistent tartottam a lelkek megmentésére rám bízott Mű szerzôjének. Még egyszer elmentünk Miasszonyunkhoz Falkensteinbe, majd hazaindultunk. Trierben kiállították a Szent Köntöst, ezért egy kis kitérôt tettünk. Este érkeztünk, és mivel Huley kanonok jól ismerte a von Savigny családot, rögtön hozzá mentünk és tanácsot kértünk, hogy juthatnánk be a dómba. Zarándokok ezrei töltötték meg a dómteret. Felejthetetlen a kép, ahogy ez az imádkozó tömeg, miután 3-5 órát várakozott a dóm körül kígyózó sorban, az esti szürkületben lassan, ünnepélyes rendben eltűnik a dóm kapujában. A kanonok úr nagy szeretettel fogadott minket. Beszélgettünk egy kicsit, majd másnap hajnali ötre a dóm elé hívott minket; néhány hölgyet már odakért, mondta, hozzájuk hasonlóan mi is részt vehetünk és áldozhatunk majd a szentmiséjén. Még szinte ki sem mondta az utolsó szót, fogta a birétumát, és szólt, hogy menjünk vele. Néhány perc múlva a régi, patinás dóm egyik rejtett kis oldalajtajához értünk. A monsignore kinyitotta, és még mielôtt észbe kaphattunk volna, benn találtuk magunkat a gyengén megvilágított dómban, mely tele volt ájtatoskodókkal. Nagyszerű, megragadó kép tárult itt elénk. Fönt, az egyik erkélyen állították ki a fényárban úszó Szent Köntöst! Csodálatos érzések és az isteni Üdvözítôrôl ôrzött emlékképeim töltötték be szívem-lelkem, aki ezt a köntöst viselte, midôn e Földön élt, dolgozott és kimondhatatlanul szenvedett, ahogy a szent evangélisták elbeszélik Megváltónk életét. Aznap este csak néhány percet töltöttünk a szent helyen. Msgr. Huley fölállt, mi követtük, s amilyen észrevétlenül jöttünk be a rejtett kis ajtón, ugyanúgy távoztunk a dómból. A Szent József kolostorba siettünk, melyet von Savigny kisasszony egyik unokanôvére, Schafgottsch grófnô, rendi nevén Gertrud anya alapított nemrég. Szívélyesen fogadtak minket, s hamarosan teljesen belemerültünk a beszélgetésbe. A tisztelendô anya a munkájukról és a terveikrôl mesélt, én pedig a Berlin északi részén, munkások lakta, szegényes házban, minden templomtól távol levô kis gyermekotthonomról; meg arról, mennyire szeretnék berendezni ott egy kápolnát. Alig fejeztem be a helyzet vázolását, a tisztelendô anya megszólalt: ,,Ez Dasbach káplán úrnak való, ôt minden ‘újdonság’ nagyon érdekli.'' Rögtön elküldött neki egy kártyát, kérte, látogassa meg másnap. Fôtisztelendô Dasbach káplán úr el is jött, és nagy érdeklôdéssel tájékozódott a még igen bizonytalanul körvonalazódó alapítás felôl. Beszélgetésünk végén megemlítettem neki a fôtisztelendô prépost úrnál tett búcsúlátogatásom, és fölidéztem utolsó szavait: ,,Hogyan akar berendezni egy kápolnát és honnan akar papot szerezni?'' A káplán úr rögtön azt felelte: ,,Nekem megvan minden szükséges fölszerelésem, misekönyvem és kelyhem is van, mert a kultúrharc idején titokban a szobámban miséztem. Anyám holnap elhoz Önnek mindent. Mihelyt Berlinbe ér, menjen el újra a prépost úrhoz, s mondja meg neki, hogy megvan minden, ami szükséges a szentmiséhez, a pap is. Vagy eljövök én hetente többször misézni a Pappelallee-ra, vagy egy helyettesem.'' El lehet képzelni, mekkora volt a meglepetésem, mennyire elcsodálkoztam és megörültem! Még valamit a Szent Köntösrôl. Ahogy megbeszéltük, mindnyájan pontosan ott voltunk a dóm elôtt. 5 órakor Msgr. Huley kinyitotta az ajtót és az oltárához vezetett minket. Mély áhítattal vettünk részt, néhányan kiválasztottak, a most üres, félhomályban lévô dómban a szentmisén. A hálaadás után a fôtisztelendô úr a stallumokhoz vezetett minket, ahonnan hamarosan megkapó jelenet tanúi lettünk. Pontban nyolc órakor kinyitották az erkélyre vezetô nagy lépcsô közelében lévô kaput, s száz meg száz különféle beteg és nyomorék lépett be, voltak, akiket hozni kellett. Mind fölmentek a jobb oldali lépcsôn, egy idôre megálltak a Szent Köntösnél, melyet többnyire maga a fôtisztelendô püspök érintésre nyújtott nekik, aztán a bal oldali lépcsôn lejöttek. Mind betegek és nyomorékok voltak; volt, aki mankóval bicegett föl, másokat karban vagy matracokon vittek föl. Aggastyánok és gyermekek, férfiak, nôk, fiatalemberek és szüzek. Mindannyian reménykedve és bizalommal jöttek ide, mert a Szent Köntös érintésétôl sokszor történtek csodálatos gyógyulások. Különös izgalommal telt meg a szívük, és a miénk is, bár mi csak nézôk voltunk. Lélekben láttam az isteni Üdvözítôt, példaképünket az irgalmas szeretetben, midôn földi életében mindenféle szegények és szenvedôk veszik körül. Lelkesedésemben elhatároztam, hogy új buzgalommal és bizalommal és szeretettel áldozom magam a rám bízott Műnek: a szegények és a gyermekek szolgálatának az isteni Üdvözítô önfeledt szeretetével. Az lesz a dolgom, hogy letöröljem a könnyeket, gyógyítsam a lelki sebeket és az ártatlan gyermekeket elvezessem Jézus Szívéhez. Elszaladt az idô, visszatértünk a kolostorba egy kis pihenôre; azután meglátogattuk Trier többi régi templomát. Én szerettem volna még egyszer bejutni a Szent Köntöshöz és végigcsinálni a hosszú órákon át tartó, fárasztó sorbanállást, úgy, ahogy a többi látogató. Von Savigny kisasszony beleegyezett. Három órán át kígyóztunk a dómtéren, míg végül ránk került a sor és immár harmadszor jutottunk be a dómba, ahol a Szent Köntöst szemlélve újra meg újra az isteni Üdvözítôre gondoltunk, míg mélységes szeretettel és hálával eltelve vissza nem tértünk a Szent József kolostorba. Itt újabb öröm várt ránk, mert a jó Dasbach asszony, a káplán úr édesanyja, míg mi távol voltunk, mindent elhozott, amit a káplán úr a misézéshez ígért. Másnap reggel a szép Mosel- és Rajna-völgyön keresztül Berlinbe utaztunk. Alig vártam, hogy másnap délelôtt 11 óra legyen, akkor tartotta Dr. Jahnel prelátus úr a fogadóóráját. Végre eljött az ideje, s feszült várakozással léptem a szobájába. Mit fog vajon mondani mindazokra a jó hírekre, amiket hoztam? Fôtisztelendô úr belépett, én pedig rövid üdvözlés után ragyogó arccal fogtam bele: ,,Prelátus úr, kérem, legyen szíves, adja meg most már az engedélyt a kápolna berendezésére, megszereztem mindent.'' ,,Mi az a minden?'' -- kérdezett vissza. Én pedig elmeséltem, hogy Trierben voltam, ahol megismerkedtem Dasbach káplán úrral, akitôl ajándékba megkaptam mindent, ami kell a szentmiséhez, nemcsak ruhákat, hanem kelyhet és misekönyvet is. A kultúrharc idején titokban kellett miséznie, és akkorról megmaradt minden felszerelése. A prelátus úr nem leplezte tetszését; de ilyen gyorsan még nem nyertem meg a csatát. ,,Hiányzik még a legfôbb, a pap.'' Örömmel válaszoltam: ,,Pap is van -- nem is egy. Dasbach káplán úr fôleg vasárnaponként fog jönni és olaszul prédikál az olaszoknak, és helyettest is föl fog kérni, hogy hetente néhányszor ott misézzen.'' ,,És a lakás, üres már?'' ,,Nem, az még nem; de ha megvan az engedélyem a kápolna berendezésére, hamar megszabadulok az ottlakóktól. Nagyon kérem, adja meg az engedélyt.'' ,,Addig nem kapja meg, míg nem üres a lakás, és addig Breslauba se írok az oltárkô végett.'' Amilyen örömmel siettem a helynökségre, olyan csalódottan tértem haza. Von Savigny kisasszonynak elpanaszoltam a bánatom, és hogy addig a lakók nem hajlandók elhagyni a lakást, míg 100 márka kártérítést nem kapnak. Erre a jó Ännchen a kezembe nyomott 100 márkát. Természetesen még aznap elmentem a Pappelallee-ra, és tárgyaltam a bérlôkkel. Október vége volt, s 14 napot kértek, hogy másik lakást keressenek, s a rákövetkezô vasárnap fognak kiköltözni, mert hét közben nincs rá idejük. Akkor írásba foglaltam velük, hogy ha a 14 napot követô vasárnap elhagyják a lakást, megkapják a száz márkát. Másnap ismét fölkerestem a prelátus urat, és közöltem vele, hogy a lakók november közepe táján elhagyják a lakást, én pedig nagyon örülnék, ha december 8-án föl lehetne szentelni a kápolnát; végezetül újra megkértem, írjon az oltárkô végett. ,,Jöjjön el, ha kiköltöztek a lakók és szabad a lakás, addig nem vagyok hajlandó írni a kô végett sem.'' Az augusztus 1-jén vagy 2-án szentelt elsô lakás tűnt egyedül alkalmasnak kápolnának; de addig, míg a másik lakás, melyért a száz márkát kérték, föl nem szabadult, a gyermekeknek nem volt helye. Közben megbeszéltem a kôművessel, milyen diadalívet készítsen a papság számára és hol legyen a helye, mindent megrendeltem, és mindenkinek lelkére kötöttem, hogy gyorsan dolgozzon; mert a kápolnát december 8-án föl kellett szentelni. Oltárt fôtisztelendô Augustin Keller domonkos atya ígért, ô volt az, aki révén von Savigny asszonyhoz kerültem. A Boldogságos Szűz és Szent József szobrát Kölnbôl ígérték ajándékba, pár ifjú hölgy pedig az ünnep fényének emelésére éneklést vállalt a szentmisére. Végre elérkezett a vasárnap, amelyen a lakók költözni akartak. Ott voltam én is, s amikor a lakás kiürült, átadtam nekik a száz márkát, majd rögtön a prelátus úrhoz siettem (este nyolcra járt), s megismételtem a kérésemet. ,,Nos, berendezheti a kápolnát, én pedig írok a kô végett, 8-10 nap múlva itt lesz.'' ,,Kérem, prelátus úr, legyen szíves, szentelje föl Ön a kápolnát, s mondja meg, mikor, hogy kihirdethessük.'' ,,December 8-án 8 órakor'' -- hangzott a válasz. Istennek hálát adva vittem a jó hírt Ännchennek; de az eszembe se jutott, hogy átköltözzek a Pappelallee-ra. Addig nem megyek oda, míg az Oltáriszentséget el nem helyezik ott, erre pedig gondolni sem mert közülünk senki, miután az engedély megszerzése annyi utánjárásba és kérésbe került. A kápolnát buzgón és szeretettel készítették, mert a néhány hét mintha elrepült volna. Azt hiszem, a fölszentelés elôtti pénteken jöttek még el ifjú barátnôink, s természetesen csak a kápolna berendezésérôl és fölszentelésérôl beszélgettünk. Hirtelen megkérdezte valamelyikük, nem áldozhatnánk-e valamennyien ott. ,,Jaj, Tauscher kisasszony, menjen el még egyszer a prelátus úrhoz és kérdezze meg.'' Kérése mélyen érintett, és újra elmentem a helynökségre; miután elnézést kértem, hogy annyit zavarom a prelátus urat, rögtön elôadtam a kérésünket: szeretnénk áldozni az elsô szentmisén a Pappelallee-n. A Prelátus úr pár percig hallgatott, majd azt mondta: ,,Arra gondoltam, ott hagyom az Oltáriszentséget.'' -- ,,Igen'' -- feleltem, s hozzátettem: ,,Dicsértessék a Jézus Krisztus'', egy szót se bírtam többet mondani. Madarat lehetett volna fogatni velem, mennyei boldogságban úsztam; hát lehetséges? Hirtelen teljesül leghôbb vágyam? A lelkem alig bírt magával, boldogan ujjongott! Végre a Dorotheenstrasséra értem, fölsiettem a lépcsôn. Ännchen otthon volt. Átöleltem és örömkönnyek között csak annyit hebegtem: ,,A drága Üdvözítô itt marad!'' Meghatottan és hálát adva ô is sírva fakadt az örömtôl! Amikor kissé megnyugodtunk, figyelmeztetett, hogy menjek gyorsan Augustin Keller atyához. Amint közöltem vele nagy boldogságomat, nyugodtan azt mondta: ,,Tauscher kisaszony, ez lehetetlen.'' Mire, immár összeszedetten és határozottan, elmagyaráztam neki, hogy a prelátus úr rögtön ott akarja hagyni az Oltáriszentséget. Akkor P. Augustin azt mondta: ,,Igen, mindez lehetséges; de nincs még hová elhelyezni az Oltáriszentséget. Azonnal meg kell rendelnem egy tabernákulumot, és mindössze két nap áll rendelkezésünkre.'' ,,És Kölnben és Breslauban vagy Münsterben táviratilag meg kell rendelnünk minden hiányzó dolgot'' -- állapodtunk meg, és örömmel siettünk tovább. Annyira az elôkészületekkel telt a hátralévô néhány nap, hogy kevés idôm maradt végiggondolni, hogyan búcsúzzak el vendéglátóimtól, akik oly kedvesen befogadtak és mint családtagot kezeltek engem, hontalant. A végleges távozást egyelôre nem hozhattam szóba von Savigny asszonynak. Ännchen is úgy vélte, legjobb, ha csak néhány napra teszem magam szabaddá. Elmeséltem von Savigny asszonynak, hogy a prelátus úr december 8-án fölszenteli a kis kápolnát a Pappelallee-n és az Oltáriszentséget is elhelyezi ott, ezért néhány napra oda kellene mennem. Von Savigny asszony túl jámbor volt ahhoz, hogy ilyen ok miatt ne engedjen el néhány napra; de csak ,,néhány napra'', tette hozzá még egyszer. Izgatottan vártuk a cibóriumot és a többi, nem Berlinben megrendelt fölszerelést. Berlinben abban az idôben semmit sem lehetett beszerezni. Hétfôn sorban egymás után minden megérkezett, december 7-én késô este még a Boldogságos Szűz és Szent József szobrai is. Fél tíz tájban még egyszer bementem Ännchenhez a szobájába jó éjszakát kívánni. Tudtuk, hogy közel már az óra, amikor Isten meghallgatja az imádságom: ,,Ha Te jössz, jövök én is.'' Még néhány óra, és eljön a rég várt pillanat, fölvirrad a boldogság és az öröm napja! Hirtelen halálfélelem szállt meg, igen-igen megijedtem, megrémültem attól a lépéstôl, melyet már-már meg is tettem. Abban a pillanatban úgy éreztem, a halál megváltana a szenvedéstôl. Küszködtem és harcoltam a természetem ellen, vadul kapálóztam, hogy ne kelljen vállalnom az áldozatot! Ännchenrôl megfeledkezve hangosan azt mondtam: ,,Ó Istenem, elfelejtetted, hogy csak ember vagyok?'' -- Néhány perc múlva összeszedtem magam, még megöleltük egymást, kezet szorítottunk, aztán lesiettem, beszálltam a kocsiba, s elhajtattam a sötét éjszakába. Egyedül, egészen magányosan és egyedül indultam a jövôbe, mely sötét volt, mint a rám boruló éjszaka! Fél óra múlva a kocsi megállt a kis munkásház elôtt. Behordták a dolgaimat, a kocsi tovagördült... új otthonomban voltam. Lelkem újra megnyugodott, a harcot megharcoltam, szenvedésem rövidesen örömteli várakozássá lett, miközben megcsináltam az utolsó simításokat a kápolnán és mindent elôkészítettem a szentmiséhez. 5 óra lett, mire nyugodni tértem. Egy óra alvás, aztán újra munkához fogtam, a gyermekeket és az otthont, mindent ünnepi díszbe kellett öltöztetni, s rögtön itt a nyolc óra. Az ünnepségen résztvevôk még korábban jöttek, a prelátus úr pedig harangszóra érkezett. A kis szentélyt fölszentelték. Megkezdôdött a szentmise. A hölgyek énekeltek. Megcsendült a csengô Sanctusra -- még néhány perc -- és a nagy Isten betér e hajlékba! Hadd hallgassak el. Vannak olyan percek, órák az ember életében, amikor annyira elragadnak, hatalmukba kerítenek az érzelmek, hogy nincs, amivel visszaadhatnánk ezt! A látogatók boldogok voltak, különösen a nemrég alapított Jézus Szíve egyesület ifjú hölgytagjai, melynek az volt a célja, hogy gondot viseljen a gyermekotthonok fenntartására. Mindegyiküknek volt egy könyve, melybe gyűjtését bejegyezte a prelátus úr ajánlásával. Végre mindenki elment, én pedig egyedül maradtam, de csak azért, hogy, amint hiszem, soha többé ne maradjak egyedül; mert ô, aki után oly forrón vágyakoztam, ô, akinek a távollétéért -- pontosan 25 hónapja, mióta eljöttem a kölni kolostorból -- annyi könnyet ontottam, ô most itt volt, a Nagy Király, elrejtôzve az Oltáriszentségben. És mily kimondhatatlan boldogság: ô az enyém volt, én pedig az övé! Ez volt életem legboldogabb napja. E nap után, a tabernákulum elôtti csöndes éjszakai órák után számomra a fogadalomtételek sem voltak ünnepek. Nem, személy szerint nekem csak mintha engedelmességi aktusok lettek volna. Mert én 1891 december 8-án lettem az övé, igen, egészen és örökre az övé! Lelkem izzott a szeretettôl, s már csak arra vágyott, hogy szenvedéssel és munkával bizonyíthassa Istennek e szeretetet. Igen, Istennek akartam örömet szerezni, e kívánság vezetett 22 éves koromtól fogva, s most tettekre akartam váltani. Még a kápolna megnyitása elôtti idôszakban, amikor még von Savigny asszonynál éltem, azt hiszem novemberben, Szászországba átutazóban meglátogatott minket Fritz von Savigny úr, von Savigny asszony unokaöccse. -- A katolikus Sziléziából áthelyezték a protestáns Merseburgba, ami miatt nagyon neheztelt; ezt panaszolta el nekem. Erre persze én is elmondtam neki a gondjaimat. Meséltem neki a gyermekotthon alapításáról, a kápolnaszentelés elôkészületeirôl és mindenekelôtt az építkezés sürgetô szükségességérôl stb. Nagyon jámbor ember volt és szívén viselte az Anyaszentegyház fölvirágoztatását Berlinben, mert amikor hosszabban ott élt, maga is megismerte a szomorú viszonyokat. Rövid látogatás után ezúttal rögtön továbbutazott Merseburgba. Néhány hét múlva szörnyű hírt kaptunk: hirtelen vért kezdett köpni és életveszélyesen megbetegedett. Anyja, von Savigny asszony, szül. Arnim grófnô, utánasietett, s mihelyt szállítani lehetett, Falkensteinbe kísérte, a Taunus-hegységbe. Ott feküdt Fritz úr a tüdôszanatóriumban, szemben a kis templommal, ahol annyit jártunk, amikor Königsteinben voltunk. Nem élt sokáig. Anyja és testvérei körében elmondta, hogy az a kívánsága, 15 ezer márkányi vagyonából adjanak nekem a fölépítendô gyermekotthon számára. A hozzátartozók megígérték ezt, ô pedig hamarosan elköltözött az örökkévalóságba, hogy Isten megfizessen neki azért, mert ilyen bizalmat tanúsított ez iránt a még igen halványan körvonalazódó, csírájában rejtôzô isteni Mű iránt, és elnyerje irgalmát. Néhány évig még a családnál maradt a pénz; de a kamatokat elküldték nekem. Amikor Dr. Jahnel úr kívánságára belefogtam az építkezésbe, megkaptam ezt a 15 ezer márkát, melybôl meg tudtam venni a téglát; ez 1894-ben volt. Nem Miasszonyunk csodálatos adománya volt ez? Én ezt mindig a Königstein és Falkenstein között mondott rózsafüzér meghallgatásának tartottam. ======================================================================== IV. A megpróbáltatások zuhatagai 1892 májusában különleges kegyelmet kaptam egy látomásban: Egy nagy, széles, magas sziklafalon voltam, a két szélétôl nagyjából egyforma távolságra, de a közepétôl kissé feljebb. Hirtelen szörnyű vízözön zúdult e meredek hegyoldalra a magasból, mely nem az Erie-tó zuhatagának nyugalmával és egyenletes zubogásával, hanem vad hullámokat vetve, tajtékozva zuhant a mélybe. Az elsô pillanatban úgy éreztem, mintha rögtön elragadna a körülöttem zúgó víz, -- de nem -- kissé balra fordítottam a fejem, fölemeltem a szemem, és a felhôkben egy feszületet pillantottam meg. Abban a pillanatban szélesre tártam mindkét karom, és lelkem minden képessége egyesült a szenvedô isteni Megváltóval, ugyanakkor erô és Isten iránti bizalom, sôt a szenvedés öröme áradt szét a lelkemben. Nemsokára újabb hatalmas robajt hallottam, és tôlem jobbra, a már körülöttem zúgó vízesés magasságának mintegy a kétharmadánál, bô vízsugár tört elô, mely lezuhant a mélybe, majd hatalmas hullámokat csapva egyesült a nagy zuhataggal, tovahömpölygött, s végül nagy tengerré vált. Borzasztó, vadul vágtató, szörnyű, zajos áradat volt, oly szörnyű, oly elsöprô, oly óriási, hogy hozzá képest késôbb -- 1913-ban vagy 1914- ben -- a Niagara-vízesés nyugodtnak és méltóságteljesnek tűnt számomra. E látomást soha többé nem felejtettem el, mert túlságosan is borzalmas volt, fölülmúlt minden elképzelést, akárcsak leírhatatlan ijedtségem és halálfélelmem, mely az elsô pillanatban hatalmába kerített. Mikor magamhoz tértem, forró vágy töltött el, hogy szenvedhessek. Igen, égô szomjúság támadt bennem a szenvedés iránt. Semmi, de semmi mást nem akartam már, mint szenvedni, hogy bizonyítsam Istennek, mennyire szeretem. Nem elégített ki a puszta vágy, ezért rögvest kilencedet kezdtem, hogy megkapjam Istentôl a ,,szenvedést''. A Pappelallee-n a kis ház vizes volt, emiatt a gyermekek megbetegedtek, és nagy bánatomra sok kicsi meghalt. Ebben a helyzetben az orvos azt tanácsolta, vigyem el nyárra a gyermekeket a város környékére. Fôtisztelendô Dr. Jahnel prépost úrnak elôadtam a dolgot, s ô nagyon kedvesen hozzájárult, hogy körülnézzek, merre akad a környéken alkalmas falu és ház. Oranienburgban, az erdô közelében találtam meg a célnak megfelelô házat. Ismét kikértem a prépost úr tanácsát, ô pedig egyetértett a ház kibérlésével. -- Legcsekélyebb elégedetlenségének sem adta jelét. 1892. június 2-án a gondozónôvel és a dadákkal együtt kikísértem a gyermekeket új otthonukba, Oranienburgba, mely nagyon egészséges hely Berlin közelében. Igyekeztem az otthont olyan lakályosan berendezni a kedves kis család számára, amennyire szegénységembôl csak tellett. Nagy örömömre a gyermekek hamarosan erôre kaptak, és láthatóan jót tett nekik, hogy sokat voltak a közeli fenyvesben. Eltöltött a hála Isten iránt, aki kisegített ebbôl a nagy megpróbáltatásból, így tértem vissza július 2-án a Pappelallee-ra, ahol közben egyik vérszerinti húgom helyettesített. Miután üdvözöltük egymást, átnyújtott egy levelet Dr. Jahnel prépost úrtól. Szokásomhoz híven elôször a kápolnába mentem, és köszöntöttem szeretett Üdvözítômet az Oltáriszentségben. Letérdeltem az imazsámolyomra, mely a keresztút 13. stációja alatt állt. Röviden imádkoztam, majd elôvettem a levelet és fölnyitottam. Elôször történt, hogy az Oltáriszentség elôtt térdelve nyitottam föl levelet, s a következôt olvastam: Berlin, 1892. július 1. Tisztelt kisasszony! Eddig támogató érdeklôdéssel figyeltem tevékenységét és művét. Bár volt, ami nem tetszett, semmi módon sem akartam zavarni kibontakozását, ellenkezôleg, ha tudtam, segítettem. Újra és újra megbizonyosodtam azonban, hogy az alapítás nem áll meg a lábán. A továbbiakban nem fogok tenni semmit az ügy érdekében, mert nincs értelme. Önt azonban nem fogom és nem is szabad kétségek között hagynom a véleményemet illetôen. Ajánlásomat visszavonom, ezért kérem, vonja vissza a gyűjtôkönyveket, melyek valójában nem sokat hoztak, és alkalomadtán juttassa el hozzám. Sajnálom, hogy nem bizonyul életképesnek az intézet, mellyel kapcsolatban nagy reményeket tápláltam. Ôszinte nagyrabecsüléssel üdvözli Jahnel A kilencedem meghallgatást nyert! Természetes énem persze megrendült, lelkem azonban mélységes hálával és örömmel itta a szenvedés áhított italát. Mint mikor a sziklán álltam és zúgott körülöttem a szörnyűséges víz, úgy most is a szenvedô Üdvözítôvel éreztem magam a kereszten. Röviddel ezután, talán alig pár nap múlva a Mátyás-templomból léptem ki a Potsdamerstrassén, ahol gyónni voltam, amikor odajött hozzám néhány ismerôs hölgy, és nagyon izgatottan azt mondták: ,,Tauscher kisasszony, tud már róla, hogy a prépost úr közölte a katolikus egyesületekkel: visszavonta Öntôl az ajánlását és a továbbiakban senki sem támogathatja Önt?'' Nyugodt, higgadt maradtam, még én vigasztaltam aggódó ismerôseimet, akik mindezek ellenére kitartottak a megvetett Szent József otthon mellett. Egyik csapás a másikat követte most már. A katolikus újságokban közölték, hogy senki se támogassa a pappelallee-i intézetet stb. A helynökségrôl, tehát Dr. Jahnel prépost úrtól kaptam egy szabályos fölmondást: ,,1892. október 1-ig hagyjam el a kis házat''. De ez sem volt elég: ,,Csak ne menjen Alesch plébános úrhoz, mert kidobja, hogy a lába sem éri a földet, annyira dühös magára'' -- válaszolta valaki, amikor tanácsát kértem, ne kérdezzem-e meg Alesch plébános úrtól, miért változott meg velem szemben a fôtisztelendô prépost úr viselkedése. Ki hitte volna! -- A berlini katolikusokat ellenségemmé tették, és se ôk, se én nem tudtuk, miért változott meg velem szemben a prépost úr viselkedése! Az, hogy fôtisztelendô Alesch plébános úr megharagudott, aggódással töltött el. A Jézus Szíve-templom plébánosa volt, ez a templom esett hozzánk a legközelebb, mintegy 25 percre. Ha átmenetileg nem volt papunk, az iskolás korú gyermekekkel oda jártunk szentmisére, mert a többi kápolnát vagy templomot 40--60 perc alatt értük volna csak el. Most megijedtem attól a gondolattól, hogy ha a plébános úr annyira megharagudott rám, talán nem fog engedni áldozni, ha oda megyek misére. * * * A vizek árjának második hatalmas kitörése sem maradt el. Ez volt a legfájdalmasabb. Idôközben már augusztus lett. Egy fiatal pap volt a házikáplánunk, aki az egyetemen tanult. Közeledett a vakáció, amikor egyik reggel így szólt hozzám: ,,Prépost úr megparancsolta, hogy vegyem magamhoz az Oltáriszentséget''. Mintha tôrt döftek volna a szívembe, olyan fájdalmat keltettek bennem ezek a szavak! Jaj, Isten tudja csak, mit szenvedtem abban a pillanatban, abban az órában! Az isteni Szívbôl merítettem erôt, hogy részt tudjak venni az utolsó szentmisén. Amikor azonban ,,Agnus Dei''- re csöngettek elôtörtek a könnyeim -- Istenem, Istenem --, mint a tenger mélysége, akkora volt a fájdalmam! A szentmise véget ért, az üres cibórium az oltáron állt! Üdvözítômet elvették tôlem! Ôt, akit a lelkem izzó szeretettel szeretett, ôt vették el tôlem! ,,Ô'' tudta egyedül, milyen nagyon, milyen erôsen, milyen forrón szerettem -- immár elment! Elment lelkem kedvese! -- Elhagyott! -- Ó, Üdvözítôm, miért hagytál el engem? Mit tettem ellened, mivel haragítottalak meg? * * * Hívott a munka. Isten megadta a kegyelmet, hogy összeszedjem magam és tegyem a kötelességem. Sok munkám volt, ez segített, hogy egész nap tartani tudjam magam; de ez a nap is végéhez közeledett. Mindenki nyugodni tért, a fények egymás után hunytak ki. Bezártam a kis ház ajtóit, melyben az Oltáriszentség egyedüli ôrzôjeként cellám volt, és a kápolnába mentem. Letérdeltem az oltár lépcsôjére, azután egyre lejjebb és lejjebb rogytam, míg a fejem a lépcsôn nyugodott és elôtört belôlem a könnyek árja. Mi hasonlítható a fájdalomhoz, mely akkor átjárt? Jaj, Üdvözítôm, kedvesem, csak azért jöttél ide, ebbe a szegényes Betlehembe, hogy én idejöjjek? -- Most pedig elhagysz, mit tettem ellened? Örömet akartam szerezni Neked, nem fájdalmat okozni! Jaj, bocsásd meg a bűnöm, nyisd fel vak szemeimet, hadd lássák, mit vétettem! Ki fogja visszahozni nekem ôt, lelkem Kedvesét; mindent odaadtam és mindent elhagytam, hogy vele lehessek -- nemde halálos küzdelmet vívtam, hogy e Betlehembe jöhessek, most pedig itt vagyok a szenvedés óceánján, egészen egyedül, Nélküle, aki az én erôsségem volt, akinek pártfogására és segítségére alapoztam minden bizalmam? * * * Hajnalodott -- némi megnyugvás jött, majd folyatódott a munka, melyet az éjszaka csak félbeszakított. Mikor azután elközelgett az éjszaka és minden nyugodni tért, ismét sírva és panaszkodva feküdtem az oltár elôtt, az üres tabernákulum elôtt. Újra és újra elmentem a prépostságra, míg fôtisztelendô Dr. Jahnel végre beengedett és közölte: nem tudni, hogy az intézet protestáns vagy katolikus-e, végül pedig azt mondta: ,,Hiszen maga is inkább protestáns még, mint katolikus, és hiányzik minden szervezôi talentuma.'' Semmi sem sérthetett föl mélyebben, semmi sem ejthetett fájdalmasabb sebet a szívemen, mint ez az elsô véleménye. Hallgatva tudomásul vettem és hazamentem. Gyermekkorom óta Istenre hagyva egészen Istenre támaszkodtam, s nemde ô mostanáig 37 éven át csodálatosan vezetett? Szilárdan hittem is mindig és ma is hiszem, hogy Isten megóvott engem a protestantizmus tévtanításaitól. -- Hat éve éltem immár katolikusok között, és még sose hívták föl a figyelmemet semmi hasonlóra. Most bizonyára az volt az ok, hogy megkértem húgomat, Magdalenát, legyen segítségemre, mert egyedül már nem vagyok képes mindennel megbirkózni. Nagy elhagyatottságomban és a lassan fölém tornyosuló munkámban ugyanis csak óvónôk és dadusok voltak segítségemre, de nem volt senki, aki helyettesíthetett volna, sem olyan, aki mellém állhatott volna gyermekeim nevelésében, akiknek a létszáma akkor már 70 fölött járt. A húgom kollégiumba járt és felsôbb iskolai vizsgát is tett, így komoly támaszom lehetett és lett is; mert mihelyt megérkezett 1892 elején, átvette a nevelônôk felügyeletét és irányítását, amire nekem a legjobb szándékom ellenére sem volt idôm. Azonkívül nagy-nagy melegséggel és áldozatos odaadással foglalkozott a gyermekekkel. Protestáns volt ugyan, de ez nem tűnt föl senkinek; mert Miasszonyunk és Szent József atya gyermeki tiszteletére tanította a gyermekeket. Begyakorolta velük az énekeket is a szentmisére és a szentségi áldásra. Isten tudja csak, milyen rágalmak miatt veszítettem el fôtisztelendô Dr. Jahnel kegyeit s lettem kerülendô Berlin katolikus közösségeiben. Szívem legmélyén arra gondoltam: Isten meghallgatta szenvedésért felajánlott kilencedemet. Ami rám zúdult, ô engedte meg, és zokszó nélkül szenvedtem. Ha az Oltáriszentség elvesztése miatti fájdalomtól a földre akartam roskadni, Jézus Szívéhez siettem, s újra vigasztalást és erôt merítettem a kegyelemnek ebbôl a soha ki nem apadó forrásából. -- E lelki gyötrôdések mellé nemcsak a megerôltetô munka társult, hanem a mindennapi kenyérért való keserves, kemény küzdelem is! A gyermekseregnek enni kellett adni; akkor 72-en voltak, akik közül alig 30-ért fizettek valamennyi gondozási díjat, de legfeljebb havi 5 márkát, a többieket mind ingyen vettem föl. Nagy részüket a helyi lapban ,,ajándékba'' ajánlották föl, én pedig írtam értük és megmentettem e szegény kis lényeket az isteni Szívnek. Ehhez jöttek még a gondozónôk és a dadusok, akiket nemcsak étkeztetni kellett, mint a gyermekeket, hanem fizetést is kértek. E gyötrelmes ínségben szeretett Szent József atyám csodálatos segítônek bizonyult. A Levelek a Szent József otthonból c. könyvben részletesen elmondtam, mit tett értünk. A közbenjárására nekünk juttatott pénzbeli segítség mellett szintúgy csodának mondanám, hogy a szűkös étkezés mellett is mindenki egészséges és nemcsak elégedett, de derűs és vidám volt. A katolikusok nem támogathattak minket, de néhány jóérzésű katolikus nem tartotta magát ehhez a tilalomhoz, így hébe-hóba kaptunk alamizsnát, különösen késôbb, amikor télen a centrumpártiak ismét Berlinbe jöttek. A jó bambergi dómkáplán, fôtisztelendô Wenzel centrumpárti képviselô igen fölháborodott Dr. Jahnel eljárásán, mert hetente kétszer vagy háromszor ô mondta nálunk a szentmisét, és néha még délután is kijött más centrumpárti urakkal. Ismert engem és a Szent József otthont, és centrumpárti urakkal el is ment prépost úrhoz; végül sikerült jobb belátásra bírnia. Október 1-jén nem kellett kiköltözni, mert nem akadt olyan ház, mely be tudott volna fogadni 90 embert. Prépost úr erre 1893. április 1-ig meghosszabbította a bérleti szerzôdést. Az idô röpül, mikor vidám az élet, ám cammog, ha szenvedünk! Tovább imádkoztam és dolgoztam. Miasszonyunk csodájának emlékére, mellyel 1891. december 8-án megszerezte számomra az Oltáriszentséget, ebben az évben, 1892-ben a közelgô ünnep elôtt megint kilencedet kezdtem, melybe bevontam az összes gyermeket, még a legkisebbeket is. A kilenced közben fölkerestem a fôtisztelendô prépost urat, s ô legnagyobb meglepetésemre nemcsak rögtön beengedett, hanem barátságosan fogadott, mint egy éve, és így szólt: ,,Már el akartam menni Önhöz, meg akartam nézni, mi újság arrafelé'' -- stb. Végül még hozzátette: ,,Isten azért engedte ezt meg, hogy próbára tegye a hitét!'' Hálával és örömmel siettem a mindig nyitott Szent Hedvig- gyóntatókápolnába, ahol az Oltáriszentséget is ôrzik a Fájdalmas Szűzanya oltárán. Itt leborulva hálát mondtam a Boldogságos Szűznek ezért az alig remélt imameghallgatásért. Köszönetemhez kérést is fűztem: kaphassam vissza mielôbb az Oltáriszentséget. Wenzel káplán úr valamint a többi ismerôs centrumpárti úr más ismerôseimmel együtt osztoztak örömömben. A rágalomhadjárat elcsitult; de ki irthatta volna ki vagy vonhatta volna vissza a szájról szájra járó rágalmakat, melyeket katolikusok ezrei hittek el? Egyetlen egyesületben, egyetlen újságban sem vontak vissza semmit. Elvesztettem jó hírnevemet, újra és újra bizalmatlanságba ütköztem, hiába teltek az évek, és megtapasztaltam, mennyien dolgoznak ellenem és e Mű ellen, s mennyien mondanak rosszat rólam, még az USA-ban is. Személy szerint szívbôl hálás voltam azért, hogy legalább Isten Művének nem kellett emiatt szenvednie. Assisi Szent Ferenc alázata és az a szeretet, melyet Keresztes Szent János érzett a megvetettség iránt, mély vágyat ébresztett bennem a megaláztatásokra és a megvetettségre, mert csak ezek révén jut el az ember az igaz alázatra. Azt akartam, hogy minden ember lába alatt lehessek, ezért szívesen viseltem minden igazságtalanságot és megaláztatást, melyben részesültem. * * * 1892. december 7-én elmentem fôtisztelendô Kappenberg plébános úrhoz -- aki gyóntatóm volt, mióta Fäh atyát elhelyezték Brazíliába, fôtisztelendô Frins atyát pedig visszarendelték Berlinbôl --, és elmondtam neki, hogy megváltozott fôtisztelendô Dr. Jahnel hozzáállása. Ezután meggyóntam. A gyónás végén azt mondta vagy inkább parancsolta: ,,Mostantól Alesch plébános úrhoz menjen gyónni!'' Fôtisztelendô Alesch plébános úr még jobban haragudott rám, mint prépost úr, és mindeddig engesztelhetetlen maradt. Sose tudtam meg, miért volt olyan elutasító. Az isteni gondviselésnek tulajdonítottam, hogy megengedi ezt. Egy pillanatig hallgattam, akkor plébános úr folytatta: ,,Nem akar engedelmeskedni?'' ,,De igen, engedelmeskedni akarok, és Alesch plbános úrhoz megyek gyónni'' -- válaszoltam. Majd letérdeltem az egyik térdeplôre, s nyomban valóságos forradalom tört ki bennem. Isten megadta a kegyelmet, hogy ellen tudjak állni e vad támadásnak. Helyes-e a parancs, vagy sem -- teljesen mindegy -- engedelmeskedni akarok. Pedig a világon mindenki szabadon választhatja meg a gyóntatóját! E gondolat keltette bennem a vihart. Igazából egyszer nem sokkal az elsô gyónásom után megígértem Miasszonyunknak, hogy nem fogok ragaszkodni a saját akaratomhoz gyóntatóm megválasztását illetôen. -- Kappenberg plébános úrhoz sem kötôdtem erôsen, mert mindig úgy éreztem, nem ért meg; az azonban mégis szinte lehetetlennek tűnt, hogy olyan papnál kelljen gyónnom, akivel ennyire megromlott a kapcsolatom. Engedelmeskedni akarok és fogok is, lesz, ami lesz! E szilárd elhatározással jöttem el a Mátyás-templomból, ahonnan mintegy egy és negyed óráig tartott az út hazáig. Ezt az idôt szemlélôdéssel vagy imádsággal szoktam eltölteni; ma azonban nem voltam erre képes. A lelkem ugyanis mintha meghalt, valóban meghalt volna, képtelen voltam a hit, a bizalom, sôt a szeretet egyetlen aktusát is fölindítani, mely eddig éltetett és erôsített. Éjszaka költözött a bensômbe. Beállt a sötétség, mely megbénította minden lelki képességemet. Ez az állapot nem néhány napig vagy hétig tartott, hanem nyolc teljes hónapig. Gyötrelmes, alázat elleni kísértések kísértek mint az árnyék ébredéstôl elalvásig, egész nap. Isten ismét megadta kegyelmét, hogy ne hallgassak rájuk, s hogy el ne fogadjam ôket. A sötétség e hosszú hónapjaiban kétszer megkönyörült rajtam az isteni Üdvözítô, és különleges kegyelmekkel erôsített meg. -- Bizonyára egyik telet sem viseltem olyan nehezen, mint ezt az 1892/93-ast. Kint metszô hideg -- a kápolnában nincs jelen az Oltáriszentség -- sötét éjszaka a lelkemben -- mindemellé nagy szegénység és munka és felelôsség! Bár hetente többször mondtak szentmisét nálunk a centrumpárti pap urak, fôként fôtisztelendô Wenzel káplán úr, így sem kaptunk engedélyt fôtisztelendô Dr. Jahneltól az Oltáriszentség ôrzésére. Határozottan ragaszkodott ahhoz a korábbi kikötéséhez, hogy az Oltáriszentség csak akkor kerülhet vissza, ha van házikáplánunk. Sok fáradozás után találtunk végül márciusban fôtisztelendô Dr. Feldmannra (késôbb professzor lett Bonnban), aki április elején érkezett hozzánk, s ezzel az isteni Üdvözítô azon a napon költözött be a Szent József otthonba, amelyen az 1892 ôszi második felmondás szerint el kellett volna hagynunk a házat. Csodálatosak Isten útjai! Milyen öröm és boldogság töltötte el a lelkem 1891. december 8-án az Oltáriszentség elhelyezésekor; s most? Most képtelen voltam örülni. Mintha minden meghalt volna bennem. Mintha elhagyott volna a lelkem, az érzéseim. Olyan voltam, mint aki halott, de azért dolgoztam. Teljesítettem kötelességeimet, mint aki él, de halottnak éreztem magam! -- Csak az tudja átérezni ezt a kínt és megérteni ezt az állapotot, aki végigcsinált már hasonlót. Jött a tavasz és elmúlt, közeledett a nyár; lelkembe azonban nem világított be egyetlen napsugár sem, míg Miasszonyunk ismét meg nem könyörült rajtam és el nem hozta a megváltást. Augusztusban hirtelen ismét fény gyúlt bennem. Új életre keltem, és kimondhatatlanul jókedvű, hálás és boldog voltam. Túlságosan is örültem ahhoz, hogy elhallgathattam volna. Mennyire szerettem volna az újonnan nekem ajándékozott életet, örömömet és boldogságomat valakivel megosztani -- de nem volt senki, aki meghallgasson! Alesch fôtisztelendô volt a gyóntatóm, és állhatatosan gyűlölködött ellenem; úgy emlékszem, mindaddig ,,engedelmesen'' hozzá jártam gyónni, míg 1893 késô nyarán hosszabb utazásra nem indult. Csak Isten a tudója, milyen áldozat volt ez tôlem! Amikor 1892 decemberében elôször mentem hozzá gyónni, ezzel kezdte, amikor megpillantott: ,,Úgy, most ily módon próbál megnyerni; hát nem fog sikerülni.'' A gyónás szentségét én nem erre használtam, és a kegyeit sem kerestem. Csak engedelmességbôl hoztam ezt a gyötrelmes áldozatot. Ebben az elhagyatottságomban arra merészkedtem, hogy egy öreg, szentség hírében álló papnak, akit nagyra tartottam és aki iránt nagy bizalommal voltam, írtam nyolc hónapig tartó kínlódásomról, a sötétségrôl és a hirtelen visszakapott fényrôl. -- Erre kaptam tôle egy igen jóságos levelet, melyben azonban arra intett, tartsam magamban ,,a lélek ilyen dolgait'', és hallgassak róluk. -- Megfogadtam intelmét, gyóntatómmal szemben is, P. Rüttgen úrtól és még két vagy három más kivételtôl eltekintve; velük többé-kevésbé megosztottam lelki életemet, másoknak, amennyire vissza tudok emlékezni, csak a bűneimet gyóntam meg. Magányosan éltem, és azokban az években gyakran éreztem magam leírhatatlanul magányosnak. Emberi természetünk megkívánja, hogy idônként kibeszélhessük magunkat. Kemény küszködésbe és fáradságba kerül, hogy legyôzzük ezt a természetes igényt. De ez a kemény küzdelem és önmagunknak ez a fáradságos legyôzése nagyon megéri; mert végül fölötte nagy kegyelmek fakadnak belôle. Minél örömtelenebb lett számomra a világ, minél magányosabban éltem, annál bensôségesebb kapcsolatba kerültem évrôl évre Istennel, Isten volt a mindenem, benne megnyugodhattam és mennyei örömökben lehetett részem. És dolgozhattam és szenvedhettem érte, az én mennyei Atyámért. Talán különösen hangzik, hogy annyi nôvér között vagy annyi nôvérrel élve magányról beszélek; mégis valóban magányos életet éltem. Az alapítás kezdetén egyedül voltam, néhány év múlva jöttek az elsô fiatal lányok, egyik-másikuk húsz év körüli, én pedig már majdnem 40 éves voltam. Ha velem egykorú barátnôkkel kezdhettem volna, egész más lett volna; de nem így történt. Isten másképp rendelkezett, s ô tudja, miért. WEISSENSEE A gyermekek, akik 1892 júniusában üdülésre kerültek Oranienburgba, még mindig ott voltak. A Pappelallee-n lévô kis ház a mellette kibérelt házzal együtt is túlzsúfolt volt, ezért a kis család számára megfelelô elhelyezést kellett találni valahol a környéken. Tanácsot kértem Dr. Jahnel úrtól, s ô Weissensee-t javasolta. 1893. augusztus 2-án fölkerestem az ottani lelkész urat. Abban az idôben a Pappelallee és a félórányira lévô Weissensee között nem volt semmi, csak sivár vidék, melyen szörnyű volt végigmenni. Megtaláltam a kis kápolnát, egy nyomorúságos, bádogtetejű fészert, s a közelében a lelkész úr lakását. Fiatal pap volt; ám ebben a nyomorúságos városkörnyéki lelkészségben félig-meddig fizikailag is belebetegedett a szenvedésbe és a bánatba, ráadásul reménytelenül elkeserítette a helyzete. Bár megtett minden tôle telhetôt, sehogy se sikerült életet vinnie az egyházközségbe. Könnyes szemmel panaszolta, hogy vasárnaponként alig huszan vannak a szentmiséjén. Nem is lehet rossz néven venni, hogy nem jönnek, mert a kápolna nyáron elviselhetetlenül forró, télen pedig jéghideg. Mély együttérzéssel hallgattam a panaszait, titkon azt reméltem, segíthetek majd neki. Az ottani gyermekotthon létesítésére vonatkozó javaslatomnak szemmel láthatóan megörült, s rögtön fölajánlotta segítségét a megvalósításhoz. Némi töprengés után eszébe jutott, hogy az egyik katolikus család házában nem használják a felsô emeletet. Talán odaköltözhetnénk, míg egy alkalmas házat nem találunk -- vélekedett. Csakhamar fölkerestem a családot, és kibéreltem a lakást. Szeptemberben azután megtörtént az átköltözés Oranienburgból Weissensee- be. Nem sokkal ezután vételre ajánlottak egy házat a Gürtelstrasse 8. alatt. Elôzôleg vakok lakták a kis intézetet, s mivel ezen a környéken nehéz volt jobbat találni, megvettem. 1897-ben, amikor missziós hivatású posztulánsokat kaptam Bajorországból, elindítottuk házi missziónkat. Idôközben a beteg fôtisztelendô úr és gutaütés következtében hirtelen elhunyt utódja helyére a rendkívül buzgó és tevékeny Dr. Stephan került plébánosnak, s vele új élet költözött a szegényes egyházközségbe. A fôtisztelendô plébános úr a nôvéreimet, tulajdonképpen posztulánsokat használta a házi misszióhoz; nagy tehetséggel képezte ki ôket buzgó misszionáriusokká. Isten szemmel láthatóan áldását adta a plébános úr buzgalmára és áldozatos munkájára, akárcsak a nôvérekére. Néhány év alatt fölvirágzott az egyházközség, s Dr. Stephan szép templomot épített, mely vasár- és ünnepnapokon mindig tele volt. A Levelek a Szent József otthonból c. könyvemben részletesebben is írok Weissensee-rôl és az ottani misszióról. Arról, hogy ezek a posztulánsok valaha kármeliták lesznek majd, a plébános úr sem tudott; mert a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelt még csak a mennyországban ismerték. E világban rendkívül óvatosan, fokról fokra, itt is, ott is egy keveset megláttatva kellett nekilátnom a titkom feltárásának. Máskülönben esetleg egy csapásra megsemmisítették volna az ,,Isteni Szívrôl Nevezett Kármel'' friss hajtását. 1892 februárjától fiatal leányok jöttek önkéntes segítônek mindenfelôl az országból. Voltak, akik hetekig maradtak nálam, voltak, akik hónapokig, majd maguk ismerték fel, hogy nem ekkora áldozatot kívánó életre hivatottak; vagy fôtisztelendô Alesch plébános úr, aki pedig a gyóntatónk volt, fölvilágosította ôket, hogy sose lesznek apácák, ha a Szent József otthonban maradnak stb. Majd egyik a másikat beszélte rá a hazatérésre, mert ebbôl sose lesz szerzetesrend, amint a plébános úr mondta. Az ilyen lelkeket szívesen hazaengedtem; de sajnos a kimondott szóból valami mindig megtapad, és a gyóntatóatya figyelmeztetései eredményeképpen hol ez, hol az döntött úgy, hogy elhagyja az otthont, ezért a házunk már-már kezdett galambdúchoz hasonlítani. Mennyire fájt ez nekem, bárki könnyen elképzelheti! És nem tehettem semmi mást e gyűlölködésekkel szemben, mint hogy szenvedtem és hallgattam. * * * A gyermekek egyre növekvô száma a Pappelallee-n, ahol több mint száz kisfiút és kislányt helyeztünk el az utólag kibérelt melléképület szűk munkáslakásaiban, egy második fiókintézmény megalapítására késztetett; prelátus úr hozzájárulását adta, Kappenberg plébános úr pedig hajlandó volt plébániájára fogadni a nôvéreket és a gyermekeket. A Goltzstrassén volt egy szabad lakás az egyik nagy bérházban, s mivel nem sikerült alkalmas kertes házat találnunk, eleinte azt béreltük. 1894 márciusában költözött át oda a kislányok egy részével M. Bernardine, az elsô posztuláns, aki rendíthetetlen energiával állt ellen fôtisztelendô Alesch plébános azon fáradozásainak, hogy eltérítse ôt hivatásától, és aki mindig kitűnt rendkívüli megbízhatóságával. A többi kislány a weissensee-i elsô fiókintézménybe került. Az összes kisfiú és valamennyi öt évesnél kisebb gyermek a Pappelallee-n maradt. Én magam szüntelen dolgoztam tovább éjjel-nappal, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy az erôm egyszer felmondhatja a szolgálatot. Az elsô években napközben kevés idôm jutott imádságra, így éjszakánként imádkoztam egy órát; késôbb már nem tudtam elvégezni a munkámat nappal, éjszaka találtam idôt és nyugalmat levélírásra és a könyvek vezetésére. Nagyon sok látogatónk volt, akik meg akartak ismerkedni a Szent József otthonnal. Jöttek katolikus hölgyek a legtöbb ország követségeirôl, ôket a belga követ, von Greindl báró lányai kísérték ki a Pappelallee-ra; Faber fôtisztelendô, a Szent Hedvig-templom lelkésze is sok hölgyet küldött segítségemre. Az újságok révén az ,,Otthontalan gyermekek otthona'' gyorsan ismertté vált egész Németországban, s sok jótevôt is szerzett; ôk, ha alkalmanként Berlinben jártak, nagyon gyakran meglátogatták az otthont, hogy személyesen is meggyôzôdjenek a szegénységérôl. Mindannyian nagy csodálattal adóztak a jókedvű, egészséges gyermekseregnek, s nem kevésbé annak a határtalan szegénységnek, amelyben éltünk. Istennek legyen hála, aki Szent József atya közbenjárására sok hűséges jótevôt küldött hozzánk. A legtöbb adomány azonban kívülrôl érkezett, tehát minden egyes adományért köszönetet kellett mondani. Ebben a munkában senki sem segített, ezért rá voltam kényszerülve, hogy az éjszakákat hívjam segítségül. Amíg tudtam hat órát pihenni, nem volt baj; de mikor a hat órából négy lett, annyira kialvatlan voltam már, hogy hónapról hónapra egyre nyomorultabb állapotba kerültem. Dr. Jahnel prelátus úr aggódva figyelte az egészségem romlását, és azt tanácsolta, a legsürgôsebben utazzak el valamelyik üdülôhelyre. Ahogy másoknak mondta, attól félt, hogy ha meghalok, megörökli az egész ,,szegény pappelallee-i társaságot''. Magdalena húgom vállalkozott rá, hogy ismét eljön és helyettesít néhány hétig, hogy gondtalanul kipihenhessem magam. Alkalmas helyet keresve eszembe jutott, hogy von Savigny asszonnyal egyszer voltam néhány napot Észak-Csehországban, Mariascheinben. 1895 szeptemberében elutaztam tehát Mariascheinbe. Sch. grófné, von Savigny asszony rokona, akit akkor meglátogatott, ott élt még, és nagyon kedvesen fogadott. Majdnem minden nap meglátogattam magányában, és mivel nagyon jámbor hölgy volt és érdekelte mindenféle karitatív tevékenység, hamarosan jóakarattal fordult a Szent József otthon felé is. A nyugalom és a friss hegyi levegô annyira megerôsítette az idegeimet, hogy gyorsan új erôre kaptam. De nemcsak új erôt vittem magammal Mariascheinbôl Berlinbe, hanem egy új keresztet is, mely annyira nehéz volt, hogy végül már azzal fenyegetett, hogy összeroskadok alatta; de ettôl azért megóvott szeretett mennyei anyám, Kármelhegyi Miasszonyunk. Annak tudatában, hogy nem akarok magamnak gyóntatót választani, megkértem Sch. grófnét, mondjon nekem egy jó gyóntatót. Rögtön páter Sch-t ajánlotta, és nagyon dicsérte ôt. Elmentem hozzá gyónni, ô pedig hamarosan rávett, hogy látogassam meg a kollégium beszélôszobájában. E látogatás során láttam ôt elôször, és nagyon ellenszenves benyomást tett rám. Úgy éreztem, sose lenne hozzá bizalmam. Sokat kellett mesélnem a Szent József otthonról, mert nagy érdeklôdést mutatott iránta. Berlinbe visszatérve elôkészítettem mindent a kápolna tavasszal kezdôdô bôvítéséhez. Nagy örömömre a közelünkben élô olaszok nagyon szívesen jártak a kis kápolnánkba, mely azonban gyorsan megtelt, úgyhogy a jó embereknek a folyosón és a lépcsôn állva kellett részt venniük a szentmisén. December 8-ra nem készült el a kápolna, miként szerettem volna, az ünnep nyolcadán, 1895. december 15-én szentelte fel ünnepélyesen Dr. Jahnel prelátus úr. Különbözô egyletek jelentek meg zászlaikkal az ünnep fényének emelésére, és mindenekelôtt három centrumpárti úr tisztelte meg a szegény Szent József otthont látogatásával, s az ünnepségen is részt vettek. Prelátus úr nagyon szépen beszélt az otthon nevérôl, mely ki volt téve a ház bejáratán: SZENT JÓZSEF OTTHON Otthontalan gyermekek otthona Amikor prelátus úr 1891-ben elôször vette észre a táblát az ajtón, igen neheztelt, és semmiképp sem akarta, hogy Szent József otthonnak nevezzem a házat. Elôször mindenki arra gondolna, mondta, hogy miatta lett Szent József a védôszent, a német Heim (otthon) pedig protestáns szó. Hosszas könyörgésemre végül is fönnhagyhattam a nevet. Utoljára azzal érveltem: ,,Prelátus úr, ami írva van, az meg van írva'', mire nem válaszolt semmit, a felirat pedig az ajtón maradt. A kápolna berendezése és az építkezés felügyelete során nagyon megfáztam; nem is törôdtem vele, mígnem szilveszterre teljesen lerobbantam, az orvos pedig megállapította, hogy mellhártyagyulladásom van. A jó von Savigny asszony küldte el hozzám az orvosát. A doktor úr pedig maga is ebben a szörnyű betegségben szenvedett, melynek szövôdményei a legtöbb beteget néhány év alatt a sírba viszik, de nem kímélte magát, s ezért saját tapasztalatából ismerte a szövôdményeket, melyek mindenféle orvosság ellenére is 40 évesen elragadták ôt a családjától. Igen nyomatékosan figyelmeztetett, hogy kíméljem magam. El kellett gondolkoznom rajta, mi lenne a gyermekekbôl stb., és hála légyen Istennek, aki ezt a jó urat valamint kitűnô háziorvosunkat, Dr. Bertramot küldte hozzám. Mindkettôjük tanácsára egy negyedévig a cellámban maradtam, míg teljesen meggyógyultam. Isten a tudója, mennyit szenvedtem ebben az idôben. -- Egyedül voltam, betegeskedtem, nem volt asszisztensem vagy titkárom, se gondozóm. Húgaim akkoriban nem voltak Berlinben, a legfiatalabb kivételével, ô egyszer-egyszer eljött segíteni megírni pár dolgot, mert ezt a betegágyban is folytattam. M. Bernardine a Goltzstrassén volt, betegségem ellenére gondot kellett tehát viselnem a házra és a gyermekekre, a bevételekre és az építkezésre, mindenre. 1896 tavaszától a jó Isten kármelita hivatású posztulánsokat küldött; Alesch plébános úr ennek ellenére is hajthatatlan állhatatossággal ellenezte a Művet, és továbbra is azt mondta mindegyik belépônek: ,,Ha nôvér akar lenni, menjen egy kongregációba, s ne maradjon itt a Szent József otthonban, Tauscher kisasszony csak ámítja, mert itt sose lesz magából nôvér'' stb., ettôl kezdve azonban egyre több fiatal leánynál találtak süket fülekre intelmei. 1896 ôszén rövid pihenôre ismét Mariascheinbe mentem. Sch. grófné ezúttal arra kért, alapítsak ott is mielôbb egy Szent József otthont, mert senki sem gondoskodik az ottani szegény gyermekekrôl. A Mariaschein közvetlen közelében lévô kis Graupen faluban ismert is egy igazi názáreti házikót az elinduláshoz. A szegény gyermekek nehéz sora mély részvétet keltett bennem. Megkérdeztem a graupeni plébános urat, egyetért-e az alapítással, amire nagyon szívesen mondott igent, akárcsak a fôtisztelendô leitmeritzi püspök. Ez alkalommal beszéltem a fôtisztelendô püspök úrnak is páter Sch-ról, aki már nálunk volt Berlinben, s aki iránt egyre bizalmatlanabb lettem, de a püspök nagyon dicsérte ôt. Kénytelen voltam tehát mégiscsak bizalmat táplálni iránta. Sch. páter kijelentette, hogy Isten ôt hívta meg e Mű vezetésére, s ennek megfelelôen ,,abszolút engedelmességet'' kívánt tôlem. Tengernyi szenvedést okozott nekem a vezetése; Isten azonban megengedte ezt a nagy megpróbáltatást. Neki légyen hála minden cseppnyi szenvedésért! A mennyországban minden megvan, szenvedés azonban nincs, ezért ebben a világban sose kaphatok belôle eleget. -- Most térjünk vissza Berlinbe. 1896 novemberében költöztek be a gyermekek az új házba. Az addig a gyermekek által használt termeket most a nôvérek számára rendeztem be. S mostantól a Kármel szabályai és Szent Teréz konstitúciói szerinti, egészen obszerváns rendi életet folytattunk; a böjtölés helyett munkánkat, a klauzúra helyett pedig missziónkat ajánlottuk Istennek. Az imádság és a komoly tökéletességre törekvés állt mindig életünk középpontjában, ez volt az a tűz, mely egyre lángolóbb buzgóságra és szeretetre gyújtott minket. Számtalanszor igyekeztek jószándékú papok eltéríteni a Kármeltól és a szigorú élettôl. Én mindig mindenkinek ellenálltam: vagy igazi szerzetesség a szent Alapító szellemében -- vagy semmi. Semmiféle köztes megoldás egyáltalán nem vonzó számomra. Nem az isteni gondviselés vezetett-e a Kármelhoz? Nem Isten töltötte-e el a szívem ezzel a nagy szeretettel és a Szent Teréz anya iránti bizalommal? -- Gyakran mondtam: ,,A Kármelért keresztre feszíthetnek!'' Buzgón imádkoztunk, szemlélôdtünk és teljesítettük kötelességeinket, de hiányoztak még a bűnbánati gyakorlatok a refektóriumban. Gyötrelmes félénkségem miatt mindig nagy önmegtagadást kívánt tôlem bármilyen újdonság bevezetése. Végül egy nap rászántam magam, és az asztali imádság után egyenként letérdeltem a posztulánsok elôtt és megcsókoltam a ruhájuk szegélyét, ahogy még mostanában is, s közben méltatlanságom mélységes tudatában mindannyiszor halkan azt mondtam: ,,Uram, nem vagyok méltó''. Mert ki vagyok én? A sivatag gyermeke -- és ôk itt? Az Anyaszentegyház ölén született gyermekek! Soha-soha nem éreztem másképp, mint hogy teljesen méltatlan vagyok arra, hogy az Anyaszentegyház tagja legyek. Most térjünk vissza a bűnbánati gyakorlatra. Miközben tehát letérdeltem egytôl-egyig mindenki elôtt, hirtelen éreztem, hogy Isten keze áldón a fejemen nyugszik, ugyanúgy, ahogy egyszer már érzékelhetôen megkaptam Isten áldását, amikor a goltzstrassei alapítással kapcsolatban megvilágosításért imádkoztam a pappelallee-i kis kápolnánkban. Rögtön megértettem, hogy a mennyei Atya ezzel azt akarja tudtul adni nekem vagy inkább mindannyiunknak, hogy tetszésére van minden bűnbánati gyakorlat, melyet a lelkek megmentése és megtérése érdekében végzünk és ajánlunk föl Neki. Isten e kegyelmi megnyilatkozását csak azért osztom meg kedves nôvéreimmel, hogy sose fáradjanak bele ebbe és a többi bűnbánati gyakorlatba, hanem nagy buzgalommal és hűséggel végezzék a fenti szándék szerint -- hacsak betegség nem gátolja azt. Isten szeme behatol az ember szívébe. Ô nem ítélkezik és sose ítél el a külsô látszat alapján, hanem a lelkületet nézi, s különösen azt, ki milyen alázatos és mennyire adja át magát Isten akaratának; s ez nemcsak a nagy, hanem a nap mint nap elôforduló apró és még apróbb dolgokra is áll -- az önkiüresítés mértékében. Ne csak tabernákulum, szállás legyünk Isten számára, ne elégedjünk meg ennyivel, hanem legyünk Isten eszköze, szerszáma, mellyel Ô, az Isteni Üdvözítô, a lelkek orvosa munkálkodni tud megmentésük érdekében. Ezt a mélységes alázat megszerzésére törekvést keresi Isten a lelkünkben -- és hogy vágyjunk a megaláztatásokra; mert sose lesz alázatos az a lélek, amelyik nemcsak hogy nem viselt, de hálával, sôt örömmel nem tűrt megaláztatásokat. Miképpen Szent Péter és Pál! ,,Miután elszenvedték a szégyenteljes megkorbácsolást, örömmel tértek haza'' -- mondja a Szentírás. Azt, hogy Kopp bíboros nem válaszolt utolsó levelemre, melyben ismét közöltem vele, hogy nem akarok semmiféle újat, hanem a Kármel régi szabálya és a korszerűsített konstitúciók alapján akarok élni nôvéreimmel, hallgatólagos beleegyezésnek vettem. E szerint éltük tovább rejtett szerzetesi életünket, szilárdan bízva Kármelhegyi Miasszonyunk és Jézusról nevezett Szent Teréz anya segítségében. 1897 januárjában Berlin nyugati részén, az Anhaltstrassén néhány pap és nagyon vallásos centrumpárti úr sürgetésére, ,,Kopp bíboros ôeminenciája hozzájárulásával'' megnyitottam egy kis szállót kápolnával, ahol az urak kényelmesen misézhettek, még azt a fél órát sem kellett megtenniük a legközelebbi templomig. Ez idô szerint 10--12 szentmisénk volt ott naponta, vasár- és ünnepnapokon pedig zsúfolásig megtelt a kápolna a közelben lakó katolikusokkal. Kopp bíboros Dr. Jahnel prelátus úr révén még 1000 márkát is küldött ehhez az alapításhoz, mégpedig úgy, hogy nem is kértem tôle segítséget. Az utóbbi években gyakran figyelmeztettek a legkülönbözôbb papok és a Mű jószándékú pártolói, hogy tegyek végre lépéseket az egyházi elismertetés végett, ez kötelességem a posztulánsok miatt, akik oly nagy bizalommal csatlakoztak hozzám. Hogy kellene azonban hozzáfognom? Isten útmutatására vártam. Leveleztem néhány kármelita atyával, s ôk a Generális Atyához irányítottak Rómába; mert csak ô segíthet célhoz -- mondták. Pater Sch. 1896-ban Berlinbe jött, és mindenütt csodálattal adóztak neki, a papok is, akik megismerték, hamarosan összebarátkoztak vele. Egyfajta szuggesztív hatalommal bírt a legtöbb emberrel szemben, akikkel összejött és akiket a céljaihoz föl akart használni. A társaimnak beszédeket tartott, messzirôl hívott meg fiatal hölgyeket, akik rendelkezésére álltak tervezett kongregáció- alapításához, s végül -- távollétemben -- egészen nyíltan beszélt arról, hogy az alapításomat, a Kármelünket ,,az ô alapítása'' elindításához akarja fölhasználni; mert e Művön nyilvánvalóan rajta van Isten áldása. A páter elfelejtette, hogy Isten áldása addig kísér egy művet, ameddig Isten akarata szerint vezetik. Azt, hogy az ô tervei nem Isten akarata szerint valók voltak, a jövô hamarosan nyilvánvalóvá tette. 1897 elején újra a Szent József otthonban volt. A Jézus Szentséges Nevének ünnepe elôtti napon egy fogadalmi formulát adott, hogy írjuk alá, és megparancsolta, hogy minden posztuláns, aki 1 évet nálam töltött és éppen a Pappelallee-n volt, másnap reggel a szentmisén a szentáldozás után, miközben ô magasba emeli a szentostyát, tegye le a fogadalmat. A formulában a három fogadalom letételén kívül a következô záradék is szerepelt: ,,Fôtisztelendô atyánk értelmezése szerint egy évre.'' Senki sem tudott errôl az értelmezésrôl! Ha az értelmem és a lelkiismeretem mindig harcban állt, míg páter Sch. vezetése alatt álltam, ez a harc most olyan vad viharrá változott, melyet csak Isten ismer. Isten látta csak, mit szenvedtem azokban a hónapokban, sôt években, valamint a parancsát követô éjszaka és azon a szentmisén! Alig fejeztük be a formulát, amikor, hiába tettem meg mindent ellene, nem tudtam erôt venni magamon, hogy kitartsak még a szentmise végéig. A záróimádság elôtt kimentem a kápolnából. Háborgott a bensôm, dúlt bennem a vihar: megígérni valamit, amit nem szabad tudni! Minden elôkészület nélkül fogadalmat tétetni! Fiatal leányokkal, akik közül nem egynek szerzetesi hivatása volt, ahogy késôbb megmutatkozott! -- És miért? -- Mert páter Sch-nek hirtelen ismét ,,víziója'' volt! -- Amilyen kevés bizalmat keltett bennem a páter az elsô találkozástól fogva, éppoly kevés bizalmam volt a víziói iránt. Alázatos akartam lenni, Assisi Szent Ferenc atya példája szerint, hagyni akartam, hogy megtapossanak, mint egy lábtörlôt, vagy széttépjenek, mint ahogy Boldog Suso egyik látomásában egy kutya a rongyot. Igen, hagyni akartam, hogy úgy bánjanak velem, mint egy lábtörlôvel vagy mint egy ronggyal, nem akartam, hogy kíméljenek, és teljesen mindegy volt, ki bánik velem így, fölöttes-e vagy alárendelt; s mindezt azért akartam, hogy megsemmisítsem saját énemet. Igen, ,,semmi'' akartam lenni, egészen semmi! Minden saját akarattól, öntudattól és önszeretettôl mentes tiszta edény, melyet Isten megtölthet kegyelmével. A szentmise vége elôtt tehát leírhatatlan izgatottsággal kimentem a kápolnából. A cellámba siettem. Le akartam törni természetemnek ezt a dacosságát. Meg akartam tanulni vakon engedelmeskedni, mert ,,semmi'' akartam lenni. A korbács után nyúltam; de dúlt a vihar a bensômben, a lelkiismeretem nyöszörgött, a szívem nyögve sóhajtozott, értelmem vadul ágaskodott, akkor e különös izgalmamban a falhoz vágtam a korbácsot, s a földre hulló fenyíték zaja ismét magamhoz térített. -- Megnyugodtam és tovább tudtam küszködni és harcolni, szenvedni és hallgatni, míg segítséget nem kaptam. 1897 márciusában Graupenba hoztam M. Bernardinét az ôsszel kibérelt názáreti házikóba, ahol ô néhány posztulánssal egészen szegény, elhagyott gyermekeknek alakított ki otthont. Augusztusban, míg én Berlinben voltam, páter Sch. és Msgr. K. kívánságára meg kellett nyitni egy második gyermekotthont a Mariascheintôl fél órára lévô Marschenban. Néhány berlini posztulánst, akiket páter Sch. jelölt ki, kellett küldenem az általa kiválasztott fônöknô mellé. A ház, egy régi malomépület a templomtól 30 percre, Msgr. K. anyjáé volt. Az épület valamint annak fekvése teljességgel alkalmatlan volt számunkra, mégis az ,,engedelmesség nevében'' létre kellett hozni benne az új intézményt. Közben ôszre fordult, s én az egyik posztulánssal Vechtába mentem a fiúotthon megnyitására. Ott fôtisztelendô Dr. Grobmeier püspöki officiális úr személyében jóságos, jóakaratú és bölcs tanácsadóra akadtam. Elmondtam neki, hogy a legkülönbözôbb papok figyelmeztettek, tegyek végre lépéseket a római jóváhagyás megszerzésére, azt is, hogy írtam Kopp bíborosnak ajánlásért, ôeminenciája pedig azt válaszolta, hogy új kongregáció alapításához nem fog ajánlást adni. Ettôl függetlenül az officiális úr azt tanácsolta, küldjek még egy kérelmet ôeminenciájának Vechtából az ajánlás végett. Hallgattam a tanácsára, rögtön meg is írtam, és a következô választ kaptam: Breslau, 1897. október 29. Folyó hó 26-i levelére csak megismételhetem Ön elôtt jól ismert meggyôzôdésemet, hogy az Ön által mindig elismert áldozatkészséggel gyakorolt karitatív tevékenység folytatása nem igényli új szerzetesi közösség alapítását, hanem megvan a lehetôség a valamelyik meglevô egyházi kongregációhoz való csatlakozásra. Tauscher kisasszony G. Kopp bíboros részére hercegpüspök Vechta, Szent József otthon, Oldenburg G. K. 7031 Miután az officiális úr elolvasta ôeminenciája válaszát, utolérhetetlen nyugalmával és határozottságával azt mondta: ,,Akkor is menjen Rómába!'' Annyira megbíztam ebben a méltó papban, hogy elhatároztam, rögtön meg is teszem, amit tanácsolt, és elmegyek Rómába. Elôször azonban még meg kellett néznem, mi újság Graupenban és Marschenban, és engedélyt kellett kérnem Sch. pátertól is a római útra. Berlinbôl tehát azonnal Csehországba indultam. Sajnos arra érkeztem, hogy nôvéreim között nincs egyetértés. Voltak köztük, különösen a páterért szinte egytôl-egyig lelkesedô marscheniak között, akik az eddigiektôl idegen szellemet akartak meghonosítani; a graupeni nôvérek ellenben úgy voltak, mint én, ôk sem tudtak bízni benne, beleeértve a fônöknôt is, egy olyan pap nôvérét, aki viszont nagyon tisztelte ôt. Amit hallottam, amit láttam, egyre nagyobb kétségekkel, sôt félelemmel és aggódással töltött el. Még erôszakkal kényszeríteni akartam magam, hogy elhiggyem, minden jó és helyes, amit a páter kér, mond és tesz, de a lelkiismeretem és az értelmem háborgó tengerként tiltakozott ez ellen. Szavakkal nem lehet elmondani, mennyire kínlódtam, csak annak lehet fogalma szenvedéseimrôl, aki maga is szenvedett már így. Amikor gyötrelmeim a végsôkig fokozódtak, az ördög még kihasználta a pillanatot, hogy kétségbe ejtsen. Éjszaka, amikor egészen ébren voltam, lélekben a széles országúton elvitt a hegy csúcsára, majd tovább az erdôn át -- ahol borzalmasan világos volt -- egy nyíláshoz, mely azokból a régmúlt idôkbôl származott, mikor itt még rézbányák voltak, és azt tanácsolta, ugorjak bele: ,,akkor meglesz a nyugalmad és a békességed''. Abban a pillanatban fölemeltem a szemem, és ismét egy feszületet pillantottam meg, és lelkem egyesült, bensôségesen egyesült az isteni Megváltóval, a szörnyű látomás pedig eltűnt. * * * Amikor elôször látogattam meg a nôvéreket a két csehországi otthonban, melyet páter Sch. egészen a befolyása alá vont, kétségektôl kínlódva elmentem a rektor páterhoz, és érdeklôdtem tôle páter Sch. felôl, valóban ô-e az a rátermett páter, akire rábízhatnám a nôvérek vezetését. Erre azt válaszolta, hogy nála jobb pátert nem találhatnék. Nem sokkal késôbb írtam egy kanonoknak, aki állítólag igen jól ismerte páter Sch-t, s neki is föltettem ezt a kérdést, ô pedig az írta vissza, hogy páter Sch. kiváló pap, száz pappal fölér. Mindezek ellenére a páterral kapcsolatos kétségeim annyira fölerôsödtek, hogy nem tudtam szabadulni tôlük. Isten ismét meghallgatta szenvedést kérô imádságomat. Semmi másra nem vágytam, mint hogy szenvedhessek és a legtökéletesebben teljesíthessem Isten akaratát. A borzalmas látomás utáni reggel a mariascheini templomba mentem segítségért esedezve Miasszonyunkhoz. Könyörögtem, vezessen ki ebbôl a félelmekkel és kétségekkel teljes labirintusból. Könyörögtem és könyörögtem, és az én mennyei Anyám meghallgatta forró könyörgésem. Új életet, új erôt, új bátorságot nyertem. Lábainál elhatároztam: elmegyek a páterhoz és beszélek vele, de nem úgy, mint eddig, amikor kötött az engedelmesség; mert úgy éreztem, megszűnt ez a nem Istentôl származó kötelék. Mintha lehullottak volna láncaim, igen, egy szempillantás alatt szabaddá váltam. Isten drága Anyja kikönyörögte számomra az új lelkületet, hogy változtathassak a gondolkodásomon, s e lelkületben megerôsödve mentem Sch. páterhez, s mondtam: ,,Nem tudom tovább csinálni, megszenvedtem és megharcoltam, nem tudom tovább csinálni! Elmegyek Rómába, mert világosságra van szükségem. Isten fizessen vissza mindent fôtisztelendôségednek, amit Isten akaratából velünk és velem tett.'' Akkor megvillant szemében az az indulat, melyet mindig gyanítottam szegény páterban, s leírhatatlanul dühödt pillantással azt mondta: ,,Megsemmisítem...'' Eljöttem Graupenból, visszamentem Berlinbe és megkerestem korábbi gyóntatómat, K. plébánost, és elmondtam neki a páter Sch. vezetésével kapcsolatos kétségeimet, ô pedig mélységesen fölháborodott. Sose gondoltam volna, hogy ez a rendkívül nyugodt pap ennyire képes fölindulni. Azon nyomban levelet írt egy római pap barátjának, nekem pedig megparancsolta, hogy azonnal utazzak Rómába és személyesen adjam át a levelet. ======================================================================== V. Az elsô római út November 24-én, Keresztes Szent János ünnepén indultunk útnak. Az isteni Gondviselés 1897 tavaszán küldte hozzám Maria Theresia tiroli nôvért, aki beszélt olaszul, ô kísért el. Éjfél volt, amikor egyszer csak fölhangzott a kiáltás: ,,Róma, Róma!'' Fiatal kísérôm mély álmából ébredt. Gyorsan kerestünk egy kocsit, s mivel ilyenkor semelyik kolostorban sem nyitottak volna ajtót, a Minerva szállóhoz hajtattunk. Az elsô ébredés az Örök Városban! Milyen elfogódott szívvel, milyen sietve igyekszik mindenki Szent Péterhez, és milyen bámulat tölt el mindenkit, aki a Szent Péter térre lép és megpillantja a hatalmas épületet! Lassan, áhítattal és csodálattal eltelve mentünk föl a széles lépcsôkön a kapuig. Beléptünk. A szeretet és hála legmélyebbrôl fakadó érzései öntöttek el, legszívesebben rögtön a bejáratnál térdre ereszkedtem volna. ,,Hogy kerülök ide!?'' Ez a gondolat megremegtette a szívem. Ó Isten, a Te irgalmasságod nem ismer határokat! Isteni Megváltóm, Te megkönyörültél gyermekeden, aki a Jó Pásztor-képek bárányához hasonlóan tövisek közé keveredett, vérzô kézzel kimentetted ôt a tévedés tövisbokrából, és hazavitted a nyájhoz, az Anyaszentegyházba! S most én, a sivatag szegény gyermeke az Örök Városban, ,,az Új Szövetség Jeruzsálemében'' vagyok! Továbbsétáltunk, majd a Confessiónál újra letérdeltünk. ,,Hála Néked, Szent Péter, Te Isten eszközeként elvezettél ide!'' Milyen gyakran felelte apám, ha az általam annyira tisztelt Szent Péter leveleinek egy-egy helyérôl kérdeztem: ,,Menj a Pétereddel!'' Dicsôség Istennek, hogy mindig szilárdan fogtam Szent Péter kezét; mert ez a szent kéz vezetett el engem az Anyaszentegyházba. Most pedig még a Confessióhoz, a ,,Kôszikla'' szent nyughelyéhez is, akire az isteni Üdvözítô Egyházát építette! Délután K. plébános úr levelével elmentem barátjához, von Oldenburg páterhoz. -- Elô kellett neki adnom a Sch. páter vezetésével kapcsolatos kétségeimet, és mindketten azon a véleményen voltak, mint K. plébános úr (idôközben P. M. is csatlakozott). A legnyomatékosabban ajánlották, hogy ne tartsak meg egyetlen posztulánst sem, aki páter Sch- tôl jött hozzánk, küldjem el ôket azonnal. A két páter véleménye szerint a lelkiismeretem és az értelmem az igazságot közvetítette. Isten e nagy próbatét idejét a lelkem tisztulására engedte meg, és Isten drága Anyja védett és hűen ôrzött, és amikor a szorongatás a legnagyobb volt, erôs kézzel megóvott a pusztulástól. Hála légyen neki mindörökké! A rendünk dolgát illetôen fôtisztelendô M. Meschler jezsuita atya azt tanácsolta, menjek el Msgr. Jacquemine-hez a Szent Mihály-templomba, ô tudna a leginkább tanácsot adni számomra, mivel maga is nagyon ügyesen fölvirágoztatott egy éppen induló kongregációt. Tanácsát megfogadva fölkerestük Msgr. Jacquemine-t. A monsignore igen jámbor pap volt, s azt javasolta, tartsunk elôször egy kilencedet a Maria della Scala-templomban, melyben Szent Teréz anya lábát ôrzik. A Via Olmatáról, ahol a Szürke Nôvéreknél kaptunk egy szobát, minden reggel elmentünk a Via Longatára, ez kb. háromnegyed órás út a Maria della Scaláig. Hideg, borús decemberi idô volt, esett az esô. Aki volt ôsszel Rómában, tudja, milyen az, mikor ömlik az esô. Akkor három teljes napig szakadt; mi azonban nem hagytuk zavartatni magunkat, hanem, ha teljesen átázva is, kora reggel nap mint nap hűségesen elzarándokoltunk a Maria della Scalába, és Kármelhegyi Boldogasszonyunk és Jézusról nevezett Szent Teréz anyánk segítségéért esedeztünk. Az elsô napokban fölkerestük a kármelita atyák Generalíciáját, ahol szomorúan tudtuk meg, hogy a fôtisztelendô rendfônök atya elutazott és csak karácsonyra várják vissza, majd mikor közöltük, hogy szerzetescsaládunk egyházi elismertetése céljából jöttünk, a páter hozzátette: ,,Ez ügyben nem sokat tudunk Önöknek segíteni.'' Mi lesz most? Ha a Kármel nem tud rajtam segíteni, akkor ki segítsen? A Szürke Nôvérek fônöknôje Msgr. de Waalhoz küldött bennünket, mondván, hogy leginkább ô az, aki jótanácsot adhat és segíthet rajtunk. Megfogadtam a tanácsát és azonnal fölkerestem Msgr. de Waalt, röviden tájékoztattam szándékomról, majd átadtam Kopp bíboros következô sorait: Johannesberg, 1897. szeptember 29. Fôtisztelendôséged világosítsa föl Tauscher kisasszonyt, hogy ugyan hajlandó vagyok teljes mértékben és szívbôl elismerni a szegény és elhagyott gyermekek megmentésére irányuló áldozatos tevékenységét, ennek ellenére se nem ajánlom, se nem támogatom, hogy szerzetesi közösséget alapítson, és csak megismételhetem: azt javaslom, olvassza be jótékony intézményét egy már meglevô rendi közösségbe. Fôtisztelendô Neuber tanácsos úrnak A hercegpüspök plébános, Berlin Msgr. de Waal elovasta a levelet, aztán fölkiáltott: ,,Hogy tehet ilyen ostobaságot, hogy bemutat Rómában egy ilyen írást, Rómában, ahol csakis bíborosok legjobb ajánlásaival lehet elérni bármit is? Azt mondom Önnek, senki másnak ne mutassa meg ezt.'' Miután napirendre tért ,,ostobaságom'' fölött és végiggondolta, hogyan segíthetne rajtunk, így szólt: ,,Jöjjön el holnap Msgr. N. N- hez, én is odamegyek, majd meglátjuk, mit lehet tenni.'' A megbeszélt idôpontban találkoztunk a két úrral. Miután Msgr. de Waal elôterjesztette az ügyünket, Msgr. N. N. megkérdezte, van-e szabályzatom, mely szerint élni akarunk; erre átnyújtottam a Kármel eredeti szabályzatát, melyet 1248-ban Ince pápa hagyott jóvá, valamint Szent Teréz anya 1581-es konstitúcióit. Fölütötte a könyvet, s mikor meglátta az 1248-as és 1581-es évszámot, a homlokához kapott, s olyan mozdulatot tett Msgr. de Waal felé, mintha azt akarná mondani: ,,Ennek elment az esze.'' Majd így szólt: ,,Legjobb, ha elmegy Esser domonkos atyához, ô megírja Önnek a konstitúciókat.'' Msgr. de Waal egyetértett vele, és megadta a páter címét. Elmentünk tehát fôtisztelendô páter Esserhez, aki rögtön fogadott is minket. Részletesen elôadtam neki, mik a szándékaim, erre rögtön azt kérdezte, miért nem a domonkos rendhez csatlakozom. Ez régi rend, a nôvéreknek van tapasztalatuk a gyermeknevelésben, nekem pedig nincs; aztán így folytatta: ,,Csupán a kevélység és a büszkeség hajtja, amikor kongregációt akar alapítani.'' Jó húsz percig beszélt ilyen rendkívül éles, megalázó szavakkal a kezdeményezésemrôl -- mindezt a fiatal posztuláns jelenlétében. Teljesen nyugodt maradtam, hiszen tudtam, hogy ennek a Műnek maga Isten az alapítója, engem maga az isteni Fölség választott ki eszközéül. Fájt, hogy a páter annyira ellene beszélt, de ô meg volt gyôzôdve róla, hogy akkor cselekszik helyesen, ha más útra térít. Természetesen nem kértem a konstitúciók megírására, hanem még buzgóbb imával Istenhez fordultam segítségért. Mindenekelôtt nagy bűnbánattal megsirattam bűneimet, minden visszás gondolatomat, minden szót, mellyel vagy sokat, vagy keveset mondtam, minden türelmetlenségem stb. Isten azt kívánja, hogy az Ô eszköze tiszta legyen, ezért az eddigi sikertelenséget csakis saját vétkemnek tudtam be. Kármelhegyi Miasszonyunkban és szeretett Szent Teréz anyámban bízva újabb kilencedet kezdtünk a Maria della Scalában. Hétközben ösztönzést éreztem, hogy az elsô hűvös fogadtatás után még egyszer elmenjek a kármelita atyák Generalíciájára. Ez alkalommal P. Benedikt, a definitor azzal fogadott: ,,De örülök, hogy visszajött, elmondtam az ügyét G. R. prokurátor generális páternak, s nagyon szeretett volna személyesen beszélni Önnel, hogy átgondolhassa, hogyan segíthetne Önnek...'' Miközben beszélgettünk, elôkerült P. R. (késôbb reggiói érsek lett) és a holland származású P. Placidus, aki beszélt németül. Kísérômnek olaszul el kellett mondania mindent Berlinrôl és az ottani nehézségekrôl (amennyire ismerte azokat), s ez annyira fölkeltette a prokurátor generális páter érdeklôdését a Mű iránt, hogy megpróbálta mellé állítani Gotti bíborost valamint a rend protektorát, Parocchi bíborost is. Néhány nap múlva prokurátor generális páter elküldött bennünket Gotti bíboroshoz, valamint a kármeliták tartományfônökéhez, P. Antonióhoz (késôbb szicíliai érsek lett). Bármilyen döntés csak akkor születhet, ha P. Generális újra itthon van -- mondták. Végre elközelgett karácsony, s miután a Maria Maggioréban mi is megültük a nagy ünnepet, a Kármelba siettünk, remélve, hogy találkozhatunk a Generális Atyával, Szent Terézrôl nevezett P. Bernardinnal. Jóságosan fogadtak minket, s miután Generális Atya ellátott jó tanáccsal, fölszólított, hogy jöjjünk el újból a következô napon, akkor megáldja a skapulárémat és fölvesz a kármelita rendbe. Ez meg is történt P. Benedikt Herzog jelenlétében; P. Raynaldus -- a prokurátor generális -- és P. Placido -- úgy emlékszem P. generális titkár -- is ott volt. Fôtisztelendô rendfônök atya a fenti bíborosokkal és páterokkal egyetértésben azt tanácsolta, hogy, ha Kopp bíboros nem adja meg az engedélyt, hagyjam ott Berlint és keressek másik püspököt, aki fölvesz minket az egyházmegyéjébe. Kopp bíboros írását rögtön bemutattam a kármelita atyáknak, az olasz atyáknak lefordították a többiek. Ezerszer inkább hagynám ott Berlint és Németországot, mint szeretett Kármelomat, melyért akár keresztre is feszíttetném magam, amint elmondtam már olykor, ha papok arra akartak rávenni, hogy hagyjam ott a Kármelt. Igen örültünk rangos és kiváló tanácsadóink döntésének, és elhatároztuk, hogy késedelem nélkül máris elutazunk. Ebbôl azonban semmi se lett; mert miután másnap reggel szentmisén voltunk és mindent lassan és alaposan átgondoltam, arra jutottam, hogy sehol nem fogok püspöki engedélyt kapni az anya- és újoncházra, ha nincs a kezemben ajánlás valamelyik bíborostól. A vasútállomás helyett újra a Generalíciára indultunk. Csakhamar bejött fôtisztelendô P. Benedikt Herzog és fôtisztelendô P. Raynald a beszélôszobába, s megkértem ôket, kísérjenek el még aznap Parocchi bíboroshoz, hogy ajánlólevelet kérhessek tôle, melyet bemutathatok a püspököknek; mert római ajánlólevél nélkül nem fogok engedélyt kapni az anya- és újoncházra. A két páter osztotta véleményemet, és megígérték, hogy elvisznek minket kihallgatásra. Fôtisztelendô P. definitorral és fôtisztelendô prokurátor generálissal még aznap este elmentünk Parocchi ôeminenciájához. Kegyes fogadtatásban volt részünk, s miután P. Raynald elôterjesztette kérésemet, ôeminenciája másnap estére újabb kihallgatásra rendelt minket. Az esti harangszó után, naplementekor van ôeminenciája fogadóórája minden nap. December 28-án, midôn a Nap nyugovóra tért és elhangzott az esteli harangszó, fôtisztelendô P. prokurátort rögtön behívták, mi azalatt az ajtó elôtt vártunk rá, de közben imádkoztunk is. Azt hiszem, soha életemben nem imádkoztam buzgóbban, mint abban az órában: szeretett Jézusról nevezett Szent Teréz anyám közbenjárásáért és segítségéért könyörögtem. Mintha a Mű jövôje függött volna ettôl az írástól, s úgy is volt. Eltelt egy jó óra, akkor végre kinyílt az ajtó, és megjelent Pater Raynaldus -- izgatott arcvonásai elárulták, hogy nagyon örül --, s elmondta, hogy ôeminenciája pompás ajánlást adott, majd ô lefordítja, mert latinul van, holnap elhozhatjuk a Generalíciáról. Hálás, örvendezô szívvel mentünk vissza a Via Olmatára. December 29-én megkaptuk a következô ajánlólevelet fôtisztelendô P. prokurátortól olasz, fôtisztelendô P. Benedikt Herzogtól német fordításban. A Vikariátustól Róma, Aprószentek ünnepén az Úr 1897. évében A folyamodó kérvényét igen szívesen vettük, amennyiben nem ok nélkül reméljük, hogy az általa hat éve elkezdett mű Isten segítségével az Anyaszentegyház valamint az Állam javára fog kibontakozni. Annál is inkább, mivel az Alapítónô életét nôvéreivel együtt Szent Teréz szabályai szerint kívánja folytatni. Azt a Szent Terézt akarja ugyanis követni, aki a szent hit terjesztését és a lelkek üdvösségének elômozdítását mindig szem elôtt tartotta, és mint törvényhozóra akar rá föltekinteni, követni akarja ôt egy olyan korban, melyben a szeretet látszatával nem ritkán megfosztják erejétôl Krisztus keresztjét. Ezért, mint a Sarutlan Kármeliták protektora hivatalosan kijelentem, nem kétséges számomra, hogy ez a Szent Teréz szellemét és lelkületét oly szerencsés módon kifejezô mű Decretum Laudis, és ajánlom azok figyelmébe, akiknek feladata az Anyaszentegyház dicsôségének és a lelkek örök üdvének elômozdítása. Lucius Maria Parocchi bíboros vikárius a Sarutlan Kármeliták protektora A nevünket illetôen a következôket kell még megemlítenem. 1891 áprilisában Bonnban a Jézus Isteni Szívének Szolgálói nevet adtam a leendô közösségnek. Miután megnyílt az elsô Szent József otthon és fiatal leányok siettek a segítségemre, be kellett jelentkeznünk a rendôrségen. Ekkor az Isteni Szív Szolgálóinak Társaságát írtam a bejelentôre. Rómában hamarosan figyelmeztettek, hogy egy francia kongregáció ugyanezt a nevet viseli, s egyik águk Ausztriában Jézus Isteni Szívének Szolgálói néven nagyon elterjedt, ezért ezzel a névvel sose fogjuk megkapni a Szentszék jóváhagyását. Ráadásul a minket támogató római kármelita atyák azt kérték, hogy már a nevünk is tükrözze a Kármelhoz tartozásunkat. Erre elhatároztam, hogy a Jézus Isteni Szívének Szolgálói névbe beszúrom a kármelita jelzôt is. 1897-tôl tehát Jézus Isteni Szívének Kármelita Szolgálói lett a nevünk, míg Rómában újra meg nem változtatták. Mindegy azonban, hogy hívnak minket, mi mindig Mesterünk, Urunk, Példaképünk: Jézus Isteni Szívének szolgálói vagyunk és maradunk az odaadó, önfeláldozó isten- és felebaráti szeretetben. Isten, aki szeretetbôl emberré lett értünk, bűnös emberekért, nem tett különbséget szegény és gazdag, rangos és alacsony sorú között. Mindig, mindenütt a népet részesítette elônyben. Még tanítványait is a nép közül választotta. Épp ezért megfoghatatlan, hogy éppen a szegények és a nép tömegei fordulnak el tôle, aki a földön egykor a nép között, a népért élt. * * * Mialatt oly buzgón foglalkoztam Rómában a Mű megalapításával, karácsony éjjelén különös ajándékot kaptunk Kölnbôl távirat formájában a következô szöveggel: ,,Kölnben vagyok a fivéremnél, hogy Regina nôvér hol van, nem tudom.'' Margaretha A graupeni Szent József otthon fônöknôjétôl jött, aki ezek szerint otthagyta otthonunkat és visszament a testvéréhez, aki káplánként élt Kölnben. Regina nôvér a másik csehországi otthon fônöknôje volt Marschenban... Mi történt a két házzal? Hová lettek a nôvérek és a gyermekek? November közepe óta semmi hírt nem kaptam; leveleim mind válasz nélkül maradtak. Nem felejtettem el P. Sch. haragtól villámló szemét és hogy világosan megmondta: meg akarja semmisíteni a Művet, engem és enyéimet, szerzetescsaládunkat. Milyen gyakran jártak aggódó gondolataim Csehországban és Berlinben: mi mindent tehetett távollétemben P. Sch. Az isteni Gyermek tudta, hogy a keresztet és a szenvedést mindenekfölött szeretem, ezért nem is küldhetett volna jobb karácsonyi ajándékot, mint ez a távirat. Ez Isten Műve volt, és nem mindenható az Isten? Ez a gondolat eloszlatta bennem a viharfelhôket, melyek igyekeztek újra és újra megfélemlíteni. Hálás szívvel utaztunk el 1897. december 30-án az Örök Városból. Ettl fôtisztelendô úr korábban megígérte, hogy kapunk tôle egy monstranciát, ha hazafelé útbaejtjük Innsbruckot. Így is történt, és a fôtisztelendô úr nagyon örült Parocchi bíboros levelének. Hozzánk hasonlóan immár ô is bizakodott a szerencsés folytatásban. A szilveszteri hálaadáson az innsbrucki jezsuita templomban vettünk részt. Nagyon örültem, hogy éppen itt, ahol annyi kegyelemben gazdag hetet töltöttem el korábban, adhatok hálát Istennek azért a sok segítségért, melyet az Örök Városban kaptunk Tôle! Az elsô hetek fáradozásai látszólag hiábavalóak voltak, míg az isteni gondviselés jóvoltából el nem jutottunk igazi tanácsadóinkhoz, akik ôszinte érdeklôdéssel fordultak az Ô Műve felé, amit Parocchi bíboros ajánlása is tanúsít. Ha Kopp bíboros erre sem engedélyezi, hogy berlini otthonunkat anya- és újoncházzá alakítsuk, az sem baj; a szerzetek nincsenek egyházmegyéhez vagy országhoz kötve, mondották Rómában. Elôször is Csehországba kellett elmennünk; útközben Linzet is érintettük, ahol a kármelita Rendfônök Atya kívánságára meglátogattuk az ottani kármelita zárdát. Legnagyobb meglepetésemre itt a prior anyától megkaptam a fehér kármelita köpenyt. Sose gondoltam, hogy magunkra ölthetjük Szent Illés köpenyét! Igen-igen örültem Rendfônök Atya e nagy jóságának! Reggel érkeztünk, és -- úgy emlékszem -- este folytattuk utunkat. Forró vágyakozással siettem a Csehországban rám váró szenvedés felé. Rómából hazafelé tartva szívemet valósággal átjárta a vágy, hogy szenvedhessek. Végre Graupenba értünk. Mi minden történt ez alatt a nyolc hét alatt? P. Sch-t visszarendelték Mariascheinbôl. A két Szent József otthonnak nemcsak fônöknôje nem volt, hanem a marscheni nôvérek teljesen el is szakadtak a graupeni nôvérektôl, s csak P. Sch. értesítésére vártak, hogy csatlakozzanak új alapításához. Akkoriban még nem voltak saját kápolnáink, így a nôvérek mindkét otthonból a Mariascheinben lévô templomba jártak szentmisére. Másnap a reggeli szentmise után a marscheniak közül egyik nôvér sem jött oda hozzánk, egyik sem üdvözölt minket! Elutaztam Leitmeritzbe a püspök úrhoz, elmondtam neki, milyen eredménnyel jártam Rómában, és tudomására hoztam a marscheni nôvérek szakadását. A püspök megígérte, hogy levélben azonnal figyelmezteti ôket, ha pedig a figyelmeztetése eredménytelen marad, menjek oda személyesen és azonnal bocsássam el azokat, akik hűek akarnak maradni P. Sch-hez. Szegény elcsábított és félrevezetett nôvérek (tulajdonképpen posztulánsok) megkapták a püspök levelét, s miután elolvasták, a közösség vezetôje tűzbe dobta, mondván: ,,P. Sch-nek fogadtunk hűséget, ehhez tartjuk magunkat.'' Elküldtem a nôvérekért, s fölszólítottam ôket a csatlakozásra, de egyikük sem engedelmeskedett; erre magam mentem oda, összehívtam ôket, s megmondtam, hogy ez a ház az én alapításom, és ha velem akarnak maradni, akkor kötelességük nekem engedelmeskedni stb., végezetül hozzátettem: ,,Vagy bocsánatot kérnek tôlem, s akkor velünk maradhatnak, mindent megbocsátok, ellenkezô esetben még ma hagyják el a házat.'' ,,P. Sch-nek ígértünk hűséget, ezt tartjuk'' -- válaszolták. Ezzel kimentek a szobából, csomagoltak és aznap este elutaztak. Egyikük bűnbánóan bocsánatot kért, és hűséges, engedelmes nôvér lett. Ekkor táviratoztam leghűségesebb berlini társaimnak, elhívtam ôket és átadtam nekik a két Szent József otthont. Közben a graupeni nôvérektôl megtudtam, hogy egész idô alatt semmi hírt sem kaptak tôlem. A fônöknô, a kölni Margaretha Schweitzer leveleimmel mindig P. Sch-hez ment, és rendre azzal a hírrel tért vissza, hogy semmit se sikerült elérnem Rómában és belôlünk soha nem lesz kongregáció. Mihelyt hozzászoktak a berlini nôvérek új környezetükhöz s minden lélekbe és mindkét otthonba béke és szeretet költözött, kis útitársammal, M. Theresia nôvérrel továbbutaztam Breslauba. Isten rendelésébôl ôeminenciája nem volt otthon. A lelkész úr, aki fogadott minket és akinek átnyújtottam anya- és újoncház alapítására szóló kérvényemet, rögtön elküldött, mondván: ,,Ebbôl a fajtából elegünk van.'' E kemény szavak hallatán Kopp bíboros véleménye jutott eszembe. Továbbindultunk Berlinbe; de szenvedésem kelyhe még nem ürült ki egészen. Igen, Isten ott átadatta nekem a rágalmak üröm-kelyhét! Berlin-Schöneberg pályaudvaron találkoztunk, jobban mondva várakozott ránk Maria Magdolna anya és Brigitta anya, akik leírhatatlanul meglepôdtek és megörültek, amikor meglátták, hogy fátyolban vagyunk. Egy napot a kis schönebergi Szent József otthonban töltöttünk, majd január 18-ra hálaadó ünnepségre hívtuk a nôvéreket és gyermekeket a Pappelallee-ra. Ezután az anhaltstrassei kis otthont látogattuk meg, ôket is meghívtuk január 18-ra; Weissensee-ben is megleptük a nôvéreket és a gyermekeket, ôket is meghívtuk, végül január 17-én érkeztünk az elsô Szent József otthonba, a Pappelallee-ra. Itt is nagy volt a meglepetés és az öröm. 1898. január 18. mindannyiunk számára igazi örömünnep volt. A weissensee-i és schönebergi valamint pappelallee-i leányok ünneplô fehér ruhában jelentek meg, mert szép napos idô volt. Több mint 200 gyermek és 40 nôvér tartott délután hálaadó körmenetet a kertben, utóbbiak mind égô gyertyával vonultak; elöl vitték Szent Teréz anyánk szobrát, egyik éneket a másik után énekeltük Isten dicsôségére és dicséretére a Rómában nyert összes kegyelemért. A breslaui lelkész szavai -- ,,Ebbôl a fajtából elegünk van!'' -- elôkészítettek a közelgô szenvedésekre, ez alapján szinte biztosra vettem, hogy itt, Berlinben nem maradhatok. A nôvéreknek nem szóltam, nem akartam ünneprontó lenni, inkább örültem az ô örömüknek. Msgr. Jacquemine azt tanácsolta Rómában, mikor az elején még nem látszott semmi segítség, fogadjunk meg valamit a sikeres célbaérés esetére. Ezért Maria Theresia nôvér megfogadta, hogy nevébe fölveszi majd Szent Péter nevét, én pedig megfogadtam, hogy míg szerzetescsaládunk fennáll, minden évben hálaadó emlékünnepet ülünk Szent Teréz anyánk tiszteletére, mégpedig azon a napon, amelyen mindannyian együtt leszünk majd az elsô Szent József otthonban. Ez január 18-án következett be, ezért üljük minden évben minden zárdánkban ezen a napon ezt a hálaadó és örömünnepet. Január 19-én épp csak befejezôdött a szentmise, mikor lázas sietséggel munkához láttam. Elôször az elsô kis házat rendeztem be a nôvérek részére zárdának. Utána fölkerestem Alesch plébános urat, aki mindjárt szemrehányással fogadott, mert most ,,büszkeségbôl és kevélységbôl'' P. Sch-tôl is elszakadtam stb., miként hallotta már tôle. Tudtam! Nem maga P. Sch. adta-e tudomásomra utolsó látogatásomkor Mariascheinben, hogy meg akarja semmisíteni e Művet? Nem egy, de sok ennek érdekében írt levél jutott el berlini és a posztulánsok révén szerzett vidéki papismerôseinek, egészen Kölnig. Ha nem Isten lenne az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel alapítója, akkor az emberek most könnyen megsemmisíthettek volna minket, de így hiábavaló volt minden ellenséges mesterkedés. 1898. január 21-én dél felé levelet kaptam Kopp bíborostól, melyben elôször is nagy elégedetlenségének adott hangot amiatt, ahogy Rómában ,,eljártam'', majd a következô paranccsal, illetve tilalommal zárta: ,,Ezennel megtiltom Önöknek a szerzetesi ruha viselését intézeten belül és kívül egyaránt.'' A levéllel rögtön fôtisztelendô K. plébános úrhoz siettem, elôször elmondtam neki, milyen eredményeket sikerült Rómában elérni, majd átnyújtottam Parocchi bíboros ajánlását, melynek láthatóan örült. Ezután átadtam Kopp bíboros levelét is. Elolvasta, azután megkérdezte: ,,Most mit fog csinálni?'' ,,Elmegyek Berlinbôl -- feleltem --, és keresek egy püspököt, aki megadja az engedélyt az anya- és újoncházhoz.'' ,,És mi lesz az itteni házakkal?'' ,,Ezeket biztos megóvja Szent József atyánk'' -- feleltem. ,,Akkor -- folytatta a plébános úr -- Isten megmutathatja, hogy ez az Ô Műve; de hát mibôl éljenek a nôvérek és a gyermekek, hiszen Magának sincs semmije?'' -- tette még hozzá aggódva. Visszafelé, amennyire csak bírtam, igyekeztem lerövidíteni a szokásos tempóban mintegy egy és negyed órás utat a Pappelallee-ra (akkor még csak néhány villamos járt Berlinben) -- elrendeztem minden szükségeset -- azután reggelig csomagoltam -- pihentem még egy kicsit -- majd eljött a fájdalmas búcsúzás, s a korai vonattal mentem Bréma--Vechtába. A Kopp bíboros levelének kézhezvételétôl eltelt rövid idôben továbbra is nyugodtan viseltem a fátylat, meg se fordult a fejemben, hogy abban a pár órában -- déltôl másnap reggelig -- nem csomagolhatok fátyolban. De Berlinben és Breslauban másképp vélekedtek, és elterjedt a hír, hogy ,,nem engedelmeskedtem'' Kopp bíborosnak. Elôször papokat kérdeztem, mivel véthettem az engedelmesség ellen, majd késôbb Rómában pátereket és bíborosokat is, de mindegyikük biztosított, hogy amit tettem, az távolról sem engedetlenség, sôt S. bíboros Rómában azt mondta, ha -- abban a helyzetben -- nyolc napra lett volna szükségem, hogy mindent elrendezzek és becsomagoljak, még akkor sem követtem volna el engedetlenséget. Futótűzként terjedt rólam ez az újabb gaztett, olyannyira, hogy gyóntatóm tájékoztatást kért tôlem Bonnból, ô is hallotta ugyanis, hogy engedetlen voltam Kopp bíborossal szemben, de nem tudja elhinni stb. Isten engedte meg ezt az újabb üldöztetést, hála légyen neki mindörökké! E heves támadásoknak köszönhetôen a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel egyre erôsebb gyökereket eresztett, s azért ezek újabb áldást jelentettek. Anyagi helyzetünk rendkívül nehéz volt. Szerettem a szegénységet. Az volt az eszményem, hogy teljesen bízzuk rá magunkat az isteni gondviselésre; ezért nem sokat foglalkoztam a tartásdíjakkal, hanem elôszeretettel vettem föl egészen szegény és elhagyott gyermekeket, akikért senki sem tudott vagy akart fizetni, mivel az újságban kínálták föl ôket. Több mint 200 gyermeket és 50 nôvért kellett eltartanom a hat Szent József otthonban. A nôvérek kolduló útjainak kezdettôl ellene voltam. Késôbb, ha a szükség rászorított, új alapításokkor olykor hozzájárultam, bár nem szívesen és csakis meghatározott idôre. Fôtisztelendô Dasbach káplán úr, aki az elsô években nagy érdeklôdéssel fordult a Szent József otthonok felé, 1892-ben megtanított rá, hogyan gyűjtsek alamizsnát levelezéssel. Ezt nagy szorgalommal folytattam, bízva nagyhatalmú égi pártfogónkban, Szent József atyánkban. Az ô oltalma és gondoskodása révén akkoriban annyi pénzt kaptam levélben és postai átutalással, hogy abból az összes otthont el tudtam tartani, s ezen felül még a pappelallee-i házat is helyreállíthattam úgy, hogy kölcsönt nem is kellett fölvenni; pedig ez több mint 120 ezer márkába került. Persze rendkívül takarékosan, a legnagyobb szegénységben és egyszerűségben éltünk, ideértve a házak berendezését és az étkezést is; azonban mindenki bôséges és egészséges táplálékot kapott, különben a mi gyermekeink nem tűntek volna föl egészséges, viruló külsejükkel a többnyire sápadt, nyomorúságos külsejű árvagyermekek között. Eddig senkit sem hatalmaztam föl a postautalványok és egyebek aláírására a nevemben. S hogy tehettem volna ilyet ebben a pillanatban, mikor az újabb üldöztetés jeleként súlyos viharfelhôk kerekedtek kelet felôl? Melyik társamnak adhattam volna fölhatalmazást azok után, hogy éppen most láttam Graupenban, mennyire tétovák voltak a legidôsebbek? Nemde a berlini viszonyok még sokkal nagyobb állhatatosságot kívántak? Fôleg azóta, hogy 1897 tavaszán meghalt Dr. Jahnel, utóda pedig minden adandó alkalommal nyomatékosan fölszólította nôvéreimet, hogy ne maradjanak velem, mert soha semmiféle egyházi jóváhagyást mint kongregáció nem kapunk. Az anhaltstrassei otthon a Szent Hedvig plébánia területén volt, tehát a prépostsághoz tartozott. Ilyen viszonyok láttán senkit se mertem meghatalmazni, ezért bárhova utaztam, magam után küldettem az egész postát, melyet aláírva visszaküldtem, s egyben nagyjából azt is meghatároztam, hogyan osszák el a pénzt az egyes otthonok között. Ezt a helyzetet tartotta szem elôtt fôtisztelendô K. plébános úr, azért volt aggodalma annyira megalapozott. Valójában nem osztottam a véleményét, mert tudtam, hogy Isten Művérôl van szó, és így Isten dolga, nem pedig az enyém, hogy fenntartásáról gondoskodjék. Kötelességemnek azt tartottam, hogy erômhöz mérten mindent megtegyek bevételeink elôteremtésére; de fáradozásaim eredményét mindig Istentôl vártam. Mielôtt rátérek további élményeinkre, meg kell emlékeznem Művünk két hű barátjáról. Ha jól emlékszem, 1897 ôszén, nem sokkal azelôtt, hogy Rómába indultunk, látogatott meg Unkraut plébános úr Oldenburgból. Rám annyira jó benyomást tett és bizalmamat oly mértékben megnyerte, hogy megkértem, vállalja el a nôvérek gyóntatását. Mivel Berlinben nem ismertek el minket ,,nôvéreknek'', nekem kellett gyóntatóról gondoskodni; több mint húsz posztuláns mégse járhatott már a távoli plébániatemplomba Alesch plébánoshoz gyónni. Fôtisztelendô úr megígérte, hogy megszerzi Breslauból a jóváhagyást, melyet Kopp bíboros jóindulatúan meg is adott. Ez még a római utazás elôtt történt. Unkraut plébános úr ekkor minden héten eljárt a Szent József otthonba és páratlan hűséggel állt helyt értünk, újra és újra bátorságot és bizalmat öntött a hivatást érzô posztulánsokba, úgyhogy szilárdan és hűen kitartottak minden ellenféllel szemben. E hosszú éveken át gyakorolt szeretetszolgálatával Unkraut plébános úr sokat tett az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel megalapításáért, Isten fizesse meg neki! Hasonló hűséggel viselte gondunkat Pluhatsch plébános úr, a Szent Hedvig kórház plébánosa is. E két papnak mindig nagy hálával tartozik Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelünk, s Isten vissza fogja nekik fizetni az örökkévalóságban. * * * Brémából továbbutaztunk Vechtába, Szent Péterrôl nevezett M. Theresia nôvér volt ismét útitársam. Következô reggel mindjárt elmentem dr. Grobmeyer officiális úrhoz, iránta volt a legtöbb bizalmam, mindent elmondtam neki -- Rómáról, Breslauról, Berlinrôl és a legújabb csehországi fejleményekrôl -- s tanácsot kértem tôle. Megmutattam Parocchi bíboros és Kopp bíboros levelét is. -- Officiális úr úgy gondolta, áttanulmányozza a dolgot, és utánanéz, hogy a münsteri püspök (akihez Vechta is tartozik) hozzájárulna-e itt, Vechtában újoncház nyitásához. Örültem, hogy ilyen gyorsan reményünk nyílt a célhoz érésre, és izgatottan vártam a münsteri jóváhagyást; de mielôtt ez megérkezett volna, levelet kaptam Leitmeritzbôl, fôtisztelendô K. spirituálistól, akit a püspök nem sokkal korábban nevezett ki ,,igazgatónkká'', ebben fölszólít, hogy menjek Leitmeritzbe és ott nyissam meg az újoncházat, van is egy alkalmas épület. Ez a javaslat fölötte meglepett, a levéllel rögtön elmentem az officiális úrhoz. Ô tűnôdve olvasta a hosszú írást, aztán azt mondotta: ,,Ezt el kell fogadnia, nem utasíthatja el a hívást. Münsterbôl pedig még nem is kaptuk meg a hozzájárulást.'' Pár nap múlva visszautaztunk Leitmeritzbe, Észak-Csehországba. K. úr elkísért a fölkínált házhoz, mely nekünk nem nagyon tetszett; de arra gondoltam: ha Isten választotta számunkra, jó lesz. K. úr február 4-re tűzte ki az alapítás napját. Közben Graupenba mentünk, hogy minden elôkészítsünk, ami a berendezkedéshez szükséges. A megbeszélt idôben megjelentem egy graupeni nôvérrel Leitmeritzben K. spirituális úrnál, és el akartam kérni a ház kulcsait. A nôvérek a holmival néhány órával késôbb érkeztek volna meg. Spirituális úr nagyon barátságosan fogadott, kulcsot azonban nem adott, hanem így szólt: ,,Elôször el kell mennie a püspökhöz engedélyért.'' Megmerevedtem. Eddig mindig a püspöki engedélyt kérvényeztem elôször, ezúttal persze nem, hiszen spirituális urat a fôtisztelendô püspök nevezte ki ,,igazgatónkká'', ô hívott engem ide, és az ,,új elöljáró'' iránti engedelmességbôl hagytam ott Vechtát és jöttem K-hoz, most pedig? Azonnal elmentünk a fôtisztelendô püspök úrhoz, aki, mint mindig, atyai jósággal fogadott; de mikor az itteni, az ô püspöki városában tervezett újoncház-alapításról beszéltem neki és elmondtam, hogy K. spirituális úr Oldenburgból hívott ide stb., igen elcsodálkozott és határozottan így válaszolt: ,,Hogy tehetett ilyet spirituális úr, hiszen tudja, hogy én nem támogatok két különbözô kongregációt egy városban?'' -- Áldását kértük és indultunk, de nem K. úrhoz; ezzel a hírrel nem szándékoztam visszamenni hozzá, erre idônk sem volt, sietnünk kellett a vasútra és táviratozni Graupenba, hogy a nôvérek ne hozzák a holmit, hanem csak egy nôvér jöjjön azonnal M. Theresia nôvérrel. Az állomáson megvártuk ôket, és pont a vonat indulása elôtt meg is érkeztek. Magamhoz vettem kedves útitársamat, míg a másik két nôvér visszatért Graupenba, hogy elmondja a fônöknônek és a nôvéreknek, milyen balszerencsések voltunk. Merre induljunk? A münsteri jóváhagyás nekem igen bizonytalannak tűnt. Ahogy késôbb megtudtam, fôtisztelendô püspök úr nem is adta volna meg, mégpedig Kopp bíborosra való tekintettel. Ismét egészen rá voltam utalva Isten vezetésére. Úgy döntöttem, hogy elôször elmegyünk Egerbe [ma Cheb, Csehország], onnan pedig Regensburgba, a kármelita atyákhoz, abban reménykedtem, ôk tudnak valamit tanácsolni. Fájó szívvel, mégis bizakodva szálltunk vonatra, mely éjfél felé ért Egerbe, ott reggelig kellett várnunk a regensburgi vonatra. A vasutasok annyira kedvesek voltak, hogy III. osztályú jeggyel is beengedtek az I. osztályú váróterembe, hogy ,,zavartalanul pihenhessünk''. Fiatal útitársam hamarosan elszunnyadt, de nekem hogy jött volna álom a szememre ebben a helyzetben? Gondolataim házról házra járván szeretteimhez vittek, mindnyájukat Isten oltalmába ajánlottam, s így imádkoztam: ,,Uram, mit kívánsz tôlem?'' ,,Uram, legyen meg a Te akaratod.'' ,,Rólam feledkezz meg, csak Magadra gondolj.'' Így kértem a jó Istent, ne legyen rám soha tekintettel, mert örömmel szenvedek érte. Sűrű sötétségbe burkolózott elôlem a jövô, mint odakint az éjszaka. Az aggasztott, mint hasonló helyzetben mindig, nehogy Isten akarata ellen tegyek valamit, ezért mennyei Anyámhoz fohászkodtam segítségért. És ha elhagyott nôvéreimre és gyermekeimre gondolva a bú akart a szívembe lopózni, fölidéztem, milyen atyaian oltalmazott minket mindig Szent József atyám, s ez újra és újra vigasztalással és bizalommal töltött el. Megvirradt, és bepöfögött a vonat, amelyre vártunk. Néhány óra múlva meg is érkeztünk Regensburgba. Miután találtunk magunknak éjszakára szállást, megkerestük a kármelita kolostort. Fôtisztelendô prior atya nem volt otthon, azért az ôt helyettesítô páternak panaszoltam el helyzetünket. Majd megkértem, adjon tanácsot, hol kaphatnánk püspöki engedélyt anya- és újoncház alapítására. ,,Bajorországban a törvények miatt ez szinte lehetetlen -- válaszolta --, viszont menjen el Hollandiába, pátereink is vannak ott; de jöjjön el holnap újra, szentmise után magával a prior atyával is tud beszélni, ô jobb tanáccsal szolgálhat, mint én.'' Másnap reggel fölkerestük a fôtisztelendô prior atyát. Azt tanácsolta, ne próbálkozzunk tovább Bajorországban az engedély ügyében, teljesen hiábavaló. Elmondtam neki, hogy a páter, akivel tegnap beszéltünk, azt tanácsolta, menjünk Hollandiába; nincs azonban semmilyen zárdacímünk. Prior atya errôl hallani sem akart, így aztán nemcsak címet, de tanácsot sem kaptunk. Most mi legyen? Egy kicsit elidôztünk még az ôsi kármelita templom tabernákuluma elôtt, aztán kimentünk a vasútra. -- Mivel Bamberg, ahol hűséges barátom, Wenzel dómkáplán élt, nincs messze Regensburgtól, elhatároztam, hogy kikérem a tanácsát. Ez a nagyszerű pap, aki Berlinben, ahol mint képviselô minden évben eltöltött valamennyi idôt, végtelenül sok jót tett velem, a régi barátsággal fogadott minket, és nagyon határozottan azt tanácsolta, csakis Hollandiába menjek. ,,Bajorországban nem fog engedélyt kapni, Poroszországban úgyszintén; valamennyi püspök elôször Kopp bíborostól fog véleményt kérni Breslauban, és e január 20-i levél után ítélve onnét nem várhat ajánlást. Menjen Hollandiába, az lesz a legjobb. A kultúrharc idején Hollandia annyi szerzetesnek adott menedéket. Lesz ott még hely Önnek is. Címem sajnos nincs.'' Szívbôl hálás voltam ezért a határozott útmutatásért, s nem is maradtunk tovább; kimentünk a pályaudvarra, s a következô vonattal elutaztunk Kölnbe. Már nem emlékszem, mennyi ideig utaztunk; de sose fogom elfelejteni, hogy számtalanszor megálltunk, s emiatt alvásra nem is gondolhattam. Imával, virrasztással töltöttem az éjszakát, mint már nemegyszer, míg végre Kölnbe érkeztünk -- már nem is tudom, mennyi idô alatt értünk oda ezzel a lassú vonattal, talán egy napba is beletellett. A pénzünk már majdnem elfogyott, ezért se gyorsvonattal nem tudtunk menni, se frissítôt nem tudtunk útközben venni. Kölnbôl kimentünk Kevelaerbe, a Mindenkor Segítô Szűzanyához. Itt, Miasszonyunk lábánál kapja meg az ember a legjobb tanácsot, a legjobb segítséget. Rövidesen egy jó asszonynál ingyenes szállást találtunk. -- Lelkileg csodálatosan megerôsödve és felfrissülve jöttünk el másnap reggel a kegyhelyrôl, azt is megtudtuk itt, hogy a legközelebbi püspöki székhely Hollandiában Roermond. Jónéhány átszállással, félreesô vasútvonalakon érkeztünk meg Hollandiába és Roermondba. Egy számunkra teljesen idegen országba, s még címünk se volt! Idegen volt számomra az ország, bár anyai ágon innen származtak az ôseim. A 18. század közepén anyai nagyapám, van den Bosch építész II. Frigyes porosz király megbízásából Potsdamba került egy holland kolónia fölépítésére; abban az idôben Limburg még nem tartozik Németalföldhöz, és a van den Bosch család Holland tartományból származik. A potsdamiak megakadályozták a terv megvalósítását, semmiképp sem akartak ,,hollandi házakat'' a környéken. Nagyapám mégse tért vissza Hollandba; a valóban királyi, életfogytiglan folyósított kártalanítás vagy az itt alapított család kötötte-e a szép Potsdamhoz, ki tudja? Utódai az ötvenes évek elejéig ott maradtak; de mikor anyám fivéreit behívták katonának, ismét fölébredt bennük a holland szellem, és egymás után elmentek Németországból; Hollandia helyett azonban az Észak- amerikai Egyesült Államokba települtek át, ahol ketten igen hamar meghaltak, míg anyám legidôsebb bátyja hosszú évekig dolgozott mérnökként a New Yorkot Brooklynnal összekötô nagy hídon. Mikor felnôttem, apám néha azt mondta: ,,Egészen holland vagy.'' Akkoriban nem nagyon értettem, mit akar ezzel mondani, csak mikor már eljutottam Hollandiába, vettem észre, hogy hozzám a holland nemzet sokkal közelebb áll, mint a német. ======================================================================== VI. Otthonra találás Hollandiában Február 7-én vagy 8-án érkeztünk Roermondba, és zárdáról zárdára jártunk, szállást keresve éjszakára, de mindhiába. Végül a Broodstraaton levô orsolyita zárdához jutottunk. Itt legalább leülhettünk, s hamarosan jött egy nôvér, sajnálattal közölte, hogy nem tudnak szállást adni, minden szobájuk betegekkel van tele; ellenben rézsút szemben van egy kis családi ház, menjünk oda, ott biztos kapunk helyet. Szívbôl hálásak voltunk a jó nôvérnek, s rögtön el is indultunk a javasolt családhoz. Egy bájos, fiatal holland nô fogadott bennünket, majd odahívta édesanyját is, aki kedvesen kezet fogott velünk és bevezetett az üres vendégszobába. A jó asszony egy pillanatra magunkra hagyott, majd egy pohár borral tért vissza, mondván, hogy olyan kimerültnek látszom. ,,És ez nem kerül semmibe'' -- tette hozzá, miközben átnyújtotta a bort. Jaj, nemcsak kimerültnek látszottam, valóban teljesen elkészültem az erômmel. Éjszaka kipihentem magam, s bátorsággal töltött el a tudat, hogy szilárdan bízhatok Isten segítségében és Miasszonyunk és Szent József támogatásában az Istentôl rám bízott Mű továbbépítésében. M. Theresia kedves nôvér, aki miatt aggódtam, mert sokat fájt a gyomra, rögtön elment ennivalót venni. Sovány pénztárcánk miatt csak olyan szobát vehettünk ki, amihez nem járt ellátás. Szerény ételeinket itt is spirituszfôzôn készítettük el, mint Rómában. Mihelyt egyedül maradtam, térdre borultam az utazásaimra mindig magammal vitt kis Pieta elôtt, mely az asztalon állt. Könyörögve fordultam mennyei Anyámhoz, kértem, mutassa az utat, segítsen, hogy fölismerjem Isten akaratát -- amikor valaki kopogtatott. Fölálltam, és újból a kedves, idôs háziasszony lépett be, megkérdezte, hogy vagyok. Aztán elkezdett mesélni, panaszkodni, hogy férje meghalt és ô mennyit szenvedett, ,,de a jó rektor úr mellém állt, ô igazán jóságos, jámbor úriember'' -- fejezte be szenvedéstörténetét. Erre megkérdeztem: ,,Hol él a jó rektor úr?'' ,,Nem ismeri ezt a templomot itt a közelben, Mária-kegyhely?'' -- és balra mutatva folytatta: ,,A fasor a templomhoz és a kolostorhoz vezet. Nincs félórás út.'' Mindezt persze hollandul mondta. Köszönetet mondtam a kedves néninek. Magamra hagyott, én pedig újból letérdeltem, és szinte biztosra vettem, igen, biztos voltam benne, hogy a drága Szűzanya a jó asszony által mutatja meg, merre kell indulnom, hogy célhoz érjek. Elsô dolgom ismét az volt, hogy kapcsolatot teremtsek otthon maradt nôvéreimmel. Megtudakoltuk, hol van a legközelebbi német határállomás, azután üzentünk mind a nyolc otthonnak, tudattuk velük, hogy a leveleket ,,a dalheimi postán marad'' megjegyzéssel címezzék. A levelek elintézése után nagy bizalommal siettünk 't Zand templomába, Miasszonyunk kegyhelyére, s alig 25 perc alatt odaértünk. Miután elpanaszoltuk a mindig jóságos anyai Szívnek, milyen elhagyatottak vagyunk, anyai oltalmában bízva a kolostor kapujához indultunk. Nemsokára belépett a redemptorista rendház fôtisztelendô rektor ura. Szeretettel fogadott, türelemmel végighallgatta szenvedéstörténetünket, majd elmondtam neki, hogy itt, Hollandiában szeretnék püspöki jóváhagyást szerezni. Erre azt tanácsolta, hogy Roermondban rögtön a püspöki titkárságra menjek, mert a fôtisztelendô püspök úr idôs kora miatt nem fogad már idegeneket. Köszönetet mondtunk, és másnap fölkerestük a püspök titkárát, de ô határozottan elutasította a kérelmemet, azzal az indokkal, hogy az egyházmegyei káptalan határozata értelmében nem vesznek föl újabb kongregációt, és ehhez tartják is magukat. Ne is próbálkozzunk tovább ebben az egyházmegyében, menjünk 's-Hertogenboschba, próbáljunk ott engedélyt kérni; az, valamint az utrechti egyházmegye is határos Németországgal. -- A posta miatt ugyanis kötve voltam a német határhoz. Holminkat a kedves családnál hagytuk, és 's-Hertogenboschba utaztunk. A fôtisztelendô püspök igen együttérzôen és jóságosan azt tanácsolta, keressek elôbb alkalmas házat, s ha találtam, keressem föl a helység plébánosát, és ha hajlandó befogadni minket, jöjjünk vissza ôhozzá. Ekkor végigzarándokoltuk a határmenti helységeket, elôször a hertogenboschi egyházmegyéhez tartozókat, aztán tovább az utrechti egyházmegyében. Nem sajnáltuk a fáradságot, reggeltôl estig úton voltunk, de hiába, házat nem találtunk. Közben hetente kétszer tintával, tollal fölszerelkezve Dalheimbe mentünk a postát intézni. Az állomáson ültünk, elôször az utalványokat írtam alá, aztán mire nagy sietséggel megválaszoltam még a legfontosabb leveleket, már be is futott a vonat, gyorsan átadtuk a leveleket a vasutasnak, s tintával, tollal a kézben gyakran föl is szálltunk a vonatra, mely visszavitt Roermondba. Minden szabadidônket a többi levél megválaszolására fordítottuk, s legközelebb azokat is elvittük Dalheimbe. Közben már március 10-ét írtunk, és még mindig fogalmunk sem volt, hogyan jutunk engedélyhez, nem találtunk ugyanis házat sem, amivel elindulhattunk volna. 't Zandban P. rektornak közben már beszámoltunk utazásainkról. -- Mivel mindent végigjártunk már, és immár teljesen tanácstalanok voltunk, ismét a 't Zand-i Miasszonyunkhoz menekültünk. Azután ismét fölkerestük P. Lohmeijer rektor urat és újra beszámoltunk neki sikertelenségünkrôl. Rövid gondolkodás után a fôtisztelendô úr határozottan azt mondta: ,,Menjenek el Sittardba, az az Önök igazi helye.'' Közbevetésemre, hogy ebben az egyházmegyében több szerzetest nem vesznek föl, azt válaszolta, a püspök sose veszíti el erre való jogát, utazzunk csak Sittardba. P. rektor tanácsában bízva úgy is tettünk. 1898. március 10-én mentünk elôször a Roermondtól délre, alig egy órányira fekvô Sittardba. Eddig csak Roermondtól északra jártunk, ahol a két említett egyházmegye határos Németországgal. A pályaudvarról elôször a nagytemplomba mentünk, s rögtön a bejáratnál ott állt Szent Péter. Ha ôt, a szent apostolt megpillantottam, mindig nagy bizakodás, reménység töltött el, most sem volt másképp. Új remény éledt bennünk, mikor a közeli plébánián az agg Linders esperes úr atyai szelídséggel és jósággal fogadott bennünket. Röviden elmondtam neki, milyen helyzetben vagyunk, meséltem eredménytelen útjainkról a német határ mentén, végül megkérdeztem, hogy ô itt, Sittardban fölvenne-e bennünket, és hogy van-e olyan nagyobb ház, amihez hozzá tudnánk jutni. Látható jóindulattal (persze hollandul) azt mondotta, valóban nagy áldás lenne a városnak, ha zárda nyílna noviciátussal. Házat is tud. Közbevetettem, hogy a püspöki titkár határozottan elutasított minket, mert nem fogadnak be szerzeteseket az egyházmegyébe. Tiltja egy határozat, ezért azt ajánlották, még házat se keressünk az egyházmegye területén. A fôtisztelendô esperes úr erre azt felelte: ,,Ebbôl ne csináljon gondot, menjen csak el a püspöki helynök úrhoz, és mondja meg, én befogadom Sittardban.'' Akkor elôször megmutatta az esperes úr a házat, amelyikre gondolt, ez az a ház, melyben a mai napig vagyunk. Egyszer már francia nôvéreknek szánták, tudtuk meg fôtisztelendô atyától, de ôk végül nem vették birtokba. Pillanatnyilag hat család lakja. Kertje is van, és az egészet kôfal veszi körül, tehát egészen zárda jellegű. Szerencsére a ház egyik kis részét nem is lakják. A többi bérlô is bizonyára hamar kiköltözik, ha megvesszük a házat. Reménykedve mentünk vissza Roermondba. Másnap fölkerestük a helynök urat, aki röviden, határozottan elutasította fölvételi kérelmemet. Pár másodpercig gondolkodtam, aztán megkérdeztem, hogy kínos helyzetünkre való tekintettel nem adna-e a káptalan ideiglenes, mondjuk két évre szóló engedélyt a sittardi letelepedéshez. Másnap kellett visszamennünk a válaszért. Reggel égi Királynônkhöz könyörögtünk segítségért, majd ismét elmentünk a helynök úrhoz, aki átnyújtotta a két évre szóló engedélyt. Hálás szívvel vettem át, és azonnal esperes úrhoz siettünk vele Sittardba; ô elolvasta, de nem nagyon tetszett neki, azt mondta: ,,Ez semmi, elmegyek a püspökhöz, és megkapja az engedélyt a ház megvásárlásához és a noviciátus megnyitásához.'' Így is történt; de a jó esperes úr csupán ,,szóbeli'' engedélyt kapott a letelepedéshez és a noviciátus megnyitásához. Esperes úr tanácsára megvásároltuk a házat. Az árát egészen váratlanul megkaptuk Németországból. Szent József ünnepére, 1898. március 19-re lett kitűzve az alapítás napja. Március 12-ét írtunk, és január 21-én jöttünk el Berlinbôl. Mekkora szenvedés járta át ezekben a hetekben a szívemet; de mindig hálás vagyok Istennek, hogy kínlódva viselhettem ezeket az órákat, napokat az ô Művéért. Most hirtelen megjött a segítség. Hála Miasszonyunknak, aki érzékelhetôen vezetett bennünket, elôször a kegyhelyre, majd fôtisztelendô Lohmeijer redemptorista P. rektor (1917. május 25-én halt meg) révén Sittardba. Roermondba visszatérve elmondtuk a nôvéreknek Isten újabb áldását valamint az új címet. (Sittardból már korábban jártunk a 40 percre lévô német postán.) Egyben kijelöltem néhány idôsebb nôvért, akikkel megbeszéltem, hogy március 19-én találkozunk Roermondban, a többieknek megmondtam, hogy néhány nappal késôbb jöjjenek egyenesen Sittardba. A nôvérek meg is érkeztek, és örvendezô hangulatban utaztunk új otthonunkba, ahol valóban a betlehemi szent szegénység fogadott bennünket. Az isteni gondviselés ôseim hazájába vezetett, itt ringott a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel bölcsôje, ráadásul itt találtam rá arra a lelkivezetôre, akire éveken át úgy vágytam. Egy idôs holland jezsuita, a vak Rüttgen fôtisztelendô atya volt ez a pap, aki a lelkek Istentôl megvilágosított ismerôje volt. Végtelen sokat köszönhetek neki személy szerint én és egész szerzetescsaládunk. S nemcsak lelki növekedésünkrôl és gyarapodásunkról gondoskodott, hanem amint tudomást szerzett leírhatatlan szegénységünkrôl, biztatta a város jószívű lakóit, hogy támogassanak minket. Nagy buzgalommal fogtunk a ház zárdává alakításához, de nem ment olyan könnyen és gyorsan, mint szerettük volna; bár a kisebb lakások bérlôi hamarosan elköltöztek, a két nagyobb lakásban 1898 augusztusáig ill. 1899 januárjáig maradtak a lakók. Az augusztusban fölszabadult lakást jelöltük ki kápolnának. Vágyva vágytunk az Oltáriszentségre; de a kápolna az oratóriummal csak október végén lett kész, és október 30- án nagy örömömre Linders esperes úr szentelte föl és helyezte el a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Nehézségek és szenvedések közepette több mint kilenc hónapig voltam ismét megfosztva legjobb Barátomtól! Bizonyosan az isteni gondviselés ôrizte a Művet, óvta otthon maradt nôvéreimet és vezetett bennünket csodálatosan. -- Minden Isten hozzájárulásával és Fölségének megdicsôítésére történt. Különben hogyan maradhatott volna fenn az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel? Mindenesetre nagyon fájt, hogy az öt otthont több mint kétszáz gyermekkel valamint a bejárókkal a fiatal, épp csak belépett posztulánsokra kellett bíznom. Úgy még csak-csak más lett volna, ha szegény nôvérek segítséget kaphattak volna, tanácsot kérhettek volna plébánosaiktól; de a dolog nem így állt, mivel a legtöbb berlini pap kötelességének tartotta leszögezni elôttük, hogy én ,,engedetlen'' vagyok és sose lesz belôlük nôvér, ha nálam maradnak stb. Sziléziából is hasonló figyelmeztetô leveleket küldtek nekik ottani papok. Istennek legyen hála, aki a már említett két papot barátunkká tette. Unkraut plébános és Pluhatsch plébános úr támasza, sôt oltalmazója volt Isten Művének. A másik nehézség, melyre fôtisztelendô K. plébános mindjárt gondolt Berlinben, az volt, hogy összesen több mint 300 embert kellett ellátni, és itt nemcsak az öltöztetésükrôl és az étkeztetésükrôl volt szó, hanem fizetni kellett a bérleti díjakat, a kamatokat, valamint az építkezésbôl még fennmaradt 20.000 márkás tartozást. Nem arra volt-e jó mindez, hogy Szent József megmutathassa csodás hatalmát az egész világnak? Hála hathatós segítségének és közbenjárásának Isten trónja elôtt, a Mű minden vihar, minden megrázkódtatás ellenére egyre növekedett, egyre biztosabban állt a lábán -- és nem is csak maga a Mű, hanem a nôvérek is. A nehézségek, áldozatok és üldöztetések hatására ezek a posztulánsok a rend oszlopaivá váltak. Ki-ki jobban el tudná mesélni, mi mindent csináltak végig az üldöztetés éveiben. A jelöltek fölvétele ekkor Sittardban történt; miután néhány hétig itt figyeltem és egy kicsit neveltem ôket, Berlinbe kerültek, ahol a folytonos kilépések miatt mindig nagy hiány volt segítôkben. Ez minden alkalommal ,,frontszolgálatot'' jelentett, szinte tűzpróbának voltak kitéve. -- Mennyire fájt mindig, mikor jött a hír: prelátus úr vagy plébános úr rábeszélésére ez és ez is hazament a szülôföldjére. De most térjünk vissza Sittardhoz. Végre szabaddá vált az utolsó lakás is, és minden készen állt a noviciátus megnyitására. 1899 január végén megkezdôdött a lelkigyakorlat, és 1899. február 2-án történt az elsô beöltöztetés. A lelkigyakorlatot fôtisztelendô P. Arnstadt svájci jezsuita tartotta, fôtisztelendô P. Damasus ferences gyóntatónk öltöztette be a posztulánsokat. 1899. FEBRUÁR 2. Gyertyaszentelô Boldogasszony napján az új ág az Isten által kiválasztott kertben, Sittardban Kármelita Nôvérek Társasága, Jézus Isteni Szívének Szolgálói, majd késôbb Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel néven beoltatott az ôsi, tiszteletreméltó kármelita rendbe. Az elsô Szent József otthon berlini alapítása óta nyolc év telt el. Csaknem hét éve álltam a sziklaormon, zúgott körülöttem a víz ijesztô árja, ahogy a látomásban 1892 májusában; de nem én álltam ott rendületlenül, elevenen s mintha magam is sziklából lettem volna -- nem, nem én --, hanem a bennem lakozó Isten. Az Üdvözítôvel a kereszten való bensô egyesülés abban a látomásomban csodálatos erôt kölcsönzött, ugyanebbôl a bensô egyesülésbôl merítettem állhatatosságot ezekben az években éjjel-nappal újra és újra. Hogyan bírhattam volna különben a vízesés gyanánt rám zúduló szenvedéseket? Mint ahogy most is gyötrô félelem fogott el, ha arra gondoltam, hogy át kell vennem az újoncmesternôi feladatkört, melyhez egyáltalán nem voltak meg a képességeim! A beöltöztetés órájában bensômben teljesen megsemmisültem, míg Isten újból megkönyörült rajtam és segítségemre jött. Az elôcsarnokban térdeltem; képtelen voltam belépni a kápolnába. ,,Ó, Uram, nem vagyok méltó, ó Uram, nem vagyok méltó!'' -- csak ennyi jött az ajkamra csöndesen. -- Ott térdeltem, és egészen elhatalmasodott bennem a bánat, a szenvedés és méltatlanságom tudata. Mindig méltatlannak éreztem magam arra, hogy én, a sivatag gyermeke az Anyaszentegyház tagja legyek -- és íme? Laikus nôvér akartam lenni, alantas szolgálatokat akartam végezni egész életemben, Istennel egyesülve, a lehetô legjobban elrejtôzve a világ elôl, erre vágyott a szívem hosszú évekig, és most? Nem találok szavakat lesújtó méltatlanságom miatt érzett belsô félelmem jellemzésére. Megint eljött az a pillanat, amikor a lelkemben dúló vihar hatalmas hullámokat korbácsolt, mígnem az isteni Üdvözítô intésére bensôm kénytelen volt lecsillapodni és meghajolni elôtte! A beöltöztetésnél Szent Péterrôl nevezett Maria Theresia nôvér segédkezett fôtisztelendô P. Damasusnak. -- Az oltár közelében fehér köpenybe burkolva elôttem térdeltek a lelkek, akiknek Isten megbízásából anyjuk és nevelôjük lettem; a szívemben sajgó ,,Ó, Uram, nem vagyok méltó'' jajkiáltáshoz most egyedül Istenben és az ô segítségében bízva hozzáfűztem: ,,Uram, legyen meg a Te akaratod.'' E Mű minden részletében egyedül Isten alkotása. Egyetlen vigaszom az volt és marad, hogy az én alkalmatlanságom Istennek csak még nagyobb dicsôségére szolgál. Hiányzott belôlem minden, ami a feladatkörömhöz szükséges, egy valaminek voltam csak birtokában: mindig Isten akaratát akartam teljesíteni, és arra törekedtem, hogy a legmélyebb, legapróbb részletekig fölismerjem az ô legszentebb akaratát. Istennek legyen hála, aki ebben az idôben a tiszteletreméltó agg Rüttgen pátert adta lelkivezetômnek. Ô megértett engem. Biztos, ügyes kézzel gyógyította lelki sebeim; nemcsak írral kenegette, nem, P. Rüttgen néhány szóval, röviden, tömören elmondta az embernek a véleményét, és mindig fején találta a szöget. Nagy lelkivezetôi gyakorlata keresett gyóntatóvá tette. Azokban az években gyakran kínzóan nehezedett rám a félelem, hogy elkárhozom. Láttam egyrészt, mennyi kegyelemmel halmozott el Isten gyermekkorom óta, másrészt, hogy életemet minden igyekezetem és fáradozásom ellenére sok-sok bűn és hiba terheli. Isten kedvéért minden erényt gyakorolni akartam, de sose jutottam el odáig, ,,fekete'' maradtam, ahogy gyakran jellemeztem magam. Emiatt gyakran nagy félelem fogott el. Az egyik ilyen rendkívül heves rettegés alkalmával mikor már kimondhatatlanul kínlódtam, az isteni Üdvözítôhöz fordultam, izzó szeretet gyúlt Iránta a szívemben, és olyan bensôségesen egyesültem vele, hogy így szóltam Hozzá: ,,Ó, Uram, ha elkárhozom, velem együtt Neked is el kell kárhoznod; mert ki vagy Te és ki vagyok én Benned, ki választhat el bennünket?'' Istennek legyen hála, attól a perctôl soha többé nem kínzott az elkárhozástól való félelem, viszont Isten irgalmába vetett nem szűnô, erôs bizalom éltette a lelkem, aki minden ,,jóakaratú'' ember kegyes bírája lesz. A jóakarat, hogy Istennek örömet szerezzek, mindig megvolt bennem. ISTEN CSODÁLATOS ÚTJAI! Eltelt néhány örömteli hónap, mikor újabb fájdalom kopogtatott zárdánk kapuján. Meghalt a mi kedves, tiszteletreméltó esperesünk, Linders úr, majd röviddel utána fôtisztelendô Boermans roermondi püspököt is elszólította a jó Isten az örökkévalóságba. Csak akkor jöttem rá, hogy e két haláleset különösen is érint minket, mikor 1899 júniusában az új esperes úr elsôpénteken eljött hozzám az újonnan megválasztott püspök megbízásából, és közölte velem, hogy az egyházmegyei káptalan tartja magát az írásbeli engedélyhez, mely szerint két évig maradhatunk Sittardban. -- Az újonnan kinevezett püspök, Drehmanns kéri, menjek el hozzá stb. Másnap kihallgatáson fogadott Msgr. Drehmanns. A legszívélyesebben közölte velem, hogy ô mint újdonsült püspök nem akarja megmásítani a káptalan határozatát. Nagyon sajnálja; de tartania kell magát az írásbeli engedélyhez, az pedig 1900 márciusáig érvényes. ,,De -- tette hozzá -- a határidôt fél évvel meghosszabbítom és segíteni fogok, hogy fölvegyék egy másik egyházmegyébe.'' ,,A püspök szava Isten szava'' -- feleltem, és köszönetet mondtam. Isten egyszer ugyanis tudtomra adta, hogy a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel az egész világon elterjed, s ezért e kiutasítást Isten rendelésének tekintettem. ,,De a novíciáit ne zavarja meg, hadd végezzék el nyugodtan az újoncévüket, késôbb talál majd olyan püspököt, akinél mindnyájan letehetik fogadalmukat; mert az újoncév leteltével csak magánfogadalmat tehetnek.'' Ôméltóságának e tanácsára kérdéssel válaszoltam: ,,S mi lesz velem? Én nem végeztem semmiféle noviciátust.'' ,,Nos -- felelte a püspök --, gondolom az Ön eddigi élete alapos noviciátus volt.'' Jókedvűen éltem tovább nôvéreimmel. Senki nem vett észre semmit abból, mennyire eltölt a szenvedés; mert a szenvedés akkor is szenvedés marad, ha az ember Isten iránti szeretetbôl örömmel vállalja föl. Mélységes fájdalmat éreztem, és e fájdalom mellé társult az is, hogy féltô gonddal törekedtem Isten akaratának fölismerésére. Ott volt például mindjárt, hogy meg kellett oldani nemcsak tizennégy nôvérnek, de a gyermekeknek az elhelyezését is, hiszen Berlinbôl több mint huszonöt gyermeket hozattam ide, de még ennél is jobban aggódtam a házért, melyet a megboldogult jó esperes úr tanácsára megvettem. Jézus Szíve hónapjában rendelték el kiutasításunkat Sittardból, ami nemsokára a Pappelallee-n is megismétlôdött, amint Szent Péterrôl nevezett M. Theresia nôvér beszámol róla a következô levélben; ôt fiatal kora ellenére Berlinbe küldtem a központi otthon fônöknôjének, mivel mint igazi tiroli kitartott minden körülmények között. Igen, ô hű maradt és szilárdan állt a helyén, mint a hegyek szülôföldjén. Berlin, Pappelallee, 99. jún. 22. Legkedvesebb Anya! Ma déli fél 12-kor eljött helynök úr. Igen komolyan és szigorúan viselkedett, azt akarta megtudni, hogyan is áll a dolog tulajdonképpen; ôeminenciája megbízta, járjon a végére, ki is vezeti itt a házat?'' -- ,,Anyánk Sittardban.'' -- Nem, külföldrôl nem vezetheti, és tudhatnánk jól, hogy nem vagyunk szerzetesek. Azt válaszoltam, itt nem vagyunk azok, de majd azok leszünk, ha itt nem, akkor Sittardban, Anyától soha nem szakadunk el. Tehát vagy szakadjunk el mindannyian Anyától, akkor egy már meglévô zárdai közösségnek kerül átadásra minden, vagy pedig távozzunk a filiálékkal együtt, a házat pedig adjuk át neki. Anyának meg kellene írnia helynök úrnak, hogyan gondolja az ügy elintézését -- helynök úr tizennégy nap gondolkodási idôt ad. Gyermekeket vihetünk magunkkal, ahányat akarunk, minél többet, annál jobb, nem hiszi, hogy Sittardban mindnyájunknak lenne hely, de máshol csak kínálkozik számunkra valami; helynök úr azt szeretné, ha üresen adnánk át neki a házat. Nem szándékozik bennünket Anyától elszakítani, azt teszünk, amit akarunk, csak írja meg Anya, hogy lemond a házról és mindenrôl; erre azt mondtam, hogy Anya ilyet sose fog írni; mert önként sose szakadna el innen és sose válna meg övéitôl. Helynök úr akkor azt mondotta: Anya most vallotta be, hogy engedetlen volt; mert azonnal le kellett volna tennie a fátylat, nem viselhette volna még másnap reggel is, amikor elutazott. Azt mondtam, ez bizonyára tévedés, Anya ezt nem ismerhette be, és ennél korábban Anya nem is tudott volna elutazni. Mindannyian egészen gyermekei vagyunk Szent Prioránknak és Kármelhegyi mennyei Anyánknak, és teljes odaadással, szorosan és erôsen kötôdünk kedves Anyánkhoz és sittardi Nôvéreinkhez Örökké szeretô gyermeke, Szent Péterrôl nevezett Maria Theresia nôvér Újabb korttyal kínált tehát a szenvedés kelyhébôl az isteni szeretet. Mindjárt összehívtam a nôvéreket a kápolnába, és elénekeltük a Te Deumot, mint mindig, ha nagy szomorúság ért minket; de se nôvéreimet, se mást nem nyugtalanítottam a hírrel. ,,Szenvedni és hallgatni'' szerettem. ,,Nem ragaszkodom Berlinhez, nem ragaszkodom a házhoz. Neked épült, Uram, tégy vele akaratod szerint, csak taníts, hogy fölismerjem legszentebb akaratodat.'' Ezek a gondolatok foglalkoztattak és irányították tetteimet. Ismét engedetlenséggel rágalmaztak, hogy a nôvéreket megfosszák irántam való bizalmuktól; de minél jobban törekedtek a szétválasztásunkra, annál hűségesebben és szilárdabban tartottunk össze. A nôvérek házat kerestek Berlinben; de persze 150 embernek valót nem találtak. Most kétszeresen hajléktalanok voltunk, és a következô hónap újabb kiutasítást hozott. Mint már említettem, fôtisztelendô Kovac úr kérésére szülei marscheni házában (Csehország) egy kis gyermekotthont rendeztünk be. A államhoz fűzôdô viszony nehézségei miatt juthatott fôtisztelendô a gondolatra, hogy az volna számunkra a legjobb és legegyszerűbb, ha csatlakoznánk az Ausztriában állami engedéllyel rendelkezô kármelita harmadrendhez. Engem egyszerűen kész tények fogadtak, vagy ezt teszem, vagy el kell jönni a marscheni házból. Senki sem akart közülünk csatlakozni a harmadrendhez, ezért úgy döntöttünk, eljövünk Marschenból. A közeli Brüx városában, ahol az ún. reformáció óta semmiféle nôi rend nem települt le, a fôtisztelendô esperes úr készséggel fölvette a nôvéreket és a gyermekeket. Akadt egy ház is, melybe ôsszel lehetett beköltözni. Keresztes Szent János ünnepén, november 24-én odautaztam, hogy segítsek a nôvéreknek, akik tulajdonképpen csak posztulánsok voltak. A ház szemben állt a kapucinusok templomával, ennek a nôvérek nagyon örültek; mert szemben a marscheni fél órával, itt most két perc se kellett, hogy meglátogathassák a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Mielôtt eljöttem Brüxbôl, még kiutaztam a közeli kegyhelyre, Maria- Raschütz-be, és nagy gondomat letettem szeretett mennyei Anyám Szívébe. A kiutasításokból nem csináltam ,,gondot'', mert azokban tisztán fölismertem Isten akaratát vagy hozzájárulását. A sittardi házzal, melyet ,,megvettem'', más volt a helyzet; nem hagyott nyugodni, mindig úgy éreztem, helytelenül tettem, amikor megvettem, mert íme, újra kiköltözhetünk, és ráadásul sok átalakítást is végeztettem. Ki fogja most megvenni? Elmentem a kegytemplomba, Miasszonyunk oltárához Elisabeth nôvérrel. Nagy bánatomban róla hamarosan meg is feledkeztem, csak imádkoztam és keservesen sírtam. Segítségért könyörögtem a sittardi házat illetôen, s akkor tisztán, érthetôen egy szót hallottam belülrôl: ,,Késôbb'', s abban a pillanatban eltűnt a gondom, szívemet pedig új reménység és bizalom töltötte el. Visszaútban Sittard felé meglátogattam még elôbb graupeni otthonunkat, majd fôtisztelendô püspök urat Leitmeritzben. Megköszöntem, hogy engedélyezte a letelepedésünket Brüxben, továbbá elpanaszoltam, milyen balszerencsénk volt az írásbeli és a végleges szóbeli engedéllyel, bemutattam a roermondi püspök igazolását vagy ajánlását is, s egyben megkértem, hogy nem jöhetnének-e e novíciák közül néhányan nôvérként szerzetesi ruhában Graupenba és Brüxbe. Nagy örömömre a püspök hozzájárult ehhez. Roermond is útba esett, ezért fölkerestem fôtisztelendô Drehmanns püspök urat is. Meséltem neki Brüxrôl, majd elmondtam azt is, mennyire örülök, hogy a nôvérek a noviciátus után szerzetesi ruhában mehetnek Graupenba és Brüxbe. Azt javasolta, hogy kárpótlásul Sittard helyett kérjek engedélyt az utrechti érsektôl, ha nem kapok, próbáljam meg Tilburgot. Mivel a novíciáknak nem kellett tudniok a sittardi zárda föloszlatásáról, úgy gondoltam, legjobb, ha továbbutazom Utrechtbe. Néhány óra múlva ott is voltam, W. érsek úr fogadott is, de kérésemet sajnos kereken elutasította. Még aznap este továbbmentem Tilburgba, ahol holtfáradtan tértem nyugovóra. -- Örüljön bár a lélek az isteni Szívért viselt minden szenvedésnek, mindazonáltal az emberi természetet ez többé-kevésbé megviseli. -- Másnap reggel szentmise után fölkerestem a Testvérek kongregációját. Akkor még élt az idôs igazgató úr; ô valamint v. Z. páter nagy megértéssel, jóságosan fogadtak. Elôbbi megígérte, hogy megszerzi az engedélyt a hertogenboschi püspöknél, utóbbi pedig, hogy megpróbál nekünk házat keresni; erre visszatértem Sittardba. Elmúlt a karácsony a maga örömeivel és áldásaival. Január végén megkezdôdött a lelkigyakorlat a novíciáknak, akik még nem sejtették, hogy nem fognak fogadalmat tenni. Február 2-án közöltem velük, hogy el kell jönnünk Sittardból, mert a Linders esperes úr révén kapott szóbeli engedélyünket az egyházmegyei káptalan nem fogadja el. Emiatt fogadalmat sem tehetünk, legalábbis egyházilag érvényes fogadalmat nem, habár Drehmanns püspök azt tanácsolta, tegyünk ,,magánfogadalmat'', ezzel záruljon a noviciátus. Késôbb akad majd olyan püspök, akinél mindnyájan letehetjük a fogadalmunkat. Csodálatraméltó áldozatkészséggel vette tudomásul mindenki a fájdalmas hírt. Azután közöltem velük, hogy este mindnyájan letesszük a magánfogadalmat, utána pedig megkapják a barna fátylat -- sôt mi több, a leitmeritzi püspök jóságosan megengedte, hogy eztán szerzetesi ruhában járjanak a két csehországi Szent József otthonban, végül pedig elmondtam, hogy Sittardból átköltözünk Tilburgba, ahová közülük is jönnek néhányan. Gyorsan elmúlt a fájdalom keserűsége, mindnyájan jókedvűek, elégedettek voltak. Nem hiányzott az ünnepi vacsora és a kikapcsolódás sem. -- A késô esti órákra tettem az ünnepségünket, hogy se a posztulánsok, se a gyermekek ne zavarjanak bennünket. Az ünnepélyesen földíszített és megvilágított kápolnában a novíciák ezután egyenként a Kisded Jézus elé térdeltek, fogadalmi cédulájukat az isteni Gyermek kezébe helyezték és letették fogadalmukat. Ezután föladtam rájuk a barna fátylat. Egy szó sem hangzott el, mégis mélyen megindító éjszakai ünnepség volt! Reggel a posztulánsok és a gyermekek nagy csodálkozására és örömére mindannyian fogadalmas fátyollal jelentek meg, és ragyogtak a boldogságtól, hiszen sejtelmük sem volt a ránk nehezedô súlyos keresztrôl, arról, hogy kiutasítottak minket a berlini otthonból. Március elején Bernardine nôvér és még két nôvér, valamint jómagam elindultunk Graupenba. Kis Szent József otthonunkban nem szállhattunk meg, a parányi ház már így is túl volt zsúfolva gyermekekkel, akik nagyrészt egy kb. 7 percre lévô házban aludtak két nôvérrel. Hosszas keresgélés után egy malomban akadt végre négyünknek egy nagy szoba. Innen jártunk el alkalmas kertes házat keresni. Nem régóta voltunk a malomzárdában, amikor a jezsuita P. rektor megüzente, hogy az Auen major eladó és megfelelô lenne nekünk. Az üzenetet hozó nôvéreink hozzátették: ,,Nap mint nap elmegyünk az Auen major mellett, ott nincs ház, csupán egy nagy telek egy pajtával. P. rektor azt hiszi, Ön mindjárt hozzálát építkezni.'' Hittem nekik, aztán nekiálltam házat keresni és másokkal is kerestettem; mindhiába. Hetek teltek el, s mi az egyetlen szobában laktunk nyomorúságos száműzetésben. Reggelenként Graupenba jártunk szentmisére. Egyik reggel üzent a plébános úr a sekrestyéssel, hogy beszélni akar velem szentmise után. Ennek megfelelôen nem sokkal a szentmise után az egyik nôvérrel bementem a sekrestyébe, a másik két nôvér hazament. A plébános úr, ahogy megpillantott, izgatott, nagy hangon rögtön azzal kezdte: ,,Hol vannak a papírjai? Mit csinál itt? Ki engedte meg Önnek, hogy itt szerzetesruhát hordjon? Az egész falu megbotránkozik rajta. Ide ne jöjjön nekem többé templomba. Önnek itt gyónnivalója sincs.'' A sekrestyés a nyitott ajtóból nézte végig a kínos jelenetet, mely talán fél óráig is eltartott. A velem lévô nôvért annyira megviselte a plébános haragos beszéde, hogy hirtelen elsápadt és az ablaknak támaszkodott. Egészen higgadt, nyugodt maradtam, s mihelyt egy kis szünet támadt, megígértem, hogy elhozzuk iratainkat, mire plébános úr megnyugodott, mi pedig elmehettünk. T. nôvér annyira rosszul érezte magát, hogy csak nagyon nehezen tudott lemenni a hegyrôl. Mikor végre hazaértünk a malomba, Bernardine nôvér az ô sápadt és az én derűs arcomról rögtön észrevette, hogy valami nagy kellemetlenség történhetett. Elmondtuk élményünket, és eltöprengtünk, mivel bosszanthattuk föl ennyire plébános urat, de nem jöttünk rá. Ezek után a jóságos leitmeritzi püspök úrnál kerestem menedéket, elmondtam neki az esetet és segítségét kértem. Néhány nap múlva levelet kaptam, melyben úgy határozott, járjunk továbbra is Graupenba templomba, gyóntatásra pedig a káplán úr kapott megbízatást, amit a plébánossal is közölt. E kínos esemény még inkább arra késztetett minket, hogy mielôbb házat találjunk. A Szentháromságot különösen tiszteltem, Szentháromság vasárnapját megelôzôen forrón könyörögtem segítségért a jó Istenhez. Szombaton két útitársamat átküldtem házigazdánkhoz, a molnárhoz, kérdezzék meg még egyszer, nem tud-e nekünk való kertes házról. Nemsokára azzal a jó hírrel jöttek vissza, hogy az Auen major a legmegfelelôbb számunkra; mert ott nem csak egy pajta van a nagy telken, hanem egy új villa is az utca felôli oldalon, valamint több jó állagú épület, melyeket át lehet alakítani. Szentháromság ünnepén elmentünk az Auen majorba. A nagy kertben pompás virágok tengerében állt a villa és a nagyon jól átalakítható régi épületek. Nagyon megörültünk mennyei Atyánk nagy ünnepi ajándékának. Rögtön meg is tárgyaltuk a vásárlás feltételeit, és kölcsönös megelégedésünkre megkötöttük az üzletet. Július elsején beköltözhetünk és mindenestül birtokba vehetjük a telket. Nagyon sajnáltam, hogy hagytam lebeszélni magam és a P. rektor tanácsára nem néztem meg rögtön magam az Auen majort, de korábban akkor sem költözhettünk volna oda. Elérkezett július elseje, mi pedig eljöttünk a malomzárdából és beköltöztünk az új Szent József otthonba. Néhány óra múlva nagy örömömre csodálatos szivárvány jelent meg a látóhatáron. Számomra a szivárvány újra és újra Isten szeretetének és a békének, az Atya szegény, gyönge, bűnös gyermekei iránti irgalmas szeretetének jele, akik minden jóakaratuk ellenére sem képesek gyakran tettekre váltani azt. A következô napokban történt a posztulánsok és a gyermekek átköltözése az elsô kicsi otthonból. A gyermekeknek ez leírhatatlan örömet jelentett, nekik eddig nem volt se játszóterük, se kertjük. Rövidesen eljött egy építész is, megtárgyaltam vele, mit kell átalakítani az épületen, s mindenekelôtt kôfalat rendeltem a kert köré. No de hol legyen a kápolna? Erre csak az egyik erôs, 60 cm-nél vastagabb falú, különálló épület látszott alkalmasnak; belülrôl friss vakolatot kapott, nagy gonddal bolthajtásos ablakok is kerültek rá, zgyhogy végül áhítatos kis szentély lett belôle. Mikor már nagyjából mindent elrendeztem és folyt az építkezés, táviratot kaptam, hogy menjek Tilburgba. A márciusban magammal hozott egyik nôvérrel azonnal útnak indultam. Tilburgba érkezve megtudtuk, hogy találtak egy házat, persze nagyon kicsi, de a Szent Anna-templom plébánosa, akihez a terület tartozik, nagyon szívesen befogad bennünket. Miután nem volt reményünk jobbra, kibéreltem ezt a szegényes házat. Már augusztus volt, szeptember 15-ig pedig az utolsó nôvérnek és gyermeknek is el kellett jönni Sittardból, ezért hálás voltam, hogy itt legalább hajlékra találtunk. Visszatérve Sittardba szorgosan csomagolni kezdtünk, összeraktuk a sok holmit, amit az apró tilburgi házban nem tudtunk elhelyezni. Augusztus 25-én néhány nôvért és a holland gyermekeket átkísértem Tilburgba. A csomagok már megérkeztek, és a jó holland férfiak annyit segítettek, hogy mire este visszautaztam Sittardba, az egész házacska a kis kápolnával együtt be is volt rendezve. Néhány nappal azelôtt, hogy végképp eljöttünk Sittardból, újra elutaztam Drehmanns püspök úrhoz Roermondba. Szokásos kedvességével fogadott, majd a hosszas kihallgatás végén közölte, hogy mivel nehezen boldogulnék a német posta nélkül, megengedi, hogy két posztuláns világiként továbbra is Sittardban maradhasson a posta ellátására. Nagyon hálás voltam érte. Magamtól sose mertem volna erre kérni, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni a német posta nélkül, mivel még mindig magam írtam alá mindent. Szeretett Szent József atyám járt közbe ezért a kedvezményért! Elérkezett szeptember 15., véget ért az utolsó szentmise, az isteni Üdvözítô elhagyta a zárdát! Mindnyájan mély gyászba borultunk, akik még ott voltunk; az enyémet azonban enyhítette annak állandó tudata, hogy Miasszonyunk szava ,,késôbbre'' vonatkozott, és szilárdan bíztam benne, hogy Miasszonyunk egyszer visszavezet bennünket. A két posztuláns ott maradt P. Rüttgens oltalma alatt. Megjött a kocsi, a gyermekek keserves sírással beszálltak, a mi szemünk is megtelt könnyel. Pár órás vonatozás után meg is érkeztünk Tilburgba, a Szent Anna téren levô Szent József otthonba. A házacska emlékeztetett az elsô graupeni házra, ennek sem volt kertje, és ahogyan Szent József és Miasszonyunk a graupeni kis názáreti házikót az Isteni Szív szép Kármelévé alakította, úgy tette Szent József és Szent Anna a Szent Anna téri, majd késôbb a szép Vilhelmine Parkba áthelyezett kis názáreti házat fokról-fokra az Isteni Szív kiváló Kármelévé. Isten áldása nap nap után csodát művel; de sajnos a legtöbb ember vak Isten csodatetteinek meglátására! Az idô röpül, elmúlt egy hónap, Szent Teréz anyánk ünnepét ültük 1900. október 15-én. A nyomasztó szegénység ellenére jókedvűen beszélgettünk a tetô alatti kis közösségi szobában, mikor jelentették, hogy a Szent Anna-templom plébánosa keres. Fôtisztelendô azzal kezdte, sajnálja, hogy éppen Szent Teréz ünnepén jön, de a hertogenboschi püspök bízta meg. Már a bevezetôbôl rögtön sejtettem, hogy Szent Anyám ismét ünnepi kortyot küld a szenvedés általam szeretett kelyhébôl, s így is volt. A püspök azt üzente, hogy a tilburgi letelepedésre valóban engedélyt adott, anya- és újoncház nyitására azonban nem, ezért nem maradhatok Tilburgban, mivel ahol én élek, az az anyaház. Hat hétig járul még hozzá, hogy Tilburgban maradjak. S most hová induljunk? Visszaút nincs; Észak- és Dél-Németországban nem kaptam engedélyt. Hollandiában éppoly kevéssé. Kis hajómmal ismét nyílt vizekre kellett eveznem. Istenbe vetett bizalmam vitt elôre, a kormányzást Istenre bíztam. Ilyenkor gyakran sajnáltam a ,,szegény mennyországot'', ahol minden megvan, de nincs szenvedés és kereszt, fájdalom és szomorúság. -- Golgotavirágok csak ezen a földön nyílnak. Az örömmel viselt szenvedés nem ,,gyógyír-e az Üdvözítô sebeire''? ======================================================================== VII. Anglia Nagy nyomorúságomban annál kerestem újból segítséget, aki még mindig menedékem volt, irányított és vezetett mindezideig, az én Uramnál, mennyei Atyámnál. A Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel ugyanis Isten Műve, nem az enyém! Kis oratóriumunkban így fohászkodtam Istenhez: ,,Uram, mit kívánsz tôlem?'' Isten meghallgatta könyörgésemet, Angliára irányította gondolataimat. Eszembe jutott egy történet, melyet Rómában hallottam egy zürichi kálvinista prédikátor fiáról. Egészen fiatalon, 17 évesen katolizált Zürich magasabb köreihez tartozó néhány barátjával együtt, majd London- Kensingtonban belépett a sarutlan kármelita kolostorba, melyet a híres zsidó konvertita, P. Hermann Cohn alapított. Egyenesen neki írtam, ismertettem vele, milyen helyzetben vagyok, és kértem, járjon közben Vaughan bíborosnál annak érdekében, hogy fölvegyen egyházmegyéjébe. A jó Benedikt páter azonnal teljesítette kérésemet, és postafordultával válaszolt. Bár a bíboros úr nem adott engedélyt, ,,de -- írta P. Benedikt Zimmermann -- jöjjön csak el, személyesen meg fogja kapni az engedélyt''. Nem volt más hátra, mint hogy megfogadjam a tanácsát. Kértem Benedikt pátert, szerezzen nekünk szállást, november 13-án vagy 14-én érkezünk Londonba. Ismét Szent Péterrôl nevezett M. Theresia nôvér kísért el. Vlissingenbôl Londonba utaztunk, majd a házak végtelen tengerén át az ,,East-End''-en, a város legszegényebbek lakta keleti negyedében lévô francia nôvérekhez, náluk szerzett P. Benedikt szállást. Másnap mindjárt fölkerestem P. Benediktet, aki elmondta, hogyan juthatnék leginkább engedélyhez. Úgy is tettünk, ahogy tanácsolta, s a bíboros úr hamarosan fogadott is minket. Rendkívül kegyes volt, majd a következô szavakkal zárta a hosszabb kihallgatást: ,,Most Rómába megyek, ott tájékozódom Önrôl. Közben itt maradhat az egyházmegyémben.'' (Ezt a bíboros úr angolul mondta.) Mivel Kensington távol esik az East-Endtôl és az utazás pénzbe került, az pedig nekünk nem sok volt, a közelben kerestünk egy németül beszélô papot, akinél gyónhatunk. A nôvérektôl megkérdeztem, melyik a legközelebbi templom: a Szent Mihály-templom volt az; az arkangyal segítségében bízva gyalogoltunk oda; de sajnos a templom egyik papja sem beszélt németül. A sekrestyéstôl viszont megtudtuk, hogy az Ôrangyalok templomának plébánosa, Green fôtisztelendô úr beszél németül. Másnap reggel elzarándokoltunk tehát fôtisztelendô Green plébánoshoz, és megtudakoltuk tôle, ismer-e olyan jóságos hölgyet vagy családot, ahol szobát bérelhetnénk, hisz elôreláthatólag hetekbe telik, mire bíboros úrtól hírt kapunk. Ez a jó pap szeretô érdeklôdéssel mindjárt gondjaiba vett minket. Kis gondolkodás után a nagyon kedves, idôs Mrs. Buttlert ajánlotta, aki bár protestáns, már többször fogadott magához katolikus hölgyeket. Nem lakott messze az Ôrangyalok templomától; mindjárt föl is kerestük, és egy kedves, idôs angol nôt találtunk, aki a családjával élt meghitt otthonában. Bútorozott szobája volt, s mivel éppen üresen állt, kibérelhettük az elkövetkezô idôre. Szívbôl örültünk, amikor már másnap ott térdelhettünk gyorsan fölállított kis oltárunk elôtt, elvégezvén imádságainkat és megköszönvén a jó Istennek, hogy ilyen nyugalmas helyre hozott zarándokutunkon. Sietve tudattam minden nôvéremmel az új címet és hogy a bíboros úr hazatérése után reményünk lehet a letelepedési engedélyre. Berlinben minden úgy volt még, ahogy 1898-ban az eljövetelemkor. A Szent József otthonból nem utasíttattunk ki, mert nem találtak házat a sok nôvérnek és gyermeknek, és delegátus úr, a Szent Hedvig-templom prépostja mégiscsak vonakodott attól, hogy hajlék nélkül az utcára tegye ôket. Olyan kongregációt pedig nem talált, mely ingyen magához vette volna a gyermekeket. Minden reggel eljártunk tehát az igen-igen szegényes kis templomba; korábban metodista kápolna lehetett, most azért kellett az isteni Üdvözítô szállásául szolgálnia, mert nem volt jobb megoldás. A kicsi plébániaépület is hasonlóan szegényes volt, mint a templom. De ahogy a nyomorúságos kápolnát a mennyei Király a kegyelem helyévé tette, úgy a szegény plébánia is drágakincset rejtett fôtisztelendô Green atya személyében. Mint annyi angol pap, ô is konvertita volt, és velünk együtt bizakodva várta a bíboros engedélyét. Egyáltalán nem volt messze onnét a német templom, s többször is ajánlották, keressem föl a német papot. Egy meghatározhatatlan érzés azonban visszatartott, s nem hallgattam a jószándékú tanácsra. Évek múltán tudtam meg, hogy abban az idôben P. Sch. volt ott a német plébános, akit Csehországból helyeztek oda. Az a páter, aki nekem annyi szenvedést okozott, aki saját alapításához akarta fölhasználni a marscheni otthont és a nôvéreket. Mennyire hálás voltam Ôrangyalomnak, amikor ezt megtudtam, bizonyára ô tartott vissza tôle, hogy elmenjek a német plébánoshoz. Micsoda kínt okozott volna, ha hirtelen szembesülök azzal a pappal, aki Berlinben is mindent megpróbált az Istentôl reám bízott Mű megsemmisítésére vagy szétrombolására. Ez az eset ismét arra figyelmeztetett, mennyire hűségesen figyelnünk kell a bensônkben megszólaló hangra. Mindenekelôtt meg kell ôriznünk lelkünk békéjét és mélységes csöndjét. Történjék bármi, bensônk legmélyére nem hatolhat semmi, az Isten lakása, ott az isteni Üdvözítô vesz szállást és közli kegyelmeit annak mértékében, ahogy fölkészültünk rá. Idônként Isten a szent angyalok által közvetlenül is közöl velünk dolgokat, mint pl. velem Altstättenben, mikor egészen tisztán hallottam, hogy fölszólít: ,,Menj Schlierenbe!'' Máskor meg nem fogalmazott érzéseink figyelmen kívül hagyása hozhat olyan helyzetbe, melyben félô, hogy letévedünk Isten útjáról. November végén beköltöztünk Mrs. Buttler kis szobájába. A karácsonyt magunkban ünnepeltünk. Kedves társnôm sokat sírt, honvágya volt a Szent József otthon, az otthon maradt nôvérek és gyermekek után. Miként odakint oly sűrű ködbe burkolózott minden, hogy néha az orrunkig sem láttunk, elôttem is a legsűrűbb ködbe burkolózott a jövô. Ráadásul idônként gyengélkedtünk is, M. Theresia kedves nôvér sokat fájlalta a gyomrát. Bizony, ez kemény próbatétel volt, és nagy kegyelem, hogy a jó Isten egy másodpercre sem engedett meginogni abban, hogy rá hagyatkozzam. Februárban, de talán már januárban visszatért Rómából ôeminenciája, mi pedig mindennap vártuk a megígért választ; de hiába. Azokban a napokban elmentünk Ramsgate bencés apátságába, s így kapcsolatba kerültünk Szent Benedek Angliában nagyon elterjedt rendjével. Március elején meghívtak minket az apátságba Szent Benedek ünnepére, ott -- úgymond -- találkozhatunk egy bencés püspökkel, aki talán a letelepedési engedély megszerzésében is segítségünkre lehet. Szóltam e reménysugárról fôtisztelendô Green atyának. Erre ô tudtomon kívül elment egyenesen Vaughan bíboroshoz, tájékoztatta, s postafordultával már ott is volt a kihallgatásra szóló meghívás. Ôeminenciája jóságosan fogadott, elbeszélgettünk, majd papírt vett elô, ráírt valamit, azután átnyújtotta nekem a lapot, én elolvastam, és kicsordult a könnyem; mert nemcsak a letelepedést engedélyezte, hanem a noviciátus megnyitását is. ,,Nos, menjen el Maldonba, van ott egy német pap, Dr. Werres, ô segít majd házat találni'' -- zárta a bíboros a kihallgatást. Hálásan térdre ereszkedtünk, ôeminenciája pedig megáldott minket, mégpedig egészen úgy, ahogy korábban Isten áldó kezét éreztem a fejemen. Mikor ôeminenciája megérintette a fejemet, azonnal a pappelallee-i kápolnában kapott áldás emléke ébredt föl bennem. Néhány nap múlva Maldonba utaztunk. Dr. Werres nemcsak tôlünk, ôeminenciájától is értesült érkezésünkrôl, és addigra már volt is javaslata alkalmas, nagy házra. Elôször egy, a várostól alig 20 percre fekvô régi apátságba vitt el, melyhez villát építettek. A birtok szép volt, de nem felelt meg a céljainknak. A leírhatatlanul szegény katolikus kápolnával majdnem szemben állott viszont négy kis épülôfélben lévô ház, kettôt már majdnem be is fejeztek közülük. Ezek mellett döntöttünk, és érkezésünket március 18-ra tűztük ki. Megbeszéltük, hogy a ház kulcsait majd Dr. Werrestôl vesszük át. A tulajdonos másutt lakott, ezért az eladónak elôször tôle kellett engedélyt kérnie, hogy belülrôl összekapcsolhassuk a négy házat. Csak nyílásokat kellett vágni az ajtóknak, és a négy házból máris egy lett. Nagy örömünkre március 19-én reggel Londonba érkezett Gabriela anya néhány nôvérrel, s velük rögtön a Maldonba induló vonathoz mentünk. A kedves jó Mrs. Buttler mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy legkisebb lányával kikísérjen bennünket a pályaudvarra. Megragadtam az alkalmat, hogy az utolsó pillanatban még egyszer beszéljek a szegény léleknek a jó Istenrôl, mire -- sose fogom elfelejteni -- azt válaszolta: ,,Sose volt szükségem Istenre!'' Csodálkozva kérdeztem: ,,Hogy lehet az?'' Ekkor így szólt: ,,Jó férjem, jó gyermekeim vannak, kisebb nyavalyákat leszámítva mindig egészségesek voltunk, és mindig megvolt mindenünk, amit kívántunk. Istenre sose volt szükségünk!'' Borzasztóan csengtek fülemben a jó Mrs. Buttler szavai, aki 75 éves volt. Azt válaszoltam neki: ,,Kedves Mrs. Buttler, ha ilyen kellemes élete volt, akkor ezentúl hálát kellene adnia érte Istennek.'' Megígérte, hogy megteszi. Hány millió embernek megy ,,túl jól'' a sora, és hánynak ,,nincs szüksége Istenre''! Ó, a szerencsétlenek, mi lesz velük haláluk óráján? Amikor Isten, ,,akire sose volt szükségük'', akit sose méltattak figyelemre és nem tiszteltek, majd mint ,,Bírájuk'' áll elôttük? Egyesek azért hagyják el Istent, mert ,,túl jól'' megy a soruk, mások meg azért, mert túl sok szerencsétlenség éri ôket! Mit meg nem tennék, hogy a lelkeket elvezessem az istenhitre; de az ember tehetetlenül áll az egyes ember ,,akaratával'' szemben. Maga az isteni Üdvözítô sem volt képes elvezetni a ,,hitre'' a zsidóságot. A meggondolatlanság és a sokféle elfoglaltság elaltatja a lélek erejét, és bizony igen gyakran okoz hitetlenséget. Hogy lehet azonban, hogy értelmes emberek, akik jól tudják, hogy meg kell halniok -- azt pedig senki sem tudja, mikor kopogtat érte a halál -- senki sem tudja, fiatalon vagy öregen hal-e meg -- betegséget követôen-e vagy hirtelen -- hát hogy lehet, hogy nem gondolnak a túlvilágra? ,,Micsoda boldogtalan lelkek!'' MALDON Kétórás utazás után Maldonba érkeztünk, elôször Dr. Werrest kerestük föl a ház kulcsáért; de milyen meglepetés várt itt ránk mindjárt! A tulajdonos nem járult hozzá, hogy bármit is megváltoztassunk a házakon, s így a bérlô a kulcsokat sem adhatta oda. Most mihez kezdjünk? Gyors elhatározással átmentem a még nem egészen befejezett két házhoz, megpróbáltam kinyitni ôket, és csakugyan, egyik sem volt bezárva, s a tapétázást és a víz bekötését kivéve készen voltak. ,,No -- mondottam --, akkor innen most tapodtat sem mozdulunk.'' Gyorsan nekiláttunk kicsomagolni, szalmát szereztünk a zsákjainkba, valamennyire lakályosan berendezkedtünk. Ülôkéül kofferek szolgáltak, nagy ládák alkották az asztalt. Jó szomszédok megengedték, hogy tôlük hozzunk vizet; ha pedig szentmise idejére elmentünk a házból, egyszerűen nyitva hagytuk. Mivel az így elfoglalt házakban senki sem zavart minket, beszereztük a legszükségesebb bútorokat is, s az idôt az angol nyelv tanulmányozására fordítottuk. Hétrôl-hétre reméltük, hogy a tulajdonos enged, de hiába. A hetekbôl hónapok lettek, mikor egy nap az egyik szomszéd, egy építômester, azzal a hírrel jött hozzám, hogy a házak, melyek közül kettôt mi lakunk, mind eladók, most talán az új tulajdonostól megkaphatjuk az engedélyt a tervezett átalakításokhoz. ,,Nem -- válaszoltam --, most rögtön elkezdjük, de szigorúan titokban kell csinálnia.'' ,,Azzal nem is lesz semmi baj; az én telkem határos az Önökével, minden szerszámot áthozhatunk a kerten keresztül, és az utcán senki nem fog semmit észrevenni.'' Baxter úr már másnap munkához látott. Nagyon örültünk; mert ezek nélkül az áttörések nélkül nem alakíthattunk ki kápolnát. A jó Spurgeon úrtól, a fôbérlôtôl nemcsak a birtokunkban levô két ház kulcsát kaptam most már meg, hanem a többiét is, és mindet kibéreltük. Így kaptunk vizet is. Közben fôtisztelendô Brindle fölszentelt püspök egy másik alapítás ügyében keresett meg minket a westminsteri egyházmegyébôl: a környékbeli katolikusok összefogása végett vegyünk meg egy házat a közeli Dumnow-ban a város közepén. Nem nagyon hajlottam az ajánlat elfogadására; de persze meg kellett néznünk. Dumnow-ba utaztunk tehát, s a kis kápolnát meglátogatván olyan magányosan és elhagyatottan találtuk az isteni Üdvözítôt a csaknem teljesen protestáns városban -- még pap sem lakott itt, csupán vasár- és ünnepnap jött ki egy páter a távoli kolostorból --, hogy nagy részvét fogott el bennünket, és elhatároztuk, hogy elfogadjuk ezt a második alapítást is. A maldoni házakban zökkenômentesen, gyorsan haladtak a munkálatok, úgyhogy reménykedtünk, hogy hamarosan megkapjuk az Oltáriszentséget. 1900. szeptember 15-én jöttem el Sittardból s váltam el ezzel ismét bizonytalan idôre a legméltóságosabb Oltáriszentségtôl. November 14-tôl négy hosszú hónapig éltünk remeteként Londonban, és szinte végtelennek tűntek azok a bizonytalanságban töltött napok! Most márciustól Maldonban voltunk, s június is a vége felé járt már, mi pedig még mindig csak vártuk isteni Urunkat! Milyen reményteljesen, milyen örömmel siettünk Maldonba -- most pedig? Isten meghallgatta, amit annyira kívántam: hogy legalább szenvedhessek Anglia visszatéréséért az Anyaszentegyházba; mert a maldoni ház eladásáig eltelt több mint 24 év során csak szenvedés jutott nekem az angliai alapításokból. Szívbôl hálás vagyok ezért, és bízom benne, hogy Isten az ô irgalmasságában kegyesen tekint ,,engesztelô szenvedésünkre''. Részemrôl ez a szeretet és hála engesztelô áldozata volt Szent Bonifácra és a többi nagy szent misszionáriusra való tekintettel, akik kiragadták Németországot a pogányságból, s akik mindnyájan angolok voltak. Napról napra egyre jobban vágytam az Oltáriszentségre, úgyhogy már könnyeimet sem tudtam elrejteni, és a tabernákulumban jelenlévô isteni Üdvözítôt kívánva a nôvérek jelenlétében is keservesen sírtam. Mikor azután a kápolna már majdnem készen volt, vagyis befejezôdtek a kôművesmunkák, megkértem fôtisztelendô Werres urat, gondoskodjék engedélyrôl az Oltáriszentség elhelyezéséhez. Ô ezt meg is tette, elutazott az espereshez, és július 1-jén este jött a jó hírrel, hogy megkapta a kívánt engedélyt. Örömünk leírhatatlan volt; de mikor hozzátette, hogy ,,holnap reggel Önöknél mondom a szentmisét, tudassák a közelben lakó katolikusokkal, ôk is szívesen eljönnek'', az elsô pillanatban megijedtünk. ,,Ez lehetetlen'' -- mondtam, de a fôtisztelendô nem állt el tervétôl, hogy július 2-án nálunk mondja a szentmisét Szűzanyánk tisztelétére, hiába volt tele a kápolna építési törmelékkel. Egy szempillantás alatt munkához fogtunk, és az éjt nappallá téve reggelre a szegény, de nagyon méltó szentély elkészült az isteni Üdvözítô számára. Nemcsak a fa tabernákulum, mint egykor a betlehemi jászol, állt készen a nagy Vendég fogadására, hanem a forró szeretettel és vágyakozással rá váró jegyesi sereg is. A számomra és az egész Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel számára oly jelentôségteljes július másodika ezen újabb kegyelem által Maldonnak ekkor még külön is ünnepévé lett. Idôközben megvettük Dumnow-ban a házat. Augusztus 25-én utaztam oda az alapításra néhány nôvérrel. Szent Mihály fôangyal ünnepén helyezték el a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Itt mindjárt otthont nyitottunk szegény gyermekek, mégpedig kislányok részére, míg Maldonban kisfiúknak készítettünk otthont. November 21-én azután ismét nagy örömünnep volt Maldonban, ekkor öltözött be 22 posztuláns, akiket a különbözô Szent József otthonokból hoztunk át. A nôvérek és novíciák számára valóban örömünnep volt, számomra azonban aligha lehetett annak nevezni, mert kimondhatatlanul nehezemre esett a legidôsebb posztulánsokat itt látnom, a távoli otthonokat pedig a sok gyermekkel a fiatal posztulánsok kezében tudnom, akiket többségében alig vagy egyáltalán nem is ismertem. Az éppen beöltözött posztulánsok szilárdan kitartottak minden áskálódással, üldöztetéssel, mindenféle szorongattatással szemben, mely fôleg az egyházi urak részérôl nyilvánult meg. Aggodalmam napról napra nôtt; hisz lassan immár négy éve voltam távol, és a Berlinben lévô öt házat sem én, sem egyetlen, Sittardban noviciátust végzett idôsebb nôvér nem látta azóta. Ez csakugyan Isten Műve volt, különben nem maradhatott volna fenn ilyen körülmények között. Igaz, hogy a fônöknôk sűrűn leveleztek velem, de maguk sem voltak kiképezve, sem mint apácák, sem mint gyermeknevelôk. A Jézus Isteni Szívérôl nevezett berlini Kármel iránt érzett nagy aggodalmam arra a merészségre késztetett, hogy megkérjem Breslauban Kopp bíborost, engedje meg, hogy szerzetesi ruhában Berlinbe látogassak. Mellékeltem fôtisztelendô Brindle püspök levelét, melyben engedélyezte a beöltözést, hozzátéve, hogy szeretné azt maga végezni; késôbb mégsem így történt, valami megakadályozta benne. Erre a levélre megkaptam a várva várt engedélyt a berlini otthonok meglátogatására. * * * Irgalomból vettem föl a Szent József otthonba az elsô években egy idôs hölgyet, Hiltl asszonyt, aki a nagy bankcsôd miatt 1874-ben teljesen elszegényedett. A nôvérek és a gyermekek egyaránt ,,Nagymamának'' szólították, s akként is tisztelték és szerették. Azt hiszem, 1900 ôsze lehetett, amikor a berlini minisztérium fölszólított, hogy mint a Szent József otthonok fônöknôje térjek vissza Berlinbe, vagy bezárják az intézményeket. Mit is tehettem ebben a helyzetben? Kopp bíboros kitartott amellett, hogy nem kíván segíteni sem a római egyházi, sem pedig a berlini állami jóváhagyás megszerzésében. Kopp bíborosnak a Szent József otthonok iránti ellenszenvérôl mind a minisztériumban, mind a potsdami kormánynál jól tudtak. Ahhoz viszont, hogy mint szerzetesnô, mint fônöknô visszatérhessek Berlinbe, mindkét engedélyre szükség volt, Breslauéra éppúgy, mint a minisztériuméra. Tartós visszatérésre ilyen körülmények között nem gondolhattam. Indítványoztam a minisztériumnak, ismerjék el helyettesemnek és a pappelallee-i Szent József otthon fônöknôjének Hiltl asszonyt, és adják meg neki erre az engedélyt. A minisztérium elfogadta javaslatomat, s így errôl az oldalról egy darabig nyugalom volt. Ez csak szükségmegoldás volt, tartósan nem lehetett rá berendezkedni. Nem láttunk kiutat ebbôl a Kopp bíborossal fennálló keserves kapcsolatból! Kimondhatatlan kereszt volt ez, és az is maradt mindaddig, míg 1914 márciusában el nem költözött az örökkévalóságba. 1902 januárjában Angliából Berlinbe utaztam. Azt tapasztaltam, hogy Hiltl asszony nagy körültekintéssel fáradozik a Mű valamint a posztulánsok megtartásán. Sajnos szép számmal láttam közöttük olyanokat, akikben nem sok hivatást véltem fölfedezni a Kármel iránt, ahogyan ez késôbb be is igazolódott. Megtettem, amit tehettem, igyekeztem mindenkit új lelkesedéssel eltölteni és kitartásra buzdítani. Nem maradhattam hosszan, mivel hamarosan levél érkezett Rómából, Benedikt Herzog pátertól, aki értesített, hogy ha kívánok beszélni a Generális Atyával, utazzak Milánóba, ott tartózkodik vizitáción. A graupeni fônöknôt, M. Bernardine nôvért, valamint egy igen hűséges, áldozatos posztulánst, Mechtildis nôvért választottam kísérôül. Fájlalta a fülét, amit a berlini orvosok igen veszélyesnek tartottak. Hozzánk Zürichbôl jött, ahol ezzel a bajjal kezelte már egy kiváló orvos. Ezért magammal vittem, hogy ismét ez az orvos gyógyítsa. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy ez az utunk újabb alapítást fog eredményezni. Miután beszéltem Generális Atyával, Luganón át utaztunk vissza, hogy onnan Mechtildis nôvér Zürichbe menjen, mi ketten pedig továbbutazzunk. Abban a pillanatban, ahogy Luganóban leszálltunk a vonatról, megpillantottam az állomáson egy vincés nôvért. Szombat volt, és hogy legyen szentmisénk vasárnap, kénytelenek voltunk itt maradni éjszakára, így gondoskodnunk kellett megfelelô szállásról. Ezért azonnal a nôvérhez siettem, és örömmel hallottam, hogy kísérôje, Signora Louisa nagyon jól beszél németül. Olaszos szívélyességgel és élénkséggel vett minket pártfogásába. Elôször elkísért bennünket egy kollégiumba, és még velünk maradt egy ideig, miközben mi megismertettük a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármellal. Egészen föllelkesülvén Isten e Műve hallatán, így szólt: ,,El kell hoznom Önökhöz Friedmann asszonyt, aki bécsi, de minden évben itt él néhány hónapig; nagyon érdekli minden, ami a szegényekért történik, és maga is annyi jót tesz, hogy ‘a szegények anyjának’ nevezik.'' Rövidesen a két hölgy kopogott az ajtónkon. Friedmann asszony rögtön megértette, mennyire fontos a munkánk a nép életében mind a gyermekek, mind a családok szempontjából. Majd mesélt Dr. Pestalozzi zürichi orvosról. ,,Nagyon buzgó, szent ember, még ma írok neki, Önnek pedig zárdát kell alapítania Zürichben. Milyen lehetôségek nyílnak ott Önök elôtt!'' Vasárnap reggel a szentmise után a két hölgy újból meglátogatott minket, és Friedmann asszony közölte, hogy be is jelentett már bennünket a Keresztes Nôvérek zürichi menedékházában és írt Dr. Pestalozzinak is. Isten rendelését láttam a két buzgó hölggyel való találkozásban, a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel iránti lelkesedésükben és a zürichi küldetésben, ahová csak Mechtildis nôvért akartam kezelésre küldeni, míg mi ketten megállás nélkül szándékoztunk átutazni Svájcon, s tele voltam várakozással, hová vezet minket immár az isteni gondviselés. ======================================================================== VIII. Jézus Isteni Szívének Kármele Svájcban és Olaszországban Az éj sötétjében átkeltünk a pompás svájci hegyeken, mire pirkadt, a völgyben voltunk, majd hamarosan Zürich terült el elôttünk. Zürich, melynek hitetlenségérôl már fiatal koromtól annyit hallottam. Miközben most tekintetem a városon nyugodott, leírhatatlan fájdalom fogott el, s szemeim megteltek könnyel. Akaratlanul is az isteni Üdvözítô Jeruzsálem fölött érzett fájdalmára gondoltam, s forró vágy ébredt a szívemben, hogy imádkozhassak, szenvedhessek és dolgozhassak Svájcért. Éles füttyszó riasztott föl gondolataimból. A vonat megállt. Zürichben voltunk. Mechtildis kedves nôvér jól ismerte a járást, s így gyorsan eljutottunk a Keresztes Nôvérek szép nagy menedékházába, ahol igen kedvesen fogadtak bennünket. A postát még mindig utánam kellett küldeni, ezért itt is az volt az elsô dolgom, hogy megküldjem nôvéreimnek a zürichi címet. Mialatt útitársaim az utazás fáradalmait pihenték, én bedobtam a leveleimet a postaládába. A menedékház halljában egy papot láttam a fônôvérrel; nem akartam, hogy meglássanak, ezért az oldalsó kijárathoz igyekeztem; mint rövidesen kiderült, észrevettek. Dél felé odajött hozzánk egy nôvér, és tudatta, hogy az altstätteni plébános úr szeretne beszélni velem. Azt hittem, tévedésrôl van szó, hiszen senkit sem ismertem itt. ,,Nem -- felelte a nôvér --, plébános úr azt kérdezteti, beszélhetne-e ebéd után a fônöknôvel.'' Erre találkoztunk az altstätteni plébános úrral a beszélôszobában, és ô elmesélte, hogy éppen gyűjteni indul a templomát terhelô adósságok törlesztése végett. Mikor ma reggel itt volt a házban, meglátott a hallban, és egész délelôtt az a gondolat foglalkoztatta, hogy fölkeres bennünket, fölajánlja, menjünk Altstättenbe. 13 helység tartozik a plébániájához, tehát sok a tennivaló, különösen az okoz nehézséget, hogy a helységek távol vannak egymástól, részben a hegyekben. Két éve minden szentmiséjébe belefoglalja a kérést, hogy nôvéreket kapjon a plébániájára. Szeretô érdeklôdéssel hallgattuk, amit mondott, s megígértük, hogy elmegyünk Altstättenbe, megnézzük azt a helyet. Közben azt is megtudtuk, hogy Dr. Pestalozzi nincs Zürichben. Én ebben azt láttam, hogy Isten is Altstättenbe hív minket. Az altstätteni látogatás még inkább arra késztetett, hogy mindent megtegyek a zárda alapítása érdekében. Elôször a fôtisztelendô churi püspök engedélyét kellett megszereznünk. Ha megkapjuk, akkor egészen biztos lehetek, hogy az alapítás Isten legszentebb akarata szerint való. -- Plébános úr megígérte, hogy személyesen szerzi meg az engedélyt. Mikor azonban másnap visszamentünk, megérdeklôdni, nem akad- e egy vagy két szoba Altstättenben, ahol megszállhatnánk, míg Churból hírt kapunk, plébános úr elmondta, hogy átgondolta a dolgot, jobbnak tartaná, ha magam mennék Churba a püspökhöz. Altstättenben a templom közelében találtunk két szobát; míg én másnap Churba utaztam, nôvéreim átköltöztek Altstättenbe. Churban találkoztam a szenvedô B. püspökkel, aki érdeklôdve hallgatott meg; de bármennyire illik is tevékenységünk a svájci viszonyokhoz, letelepedésre nem gondolhatunk, mivel törvény tiltja bármilyen szerzetesek letelepedését. ,,Ó, mi még nem kaptunk egyházi jóváhagyást -- feleltem --, így talán megkaphatnánk az engedélyt.'' De a püspök nem hitt ennek lehetôségében. Akkor azt kértem, járuljon hozzá próbaképpen egy ,,gyermekotthon'' megnyitásához Altstättenben. ,,Az esetben, ha ezt megkapom, reménykedhetem Méltóságod jóváhagyásában is?'' ,,Igen, próbálja meg -- válaszolta erre a fôtisztelendô úr --, de nem hiszem, hogy sikerre számíthat; azért áldásom adom Önre.'' Örömmel tértem haza, egyáltalán nem gondolva arra, hogy még nehézségeket, akadályokat kell legyôznöm. Nôvéreim osztoztak örömömben, a plébános úr szintén; de ô is indokoltnak érezte a püspök aggodalmát az engedély miatt. Most elôször is egy nagyobb házat vagy birtokot kellett találnunk. Plébános úr több javaslatot is tett, de alaposabban szemügyre véve mindegyikrôl kiderült, hogy nem alkalmas. Néhány nappal késôbb délelôtti levélírás közben (általában ezzel töltöttem szabad óráimat), bár társaim nem észleltek semmit, én tisztán, érthetôen a következô szavakat hallottam: ,,Menj Schlierenbe!'' Abban a pillanatban tudtam, hogy ez Isten utasítása. Ebéd után javasoltam nôvéreimnek, hogy menjünk el Schlierenbe. Egyikünk sem járt még ott. Mikor a fôútvonalra értünk, M. Bernardine nôvér jobbra akart elindulni, én viszont úgy véltem, balra van Schlieren; M. Bernardine és M. Mechtildis nôvérek kételkedtek bár, de követtek. Nemsokára találkoztunk egy lánnyal vagy asszonnyal, aki megnyugtatott bennünket, hogy ez az út vezet Schlierenbe, menjünk csak tovább a sínek mellett. Kb. 50 perc múlva értük el Schlieren elsô házait; pár lépésnyire két férfi beszélgetett az út közepén. Hozzájuk léptem és megkérdeztem, tudnának-e itt a faluban bérbeadó házat. Az egyikük válasz helyett rögtön azt mondta: ,,Itt ebben a házban egy katolikus asszony lakik.'' A következô pillanatban hangosan be is kiáltott: ,,Mathis asszony!'' Az ablakban azonnal megjelent egy nô, s mikor meglátott bennünket, sietve lejött, barátságosan köszönt; Svájcban ugyanis ritkán látnak az emberek apácákat. Akkor elmondtam neki, mi célból jöttünk: egy nagy, gyermekotthonnak való házat szeretnénk bérelni vagy vásárolni, melyben kápolna is lenne. ,,Ez a ház itt eladó -- mutatott a szemben lévô házra --, kertje ugyan nincs, de a szomszédhoz tartozó rétet megkaphatják hozzá.'' ,,Nem Isten rendelése ez?'' -- gondoltam. Nem az ô akaratából találtunk ide úgy, hogy nem is hallottuk eddig a hely nevét, és álltunk meg az eladó ház elôtt? Mivel ennek a háznak nem volt kertje, körülnéztünk még, de hiába, több eladó nagy ház nem volt. A tulajdonos címével hazatértünk, és megkérdeztük plébános úr véleményét Schlierenrôl. ,,A hely kitűnô -- mondotta --, jobbat keresve sem lehetne találni; mert ott föltétlenül szükség lenne egy kápolnára. Mintegy négyszáz katolikus él ott, szinte mind munkás, sok köztük az olasz, s a nagy távolság miatt nagyon kevesen, tizen, néha huszan jönnek el csak Altstättenbe templomba. Nagyon meglepôdött és megörült azonban a plébános úr, mikor elmeséltük, hogy már házat is találtunk. Arra kértem még, mondjon valakit, akinek van tapasztalata az ilyen vásárlásokban és segíthetne nekünk. Mire megígérte, hogy másnap összeismertet egy úrral, akiben megbízhatunk. Rövidesen megkezdôdtek a tárgyalások a ház megvételérôl; de mielôtt végleg döntöttünk volna, meg kellett szereznem Zürich kanton elnökének az engedélyét, aki, úgy emlékszem, a kormány megbízottja vagy annak helyettese volt. Bizakodva mentem el az illetékes úrhoz; igazából mi a nôvéreimmel mindössze magánszemélyek voltunk, akik magántársaságot alapítottak, mert semmiféle igazolást nem tudtunk fölmutatni arról, hogy egyházi kongregáció vagyunk. Nem volt anyaházunk, sem egyházi jóváhagyásunk, ami a kongregáció létéhez szükséges lett volna. Voltak ugyan püspöki engedélyeink gyermekotthonok alapítására; ezek azonban mind csak abban az egyházmegyében voltak érvényesek, ahol kiállították ôket. A jog és törvény szerint így nem lehetett ránk érvényes az ,,egyházi kongregációkra'' vonatkozó semmiféle törvényes kedvezmény. Az úr udvariasan fogadott, én nyugodtan válaszoltam az összes kérdésére, és megkaptam az engedélyt a schliereni gyermekotthon megnyitására, de csak ,,katolikus gyermekek'' számára. A jó hírrel, hogy nincs akadálya a gyermekotthon megnyitásának, rögtön a plébános úrhoz mentem. Ôméltóságával, a churi püspökkel írásban közöltem ezt, és kértem, hogy adja meg kilátásba helyezett hozzájárulását, valamint engedélyezze egy nyilvános jellegű kápolna kialakítását. Néhány nap múlva mindent megkaptunk a püspöktôl, amit kértünk, és áldását adta az új alapításra. Hála és öröm töltött el minket, hogy a svájci gyermekeknek is berendezhetünk egy Szent József otthont, és mindjárt át is költöztünk Schlierenbe. A házban 38 szoba volt, és sok kis lakásra volt felosztva. Az egyik ilyen lakás, három szoba mellékhelyiségekkel, üresen állt, ide költöztünk be 1902. március 25-én, nagyhét szerdáján. Erôsen megfáztam, emiatt kénytelen voltam az ágyat ôrizni. Nem csekély áldozatot kívánt tôlem, hogy húsvét napjaiban nem lehettem szentmisén. E szenvedéshez más keresztek is társultak még. A rendkívül nehéz viszonyok között kb. két évig tartott a béke és az egység a Pappelallee-n lévô Szent József otthonban a jó Hiltl asszony ideiglenes vezetése alatt. Ellenségeinknek folytonos próbálkozásaikkal 1902 tavaszán végsô soron sikerült meggyôzni a legtöbb posztulánst, hogy sose lesz belôlük nôvér, ha nálunk maradnak. Az elégedetlenek végül az egész otthon békéjét megzavarták. A hallgatás parancsát semmibe véve itt is, ott is megállva reggeltôl estig azt tárgyalták, mikor hagyják ott a Szent József otthont, ahogy a plébános úrtól vagy a káplán úrtól hallották. Az a néhány posztuláns, aki nem törôdött a békétlenekkel, állandó zaklatásnak volt kitéve, számtalanszor megállították és próbálták rávenni ôket, menjenek velük, mert sose lesz semmi a Szent József otthonokból, rövidesen bezárják és átadják ôket más nôvéreknek. ,,Mi maradunk, míg a legméltóságosabb Oltáriszentség a tabernákulumban marad'' -- mondták határozottan azon kevesek, akik hűségesek voltak. Errôl értesítettek az 1902 húsvétján Schlierenbe érkezô levelek. Betegágyambôl megírtam Kopp bíborosnak, hogy Szent József otthonban, mióta léteznek, most elôször támadt nagy elégedetlenség a posztulánsok között, és hogy világi hölgy vezetésével ez semmiképp sem folytatható; végül megkértem, sürgôsen engedélyezze, hogy szerzetesi ruhában a Pappelallee-ra küldhessek két nôvért, akik Sittardban noviciátust végeztek. Ôeminenciája ez alkalommal kegyes volt hozzám, és postafordultával megküldte az engedélyt, én pedig rögtön táviratoztam M. Paula Mariának, aki Tilburgban tartózkodott, hogy C. nôvérrel utazzon Berlinbe. Elôzôleg tájékoztattam már a helyzetrôl valamint az eminenciás úrhoz benyújtott kérésemrôl, és megírtam, hogy táviratom vétele után siessen a Pappelallee-ra a béke és az egység helyreállítására. M. Paula Maria ezekután azonnal elutazott, és azt írta Berlinbôl, hogy örömmel és nagy ujjongással fogadták, s miután elküldött néhányat a legrosszabb rendzavarók közül, helyreállt a hallgatás, a nyugalom és a béke. Mihelyt meggyógyultam, mindent megtettem, hogy a házat szabaddá tegyem a bérlôktôl. Legtöbbjük hamarosan kiköltözött; sok fáradságot okozott azonban az a család, akik az elsô emeleten voltak a legjobb lakásban, s éppen erre volt a legnagyobb szükségünk, mert ezt akartuk kápolnává alakítani. Ha jól emlékszem, volt már május, mire fölszabadultak a helyiségek. Ekkor sürgôsen kivetettünk néhány falat, a szentély elé diadalívet készíttettünk, találtunk egy olasz festôt, aki egyszerűen, de ízlésesen kifestette a szentélyt és a kápolnát. Június közepére minden elkészült az isteni Üdvözítô fogadására. Mindenki örömére Msgr. Schmid v. Grüneck általános helynök (késôbb Chur püspöke) maga jött el a kápolna fölszentelésére és a legméltóságosabb Oltáriszentség elhelyezésére. A fölszentelés végeztével néhány száz ember sietett föl a lépcsôn, s úgy megtelt a kápolna, hogy még a folyosón is álltak. A szentmisén a püspök megható beszédet mondott, a végén pedig maga ment a harmóniumhoz, és nemcsak elkezdte a Te Deumot, hanem kísérte is az éneket. -- 1902. június 16. nagy örömünnep volt nekünk is, akiket az isteni Üdvözítô szinte csodálatosnak nevezhetô módon vezetett Svájcba, de minden más katolikusnak is Schlierenben. M. Bernardinét megbíztam a fônöknôi teendôkkel, s néhány nôvér és posztuláns már meg is érkezett segítségül, így rövid idôn belül megnyithattuk a gyermekotthont. Angliából hívtam két nôvért, akik Tilburgon keresztül utaztak, és legnagyobb meglepetésemre és bánatomra azzal állítottak be, hogy Tilburgban a Szent Anna-templom plébánosa hatására a nôvérek és a posztulánsok el akarják hagyni a Kármelt. A holland posztulánsok már el is mentek, a többi nôvér is csomagol. Plébános úr elmagyarázta nekik, hogy sose kapunk Rómában jóváhagyást stb. Ki veheti fiatal nôvérektôl rossz néven, ha meginganak, mikor egy pap fosztja meg ôket ily módon a bizalmuktól? 1902. június 18-án elhagytam Schlierent, és elôször rövid látogatásra indultam abba a két csehországi otthonba, ahol mindenki szeretetben és békében igyekezett örömet szerezni Istennek a szegény gyermekekben. Megható volt megelégedettségük a nagy szegénységben. Továbbutaztam Berlinbe, az anhaltstrassei kis otthonba; a lehetô leggyorsabban igyekeztem elhárítani a négy gyermekotthonban újra jelentkezô nehézségeket és akadályokat, hogy mihamarabb Tilburgba mehessek. Az elutazásom elôtti este egy lapot kaptam csôpostán Msgr. Pisanitól (a késôbbi érsektôl), melyben értesített, hogy siessek a Pappelallee- ra, mert másnap reggel nálunk celebrál Bonamelli püspök Cremonából. Msgr. Bonamelli az olasz emigránsok meglátogatására érkezett Berlinbe. Zárt kocsiban utaztam a Pappelallee-ra, hiszen az utcán nem mutatkozhattam, miként az a két nôvér sem, akik a Szent József otthonban éltek, csakis a ,,házban'' járhattak szerzetesi ruhában. Szentmise után a több mint 200 gyermek a nagyteremben gyülekezett. A püspök láthatóan meghatódott, fôleg a sok kicsi gyermek láttán, kik fehér ruhácskáikban mint a kis angyalok bizalmasan köréje sereglettek. Elégedettségét úgy adta tudtunkra, hogy mikor sajnálattal említettem, hogy Olaszországban nincs házunk, meghívott Cremonába: ,,Én ezennel engedélyezem, hogy letelepedjenek és létrehozzanak egy fiúintézetet.'' Nagy örömmel fogadtam a meghívást, és megbeszéltük, hogy újév táján néhány nôvérrel Cremonába érkezem. Este elutaztam Tilburgba, ahová még éppen idejében érkeztem ahhoz, hogy megmentsek egy nôvért, aki 1899-ben végezte a noviciátust Sittardban, s aki ezután állhatatos maradt. -- Még néhány nôvér fordult hozzám segítségért, s én mindegyiküket bátorítottam, merjenek újra bízni, majd továbbutaztam Maldonba. Londonban megszakítottuk utunkat, s elôször fölkerestük a belga Msgr. S-t, hozzá tartozott a westminsteri egyházmegyében levô összes szerzetes közösség, s engedélyt kértem tôle, hogy Maldonban a novíciák fogadalmat tehessenek. Az engedélyt megkaptuk. A fogadalmat elôkészítô lelkigyakorlat a felénél járt, amikor a lelkigyakorlatot vezetô kármelita, P. Benedict táviratot kapott Msgr. S-tôl a következô szöveggel: ,,Lelkigyakorlatot abbahagyni, míg levél jön.'' Arra már nem emlékszem, hogy fôtisztelendô P. Benedict megvárta-e a levelet, vagy maga utazott Londonba. Mindenesetre parancsot kaptunk, hogy ne engedjük fogadalmat tenni a novíciákat, mert a konstitúciók nincsenek jóváhagyva. Hála Istennek, a mostani újoncnôk is éppoly higgadtsággal és éppoly áldozatos lélekkel fogadták a szomorú hírt, mint pár évvel ezelôtt a sittardiak. Istent szolgálhassák és lelkeket menthessenek, ez volt valamennyiük szíve vágya, hogy fogadalommal vagy anélkül, azt Istenre bízták. Igen, új buzgalommal ajánlottuk magunkat Istennek áldozatul, azután föladtam rájuk a barna fátylat. Nemsokkal ezután a nôvérek közül egyeseket Svájcba, másokat az új alapításba, Cremonába küldtem; azt hiszem, Tilburg is kapott néhány segítôt. Az olaszországi alapítást nagyon szívemen viseltem; de karácsony elôtt nem akartam eljönni a maldoni nôvérektôl, ezért elhatároztam, hogy amennyiben december 26-án indul hajó, akkor mindjárt december 26- án elutazom M. Johannával. Siettem, mert az volt az érzésem, máskülönben visszatarthatna valamilyen akadály. Elôvigyázatból meghagytam a postaláda kulcsát ôrzô nôvérnek, hogy december 26-án ne nyissa ki a ládát, míg el nem mentünk, és 27-én küldje utánunk a leveleket. Így is történt. Arra nem gondoltam, hogy (Angliában) december 25-én és 26-án nem kézbesítik a postát. Vaughan bíboros, aki jóindulattal viseltetett irántunk, súlyos betegen ágynak esett és 1903-ban meghalt, így Maldonban és Dumnow-ban teljesen Msgr. S. felügyelete alá kerültünk, a fôtisztelendô úr pedig igen kevés jóindulatot tanúsított irántam. Mindjárt elsô látogatásomkor, mikor megtudta, hogy Szent Teréz szabályait és konstitúcióit követem a kor igényeihez igazítva, nagy erôkkel fogott hozzá, hogy eltántorítson a Kármeltól, amikor pedig látta, hogy élek- halok a Kármelért, kénytelen volt fölhagyni a fáradozásával. Ennek következtében végtelen sokat szenvedtünk miatta azokban az években. Ha csak alkalom adódott, éreztette velünk rosszindulatát. Szerencsésen kikötöttünk Hollandiában, és Bajorországon át továbbutaztunk Olaszországba. Nürnbergben megszakítottuk utunkat, meglátogattuk fôtisztelendô Dr. Hauck városplébános urat (a késôbbi bambergi érseket), aki jóságosan fogadott bennünket. Közben ide érkezett meg az angliai posta is, benne egy levelet kaptam Msgr. S-tôl, melyben ,,megtiltotta'', hogy a ,,következô évben'' elhagyjam Angliát. Hálát mondtunk Istennek, hogy oly sietve elutaztunk, hisz mi minden történhetett volna az év folyamán az Anglián kívül lévô 10 Szent József otthonnal, melyektôl ily módon el lettem volna rekesztve, és miféle parancsok és tilalmak következhettek volna még netán? CREMONA A Brenneren lavinaomlás tartóztatott föl bennünket, és kénytelenek voltunk visszatérni Innsbruckba. Emiatt csak január 2-án érkeztünk Cremonába. Msgr. Lombardi, az akkori püspöki titkár igen-igen szívélyesen fogadott minket; mennyire megijedt azonban, mikor rájött, hogy nem értem ôt és nem beszélek olaszul! Egyébként azért értettem egy keveset; de a legutóbbi álmatlanul töltött éjszakák hatására képtelen voltam megérteni s fôleg beszélni az olaszt, de aztán pár nap múlva már jobban ment. Míg alkalmas házat nem találtunk, egy hölgy a palazzójában ingyen átengedett nekünk egy üresen álló lakást. M. Johannával igyekeztünk elôteremteni a sok nôvér számára a legszükségesebb berendezést. Nôvéreink hamarosan meg is érkeztek Maldonból, s nagy szorgalommal nekiálltunk olaszul tanulni. Egy nagyon kedves hölgy tanított minket, aki itt élt ugyanebben a palazzóban és szeretetbôl foglalkozott velünk; jól beszélt németül, mert korábban a zangbergi kolostor intézetében élt a vizitációs apácáknál. A nôvérek valamennyien nagy buzgalommal tanulták a szép nyelvet, és hamarosan hozzászoktak az új körülményekhez. Minden országnak megvannak ugyanis a maga szokásai, és ha gyermekeket akarunk nevelni, elôször meg kell ismernünk az adott nép jellegzetességeit, és, úgy vélem, meg kell szeretnünk a nemzetet. Igen, minden nemzetnek megvannak a maga szokásai, a csak rá jellemzô vonásai, és minden nemzetben van valami ,,szeretnivaló''. Mint mindenütt, itt is a legnagyobb szegénységben kezdôdött az életünk. Nem volt ugyanis szinte semmilyen bevételi forrásunk. Bonamelli püspök meglátogatott bennünket és igen megdöbbent, látván, mekkora szegénységben élünk a klauzúrán belül; másrészt viszont sokat épült azon, hogy a nôvérek így is mind derűsek, elégedettek voltak. Cremonában életem hajója nyugodt vizeken horgonyzott. Nôvéreimhez hasonlóan én is az olasz nyelv tanulmányozására használtam föl az idôt. De milyen rövid ideig tartott e nyugalom! Álomszerű gyorsasággal tűnt tova, mint egy napsugaras áprilisi nap. Újra vihar támadt, mely úgy tűnt, a hajómmal együtt nemcsak a horgonytól szakít el engem, hanem egyenesen a mélybe süllyeszt! Egy nap meglátogatott Msgr. Lombardi, akit akkoriban még Don Emiliónak szólítottak, s mindjárt azzal a bejelentéssel kezdte, hogy semmi ,,jót'' nem hozott ma. Msgr. Bonamelli küldi a következôk bizalmas közlése végett: ôeminenciája, a püspök levelet kapott rólam Londonból (Msgr. S-tôl). A levél arról szól, hogy én engedetlen voltam Kopp bíborossal továbbá a roermondi püspökkel szemben, akinek tilalma ellenére Sittardban mégis fogadalmat tétettem a nôvérekkel a noviciátus végeztével, legutóbb pedig Vaughan westminsteri bíborossal szemben Londonban, aki megtiltotta, hogy ,,egy éven belül'' elhagyjam Maldont, én pedig e tilalom ellenére eljöttem Maldonból stb. A hosszú levél tele volt vétkeim sorolásával. Bonamelli püspök, elolvasván a levelet, azt mondotta: ,,Igen gyenge jellem lehet, aki minden különösebb ok nélkül ilyen levelet ír valakirôl.'' ,,Most azonban ôexcellenciája azt üzeni Önnek, menjen el Rómába, s tegyen meg mindent, hogy megkapja a jóváhagyást. Ad egy ajánlólevelet is Ferrata bíboros úrhoz, akivel jó barátok.'' Eddig tartott a bizalmas üzenet. Bár e pillanatban kifelé megôriztem a nyugalmam, belül teljesen fel voltam dúlva. Ismét milyen igazságtalanul bántottak! Útban Cremonába, Bajorországban kaptam meg a levelet, mely megtiltotta, hogy elhagyjam Angliát, most pedig engedetlenségnek bélyegzik december 26-i elutazásomat. Vaughan bíboros ôeminenciája beteg, halálos beteg volt, s biztos, hogy nem tudott sem errôl a levélrôl, sem a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel két zárdájának bezárását elrendelô parancsról; mert ôeminenciája maga mondta a maldoni és dumnow-i közösségek kiutasításának visszavonása végett betegágyához sietô maldoni papnak: ,,Még soha semmilyen elmarasztalót nem hallottam a kármelita nôvérekrôl, ezért maradjanak ott mindkét helyen.'' Hálásan borultam térdre a beszélôszoba melletti kápolnában. Hála és öröm töltött el, bár természetem háborgott a szenvedéstôl. Hányszor sóhajtoztam Istenhez, mondván: ,,Ó, Uram, üdítsd föl a lelkem szenvedéssel!'' Most fölhajthattam a kegyelem poharát! ======================================================================== IX. A második római út 1903. május 9-én C. nôvérrel ismét az Örök Városba utaztam segítségért. Ez alkalommal már odaútban is balszerencsénk volt, mivel útiköltségünk csupán Firenzéig volt elég. Nem maradt más hátra, leszálltunk a vonatról, és megpróbáltunk irgalmas szívű lelkeket találni, akik szorult helyzetünkben hajlandók segíteni rajtunk. Egy keresztes nôvér szeretetteljes közvetítésével kaptunk annyi lírát, amennyi elegendô volt Rómáig a vonatköltségre, de egy lírával sem többet, a pályaudvarról a vatikáni Szent Márta otthonig, ahol a vincés nôvérek gondoskodtak az idegenekrôl, már gyalog kellett eljutnunk. A ház fônöknôje, Theresia Bong nôvér kölni születésű szerzetesnô volt, a kölni Msgr. Bong testvére. Angliából jövet Hollandián átutazóban M. Johannával elôször egy kis idôre megálltunk Sittardban, s mivel Köln is útba esett, ott meg Msgr. Bongot kerestük föl. Ô volt a Köln környéki melateni Jó Pásztor zárda rektora, mikor a Lindenburgban dolgoztam. 1886 óta ismertük tehát egymást, így beszélgetésünk során a régi emlékeket elevenítettük föl. Végtelenül sokat köszönhetek e szentéletű pap valamint a kolostorában élô nôvérek imáinak. Kapva az alkalmon, mielôtt elbúcsúztunk, megkérdeztem monsignorét, milyen ünnep volt akkor, mikor ott Melatenben a zárda templomában eljutottam az elhatározásra, hogy csatlakozom az Anyaszentegyházhoz. Utánozhatatlan nyugalommal egy könyvecskét vett elô mellényzsebébôl, kicsit lapozgatott benne, majd megszólalt: ,,1887. június 17-én volt, Jézus Szíve ünnepén!'' Nagy örültem, hogy végre -- 1902 decemberében -- megtudhattam, melyik volt az az ünnep, melyen kimondhatatlan kegyelemben részesülvén eldôlt bennem, hogy csatlakozom az Anyaszentegyházhoz, jobban mondva kérem visszafogadásom. Dicséret, áldás és hála Jézus isteni Szívének mindörökké! De térjünk vissza Rómába, a Szent Márta otthonhoz; Msgr. Bong már jelezte érkezésünket a testvérének. Barátságosan fogadott minket, de mindjárt tudtunkra adta, hogy csak rövid idôre kaphatunk szobát az általa vezetett otthonban, azért nézzünk magunknak mielôbb más szálláshelyet. Azt is elmondta továbbá, hogy igen kevés a nôvér és nagyon túl vannak terhelve. Nem akarván még növelni teendôiket, mindjárt mondtam, hogy ebédünkrôl stb., ahogy máskor is, magunk gondoskodunk; de hálásak lennénk, ha reggelit kaphatnánk. Ebbe belement. Arra természetesen nem gondoltam, hogy másnap reggelig sem ételt, sem italt nem kapunk; de ez bizonyára félreértésbôl adódott. Szerencsére nôvéreink bôségesen elláttak minket kenyérrel és gyümölccsel, különbözô zárdáinkból rögtön pénzt is küldtek utánunk. Ezért kísérômet mindennap elküldtem a fônöknôhöz érdeklôdni, jött-e levelünk, de mindhiába; mindig az volt a válasz, hogy nem érkezett postám. Nem volt tehát pénzünk, semmit se tudtunk venni. Kávén és kenyéren és némi maradék cremonai gyümölcsön kellett kihúznunk egész nap, mégpedig hat napon át! Csak a hatodik napon kaptuk meg várva várt levelünket, mely, mint Theresia nôvér aztán elmondta, már az érkezésünket követô napon megjött. De mivel ferences nôvéreknek hitt minket, levelünket a kármelita nôvérek zárdájába küldte, ahonnét csak aznap, ráadásul fölbontva hozták vissza. Tartalmára vigyázott Szent József atyánk, mert benne volt még 80 márka. Sietve gondoskodtunk a legszükségesebb élelemrôl, feloldandó e szigorú böjtöt. Közben újra és újra az ötlött az eszembe: folytatnom kellene ezt az életmódot engesztelésül és a lelkek megmentéséért Jézus isteni Szívének szándékára életem végéig, ha a gyóntatóm megengedné. Rendkívül kínos volt számomra, hogy meg kell ezt kérdeznem, de erôt vettem magamon, a páter pedig azonnal megadta az engedélyt. Megfogadtam tehát a jó Istennek, hogy miként engesztelésül tűröm szenvedéseim és fáradozásaim, ugyanezért azzal is megtagadom önmagam, hogy ,,életem végéig soha többé nem élvezek fôtt ételt''. Msgr. Jacquemine volt szíves megengedni tizennégy nappal késôbb, hogy néhány hétig a nôvéreinél lakjunk, míg más szállást nem találunk. Nem laktunk ott régóta, mikor kísérôm belázasodott és nagyon beteg lett. Akkor végre találtam egy nagy szobát a Via Olmatán a Szürke Nôvéreknél, ahol azután maradhattunk szeptemberig. Mivel C. nôvér a láztól annyira legyengült, hogy nem tudott elkísérni a rám váró sok megbeszélésre, kénytelen voltam még egy nôvért hívni. Római tartózkodásom elsô napjaiban Bonamelli püspök ajánlólevelével mindjárt elmentem Ferrata bíboroshoz. Ôeminenciája nagyon kegyesen fogadott; de mikor az anyaházunkat firtató kérdésére azt feleltem, hogy nincs, mivel Kopp bíboros nem engedélyezte Berlinben az elsô házat anyaházzá nyilvánítani, ôeminenciája rögtön azt mondta: ,,Ez nagyon megnehezíti az ügyüket.'' Rövid gondolkodás után elküldött egy monsignoréhoz, terjesszem elé az ügyet. Úgy is tettem, ô pedig megint csak egy másikhoz irányított. Így vándoroltam egyiktôl a másikig, közben néhány bíborosnál is jártam. Mindegyik jóságos volt és megértô; de senki sem tudott segíteni rajtam, míg nincs ,,anyaházunk Rómán kívül''. Régebben más lett volna; de XIII. Leó pápa idején kiadtak egy dekrétumot, hogy olyan kongregációt nem szabad beengedni Rómába, melynek nincs püspök által engedélyezett anyaháza ,,Rómán kívül''. Az anyaház a rend vagy kongregáció természetes alapja, gyökerének is mondható, belôle fejlôdik ki a törzs és a korona, és belôle árad szét az élet. Nálunk nem volt meg ez az alap, hiába voltak házaink vagy Szent József otthonaink hét egyházmegyében, és hiába számláltunk a posztulánsokat is beleszámítva mintegy 100 nôvért. Amiatt, hogy Kopp bíboros nem engedélyezte Berlinben az elsô ház anyaházzá nyilvánítását, egyetlen más püspök sem adott engedélyt az anyaházhoz. Így rendelte Isten. A Kopp bíborossal kapcsolatos szenvedésbôl a végtelennek, már-már áthidalhatatlannak tűnô más nehézségek egész láncolata eredt. De annak ellenére, hogy nem számíthattam már se jótanácsra, se segítségre, bizalmam nem gyengült, és rendületlenül reméltem, hogy célhoz jutok; mert Isten annyi kegyelemben részesített már, s ezek az alkalmak szintén lánccá összekapcsolódva mélyen emlékezetembe vésôdtek. Csak egy pillantást kellett vetni erre a kegyelmi láncolatra, hogy újra és újra fölszítsam magamban a bátorságot, a bizalmat, a buzgalmat, serkentsem magam, erôs kézzel továbbdolgozzam, széttörjem a nehézségek e láncolatát, és célhoz érjünk -- legyen anyaházunk és megkapjuk az egyházi jóváhagyást. Az imádságban reménykedtem, hogy általa, mint egy üllôn, szétzúzhatom e láncot! Minden szabad percemben imádkoztam. A Szent Lépcsôn csak önmagamért három kilencedet végeztem. Mennyire át lehet elmélkedni itt a csendben az Üdvözítô szenvedéseit! És ha az ember leborul a Confessio elé a Szent Péter-templomban, a lélek elmerül Istenben, Isten Szívének mérhetetlen irgalmában! Szent Lôrinc iránti nagy tiszteletem kivezetett a szent ereklyéihez. Az ünnepe elôtt kora reggelenként kilencedet tartottam, de egy nôvér kíséretében. Segítséget kértem, világosságért könyörögtem, hogy kikerüljek a nehézségeknek e labirintusából, de csöndesen be kell vallanom, személy szerint erôsen aggódtam. A következôk miatt: ha rendezett körülményeket érünk el, tehát lesz anyaházunk, akkor a jó Isten nem nyújt számomra több szenvedést! Pedig szenvedés nélkül számomra az élet elviselhetetlennek tűnt. Most mintha vad hullámok dobáltak volna, melyeken az Istenbe vetett bizalom és szeretet hordoz. Hogyan bizonyítsam azonban Istenbe vetett bizalmamat és szeretetemet, ha már nem vagyok a viharos tengeren -- a szenvedések óceánján? Az egyik idôsebb nôvér, M. Gabriela megígértette velem, hogy nem imádkozom többet ,,szenvedésért'', különben ,,sose jutunk célhoz''. Nôvéreim kedvéért erôt vettem magamon, és megtettem mindent, amivel legrangosabb és legbölcsebb tanácsadóim próbaképpen megbíztak, ugyancsak hűségesen megtartottam azt az ígéretemet is, hogy ,,szenvedésért'' nem imádkozom többé, egy kivételtôl eltekintve. Júliusban az egyik ünnepen megkértem C. nôvért, kísérjen el a Róma környéki kis ,,Quo Vadis''-kápolnába. A legenda szerint Szent Péter elmenekült Rómából, s itt, a Via Appián, azon a helyen, ahol most ez a kápolna áll, az idesietô apostolnak egyszer csak megjelent az isteni Üdvözítô a nagy kereszttel a karján. ,,Hová mész?'' -- kiáltott föl ijedten Szent Péter. Az Üdvözítô fájdalmasan tekintett Péterre, mondván: ,,Rómába, hogy keresztre feszítsenek.'' Fájdalommal sütötte le Péter a szemét, és mielôtt még mondhatott volna valamit, Mestere eltűnt; de Péter megértette Ura pillantását és szavait, visszasietett Rómába, hogy keresztre feszítsék. -- Életét menteni akaró barátai unszolásának engedve választotta a menekülést, de a kegyelem újra megerôsítette, mint ,,Szikla'' tért vissza, melyen az Üdvözítô a továbbiakban fölépíthette Egyházát. Nagy volt a forróság aznap. Végre elértünk a kápolnához. A keresztet hordozó Üdvözítô lábaihoz térdeltem a földre és imádkozni kezdtem, és - - igen, a szenvedélyem nyomban fölülkerekedett minden szándékomon és ígéretemen, szenvedésért könyörögtem. Miként a szomjúságtól eltikkadt vándor könyörög egy korty vízért, úgy könyörögtem én is Istenhez, engedje, hogy továbbra is ihassak a szenvedés kelyhébôl. ,,Szeretett Üdvözítôm, a mennyországban minden van; szenvedés azonban nincs, engedj ezért szenvedni, szenvedni és csakis szenvedni e világon!'' Lelkek mentésére vágyott mindig a szívem, olyan lelkekére, akiket a büszkeség és mindenféle szenvedély gyakran kegyetlen erôszakkal ragadt és ragad ki mind a mai napig az isteni Üdvözítô karjaiból; ezeket a lelkeket akartam visszaszerezni az isteni Szívnek -- nem Isten akaratából volt-e ez életem célja? Egy barát odamehet, lángoló szavakkal fölrázhatja a lelkeket, és visszavezetheti ôket a hitre, az Anyaszentegyházba. -- Egy szegény apáca mi mást tehet ugyanezen cél, az isteni Szívnek minél több lélek megnyerése érdekében, mint hogy ,,szenved -- engesztel -- imádkozik''. Valószínűleg elég régóta térdeltem itt, mikor eszembe jutott a kísérôm, fölkeltem és kimentem a kápolnából. A kapu elôtt elmondta, hogy szándékomra imádkozott. Egészen megriadva válaszoltam: ,,Jaj, mit tettünk? Teljesen elfeledkeztem az ígéretemrôl, és csak szenvedésért imádkoztam.'' * * * A Szent Lôrinc kilencedébe esô vasárnap hármasban kimentünk a Via S. Giovannira, a Laterántól délre, megnézni, itt kint nincs-e véletlenül nekünk való ház. St. bíboros azt tanácsolta, nézelôdjünk már ház után, hogy amennyiben megkapjuk az engedélyt, azonnal megkezdhessük a zárda berendezését. Az utca vége felé járva azt kérdezte tôlem C. nôvér: ,,Anya, látta az elôbbi ház ajtaja fölött a keresztet?'' ,,Nem -- válaszoltam --, de menjünk vissza, kérdezzük meg, mit jelent.'' A ház, melynek ajtaja fölött kis kereszt függött, nyitva volt. A folyosón egy asszonnyal találkoztunk, köszöntem neki és megkérdeztem, mit jelent a kereszt az ajtó fölött. ,,Itt van a kápolna, melyet bíborosunk azért rendezett be, mert a templom túl messze van'' -- felelte. Továbbkérdeztem: ,,Ki miséz itt?'' ,,Don Adolfo, nem ismeri Don Adolfót, a káplánt?'' ,,Nem, nem ismerem, hol lakik Don Adolfo?'' ,,A Lateránnal szemben.'' Még jobban elcsodálkozott a jó asszony, mikor folytattam a kérdezôsködést: ,,Ki itt a bíboros?'' ,,Satolli kardinális'' -- válaszolta. Megköszöntem a fölvilágosítást, és nôvéreimmel visszamentem a városba. De miközben nyugodtan lépkedtem, az agyam nagyon járt és nem tudtam szabadulni a gondolattól: nem isteni útmutatás-e ez a kis epizód, nem a Szent Lôrinchez intézett kilencedem meghallgatása-e? A lateráni bazilikába abban a pillanatban érkeztünk, mikor véget ért a vecsernye és a sok-sok karinges pap kiindult a vecsernye-kápolnából. Odamentem az egyik szolgálattevôhöz, és érdeklôdtem Don Adolfo után. Kis idô múlva már jött is Don Adolfo. Röviden elmondtam neki, hogy plébániát keresünk, melynek területén gondját viselhetnénk a szegény gyermekeknek. ,,Várjon egy pillanatra, a bíboros itt van még!'' -- mondta, s már el is sietett; majd pár perc múlva azzal tért vissza, hogy másnap reggel 10 órára menjünk kihallgatásra Satolli bíboroshoz. Másnap a kihallgatáson ôeminenciája elé terjesztettem kérelmünket, azt sem mulasztottam el elmondani, hogy nincs anyaházunk. A nép, a szegény gyermekek körében végzett munkánk megnyerte ôeminenciája érdeklôdését. ,,Ez szent Mű!'' -- mondta nem is egyszer. Azután abbéli kívánságát fejezte ki, hogy nyissunk gyermekotthont a Laterán plébánia területén; de elôbb még meg kell beszélnie a római bíboros helynökkel. -- Izgatottan vártam az értesítést. Meg is jött; de nem a várva várt hozzájárulásról, hanem arról, hogy letelepedési engedély addig nem adható ki Rómában, míg Rómán kívül nincs anyaházunk. Megint ugyanaz -- ugyanaz a válasz! Közben elmúlt az augusztus, szeptemberben pedig a legtöbb bíboros elutazik az Örök Városból, bezárják a kongregációkat. Így aztán nincs mit tenni, nem lehet semmit intézni. Eltelt öt, sok szenvedéssel, fáradsággal és mindenféle áldozattal teljes hónap, és látszólag teljesen céltalanul; de, miként a jövô igazolja, nem így volt. Msgr. Jacquemine azt tanácsolta, menjek most Cremonába, és januárban jöjjek vissza s kezdjem elölrôl a munkát. Ott voltunk, mikor meghalt a Szentatya, XIII. Leó, a konklávé idején, valamint X. Pius pápa megkoronázásakor. De mindezek ellenére római tartózkodásunk leginkább vezeklés volt. Három nô kánikulában egyetlen szobába zsúfolva Rómában -- ez bizony gyakran kíván önuralmat, semmiképp sem felüdülés. Nôvéreimet Cremonában még úgy találtam a palazzóban, ahogy elváltunk, csak egy kis lépést tettek elôre, mert végül is találtak két eladó házat. Megnéztem mindkettôt. Egyik sem volt megfelelô, de nem tűnt tanácsosnak tovább várni; ezért megvettük Signor Sacchi, a késôbbi miniszter házát, aki, bár vallásellenes volt, velünk mindig kedvesen, jóindulatúan viselkedett. Mindenszentek ünnepén 1903-ban átköltöztünk tehát saját zárdánkba. Nagy buzgalommal és örömmel rendeztük be a kápolnát, és hamarosan elhelyezhették a legméltóságosabb Oltáriszentséget. A lehetô leggyorsabban készültünk föl a fiúk fölvételére is. Néhány hét múlva kedves, fekete szemű fiúcskákkal teltek meg a nagy szobák. Nagy öröm volt ez számomra. ======================================================================== X. Harmadik római út 1904 január elején M. Bernardine nôvérrel ismét Rómába utaztam. Ezúttal február 12-ig a Keresztes Nôvéreknél kaptunk szállást a Via S. Basilión, azután pedig június 17-ig a Borromei Nôvéreknél a Szent Péter- templom mögött. A nagyon kedves francia fônöknô volt szíves átengedni nekünk egy nagy szobát. Az elsôk között tettünk látogatást fôtisztelendô Antonio sarutlan kármelita atyánál, aki akkoriban tartományfônök és a Szerzetesi Szent Kongregáció tanácsosa volt, késôbb Szicíliában lett érsek és 1924-ben halt meg. Barátságosan köszöntött minket, majd közölte, hogy most már imádkozhatjuk latinul a Jézus Szíve-kisbreviáriumot, mert megkapta a jóváhagyást. Nagyon megörültem, mert igen vártam a jóváhagyást, addig ugyanis nem tudtam összeállítani az officiumunkat. Szemben a legtöbb kongregációval, akik Mária kis zsolozsmáját használják, a miénk ugyanazon zsoltárokból, viszont a Jézus Szíve-officium himnuszaiból, antifónáiból és imádságaiból áll. Amikor az összeállítás munkájával elkészültünk, jóváhagyattuk a Vatikánban, és Rómában mindjárt ki is nyomattuk. A Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelnak ezzel 1904 óta saját Jézus Szíve-officiuma van. Megint hiábavalónak tűnt az anyaházhoz jutás érdekében tett minden erôfeszítés. Húsvét közeledtével sem látszott még semmilyen segítség. Miképp elsô római tartózkodásunk idején, úgy most is Jézusról nevezett Szent Teréz anyánál kerestünk menedéket, s kilencedet kezdtünk a Maria della Scalában. A kilenced harmadik napján elmentem Msgr. Jacquemine- hez, megkérdeztem, vajon Róma környékén nem adna-e nekünk valamelyik püspök engedélyt anyaházra, mert mint hallottam, Róma környékén van egy sor egyházmegye. Erre Msgr. Jacquemine azt válaszolta: ,,Maradjon csak Satolli bíborosnál, ôt nagyon érdekli az Ön Műve. Ô Frascati püspöke. Majd én magam beszélek vele.'' Egy reménysugár! Kedden reggel mondta ezt, s szerdán már mehettünk a válaszért. Nem nehéz elképzelni, milyen izgatottan vártuk a választ; mert a sok sikertelenség ellenére is mindig szilárd bizakodással vártam, hogy célhoz érünk. Msgr. Jacquemine, jóságának és felebaráti szeretetének köszönhetôen, még kedden este fölkereste Satolli bíborost, s ôeminenciája csütörtökön fogadott minket, hogy átadja a várva várt engedélyt. Szentéletű tanácsadóm, Msgr. Jacquemine osztozott örömünkben; de a további részletek közlését átengedte ôeminenciájának. Igen kegyesen és nagy jóakarattal fogadott bennünket ôeminenciája a kitűzött idôben, s átnyújtotta hozzájárulását ahhoz, hogy egyházmegyéjében, Frascatiban anya- és újoncházat alapítsunk. Rocca di Papában kiköltöztek nôvérek egy zárdából, ezt megvehetnénk. ,,A húsvétot követô kedden jöjjön el hozzám Frascatiba, ott lesz Don Lorenzo is, és elkíséri majd Rocca di Papába'' -- zárta a kihallgatást. Igaz-e mindez, megtörtént-e valóban? Az anyaház megszerzéséhez, ami lehetetlennek látszott, most pár pillanat alatt megkaptuk az engedélyt? Olyannak tűnt, mint egy álom, de igaz volt, valóban megtörtént! Minden megadatott, és megfogható közelségbe került, hogy önálló, egyházilag elismert szerzetescsalád leszünk. Hálás szívvel siettünk a közeli Lateráni bazilikába a tabernákulumhoz. Kedden reggel elutaztunk az alig egy órányira lévô Frascatiba, s ôeminenciája igen jóságosan, nagy jóindulattal fogadott. Azután ôeminenciája bemutatta Don Lorenzót, aki korábban a szeminárium gondnoka volt, most pedig Rocca di Papában káplán. Rövid megbeszélés után Don Lorenzóval útnak indultunk Rocca di Papába. A zárda, melyet át kellett vennünk, az egykori Overbeck-palota volt; a híres német festônek itt fönn volt a rezidenciája, valamivel még följebb pedig gyakran megfordult a híres német szobrász, Achtermann, aki épített egy kápolnát is, majd Rómában fejezte be szent életét. Az Overbeck-palotában házikápolna is volt. Don Carlo, Rocca di Papa legidôsebb papja sokat mesélt nekünk Achtermannról, akit a nép szentként tisztelt. Szeretetével és jótékonyságával mindenki szívébe belopta magát. Mintegy utat tört nekünk, német nôvéreknek, akik itt tudtunk és akartunk letelepülni. A pompás kilátás és a zárdához tartozó erdô lassan feledtette velünk azt a borzasztó benyomást, melyet a teljesen elhanyagolt épület tett ránk elôször. Mindenekelôtt tisztázni kellett a rendkívül nehéz adásvétel föltételeit. Szerencsére Signor Passarelli, a Szent Teréz kármelita templom építôje sokat segített ebben. Mikor a vételárban végre megegyeztünk, elhatároztuk, hogy június 17-én költözünk föl. A sittardi és maldoni noviciátusból szép számban érkezô idôs nôvérek már itt voltak Rómában. Miután megkaptuk a Szentatya, X. Pius pápa áldását, fölutaztunk ,,Péter Sziklájára'', Rocca di Papába. Ideiglenesen helyreállították az Overbeck-féle kápolnát, és július 2- án már elhelyezték a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Nagy örömére a tiszteletreméltó, agg pap, Don Carlo mondta megint az elsô szentmisét, annak idején ô mondta itt az utolsót is. Dicséret, áldás és hála töltötte el a szívünket, és csodálat. Mégiscsak megtapasztaltuk, hogy csodálatos a Szentlélek működése és csodálatosak az isteni gondviselés útjai. A császári birodalom bukásáig a protestantizmus fellegvárának -- joggal -- nevezett Berlinbôl az isteni gondviselés az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt délrôl északra, északról nyugatra, majd ismét délre, egyre délebbre vezette, a Szentatya sziklájáig. Ezt a sziklát jelölte ki az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel megalapítására. 13 évig tartó küszködés és harc után valósággá vált, ami lehetetlennek tűnt. Ha a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel emberi mű lett volna, akkor minden ellensége és ellenfele megérte volna a beteljesedését annak a jövendölésüknek, hogy sose lesz a Szent József otthonokból kongregáció; de ez Isten Műve volt, a folytonos szenvedéseket és akadályokat Isten az ô megdicsôülésére engedte meg. Istennek hála, ,,Péter Szikláján'' is mindjárt újabb szenvedés köszöntött. A ház nem volt lakatlan, mint ahogy vártuk. Egy hölgy, egy nôvér és egy házvezetônô még benne lakott. A hölgy eltartási szerzôdést kötött a nôvérekkel, és addig nem akarta elhagyni a szobáját, míg vissza nem kapta a pénzét. Azonkívül egy másik idôs hölgy, a zárda volt fônöknôje is, akinek nevén telekkönyvileg volt a birtok, vonakodott az adásvételi szerzôdés aláírásától. Ezek a nagyon kellemetlen tárgyalások még nyolc hétig elhúzódtak, úgyhogy a vételi aktus csak augusztus 25-én, többórás, igen feszült légkörű tárgyalás után zárult le. E három nô és egy ideig még két hölgy kivételével a közösség már egy éve elhagyta a zárdát. Ezért most az egész birtok erdôstül, kertestül valóságos vadonhoz hasonlított. Amint az idegenek elköszöntek augusztus 25-én, buzgón, hangyaszorgalommal hozzáfogtunk a munkához. A fôépületet gyermekotthonnak rendeztük be, és már szeptembertôl vettünk föl gyermekeket, s hamarosan az összes szoba zsúfolásig megtelt. Ezek a gyermekek a legszegényebbek közül kerültek ki, eddig kunyhókban, sziklaüregekben éltek, fôként gyümölccsel táplálkoztak, melyet elég gyakran elôször el kellett lopniuk idegen kertekbôl. Nem nehéz elképzelni, hogy úgy érezték magukat, mintha a Paradicsomba kerültek volna. Az oldalszárny és az utcára nézô rész bôvítésével és átépítésével kápolna és oratórium készült, késôbb egy nagy refektórium, beszélôszoba, valamint a noviciátus részére szolgáló termek. Október 15-re elkészült a kápolna, és Satolli bíboros egy monsignorét küldött az ünnepélyes fölszentelésre. Ez a nap Rocca di Papa igazi népünnepélyévé vált. Számomra a fôépülethez csatlakozó, az alsó kertbôl a zárdán át a felsô kertbe vezetô feljáró nagy lépcsôje és ajtaja volt a legszebb újdonság. Elôzetesen nem is sejtettem, milyen örömet fog majd okozni a látvány, mely ezáltal Rocca di Papa magaslatára nyílt. Ha e lépcsôre léptem és fölpillantottam, gyakran idézôdött föl bennem 1891. július 2- i látomásom: láttam az isteni Fölséget, az Atyaistent -- láttam a keresztet --, magamat és körülöttem a nôvéreket és a felhôkben az isteni Üdvözítôt leírhatatlan szeretetet és jóakaratot sugározva. A NAGY HAJÓ Satolli bíboros sürgetett, tegyek meg most mindent, hogy megkapjuk az elsô dekrétumot. Rögtön jelentkezett a második nehézség, mely mindig áthatolhatatlan falként magasodott körülöttem; azt akarták, hogy a Kármel harmadrendje legyünk. Sok hiábavaló tárgyalás után azt mondták, ha ezt nem akarom, akkor az Isteni Szívrôl Nevezett Kongregációnak kellene lennünk. Hogy én a Kármelt, Jézusról nevezett Szent Teréz anyát elhagyjam! Nem, nem és nem, még mit nem? Harmadrend? Soha! Inkább sose leszek szerzetesnô! Ezekben a kétségekkel, kínokkal terhes napokban Isten újabb kegyelemmel jött segítségemre. Álmomban történt. A tenger partján álltam, a nyugodt, végtelen tenger napfényben úszott elôttem. A part egészen lapos volt, és a part közelében egy csomó gyönyörű kis csónak himbálózott a ragyogó napfényben. Mindegyik vakítóan fehér volt, felsô peremükön kék csík futott körbe. Gyönyörű látvány volt, szinte csábított a beszállásra. Közeledtem a parthoz és az egyik csónakhoz, és már éppen beszálltam volna -- nem volt körülményes, olyan kicsik voltak és annyira alacsony volt az oldaluk, hogy kényelmesen be lehetett szállni. Ebben a pillantban megakadályozott benne egy égi jelenés, mely egyszer csak ott állt a jobb oldalamon. De nemcsak azt akadályozta meg, hogy beszálljak, hanem a tekintetemet is elvonta a kedves kis csónakokról, balra, távolabbra irányította, s ott észrevettem egy hajót, egy nagy sötétbarna hajót, mely annyira magas volt, hogy csak létrán lehetett rá följutni, s balra, még távolabb megpillantottam egy óriáshajót, az is sötétbarna volt, és ehhez az óriáshajóhoz volt rögzítve a nagy barna hajó. Azonnal megértettem a látomást, és Isten rendelt mindent így, amint vröktôl fogva elhatározta. A Kármelhoz kötôdô külön hajónak -- melyen azonban semmiféle harmadrendre utalás nem volt -- kell lennie az ,,Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak''. Isten a Mester és az Úr, s az is marad, s keresztülviszi akaratát és terveit, bárki akarjon is ellene tenni! Jézusról nevezett Szent Teréz elôkészítette az utat; miért ne járhatnánk, szigorú klauzúra nélkül, ezt az utat? Ezt nem tudtam megérteni. Az idôk megváltoztak; de a lelkek üdvösségéért munkálkodás lelkülete, szeretete, buzgósága mindig ugyanaz marad, megifjodik minden nemzedékben anélkül, hogy kárt szenvedne. Sem a buzgóság nem lanyhul, sem a szeretet nem hamvad el. Isten mindenható és teremtô ereje nem merül ki, míg áll a világ. Isten Lelke mozgatja a lelkeket minden évszázadban és évezredben, és ahol Isten Lelke munkálkodik és teremt és mozgatja a lelkeket, ott semmi sem történhet ennek ellenére. Minden nehézséget és föltornyosuló akadályt meg tud semmisíteni a Szentlélek. Ô, maga a Szentlélek ébreszt a lélekben bátorságot és harci kedvet. Milyen gyakran éreztem magam versenylónak azokban az években; akinek öröme telik abban, hogy egyik akadályt a másik után veszi, egyre nehezebbeket, átröpül fölöttük, mintha ott sem lennének -- egy bátor nekirugaszkodás -- s máris újabb gyôzelmet aratott Urának. Igen, eddig velem is így történt. Egyik akadályt a másik után kellett leküzdenem; hisz egyik nehézség helyébe mindig újabb lépett. Hallottam egyszer, hogy a zsoké konyakba vagy borba mártott kenyeret ad a verseny elôtt a lovának, hogy az nagyobb merészségre, bátorságra tegyen szert általa, rendkívüli erôt merítsen belôle. Isten is így tesz, miként számtalanszor megtapasztaltam. Nagy nehézségek elôtt, mikor az emberi segítség, mondhatnám a mindennapi táplálék, nem elegendô, Isten mennyei segítséget küld, a különös kegyelmeket, melyek éltetnek és tanítanak, melyek mindent megadnak; az ember éppen csak eszköz Isten kezében. -- Ezt bizonyította számomra Isten ez alkalommal ismét. Segítséget kértem fôtisztelendô Pisani professzortól, akit jól ismertem Berlinbôl és Cremonából, ô volt szíves kérésemet teljesíteni. Tanácsai révén minden megvalósult úgy, ahogy szerettem volna. A kármelita rend kötelékében kellett lennünk, különben nem részesülhettünk volna Kármelhegyi Miasszonyunk rendjének búcsúiban és kiváltságaiban; de Isten akaratából önálló ágat kellett alkotnunk, mely a Szerzetesek Szent Kongregációja alá tartozik, nem pedig a kármelita rend általános fônöke alá, mint a harmadrend. Istennek legyen örökké hála, hogy minden akarata szerint jöhetett létre. 1904-tôl az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel saját hajóhoz jutott, mely azonban hozzá van láncolva az óriáshajóhoz, a Kármel ôsi, tiszteletreméltó rendjéhez, melynek nagy ôsatyja Illés, a szent próféta. Eddig megvoltunk, most ismét a nevünk került sorra, mely nem tetszett. Mi is legyen? Maga Satolli bíboros valamint fôtisztelendô Pisani professzor is gondolkozott a néven; de hol a Kármel lett kihúzva, hol Jézus Szíve, én pedig nem akartam kihagyni sem a Kármelt, sem Jézus Szívét. Ezekben a napokban ismét meglátogattuk fôtisztelendô P. Antoniót, a kármeliták tartományfônökét a Maria della Scala kolostorban. Épp csak köszönt, és már mondta is örömmel: ,,Megvan a név: Carmelitane del divine Cuore di Gesů'' (Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek). El voltam ragadtatva. ,,Pompás -- kiáltottam --, minden, amit szeretek, benne van.'' ,,Ma éjjel jutott eszembe'' -- magyarázta fôtisztelendô tartományfônök atya. Mindjárt átmentünk a Generalíciára, hogy elmondjuk a nagy örömhírt; fôtisztelendô Prokurátor páter azonban a következô szavakkal jött felénk: ,,Megvan a név: Carmelitane del divine Cuore di Gesů.'' Mikor erre elmondtam neki, hogy fôtisztelendô tartományfônök atyától jövünk, akinek ma éjjel jutott eszébe ugyanez a név, kísérômmel, Szent Péterrôl nevezett M. Theresia nôvérrel és velem együtt nagyon elcsodálkozott e kettôs sugalmazáson. Nevünk ezzel immár harmadszor változott, s e harmadik név általános tetszést aratott! ======================================================================== XI. Németország és Hollandia Most, hogy a Mű szilárd alapra került, a számomra nagyon kedves Olaszországból a hideg északra, a távolban mindig nehéz viszonyok között dolgozó nôvéreimhez szólított a kötelesség. 1904 december elején ezért Martha-Maria nôvérrel Vechtába utaztam. Érintettük Freiburgot is, ahol megszakítottuk utunkat, mivel szerettem volna személyesen megismerkedni Msgr. Werthmannal, aki nagy érdeklôdést tanúsított irántunk, és köszönetet mondani neki a jóságáért. Ô azután nyomatékkal ajánlotta, hogy menjek Osnabrückbe, és tegyek meg ott mindent annak érdekében, hogy az északi szórványvidékre kerüljek; mert ott tényleg szükség volna ránk. Megadta az ottani püspökségen lévô legkülönbözôbb urak címét is, mondván, elôször ôket keressem föl, csak azután menjek magához a fôtisztelendô püspökhöz. Mindenben úgy jártam el, ahogy tanácsolta, bár kevés eredményre számítottam; de minden fáradozás hiábavaló volt. Ekkor a közeli Vechtába utaztunk. Egész rövid ideje voltam még csak ott, mikor expressz levéllel Berlinbe hívtak. Az anhaltstrassei otthonban lakó centrumpárti urak úgy vélték, hogy Kopp bíboros most kegyesebb irántam, s kérték, hogy a levél vétele után -- világi öltözetben -- azonnal menjek Breslauba és kérjek kihallgatást. Szombaton kaptam a hírt, s hétfôn reggel már Berlinben voltam, majd mindjárt továbbutaztam Breslauba. Ott kellett töltenem az éjszakát, mert ôeminenciájával csak másnap délelôtt beszélhettem. A prímási palotába érve sokáig kellett várnom, míg az inas, aki ôeminenciájánál bejelentett, visszatért és megvetô hangon azt mondta: ,,Önnel ôeminenciájának nincs beszélnivalója.'' A velünk szimpatizáló urak csalódottak voltak. Vigasztaltam ôket, hogy -- korábbi valamennyi tapasztalatom és a kihallgatás érdekében tett hiábavaló erôfeszítéseim alapján -- nem vártam mást. Az Anhaltstrasséról, ottani otthonunkból meglátogattam a többi otthont. Megrémültem a schönebergi ház láttán, melybe a nôvérek távollétem alatt költöztek a Sedanstrassén. Nagyon nem felelt meg számunkra, a templom is nagyon messze volt. Mindjárt megbíztam egy ügynököt, keressen gyermekotthonnak való házat. Rövidesen különbözô házakat mutatott, de egyik sem felelt meg a célnak. Egyik nap, visszatérve hosszas, hiábavaló keresgélésünkbôl, elmondtam a nôvéreknek, hogy nem találunk kertes, játszóteres házat. ,,Jaj, egészen elfelejtettem -- mondta Maria Magdalena nôvér --, pár héttel ezelôtt itt volt Gross asszony, hozott egy újságkivágást, mondván, küldjem el kedves Anyának, úgy gondolja, ez az ajánlat elfogadható lenne számunkra.'' A kivágást gyorsan megtalálta, volt rajta egy hirdetés, mely a Jó Pásztor Nôvérek elhagyott charlottenburgi zárdájára vonatkozott. A nôvérek egy sokkal nagyobb zárdát építettek máshol Berlin környékén, már oda is költöztek, s a Jézus Szíve egyházközség megvette az egész birtokot, s most bérbe adja az egyes épületeket. Másnap az egyik nôvérrel kiutaztam Charlottenburgba megnézni az épületeket. Faber fôtisztelendô úr nem volt otthon. A sekrestyés vezetett körül bennünket. Az egész szörnyű benyomást tett rám. Mikor Faber fôtisztelendô úr tudomást szerzett látogatásunkról és annak céljáról, mindjárt levelet írt, melyben nyomatékosan megkért, hogy menjek el újra. Részletesen is taglalta, mennyi teendônk lenne ott, még a misszió és a szegény gyermekek részére sincs ház a 36 ezer lelket számláló egyházközségben. Továbbá a házat illetôen ne ijedjünk meg annak mostani állapotától, tetszésünk szerint átalakíthatjuk, kaphatunk hozzá telket is játszótérnek és kertnek, amennyire szükségünk van. E sürgetésre még egyszer megnéztem a házat, és megígértem Faber fôtisztelendô úrnak, hogy átgondolom a dolgot, mivel igen magasnak tűnt számomra a több mint 6 ezer márkás bérleti díj. A Faber fôtisztelendô úrtól kapott levelet elküldtem bölcs tanácsadómnak, Msgr. Jacquemine-nek Rómába. Tanácsát eddigi munkámban mindig áldás kísérte. Alig egy hét múlva már meg is kaptam az útmutatását: fogadjam el Faber fôtisztelendô úr ajánlatát. Bizakodva kibéreltem tehát a házat. Schönebergen a sedanstrassei háznak március 16-án járt le a bérlete, ezért sietnünk kellett a legszükségesebb elôkészületekkel, hogy a nôvéreket és gyermekeket el tudjuk helyezni. Rögtön hozzáfogtunk az átalakításokhoz is, s minden jól haladt. Mindannyiunk örömére augusztus 2-án föl lehetett szentelni a házat és a kápolnát, és el lehetett helyezni az Oltáriszentséget. Miközben a schönebergi kis názáreti házikó nagy, tekintélyes Szent József otthonná fejlôdött, Weissensee sem maradt le. Elôször a szomszéd telket vettük meg hozzá, s a második otthon helyett, melyet távollétem alatt a plébános kérésére nyitottak meg nôvéreim, Neuköllnben, a Delbrückstrassén vettem Kopp bíboros engedélyével egy kertes házat. Április elsején költöztünk be, és hamarosan elhelyezték a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Késôbb megvettük a mellette levô házat is. Pénz nélkül jöttem Berlinbe, s ezért ellenfeleim ujjongtak, hogy bele kell buknom ebbe a sokféle vállalkozásba, mármint anyagilag. Szent József atyám azonban nem hagyott szégyenben, Isten trónja elôtt megszerezte számomra a kegyelmet, úgyhogy ki tudtam egyenlíteni a számlákat. Isten kézzelfoghatóan megáldotta a szüntelen fáradozást és munkát, melynek egyedüli célja Isten megdicsôítése, az Anyaszentegyház szolgálata és a lelkek megmentése volt. A berlini otthonokban történt változásokra itt csak röviden tértem ki, mivel a Szent József otthonokból írt 4. levélben az összes alapítást részletesen megírtam. Mindössze a Szent Hedvig egyházközséghez tartozó anhaltstrassei otthon viszontagságairól szeretnék még valamit hozzátenni. Ott a kertben épült nagy bérház egyik földszinti szárnyán volt a kápolnánk, lakás nem volt fölötte, az otthon a második és harmadik emeleten volt. A helynök úr és a Szent Hedvig prépostja túl bizonytalannak találta a kápolna helyzetét ahhoz, hogy ott ôrizzék az Oltáriszentséget. Én viszont igen szerettem volna, hogy nôvéreimnek, akik itt templomtól távol éltek és rengeteg munkájuk volt, mégiscsak elérhetô legyen az Oltáriszentség; ezért a felsô szinten meghitt kis szentélyt rendeztem be az isteni Üdvözítônek, s a centrumpárti lelkész urak és egy átmenetileg ott tartózkodó püspök is kijelentették, hogy most már delegátus úrnak nem lehet oka megtagadni az Oltáriszentség elhelyezését, ennek ellenére a nôvérek ezt sohasem kapták meg! Akkoriban mindkét kápolnában napi 10--12 szentmisét mondtak a Centrumhoz tartozó papok. Alig terjedt el a charlottenburgi és neuköllni Szent József otthonok híre, rövidesen zsúfolásig teltek gyermekekkel. Elérkezett a posztulánsok beöltözése, mely visszaszólított Rocca di Papába; mert Satolli bíboros 1906 januárjára engedélyezte a noviciátus megnyitását, és jóságosan ahhoz is hozzájárult, hogy minden Sittardban valamint Maldonban noviciátust végzett nôvér letehesse fogadalmát. Legnagyobb fájdalmamra Rocca di Papában a fônöknô és a nôvérek teljesen megfeledkeztek az ottani éghajlat követelte elôvigyázatosságról, melyre én is nyomatékosan fölhívtam a figyelmüket, így a nôvérek egy része belázasodott és nagyon legyengült, a többiek meg az ápolásuktól voltak szinte betegek. Mit tegyünk? -- A levegôváltozás a legjobb, tanácsolták. Azonnal Rómába utaztam, kibéreltem néhány szobát, fölváltva odavittem a nôvéreket néhány hétre, s minden tôlem telhetôt megtettem, hogy erôre kapjanak. Hála Istennek, sikerült; mert egy posztuláns kivételével, aki hirtelen meghalt és immár Rómában lelt nyughelyet, a többiek mindnyájan fölépültek. (A posztulánst Beatricének hívták, mindenki szerette, és sajnálták, hogy ilyen röviddel a beöltözés elôtt meghalt; mindenesetre magával hozta a zárdába a betegség csíráját.) Ekkor folytatódott a több mint ötven posztuláns fölkészítése és a nôvérek egybehívása a fogadalomtételre. Az ünnep fölött érzett örömünket rendkívül növelte az általam igen tisztelt kármelita fôtisztelendô, P. Antonio -- a késôbbi érsek -- jelenléte, aki 1897-tôl folyamatosan bizonyságát adta jóindulatának, s most maga öltöztette be a posztulánsokat és vette ki a nôvérek elsô fogadalmát. Hű barátunk láthatóan osztozott örömünkben, miként szenvedéseinkben is osztozott a legnehezebb idôkben, és most -- biztos reményem szerint -- hathatós közbenjárónk Isten trónjánál. Mialatt Rocca di Papában dolgoztam és gyakran figyeltem csodálattal Isten útjait, északon, Charlottenburgban súlyos viharfelhôk gyülekeztek. Faber fôtisztelendô úr nagy nehézségek árán megszerezte az engedélyt a gyermekotthon megnyitására a potsdami vezetésnél (Charlottenburg akkoriban még nem Berlinhez tartozott, hanem Potsdamhoz), de azzal a feltétellel, hogy csak katolikus gyermekek vehetôk föl. Röviddel azután, hogy eljöttem Charlottenburgból, egy evangélikus munkásember érkezett és kérve kérte az Isteni Szívrôl nevezett M. Catharinát, vállalják el csak rövid idôre kisgyermeke gondozását, mivel a felesége beteg, kórházba kellett vinnie, s most nem tudja elhelyezni a gyermeket. Mihelyt a felesége meggyógyul, hazaviszi. M. Catharina elmondta neki, hogy nem vehet föl evangélikus gyermeket, de az apa szinte könyörgött és azt mondta, nem jelenti ki a gyermeket a rendôrségen, akkor az otthonban sem kell bejelenteni, és különben is csak néhány hétrôl van szó. M. Catharina hagyta magát rábeszélni, fölvette a kicsit, aki alig egy esztendôs volt. Eltelt néhány hét, akkor a férfi ismét eljött, nagy fájdalommal: a felesége meghalt; s még jobban könyörgött, hogy maradhasson még egy kicsit a gyermek, míg talál neki megfelelô helyet. M. Catharina megintcsak engedett. Nem sokkal ezután megjelent egy rendôr és N. N. gyermek után érdeklôdött, itt van-e a József otthonban. Nincs bejelentve, azonkívül ,,evangélikus'', az engedély pedig csak katolikus gyermekek fölvételére szól. M. Catharina részletesen elmesélte, mi történt, mire a rendôr azt felelte: ,,Akkor legalább be kellett volna jelenteni!''. -- Följegyzett még magának egy-két dolgot, azután elment. Rögtön hívták a gyermek apját, és visszaadták neki a gyermeket. -- De már késô volt! Még egy hónap sem telt el, mikor Faber fôtisztelendô úr parancsot kapott a potsdami vezetéstôl: a rendelet áthágása miatt 14 napon belül helyezzék máshova az összes gyermeket, az iskolaköteleseket is, a kisebbeket is. A gyermekotthon ezennel bezárattatik, az engedély pedig hatályát veszti. Mennyi áldozat és küszködés árán nyílt meg, most pedig még egy éve sem működött több mint száz gyermek otthonaként, s máris föloszlatták. S mindebben az volt a legkeserűbb, hogy a saját hibánkból! Azonnal jelentették nekem a nagy szerencsétlenséget. M. Catharinát elláttam tanáccsal, a többi fônöknônek pedig megírtam, hogy vegyenek át annyi gyermeket Charlottenburgból, ahányat csak tudnak. Hagytam az otthonban néhány nôvért a ház fenntartására és a lakbér megszerzésére; M. Catharina és a többi nôvér máshová került. Nagy vihar volt, de a vihart is Isten kormányozza, s az ott és akkor tombol, ahol és amikor Ô akarja! Mindjárt arra gondoltam: Isten engedte meg, hogy ez megtörténhessen. Isten az ô végtelen irgalmában ismét gondjába vett, és egy látomásban megmutatta, mi fog történni e zárdával. A nôvérek kicsi klauzúrakertjében egy igen nagy fát láttam, egy fa vastagságú lefűrészelt ág feküdt mellette. Még ma is látom azt a helyet, ahonnét lefűrészelték, a legalsó ág volt, fölötte magaslott a fa hatalmas koronája. Magamhoz tértem, és nagy vigasztalás és bizalom töltött el. Emlékezetemben mindig úgy jelenik meg ez a nagy fa, mint ahogyan Isten elsô áldása 1894-ben a Goltzstrasse alapításakor. Ez a nagy fa csak azt jelenthette, hogy erre az intézményre nagy jövô vár. Az azóta eltelt évek ezt eléggé igazolták. Egyre-másra tudatták velem, hogy Faber fôtisztelendô úr vevôt talált az egész birtokra, a házunkkal és a kerttel együtt. Nekem ezek a hírek nem ingatták meg a nyugalmam, szilárdan meg voltam róla gyôzôdve, hogy Isten bármikor egyetlen mozdulattal megsemmisítheti az emberek terveit. A Jézus Szíve egyházközség maradt a korábbi zárda tulajdonosa a telekkel stb. együtt, míg 1920-ban visszatértem az Egyesült Államokból és meglátogattam Charlottenburgot. Hamarosan alkalom nyílt, hogy az egész birtok nagy részét megszerezzük a Lützowplatzon lévô villával együtt az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel tartományi házának. Innen már csak néhány évtized, és fölépül a Szentháromsághoz méltó zárda, majd a kis lützow-i toronyról messze világít az arany kereszt, az internátusban és az externátusban pedig gyermekek százaival ismertetik és szerettetik meg az isteni Kereszthordozót és derék keresztényeket nevelnek. Még hátra van, hogy elmondjam, hogyan szereztük meg az engedélyt az otthon újranyitásához. Bármennyire igyekezett is Faber fôtisztelendô úr, aki maga is tagja volt az iskolai elöljáróságnak, mégis négy év telt el, míg újból megkapta az engedélyt, de akkor is úgy adták ki, hogy csak ,,nem iskolaköteles'' gyermekeket lehet fölvenni. Csak folytonos további kérelmekkel és kérvényekkel érte el végül, hogy iskoláskorú gyermekek nevelésére is visszaszerezte az engedélyt. De hogy milyen gyötrelmeknek és kellemetlen látogatásoknak voltak ott kitéve a szegény nôvérek a császárság bukásáig, azt nem lehet leírni. Csak egy példát említek. Egy reggel 8 óra tájban váratlanul öt úr állított be vizitre a fônöknôhöz; nemcsak a beszélôszobába mentek be, hanem kényükre-kedvükre bejárták az egész házat. Nagyon meglepôdtek, hogy ilyen korán reggel ekkora rend van egy olyan házban, ahol száznál több gyermek él, akiknek több mint a fele még öt éves sincs. A nôvérek celláit sem kímélték, ezekbe nemcsak benéztek, hanem ,,át is kutatták'' ôket. Ilyen megaláztatásokat kellett a szerzetesnôvéreknek elviselniök. Hogy milyen csodálatosan védik a szentek tisztelôiket, bizonyítja az esethez kapcsolódó következô epizód. Az a nôvér, akinek aznap reggel kellett ébresztenie a nôvéreket Charlottenburgban, maga mesélte el nekem, hogy elnézte az órát, és fél hat helyett fél ötkor ébresztett, amit senki sem vett észre az elmélkedés végéig. Ezt az egy órát ekkor arra használták föl a nôvérek, hogy még a szentmise elôtt rendbe hozzák az összes szobát. Csak miután elmentek az urak, eszméltek rá a meglepett és ijedt nôvérek Szent József atyánk csodálatos gondoskodására, aki, hogy az ô Szent József otthonának becsülete csorbát ne szenvedjen, egy órával korábban ébresztette a nôvéreket úgy, hogy észre sem vették. Szegény nôvérek azonban azt viselték a legnehezebben, hogy négy éven át, míg a ház üresen állt, rengeteg szemrehányást vágtak a fejükhöz. ,,Évrôl évre alamizsnát gyűjteni egy üres házra, és abból fizetni a 6800 márkás bérleti díjat, ez több mint igazságtalanság, ez lelkiismeretlenség...'' Egy páter megparancsolta a fônöknônek: ,,Írja meg a fônöknôjének (nekem), egyenesen halálos bűn alamizsnából fizetni egy üresen álló ház bérletét.'' E vádakat, azt is, amely szerint ,,halálos bűnt'' követek el, igen nyugodtan tűrtem, mert lelkiismeretem e tekintetben nem vádolt. Ellenkezôleg, hálával és örömmel tapasztaltam, hogy a jó Isten kézzelfoghatóan megáldotta a pénz összegyűjtésére irányuló erôfeszítéseinket; mert a nagy összeg többnyire idôre együtt volt. Harminc évvel korábban a jó Isten kegyelmének tartottam, amikor lehetôvé tette és megáldotta egy evangélikus városi misszionárius fizetésének megszerzésére irányuló erôfeszítéseimet. (Talán korábban elmondtam már.) Akkoriban egyletet alapítottam erre a célra negyven fiatal hölggyel. Sokat kézimunkáztunk egész évben, majd mindent kiárusítottunk, így saját szorgalmunkkal és erôfeszítésünkkel megszereztük a városi misszionárius fizetését. Örömmel töltött el a gondolat, hogy ezáltal száz meg száz szegény ártatlan gyermek részesül a szent keresztségben. Ezek a városi misszionáriusok olykor száznál is több gyermeket találtak egy-egy házban megkereszteletlenül. A polgári anyakönyvezés bevezetése után az evangélikus lakosság azt hitte, hogy eltörölték a keresztelést és a házasságkötést; ezért, fôleg Berlinben, ahol rengeteg ember rég elhagyta már vallását is, gyermekek ezrei maradtak kereszteletlenül, és ki tudná összeszámolni, hányan haltak meg a keresztség szentsége nélkül? A charlottenburgi ház a Jézus Szíve plébánia tulajdona volt. Mikor ki akartam bérelni 1905-ben, megijedtem a magas bérleti díjtól; de Jézus Szívére gondolva elszállt az aggodalmam; mert a bérleti díj elôteremtésével közvetlenül a szegény Jézus Szíve egyházközséget szolgáltuk. Minden adomány, melyet e célra gyűjtöttünk, a templom pénztárába került tehát; ezért szilárdan eltökéltem, hogy mindent megteszünk a pénz összegyűjtése érdekében. Álljunk szilárdan, nem meginogva, tartsunk ki nagy türelemmel -- ez volt a feladatunk. E szilárd bizalomra buzdítottam és bátorítottam a nagy házban magányosan élô nôvéreimet ezekben az években. Harminc évvel korábban ,,Isten kegyelmének'' tartottam, hogy eltarthattunk egy evangélikus városi misszionáriust. Mennyivel nagyobb kegyelem volt ezzel szemben, hogy betehettünk 6800 márkát a templom pénztárába! Nem olyan áldozati persely volt-e ez most, mint egykor a jeruzsálemi templomban? Kevesebbre becsülte tán az isteni Üdvözítô most bedobott filléreinket, mint akkoriban? Sok ilyen fillért gyűjtöttünk össze és dobtunk ,,örömmel és hálásan'' ,,Isten perselyébe'', és van-e, aki úgy gondolja, hogy Jézus Szíve nem áldotta meg valamennyi jótevônk és a Jézus Szívérôl Nevezett Kármel áldozati adományait? SITTARD Az égi Királynô szava: ,,késôbb'', mellyel a csehországi Maria- Raschütz-ben vigasztalt, 1906 áprilisában Rocca di Papában arra késztetett, hogy másodszor is fölvételünket kérjem a roermondi egyházmegyébe. És ez alkalommal kérésem meghallgatást nyert. A Franciaországból akkoriban kiutasított szerzetesek kedvéért föloldották azt az egyházmegyei dekrétumot, mely megtiltotta újabb rendek letelepedését. Így mi is visszatérhettünk elhagyott zárdánkba. 1906 július elején egyedül jöttem el Rómából és utaztam Roermondba, hogy elôször is köszönetet mondjak Msgr. Drehmannsnak. Szívemet hála és öröm töltötte el, hogy helyreállíthatom a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel bölcsôjét és ismét megnyithatom zárdánkat Mária városában, amint ôsidôk óta nevezik Sittardot. Mi, akik 1900-ig két éven át ott éltünk és ott voltunk részesei az elsô beöltözésnek, rendünk rövid, napsugaras tavaszának, mélységes szeretettel ragaszkodtunk Sittardhoz. S nem érdemel-e valóban különös szeretetet ez a kis város? Nem állt-e Sittard, Mária városa sziklaszilárdan a vad hullámverésben, mikor az egyházszakadás hullámai, az úgynevezett reformáció viharai más országokhoz hasonlóan Limburgot is megrázták? Ez valóban ,,Mária vára'', Hollandia azon kevés helye közé tartozik, melyek mindig hűek maradtak az Anyaszentegyházhoz. Ahogy Rocca di Papa a ,,Pápa sziklája'', Sittardot joggal nevezhetnénk a ,,Hit sziklájának'', ha a Kollenberg magasabb és sziklás lenne; de a Kollenberg csak egy alázatos kis homokdomb. Mária városa is kicsi és szerény, mint Názáret, a zárdánk szintén. De Miasszonyunk áldása láthatóan elkíséri e szeretett Kármelt, miként évrôl évre mind jobban bebizonyosodott és a jövôben is be fog bizonyosodni. Továbbutaztam tehát Sittardba, s arra számítottam, hogy a tilburgi nôvérek fognak ott várni. A wehri postát megszüntettük, mivel most már majdnem az összes Szent József otthonban olyan nôvérek voltak a fônöknôk -- habár Németországban nem járhattak szerzetesi ruhában --, akiknek meghatalmazást adtam, s maguk gondoskodtak bevételükrôl is. -- Sittardban az egyik oldalsó szárnyban egy idôs házaspár lakott, ôk ôrizték a házat és a kertet. Nagyon megdöbbentem, hogy egy nôvért se találtam ott, még a folyosó is zárva volt, a kulcs meg Tilburgban! Leültem ezért a ház tornácán, és órákon át vártam, az idôs házaspár volt szíves adni egy kis tejet és kenyeret. Végre este kilenc óra felé, vagy talán még késôbb, jött két nôvér, s csak ekkor fogtunk hozzá, hogy kiszellôztessünk és berendezzünk néhány szobát. Ez felejthetetlen fogadtatás volt számomra. Öt év és kilenc hónap telt el addig, míg Miasszonyunk szava -- ,,késôbb'' -- beteljesedett. A kápolna berendezésével nagy buzgalommal fogtunk hozzá az új kolostoralapításhoz; mert szerettük volna, ha Miasszonyunk tiszteletére augusztus 15-én helyezik el az Oltáriszentséget. Készen is lettünk mindennel, s az a nap nagy öröm- és hálaadó ünnepe lett a sittardi Kármelnak. Bár vethettem volna akkor egy pillantást a jövôbe! Láttam volna az új, nagy anyaházat, a posztulátust és a juniorátust több mint 50 fogadalmas nôvérrel, akik itt készülnek az örökfogadalom letételére, a sok örökfogadalmast, és a több mint száz fogadalmas nôvért, akik égô gyertyával jönnek az örök fogadalom letételérôl -- és láthattam volna ôket a kerengôben, ahogy a Misererét imádkozva a kápolnába vonulnak, hallhattam volna ôket az elôtérben, ahogy a Jézus Szívét áldó és dicsérô hálahimnuszt éneklik, de mindez bizonyára túl sok lett volna az örömbôl, ezért az isteni gondviselés még a jövô homályába burkolt mindent. Mihelyt elkészültünk a zárda berendezésével, szerettem volna kimutatni hálánkat a jó Istennek. Maga Sittard nem volt missziós terület, eleinte gyermek is kevés volt. Mi mindig arra törekedtünk, hogy lelkeket, sok lelket nyerjünk meg az isteni Szívnek, ezért azt javasoltam a nôvéreknek, hogy vonjunk be egy újabb olyan országot az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel tevékenységi körébe, ahol sok lélek nyerhetô, mégpedig Franciaországot. Megkérdeztem fôtisztelendô P. Rüttgent, mi a véleménye. Ô pedig jónak látta, ha megpróbálunk mindent annak érdekében, hogy világi öltözetben elmehessünk Franciaországba. Kultúrharc dúlt ott, sok tabernákulumot bezártak, zárdákat oszlattak föl, gyermekek ezrei nôttek föl mindennemű vallási nevelés nélkül. Valamennyi nôvér lelkesen támogatta a tervet. Nagy buzgalommal imádkoztunk Isten akaratának fölismeréséért és Franciaországért. Imánk meghallgatást nyert; de Franciaország helyett Isten egy olyan országot adott nekünk, melyre nem is gondoltunk. Hiszen ,,az én gondolataim nem a ti gondolataitok'', ez most is így volt. Isten meghallgatta, hogy lelkekre vágyunk, minden bizonnyal tetszéssel figyelte szívünk áldozatkészségét, és megadta, amire vágytunk: ,,egy országot és sok lelket'', Franciaország helyett azonban: Magyarországot. ======================================================================== XII. Magyarország Abban az évben, 1907-ben tartották a sarutlan kármelita atyák általános káptalanjukat Rómában. Ezen ott volt P. Soós István, a budapesti kármelita kolostor és templom építôje is. P. Benedikt egy alkalommal mesélt neki rólunk, a Kármel új ágáról, és Rocca di Papába is kivitte P. Soóst. Ô Budapestre visszatérve írt nekem Sittardba, megírta, hogy járt Rocca di Papában, s Budapesten pontosan arra volna szükség, amit ott látott és a missziónkról megtudott. Végezetül arra kért, mielôbb látogassak el néhány nôvérrel Budapestre. Leírhatatlan örömet okozott nekünk ez a levél, ez a meghívás. Isten meghallgatta imánkat, csak Franciaország helyett Magyarországot adja nekünk, ez volt a véleménye mindnyájunknak. Volt azonban egy kitétel is P. Soós levelében, melyet beleegyezô válaszom megküldése elôtt mérlegelnem kellett. Budapesten egy éve együtt élt 14 szűz, és a Kármel egy új ágának, tulajdonképpen egy új missziós kongregációnak a megalapításán fáradoztak, ám ez minden erôfeszítésük és nagy áldozatuk ellenére sem jött létre. P. Soós ezért azt ajánlotta, vegyem át ezt a közösséget, és a 14 szüzet posztulánsként vegyem föl a mi Kármelünkbe. Eszembe jutott, hogy Jézusról nevezett Szent Teréz anyánknak is tettek hasonló ajánlatot, melyet, még ha eleinte húzódozott is, végül elfogadott. Mindenekelôtt tanácsot kértem P. Rüttgentôl; ô is úgy vélte, igen nehéz feladatról van szó; de mivel én nem szoktam megijedni a nehézségektôl, azt tanácsolta, fogadjam el az ajánlatot. Bátran, bizakodva határoztam el, hogy a tanácsa szerint cselekszem. Miközben elôkészületeket tettünk az alapításra, váltottam még néhány levelet P. Soóssal. Mindenekelôtt nyomatékosan megkértem az egyikben, ne béreljen számunkra külön lakást és ne vásároljon semmit. Mielôtt Magyarországra utaztam, el kellett még mennem Svájcba, Schlierenbe. A rövid látogatás után egyedül -- a fôtisztelendô kármelita Generális pátertól 1897-ben engedélyt kaptam, hogy egyedül utazzak -- indultam Csehországba, ahol Graupenban várt rám három útitársam. Brüxbe érkezésemkor az isteni gondviselés immár másodszor mentett meg gyilkos kezektôl. A következô történt: A pályaudvaron csomagjaimra vártam, amikor egy rendôr lépett hozzám és egész halkan megkérdezte, egyedül érkeztem-e. Mikor igennel válaszoltam, így szólt: ,,Egy igen félelmetes alak szállt le Önnel a vonatról, most is ott áll, erôsen szemmel tartja, ne féljen, egy kollégámmal elkísérjük, majd meglátjuk, le tudjuk-e tartóztatni.'' Oldalamon és mögöttem egy-egy rendôrrel indultunk a város felé; kísérôim észrevették, hogy a szörnyű ember továbbra is nyugodtan követ. Végül bizonyára belátta, hogy a rendôrök ôt figyelik, mert amikor egy sűrű bokrokkal szegélyezett mellékutcához értünk, hirtelen mint az ôrült elrohant. -- Ha a rendôrség nem lett volna olyan éber, milyen könnyen végezhetett volna az életemmel! A rendôrök elkísértek egészen a zárdánkig, s mondták, legyek egészen nyugodt, éjjel is ôrzik majd a házunkat. Másnap továbbmentem Graupenba, ahol találkoztam Mary, Maria-Magdalena is M. Irene nôvérrel, akik közben ideértek Sittardból. Július utolsó napján indultunk útnak, és 1907. augusztus elsején értünk Budapestre. Jöttünket elôször augusztus másodikára jeleztem, de Graupenból táviratban értesítettem P. Soóst, hogy korábban jövünk. Közben azonban P. Soós elutazott, s a fölbontatlan táviratot csak hazaérkezése után találta meg az asztalán. Kimondhatatlanul elhagyatottan álltunk a pályaudvaron, nem ismertük a nyelvet, ráadásul abban az idôben Budapesten éppen erôsen németellenes légkör uralkodott, ennek következtében olyanok sem voltak hajlandók megszólalni németül, akik tökéletesen beszélték a nyelvet. Hiába vártuk a posztulánsokat, akiknek értünk kellett volna jönni. Végül a várakozástól kimerülve elküldtem két nôvért egy hordárral, hogy megmutassa nekik az utat a kármelita zárdához, ez volt nálam az egyetlen cím. A kolostor meglehetôsen távol volt a pályaudvartól, így jó idôbe telt, míg a két nôvér föltűnt a jó hírrel, hogy a kármelita plébánián lévô Iskolanôvérek befogadnak minket éjszakára; P. Soós ugyanis elutazott, valójában ô akart minket a 14 kisasszonyhoz kísérni. Szívbôl hálásak voltunk a Salvator Nôvérek kedves fônöknôjének ezért a nagy szeretetszolgálatáért. 1907. augusztus 2-án délután P. Soós elvitt minket új társainkhoz, akiknek a fônöknôje elutazott. Látható örömmel fogadtak bennünket, azt remélték ugyanis, hogy a hôn óhajtott szerzetesi életet hozzuk el vagy teremtjük meg számukra. Csodálatra méltó, mekkora áldozatot hoztak ezek a szüzek, mennyi csúfolódást és gúnyt viseltek, sôt mennyit éheztek ezek a többségében fiatal lányok azért, hogy egyes-egyedül Istennek szolgáljanak. A házban kézimunkázással foglalkoztak, ennek bevételébôl akartak megélni, de nem tudtak. Néhányan minden héten több napra egy kórházba mentek betegápolást tanulni a nôvérek mellé, ez jótétemény volt számukra, mert ott jóllakhattak. Hogy mekkora ínségben éltek, mit szenvedtek egy éven keresztül ezek a szegény fiatal teremtések, azt nemcsak sápadt, beesett arcukon lehetett látni, hanem meg is tapasztalhattuk, mikor az ebédlôjükbe mentünk vacsorára. Az asztalra víz és kenyér és barnára pirított liszt került, melybôl mindenki kapott egy kicsit a kis adag kenyeréhez. Ez volt az egész vacsora. Reggel, mikor megjöttünk a szentmisérôl, valami sötét levest kaptunk, ebédre pedig semmi más nem volt a kamrájukban, mint egy láda leveskonzerv. A kamrához hasonlóan üresen állt a kassza is. Percrôl percre világosabbá vált, milyen nehéz helyzetbe kerültünk, azaz hogyan vezetett bennünket Isten keze. Most nemcsak magunkat kellett eltartanunk, hanem még ezt a 14 nôt is, ráadásul nálunk sem volt semmi. P. Soós megadta olyan hölgyek címét, akik segítenének rajtunk; de a nôvérek hiába keltek hosszú útra a nagy hôségben, a jómódú családok nyáron mind elmennek Budapestrôl. Ebben a szükséghelyzetben az Isteni Szívrôl nevezett M. Catharinát, az akkori graupeni fônöknôt kértem meg, küldjön pénzt. Az évek során annyi segítséget küldtem a két ottani zárdának a szegény gyermekek eltartásához, hogy méltónak és igazságosnak éreztem, hogy Csehországból küldjenek számunkra támogatást Magyarországra. M. Catharina, aki mindig készségesen adott, kisegített bennünket az ínségbôl. Életünk fenntartásához nagy segítség volt az 1000 korona; de saját zárdai berendezést is kellett szereznünk magunknak, mert azt, hogy itt nem lehet maradásunk, igen hamar beláttuk. Bármily jók és készségesek voltak is társaink, napról napra világosabbá vált elôttünk, hogy az egész társaság fölvételétôl mindenképp el kell tekintenünk. A fônöknô egy beteg, fiatal özvegy volt, asszisztensnôje egy másik kongregációból elbocsátott, 60 éves fogadalmas, a többiek közül az egyik 56 éves volt, egy másik egy szerencsétlen, egészen apró nyomorék, a fiatalok egy része pedig semmi jelét nem mutatta a szerzetesi hivatásnak. -- De hogyan váljunk szét, hogyan hagyjuk itt ezt a jámbor közösséget és a házat? Fôtisztelendô P. Soós hívott minket Budapestre, neki kellene hát tanácsot adnia -- állapodtunk meg. Elmentem hozzá, értésére adtam, milyen helyzetbe kerültünk, s nyomatékosan megkértem, hogy segítsen. Megígérte, hogy mindent megtesz, beszél mindenekelôtt a várplébánossal, a közösség igazgatójával, átgondolják, hogyan válhatnánk el. Mintha végtelenek lettek volna a napok ebben a forró börtönben! Az augusztus Budapesten elviselhetetlenül forró, ráadásul a Nap szinte reggeltôl estig betűzött egyetlen szobánkba, ahová visszavonultunk. Ott aludtunk, imádkoztunk és éltünk, kivéve ha éppen elmentünk valahová. Ebben az elhagyatottságban és rendkívül kínos helyzetben Isten az ô atyai szeretetében megerôsítette bátorságomat és bizalmamat, ahogy mindjárt elmesélem. Végre elôkerült P. Soós és a várplébános; de nem tudtak segíteni rajtunk, nem tudták megmondani, miképp kerülhetnénk ki ebbôl a kellemetlen helyzetbôl. Semmilyen emberi segítséget nem remélhettem már az idegen országban, így kedves szentjeimhez menekültem, akik már sokszor megsegítettek, Szent József atyához és Szent Lôrinchez. Az egyik nôvérrel minden nap kora reggel kilencedet végeztem a Szent József-templomban, s kedves szentjeim nem hagytak hiába könyörögni. Az a gondolatom támadt, s elhatározássá is érlelôdött, hogy magunk keressünk házat, és egyszerűen költözzünk el. De hogyan találjunk házat egy olyan városban, ahol alig értenek minket? Maria-Magdalena nôvérrel bátran útra keltem. Sok hiábavaló kérdezôsködés után bementünk egy bankba a Kálvin téren, ahol elôzôleg már ráakadtunk egy németül beszélô úrra, s ô nagyon barátságosan föl is világosított minket: ,,Nem tanácsos itt a városban közvetítô útján házat keresni -- válaszolta közvetítôt firtató kérdésemre --, jobb újságban megnézni, úgy elôbb-utóbb találnak megfelelôt'', majd megmutatta a bankkal szembeni könyvkereskedést, mondván, ott kapható a lakáshirdetéseket közlô újság. Mindjárt átmentünk, megvettük az újságot és hazasiettünk. Szombat volt. Beesteledett. Közösen imádkoztunk, ahogy szoktuk, majd a nôvérek pihenôre tértek. Én még nem mehettem; elôbb teljes csöndben házat kellett keresnem. Alig négy hete voltunk az országban, az újság magyar nyelvű volt, én pedig alig tudtam néhány magyar szót. Isten segítségében bízva föllapoztam az újságot és átnéztem a hirdetéseket; hirtelen megtaláltam, amit kerestem, egy hirdetést, melyet nagyjából így fordítottam le: ,,kertes ház 12 szobával'' stb. Szinte fölvillanyozódtam az örömtôl, megjelöltem és fölkeltettem a nôvéreket csöndes szendergésükbôl; annyira örültem, hogy el kellett nekik mondanom. Megmutattam nekik a hirdetést és élénk gesztusokkal megértettem velük, hogy ez a megfelelô ház, ôk velem örültek, aztán gyorsan továbbaludtak. A completorium után itt is mindig szigorú szilenciumot tartottunk, így az egész jelenet egy szó nélkül játszódott le. Az éjszaka végtelennek tűnt számomra; mikor azután megvirradt, elmentünk szentmisére, s mihelyt hazaérkeztünk, tudattam nôvéreimmel a nagy örömhírt, de most már szavakkal: ,,Találtam egy házat, Mary nôvérrel mindjárt el is megyek megtekinteni.'' Csakhamar útra keltünk, s gyorsan eljutottunk ahhoz a villamoshoz, mellyel Dr. Bontához kellett menni, ettôl az úrtól lehetett közelebbit megtudni a házról. Az egyik új városrészben, egy nagy bérházban találtuk meg. Miután elôadtam, hogy a hirdetésben szereplô házat szeretnénk megnézni, tökéletes németséggel válaszolta, hogy ma nem lehet, mert a ház az anyósáé, akit elôször értesítenie kell jövetelünkrôl. Kérte, jöjjünk vissza másnap reggel 9-kor, akkor elkísér bennünket a házhoz. Újabb egy napig gyakorolhattuk a türelmet! Hétfôre virradt, s pontosan megjelentünk Bonta úrnál, aki már szintén kész volt az indulásra. Egyik villamosról a másikra szálltunk, már-már az volt az érzésünk, hogy egy másik városban járunk. Több mint egy órai utazás után egy falusias ház elôtt szálltunk le, miután százával hagytunk el szegényes viskókat és munkáslakásokat. A házban lakó hölgyek, anya és leánya nagy szeretettel fogadtak, megmutatták a lakást. A lakóház egy szép kertben állt, árnyas fák övezték, teljesen nekünk való volt, a melléképületet meg mintha napközi otthonnak teremtették volna, s volt még egy nagy játszótér is. Minden kitűnônek tűnt az induláshoz. A bérbevétel föltételeinek megbeszélését a hölgyek átengedték Dr. Bontának. Rögtön az elején kiderült, hogy a tulajdonosnôk csak kettô vagy négy ,,bútorozott szobát'' akarnak kiadni. ,,Így jelent meg a hirdetésben is'' -- mondta Dr. Bonta. ,,Jaj -- válaszoltam --, én úgy értettem, hogy 12 szobás, kertes ház.'' ,,A hirdetésben ugyan nincs semmi ilyen; de talán megoldható, hogy megkapják az egész birtokot; anyósom ugyanis már régóta készül elköltözni Újpestrôl. Majd megbeszélem vele. Most, kérem, tekintsék meg a kis kerti házat'' -- mondta Dr. Bonta, s már indult is a kert végében álló házikóhoz, melyhez keskeny lépcsô vitt föl; vele tartottunk, s egy kis erkélyen találtuk magunkat. S ahogy fölnéztem, mit pillantottam meg, hol voltam? Ott álltam a nagy folyamról visszaverôdô vakító napfényben, a zöld vízpart, a túloldali magaslat a távolban, minden a legapróbb részletekig pontosan olyan, csodálatosan szép, mint a látomásomban, csupán az egész táj fölött szivárványként feszülô pompás ív hiányzott, bár ez is megvolt csillogó zöld levelekbôl és mennyei pompájú virágokból -- földöntúli szépségű füzér. Úgy gondoltam, ez a ,,szivárvány'' annak az áldásnak lehet az allegóriája, melyet Isten jósága itt Magyarországon akar ,,Isteni Szívérôl Nevezett Kármeljára'' kiárasztani. Nincs szó, mellyel kifejezhetném, mennyire elámultam és meglepôdtem. A megindultságtól elfogódottan Dr. Bontához fordultam, dicsértem a szép kilátást, és fölvetettem, hadd hozzuk ki ide P. Soóst, aki révén Budapestre kerültünk, hogy ô is szemügyre vehesse a birtokot. Dr. Bontának ez még jól is jött, mert így közben fölvethette a hölgyeknek, hogy adják nekünk bérbe az összes épületet a kerttel együtt. Azt az órát, míg elvillamosoztunk P. Soóshoz, lélekben Isten trónja elôtt töltöttem, szívemet szeretet és hála járta át, egészen elborított a kegyelemnek ez az újabb kiáradása. P. Soós örömmel és meglepetéssel vette tudomásul, hogy ilyen gyorsan találtunk házat, és rögtön hajlandó volt velünk jönni. Nagyon megörültünk, mikor visszaérve azzal fogadtak, hogy a hölgyek úgy határoztak, átengedik az egész birtokot, s örömünk csak fokozódott, mikor ígéretet kaptunk, hogy négy szobát már szeptember 7-én birtokba is vehetünk. P. Soós alig talált szavakat a csodálkozástól, hogy rátaláltunk erre a gyönyörű helyre, s hogy minden ennyire ránk szabott. Hazafelé megkértem, legyen szíves, tudassa Margit asszonnyal, hogy úgy döntöttünk, eljövünk, mert szeretnénk békében elválni. Megígérte, hogy megteszi. Már elôzôleg lassan hozzáfogtunk a berendezésünk beszerzéséhez, ezen a héten további elôkészületeket tettünk. Ezekben az utolsó napokban egyszer csak legnagyobb meglepetésemre megjelent a szobánkban az egész közösség, és térden állva kérték, hogy vegyük föl ôket a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelba. Gyorsan összeszedtem magam, és megmondtam nekik, hogy mindnyájukat nem tudjuk fölvenni, de jöjjenek el a napokban külön-külön. Magunk között megbeszéltük, kiket akarunk fölvenni. Mikor aztán egyenként jöttek, úgy intézte az isteni gondviselés, hogy az általunk kiválasztott nyolc jött elôször egymás után, a többieknek megmondtam, hogy egyelôre nem tudunk többet fölvenni. Fölvirradt szeptember hetedike, mindenki szentmisére ment négyünk és a nyolc posztulánsunk kivételével, ôket két nôvérünkkel elôreküldtem Újpestre. A bútorszállító pontosan megérkezett, fölrakták a holmit; de még nem ment el a kocsi, amikor hazaért Margit asszony a társaival. Amint nemsokára megtudtuk, sem P. Soós, sem a várplébános nem közölte velük, mire készülünk. Nem nehéz elképzelni, mennyire megijedtek és meglepôdtek, mikor meglátták a kocsin a holmikat, melyekrôl azt hitték, az ô konventjuknak szereztük be. Margit asszonyt, mikor magához tért, megkértem, jöjjön be a beszélôszobába. Elôször is elmondtam, mennyire sajnálom, hogy P. Soós és a fôtisztelendô várplébános nem készítette föl ôket az Újpestre költözésünkre, majd elmagyaráztam neki, hogy az ô alapítását már csak azért sem lehet egyesíteni a miénkkel, mert ô maga, a fônöknô és alapító, özvegyasszony, asszisztensnôje pedig egy másik kongregációnak volt fogadalmasa, a mi konstitúcióink pedig teljesen kizárják özvegyek és más kongregációk volt fogadalmasainak fölvételét stb. Végül azt kívántam neki, kísérje áldás az alapítását, majd M. Magdalenával elhagytuk a házat, melyben oly kínos heteket éltünk át. 1907-ben Miasszonyunk születésnapja így örvendetes ünnepnap lett számunkra. Mélységes hálával imádkoztunk Istenhez, aki bár próbára teszi, de soha el nem hagyja övéit, ha szilárdan bíznak benne. Köszönetet mondtunk kedves szentjeinknek is, akik vezettek és oltalmaztak minket, míg megtaláltuk azt a helyet, melyet Isten rendelt számunkra. Egész különlegesen Miasszonyunk, valamint szeretett Szent József atyánk és Jézusról nevezett Szent Teréz anya oltalmába ajánlottuk ezt a zárdaalapítást. Az öröm nálam mintha nem érezné magát otthonosan, mert itt is, mint szinte mindenütt, hamarosan keresztek, szenvedések váltották föl. Csak pár napja tartott napsugaras boldogságunk, amikor P. Soós azzal a szomorú hírrel jött, hogy itt soha nem lehet szentmisénk. Elmondta, hogy beszélt az újpesti papokkal, s megtudta tôlük, hogy a Váci út mögötti városrészbe, Megyerre, ahová a kármelita nôvérek települtek, egy pap sem teheti be a lábát élete kockáztatása nélkül. Legutóbb épp egy ferences pátert akartak agyonütni az ottaniak fényes nappal az utcán, minden különösebb ok nélkül, pusztán a papok és szerzetesek iránti gyűlöletbôl. Egy asszonynak köszönheti, hogy megmenekült, aki gyorsan kaput nyitott neki és beengedte. Abban az idôben Budapesten s fôleg a külvárosban, Újpesten igen elkeseredett hangulat uralkodott a papokkal és szerzetesekkel szemben. Újpesten gyűléseket tartottak, ahol a legszemérmetlenebb módon izgatták a népet Isten, az Anyaszentegyház ellen és a papok és szerzetesek ellen. Ezek kézzelfogható elôzményei voltak a késôbbi forradalomnak. Egy pillanatra természetesen megdöbbentem; de gyorsan visszanyertem a bátorságom, olyannyira, hogy még a jó páter aggodalmait is el tudtam oszlatni. Azt sem hagytuk egy pillanatra sem, hogy e megfélemlítések megzavarják a már megkezdett munkálatainkat. Míg néhányunk szorgalmasan foglalkozott a berendezkedéssel, Mary nôvér -- az egyik német fogadalmas nôvér, aki olyan ritka nyelvtehetséggel bírt, hogy az újpesti gyermekek hat héttel azután, hogy Magyarországra jött, már ,,német-magyar nôvérnek'' nevezték -- az egyik magyar posztulánsunkkal, Teréz nôvérrel házról házra járt, meglátogatták a megyeri embereket, és fölhívták a figyelmüket, hogy gyermekeiket óvodánkba és napközi otthonunkba küldhetik. Közben afelôl is érdeklôdtek, járnak-e templomba, és kiderült, hogy szinte az egész városrészbôl senki nem jár szentmisére. Mikor a nôvér buzdította ôket a templomba járásra, nem ritkán azt felelték: ,,Mit szólnának hozzá a szomszédok, ha templomba mennék, mikor itt senki sem jár?'' Ez a szellem uralkodott a gyermekek körében is, akik, mihelyt távolról megpillantották a nôvéreket, bemenekültek a házakba. A szeretet, a szívbôl fakadó barátság mindenen fölülkerekedik, ez most is megmutatkozott. Nem tartott soká, és a gyermekek szobái zsúfolásig megteltek, és nemcsak hat év alatti gyermekek jöttek már délelôtt, hanem több mint negyven iskolás gyermek is megjelent. A nôvér csodálkozva kérdezte, miért nem mennek iskolába, mire azt válaszolták: ,,A nagysága (így szólították a tanítónôt) elküldött minket, mert nem vagyunk rendesen felöltözve.'' Fölöttébb elcsodálkoztunk e hozzáállás láttán. Sose tanuljanak meg ezek a gyermekek írni-olvasni, ne legyen részük vallási oktatásban azért, mert szüleik rongyosan járatják ôket? Hála Istennek, Budapesten nagyon megjavultak a föltételek a szegények és a szegény gyermekek számára, vajon áll-e ez távol a fôvárostól, faluhelyen is? Napról napra jobban ráébredtünk, mekkora missziós területre vezetett bennünket a jó Isten, s kegyelmében és segítségében bízva reméltük, hogy lelkekben gazdag lesz az aratás. Néhány hét elteltével P. Soós azzal az örömteli hírrel jött, hogy a megyeri lakosság hangulata egészen megváltozott. Gyakran hallani, hogy az emberek csúfolódás és szidalmak helyett ,,a kedves nôvérekrôl'' beszélnek, sôt nem gyôzik eléggé dicsérni ôket. ,,Mit tettek, hogy ilyen rövid idô alatt megnyerték a szíveket?'' -- kérdezte P. Soós, én pedig azt válaszoltam: ,,Semmi különöset nem tettünk; csak ‘szeretetet’ gyakoroltunk, amire állandóan kínálkozott alkalom: mert tapasztalatból tudjuk, hogy szívbôl jövô, ôszinte szeretettel mindent el lehet érni, mi pedig szeretjük az embereket és a gyermekeket, s ôk ezt érzik.'' ,,Mivel ennyire megváltozott a nép lelkülete, valószínűleg lesz olyan pap is, aki el mer jönni misézni Önökhöz; mindjárt elmegyek a plébánoshoz, és megtudakolom, nem vállalkozna-e rá valaki a hitoktatók közül.'' Milyen boldogok voltunk, hogy nem hagytuk magunkat zavartatni a ház és a kápolna munkálataival kapcsolatban. Xavéri Szent Ferenc ünnepén, december 3-án a környékbeliek élénk részvétele mellett meg is történhetett a kápolna fölszentelése és a legméltóságosabb Oltáriszentség elhelyezése. Hány olyan lélek lehetett jelen, aki elsôáldozása vagy házasságkötése óta nem vett részt szentmisén? Némelyek szemében a meghatottság s talán a bűnbánat könnyei is csillogtak. A jég olvadni kezdett, hamarosan itt a tavasz, reménykedtünk, és e bizodalmunkkal Isten nem is hagyott minket szégyent vallani. Meg kell még emlékeznem jótevôinkrôl. Elsô jótevôink, a környékbeli gyárosok, mind zsidó vallásúak voltak! Nem volt semmiféle jövedelmünk, kizárólag nagylelkű jótevôinkre voltunk utalva. A kápolna és a gyermekek szobáinak berendezése -- akárcsak a mi szegényes bútoraink -- mind-mind pénzbe került. Nagy volt ezért az örömünk, ha alkalmanként hozott a posta 20 koronát. Egyszer, mikor már igen-igen megszorultunk, Rafaela nôvér hallott Kohl püspökrôl, a bíboros alamizsnásáról; föl is kereste mindjárt, és mesélt neki újpesti alapításunkról. -- Nemcsak azt a 80 koronát kapta meg, mely akkor kihúzott minket a pénzzavarból, hanem attól a naptól Kohl püspök ôexcellenciája a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel ,,vésztartaléka'' volt. Gyorsan szaladt most az idô, mert rengeteg munkánk volt, elôttünk állt karácsony ünnepe. Nagyon szerettünk volna minden egyes gyermekünknek örömet szerezni. A nôvérek üzletrôl üzletre jártak Budapesten, és karácsonyi adományokat kértek a szegény gyermekeknek, s kaptak is minden gyermeknek ajándékot. Rafaela és Alfonsa nôvérhez e karácsonyi útjukon teljesen hívatlanul hozzácsapódott egy szegény zsidó fiúcska, akitôl nem tudtak szabadulni; ô vezette ôket üzletrôl üzletre, oda -- mint mondta --, ahol ,,jó emberek'' vannak, s Rafaela nôvért megelôzve adományokat kért a szegény gyermekeknek. Akárhogy igyekeztek megszabadulni tôle, nem sikerült. Ráadásul segített vinni a csomagokat is. Kissé aggódtak a nála lévô holmikért, s még jobban megijedtek, mikor az egyik üzletben a tulajdonosnô egyszer csak így szólt: ,,De nôvérek, kivel járnak? Ez a fiú csirkefogó!'' Kísérôjük ebben a pillanatban a csomagokkal együtt eltűnt. De amint a nôvérek a következô utcasarkon befordultak, ott találták a jó fiút az összes csomagjával. Várta ôket és bizonygatta, hogy ô becsületes, csak segíteni akar nekik, mert idegenek és nem nagyon tudnak magyarul, és nem akar lopni. Amint képtelenek voltak szabadulni a fiútól, úgyanúgy képtelenek lettek volna egyedül vinni a csomagokat is, ezért órákon át kóboroltak vele, míg este kincsekkel gazdagon megrakodva értek vele haza. A fiú igazat mondott, aznap becsületes volt, Isten fizesse meg neki százszorosan! Miután jó vacsorát kapott, hazament. Jaj, szegény fiú, hontalanul csavargott, mint annyi serdülô társa! Mivel szeretem Izrael népét, örültem a zsidó fiú szeretetszolgálatának, különösképpen karácsony estjén. Segítsége nélkül nem tudtuk volna a gyermekeket oly gazdagon megajándékozni. Elmúlt a karácsony, kezdôdött az új esztendô. Hálásan tekintettünk vissza az 1907. évre, mely Magyarországra hozott bennünket, ahol az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel mindannyiunk nagy örömére immár új hazát talált. Közben szép számmal érkeztek segítségünkre fogadalmas nôvérek, s mindnyájan csodálatraméltó buzgósággal igyekeztek itt lelkeket visszaszerezni az isteni Szívnek. MIASSZONYUNKRÓL NEVEZETT SZENT JÓZSEF OTTHON, BUDAPEST, X. KER. Budapesti tartózkodásunk elején, mikor még Margit asszonynál laktunk, a jó Isten tudtomra adta, hogy elôször egy kisebb, majd egy nagy zárdát kapunk Budapesten. Újpesti otthonunkban a kisebbet már bírtuk, de hogyan jutunk a nagy zárdához? 1908. január 19-et írtunk, amikor bensô indíttatást éreztem, hogy körülnézzek ez ügyben. M. Magdalena nôvér kíséretében a Kálvin térre mentem, megint betértünk a könyvesboltba, és megvettük annak az újságnak a legfrissebb számát, melynek révén Újpestre kerültünk. Ez alkalommal mindjárt föl is szálltunk vele a villamosra, és ott futottuk át a hirdetéseket. Igen gyorsan találtunk is egyet, a Maglódi úton kínált megvételre egy villát. M. Magdalena nôvér megérdeklôdte a kalauztól, hogyan tudunk odajutni. A kalauz biztosított minket, hogy jó felé megyünk, de késôbb át kell majd szállnunk. Már vagy egy órája utaztunk, amikor kétségeink támadtak afelôl, hogy itt, a városon kívül, az országút mentén, ahol jobbára csak magányos munkásházak álltak, nagy villa is akadhat. A velünk szemben ülô egyik úr, aki ekkor már hosszabb ideje együtt utazott velünk, észrevette nyugtalanságunkat és elbizonytalanodásunkat; ezért megkérdezte, hová akarunk menni. ,,Maglódi út 125.'' -- válaszoltuk. ,,Oda utazom én is - - felelte --, úgyhogy egész nyugodtak lehetnek a hölgyek.'' Végre megállt a villamos. Az úr bekísért minket a villába, melyet kerestünk, s amelyben ô lakott. Szép, nagy, kertes villa volt, a kert mögött kis park és egy nagy konyhakert. Nem voltam megelégedve a birtokkal, ez a ház nekem túlságosan is luxusigényűnek tűnt egy zárda számára. Miután mindent megtekintettünk, megköszöntem az úrnak a kedves körbevezetést, és hozzátettem, hogy még át kell gondolnunk a dolgot. Valamivel késôbb ismét Budapestre indultunk hasonló célból, mivel a Maglódi úti villát nem tartottam megfelelônek. Hallgatva, imádságba merülve utaztam ismét M. Magdalena nôvérrel. Számunkra egészen idegen környéken szálltunk le a villamosról, és mikor a járókelôktôl útbaigazítást kértünk, az elôttünk húzódó fasorra mutattak, az vitt a kôbányai templomhoz. Elôször a plébános urat kerestük föl, aki azonban nem volt otthon, helyette az egyik káplán úr fogadott; nagyon segítôkész volt, mikor megtudta, mi járatban vagyunk. Kissé elgondolkodott, majd N. adótisztviselô úrhoz irányított bennünket, mondván, ô ennek a Budapest X. kerületéhez tartozó külvárosnak a legjobb ismerôje. Köszönetet mondtunk a káplán úrnak a jótanácsért, és továbbzarándokoltunk N. úrhoz. Itt annak felesége és anyósa szívélyesen köszöntött minket. (A család osztrák volt.) Mihelyt megtudták, hogy nem alamizsnáért, hanem üzleti ügyben jöttünk, a jó asszony hívta a férjét, aki szintén nagyon barátságosan viselkedett, mindhárman nagy érdeklôdéssel hallgatták, hogy Újpesten otthont alapítottunk a szegény gyermekek részére, és hogy szeretnénk ezen a környéken is hasonló házat nyitni, ha akadna megfelelô birtok. Némi gondolkodás után az úr így szólt: ,,Itt csak a »kiskastélynak« hívott villa van, egy báró lakik benne a nôvérével. Kertes, nagyon jó építésű villa, a fegyház közelében van. A városon kívül fekszik, de még a X. kerülethez tartozik. Innét dűlôút visz oda, 20--25 perc alatt odaérhetnek. Megmutatom Önöknek az utat, megfelelôbb birtokot nem találnak'' -- fejezte be. M. Magdalena nôvérhez fordultam: ,,Ez biztos az a villa, amelyikben már voltunk.'' Ô is ezen a véleményen volt, bár N. úr állította, hogy az nem lehet, túlságosan el van rejtve ahhoz, hogy megtalálhattuk volna. Ekkor megkértük, mutassa meg az utat, s alig 25 perc múlva a Maglódi út 125. alatti ismerôs villa elôtt találtuk magunkat. Megdöbbentem, és azt kérdeztem magamban: talán mégiscsak ezt a birtokot választotta nekünk, jobban mondva az ô lakásául a jó Isten? Egy kápolnát kellene ugyanis elôször berendeznünk; mivel közel s távol nincs templom, a lelkek minden bizonnyal itt kint is olyan elhagyatottak és hitetlenek vagy lanyhák, mint Újpesten. A báró úr ismét nagyon kedves volt, s ez alkalommal elkértük a tulajdonos címét, aki özvegyasszony volt. A dolog üzleti részét másnap hamar elintéztük ezzel a szeretetreméltó hölggyel; de még semmit sem köthettünk le, mert elôbb engedélyt kellett szerezni az esztergomi egyházi fôhatóságtól. Itt Rajner fölszentelt püspök úr nemcsak jóindulattal fogadott minket, hanem úgy tűnt, örül, hogy újból eljöttünk: ,,De hiszen tavaly már megkapták az engedélyt a letelepülésükhöz; de akkor más egyházmegyébe mentek'' -- válaszolta, mikor letelepülési engedélyt kértem Budapest X. kerületébe; ez ugyanaz a kerület volt, ahol elôször Margit asszonynál éltünk. Mentegetôztem, hogy a váci egyházmegyébe mentünk; de ez teljesen tudtomon kívül történt; csak mikor kibéreltem már a házat Újpesten, mondta P. Soós, hogy az egy másik egyházmegyéhez tartozik. Ôméltósága mosolygott, s miközben megadta az engedélyt, azt mondta: ,,De most maradjanak ám hűségesek!'' Júliusban vált csak szabaddá a villa, a nôvérek akkor beszerezték a berendezést, és a mai napig áldás kíséri ottani munkájukat. Sajnos a nagy szegénység, mellyel állandóan küszködtünk, nem tette lehetôvé, hogy gyermekotthon és kápolna építésébe fogjunk, amire pedig igen nagy szükség lett volna. Csupán 1924 nyarán kezdôdhetett meg az építkezés Magyarország prímásérsekének, Csernoch bíborosnak a jóváhagyásával és segítségével, továbbá a minisztérium, a polgármester úr és más nagylelkű jótevôk támogatásával. 16 hosszú évig a villa jó magas, levegôs szobái voltak a gyermekek nappali és hálószobái, míg a tetôtérben voltak a nôvérek nyomorúságos szobái, melyek nyáron fullasztóan átforrósodtak, télen pedig meg lehetett bennük fagyni. Ezek még apró áldozatok voltak. Elérkezett az 1919. esztendô, és a forradalom vihara söpört végig Magyarországon, s fôleg Budapesten. Fônöknôinket és nôvéreinket is igencsak megrázta; de ôk sziklaszilárdan helytálltak hitükért és gyermekeikért, és Istenben bízva kitartottak, jöjjön, aminek jönnie kell. Mint megtudták, nevük fölkerült a halálraítéltek listájára, de néhány nappal az ítélet végrehajtása elôtt véget ért a forradalom. SZENTLÔRINC Jézusról nevezett Szent Teréz anyánkhoz hasonlóan, aki kis remetelakot rendezett be a kertjében, hogy a magányban zavartalanul imádkozhasson és könyöröghessen a lelkek megmentéséért, mi is vezeklô- és imahelyiségnek rendeztük be az újpesti kerti házikót, és egy kis keresztutat is kiakasztottunk. Apró kápolnácska volt ez, melyet szerettünk és ahová hóval-faggyal dacolva bizony mindnyájan naponta kizarándokoltunk, miként a lábnyomok is jelezték ezt a hóban. De nem csupán a saját épülésünkre mentünk oda imádkozni, hanem hogy Istentôl kegyelmeket, nagy kegyelmeket esdjünk le a magyarok számunkra oly kedvessé lett országára és mindenekelôtt az Újpesten körülüttünk élô lelkekre. Egyik reggel szokásom szerint a keresztutat imádkoztam ott, mikor hangosan, érthetôen a következô szavakat hallottam: ,,Menj Szentlôrincre!'' Már kezdtem áhítattal imádkozni, ezért bosszantott, hogy elvonják a figyelmem. Összeszedtem magam, tovább imádkoztam, de akkor hangosan, érthetôen megint hallottam: ,,Menj Szentlôrincre!'' ,,Istenem, ha ez a Te akaratod és nem az ördög akar megzavarni, akkor azonnal megyek'' -- mondtam a fölszólításra. Végigimádkoztam a keresztutat. Állomásról állomásra egyre inkább bizonyossá vált bennem, hogy Isten bízott meg, valószínűleg egy angyal által, mint egykor Altstättenben szólított föl: ,,Menj Schlierenbe!'' Schlierent nem ismertem, s most Szentlôrincet sem; de ahogyan az elôbbit megtaláltam és megalapíthattam az ottani zárdát, mely sokak számára nagy áldás lett, úgy gondoltam, ez a ,,szentlôrinci'' alapítás is az isteni kegyelem különleges helyévé válhat. Visszatérve nôvéreimhez megkértem M. Magdalena nôvért, kísérjen el a városba. Lélekben Istennél idôzve, mély hallgatásba merülve utaztam kísérômmel a Kálvin térre, aki nem is sejtette, mi késztetett elindulásra. A téren megtudakoltam, hogyan tudunk eljutni Szentlôrincre. Megmondták, melyik villamosokkal kell menni, hol kell átszállni, s ennek alapján csaknem kétórás út után megérkeztünk Szentlôrincre. A végállomás közelében megpillantottam egy kis fogadót, arra indultam, hogy megkérdezzem a tulajdonostól, nem tud-e itt valahol eladó házat. Az úr igen szűkszavú volt, s némi gondolkodás után azt mondta, nem tud ilyen házról. Már indultunk volna, amikor a nagy helyiség egyik elég sötét sarkában fölállt egy idôs férfi, odajött hozzánk és így szólt: ,,Én is katolikus vagyok, elviszem Önöket egy úrhoz, akit itt »Szentlôrinc pápájának« neveznek, mert egyedül ô viseli gondját a katolikusoknak; volt már a püspöknél is. Tudják, hogy sem templomunk, sem papunk nincs, pedig 5000 katolikus él Szentlôrincen. N. úr nemrég egy iskolai osztályt rendezett be szükségkápolnának, s ott olykor-olykor vasár- és ünnepnap van szentmise.'' Hamarosan N. úrnál voltunk, aki Csehországból származó német gyártulajdonos volt. Ahogy meghallotta, hogy kápolnát és gyermekotthont szeretnénk itt alapítani, egészen föllelkesült. Tudott is egy megfelelô birtokról, melyet mindjárt meg is akart mutatni, mondván, biztos tetszene nekünk és nem is lakják, azonnal beköltözhetô. Útközben igen élénken beszélgetett velünk, elmondta e Budapest környéki település történetét, panaszkodott a katolikusok elhanyagolt helyzetérôl. Közben oda is értünk a villához, mely egy parkban, gyönyörű fák között állt. Egy galíciai nemes építtette magának, de nemrég eladta az egész birtokot. Sajnos a villa nem volt nagy; de mivel N. úr határozottan állította, hogy nincs Szentlôrincen más eladó ház, mindjárt megkértük, vigyen el a tulajdonoshoz, akivel tárgyaltunk a bérleti díjról. Megmondtam neki, hogy a napokban fog határozott választ kapni, mert elôbb engedélyt kell kérnünk a váci püspöktôl. Hálásak voltunk az isteni gondviselésnek, s hazatértünk. Nagy volt nôvéreim meglepetése és öröme, már a harmadik Szent József otthon volt kilátásban Budapesten vagy környékén. A letelepedési engedélyt a nyilvános kápolna jogával együtt postafordultával megkaptuk, úgyhogy azonnal hozzákezdhettünk a munkálatokhoz. 1908 március elején vagy valamivel késôbb, farsang napjaiban költöztünk át Szentlôrincre. Új alapításokkor mindig az okozza számunkra a legnagyobb örömet, hogy megint lakást készíthetünk az isteni Üdvözítônek; mert igen bíztunk abban, hogy ezáltal sok lélekben éled újjá és lángol föl a hit és az istenszeretet. Ezúttal dédelgettem egy olyan tervet, hogy március 21-én, Szent Benedek tiszteletére szenteljék föl a kápolnát. Szorgosan, jókedvűen folyt a munka. Kôművesen és asztaloson kívül más munkaerôt nem tudtunk fölvenni, mert kimondhatatlanul szegények voltunk. A végén még két éjszakát is átdolgoztunk, hogy idôre elkészüljünk. És Szent Benedek ünnepére csakugyan készen állt a szentelésre a kápolna; de szombaton, március 21-én sajnos egy pap sem jött el fölszentelni. Vasárnap reggel, a szentmise elôtt történt végül a fölszentelés. Eljöttek rá a környékbeli katolikusok, és fölöttébb boldogok voltak, hogy végre köztük van a legméltóságosabb Oltáriszentség. Néhányan a továbbiakban naponta eljártak szentmisére. Egyidejűleg a földszinti nagy szobában napközi otthont nyitottunk kislányok számára. Késôbb megvettünk egy másik birtokot, s fiúinternátust és egy nagyobb kápolnát alakítottunk ki. ERZSÉBETFALVA A szentlôrinci alapítás engedélyezésével együtt arra is fölkért a fôtisztelendô váci püspök, hogy alapítsunk hasonló otthont Erzsébetfalván is; mert ott még inkább szükség lenne segítségre, mint Szentlôrincen. Haladéktalanul útra keltem egy nôvérrel, és egy olyan helységbe jutottam, ahol 30 ezer szegény katolikus él templom nélkül! Ennek a nagy egyházközségnek nem volt egyebe, mint egy apró kis kápolnája, az pedig oly méltatlanul volt berendezve, hogy alig akartam elhinni, hogy az Oltáriszentséget ôrzik benne; de az örökmécs mutatta, hogy a nagy Isten jelen van ebben a nyomorúságos helyiségben. Hogy mondjam el, mit éreztem? Alig tudom kifejezni, mennyire fölháborodtam -- forrt a vérem! Gyorsan elmentem a plébánoshoz, és megkérdeztem, miért vannak ilyen állapotok, s hangot adtam megdöbbenésemnek. Plébános úr elmondta, hogy készen van a templom építési terve, de addig nem kap engedélyt az építkezésre, míg nincs együtt a szükséges pénz, arra pedig még két évet várni kell. Akik Önök közül ismernek engem, könnyen el tudják képzelni, mennyire fölzaklatott és fölháborított ez. Isten az ,,én Istenem'' és az Ô lelkei ,,az én lelkeim'', és itt azt láttam, hogy a mindenható nagy Isten teljesen méltatlan elbánásban részesül, mert az a kápolna nem ,,Isten háza''. A lelkeket pedig, akikért az Üdvözítô oly kimondhatatlan fájdalmak közt adta életét a kereszten, hagyták itt elzülleni! Az itt élô lelkek iránti mély részvéttel még aznap éjjel levelet írtam Vácra, melyben vázoltam a helyzetet. Úgy emlékszem, azt is beleírtam, mekkora buzgósággal és áldozatok árán építik most egyik katolikus templomot a másik után Berlinben, és irgalomért, segítségért könyörögtem. Végül nyomatékosan kértem, küldjék meg plébános úrnak az építési engedélyt, ne halasszák el a templom építését még két évvel, míg összejönne a pénz, hanem a hiányzó pénzt bízzák Isten segítségére. Istennek legyen hála, aki segített, hogy kérésem Vácott meghallgatást nyerjen: mikor legközelebb a plébános úrhoz mentem, már nála volt az engedély és folytak az építkezés elômunkálatai. Mindnyájunk örömére mindjárt találtunk egy kis villát, melynek az egyik terme nagyon alkalmas volt kápolnának. Egyre több nôvér sietett Magyarországra segíteni, s hamarosan áhítatos kápolnát rendeztek be az isteni Üdvözítônek, melyhez jó emberek nagy szobrokat is adtak ajándékba. Nemsokára naponta volt szentmise, s hétköznap sem hiányoztak a buzgó hívek. Napközi otthon részére egy nagy szobával bôvült a villa, késôbb pedig az egyik szomszédos egyemeletes házat vettük meg hozzá fiúinternátusnak. -- Leírhatatlanul nyomorúságosak voltak a nôvérek helyiségei, ezekben laktak 1908-tól 1924-ig; abban az évben szentelte föl Msgr. Schioppa nuncius ôeminenciája a gyermekotthont, melyet a nagylelkű Nopcsa bárónô építtetett. Ez a nemes hölgy nagy szeretettel vette gondjaiba az erzsébetfalvi szegény Kármelt, és igen áldozatosan gyűjtötte össze a pénzt egy tekintélyes gyermekotthonra, melyben ideiglenesen berendeztek egy kápolnát és a nôvérek számára is fönntartottak egy részt. Fizesse meg Jézus isteni Szíve ezerszeresen a jámbor építtetô -- valamint minden nagylelkű jótevônk -- erôfeszítéseit és áldozatait most és mindörökké! Szentlôrincrôl el kell még mondanom valamit. Ezekben a dolgos márciusi hetekben egy éjjel szeretett Jézuskám jött el hozzám álmomban. Az elsô szentlôrinci villában, melyben akkor laktam, külsô lépcsô vezetett föl a parkból az emeletre. A bejárati ajtó elôtt egy kis terasz volt. Itt állt álmomban az édes kis Jézus, talán négy éves lehetett, a szélesre tárt ajtóból mindkét kezével integetve hívott, s feltűnt, milyen furcsán, mereven tartja közben a jobb karocskáját. Csodálkozva és elragadtatással figyeltem az isteni Gyermeket, akkor ô a távolba mutatott, s egy folyót pillantottam meg, mely egy erdôvel borított hegy körül kígyózott, majd egy nagy épületet láttam a magasban, s mindez eléggé összefolyt. Gyönyörűséges kép volt: a bájos Gyermek, a tiszta, napfényben csillogó folyó üdén zöldellô partjával, és fölötte a pompás erdô. Fölébredtem, és rögtön bizonyossá lett bennem, hogy ez újabb isteni megbízás. Gondolataim rövidesen Schlierenre terelôdtek, ahol a nôvérek éppen másik házat kerestek; mert a gyárnak, amelytôl a kertet és a játszóteret bérelték, most szüksége volt a telekre, enélkül pedig a nôvérek nem maradhattak a házban a gyermekekkel. Március végén Irene nôvérrel eljöttünk kedves Magyarországomról. Elôtte még egyszer meglátogattam újpesti szeretteimet, s még egyszer, utoljára egyedül fölmentem a kis lépcsôn a kerti házikó erkélyére és lenéztem a szép Dunára, átpillantottam a túloldali magaslatra, majd gondolatban elhagytam a világot, és hálásan borultam Isten trónja elé. Nyolc hónapot tölthettem Magyarországon, és a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel négy zárdájának és gyermekotthonának rakhattam le az alapjait. Egymást követték az újabb és újabb kegyelmek. Újra fölidézve a gyönyörű szivárvány-ívet, nyugodtan, Isten oltalmában és segítségében és a buzgó nôvérek hűséges együttműködésében bízva hagytam ott a megkezdett művet. Boldognak mondom magam, hogy a magyarokban az egyik legnemesebb és leghűségesebb nemzetet ismerhettem meg. ======================================================================== XIII. Mindig tovább HERMETSWIL A schliereni Kármelban M. Mechtildis és az összes nôvér szeretettel fogadott bennünket. Miután túlvoltunk az üdvözlésen, M. Mechtildis megkérdezte, nem találkoztunk-e egy pappal, mert pár perccel ezelôtt távozott az otthonból Keusch plébános úr. Azért jött, hogy fölajánlja nekünk hermetswili intézetét. Azt feleltem, hogy a sarkon találkoztunk egy pappal, aki kedvesen köszönt nekünk. Valamivel késôbb közelebbrôl tudakozódtam az ajánlatról, többek között megkérdeztem, folyó mellett fekszik-e Hermetswil. ,,Nem -- mondta M. Mechtildis --, fönt van a hegyen, folyó ott nincs.'' Érdeklôdésem ezzel szerte is foszlott, és visszautasítottam az ajánlatot, hozzátéve: ,,Intézetet egyáltalán nem is veszünk át, még csak meg sem nézzük.'' Másnap reggel a szentmise után jó Ôrangyalom figyelmeztetett, változtassak elhatározásomon és rögtön utazzak el Hermetswilbe. Erre odamentem M. Mechtildishez, megkérdeztem, nem lenne-e jobb, ha elutaznánk Hermetswilbe; úgyis közel van, könnyen oda lehet jutni, plébános úr sértve érezhetné magát, ha nem mennénk el. Neki is ez volt a véleménye, s így mindjárt el is indultunk az arra járó villamos vasúthoz. Az út utolsó szakaszán egyedül voltunk a kocsiban egy idôs házaspárral. Az úr sokat mesélt missziós pap fiáról; aztán fölhívta figyelmünket a távolban látható muri kolostorra. Úgy láttam, az idôs úr ismerôs ezen a vidéken, ezért érdeklôdtem tôle Hermetswil felôl, mindenekelôtt, hogy folyó mellett fekszik-e. ,,Persze -- felelte --, a Reuss mellett.'' Végül a villamos vasút végállomására, Brengartenbe értünk, onnét egy hídig mentünk, majd erdei út vezetett tovább a hegyre Hermetswil felé. Mivel szinte képtelen vagyok lassan menni, az idôs úrral elôrementünk, M. Mechtildis nôvér és a hölgy lassan követtek minket. Kísérôm megállás nélkül beszélt, megismertetett az aargaui viszonyokkal. Már mentünk egy ideje, s hallgattam, amit mond, nem is jutott eszembe, hogy a környékre figyeljek. Egyszer csak csöndben megálltam, körülnéztem, és kimondhatatlanul megdöbbentem; bal oldalamon egy erdôs magaslat körül kígyózott a mélyben az ezüstösen csillogó, zölddel övezett folyó, a magasban pedig ott álltak az épületek -- minden a legapróbb részletekig pontosan úgy, ahogyan az isteni Gyermek mutatta. Továbbkapaszkodtunk a hegyre, a jó úr tovább szórakoztatott, de én -- én már semmit sem hallottam; lelkem Istenhez sietett föl, aki itt most ismét egész nyilvánvalóan megmutatta, hogy eszköz vagyok isteni kezében. Az épületek közelében Keusch plébános úrral találkoztunk, majd M. Mechtildis és kísérôje is odaértek. Elbúcsúztunk a kedves idôs házaspártól, akik a bencés nôvérekhez mentek, míg bennünket plébános úr az intézetéhez kísért. Elôször a homlokzat tűnt a szemembe; nagy örömömre a magasból ,,Szent Benedek'' üdvözölt minket. Az ô szobra díszítette itt a házat, akinek tiszteletére annyit fáradoztunk Szentlôrincen a kápolna befejezésével. Plébános úr kinyitotta a kápolnát. Mechtildis anyával letérdeltünk az egyik elsô padban. Köszöntöttem az isteni Üdvözítôt a tabernákulumban, majd a jobb oldali mellékoltárra néztem, ahol a Lourdes-i Szűzanya szobra állt, utána a bal oldali mellékoltárra tekintettem, és mit láttam? -- a merev karú, édes Kis Jézust, ahogy Szentlôrincen álmomban! A világról megfeledkezve fölugrottam, az oltárhoz siettem és térdre rogytam elôtte. Mechtildis anya, megijedvén, hogy ilyen hirtelen fölálltam és elsiettem, utánam jött, és megkérdezte, mi történt velem. Rendkívüli izgatottságomban megfeledkeztem magamról, és mondtam neki valamit az álmomról. Egy Detroitban történt késôbbi esetet kivéve, ahol hasonló izgatottság fogott el, sose vagy csak ritkán fordult velem elô ilyesmi. Plébános úrnak az intézet átvételére vonatkozó ajánlatát természetesen elfogadtam; de csak azzal a föltétellel, hogy megvehetjük és a Kármel Szent József otthonává alakíthatjuk. Isten tudja, miért vezetett oda bennünket. 23 éve vagyunk Szent Benedek otthonában, és mindig nehéz volt és egyre nehezebb lett ott az élet. Szent Benedek valójában keresztet faragott számunkra; mert Hermetswil a mai napig csak keresztet és szenvedést hozott. Talán az a baj, hogy én annyira szeretem a szenvedést, s a jövô hoz majd még napsugaras idôszakokat is az otthonnak, ezt szívbôl kívánom a kedves nôvéreknek. Évek múltán tértem vissza Hermetswilbe; de drága Kis Jézusom már nem volt ott. Alexiana anyának, aki egy idôben Hermetswilben volt fônöknô, annyira nem tetszett a nyomorék kis karja, hogy kiadta a kis szobrot fölújításra, a művész pedig, aki éppoly keveset tudott ennek a Gyermek Jézusnak a történetérôl, mint M. Alexiana, úgy újította föl, hogy nyoma sem maradt rajta a ,,kegyképnek'', ahogyan én neveztem. Nagy vigasztalásomra szolgált, hogy mindjárt hermetswili tartózkodásom elsô heteiben lefényképeztettem a kis szobrot, s ezen a képen isteni Gyermekem még mindig úgy áll elôttem, ahogy Szentlôrincrôl Hermetswilbe vezetett. ROCCA DI PAPA 1908-TÓL 1912-IG Nyáron a szép Svájcból visszatértem anyaházunkba. Ez alkalommal az az öröm ért, hogy szinte az összes nôvért és gyermeket jó egészségben találtam, annak ellenére, hogy a zárda és a gyermekotthon is túlzsúfolt volt. Persze a kedves olaszok szinte teljesen a szabadban élnek; de Rocca di Papában az esôs évszakon kívül kemény, hideg téli napok is vannak. Aggódó szemmel jártam körül az egész birtokon, hol lehetne újabb helyiségeket kialakítani. Elgondolkozva nézegettem a terméskôbôl épült nagy istállót vagy pajtát, mely még kihasználatlanul állt az utcai fronton. Majd hívattam építômesterünket, Santangelit, és megkérdeztem, tudna-e nekünk a régi épületbôl a földszinten egy nagy refektóriumot, föléje pedig kápolnát kialakítani. A falak alapos átvizsgálása után elvállalta a munkát. 1908. november 2-án mindenki nagy örömére megkezdôdött az építkezés. A ráépítéshez további kôre volt még szükség, és ez pénzbe került, a pénztárunk pedig Rocca di Papában, a többi Szent József otthonhoz hasonlóan, meglehetôsen üres volt. Ezért két nôvér fölkereste a kôbánya tulajdonosát, elpanaszolták, mennyire megszorultunk, és a jó úr engedélyt adott, hogy a ,,kôbányában heverô kövekbôl'' elhozhassunk annyit, amennyire szükségünk van. A kôbánya nincs messze erdô borította dombunktól. Mihelyt híre ment a nagylelkű engedélynek, a fiatal nôvérek és a gyermekek megrohamoztak, azt kérve, hadd hordják ôk a követ. Hozzájárultam, teljen benne kedvük; de béreltünk hozzá néhány szamarat is. Fényes jókedvvel indultak nap nap után a kôbányába. Érdemes volt nézni, ahogy karavánban visszatértek, a felsô kertbôl jó rálátás nyílt az útra. A nagyobb gyermekek a fejükön hoztak egy-egy követ vagy szikladarabot, az ottani asszonyok és gyermekek általában így hordtak mindent, és az olaszokra jellemzô kecsességgel kaptattak föl a dombra; közben aztán megint föltűnt egy nôvér kövekkel megrakott szamarat vezetve, mulatságos, festôi menet volt. Mivel ingyenes forrás nyílt számunkra a kövek beszerzésére, csakhamar jelentkezett a nôvérek egy jó része, hogy rendbe akarják hozni a klauzúra kerítését. Az ôsrégi fal helyenként romokban hevert, mi meg ahhoz túl szegények voltunk, hogy újraépíttessük. Jókedvűen, örömmel látott munkához a mintegy húsz mesternô, sikerült is három helyen újjáépíteniük a falat; két kaput alakítottak ki (,,Szent Péter'' és ,,Szent Pál'' lett a nevük), így aztán nem tartott soká, és a mi szép birtokunk körös-körül le volt zárva. Sajnos az új kápolna nem lett készen 1909. január 3-ra, az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel egyik legnagyobb ünnepére, melyen az összes zárdánkból összegyűlt 50 nôvér tehette le örökfogadalmát itt, Péter Szikláján Satolli bíboros jóváhagyásával. Rajtuk kívül fönt volt 56 novícia is. Mindenki nagyon örült; de különösképpen azok az idôs nôvérek, akik annyi szenvedést viseltek, oly sok áldozatot hoztak az évekig tartó üldöztetés idején; mert nemcsak Berlinben, de másutt is az ottanihoz hasonló vagy ugyanolyan megvetéssel kezeltek bennünket. Végre elérték céljukat, és az Isteni Szív lemosta róluk a gyalázatot. Igen-igen boldogan tértek haza ezután zárdájukba, abba az országba, ahonnan érkeztek. BÉCS Ugyanebben az évben, azt hiszem ôsszel lehetett, levelet kaptam Bécsbôl egy Jézus Szíve-pátertól, melyben azt javasolta, vegyem át fôtisztelendô Krassa úr fiúotthonát. Nagyon nem szimpatizáltam az ajánlattal. Írtunk Krassa úrnak a további tájékozódás végett, kikértük mások tanácsát és magunk is sokat töprengtünk rajta. Végül úgy határoztunk, hogy -- ideiglenesen -- elfogadjuk az ajánlatot; abban reménykedtünk ugyanis, hogy ezáltal saját alapításhoz jutunk Bécsben. Ezzel a szándékkal küldtünk 1910-ben néhány nôvért Krassa úr bécsi intézetébe. Ha sejtettük volna Rocca di Papában, hogy a körülmények milyen életet kényszerítenek kedveseinkre, sose adtunk volna oda nôvéreket. Sajnos magam is csak 1911 nyarán tudtam elôször Bécsbe utazni. Az intézet a város központjában állt, nem volt se játszótere, se kertje, de még terasza sem, s ráadásul nagyobb iskolásfiúkkal volt tele. A nôvérek számára semmi sem biztosította a kolostori zártságot. Most bizony megértettük, milyen áldozatokat kíván a kongregáció nôvéreinek élete, amikor iskolákat vagy más intézeteket vesznek át, azután pedig a mindenkori rektortól vagy igazgatótól függenek. Istennek legyen örök hála, aki engem a Kármelba s ezáltal a legbölcsebb tanítómesterhez, Jézusról nevezett Szent Teréz anyához vezetett. Joggal szokták ôt szeráfi vagy misztikus szentnek is nevezni; de csodálatos módon nemcsak szeráfként lebegett a lélek misztikus életének csúcsain, hanem ugyanakkor Jézus Szíve szerinti fônöknô, leányainak igaz, szeretô, mindenkor gondoskodó anyja volt, sôt valamennyi alapításánál igazolta, hogy ,,üzletasszony'' is, ahogy ô nevezte magát. Ezt a nagy szentet adta nekem Isten törvényadóul, s én mindig félelemmel igyekeztem követni rendelkezéseit, amennyire ez korunkban és a teljesen megváltozott körülmények között egyáltalán lehetséges volt. Szent Anyánk elrendelte, hogy saját, kertes, fallal elkerített zárdáink legyenek. Ennek következtében a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelnak is csak saját, kertes zárdái vannak, melyek fallal vagy magas, zárt sövénnyel vannak körülvéve; de valamennyi zárdánkhoz kapcsolódik gyermek- vagy öregotthon is játszótérrel és kerttel, melyet szintén sűrű sövény vesz körül. Határozott meggyôzôdésem, hogy ha Szent Teréz anyánk a 16. helyett a 19. vagy éppen a 20. században alapította volna Kármelét, az ô nagy buzgalmával nem korlátozott volna minket a lelkek megmentése érdekében végzett imádságra és vezeklésre, hanem hozzánk hasonlóan összekapcsolta volna ezt a lelkekért való fáradozással. Szeretett Anyám csodálatától térjünk gyorsan vissza a forró bécsi házba, ahol Isten valóban kézzelfoghatóan megáldotta a fiúotthon átvételével hozott áldozatunkat. Ha jól emlékszem, a XI. kerületi Ebersdorf plébánosa, X. fôtisztelendô hívta föl figyelmünket A. kisasszonynak az ô egyházközségében található gyermekotthonára. A hölgy nôvéreket keresett, akik megvennék a birtokát és vele átvennék a 60 gyermeket. Miután megnéztük a házat és a kertet, ráálltunk a vételre. Erre 1911. augusztus 2-án megkaptuk a bécsi ordinariátusról a rég várt engedélyt az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel letelepedésére. Augusztus 15-én átköltöztünk a XI. kerületbe, és e kertes otthonhoz idôvel további telkeket is vettünk. Az elsô bôvítés, amire annyira szükség volt, sajnos csak 1921-ben kezdôdhetett meg. Pénz hiányában azonban 1925-ben nincs még kész. Néhány hete voltam az ebersdorfi Kármelban, amikor fölfedeztem, hogy a XXI. kerület kiváló missziós terület számunkra, s találtam egyúttal egy üresen álló, új házat is, mely zárdának éppen nem alkalmas, de indulásnak elég tágas és kert is van hozzá. Nagy örömömre ehhez a második intézményhez is megkaptam az érseki hivatal engedélyét. E Szent Bernátról nevezett Szent József otthon alapítása 1911 szeptemberében kezdôdött meg. A háború alatt egy nagylelkű hölgy irgalomból pártját fogta a Szent József otthon szegény bécsi gyermekeinek, és megvett hozzá egy újonnan épített nagy házat. Idôközben ez is zsúfolásig megtelt, s ekkor akadt egy gróf, aki saját költségén kápolnát akart hozzáépíteni. Megkezdôdött az építkezés, s már mintegy méter magas falak álltak, mikor a pénz leértékelése folytán a nemes úr képtelen volt folytatni tervének megvalósítását. Most, 1925- ben ott áll a megkezdett mű, és nemes jótevôkre vár, akik befejezzék. Ez a kápolnaépítés valódi szociális mű; mert nemcsak nyilvános kápolna lesz, hanem az eddig ilyen célra szolgáló helyiségek óvodának, napközi otthonnak és varróiskolának lesznek berendezve a környékbeli munkásgyermekek részére. Hány olyan gyermeket nevelhetünk ezáltal jó kereszténnyé, a társadalom kötelességtudó tagjává, akit most a kommunizmus szelleme hat át; hiszen sajnos e környék igen sok lakója kommunista. ======================================================================== XIV. Az Újvilágban Néhány hónappal azelôtt, hogy el kellett jönnünk Sittardból (1900 szeptemberében), még egyszer elmentem Roermondba Msgr. Drehmannshoz, és közöltem vele, hogy minden erôfeszítésem ellenére sem kaptam engedélyt anya- és újoncházra, s elhatároztam, hogy elmegyek Amerikába. ,,Ne tegye -- válaszolta a püspök igen határozottan --, Ön mindig megfogadta a tanácsomat, fogadja meg most is, ne menjen Amerikába. Én mondom Önnek, a kongregációja túl fiatal még. Nem hagyhatja itt. Én segíteni fogok, hogy kapjon jóváhagyást.'' Mennyire igaza volt! 1900-ban a mi Kármel-családunk túl fiatal, nagyon is fiatal volt ahhoz, hogy magára maradjon. Ezt persze beláttam; de mi mást tehettem volna, mikor sehol nem találtam hajlékot enyéimnek? Akkor 1900 augusztusában megkaptuk az engedélyt van Veen hertogenboschi püspöktôl Tilburgba. Hogy mi történt ott velem 1900. október 15-én, Jézusról nevezett Szent Teréz anyánk ünnepén, azt már elmeséltem. Azt is, hogyan találtunk azután menedéket Angliában, az essexi Maldonban. Fáradságos, szenvedéssel teljes évek múltak el; de mindezek ellenére az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel folyamatosan növekedett és gyarapodott. Úgy tűnik, a szorongatások vizében érzi jól magát, és akkor nô a legjobban, ha állandóan öntözik, mint némely jól termô fa, mely sok vizet és sok napot kíván. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt is nemcsak öntözte az isteni gondviselés, hanem mindig élvezhette az áldás és a kegyelem éltetô napját is. A fiatal szerzetescsalád akkori állapotáról 1912-ben készült, most következô áttekintés mutatja legjobban, hogy Isten áldása támadások és viharok ellenére is nemcsak életben tartotta e Művet, hanem hagyta kibontakozni. 1891 Elindulás Berlinben 500 márkával és három szegény gyermekkel. 1899 Az elsô noviciátus megnyitása 14 újoncnôvel az Ordinariátus engedélyével a hollandiai Sittardban. 1900 Fogadalomtétel nélkül bezárják. 1901 A második noviciátus az angliai Maldonban 21 újoncnôvel Vaughan bíboros engedélyével. 1902-ben fogadalomtétel nélkül bezárják, mert elôbb jóvá kell hagyatni a konstitúciókat. 1904 Anya- és újoncház nyitása Rocca di Papában Satolli bíboros jóváhagyásával. 1906 A harmadik noviciátus megnyitása 50 újoncnôvel Rocca di Papában, egyidejűleg Satolli bíboros jóváhagyásával az elsô és második noviciátust elvégzô valamennyi nôvér fogadalmat tehetett. 1910 Megkaptuk a Decretum Laudist. 1912 A nôvérek összlétszáma 205, ebbôl 62 örökfogadalmas és 143 ideiglenes fogadalmas, az újoncnôké 50, a posztulánsoké pedig 82. 13 egyházmegyében és 20 Szent József otthonban működnek, ebbôl 5 Németországban, 2 Csehországban, 2 Hollandiában, 1 Angliában, 2 Svájcban, 2 Olaszországban, 4 Budapesten, 2 pedig Bécsben található. 1912 Az otthonokban jelenleg összesen 1000, 1--14 év közötti kisfiú és kislány él. 900 azoknak a 3--14 év közötti gyermekeknek a száma, akik csak napközben vannak ott. A gyermekek nevelésén kívül a nôvérek egy része házi missziót teljesít; ez azt jelenti, hogy meglátogatják plébániájuknak vagy városuknak az Egyháztól elidegenedett valamennyi családját, megpróbálják fölrázni ezeket a lelkeket, hogy újból vallásos életet kezdjenek és szentségekhez járuljanak. E fáradozások gyümölcsei a következôk: 950 olyan gyermek lett megkeresztelve, aki még nem volt vagy éppen csak elmúlt 10 éves. 1200 személy, nagyobbrészt férfi tért vissza egyházi kötelességei teljesítéséhez, legtöbbjük 5--10, sôt 20--40 éve nem járult szentségekhez. Sok esetben elôször még hitoktatásra is szükség volt, néhányukat csak megkeresztelte a katolikus egyház, és 20 vagy éppen 40 éves korban áldoztak elôször. 300 ún. vadházasság rendezése. 120 haldoklóhoz hívtak lelkipásztort a szentségek kiszolgáltatása végett. A gyermekkeresztelések mind Berlinben és Svájcban voltak. A gyónások egy része Berlinre és Svájcra esik, a legtöbb azonban Budapestre. A házasságrendezések és a haldoklók ellátásának legnagyobb része is Budapesten történt. A kilencvenes évek eleje óta kértem már alamizsnát az USA-ból, s így néhány pappal is levelezésbe kerültem. Végül minden bizonnyal eljutott egy körlevél a clevelandi Szent Péter-templomnak vagy plébániának is, mire a fôtisztelendô Pf. plébános 1912-ben megírta, hogy úgy látja, Művünk rendkívül jól illene az ottani viszonyok közé, és megkért, menjek el Clevelandbe. Nagy örömmel és meghatottsággal olvastam újra és újra a levelet, és lélekben bejártam e kiterjedt, aratásra váró missziós területet, melyet az Egyesült Államokban találnánk. Azonkívül még mindig éltek emlékezetemben az 1891. július 2-i látomásomban mondott szavaim: ,,Addig nem halok meg, míg az Isteni Szív Szolgálói el nem terjednek az egész világon.'' Most teljesednének be e szavak? Isten akarata lenne az, hogy most, több mint 20 év után az Újvilágba kísérhetem az ô szolgálóit, nôvéreimet? Örömest kész voltam erre, és ott éppúgy a lelkek megmentésére akartam áldozni magam, ahogy eddig Európában. De elôször meg kellett bizonyosodnom, hogy Isten akarata-e, ha elfogadom a meghívást. Sietve Rómába utaztam ezért Msgr. Jacquemine-hez. Miután elgondolkodva elolvasta a fôtisztelendô plébános levelét, azt tanácsolta, rögtön mondjak igent. Az ô kongregációja is rendkívül áldásosan működik az Egyesült Államokban, s nem tud elég nôvért odaküldeni, annyi ott a munka. Szándékomat egy másik páterral is közöltem Rómában, ô is ugyanezen a véleményen volt. Erre megírtam Clevelandbe fôtisztelendô Pf. plébánosnak, hogy néhány hónap múlva Clevelandbe érkezem egy nôvérrel. A válaszlevélben közölte velem a plébános úr, hogy elôször még engedélyt akar kérni a püspöktôl a letelepedésünkhöz, de a fôtisztelendô úr nincs otthon. Megkértem, hogy ezzel várjon a megérkezésünkig, szeptember elejére tervezzük az indulást Nápolyból. Nagy merészségnek tűnt, hogy engedélyt kérjenek számunkra, míg nem ismerem az ottani viszonyokat és követelményeket. Ha a plébános úr nem kapta volna meg a püspöki engedélyt, aminek nagy a valószínűsége, talán nem is jutottunk volna ki Amerikába. Az összes zárdánkban és Szent József otthonunkban jól mentek a dolgok ekkortájt. A fônöknôk és a nôvérek elégedettek voltak és buzgón fáradoztak szerzetünk céljának megfelelôen saját megszentelôdésükön és a lelkek üdvén imával, vezekléssel és szeretetszolgálatokkal. Hozzáfogtunk ezért az utazás elôkészületeihez. Már augusztus második felében jártunk, amikor engedélyezés végett megkaptam még Újpestrôl egy kápolna építési tervét. A költségvetés 25 ezer koronára rúgott. A nôvéreknek semmi pénzük nem volt, és jótékony adományokra sem számíthattak. Akármennyire támogattam is kápolnák építését, ezt a 25 ezer koronás építkezést határozottan elleneztem. M. Magdalenával Ancona--Fiumén át sürgôsen útra keltem Budapestre. Odaérkezve hívattam néhány kôművest, nem építômestert vagy építészt, és odavittem ôket a kitűnôen megépített, nagy istállóhoz, mely a mi birtokunkhoz tartozott és korábban 14 luxuslovat tartottak benne. Miután megbeszéltük, hol legyen a diadalív a szentély és oratórium fölé, hol húzzák föl a sekrestye falát és hogy valamennyi falat újra kell vakolni, másnap reggelre költségvetést kértem. 3 ezer koronám volt, és az egyik ajánlat 3 ezer koronára szólt. Ez a kôművesmester kapta meg tehát a munkát, s igen örültem, hogy a környék rövidesen kápolnát, a nôvérek pedig szép oratóriumot kapnak, és nagy adósság sem fog terhelni minket. Ugyanazon az úton sietve visszatértem Rómába és Rocca di Papába. Pár nappal késôbb, szeptember 5- én M. Canisia és M. Rita bekísért minket Rómába, onnan M. Johanna és M. Alexandra volt a kísérônk Nápolyig. Éjjel 2 órakor a Deutscher Lloyd nagy hajója, a Grosse Kurfürst kifutott Nápolyból, melynek szépsége sűrű sötétségbe burkolózott, akárcsak számunkra a jövô. Igen, valóban megint sötétségbe burkolózott számunkra a jövô; de a sötétségen át Isten keze vezetett bennünket. E mély meggyôzôdésbôl fakadóan bizakodva léptem a hajóra és zavartalanul élveztem az utat az óceánon. Fiatal korom óta valóságos szenvedélyem volt a ,,vízi utazás''. Eddig csak kisebb utakat tettem Hollandiából Angliába, Anconából (Olaszország) Fiuméba (Ausztria-Magyarország), most pedig az az öröm ér, hogy átszelhetem az óceánt. Szeptember 7-én és 8-án nem volt szentmisénk, annak ellenére, hogy két pap is utazott velünk, ugyanis a néhány száz utas túl sok volt a gôzösön, s ezért egyáltalán nem volt hely, ahol a papok misézhettek volna. Ôk ebben a helyzetben azzal álltak elô, hogy reggel 6 órakor a mi kabinunkban mondanak szentmisét, ha akarom. Természetesen szívesen ráálltunk, s ettôl kezdve kedves kis szobánkban hajnalonként mindent elôkészítettünk a szentmisére. Volt a hajón egy hordozható oltár, benne minden szükséges, velünk pedig volt egy s más, amivel méltóbban földíszíthettük a kis kápolnát. Szomszédunk, egy kedves, idôsebb olasz hölgy jött minden reggel a szentmisére -- valamint két ferences nôvér, mikor nem voltak tengeri betegek; szegények sajnos nem ritkán hiányoztak, a hajó káplánja szintén. Úti jegyzeteimbôl idézek: Szeptember 10. Remek volt az idô -- látszott Spanyolország, a hegyen tisztán ki lehetett venni a mohamedánok elleni csatákról híressé vált Arimedét és Traficót. -- Majd Gibraltárhoz értünk, és déli irányban látszottak Afrika partjai. Szeptember 11. Borús, csak egy szentmise. Szeptember 12. Nyugodtabb, két szentmise. Szeptember 13. Csak egy szentmise. Pompás idô volt, olyannyira, hogy áthajózhattunk az Azori-szigetcsoporton. Ez csak akkor fordul elô, ha kivételesen tiszta és nyugodt idô van, különben veszélyes arra menni. -- A szigeteket dús, zöld növényzet borítja, közben falvak és városok tűnnek fel, minden ragyog a napsütésben, körülöttünk pedig a gyémántpompában csillogó hullámok. -- Nincsenek szavak e szépség kifejezésére! Mi fogható a tengerhez? A tenger könyv, mely azoknak, akik tudnak belôle olvasni, Istenrôl mesél, az ô végtelen hatalmáról és dicsôségérôl, irgalmáról és szeretetérôl, ahogy egyetlen más könyv sem. Szeptember 14. Szent Kereszt felmagasztalása, két szentmise. Szeles. Szeptember 15. és 16. Továbbra is borús, szeles idô. Mindkét nap két szentmise. Szeptember 17. Vihar. A szél miatt nem lehetett misézni. Szeptember 18. Tiszta idô. A szél kissé enyhült. Két szentmise. Szeptember 19. Utolsó nap. Szép idô. Egy szentmise a szobánkban és egy a fedélzeten, az összes katolikus utas számára. Este 6 órakor érkeztünk Hobokenba, ahol vártak minket a Raphael-egylet ügynökei, s elvittek a St. Mary menedékházba, ahol szállást kaptunk egy éjszakára. Szeptember 20. Kihallgatás Farley New York-i bíborosnál. Ôeminenciája rendkívül jóságosan fogadott bennünket; látható érdeklôdéssel olvasta 1912-es áttekintésünket, és csodálattal adózott a férfiaknál elért eredményeinknek. Úgy vélte, missziónk igen jól illik az amerikai viszonyokhoz. Befejezésül -- terveinkkel összhangban -- azt tanácsolta ôeminenciája, folyamodjunk Clevelandben püspöki jóváhagyásért, majd áldását adta ránk. Mikor visszatértünk a menedékházba, megtudtuk, hogy közben ott volt fôtisztelendô Pf. páter, a clevelandi plébános testvére, és megparancsolta, hogy azonnal indítsanak minket tovább Clevelandbe. Emiatt meghiúsult, hogy láthassam Lisa húgomat és a rokonaimat. Az éjszakai vonattal utaztunk tovább, és 21-én délután 4 óra felé érkeztünk Clevelandbe. A plébánost szemmel láthatóan nagyon meglepte érkezésünk, és közölte, hogy a püspök még nem érkezett vissza, Rómában van. Nyilván Isten rendelése volt, hogy a fôtisztelendô ezt nem közölte velem, hiszen én Róma közvetlen közelében, Rocca di Papában éltem. Ha a clevelandi püspök Rómában elutasította volna fölvételünket az egyházmegyéjébe, nem lett volna alkalmunk Amerikába utazni. És ki tudja, kaptunk volna-e hasonló meghívást még 1914-ig, a háború kitöréséig, a háború után pedig az új bevándorlási törvény csaknem lehetetlenné teszi a külföldrôl kezdett újabb alapításokat. Isten csodálatosan kormányoz és irányít mindent! A plébános úr a rövid beszélgetés után iskolanôvéreihez kísért bennünket, akik szeptember 27-ig befogadtak minket. Napról napra vártuk, hogy visszaérkezzen a püspök, de hiába. Az idôt mindig többre becsültem az aranynál is, azért fölhagytam a várakozással. Az Alexius-menedékház tisztelendô fônöknôje, M. Leonarda volt szíves adni egy kis padlásszobát, ahol még lakhattunk és letehettük a holminkat. Itt hallottuk a nôvérektôl, akik németek voltak, hogy a fôtisztelendô püspök úr nem rokonszenvez a németekkel, ezért igen kétséges, hogy fölvesz-e bennünket az egyházmegyéjébe. A clevelandi viszonyok miatt úgy döntöttem, hogy átmegyek Kanadába. A plébános úr volt szíves lefordítani az egyházmegyei letelepedés érdekében írt kérvényemet. Ezt leírtam és beadtam a püspöki irodába, hogy ôeminenciája megérkezésekor már ott legyen. A hajón a hajókáplánon kívül volt egy olasz páter is, Aloisius Scafuro, aki, ha az idô engedte, mindennap misézett és áldoztatott. Búcsúzáskor elkértem a címét. Kolostora Kanadában, az Ontario tartománybeli Berlinben volt. Szeptember 30-án Buffalóba utaztunk, ahol elôször a Jézus Szíve Akadémia Nôvérei fogadtak be; de két nap múlva átmentünk a Pine Streetre az ottani nagyon kedves nôvérekhez, mivel az elôbbieknél nem volt hely. Tanácsot akartam kérni valakitôl, és az isteni gondviselés egy bölcs és jámbor tanácsadóhoz, az Oldenburgból származó Pater Maeckler jezsuita fôtisztelendôhöz vezetett. Mikor tevékenységünkrôl és missziónkról tudomást szerzett, Buffalóban akart tartani minket, de ez a szándéka meghiúsult. Így az ô véleménye is az volt, hogy legjobb, ha Kanadába megyünk, továbbá azt tanácsolta, hogy egy sor püspökhöz, akiknek megadta a címét, adjak be kérelmet engedélyezés végett, melyhez ô valamit hozzáfűzött, megjegyezve, hogy a választ mielôbb személyesen vegyem át. Ezután áldását adta ránk és nagy sikereket jósolt az Újvilágban. Hálásan jöttünk el e jó atyától és a Pine Street-i kedves nôvérektôl. Ettôl kezdve nem éreztük magunkat annyira elhagyatottnak az idegen földön, és boldogan indultunk útnak Kanadába. Buffalóból alig egy óra az út addig a hídig, mely Kanadát az Egyesült Államokkal köti össze. Ez a híd visz át a fölött a nagy folyó fölött, melyet a Niagara vízesései ill. az az alatti vizek táplálnak. Csodálatosan szépek ezek a vízesések, melyeken az Erie-tó vize zuhan alá a sokkal mélyebben fekvô Ontario-tóba. Akkor nem volt idônk elidôzni e vízeséseknél. Minden erômet arra a feladatra kellett koncentrálnom, hogy az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak otthont alapítsak az Újvilágban. Minden szabad percemben Istennél idôztem, félelemmel törekedtem legszentebb akaratának fölismerésére és teljesítésére. Mikor a hídon átkeltünk, több villamos vasúton és vonaton is kellett még utaznunk, míg végül az egyik állomáson egy szürke ponyvás kocsihoz vezettek. A leginkább omnibuszra emlékeztetô jármű tömve volt mindenféle vidéki emberekkel, akik még összébb húzódtak, hogy helyet szorítsanak nekünk. Nem is tudom, meddig utaztunk. Teljes sötétségben, késô este értünk Berlinbe. Egy jó asszony, aki velünk együtt utazott, a kiszálláskor odalépett hozzánk, és megkérdezte, hogy a nôvérekhez szándékozunk-e menni; ha idegenek vagyunk itt, szívesen elkalauzol minket, bár evangélikus, tudja, hol laknak a nôvérek. Köszönettel elfogadtuk szeretetszolgálatát. Még tíz percet sem gyalogoltunk, s már meg is érkeztünk a Notre Dame Nôvérek házához. Kedvesen fogadtak minket, és az éppen utazni készülô fônöknô megengedte, hogy hétfôig maradjunk. Szombat este volt, és P. Maeckler elôzôleg a lelkemre kötötte, hogy elôször is tartsak legalább nyolc nap pihenôt. E pihenô végül csupán a vasárnapi napra szorítkozott, melyen még meg kellett írnom négy vagy öt kérvényt a megadott püspököknek. Mihelyt hazajöttünk másnap reggel a szentmisérôl, írni kezdtem. A nap folyamán magához kért Aloisius páter házfônöke is, aki azt tanácsolta, menjünk el a hamiltoni püspökhöz és a torontói érsekhez; mindkét városban bôven adna ugyanis munkát missziónknak a sok bevándorló. Köszönetet mondtam, és elkértem a két püspök címét. Hétfôn reggel továbbutaztunk Torontóba. Estefelé érkeztünk meg, és éppen csak annyi idônk maradt, hogy szállást keressünk egy zárdában. Reggel az érsekhez mentünk, de a nemrég megválasztott Neil-McNeil érsek éppen Rómában tartózkodott. Ezért helyettesének mondtuk el, mi járatban vagyunk. A város nekem rendkívül tetszett, egészen otthonosan éreztem magam. Nem idôztünk ott, Hamiltonba mentünk. Sajnos a fôtisztelendô püspök úr nagyon idôs volt és nem fogadott már idegeneket. A fôtisztelendô általános helynök a sok olaszra való tekintettel szívesen fölvett volna, de a fôtisztelendô püspök nem akart több kongregációt befogadni. A következô vonattal továbbutaztunk Londonba, Ontario egyik kisvárosába, ott akartunk éjszakázni. Barat Szent Zsófia anya leányainál nagyon szíves fogadtatásban részesültünk. A következô vagy talán a harmadik napon indultunk tovább Detroitba. Az ottani fôtisztelendô püspök is igen idôs volt, de nagyon kedvesen fogadott, igen nyájas volt, viszont a kihallgatás itt is azzal zárult, hogy több nôvért nem vesz föl az egyházmegyéjébe. Még megálltunk Toledóban, az ottani püspök azt ígérte, hogy fölvételi kérelmünkre Clevelandbe küldi a választ, mely azonban soha nem érkezett meg. Ezzel körüljártuk az Erie-tavat és visszatértünk Clevelandbe; öt egyházmegyében kértünk hiába letelepedési engedélyt. Számunkra, akik esendô emberként nem látunk messzire, úgy tűnt, mintha teljesen hiábavaló lett volna ez az utazás; de nem így volt, P. Maeckler tanácsa és áldása, ha nem is azonnal, de végül is elvezetett minket az általa megjövendölt sikerhez. Isten nyilván ôt rendelte a vezetésemre, aki ráállított a helyes útra, melyen az isteni gondviselés megmutatta, merre menjek tovább. Másnap, október 14-én kihallgatást kaptunk a clevelandi püspöktôl, aki néhány pap jelenlétében az egyházmegyébe telepedésre vonatkozó kérvényemre röviden csak annyit mondott: ,,Egyházmegyémben az Ön részére nincs helyem'', és egy szempillantás alatt otthagyta a helyiséget, áldását sem adta ránk. Bármily kevés reményt tápláltam is az engedéllyel kapcsolatban, kérvényünk elutasításának ez a módja mélyen megsebzett; de rögtön föl is sóhajtottam Istenhez: ,,Deo gratias''. Mi mást kerestem volna ugyanis Amerikában, mint ,,lelkeket'', és mi mást tehettem eddig Európában a lelkek megmentéséért, mint hogy ,,szenvedtem''? Ugyanez volt a helyzet eddig Amerikában is, és marad is bizonyára. Nemde mint az árnyék kísér engem a szenvedés évek óta? Tisztelendô M. Leonarda megengedte, hogy a holminkat továbbra is náluk hagyhassuk, míg saját otthonunk lesz. 1912. október 15-én este, Jézusról nevezett Szent Teréz anyánk ünnepén érkeztünk Chicagóba. Nem volt más címünk, csupán az érseké, így mindjárt rezidenciájára utaztunk, s a kedves házvezetônô, aki már nem volt fiatal, elvitt bennünket a Columbus-menedékházba, ahol az olasz nôvérek kedvesen befogadtak minket éjszakára, s azt is megtudtuk tôle, hogy Quickly érsek elutazott. Másnap reggel fölkerestük az érseki titkárt, aki kérvényünk elolvasása után röviden, határozottan kijelentette, hogy nekünk, németeknek nem adnak ki Chicagóban letelepedési engedélyt, ne is tegyünk érte további erôfeszítéseket. Mi maradt más hátra, fölkerestük az utolsó püspököt, akinek kérvényt küldtem: Messmer érseket Milwaukee-ban. MILWAUKEE Késedelem nélkül odautaztunk, és egy fiatal, virágzó kongregáció szanatóriumában nagylelkűen befogadtak bennünket. Alapítónôjük, M. Alfonsa hozzánk hasonló szenvedéseken ment át, mikor az Egyesült Államokba jött. Az érsek úr elutazott, de néhány nap múlva visszajött, és 1912. október 21-én kegyesen megadta az engedélyt a milwaukee-i letelepüléshez. Csak egy hónapot kellett bolyonganunk az idegen földön, és máris megkönyörült rajtunk a jó Isten, befogadást nyertünk az egyik egyházmegyében. De hogyan jutunk mármost házhoz? Mint egykor a legelején, 1891-ben Berlinben, most sem volt pénzem. A folytonos utazgatások következtében pénztárcánk szinte teljesen kiürült. Ennek ellenére megtettünk minden tôlünk telhetôt, házat keresve keresztül- kasul beutaztuk a várost; de igen nehéznek tűnt céljainknak megfelelô kertes, játszóteres birtokot találni. E szorult helyzetben a szanatórium akkori fônöknôje azt tanácsolta nekünk, nézzük meg a South Pierce Streeten két éve üresen álló fiúotthont, mely az érsekség tulajdona. Október 27-én megtekintettük az otthont. Az elsô benyomás szörnyű volt; mikor azonban megismertem ennek a szerencsétlen intézetnek a történetét, azonnal az a meggyôzôdésem támadt, hogy ezt a házat Isten rendelte számunkra; mert eddig többnyire olyan házakba vitte az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt, ahol sok engesztelnivaló volt, hiszen mint engesztelô Művet hívta életre. 400 dollár éves bérlet vagy 12 ezer dolláros vételár fejében megkaptuk a volt fiúotthont, mely nagy, kertes, játszóteres villa volt. A tárgyalások elhúzódtak, a gondnoknak is elôbb ki kellett költöznie a családjával, ezért mi csak november 21-én, Szűz Mária bemutatásának napján foghattunk hozzá a berendezéshez. Szerencsére közben csomagjaink megérkeztek Clevelandbôl, a legszükségesebb bútorokat pedig még megtaláltuk a volt intézetben. Nekünk, szegény, nincstelen úttörôknek derekasan kellett dolgoznunk, hogy legalább részben kitakarítsuk a nagy házat, és berendezzük kedves nôvéreink fogadására, akiket nagyon vártunk. Segítséget nem tudtunk hívni, nem volt pénzünk, néhány dollárunk éppen arra volt elegendô, hogy megvegyük a legszükségesebb élelmiszereket. Nem az isteni gondviselés vezetett bennünket? Különben hogyan jutottunk volna ilyen gyorsan engedélyhez és otthonhoz! Hálával és örömmel tudattam mindjárt valamennyi európai szerettemmel újvilági élményeinket és címünket. Néhány nôvér már útban volt Amerikába, december 7-rôl 8-ra virradó éjjel érkeztek meg. Az új hazában való viszontlátás leírhatatlan öröme töltött el bennünket, s csak növelte örömünket, hogy éppen Miasszonyunk ünnepén. Egy ideiglenes kápolnát is berendeztünk már, és 1912. december 15-én elhelyezhették a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Fôtisztelendô F. Leist volt szíves naponta nálunk misézni, míg föl nem váltotta ôt Fabian kapucinus páter. Alig nyílt meg az otthon, mindjárt hozták is az elsô gyermekeket, és a ház nemsokára zsúfolásig megtelt velük. A nôvérek közül néhányan szorgalmasan jártak misszióba, és nagy sikereket értek el honfitársaik között. Hányan nem teljesítették már sok éve vallási kötelességeiket; ôk újból bátorítást merítve és fölbuzdulva új életet kezdtek. 1913 februárjában újabb fogadalmas nôvérek és posztulánsok érkeztek hozzánk, s ugyanakkor a torontói érsek is hívott egy mielôbbi ottani alapításra. Március 24-én a hívásnak engedelmeskedve egy olasz nôvérrel Kanadába utaztam. A József-nôvérek szeretettel befogadtak bennünket. Azután kihallgatást kaptunk Toronto érsekétôl, Neil-McNeil ôméltóságától. Jóságosan fogadott bennünket, s miután ôméltósága missziós tevékenységünk részleteirôl érdeklôdött, elmondta, milyen sok olasz lakik Torontóban, akik gondozásra szorulnak. -- Elôször is házat kellett keresnünk, és hogy gyorsabban és könnyebben jussunk hozzá, ôméltósága fölírta nekünk néhány olyan plébánia címét, ahol a legtöbb olasz él, majd áldásával elbocsátott minket. Mennyire elcsodálkoztunk azonban, mikor másnap reggeli után a beszélôszobába hívtak és az érsek urat találtuk ott, aki megkért minket, hogy készüljünk kimenôre. Egy szempillantás alatt bebújtunk a köpenyünkbe, és izgatott várakozással mentünk vissza a beszélôszobába. Ôméltósága kiment velünk az utcára a kocsijához, megkérte szálljunk be, én pedig megköszönvén azt mondtam: ,,Kegyelmednek ír szíve van.'' Mire kedvesen elmosolyodott és azt mondta: ,,My mother was Irish'' (Anyám ír volt). Az írek kedvességének, szívélyességének nincs párja. Gyakran gondoltam és mondtam, hogy ilyen kedves, szívélyes lehetett az isteni Üdvözítô is, mikor a földön járt; különben nem tudta volna a tömeget annyira lebilincselni, hogy napokon át étlen-szomjan kitartsanak mellette. Sorra jártuk tehát a plébánosokat; a lelkész urak, akikkel találkoztunk, nagyon kedvesek voltak, de egyik sem tudott nekünk való házról. Így déltájban visszatértünk a zárdába. Egy egész héten át hiába kerestünk házat, mígnem április 2-án nemcsak azt találtuk meg, amit mi kerestünk, hanem amit az isteni gondviselés jelölt ki számunkra. Aznap hosszú utazás után szálltunk le a villamosról, és befordultunk az elsô mellékutcába. Alig pár perce mentünk, amikor az egyik ablakban cédulát pillantottunk meg: ,,For rent'' (Bérbeadó). Mindjárt becsöngettünk. Rögtön megjelent egy fiatalasszony, kérésünkre végigvezetett bennünket a házon, melyet szeretett volna mihamarabb bérbeadni. Ikerház volt, s mivel szerettem volna az egész birtokot kerttel együtt, érdeklôdtem, ki a tulajdonos, s kiderült, hogy az egész az érsekség tulajdona. A legközelebbi templom a Szent Ferenc volt. Rögtön odaindultunk. A Szent Ferenc-templom jóságos, buzgó plébánosa, McCann fôtisztelendô igencsak elcsodálkozott, hogy megtaláltuk az egyházmegyének ezt a birtokát. Úgy vélte, az isteni gondviselés vezetett oda bennünket, ezért rögtön hajlandó volt befogadni minket az egyházközségébe. Mikor ôméltóságával tudattuk, mit találtunk, ô is nagyon csodálkozott, hogyan akadhattunk erre a házra, s beleegyezését adta, hogy ne csak kibéreljük az üresen álló házat, hanem próbáljuk meg hamarosan megszerezni az egész birtokot. Néhány nap múlva átköltöztünk, mivel a fölsô szint üresen állt. Április 15-én kiköltözött a család, Milwaukee-ból pedig megérkezett több nôvérünk; szerzetescsaládunk ugyanis nem sokkal korábban ismét gyarapodott Németországból 3 fogadalmas nôvérrel és 1 posztulánssal. M. Fabiana is velük jött, s nagy sürgés-forgás vette kezdetét. Magunk végeztük az asztalosmunkákat és a festés-mázolást. A kápolnát sikerült is még májusban befejezni. Az otthont Madonnáról nevezett Szent József otthonnak neveztem el, ezért Miasszonyunk tiszteletére volt az elsô szentmise május 30-án a kis szentélyben. Itteni kedves olaszaim igen adakozóknak bizonyultak. Nemcsak a legszükségesebb élelmiszerekkel láttak el bennünket, hanem pénzt is gyűjtöttek, amit esténként hoztak el, a munka után. Fáradhatatlan hűséggel támogattak bennünket éveken át, mi pedig minden tôlünk telhetôt megtettünk, hogy elôsegítsük egyházi kötelességeik teljesítését, árváik pedig 1913 májusától folyamatosan otthonra leltek az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelben. Torontóban a többi alapításnál gyorsabban jelentkeztek a legkülönbözôbb nemzetiségű adakozó nôk, akik versengve igyekeztek otthont teremteni az itteni legszegényebb gyermekeknek. Késôbb kaptunk egy kertes házat is, mely egészen a gyermekeknek lett berendezve. Júniusban jutott el hozzám a Fort Wayne-i püspöknek a Lake County-n (Tóvidék) élô sok ezer emigráns közötti letelepedésre szóló engedélye. A 20--40 ezer lelket számláló települések sora jelentôs misszióra nyújtott ott számunkra alkalmat. Pár nap múlva Elisabeth nôvérrel Chicagóba utaztam, onnét pedig tovább Lake County-ra, ahol kiválaszthattunk magunknak egy települést. Sorra látogattam a legkülönbözôbb nemzetiségek plébánosait, végül egy magyar plébániára jutottunk, melynek szükségkápolnája volt; a Szentháromság tiszteletére szentelt templom nem sokkal korábban leégett. A szegény pap rendkívül ideges volt. Mindaz, amit láttam és hallottam, mélységes részvétet keltett bennem, s elhatároztam, hogy kedves magyarjaimnál keresek otthont a Kármelnak. A magyar plébánia az indianai East-Chicagóhoz tartozott. A birtok megtalálására tett erôfeszítéseink több napon át hiábavalóak voltak, mígnem eljutottunk a Land Company-hoz, melynek Mr. Riley az elnöke. Ez a kiváló úr (ír katolikus) jóságosan fölkarolt minket. Akadt két, még építés alatt álló, de majdnem kész apró kis munkásház is; ezeket a hozzájuk tartozó területtel együtt megvettük, s ígéretet kaptunk, hogy július 1-jén beköltözhetünk az egyik házba. Közben beutaztunk a közeli Milwaukee-ba, hogy köszöntsük legutóbb érkezett nôvéreinket, és hogy beszerezzünk és becsomagoljunk mindent, ami az alapításhoz, fôként a kápolnához szükséges. Július 2-án M. Aloisiával és Elisabeth nôvérrel Milwaukee-ból az Indiana állambeli East-Chicagóba utaztunk, ahol találkoztunk M. Fabianával és kísérôjével, akik Torontóból jöttek. Együtt mentünk el a názáreti házacskához, hogy az isteni Üdvözítônek szállást készítsünk benne, kedvenceinek pedig otthont rendezzünk be. Az általunk megvásárolt két ház East-Chicago épp csak fejlôdésnek indult új városrészéhez, Calumethez tartozott, ahol akkoriban a mi házainkon kívül csak jó messze volt még két-három hasonlóan apró faház. Ameddig a szem ellátott, mindenütt homok borította a sík vidéket, sehol egy fa, sehol egy épület, nem volt ott semmi, ezért új otthonunkat Pusztaságnak neveztük el. Nagyobb szegénységben éltünk, mint eddig bárhol. Azt hiszem, egy dollárunk sem volt, mikor Calumetbe érkeztünk, teljesen nemes lelkek jótékonyságára voltunk utalva. Különös örömet jelentett számomra, hogy az elsô kenyeret egy zsidó nôtôl kaptuk. Hamarosan nagy áldozatokat hozva szeretô gondjukba vettek minket környékbeli magyar családok, majd East-Chicagóban a kedves, jámbor Mrs. Fleck a leányaival, akik hűséges és nagylelkű jótevôink lettek. A kápolnához egy, a németországi Bonifác Egylethez hasonló chicagói egylettôl kaptuk az oltárt; a további alapítások során is kaptunk ettôl az egylettôl nemcsak oltárokat, de mindenféle kápolnai kellékeket is. East-Chicago részére a chicagói Daleiden úr Jézus Szíve-szobrot, egy kedves francia hölgy pedig Miasszonyunk szobrát ajádékozta. Pár hét múlva berendeztük a gyermekeknek a második kis faházat, s alighogy elkészültünk vele, rögtön zsúfolásig megtelt emigráns gyermekekkel, akiknek az édesapjuk gyárban dolgozott, édesanyjuk pedig meghalt. A munkások fizettek a gyermekek gondozásáért, illetve lassacskán mind több jótevô akadt, így némi rendszeres bevételre tettünk szert. Nyomban hozzáfogtunk fô feladatunkhoz, a misszióhoz. Néhány nôvér állandóan kijárt és igen eredményesen új életre próbálta buzdítani az Egyháztól elidegenedett lelkeket, az olaszoknak berendeztünk egy kis kápolnát is, gondoskodtunk olasz papról, aki azután házikáplánunk lett és vasárnaponként egy második szentmisét is mondott az olasz kápolnában. Szüntelen erôfeszítések és áldozatok közepette növekedett az új Kármel. Még a kis ház árnyékában eltöltött rövid pihenô közben sem volt nyugalmunk; az alacsony fűzfákon ugyanis rengeteg szúnyog élt, s ezek annyira kínoztak bennünket, hogy gyakran kis tüzet kellett gyújtanunk, hogy a füst elűzze ôket. Mindezek ellenére igen megszerettük sajátos pusztai életünket, s csak most kezdtük megérteni a régi szerzetes atyák életét. A magány, a naplementék csodálatos felhôalakzatai és színpompája, majd a szikrázó csillagok, mindez nagyon széppé tette a pusztánkat Indianában, még a pusztaság királyának ordítása, üvöltése sem hiányzott, miután a birtokunk mögött pár száz lépésre húzódott az a hét sínpár, melyen a New York és Chicago, Amerika ill. az Egyesült Államok középsô részének legfôbb városa közötti vasúti forgalom zöme bonyolódott, és a mozdonyok füttye ott olyan volt, mintha vadállatok ordítottak volna. Örömmel gondolok vissza a pusztaságban tett vasárnapi sétáinkra is; napnyugta felé mentünk ki, és a remetékre meg a Kármel ôsatyjára, Illésre gondoltunk, akinek egy apró, vadrózsával benôtt dombot szenteltem. Meghitt, békés órákat töltöttünk ebben a különleges alapításban. A pusztaság tíz év múlva eltűnt, horvátok alakítottak ott kolóniát. Középen egy templom áll és iskola, s néhány száz, a miénkhez hasonló faház veszi ôket körül. Miután külön-külön és együtt is sokat töprengtünk azon, hogyan rendezhetnénk be egy kápolnát a kis házban, sikerült a padlást vagy magtárat miniatűr székesegyházzá alakítanunk szentéllyel, diadalívvel, a nôvérek részére oratóriummal az oltár mögött, még mellékhajók is voltak. Fôtisztelendô Alerdin püspökünk maga jött el a kápolna fölszentelésére. A közeli állomásra több mint száz magyar, gyermekek és felnôttek mentek ki érte. -- Késôbb elmesélte, hogy hiába tekintett bármerre, el nem tudta képzelni, melyik házban lehet kápolna. Végül az egész gyülekezet egy ,,munkásház'' elôtt állapodott meg. ,,Hol lehet ebben kápolna?'' -- gondolta magában. A verandáról bevezették a beszélôszobába, onnét egy keskeny folyosóra, majd egy éppoly keskeny lépcsôn fölfelé. Mikor fölért és belépett a kápolnába, igen-igen meglepôdött és elcsodálkozott ezen a kicsi, szép szentélyen. Még nem voltunk egy hónapja East-Chicagóban, mikor egy alapításra kértek föl, ezúttal Shaw püspök Texasból, San Antonio egyházmegyébôl, ahol a több mint 40 ezer mexikóit kellene átvennünk. A nôvérek mind támogatták a misszió átvételét. Késô ôszre elfogadtam az alapítást. Október elején visszamentem East-Chicagóból Milwaukee-ba. 30-án üzenetet kaptam Msgr. Koudelkától, akit nem sokkal elôbb neveztek ki Superior püspökének, hogy beszélni óhajt velem. Amikor fölkerestem, arra kért, menjek néhány nôvérrel Superiorba. Kérését határozottan elutasítottam, mivel a San Antonio-i alapítást már elfogadtam. De hiába volt minden ellenkezés, a püspök mintegy kényszerített, hogy engedjek. SUPERIOR Már november 5-én elindultam Elisabeth nôvérrel északra, Superiorba. Krisztus Szolgálóinak menedékházában vendégszeretôn fogadtak. Némi hiábavaló fáradozás és nehézség után Superior-Dél városrészben egészen rövid idôn belül sikerült házat találni, mely egy erdei szórakozóhelyhez tartozott. Nem sokkal korábban zárta be a rendôrség, mivel egy szóváltás során leszúrtak ott egy férfit. Ez a lokál évek óta botránykô volt a környékbeli tisztes családoknak; jobbára jó lutheránus norvég emigránsok települtek ide, ezért jöttünket mindenki örömmel üdvözölte. Számunkra viszont ez újból az ,,engesztelés háza'' lett. Superior-Délnek volt ugyan katolikus temploma, de az Oltáriszentség még nem volt elhelyezve; ez most rögvest megtörtént, amikor oda kezdtünk járni szentmisére, a kis egyházközség nagy örömére. A templom mintegy 20 percre volt tôlünk. Az út az erdôn vitt keresztül, és csak a templom közelében voltak házak. Ott északon, a Superior-tó közelében kegyetlen hideg uralkodott, ekkora hideg Németországban ismeretlen; 1913. december 8-án, Szűzanyánk ünnepén is rettenetesen hideg volt, de a színpompás napkelte feledtette velünk a kínzó hideget és felejthetetlenné tette számunkra ezt a napot. Addig napkeltekor sose láttuk az esti égbolt csodás színeit. Az éghajlat miatt és mert a templom annyira messze volt, természetesen iparkodtunk mihamarabb berendezni egy kápolnát. A plébános úr is szívesebben misézett volna nálunk, a meleg kápolnában, mint a hideg, üres templomban; vasár- és ünnepnapokon kívül ugyanis alig jártak szentmisére. December 25-én a nagy Isten az Oltáriszentségbe rejtezve beköltözött a mi kis Betlehemünkbe, és elhozta nekünk karácsony igaz örömét. Berendeztük az otthont. Ellátogatott a püspök, és nemcsak elégedett volt vele, hanem örült neki, a nôvérek missziós eredményeivel együtt. - - December 29-én Fabiana anyával és Josefa nôvérrel eljöttem Superiorból, egy éjszakára East-Chicagóban maradtunk, majd Saint Louison át San Antonióba utaztunk, ahol kedvesen befogadtak az orsolyita nôvérek konventjében. A püspök gondoskodott számunkra házról, melyet késôbb megvettünk; a város mexikói negyedében, a mexikói templom közelében volt. Mihelyt berendezkedtünk, megnyitottuk az externátust, s hamarosan száz vagy még több gyermek járt hozzánk, s a mexikóiak között virágzott a misszió is; könnyen irányítható, jó nép ez, de vallásos nevelés híján ellanyhult. Elegendônek tartották, hogy mindenkit megkereszteltek! Abban az idôben, 1914-ben, mikor Mexikóban kitört a forradalom, menekültek ezrei jöttek San Antonióba. Micsoda nyomorúságos körülmények közé kerültek! Védelmet, segítséget kerestek a szegény katolikusok, és hol találták meg, amit kerestek? A szektásoknál! Hamarosan nagy mennyiségű ruhaneműt kaptunk, és a mexikóiak között gyorsan elterjedt az új menedékhely híre, a kapunk körül pedig, nagy örömünkre, mindig szegény asszonyok várakoztak seregnyi gyermekükkel. Egy-egy hónapban Elisabeth nôvér, aki a szegényekrôl gondoskodott, háromszáz családot bôségesen el tudott látni holmikkal. Rafaela nôvér lett a missziós nôvér, ô elôzôleg hosszabb idôt töltött itáliai zárdáinkban, így pár héten belül megtanult spanyolul. Isten bôséges áldással jutalmazta áldozatait és fáradozásait. A ház és a kápolna berendezése szokatlanul nehezen haladt elôre, de végül minden a helyére került. Fabiana anya fáradhatatlan volt, maga készített el mindent, nagy buzgalommal ki is festette. Április 7-én szentelte föl Shaw püspök a kápolnát, ô mondta az elsô szentmisét, és nagy örömünkre elhelyezte a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Májusban Josefa nôvérrel visszatértem Milwaukee-ba. Néhány hét múlva fölajánlottak egy házat a Toronto egyházmegyében lévô St. Catharines- ból. Josefa nôvérrel utaztam oda, s Szent József Nôvérei fogadtak be minket szeretettel. A fölkínált ház nem volt nekünk való, de mivel St. Catharines-ban és környékén gyümölcsözô missziós munkára számíthattunk, tovább keresgéltem, és Merritonban, St. Catharines-tól félórányira megtaláltam, amit kerestem. Egy patak melletti kis erdôs dombháton egy villát fedeztem föl nagy kerttel, öreg fákkal, amit megvettünk. Kedves kis földdarab volt. Metodisták között laktunk itt; de mint mindenütt, Merritonban is barátságos viszonyban éltünk a szomszédainkkal. A legbuzgóbb metodista hölgy rövidesen kertjének legszebb virágait ajándékozta hétrôl hétre kápolnánk díszítésére. Egy másik farmer kedves felesége reggelenként a kertkapuban várt minket -- a szentmisérôl jövet ugyanis ott mentünk el elôttük --, s salátát vagy más zöldségfélét készített elô, hogy nekünk adja. Egy nap elmondta nekem, hogy katolizálna, ha nem ígérte volna meg haldokló édesanyjának, hogy ,,hű marad hitéhez''. Egy alkalommal a szomszéd helységben egy másik kedves, öreg metodista asszonyt ismertem meg. Elmesélte, hogy kétségei voltak a megkeresztelését illetôen, de nemsokára megtudta, hogy Hamiltonban él egy idôs férfi, aki keresztel. Mindjárt el is utazott a néhány órányira lévô Hamiltonba, megkeresztelkedett, s azóta nem nyugtalanítja a bizonytalanság! Kár ezekért a tévedésben született és megöregedett, igazán jámbor lelkekért! Természetesen nem vesznek el; de mennyi kegyelemben részesülhetnének, ha az Anyaszentegyház gyermekei lennének. Mint mindenhol, Merritonban is hamar megtelt az otthonunk gyermekekkel. A nôvérek nagy szeretettel gondozták ôket, míg a többiek buzgón misszionáltak egészen Wellandig. Néhány év múlva ez utóbbi helységben igen sok embert -- valamennyi bevándorló volt -- juttattak el a húsvéti szentségek vételére. Ez a példa olyan hatással volt az ottani számos elszakadt közösségre, hogy ôk is addig szokatlan buzgósággal tartották meg a húsvétot, papjuk pedig eljött ezért köszönetet mondani a nôvéreknek. Ebbôl is látható, milyen ereje van a puszta példamutatásnak. 1914. június 19-én megérkezett Brémából Johanna kedves anya nôvérekkel és posztulánsokkal. -- Bármily szívesen voltam is Merritonban, most, hogy minden elkészült és az isteni Üdvözítô beköltözött a meghitt kis kápolnába, meg kellett tôle válnom, és M. Johannával East-Chicagóba utaztam. Útközben a vonaton tudtuk meg, hogy kitört a háború. Az east-chicagói gyermekotthonunkban akkora volt a zsúfoltság, hogy kénytelenek voltunk bôvíteni, mert ha a bevándorlóknak ezek a szegény gyermekei itt nem találnak otthonra, akkor édesapjuk a nem messze lévô metodista otthonba fogja adni ôket, mert a katolikus egyházmegyei árvaház vasúton öt órányira van, azonkívül gyakrabban is szeretnék látni a gyermekeket, mint ahogy ott megengedik. Egyik kilencedet a másik után tartották a nôvérek gyermekeikkel Lisieux-i Szent Terézhez, hogy nagyobb házhoz jussunk, s meghallgatást nyertek. A téglagyáros Kulage úr nem sokkal azelôtt súlyos lábsérülést szenvedett, nem bíztak fölgyógyulásában. Szorult helyzetében a kedves ,,kis szenthez'' fordult és megígérte, hogy tiszteletére valamilyen jótékony célra ingyen szállít téglát. Nôvéreink megismerkedtek ezzel az úrral, ô pedig rögtön készségesen fölajánlotta a szükséges téglát. Hamarosan más cégek is akadtak a további anyagok ingyenes biztosítására. A fôtisztelendô Fort Wayne-i püspök engedélyével augusztusban megkezdôdött az építkezés. Egy jó katolikus svájci úr volt ennek az elsô otthonnak az építôje. Gertrud nôvér esdette ki gyermekseregével az új otthont a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréztôl, s most nagyon várta a beköltözés napját; de sajnos a kötelesség arra kényszerített, hogy egy egész évvel elhalasszam az örömünnepet. A következô történt: 1912 decemberétôl az Európából érkezô fogadalmas nôvérek mindig hoztak magukkal posztulánsokat is, számuk immár 19-re nôtt, és mielôbb be kellett ôket öltöztetni. Az east-chicagói volt most az egyetlen olyan otthon, ahol volt helyünk a noviciátushoz. Alerding püspöktôl engedélyt kaptunk annak megnyitásához. Serafika anya lett az újoncmesternô, és mivel kakukk módjára idegen fészekbe telepedett újoncaival, az ebbôl a noviciátusból kikerült nôvéreket tréfásan ,,kakukkoknak'' neveztük. Az év gyorsan letelt -- a kakukkok szétrepültek szerte a világba -- a fecskemama, Gertrud nôvér pedig vidáman költözött fészkére gyermekseregével. 1915. január 15-én az éj csendjében tisztán, érthetôen hallottam a következô szavakat: ,,Megkapta a II. dekrétumot''. Hittem e szavaknak, elmondtam a nôvéreknek is, s hálás örömmel elénekeltük a Te Deumot. Néhány hét múlva levelet kaptunk, mely megerôsítette: ,,Január 7-én megkaptuk a II. dekrétumot. Mindenki nagyon örült.'' * * * 1913 november végén, amint már elmondtam, fôtisztelendô Koudelka püspök határozott kívánságára néhány nôvért misszióba vittem Superiorba az emigránsok közé. A nôvérek látható eredménnyel dolgoztak, találtak jó barátokat is, akik támogatták ôket anyagilag, így ebbôl a szempontból jobban álltak, mint többi otthonaink. A fôtisztelendô püspök mindig elégedettnek mutatkozott missziós munkájukkal kapcsolatban. 1914 decemberében Rómába utazott, majd nagy meglepetésemre hamarosan levelet kaptam, melyben megparancsolta, hogy hívjam vissza a nôvéreket Superiorból. Nem tudtuk, mi történt, hiába próbáltuk kideríteni a föloszlatás okát. A püspök szava számomra mindig ,,Isten szava'' volt, most is e szerint cselekedtem. A nôvéreket összes holmijukkal együtt visszarendeltem Milwaukee-ba. Koudelka püspök csak 1915. január 25-én tért vissza hosszú útjáról Indianába, egészen a közelünkbe. M. Johannával fölkerestem, és megkérdeztük tôle, mi az oka zárdánk hirtelen föloszlatásának. Erre közölte velünk, hogy Rómában volt, ahol a domonkos atyák sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy ,,ezek a nôvérek'' ott vannak az egyházmegyéjében. ,,Minden püspököt sajnálnak, akinek egyházmegyéjében ‘ezek’ ott vannak.'' A püspök szavaira M. Johanna így válaszolt: ,,Akkor Méltóságod igencsak jó helyen tudakozódott.'' Sajnos a római domonkos atyák sose voltak hozzánk jóindulatúak, hogy mibôl eredt ez az ellenszenv, a jó Isten tudja. Pedig érdekes módon fôtisztelendô Augustin Keller domonkos atya révén kerültem 1889-ben Berlinbe, és abban az idôben, amikor Savignyéknál voltam, gyakran kerestem nála menedéket. A Pappelallee-ra is Augustin páter ajándékozta az elsô oltárt. Isten tudtával történt így, és az én gyarlóságom természetesen sok alkalmat szolgáltatott arra, hogy a Művet, melynek életemet szenteltem, az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt, ne tartsák Isten Művének. Ezért ellenségeimnek, akik pedig nem voltak kevesen, mindig csak megbocsátani tudtam a viselkedésüket, és soha senkire nem haragudtam. Igen, azt hiszem, meg voltak róla gyôzôdve, hogy szolgálatot tesznek Istennek, amikor az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel vagy a Szent József otthonok megsemmisítésén dolgoznak. Ilyen meggondolásból terjesztette bizonyára Koudelka püspök is a római domonkosok véleményét a Lake County-i papok körében; nagy fájdalmunkra ugyanis arra lettünk figyelmesek, hogy a hozzánk eddig jóindulatú papok közül attól kezdve sokan egészen megváltoztak. Hasonló szenvedést kellett tehát most újra viselnem az Újvilágban, mint egykor, 1892-ben Berlinben. Istennek legyen hála minden csepp ürömért, az élet gyorsan véget ér, a mennyországban pedig sajnos nincs többé szenvedés, hogy szeretetáldozatul Istennek ajánlhassuk! 1915 egész Európa, sôt az egész világ számára a szenvedés éve volt, mint ahogy a következô évek még inkább azzá lettek. Kármelunk mégis fönnmaradt a legkülönbözôbb országokban. Csak a német nôvérek hagyták ott Angliát, és jöttek át Kanadába, Torontóba. Emiatt kedves angol fiaimat kénytelen voltam orosz és holland nôvérekre bízni, akik sem angolul nem tudtak eléggé, sem a fiúk neveléséhez nem értettek igazán. Ez nagyon bántott; de mit tehettem volna azokban az idôkben? Mindenkit és mindent Isten oltalmába ajánlottam, egyedül erre volt módom. Azonkívül a háború lázában égô németek és a barátaink közé tartozó olaszok is rábeszélték Rocca di Papában a fônöknôt, hogy a külföldi nôvérekkel és novíciákkal a lehetô leggyorsabban hagyják el a zárdát, csak az olasz nôvéreket (négyen vagy öten voltak) hagyja ott a több mint száz olasz gyermekkel. A fônöknô hallgatott a tanácsra, s mindnyájan Svájcba illetve Hollandiába menekültek. De ez sem volt elég, a legbuzgóbb jóbarát levélben szólította föl a cremonai fônöknôt, Alexandra anyát, hogy azonnal meneküljön el az összes német nôvérrel. Ám ez a bátor lélek, aki anyai szívvel viseltetett kisfiai iránt, a levéllel elment Cremona püspökéhez, az pedig így szólt: ,,Ez a pap Önnek nem elöljárója, ha az általános fônöknô elszólítja, akkor kell engedelmeskednie, s ráadásul hová kerülnének a fiúk? Az utcára? Máshonnan nem tudok Önnek nôvéreket adni.'' Erre a püspök a városi vezetéshez fordult, és engedélyt szerzett Alexandra anyának, hogy mint fônöknô továbbra is zavartalanul ott maradhasson német nôvéreivel. A nôvérek közül Rocca di Papában is szívesen maradtak volna néhányan, és minden bizonnyal ôk is kaptak volna hasonló engedélyt a városi vezetéstôl, ha folyamodtak volna érte Rómában. Az ott maradt szegény fiatal olasz nôvérek képtelenek voltak ennyi gyermeket nevelni és szerzetesi kötelességeiket is teljesíteni. Igyekeztek, de mindhiába. Az volt a szerencséjük, hogy csak olasz gyermekeink voltak, így bár a házat mint ,,német tulajdont'' elkobozták, benn maradhattunk; mostantól azonban lakbért kellett fizetnünk. Tíz évvel késôbb visszakaptuk. Alexandra anyához hasonlóan fiatalabb magyarországi fônöknôink is bátorságról tettek tanúságot az ottani forradalom kitörése idején; csak az egyik idôsebb német fônöknô tanácsolta rögtön, hogy csomagoljanak gyorsan és meneküljenek Németországba; a másik négy zárda fônöknôje azonban nem értett egyet a javaslatával, hanem -- lesz, ami lesz -- hivatalukhoz hűen ki akartak tartani gyermekeik mellett, akiket szívbôl szerettek és nem akartak átadni a kommunistáknak. Igazolták, hogy hűséges pásztorok, és nem béresek. Hogy mekkora állhatatossággal tartottak ki, milyen veszélyben forogtak, valamint szenvedéseik és kihallgatásaik mind benne vannak abban a forradalom alatti élményeikrôl szóló beszámolóban, melyet M. Clara nôvér elküldött nekem Amerikába. A vetés, melyet Koudelka püspök és más papok az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel ellen Indianában, ott is leginkább Lake County-ban készítettek, Isten akaratából kikelt, és a megaláztatások és szenvedések bôséges gyümölcsét termették. Nôvéreket már alig tudtunk misszióba küldeni; ezáltal ugyanis kapcsolatba kerültek a papokkal, azok pedig nagyrészt nem viseltettek már jóindulattal irántunk, sôt megpróbálták rávenni a nôvéreket, hogy lépjenek ki a Kármelból. Hála Istennek, ez mindössze egy nôvér esetében sikerült, aki az egyik plébános segítségével 1915. július 7-én titokban elhagyott bennünket. Valóságos keresztrefeszítést hozott számomra július 19. Az egyik szomszédos helységbôl eljött X. plébános úr, aki korábban látszólag a legjobb barátaink közé tartozott (amerikai német volt), most pedig a Kármel legbuzgóbb ellensége. Hogy teljesen hatalmába kerítsen bennünket, a fôtisztelendô püspök úrral kineveztette magát ,,igazgatónknak''. Az említett napon eljött, és mint ilyen mutatkozott be nekem. Ezen elsô látogatása alkalmával annyi változtatást és új elôírást kért, hogy az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelból alig maradt volna valami. Azonkívül konstitúcióinkat már jóváhagyta a Szent Kongregáció, és nálunk minden összhangban volt a legújabb egyházi rendelkezésekkel, anyaházunk is volt Róma közvetlen közelében, míg a háború el nem vette tôlünk. Miután a túlbuzgó nagytiszteletű úr beszerezte és áttanulmányozta a nôi kongregációkra és rendekre vonatkozó legújabb Egyházi Törvénykönyvet, másodszor már nem jött vizitálni. Nagy kegyelem, ha lábbal tapossák az embert, s én még ma is hálás vagyok a jó papnak, hogy abban az órában, majd még egyszer egy üzletkötés alkalmával, melyen részt akart venni, megtette ezt; ám ha akaratunk örömmel küld is ,,Deo gratias''-t az ég felé, szívünk fájdalmasan összerándul, miközben tapossák. E szenvedéseket külsô tényezôk okozták; de ez az év szerzetescsaládunkon belül is bô termést hozott a szenvedésbôl. A novíciusok között volt egy nagyon tehetséges nôvér, aki úgy gondolta, Isten arra hívja ôt, hogy ,,valami nagy dolgot'' tegyen érte. Azt tervezte, hogy saját alapításba kezd, s ehhez jó föllépésével nemcsak novíciákat, de még fogadalmas nôvéreket is próbált toborozni. Azonkívül, mint 1915 decemberében egy hosszú levélben közölte velem, igen erôs ellenszenvet érzett irántam. Mindaz, amit mondtam vagy tettem, sôt minden mozdulatom fölháborította. Végül elhatározásra jutott és elbocsátását kérte, amit megkapott. De alig távozott el east-chicagói zárdánkból, 1916 januárjában már újra fölvételét kérte Milwaukee-ban, ahová én idôközben átmentem. Természetesen nem teljesítettük kérését. -- Egy páter fölkarolta, állást szerzett neki egy családnál, hogy tökéletesen megtanulhasson angolul, mielôtt hozzáfog az alapításhoz. Ránk nézve nagyon kínos volt, hogy terve megvalósításához nemcsak más egyházmegyékben kért engedélyt, hanem azon egyházmegyék és fôegyházmegyék püspökeihez is folyamodott, ahol mi már megtelepedtünk. Nekem is megállás nélkül küldte a leveleket. Nagyon sajnáltam ôt, s mivel igen elhagyatott volt, levelezésben maradtam vele. Ezenkívül arra gondoltam, talán mégis Isten akarata, hogy nôvéreivel sok áldást hozzon, mivel azt tervezte, hogy csak a legszegényebb plébániai iskolákat szolgálják. Mindig fájó volt látnom a sok ferences és domonkos iskolanôvért, kármelitát pedig egyet sem, ô pedig most a ,,Kármel Iskolanôvérei''-t akarta megalapítani. Abban az idôben tudomásomra jutott, hogy fôtisztelendô P. Soós, aki révén Budapestre kerültünk, Kanadában van. Tudattam vele Lucia nôvér szándékát, s azt a választ kaptam, hogy szívesen befogadja, éppen iskolanôvéreket keres a plébániájára. Lucia nôvér elfogadta az ajánlatot, s az egyik fogadalmas nôvérünk csatlakozott hozzá. Mihelyt berendezkedett, további fogadalmas nôvéreket kért tôlem, fôképp azok közül, akik vele voltak a noviciátusban. Az iránta akkor megnyilvánuló lelkesedés alapján azt vártam, hogy tizen vagy többen is követik ôt, mi is elhatároztuk, hogy mindenkinek teljes szabadságot biztosítunk. Mekkora meglepetést és örömet jelentett ezért számunkra, hogy egyetlen nôvér sem hagyta magát rábírni az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel elhagyására. Mint többnyire, a rendetlen rokonszenv most is ellenszenvbe csapott át, ezért egyik korábbi követôje sem volt most hajlandó csatlakozni hozzá, annak ellenére, hogy fölajánlottam nekik. Lucia nôvér erre engem okolt a nôvérek vonakodásáért, és még elkeseredettebben fordult ellenem, mint korábban. Ez kétszeresen fájt, mert én mindig inkább mellette voltam alapításának, mint ellene. Türelemmel és hálával viseltem ezt a fájdalmat is, hisz hivatásom volt, hogy szenvedjek és engeszteljek az Anyaszentegyházért, tulajdonképpen az Anyaszentegyház szabadságáért. Tövisek az egész világon befonják, de a keresztre feszítve, vagyis szabadságától megfosztva mindig csak egyes államokban van. Lucia nôvér 1921 novemberében bekövetkezett haláláig nemcsak az amerikai zárdákban okozott sok-sok szenvedést nekünk a leveleivel, hanem az európaiakban is, ahol társa sok nôvért ismert. HAMMOND Még egyszer vissza kell térnünk Indianába. East-Chicagóban volt egy otthonunk kislányok számára, és mivel állandóan kérték tôlünk, hogy vegyünk föl kisfiúkat is, így Alerding püspöktôl engedélyt kaptunk Lake County-ban egy második otthon megnyitására kisfiúk részére. Egy-két hiábavaló próbálkozás után M. Fabianával 1915 augusztusában találtam egy nagyobb villát az Indana állambeli Hammondban. M. Johanna, M. Stefana és M. Fabiana rendezte be az épületet. Ezt az otthont az isteni Gyermeknek szenteltem, és mindenki nagy örömére karácsonykor elhelyezték a legméltóságosabb Oltáriszentséget. -- Alighogy megnyílt, zsúfolásig meg is telt mindenféle nemzetiségű fiúval. Határtalan szegénységünk miatt a villához csatlakozó gyermekotthon építését csak 1924-ben tudtuk megkezdeni. Akkor is csak fôtisztelendô Berg plébános, Dr. Weiss úr és más nagy jótevôink jóvoltából. Egy kiváló metodista építômester, Mr. Reed vezette az építkezést. Az 1925-ös jubileumi szentévben költözhetett be a fiúk boldog seregével M. Waltrudis, aki fáradhatatlanul tevékenykedett az építéskezés érdekében. East-Chicagóban a Kármel hűséges barátai, Riley úr, a Land Company elnöke, és Baker bankigazgató úr más urakkal és hölgyekkel együtt estélyt rendeztek a fôépület és a kápolna építése javára, majd gyűjtést szerveztek, melybôl 15 ezer dollár folyt be, fölvettünk ugyanennyit, és egy ír építômester vezette az építkezést mindenki megelégedésére. Ez a ház leírhatatlan jótéteménnyé vált szegény nôvéreknek. -- Mindannyiunkat nagy hála töltött és tölt el azóta is e nagylelkű építtetôk, valamint a hammondi ház építtetôi iránt is; fizesse meg a jó Isten mindegyiküknek ezerszeresen az örökkévalóságban, amit a szegények legszegényebbjeiért tettek, Isten azonban úgy tekinti ezt, mintha érte tették volna. * * * Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármellal szembeni ellenérzések meglepetésemre Milwaukee-ban is talajra találtak. 1916. január 14-én Messmer érseknél volt dolgom, engedélyét akartam kérni egy milwaukee-i birtok megvételére. Kérésemre ôméltósága azt válaszolta, hogy jobban tennénk, ha elhagynánk fôegyházmegyéjét. Egy szempillantás alatt kôvé dermedtem! Halvány fogalmam sem volt arról, hogy az érsek elégedetlen, így könnyen elképzelhetô, mit éreztem. Kifelé teljesen nyugodt maradtam, és azt mondtam: ,,A püspök szava -- Isten szava'', és azonnal tudomásul vettem a kiutasítást. Ekkor Isten egy csodálatos látomásban ismét segítségemre sietett. Tornyosuló akadályokat láttam; de mindet leküzdöttem és célhoz értem. Isten megmutatta az anyaházat is, éspedig teljes pontossággal. Minden igaznak bizonyult. Ekkor azonban már nem nyugodtam bele egészen a kiutasításba, hanem fölkerestem Milwaukee-ban egy nagyon jámbor papot, majd a tiroli származású Msgr. Rainert a Szent Ferenc Szemináriumban. Msgr. Rainer azt mondta: ,,Remélem, hogy a nôvérek az egyházmegyében maradhatnak'', s kettôjüknek sikerült rábírni az érseket a kiutasítás visszavonására és arra, engedélyezze számunkra, hogy házat vegyünk. Ekkortól fáradhatatlanul kerestük a házat, és 1916 tavaszától október 29-ig pénzt gyűjtöttünk a vásárlásra. ======================================================================== XV. Wauwatosa: az amerikai anyaház Nôvéreim, a közvetítôk és ismerôsök Milwaukee-ban és környékén talán harmincnál is több házat mutattak; de egyik sem felelt meg igazán a célnak, és nem hasonlított az álmomban megmutatott épülethez sem. Továbbra sem kételkedtem abban, hogy az isteni gondviselés elvezet az Isten által kiválasztott birtokra. Leküzdhetetlennek látszó akadályok és sűrű sötétség vett körül a látomásban, ami hirtelen eltűnt, kivilágosodott, s én a számunkra kijelölt ház elôtt álltam és beléptem. A városban vagy valamelyik környékbeli településen kellett tehát lennie, errôl meg voltam gyôzôdve, fáradhatatlanul kerestem tovább, és Isten megjutalmazta bizalmamat. Azt hiszem szombat volt, 1916. október 28., amikor az esti postával még egy ajánlat érkezett a házra, mégpedig Wauwatosából. Mindjárt vasárnap délután kiutaztam Wenzeslawa nôvér kíséretében e Milwaukee környékén levô helységbe, melyet ô missziós útjairól jól ismert. A közvetítô levelében jelzett házban nem laktak, zárva volt. A szomszéd ház ajtaján azonban csakhamar észrevettük egy másik ügynök tábláját. Becsöngettünk, s barátságos hölgy nyitott ajtót. Mikor elmondtam neki, miért jöttünk, megkért, hogy várjunk egy kicsit, míg áthívja a férjét, N. urat a szomszédból. Hamarosan meg is jelent a férje, aki nagy örömömre holland származású volt. Elmondtam neki, nagyjából milyen az a birtok, amit keresünk, ô pedig igen határozottan mindjárt azt mondta: ,,A szomszéd ház nem Önnek való, de nekem van kertes házam, egészen olyan, amilyent Ön keres. Engedje meg, hogy kulcsot hozzak és odakísérjem, a birtok legfeljebb tíz percre van innen.'' Elbűvölten hallgattam az evangélikus öregúr szavait. Honnan tudhatta, mit keresek? Izgatottan vártam, hogy jó földim csakugyan az álmomban látott épülethez vezet-e el. N. úr rövidesen megjelent a kulcsokkal, és útnak indultunk. Elôször a fôúton mentünk, majd egy hídon átkeltünk a patak fölött, s állandóan fölfelé tartva egy magaslatra értünk, ahol egy hatalmas fa állt az út közepén. Tiszteletreméltó kora és szépsége miatt nem távolították el a gyalogösvényrôl, hanem cementlapokat raktak a bütykös óriás köré, mely annak a birtoknak volt az ékessége, melyet éppen szemügyre akartunk venni. Az úr kinyitotta a ház ajtaját. Beléptem és abban az épületben találtam magam, mely ama látomás óta lebegett lelki szemeim elôtt, a folyosó, a lépcsô és az ajtók, minden pontosan olyan, amilyennek láttam. Örömömet természetesen elrejtettem az ügynök elôtt, azt azonban megmondtam neki, hogy nagyobb kert nélkül nem vesszük meg a házat. Erre azt válaszolta: ,,A két szomszédos telket azonnal megszerzem Önöknek.'' Újból kimentünk az utcára. Megnéztem a szomszédos házakat. A tôszomszédságban volt egy nagy telek egy kis parkkal és öreg fenyôfákkal és egy szép, jól megépített villa, melynek a tornya nekem nagyon tetszett. Ezért megkérdeztem N. urat: ,,Nem kaphatjuk meg ezt a birtokot is a fenyôkkel?'' ,,Nem -- válaszolta --, a hölgy túl magas árat kér.'' Megállapodtunk még, hogy másnap értesít minket mindkét telekrôl; és mindenekelôtt lényegesen olcsóbban kell adnia a házat, a kért 9500 dolláros árat semmiképpen sem tudjuk kifizetni. A fôtisztelendô wauwatosai plébános urat kértük meg elôször, hogy járuljon hozzá letelepülésünkhöz a plébániája területén; ô ezt nagyon szívesen megtette, de a ház árát ô is túl magasnak találta, s mivel jól ismerte a közvetítôt, tárgyalni akart vele. Nôvéreink nagyon megörültek, mikor tudattuk velük, hogy végre találtunk megfelelô birtokot. Több mint 4 ezer dollárt gyűjtöttek össze házvételre a nôvérek sok fáradsággal, házról házra, egyik helyrôl a másikra járva, s annyi keresgélés után megvolt a megfelelô ház is, s fáradozásaik elnyerték jutalmukat. Másnap reggel megkértem a luxemburgi származású Peschong fôtisztelendô urat, aki akkoriban a papnevelô gondnoka s kezdettôl jóakaró barátunk és tanácsadónk volt, jöjjön el, találtam egy birtokot és szeretném hallani róla a véleményét. Jött is csakhamar, s azt hiszem Johanna anyával mentünk ki az autóján Wauwatosába. Miután alaposan, hozzáértô szemmel átnézte a házat és környékét, osztozott örömünkben. ,,Ennél jobbat és a céljuknak megfelelôbbet az egész városban nem találnak'' -- mondotta, és adott ezer dollárt a vételhez. Így most nagy örömünkre 5 ezer dollárunk volt. Az árat, amit a közvetítô 9500-ról már levitt 8500 dollárra, még lejjebb kell nyomni, vélte ô. Hogy tovább tudjuk mérsékelni, megkértem Reichert urat, egyik üzletember barátunkat, nézze meg a birtokot és vigye le az árat, csak 5 ezer dollárunk van. Izgatottan vártam, mi lesz fáradozásai eredménye. Végre szombat este telefonon jött a hír: ,,Megkötöttem Önnek az üzletet, az ár 6500 dollár. 1500 dollár törleszthetô, a telekkönyvi átíráskor 5 ezret kell kifizetnie.'' Ujjongó örömmel töltött el bennünket Istennek ez a nagy jósága! Mennyire megjutalmazta türelmünket! 1917. február 6-án M. Serafika és M. Fabiana néhány nôvérrel hozzáfogott Wauwatosában a Kavanaugh Square 168. alatti ház berendezéséhez. A magas, vastag zárdakerítést az egész telek körül, mely az egyik utcától a másikig terjed, a nôvérek állították föl, mivel nem volt pénzünk megcsináltatni. KENOSHA 1917 májusában Kenoshában élô német hölgyek hívtak minket, telepedjünk le a városukban. Kenosha kisváros a Michigan-tó melletti Milwaukee közelében. Fölkerestem a hölgyeket. Az ottani német közösségben egy asszony, aki nem sokkal elôbb hunyt el, 10 ezer dollárt hagyott hátra kórház létesítésére. Nekünk szánták ezt az összeget; de kórházat kell nyitnunk. Szívbôl sajnáltam, hogy nem teljesíthetjük a kérést, mivel konstitúcióink teljességgel kizárják tevékenységünkbôl a betegápolást és a tanítást. Öregotthont viszont szívesen alapítanánk középosztálybeli hölgyek és idôs házaspárok részére. A tárgyalások elhúzódtak, be kellett szereznünk az érsek engedélyét is, és Milwaukee-ban volt már két zárdánk, mert az elsô házunkat kislányoknak, a wauwatosait kisfiúknak rendeztük be. A hölgyek kezdeményezték a kenoshai alapítást, ezért ôket kértem meg, menjenek el személyesen ôméltóságához és szerezzék meg hozzájárulását. Ôk el is mentek, azután az érsektôl hozzánk jöttek. Szegények, egészen le voltak törve; mert nemcsak engedélyt nem kaptak, de az érsek azt mondta nekik, hogy rengeteg adósságunk van és hogy a South Pierce Streeten lévô ház bérét sem fizetjük, ezért újabb alapítás szóba se jöhet. Igen meglepett minket e rágalom, hiszen rendszeresen fizettük a 400 dolláros éves bérletet, a wauwatosai házon lévô 1500 dolláros jelzálogon kívül pedig egyáltalán nem volt adósságunk. Miután ezt meghallották és megígértem, hogy személyesen megyek el az érsekhez, Jacobs asszony és Sybilla Zeitler asszony megnyugodva tértek haza Kenoshába. ,,Ha ez Isten akarata, biztosan megyünk Kenoshába'' -- mondtam nekik még búcsúzóul. Néhány nap múlva a bérletnyilvántartással és a bevételi--kiadási naplóval elmentünk az érsekhez, és bemutattuk neki ôket. A rágalom immár jó okot szolgáltatott arra, hogy megkapjuk az engedélyt a kenoshai letelepedéshez, melyet ôméltósága a kihallgatás végén meg is adott. A kenoshai hölgyek igen boldogok voltak a hír hallatán; de az örömhöz csakhamar társult a gond is, hol és hogyan találunk megfelelô házat. Sem kenoshai barátaink, sem mi magunk nem sajnáltuk a fáradságot, de hiába; ezért azt tanácsolták, vásároljunk egy farmot. El is határoztuk magunkat, és 10 dollárt lefizettünk egy, a város közelében fekvô farmra. A bérlô és felesége azonban sehogy sem tudták rászánni magukat, hogy megváljanak a szívükhöz nôtt birtoktól. Türelemmel vártunk néhány hétig, aztán hagytuk veszendôbe a 10 dollárt, és lemondtunk a vételrôl. Újból elkezdôdött a házkeresés. Kenosha kis város; abban az idôben kb. 30 ezer lelket számlált, ritkán akad nagyobb eladó ház. Isten maga választott magának egy házat és telket, ahol lakást készítsünk Neki és megalapítsuk elsô öregotthonunkat. Hogy ne tévedhessek a nekünk szánt birtok kiválasztásánál, Isten elôzôleg megint megmutatta nekem a házat. Álmomban jelent meg az isteni Üdvözítô ifjú alakjában. Arca igen hasonlított az Egyesült Államok-szerte elterjedt tizenkét éves Jézus a templomban-ábrázolásokhoz. A művész nevét sajnos nem tudom -- de ezt a gyönyörű arcot csak profilból láttam. -- Tehát ifjú alakjában, kezét imára emelve jött az isteni Üdvözítô kísérôm és köztem, de olyan gyorsan lépkedett, hogy majdnem egy lépéssel mindig elôttünk volt. Szép volt, csodálatosan szép, utcáról utcára vezetett bennünket valamilyen vízhez, azután át egy hídon, tovább egy élénkpiros gáztartály mellett, s végig az utcán egy vörös téglaházhoz; itt megállt, én fölébredtem, az elragadó látomás pedig eltűnt. A reggeli postával levél érkezett Zeitler asszonytól, nyomatékosan kért, menjek rögtön Kenoshába, végre talált alkalmas házat. Az üzletet gyorsan nyélbe kell ütni, mert egy másik vevô is érdeklôdik. Johanna anyával egyenesen odautaztunk. Az állomáson találkoztunk Mr. Henryvel, a közvetítôvel, útközben még fölvettük Zeitler asszonyt, s elmentünk az eladó házhoz, ugyanazokon az utcákon, amelyeken az éjszaka is jártam, elértük a vizet, átmentünk a hídon, kissé odébb elhaladtunk a nagy piros gáztartály mellett, végigmentünk az utcán, és az elôtt a vörös téglaház elôtt álltunk meg, amelyik elôtt álmomban az isteni Kísérô! Megtekintettük a házat, és a tulajdonossal mindenben megegyeztünk. A részletek fizetését a kedves, nagylelkű Zeitler asszony vállalta, és az üzlet megköttetett. Isten vezetése akkora erôvel hatott rám, hogy képtelen voltam nyugodtan gondolkodni, így történt, hogy teljesen elfelejtettem elôször fölkeresni a szemben lakó plébános urat és hozzájárulását kérni. Akkor jutott eszembe a mulasztásom, amikor már mindent megtárgyaltunk és kijöttünk a házból. Johanna anyával gyorsan átsiettünk a plébános úrhoz, hogy jóvátegyük a hibámat. Elmondtuk neki, hogy itt a városban öregek otthonát szeretnénk nyitni, amihez már megkaptuk az érsek engedélyét, és sok keresgélés után találtunk végre egy házat a Sheridan Roadon, majdnem szemben az övével, R. úr házát. -- Ahogy meghallotta ezt a fôtisztelendô úr, sorolni kezdte, mennyire alkalmatlan erre a célra az utca és a környék, az összes körülmény. Szegény Johanna anya arca egyre jobban megnyúlt és elkomorodott, hallván, hogy a plébános úr rossznak tartja a vételt, s mire elbúcsúztunk, teljesen elbátortalanodott. A helyében talán én is így tettem volna. Én ekkor értettem meg, hogy az isteni gondviselés feledtette el velem, hogy elôbb a plébános úrhoz menjek, és hogy a látomás nélkül nem is jött volna létre az üzlet. Útban Zeitler asszonyhoz meglátogattuk a mindig derűs Jacobs asszonyt, aki mindenben cáfolta a plébános úr véleményét R. úr birtokáról, így azután este boldogan tértünk haza. Szent Anna napján, július 26-án költöztünk be a Sheridan Road-i házba, s rövidesen megvettük a szomszéd házat, pár hónap elteltével pedig a szomszédos telket is, melyre Messmer érsek engedélyével, aki Kenoshában járva meglátogatta otthonunkat, mindjárt egy kis kápolnát építettünk. A kivitelezést egy norvég lutheránus, Lindl úr végezte igen gyorsan és ízlésesen 6 ezer dollárért. A két egymáshoz közeli ház fedett folyosóval lett összekötve, és kellemes öregotthonná rendeztük be. A sarokházban, mely a zárdánk volt, ideiglenes kápolnát rendeztünk be, és Szent Mihály napján beköltözött szeretett Üdvözítônk. Alapításaim hűséges kísérôje, a szent szegénység, ismét érezhetôen megjelent; a mennyország azonban nem ismeri a szegénység kínjait, azért e rövid földi élet során hálával és Isten és felebarátaink iránti szeretetbôl kell viselni. DÉL-KENOSHA Mária bemutatása ünnepének éjjelén, november 21-én Miasszonyunk jelent meg álmomban: talán 10 éves kislány lehetett, halvány rózsaszín, rendkívül finom selyemruha volt rajta, s földeken, mezôkön át öreg fákhoz vezetett. Ugyanezen a napon eljött hozzánk Gehl úr, egy milwaukee-i pap nagybátyja, és megvételre kínálta Dél-Kenoshában lévô gyümölcs- és zöldségfarmját. Megszemléltük a farmot, majd fölkerestük Malone fôtisztelendô urat, az ô plébániája területén volt a birtok. A fôtisztelendô nem ellenezte a vételt, a környékbeli farmerek pedig, mikor meghallották, hogy zárdaalapítás került szóba, kifejezetten kérték, hogy rájuk való tekintettel ott vásároljunk, majd ôk is besegítenek nekünk. Semmire sem áhítoztak ugyanis jobban, mint hogy a közelükben kápolna épüljön. Igen megható volt, mikor Michael Gehl úr, aki egy balesetben teljesen megrokkant és öreg is volt már, az üzlet megkötésekor azt mondta: ,,De kérem, egyúttal az öreg Michelt is meg kell venniök!'' Szívesen megígértem neki, hogy kis házában élete végéig nálunk maradhat. Ez 1917 decemberében történt, és már a következô évben sikerült Gehl úr segítségével megvenni hozzá még egy telket házzal együtt a Bain Roadon, egészen közel a villamoshoz. A házat zárdává alakítottuk, és fölépült egy kápolna is 30 személy befogadására alkalmas öregotthonnal együtt. Isten megáldotta M. Fabiana buzgalmát, aki nem riadt vissza semmi áldozattól és erôfeszítéstôl, hogy elkészülhessen ez az alapítás Miasszonyunk tiszteletére. Mekkora áldás lett idôközben nem egy kedves öreg számára ez a békés otthon, s nem kevésbé a meghitt kápolna a környékünkön élô híveknek. 1917 decemberét Kanadában, Torontóban és Merritonban töltöttem. Még karácsony elôtt visszatértem Milwaukee-ba, és december 22-én M. Bernardine nôvérrel San Antonióba utaztam. A katonai szállítmányok miatt hat órás késéssel, éjjel két órakor érkeztünk New Orleansba. Az állomáson egy úr Columbus lovagjai közül segítôkészen a Vincés Nôvérek menedékházába irányított bennünket. Az éjszakai portásnôvér azonnal kaput nyitott, és M. Angela kedves nôvér gondoskodó szeretettel vett bennünket pártfogásába. Ezt a nôvért sose fogom elfelejteni! Milyen hatalmas a szeretet, az igaz felebaráti szeretet! Nem olyan-e, mint az égi magasok illata? M. Angelának v. Aloisiának hívták a nôvért, ír származású volt. Mindjárt másnap, december 24-én folytattuk utunkat, és december 25-én reggel 6-kor kellett volna San Antonióba érkeznünk; de már 9 óra volt, és még semmit sem lehetett látni a városból, 10 vagy 11 órakor állt meg végre a vonat. M. Aloisia és M. Serafika fogadott minket az állomáson, és egy autóval gyorsan elvittek bennünket a Szűz Mária-templomba, ahol még a Credo elôtt értünk oda az ünnepi nagymisére. Hálás szívvel köszöntük meg mi, szegény utasok, hogy a nagy késés ellenére sem maradtunk le a karácsonyi misérôl. Ez a látogatás kölcsönös örömünneppé lett, számomra leginkább azért, mert nemcsak egészségesen láthattam viszont a nôvéreket, de derűsek és buzgók voltak, és milyen megható volt elnézni ôket több mint száz színesbôrű, részben teljesen fekete, kedves mexikói gyermek körében. Ezek a gyermekek is igazolják, mekkora hatalom a szeretet. M. Gertrud nôvér értette a módját, hogyan nyerje meg kis gondozottjai szívét, s így igen sikeresen nevelte ôket. San Antonio-i tartózkodásom alatt meglátogattam fôtisztelendô Mühlsiepen OSSR atyát, egy nagyon lelkes papot, aki egészen a mexikóiakért áldozta magát. Legutóbb egy mexikói missziós állomást hozott létre. Az egyik város környéki hegyen, ahol sok menekült települt le és nem volt se templomuk, se kápolnájuk, templomot épített és közösséget gyűjtött maga köré, melyet aztán a fôtisztelendô püspök mexikói papoknak adott át. Egy álló évig fôtisztelendô P. Mühlsiepen volt nôvéreink gyóntatója San Antonióban, és megismerte a mexikóiak körében végzett áldásos munkájukat. Megkért, hogy a város környéki új mexikói közössége javára alapítsak ott még egy otthont, a San Antonio-i püspök engedélyérôl ô majd gondoskodik. Menjek elôbb ki egyszer, nézzem meg a környéket meg a templomot, valamint a sarokházat meg a telket, melyet mindjárt meg is vehetnénk. Számomra nagyon jól jött ez a javaslat; de nemcsak a mexikóiak, hanem ezúttal még inkább a nôvérek miatt, akik a San-Saba Streeten, a város mélyebben fekvô részén, igen szűkösen éltek. A telek kicsi, sok a gyermek, és hangos mexikóiak lakóházai közé van beékelôdve. Németek számára Texas elviselhetetlenül forró, San Antonióban szinte trópusi a hôség. Az utcákon, tereken mindössze pálmafák nyújtanak árnyékot. Mint a gyomok, úgy nônek a kisebb-nagyobb kaktuszok, a rózsák egész télen virágzanak. Odautaztunk tehát. Micsoda festôi táj! A templom és a telek egy dombon volt; de bármerre nézett az ember, mindenfelé dombok húzódtak, és egyik-másikon szerzetesek épületei álltak. A legközelebbi dombon volt a Jó Pásztor nagy kolostora. Mivel közel az öböl és a kolostor dombtetôn áll, ott mindig enyhe szél fúj, ami elviselhetôbbé teszi a hôséget. Mindazok után, amit láttunk, az alapítás elfogadása mellett döntöttünk. Fôtisztelendô P. Mühlsiepen örült a beleegyezésünknek, s rögtön megszerezte a püspök engedélyét. Megvettük a sarki telket, s mihelyt kiköltözött a tulajdonos, átalakítottuk kis ideiglenes zárdának, ahol négy-öt nôvér fért el. Az isteni Üdvözítô számára a legjobb helyiséget kis szentélynek rendeztük be. A nôvérek jó öt évig erre az apró kis házra voltak utalva, míg M. Josepha nôvér az ô buzgó és energikus módján össze nem hozott 15 ezer dollárt egy gyermekotthon építésére, mely azután ôméltósága, a holland származású Drossaerts püspök engedélyével hozzá lett építve az elsô házhoz. Azt hiszem, 1924- ben volt az ünnepélyes fölszentelés, melyet ôméltósága maga végzett. Ezt az új épületet én nem láttam, mert 1920-ban eljöttem az Egyesült Államokból. Ha jól emlékszem, 1918 márciusában tértem vissza Rosa nôvérrel északra. Miután átutaztunk már egy nappalt és egy éjszakát, akkora hóviharba kerültünk, amekkoráról gyakran hallottam és olvastam, de magam még nem éltem át. Lassan, megállás nélkül hullt a hó. A vonatunk dacolt a hóval, míg végül úgy tűnt, teljesen kimerült; második éjszaka órákig állt ugyanis egy helyben. Hajnaltájban csigatempóban indult tovább. Végre elértük Chicagót, de a vonat nem tudott bemenni; a hó több láb magasan állt. Útitársaink nagy erôfeszítések árán átküzdötték magukat az állomásig és a kijáratig; mi is kénytelenek voltunk ezzel próbálkozni, míg egy jólelkű vasutas fedett színeken át az állomásra nem vezetett bennünket. De hogyan tovább? Merre induljunk? Nem járt a vasút, sem a villamosok és egyéb közlekedési eszközök, több láb magasan állt az utcákon a hó, és szakadatlanul havazott továbbra is. -- Nem maradt más hátra, mint hogy betérjünk a magasvasút mentén fekvô legközelebbi menedékházba, de hogy lehet eljutni oda? Annyira csúszott a hó, hogy alig bírtam talpon maradni, aztán megkönyörült rajtunk egy katonatiszt és egy rendôr, elkísértek a magasvasútig, s hamarosan eljutottunk a menedékházba. Itt azonban sajnos nem nôvérforma angyal fogadott minket, mint karácsonykor New Orleansban. Másnap reggelre fölszabadultak a környékbeli vasútvonalak, mi pedig Hammondba utaztunk. Itt egy órát kellett gyalogolnunk, mert a villamosok nem jártak. Szerencsére a sok munkás már kitaposott némi utat. Végre odaértünk a zárdánkhoz; ám azt az utca felôl hat láb magas hófal vette körül. A szél helyenként még magasabbra torlaszolta föl a havat. A szomszéd már ásott magának egy átjárót a hófalon át, ezen mentünk be mi is, s három- vagy négynapos utazás után szerencsésen eljutottunk szeretteinkhez. Azt hiszem, M. Stefana volt még akkor Hammondban a fônöknô. Egy éjszakát pihentem, majd meglátogattam east- chicagói nôvéreinket, aztán továbbutaztam St. Raphaelba, a milwaukee-i Pierce Streetre; itt még magasabb hófal vette körül az épületet, mint Hammondban, de már kiásták az átjárót. Közben elállt a havazás; Milwaukee-ban azonban nem takarították el a havat az utcákról, mint Berlinben, ezt a munkát a Napra hagyták, mely fokról fokra ilyen hatalmas hótömeget is észrevétlen megolvaszt. Mielôtt meglátogattam a kenoshai nôvéreket, elôször megleptem még Johanna anyát és a wauwatosai nôvéreket, ahol igen szerettem volna megvenni a telket, melyen a fenyôk álltak, és a tornyos házat. Nagy vrömömre az isteni gondviselés már egyengette az utat, hogy a szép birtokot megszerezhessük a Kármelnak. Szívesen építtettem volna kápolnát és oratóriumot a két ház közé, de nem volt rá még pénzem. Kenoshában boldognak és megelégedettnek találtam kedves öregjeimet, úgy érezték, megtalálták a földi Paradicsomot. A nôvérek igyekeztek is minden módon vidámmá tenni ôket és örömet szerezni nekik, akárcsak gyóntatónk, fôtisztelendô P. Augustin holland kármelita, akit a jó öregek nagyon szerettek: ô úgy tudott foglalkozni velük, ahogy igen kevesen. Egyik nap esti pihenônk idején telefonhoz hívtak. Johanna anya jelentett be Wauwatosából egy La Cross-i papot, aki még az esti vonattal szeretne eljönni hozzánk. Visszamentem a nôvérekhez, és elmondtam nekik, hogy Johanna anya jelentett be egy papot La Crossból. ,,Ó, anya, nem ‘La Cross’-i pap az, hanem az az idôs asszony a Szent Kereszt (‘Holy Cross’) plébániáról, akit a vincés urak akarnak küldeni'' -- mondta M. Fabiana határozottan. Nem adtam neki igazat, mert tisztán, egyértelműen ,,La Cross''-t értettem; de nem hittek nekem, így rájuk hagytam a dolgot. A jó M. Theodora nôvér rögtön megkért, hogy fönnmaradhasson, mert a legközelebbi vonat 11 óra után érkezett. Megengedtem neki, ô pedig melegítette az ágyat az idôs nénikének, és éjfélig várt rá; de mindhiába. Ellenben a reggeli olvasmány alatt, 9 óra tájban csöngettek a portán, és egy pap kívánt velem beszélni ,,La Cross''-ból. Mikor üdvözöltem, elmondta, hogy elôzô este szeretett volna jönni; a vonat azonban sokat késett, azért jön ma a lehetô legkorábban. Wisconsin állam délnyugati részén van a plébániája, egy ottani alapításról lenne szó. A kis település, melynek környékén ipar sincs, nem tűnt nekünk való missziós területnek. Ezért elutasítottam az ajánlatát, de a jó úr annyira kért, hogy nem tehettem mást, megígértem, megnézem a helyet és az e célra szánt házat. A nôvéreknek az ajánlatról nem szóltam semmit; de írtam vagy telefonáltam Wauwatosába Johanna anyának, megkértem, jöjjön át Kenoshába egy nôvérrel. Jött is, s miután egyetértett vele, hogy utazzunk el Ambauen fôtisztelendô úrhoz, csakhamar útnak indultunk. Úgy emlékszem, estefelé érkeztünk oda, s rögtön láttuk, hogy sem a hely, sem a kis ház nem az, ami illene a mi Kármelunk céljaihoz. A buzgó öreg plébános úr kedvéért fölkerestük még a La Cross-i fôtisztelendô püspök urat, aki jóságosan fogadott bennünket és elmondta, hogy szívesen látna minket egyházmegyéjében; de fôtisztelendô Ambauen plébános úr plébániáján nincs a tevékenységi körünkbe vágó munka; ellenben Reedsburgben talán lenne. Egy hölgy már többször fölajánlotta neki a birtokát zárda alapítására, nézzük meg azt. Visszafelé természetesen leszálltunk Reedsburgben, mely a milwaukee-i vasútvonal mentén fekszik. A hölgy igen barátságosan fogadott, de a látottak és hallottak alapján ez az ajánlat éppúgy nem tűnt számunkra elfogadhatónak, mint Ambauen fôtisztelendô úré. Néhány óra múlva továbbutaztunk Wauwatosába. Éjfél felé ébresztettük föl és leptük meg kedves nôvéreinket, akiknek fogalmuk sem volt utunkról, azt hitték, hogy Johanna anya, aki ott fônöknô volt, hazasietett, mert másnap vasárnap volt. AZ ISTENI SZÍVRÔL NEVEZETT SZENT JÓZSEF OTTHON Reggel a szentmise után odajött hozzám M. Johanna, és megkért, hogy üdvözöljem a Szent Ferenc-templom guardiánját, P. Caplt, aki aznap az egyébként itt celebráló pátert helyettesítette a szentmisén. Úgy is történt. Miután röviden üdvözöltük egymást, P. guardián megkérdezett, mi újság a kenoshai öregek otthonában. Örültem, hogy csak jót mondhattam elsô öregotthonunkról, mire azt javasolta, hozzunk létre egy hasonlót Milwaukee-ban is a középosztály számára. Nincs semmilyen katolikus intézmény olyan idôs embereknek, akik életük során összegyűjtöttek egy kis tôkét, annyit azonban nem, hogy gondozót tudjanak tartani, amikor már nem tudják ellátni magukat. Tudtam, hogy Milwaukee-ban nincs ilyen otthon; de hogyan szerezzünk még egy engedélyt az érsektôl? Erre gondolni sem mertem. Szóltam P. guardiánnak errôl a gondról, mire határozottan azt mondta: ,,Az érseki jóváhagyást megszerzik a Vince-egyleti urak.'' Azonkívül azt is nagyon kétségesnek láttam, találunk-e megfelelô házat. ,,Mondok Önnek mindjárt két házat is, mely nagyon megfelel erre a célra'' -- felelte. ,,De honnan szerzünk pénzt a vásárláshoz?'' -- kérdeztem. ,,Megadom Önnek egy családnak a címét, akiktôl kap pénzt.'' Le voltam gyôzve és el kellett fogadnom a két ház és a jómódú család címét, és nemcsak azt ígértem meg, hogy fölkeresem ôket, hanem azt is, hogy mivel mindkét birtok alig 10 percnyire van a kapucinus kolostortól, mindjárt hírt viszek neki. Délután megkértem Johanna anyát, kísérjen el, nézzük meg a házat a Galena Streeten, melyet P. guardián különösen ajánlott. Hosszas villamosozás után hamar megtaláltuk; de mikor megpillantottam ezt az impozáns luxusvillát, visszafordultam és azt mondtam: ,,Ez nem József otthon, keressük föl a másik házat, az régebben kórház volt, biztosan sokkal egyszerűbb.'' Keresgéltük tehát a másik megadott házat. P. guardián nem adta meg, hogy melyik utcában van, csak a házról mondta el, milyen, a Galena Streettôl néhány percnyire van, könnyű megtalálni és ráismerni. Több mint fél óráig keresgéltünk a környéken, itt is, ott is érdeklôdtünk, mindhiába, a házat nem találtuk; ellenben egyszer csak meglepetten álltunk újra a Galena Street-i sarokház elôtt! Mindjárt a budapesti Maglódi úti villa jutott eszembe, mellyel szintén nem akartam foglalkozni elôször, amikor pedig az isteni gondviselés visszavitt oda, megdöbbentem, azután elôször kibéreltük, késôbb megvásároltuk és az isteni Gyermek barátainak és kedvenceinek lakásává rendeztük be, mely csakugyan áldás nemcsak a gyermekeknek, hanem a környékbelieknek is. Miután így töprengtem a múlton, javasoltam M. Johannának, beszéljünk a tulajdonosnôvel. Becsöngettünk, egy hölgy jelent meg, és megkérdezte, mi járatban vagyunk. Erre azt válaszoltam, hogy a kapucinus guardián pátertól kaptuk a címet, és öregek otthonának ajánlotta a házat, mert eladó. A hölgy nem bocsátkozott további részletekbe, közölte, hogy menjünk vissza másnap, akkor megnézhetjük az egész házat. A megbeszélt idôben ismét ott voltunk, és Schröder asszony és fivére nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Végigvezettek a villán, melynek szépsége csodálatra késztetett; az egész rendkívül stílusos és ízléses színvilágú volt. Miközben végigjártam a helyiségeket, úgy éreztem, ez a ház igazi Paradicsom lehetne a kedves öregeknek, akik végigküszködték az életüket, és itt most megtakarított pénzük segítségével élvezhetnék életük békés, gondtalan alkonyát és fölkészülhetnének végsô útjukra az örökkévalóságba. A vételár 22 ezer dollár volt. -- A házat 50 ezer dollárért építették, és alig tizenöt éve további 30 ezer dollárért fejezték be, vagyis teljes luxussal látták el. Schröder asszonynak elmondtam, hogy nekünk semmi pénzünk sincs, tehát kölcsönt kellene igénybe vennünk, ezért legfeljebb kétezer dollárt tudnánk egyben fizetni, a többit évi 500 dollárros törlesztéssel, kamatokkal együtt. Ezzel a javaslattal mindketten egyetértettek; de végleg még semmiben sem tudtunk megállapodni, mert elôször engedélyt kellett kapnunk az érsektôl. Schröder asszony, aki evangélikus volt, akkor elmesélte, hogy gyakran látja a kapucinus atyákat és Stephan atya árvaházából is a kis néger árvákat erre sétálni a nôvérekkel, s így támadt az a gondolata, hogy fölajánlja a házat Stephan atyának, az ô otthona annyira kicsi. Ô azután el is jött az érsekkel, aki azonban azt mondta: ,,Ez nem az Ön néger gyermekeinek való, Stephan atya, ez hölgyeknek lenne jó otthonnak.'' ,,Az érsek tehát már akkor alkalmasnak találta a villánkat ilyen otthon számára, most is támogatni fogja az ügyet'' -- vélekedett Schröder asszony. Elôször is beszámoltunk P. guardiánnak; ô láthatóan örült, hogy hajlandóak voltunk elfogadni a javaslatát, s rögtön értesítette a vincés urakat a Schröder asszonnyal folytatott megbeszélésünk eredményérôl. Ôk már május 2-án megkapták az érsek jóváhagyását. Közben a P. guardián által megadott családtól is kaptunk 10 ezer dollárt. Pillanatnyilag csak 2 ezer dollárra volt szükségem a Galena Street-i ház elsô részletére, ezért végre megvehettük a Kavanaugh Square-en a tornyos villát a fenyôkkel, melyre mindig vágytam. A tulajdonosnô megelégedett 5 ezer dolláros kezdô részlettel, és miénk volt a birtok. Örültem, mert azonnal átvehettük, és haladéktalanul megbízást adtam a szükséges átalakítások elkezdésére. A szép birtok elôzôleg egy olasz tábornoké volt, és igen jól építették meg. Nemcsak zárdánk lett, hanem késôbb tartományi házunk is; 1923 óta ugyanis az Egyesült Államokban és Kanadában lévô 14 alapításunk önálló tartományt képez. Az elôször vásárolt ház most fiúotthon lett, és közte valamint a zárda között rögtön fölépítettük a kápolnát oratóriummal, alatta pedig refektóriumot a nôvéreknek. Az engedély megszerzése után újból fölkerestük Schröder asszonyt, és elintéztük az üzlet minden részletét. Ekkor megmutatta a két, egyenként 12 helyiségbôl álló, nagy istállóval és kerttel kiegészülô melléképületet, melyek mind a birtokhoz tartoztak és benne voltak a vételárban. Örömöm teljes volt; mert így volt egy zárdánk kápolnával és oratóriummal, és egy fedett folyosóval hozzájuk kapcsolva a sarokházat öregek otthonának rendezhettük be. Örömteli buzgalommal rögvest hozzáláttam a kápolna és a nôvéreknek szánt helyiségek átalakításához, ez a ház ugyanis üresen állt, míg Schröder asszony csak júliusban akart kiköltözni a sarokházból. Továbbra is Wauwatosában laktam, s szinte minden reggel 6 óra tájban a Galena Streetre utaztam Agatha kedves nôvérrel. Útközben a szomszédban vettünk magunknak tejet és kenyeret, azután kinyitottuk a házat a mesterembereknek és elmentünk szentmisére és áldozni a 3 percnyire lévô szlovén templomba. Ha nem volt rám szükség a házban, akkor a vásárlásokat intéztük, ez sok utánjárást és utazgatást igényelt: ki kellett választani, meg kellett rendelni és be kellett szerezni ugyanis mindent a kápolnába és a zárdába és több mint 50 kedves öregember számára. Schröder asszony nagylelkűségérôl sose feledkezhetünk el. Amikor a megbeszéltek szerint kiköltözött a villából, nemcsak értékes szônyegeket, függönyöket, ebédlô- és könyvtárberendezést ajándékozott az öregotthon számára, hanem teljes elektromos mosó- és szárítóberendezést és egy gáztűzhelyet is. A jó Isten fizesse meg neki és családjának mindazt, amit felebaráti szeretetbôl értünk áldozott. Az egész birtokot inkább ajándéknak kell tekintenünk; hiszen csak a villát akár másnap eladhatta volna 35 ezer dollárért, és a két melléképületért meg az istállóért megkapott volna bármikor 22 ezer dollárt. Az isteni Szív választotta ezt a családi otthont lakásául, és csodálatosan kormányzott mindent és minden szívet, azért ezt az alapítást az Isteni Szívrôl nevezett Szent József Otthonnak neveztem el. Aztán alighogy bebútoroztunk néhány szobát, beköltöztek az elsô kedves öreg nénikék. Hétrôl hétre jobban megmutatkozott, mennyire hiányzott egy ilyen otthon Milwaukee-ban. Kedves öregjeink és a mi örömünk azonban csak akkor lett teljes, amikor a szép otthonban augusztus 18-án elhelyezték a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az isteni gondviselés félreismerhetetlenül a fôtisztelendô kapucinus guardiánt szemelte ki eszköznek ehhez az alapításhoz; ezért arra kértem a fôtisztelendô püspök urat, engedje meg, hogy ô szentelje föl a kápolnát. Ôméltósága teljesítette kérésemet, és P. guardián mondta az elsô szentmisét a kicsi, de áhítatra hangoló szentélyben, miután elôzôleg fölszentelte a kápolnát, a szentélyt és az oratóriumot. Utána az egész ház föl lett szentelve. Igazi örömünnep volt, mindenkinek ragyogott a szeme a boldogságtól és a hálától. Szívbôl hálás vagyok a jó Istennek, hogy megkaptam tôle a kegyelmet, és még személyesen megalapíthattam az 1891 áprilisa óta foglalkoztató ,,öregotthonokat''. Hány lélek talált oda így, akár még a huszonnegyedik órában az isteni Szívhez? És hányan készültek föl ,,Isten közelében'' élve sokkal jobban az utolsó órájukra, mint ahogy bárhol a világban tehették volna. Isten jó, csodálatosan jó és irgalmas, dicsôítsük Ôt mindörökké. SZENT JÓZSEF OTTHON ST. RAPHAEL, SOUTH PIERCE STREET Tegyünk most látogatást az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel elsô amerikai menedékhelyén. Mária bemutatása ünnepének elôestéjén, november 20-án költöztünk be ebbe a házba. 1918 nyarára oly mértékben megnôtt a gyermekek száma, hogy már a padláson sem lehetett olyan kis szobát találni, melyben ne ágyak álltak volna és amely ne a nôvérek vagy gyermekek hálószobájául szolgált volna. Szent Keresztrôl nevezett M. Felizitas volt a fônöknô, mélyen együttérzett szegény nôvérekkel és gyermekekkel, akiknek a borzalmas hôségben a padlásszobákban kellett aludni, és nagyon szeretett volna máshova költözni. Nehéz helyzetében, melyben az otthon minden lakója hozzá hasonlóan érzett, nôvéreivel és gyermekeivel, kicsinyekkel és nagyokkal, Mária mennybevételének ünnepe, augusztus 15. elôtt kilencedet tartott. A kilenced alatt egy pap kérte ismételten, hogy mindenképpen vegyen föl öt szegény gyermeket, akiknek az édesanyja nemrég meghalt, az édesapjuk pedig munkás, nem tudja, mitévô legyen; mert dolgoznia is kellene, meg a gyermekeket sem hagyhatja magukra. Felizitas anya telefonon értesített errôl a szomorú esetrôl, és megkért, menjek el hozzá. Úgy is történt, s ahogy odaértem, rögtön unszolni kezdett, hogy kerítsek neki egy másik házat, ô nem képes elutasítani ilyen szegény gyermekeket, mégis meg kell tennie, hiszen ôk maguk is alig bírják már ebben a házban a hôséget. Több mint 60 éve épült faház volt, védtelenül állt egy kis domb tetején. Csak töprengtem, töprengtem és segítségért könyörögtem. Végül azt javasoltam Felizitas anyának, hívja föl N. N. urat és mondja meg neki, hogy itt vagyok nála a South Pierce Streeten, és ha lehetséges, szeretnék vele beszélni itt még ma este. A jóember, aki ,,vésztartalékaink'' közé tartozott, megígérte, hogy eljön. Föl se tudnám sorolni, mennyit segített nekem, míg Milwaukee-ban voltam. Mindezt csak Isten tudja, fizessen meg neki érte! Az úr rövidesen meg is érkezett. Elpanaszoltam neki Felizitas anya gondjait, hogy kevés a helyiség illetve nagy a hôség a házban, majd így folytattam: ,,N. úr, Önnek biztos van valami ötlete, hova lehetne elköltözni.'' ,,Sajnos nincsenek eladó házak, mert nem építenek. Alig lehet mestereket szerezni, de ha akad is, ki tudja ôket megfizetni?'' ,,Jaj, N. úr, biztosan akad valahol egy nekünk való öreg villa, gondolkodjon csak!'' Mély hallgatás. Nem zavartam töprengésében, vártam, mire jut. Egyszer csak fölkiáltott: ,,Tényleg! Tudom már, az a régi villa üresen áll! Meg is nézhetjük mindjárt! Jöjjön!'' Azzal az autójához sietett, beindította, én pedig hívtam Felizitas anyát, kértem, kísérjen el, N. úr egy nagy, üresen álló házat akar megmutatni. Pár perc múlva elrobogtunk. Nem nehéz elképzelni, hogy izgultunk. Nem is kellett messzire mennünk, a villa ugyanis a Grand Avenue közelében volt. Más volt, mint a South Pierce Street-i ház. Erôs építésű, háromszintes, s tágas szobái két emeleten 50 gyermek számára nyújtottak helyet. Egy emelet a nôvéreknek maradt klauzúrának. A kocsiszínt kellett átépíteni kápolnának. Nagyon megörültünk, N. N. úr pedig úgy vélte, 10--12 ezer dollárért alacsony részletfizetés mellett azonnal átvehetjük. Megígérte, hogy mindjárt föl is veszi a kapcsolatot a Chicagóban élô tulajdonossal. Nem nehéz elképzelni, milyen kitörô örömmel fogadták a hírt a nôvérek és a gyermekek! S mindenki meg volt gyôzôdve, hogy Szűzanyánk hallgatta meg kilencedünket. A lehetô leggyorsabban megkaptuk a hozzájárulást ôméltóságától az átköltözésre, valamint megkötöttük az üzletet, s megkezdôdött az épület átalakítása, mellyel ugyanazt az építészt bíztam meg, aki olcsón és jól végezte el a wauwatosai és a Galena Street-i építkezések kivitelezését. Annyira gyorsan nem haladt a munka, mint ahogyan a South Pierce Street- i nôvérek és gyermekek szerették volna; de elviselhetôbbé tette a hôséget a tudat, hogy nemsokára megszabadulnak tôle. Nyolc hét múlva már megkezdték a fokozatos átköltözést. Különösen örültem annak, hogy Augustin páter, aki naponta itt celebrált, az utolsó szentmisét énekelve akarta bemutatni. Felizitas anya tudatta velem, hogy október 30-án lesz az utolsó szentmiséjük St. Raphaelban. Természetesen odautaztam, hiszen ez a nap számomra nagy évforduló volt. Senki se tudott róla, így csak Istennel és kedves szentjeimmel ünnepeltem meg, akiket kértem, adjanak hálát velem együtt a jó Istennek, áldják és dicsérjék mindazokért a kegyelmekért, melyekben a mai napig részesültem. 1888. október 30-án lettem az Anyaszentegyház tagja, és régi titkos vágyam volt, hogy ezt a napot nagymisével ünnepelhessem, s anélkül, hogy bárkinek is tudomására jutott volna, az én drága mennyei Anyám teljesítette kívánságomat. Milyen gyakran teljesíti gyermekeinek még a legrejtettebb vágyait is! Bár minden ember gyermeke lenne e legszeretôbb, leggondoskodóbb Anyának, és gyermeki módon szeretné és tisztelné Ôt! Minden embert -- társadalmi helyzetre, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül -- anyátlan árvának tekintek, ha Isten Anyját nem tartja Anyjának. Ôk mind valóban szegény árvák, és ha most még nem is látják ezt be, eljön majd az óra, mikor igazat adnak nekem; de akkor már késô lesz, akkor e leghűségesebb Anya már nem tud rajtuk segíteni. Nem sokkal azután, hogy Szent József-családunk kiköltözött a South Pierce Street-i házból, egy éjjel lángba borult a villa. Valószínűleg a fedett folyosó vagy a toldaléképület gyúlékony borítása kapott lángra egy szikrától, melyet a közeli, mélyebben fekvô vasműbôl hozott oda a szél. Pontosan a gyermekek egykori hálószobái és a hozzájuk vezetô lépcsô váltak a lángok martalékává, úgyhogy ha még ott lettek volna a gyermekek, aligha lehetett volna ôket kimenteni. A baleset híre mélyen megrendített mindnyájunkat, de egyben hálával töltött el Isten atyai szeretete iránt, aki megóvott minket e szenvedéstôl. A wauwatosai kápolna építése is teljesen az isteni gondviselés műve, azért nem hagyhatom szó nélkül. Az alkalmat ehhez fôtisztelendô A. úr adta. 1918 nyarán történhetett, valószínűleg nem sokkal a Galena Street-i Jézus Szíve zárdába költözésem elôtt. Megkeresett minket A. úr, és házilelkészünknek ajánlkozott. Wauwatosa rendkívül tetszett neki. Az árnyékos utcák, az elôkert üde zöldje és pompás virágai, s mindenekelôtt a dombtetô nagyszerű fekvése, mindez együttesen igen vonzó hellyé tette Wauwatosát. A mi birtokunk is megnyerte a tetszését, és elhatározta, hogy a közelben bérel, esetleg épít magának egy házat, ahol a nôvérével élhetne. Miközben megmutattam neki a kertet, ahol a fenyôfák állnak, elmondtam, mennyire szeretnék ide kápolnát építeni, s azt is elpanaszoltam, fogalmam sincs, honnan lehetne rá pénzt szerezni. Erre azt válaszolta: ,,Adok rá kölcsön, amennyi kell.'' Másnap M. Johannával fölkerestük a fôtisztelendô érsek urat, hogy megkérdezzük, fölvehetjük-e A. urat házilelkésznek. Ôméltósága éppen a villamoshoz tartott, csak pár percet tudtunk vele beszélni menet közben; a pályaudvarra készült, nem ért tehát rá. Ezért kb. száz lépést vele mentünk a villamoshoz, közben meséltem neki fôtisztelendô A. úrról. ,,Önöknél volt?'' -- kérdezte az érsek meglepve. Gyorsan elmondtam még, hogy nagyon tetszik neki Wauwatosa, és hogy pénzt is akar kölcsönadni a kápolnaépítéshez, és engedélyt kértem az építkezéshez. Mivel ôméltósága tudta, hogy A. fôtisztelendô vagyonos, megkaptuk az engedélyt és boldogan tértünk haza. Azonnal fölhívtuk az építészt, megkértük, jöjjön ki minél elôbb, szeretnénk hozzáfogni az épületek összekapcsolásához. Nem kellett rá sokat várni, s mindjárt meg is beszéltem vele, mit hogyan szeretnénk: a földszinten ebédlô a nôvérek részére, mellette konyha, fölötte, a gyermekek háza mögött a kápolna, a szentély, az egyik oldalon sekrestyével, a másik oldalon áldoztatóráccsal, mögötte nagy oratórium közvetlenül a zárda mellett, mellyel oldalfolyosó köti össze. 1919. február 2-án volt a fölszentelés és az ünnepi nagymise az újonnan épült kápolnában. Nagy volt a nôvérek öröme és hálája, az enyém viszont kevésbé, mert az oldalfolyosó nem készült el. DETROIT Évek óta fáradozott Kaufmann fôtisztelendô úr azon, hogy az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt megtelepítse Detroit egyházmegyében, Michigan államban. Eddig sajnos hiábavaló volt minden fáradozása, az idôs John S. Foley püspök úr egyáltalán nem adott ki több engedélyt szerzetesnôk letelepedésére. 1912-ben Foley ezt maga is világossá tette számomra. A jó Isten 1918 januárjában magához vette ôt, és Msgr. Michael J. Gallagher lett az utóda. Az egyházmegyeiek, fôleg a papok és szerzetesek örömére a fôtisztelendô úr 1918 júliusában foglalta el székét Detroitban. Még az év ôszén fölkérést kaptam egy paptól az alapításra. Többszöri levélváltás után végül is elmentem hozzá egy megbeszélésre. Kaufmann fôtisztelendô úr rokonainál kedvesen fogadtak minket. Ô biztosított róla, hogy a fôtisztelendô úrtól megkapjuk az engedélyt; de idôközben támadt egy másik nehézség: a háború óta igen kevés volt a lakás. Nehezen fogunk most nekünk való eladó házat találni. Majd maga is megpróbál földeríteni egy villát vagy más birtokot. Elôször az engedélyrôl akartam biztosat tudni. Ezért kihallgatást kértünk a püspöktôl, ahol jóságos fogadtatásban részesültünk. Miután közelebbrôl tájékoztattuk missziónkról és a szegény gyermekek között végzett munkánkról, megkaptuk e rég áhított engedélyt. A püspök áldásával nagy örömmel, új bizakodással tértünk haza 1919. február 7-én. Türelemmel vártuk, sikerül-e házat találni. Végül áprilisban jött a levél a jó hírrel, hogy K. fôtisztelendô úr talált egy villát, menjünk megtekinteni. De nagy volt a csalódásunk, mikor megnéztük a kert nélküli kis villát! Ez az épület egyáltalán nem felelt meg céljainknak. Sajnos, ezt az utat hiába tettük meg, még aznap este visszatértünk, úgy emlékszem, East-Chicagóba. Teltek a hetek, újabb hírt azonban nem kaptunk egyetlen ottani ismerôsünktôl, a Kaufmann családtól. Bizonyára nem találtak házat. E nehézség ellenére nem akartam lemondani errôl az alapításról, mely talán sok léleknek válna üdvére. Ráadásul megvolt az engedélyünk! Miasszonyunkban bízva, ezúttal hívás nélkül, M. Zita kedves nôvérrel ismét útnak indultam Michiganbe. Az Örökimádó Domonkos Nôvéreknél szálltunk meg; de a drága Istenanya hamarosan elvezetett bennünket a Szűz Mária-templomba, onnan pedig fôtisztelendô P. Wüsthöz, aki a Szentlélek Atyák kongregációjának ottani elöljárója volt. Tudattam vele, miért jöttünk Detroitba, és kértem, ha lehet, segítsen szállást szereznünk itt a város központjában egy hölgynél, továbbá mondja meg, hol találunk ingatlanközvetítôket. Mindjárt a telefonhoz ment, és több úrnak is elmondta, hogy nagyobb házat keresünk, hogy utánanézhessenek, hol lehetne nagyméretű eladó házat találni. Megígérte, hogy szállás után is érdeklôdik. Néhány nap múlva rábukkant egy kedves, öreg hölgyre, akinél volt számunkra egy szoba. Külön örültünk annak, hogy a hölgy alig néhány percre lakott az olasz templomtól, mely körül olasz kolónia alakult ki. Másnap elfoglaltuk a szobánkat a jó Schulz asszonynál; de az utca, melyre a ház nézett, elképesztôen zajos volt, a szobában pedig akkora volt a hôség, hogy szinte nem is tudtam aludni. Nem csekély kínlódást okozott nekem a zaj és a hôség éjszakáról éjszakára, hat héten át. Minden alapításnál kell hozni áldozatokat, s minél több szenvedést és nehézséget kell elviselni, illetve leküzdeni, annál több áldás kíséri majd. Ezt gyakran megtapasztaltam már, ezért Isten iránti hálával viseltem mindig minden kínlódást és viszontagságot. Társam, Zita nôvér olyan jó alvó volt, hogy nem zavarta sem a zaj, sem a hôség, ez számomra nagy vigasz volt. Az ügynökök buzgón keresték a nekünk való birtokot. Sorra mutatták a különbözô házakat. Elôször semmi sem kínálkozott, majd néhány hét leforgása alatt tizenkét házat is kínáltak, de egyet sem találtam köztük, mely megfelelt volna céljainknak. Két összefüggô vagy összekapcsolható házat kerestem, az egyiket zárdának és kápolnának, a másikat az öregek otthonának. Annyira el voltunk foglalva a fölkínált épületek megkeresésével és megtekintésével, hogy egész napunk rendszeresen erre ment rá, és egyéb látogatásokra nem tudtunk idôt szorítani. Ebbôl Mrs. Spoo, akivel az elsôk között ismerkedtünk meg Detroitban, arra következtetett, hogy visszamentünk Milwaukee-ba. Ez az egyedülálló özvegyasszony nagyon várta, hogy megnyissuk hölgyeknek szánt öregotthonunkat. Wüst páter révén ismerkedtünk össze, és elmeséltük neki, hogy eddig sikertelenül kerestünk nekünk való birtokot. Erre ô megkérte egyik ügynök barátját, nézzen ô is körül, s neki sikerült megfelelô házat találnia. Mrs. Spoo mindjárt értesített is errôl, a levelet Milwaukee-ba címezte, s onnét küldték vissza hozzám. Közben tudomást szereztünk egy nagy villáról is. Jóllehet a ház nem nagyon felelt meg az elképzeléseimnek, tárgyalni kezdtünk a tulajdonossal, fôként mert Kaufmann fôtisztelendô úr nagyon lelkesedett érte. Eredményre még nem jutottunk, mert én sokallottam az árát. Azokban a napokban egyik éjjel félálmomban igen pontosan, világosan láttam egy házat. Az ablakok, a lépcsôfeljáró és a különös formájú tetô, minden annyira tisztán elôttem volt, hogy amikor fölébredtem, le tudtam volna rajzolni. Szilárdan meg voltam róla gyôzôdve, hogy álmom Istentôl való, és ez az a ház, melyet Isten ehhez az alapításhoz kiválasztott. -- Imádkozni kezdtem az isteni Fönséghez, s azt kérdeztem: ,,Hogyan találjam meg ezt a házat ebben a nagy városban, több ezer épület közül?'' Mint minden reggel, a Szűz Mária-templomba mentünk szentmisére. Alighogy hazaértünk, megkaptam Mrs. Spoo levelét Milwaukee-ból. Hahn urat ajánlotta figyelmembe, aki tud egy teljesen nekünk való házról. Mindjárt föl is hívtuk Hahn urat, kértük, amint lehet, mutassa meg a házat. Rövidesen értünk jött az autójával, és elvitt minket a Leland Streetre. Álmom annyira foglalkoztatott, hogy amikor megálltunk a ház elôtt, nem mentem be, hanem átmentem az utca túlsó oldalára, hogy megnézhessem a ház homlokzatát. Ahogy fölnéztem, azt láttam, amit már álmomban is: a lépcsôfeljáró, a tetô, a ház színe, minden a legapróbb részletekig egyezett. Valóban ez volt az az épület, melyet az isteni gondviselés megmutatott. Nem tudom szavakba önteni, milyen csodálat és hála járta át a szívemet abban a pillanatban! Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel Isten Műve, és az én feladatom csak az volt, hogy míg eszközként szolgálhatom Istent: keressem és teljesítsem Isten akaratát! Szépen megépített, jó állapotban lévô ikerház volt, és mindkét oldalán voltak még házak, mindjárt arra gondoltam, azokat is meg lehetne venni. Köszönetet mondtam Hahn úrnak, és azzal váltunk el, hogy elôször kikérem a plébános véleményét, akinek a plébániájához a ház tartozik, azután pedig még meg kell szereznem a püspök engedélyét a vételhez. Fôtisztelendô Tennes plébános jól ismerte a házat, több katolikus család lakott annak közvetlen közelében. Hozzánk hasonlóan ô is igen alkalmasnak találta öregotthonnak. Arra is megkértem, mutassa meg a házat a fôtisztelendô püspök úrnak: megígérte, hogy amint teheti, teljesíti kérésemet. Másnap vagy harmadnap újra elmentünk hozzá: örömmel közölte, hogy autóval elment a fôtisztelendô püspök úrért, és elhozta a Leland Street- i házhoz, ôméltósága pedig azt mondta, az egész városban nem találhatnánk jobb és alkalmasabb házat. Megkezdôdtek az üzleti tárgyalások. Pénzem természetesen most sem volt; az ugyanis az elvem: vagy pénzzel fogok bele -- vagy Isten segítségével és áldásával. Eddig még minden alapításba pénz nélkül, de Istennel fogtam bele, és Isten eddig még mindig megadta a szükséges pénzt -- így történt most is. A birtok egy kedves mecklenburgi evangélikus családé volt. A jó úr az otthon javára még 500 dollárt is ajándékozott. -- Én azonban nem értem be ezzel a házzal, hogyan tartható fenn ugyanis egy öregotthon, ha nem lehet benne legalább 30 embert elhelyezni? Néhány hónap alatt Hahn úr segítségével sikerült megvennünk még három szomszédos házat. Ekkor meg kellett oldanunk, hogy az öt épület egy egységet alkosson. Isteni Mesterem ismét segítségemre sietett, ötleteket adott ahhoz, mit építsünk át, hol építsünk hozzá. Végül még egy új kápolnának is találtunk helyet, melyet egy lengyel építômester húzott föl igen ízlésesen, és ehhez lett hozzáépítve a nôvérek kis zárdája. 1919. július 26-án, Szent Anna ünnepén költöztünk be ketten az új Kármelba, melyet az ,,Isteni Szívrôl nevezett Szent József Otthon''-nak neveztem el. Pár nap múlva segítségünkre érkezett M. Felizitas M. Afra és M. Josefa nôvérekkel és más nôvérek. Nagy igyekezettel rendeztük be az épületeket. Nemcsak Mrs. Spoo, de más hölgyek is sürgették, hogy mielôbb bekerülhessenek, ezért iparkodtunk, ahogy bírtunk. Augusztusban már beköltözhettek néhányan a kedves öregek közül. Szeptemberben az egyik ház szobái megteltek. Újabb jelentkezôk fölvételére csak akkor kerülhetett sor, mikor a házak összekapcsolása elkészült. Ôméltósága, a fôtisztelendô püspök azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy maga mondta az elsô szentmisét ideiglenes kis szobakápolnánkban, és behelyezte a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Csak elôzô este tudtuk meg, hogy személyesen akar eljönni, ezért semmilyen elôkészületet nem tudtunk tenni. Miasszonyunk segítségében bízva mentünk májusban Detroitba, és mint az alapítás története igazolja, nem hiába bíztunk anyai oltalmában. Hálából 1919. szeptember 8-át választottam az otthon legnagyobb ünnepéül: e napon, Miasszonyunk születésének ünnepén szentelték föl a kápolnát és helyezték el benne az Oltáriszentséget. Szeptember 8. ugyanakkor fôtisztelendô püspök urunk számára is különleges emléknap, mivel öt évvel korábban ezen a Mária-ünnepen szentelték püspökké. Mekkora kegyelem Detroit egyházmegyéjének, hogy ilyen püspököt kapott, akinek bölcsesség, szent buzgalom és a lelkek iránti igaz szeretet hatja át működését! Írországból származik, tanulmányait Franciaországban kezdte, mikor onnét távoznia kellett, Innsbruckban tanult tovább. Egy ifjúkori élményét elmesélte nekünk a fôtisztelendô úr, mikor reggeli után nála voltunk egy keveset. Az ôt kísérô két fiatal káplán dohányzott, ô viszont nem. Csodálkozásomat fejeztem ki emiatt, mire monsignore elmondta nekünk, hogy mikor ifjú korában egyszer gyónni ment, az egyik gyóntatószékbôl erôs dohányszag csapta meg. Ez ôrá abban a pillanatban olyan kellemetlen benyomást tett, hogy elhatározta, sose fog dohányozni. És az elhatározását meg is tartotta. Ilyesmikben nyilvánul meg, hogy erôs jellem-e valaki, s ilyen erôs jellemekre van szüksége Isten Egyházának; de sajnos milyen kevés erôs jellem van manapság. A legtöbb ember rabja ugyebár valamely szenvedélynek. Mi, ha nem rabság, amikor egy hajlam úgy eluralkodik rajtam, hogy képtelen vagyok neki ellenállni? Mi, ha nem rabság, amikor nem tudok szivar vagy pipa vagy dohány nélkül élni? Mi, ha nem rabság, amikor bor, sör vagy hasonlók élvezete nélkül nem tudok élni? Mi, ha nem rabság, amikor egy regény olvasása annyira lebilincsel, hogy elhanyagolom miatta a kötelességeimet? De lehet ez játék vagy veszélyes barátság miatt is. Mindez nem rabság? Jaj, ki tudja fölsorolni, hányféle rabláncot kovácsol a lelkek ellensége! Hát nem kellene minden értelmes, gondolkodó embernek széttörnie és leráznia magáról az ilyen rabláncokat? S mennyivel inkább áll ez minden egyes keresztényre, de különösen is az Istennek szentelt személyekre? Mennyi só vált ízetlenné! Mennyi az aratnivaló, de a munkás kevés! -- gondoljunk csak az isteni Üdvözítô példázatára. -- És mi miatt vált ízetlenné a só? Ezer és egy esetben valamely fenti szenvedély miatt! Miért kevés a munkás? Miért ugyanarra panaszkodnak mindenütt: ,,az aratnivaló sok, a munkás kevés'', miért? Igen, miért? Mert az Isten szolgálatára meghívott lelkek nagy hányadát valamilyen rablánc tartja fogva! Egy ilyen példa, mint ez a gyermek- vagy ifjúkori férfias tett -- azt hiszem, tizenöt éves volt a püspök akkoriban --, maradandó benyomást gyakorol. Gyakran gondolok csodálattal és tiszteletteljes szeretettel erre az egyházfejedelemre, és azt kívántam, hogy sokat, nagyon sokat tehessek ezért az egyházmegyéért. Sajnos mindeddig ez nem sikerülhetett úgy, ahogy szerettem volna; de örök hála legyen a jó Istennek, hogy az imádság révén az ember mindenütt -- csendben, elrejtezve, a tengerentúl legtávolabbi pontján is, úgy, hogy csak Isten tud róla -- tehet a lelkek üdvéért és megmentéséért, és miként bizalommal remélem, nem hiába! A fôtisztelendô püspök úr biztos nem sejtette, hogy hozzájárulását ahhoz a házhoz adta, melyet maga Isten választott ki. Közben pedig már egy kedves család formálódott a tabernákulumban rejtôzô isteni Szív köré, mely gyakran tölti idejét a kápolnában imádkozva. S van valami csodálatosan vonzó abban, mikor egy idôs ember szemébôl jóság és békesség ragyog, és szelíd mosoly bujkál az ajkán. Számomra nagy öröm volt, hogy létrehozhattam még ezt az öregotthont. Egy ,,otthont'', mely nem alapítás, nem intézmény. Semmi efféle. Magányos öreg hölgyeknek és házaspároknak kíván otthont nyújtani, melyben nyugodtan tölthetik el életük alkonyát, melyet beragyog a béke és áthevít a szeretet! És ahol, mikor szemük örökre lezárul és elköltöznek az örökkévalóságba, szeretettel gondolnak rájuk és imádkoznak értük. Igen, a béke és a szeretet helye legyen az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel valamennyi zárdája és otthona! ST. CHARLES, MISSOURI Ha már az összes amerikai alapításról írtam, nem maradhat ki St. Charles sem, már csak azért sem, mert ez az utolsó Isteni Szívrôl Nevezett Kármel, melyet életre hívhattam ott. Évekkel ezelôtt, mikor egyszer San Antonióba utaztam, St. Louison át mentem, s megismertem Missouri állam fôvárosát. Jártunk akkor néhány szegények lakta negyedben, és az volt a benyomásom, hogy itt bôven lenne számunkra missziós munka. Attól kezdve egy kicsit mindig foglalkoztatott, milyen jó lenne eljutni St. Louisba, de csak most, négy évvel késôbb adódott erre alkalom, mégpedig az ottani kármelita zárda egyik nôvére révén. Ez a nôvér levelekkel ostromolt bennünket, hogy alapítsunk otthont St. Louisban. 1919 augusztusában közölte, hogy elôkerült egy hölgy is, aki a birtokát zárda alapítására akarja fölajánlani. Ezek a levelek kezdtek már terhessé válni számunkra. Ezért a Milwaukee-ban élô fôtisztelendô Irenäus kármelita atyához fordultam tanácsért, kértem, írja meg, mi a véleménye errôl az ügyrôl, mitévô legyek. Erre ô azt tanácsolta, utazzak el St. Louisba a fôtisztelendô érsek úrhoz, és érdeklôdjem nála. Tanácsát megfogadva 1919. szeptember 19-én M. Benediktával el is indultunk. Reggel értünk oda, s mivel éjszakára a ferences nôvérek Szent Antal-menedékházába kaptunk szállást, hogy ne vesztegessük az idôt, mindjárt a kármelita nôvérek zárdájához mentünk. Amikor részleteket is megtudtunk a fölajánlásról és a vele kapcsolatos föltételekrôl, rögtön láttuk, hogy az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak itt semmi keresnivalója. Engedve a nôvér unszolásának, magunkhoz vettük a fölajánlott villa címét, és megtekintettük. Be se kellett mennünk; már a fekvése miatt is -- távol mindentôl, magányosan állt az erdôben - - teljesen alkalmatlan volt a céljainkra. Annak ellenére, hogy ezt az ügyet, ami miatt ezúttal St. Louisba utaztunk, elintézettnek tekintettük, megkíséreltünk beszélni fôtisztelendô J. Glennon érsek úrral. Szerencsére rezidenciáján találtuk, s kedvesen, nagy szeretettel fogadott bennünket. A fôtisztelendô érsek úr jól ismerte a kármelita nôvér terveit, és nem csodálkozott, hogy elutasítottuk az ajánlatot. Azután meséltem öregotthonainkról, és engedélyt kértem ôméltóságától, hogy nyithassunk egy ilyen otthont St. Louis közelében. Ahogy elôzôleg Milwaukee-ban, úgy itt sem volt ilyen otthon a középosztálybeli öregek számára. Ezért ôméltósága megadta az engedélyt; megmondta továbbá, melyik az a három vagy négy környékbeli település, amelyek közül érdemes választanunk. Szívbôl megköszöntem; örültem, hogy teljesül a kívánságom, és az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt e jóságos, jóindulatú érsek oltalma alatt amerikai tartózkodásom huszonnegyedik órájában még elplántálhatom St. Louis érsekség területén. De ezt a telepítést csak szerény kezdetnek tekintettem. Azt reméltem, hogy Wisconsin államhoz hasonlóan itt is egymást követik majd az alapítások, és fôleg a házi misszió fog fölvirágozni magában St. Louisban. Sajnos kívánságom az eltelt öt év során nem teljesült; de ki tudja, mi lesz a jövôben az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelból St. Louisban? De térjünk vissza 1919. szeptember 20-hoz. Az isteni gondviselés St. Charles-ba vezetett bennünket, ahol Msgr. Willmes negyven éve volt a német egyházközség plébánosa, és Winkelmann fôtisztelendô úrral együtt igen jóságosan gondjaiba vett bennünket; elôbbi buzgalmának köszönhetôen már néhány órán belül találtunk egy szép, ikerházas birtokot, mely egy francia családé volt, de bérbe adták. Megkezdôdtek a tárgyalások. Mesés gyorsasággal ment minden, olyannyira, hogy szeptember 21-én már újra Kenoshában voltunk. -- Ezután azonban csaknem fél évig kellett türelmet gyakorolnunk és várnunk, míg a családjával a nagyobbik házban lakó orvos és a másik házban élô többi család kiköltözött. Végre Szent József havában átvehettük a birtokot és munkához láthattunk. M. Petronella nôvérrel március 8-án este utaztam Chicagóból St. Charles-ba. -- Míg északon, Michiganben és Wisconsinban még mindenütt tartotta magát a fagy, itt a tavasz illata és napsütés fogadott bennünket. St. Charles szép kis helység St. Louis közelében egy dombon. Az utcákat öreg fák árnyékolják, a nyár ugyanis nagyon meleg itt. Jól megépített házaink körül a kertben árnyékot adó fákon kívül gyümölcsfák is voltak. -- Korán reggel érkeztünk, és beléptünk az üres házba, melybe még sem a víz, sem a gáz nem volt bekötve. Sok segítô kéz akadt, az ô közreműködésükkel pár óra alatt mindenhez hozzájutottunk. Egy angol és egy elzászi férfi nyújtott itt sok segítséget. Felizitas anya és M. Theodora nôvér igencsak meglepôdött, amikor -- szemben velünk, akik pompás tavaszi idôben érkeztünk -- dörgés- villámlás közepette március 10-én úgy találtak ránk, hogy már egész lakályosan berendezkedtünk. Ugyanilyen serényen és buzgón folytattuk. Jött még két nôvér segíteni. Az elkerülhetetlen átalakításokhoz és mindenekelôtt egy ideiglenes kápolna berendezéséhez is azonnal hozzáfogtunk. Ezt május 3- án Msgr. Willmes szentelte föl, majd a nagymise alatt elhelyezte a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Monsignore osztozott valamennyiünk örömében, tanácsára május 8-án megkezdtük az új kápolna építését, melynek fölszentelését én odaát már nem értem meg. Napjaim voltak már csak hátra. Beiktattam fônöknônek M. Felizitast, és május 31-én Josefa nôvérrel elutaztam San Antonióba. Igen jó utunk volt, és június 2-án este érkeztünk meg. Kísérômet mint fônöknôt vezettem be a Nebraska Street-i, dombra épült kis otthonba. Alig egy hónapig örültem kedves nôvéreim áldozatos lelkületének és buzgalmának, mikor elôször ütött a búcsúzás órája, mely aztán még tízszer megismétlôdött. Micsoda szenvedés volt ez számomra! BÚCSÚ AMERIKÁTÓL Értem jött M. Franziska. Visszautaztunk St. Charles-ba, ahol nagy örömömre már tetô alatt találtam az új kápolnát. Fájdalmas búcsút vettünk, majd továbbmentünk Kenoshába, Dél-Kenoshába és Milwaukee-ba, ahol még mind a három konventban fölkerestem szeretteimet, aztán Hammondba és East-Chicagóba, mindenütt ugyanaz a szenvedés! Hogy milyen nagy szeretet kapcsol nôvéreimhez, abban is megmutatkozott, hogy mélységes fájdalmat okozott az elválás egyenként mindegyiküktôl. Nem is tudok erre úgy visszagondolni, hogy ne telne meg a szemem még mindig könnyel. Milyen nagy dolog a szerzeteseket összekötô szent szeretet! Ez az, ami a szerzetben áldozatok, küszködések és nélkülözések ellenére is Paradicsommá teszi az életet. Az isteni Üdvözítô szeretete, aki az Oltáriszentségbe rejtezve mint egy mágnes egyesít mindnyájunkat maga körül, bensôséges szeretettel tölt el iránta és egymás iránt. A szeretet e forrásánál, a legméltóságosabb Oltáriszentségnél lelkünk fölüdül és az isteni szeretet tüzétôl napról napra jobban lángol, annak a szeretetnek a tüzétôl, mely soha nem lanyhul, hanem szikrát szór, vagyis fölemészti magát a felebaráti szeretet műveiben. Miután rövid látogatást tettünk és istenhozzádot mondtunk még Detroitban, Torontóban és St. Charles-ban élô nôvéreinknél, M. Johanna és Afra kedves nôvérrel Buffalón át továbbutaztunk New Yorkba, ahová vasárnap érkeztünk meg. Aggódtunk, nehogy lemaradjunk a szentmisérôl, ezért egyenesen a katedrálishoz hajtattunk. Meglepve láttuk, hogy még a folyosókon is rengetegen imádkoznak. A bejárat közelében az egyik oldalon találtunk még állóhelyet. Pár perc múlva odajött hozzánk egy svájci férfi, és halkan szólt nekem, hogy ha vége a szentbeszédnek, ad nekünk helyet. A szentbeszéd nemsokára befejezôdött, a svájci újra megjelent, és megkért, hogy menjünk vele. Mit sem sejtve követtük. No, de mi történt? Középen utat tört elôttünk a padok között, mi szegények pedig követtük majdnem az áldoztatórácsig, ahová már kikészített számunkra székeket. Az elsô pillanatban teljesen meg voltam rémülve. Számomra, aki hozzá vagyok szokva, hogy az oltár mögött, az oratórium rejtekében veszek részt a szentmisén, mindig nagy áldozatot jelent, ha utazásaim során vagy az alapítások idején valamelyik templomban, s fôleg vasárnap kell részt vennem a szentmisén -- s most még ilyen helyre ültetnek! Csak mikor megadtam magam a megváltoztathatatlan helyzetnek és a legméltóságosabb Oltáriszentségben jelenlévô isteni Üdvözítô imádására emeltem a szemem, vettem észre, hogy itt rendkívüli ünneplés folyik: ott volt ugyanis N. bíboros és egy csomó monsignore. Gyönyörűséges énekes nagymise folyt. Egészen föllelkesültem, és hálás voltam az isteni gondviselésnek, hogy jóvoltából búcsúzóul még részt vehetünk ezen a fôpapi misén. Késôbb megtudtuk, hogy a melbourne-i érsek volt látogatóban Ausztráliából a New York-i bíborosnál. Illés próféta -- akinek nagy szobra áll a római Szent Péter- bazilikában a Confessio közvetlen közelében, talapzatába a ,,Minden kármeliták Atyja'' szöveget vésték -- ünnepén (1920. július 21.) és oltalma alatt hagyta el hajónk a kikötôt, miután hű kísérôinket utoljára még egyszer megkértük, adják át üdvözletünket szeretteinknek. Amikor elindultunk Amerikába, Nápolyban szálltunk hajóra; akkor Spanyolország és Afrika mellett vitt az utunk, mint már említettem, míg most visszafelé Anglia és Franciaország partjai mentén hajóztunk. Leírhatatlanul szép út volt, csak sajnos túl gyorsan teltek a napok! A ragyogó napsütésben sziporkáztak a habok, és mikor közeledett az est és a Nap bearanyozta a tenger hullámait, a teremtés e szépséges műve szinte megigézte az embert! Még csak az út kétharmadánál jártunk, mikor megjelentek a sirályok, s minél inkább közeledtünk a parthoz, annál többen rajzottak a hajó körül. Olykor olyan csodás kép tárult elénk, amit nem lehet leírni; amikor az óceán mélykék színt öltött és százával röpködtek fölötte a fehér sirályok, és mint egy kommandó kiterjesztett szárnnyal hirtelen lecsaptak a sötét mélységre, ilyenkor a tengerben egy pillanatra mintha a csillagos égbolt tükrözôdött volna! Sokat beszélek az óceán csodálatos szépségérôl; ám csodálatom Istennek, a végtelen tenger, legfönségesebb műve Teremtôjének szól! Miként az Ószövetség dalnoka, a királyi próféta Isten műveiben gyönyörködve hatalmas szeretetre gyúlt Isten iránt és a zsoltárokban dicsérte Teremtôjét, hasonlóképpen engem is fiatalkorom óta Isten dicséretére és szeretetére gyújtott a természet, a teremtés csodálatos szépsége. Nemcsak az idôjárás volt kegyes hozzánk, hanem lelkünk táplálásáról is szeretôen gondoskodtak; velünk együtt utazott ugyanis Európába egy püspök és öt pap. Naponta többször volt lehetôség misehallgatásra és áldozásra. Vasárnap az elsô osztályon a fôtisztelendô püspök úr mondta a szentmisét, nálunk a másodosztályon ugyancsak volt szentmise, és egy pálos atya angolul mondott szentbeszédet. A harmadosztályon egy oblátus atya misézett, és a sok német utasnak saját nyelvükön prédikált. A pálos atya prédikációja teljesen illett tengeri tartózkodásunkhoz, távol a világtól. Valóban ,,a világtól távol'' kellene élnie Isten minden gyermekének nemcsak a tengeren, hanem a világ zajában is! Többször is elmondta, hogy figyelnünk kell, mit mond számunkra Isten, figyelnünk kell, hogy eljuthasson hozzánk Isten hangja, megismerhessük Isten akaratát és megtehessük azt. Ô, aki egy evangélikus missziós szónoknak volt a fia, igyekezett csöndet teremteni a lelkében, és eljutott hozzá Isten hangja, fölismerte és megtette Isten akaratát. Nemcsak katolikus lett, hanem pap és pálos páter. Hogy megtalálta a békét az Anyaszentegyházban és szent hivatása megelégedettséggel töltötte el, arról mindenki meggyôzôdött, aki beszélgetett vele. E páter azon boldogok közé tartozik, akik megtalálták a ,,kincset'' és mindjárt megvették a szántóföldet, vagyis belépett az Anyaszentegyházba, mégpedig vonakodás nélkül. Boldognak mondom ôt és mindazokat a lelkeket, akik megtalálták vagy eztán fogják megtalálni ezt a ,,kincset'', és Isten kegyelmével, bátorításával és erejével, Isten iránti rendíthetetlen bizalommal -- mindent arra téve föl, hogy megvegyék a szántóföldet -- fölvételüket kérik az Anyaszentegyházba! Sose fogják megbánni, legyen bár az ára -- az áldozat -- mégoly nagy! ======================================================================== XVI. Hazatérés Július 31-én szálltunk partra Rotterdamban. Meglepetésemre és örömömre legidôsebb kedves anyáink már vártak minket a hajónál. Melegen üdvözöltük egymást, azután mindjárt Haarlembe utaztunk. Távollétem alatt M. Franziska és M. Gabriela Szent József otthont alapított ott, valamint Leidenben és Amsterdamban is. Sorra látogattuk a házakat, úgyhogy augusztus 4-én már Sittardba érkeztünk. Ez az elsô hét igen megviselt. Azt hiszem, a pihenés hiányzott; mert hajón nem nagyon tudok aludni. Biztos nem sejtette senki, milyen rosszul éreztem magam! Vágyakozva gondoltam valamennyi Amerikában élô kedves anyámra és nôvéremre, akiktôl immár elválasztott az óceán, és akikkel oly bensôséges egyetértésben éltem és dolgoztam. Augusztus 11-én M. Franziskával Kölnön át Paderbornba utaztam. Klein püspök ôméltósága jóságosan fogadott bennünket. A kihallgatáson a halberstadti régi domonkos rendház átvételét beszéltük meg, mely valószínűleg 1227-ben épült és melyet a 19. sz. elején Napóleon oszlatott föl. Még aznap továbbutaztunk Halberstadtba. Nyolc--tíz napig fôtisztelendô Iseke plébános úr vendégei voltunk, de már augusztus 21- én megkaptunk néhány szobát a zárdában, és odaköltöztünk. Az épület idôközben többféle célt is szolgált: egy idôben kaszárnyának használták, majd börtön volt, végezetül pedig három gyáros alakította át és használta a helyiségeket a saját céljaira, s egyikük még ma is ott van az épület egyik részében, a nôvérek nagy sajnálatára. De türelem, egyszer minden véget ér, a háború kínos következményei is, mely alatt milliók nyögnek. Isten dicsôségére és hálából azért a csodálatos oltalomért és áldásért, mely ebben a súlyos idôben az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt kísérte, bizalommal és bátorsággal fogtunk hozzá a zárda átépítéséhez és bôvítéséhez. M. Theresia-Dolorosa vezette azután az építkezést igen buzgón, fáradhatatlanul, Isten szemmel látható áldásával. Sajnos, itt hosszabb idôre volt szükség ahhoz, hogy az egyik helyiséget berendezhessük ideiglenes kápolnának és elhelyezhessék az Oltáriszentséget. -- Halberstadtban a szegények támogatása volt elsô missziós munkánk. Asszonyok és gyermekek telepedtek nap mint nap a kapunk köré, és hálásak vagyunk kedves amerikai nôvéreimnek, akik lehetôvé tették számunkra, hogy enyhíthessünk nyomorúságukon; ôk láttak el ugyanis tejjel, liszttel és hasonlókkal, s így reggelenként mindig újratölthettük a szegények kosarait. Megható volt, amikor egy-egy asszony halkan, szégyenlôsen megkérdezte: ,,Én evangélikus vagyok, kaphatok azért én is valamit?'' ,,Ó, jó asszony -- feleltem neki --, mi nem kérdezzük, ki milyen vallású. Mi, amennyire tudunk, mindenki ínségén enyhíteni akarunk.'' Megrakott kosárral tértek azután haza e szegény asszonyok a Szent Gertrud zárdából a családjukhoz, ahol legtöbbször népes gyermeksereg és munkanélküli férjük várta ôket, aki azon izgult, hogy mint ,,evangélikusok'' kapnak-e segítséget a nôvérektôl. Néhány hétig maradtam Halberstadtban, majd M. Gabrielával Berlin- Charlottenburgba utaztunk. -- Hálás voltam, hogy nem találkoztam igazán beteg nôvérrel; bár az évekig tartó nélkülözések és izgalmak, melyekbôl persze mindenkinek kijutott a háború alatt, senkire sem voltak jó hatással -- hiszen kevés olyan nôvér akadt akkoriban, akinek apja vagy fivérei ne jártak volna a háborúban vagy akár a rosszemlékű lövészárkokban --, mégsem volt senki beteg. A berlini négy zárda több mint száz nôvérének jobb táplálkozásra és levegôváltozásra volt szüksége. Ezért néhányukat mindjárt elküldtem Vechtába, majd késôbb Halberstadtba. Mindig elsôdleges kötelességemnek tartottam, hogy gondoskodjam nôvéreim egészségérôl. Meggyôzôdésem szerint a jó egészség az alapja annak, hogy elôre lehessen lépni a lelki életben. Ha valaki nem egészséges, a kötelességét sem tudja teljesíteni, fôleg ha gyermekeket nevel. Hogyan tudna egy legyengült, ideges nôvér szelíden, türelmesen, okosan bánni velük? Ha túl feszült idegállapotban van, a legkülönbözôbb okok miatt egyre gyakrabban meg fog feledkezni a szelídségrôl, türelemrôl, okosságról, s szegénynek nem marad más, csak a bűnbánat! Szent József otthonaink, Charlottenburg kivételével, lényegesen nagyobbak lettek. A nagy nyomorúságban élô sok szegény gyermek miatt meg kellett venni a szomszédos házakat is. Csak szegény Charlottenburgnak volt még mindig a régi pajta- ill. istállóajtó a bejárata, melytôl már 1905-ben is visszariadtam, mikor elôször megláttam. Most ezt meg akartam szüntetni, és jó építômesterünk talált egy régi, de szép kaput, melyet rögtön megvettem, hogy így a Szentháromságról nevezett zárda méltó bejáratot kapjon. Utunk következô állomása az Odera menti Frankfurt volt, mely Berlinbôl egyórás út vonattal! Ez az alapítás is amerikai tartózkodásom idején jött létre. Olyan sokat írtak nekem a ,,szép otthon''-ról, hogy igen nagy csalódás ért, mikor megismertem. Hasonlóan szerencsétlen alapítás volt, mint a leideni és az amsterdami. Nem lehetett sem fölújítani, sem átépíteni. A rosszul megépített házat nem lehetett úgy átalakítani, hogy akár zárda, akár gyermekotthon lehessen belôle. Ezért megbíztam a fônöknôt, azonnal keressen egy másik házat, közben pedig elmentem Danzigba, ahol Öt szent sebrôl nevezett M. Maria-Magdalena kedves nôvér egy nagyon nekünk való birtokot vásárolt. Sajnos a szomorú viszonyok megakadályozták abban, hogy zárdát és kápolnát alakítson ki. A gyermekek részére nagy barakkot állítottak föl, és úgy kibôvítették, hogy a legszegényebb külvárosi családok 200--300 gyermeke tölthette benne a napját, enni és szükség esetén ruhát kaptak, és mindenekelôtt szeretetteljes gondozásban és nevelésben részesültek. Nagyon fájlaltam, hogy az isteni Üdvözítô lakása egy dísztelen, apró kis szoba volt. De csak a második látogatásom alkalmával sikerült kialakítani egy méltó kápolnát oratóriummal. Nagy örömömre és csodálkozásomra a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel Németországban a háború minden szenvedése és ínsége ellenére bámulatraméltó elôrelépést tett. Az anyák és a nôvérek a szegény gyermekek számos pártfogója támogatásával mind rendkívülit nyújtottak. Az isteni gondviselés jóvoltából még az a régóta dédelgetett vágyam is teljesült, hogy házat nyithassunk a kölni egyházmegye területén. M. Brigitta Düsseldorfban alapított Szent József otthont kápolnával és oratóriummal, mely már zsúfolásig telt gyermekekkel. 1921 januárjában ismét ellátogattam a közeli Halberstadtba. Egy nap megjelent egy úr, és székeket kínált, melyeket egy szálloda árusított ki. Erre megkérdeztem, eladó-e a szálloda is. ,,Igen -- felelte --, mégpedig igen jutányos áron.'' ,,Hány szobás, és mi az ára?'' -- kérdeztem tovább. Tetszett, amit válaszolt, kicsit gondolkodtam, majd megkértem, mutassa meg a szállodát. Néhány perc múlva odaértünk; nincs messze ugyanis Szent Gertrud zárdánktól. Végigvezettek bennünket a sok szobán, végül megmutatták az ebédlôt, majd az úr kinyitotta még a nagy társalgó ajtait. -- Ahogy beléptem, lelkemben vagy képzeletemben mindjárt szép kápolnává alakult a terem! Itt, a város közepén Jézus Szíve-kápolna és öregek otthona, hát nem lenne pompás? Erre gondoltam, így képzeltem el azokban a percekben; de nem szoktam megállni a puszta tervezgetésnél, ezért rögvest tárgyalni kezdtünk a feltételekrôl, értekeztem továbbá az építômesterrel, hogyan lehetne lezárni a nagy épület egyik szárnyát a nôvérek részére, ahol egy lépcsôt is kellene építeni. El kellett távolítani a szálloda üvegbe égetett emblémáit is. Annak az ajtónak az üvegére, amelyik a kápolna bejárata lett, Jézus Szívét festtettem, a ház ajtaja fölötti ablakot pedig az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel címere díszíti. Brigitta anya késôbb átvette a Jézus Szíve zárda és öregotthon berendezését, míg most elutazott velem Berlinen át Frankfurtba, ahonnan a fônöknô azt írta, hogy talált egy házat. Ám ez megint egyáltalán nem felelt meg a Kármel céljainak. Ott maradtam néhány napra, és magam vettem át a keresgélést. Telefonon sorra kérdeztem az ügynököket, van-e, és ha igen, hol, nagyobb eladó ház kerttel, de hiába, mindegyik azt állította, hogy pillanatnyilag nem találunk ilyet. Ekkor az éttermeket kerestem meg. Az egyik messze volt a várostól, a másik kicsi volt, egyik sem felelt meg. Végül a Leipziger Strassén, miután megint egy étterembôl léptünk ki, pár lépés után észrevettem egy idôs férfit. Odamentem hozzá, köszöntem, és megkérdeztem tôle, van-e másik étterem a környéken. ,,Igen -- felelte --, a következô sarkon van még egy.'' Arra mentünk, amerre mutatta, és megtaláltam mindent, amit kerestem: egy nagy termet s mellette egy másik lakóházat. Természetesen nem mentünk be, mert ha ,,nôvéreket'' lát az eladó, mindjárt jelentôsen megnô az ár. Otthon mindjárt megkértem a lutheránus N. ügynök urat, akiben teljesen megbíztam, szerezze meg nekem ezt az éttermet. A hadirokkant tulajdonost ugyan váratlanul érte az ajánlat, de nagyon örült neki, mivel nem épült még föl annyira az átélt szenvedések után, hogy tartósan el tudja viselni a sok vendég zajongását. Nemsokára igen kedvezô feltételek mellett létrejött az üzlet. Nagy örömömre berendezhettünk tehát Frankfurtban néhány száz látogató számára egy szép, nyilvános kápolnát és szegény gyermekek részére egy kis intenátust és externátust, és a fenti kápolna mellett egy kis zárdát is a nôvéreknek. Hogy milyen áldást hoz ez az alapítás most és majd a jövôben, azt egyedül a jó Isten tudja! * * * Évrôl évre egyre sürgetôbb szükségét éreztük, hogy legyen egy üdülônk a nôvérek és a gyermekek számára Berlin közelében. Anyáink már többféleképpen próbálkoztak vele, sikertelenül. Nagyon vágytam rá, hogy olyan otthont készíthessek pihenésre szoruló kedves nôvéreimnek valamint a gyermekeknek, ahol testileg-lelkileg fölfrissülhetnek. Frankfurtból visszatérve hívattam mindig segítôkész építômesterünket, Bunnig urat, s megkértem, adjon föl a saját nevében egy hirdetést valamelyik lakáshirdetési lapban a következô szöveggel: ,,Kertes éttermet keresek Berlin környékén''. Ô volt szíves teljesíteni a kérésemet, s azt hiszem, alig tíz nap telt el, mikor megmutatta a kapott ajánlatokat azzal, hogy ô már meg is tekintette ôket. Valamennyi közül Birkenwerder tűnt a legmegfelelôbbnek. Természetesen rögtön szedelôzködtünk, s elutaztunk vele a birkenwerderi birtokra, melynek fölfedezése hálával és örömmel töltött el. Ez az alapítás Isten igazi ajándéka a berlini Kármel számára. Az éttermen kívül, melynek kertjében szép fák állnak, a következô években megvásároltunk még néhány parcellát, az államtól pedig nagy jótéteményként megkaptunk a telkünkkel szomszédos fenyôerdôbôl mintegy húsz holdat. Az étterem ideiglenes kápolnává lett átépítve, és igen hamar meg lehetett tartani az elsô szentmisét és az Oltáriszentség elhelyezését. 1924-ben megkezdôdött a kápolna és a gyermekotthon építése. A birkenwerderi Szent József otthon több mint négyszáz berlini gyermekünk számára, akik váltakozva -- egyszer a kisfiúk, egyszer pedig a kislányok -- töltik ott nyári és téli szünidejüket, nemcsak a pihenés, hanem az ,,öröm otthona'' is lett. Egész nap ugrándoznak az erdôben, melyet magas kerítés vesz körül. Az erdô sok dimb-dombja és a benne termô bogyók csak fokozzák örömüket. Miután elvégeztük ezeket a külsô munkálatokat, hozzáfogtam a fô munkához, a noviciátus visszaállításához. Egy szerzetben ugyanis az új belépôk képzése a legfontosabb; de nem a tudományos képzéstôl -- melyre manapság messze a legnagyobb súlyt helyezik --, hanem a szerzeteséletbe való bevezetéstôl, az erények, fôleg az alázat és szeretet, a felebarát önfeláldozó szeretetének gyakorlásától függ egy szerzet fönnmaradása. Miután M. Maria Magdalena különbözô papok valamint Frascati püspöki helynökének unszolására elhagyta az újoncokkal Rocca di Papát, majd az állam lefoglalta zárdánkat, föladtuk azt mint noviciátusunkat. Ezen egy noviciátus helyett a háború és távollétem idején püspöki engedéllyel ideiglenesen öt noviciátus működött a különbözô országokban. Most, 1920-ban több mint száz posztuláns várt beöltözésre. De hol lehet helyet találni ennyi embernek? Valamennyi házunk tele volt szegény gyermekekkel. Ebben a szükséghelyzetben megkértem építômesterünket, vigyen el Spandauba, nézzük meg az ott még eladásra váró barakkokat. A számunkra megfelelôk közül többet megvásároltunk, az egyiket fölállítottuk Charlottenburgban a zárda udvarán, ez lett a refektóriumunk. A különbözô otthonok fônöknôi átvettek tôlünk néhány gyermeket, beépítettük a tetôteret is, így lett elegendô helyiség, és mindenki nagy örömére 1921. július 16-án megtörtént a beöltözés Charlottenburgban. Vágyakozással gondoltam szeretteimre a volt Osztrák--Magyar Monarchia országaiban, akiket több mint kilenc éve nem láttam. Amíg nem találtam helyet a noviciátusnak, nem akartam elhagyni Németországot. Most már viszont semmi sem tartott vissza, és 1920 ôszén útra keltem Gabriela anyával. Aki abban az idôben nem utazott Európában, aligha tudja elképzelni, milyen viszonyok uralkodtak. Olvasni persze olvastunk errôl Amerikában, de ezen az úton megtanultam, mekkora különbség olvasni vagy átélni valamit! A vasúti kocsik egykor párnás ülései cafatokban lógtak, az ablakokon olykor nem volt üveg, gyakran bedeszkázták ôket, de ami mindennél rosszabb volt: a vonatokon nem volt világítás! Ha beköszöntött az este, az ember idegenek társaságában sűrű sötétben találta magát. -- Az elsô ilyen tapasztalatunk után mindig vittünk magunkkal gyertyatartót, gyertyát és gyufát. Ha kezdett a sötétség kellemetlenné válni, a földre állítottuk az égô gyertyákat. A velünk utazók egyetértô bólintásából tudtuk, mindenki örül ennek a mégoly gyönge kis világításnak is. Az erôs huzat és a nagyon fárasztó, gyakran órákig tartó útlevél- és vámvizsgálat ellenére épségben megérkeztünk Bécsbe. Zárdánk azonban idôközben más helyre került. A XXI. kerület, Floridsdorf joggal mondható Bécs legrosszabb, kommunista külvárosának, errôl bárki meggyôzôdhetett, aki járt akkoriban az ottani utcákon. Nem lehetett elégedett arcú emberrel találkozni. Az idôsebbek vonásaiból és szemébôl gyűlölet és elkeseredettség, az ifjúságéból borzalmas könnyelműség tükrözôdött. Szegény nép, mely hagyta, hogy ilyen mélyre süllyesszék. Nem csoda, hogy osztrákok ezrei vándoroltak ki Amerikába. Sajnos ott is hiába próbálja ôket az ember újra vallásos életre bírni. Leszálltunk tehát a villamosról a fôtéren, és ettôl is, attól is kérdezgetni kezdtük, merre van a Töllergasse, de hiába; az egyik hallgatott, a másik elfordult tôlünk, mintha nem is értenének bennünket. Egyértelmű volt, hogy nekünk ,,nôvéreknek'' nem akarnak fölvilágosítást adni. Végül egy asszony, aki ugyan nem keltett túl nagy bizalmat, megkönyörült rajtunk és megmondta, merre menjünk, fél órás járkálás után azonban kiderült, hogy teljesen rossz irányba küldött. Több mint egy órán át bolyongtunk, míg végre eljutottunk a zárdánkhoz. Igen elcsodálkoztam, mikor másnap megláttam, mi lett a kis Szent Bernát zárdából. Milyen tekintélyes zárda és otthon, kertek és játszóterek is tartoznak hozzá! Isten csodálatos áldása volt ez -- ráadásul ezekben a szörnyű háborús idôkben! Isten ezerszeresen fizesse meg minden nemes jótevô nagylelkűségét, gyermekeiknek és gyermekeik gyermekeinek is, akik ezt a házat megvették az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak! Több mint száz kedves bécsi gyermek lelt itt meghitt otthonra. Sajnos nem tudunk azonban semmit tenni azért a sok gyermekért, akik az utcán nônek föl s közben testileg-lelkileg tönkremennek, mert nincs hozzá helyünk. Az e célra kiválóan alkalmas termek most kápolnaként és oratóriumként szolgálnak. A kápolna építését, melyrôl, azt hiszem, tettem már említést, egy igen jámbor gróf kezdte el, de nem volt elég pénze, hogy befejezze. Nagyon szerettünk volna externátust nyitni néhány száz gyermek részére, de míg a kápolna el nem készül, erre nincs mód. Örülök viszont, hogy a nôvérek újból járnak misszióba, és pár eltévedt lelket vissza is nyertek az isteni Szívnek. A másik bécsi Szent József otthon a XI. kerületben, Ebersdorfban sajnos semmit nem fejlôdött, ott még sok mindennek kell történnie, míg Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel lehet belôle. Talán voltunk akkor Mödlingben is, ahol az anyák egy régi zárdát akartak megvenni egy szép kertben, ami késôbb meg is történt. Rövid bécsi tartózkodásunk után továbbmentünk Horvátországba, a mostani Jugoszláviába. Itt hosszasan álltunk az egyik nagyobb vasútállomáson. Pontosságról többé szó sem lehetett, az ellenôrzések ugyanis nem ritkán órákig eltartottak. Ezt az idôt fából épített színben, néha egészen a szabadban kellett eltölteni. Csak álltunk és vártunk, ha esett, ha fújt, míg ránk került a sor. Jaj volt annak, akihez azután így szóltak: ,,Álljon ide félre, nincs rendben a vízuma'', vagy valami mást. Megijedtünk, mikor egyszer velünk is ez történt; de eddigi tapasztalataim szerint a szerzetesnôkkel minden földi halandó megértô, jószívű, nemcsak a keresztények és zsidók, de még a mohamedánok is. Beesteledett, és egyedül találtuk magunkat egy nagy másodosztályú váróteremben, mikor hallottuk, hogy bejön egy vonat, majd hirtelen vad üvöltés támad vagy száz torokból. Ez csak fölkelés lehet, forradalom vagy valami ilyesféle, fordult meg a fejemben. Soha életünkben nem hallottunk ehhez hasonlót. Egy darabig eltartott az ôrjöngés, aztán megint csönd lett. Ekkor kimerészkedtem a terembôl, és megkérdeztem egy vasutastól, mi volt ez a botrány. Nem volt az se fölkelés, se más effajta dolog, hanem Klagenfurtban tartottak szavazást, és ezek a férfiak kötelességük teljesítésétôl teljesen részegen érkeztek ide, és majd csak reggel tudnak továbbutazni. A hír megnyugtatott minket, most már nem féltünk és türelemmel vártuk, hogy vonatunk továbbinduljon Zágrábba. Végre eljött az ideje, és az egyik vasutas kivezetett bennünket, lámpával fölszállt az egyik kocsiba, mi vele tartottunk, s a kocsikban mindenfelé mélyen alvó férfiakat találtunk! A vasutasok gyakorlatilag tehetetlenek voltak, és az egész részeg társaságot bezárták az üres vonatba, ahol zavartalanul kialudhatták a mámort. Segítség is érkezett, s megpróbálták fölrázni ôket, de hiába. Számunkra és a többi utas számára nem maradt más hátra, mint hogy tovább gyakoroljuk a türelmet. Hétórás várakozás után végre befutott egy vonat, mely továbbvitt bennünket. E hosszas ácsorgás miatt csak este érkeztünk meg Zágrábba, ahol várnunk kellett a kisvasútra, ezért 11 óra lett, mire elértük célunkat. Tanácstalanul álltunk a koromsötétben, és nem tudtuk megértetni magunkat, mert egy szót sem tudtunk horvátul. A kis állomáson két vasutas állt lámpással. Szerzetesi ruhánkról biztos rájöttek, hová igyekszünk, de azért annyit mondtam még: ,,Leskovac''. Erre tárgyalni kezdtek egymással, szemmel láthatóan azt beszélték meg, mitévôk legyenek velünk. A végén az egyik átnyújtotta a másiknak a lámpását, és mutatta, hogy menjünk utána. Felejthetetlen éjjeli séta volt. Fogalmunk sem volt róla, hogy zárdánk egy domb tetején áll. Semmit se láttam, emiatt állandóan bukdácsolva tartottam fölfelé. M. Gabriela legalább a fákat látta, mikor a lámpa gyenge fénye megvilágította ôket. Itt is, mint egész hosszú utunk során, ô volt a második ôrangyalom, vagy emberi alakot öltött ôrangyalom. Mint mindennek, úgy ennek a botorkálásnak is vége szakadt. Hűséges vezetônk megállt, körülpásztázott egy házat, megtalálta a csengôt, becsöngetett, s hamarosan megjelent M. Eleonora. Igen meglepôdött, mikor éjfélkor megpillantott bennünket a zárda kapujában. Olyan kedvesen fogadott bennünket, hogy gyorsan elfeledtük az út fáradalmait. Elôször köszöntöttük az isteni Üdvözítôt a legméltóságosabb Oltáriszentségben, és megköszöntük neki, hogy minden félelem, ijedség és sötétség után mégiscsak szerencsésen megérkeztünk az Isteni Szívrôl nevezett horvátországi Kármelünkbe. Alapítása történetét magának Szent Péterrôl nevezett M. Maria Theresia anyának kell megírnia, aki 1897-ben volt hű kísérôm. Amerikai tartózkodásom idején ôt küldtem Zágrábba, hogy ôméltóságától, Dr. Bauer érsektôl jóváhagyást kérjen a zágrábi alapításhoz. Nemcsak hogy megkapta ezt, de az érsek a Kármel nagylelkű oltalmazója lett. Ennek a Szent József otthonunknak a sorsa is hasonló volt a többiéhez; megért mindenféle szenvedéseket; de reméljük, hogy mivel 1924-ben találtunk Zágrábban egy házat és megvettük, az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel Horvátországban is fölvirágzik. A türelmet és a kitartást Isten legtöbbször áldásával koronázza meg. Rengeteg tennivaló van itt számunkra. A horvátok igen adakozók, s a zágrábi hölgyek rendkívül nemeslelkűek és segítôkészek. Hamarosan fölépül ott egy gyermekotthon, ahol több száz bentlakó és bejáró gyermek kaphat szeretô gondoskodást és válhat derék polgárrá. Két-három hétig maradtunk ott, pontosan már nem emlékszem. Eljött elutazásunk fájdalmas napja, el kellett válnunk szeretett nôvéreinktôl, remek fiaiktól és Leskovactól, amit úgy megszerettünk, s Zágrábból továbbutaztunk Budapestre. Ismét türelempróbáló utazás volt, több órás ellenôrzéssel a magyar határon. A késés miatt csak késô este érkeztünk Budapestre, de még éppen az utolsó Újpestre menô villamos indulása elôtt. Arról sajnos nem tudtunk, hogy új villamosvonalakat nyitottak, így történt, hogy mikor megérkeztünk a végállomásra, egyáltalán nem ismertük ki magunkat. A háború után, mint mindenhol, itt is nagyon gyér volt a világítás. Imitt- amott égett egy-egy halvány utcai lámpa. A házakban is minden sötét volt már. Teljesen tanácstalan voltam, nem tudtam, mihez kedjünk, amikor lépéseket hallottam, majd két magas férfi tűnt föl elôttünk. Nem ijedtem meg, tudakozódtam a zárdánk után. A két férfi ismerte, azt javasolták, menjünk velük, épp a közelébe tartanak. Mit tehettünk? Bízva Szent József atyánkban, velük mentünk. Végül elváltak útjaink, de elôbb még elmondták, merre menjünk tovább. A jó szándék megvolt bennük, de koromsötét volt, és nem láttuk, mi van az utcán, az égvilágon semmit! -- Föl-alá bolyongtunk, kerestük a kerítésünket, mindhiába. Végül egy földszintes ház ablakában fényt pillantottunk meg. M. Gabriela bekopogott az ablakon, s rögtön megjelent egy férfi, akitôl útbaigazítást kért. A férfi beszélt németül, ismerte zárdánkat, s elmondta, merre kell menni; újból keresgélni kezdtünk, de megint hiába, túlságosan sötét volt. Félve és aggódva, csöndben ballagtunk tovább, nem tudtuk, mihez is kezdjünk. M. Gabriela egyszer csak fölkiáltott: ,,De hisz itt víz van!'' ,,Akkor a Dunánál vagyunk'' -- toldottam meg ijedten. Teljesen eltévedtünk! Mitévôk legyünk? Miközben Istenhez könyörögtünk segítségért, riadtan fordultunk el a Dunától. Egy idô múlva ismét lépésekre lettünk figyelmesek. Kiáltottam és segítséget kértem. A járókelôk megálltak: ahogy közelebb jöttünk, egy fiatalembert és egy fiatal lányt láttunk, de mint másnap hallottuk, testvérek voltak. Ismerték a kápolnánkat, és nagyon kedvesen hazavezettek bennünket, amiért mindig hálásak leszünk nekik. Közben már éjfél is elmúlt, és bizony nem volt könnyű fölébreszteni a nôvéreket mély álmukból. Miután kiálltuk ezt az utolsó türelempróbát is, megnyílt elôttünk, szegény, fáradt, elgyötört vándorok elôtt a kapu, és az a szeretet és szívélyesség és öröm, mellyel a magyar kedves nôvérek fogadtak minket - - sorban elôszállingóztak --, hamarosan itt is feledtette velünk a kiállott fáradalmakat. A következô napokban meglátogattuk valamennyi kedvesünket a Budapesten és környékén lévô négy alapításunkban, s mindenütt ugyanilyen kölcsönös örömet okozott a viszontlátás. Csodálat, ugyanakkor mélységes részvét töltött el bennünket, mikor az anyák és a nôvérek a forradalom alatti élményeikrôl meséltek. Mintha a 18. század végi francia forradalomról lett volna szó, annyira iszonyatosak voltak azok a hónapok valamennyi pap és nôvér és minden hívô katolikus számára. Mint egykor Franciaországban, úgy bolyongtak azokban a rettenetes napokban Magyarországon és Horvátországban is a menedéket keresô üldözött papok. Akadtak, akik az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelban kerestek és találtak menedéket, így a nôvéreknek szerencsére gyakran volt szentmiséjük. Természetesen álruhában, szegényeknek öltözve jöttek. Ha a négy zárda fônöknôi meg akarták beszélni, mit tegyenek és hogyan léphetnének föl közösen, akkor nekik is álruhában kellett egymáshoz menniök. Istennek legyen hála, aki oly csodálatosan megôrizte ôket, és erôt, okosságot öntött beléjük a sok-sok kihallgatás és vizit idején. Szentlôrinc, ahol távollétem idején új villát vettek, melybe be is költöztek, valamint az idôközben helyreállított újpesti kápolna kivételével valamennyi zárda mielôbbi bôvítésre szorult. A legkeservesebb nyomornak kitett sok-sok nélkülözô gyermek miatt Szent József otthonaink zsúfolásig tele voltak. Új alapítás volt a gyóni zárda. Ezt a szép birtokot vayai Vay grófné ajándékozta az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak. Fia, Msgr. vayai Vay olyan nagylelkű volt, hogy nemcsak teljesítette haldokló édesanyjának a birtok átengedésére vonatkozó akaratát, hanem egy gyermekotthont és egy kápolnát is épített a kastélyhoz. 80--100 szegény gyermek lelt most otthonra, s mivel a katolikus templom eléggé távol van, kápolnánk egyelôre plébániatemplomul szolgál a környékbeliek számára. Mivel szeretett Magyarországom körutunknak csak egyik állomása volt, meleg búcsút vettünk és továbbindultunk. Bécsen keresztül ekkor Svájcba utaztunk. Itt is öröm és bánat várt ránk. Dietikonba ismét csak késôn este érkeztünk a hosszadalmas határátlépés miatt, ráadásul zuhogó esôben. Egy jó hölgy azt mondta az egyik utcában, menjünk csak tovább rajta, akkor megtaláljuk Szent József otthonunkat, mert a kertje kôfallal van körülvéve. Az eligazítást adó jó hölgy arra nem gondolt, hogy a nagy sötétségben a falat sem fogjuk meglátni. Szerencsére volt nálunk gyufa. Idônként meggyújtottunk egyet-egyet, s annak fényénél M. Gabriela végre fölfedezte a falat, a lépcsôt, az ajtót és a csengôt. Szívbôl örültünk, mikor ismét szeretteinkkel voltunk, akik mindent megtettek, hogy összeszedjük magunkat. Rövid látogatás után Hermetswilbe, Altstättenbe és Wildhausba utaztunk. Lehet, hogy a sorrend nem pontos, már nem emlékszem rá. Svájcban nagy elôrelépést tett a Kármel. M. Brigitta házat vett Wildhausban, Altstättenben pedig tekintélyes házat kapott a fôtisztelendô püspök úrtól. Az elôbbibôl fiúotthont csinált, az utóbbit Maria Magdalena kedves anya rendezte be leányotthonnak. Szerencsére a svájci szövetségi kormány, akárcsak Hollandia és az északi országok, nem bonyolódott bele 1914-ben a háborúba. -- A nagy szenvedéstôl megkímélt országok rendkívül nagylelkűen gyakorolták a -- vallásfelekezetre való tekintet nélküli -- szeretet és irgalmasság cselekedeteit. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel is ezekben az országokban élô nagylelkű, nemes jótevôknek köszönheti, hogy sem a nôvéreknek, sem a gyermekeknek nem kellett hosszú ideig, fôleg nem a kimerülésig szenvedniük az alultápláltság miatt. Egy szegény nôvér kivételével, aki emiatt lett gyógyíthatatlan beteg, a többi nôvér és gyermek mind összeszedte magát. Hamarosan itt is elérkezett számunkra a búcsú órája; itáliai nôvéreink ugyanis már régóta várták látogatásunkat. Cremonában álltunk meg elôször. Itt még a háború nyomorúságát találtuk. Szegény nôvéreknek csakugyan kijutott a szenvedésbôl. Mindenbôl hiányt szenvedtek. Olaszországnak nincs saját szene, így ebben az idôben szegényeknek nem jutott se szén, se gáz, se fa, nem tudtak se fűteni, se fôzni! Fűrészpor égett, pontosabban izzott a nagy fazék alatt, melyben a házat a padlásig megtöltô 80 eleven olasz fiúcska számára fôtt az étel. Szegény konyhásnôvér körül persze sűrű füst gomolygott, mely megfűszerezte az ételeket, a fiúkét éppúgy, mint a nôvérekét. Az ô itteni életük valóban áldozat volt. Olaszországba alamizsnát sem küldött szinte senki; ezért nem maradt számukra más, mint hogy szenvedjenek és tűrjenek, mégpedig több éven át, és mindezt német nôvérek tették ,,olasz gyermekek iránti szeretetbôl, akiknek az apja talán a nôvérek testvérei vagy apja ellen harcolt a fronton''! Szomorúan és együttérzéssel jöttünk el kedveseinktôl és fiúseregletüktôl Cremonából, és zarándokutunk utolsó állomására, Rómába, Rocca di Papába mentünk. Hála Istennek, a meghitt, öreg zárda megmaradt! ,,Tulajdonképpen még Önök úszták meg a legjobban Rocca di Papában!'' -- mondta nekem egy római úriember, és mindazok után, amit más (külföldi) szerzetesektôl hallottunk, igazat adtunk neki. Igaz, a zárdát elkobozták, de a nôvérek bérletfizetés ellenében bent maradhattak a gyermekekkel. Röviden idôztünk Rocca di Papában és Rómában, majd visszatértünk északra. 1920 karácsonyát már Halberstadtban ünnepeltük. Ott a nôvérek ideiglenes kápolnát rendeztek be, és mindnyájunk legnagyobb karácsonyi örömére Szenteste beköltözött az isteni Üdvözítô. 1921-ben megint egész évben utaztam. Még egyszer végiglátogattam szinte valamennyi zárdánkat, és szóval és tettel igyekeztem gyógyítani a háború és hosszú távollétem okozta károkat. Örültem, mert most egészen apró részletekig hallhattam azt is, milyen csodálatosan segítette és oltalmazta Szent József atyánk mindenhol Szent József otthonainkat. Fôtisztelendô Dr. Jahnel prelátus úr mindig nagy aggodalommal figyelte a Szent József otthonok szegénységét, melyet én viszont nagyon szerettem és a Mű alapjaként kívántam lerakni és megtartani, mert ezen az alapon emelkednek az alázatosság és Isten iránti bizalom falai. Nem azt mondja-e az isteni Üdvözítô: Ne aggódjatok, hogy mibe öltöztök vagy mit esztek vagy mit isztok stb.? És Jézusról nevezett Szent Teréz anyánk is azt ajánlja, csak a tökéletességre törekedjünk, akkor soha nem lesz hiányunk abban, amire szükségünk van. Szilárdan bízva ebben az ,,isteni ígéretben'' Szent József atyánk oltalma alatt szinte teljesen pénztelenül nem csak egy otthont rendeztem be a szegény gyermekeknek, hanem -- az isteni gondviselés vezetésével -- tovább jártam városról városra, országról országra, és jónéhány zárdát és Szent József otthont alapíthattam. A vásárlások és építkezések gondját a Berlinben létesített elsô Szent József otthontól kezdve teljesen rábíztam az isteni Gyermekre, az egyre növekvô Kármel-család ellátásának gondját pedig Szent József atya kezébe helyeztem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem tettem semmit az anyagiak elôteremtéséért; sôt, nemcsak nappal, hanem az elsô idôkben sok éjszakát is átdolgoztam, hogy alamizsnát kapjunk, vagy hogy jótevôket, barátokat szerezzek a Mű számára, ahogy késôbb ezt a nôvérekkel is tettem. És az isteni Üdvözítô megjutalmazta, hogy szilárdan bíztam az ô ígéretében, erôfeszítéseinkre áldását adta és imáinkat meghallgatta, többszázszorosan is azokat az imákat, melyeket nagylelkű jótevôink szándékára helyeztünk isteni Szívébe, ebbe az oly irgalmas isteni szívbe, mely megfizet egy pohár vizért is, melyet a szegényeknek nyújtunk. A szent szegénység mint alap kiválóan bevált az elmúlt 34 évben, mely ráadásul nehéz háborús és forradalmi idôket is hozott. Hasonlóan erôsnek bizonyultak a rajta alázatból és Isten iránti bizalomból épült falak. Míg ez az épület szilárdan áll, az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel mindig magáénak tudhatja majd az isteni Gyermek áldását és Szent József atyánk különös oltalmát és közbenjárását. De ha nem gyakorolják ebben az épületben az alázatosságot, az Isten iránti bizalmat és a szent szegénységet, akkor elmarad Isten áldása, és a pompás épület romba dôl. Ezért hűségesen ügyeljen valamennyi anya és nôvér, nehogy akár az alapban, akár a falakon rés támadjon. Mekkora fájdalmat okozna az Isteni Szívnek, a Kármelhegyi Boldogasszonynak és szeretett Jézusról nevezett Szent Teréz anyánknak, ha a maga Isten által nagy szeretettel alapított Isteni Szívérôl Nevezett Kármel romlásnak indulna! A hűség óvja meg a szerzetet. Az a szerzet, melynek tagjai mindnyájan hűségesek szabályaik, konstitúcióik és szokásaik megtartásában -- de nemcsak a nagy dolgokban és általában, hanem a kicsi és legapróbb dolgokban is -- és nem úgy élnek, hogy egyszer hűségesek, azután háromszor nem, hanem mindig állhatatosak maradnak a hűségben, az ilyen szerzet nem indulhat romlásnak. Minden olyan szerzet, mely megszűnt, kizárólag tagjainak személy szerinti hűtlensége miatt jutott ide. A hűtlen szerzetes olyan, mint a rossz gyümölcs, mely hamarosan megfertôzi a többit is, s így lassacskán az egész szerzetescsalád széthullik. Hűség és buzgóság helyett a hűtlenség, lanyhaság, elégedetlenség kezd eluralkodni, ezek pedig föltartóztathatatlanul visznek a bomlás, sôt a teljes összeomlás felé. * * * Láthatóan a gyermekek isteni Barátjának áldása nyugodott e hosszú, nehéz idôkben az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelen annak Szent József otthonaival együtt, melyek mindegyike egy-egy otthon az otthontalanoknak. A Kármelban gondozzák és ,,szeretik'' a rájuk bízott lelkeket. Minden gyermekben az isteni Gyermeket szeretik, és ez az ôszinte szeretet úgy hat a gyermekek kedélyére, mint a Nap sugara a még gyönge növényekre. Napsugár nélkül elsatnyulnak, miként a gyermeki lélek is szeretet nélkül. -- Az emberiség egésze szempontjából alig van fontosabb, súlyosabb következményekkel járó feladat, mint a gyermeknevelés illetve az ifjúság képzése. Nem jó, ha a gyermekek el vannak kényeztetve, de a túlzott szigor még több kárt okoz, mert az a szíveket keseríti meg. A fiatal, Istenre vágyó lélek elleni vétek, ha a gyermek nem kap vallásos nevelést, de még rosszabb, ha túlzott jámborságra nevelik és sok és hosszú imádsággal kínozzák. A teljesen vallástalanul fölnövekedett lelkek Isten kegyelmével könnyebben eljuthatnak még a hitre, megtalálhatják az utat az isteni Szívhez, mint a visszás jámborságban nevelt lelkek, mert nekik elvették a kedvüket a vallástól. MÜNCHEN Több mint húsz esztendôre volt szükségem, hogy Bajorországot meghódítsam az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak. Mikor végre megszereztük Münchenben a letelepedési engedélyt, nem találtunk megfelelô házat. Már többször jártunk ott hiába, de az akkori nagy lakáshiány miatt kizártnak tűnt, hogy házat találjunk. Eközben fôtisztelendô Gorbach káplán az ifjak iránti nagy szeretetétôl és buzgóságától hajtva kis házat épített. 1921 júniusában fölkértek minket, vegyük át ezt az ifjúsági otthont München 46. kerületében, Milbertshofenban. Annak ellenére, hogy az ajánlat elfogadhatatlan volt számunkra, M. Gabrielával ismét útra keltem Münchenbe, remélve, hogy talán most találunk megfelelô birtokot. Június 28-án érkeztünk meg Münchenbe, és Szent Péter ünnepén 5 órakor a vendéglátó nôvérekkel mentünk szentmisére. Utána a kedves nôvéreknél reggeliztünk, majd kiutaztunk Milbertshofenbe. Ahogy a külvárosba értünk és leszálltunk a villamosról, nem láttunk se templomot, se embereket, akiktôl érdeklôdhettünk volna, merre menjünk; ezért bekopogtunk az egyik közeli házba. Barátságos müncheni asszony nyitott ajtót, mi pedig megkérdeztük tôle, merre kell a templomhoz menni. Nem kezdte el magyarázni, hanem elküldte velünk kb. tízéves kislányát. Útközben megkérdeztem a kicsitôl, hogy vannak-e itt kint éttermek. Azt mondta, vannak, erre tovább kérdeztem: ,,Van-e nagy kertjük is?'' - - ,,Igen, vannak errefelé olyan éttermek, melyeknek nagy kertje van'' - - válaszolta. Most már eleget tudtam. A templom elôtt találkoztunk a plébános úrral, akinek elmondtuk, miért jöttünk; erre bemutatott nekünk egy urat a Vince Egyletbôl, aki a nagymise után elkísér majd minket az ifjúsági otthonhoz, mert Gorbach káplán Münchenben van. Mihelyt véget ért a nagymise, elindultunk kísérônkkel. Kb. húsz perc múlva értünk az épülôfélben lévô kis házhoz. Az idô gyorsan eltelt, mivel az úr, mint minden férfi, akivel összekerültünk abban az idôben, háborús élményeirôl mesélt igen érdekesen. -- A házat alaposabban nem is kellett megnéznünk; már messzirôl láttuk, hogy nem nekünk való. Ekkor megkértem kísérônket, vigyen el bennünket egy olyan étteremhez, melynek nagy kertje van, az jobban megfelelne a mi céljainknak. Az úr rögtön készséggel vállalkozott erre, s hét perc sem telt el, beléptünk egy étterem nagy kertjébe. Mindjárt megjelent a vendéglôs, s mikor elmondtam neki, hogy gyermekotthon részére keresünk éttermet nagy kerttel, azt válaszolta: ,,A szomszédom, N. kisasszony szeretné eladni az éttermét, és tartozik hozzá legalább hat hold föld is.'' Megköszöntük a hasznos eligazítást, és megkerestük N. kisasszonyt; ô láthatóan megörült, mikor megtudta, hogy elfogadható ár esetén megvennénk tôle a házat a telekkel együtt. Régóta hiába keres vevôt; ezért boldog volt, hogy mérsékelt áron átengedheti a birtokát. Az étterem eredetileg kisebb fejedelmi vadászkastély volt. A kis ház nemcsak fölújításra szorult, hanem a felsô szintjét be is kellett építeni ahhoz, hogy legalább nyolc nôvérnek lakása lehessen, a nagytermet pedig ideiglenes kápolnává kellett átalakítani. Gyermekek részére nem volt hely, ezért itt is barakkok után tudakozódtam. Az átépítéssel megbízott építômester elkísért a repülôtérre, ahol még kitűnô barakkokhoz lehet hozzájutni; a leginkább nekünk valókat megvettem. Fölállításuk és kitakarításuk után több mint kétszáz gyermek tölthette benne a napját, ill. az iskolások a szabadidejüket. A nôvérek minden tôlük telhetôt megtettek ezeknek a szegény, teljesen alultáplált gyermekeknek a gondozására, rendes ruházására. Hány gyermek jött télvíz idején reggel nyers sárgarépával a kezében, azt kapta ,,reggelire'' az édesanyjától. Arról a nyomorúságról, mely a házaknál tett látogatások alkalmával tárult a nôvérek elé, külföldön élô nôvéreink és kedves nagylelkű jótevôink aligha tudnak maguknak fogalmat alkotni. Ekkora szegénységet és nyomort saját szemmel kell látni, különben lehetetlennek tartja az ember. Csak egy ilyen hosszantartó háborúnak lehettek ilyen következményei. A fôtisztelendô Buchberger segédpüspöktôl és más nemes jótevôktôl kapott nagy szeretetadományok lehetôvé tették, hogy nôvéreink segíteni tudják a legszegényebb családokat. Mikor azután testi nélkülözésükön némileg segítettek, igyekeztek enyhíteni e szegény emberek lelki nyomorúságán is. Sajnos legtöbbjüket nem imádkozni tanította a nélkülözés, hanem arra késztette, hogy elforduljanak a hittôl. -- De sok ilyen családban mutatkoztak új élet jelei. A gyermekek frissek, vidámak lettek, és énekelni, imádkozni kezdtek. Vasárnapról vasárnapra több szülô kísérte el gyermekeit a templomba -- de ez nem minden, sokan járultak újból szentségekhez, és lettek boldogok és megelégedettek. SITTARD -- ANYAHÁZ 1921 ôszén végleg eljöttem Charlottenburgból, és Bécsbe utaztam. -- Rocca di Papa-i zárdánk elkobzása miatt az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak most, harminc év után megint nem volt anyaháza! Ezért minden imádságomban kértem, hogy fölismerjem Istennek az anyaházra vonatkozó akaratát. Bajorországban kerestem arra alkalmas birtokot, de hiába. Mikor e nagy bizonytalanság idején egyszer a Szent Bernátról nevezett Szent József otthonban voltam, Isten egy látomásban egy egészen különös formájú, jellegzetes fát mutatott; egy kert sarkában állt, két téglafal szegletében. Az egyik fal mentén bokrok sorakoztak, a másik mellett egy út vezetett, melyen magányos lila és sárga sáfrányok virítottak. Fölébredtem, és nem volt kétségem afelôl, hogy ez a fa lesz számomra az ismertetôjele annak a zárdának, melyet Isten kijelölt nekünk. -- Sűrűn fohászkodtam magamban Istenhez, azt kérdezgettem: ,,Hogyan találjam meg azt a fát?'' Úgy emlékszem, az isteni gondviselés jóvoltából elôször 1921. december 8-án gondoltam arra, hogy a sittardi zárdát válasszam anyaháznak. Megôriztem e tervet a szívemben mindaddig, míg 1922 januárjában el nem jöttek hozzám legidôsebb társaim közül néhányan. Január 18-án, Teréz-hálaünnepünkön tártam eléjük a tervet. Valamennyien lelkesen támogatták a javaslatot, hogy az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel bölcsôjét, sittardi elsô zárdánkat válasszuk anyaházul és generalíciául. A sittardi fônöknô, M. Franziska ekkor megbízást kapott, kérjen engedélyt fôtisztelendô Schrijnen roermondi püspök úrtól, hogy anyaházunkat Rocca di Papából áthelyezhessük Sittardba. Mindnyájunk nagy örömére ôméltósága teljesítette kérésünket. 1922 március elején M. Alexandrával és M. Fabianával Bécsbôl áttelepültem Sittardba. -- Nem sokkal ezután egyszer azon az eredeti telkünktôl fallal elválasztott kerten vágtam át, melyet M. Gabriela vásárolt hozzá. Lassan, gondolataimba merülve lépkedtem. Hirtelen legnagyobb meglepetésemre megpillantottam azt a jellegzetes, egészen különleges formájú fát, melyet Isten mutatott meg álmomban. Közelebb jôve észrevettem a falak alkotta szegletet meg az utat, még néhány sárga és lila sáfrány is virágzott azon a helyen, ahol álmomban. Nagyon örültem -- most már egészen biztos voltam benne, hogy Sittardot maga Isten jelölte vagy választotta ki anyaházunk helyéül. Nem késlekedtem tovább, fôtisztelendô roermondi püspök urunkat megkértem, folyamodjon engedélyért a Szerzetesek Szent Kongregációjához annak érdekében, hogy a ,,Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel'' anyaháza átkerülhessen Rocca di Papából a hollandiai Limburg tartományban fekvô Sittardba. Néhány hónap múlva megkaptuk az engedélyt a Szent Kongregációtól Rómából. Az isteni gondviselés továbbra is vezette a Művet, és tudtomra adta, hogy itt, Sittardban lesz majd a posztulátus és egy nagyszerű, virágzó juniorátus, noviciátus azonban nem! Megkezdtem a posztulátus építését, melyet, amint használható lett, kápolnává és oratóriummá kellett berendeznünk, mert a korábbi kápolna és az oratórium már igen kicsinek bizonyult. Az évek során szép számmal jelentkeztek világi szakképesítést szerzett segítôk is a Kármelba, úgyhogy teljesül a vágyam, hogy a nôvérek magán a renden belül részesülhessenek korszerű és hivataluknak megfelelô kiképzésben. Az isteni gondviselés gondoskodott a szükséges tanerôkrôl. Másik nagy nehézség volt a helyhiány. Bizony oly sok év után ismét abban a helyzetben találtam magam, mint az elején a Pappelallee-n -- nem volt elég hely és nem volt pénz -- a hozzáépítések ugyanis sem így, sem úgy nem oldották meg a helyzetet. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel nem az én Művem volt, ezért e nehéz helyzetben megint isteni Uramhoz és Mesteremhez fordultam. Még sose kértem hiába a segítségét, most sem. És mint már annyiszor, Isten most is álmomban adta tudtomra, amit kértem. Láttam a középsô épületet és a déli szárnyat -- egész pontosan láttam a zárda homlokzatát, a bejárat elôtti kis dombot is. Lementem -- álmomban -- a lépcsôn a mélyebben fekvô oldalszárny egyik ajtajához. Isten rendelésébôl folytathattuk az építkezést. Se az építésznek, se másnak nem szóltam a szintkülönbségrôl, amit láttam. Igen elcsodálkoztam, amikor B. úr, az építészünk bemutatta a tervét, és az mindenben tökéletesen egyezett az állandóan a szemem elôtt lebegô képpel. Schrijnens püspök jóságos közbenjárására engedélyt kaptunk Rómából a Szent Kongregációtól kölcsön fölvételére. Szent Lôrinc ünnepén, 1923. augusztus 10-én helyezte el ünnepélyesen Msgr. Claessens az alapkövet. Ez az általam nagyon tisztelt vértanú vezetett el 1903-ban az ünnepe elôtti kilenced alatt Satolli bíboroshoz és ezáltal Rocca di Papába, és most hathatós közbenjárásával ismét hozzásegített az új anyaházhoz. Az ünnepséget maga Msgr. D. Claessens, kolostorunk régi barátja vezette, s mindnyájunkat lelkesítô beszédet mondott. Közben érkezett meg Bécsbôl Öt szent sebrôl nevezett Maria Magdalena anya és Constantia nôvér. E kedves anya és nôvér érkezése tovább emelte az ünnep örömét. 1924-ben azután fôtisztelendô Thijssen esperes úr szentelte föl az anyaházat, s olyan beszédet mondott, mely mindenkit Isten atyai jósága iránti dicsérettel és hálával töltött el. Miasszonyunk 1898-ban Sittardba vezetett minket, és sikeres próbaidô után 1906-ban oda vezetett vissza. Mindenkor az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel Anyjának és Oltalmazójának bizonyult, és Anyja és Oltalmazója marad is mindaddig, míg szerzetescsaládunk minden zárdája a ,,Kármel illatával'' Istent dicsôíti és épülésére van a világnak. A palesztinai Kármelt Isten virágoskertjének nevezték, mert a legpompásabb fűszerek a Kármel hegyén nôttek. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel legyen valóságosan Isten új virágoskertje, melyben minden erényt szent buzgósággal gyakorolnak, és az erények jó illata, mely az áldozatos felebaráti szeretet műveiben nyilvánul meg, a testvéreknek nemcsak épülésére és örömére szolgál, hanem megnyeri ôket az isteni Szívnek. Ezért fáradoztam nap mint nap megújuló buzgalommal, hogy elnyerjem Isten tetszését és Istennek örömet szerezzek. De sajnos minden fáradozás ellenére sem jutottam tovább a jóakaratnál, a kívánságoknál és vágyaknál. Mégis bízom abban, hogy Isten, aki egykor azzal a jó hírrel küldte az angyalokat: ,,hirdessék a békét minden jóakaratú embernek'', hogy ez az Isten mérhetetlen jóságában és irgalmában rátekintett az én ,,jóakaratomra'' is, hiszen hibáimat, bűneimet, visszásságaimat nemcsak számtalanszor megbocsátotta, sôt jóvá is tette, hanem eszköze méltatlansága dacára is elhalmozta áldásával Isteni Szívének Kármelét. Valamennyi Jézus Isteni Szívérôl nevezett kármelitának, a most élô nemzedékhez illetve az elkövetkezô generációkhoz tartozó minden egyes anyának és nôvérnek feladata az idôk végezetéig, hogy biztosítsa az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel számára ezt az áldást a jövôben. Mindenkinek vágyva kell vágynia arra, hogy ,,szenvedhessen, dolgozhasson, föláldozhassa magát'' az Anyaszentegyházért, a lelkek megmentéséért, Isten országának terjedéséért a Földön. Legyen az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel minden tagja a szeretet égôáldozata! Egész életemben nagy kegyelemnek tartottam, hogy Isten országáért, a lelkek megmentéséért szenvedhettem és dolgozhattam. Rövidesen nem lesz már módom erre, de azt remélem, hogy Isten trónja elôtt könyöröghetek majd kegyelemért és áldásért, s nemcsak az én szeretett Kármel- családomért és missziójáért, gyermekeiért, kedves öregjeiért, minden nagylelkű jótevôjéért, hanem valamennyi veszélyben forgó lélekért és a világ minden nemzetének, minden országának összes szegényéért. Igen, mindenekfölött kívánom, hogy a mennyország magasából is könnyeket törölhessek, lelki sebeket gyógyíthassak. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te, én Uram és én Istenem! 1925. július 2. ======================================================================== Utószó. Halála -- hálánk Derék asszonyt ki talál?... Az erô érzete veszi körül. Ha kinyitja száját, bölcsen beszél, jóságos tanítás árad a nyelvérôl. Szemmel tartja háza népének munkáját. (Péld 31,10.25--27) 1925-ig számolt be Teresa anya életének történetérôl. Írását pontosan július 2-án, Műve alapításának (1891) emléknapján fejezte be a Szentháromság tiszteletére. Miután az anyaházat áthelyezték Rocca di Papából Sittardba, ebben a zárdában volt az alapítónô állandó székhelye. Annak ellenére, hogy fáradhatatlan alapításainak korszaka, mikor mindenütt maga tartotta kezében a dolgokat, véget ért és élete alkonyát jól megérdemelt nyugalomban tölthette volna, most is teljesen hű maradt jelmondatához: ,,Remélj az Úrban és légy erôs, légy bátorsággal és bízzál az Úrban!'' (Zsolt 27,14). Sittardból irányította a lipcse-engelsdorfi, lipcse- leutzschi, Offenbach am Main-i, Hoheneck bei Stuttgart-i, Lehmen an der Mosel-i, Eschweiler bei Aachen-i és még néhány magyarországi zárda és otthon alapítását. Sittardból okosan, energikusan és mindent átfogó szeretettel vezette a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelt utolsó napjaiig, ameddig csak tehette. Most is adódott sokfajta gond, sokféle szenvedés, de sok öröm is. Nôvéreinek közösségeiben családias, boldog, gyakran derűs légkör uralkodott. Egy-egy nôvér halála legtöbbször nem csupán fájdalom volt számára, hanem gyakran csöndes öröm is, mikor fölismerte, hogy ôket Isten tökéletesnek találta és elfogadta teljesen elégô áldozatul. Különösképpen így volt ez Szentháromságról nevezett M. Teréz holland nôvér esetében, aki 28 éves korában hôsiesen viselt szenvedés után halt meg Amerikában. Az anya és nôvérei életében különös öröm volt, mikor XI. Pius pápa véglegesen jóváhagyta a kongregációt. 1910. május 9-én a fiatal Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel X. Pius pápától kapta meg a Decretum Laudist. 1915. január 7-én XV. Benedek pápa próbaképpen 7 évre jóváhagyta a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek konstitúcióit. Mivel az alapítás egyre inkább fölvirágzott, 1930. május 12-én XI. Pius pápa végérvényesen megerôsítette a kongregációt és jóváhagyta a konstitúciókat. A Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek saját konstitúcióiknak megfelelôen követik a Kármelhegyi Boldogasszony rendjének szabályait, ez spiritualitásuk iránytűje. Maria-Teresa anyának az a szándéka, hogy a nélkülözô embereket elvezesse Istenhez és kibékítse Vele, ,,az isteni Szívnek lelkeket mentsen'', az évek múltával sem vesztett erejébôl. Ez az éhség és szomjúság mondatta vele, midôn az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel már megszerezte az egyházi jóváhagyást: ,,Szeretném most újból megízlelni életem minden szenvedését.'' E kérés beteljesedése nem váratott magára sokáig. Az anyaház nagy ínségbe jutott. Kármele ugyanis nagyrészt az I. világháború zűrzavarának, a háborút követô idôszaknak és a világgazdasági válságnak szűnni nem akaró örvényében bontakozott ki. Véget nem érôen, súlyosan nehezedett rá az újra és újra fölbukkanó nélkülözés és gond, s közben maga is tanácstalanul, tehetetlenül állt. Ez nem egy megaláztatást okozott számára. Istenbe vetett bizalma azonban megingathatatlan maradt: ,,Isten megengedte ezt az utolsó próbatételt, és meg tudja tenni, hogy a maga idején fölragyogjon a Nap a sötét felhôk mögül.'' Bízott abban is, hogy egykor az örökkévalóságból majd többet tud segíteni, mint most. Az alapítónô igyekezett alkalmazkodni kora és környezete szociális követelményeihez. Ezért keletkeztek a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel alapításai nagyrészt nagyvárosokban vagy iparvidékeken vagy ezek közelében. Már maga az külön tanulmányt érdemelne, hogy Berlinben kezdte működését, ahol nemcsak ahhoz volt mersze, hogy gyermekotthonokat alapítson és életre hívja a Kármel új ágát, hanem -- Berlinben 1890 táján, ebben az óriási diaszpórában -- aktív katolikus életet szorgalmazott. ,,Neki köszönhettem Berlinben az olasz misszió és az olasz munkástitkárság megalapítását elôbb a Pappelallee-n, majd Charlottenburgban'' -- mondja többek között P. Pisani érsek, akit 1900 táján mint fiatal professzort L. Werthmann, a Német Karitász Szövetség alapítója mutatott be Berlinben Maria-Teresa Tauscher anyának. A Caritas am Werk írja 1938 októberében: ,,Meg kell említeni, hogy Maria-Teresa anya nyitotta Berlinben az elsô katolikus kisdedóvót.'' Egy 1891. július 12-én kelt levelében így ábrázolja a berlini helyzetet: ,,... Bizonyára gyakran hallott már, Kedvesem, az Egyház mostoha állapotáról Berlinben -- de nagy különbség hallani vagy átélni valamit. Ön eddig hallott róla -- én itt átéltem! ... Katolikusok százait veszíti el itt az Egyház évrôl évre -- lelkek százai tartanak az örök romlásba, de miért? Legtöbb esetben nem a rosszakarat, hanem a katolikusoknak az egyházi viszonyok miatt megbocsájtható lanyhasága és tunyasága az ok. Berlinben közel annyi katolikus él, mint Kölnben, és ezt a 150 ezer katolikust négy plébánia látja el. Most képzelje el ezeket a plébániákat -- területét tekintve mindegyik nagyobb Kölnnél -- csodálja, hogy a nép megfeledkezik az Egyházról? Gyakran évekig laknak itt úgy, hogy nem tudják, hol van katolikus templom, hol lakik pap... Eddig egymagam jártam a házak e végtelen rengetegét, és Isten kegyelmébôl szerzett tapasztalataim és eredményeim alapján támadt az a gondolatom, reményem, hogy az Üdvözítô talán választana, küldene munkatársakat az itteni nagy missziós műhöz.'' 1896 táján mondta a következôket: ,,Nincs még egy évszázad, mely ekkora, ilyen szent munkát nyújtott volna a nônek, mint a miénk, mint mai szociális viszonyaink.'' Élete utolsó éveiben is teljesen nyitott maradt az emberiség nagy nyomorúságai iránt, melyek az Egyházéi is. Különösképpen szenvedett az Egyháznak Németországban mind jobban kiélezôdô helyzete miatt, és látta az Európa fölött készülô vihart. 1934-ben írta az egyik nôvérnek: ,,Kimondhatatlanul nehéz idôket élünk, de a legnehezebb idôk még nem jöttek el Európa számára. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelnak nem lesz bántódása, kivéve ha megfeledkezik a rendi fegyelemrôl.'' 1935. május 2- án ezt írta: ,,Dicsértessék Isten, hogy a szorongatás mindkét vallást napról napra jobban megújuló életre és buzgóságra serkenti.'' Az anyaházban egy nôvérnek minden este föl kellett olvasnia a Maasbotenból, hogy így mindenki indítást kapjon arra, hogy imádkozzék és áldozatot hozzon az Anyaszentegyház egyetemes szándékaiért. Aki egyszer is találkozott a kivétel nélkül mindenkihez csöndes elôkelôséggel közeledô, magas, szikár szerzetesnôvel, aki oly melegen nézett szép, barna szemével, az érezte, hogy különleges valakivel áll szemben. Olyan ember állt elôtte, aki egészen a lényegre törekedett, aki a legmélységesebb hitbôl élt. Talán kevesen sejtették csak, mekkora imádkozó és vezeklô volt Maria-Teresa anya, aki ha beszélgetett, oly egyszerű és derűs tudott lenni. Valóban, nagy imádkozó volt. Az Istennel való állandó kapcsolat volt nála az elsô. Egyszer s mindenkorra rájött, hogy csak a munka nem elegendô Isten országához. Legnehezebb éveiben, mikor még dolgozott, és élete végéig bensô szükséglete volt, hogy elmerüljön Istenben és órákon át csöndes párbeszédet folytasson a tabernákulumban jelenlévô Üdvözítôvel. Ô élte, amit a Kármel eredeti regulája magvának tekintettek: ,,Legyetek éberek, elmélkedjetek éjjel és nappal az Úr parancsain szent imádságban.'' Az imával egyesítette az engesztelést. Lelkét egészen áthatotta ugyanis az a gondolat, hogy a lelkek megmentésére folyton áldozatul hozza magát Istennek. Ezért fogadta mindig szeretettel a neki jutott szenvedéseket, ezért volt kérlelhetetlenül szigorú önmagával, ezért kereste mindvégig, hogyan tagadhatja meg önmagát. ,,Azt kívánom csak -- írja egyik leányának --, hogy ebben a hátralevô kis idôben a lehetô legtöbbet szenvedhessek, teljesen mindegy, hogyan, csak szenvedés legyen, és áldok mindenkit és szívbôl köszönöm mindenkinek, aki szenvedést okoz számomra. Ha az ember Istenért szenvedhet, az egyetlen olyan örömben részesül, mely a mennyországban nem létezik.'' Mint második római útjáról szóló beszámolójából tudjuk, egyszer egy ideig kénytelen volt csak kenyéren, kávén és némi gyümölcsön élni. Engesztelésül továbbra is szeretett volna lemondani a fôtt ételrôl, és gyóntatójától rögtön meg is kapta hozzá az engedélyt. Ezt harminc éven keresztül hűen megtartotta. Néhány betegségétôl eltekintve, mikor az orvos ezt megtiltotta, a nôvérek mindig száraz kenyérrel, néhány gyümölccsel, egy kis teával vagy tejjel látták az asztalnál. Arról mindig gondoskodott, hogy a többiek jót és elegendôt kapjanak enni. Ahhoz, hogy egy szerzetesi közösségben jó légkör uralkodjon, pontosságra, a kis dolgokban való hűségre és csöndre van szükség a kolostorban. Ehhez Maria-Teresa anya is kérlelhetetlen határozottsággal tartotta magát; s megkövetelhette, mert maga is példát mutatott nôvéreinek. Sose lehetett tôle hangos szót hallani, akkor is mindig nyugodt hangon beszélt, ha valakit meg kellett feddnie. ,,Tanuljuk meg fokozatosan mindannyian, hogy fontoljuk meg szavainkat, vagyis elôbb gondolkodjunk, utána beszéljünk.'' A legfontosabbnak azonban a nôvéri szeretetet tartotta. Még utolsó napjaiban is nagy gondja volt, hogy leányai szívében az igaz, szívbôl jövô, testvéri szeretetet hagyja hátra. Mindig tudatában volt nagy felelôsségének. Ez a tudat megvan mindazokban, akiknek megbízatásuk van a lelkek vezetésére. ,,Mi lesz az olyan fából, mely nem jó kertész kezébe kerül, melynek vadhajtásait nem nyesik le idejében? Sose fog jól és sokat teremni. És Isten minden egyes ránk bízott lelket számon kér majd rajtunk.'' Ilyen gondolatok foglalkoztatták, s igyekezett az Úr törvényei szerint szeretettel, de az erények feltétlen megkövetelésével gondozni és segíteni övéit. A Lindenburgban eltöltött idô és sokéves tevékenysége az emberek között a lelkek tapasztalt ismerôjévé tették. Mindig ebbôl indult ki: ,,Ahhoz, hogy egy közösség Isten bôségesen termô kertjéhez hasonlítson, elôször is személy szerint kell szeretni mindegyik fát, mindegyik nôvért!'' Mint anya gondoskodott minden egyes nôvére javáról, a világ legtávolibb sarkából is. Mindenekelôtt a betegekre volt nagy gondja. ,,Miért nem értesítettek már elôbb!'' -- sóhajtott föl olykor, ha megtudta, hogy valamelyik távolabbi zárdában megbetegedett az egyik nôvér. Leányai ,,kedves Anyának'' nevezték, s ô csakugyan mindannyiuk anyja és zárdáinak lelke volt. HALÁLA Minden, amit Isten tesz, jó. Mindig áldjuk és dicsôítsük Istent! (Maria-Teresa anya szavai) Az új szerzetescsalád a betlehemi és názáreti szegénységet választotta örökségéül. De hogy jótékony működéséhez ne hiányozzék a kenyér és a hajlék, azért a nemes alapítónô leányaival együtt Szent József atya gondoskodásán túl jó emberek jótékonyságára bízta magát. Róluk a nôvérek és a gyermekek mindennap külön is megemlékeznek. De nemcsak az egyes esetekben érkezô nagyobb adományok, hanem különösképpen a megszámlálhatatlan apró fillér segített fölépíteni a Jézus Isteni Szívrôl Nevezett Kármel Művét szerte a Földön. Eljött 1938, az alapító anya utolsó éve, és ô egyre inkább érezte, hogy fogytán az ereje. ,,Jaj, igaza van a Szentatyának -- mondotta --, az öregség már maga betegség! Senki sem sejti, mennyire nehéz, ha az ember már nem tudja úgy csinálni a dolgait, ahogy szeretné. Segítsen imádkoznom türelemért!'' Hétrôl hétre nehezebb lett e kereszt a tevékeny asszony számára, ráadásul Sittard anyagi nehézségeibôl sem látott kiutat. ,, Nem látok megoldást -- mondta olykor --, de majd ha már otthon leszek, fogok segíteni.'' Abban az idôben M. Pia nôvér ápolta a betegeket az anyaházban (1957 és 1970 között ô volt a harmadik általános fônöknô), Maria-Teresa anyát is ô ápolta betegsége végén. Itt következô kivonatos elbeszélésébôl még egyszer kirajzolódik az Istenben boldogult alapítónô alakja: ,,Kedves Anya csúnyán ráesett a cellájában álló imazsámoly szélére, ettôl megijedt és többé nem mert egyedül fölmenni a meredek lépcsôn, ezért én kísérhettem föl minden este. A cellában mindig bal kezébe vette a szenteltvizes üveget, a jobbat pedig áldásra emelte. Minden égtáj felé nagy keresztet hintett. Szemét az égre emelte. Ha valamelyik nôvér beteg volt, ô külön áldást kapott. Míg Kedves Anya emelni tudta a kezét, sose feledkezett meg errôl az esti áldásról. Engem ez mindig önkéntelenül térdre kényszerített. Két hónappal halála elôtt azt mondta: ‘Nemsokára a mennyországban leszek, akkor eljövök minden este, hogy megáldjak mindenkit.’ 1938 újév napján Kedves Anya gyakran mondogatta: ‘Nem tudunk eleget imádkozni és elég áldozatot hozni! Mondja el ezt újra és újra a kedves betegeknek. A jó Istennek szüksége van az engesztelô áldozatra!’ Valamivel késôbb egyszer azt mondta: ‘Még nem tudom pontosan, hogy ebben az évben halok-e meg. De ez az utolsó évem.’ Kértem Kedves Anyát, maradjon még közöttünk. Erre azt mondta: ‘Ne sajnálja már tôlem a szép mennyországot! Annyira vágyom már rá! De mégis megköszönök a jó Istennek minden napot, s fôleg minden éjszakát. A mennyországban már nem szenvedhetünk, gondolja meg, mit jelent ez!’ Jézus Szíve péntekén Kedves Anya nagyon rosszul volt. Mégis két teljes órán át imádkozott az Oltáriszentség elôtt. Kétszer is el akartam hozni, de ô tovább imádkozott. Utána elnézést kért: ‘Bocsásson meg, nem tehettem mást. Egészen beteggé tesz, hogy az Anyaszentegyház annyira szenved.’ A délutáni ájtatosság elôtt teljesen elhagyta az ereje, többé nem is jött teljesen rendbe. Állapota állandóan változott. Újra és újra megígérte, hogy kíméli magát, meg is tette -- ha már nem ment másképp. Mások kímélése érdekében mindent megtett, de önmagával szemben ilyen értelemben nem volt megértô. Heves fejfájás gyötörte gyakran éjjel-nappal, sehogy sem tudott tôle szabadulni. Az orvostól szívélyes köszönô szavakkal búcsúzott. Nagyon szenvedett a fájdalomtól, de mindig azt mondta: ‘Mi ez az Anyaszentegyház nagy szenvedéséhez képest?’ Derűs lelkülete újra és újra átsegítette Kedves Anyát mindazokon a nehézségeken, melyek ebbôl az ingadozó egészségi állapotából adódtak. Mindenekelôtt azonban segítette ebben állandó áldozatkészsége és teljes jelenléte az adott pillanatban. Gyakran órákig imádkozott a kápolnában vagy szobájában. A jó Istentôl további szenvedést kapott: szinte alig látott már. Akkor megkért, hogy naponta olvassam neki az evangéliumot és a világ fontosabb eseményeit. Nehezen bírta a magányt. Kedves jó Anyánkat meglátogatták a teljes belsô elhagyatottság nehéz órái is. Egyszer azt mondta: ‘Jaj, mennyire szenvedhetett az Üdvözítô! Ha mi szenvedünk, mindig segít rajtunk valaki. De elhagyatva Istentôl és embertôl, csak szégyen és megvetés... Borzasztó!’ Júliustól járása bizonytalanná vált. Ennek ellenére még mindig mindkét térdére leereszkedett, és szentáldozás elôtt földig hajolt. Augusztus 2-án -- a Szent József otthonok gyermeknapján -- igen rosszul érezte magát. A délelôtt folyamán ismét jobban lett, és a gyermekek iránti és a nôvérek egymás közti szeretetérôl beszélt. Kezét az ölében összekulcsolva, mintha egy más világba nézne, így szólt: ‘Ó, a szeretet! Az ember mindig csak magával törôdik, ritkán gondol arra, hogy édes Üdvözítônk legnagyobb, legszigorúbb parancsa a kölcsönös szeretet. Hibája mindnyájunknak van, nekem a legtöbb. És ez jó! Csak az tudja, mit érez a másik, aki maga is tudatában van gyöngeségének. Most itt vagyok életem végén, és érzem, munkám elvégeztetett, nincs már rám szükség. Szilárd meggyôzôdésem, hogy minden áldozatra szükség volt. Egyet tudok azonban: ha a szent regulát nem úgy tartják be, ahogy az adatott, valóban a szelleme szerint, elenyészik minden áldás. Némely elöljáró a fegyelmet többre tartja a szeretetnél, ez nem a mi szellemünk. A szeretet kerül az elsô helyre!’ Mikor Anya így beszélt, az ember csak hallgatta. Végezetül mindig azt mondta: ‘Nem így van?’ Augusztus 23-tól nem tudott szentmisére járni. ‘Jaj -- fakadt ki --, milyen kegyetlen dolog szegény embertôl megvonni a szentmisét! Mindent el lehet viselni, ha az ember reggel egészen az Üdvözítônek áldozta magát. -- Számomra a legnagyobb áldozat, hogy oly gyakran nélkülöznöm kell a szentáldozást.’ Arra azonban nem lehetett rávenni, hogy elôtte vegyen magához valamit. ‘Ha maga annyit küzdött volna ezért a boldogságért, mint amennyit nekem kellett, meg tudna érteni’ -- mondta azután. Kedves Anya végig mindent pontosan akart végezni. Háromnegyed nyolckor kellett fölmenni vele a cellájába, hogy el ne késsek a nyolc órakor kezdôdô kompletóriumról. Olykor szívesen tréfálkozott; egyáltalán, egész betegsége során igen derűs volt. Szeptember 7-én, hajnali fél 4 felé egészen tisztán, érthetôen megkérdezte: ‘Pia nôvér, nincs magánál egy csepp víz?’ Pedig aludt és csak álmában beszélt. De fölébredt rá, és így szólt: ‘Bocsásson meg, már megint zavartam.’ Ezután begörcsölt, golyóztak, majd bal felé fönnakadtak a szemei. Öt órakor kiszolgáltatták neki a szent kenetet. Mikor újból tudott beszélni, elôször azt az ereklyés keresztet kérte, mely minden útján vele volt és az utolsó években az íróasztalán feküdt. Ettôl kezdve boldog haláláig mindig magánál tartotta, és gyakran csókolta meg szívbôl fakadó szeretettel. Kedves Anya azon az estén elgondolkodva, befelé figyelve feküdt. Egyszer csak fölemelte az ujját, és lassan, minden szót megnyomva azt mondta: ‘Mondja meg -- minden -- amit -- Isten tesz -- jó! Mindig -- áldjuk -- és -- magasztaljuk -- Istent!’ Olyan volt ez, mint a lenyugvó Nap utolsó sugara, vagy mint egy végsô vigasztalás, végsô tanítás a halál pillanatában. Másnap reggel elmondhattam neki, hogy a Szentatya áldását küldte. ‘Ó, köszönöm, köszönöm, de jó.’ Ajkát panasz soha nem hagyta el. A ‘köszönöm’, a ‘kérem’ vagy a ‘bocsásson meg’ soha nem maradt el. Sajnálta, ha éjszakai pihenésünket rá áldoztuk; de éjjel gyakran félt, úgyhogy nemegyszer maga kérte: ‘Maradjon nálam, kérem! Ugye nem hagy magamra? Ha majd hazatértem, gondoskodom, hogy egy egész éven át meglegyen az éjszakai nyugalma.’ (Ezt az ígéretet szó szerint teljesítette is. Annak ellenére, hogy az anyaházban mindig vannak idôs és beteg nôvérek, a rákövetkezô évben egyetlen éjszaka sem igényelték, hogy gondozzam ôket.) Éjszaka mindig egy gondolat foglalkoztatta: ‘Haza kell mennem, haza az Atyához! Engedjetek haza!’ Kedves ünnepén, Fájdalmas Anya napján már nem tudott áldozni. A következô napokban valamennyi anya és nôvér még egyszer láthatta Anyját. Csöndesen feküdt a szalmazsákján és szalmapárnáján (nem lehetett rábírni, hogy tollpárnát tegyen a feje alá), jobb kezében a rózsafüzért, baljában a keresztet tartotta erôsen. Eljött szeptember 19-e estéje. Csöndes fájdalom ült az arcokon. Kedves Anyának állandóan elôimádkoztam. Hajnali fél háromkor egyszer csak megváltozott. Légzése egyre gyengült, félig nyitott szemébôl egy könnycsepp csordult ki. Kedves jó Anyánk hazaköltözött a mennyei Atyához. Teljesen megifjodott vonásain boldogság ömlött el. Halálos ágyán fekve, szent szerzetesi ruhájában és a Kármel fehér köpenyében kimondhatatlan boldogságot és mélységes békét sugárzott. ,,ANYÁNK, KÖSZÖNJÜK NEKED! 1938. szeptember 20-án, életének 84. évében Isten magához vette hűséges szolgálóját. Hosszú, nagyon gazdag élet ért véget, és egy nagy, áldozatkész szív szűnt meg dobogni. Nagyon sok ember tűnt föl az Istenben boldogult Alapítónô életútján; egyesek -- nem voltak kevesen - - tartózkodóan, bizalmatlanul vagy elutasítóan viselkedtek, mások együttérzôen figyelték működését vagy segítôkészen melléálltak. Ebben a könyvben sokukkal találkoztunk, részben olyanok, akiknek a neve már bevonult a történelembe, mindenekelôtt az egyháztörténelembe. Közülük is említsük meg Isten szolgája Bernard Lichtenberget, a berlini Szent Hedvig plébánia prépostját, aki 1943-ban a dachaui koncentrációs táborba szállítás közben halt meg. Az alapítónô halála alkalmából ezt írta 1938 szeptemberében: ,,Ha az ember a berlin-pappelallee-i Szent József otthon udvarán álló kis házból pillantást vet a Kármel 58 zárdájára az Ó- és Újvilágban, egy másik világ nyílik meg, melyben az alapítónô és elsô általános fônöknô anya volt, 1000 nôvér és 10 ezer elhagyott gyermek anyja. A charlottenburgi plébánia volt plébánosa tudja, mit köszönhet nemcsak a Kármel, de fôleg a charlottenburgi Jézus Szíve plébánia az alapítónônek. Egy rendkívül istenáldotta életet! Gratias agamus Domino Deo nostro! A Kármellal gyászol és örvend a megboldogult Anya iránti mélységes tisztelettel a hálás Lichtenberg prépost.'' Minden találkozás, mely Maria-Teresa anya érzékeny szívét örömmel vagy fájdalommal töltötte el, arra szolgált, hogy megnyilvánuljon Isten legszentebb akarata, aki kipróbálja választottait, mint az aranyat a tűzben. Az életszentség nem minden erônk egyszeri bevetése Istenért, hanem a keresztény erények kitartó, bátor gyakorlása, hűséges továbbmunkálkodás azon, amit az ember mint Isten akaratát ismer föl, még ha kifelé olykor hiábavalónak tűnik is minden. Isten ismét a gyöngét választotta, hogy megszégyenítse az erôseket. Szent Józsefrôl nevezett Maria-Teresa anya immár a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármel csöndes temetôjében nyugszik a hollandiai Sittardban. A gyermeki szeretet gyakran viszi a nôvéreket a drága sírhoz, melynek fölirata: Anyánk, köszönjük Neked! Anyánk, követünk Téged!, számukra szükséglet és szent kötelesség, hogy az alapítónô szellemében működjenek tovább Isten dicsôségére és a felebarát javára. De nemcsak a Kármel nôvérei mennek el a kedves sírhoz, egynémely idegen is megjelenik ott, akit a tisztelet, a hála hozott oda, vagy nyomorúságát és különféle szándékait szeretné a nagy és nemes asszonynak ajánlani. Az, hogy az anyaház egy évtized alatt megszabadult a nyomasztó tehertôl, hogy a kongregáció olyan jól jutott túl a második világháborún, és hogy a háború vége nem sújtott egyetlen nôvért sem -- ez mind nem utolsó sorban az Istenben boldogult Anya közbenjárásának tudható be. Maria-Teresa anya azért élt, hozott áldozatot és szenvedett, hogy lelkeket mentsen és vezessen el az isteni Szívhez; erre a célra alapította az Isteni Szívrôl Nevezett Kármelt. Ennek során különös figyelmet fordított azokra, akiket közvetlenül fenyegetett a veszély, hogy örökre elvesznek. Így különös gonddal fordult a testileg elhanyagolt vagy fiatal koruk óta erkölcsileg romlott környezetben fölnôtt és Istentôl vagy vallástól megfosztott gyermekek felé. Igen, ezeknek a gyermekeknek a nélkülözése keltette föl benne már fiatal korban a vágyat, hogy egyszer házat építsen azoknak, akiknek nincs más otthonuk! S egészen következetesen elôírta nôvéreinek, hogy elsôsorban és mindenekelôtt anyjuknak kell lenniük ezeknek a gyermekeknek, nem tanítójuknak, nem gondozójuknak, hanem anyjuknak, akik egészen gyermekeikért áldozzák magukat. Emiatt nem akarta, hogy a kongregáció más karitatív munkát végezzen, nehogy az elárvult vagy elhanyagolt gyermekrôl való gondoskodás a második helyre kerülhessen. Következésképpen sem iskolát, sem kórházat nem akart létesíteni! Titokban dédelgette ellenben az idôs emberekrôl való gondoskodás gondolatát, mely Amerikában valósult meg az elsô öregotthon alapításakor. Ezzel is az volt a szándéka, hogy lelkeket mentsen. Maria-Teresa anya néhány rövid, tömör mondásából derül ki leginkább, milyen szellemet akart nôvéreinek átadni: Mindenkiben Istent lássuk, mindenkiben Istent szolgáljuk, mindenkiben Istent szeressük! Az Isteni Szívrôl nevezett igaz kármelita nôvér a vigasztalás és béke angyalaként menjen le a Kármel magasáról a fájdalmakkal terhelt, békét nélkülözô emberek közé. Jézus Szentséges Szíve, melyet Isten végtelen atyai szeretete ajándékozott az embereknek, kimeríthetetlen kincsünk volt és marad. Ebbôl merítsünk mindig szeretetet, hogy továbbadhassuk nôvértársainknak, embertársainknak! Istenen kívül ki mondhat igazságos ítéletet valamely lélekrôl? Hiszen ehhez ismerni kell az illetô természetét, örökölt terheltségét, családi körülményeit stb. Ha mindezt átgondoljuk a kegyelem fényében, többé nem ítélkezünk keményen másokról. Igen kevéssé vesszük hasznát, ha úgy vagyunk birtokában a regulának, hogy nem törekszünk buzgón szellemének magunkévá tételére. Az isten- és felebaráti szeretetnek az a belsô parancsa, melyet a Szentlélek olt bele az emberi szívbe, hivatásunk betöltésében többet ér minden külsô szabályzatnál. Maria-Teresa anya napi imája Ó, Uram, szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadok Neked -- magamat egészen a lelkek megmentésére szentelem -- önmagam mélységes megsemmisítésére -- a Te isteni akaratoddal való legtökéletesebb azonosulásra, valamint Isten és a felebarát legelmélyültebb szeretetére törekedve. Ó, Uram, add, hogy ezzel a szeretetlánccal örökre összeforrjak édes Szíveddel, és e földön mennyei Anyám gyermeke lehessek. Az Isteni Szívrôl Nevezett Kármel az alapítónô halála után tovább terjedt. Alapításai Németországban, Ausztriában, Svájcban, Hollandiában, Olaszországban, Jugoszláviában, Kanadában, Nicaraguában, valamint az Amerikai Egyesült Államokban vannak. Magyarországon és Csehszlovákiában is élnek Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek. Az alapítónô halála után néhány hónappal az anyaház levéltárában megtalálták kézzel írott önéletrajzát, amit utóda, Szent Júdás Tádéról nevezett M. Katharina anya tanúsított. (Ô lett a második általános fônöknô 1939 és 1957 között.) Dr. Lemmens roermondi püspök és helynöke, Dr. Féron, miután elolvasták, szorgalmazták kiadását. A püspök, aki személyesen ismerte az alapítónôt és a nehéz években a kongregáció mellé állt, magát a boldoggá avatási eljárást is el kívánta indítani. Így 1953. február 2-án Sittardban Msgr. W. Lemmens ünnepélyesen megnyitotta Szent Józsefrôl nevezett Maria-Teresa anya boldoggá avatási információs perét. Az információs per 1957-ben lezárult. 1972-ben jóváhagyták Isten szolgálójának írásait. Maria-Teresa anya több mint 3000 levelet írt, ezeket mind fölhasználták a perben. De mennyi lehetett még, ami nincs már meg? Azt írja ugyanis: ,,De nem mintha semmit se tettem volna az anyagiak megszerzéséért; sôt nemcsak nappal, hanem az elsô években sok éjszakát is átdolgoztam, hogy alamizsnát kapjunk, hogy barátokat, jótevôket szerezzek a Mű számára.'' Maria-Teresa Tauscher anya önéletrajzának olvasása sok embernek hozott már vigasztalást, akik maguk is nehézségekkel, szenvedésekkel küzdenek. Hálájuk jelzi, hogy sokkal boldogabb lesz az életünk, ha tudunk mindenért köszönetet mondani Istennek. Maria-Teresa anya minden nap zárásaként a Te Deummal ajándékozta meg Kármelét. Korunknak azonban mindenekelôtt ismét az élô hitre van szüksége, arra a hitre, mely hegyeket mozdít el. Esdje ki ezt számunkra! ======================================================================= A nagy és sikeres emberek visszaemlékezései a legvonzóbb és leghasznosabb írások közé tartoznak. Bepillantást engednek a lélek mélységeibe, Isten titokzatos műhelyébe, ahol Isten alakítja a személyiséget tervei végrehajtására. Ez érvényes erre a könyvre is, melyben Szent Józsefrôl nevezett Mária-Terézia anya írja le személyiségének és életművének fejlôdését. Isten -- akinek közelségét Tauscher Anna Mária nem egyszer a misztikus kegyelmekben is megtapasztalhatta --, nem könnyítette meg az utat, melyen az evangélikus lelkész lányát a Kármelig, majd a Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek világszerte elterjedt kongregációjának megalapításáig vezette. Olyan emberek -- köztük püspökök és papok -- ismerték félre, hagyták cserben, fordultak vele szembe, akiktôl tulajdonképpen segítséget kellett volna kapnia. Nem keseredett el, nem panaszkodott, saját gyöngesége rovására írta, hogy alapítását sokáig nem tartották Isten művének. Megingathatatlan volt Isten és a felebarát szeretetében. Visszaemlékezései ma is erôt és bátorítást sugároznak. Nemcsak szerzeteseknek ajánljuk e könyvet: haszonnal fogják olvasni mindazok, akik a fegyelemnek és a szeretetnek arra a harmóniájára törekszenek, mely nélkül nincs hiteles lelki élet. A Jézus Isteni Szívérôl Nevezett Kármelita Nôvérek Magyarországon 1907. szeptember 7-én telepedtek le. 1950-ben, amikor szétszórták ôket, 8 házuk volt, a legnagyobb Budapesten, a X. kerületben, a Maglódi út 125. sz. alatt. Kolostori életüket ma Gyenesdiáson folytatják. ,,Isten jó, csodálatosan jó és irgalmas, dicsôítsük Ôt mindörökké.'' (Szent Józsefrôl nevezett Mária-Terézia anya) ======================================================================== Imameghallgatás A Mária-Terézia anya közbenjárásának tulajdonított imameghallgatásokat kérjük közöljék a Jézus Isteni Szívérôl nevezett Kármel központi anyaházával, ahol róla szóló füzetek és életrajzok is beszerezhetôk. Címe: Sittard, Hollandia--NL-6130 AA Kollemberg 2. Postbus 28.