Kérjük, az itt következô részt (311 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (201)338-4736 Fax: (201)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt, 2. betűtípus: Arial, 10 pontos, 3. alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt), 4. tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani), 5. semmilyan más formálási kód nem megengedett. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.hungary.com/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Sík Sándor Szent magyarság Hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekrôl 1001/1936. sz. rendfônöki engedéllyel. Nihil obstat. Dr. Nicolaus Töttössy, censor dioecesanus. Nr. 2963/1936. Imprimatur. Strigonii, die 15. Septembris 1936. Dr. Julius Machovich, vicarius generalis ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus kiadása I. Magyar szentek: Szentség és magyarság II. Szent István: Szent magyarság III. Szent Imre: Hôsiesség IV. Szent László: Férfieszmény V. Szent Erzsébet: Nôi eszmény VI. Boldog Margit: A lelkiség csúcsai ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Az itt található elektronikus változat a Szent István Társulat 1936-os kiadása alapján készült. A könyv eredeti helyesírását megtartottuk. A könyv ezen elektronikus kiadását a Szent István Társulat engedélyezte 1996-ban. A szerzôi jog (copyright) a Szent István Társulaté. ======================================================================== I. MAGYAR SZENTEK: SZENTSÉG ÉS MAGYARSÁG. ,,Szeretteim! Minden, ami Istentôl származott, meggyôzi a világot.'' (1Ján. 5,4) Szent Jánosnak ezek a diadalmas szavai -- a mai szentlecke elsô mondata -- csöngenek lelkemben, amikor a magyar szentek nagyszerű alakjairól akarok elmélkedni. Mindaz, ami Istentôl származott, meggyôzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a húsvéti idôben, amikor még itt zúg a lelkünkben az Alleluja dallama, amikor az oltár oldalán ott áll a dicsôségesen feltámadt Jézus szobra, és nem tudjuk elfordítani Róla szemünket. Ott áll a Feltámadott, aki az Istentôl származott és meggyôzi a világot; de nem áll egyedül. Ha lelki szemeinket kinyitjuk, egy gyôzelmes sereg sokaságát látjuk körülötte felsorakozni, végeláthatatlan sorát azoknak, akik mind az Istenbôl származtak és akik mind meggyôzték a világot: a szentek csodálatos táborát. Ôk a gyôztesek, akik az emberi természetet legyôzték és ugyanakkor megdicsôítették. És egyszerre csak megdobban a szívünk: ebben a gyönyörű seregben ismerôs arcokat pillantunk meg. Férfiakat és nôket, akiknek arca hasonlít a miénkhez, akiknek tekintetében a magunk lelkére ismerünk, akiket szeretünk, akiket magunk közül valóknak érzünk: a magyar szentek drága szép alakjait. Ôrájuk szegezzük szemünket. Tôlük tanuljuk meg, hogyan gyôzi le a világot, aki Istentôl származott, mert ez az ô nagy leckéjük a mi számunkra. De hát voltaképpen kik is a szentek, és mi értelme van annak, hogy tanulmányokat és elmélkedéseket szenteljünk nekik? Akik a szenteket nem értik és nem ismerik, az a sok-sok ember, aki babonás, vagy tudatlan gondolkozással néz rájuk, és nem tudja, hogy mik ôk nekünk, az aligha fogja megérteni, hogy milyen gyönyörűséges, édes, kegyelemmel teljes a mi számunkra a szentekkel foglalkozni. Hányan vannak, akik úgy képzelik el a szenteket, mint magukbavonult, komor, élettôl idegen alakokat, akiknek ostor és cilicium, önsanyargatás és végtelen imák mormolása az életük, és nem is sejtik, mennyi derű, élet, szépség árad ránk az ô szemükbôl, lelkükbôl -- sokszor éppen azokéból, akik legjobban sanyargatták magukat. Aki a szentekrôl csak messzirôl, másodkézbôl hallott, akinek az ô életük nem jelent mást, csak csodákat és legendákat, az persze, hogy csak mesékre, költészetre, népfantáziára fog gondolni velük kapcsolatban, mert nem tudja, hogy a csodák gyönyörű dolgok ugyan, és mint kísérô jelenségek figyelemfelkeltôk, de a szentségnek magának nincsen köze hozzájuk, a szentség lényege valami egészen más. A legtöbben meg azt hiszik -- és ez talán a legveszedelmesebb babona a szentekrôl való tévedések közt - -, hogy a szentek valami kivételes alkatú emberek voltak, mások, mint mi, más, szerencsésebb szervezettel, talán jobb idegrendszerrel, nekik nem voltak kísértéseik, a bennünket támadó, mindenfelôl környezô bűnökkel nem kellett harcolniok, tehát róluk, mint egészen másfajta emberekrôl, a magunk ügyére-bajára nem vonhatunk tanulságot. Az ilyen gondolkodású ember persze, hogy elfecsérelt idônek fogja tekinteni azt, amit a szentekre fordítunk. Mi azonban, akik a szentek házanépéhez tartozunk, akik bizalmasan érintkezünk velük, akik ismerjük és szeretjük ôket, jól tudjuk, hogy mindez babona és tévedés. Mi tudjuk, hogy ez a szó: szent, voltaképpen nagyon egyszerű és nekünk való dolgot jelent. Mi, akik ismerjük a Bibliát, megtanultuk, hogy ,,szent'' sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint igaz embert, istenfélô embert, jámbor embert, az Újszövetségben pontosan annyit, mint keresztényt. Szent Pál szenteknek szólítja az egyházközségeket, és Szent Péter azt mondja a híveknek elsô levelében: ,,Kérlek benneteket, hogy minden viselkedéstekben szentek legyetek''. Mi tudjuk, hogy nekünk is szentnek kell lennünk, az apostol annak nevez, szentségre int bennünket. Mégis, mikor ezt a szót közönségesen használjuk, legtöbbször nem ebben a legáltalánosabb értelemben vesszük, hanem ezzel édestestvér jelentésében: nem egyszerűen keresztényt, hanem kiválóan jó keresztényt értünk rajta, kiemelkedô, hôsi fokban istenfélô embert, Isten szíve szerint élô embert. Ez persze nem lényegében különbözik az elôbbi értelemtôl, csak fokozataiban. A kisfiú, aki a játszótéren versenyt fut és birkózik társaival, éppen úgy sportot űz, mint a gyakorlott bajnok, aki világrekordokat javít. Mindkettô ugyanazt teszi, de bajnoknak csak a másodikat nevezik. A falusi leány, mikor nótát dúdol magában, ugyanazt a művészetet gyakorolja, amit a nagy, zseniális énekművész, aki világrészeket bájol el hangjával -- lényegében nincs különbség közöttük, mégis csak az utóbbit nevezzük művésznek. Szentnek kell lennünk mindnyájunknak, tôlünk telhetôleg a szentek életét kell élnünk mindnyájunknak, ha Isten akarata szerint, keresztény emberek módjára akarunk élni. De akik ezt hôsies fokban cselekszik és akikre az Úristen is mint kiváltképen hôsies életekre és követendô példákra mutatott rá: ezeket nevezzük elsôsorban, kiemelô értelemben szenteknek. Az életnek, az emberi hivatásnak ezek a kimagasló hôsei, akik éppen azért a mi nagy példáink és mintáink. Az Úr Jézus a szó teljes értelmében a testté lett Ige. De átvitt értelemben, bizonyos mértékig, minden szent egy-egy testté vált ige. Az Istennek az emberrôl való gondolata testet öltött példaként áll elôttünk a szentek személyében, a szentek életében. Egyéniségük mint példa szól hozzánk, hív bennünket, követésre vár, amint Szent Pál írja az elsô korinthusi levélben: ,,Kérlek benneteket, legyetek követôim, mint én a Krisztusé!'' Ezt a felszólítást minden emberhez intézi az apostol. Azt követeli, hogy mindnyájan szentek legyünk. Hogyan? Hát nem elég nekünk az evangélium? Nem elég az Úr Jézus Krisztus, aki ott áll elôttünk örök példaképpen? Hogyne volna elég! Akinek azért nincsen érkezése a szentekre nézni, mert nem tudja levenni szemét az Úr Jézusról, annak nincs szüksége a szentekre! Az szent lehet és üdvözülhet a nélkül is, hogy a szentekre gondolna. De nekünk, nyomorult kis embereknek -- nagyon is embereknek! -- milyen óriási könnyebbség, az isteni pedagógiának milyen csodálatos irgalma, hogy szentjeink is vannak! Szentek, emberek, csak emberek, akik mindenestül hasonlítanak hozzánk, kicsinységünkben is, nyomorúságunkban is, akik egyenesen a mi nyomorúságunk nyelvén szólnak hozzánk. Az Úr Jézus ,,hasonló lett hozzánk mindenben, kivéve a bűnt''. A szentek még bizonyos mértékig a bűn tekintetében is hasonlók lettek hozzánk, hiszen éppen a bűn ellen való harcban lettek szentekké. Legyôzték a világot, azt a világot, amely az ô számukra az ô testükben, lelkükben volt adva küzdôtérnek, a megdicsôülés alapjának és eszközének. Legyôzték a világot, mert Istentôl származtak, és éppen ezzel megmutatták nekünk is, hogyan gyôzhetjük le mi is a mi világunkat, a mi testünket, a mi hibáinkat, a mi körülményeinket: azaz példájukkal, eleven életükkel tanítanak meg, hogyan lehetünk szentekké mi is. Innen van, Istennek ebbôl a nagyszerű nevelô gondolatából, hogy a szentek annyian vannak és annyifélék. Mindenfajta ember talál köztük magához hasonlót: olyat, aki az övéihez hasonló körülmények között élve gyôzte le a világot, aki tehát egyenesen neki szolgál életirányító tanulsággal. Megtaláljuk a szentek közt az emberi lét minden árnyalatát. Vannak köztük zordon aszkéták, remeték, akik a pusztába vonultak, mint Remete Szent Pál, Oszlopos Szent Simon, és ott vannak a cselekvés hôsei, akik az emberek közé mennek és megháromszorozzák az idôt, annyit tudnak cselekedni, mint Páli Szent Vince, Hoffbauer Szent Kelemen, Kalazanti Szent József. Vannak bájos szentek, a gyengédségnek, a szelídségnek, a tisztaságnak, a szépségnek szentjei, akikre gondolni is léleküdítô gyönyörűség: az Ágnesek, Ceciliák, kis Terézkék. Ott vannak a derű, a vidámság szentjei: az Assisi Szent Ferencek, Néri Szent Fülöpök, Szalézi Szent Ferencek; -- a világhódítók: Szent Pál apostol, Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc; -- apácák és szerzetesek, püspökök és papok; -- tudósok, mint Szent Ágoston, Akvinói Szent Tamás; -- királyok, mint Szent István, Szent László, Szent Lajos, Szent Henrik; -- katonák, mint Sebestyén; -- koldusok, mint Labre Szent Benedek és Szent Servulus; -- cselédek, mint Zita; -- pásztorok, mint Szent Vendel és Szent Paszkál. Mindenfajta ember, minden hivatás kiválaszthatja a magáét, a neki szóló tanítást hallgathatja, követheti a maga szentjét, mint ahogyan az illetô szent követte Krisztust. De ha ez így van, ha Isten nagy pedagógiai célja a szentekkel a mi Krisztus-követésünknek ez a konkrét megkönnyítése, akkor megértjük, hogy nekünk, magyaroknak, egészen külön kegyelmet jelent, külön tanítást képvisel a magyar szenteknek hatalmas, dicsôséges sora. Persze, hogy Isten mindnyájunké, a keresztény élet programmja mindnyájunké, az evangélium mindnyájunké, akár magyarok vagyunk, akár más nemzet fiai. A boldogságos Szűz Mária, mindnyájunk édesanyja és minden ember számára az örök-nôi ideál, Szent József is minden ember számára az atya ideálja, és a többi nagy szent is mind általános eszményt is állít az emberiség elé. De nekünk, magyaroknak, a mi magyar világunkat kell meggyôznünk, a mi magyar adottságainkat kell feldolgoznunk, nekünk, mint magyaroknak is szenteknek kell lennünk. Nekünk azokkal a kegyelmekkel kell együttdolgoznunk, amelyeket a mi számunkra adott az Isten. A mi számunkra egészen külön leckét, külön hivatást, külön segítséget, a segítô kegyelmeknek egyenesen nekünk szóló kiapadhatatlan forrását hozzák a magyar szentek. Nekünk egy bizonyos, nekünk való, ránk szabott módon kell szenteknek lennünk. Amint a szerzetesnek szerzetesi módon, a katonának katona módjára és az orvosnak orvos módjára kell az ô hivatásában helytállni és szentté lenni: nekünk magyar voltunkban kell azzá lennünk. Le kell gyôznünk a magyar adottságokat. Mert tisztában kell vele lennünk, hogy bizonyos dolgokban az egyes népek különböznek egymástól. Bizonyos értelemben mi magyarok mások vagyunk, mint mások. Sok minden nagy és szép dolog, ami más népeknek adva van, legalább is nagy általánosságban megtagadtatott tôlünk. Viszont vannak más adottságaink, melyek más fajok számára kevésbbé hozzáférhetôk. Bizonyos, hogy a vallásos életnek az a naiv egyszerűsége, az a szent, játékos magátólértetôdôsége, amely az olaszokat jellemzi, és amelynek Assisi Szent Ferenc oly csodálatos képe, nekünk, bármilyen vonzó, nem mindenestül hozzáférhetô: mi kissé nehézkesebbek vagyunk. Bizonyos, hogy a misztikus elragadtatásnak az a csodálatos foka, amely a nagy spanyol szentek, pl. a nagy Szent Terézia lelkében oly gyakran jelentkezik, nekünk alig hozzáférhetô. Mi kissé józanabbak, talán szárazabbak vagyunk. Az a bámulatos missziós odaadás, amely a francia katolicizmust olyan hôsies lendületüvé teszi, a mi visszahúzódó, szenvedôleges természetünknek inkább csak imponál, -- mi lassúbbak, talán lanyhábbak vagyunk, semhogy követni tudnánk. Igy végigmehetnénk az értékes lelki típusok egész során, akiktôl távolabb állunk. Viszont kétségtelenül nekünk is vannak értékes tulajdonságaink, dicsôséges, nagyrahivatott adottságaink, amelyek talán másoknál jelentkeznek kevésbbé. Mik ezek a mi vallási értékeink? Ezt legkülönbjeinken, a magyar szenteken tanulmányozhatjuk. Bizonyos, hogy az evangélium csak egy, ugyanaz a Krisztus ugyanazt tanácsolja, ugyanaz az Úristen ugyanazt kívánja mindnyájunktól, tehát mindenféle adottságban meg kell találni a szentség keresztény útját. Meg kell találnunk nekünk is. Ezt mutatják meg nekünk a magyar szentek, akik ezt a mi világunkat gyôzték meg. Megmutatják azt is, hogyan kell a mi adottságainkra építeni, de megmutatják azt is, hogyan kell azokat megnemesíteni, kiegészíteni. Az Úristen nemcsak azért ad egyeseknek és nemzeteknek ilyen meg olyan tehetségeket, gyengeségeket, jó és rossz tulajdonságokat, hogy beérjük azokkal, s azt mondjuk, hogy a többi nem tartozik ránk, hanem azért is, hogy próbáljuk kiegészíteni hiányainkat, hogy az elénk kitűzött ideálhoz közeledjünk, tudatos magunknevelésével is, ha talán egy és más nagyszerű tulajdonsághoz nehezebb is hozzáférnünk. A magyar szentek megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentôl származott, nemcsak legyôzheti, hanem meg is dicsôítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövô isteni kegyelem segítségével. Annak a portyázó, kalandozó magyar seregnek, amely a tizedik század folyamán pusztítva járja be Európát, megmutatva természeti erejét és természetfeletti teljes tájékozatlanságát, és így rohan halálos végzete felé, ennek a halálra szánt, de életre oly érdemes népnek megragadja karját Szent István, odaviszi a keresztelô kúthoz, megkereszteli és célt mutat neki. És a rabló, harcos, erôs népbôl még erôsebb, Európa-védô, missziós nép lesz. Megmarad hôsnek és magyarnak, mert az Isten hôst, magyart, királyi férfit mutat neki Istvánban. Azután annak a mindkét lábával ezen a világon álló, csak az ideigvalókat értô, a természetfelettiekrôl még sejtelemmel is alig biró magyarságnak csodát állít az Úristen Szent Imrében, egészen mást, minden eddigi gondolatától merôben eltérô, vakmerôen ellentétes eszményt: a szűzességnek, lelkiségnek minden magyar képzeletet felülmúló hôs ideálját. És a magyarság megérti az új ideált: királyi családjából seregestül kelnek a követôk: Boldog Gertrud (Szent Erzsébet leánya), a két Boldog Erzsébet (V. István és III. Endre leánya), Boldog Kinga (IV. Béla leánya), Kálmán herceg (II. Endre fia) és felesége Boldog Szalome. A misztikum mélységei talán távolesôk nekünk, de Boldog Margit életében olyan csodás virágjait aratja a Margitszigeten is, mint akár Nyugaton. Szent Ferenc játékos, kedves, csillogó legendái ismétlôdnek meg Szent Erzsébet rózsáiban és a mogyoródi csata elôtt Szent László karjára felfutó menyétke történetében. Nincsen olyan értéke a kereszténységnek, nincs olyan dicsôsége a nagy nyugati népeknek, amelyben a magyar szentek is részesek ne volnának. Ime a magyar szentek dicsôsége, példamutató kegyelme! Ime a velük való foglalkozásnak nagy magyar kötelessége! Pedig ezzel még nincs vége a magyar szentek nemzetnevelô hivatásának. Nemcsak a magyar embernek kell szentnek lennie. A magyar nemzetnek a maga egészében is szentté kell lennie, Magyarországnak, mint ilyennek, a maga egészében is van szent, Isten-kijelölte hivatása. Az Isten azért teremt különbözô nemzeteket, mert minden nemzetrôl külön gondolata, mindegyikkel más-más célja van. Az isteni bölcseségnek minden nép számára van elôírt hivatása. Ezt meg kell találnia minden nemzetnek. A magyar hivatásra a magyar szentek tanítanak. Szent István elôtt egy nagyszerű lángelme, Árpád elvezette népét a Gondviselés-kijelölte földre. De a magyarok -- ó milyen világosan mutatja a történelem! -- nem tudtak itt mihez kezdeni. Éltek, hogy éljenek, dúltak, hogy élhessenek. Nem kell mélyreható tudomány annak a megállapításához, hogy a náluk sokkal erôsebb, rokonfajta népek: húnok, avarok sorsa érte volna ôket, ha ebben az vnemésztô és Európa-pusztító bizonytalanságban éltek volna tovább is. De íme, eljött Szent István, és az áldott Jobbkéz megmutatta a magyarnak, hogy miért él, hogy miért él itt, mit akar vele az Úristen. Utána a Szent Lászlók és Nagy Lajosok és a magyar szentek további dicsôséges sorai újra meg újra rámutattak erre a hivatásra. Ma pedig, amikor a nagy megrendülések és történelmi próbák idejét éljük, amikor annyi ember és annyi magyar tekintete elhomályosodott, nem kell-e nekünk is megint csak odafordulnunk azokhoz, akik egyszer már megmutatták, miért vagyunk itt, és hogyan kell itt magyarnak lenni! Tôlük kell leckét vennünk, tôlük kell megkérdeznünk azt, amit ma is ôk tudnak legjobban, amire csak ôk tudnak megtanítani bennünket. Ime a magyar szentek nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelôsségünk: hogy meghallgassuk ôket és kövessük ôket. Nekünk úgy kell legyôznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó magyar gyôztesek megmutatták. Milyen kegyelme a jó Istennek, hogy a magyar történelem kezdetén mindjárt egy egész szent családot állít oda a magyarság elé. Amint a kereszténység kezdetén ott van a Szent Család: Jézus, Mária, József, amely élô példával felel meg mindenre, amit a keresztény ember kérdezhet, -- a magyar kereszténység elején is ott van a szent család: István, Gizella és Imre herceg. És mellettük, körülöttük seregével a nagyszerű püspökök, papok, szerzetesek, akik részben idegenbôl jöttek, dolgoztak a magyarságért és meghaltak a magyarságért: Adalbert, Gellért, Asztrik, Mór, Anasztáz, Sebestyén, Bonifác: a magyar Egyház elsô szent serege. Felséges látvány: mindjárt a kezdetnél, az elsô talpalatnyi földön, ahol megvetette lábát a kereszténység, az elsô magyar szentek példája századokra mutatja az utat. Jön utánuk néhány évtizedre Szent László, és jön a II. Endrével meginduló szent Árpád- családok nagy hagyománya. Ott van II. Endre leánya, Szent Erzsébet, az ô leánya, Boldog Gertrúd, az apáca, és unokahúga, Boldog Ágnes cseh királyleány. Ott van IV. Béla imponáló szent családja, akik négy országba viszik szét a magyar kereszténység termékenyítô energiáit. IV. Béla korában már kisarjadnak a szentség csirái mindenfelé az országban. Magyar rend alakul (Szent Özséb: a pálosok). Hittérítôk özönlenek keletre. Királyi apácák imádkoznak a kolostorok mélyén és mutatják az utat továbbra is, messze túlra az Árpádok életén. E szentelt hagyomány útján magunk elôtt látjuk Nagy Lajos leányát, az apostoli lelkű Hedviget, látjuk Mátyás király kortársát, a tudós Báthory Lászlót, késôbb a kassai vértanúkban a martiromság hôsiességét. De legcsodálatosabb tanítása az Úristennek, hogy a legjobbat, a legszebbet, a legtermékenyebbet egy család adta a magyarságnak: Szent Istvántól, aki az elsô szentté avatott király Európában, 300 év alatt 12 szentet ajándékoz a világnak a Honfoglaló dinasztiája. Milyen kegyelem ez, és milyen felelôsség! Száz évvel ezelôtt ezt írta a magyar költô: ,,Nézz Árpádra magyar, ki hazát állíta nemednek!'' A régi magyarok még jobban tudták, hova kell nézni: azokra, akik véglegesen megépítették ezt a hazát; akik nem pusztítottak, hanem megtartották hazájukat erôs hazának, a földön és a földön túl. A drága szent Jobbkéz felé fordultak, amelyre a ,,magyar óhajtva néz''. Szent László felé, akirôl a középkori magyar ének mondja: ,,Nem elégszik senki tereád nézni''. Ezek mutatják az irányt, ahova néznie kell a magyarnak, ha azt akarja, hogy a haza, amelyet ôk megalapítottak, megálljon ezután is. Ôk, az Istentôl származók, legyôzték a világot. Mi is Istentôl származunk és tôlük, -- vér az ô vérükbôl, -- nekünk is le kell gyôznünk a világot. Hogyan kell legyôzni, ôk mutatják meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelmébôl a szentek nemcsak példák, hanem eleven erôforrások is, hiszen élnek és gyôzelmes boldogságban közbenjárhatnak irtünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erôt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdenek számunkra. Azért nem elég nézni rájuk: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel nekünk is le kell gyôzni a világot. Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a magyar szentek közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: a magyar szenteket, a magyar szentséget, a magyar hivatást. ======================================================================== II. SZENT ISTVÁN: SZENT MAGYARSÁG. ,,Én a jó pásztor vagyok'' (Ján. 10.) A mai evangéliumnak e szavai szinte ujjal mutatnak Szent Istvánra. Ha a szentek az Úr Jézus Krisztus képmásai, akik egyéniségükben az Úr Jézus életének, egyéniségének egy-egy oldalát testesítik meg számunkra, lehet-e Krisztusnak, a jó Pásztornak szebb megtestesülése, mint Szent István, a magyarok jó pásztora? Hiszen ezt a kis nyájat, a magyarság nyáját nemcsak hogy védi, ôrzi, legelteti, de ô is terelte össze, ô alapította meg, úgyszólván ô teremtette a maga képmására. Ô a mi jó pásztorunk, aki ismeri övéit. Vajha mi is ismernôk ôt! Ismerjük meg... Nézzünk az arcába, tanulmányozzuk, hiszen magunkat tanuljuk ismerni rajta; jövendôbeli hivatásunkat ismerjük meg belôle, amelyet ô tűzött elénk. Nézzünk Szent Istvánra, de úgy nézzünk, hogy iparkodjunk megérezni a lelkét. Hatoljunk át a történelmi adatok külsôségein, tapogatózzunk végig a legendák kedves szálain, amelyek a középkor szokása szerint a szent király ismert, megszokott jellemvonásaiból és tipikus erényeibôl alakítják ki képét: próbáljuk meglátni azt a Szent Istvánt, aki nem olyan, mint a többiek, mint más szent királyok, akinek külön küldetése és külön mondanivalója volt a mi számunkra: magyar mondanivalója. Azt mondja egy kedves középkori latin himnusz, hogy, ha másféle apostol elvégezhette volna a magyarok megtérítését, akkor nyilván másfélét küldött volna az Isten; de -- mondja a himnusz -- ,,Sed rebellis gens et fortis, Gens grandis audaciae, Per eundem virum fortis Danda fuit gratiae.'' Dacos nemzet ez, vitéz és bátor, azért ugyanilyen apostolt: dacos, vitéz és bátor apostolt küldött neki az Isten. Igy van. Ha meggondoljuk, hogy ki volt Szent István, hogy nomád és harcos fajból, lovas, nyilas, kardos törzsbôl, Európa-verô hún vérbôl származott és még ebbôl a hôsi családból is kimagaslott, megértjük, hogy elsô tekintetre jobban hasonlíthatott Árpádhoz és Vérbulcsúhoz, semmint a késôbbi középkor szentjeihez, és a magyarságnak szükségkép valami ilyet, egy második Árpádot kellett látnia benne. Már külsejében is törzsökös régi magyar volt. A középkori hagyomány (Laskai Osvát) azt írja, hogy ,,kistermetű, nagylelkű, bátor, harcos, okos ember'' volt. Mintha csak az Attila-leírásokat hallanók! Amikor Hartvik legendájában olvassuk, hogy milyen komoly, komor, higgadt vérmérsékletű ember volt, hogy jóformán sohasem látták mosolyogni, -- nem megint a külföldi krónikák Attila-alakja jut eszünkbe? Még a legenda is elmondja róla, hogy szeretett vadászni. Fiához intézett Intelmeiben ô maga írja, hogy életének legnagyobb részét ,,fáradságos harcokban és sokféle nemzetek ellen való háborúban töltötte''. Mindezekbôl harcos férfiú, bátor hadvezér áll elôttünk, Attila utóda, Árpád unokája. Történelmi adatokból ismerjük diadalainak sorozatát. Magunk elôtt látjuk, amint 1030-ban hadserege élén vonul be a meghódított Bécsbe. Jellemében is újra meg újra beszédes adatokra bukkanunk keménységére, határozottságára vonatkozólag. Egyszer hatvan bessenyô, akik békés bebocsáttatást kértek az országba, rablótámadásnak esett áldozatul; István pillanatnyi habozás nélkül kivégezteti a vendégjog megsértôit. Amikor felkelnek műve ellen, nem habozik kardhoz nyulni. A Koppányok ellen nem tétovázik háborúba indulni. Véghezviszi amit akar, a nagy, szent művet, ha karddal is, vérrel is, ha boldogsága árán is, de véghezviszi; egészen. De ez a kemény, vitéz, harcos Árpád-alak mennyire megnemesedik Istvánban! Azokból a lendületes vonásokból, amelyeket a legenda feljegyzett róla, világosan kitűnik, hogy a bűnösökhöz ugyan könyörtelen volt, de a megtérôkhöz feltűnôen gyöngéd. Azt mondja a német Thietmár püspök róla: ,,a legyôzöttekhez senki sem volt kegyelmesebb, mint ô''. A lovagiasságnak olyan jeleit adja, amelyek kiáltóan szokatlanok abban a korban. Amikor anyai nagybátyja, Prokuj felkel ellene és a lengyel betörô sereghez pártol, kiveri az országból, de váltságdíj nélkül utána küldi feleségét, ami hallatlan dolog abban az idôben. Nem bántja a levert lázadó Ajtony asszonyait sem. Amikor a merénylô, aki halálos ágyán támadt rá, töredelmes vallomást tesz, az összeesküvést megsemmisíti, de a bűnbánóknak megkegyelmez. Nemcsak hatalmának és dicsôségének, hanem jóságának hire is közismert lehetett. Kázmér, az elűzött lengyel király, késôbb két száműzött angol herceg az ô udvarában keres és talál menedéket. Mindezek a vonások már nemcsak a harcos Árpád-fejedelmet mutatják, hanem a lelke mélyéig keresztény, szent középkori királyt. Már fiatal korában, amikor leányt kérni megy Németországba, azt írja róla egy belga krónikás, hogy ,,igazán katolikus ifjú'' volt. A krónika azt mondja róla, hogy ,,mindenkinél keresztényebb király''. A legendák és krónikák lapjairól az erények egész serege elevenedik meg elôttünk. Látjuk a szent királyt, aki szívbôl szeret és tud imádkozni, akinek legnagyobb gyönyörűsége, ha templomokat alapíthat, aki kolostorokban tölti szabad idejét, aki bôkezűségében nem ismer határt; akinek áldott jobbkeze elér mindenhova, ahol nyomorúság van. Megértjük, hogy ez a felséges egyéniség megihlette a középkori legendaírót, és életében mindenütt ott látta az isteni beavatkozást. De talán legnagyobb csoda (a középkori viszonyokra gondolva!) minden csoda közt, hogy ez a dicsôséges, hatalmas fejedelem mennyire alázatos volt. Szent fiához írt Intelmeiben egyenesen azt mondja (ô, a valóban szent király!), hogy fia csak azokat a vonásait kövesse, amelyek keresztény királyhoz méltók. Életírója rámutat, hogy egyetlen kortársa sem tud róla semmiféle rosszat mondani, holott nincs fejedelme a kornak, még a hozzá hasonló térítô királyok között sem, akit sötét bűnök serege nem terhelne a ránk maradt följegyzésekben. Szent Istvánról csak jót tud a történelem. Ott látjuk ôt kora egyházi életének legtisztább, legmélyebb sodrában. Állandóan érintkezik Rómával, onnan kér koronát, sôt egy nagyon valószínű adat szerint harminchárom éves korában maga is járt Rómában. Állandó érintkezést tart fenn a kor egyházának nagy szellemi tűzközpontjával, a clunyi apátsággal, ahonnan a bensôség nagy megújulása kiindult. Odilo clunyi apáthoz követeket küld ajándékkal és imáját kéri maga és országa számára. És hire el lehetett terjedve egész nyugaton, mert Fulbert Chartres-i püspök üdvözletét küldi neki és biztosítja, hogy imádkozik érte. Benne áll a nyugati szellemi műveltségben is. Ismernie kellett a nyugati országok törvényeit, melyeknek alapján a magáéit hozta. Tudjuk, hogy beszélt latinul. Az Intelmekrôl nem lehet ugyan biztosan tudni, hogy maga írta-e, de bizonyos, hogy része volt bennük, és ezek kora egész keresztény műveltsége részesének bizonyítják. Ennyire keresztény volt! De a keresztény nem törte le benne a magyart. Amikor a keresztény német császár követe át akar vonulni az országon, hogy Bizáncba utazzék, Szent István, mivel azt hiszi, hogy a két császár érintkezése az ô országa ellen szól, elzárja elôtte az országhatárt, pedig a követ püspök volt és mint zarándok kért bebocsáttatást. De ugyanígy nem tartja vissza magyar lelke és a magyar vér iránti szeretete sem, mikor keresztény érdekrôl van szó: véres kézzel fojtja el a kereszténység elleni felkeléseket. Kereszténységének és magyarságának kétségtelenül legnagyobb ténye: a magyar nemzet megtérítése, a magyar nép nemzetté alakítása. Feltűnô gyorsan, feltűnô könnyen ment ez végbe, -- amin nem csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a magyarok már Szent István elôtt évszázadokkal ismerték a kereszténységet, és már kalandozásaik során igen sokan megkeresztelkedtek közülök. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy néhány évszázad alatt már a szentek országa virul fel Magyarországon, amely közel húsz szentet ád a világnak és hittérítôket küld messze keletre. Ime, Szent István műve! De ha ezt a művet a maga teljességében, reánk való minden mély vonatkozásában nézzük, azt kell mondanunk: Szent István nemcsak a magyarokat keresztelte meg; -- ô megkeresztelte magát Magyarországot, megkeresztelte a magyarságot. Egy új magyarságot, egy keresztény magyarságot teremtett. Egy új kultúrát, egy keresztény magyar kultúrát alapított meg és ennek az új teremtésnek új célt, új hivatást tűzött ki. Szent Istvántól ezt tanuljuk meg legelsô sorban: a legnagyobbat, amit alkotott: a magyar nemzet hivatását. Ezt a nagy útmutatást, amely ezer éven keresztül világított a magyarság számára. Mi ez a magyar hivatás? Ez a hivatás mindenekelôtt apostoli hivatás. Mikor a pápa a legenda szerint azt üzeni Szent Istvánnak, hogy ô igazi apostol, szól ez az üzenet Szent Istvánnak, de szól az ô népének is. Hiszen adva volt ez az apostoli hivatás bizonyos értelemben már István elôtt is a magyarság részére. Maga az Isten tűzte ki a földrajz és a történelem adottságaiban, amikor ide hozta és ide ültette be a magyarságot. Szent Istváné a nagy érdem, hogy meglátta, felfedezte, megértette ezt a hivatást. Itt van a magyarság, Kelet és Nyugat között, két kultúrának, két kultúrkörnek érintkezô és egyben ütközô pontján. Ha nem jött volna Szent István, elmorzsolódott, vagy felszívódott volna a maroknyi magyarság is, vagy a Keletbe, vagy a Nyugatba, mint ahogyan felszívódtak, elmorzsolódtak, eltüntek elôdei: húnok, avarok, bessenyôk, kúnok. Szent István megállította ezt a keleti végzetet. Új hivatást, apostoli hivatást tűzött ki a magyarság elé: Védelmezze meg a keresztény Nyugatot a Kelet ellenében; de ne csak védje meg, hanem tegye magáévá, alakítsa a maga képére és vigye is el Délre és Keletre a nyugati keresztény műveltség kincseit. A magyarság Szent Istvánban választott Nyugat és Kelet között és fenntartás nélkül a Nyugat, Krisztus, a kereszténység mellé állt. Gyönyörűen kifejezi ezt egy tizenhatodik századbeli magyar, Zay Ferenc, amikor mint királyi követ tárgyal a török Portán, azt mondja neki a Nagyvezér: Miért olyan ostobák a magyarok, miért nem térnek át a török hűségre. ,,Királytok úgysem törôdik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket; okosabb lesz, ha mi, magyar és török, a német disznót kétfelôl mészároljuk le; most úgyis néki arattok és szüreteltek.'' Erre Zay Ferenc azt feleli: ,,Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvek varietása megkülönbözteti a spanyolt, németet, olaszt, franciát, csehet, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük''. Ime a magyarság tanúbizonysága a Szent István kitűzte hivatás mellett. Hogy a magyarság a kereszténység védôbástyája, ezt már a középkorban is tudták a nemzetek. De ez még csak fele a szentistváni hivatásnak. Védeni valakit valaki ellenében, ez még csak negatívum. A magyarság Szent Istvánban és utódaiban pozitív módon, cselekvô módon fogta fel ezt a hivatást. Nemcsak védelmezi Nyugatot a Kelet ellen, hanem el is viszi a Nyugat áldásait Keletre. Ötszáz éven át teljesítette ezt a küldetést a magyar középkori birodalom, mint nagyhatalom. Amikor azonban eljött a nagy történelmi tragédia, Mohács százada, és megszűnt a magyar hatalom és a magyar önállóság, attól kezdve elsôsorban a passzívumra, a védelem szerepére szorult a magyar; attól kezdve tulajdon testével védte a török ellen a Nyugatot. De azért ebbôl az idôbôl is beszédes adatok mutatják, hogy a keresztény kultúrának Nyugatról Keletre való terjesztését sem felejtették el. Az elsô románnyelvű szövegek Magyarországon, Biharban keletkeztek. Az elsô román bibliafordítások az erdélyi fejedelem költségén jelentek meg. Befogadják a magyarok az ország déli részére és Csepel szigetére a török elôl menekülô 37.000 szerb családot, patriarchájukkal, Csernovics Arzénnel, és lehetôvé teszik, hogy itt elôkészítsék az új szerb kultúrát. Ilyen adatok mutatják, hogy nem feledkezett meg hivatásáról a magyarság a nehéz századokban sem. Nem feledkezett el róla, de mégsem gyakorolhatta igazán: ez ráeszméltet bennünket, hogy az apostoli hivatással vértanúság is jár. Az apostolok vértanúként fejezték be életüket. Aki apostol, annak el kell készülnie, hogy hordoznia kell Krisztus keresztjét. Az apostoli hivatásban a magyarság számára is benne foglaltatik, hogy vértanú népnek kell lennie. Vértanúi helyzete van a világban már külsôleg is: ütközôfelület Kelet és Nyugat között. Kelet sohasem fogja tudni megérteni -- legalább a történelem azt mutatja -- , hogy nem ellenféllel, hanem nevelôvel, apostollal áll benne szemben. Mindig is védekezett ellene, vagy még többször: támadta karddal és politikával. A Nyugat pedig sohasem tudta igazán, hogy ez a keleti nép testével védte ôt és hálátlansággal fizetett. Ime a vértanúi, a tragikus helyzet. De belsôleg is vértanúi helyzete van a magyarságnak. Szent István utolsó napjai mutatják ezt: amikor ott hever betegágyán, és emészti a gond, kit tegyen utódjává. Magyarok veszik körül, akiktôl féltenie kell a kereszténységet, és keresztények, akiktôl féltenie kell a magyarságot. És a legenda szerint ,,keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül, magára maradva lelkében gyászola''. Ilyen magukra maradva gyászoltak a magyarság legnagyobbjai egész történelmünkön keresztül. Ha végignézünk a legnagyobbaknak ezen a keserű harcán IV. Bélától a Hunyadiakon, Rákócziakon, Zrínyieken, Széchenyieken végig, egészen máig: azoknak, akik a magyar gondolatot, a magyar hivatást képviselték, nem állandóan félkeresztény magyarokkal, vagy félmagyar keresztényekkel, vagy mindkettôvel kellett-e harcolniok? Mindenütt ott vannak a Koppányok és Péterek, akik két oldalról fenyegetik Szent István művét. Ime a tragédia belül is: Harcolni a Keletet meg nem értô Nyugattal és a Nyugatot meg nem értô Kelettel, és bizony-bizony majdnem mindig reménytelenség, kétségbeesés, ha nem a csüggedés volt a harcosok sorsa. De hát bele kell-e nyugodni ebbe a vértanúságba? Tegyük össze a kezünket és várjuk a taglót mozdulatlanul? Szent István, aki mindenben megmutatta a magyarságnak, amit tudnia kell, megfelel erre is. Csodálatos jelenettel végzi életét: a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja fel az országot. Kétségtelen, hogy ebben Szent István megható, gyengéd Mária-tisztelete nyilatkozik meg, a középkori kereszténység bensôséges áhítata, de ezen túl még valami más is. Nagyszerű szimbólum ez, amikor a méltatlan utódjelöltek között hánykolódva, a szent király a koronát nem embernek, hanem a Boldogságos Szűz Máriának, a földöntúli hatalmaknak, végeredményben az Istennek ajánlja fel. Mintha mondaná: Embertôl nincs mit várni, ember nem segíthet; Isten, Tôled várom a segítséget. Ime a magyar hivatásnak egy kezdettôl fogva elválaszthatatlan vallásos lendülete: Istentôl várni az útmutatást, Istentôl várni a reménységet, a segítséget, amikor kétségbeesett a helyzet. Nem vonul-e ez is végig a magyar történelmen? Hiszen a magyar majdnem mindig kétségbeesett helyzetben küzdött életéért. IV. Béla, aki jóformán semmibôl teremti újjá az országot, vagy a véres tizenhatodik és tizenhetedik század törökverô végvári hôsei, akik a lovagi vnfeláldozásnak oly gyönyörű példáit adták, harcolván évtizedeken át, mindhalálig, reménytelenül, óriási túlnyomó erô ellen, hátukban az ellenségnél nem kevésbbé veszedelmes országpusztító idegen szövetségessel: mind élô hittel hitték, a kétségbeejtô jelen sötétségében is, hogy ,,lesz még egyszer ünnep a világon''. Másfél századon keresztül ki nem ejti kezébôl a kardot a magyar, hanem küzd a kereszténységért és küzd a magyarságért. Igy küzdenek a Zrínyiek, a Rákócziak, a Széchenyiek, így tudnak küzdeni, mert van egy hitük, egy természetfeletti, kétségbeesetten élô hitük az Istenben. Mint Madách Ember tragédiá-jának Ádámja, aki mindig elbukik, de mindig újra felkel: minden kétségbeesés és reménytelenség dacára küzd és bízva bízik a magyarság. ,,Isten csodája, hogy még áll hazánk'', -- mondja Petôfi, és betű szerint igaza van, hiszen emberi számítás szerint százszor is el kellett volna már pusztulnia. De áll, mert a legkülönb magyarok sohasem estek kétségbe; az Istenre appelláltak, és az Isten megsegítette ôket. Ime a magyar történelem, amely összeomlik, ha kihagyjuk belôle az Istent. Szent István és a nagy magyarok nagy tanúsága: Istenben bízni! Csakhogy az Istenben kétféleképpen lehet bízni: Lehet úgy is, ahogyan a fatalista bízik; ölbetett kezekkel várván, mert hiszen sorsunk meg van írva, semmi sem áll rajtunk. A keresztény bizalom nem ez; Szent István kereszténysége nem erre tanít. Ô ismeri Szent Ágoston szavát: Aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül. Az isteni kegyelemben úgy kell bízni, hogy ,,segíts magadon, az Isten is megsegít''. Bízni, de tenni is. Jön a kegyelem, biztosan megjön, de elébe kell menni. Szent István, amikor Máriának ajánlja az ô koronáját, azért nem ül még tehetetlenül, hanem körülnéz és kiválasztja a lehetôségek közül azt, amit lelkiismerete szerint a kisebbik rossznak lát. Megkoronázza Pétert, a keresztényt, és eltávolítja országából azokat, akik az új vetést fenyegetik. Amit ember tehet, megteszi, -- a többit Istentôl várja. Ime a nagy útmutatás. És íme István tanításának végsô szava: A magyar hivatás nemcsak apostoli, nemcsak vértanúi hivatás, de -- a Szent Istvántól való célkitűzésben -- mélységesen és lényegében erkölcsi hivatás. A legnagyobb magyarok ezt mindig tudták és követték is. Ezek sohasem hízelegtek népüknek, sohasem dícsérték a magyarságot, hanem mindig erkölcsi magábaszállásra, bűnbánatra, önkritikára, javulásra serkentették. Olvassuk az ô erkölcsi tanításaikat és tanuljunk belôlük. Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. Úgy, amint Szent István akarta -- és miért akarnók, hogyan mernôk máskép értelmezni? -- még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sôt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy az Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni feladatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar; a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek, valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió, emberhez nem méltó életet élônek is. És cselekvés; levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni, tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten, amit Szent István megkíván, -- ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint. És ha azt kérdezi valaki, milyen ez az erkölcs, milyen hát a magyarság erkölcsi feladata? Szent István határozottan megmondja, Szent Pál szavaival: ,,Legyetek az én követôim, amint én Krisztus követôje vagyok''. Az erkölcs sokféleképpen értelmezhetô; erkölcsi célokat sokféleképpen lehet kitűzni és még többféleképpen megvalósítani. Szent István nem hágy bennünket kétségben. Az ô erkölcse Krisztust jelenti: krisztusi erkölcsöt, keresztény erkölcsöt. Más népek talán kereshetik célkitűzéseiket a maguk pogány, vagy klasszikus hagyományaiban: nekünk a magunkét nem kell keresnünk. Megmutatta az, aki kitűzte: ,,Legyetek az én követôim''. Magyarnak lenni annyit jelent, mint kereszténynek lenni. Szent István nem akar tudni magyarokról, akik nem keresztények és nem akar tudni keresztényekrôl, akik nem magyarok. De persze a kereszténységet is Szent István módján kell érteni. Lehetnek magyarok, akik a kereszténységet úgy értik, hogy eljárnak a templomba, és ezzel vége: eleget tettek kereszténységüknek. Keresztény ujságot járatnak, keresztény politikát űznek, úgy vélik, hogy keresztények. Szívbôl gyűlölik azokat, akik nem keresztények -- és Szent István jól tudta, hogy szükség van külsôségekre is, hiszen szigorúan bünteti azokat, akik nem járnak templomba. Igen: a politikában, a közéletben is kereszténynek kell lenni, -- mindenben kereszténynek kell lenni, nem szabad alkudni, védeni kell, ami a miénk, védekezni az ellen, ami az értékeinket fenyegeti. De mindez még nem a kereszténység. Ez mind csak elôfoka annak. A kereszténység: a Credo. Aki nem hisz, az nem keresztény. A kereszténység: a Tízparancsolat. Aki nem éli, az nem keresztény. A kereszténység: az Egyház. Aki nem él az Egyházzal eleven közösségben, az nem keresztény. A szenteltvízzel való meghintés még nem kereszténység. ,,Legyetek az én követôim, mint én a Krisztus követôje vagyok''. Magyarnak lenni: kereszténynek lenni. Itt nincs más választás; vagy elfogadjuk, vagy megtagadjuk Szent Istvánt. Ime Szent István nagy tanítása! Ô a jó pásztor, aki ismeri övéit, -- vajha övéi is ismernék ôt! Vajha látnák és követnék azt a drága szent Jobbkezet, amely kijelölte a mi útunkat. Vajha meglátnók, fôleg ma, mai megrendülésünkben, úttévesztésünkben, megzavarodottságunkban, amikor a legjobbak elôtt sem világos, merre vezet hát a magyar hivatás. Nem mondja meg más, csak az Isten. Benne kell bízni. Aki benne bízik, meg nem csalatkozik. De csak az bízik igazán, aki elindul Feléje; úgy, mint Szent István, megteszi a magáét. Ennyi, amit tehetünk. De ezt meg is kell tennünk. Ha megtesszük, akkor egyszer csak újra ki fog nyilatkozni az az isteni csoda, amelyrôl Petôfi szól és újra ,,állni fog hazánk.'' Ó dicsôséges szent Jobbkéz, Melyre magyar óhajtva néz, Drága kincse szívünknek, Nagy öröme lelkünknek, -- légy, -- mert csak te lehetsz, de te leszel is biztosan -- útmutatója magyar jövendônknek. ======================================================================== III. SZENT IMRE: HÔSIESSÉG. ,,Ami a testtôl született, test az, és ami a lélektôl született, lélek az.'' (Ján. 30,36.) ,,Nascentis patriae Splendor eximie! -- Ó, születô haza Tündöklô csillaga!'' -- így köszönti a régi magyar himnusz Szent Imrét. A születô haza elsô csillaga ô, hajnali csillag. Szent István mellett, aki megteremtette a hazát, ott áll Imre is! A nagy ideál mellett, aki megmutatja, mit tesz magyarnak lenni, ott áll Szent Imre és még valamit mond, még valami nagyot, valami szükségeset. Meg kell hallgatnunk ôt is, tanulmányoznunk kell ôt is, hogy lássuk, merre visz az út, hogyan kell továbbépíteni a szentistváni alapokon. Szent István igazi arcának felfedezésére keresztül kellett vergôdnünk a legendák és krónikák ködén, hogy a történeti valóság fényében lássuk. Ha nehéz volt ez Szent Istvánnal szemben, még nehezebb Imrével szemben. Alig valami az a történelmi adat, amit tudunk róla, és a legenda az ô alakját még jobban eláltalánosította, mint Szent Istvánét. Ami legérdekesebb, legfeltűnôbb rajta, szűzességének csodálatos jelensége, hasonlóvá tette ôt az utókor szemében azokhoz a késôbbi fiatal szerzetes szentekhez, akik szintén a tisztaság hôsei, és egyre jobban olyanformán képzelték el, mint ezeket a tôle ez egyen kívül egész világgal különbözô fiatal szerzetes szenteket: a Kosztka Szent Szaniszlókat, Gonzaga Szent Alajosokat képzeli el a keresztény népfantázia. Ebbôl magyarázhatók azok a bosszantóan szentimentális, félrevezetô képek, amelyek a középkorból fennmaradt képeitôl eltérôleg, valami nôies, elfinomult, légies alaknak rajzolják ôt, szinte azt hinnôk róla, hogy nem is e világból való. Pedig Szent Imre kétségtelenül erôteljes, férfias jelenség volt. Ha gondolatban magunk elé próbáljuk állítani, rögtön kétféle hagyomány örökségére eszmélünk benne. Kétféle vér egyesül az ereiben: apai és anyai öröksége kétféle, de édes-testvér mindkettô: mindkettô a hôsiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya. Az apai vér, mely erében csörgedezett, Árpád vére. Az Árpád-vér megnemesedett, megkeresztelôdött ugyan Szent Istvánban, de hiszen ô maga is folytatója volt a honfoglaló ôsök hôsies hagyományának. Szent István hitvédô harcaiban átlelkiesült, átszellemiesült ez a vér, de erejébôl, bizonyos értelemben még ôsi vadságából, fiatalos nyerseségébôl alig vesztett. Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István az ô trónusának várományosát is uralkodónak, hadvezérnek és diplomatának nevelte. Azok a vadászatok, azok a harcok, melyekben a feljegyzések tanúsága szerint Szent Imre herceg is résztvett, nyilván ezt mutatják. A hôsi magyar hagyományban nevelkedett. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja Gizella, maga is szentéletű Boldog, a regensburgi udvar szent levegôjébôl jön, ahol már akkor egy császári szent-család él és szenteli meg az uralkodás német hagyományait. Három testvére volt: Brigitta apáca, Brúnó püspök, bátyja pedig Henrik, Szent Henrik császár, aki feleségével, Szent Kunigundával épúgy mutatja népének a kereszténység útját, mint Szent István a miénknek. Nevelése is ezt a kettôs hôsies lendületet mutatja nekünk. Azt lehet mondani, hogy születésétôl hôsiességre nevelték. Mint a legendából tudjuk, hétéves koráig édesanyja neveli. Hogy mire taníthatta, buzdíthatta fiát Gizella királyné, aki apostoli lelkesedéssel jött Magyarországra, könnyen elképzelhetjük: bizonyos, hogy a maga eszményeit szerettette meg vele is. Hétéves korától tizenötéves koráig Szent Gellért mellett nevelkedik, a szent olasz, a tudós teológus és író, a rengetegekbe vonuló remete, a nagy püspök, a késôbbi martír mellett. Azt mondja a legenda, hogy Imre ,,a grammatikai mesterségnek minden tudományával betelt.'' Egy velencei feljegyzés szerint ,,tudós és szent'' volt. Tizenötödik évétôl aztán édesatyja veszi maga mellé. Szent István Intelmeiben tisztán látjuk, hogy a magyar király azt akart nevelni belôle, amire legnagyobb szüksége volt: méltó utódot, igazi keresztény királyt, -- ami ô maga akart lenni. Az Intelmek nevelése a királynak, a hôsnek, az apostolnak ideálját állította a zseniális fiú lelke elé. És ez a nevelés megfogamzott. Természetes, hogy katonának is nevelte; minden valószínűség szerint ô vezette huszonhároméves korában a gyôri csatát Konrád német császár ellen. De nemcsak harcosnak, hôsnek és ,,minden tudománnyal ékesnek'', hanem mindenekelôtt buzgó kereszténynek, jámbornak nevelte. Egy megható legenda tesz errôl bizonyságot. Szent István egyszer éjjel gondjai közt virrasztván, fából épült palotájának egy falhasadékán világosságot vesz észre. Benéz és látja, hogy Imre térdel ott, -- ahogy a kedves legenda mondja: -- két gyertya között, amint megillette a hercegi vért, és zsoltárokat énekel. -- ,,Jóságos cselekedeteinek érdemeivel szüntelenül növelte tulajdon dicsôséges voltát'' -- mondja más helyen a legenda. És még valamit kiérezhetünk róla a legendából. A léleknek valami egészen különös finomságát. Amikor meglátogatja egyszer apjával a pannonhalmi kolostort, az elébe sietô szerzeteseket a kor szokása szerint csókkal üdvözli. Egyiknek egy, a másiknak két, három csókot ad, s végül egynek, a késôbbi Szent Mór püspöknek hét csókot. Mikor megkérdezik, miért tett így, azt feleli, hogy életszentségüknek, tisztaságuknak nagysága szerint mérte a csókot. A legkülönbnek a legtöbbet. Kedves, naiv történet, de valami roppant érzék a lélek iránt, a szellemnek tisztasága, mélysége, nagysága iránt, imponálóan nyilatkozik meg benne. Huszonhárom éves korában Szent István befejezettnek látta nevelését. Ekkor -- mint a legenda mondja -- ,,nemes királyi nemzetségbôl való leányzót'' szerzett neki hitvesül. Nem tudjuk biztosan, lengyel, horvát, vagy görög hercegnô volt-e a választott, de mindenesetre (mint a késôbbiek mutatják), hozzá méltó lélek volt. Minden jel arra mutatott, hogy a nagy apánál nem kisebb fiú következik a trónon, amikor egyszerre csak váratlanul, vadászaton, vadkan oltja ki életét. 1031-ben, 24 éves korában meghal, utód nélkül, és az ország itt marad árván, abban a rettentô, kilátástalan helyzetben, amely Szent István életének végét oly tragikussá teszi. Csonkának látszik ez az élet, megdöbbentô ez a befejezés! Úgy érezzük, hogy itt valami nincsen befejezve, itt valamit még nem értünk, itt valami titoknak kell lappangania. És ha mi így érezzük, mennyivel inkább kellett így éreznie Szent Istvánnak! Kevéssel a herceg halála után aztán hirtelen megoldódik a titok. Elôáll az, aki legközelebb állt Imréhez: a fiatal özvegy és elmondja Szent Imre szűzességi fogadalmának és testvéri házasságuknak titkát. És elôáll a szolga, aki a legenda szerint egyedül volt jelen a veszprémi egyházban, ahol Imre fogadalmát tette, és tanúskodik. Elôttünk áll a titok megoldása. De ez a megoldás még érthetetlenebb, mint maga a titok. Hogy lehet ez? Hogy érthetjük meg ezt a minden emberi okossággal ellenkezô, ezt a Szent István minden tervét kettévágó, látszólag olyan rettenetes következményekkel járó tettet? Hogy a gondolatot honnan vehette Imre, azt könnyen sejthetjük. A kor fiatalos lendülettel ébredô kereszténységébôl, nevelôitôl, családi hagyományaiból. Hiszen az ô nagybátyja, Szent Henrik is így élt szent feleségével, sôt a lengyel trónon is ült akkoriban egy ilyen uralkodó pár. Azt is megérthetjük, hogyan jutott arra a gondolatra, hogy magára alkalmazta ezt a merész példát. Hiszen tudjuk, hogy nem volt egyetlen fia apjának; tudjuk, hogy volt több testvére is, egyet, Ottó bátyját, név szerint is ismerünk. Nem ô volt kezdettôl a trónörökös; nem lehetetlen az sem, hogy ôt szülei eleinte papnak vagy szerzetesnek szánták, mint ahogy egy pap és egy szerzetesnô élt anyjának családjában is. Idáig nincsen nehézség. Csak azt nem értjük, hogyan tarthatott ki e mellett a kemény elhatározás mellett akkor is, amikor már egyetlen fia lett apjának, egyetlen reménysége nemzetének, és amikor apjának engedelmeskedve megházasodott. Hiszen ettôl kezdve új, szent felelôsség hárult reá: folytatni apja művét, utódot adni a szent királynak. Ez a tudós, szent, fogékony lélek ne érezte volna át kötelességét? És mégis, az események erre látszanak vallani! Imre tudatos következetességgel kitart fogadalma mellett. Egy esztendôvel halála elôtt nem akadályozta meg következetességében a házasság sem: ráveszi ifjú feleségét, hogy tartson vele, ugyanannak az áldozatnak vállalásában. És az Úristen mintha szentesítené ezt az elhatározást: haláláig nem derül ki a titok. Isten megkíméli ôt attól a belsô harctól, amely elkövetkezett volna, ha Szent István megtudja a fogadalmat. Hiszen a keresztény Magyarország sorsa, amely itt kockán forgott, olyan nagy dolog volt, hogy az Anyaszentegyház egészen biztosan feloldotta volna fogadalma alól. Nagyobb ügy, fontosabb hivatás, súlyosabb kötelesség várt itt rá, mint az az áldozat, amelyet fogadalmával vállalt. Hiszen hasonló esetekben (pl. az említett lengyel fejedelmi pár esetében) az Egyház feloldó szava nem egyszer közbelépett a kereszténység érdekében. De itt nem kerül erre sor. Az Úristen a kora halállal ráadja a szentesítést Imre elhatározására. Mi ez? Mit gondolhatott ez a csodálatos ifjú -- a legenda nevezi így --, mikor ezt az észszerűtlennek, ezt a rettenetesnek látszó áldozatot hozta? Egy lélektani megfontolás és egy legendabeli adat minden támaszunk. A lélektani megfontolás a következô: Teljességgel elképzelhetetlen, hogy a szellemnek és a léleknek ez a felkent lángelméje, aminek Szent Imrét el kell képzelnünk, éppen olyan világosan fel ne fogta volna, sôt sokkal erôsebben ne érezte volna ezt a problémát, mint mi. Lehetetlen, hogy ne érezte volna át óriási felelôsségét, hogy ne látta volna atyja gondjait. Ha mégis vállalta fogadalma következményeit, biztosra vehetjük, hogy számolt ezzel a problémával: hogy valami nagy jót akart elérni fogadalmával, nagyobbat, mint az a veszteség, amely áldozatából származott. A legendai adat azt mondja nekünk, hogy Imre éjnek éjszakáján egy meghitt szolgája kíséretében ,,bement ama nagyrégi és felette megavult egyházba, mely míveltetett Veszprém városában Krisztus drágalátos vértanújának, Györgynek tisztességére, és ottan imádságra adván magát, mikor is szívében elmélkedett, mi légyen ama mindeneknél kedvesebb áldozat, melyet Istennek felajánlhatna'', hirtelen nagy tündöklésű világosság gyullad a templomban és a herceg szózatot hall: ,,Lelkednek és testednek szűzességét ajánld nekem!'' Akárhogy értelmezzük a legendának ezt az elbeszélését, az Anyaszentegyház nem köt meg bennünket; érthetjük szóról-szóra is, úgy, hogy tényleg kívülrôl szóló hang, valóságos isteni szózat hangzott feléje; érthetjük úgy, hogy belülrôl, az ô lelkébôl szólalt meg a természetfeletti hang: Isten a királyfi lelkén keresztül; még akár tisztán lélektanilag is: hogy a léleknek tisztán belsô szózatáról, saját eszméje sugallatáról van itt szó; érthetjük akár így, akár úgy, de kettô bizonyos: Imre isteni szónak gondolta a sugallatot, és ô a legnagyobbat akarta, ami tôle telt. Mi ez a legnagyobb? Nyilvánvaló, hogy számunkra nem jelentheti ez a tanítás pontosan, szószerint felfogva ugyanazt, amire Imre fogadalma vonatkozott. Egészen bizonyos, hogy nem akarhatta ezzel a magyarságnak azt mondani, hogy mindenkinek a szűzességi fogadalom az Istenhez vezetô útja, és így kell élni mindenkinek. Maga az evangélium is csak azoknak szánja ezt az utat, akik érteni tudják; az emberiség nagy többségének nem ez való. Nem lehet kétséges, hogy sem Szent Istvánnak, sem Szent Imrének nem volt szándékában ezt kívánni a magyarságtól. Még úgy sem érthetjük Imre szándékát, mint szimbolumot, amellyel az erkölcsi élet tisztaságát akarta volna hangsúlyozni és ideálként elénk állítani. Bizonyára akarta ezt is, hiszen élet-halál kérdése ez is a hazára. Nélkülözhetetlen a tiszta erkölcs az ifjaknak, akik még a házasság elôtt állanak, és nélkülözhetetlen azoknak is, akik házasságban élnek. Mindenkinek szól az erkölcsi parancs, az Isten hatodik parancsolata. Amennyire azonban tudomásunk van róla, amennyire a rendelkezésünkre álló adatokból következtethetjük, a magyarság Imre korában még tisztán ôrizte ezen a téren a fiatal népek egészséges erkölcsiségét: erre a leckére talán nem volt akkor nagyobb szüksége a magyarságnak. Nyilván valami még nagyobbat, még istenibbet akart mondani Imre az ô példájával. Nézzünk szemébe ennek a kérdésnek, mert csak így érthetjük meg igazán Szent Imrét. A kérdés voltaképpen ez: Mi az értelme a szűzességnek? Mire való az ô csodálatos példája? Ebben kell rejtôznie Imre titka megfejtésének. A feleletet egy szóba foglalhatjuk: a keresztény szűzesség a legmagasabbrendű hôsiességet mutatja meg. A keresztény szűzesség mindenekelôtt a szent elégedetlenséget jelenti. Jelenti azt a termékeny nyugtalanságot, mely nem tudja beérni azzal, ami van, hanem különbet, többet, nagyobbat akar. Szent Imre szűzessége a keresztény szűzesség; valami megengedettet, valami jót, valami szépet odaad valamiért, ami nem kötelesség, ami még jobb, ami még szebb. A kisebb jóról lemond a nagyobb jóért. A szűzesség: ellenemondás annak a nyárspolgári lelkületnek, mely azt mondja: úgy van jól, ahogyan van, ,,a nyugalom a fô'', ,,quieta non movere!'' Ellenemondás annak a nyomorúságos tehetetlenségnek, amely azt hánytorgatja: ,,ez a természetem!, nem tudok rajta változtatni, nem tehetek róla!, az ember sorsa a természete!'' A szűzesség lendület, amely azt mondja, hogy nem mindenestül sorsunk a természet, hanem csak annyiban, hogy erre kell építenünk. Ezt kell legyôznünk. Ennél kell különbnek lennünk. Azt jelenti a maga igazi jelentôségében a keresztény szűzesség, amit Imre késôbbi lelki rokona, a lengyel Szent Szaniszló így mond: ,,Ad maiora natus sum! -- nagyobb dolgokra születtem''; amit a magyar költô így mond: ,,Gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet!'' Ezt jelenti a szűzességi fogadalom: szent nyugtalanság, építô elégedetlenség, lendületes nagyobbratörés. Ez kellett a szentistvánkori magyarságnak. Hiszen a keleti vérben, tudjuk, adva van bizonyos passzivitás, a nyugalom egy neme, amelyet akár lomhaságnak is nevezhetnénk, bizonyos nehézkesség, mozdulni- nehezen-tudás. Szent Imre azt mondja erre: nem! Nagyobbat, különbet, hôsiességet, lendületet! Ezt jelenti Imre szűzességi fogadalma. És kell-e nekünk ez ma? Kell-e bizonyítani, mennyire hajlamunk van rá, hogy beérjük a természettel és ne akarjunk nagyot gondolni, ne akarjunk nagyobbak, különbek lenni? Ami adottság, ami öröklöttség, ami természet, az még csak anyag; abból kell megteremtenünk magunkat. Ha még olyan szép is a természet, ha még olyan fejlett is mai testkultuszunk, egészségápolásunk: ez még nem az igazi emberi élet, ez még az emberi létnek csak alsóbb fokát jelenti. Szent Imre azt mondja: Többre születtünk, nagyobbat akarjunk! Ez az ô elsô nagy tanulsága! Hôsiesség, mint nagyot-akarás. A keresztény szűzesség másik értelme: a szabadság. A szűzesség a bensô szabadságnak egyik legszembetűnôbb, legfelsôbb foka. A lélek szabadságának egyik legnagyobb biztosítéka. Az eredeti bűn óta az emberi természetben benne rejlik a tragikus kettôsség: ,,Más törvényt érzek tagjaimban, lelkem törvényével ellenkezôt'' -- mondja Szent Pál. Küzd bennünk a test és a lélek, a felsôbbrendű ember és az alsóbbrendű ember. A kettô nem ismer kompromisszumot. Vagy elengedi magát az ember és követi a könnyebb, kellemesebb ösztönzést a lélek ellenére: akkor csakhamar parancsolni fog neki a test és következik a lélek szolgaságba züllése, a jellem elpuhulása, elkásásodása. Az ember egyre képtelenebbé válik mindenre, ami erôfeszítést kíván, ami szép, ami nagy, ami nemesen emberi. Vagy pedig a lélek ragadja kezébe a gyeplôt és a maga formáiba kényszeríti a testet: így és csak így jöhet létre a két erô Isten-akarta harmóniája. A testnek is meg kell adni a magáét, de nem többet, mint ami megilleti. A vezetés a felsôbb hatalmat, a lelket illeti: csak így válik a test is azzá, amivé lennie kell: hajlékony, szép, erôs, gyors és vidám eszközévé igazi énünknek, a léleknek. Ennek a belsô szabadságharcnak a végigküzdése nélkül nincs igazán emberi, felsôbbrendű emberi élet. Már most a szűzesség állandó hôsiesség, harc a szabadságért. Gyönyörűen mondja a legenda: ez a csodálatos ifjú ,,keblében hordotta a lángot, de el nem perzseltetett annak égésétôl.'' Igen, lángot hordozott lelkében, a szabadság vágyának lobogó lángját, a lelki szabadságharc éber lángját. Megmutatta nekünk a legérzékenyebb pontot, amely körül nekünk is, a magunk körülményei között is meg kell vívnunk a magunk harcát: a lélek uralmáért! Ez a szűzesség értelme. Imre tanítása: Lelkek vagytok, -- harcoljátok ki magatoknak az uralmat testetek felett, -- kiki a maga módja és mértéke szerint. A lélek az úr a test felett: a szűzességben. A lélek az úr a test felett: a tiszta, termékeny, keresztény házasságban. A lélek az úr a test felett: a becsületes egész munkában. A lélek az úr a test felett: amikor a pillanatnyi kényelemnek ellentmondunk. A lélek úr a test felett: amikor nem nyúlunk a máséhoz, olyankor sem, ha nem venné tudomásul senki. A lélek úr a test felett, ha az elv, az eszme, a kötelesség kedvéért áldozatot hozunk, akkor is, ha könnyű volna kibújni alóla. Ezt jelenti a lélek szabadsága, ezt mutatja nekünk a szűzesség szentimrei példája. De Imre még mást is mond. Az ô fogadalma a maga igazi gazdagságában a szolgálat lelkét is képviseli. A keresztény szűzesség valami egészen más, mint a pogányságban jelentkezô hasonló jelenségek. A keresztény szűzesség egészen pozitív dolog, nem egyszerűen lemondás. A terméketlen szűzesség, amelyet a római Vesta-szűzek alakja testesít meg, nem keresztényi ideál. A lemondás, mint önmagában értékes erény: nem keresztény gondolat. Keleti, indus gondolat ez, Keletrôl származott el az európai gondolkodásba. A keresztény ember számára semmi sem érték, ami csak negatív. A keresztény szűzesség értelme: lemondani valamirôl egy nagyobbért. Nem-et mondani azért, hogy annál erôsebben igen-t tudjunk mondani különbre. Nagy Szent Gergely mondja: ,,A tisztaság nem nagy dolog jócselekedetek nélkül, mint ahogy a jócselekedet sem nagy dolog tisztaság nélkül''. Tisztaság, szűzesség csak úgy nagy dolog, csak úgy van értéke a keresztény morálisban, ha eszköz egy nagy pozitív célra: eszköz arra, hogy jobban tudjunk szeretni Istent és embert, hogy jobban tudjunk szolgálni Istent és embert. A szűzesség pozitív lényege: odaadás és szolgálat. Erre világít rá Imre nagy példája. Arra ihlet bennünket, hogy tanuljunk lemondani: kiemelkedni minden kicsinyesbôl, és tudjuk odaadni magunkat szent szolgálatra. Hogy mi ez a szolgálat? Ez mindenki számára más és más. A családanya számára: családja. A hitves számára: férje. A férfi számára egy gondolat, egy eszme, haza, egyház, társadalom, felebarát. Mindenki tudja, mi a hivatása: Isten állította bele küldetésébe, munkájába, mesterségébe, családjába. A keresztény hôsiesség: önátadás erre a célra. Ha ennek a gondolatnak a világánál vesszük fontolóra Szent Imre áldozatát, mindjárt meglátjuk annak a titokzatos éjszakának nagy elgondolását, megsejtjük, hogy mit gondolhatott magában a veszprémi oltár elôtt. Lemondott, tudatosan mondott le arról a nagy jóról, hogy folytassa a trónon Szent István művét, -- de a nagy jobbért mondott le; hogy folytassa különbül, hathatósabban: hôsies szívekben. A magyarság elôtt már ott állt egy nagy példa: a szent király dicsôséges alakja: a keresztény életeszmény. Imre ehhez a példához hozzáadja, ami hozzátartozik, ami kiegészíti: a hôsiesség ideálját. Nem elég épen csakhogy kereszténynek lenni. Szent István életének nagy prédikációja: magyarság annyi, mint kereszténység. Szent Imre hozzáteszi: kereszténység annyi, mint hôsiesség. A szentistváni ideál virága, koronája, betetôzôje a Szent Imre-ideál, ez az, amit megmutatott nekünk gyôzelmes erôvel Imre. Ez az a tűz, amit meggyujtott, ez a hajnali csillag: ,,a születô haza tündöklô csillaga.'' Ezt a betetôzô, felszabadító, heroikus hivatását gyönyörűen példázza legendájának egy kedves kis története. Egy Konrád nevű lovagról szól, aki nagy bűnös volt, de megbánta rettentô vétkeit. Bűnbánatot tart és elmegy Rómába, a Szentatyához. Töredelmes gyónást végez, megvallja minden bűnét, feloldozást kér. A Szentatya a borzalmas bűnök hallatára megtagadja a feloldozást és azt mondja neki, hogy zarándokoljon el a szentek sírjaihoz és kérje az ô közbenjárásukat. Addig pedig bilincsbe vereti. A bocsánatot akkor fogja megnyerni, amikor egy szent sírjánál lepattannak róla a bilincsek. És Konrád bilincseiben járja a világot, elvonszolja magát a leghíresebb búcsújáró helyekre, nem szűnik állhatatosan imádkozni, de a bilincsek nem lazulnak. Végül azt mondja neki valaki, menjen el a nagy királynak, Szent Istvánnak sírjához. El is megy Székesfehérvárra, imádkozik a szent sírjánál, de a bocsánatot nem nyeri meg. Ekkor álmában megjelenik neki Szent István és azt mondja: ,,Én nem tudlak megszabadítani; menj el az én szent fiam sírjához, imádkozzál ott, ô segíthet rajtad!'' Konrád követi az intést, és Szent Imre sírján csakugyan lepattannak róla a bilincsek. Kereszténynek lenni nagy dolog, szent dolog, nélkülözhetetlen dolog: el kell zarándokolni Szent Istvánhoz, hogy megtanuljuk tôle. De még ez sem elég. El kell menni a lélek hôsének, Imrének sírjához is, meg kell tanulnunk tôle, hogy nem lehet igazán keresztény az, aki nem vállalja valamilyen formában a hôsiességet is. Harcosok nem mind lehetünk, vértanúknak aligha kell lennünk, holtig való fogadalmas szűzességre csak kevesen vannak kiválasztva, de a keresztény lélek hôsiességére mindnyájan hivatva vagyunk: hogy egyre jobbra, többre törjünk, hogy úrrá legyünk önmagunkon, hogy önérdek, kényelem, sôt -- ha kell -- egy ellenséges világ ellenére is vállaljuk becsületes, tevékeny szolgálatát annak, amit jónak, nagynak, szentnek, keresztény és magyar eszmének, értéknek megismertünk. Ezt jelenti Szent Imre nagy felkiáltójele a magyar történelem kezdetén. Magyar, légy keresztény! -- mondja Szent István. Magyar, légy hôs! -- kiáltja Imre. Istenem, kell-e nekünk valami éppen ma égetôbben, mint ez a lelkület! A hôsi ideálról lemondó világ a romlás felé hanyatlik, a pusztulás útálatossága mindenfelé. Jobbra is, balra is, mindenfelé új világok csiráznak, új kísérletek próbálkoznak, kikezdések indulnak, -- nem mind a mi eszméink, nem a mi ideáljaink szerint, de mégis, lehetetlen meg nem látnunk itt is, ott is egy új heroizmus feltörését. Államok, népek, eszmék roppant áldozatokat kívánnak híveiktôl, kemény, fegyelmezett életet írnak elô, igénytelenséget, hôsiességet követelnek. Férfiak, nôk, ifjak százezrei és milliói talán nem is tudják, hogy miért teszik, talán vak tömegerôk dolgoznak bennük, talán félre is vannak vezetve, talán nem is alkotásra, hanem rombolásra használják fel rövidlátó hôsiességüket, -- de mégis: vállalják a nagy áldozatot. És ez a hôsies vállalás óriási erô. Fel van téve a nagy kérdés hazánk számára is: ebben az omladozó, de újjászületni készülô világban lesz-e hely számunkra, lesz-e bennünk is hôsies lélek, kultúrateremtô áldozatok vállalására? Nekünk eszmékért nem kell idegenekhez fordulnunk: tisztán áll elôttünk Szent István útmutatása. De lendületre, hôsiességre, új vérre van szükségünk: heroikus nemzedékre. Vagy felfakad bennünk is a heroizmus forrása, vagy megértünk a pusztulásra. Ma már nem elég Szent Istvánt megérteni; az ô követésébôl megszületett Magyarország, -- de újjászületni a Szent Imre-ideálból fog! Szent Imre szelleme, teremtô nyugtalanság szelleme, szabadság szelleme, szolgálat szelleme, heroizmus lelke, jöjjön el a te Magyarországod! ======================================================================== IV. SZENT LÁSZLÓ: FÉRFIESZMÉNY. ,,Az Igazságnak Lelke, ô majd eligazít titeket.'' (Ján. 16,13) A régi magyarok a magyar szentek közül legjobban szerették, legjobban tisztelték Szent László királyt. Úgy látszik, hogy ô volt szemükben a szentnek, a szent királynak, a magyar szentnek az eszménye. ,,Szent királyoknak fényes tüköre, csillagok között fényességes csillag!'', -- így szólítja ôt a középkori magyar ének. Legendája valamennyi magyar legenda közül a leggazdagabb, legszínesebb, és meg lehet állapítani, hogy ez a legendaképzôdés elkezdôdött már az ô életében; már életében szentnek látják, csodával övezik minden lépését, más csodákat, mondákat az ô személyéhez fűz a hagyomány. Például a csodaszarvas mondája megismétlôdik Szent László legendájában. A csodafűbôl, Csaba-írébôl Szent László füvét csinál a legenda. Még halála után is visszatér a magyarok bízó hite szerint, amikor ellenséggel harcolnak, és gyôzelemre segíti ôket. A művészet is az ô személye köré fűzi legszebb virágait. A középkori templomokban az ô képével találkozunk a legtöbbször, középkori művészeink legjobbjai az ô alakját ábrázolják. Egy vatikáni kódexben -- amely minden valószínűség szerint magyar kéztôl származik -- 28 képet látunk Szent László legendáiból. Az egész középkori művészet egyik legnagyszerűbb alkotása az ô nagyváradi lovasszobra, a két Kolozsvári testvér alkotása. Képmását pénzeken látjuk, nevét csatakiáltásul használják. Történetírásunk az ô korával kezdôdik és az elsô magyar király-eszmény ô. Halálakor, amint a legenda feljegyzi, -- még ha nem értjük is szóról-szóra ezt az adatot, mindenesetre mutatja azt a lelkületet, amely a magyarokat akkor eltöltötte -- ,,mind az egész kereszténységben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királynak halálán és három esztendôre az egész országban szép öltözet, táncjárás, semmi vigasságtétel sem nem láttaték, sem nem hallattaték.'' Nagyváradi temetkezési helye igen hamar zarándokhellyé lett. Egy nagyon érdekes adat szerint, amelyet 1684-ben a törökök elleni felszabadító háború idejében jegyeztek fel egy külföldi fültanu elbeszélése nyomán, a keresztény táborban a magyar katonák a tábortűznél ,,félóráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek ép aznap ünnepe volt. (Id. Erdélyi J.: Népdalok és mondák, II. k. 407. l.) Tehát a XVII. század végén a magyar katonák elôtt Szent László még eleven tisztelet tárgya! De legszebben mindenesetre a középkori ének tartotta meg emlékét: Te arcul teljes, szép piros voltál. Tekintetedben embereknél kedvesb, Beszédedben ékes, karodban erôs, Lám mindent te ejtesz, ki tevéled küzdik. Tagodban ékes, termetedben díszes, Válladtul fogva mindeneknél magasb, Csak szépséged császárságra méltó, Hogy szent korona téged méltán illet. Testedben tiszta, lelkedben fényes, Szívedben bátor, miként vad oroszlán, Azért neveztek bátor Lászlónak, Mikoron méglen ifjúdad volnál. Mivel magyarázzuk ezt a feltűnô jelenséget, hogy ennyivel melegebben szól róla a magyar hagyomány, mint bármelyik más magyar szentrôl? Nyilvánvaló, hogy a régi magyar jobban megértette, közelebb érezte magához Szent Lászlót a többi szenteknél. Szent Istvánra kegyeletes áhítattal nézett a magyar, de az az ideál, amelyet ô testesített meg, az ô korában még magas, felülrôl jövô, át nem érzett követelmény volt a pogányságban nôtt nemzedék számára. Szent Imrét csodálkozó tisztelet övezi, de az az eszme, amelyet ô képvisel, az evangélium szerint is csak a választottaknak szól; sokáig tartó fejlôdésre volt szükség, míg a magyarság odáig elérhetett, hogy igazán megértse ezt a tanítást. De Lászlót mindenestül magáénak érezte. ,,Magyarországnak vagy királymagzatja'' -- mondja róla az imént idézett himnusz; magyar vérbôl valónak, magyar ízlés szerinti hôsnek, magyar eszménynek érzi ôt a magyar. A pogány Vazul unokáját, a pomeránverô és németverô hôs Béla fiát tudta benne. Legenda, ôsi monda és történelem egybeolvad az ô alakjában; történeti feljegyzések és legendaköltészet ugyanazt a képet festi róla. Szent István nagyságát, bölcseségét, Imre heroizmusát, a maga katonai erényeinek, a maga emberi ideáljainak fényében látta itt megjelenni a magyar. Megértette, megszerette, csodálta és megpróbálta követni. De hát mi az az ideál, amelyet Szent László testesít meg a magyar lélek elôtt? Melegebben szól róla a hagyomány, mintha csak a fejedelmi ideált látná benne: mintha valami általánosabban emberit, valami mindenkinek szólót érzett volna benne a magyar. Úgy tetszik, hogy a legendának és krónikának csillogó szálai mögött a férfiúi ideált látta megelevenedni Szent Lászlóban a magyar ember, azt, akit minden keresztény magyar férfinak követnie kell. Milyen jellemzô erre az a három állandó jelzôje, melyet a régi hagyomány megôrzött! Elôször lengyel Lászlónak nevezték, hiszen Lengyelországban született és gyermekségének egy részét ott töltötte. Amikor megismerték, hamarosan más nevet adtak neki; már az imént olvasott versbôl is tudjuk, hogy bátor László-nak nevezték, és hogy ez a bátor-szó állandó jelzô, mutatja, hogy ugyanennek a himnusznak latin változata ezt a szót nem fordítja le: ,,ideo dictus es bátor Ladislaus''. A legendában pedig azt olvassuk, hogy ,,az ország minden lakosai nem tulajdon nevén, hanem csak kegyes király-nak hívták.'' Ime, ez a lengyel László, aki bátor Lászlóvá és kegyes Lászlóvá lesz a magyar nép lelkében! Ezzel a két állandó jelzôvel, ezzel a két népi megjelöléssel gyönyörűen rámutat a hagyomány, hogy mit látott benne a régi magyar: a bátor és kegyes embert, a magyar férfiú eszményét. Mi ez a férfiúi ideál? Mindenekelôtt az erô eszménye. A férfiúnak, magyarnak, mi imponálhatna jobban, mint az, amit ösztönszerűen megkíván és megbecsül a férfiúban: az erô. Szent László már külsô megjelenésében erôsebb, daliásabb, szebb mindenkinél, ,,fejjel magasb mindeneknél'', -- a kedves himnusz szavai szerint ,,csak szépsége császárságra méltó.'' Alakját rendszerint bárddal kezében, az erô szimbolumaként ábrázolják. Egész élete is az erônek megtestesülése. Ifjúsága csupa harc és harcias gyakorlat. Gyermekkorában a bihari rengetegekben, a hires Igfon erdôben vadászgat bölényre, medvére. Az anyai lengyel udvarban lovagi nevelést kap. Azután harcol. Harcol üldözött bátyja mellett, majd Salamon király mellett; késôbb, mint király, a haza ellenségei ellen. A cserhalmi csata, ahol egymaga hat kúnt ejt el, a nándorfehérvári gyôzelem: mind az ô nevéhez fűzôdik, csupa személyes párharc, lovagi hôsiesség. A krónika, a legenda hôskölteménnyé válik, mikor róla kezd szólni. Még Szög lovának nevét is feljegyzi az utókor számára. Salamon Pozsony alatt, mikor László közkatona köntösében hívja párbajra, nem tud megállni tekintete elôtt. Királyságának idején is csupa háború az élete. Német ellen, kún ellen, bolgár ellen, görög ellen állandó harcban áll. Dicsôséges csaták, gyôzelmek veszik körül. Hódítóként új országokat csatol országának határaihoz. Mindenütt mint a hôs mintaképe jelenik meg. De ez a rettentô harcos igazi középkori lovag, ,,Szűz Máriának választott vitéze'', -- mondja róla az idézett ének. Már édesanyja, Richéza, az elsô lengyel király leánya, meghódította a jámbor keresztény életeszménynek. Richéza ifjúságát a Rajna vidékén, a katolikus áhítat klasszikus földjén töltötte egy kolostorban; fiába is bizonyára jókor belecsöpögtette azt a lelkületet, aminek következtében Szűz Máriának választott vitéze lett. Kázmér lengyel király udvarában, aki szintén a keresztény lelkiségnek egyik elôharcosa Európában, ugyancsak volt mit magába szívnia. Mikor a történelem és a legenda világában megjelenik, mindenütt meglátjuk benne a lélek hôsét; az igazi urat, aki önmagán is úr. A lovagi hôsiességet megszentelte, keresztény erényességgé emelte. Csupa nagylelkűség egész élete. Imponálóan mutatja ezt Salamonhoz való viszonya, akinek trónjára nem áhítozott -- jóformán úgy kényszerítik rá a fôurak. Újra meg újra megbocsátja neki hűtlenségét, állhatatlanságát, és amikor király lesz is, mindaddig nem teszi fejére a koronát, csak úgy viteti maga elôtt, míg Salamon életben van. Álmosnak, Kálmánnak, két nyugtalan unokaöccsének, megbocsát. Mikor a pusztító kúnok megfutamodnak seregei elôtt, a szent király felkiált: ,,Atyámfiai! Álljatok meg, ne öljük meg ôket, hanem térítsük meg és telepítsük le ôket!'' És alázatos hôs is ez az oroszlánbátorságú lovag. Azt írja a montecassinói bencés apátnak, hogy ô szegény nyomorult bűnös, imádkozzék érte, mert nagyon nehéz keresztény módon élni olyan világi hivatásban mint a királyság. Csupa jóság ez a nagybárdú harcos: a vitézség mellett a keresztény szelídség vezérli. Ékesen szóló bizonyság erre törvénykönyve, ez a kora vad erkölcseinek megfelelô véres és kegyetlen törvényhozás, amelyre szükség volt a barbárság maradványainak megfékezésére, de amelynek meghozásakor arra is gondja volt, hogy az özvegyeket és árvákat megvédje. Úgy rendelkezik pl., hogy a gyilkosok vagyonának egyharmadrészét fenn kell tartani a gyilkos gyermekei számára. Ime a harcok lovagja, akinek gondja van a gyámoltalanul hátramaradt gyermekekre, özvegyekre. Ime, az igazi erônek, a keresztény férfiú erejének mintaképe! Nekünk, mai keresztény férfiaknak, milyen sürgetôen szükséges az igazi keresztényi erônek ez az ideálja! Manap olyan kort élünk éppen, amikor a testi erô szuggesztiója kísérti az emberiséget. Ma, a sportoknak, a rekordoknak, az újjáéledô olimpiai játékoknak idejében a testi erô látszik legfôbb értéknek. Ma úgyszólván az egész világnak eszménye az erô. Csakhogy az erôkultusznak ez a mai korszaka tele van félreértésekkel, végzetes, gyilkos tévedésekkel. Ma sportnak nevezzük azt is, ha 22 ember játszik, és 22.000 nézi. Ma turisztikának nevezzük azt is, ha a szabadba megyünk enni, inni és udvarolni. Talán az erô mivoltára és értékelésére nézve is vannak ilyen közkeletű tévedések. Talán nagyon is egyoldalúan hajlandók vagyunk csak az izomerôt nézni erônek. Talán elfelejtjük, hogy nemcsak az az erôs, aki vállal magasabb mindenkinél, hanem az is, aki lelkében magasabb, egyenesebb, szilárdabb másoknál. Erôs: aki megáll a maga lábán és érvényesíti meggyôzôdését, igaz valóját a kísértések ellen. Milyen nyomorult látvány egy erôs, hatalmas atlétaember, aki az érzékiségnek, a lustaságnak, a szeszélynek, az idegességnek elsô szelére hitványul meghunyászkodik! Aki a csábítással, vagy a megfélemlítéssel szemben még csak fel sem veszi a harcot, meg sem kísérli az ellenállást, hanem gyáván megadja magát ezeknek a nyomorult ellenfeleknek! Milyen hitvány is szégyenletes jelenség egy férfi, aki testi megjelenésében erôs és imponáló, de nem tud megállani a lábán, amikor színt kell vallani, amikor népszerűtlen igazságot kell védeni, elvekért síkra szállani! Aki mindig azon aggodalmaskodik, hogy mit szól a világ, mit szólnak mások, nem azt kérdezi, hogy mit szól a lelkiismerete és lelkiismeretében az Úristen. Milyen szánalmas fél-ember az olyan férfi, aki nem mer vállalni felelôsséget, aki meghátrál tettének következményei elôl, kibúvókat keres, másra akarja hárítani azt, amiért neki kellene helytállania! Milyen torzképe az ilyen a férfinek! Mennyire nem hasonlít Szent Lászlóhoz! Az erô: a lélek, az erô: az akarat. Az erô: odaadás. Ez a szentlászlói férfiúság. Odaadás, ezt a szót említettem utoljára; odaadás, ez a másik vonás, amely kiegészíti a férfiúi ideált. Az erô önmagában nem érték: az erô nem cél, hanem eszköz. Semmi sem szánalmasabb, mint az erô, mikor nem tud mit kezdeni magával, ha nincs célja, aminek szolgálatában érvényesüljön. És el is sorvad az erô, ha nem tud dolgozni, cselekedni, kifejtôzni -- erôsnek lenni valamiért. Az erô magában tehetetlen. Diákkoromban igen olvasott könyv volt egy jeles neveléstani mű, a kitűnô francia tudósnak, Payotnak könyve, az Akarat nevelésérôl, amely ha nem is olyan alaposan, nem olyan kimerítôen és mélyen, mint a keresztény aszketika klasszikusai, mégis igen hatásosan és módszeresen vezet rá, hogy milyen szüksége van az embernek akaraterôre, és megtanít rá, hogyan szerezheti meg az ember ezt az akaraterôt. A könyv végén felveti az író a kérdést, hogy mit csináljon az ember a fáradságosan megszerzett akarattal, és kilátásba helyezi, hogy erre a kérdésre majd egy külön könyvben fog felelni. Ezt a másik könyvet azonban nem írta meg. Pedig ez nem kevésbbé fontos lett volna. Persze, hogy azt kérdezi minden erôs ember: mit csináljak erômmel? Mi értelme van az erônek, ha nem tudom, mit kezdjek vele? Erre azonban már nem tud felelni a profán tudomány. Erre nem tud felelni senki más, csak az az Egy, aki fenékig ismerte az emberi lelket: az Úr Jézus Krisztus. Az ô felelete pedig titokzatos ige, rejtélyes bölcseség. Azt mondja Máté evangéliuma (10,39.): ,,Aki megtalálja életét, elveszti azt, Aki elveszti életét értem, megtalálja azt.'' Milyen különös tanítás! Játéknak látszik a szavakkal; de az mondta, aki nem játszik szavával, akinek szava út, igazság, élet és végzetes törvény az emberiség számára. Azt mondja ez a súlyos mondat: az élet értelme az, hogy odaadjuk valakinek. Azt mondja, hogy az emberi bölcseség ellenére, mindannak ellenére, amit a földönjáró ész gondolna, az élet törvénye: élni csak úgy érdemes, élni csak úgy érték, ha ezt az életet odaadod valamire, -- ha férfiember vagy: valami célra, valami objektív, rajtad kívül álló célra. Ki hinné el ezt a különös paradoxont, ha nem próbálta? És ki ne tudná, hogy milyen tökéletesen, végzetesen igaz, ha próbálta, élte! Akik úgy élnek, hogy érdemes élniök, akiknek élete érték, maguknak és másoknak: önmagukon tapasztalták meg ezt a nagy krisztusi törvényt. Szent László egész élete egy szakadatlan önfeláldozás és odaadás, ifjúságától haláláig. Ifjúságában apja mellett, bátyja mellett, bátyjával a király mellett, amikor bátyja király lesz, mellette: harcol, odaadja ifjúságát, erejét, vitézségét, vérét, életét, hogy szolgálja szerettei ügyét, százezrek ügyét, hazájának ügyét. Mikor király lesz is, egész uralkodása folytonos munka és hadakozás, László is azok közül a szentek közül való, akik nem értek rá magánéletet élni. Ezt mutatja családi élete is. Kétszer nôsült, mindkét felesége fiatalon halt meg, mindkettô csak egy-egy leánygyermeket hagyott maga után; nem volt fia, akire birodalmát hagyhatta volna. Bár unokaöccse, Könyves Kálmán, késôbb méltónak bizonyult a trónra, de élete végén meghasonlásban van vele is. Magánélete csak szomorúságot, fáradságot és harcot hozott: csak hivatásának élt, annak a hivatásnak, amelyrôl Montecassinóba megírta, hogy nehéz dolog keresztény módon élni benne. Pedig ha valaki keresztény módon élt valaha ennek a hivatásnak, Szent László volt az. Élt hivatásának, annak az eszménynek, amelyet Szent István dinasztiája tűzött elé, és amelyet ô valósított meg igazán. Ô semmisítette meg végképpen a pogányságot Magyarországon. Ô alatta lett Magyarország egészében szent ország. Élt, ugyancsak Szent István példája szerint, Egyházának, amelyet külsôleg és belsôleg újjászervez, és amelynek érdekében szilárdan áll az Egyház feje, VII. Gergely, a nagy pápa mellett; az Egyház szabadságáért vívott nagyszerű szabadságharcában, Szent László volt egyike a legállhatatosabb szövetségeseknek. Csupa önfeláldozás, csupa odaadás mindig és mindenkihez, egyesekhez is. A mogyoródi csatában ruhát cserél bátyjával, hogy megmentse életét, hadd higgyék, hogy ô a vezér, ôt öljék meg inkább. A cserhalmi ütközetben, mikor már öt kúnt leterített, súlyosan megsebesülve látja meg a csata végén a hatodikat, aki a magyar leányt elrabolta. Ekkor fáradtan, kimerülten, véres sebeivel vágtat utána, kockára teszi életét, csakhogy megmentse azt az egyetlen kis életet, egy egyszerű, ismeretlen leány életét. Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja életét: minden pillanatban kész odadobni azt Egyháznak, hazának, egyeseknek -- mindennek és mindenkinek, akiben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét. Igy ,,dicsekedik (a himnusz szerint) két országban: Magyarországban és mennyországban''. És így mutatja meg, hogy mi az igazi férfiú erôssége. De van ebben az életben még egy másik tanulság is. Szent László példája megtanít bennünket arra is, hogy a férfiúi élet: alkotás, szolgálat. Alkotás! Hol az a nevére méltó férfi, aki nem érezné vérében a lendületet, a belsô ösztönzést ,,valamit csinálni ?'' A kis gyermek, mikor játszik és szétszedi játékát és újra össze akarja állítani: ,,csinálni'' akar valamit, -- a férfiúi hivatás elsô ösztöne mozdul meg benne. Minden férfi, akinek megadatott a hozzá méltó élet, teremteni akar, intézményt, törvényt, művet, tudományt, művészetet, -- fúrni, faragni, szántani, vetni, rendezni, tervezni. Isten oltotta a férfibe ezt az ösztönt. Gyermekkoromban ismertem egy öreg vasúti kalauzt. Ez abba öntötte egész lelkét, hogy a maga kis vasúti szakaszán egy praktikusabb közlekedési rendszert állított össze. Ezen a tervezetén évek során át dolgozott, élete munkájának tekintette. Nem tudom, jó volt-e ez a tervezet, nem tudom, elfogadták-e az illetékesek, de az az öreg dörmögô kalauz ma is mint a férfiúi ideál él emlékemben. Férfi volt: nem tudta beérni a maga hétköznapi, megszokott, pénzért végzett munkájával, hanem ott, ahol volt, abban, amihez -- mint hitte -- értett: alkotni akart, teremteni valamit: szolgálni egy szent célt, egy közösséget. Igy van csak értelme az életnek a férfiú számára. Milyen nyomorult ember volna az a pap, akinek a lelkét nem töltené be a szent szolgálat ihlete, az a katona, aki nem tudná szeretni hazáját és nem érezné át, hogy érdemes érette nemcsak élni, hanem meghalni is. Bizonyos értelemben pap mindenki és katona: Isten hivatást tűzött mindenki elé -- ennek kell élnie, mint ahogy a földmíves él földjének, az iparos munkájának, az apa családjának. Láttam egyszer egy asztalossegédet, amint ragyogó szemmel dolgozott és magyarázta, mit csinál. Látszott rajta, hogy egész lelkével szolgál valamit. Valami olyat művel, amirôl talán nem is tudja, hogy a legszentebb erônek a megnyilatkozása: Isten teremtô tevékenységének folytatása. ,,Csak a gyenge él önmagának -- mint Széchenyi mondta, -- az erôs (a férfi) egész nemzeteket hordoz keblében.'' A nagyon erôsek egész nemzeteket, a kisebbek kisebb közösséget. Lehet élni egy kis körért, egy testületért, egy intézményért, egy eszmei közösségért, azonfelül él mindenki az ô családjának, -- hiszen ezek a családok, ezek a kis közösségek alkotják a hazát -- és él mindenki, aki egész emberi életet él, az Istennek. Tolsztoj tépelôdô arisztokrata regényhôsét ezzel tanítja meg az élet értelmére egy egyszerű szegény paraszt. ,,Miért kell élni? -- Hát az Istennek kell élni!'' Végelemzésben mindenki az Istenért él, aki ott, ahová az Isten odaállította, egy Isten-adta hivatásnak a szolgálatára odaadja életét és egész munkát végez. Igy fejtôzik ki benne a monumentális férfiúság, és így lesz övé, -- Isten úgy akarta, -- amennyire a földön elérhetô: a boldogság titka is. Nézzetek szét magatok körül: mindennapos tapasztalás bizonyítja meg: Isten úgy alkotta meg a férfilelket, hogy nincs számára más értelme az életnek, csak a szolgálat, a termékeny, alkotó önátadás! ,,Aki elveszti életét értem, megtalálja azt.'' Szent László életének ez a másik nagy leckéje számunkra: az erô mellett a szolgálat. De hát honnan merítsük ezt az erôt, amely a férfiúi eszmény lényege? Honnan azt az erôt, amely a szolgálat odaadásához szükséges? Megfelel rá a mai evangélium, amikor azt mondja: ,,Az Igazság Lelke, ô majd megtanít titeket.'' És ugyanazt mondja a Szent László-himnusz is, amelyet beszédem elején idéztem: ,,Megbátoréta téged a Szentlélek''. Biztos erô, törhetetlen erô csak egy van: az Isten ereje, a kegyelem: a Szentlélek. Nincs fogalma erôrôl annak, aki nem él a kegyelembôl. Sejtelme sincs arról, mit tesz férfiúnak lenni, annak, aki nem élte még meg magában Isten kegyelmét, erejét. Ó, mekkora erôt ád ez az embernek! Nemcsak abban az értelemben, hogy a kegyelem kitágítja az ember erejét, hogy általa többre vagyok képes, hanem úgy is, hogy belenyúl a lelkembe és saját érzésemen át adja meg nekem az erô érzetét. Ó, hogy megérti az apostol szavát a keresztény férfi: ,,Tudom, hogy mindenre képes vagyok az által, aki engem megerôsít.'' Tudom, mert élem. Aki nem éli, ne csodálkozzék rajta, ha nem tudja. Éld, -- megtudod! A régi magyarok csatakiáltása ez volt: ,,Uram Isten és Szent László!'' Istent és Szent Lászlót, -- Istent és Istenbôl élô erôs férfiút: ezt hívták segítségül tatár ellen, török ellen, minden ellen. Ezt hívjuk segítségül mi is, ma is, egyéni és nemzeti életünkben egyaránt, minden ellenség ellen. Csak ez az egy segíthet rajtunk: Isten, és Istenbôl élô férfiúság. ======================================================================== V. SZENT ERZSÉBET: NÔI ESZMÉNY. ,,Szeretteim, legyetek az Igének cselekvôi és nem csupán hallgatói.'' (Jak. 1,22.) Az elsô árpádházi szentek hatalmas királyi alakjai után: Szent Erzsébet új világ, új szépség, új mélység. István, Imre, László: országintézô, nemzetalkotó nagyok, Erzsébetet legszívesebben úgy emlegeti a keresztény világ, mint a kedves Erzsébetet. István, Imre, László: a magyarság nagy célkitűzôi, a magyar lélek nagy útmutatói, -- Szent Erzsébetrôl a legenda szerint születésekor megjövendöli az erdélyi varázsló, Klingsor, hogy ,,Vigasztalására lesz a föld minden népének.'' Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a nôi eszmény megtestesülése. A férfiúi eszményrôl elmélkedvén, Szent László példájában az erônek és a szolgálatnak kettôs fôvonásában találtuk meg a legjellemzôbbet: voltaképpen ugyanez a lényege a nôi eszménynek is, csak a kettônek kifejlôdési iránya fordított. A férfiúi eszmény az erôbôl indul ki, és az erô tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A nôi eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlôdik a lélek ereje, hogy végül hôsiességgé nô. Lényegében egy a kettô. Mind a kettô: erô. Ki kételkedhetnék benne, hogy a nô nem kevésbbé erôs, mint a férfi. A keleti bölcs arra a kérdésre, hogy mi a legerôsebb a világon, azt felelte: ,,A legerôsebb nem a harcos, nem az oroszlán, nem a vihar, hanem az édesanya.'' És a szeretet a lényege mindkettônek. A férfiúi erô célja, egyetlen értelme a szeretet; a nôi odaadás a szeretet legyôzhetetlen erejével válik hôsiességgé. Isten gondolata a férfiúról és nôrôl lényegében ugyanaz, de ez a lényeg két különbözô módon valósul meg. Már a paradicsomban más feladatot tűz az Úr Ádám elé, -- hogy uralkodjék a világon -- és Éva elé, akit azért teremtett, hogy legyen segítôje Ádámnak. Uralkodni: alkotni, hivatást gyakorolni, küzdeni valamiért, egy személytelen, személy-feletti eszméért, ügyért, elvért, -- íme, a férfiúi hivatás. Segíteni: vagyis küzdeni személyért, vagy személyekért, személyekben megtestesülô eszméért, -- íme, a nô Isten-rendelte része a földön. Ebbôl természetszerűen adódik a férfiúi hivatás számára az a tevékenységi terület, amit nagy életnek szokás nevezni: közélet, társadalom, tudomány, gazdaság, politika, történelem. A nô számára: amit kis életnek szoktak mondani: a család. Isten mentsen azonban, hogy valaki ezt a ,,kis élet''-et kisebb jelentôségűnek, kisebb értékűnek vélje. Mivé lenne az egész ú. n. nagy élet, ha nem volna a kicsi, ahonnan kiindulunk, ahol melegszünk, ahonnan erônket merítjük, ahová visszatérünk: az anyák, hitvesek drága szent köre. Játék, hiúság, káprázat ehhez képest az a kevély nagy élet: az emberiség legnagyobb, legmélyebb titkai itt rejtôznek, itt fakadnak. Óriási erô a szeretet, nem fér el a kis nôi életkör szűk, de életadó keretei közt. Kinô belôle: a belôle származó, rajta erôsödô, erôt belôle szívó férfi-egyéniségekben életintézô tényezôvé válik. Egy-egy kivételes, nagyszabású asszonyi egyéniség pedig önmagában valósítja meg a szeretetnek ezt a világmegváltó kitágulását: a család falai közül belenô a nagy világ arányaiba: egy egész világot felmelegít belôle a hôsivé nôtt nôi életelv, a szeretet. A nagyok közt is a legnagyobb példák egyike erre Szent Erzsébet élete. A természetes, a családi, a házi-köri nôi hivatás, a kegyelem erejébôl természetfelettivé nô benne. A szeretet, amely kiindul a maga természetrendelte kis körébôl, a maga családjából, kitárul, megnô, óriásira nô benne és az egész világra sugározza fényét, melegét. Szent Erzsébet elsôsorban az igazi nôiesség: a személyes, a kiskörű szeretet hôse. Ha magunk elé állítjuk a róla fennmaradt rengeteg legenda és történelmi feljegyzés világánál, az elsô tekintetre egy kedves, szép, fiatal, szerelmes, boldog hitvest látunk magunk elôtt. A hitves eszményét. Már menyasszony korában megkapja az embert bájos, szemérmesen, de tudatosan odaadó, jegyesének, leendô hitvesének mindent alárendelô hűsége és kitartása. Hiába akarják megfélemlíteni, senki sem képes lemondásra bírni arról, akit szeret. Házassága a boldog, szép, mindenki számára épülésül, gyönyörűségül, erôforrásul szolgáló családi életnek csodaszép képét tárja elénk. Erzsébet és Lajos, -- az ideális lovag, -- az ô férje, az ô ,,testvére'' (mint szólítani szokták egymást), a maguk három gyermekével, boldog családjuk körében: szívmelegítô jelenség. Milyen megható, kedves vonásokkal mutatja meg hitvese iránti szeretetét, amikor (Erzsébet -- ha ösztönét követi: maga az igénytelenség!) ékes ruhákat ölt magára, csak azért, hogy férjének tessék. Amikor az udvari lakomáknál, minden hagyományos szokás ellenére, férje mellé ül, mert nem akar elmozdulni mellôle. Amikor a templomban rajtakapja magát egyszer -- a legenda egyik legkedvesebb, legemberibb mozzanata! --, hogy nem a szent cselekményre gondol, hanem férjén felejtette szemét. Amikor következetesen elkíséri mindenhova, ünnepekre, utazásokra, vadászatokon mellette lovagol; ha elválik tôle, gyászruhát ölt mindaddig, amíg viszont nem látja. De leghatalmasabban mutatja az ideális hitves képét az a rettentô szerencsétlenség, a nagy végsô válás, amikor férje elindult a kereszteshadjáratba, ahonnan sohasem tért vissza. Sokáig nem meri megmondani Erzsébetnek, hogy letette a kereszteshadra elkötelezô fogadalmat. Erzsébet úgy találja meg a tarsolyában véletlenül a keresztes-jelvényt; megdöbben, megnémul, majd egyetlen kiáltásban tör ki: ,,Testvérem, ha nincs az Isten akarata ellen, maradj velem!'' Amikor pedig látja, hogy nem lehet megváltoztatni a fogadalmat, lóra ül és elkíséri az ország határáig. Ott elbúcsúzik tôle, de aztán még egy napig lovagol vele. Ott újból elbúcsúzik, aztán még egy második nap is vele lovagol. Már egészen vele akarna menni, de nem hagyhatja el gyermekeit, kénytelen visszafordulni. Úgy viszik haza, félig holtan. Ettôl kezdve gyász az élete. Végre megjön a még súlyosabb gyászhír, férjének halálhíre. Erzsébet felsikolt: ,,Mindennek vége! Meghalt az egész világ!'' Nyolc napig nem tér magához a sírástól. Aztán fogadalmat tesz, hogy többé nem megy férjhez; állja is ezt a fogadalmat, akkor is, amikor II. Frigyes császár kéri feleségül. Ime az ideális hitves képe! De ez az ideális hitves ép olyan ideális anya is. Férjének halála után egész tevékenysége rászoruló három gyermekéé. Innen kezdve egész élete az üldözések, megpróbáltatások, megalázások szakadatlan sorozata. Kiűzik várából, megfosztják méltóságától, mindenétôl. Mindez nyilvánvalóan azért történt, mert nem hajlandó lemondani sógora javára fiának fejedelmi jogairól. Amikor menekülni látjuk várából, télnek idején, éjnek éjszakáján, kis gyermekeivel, -- a legkisebb majdnem csecsemô még, -- nem a szenvedô anyai szeretet és csodálatos nôiség képét látjuk-e magunk elôtt? -- De a hitves és anya mellett felismerhetjük benne a háziasszonyt is. Megható adatokat olvasunk róla, hogy mint iparkodik megállni úrasszonyi helyét, vezetni nagy házát, ott lenni férje mellett, amikor mint a vár asszonyának és tartományi fejedelemnônek, ott kell lennie. Bizonyos, hogy kedve ellenére, de megtesz mindent, ami telik tôle, csakhogy betöltse az ideális asszony hivatását. De a mély nôi lelket nem tudja mégsem úgy eltölteni a személyes szeretetnek ez a természetes kis köre, hogy mindenestül lefoglalja. Jaj is volna a léleknek, ha ridegen el tudna zárkózni mindenki mástól. A csak személyes eszménynek élô nôt, akit mindenestül betölt az ô családi köre, és nem tud továbbnézni, egy állandó veszély fenyegeti: a családi önzés alattomos betegsége ez, amely mindenesetre kevésbbé aljas az egyéni önzésnél, de végzetességben mindenképen versenyez azzal, sôt talán még felül is mulja. A családi önzésbe belemerevedett lélek tudniillik legtöbbször nem eszmél rá a maga betegségére, talán még erénynek is nézi bűnét, így aztán igen nehezen tud kiemelkedni belôle. Pedig az önzésnek ez az elôkelôbbnek látszó faja is nem egyszer valósággal elaljasítja, a családján kívül állókkal szemben egyenesen pogányul kegyetlenné tudja változtatni a szeretetre termett lelket. Elsô természetesen a család; de nem úgy, mintha mások nem volnának, vagy született ellenségek volnának. Az igazi szeretet pedig nem ismer korlátokat. Az hôsiesen odaadja magát a kis kör szolgálatának, mégis ki tudja szélesíteni Isten segítségével a maga szeretetét; jut belôle másoknak is, mindenkinek, akiket Isten a közelébe hoz. Szent Erzsébet példája ékesszólóan mutatja ezt. Hitvesi szeretetét, nôi odaadását mindenki számára szóló egyetemes szeretetté tudja tágítani. Mindenekelôtt nagyszabású jótékonysággal. Nemcsak férje, gyermekei, házanépe számára van gondja; mindenkinek jut nála anyagi és erkölcsi segítség, aki rászorul. A legenda semmirôl sem tud annyi kedves adatot, mint irgalmassági cselekedeteirôl. A képek, melyeket a művészet alkotott róla, a költemények, amelyek ünneplik, mind a jótékonyság angyalát dicsôítik benne. Már gyermekkorában, II. Endre apai udvarában: a szegények közt, a betegek közt, az éhezôk közt érzi magát legjobban. Fel van jegyezve, hogy amikor tehette, a kis Erzsébet beosont a konyhára és kosárszámra cipelte az ételt a szegényeknek. A magyar legenda ebbe az idôbe, négyéves korába helyezi az ismert rózsacsodát is. Thüringiai fejedelemnô korában pedig az egész környéknek angyala. Ismeretes a poklos története, kit a legenda szerint férje ágyába fektetett, és drága kincsként ôrizzük a rózsacsodát: a szent, kötényében a kenyérbôl vált rózsával, talán legköltôibb példája, de a legendán túl egyszersmind történelmi jellemzôje is annak a nagyszerű jótékonyságnak, mely egész életét betöltötte. De nagystílű szeretete nem marad meg csak a jótékonyságnál. A jótékonyság és az irgalmasság nagy dolog, gyönyörű erény, de amíg csak jótékonyság, még mindig megfér vele az önzésnek egy kifinomult neme. Adni: jól esik, az embert megelégedés tölti el: olyan könnyen elfogja az embert az öntetszelgés! És olyan könnyen kielégül kötelességérzetünk, szeretetigényünk, irgalmassági kötelességtudatunk és felelôsségérzetünk, azzal a pár fillérrel, azzal a kis adománnyal, amely nem is esett nehezünkre és mégis jólesett! Olyan hamar elhitetjük magunkkal, hogy már eleget is tettünk az irgalmasság elemi kötelességének, a felebaráti szeretet súlyos felelôsségének! Az irgalmasságon, értelmes jótékonyságon túlmenô, a tervszerű, tudatos, kötelességszerű szeretet, a szociális szeretet is Erzsébetben találja meg ebben a korban talán legszebb példáját. Már maga az is, ahogyan adakozik, mutatja, hogy nem pillanatnyi felhevülésrôl, nem a lelkiismeret megnyugtatásáról van itt szó, hanem egy Istenbôl élô, nagy szeretet tervszerű, kötelességszerű tudatos odáadásáról. Legjobban szereti személyesen keresni fel a szegényeket és házukhoz vinni el adományait, hogy megbizonyosodjék, kinek, mit, hogyan kell adnia. Fontosabbnak tartja az erkölcsi beavatkozást az anyaginál. Egy kedves adatot hoz a legenda erre: Egy lusta öregasszonyt, aki nem akart dolgozni, csak koldulni, saját kezével megvesszôzött. Milyen mai az az adat is, hogy akárhányszor nem adott sem ételt, sem pénzt a szegényeknek, hanem szerszámot a kezükbe, és aratni küldte ôket. Munkát, nem alamizsnát, nem megalázó adományt; önérzetet adó munkát, és annak jogos, kijáró jutalmát. Hogy megnô az értéke, jelentôsége a nagy jótékonyságnak, mikor ilyen mélységes, szociális kötelességérzésbôl származik! Egyszer egy nagy udvari lakomán az a gyanúja támadt, hogy igaztalan elkobzásokból eredt a feltálalt ételek és italok egy része; nem nyúl hozzá semmihez. Ettôl kezdve óvatossá vált az étellel-itallal szemben. Meggondolta, hogy a gazdagok lakomája a szegények keresetébôl kerül ki, ezért, ha csak feltűnés nélkül tehette, csak a legegyszerűbb ételekkel élt. Nagypénteken és egyházi körmeneteken levetette úrnôi ruháját, úgy öltözködött, mint a legszegényebbek és közéjük állt; éreztette, hogy Isten elôtt egyenlônek érzi magát velük. Amikor elüldözik várából, és két hűséges cselédje elkíséri, nem enged különbséget hármuk között sem életmódban, sem ruházkodásban, éppen úgy akar élni, mint ôk. Amikor minden maradék vagyonát odaadta kórházaknak, templomoknak, gyapjúfonással kereste kenyerét, mint az egyszerű emberek. Amikor édesapjának magyar lovagjai megérkeznek, hallják, hogy milyen áldatlan viszonyok között él a magyar királyleány és elszörnyűködnek, megmagyarázza nekik az ô mélységes lelki indító-okait, és a lovagok megértik ôt. De még másik leckét is ad nekünk. Intézményesen szereti gyakorolni jóságát; gondoskodik róla, hogy ne a pillanatnak, ne a véletlennek szolgáljon, hanem okosan és maradandóan szolgálja a rászorulókat. Megalapítja Wartburg várában az elsô szegényházat; árvaházakat, kórházakat emel. Az 1229-iki éhínség idején intézményesen szervezi meg a szegények táplálását: 900 szegény étkezik asztalánál. Ime a nôi kis-kör-szeretet, amely egyetemes szeretetté tágul! Ime a nô, aki férjének, családjának, házának él, mégis jut belôle mindenkinek, akit közelébe hoz az Isten. De Erzsébet nagy szeretet-tanításának még itt sincsen vége. Ó, hiszen még az ilyen mélyrôl jövô, férjet, gyermeket, családot átölelô szeretet is milyen törékeny, amíg csak magára van utalva, amíg csak földi forrásokból táplálkozik. Minden emberi érzés alá van vetve a fejlôdés és visszafejlôdés törvényének. A megszokás elveszi erejét, a mindennapiság elszürkíti, a megúnás megbénítja. És az emberek, akikre irányul, ó, az emberek milyen gyakran bizonyulnak méltatlanoknak a rájuk pazarolt szeretetre! Milyen hálátlanok, milyen kicsinyesek, mennyire nem értenek, nem méltányolnak! Hogy megszoknak bennünket és hogy megszokjuk mi ôket! Jaj, a szeretetnek, ha csak földi szeretet! Meg vannak számlálva napjai, meg van írva halálának órája! Az emberszeretetnek egyetlen kiapadhatatlan forrása az Isten szeretete. Szent Erzsébet, aki oly egyetemes szeretetté tudta növelni a maga asszonyi szeretetét, rámutat példájával erre a harmadik igazságra is. Isten szeretetébôl táplálkozik hitvesi, anyai odaadása is, az irgalmasságot Krisztus szerelméért gyakorolja: koldusban, betegben, poklosban az élô Krisztust látja. Minden cselekedete, minden szava mögül az Isten iránti szeretet rejtett napvilága csillan elô: egy kifejezhetetlen belsô áhítat melege. Ez tölti el már legkisebb korában is. Már gyermekéveirôl, amikor még Endre király udvarában tartózkodott, feljegyzi a legenda, mint legkedvesebb mulatságát, hogy játék közben is el-elszökött kisleánytársaitól, besurrant a templomba, imádni a rejtôzô Jézust. Ez az áhítat elkíséri haláláig. Nehéz lenne megmondani, hogy mivel telt idejének nagyobb része, hitvesi, családi foglalatosságaival, szegények gondozásával, vagy ájtatossági gyakorlatokkal. Ebbôl a természetfölötti odaadásból fakad az az összehasonlíthatatlan nôiesség, az a földöntúli szépség, amely messze sugárzik róla. Megkapó képet nyujt errôl a legenda. Követség érkezett Wartburg várába a magyar királytól. Erzsébet zavarba jött, mert éppen akkor minden díszes ruháját elajándékozta a szegényeknek, most úgy kellene megjelennie a küldöttség elôtt, hogy pirulnia kellene férjének és családjának. De nincs mit tenni, kénytelen hétköznapi ruhájában megjelenni. És íme, amint belép a terembe, csodálat fog el mindenkit: szebb mindenkinél, földöntúli fényben ragyog az arca, alig tudnak ránézni. Ez az a szépség, amelyhez talán nem is kell csoda, nem is külön isteni beavatkozás: ez annak a szépségnek a visszasugárzása, amelyet szívében rejt és amely azért állandóan leragyog róla, mint a Sínai hegyrôl leszálló Mózes arcáról az Isten látásának visszfénye. Az Isteni szeretetbôl meríti lelkének állandó szenvedések közt is fénylô édes derűjét. Hogy mennyire szereti a lelki derűt, kedves mondások is elárulják, melyeket olvasunk tôle. Például az olyan emberekrôl, akiknél a jámborság a savanyúságban nyilvánul meg, azt mondja egyszer, hogy ,,olyanok ezek az emberek, hogy még az Úristen is megijedne a képüktôl!'' E mögött a derű mögött persze az erônek, az önfegyelemnek, a keresztény aszkézisnek biztos fegyverei ôrködnek. Ô, aki férje jelenlétében ragyogó ruhákban jár és sugárzik az örömtôl: amikor férje nincs otthon, kenyéren és vizen él, puszta földön hál, ostorozza magát. Állandóan és következetesen él az aszkézisnek, mégpedig egy kemény, szinte kegyetlen -- a mi puhább természetünkhöz szabott érzésünk szerint egyenesen túlzottnak tetszô -- aszkézisnek elszánt eszközeivel, és hôsies engedelmességgel veti magát alá azoknak a súlyos, sokszor gyötrelmes próbáknak, melyeket szigorú, keménykezű lelkiatyja, Marburgi Konrád szab rá. Hogy ez az isteni szeretet milyen mélyen lakott lelkében, mennyire ez volt igazi erôforrása, a legnagyobb csapás idején mutatkozott meg. Amikor egész családja ellene esküszik, mikor kiűzik várából a téli éjszakába, mikor a tartomány fejedelemnôje gyermekeivel menekülni kénytelen férje várából, országa székvárosában senki sem meri befogadni, hiába kopogtat a házak kapuján, a megfélemlített polgárok nem mernek szembeszállni a hatalmas ôrgrófi-családdal. Erzsébet végre egy korcsmának disznóóljában kénytelen meghúzni magát éjszakára. Másnap boldogságtól sugározva megy el a ferences atyákhoz és megkéri ôket, hogy Te-Deumot mondjanak nevében, amiért az Isten így meglátogatta. Ime, a gyôzelmes erô, férfiúinál erôsebb erô, amely ennek a gyenge nônek a lelkébôl sugárzik! Sugárzik hitvesére, családjára, környezetére, sugárzik szegényekre, betegekre, árvákra, szétsugárzik az egész keresztény emberiségre, felsugárzik a legmagasabb régiókig: -- végül már nem egy család, nem egy tartomány, hanem az egész világ számára melegítô fényesség lesz, hegyen épült város, ,,világ világossága.'' Ez a Te Deum egy másik nagy szentet juttat eszünkbe, aki a legnagyobb szenvedés, betegség idején énekelte a maga csodálatos Naphimnuszát: Assisi Szent Ferencet. Erzsébet is annak a felkelô napnak a fényében jár, annak a nagy lelki megújhodásnak, annak a történelmi újjászületésnek fényében, amelyet Assisi nagy szentje hozott Európa egére. Assisi Szent Ferenc mellett Erzsébet a kor másik nagy világossága. Szent Erzsébet tudatosan csatlakozik az Assisi Szegényke követôi közé. Szent Ferenc harmadrendjének, ennek a világiak számára alapított félszerzetességnek ô a meghonosítója, elsô képviselôje Németországban. Amikor Szent Ferenc meghallja Erzsébet tetteinek hírét, saját köpenyét küldi neki, Erzsébet azontúl áhítattal viseli a drága ajándékot, amely így két nagy szent ereklyéjeként maradt az utókorra. A legendaköltészet is hasonló muzsikával veszi körül mindkettôt. A rózsa-csoda édes testvére ,,Szent Ferenc virágocskái''-nak. Egy másik legenda szerint halálakor -- akárcsak az assisi nagy költô-szent halálakor -- eljönnek a madarak az eresz alá, és énekkel búcsúznak tôle. Igy nô meg a gondos, egyszerű családanya, a boldog hitves, a szorgos nagyasszony a világ világosságává. Mikor meghal, fiatalon, huszonnégyéves korában: káprázatos gyorsan, már hét év mulva szentté avatják. És II. Frigyes, akitôl nem fogadta el a koronát életében, most odateszi azt a koporsójára. Ime a világ hódolata a nôi eszmény elôtt, a tiszta, igaz nôiség elôtt, amely a kicsibôl nô naggyá, családból világít ki az egész világra, a szeretetet emeli világhódító erôvé. De hát a nô eszményképét nem inkább a szépségben kellene keresnünk? Nem elsôsorban erre gondolna a legtöbb nô, ha nôi ideálról van szó, és a férfiaknak is igen nagy része nem ebben látja-e sokszor az asszonyi tökéletességet? És igaza is van mind a kettônek. Csakhogy szépség és szépség között különbség van. Van szépség, amely mulandó: Erzsébet szépsége örökkévaló. Van szépség, amely hideg és meddô: Erzsébet szépsége melegít, termékenyít, boldogít. Van szépség, amely nem mindenkinek adatott: a külsô szépség. Erzsébet szépségét mindenki megnyerheti, aki igazán akarja és Isten kegyelmét hívja segítségül. A belsô szépség ez, a lélek szépsége. Van egy szépség -- és ez az igazi, -- amely legmagasabb fokon egy a jósággal. A szeretet szépsége, amelynek legnagyszerűbb szimboluma a rózsa-csoda: a rózsa, amelyet kenyérbôl változtatott rózsává a szeretet. A kenyér a jóság képe, a rózsa a szépségé. Kenyérbôl rózsa: jóságból szépség, diadalmas szépség, -- ez az örök nôi eszmény, amely ,,magasba von.'' Erre van szüksége a nônek, erre még nagyobb szüksége a férfinak, mert ez az egyetlen meleget adó forrás. E nélkül elsorvad a nô és elsorvad a férfi is. Ebbôl fényesség forrásozik, meleg és erô, Isten-megszentelte boldogság, evangéliumi jóság, szociális megváltás, szabadító, üdvözítô istenszeretet. Ez az a nôi eszmény, amelyre a magyar királylány megtanította a világot, amely vigasztalása minden népeknek, amelyre olyan égetô szüksége van minden embernek és minden idônek, nekünk ma talán mindennél jobban. Asszonyok, leányok, férfiak, magyarok, emberiség: hallgassunk a rózsa-csodás királyleányra és legyünk az igének követôi, nemcsak hallgatói. ======================================================================== VI. BOLDOG MARGIT: A LELKISÉG CSÚCSAI. ,,Ti is bizonyságot tesztek énfelôlem, mert kezdettôl fogva velem vagytok... Mikor eljövend az óra, ráemlékezzetek'' (Ján. 15,27.) A magyar kereszténység kapujában egy szent család áll. Szent Istváné. Kétszáz évvel Szent István halála után egy második szent család jelenik meg a magyar történelemben: IV. Béla király az ô négy szent leányával. Milyen különbség történeti helyzet szempontjából a kettô között! Akkor, Szent István idejében még ,,új csoda'' a magyarságnak a szentség, új csoda a szent király, új csoda a szent királyné, a csodálatos herceg; úgy néznek rájuk, mint soha nem látott, egészen meg nem érthetô tüneményekre, egy más világ küldötteire. Most, kétszáz év mulva, már megszokott dolog a kereszténység Magyarországon; a királyi családban már hagyomány a szentség. Ez a csoda már itthon, ebbôl a talajból nôtt ki. Milyen óriási esemény lehetett, mikor II. Endre király még életében tanúja volt leánya, Erzsébet szentté avatásának. IV. Béla fiatalon vett részt testvérének megdicsôítésében. Ebben a családban mint egy családi örökség, mint egy szent kötelesség sarjad ki a szentség virága. Mélyen vallásos lélek maga a király is, gyermekeiben pedig a szentek egész koszorúja veszi körül: Boldog Kinga, Jolánta, Konstancia és a legfiatalabb: Margit. Ötödiknek pedig ott a király mellett öccsének, Kálmánnak, a magyar udvarban nevelkedett szentéletű lengyel felesége: Boldog Szalome. Kint egy németországi premontrei zárdában szent életet élt Szent Erzsébet leánya, a király unokahúga, Boldog Gertrúd, itthon, a Nyulak szigetén, Margit kolostorában a király unokája, Boldog Erzsébet, és még késôbb egy külföldi zárdában fejezi be életét az utolsó Árpád-király leánya, a harmadik Boldog Erzsébet. De itthon is köröskörül az országban a sarjadzó szentség tanújelei mindenfelé. Szinte azt lehetne mondani hogy tele van szentekkel az ország. Adataink vannak róla, hogy a Pilis és Bakony rengetegeit sűrűn benépesítik a remeték. A tatárjárás után már egy remete-szerzetesrend alakul belôlük. De talán legmeghatóbban mutatja tanújelét ennek a meggyökerezett, otthonossá lett szentségnek Magyarországon, -- amit Boldog Margit legendájában olvasunk --, hogy a királyleány kolostori ájtatosságában már a saját családjáról szóló szent olvasmányokból tud elmélkedni. Azt mondja a középkori magyar szöveg: ,,Eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ô nemzetének, eleinek életüket és életüknek szentségét, azaz Szent István király életét, aki vala magyarok elsô királya és apostola, kinek hírét és keresztyén hitnek prédikációját eszébe veszi, kivel az ô nemzetét a pogány magyarokat megfordítja a bálványoknak imádásától; miképpen Anyaszentegyház hirdeti, jelenti. És meggondolja vala Szent Imre hercegnek is ô életét és ô nemességes szűzességét. Kinek mikoron volna szentséges jegyese, görög császárnak leánya, Istentôl megjelenteték és az ô jegyesével szeplôtelen megtarták a tisztaságnak szűzességét ô életüknek minden napiban. Miképpen az ô jegyese Szent Imrének halála után megbizonyítá. Ismét e szent szűz meggondolja vala Szent László királynak életét, aki Magyarországnak dicsôséges birodalmat és oltalmazást szolgáltatván a pusztítóknak ellene, jelesül pogányoknak ellene, de maga azért e szent király gyakorta alamizsnaadásokban, királyi igazságokban és imádságokban és egyéb jóságos mívelkedetekben magát foglalván, még ennek felette a testnek nyugodalmát elvévén, az éjet viseli álom nélkül. Kinek ô szentségérôl bizonyságot tesznek mind e mai napig a gyógyulásoknak gyakorta való jótételi. Ismét meggondolja vala Szent Margit asszony Szent Erzsébetnek, az ô barátjának és szerelmes nénjének szentséges életét, kinek szentséges érdemével mind teljes az Anyaszentegyház: nagy örömmel tiszteli. Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát e szent szűz és nagy magas fohászkodásokat von vala az ô szívének belsô részébôl. Kéri vala e szenteknek esedezésüket, hogy ô érdemüknek miatta érdemlene lenni ô nyomuknak és érdemüknek követôje.'' Elképzelhetjük, hogy ahol ilyen meghitt, családi közelségben élnek egymással a szentek, minô példa, micsoda hôsugárzás lehetett ez az országnak. Ha a Margit-legendában fennmaradt apácák neveit olvassuk, a legszebb, legelôkelôbb magyar családok neveivel találkozunk köztük. Ez is mutatja, hogy a királyi példának megvolt a hatása. Magyarország ebben az évtizedben a szentek országa. A történeti tények erejével bizonyítja ezt a magyar keresztény begyökerezést, ezt a szentséges otthoniasságot, hogy ez az árpádkori magyar egyház már nem kapni akar, hanem adni. Már nem úgy fogadja be kívülrôl az Egyház kegyelmeit és tanításait, hanem itt belül hajtanak ki, már ô adja tovább másoknak. Diadalmas egyház ez; már apostolai és hittérítôi vannak. Ilyen apostolok és hittérítôk, ilyen a magyar kereszténység hivatását szétvivô szentek maguk a királyleányok is. A legidôsebb, Boldog Kinga, lengyel királynévá lett; ott él férjével, Szemérmes Boleszlóval, úgy, mint Szent Imre élt az ô feleségével; úgy él a jóságnak, az adakozásnak, a szegényeknek és a betegeknek, mint Szent Erzsébet Thüringiában; úgy él országának, a legenda szerint úgy hárítja el róla a tatárok betörését imádságával, mint ahogyan megvédte Szent László Magyarországot; élete végén pedig, amikor özvegyen marad, kolostorba vonul, mint itthon kis húga, Margit. Késôbb ide költözik hozzá másik húga, Jolánta is, akit ötéves kora óta ô nevelt, aztán férjhez adott egy pomerán herceghez, ott hintette tovább a keresztény élet magvait és végül Nyugatlengyelország védôszentjévé lett. A harmadik testvér, Konstancia, Oroszországba megy és ott sugározza szét egy fiatal nép közt a már nem egészen fiatal, már meggyökerezett magyar kereszténység lelkiségét. Szalome, a lengyel hercegnô is haza költözik a mohi pusztán hôsi halált halt férje mellôl a magyar udvar levegôjében magába szívott életszentségével. És mennek a magyar hittérítôk szerte az országokba, az akkori pogányok közé. A legdicsôségesebb köztük Boldog Magyar Pál domonkos szent. Tudós teológus. A bolognai egyetemen mint professzor szerez magának hírt úgy, hogy az ige fejedelmének (dux verbi) nevezik, de amikor megismeri Szent Domonkost, otthagyja katedráját, elmegy, megalapítja Magyarországon a domonkos rendet, aztán innen, Magyarországról, annak ausztriai tartományát. De szent tüzének, apostoli tüzének még ez sem elég. Életének delén elindul és egymásután háromszor megy a pogány kúnok közé; a kúnok apostola nevét érdemli ki; úgy is hal meg, mint vértanú, amikor 90 társával a tatárok közé megy téríteni. Az oltár elôtt, prédikáció közben ölik meg a barbárok ezt a magyar vértanút, aki a magyar egyháznak kegyelmeit vitte el a gyilkos Keletnek. De ami talán legkézzelfoghatóbban mutatja egy népnek igazi, mélyrôl jövô, bensôséges vallásosságát: kivirágzik IV. Béla korában magyar földön az az intézmény is, amely a legbensôségesebb kereszténység jele: megszületik a magyar szerzetesrend. Ebben az idôben indul el Szent Özséb, esztergomi nemes úr és kanonok, összegyüjti a Pilis és a Bakony sűrűjébôl a remetéket, új szabályzatot ír számukra és megalapítja a magyar pálos rendet. Szent Özséb legendájában olvasunk egy gyönyörű látomást. A szent remete egyedül imádkozik barlangja elôtt. Lemegy a nap és betör az éj. A sötét égbolton egy csillagot pillant meg, azután egy másodikat, harmadikat, negyediket, seregestül látja feltűnni a csillagokat. És ezek a csillagok összetartanak; egymás felé közelednek, végre összefut a sok csillag és nagy tűz lesz belôlük. Özséb megérzi, hogy ez a látomás mit jelent: az elszórt csillagokból egy nagy közös tűz, a szétszórt remetékbôl egy közös remeterend legyen! Hajnalig elmélkedvén, el is határozza magát a nagy munkára. Mire felnéz, már érkeznek is mindenfelôl az elszórtan élô remeték, akik maguk is látták a csillag- víziót. Igy született a magyar pálosrend. Gyönyörű legenda! Gyönyörű képe a történeti igazságnak: a csillagos ég maga a magyar egyház, csillagai az árpádkori szentek. De mindezek közül a szentek közül, akik IV. Béla körül éltek, egy sem vésôdött annyira a magyar lélekbe, egynek sincs oly nagyfontosságú tanítása a magyar utódok számára, mint annak, aki talán a legkülönösebb, legkivételesebb köztük: Boldog Margit, a király legkisebb leánya, a Nyulak szigetének szentje. Boldog Margitban megint új jelenség tűnik fel a magyar szellem egén, amire addig példa nem volt: a misztikus szent típusa. A misztika mintha kissé idegen volna a magyar léleknek, azért még inkább rászorul: ismerje meg, egészüljön ki tôle, nôjjön rajta. A misztikus szent az Úristennel való viszonyát közvetlenül, bizalmas közelségben éli át, az imádság, elmélkedés és önmegtagadás útján; erre vezet a misztikusok útja, a szeretet nagy lendületével. Az odaadó szeretet: ez a misztikus lélek lényege, ezen jut fel a misztikus szent az Isten közelségének, az Isten barátságának olyan magaslataira, amelyektôl elszédül a lelkünk. Ilyen misztikus szent a mi Boldog Margitunk. Szédülve néztek rá már kortársai, legközelebbi testvérei, a domonkos szűzek is akikkel együtt élt a Nyulak szigetén épült kolostorban. Félreérthetetlenül kiérzik ez legendájából amely különben lényegesen különbözik a többi magyar szent legendáitól; ez t. i. nem ájtatos hagyomány, részben jámbor költemény, hanem a megindítandó boldoggá avatási per esetére felvett hivatalos jegyzôkönyvekbôl készült és a kortársaknak, szem- és fültanúknak eskü alatt tett hiteles vallomásait tartalmazza. Ha lapozgatjuk középkori szövegeinknek ezt az egyik legbecsesebbjét, lehetetlen nem érezni, milyen csodálattal telten, de szinte értetlenül néznek rá kolostorbeli nôvérei is. Azt mondja róla vallomásában az egyik apáca, soror Alexandra, hogy ,,olyan alázatos és szent volt, hogy szóval nem lehet elmondania.'' Szinte magunk elôtt látjuk, hogyan erôlködik mégis vallomásában, hogy megértesse amit gondol; végül ezt mondja: ,,Minden, ami benne volt, csoda volt.'' És még egy mondatot olvasunk ezek között a kedves, naiv vallomások között, egy mondatot, amelyet a legnagyobb költôk megirígyelhetnének, amelyet csak egészen rendkívüli jelenség sugalmazhatott. Azt mondja: ,,eloszlott vala néminemű malaszt az ô orcájában és néminemű megért erkölcs az ô tekéntetében''. Ez a malaszt és megért erkölcs, amely sugárzik belôle, megsejttette környezetével kivételes magasságokban járó egyéniségét. Ezt látjuk imádságából, azok mai embernek szinte elképzelhetetlen arányaiból; elmondott imádságok ezreivel, virrasztásokkal, zsoltármondással, szent énekek zengedezésével van tele élete; szinte nem értjük, mikor evett és mikor aludt, hogy ért rá ennyit imádkozni. Egyszer, mikor a nôvérek egymás között apáca szokás szerint ájtatossági gyakorlataikról beszélgetnek, Margitot is kérdezi az egyik nôvér, hogy hát ô mit szokott imádkozni; akkor Margit hallgat, aztán mosolyogva elmegy. Nem tudja megmondani, megmagyarázni a maga lelki életét, érzi, hogy nem érthetik meg. Az önmegtagadásnak s az önsanyargatásnak, önmegalázásnak olyan fokáról tanúskodnak ezek a hiteles adatok, hogy megdöbbenünk tôle. Ételben, italban, alvásban, ruházkodásban nem királyleányhoz, hanem szinte koldushoz is alig illô szigorúság, keménység, maga-gyötrés minden lapon. Három ciliciumról, vezeklô övrôl is értesít bennünket a legenda, az egyik lószôrbôl, a másik tüskés sündisznóbôrbôl készült, a harmadik vasszeggel volt kiverve. Mikor halála után felbontották ládáját, egyetlen tulajdonát, a nôvérek szent kiváncsisággal lesték, hogy mit hagyott maga után a királyleány; nem találtak benne mást, mint a vezeklés és önsanyargatás eszközeit. De ima is, önsanyargatás is értéktelen, ha nem szeretetbôl fakad. A zord középkori legenda sorait átmelegíti a lobogó szeretet tüze, amely ebben a kivételes lélekben élt. A nôvérekkel folytatott beszélgetéseibôl kiérzik egyetlen törekvése: hogy jó legyen nekik, hogy vigasztalja ôket, amikor szomorkodnak, hogy könnyebbé tegye számukra a nehéz gyakorlatokat. Különös szeretettel foglalkozik azokkal, akik szenvednek, akiknek szomorúságuk van. A betegek ápolását szinte szenvedélyig viszi, fôleg olyanokét, akiktôl mások irtóznak. Olykor bizonyos nehéz és aljas munkáktól szeretnék testvérei megkímélni a királyleányt; csak azért is elvégzi a legutolsó, legalacsonyabb szolgálatot is, ,,hetet tart'' a konyhán, keresi a legszennyesebb feladatokat. És hogy ez a szeretet mennyire az Isten- szeretet mélyébôl táplálkozik, diadalmasan mutatkozik meg, mikor egymásután háromszor megkísérti a világ, a hozzá legközelebb állóknak, atyjának és elöljáróinak képében, hogy ne újítsa meg fogadalmát, hanem menjen férjhez. Egyszer egy lengyel herceg, egyszer Ottokár, a nagyhatalmú cseh király, egyszer meg Anjou Károly kéri a kezét. Margit szilárdan kitart fogadalma mellett, noha nehéz megküzdenie családjának és rendi elôljáróinak ösztönzéseivel. Mégis: örök fogadalmat tesz; az a szeretet, amely az ô szívében él, nem ismer megalkuvást. Természetes, hogy az ilyen lélek az adományoknak, az isteni kegyelmeknek egészen különös, rendkívüli mértékével bir. Meglepô jelenetekrôl olvasunk. Belelát a lelkekbe, gondolatokat olvas; kétszer is felel ki nem mondott gondolatokra. Az elragadtatásnak is számos esetét írják le a tanúvallomások. Egy alkalommal imádkozik, és nyolcszor szólítják; de nem hallja. Tűz ragyog a feje fölött. Egy cserép esik ima közben fejére; nem mozdul, nem veszi észre. A nôvérek hallják, hogy ima közben sóhajtozik, beszél valakivel, akit senki sem lát. Egyszer a nôvérek -- eskü alatt vallják -- tűzben látták égni az egész szobát, amelyben imádkozott. A haláláról szóló leíráson, a kezdetlegesen botorkáló magyar irodalmi nyelvnek ezen a felejthetetlen emlékén is mennyire megérzik az a példátlan meghatottság, amelyet a nôvérek érezhettek. ,,Február havának tizenötöd napján meggyullada e méltóságos szűz mennyei jegyesének szerelmében, kit kíván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és e világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ô ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ô teremtôjének, az ô édességes, kívánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban. Oly igen idegen vala az ô teste minden fájdalomtól ô halálának idején, miképen az ô elméje és az ô teste idegen vala minden testi romlástól és fertôzetességtôl. Legottan e szentséges szűznek ô orcája csudálatos fényességgel megfényesedék és vala ô szemének alatta oly igen szép világosság, mintha megaranyozták volna az ô orcáját szemének alatta.'' ,,Ime, szeretô atyámfiai -- hogy a legendával szóljak --, a magyar királynak leányának gyönyörűséges élete!'' Egy kivételes, a lelkiélet magányos csúcsain járó misztikus szentnek élete. De hát mondhat a mi számunkra valamit az ilyen kivételes jelenség? nekünk, akik nem vagyunk kivételek? Mondhat-e valamit az imának, az önmegtagadásnak, a szeretetnek ilyen csodája, nekünk, gyarló, hétköznapi embereknek, akik nem mehetünk kolostorba, nem tettünk szűzességi fogadalmat és nem vagyunk királyi családból valók. Hiszen mi megérteni is alig tudjuk az ilyet, nem hogy követésére éreznénk rátermettséget, szánalmas kis adottságainkkal, tehetetlen jóakaratunkkal, törékeny hitünkkel, pislákoló szeretetünkkel. Káprázik a szemünk, ha ezekre a magaslatokra felpillantunk. Mit tanulhatunk mi a nagy misztikustól? Mindenekelôtt benne is megtestesül elôttünk (mint Szent Imrében) az emberi hôsiesség. Ezt a hôsi példát azonban lehet a hôsiességnek nem éppen csak arra a módjára értelmeznünk, amelyet ô valósított meg. Ez a hôs élet példa a hôsies keresztény életre, minden téren, minden hivatásban, minden formában. Bizonyos, hogy a szűzességnek az a formája, amely fogadalommal kolostorban kötelezi el magát mindenestül a mennyei Jegyesnek, nem az az út, amelyet az emberek legnagyobb részének járnia kell. Ennek a mi számunkra szóló, általános emberi értelme: hôsiesség az erkölcsi tisztaságban. Ki az, aki elôtt súlyos, de elutasíthatatlan követelésként fel ne meredne ez a parancs, -- az Isten hatodik parancsa! Az ember számára az ôs bűn óta adva van az ellentmondás a test és a lélek törvénye között. Az isteni parancsot lelkiismeretesen megtartani: a legtöbb embertôl mindig a hôsiesség bizonyos nemét kívánja, amelyhez a kegyelembôl lehet csak erôt meríteni, ha meg akarja állani a helyét. Hát még ma hányan kényszerülnek ezen a téren hôsies erôfeszítésekre, a mostani szerencsétlen gazdasági viszonyok közt, amikor annyi keresztény ember számára még magában a házasságban is eddig nem ismert erkölcsi nehézségeket támaszt az élet. Valódi hôsiességre van szüksége bizony sokszor az Isten akarata szerint való erkölcsi élethez annak a sok fiatal férfinak és nônek, akiknek a mostani társadalom romlott és erkölcstelen viszonyai között Isten tudja meddig nem adatik meg a családalapítás lehetôsége. Pedig a VI. parancs ma is áll egész erejében, Isten követelése nem változott. Boldog Margit azt mondja: lehetünk hôsök! Igen, aki keresztény akar lenni, annak elôbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de hôsnek kell lennie. Ilyen fokban is lehet hôsnek lenni, mint ô volt, hát akkor a mi símább síneinken, a mi szerényebb követeléseinkkel szemben hogyne lehetne! Ugyanaz a hôsi erôforrás, ugyanaz a kiapadhatatlan kegyelem mindenkinek rendelkezésére áll ma is, neked is, nekem is, nyúlj hozzá, meríts belôle, ragadd meg Isten kezét, és hôs lehetsz. Boldog Margitnak másik mai hivatása: tanúság tétel a lelkiség erejérôl. Ma, a külsôséges civilizáció szédületes fejlettségének korában, a testi erô kultuszának idején, ma, amikor a szellem erejét, a lélek energiáit az emberek nagy része alig is sejti, kétszeres jelentôsége van ennek. Margit élete kényszerítô erôvel mutatja meg, hogy a lélek ereje nagyobb a testénél. Történeti események illusztrálják ezt. Testvére, István királyfi, a késôbbi V. István, pártot ütött apja, IV. Béla ellen. A király és a herceg közt évekig dúl a viszály. Margit, aki atyját is, testvérét is nagyon szerette, igen szenvedett ez alatt a belsô háború alatt. Megkétszerezte imáit, megtízszerezte önsanyargatásait, hogy az Isten békét teremtsen atyja és testvére között. Végül is az imádság erôsebb fegyvernek bizonyult a kardnál. A béke létrejött, és Margit boldogan látta magánál szeretteit együtt. Imádság és önmegtagadás, a lélek fegyverei, erôsebbek a durva harcok fegyvereinél. Ó, a régiek nagyon jól tudták ezt! Az Ószövetség történeti könyveiben, a középkori lovagokról szóló legendákban és mondákban, a magyarok régi történeteiben is újra meg újra olvassuk, hogy azok a régi hôsök imádkoztak a harc elôtt, mielôtt kardot húztak, szentségekhez járultak, a Hunyadi Jánosok kardján olvasó zörgött, és a kivívott gyôzelem után elsô útjuk a templomba vezetett hálát adni. Nem Pannonhalma az egyetlen kolostor, amely ilyen meghatott áhítatos gyôzônek köszönheti létét. Érezték azok a régi erôsek, hogy van egy erô, amely nagyobb erô, mint az acél és a tűz, egy erô, amelynek forrásai felülrôl fakadnak. Mindenki ismeri azt a történeti közhellyé lett mondást, amely szerint a hetvenes háborúban, amikor a németek olyan nagy gyôzelmet arattak a franciák felett: ,,nem a fegyvereknek, hanem a német tanítóknak'' kell tulajdonítani a gyôzelmet. A mult század is érezte, hogy a szellemnek, a tudásnak, a fegyelemnek nagyobb része volt a gyôzelemben, mint a fegyvereknek; azt azonban már nem érezte az a kor, és a mai kor még kevésbbé érzi, hogy nemcsak a fegyverek erejénél, hanem az emberi szellemnél, a tanítók dicsôségénél, az értelem munkájánál is van még egy nagyobb erô: az a meg nem fogható, le nem mérhetô, láthatatlan erô, amely a lélek mélyén dolgozik és az Isten kegyelmébôl táplálkozik. A Bibliában olvassuk azt a nagyszerű jelenetet: amikor a zsidók a pusztában harcolnak, Mózes, a nép vezére, felmegy a hegyre imádkozni. Egész nap tart a harc; amíg Mózes kiterjesztett karokkal imádkozik, addig gyôznek a zsidók; amikor lelankadnak a fáradtságtól karjai és leereszti ôket, azonnal erôsebb lesz az ellenség. Akkor odaáll Mózes mellé két alvezére, Józsue és Kúr, feltámasztják karjukkal az imádkozó két karját, és így imádkozik Mózes alkonyatig, mindaddig, amíg az ellenség meg nem futamodik. Ime a lélek ereje, az imádság ereje, amely erôsebb az emberi erônél! A mai ember hajlandó mosolyogni ezen, nem ismer hathatósabbat az izom, a vas, a gép erejénél, nem gondol arra, hogy a kardot is ember, azaz lélek kovácsolta, a gépet lélek szerkesztette, az izmos kar oda üt, ahova a lélek irányozza, a lélek pedig attól kapja erejét, aki teremtette, aki életben tartja, aki minden energiának egyetlen mozgatója. És ennek az erônek az imádság a vezetéke. Boldog Margit erre is megtanít. És ne felejtsük el azt sem, hogy Margit élete voltakép áldozat. Áldozat a hazáért. Tudjuk, hogyan került a kolostorba. A tatárjárás szörnyű napjaiban, amikor a királyi család futni kénytelen, hogy megmentse életét, Béla király és felesége fogadalmat tesznek, hogy születendô gyermeküket Istennek szentelik, ha megmenti a királyt és vele a hazát. Áldozat ez, melyet Boldog Margit utóbb tudatosan, szabadon vállalt és megtartott akkor is, amikor királyi atyja a történelemnek, a politika pillanatnyi fordulatának nyomása alatt, -- királyok kérik meg leánya kezét, -- már-már vissza akarta vonni. Margit állja az áldozatot. Ez a harmadik tanítása: a hazáért kinek- kinek úgy és ott lehet élnie és halnia, amint az Isten akarja és ahová Isten állítja. Nem az a lényeges, hogy milyen eszközökkel élünk, halunk, cselekszünk, Isten elôtt az számít, a hazának az a lényeges, hogy odaadjuk magunkat egészen. Kálmán herceg és az ô vitéz társai a mohi mezôn, fegyverükkel és életükkel küzdöttek a hazáért, Béla király az ô bölcseségével, akaraterejével, kitartásával lett második honalapítóvá. Boldog Margit pedig a kolostorba vonult vissza és állt, mint Mózes, kiterjesztett karokkal: az imádságnak fegyvereknél és emberi bölcseségnél kétségtelenül nagyobb erejével vetette oda áldozatának kincsét a magyar történelem mérlegére. Ime az Árpádok királyi családja, Magyarország szent családja! És íme az ô nagy tanításuk. Országintézô, vezérlô szellemekhez és kis emberekhez, férfiakhoz és nôkhöz, gyermekekhez: mindenki számára van tanítása Árpád megkeresztelt családjának. Minô csodálatos egy tanúbizonyságot tett ez a legnagyobb magyar család Istenrôl, Krisztusról, Anyaszentegyházról, keresztény életrôl! Ehhez hasonlót talán egyetlen család sem tett a világtörténelemben. De ugyanakkor bizonyságot tett a magyarság nagyrahivatottságáról, a magyarságnak Istentôl kapott küldetésérôl és e küldetésének megértésérôl is. Istennek és a magyarságnak bizonysága ez a csodálatos család, és ez a tanúbizonyság, ez az, amely lenyűgözô erôvel száll felénk példájukból ma is. A mai evangéliumban olvassuk Krisztus Urunk szavait: ,,Ti is bizonyságot tesztek énfelôlem, mert kezdettôl Velem vagytok''. Igen, nekünk magyaroknak, bizonyságot kell tennünk Krisztusról, mert kezdet óta vele vagyunk. Mióta Magyarország Magyarország, mióta Szent István megalkotta a magyar nemzetet, mi magyarok vele vagyunk a Krisztussal. Vele vagyunk kezdettôl és legalább is a vezérlô, útmutató magyar nemzetség Árpád családja, jobban vele volt, mint a világtörténelem bármely családja. Kezdettôl ránk öröklôdik a tanúbizonyság kötelessége: ,,amikor eljövend az óra, ráemlékezzünk!'' IV. Béla korában eljött az óra: a tatárjárás rettentô pusztítása halálra ítélte az országot, hiszen jóformán alig maradt lakossága, elpusztult falu, város, hadsereg, államszervezet. De amikor eljött az idô, ráemlékeztek a magyarok a tanúbizonyságra: Elôállt IV. Béla szent családja és bizonyságot tett Krisztusról, magyarságról, kereszténységrôl, és a tanúbizonyság nyomán újra megszületett az ország. Ma megint ,,eljött az óra'' számunkra. Olyan mélyre süllyedtünk, mint talán még soha. A fejsze a fa gyökerére tétetett, és még nem tudjuk, túléli-e a fa ezt a fejszecsapást. De egyet tudunk: Ha eljött az óra, rá kell emlékeznünk: tanúbizonyságot kell tennünk a Krisztusról -- és ez a tanúbizonyságunk az orvosságunk. Az ígéret, amelyet Szent István tett a korona felajánlásakor, a mi nevünkben is tétetett: kötelez bennünket is. Meg kell tartanunk a szót, amelyet nevünkben mondott az Istennek Szent István. Nekünk is meg kell tennünk ugyanazt a tanúbizonyságot, amelyet ô tett és az ô családja: nekünk, a magyar szentek unokáinak is bizonyságot kell tennünk a Krisztusnak szentelt, keresztény Magyarországról: Szent István Magyarországáról, - - bizonyságot az igazi keresztény férfiúságról és nôiességrôl: mint Szent László és Szent Erzsébet, -- bizonyságot a keresztény hôsiességrôl: Szent Imre és Boldog Margit tanúbizonyságát. Eljött az óra: rája emlékezzünk! Itt az útmutatás, a szent Árpádok útmutatása: Magyar, kövesd, és élni fogsz! Ha nem követed, nem fogsz élni. Rá emlékezzél: itt az óra, nincs más út, nincs más bizonyság. Egy Kéz nyúlik felénk a magasból. Magyarok Istene, adj nekünk országos kegyelmet, hogy kövessük, egyesek és nemzet, az egyetlen utat, amelyre a mi útmutatónk, Szent István áldott Jobbkeze mutat. Amen.