Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Marosi László (szerk.): Sugárzó emberek Életpéldák századunkból Szerkesztette † Marosi László Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Kanter Károly, Budapest lelkiatyja (Lelóczky Gyula) Edward Poppe, korunk papja (Szigeti Miklós) ,,Pater, sanctifica eos'' (E. Poppe) A gyógyító Krisztus küldötte: Anna Dengel (Puskely Mária) Az élet szeretetéért: Gianna Beretta Molla (Parentiné lpacs Katalin) Az atombomba szentje: Nagaj Takasi (Béky Gellért) A kutató: Alexis Carrel (Bankó Antal) Az imádság (Alexis Carrel) Híd a társadalomban: Jean Girette (Crouy-Chanel Imre) Jean-Francois testvér (Msgr. Alfred Ancel) Medits Nándor, Isten építômestere (Sántha Máté) Ivan Merz, a horvát ifjúság apostola (Dr. Nagy Bozidar -- Vojnovic Magda) Edel Quinn, Mária misszionáriusa (Jálics Ferencné) P. Rupert Mayer, München apostola (Szentiványi Dezsô) A ,,vágyak férfia'': Ceferino Namuncurá (Szabó József) ,,Ô és én'': Gabriella Bossis (Sárosi Judit) Reinhold Schneider, a német nép lelkiismerete (Németh József) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1981-ben jelent meg Eisenstadtban, a Prugg Verlag kiadásában. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Elôszó Isten, a Művész nem ismétli önmagát. Századunk háborúinak, viszályainak, nyomorának és szenvedésének sötétjén csodálatos változatosságban sugárzik át azoknak az embereknek élete, akik az Ô világosságát és szeretetét közvetítik. Ezekbôl mutatunk be itt -- ha szűk keretek között is -- egy csokorra valót. Van köztük férfi és nô, fehér-, sárga- és rézbôrű, pap és világi, tudós és gyakorlati ember, hosszú életű és fiatalon elhunyt. De valamennyien kortársaink, vagy legalábbis apáink kortársai voltak, s így kétszeresen is van mondanivalójuk számunkra. Itt mondunk szíves köszönetet az egyes életrajzokat feldolgozó munkatársaknak. ======================================================================== Kanter Károly, Budapest lelkiatyja, az Oltáriszentség apostola (Lelóczky Gyula) Mit jelentett Kanter Károly feltűnése a századforduló magyar katolicizmusában? Válaszul hadd idézzük Ijjas Antal szavait, aki az utolsó harminc év során több cikkben is méltatta Kanter munkásságát: ,,Mennyi mindent írtak a magyar katolicizmusnak modernkori fellendülésérôl! Hány névhez, mozgalomhoz, szervezethez, rendhez kapcsolták kezdeteit és középpontját! De ha az ember letérdel e mellett a sír [Kanter Károly sírja] mellett, ... a monstranciának a fôoltárról idelátszó aranysugarainak közelében és annak a fehér, kovásztalan kenyér lapocskának közelében: megérti és tudva tudja, hogy ennek a fellendülésnek a középpontja maga az Eucharisztia volt, maga a kenyér színei alatt közöttünk élô Jézus. S Budapest és talán az egész ország számára ez a névtelenség mögé, nem egyszer mások nevei mögé rejtôzô pap tette Ôt a modern magyar katolicizmus fellendítésének kisugárzó központjává.'' {kép} Kanter Károly Elindulás 1848-ban, a szabadságharc elsô évében kötött házasságot Tatán az 55 éves, Sziléziából Magyarországra került özvegy Kanter Károly szíjgyártó és a 26 éves tatai Kasztner Mária. Négy gyermekük közül Károly a második; 1853. június 7-én született. Az apa evangélikus, de nem gátolta feleségét, hogy gyermekeiket katolikus hitben nevelje. A család szolid anyagi körülmények között él; a szülôk elhatározzák, hogy a tehetséges Károlyt taníttatni fogják. Elôbb a piaristák által vezetett tatai algimnáziumba jár, majd a négy alsó osztály elvégzése után Esztergomba kerül, és a bencés gimnáziumban tanul. Itt Vaszary Kolos, a késôbbi bíboros-érsek tanítja neki a történelmet. A fiú VI. osztályos korában határozza el, hogy belép az érseki szemináriumba. A papi hivatás már hosszú évek óta alakul lelkében. Mély vallásosságot kapott édesanyjától, elemi iskolás kora óta hűségesen ministrál. A gimnázium VII. és VIII. osztályát már a kispapjelöltek számára fenntartott esztergomi érseki Líceumban végzi. Érettségije után, 1871-ben Simor hercegprímás a buzgó kispapot a bécsi Pázmáneumba küldi tanulni. Bécs, a Habsburg birodalom szíve, kora egyik legragyogóbb, legmozgalmasabb világvárosa. Tata és Esztergom kisvárosi környezete után a császárváros gazdag kultúrája, lüktetô, pezsgô elevensége, amely még fokozottabban jutott kifejezésre az 1872-es világkiállítás idején ezernyi új benyomással bombázza Károlyt, tágítja szélesre látókörét. Tanulmányait, lelkiéletét rendkívül komolyan veszi. Gyenge fizikai alkata -- gyermekkorában tífuszon esett át -- nem bírja az iramot, gyengélkedik, kénytelen elôadásokat mulasztani az egyetemen, míg végül 1874-ben elöljárói hazaküldik betegszabadságra. Idealizmusát, eltökéltségét kifejezôen mutatják a szavak, amelyeket otthon ír hűségesen vezetett naplójába: ,,Az isteni kegyelemtôl támogatva, életem végleheletéig, soha meg nem ingó, tartós eréllyel és bátorsággal fogok küzdeni, tenni az Egyház, e nagy és szent anya dicsôségéért, parányi erôm, megfeszítésével egészen a sírig dolgozni.'' Visszatekintve Kanter életére elmondhatjuk, hogy sikerült mindvégig hűnek maradnia fiatalkori elhatározásához. Ugyanennek az évnek ôszén gyógyultan tért vissza Bécsbe az utolsó teológiai év elvégzésére. Tanulmányai befejezése után korhiány miatt néhány hónapot várnia kellett a papszenteléssel, ezalatt az esztergomi Szentgyörgymezôn volt hitoktató. 1876. január 22-én Simor János hercegprímás szentelte pappá, és Ipolyvarbóra küldte káplánnak. Nagy lelkesedéssel látott munkához, túlbecsülte erejét, ismét betegeskedni kezdett. Újból haza kellett térnie Tatára betegszabadságra. Itt érte az újabb diszpozíció: az Esztergommal szemben, a Duna túlsó partján fekvô Kéméndre került. Öt évet dolgozott itt. Kéménden fejlôdött ki benne az iskolás gyermekek iránti szeretete, amelyet élete végéig megôrzött. Közben keményen képezte is magát, sok könyvet vásárolt, nemcsak vallásos, hanem kultúrtörténeti és szociológiai munkákat is. 1881-ben Budapestre helyezik. Budapest lelkiatyja ,,Szinte fantasztikus elképzelni -- írja Kanterrôl Ijjas Antal --, mennyire egyetlen egymaga volt! Sovány és félénk fiatal pap, aki megjelenik Budapesten, és a szíve százezrek helyett érzi az Eucharisztia iránti éhséget. Nem tud tenni mást, csak azt, amit egy pap tehet. Elkezd gyóntatni... Elôször százak, majd ezrek gyűlnek gyóntatószéke köré... Nem egyszer délután kettôtôl majdnem éjfélig szakadatlanul a gyóntatószékben ül: az arsi plébános csodája ismétlôdik meg Budapesten... Ez az egyszerű pap valóban magának Istennek küldötte volt a múlt század végének s a mostani század kezdetének budapesti kôsivatagában és lelkeinek sivatagában.'' Elsô budapesti állomáshelyén, Óbudán, két évet töltött. Lelkipásztori és hitoktatói munkája mellett ismerkedett a fôváros viszonyaival, úgyhogy amikor 1884-ben a lipótvárosi plébániára helyezték, már a körülményekkel tisztában levô lakója volt a lázasan épülô, növekvô fôvárosnak. Plébániatemploma, a Szent István bazilika építése még folyt, amikor odakerült. A Bazilikát 1845-ben kezdték el építeni, elôbb Hild József, majd annak halála után (1867) Ybl Miklós tervei szerint. Bár a keresztet csak 1889-ben helyezték a kupola csúcsára, Kanter ott töltött évei alatt a templomban folyt már az istentisztelet. De nemcsak a Bazilika építése volt folyamatban: ekkortájt épült pl. az Állami Operaház (1875-1884), az Országház (1894-1904), a budai vár újabb részei (1881-tôl), középületeknek, kereskedelmi, egészségügyi intézmények épülettömbjeinek, bérpalotáknak egész sora. Az 1849 és 1867 közötti idôszakban szinte stagnáló városban a kiegyezést követôleg lázas építkezés kezdôdött. Ezekben az évtizedekben kapta meg a fôváros mai ,,alaprajzát'': ekkor alakult ki pl. a Sugár út (ma Andrássy út; 1872-1885), s az egykori holt Duna-ág helyén a Nagy körút (1872-1896). Üzemek, gyárak tucatjai születtek, és a csillogó paloták emelkedésével egyidôben nôttek a külvárosok szegénynegyedei is. Még az 1873-ban, Buda, Óbuda és Pest egyesítésébôl létesített Budapestnek, mindössze 280 ezer lakosa volt, a századfordulón a fôváros már 700 ezres világváros. Nem tartott lépést azonban a város fejlôdésével Budapest ellátottsága papokkal, templomokkal, plébániákkal. Ezekben az évtizedekben nôttek területileg, népességileg (nem egy plébániának közel 100.000 híve volt!) olyan óriásivá, hogy azt az általában két káplánnal dolgozó plébános még hôsies munkával sem tudta volna ellátni. Pedig a fôváros akkori papsága jóindulattal sem nevezhetô hôsiesnek: inkább a ,,hivatalnok papság'' kifejezés illene rá, mert munkájukat szinte kizárólag az egyházi adminisztráció ellátásában látták. Ebben a mozgalmas, de egyházi szempontból nehéz korszakban kezdi lelkipásztori munkáját Kanter Károly Budapest szívében. Öregedô plébánosa kedvére engedi dolgozni a lelkes fiatal papot. Kanter prédikációi, gyóntatószéke egyre több embert vonzanak, az odajövetelekor még ürességtôl kongó templom egyre látogatottabb lesz. Az imádkozni szeretôket még külön is maga köré gyűjti és rózsafüzér- társulatot alapít. Plébániai munkája mellett más teendôje is akad: kinevezik az V. kerületi reáliskola hittanárává, majd a Váci utcai Angolkisasszonyok kérik fel bennlakó növendékeik hitoktatójának. Különösen a reáliskolában kell keményen küzdenie a vallásellenes, szabadelvű közszellem ellen. Az iskolák légkörének keresztényebbé tétele érdekében írásban is felveszi a harcot: cikkeket ír folyóiratokba, keresztény napilapba. A közszellem javítását leginkább katolikus egyesületeken keresztül látta lehetségesnek, s ezért lelkesen kapcsolódik be az 1888-ban megalakuló Központi Katolikus Kör munkájába. Mikor 1890-ben plébánosa meghal, ô maga is megpályázza a plébániát. A városatyák, akiknek szavazataitól függ, ki lesz az új plébános, félnek a megalkuvást nem ismerô káplántól, és mást választanak a megüresedett helyre. Ugyanakkor Kanter a Belvárosi templomba kerül át káplánnak. Odaadó munkájával hamarosan virágzó lelki központtá fejleszti a plébániát. A fôváros akkori lelki sivárságára jellemzô, hogy gyónni húsvéti idôn kívül az egész városban szinte kizárólag csak nála lehet. Ô viszont néha még éjfélen túl is gyóntat. Plébánosa kénytelen este kilenckor úgy lezárni a templomot, hogy csak kimenni lehessen, bejutni már nem. Sokan keresik fel tanácsért, segítségért kápláni szobájában is, és nagybetegek még más plébániákról is ôt kérik betegágyuk mellé. Egy pap, aki piarista gimnazista korából emlékszik a lelkes belvárosi káplánra, írja: ,,Magam és iskolatársaim is felfigyeltünk a már akkor jámborsága és buzgósága folytán közismert papra, és én már akkor foglalkoztam a gondolattal: Kanterben szent embert és szent papot láttam.'' A plébánia 7 és 9 órai miséin, évtizeddel Szent X. Piusz eucharisztikus enciklikái elôtt, a hívôk egész tömege járul szentáldozáshoz. Kanter lelkisége és lelkipásztori munkája itt, a Belvárosi templomban kapja meg a leghitelesebben keresztény, legmodernebb színt, az eucharisztikus jelleget. Az Oltáriszentség apostola Ekkor még mindig egyúttal hitoktató is az Angolkisasszonyoknál, de ugyanott jön össze havonta imaórára az Oltáregyesület, amelynek fôfeladata szegény plébániák ellátása templomi ruhákkal és szerekkel. Kanternek megtetszik a szervezet munkája, és egy napilapban szép cikkel méltatja. Az így meginduló kapcsolat tartósnak bizonyul, és azzal teljesedik ki, hogy 1894-ben, az egyesület alapító igazgatójának, a piarista Trautwein Jánosnak halála után a szervezet ôt választja meg igazgatójául. Ezt a szerény, szinte jelentéktelen egyesületet, amely eddig jobbára templomi ruhákat készíttetô, nôi társaság volt csupán, Kanter tette -- Ijjas Antal szavaival --,,az Eucharisztia iránti buzgalom misztikus közösségévé'', igazi nagy lelki mozgalommá, ô szélesítette ki az eredetileg a felsôbb társadalmi osztályok asszonyai számára fenntartott társaságot mindenki számára elérhetôvé azáltal, hogy kimondta: a belépéshez elég, ha valaki írni, olvasni tud, és hitét gyakorló katolikus. Tanító, hithirdetô munkájával elérte, hogy az Oltáregyesület célkitűzése ne valami keresztény ,,részletakció'' legyen, hanem az egész keresztény élet fô forrásával, az Eucharisztiával való egyesülés és együttélés. Ekkor kezdi mondani híressé vált eucharisztikus szentbeszédeit az egyesület havi szentségi imaóráin. Szavainak tüze áthatja hallgatóságát, a hívôk szinte rajongva szívják magukba gondolatait, s hamarosan szűknek bizonyul a templom. Kanter álmai merészek voltak: az egyesület munkáját országos méretűvé akarta tenni, egyrészt egybefogva a különbözô városokban már működô Oltáregyesületeket, másrészt a többi városban, községben újabb Oltáregyesületeket alapítva. Emlékiratban terjesztette szándékát a magyar püspöki kar elé. A püspökök elfogadták javaslatát, egyházmegyei megbízottakat neveztek ki, és megindult a szervezési munka. Sokat kellett küzdenie szűkkeblűség, szűklátókörűség, gazdagabb plébániák önzése ellen, de lelkes irányítása nem ismert akadályt. Munkaköröket alakított, hogy maguk a tagok varrják az egyházi ruhákat ahelyett, hogy készen vásárolnák ôket, mert a rendelkezésre álló pénzbôl így többre futotta. A munkaórákat elôadásokkal kötötte össze, hogy a tagok vallási oktatást is kapjanak. Az Angolkisasszonyoknál egésznapi szentségimádásokat szervezett. Sűrűn tartott lelkigyakorlatok tették egyre elmélyültebbé a résztvevôk vallási életét. A katolikus sajtó is támogatta munkáját, s idôvel megindult saját folyóiratuk, az Örökimádás. Idônként nagyarányú ünnepségek mutatták meg a nyilvánosságnak a mozgalom szép fejlôdését, növelték a tagokban az összetartozás érzését. Ilyen ünnepségek voltak pl. az 1896-os millenniumi évben megtartott eucharisztikus körmenet, a századfordulón, 1900-ban rendezett Oltáregyesületi római zarándoklat és országos eucharisztikus kongresszus. Ekkor már régóta érlelôdött Kanterben az örökimádás gondolata és az annak ápolására emelendô Örökimádás temploma. Mikor 1898-ban Erzsébet királynôt Genfben meggyilkolták, született meg a konkrét terv: a királyné emlékére az Örökimádás-templom építése. De mielôtt ez a terv megvalósulhatott volna, nagy változás történt Kanter életében. Várplébános 1898 szeptemberében a budavári plébánia plébánosává nevezik ki. A kinevezéssel egyidôben címzetes apáti rangot is kap. Felköltözik a várba: tizenhét évig a királyi palota lakója lesz. Dolgozószobájában íróasztala fölé papi eszményének, az arsi plébánosnak a képét akasztja. Bár csillogóbb környezetben él, mint Vianney Szent János, ugyanaz a Lélek, ugyanaz a lelkesedés fűti, mint példaképét: mindenkinek mindene lenni. A gondjaira bízott vártemplomban hamarosan érzôdik jelenlétének hatása. A királyi palotában az építkezés befejezéséhez közeledik. Kanter a királyhoz fordul, és eléri, hogy a vártemplomot is átépítsék, és gazdag díszítéssel lássák el. A király egyik budapesti tartózkodása során megkérdezi Kantertôl, jól van-e. A pap habozás nélkül elmondja panaszát, hogy a vártemplom gyengén van ellátva egyházi ruhákkal. Nem sokkal késôbb a király Bécsbôl küld díszes paramentumokat. A templom legnagyobb kincse a Szent Jobb. Mária Terézia 1771-ben hozatta haza az ereklyét Raguzából, és nagy ünnepség keretében helyezték el a vártemplomban. Azóta minden évben, tehát Kanter idejében is, Szent István ünnepén innen indul el és ide tér vissza a Szent Jobb körmenet. Az udvar budapesti tartózkodása alatt Kanter a királynak és kíséretének misézik. Az országgyűlés megnyitásakor is itt van a hivatalos istentisztelet. De munkássága korántsem merül ki ezekben a hivatalos funkciókban. Bár a plébániának hivatalosan csak 41 híve van, papi buzgóságával, személyisége mágneses erejével a Vártemplomot a fôváros egyik legfontosabb vallási központjává formálja. Mindjárt működése elején a templom sekrestyéjében gyóntatószéket helyez el. Itt tartózkodik a legtöbbet. Papi híre tömegeket vonz ehhez a gyóntatószékhez. Sokat foglalkozik konvertitákkal is; a plébániai napló szerint minden hónapban átlag 5-6 áttérés történik. Ezekben az években Kanter Budapest legnépszerűbb szónoka. Apostoli munkáját több templom szószékérôl fejti ki. A hónap elsô vasárnapja a váré. Reggeli miséje után délig gyóntat, délután a templomot zsúfolásig megtöltô hívôseregnek prédikál és ad szentségi áldást. A második vasárnapon hasonló idôbeosztással a Központi Oltáregyesület templomában (kezdetben az Angolkisasszonyoknál, késôbb az Örökimádásban) működik. Ugyanezt a vasárnapi programot végzi harmadik vasárnap a Szent Erzsébet apácák templomában. A negyedik vasárnapon oda megy prédikálni, ahová hívják. Minden alkalommal, óriási hévvel mondja el egy-másfél órás szónoklatait. A beszéd végére csurom vizes rajta a ruha. Az egyik vasárnap az Örökimádás-templomban oly lelkesen beszél, hogy többeknek úgy tűnik, mintha felemelkedne a levegôbe. Más alkalommal a szónoklás annyira kimeríti, hogy a szószékrôl lejôve ájultan esik össze. Bár tanítása a keresztény hit minden titkára kiterjed, legkedvesebb témája az Eucharisztia. Más tárgykörrôl szóló beszédeit is mindig az Oltáriszentségre vonatkozó gondolatokkal fejezi be. Hogy mennyire az Egyház szívével él és tanít ez a pap, azt a nagy pápa, Szent X. Piusz ez idôtájt kiadott Eucharisztikus körlevelei mutatják: évtizedek óta azok az ideálok fűtik, azoknak a gondolatoknak megvalósításáért küzd, amelyeket a pápa kifejez. Az eucharisztikus megújulás, amelyet a pápa enciklikái világszerte elôidéznek, egybeesik Kanter legnagyobb látható alkotásának, a budapesti Örökimádás-templomnak a felépítésével. Az Örökimádás Alig egy hónappal várplébánosi kinevezése után Kanter levélben fordul a királyhoz. Leírja a tervet, hogy a meggyilkolt királyné emlékére Budapesten az Oltáriszentség állandó imádására templom épüljön, és kéri az uralkodó hozzájárulását. A válasz igenlô, s ezzel a templom terve országos üggyé válik. Országos bizottság alakul, minden megyében, városban helyi bizottságokat állítanak fel. Vita folyik arról, hová építsék az új templomot. Többen a Gellért hegy tetején, a Citadella helyén szeretnék látni, kimagasló helyen, talán a párizsi Sacré-Coeur példájára. Végül is az a meggondolás gyôz, hogy forgalmas helyen legyen, olyan városrészben, amelynek kevés a temploma. De még mielôtt a templom felépülne, Kanter az örökimádás gondolatát szeretné megvalósítani. Az építkezés irányítói megállapodnak, hogy apácákra kell bízni a templom vezetését. Elôbb a belgiumi Örökimádás rendet próbálja Magyarországra telepíteni, de bár három magyar lány be is lép a rendbe, ez a kísérlet meghiúsul. Ezt követôleg a Maria Reparatrix kongregáció római központjával veszi fel a kapcsolatot, s a próbálkozás sikerrel jár: 1901 júniusában megnyílik a rend Rákos utcai háza, és házikápolnájukban megkezdôdik az örökimádás. Hamarosan a hívek is felfedezik a kápolnát, és tömegesen látogatják. Ettôl kezdve gyorsan követik egymást az események. Megvásárolják az Üllôi út 75-77 szám alatti telket, Aigner Sándor építész elkészíti a terveket. 1904 májusában Samassa egri érsek a király jelenlétében leteszi a templom alapkövét. Az országos gyűjtés sikere lehetôvé teszi, hogy a templom két oldalán két nagy épületet húzzanak fel, az egyiket apácazárdának, míg a másikban a Központi Oltáregyesület kap otthont. Ez a két épület már 1905-ben beköltözhetô, 1908 szeptemberében pedig megtörténik a templomszentelés, és a templom megnyílik a hívek számára. Ettôl kezdve Kanter többet lakik itt, mint a Várban. Rengeteget prédikál, gyóntat, imádkozik az új templomban. Mindenkinek mindene Kanter művelt, világlátott ember. Belgiumot, Rómát kétszer is megjárta, Madridban és Máltán eucharisztikus kongresszuson vett részt. Tehetségét, műveltségét, minden percét az egyház szolgálatára szenteli. Mentalitása teljesen katolikus: univerzális, mindent átfogó. Élete egyetlen szakaszában sem ,,szektás'', sohasem ,,falazza be'' magát egyetlen szervezet kizárólagos gondolatkörébe, szervezési gondjai közé, nyitott marad kora egyházi életének valamennyi problémája iránt. Elsorolni is hosszú, hányféle vállalkozásnál segít, mennyire különféle munkákba kapcsolódik be. A kortárs és munkatárs Krywald Ottó írja róla: ,,Kanter minden fôvárosi katolikus kezdeményezésben részt vett.'' Több mint tíz évig küzd azért, hogy plébániához nem tartozó hitoktató papok számára közösségi életet biztosító otthont teremtsen. Legtartósabbnak bizonyul az a próbálkozás, amellyel 1899-ben a Damjanich u. 28. alatt kilenc Mária-kongregációs pap számára létesít lakást és tíz középiskolás fiú számára ingyenes internátust. Ebbôl a kezdetbôl alakul meg 1901-ben a Regnum Marianum, úgyhogy ennek az apostoli csoportnak valójában Kanter az egyik létrehozója. De ott bábáskodik a Budai Katolikus Kör megalapításánál is, amelyben aztán közel két évtizedig dolgozik; az ô szorgoskodása révén épít magának a kör valóságos palotát otthonul a Pálffy téren. Amikor a Rákóczi- kollégium és érseki gimnázium anyagi válságba jut, ôt kérik fel segíteni. Négy éves munkával nemcsak rendet teremt, de irányt is szab az intézmény jövô fejlôdésének. Örömmel és sokat dolgozik a Regis Szent Ferenc Egyesületben is, amely rendezetlen házassági kapcsolatban élô szegény párok számára próbálja a szentségi házasságot lehetôvé tenni. Világi munkatársak révén kapcsolatban állnak a plébániákkal, a házasságrendezések költségeinek fedezésére gyűjtéseket rendeznek. A nagyfokú tapintatot igénylô munka szép eredményeket ér el: egyedül 1908- ban az egyesület 1036 párt segít egyházi házassághoz, és 2138 gyermeket törvényesít. Szociális pasztorációjának további területe a Szent Vince Konferencia. A Várban maga körül is alakít egy ilyen konferenciát, és nagyarányú gyűjtések révén jelentôs összegekkel segíti a rászorulókat. Szívügye az óbudai Szent Alajos árvaház is. Részt vesz a ház alapítása körüli munkában, és figyelemmel kíséri további fejlôdését. Úttörô munkát végez az ipari tanulók pasztorációjában, tevékenyen részt vesz a Katolikus Tanoncvédô Egyesület munkájában. Még a fôváros kormányzásában is képes hallatni a szavát. Az eredetileg asztaltársaságként induló, keresztény irányzatú Szabad Polgári Párt beválasztja Budapest törvényhatóságába. Mindezek mellett a hivatalos elfoglaltságok mellett személyesen is számtalan emberrel törôdik. Fáradságot nem sajnálva, kimeríthetetlen leleményességgel tud segíteni. Munkabíróknak utánjárással megfelelô állást szerez. Betegekhez orvost küld, vagy beutaltatja ôket a kórházba. Ha valahol felfedez egy nyomorgó beteget, takarít rá, megmosdatja, mielôtt orvost vagy ápolót hívna. Vannak, akiket saját konyhájáról táplál. Titokban taníttat is pártfogoltakat. Lelki gyermekeinek pénzt ad, hogy beszerezzék, amire rászoruló szegényeinek szükségük van. Garmadával kapja a segélykérô leveleket; egyet sem hagy elintézés nélkül. A hónap végén emiatt már soha sincs pénze. Egyszer apáti aranykeresztjét zálogosítja el, hogy valakin segíthessen. Egy hideg februári napon kabát nélkül tér haza. Kiderül, hogy útközben egy szegény pénzt kért tôle, hogy elzálogosított holmiját kiválthassa. Mivel pénzt nem tudott adni, kabátját vetette le és adta oda. Szemtanú beszéli, hogy látta, amikor a sekrestyében egyszer lehúzta lábáról a jó cipôt, odaadta egy szegénynek, maga pedig felhúzta a kopottat, amelyet a lakásáról hoztak le neki. Gyóntatni mindig kész, a nap bármely szakaszában. Beteghez eljár gyóntatni bárhová, a legszegényebb házba is. Bérmafia elmondja neki, hogy egy színész barátja tuberkulózisban, halálos betegen fekszik tabáni viskójában. Még aznap este elmegy hozzá. Aztán többször is meglátogatja, míg végül is a beteg meggyónik, és az ô kezébôl veszi az Úr testét. Egy héttel késôbb meghal. Szélhámosok kihasználják legendás jóságát, de ez sem csökkenti adakozó kedvét. Egy éjszaka igen messzire hívják beteghez. El is megy, de a helyszínen kiderül, hogy otromba tréfának esett áldozatul. Imádkozva tér vissza otthonába. Nincs keresztény ügy, nincs társadalmi réteg, nincs emberi szükség és igény, amely személyesen ne érdekelné, s amelynek szolgálatából kivonná magát. Hogy van ideje és energiája minderre ennek a gyenge fizikumú és alapjában félénk természetű embernek? A titok nyitját talán munkamódszerében lelhetjük meg. Mindenhol csak addig dolgozik, amíg szükség van rá. Mihelyt más is el tudja látni a feladatot, visszahúzódik. A féltékenység ismeretlen fogalom számára. Nem akar uralkodni, nem keres rangot, nem akar babérokat aratni, irtózik a rivaldafénytôl. Csak dolgozni és szolgálni akar. Alkalmas munkatársak, papi tehetségek felkutatása állandóan foglalkoztatja. Éles szemére, jó megfigyelô készségére jellemzô, hogy ô fedezi fel Prohászka Ottokárt: az ismeretlen esztergomi spirituálist, ô hívja meg elôször a fôvárosba szónokolni, -- a maga Vártemplomába. Isten barátja Egyszerű munkamódszernél azonban mélyebb gyökerű az a teljes bekapcsolódás minden jó ügybe, az a minden igényre, szükségre kiterjedô figyelem, amit Kanter Károly életében tapasztalunk. Hihetetlenül tevékeny napjainak sziklaalapja személyes lelkiélete. Fiatal pap korában a keresztény élet központi misztériuma, az Eucharisztia bűvölte el, ragadta magával és ihlette tettre. Ez egész életére biztosította, hogy érdeklôdése, tenni- és segíteni akarása olyan széleskörű maradjon, mint Jézusé. Amit egy levélben mások számára tartott tanácsosnak, az elsôsorban saját életében valósult meg, érvényét saját tapasztalatából tudta: ,,Megvallom, hogy nekem mindig az volt és most is valósággal az a szilárd meggyôzôdésem, hogy bármilyen katolikus egyesületbe lépni kívánkozó tagot elôször az Oltáregyesületben szeretnék látni, hogy itt eucharisztikus lelkülettel megtelve adja magát át azután a szociális, karitatív és más egyesületi működésre. Az ilyen tagok alázatosak lesznek, az ilyen tagok önzetlenek lesznek, buzgók és megbízhatók, mert szívüket, lelküket vezetni fogja az Úr. És önzetlen kitartásban és önfeláldozásban segíteni fogja ôket az, aki oltárainkon magát nekünk és érettünk teljesen feláldozza.'' Kanter sokat imádkozó ember, az éjszaka gyakran találja ôt az Oltáriszentség elôtt. Ez rányomja bélyegét egész egyéniségére. Egy lelki gyermeke írja róla: ,,Úgy járt közöttünk, mint egy felsôbbrendű szellem. Puszta megjelenésével is olyan jelenség volt, aki mindig magával hordja a legméltóságosabb Oltáriszentséget.'' Napi imáin kívül lelkiélete az évi lelkigyakorlatokból táplálkozott. Kispap korától kezdve minden lelkigyakorlatáról jegyzeteket készített, ezekbôl figyelemmel kísérhetjük lelki fejlôdését. Káplán korából való ez a feljegyzés: Kikért vagy felelôs Isten ítélôszéke elôtt? 1. A községbeli hívekért ... Ôk fognak vádolni, ha rossz példáddal megbotránkoztatod ôket ... 2. ártatlan gyermekekért ... a) az elemi iskolák gyermekeihez csak mint a legszentebbhez, mint valóságos szentélyekhez illik közeledned, -- ne az érzelgôsség, hanem a legtisztább szeretet és óvatosság szabályai értelmében; b) a zárdabeli növendékekhez: ez a ,,materia sanctissima'' ... mennyi fog tôlük függeni! 3. a tanuló ifjúságért ... 4. másvallásúakért ... 1890-ben, úgy tűnik, olyan fokú ,,második megtérésen'' megy át, hogy az mély nyomot hagy egész további életén. Ezévi lelkigyakorlatának élén ez a cím áll: ,,Újjászületésem napja'', a szövegben pedig a jó feltételek között ezt az elhatározást is felsorolja: ,,Quotidie lege haec! (Naponta olvasd el!)'' Máskor is gyakran szögezett le maga számára szabályokat, amelyekhez mindennapi életében tartani akarta magát. Egy késôbb leírt irányelv mutatja, ilyen tudatos és tartós élmény volt benne ez a második megtérés. Papok iránt tanúsítandó magatartásáról írja: ,,Paptársaid iránt szeretet, elôzékenység, fôleg a fiatalabbak iránt... Alázatos szeretet a hibás paptársak stb. iránt. Ne vess meg senkit! Ne nézz le senkit! Emlékezz: quam miser eras tu illis temporibus! (Milyen nyomorult voltál te azokban az idôkben!)'' Az 1893-as lelkigyakorlat jegyzetei nyugodt, kiegyensúlyozott lelket tükröznek. Fekete tintával és piros ceruzával húzza alá legfontosabb elhatározását: ,,Az ördög mindig elfoglalva találjon.'' Ezt a feltételt éppúgy megtartotta, mint a többit: ,,fecsegô látogatókkal röviden, gyónókkal béketűrôen bánni, szentbeszédekre jól elkészülni; betegekhez, szegényekhez eljárni; mindenki iránt türelemmel lenni.'' Az 1897-es lelkigyakorlat tíz jófeltétele között ilyeneket olvashatunk: ,,reggel hat órakor már beülni a gyóntatószékbe, ... önmagamról sohasem beszélni, ... mindig készen lenni az emberek számára...'' Más feljegyzésekbôl is kitűnik, hogy apró részleteiben is milyen szigorú elvek szerint szabályozza napi életét: ,,Csak beteghez, hivatalos teendôkben és fontos dolgokban látogatni; sétáidat est beköszönte elôtt tenni meg, ne népes helyen; este itthon lenni... ezután sehova többé... ez az elsô szabály; kávéházi ismerkedések nem szükségesek, ... ergo kávéházat vagy vendéglôt csak végsô szükségben vagy éppen soha nem látogatni; reverendában járni.'' De hogy nem komor, rideg egyéniség, amellett más szabályok tanúskodnak: ,,A tanulóifjúság szeretetét külön érintkezés által elnyerni, Istenért és egyházért, különösen a beteg gyermekek és diákok iránti érdeklôdést!'' Várplébános korában havonta ,,renovatio''-t, lelki megújulást tart magának. Ilyenkor egy felsorolás alapján, amelyet e célra állított össze, megvizsgálja lelkiismeretét. Olyan feltételek mellett, mint ,,Ne dohányozz: légy állhatatos!'', mások azt mutatják, hogy küzdenie kellett saját túlzásai ellen: ,,Jó az, ami tekintetbe véve a körülményeket jó. (P. o. gyóntatás miatt ne hanyagolj el mást)'', vagy alább: ,,Gyóntatni, beteghez menni idegen parochiára, stb. nem lehet bármikor'', vagy: ,,Aludni, hét órát, hacsak reggel a gyónók nem zavarnak.'' Kanter lelkiélete nem volt napsugaras út a mennyország felé. Talán gyenge, beteges szervezetétôl sem szenvedett annyit, mint aggályosságra hajlamos lelkétôl. Feljegyzéseiben oldalakat írt magának arról, hogy skrupulózus ösztönzésekre nem szabad hallgatnia. Sokat kínozták aggályok gyóntatás közben is, mégsem rövidítette meg emiatt a gyóntatószékben töltött hosszú órákat. Lelkiatyja, Tomcsányi Lajos jezsuita. Az örökké mosolygó Tomcsányi atya egyszerű, derűs lelkisége bizonyára sokat segített Kanternak túltenni magát az aggályoskodáson. Legtöbb lelkigyakorlatát nála tartotta. Ôt tekintette legfôbb tanácsadójának, és tökéletes engedelmességet parancsolt önmagára lelkiatyja iránt. Ritka az a keresztény, ritka az a pap, aki olyan magasra állította maga számára a követendô mércét, mint Kanter Károly. De még ritkább az, aki olyan hűségesen követte is a kitűzött életideált, mint ô. Alapelve egyszerű; jegyzeteiben egy helyen így foglalta össze: ,,Vitam internam vivas cum Jesu Christo in corde tuo et ante oculos tuos. (Jézus Krisztussal szívedben és szemed elôtt élj belsô életet.)'' Sokat mond lelkivilágáról kedves képe, mely dolgozószobája falán függött: Veronika kendôjének Krisztus-arca, alatta felírással: ,,Istennek nem lehet hazudni.'' Törekvése az volt, hogy úgy éljen a világban, mint egy szigorú szerzetes. Hogy ezt mennyire komolyan vette, arra az az önsanyargató vezeklôöv a tanú, amelyet halála után hagyatékában találtak. Hazafelé 1915-ben esztergomi mesterkanonokká és a Bakócz-kápolna plébánosává nevezték ki. Az egyre többet betegeskedô pap számára az áthelyezés egyszerre kitüntetés is volt, de egyúttal a lázas tevékenységben eltöltött évek végét is jelentette. Visszatért ahhoz az oltárhoz a Bakócz-kápolnában, amelynél harminckilenc évvel korábban elsô miséjét mondta. Nagy lelkiismeretességgel kezdett munkába új plébániáján. Végiglátogatta minden hívét: az arsi plébánost követte ebben. Akkor már több mint egy éve dúlt a világháború. Plébániája területén volt a vöröskeresztes kórház: Kanter szinte naponta látogatta a kórház sebesültjeit. Közben kiterjedt levél-apostolkodást is végzett, mert fôvárosi lelkigyermekei levelek özönével ostromolták. A nagyobb kanonoki jövedelem most még ,,pazarlóbb'' jótékonykodást engedett meg neki. Adott is bôven, minden szükségben levônek. Szinte szabadulni igyekezett vagyonától, nehogy fejtörést okozzon neki és másoknak a hagyaték. Gyakorlatilag mindenét szétosztotta. Még apáti keresztjét, annak aranyláncát is elajándékozta. Halálakor semmi érték nem maradt utána, néhány korona készpénz volt az összes vagyona. 1920 ôszén eucharisztikus kongresszust rendeznek Budapesten. Kanter, amikor a kongresszusra felutazik a fôvárosba, nem tudja, hogy Esztergomba már nem fog visszatérni. A kongresszust követô reggelen régi barátai körében mond szentmisét az Örökimádásban. Mise után az Oltáregyesület vezetôi megünneplik, művészi kivitelű miseruhát ajándékoznak neki. Barátai sürgetésére kórházba vonul. Az orvosok operációt ajánlanak, s az operáló asztalon kiderül: bélrákja van, menthetetlen. Kórházi tartózkodása alatt rendszerint a Regnum plébánosa, Shvoy Lajos, akit elsô miséjén Kanter vezetett az oltárhoz, hozza neki naponta az Oltáriszentséget. November 19-én estétôl már egyik görcsroham a másikat követi. Shvoy van mellette haláltusája alatt is. ,,Sok betegnél voltam már'', mondja késôbb, ,,de Kanter Károly viselkedése egyikhez sem hasonlított. Olyan rendkívüli béke töltötte el lelkét, hogy a Jóisten természetfeletti adományát láttam benne.'' November 20-án éjfél után 3-kor áll be a halál. Az Örökimádás-templomban ravatalozták fel. Ideiglenesen a Farkasréti temetôben temették el. 1922-ben helyezték testét végleges nyugvóhelyére, az Örökimádás-templomba. A kórus alatt, a bejárattól jobbra sötétvörös márványlap fedi földi maradványait ezzel a felírással: ,,Mons. Kanter Carolus praelatus, per 26 annos director Unionis Altaris et primus rector huius ecclesiae''. * * * Mi Kanter Károly életének üzenete a mai keresztényhez? Ezt talán szintén Ijjas Antal fogalmazta meg a legjobban: ,,Nem a templomalapító, templomépítô, nem a szervezô, nem a szónok, nem az üléseken elnöklô, egyszóval a külsô szereplô és a külsô ember az, aki tovább él és hat a sírlapon túlról, hanem az a valaki, aki négyszemközt volt Istennel, az Eucharisztiával, Jézusával.“ ,,Szent életébôl nem lett karrier, noha ôt akarták megtenni Budapest elsô érseki helytartójának... felszentelt püspöki ranggal, elôzôleg pedig egy kisebb egyházmegye megyéspüspökének, de ô mind a kettôt rémülten utasította el...'' Ha valaki majd egyszer megírja Szent Kanter Károly életrajzát, az ,,bizonyára annak lesz ábrázolása, hogy valaki elindul élete útján s végigjárja úgy, hogy az isteni kegyelemnek lehetôleg egyetlen ôt érô érintését sem utasítja el magától.'' Irodalom Tiefenthaler József: Budapest apostola. Kanter Károly élete. ======================================================================== Edward Poppe, korunk papja (Szigeti Miklós) Nem figyelted még meg, micsoda fény sugárzik ki szent papok életébôl? Bár megadná nekünk Jézus azt a kegyelmet, hogy egy ilyen pap környezetébe jussunk. Úgy tetszik nekem, kedves Testvérek, inkább öröm, mint teher lenne lelkünkbe fogadni szentségét és követni ôt. (Egy levelébôl.) Amióta Kis Szent Teréz vonzókörébe kerültem és elragadott az ô ,,kis útja'', azóta mindig foglalkoztatott a gondolat: milyen lett volna az élete, ha a világban élô pap lett volna. Más szóval: keresni kezdtem Szent Terézt papi kiadásban! És így találkoztam évekkel ezelôtt Edward Poppéval, a flamand pappal, aki 1980-ban lett volna 90 éves. 1911 ôszén, katonakispap korában betegszobába kerül. Itt olvassa Lisieux-i Teréz önéletrajzát, aki akkor még csak ,,Isten Szolgálója'' volt. Az ,,Egy lélek története'' fordulópontot jelent életében. A ,,kis út'' egészen meghódította, és szellemét a világi papi életben meg is valósította. 1920 szeptemberében Lourdes-ba zarándokolt; hazafelé kitérôt tett Lisieux-be is. Beszélt a kármeliták fônöknôjével, Ágnes anyával, a leendô szent nôvérével. Megígérte, hogy harminc szentmisét mutat be Teréz szentté avatásáért, ha meggyógyul. S ha ez a vágya nem is telje-sült, késôbb bevallja: ,,Itt kaptam életem legnagyobb kegyelmeit.'' Edward Poppe 1890. dec. 18-án született a belgiumi Temsche faluban, a Schelde partján, Nyugat-Flandriában. A 11 gyermek közül három meghalt, a két fiú pap lett: Edward megyéspap, öccse pedig ferences; öt leány szerzetesrendbe lépett, csak a hatodik maradt a világban, hogy édesanyja mellett legyen. Édesapja pékmester volt, és üzletet is tartott fenn. Arról álmodozott, hogy a harmadik gyermek, az elsô fiú, Edward átveszi majd a pékséget. De a gyermek hivatást érez. Nem mer szólni, lelkiatyja közvetítését kéri. A vallásos édesapa megrendülve fogadja a hírt, de beleegyezését adja: ,,Fiam, pap akarsz lenni, jól van. Ha Isten hív, apád boldog lesz. De jól jegyezd meg: nem akarom, hogy a gazdagoknak hízelegj, hanem légy a nyomorultak segítsége és vigasza. Meggyôzôdésbôl és munkaszeretetbôl légy pappá, különben jobb volna, ha a pékségben maradnál.'' Így került 1905 ôszén a Sint-Niklaas-Waas-i kisszemináriumba. Két év múlva meghalt édesapja. Edward úgy érzi, ideiglenesen fel kell adnia szíve vágyát, vissza kell térnie, hiszen most ô a ,,családfô''. De a haldokló meghagyta feleségének, hogy áldozatok árán is hagyják a fiút a szemináriumban. Ekkor találkozott elôször a kereszttel. Most már csak afelôl gyötrik kétségek, mégpedig évekig: világi pap legyen-e, vagy vonuljon szerzetbe. Érzékeny, visszavonulásra, szemlélôdésre hajlamos alkata a magányos cella felé húzza; apostoli vágyai, a szegények iránti szeretete lelkipásztori hivatásra sürgeti. ,,Egy hosszú utca, sok ház, szegény emberek, lelkek!'' -- színezi ki maga elôtt leendô papi életét. Két éves katonai szolgálat következik. Ugyanakkor megkezdi bölcseleti tanulmányait is Lôvenben (Louvain). Amikor katonatársát kigúnyolják, mert ferences harmadrendi, hirtelen elhatározással ô is belép a harmadrendbe. Ettôl kezdve eszményképe a Szegénység Úrnô, és Assisi Szent Ferenchez hasonlóan a csupasz, ,,nudum Evangelium''-ot akarja követni kommentár nélkül. A szemináriumban olvasta egy szent életrajzában, hogy havonta szemlét tartott szobájában, és kirakta, ami még nélkülözhetô volt, vagy egyszerűbbel, szegényesebbel pótolta. Élete végéig megtartotta ezt a szokást. ,,Rekollekciót tart -- mondták késôbb a zárda nôvérei, ahol lelkészkedett --, megint valami kikerül a szobából.'' Káplán korában elôdjének a hálószobában hagyott kényelmes bútorai jutottak erre a sorsra, ô pedig puszta szalmazsákon aludt. Fizetésének kisebbik részét anyjának és testvéreinek adta, a nagyobbikat elosztogatta a szegény munkások között. Lemondott a borról, a dohányzásról, amiért társaságban sokan megrótták. Késôbb, igénytelenségének teljes megôrzése mellett, mintegy lekoptak magatartásáról a feltűnô, éles szögletek. Ahogyan ekkor élt, az már művészete volt a szegénységnek. 1912 márciusában, a katonai szolgálat befejeztével a XIII. Leóról elnevezett lôveni szemináriumba kerül. Kispaptársa ismerteti meg Montforti Grignion Lajos Mária (1673 -- 1716; 1888 óta boldog, 1947 óta szent) világhírű könyvével, ,,Az igazi Mária-tisztelet''-tel. Elôször nem tesz rá különösebb hatást. De amikor társa unszolására ismét elolvassa, valami megvilágosodik benne. Ebben a szellemben ajánlja fel magát a Szent Szűznek (,,szent rabszolgaság'') a híres scherpenheuveli Mária-szentélyben 1912 május 16-án. Elmondhatjuk, hogy egész lelkiségének ez a kulcsa, ez élete legnagyobb szerelme. Egy idézet naplójából: Kedves Istenanya, lehetek-e én a kicsi Jézus, megszülethetek-e mindörökre az életre, az áldozatra, a papságra, a tökéletességre? Esedezem hozzád arra a bensôséges vágyadra, hogy minden papi lélekbôl Jézust alkoss: csinálj gyermekedbôl, leendô papodból igazi, valóságos Krisztust! Anyai öledben hordozol, és én epedve vágyom az Istenben való élet után és a lelkekben Isten élete után. Te is vágyakozol a te kedves új kis Jézusod eljövetele, lelki születése után, hogy annál jobban szeresd, ha egészen hasonlóvá lesz igazi Fiadhoz. Ó Anyám, csak érted, benned, veled akarok élni, úgy, amint te ... ó drága, drága Anyám!'' Valakinek elmesélte, hogy néha vitába keveredik kedves szentjeivel, sôt magával Jézussal és Máriával is. ,,Jézus akkor elmondja az ô véleményét, Anyja is az övét és én is az enyémet. De a vége mégis csak az, hogy szót értünk.'' (Kedves szentjei: Szent József, Vianney Szt. János, Kis Teréz, Szent Ferenc, valamint a szegénység nagy hôse, tiszteletreméltó Antoine Chevrier (1826-79), többszörös rendalapító.) 1913-ban a tomista filozófia doktorává avatják. Elsô zarándokútja Lourdes-ba viszi. Ôsszel már a genti nagyszeminárium növendéke. De egy év múlva kitör az elsô világháború. 1914 ôszén ôt is mozgósítják. A namuri rettenetes visszavonuláskor fogadalmat tesz, hogy többé nem iszik szeszes italt és nem dohányzik. A visszavonulás során összeesik, és lemarad a csapattól. Egy falusi pap rejtegeti plébániáján a megszálló németek elôl Bourlers-ban, míg három hónap múlva kerülô utakon haza nem térhet anyjához. A német megszállás alatt 1915 januárjától a malines-i szemináriumban tanul. Végre áprilisban megnyílik a genti is, és az egyházmegye növendékei visszatérnek. De elöljárója arra kötelezi, hogy titokban lépje át a megszállási vonalat és térjen vissza csapatához, különben a felszabadulás után katonaszökevénynek fogják minôsíteni! Mintha Vianney Szt. János esete ismétlôdnék. Edward mindent megtesz, de a németek elfogják. Menekülés közben meghűl, súlyos betegséget szerez, amelytôl sohasem szabadul. Végül is püspöke elintézi ügyét, hiszen meggyôzôdhettek, hogy növendékük kísérletével eleget tett a katonai kötelezettségnek. 1916. máj. 1-én szentelik pappá. ,,Qui accedit ordinandus, martyr est'' (Aki odalép, hogy pappá szenteljék, vértanú) -- mondogatja. Elsô miséjét elvonultan tartja, csak a második lesz, május 3-án, az ünnepélyes primícia szülôfalujában. Papi életcélja: ,,Sacerdos et victima'' (pap és áldozat): életáldozatot akar Mestere nyomdokain. Elsô állomása a genti Szent Koleta plébánia kápláni helye. 7000 hívô, akik közül alig 3000 járul húsvétkor a szentségekhez. Szigorúan ragaszkodik imarendjéhez. Gyermeki tisztelettel van elöljárói iránt. (,,Olyan engedelmes volt, olyan engedelmes!'' -- mondja róla majd püspöke, amikor halálhírét veszi.) Plébánosa katonaember volt világéletében, neki csak az egyházmegyei szabályzat létezik. Nem érti meg káplánja törekvéseit, fiatalos lelkesedésnek, túlzásnak minôsíti, és sok kezdeményezését letiltja. De Edward engedelmeskedik, mert tudja, hogy megkezdett műve csak így lesz igazán Jézusé. Két fontos alapítása ebbôl az idôbôl: az áldozók szövetsége és a katekéták műve. Az elsôt ô maga így határozta meg: ,,Az áldozók szövetsége gyermekekbôl áll, akik Jézust szeretik, és szentté válnak a napi szentáldozás által. Legyenek példakép mindenki elôtt, és lelkesítsék egymást a jóra.'' Kéthetenként gyűlést tartottak, ahol beszélt hozzájuk. A gyerekeknek tetszik a dolog, egyre többen csatlakoznak. Év végén 10 000, a következô évben már 25 000 szentáldozással többet regisztrálnak. Sajnos késôbb, Edward betegsége idején ellanyhul az ügy. -- A katekéták műve a gyerekeknek a korai szentáldozásra való elôkészítését szolgálja. 1917 Jézus Szíve ünnepén pl. 21 öt-hat év közti gyereket vihetett elôáldozáshoz. De plébánosa hirtelen ellene fordul. Végül is a püspök úgy oldja meg a dolgot, hogy kiveszi kezébôl a vezetést, és egy hitoktatónôre bízza. ,,Hozza meg ezt az áldozatot, kedves barátom! Engedelmessége gyümölcsözô lesz, és a katekéták műve nem fog szenvedni miatta'' -- biztatja jóságosan Edwardot. A mű valóban nem látott kárt, de Edwardnak nagyon fájt az áldozat. ,,Senki sem szenved úgy itt Szt. Koletában, mint én! Senki sem imádkozik úgy, mint én, senki sem dolgozik úgy, mint én, és mégis én vagyok a legnyomorultabb mindenki között!'' -- szólta el egyszer magát. Mit csinált, ha sokféle munkája a fejére nôtt? Azt gondolom magamban: a jó Isten nem akarhatja, hogy ilyen lázasan dolgozzam tovább. Úgy veszem tehát, hogy minden munkától fölmentettek. De ha a papnak semmi dolga, akkor imádkoznia kell; ezt teszem hát én is. Elmélkedem egy órát. És az óra végén rendszerint megint nyugodt vagyok. Akkor újból áttekintem a rám váró munkát -- és sajátságos, ilyenkor mindig az a benyomásom, hogy végére tudok járni. Egyébként a rendszeres napi egyórás elmélkedésbôl sohasem engedett; ezt hívta úgy, hogy ,,olajat tölteni a lámpásba.'' Amikor szobájában már egy perc nyugta sem volt, kiszökött a plébániatemplomba, hogy megtarthassa. Nagyon látta, amit lelkiatyjának írt egyik beszámolójában így foglal össze: Apostoli munkám és saját személyes életem egy és ugyanaz, s apostolságomnak csak annyi az értéke, amennyire én magam belsôleg értékes vagyok. Az apostoli tevékenység vágya és a Jézussal való személyes és teljes egyesülés vágya mindig egyidôben gyúl lángra lelkemben, és kölcsönösen tüzeli egymást. Úgy tetszik nekem, a legszebb feltételek és tervek sem érnek el sokat Jézus és Mária országának megvalósítása érdekében, amíg a saját szeretetem nem izzó; tehát elôször a magam lelkében kell felállítanom Jézus birodalmát, azután terjeszthetem el kifelé is írásaimmal. Végül is lelkiatyja tanácsára maga kéri elhelyezését, mert egészségi állapota miatt már nem tud eleget tenni a nagy plébánia feladatainak. Így kerül 1918 ôszén a vincés nôvérek moerzekei házába lelki igazgatóként. Amikor jobban érezte magát, dolgozott; ha a szívgyengeség súlyosbodott, újból csak ,,a fekvés apostolságát'' gyakorolta. Fôleg nagy ünnepek táján kapta meg a maga ,,ünnepi kalácsát'', ahogy a nôvérek mondták: egy-egy újabb rohamot. De mikor egyszer egyik látogatója sajnálkozva ,,szegény fickó''-nak titulálta, erélyesen tiltakozott: ,,Beteg vagyok, igaz, de mégis a világ legboldogabb embere.'' Máskor egy mérleget rajzolt, az egyik serpenyôbe minden munkáját, prédikációit, hittanóráit, könyveit, -- a másikba csak egy kicsi keresztet, betegsége keresztjét. És a mérleg erre az oldalra billent. ,,Elôfordul -- írja lelkiatyjának --, hogy egész nap nem vagyok képes másra, mint kedvesen fölnézni a mindent látó Istenre. Csendesen azt mondom neki szívemben, hogy minden rendben van. Az ô akarata az enyém is. Amiért még imádkozom, az: szent papok.'' Így készítgeti lelkében Isten az ,,ugrást a keresztre.'' 1919 áprilisában három napos papi találkozón vesz részt Lôvenben, amelynek lelkigyakorlatos jellege is van. Fájó szívvel veszi észre, hogy mindenrôl szó van -- akciókról, külsôségekrôl --, csak éppen a lelki élet lényegérôl nem beszélnek. Utolsó nap szót kér, különben elszalasztaná a lehetôséget. De elôbb szavai sikeréért, a papi lelkekért önmagát ajánlja fel Istennek áldozatul lassú vértanúságra, ,,hosszantartó szenvedésre''. Tudja, hogy Isten tervében az áldozat hozza meg a termést. Így kezd beszélni. A kért tíz perc helyett fél órán át szól paptestvéreihez, de még órákig elhallgatták volna. Szavai a lelkekbe hatoltak, s a beszéd után mindenki magába mélyedt. Lélekjárás volt ez, egy szentet hallottak beszélni. Nem sejtették, milyen ára volt ennek a hatásnak. Edward életében ekkor új szakasz kezdôdik: az apostolok apostola lett. Ettôl kezdve, hacsak betegsége nem akadályozta, ô maga tartott lelkigyakorlatot paptestvéreinek. Így született meg a papokhoz írt négy levele is. Isten komolyan vette papja áldozatát: elfogadta. Két hétre rá súlyos szívrohamot kap, halálát várják. De ez még nem a vég. Kímélnie kellene magát, de ô éppen ezt nem teszi. Mindenekfölött azért a két embercsoportért emésztette föl magát, akik Jézushoz is legközelebb álltak: a gyermekekért és a papokért. Lelkiatyja ünnepélyesen meg is bízta, hogy ezek apostola legyen. Az averbode-i premontrei atyák felkérik a gyermekek Eukarisztikus Kereszteshadjáratának vezetésére. (A mozgalom 1945-ben Belgiumban 100 000 tagot számlált.) Soha nem maradtak el heti cikkei. Az egész mozgalom az ô szellemét veszi át, és késôbb a szomszédos országokba is átterjed. Ugyanakkor mozgalma megôrzi sajátos jellegét és függetlenségét a hasonló nevű francia mozgalommal szemben. Megírja az ,,Eukarisztikus Oktatókönyv''-et. Saját bevallása szerint amikor elsôáldozási énekeket és imákat írt, ,,boldogabb volt, mint a római pápa''! Más könyveket is kiad: ,,Az eukarisztikus módszer'', ,,Gyermekek lelkivezetése'', ,,A Gyermekbarátnál''. A Szűzanyáról tervezett hatalmas teológiai művét már nem volt ideje befejezni. Művei tucatnyi nyelven bejárták az egész világot, és ma is állandóan újabb kiadásokat érnek meg. A magyarok két munkáját ismerhették meg: ,,Eucharisztikus módszer a nevelésben'' (Szent István Társulat, Bp. 1938) és ,,Az isteni Gyermekbarátnál'' c. gyermekimakönyv (uo.), amelyet a háború után a belga Turnhout cégnél ismét kiadtak a magyar gyermekek részére. Apostoli sugárzása most már országos méreteket ölt. Lelkipásztori munka, gyermekmozgalmak megszervezése, cikkek és könyvek, kiterjedt levelezés, sok-sok lélek személyes vezetése, konferenciák, lelkigyakorlatok -- íme nyolc (!) papi év mérlege, és mindez állandó betegeskedés közt. De csak egyetlen célból: ,,Jézus és Anyánk Országa a mélységes, mindent átfogó gondom; olyan ez, mint lelkem lélegzetvétele, olyan természetes és szabályos. Minden az Országért való buzgóságából fakad bennem, és minden arra irányul, hogy ezt erôsítse. Egyetlen cselekedetemnek, egyetlen betűmnek, egyetlen gondomnak sincs más célja.'' Az 1921. augusztusi belga törvény elôírja, hogy a kispapok katonai szolgálatukat számukra felállított kaszárnyában töltsék, elsajátítva az egészségügyi szolgálat részleteit. Mercier bíboros 1922 szeptemberében Edward Poppét nevezi ki lelki igazgatónak. A Beverlo melletti Leopoldsburgban felállított kispap-kaszárnya neve C. I. B. I. (Centre Instruction Brancardiers Infirmiers). Ezzel kezébe került az ország leendô papságának lelkivezetése, 300 világi és szerzetes kispap. Mercier bíboros így számolt be Edwarddal való találkozásáról: ,,Lelkem mélyéig meg-indultam: a kegyelem áradt belôle.'' 1923 karácsonyát otthon tölti kimerülten édesanyja mellett Moerzekében. Soha többé nem térhetett vissza szeretett ,,cibistái'' közé. Január elsejétôl ismétlôdô szívrohamai ágyhoz kötik. Végre május- júniusban még tizennégyszer misézhet. Mercier bíboros Mechelnbôl, ahol épp lelkigyakorlatát végzi, március 23-án azt írja neki, hogy munkája ,,feltétlenül szükséges'', és engedelmességbôl kérje gyógyulását, fôpásztora imájával egyesülve. ,,Nézd, egy új nap a meghalásra!'' -- mondhatja el minden reggel. Pünkösdhétfôn, jún. 9-én még egész délután látogatókat fogad. Éjszaka nem tud aludni A nôvér borogatást tesz égô homlokára, és részvéttel megjegyzi: ,,Túlságosan kifárasztotta magát, ugye?'' ,,Igen nôvér, hála Istennek, hála Istennek!'' Másnap reggel rövid halálküzdelem után kileheli lelkét. A szemtanú így írja le ezt: ,,Lassan kinyíltak kezei, mint amikor az ember fel akarja kínálni magát. Senki sincs most itt, aki megtiltaná neki, hogy meghaljon, vagy megzavarná végsô, nagy áldozati odaadásában.'' 33 évet, 5 hónapot és 23 napot élt. Hat nap múlva temették, 120 pap és 2000 hívô részvételével, ami rendkívüli szám szülôfalujában. Temetése diadalmenet volt. Cinkkoporsójába betették ,,Az igazi Mária-tisztelet''-et, életszentségének kiindulópontját és alapját. 1945-ben megindítják boldoggá avatási perét egyházmegyei szinten. 1959-ben Róma felülvizsgálja és jóváhagyja írásait. 1962-ben egy modern kápolnában helyezik el testét az egyházjogban elôírt exhumálás után. Reméljük, nemsokára a boldogok és szentek sorába iktatják, hogy papi életszentsége az Egyház hitelesítô pecsétjével még vonzóbb fényben ragyogjon, és a káplánoknak legyen védôszentjük. Hogyan lehetne összefoglalni Poppe lelkiségét? Kedvelt mondása volt: ,,Értük szentelem magamat'' (Jn 17,19): szentté lett, hogy másokat is szentté tehessen. Ô maga így ír egy levelében: Az én vallásosságom módja? Imádkozz inkább egy Üdvözlégyet értem, és ne kérdezz vallásosságom módjáról. Azt hiszed, testvér, tudom in magam is, hogy szentignáci vagy benedeki? Csak azt mondhatom neked, hogy megalapozását rendszerint az Evangéliumokból vagy a Szentírásból veszem, és csak aztán állapítom meg, Szent Benedek, vagy inkább Szent Ignác stílusa-e. Vallásosságom jellege csak az, hogy nagyon alázatosan együtt akar élni Jézussal az Anyaszentegyházban, és egészen azoktól függeni, akik által Jézus irányít minket. Tevékenységét nem rendkívüli dolgokban akarja keresni, hanem a mindennap kötelességeiben és keresztjeiben és azokban a körülményekben, amelyekbe Jézus gondviselése itt és most beleállított. Egyszerűen a saját magunktól való tökéletes külsô- belsô elszakadásra akar vezérelni, és a legtisztább hasonlóságra Jézussal, úgyhogy mintegy ,,másik Jézus'', Jézusnak egészen hasonló testvérkéi legyünk ôáltala és ôbenne, egész gondolkodásunkban, imánkban és cselekvésünkben, mindenekelôtt pedig testvéreink, embertársaink, barátaink és ellenségeink iránti szeretetünkben. Vallásosságom felét az oltár tölti be a Golgota levágott Bárányával, felét a Keresztrefeszített története... Semmiképpen sem érzelmi jámborság, hanem a hit és szeretet élete. Elôszeretettel támaszkodik a bizalomra, mert abból nagyobb nemeslelkűség fakad, hogy egészen meghaljunk Jézusban. Montforti Szt. Grignion, a szulpiciánusok és Szalézi Szt. Ferenc írásaiban találtam meg a legszebben. Egy lelki kérdôívet így töltött ki: ,,Szerinte miben áll az életszentség eszménye? -- Egyedül Istenért élni. Hogyan lehet ezt elérni? -- El kell szakadni mindentôl és mindenkitôl. Melyik szentet kedveli? -- Assisi Szt. Ferencet, mert a kereszt ôrülete vezette. Melyik nôi szentet kedveli? -- Nem tudom. (Késôbb ceruzával hozzáírta: A kicsi Terézt, a lelki gyermekség és az egyszerűség miatt.)'' ,,Szelleme tökéletesen evangéliumi. Ebben van az ereje'' -- mondja M. Lekeux ferences atya, egyik legjobb ismerôje. Amellett fontos tudnunk, hogy ez az odaadó, hôsi lélek igazán nem volt Isten becézettje. Szinte egész életében belsô sötétségben, aggályok között járta útját. Néha lelkivezetôjénél keresett vigaszt, de az is keményen bánt vele. Mindenekelôtt maga a szeretet vált keresztjévé, belsô vértanúságává. Mert áldozati odaadásának egyre világosabban látott, egész életére kiterjedô követelményei elôtt úgy érezte, lanyha és nyomorúságos a szeretete. Látogatói megvigasztalódva távoztak betegágya mellôl, ô pedig vigasztalanul maradt ott egyedül. Félt a haláltól is, mert úgy érezte, üres kézzel jelenik meg Isten ítélôszéke elôtt. ,,Csak önmagam elfeledésében van a megmenekülésem.'' Nagyon fontosnak, ,,korunk sürgetô szükségleté''-nek tartotta a papok közös törekvését magasabb lelki életre. Ô maga 3 hónapig lakott együtt Moerzekében egy paptestvérével. Ez volt életének legboldogabb ideje. Reggel kölcsönösen megadták egymásnak a papi áldást, este pedig ,,megmosták egymás lábát'', vagyis meggyónták egymásnak a nap hibáit. Lelki testvére azonban meghalt. Késôbb négy paptársával kötött lelki szövetséget. Levélben érintkeztek, nyaranta egy-egy napra összejöttek. Lelkiségét akkor ismerjük meg igazán, ha ôt magát olvassuk. Álljon itt a papokhoz írt elsô levele, papi lelkének mesteri foglalata. ,,PATER, SANCTIFICA EOS'' Atyám, szenteld meg ôket! (Jn 17,17) Jézus Eukarisztikus Szíve, a papi szív mintaképe, irgalmazz nekünk! Kedves Testvéreim! Nem vagyok méltó, hogy ezt a lelki levelet megírjam nektek. Mégis megteszem méltatlanságom ellenére: papi tökéletességetek iránti szeretetbôl. Isten drága kegyelmet adott nektek: behatón megéreztette veletek a szent papi élet szükségességét! Gyakran ezt ismételgettétek magatokban: ,,Szent pappá kell lennem; enélkül elhibáznám életemet.'' Menynyire igaz! Milyen mély igazság! Igen, kedves Testvéreim, szentek kell, hogy legyetek, nem lehettek akármilyen papok, nem lehettek közönséges papok, különben buzgalmatoknak és fáradozásotoknak kevés eredménye lesz, bárányaitok elhagynak titeket, és nagyon sokan tönkremennek. A szent egyetlen szavával többet ér el, mint a közönséges szónok számtalan beszédével. A szent pap szavai szíven találnak, megindítanak, a lélek mélyére hatolnak, és csodálatos módon átalakítanak. Ezek a szavak a kegyelembôl, imából és vezeklésbôl születnek, tele vannak Isten erejével. Ügyes szónok talán még utánozni is tudná, de Isten csak a szent szájával szól: ,,Non vos qui loquimini'' (Mt 10,20: Nem ti fogtok beszélni). A tudás segít, a természetes tehetség szükséges, de életszentség nélkül többé-kevésbé ,,cymbalum tinniens, aes sonans'' (1Kor 13,1: pengô cimbalom, zengô érc) vagyunk! Kérlek, Testvéreim, ne áruljatok hamis portékát! Ne legyetek üres tartályok! Rendelkezzetek tudással és tehetséggel, de elsôsorban az ima emberei legyetek és erôsek a vezeklésben: vagyis legyetek szentek! Testvéreim, minden nap ugyanazokkal az elfoglaltságokkal jár: fennköltek, de egyhangúak és gyakran fárasztók. Testvéreim, óvakodjatok a megszokástól! Vigyázzatok, hogy a Szentségek ne veszítsék el szemetekben isteni jellegüket; vigyázzatok, hogy a Mester ne váljék kezetek között közönséges ,,valamivé''; vigyázzatok, hogy ne vesszen ki belôletek a sokatmondó tisztelet a szegények és betegek iránt; vigyázzatok, hogy ne unjátok meg a gyermekeket és ne utáljátok meg a bűnösöket. De túl sokat beszélek. Csak egyetlen egyre vigyázzatok: ne tekintsétek mesterségnek a papságot! Jól vigyázzatok! Maradjatok szilárdak elhatározásotokban, hogy szentek legyetek, akárcsak abban az elhatározásban, hogy el akarjátok nyerni az üdvösséget. Így lesz számotokra a Szentségek állandó kiszolgáltatása a vigasz és lelki épülés leggazdagabb forrásainak egyike. Maradjatok meg az életszentség útján! Akkor a Mester szívetek bensô barátja lesz, felismerteti magát veletek ,,in fractione Panis'' (Lk 24,35: a kenyértörésben), és sehol sem fogjátok jobban felismerni és szívesebben látogatni, mint abban a Szentostyában, amelyet olyan gyakran kezetekben tartotok. Továbbra is törekedjetek a tökéletességre! Betegeitek fognak ebben a legjobban segíteni, és ti lesztek az ô igazi vigasztalójuk. Szegényeiteket úgy fogjátok szeretni és tisztelni, mint Krisztus igazi testvéreit, és nemsokára ti fogtok nekik többel tartozni, mint ôk nektek. A gyermekek hibáik ellenére kedvenceitek lesznek, és ti az övék: ôk alkotják majd számotokra azt a nagy lelki családot, amelynek ti lesztek az atyja: ,,Sterilem fecit matrem filiorum laetantem'' (Zsolt 113,9: A meddônek családot ad, gyermekek boldog anyjává teszi). Tartsatok ki a szűk úton! Amint elôrehaladtok, egymás után jönnek a keresztek: félreértések, ellenségeskedések, gúny, lelki szárazság és elhagyatottság. De célba értek anélkül, hogy a világiaktól kellene koldulnotok vigasztalást. A keresztek alatt is megôrzitek legalább reményeteket és bizalmatokat, és ez elég, amíg idelenn vagyunk. És ki tudja, nem válik-e terhetek nemsokára örömötökké? Testvéreim, csak egyszer élünk, és nem maradunk idelenn a földön: csak átutazók vagyunk, és bolond az, aki itt keresi lakóhelyét és nyugalmát: ,,Non habemus hic manentem civitatem, sed futuram inquirimus'' (Zsid 13,14: Nincs itt maradandó hazánk, hanem jövendô hazánkat keressük). Mire való a szép bútorzat oroszlánfejekkel és rézdísszel? Harminc év múlva mindez örököseink lakásában lesz. Mi haszna a földi összeköttetéseknek és barátságoknak? Halálotok után két hétre már el is tűntök barátaitok szívébôl és emlékezetébôl, pedig életetekben mennyi idôbe és fáradságba kerültek nektek! Mit ér a dicséret és nagyrabecsülés? Hiú füst, amely kormoz és elhomályosítja a szemet, mindenesetre többet árt, mint használ. Szegénység! Ez az, Testvéreim! Ez az az áldott szó, a kemény, de üdvös szó, amelynek ajkunkra kell tolulnia, amikor a földi javakat és örömöket látjuk: ,,Omnia detrimentum feci et arbitror ut stercora, ut Christum lucrifaciam'' (Fil 3,8: Érte mindent elvetettem, sôt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem). Igen, ,,ut stercora'' tekintjük a pénzt, azt is, amely személyi szükségletünket szolgálja; ,,ut stercora'' menekülünk az olcsó népszerűségtôl és az emberek csábító dicséretétôl; ,,ut stercora'' kerüljük a világ szokásait és vigasztalásait. ,,Ut Christum lucrifaciam'', hogy részesei lehessünk Krisztus Lelkének, Krisztus erejének, Krisztus termékenységének. ,,Mihi vivere Christus est!'' (Fil 1,21: Számomra az élet Krisztus.) Biztos és igaz: ,,Sacerdos alter Christus'' (a pap Krisztus mása). Bensôleg másik Krisztusnak kell éreznünk magunkat, és külsôleg is úgy kell megjelennünk az emberek elôtt; ez pedig azt jelenti, hogy nem akármilyen papoknak kell lennünk, hanem szenteknek. ,,Tégy úgy, ahogy a többiek'' -- ostoba mondás, amely ellentmond a szent Evangéliumnak: ,,Sicut misit me Pater, et Ego mitto vos!'' (Jn 20,21: Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.) ,,Estote perfecti, sicut et Pater vester perfectus est'' (Mt 5,48: Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes). Senkinek sincs joga azt mondani nektek: ,,Tegyetek úgy, mint mi!'' Egyedül Krisztus mondhatja és mondja is teljes joggal: ,,Ego sum via ... sequere me!'' (Én vagyok az út ... Kövess!) Tehát egyedül ôt kell figyelnünk, róla kell elmélkednünk, ôt kell követnünk! Testvéreim, nem látjátok, hogy ô szegény volt? Kisdedként még a jászol rendelkezésére állott; de amikor megkezdte apostoli működését, még köve sem volt, ahová fejét lehajtsa! Ó ezek a szokássá vált szükségletek! ,,Exemplum dedi vobis.... Ego sum via'' (Jn 13,15; 14,6: Példát adtam nektek ... Én vagyok az út). Megfigyelem az apostolokat, megvizsgálom a szentek szellemét: Jézust követték és nem a közkeletű szokásokat; szegények voltak! Tiszteletreméltó P. Chevrier szegény volt, mégpedig a XIX. sz.-ban, és diadalkiáltásával bátorít minket: ,,A szegény pap mindenható!'' Talán nem érzünk magunkban hivatást vagy erôt a hôsies szegénységre, mégis szükséges, hogy a Statutumok (T. XVII., 16. fej., 67. o. -- a mechelni fôegyházmegye szabályzata) tanácsa számunkra rendszabály erejével bírjon: ,,Summa sit in omnibus clericorum rebus modestia, in domo, in supellectili, in mensa, in vestibus!'' (Az egyháziak szerénysége a lehetô legnagyobb legyen minden dologban, a házban, a bútorban, az étkezésben, a ruházkodásban.) Jaj a gazdagoknak, mert itt a földön elnyerték jutalmukat. ,,Beati pauperes!'' Milyen simogató a Mester hangja, amikor boldognak hirdeti a szegénységet. ,,Beati pauperes spiritu!'' (Mt 5,3: Boldogok a lélekben szegények!) -- mondja Szt. Máténál. Testvéreim, vannak-e ilyenek? Ismertek-e sok ilyen ,,pauperes spiritu'', lélekben szegényt, aki valóban minden szempontból és mindenben szegény? Ebben a kérdésben legyetek ,,szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók'' (Mt 10,16). Ha nem meritek bevezetni a szegénységet a fogadószobába vagy lakószobába, vezessétek be a hálószobába, és legalább ott hagyjátok uralkodni! Testvérek, emlékeztessétek egymást arra, hogy Mesterünk a rejtett életet szerette: 33 évbôl harmincat! Tehát nem a buzgóság a pap fô erénye, hanem az alázat. Testvéreim, ámítjuk magunkat, ha nem vagyunk szigorúak ezen a ponton. Alázatosnak lenni nem azt jelenti, hogy lesütött szemmel és képmutató tartással járunk az utcán. Igaz, hogy az alázatnak meg kell mutatkoznia a külsô szerénységben is. De ez az alázat és bensô összeszedettség természetes kisugárzása kell, hogy legyen. Ne legyen benne mesterkéltség, sem fennhéjázás! Ne legyen úrhatnámság, de jámborkodás sem! Egyszerű szerénységet! Mindannyiunknak ezt kell keresnie: legyünk alázatos lelkületűek! Jelszavunk legyen: ,,Sine gratia nihil sum!'' (Kegyelem nélkül semmi sem vagyok.) Ne csak mondjátok, hanem gondoljatok is erre, amikor prédikáltok, gyóntattok, amikor szóba álltak a hívekkel. Továbbá maradjatok szívesen ismeretlenek és semmibe vettek: ,,Ama nesciri!'' (Szeresd az ismeretlenséget!) Ne elégedjetek meg puszta szavakkal. Mindenki szent akar lenni, szeretne alázatos lenni, de visszariad a megaláztatásoktól. Óhajtsátok tehát a megaláztatásokat, mert alázatra úgyis mindenki vágyik! Fontos művet kezdtetek el, és más aratja le az érdemét: ,,Ama nesciri!'' Mindent megtettetek, és megelégedve tértek haza, ott azonban hűvös intelem fogad benneteket: ,,Ama nesciri!'' Ilyen pillanatokban kell az alázatot gyakorolnotok. Az alázat ugyanis azt jelenti, hogy Isten elismerésére törekszünk, az emberekét viszont megvetjük. Elôléptetések, népszerűség, köztisztelet és más hasonló jelszó... Igyekezzünk megakadályozni, hogy valamiképpen is hatással legyenek szívünkre: ,,Ama nesciri et pro nihilo reputari'' (Szeresd az ismeretlenséget és hogy semminek tartsanak). Krisztust egyenesen a gonosztevôk közé számították: ,,Cum iniquis reputatus est'' (Mk 15,28). Miért szeretnénk mi annyira, hogy minket a legjobbak közé számítsanak? Ne hagyjuk, hogy üres szavak vagy szép lelkigyakorlatos jóföltételek elvakítsanak minket! ,,Christus passus est'' (Krisztus szenvedett). Testvéreim, Krisztus szenvedett! Szent, gyümölcshozó papok akarunk lenni: Testvéreim, akkor szenvednünk kel!! Enélkül ne is próbáljunk jót tenni vagy életszentségre törekedni. Ezt kell mondanotok készségesen: ,,Szenvedni akarok, sokat szenvedni'', akárcsak ezt is: ,,Jó pap, szent akarok lenni!'' Mert a kettô egyet jelent. Tartsunk ki hűségesen elhatározásunk mellett, hogy szenvedni akarunk: ez a mi mentôdeszkánk. Olykor lelkünk mélyéig megborzadunk, amikor belátjuk, hogy mit jelent a valóságban ez a ,,Szenvedni akarok''. Nem számít, hadd remegjen és borzadjon a szív, ti csak továbbra is alázattal mondjátok: ,,Szenvedni akarok!'' Nemsokára szokásunkká válik ez, és kezdjük értékelni a szenvedést. és talán szeretni is. Jó dolog a munka, jobb az ima, de a legjobb a szenvedés. Hiányzik valami a pap asztaláról? Talán nem olyan kényelmes a lakása, mint a gazdagoké? Hiányzik valami öltözetébôl és szórakozásából? Mégis inkább a papnak szól Krisztus szava, mint a többi kereszténynek: ,,Nisi quis renuntiat ...'' (Lk 14,33: Hacsak le nem mond valaki ...) és ,,Si quis vult post me venire, abneget semetipsum et tollat crucem suam et sequatur me'' (Mt 16,24: Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen). Lehet, hogy az eljövendô idôk majd jobban gondoskodnak arról, hogy életünk hasonlóbb legyen az Üdvözítôéhez. Mindenesetre fogadjunk el minden viszontagságot, minden ellenkezést, minden betegséget, minden külsô és belsô megpróbáltatást, úgy, mint a kereszt igaz barátai: ,,In cruce salus, nobis et animabus'' (A keresztben az üdvösség, nekünk és a lelkeknek). ,,Vos estis lux mundi'' (Mt 15,14: Ti vagytok a világ világossága). Ha életetek nem hordja a világ színe elôtt a kereszt jelét, milyen lesz a többi ember élete? ,,Vos estis sal terrae'' (Mt 5,13: Ti vagytok a föld sója). A föld sója a szenvedés, sokkal inkább, mint a prédikáció! Ezért, Testvéreim, ne csüggedjetek el a sikertelenség miatt! Ne vegyen erôt rajtatok levertség gúnykacaj miatt! Ne sóhajtozzatok, ha ellenállásba ütköztök! Ne essetek borúlátó búskomorságba, amikor néhány évi fáradozás után sem értek el eredményt! Ne keseredjetek el, ha betegségbe estek! És mindenekelôtt ne adjátok fel eszményképeteket félreértések vagy ellenállás miatt, még ha ezek az elöljáróktól származnak is! Szenvedjetek és engedelmeskedjetek! Talán a szolga nagyobb Mesterénél? Elég okosak vagyunk ahhoz, hogy munkánkat megtervezzük, megszervezzük és elôbbre vigyük; elôrelátók vagyunk és van kezdeményezôképességünk, sôt a buzgalom is emészt minket. De Jézus okosabb, buzgóbb, elôrelátóbb és éleslátóbb volt, mint mi! Az ô buzgalma emésztô tűz volt. Az életet sokkal jobban be tudta rendezni, mint mi ... És mégis Jézus mindenben engedelmeskedik Józsefnek és Máriának. Hagyja, hogy a tekintélyé legyen az utolsó szó: 30 éven át elismeri és tanítja az engedelmesség értékét. Az engedelmesség értéke minden tiszteletet felülmúl, ha meggondoljuk, hogy az engedelmeskedô Jézus maga Isten. Egész élete, gyermekkora és ifjúsága, nyilvános élete és halála -- és micsoda halál! -- az engedelmesség egyetlen nagy tette volt: ,,Factus est oboediens usque ad mortem, mortem autem crucis'' (Fil 2,8: Engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig). Testvéreim, az engedelmesség olykor nagyon nehéz. Mégis, még ha tisztán látjuk is, hogy nekünk van igazunk, még ha szándékunk kiváló is, engedelmeskedjünk! Semmi akadálya annak, hogy kifejtsük nézetünket az elöljárók elôtt, de meg kell lennie bennünk a készségnek, hogy azonnal feladjuk nézetünket, amikor döntésük nézetünk ellen szól. Engedelmeskedjetek és bízzatok: mert az engedelmességgel biztosan gyôzni fogtok! Igen, hinnünk kell, hogy a terhes parancsban is valamiképpen Isten igéje rejtôzik: ,,Vir oboediens loquetur victorias'' (Péld 21,28 a Vulgata szerint: Engedelmes férfi beszéde sikert ér el). Testvéreim, engedelmeskedjünk Isten akaratának úgy is, ahogy egyházmegyei Statutumaink olyan világosan és pontosan kifejezik. Öleljük át Statutumainkat, és úgy kövessük, mint a mi szent rendszabályunkat! Milyen szerencsések vagyunk mi szegény világi papok, hogy nekünk is van egy kis rendszabályunk, ugye? Majdnem úgy engedelmeskedhetünk, mint a valódi szerzetesek. Micsoda szerencse! Egyházmegyei Szabályzatunk talán ott fekszik beporosodva és elfeledve könyvtárunk egyik sarkában. Nem, testvéreim: legyen kezünk ügyében, az mróasztalon, a térdeplôn! Szabályzatunknak éppen olyan ismertnek és kedvesnek kell lennie, mint amilyen a zsolozsmánk; olvassuk gyakran lelkiolvasmányként, meg kell tanulnunk könyv nélkül, amint Msgr. Seghers (Gent püspöke) mondta. Igen, Testvéreim, szegénység, alázat, szenvedés, engedelmesség és még sok nehéz feladat: íme, ezt követeli meg tôletek az életszentség vágya. Az életszentség megkívánja a hôsi tisztaságot is a tekintetben és a beszédben, még inkább a kapcsolatokban. ,,Tamquam angeli'' (mint az angyalok) kell, hogy legyünk. Az életszentség folytonos éberséget, valamint szigorú összeszedettséget kíván meg, hogy megérezhessük és követhessük az isteni kegyelem működését. Az életszentség szakadatlan ,,többet'' jelszót kíván nyugodt Istenre hagyatkozással; az életszentség mindent megkövetel, mégpedig mindent mértékkel, szerényen és határozottan. Ne csodálkozzatok tehát, ha -- miközben szent papi életre törekedtek -- egyben valóságos rémület fog el, amikor jól megfontoljátok ennek jelentését. Valódi rémület fog el minket, amikor látjuk, milyen kicsi azoknak a száma, akik állhatatosan kitartanak a tökéletesség szűk útján: ,,Si isti et illi defecerunt, cur non ego?'' (Szt. Ágoston után: Ha ezek és azok csôdöt mondtak, én miért ne?) És ha tovább sorolnánk az akadályokat és valódi veszélyeket, amelyekkel utunkon találkozunk, talán szeretnénk kétségbeesve elhagyni a világot, és kolostorba menekülni. Testvéreim, nem alaptalan ez a félelem. Az eszmény magas, követelménye számtalan, és ugyanúgy számtalan az akadály is. A keskeny úton kell kínlódnotok és sóhajtoznotok, de a célt kétségtelenül el fogjátok érni. Mert el akarjátok érni, mert nyilvánvaló, hogy komolyan veszitek az életszentséget. Ti akarjátok, és Isten akarja. Mi hiányozhatnék még akkor? Jól tudjátok, hogy semmi sem tartóztathatja fel kegyelmét, és sohasem vonul vissza, ha mi közreműködünk vele. Nem tudjátok, hogy a nehézségek és az akadályok a kegyelem csodálatos hatására olykor egyenesen segítségünkre vannak, és rendkívüli módon javunkra szolgálnak? Mert ,,diligentibus Deum omnia cooperantur in bonum'' (Róm 8,28: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik). Mitôl kellene még félnünk? A kegyelem velünk van. A kegyelem annyi, mint Isten velünk, Isten bennünk. ,,Si Deus pro nobis, quis contra nos?'' (Róm 8,31: Ha Isten velünk, ki ellenünk?) Ha Isten mellettünk száll harcba, mit lehetne akkor még akadálynak tekinteni? ,,An tribulatio? an angustia? an fames? an nuditas? an periculum? an persecutio? an gladius?'' (Róm 8,35: Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?) Igen, talán a halál az a kard, amelytôl még félnünk kell. ,,Sed in his omnibus superamus propter Eum, qui dilexit nos'' (Róm 8,37: De mindezeken diadalmaskodunk ôáltala, aki szeret minket). Mindezeket a nehézségeket legyôzzük Azáltal, aki szeret minket. Nem, Testvéreim! Egyenként sorra vehetnénk a személyeket, szokásokat és tárgyakat, amelyek az életszentség útján akadályt jelenthetnek számunkra, mégis Szt. Pállal elmondhatjuk: ,,Certus sum!'', biztos vagyok abban, hogy egyetlen teremtmény sem képes a földön elvonni engem az életszentség útjáról, amelyet Szt. Pál így nevez: ,,Caritas Dei, quae est in Christo Jesu Domino nostro'' (Róm 8,39: Isten szeretete, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van). Nem, Testvéreim, a tevékeny élet nem az éjszaka, amelyben eszményeink fénye kialszik, hanem valódi hajnalhasadás, kigyújtja ezt a világosságot és átsugározza a felhôkön. A tevékeny élet tele van bogánccsal és tövissel, de termékeny föld lesz azok számára, akik nem félnek keményen megművelni és izzadságukkal s vérükkel megöntözni. A tevékeny élet nemcsak harcot kínál, de gyôzelmet és vigaszt is. Ha ezrek veszítették is el benne eszményüket, a ti bizalmatok legyen nagyobb, mint az övék volt, alázzátok meg mélyebben magatokat gyöngeségtek miatt, és a bôségesebb kegyelem meghozza majd a biztos gyôzelmet. Kedves Testvéreim, számotokra megadatott a jel, az elôjele annak, hogy fáradozásotok nem hiábavaló, hogy szent törekvéseitek elérik a célt: ti ,,Mária szolgái'' vagytok. Testvéreim, ti az övéi vagytok, az ô tulajdona és kincse. Mária kezébe vette a ti ügyeteket. Még ha kétszer annyi ostoba szokásotok volna is, és ha tízszer vagy százszor annyi volna azoknak a lánglelkeknek a száma, akik megindultak az életszentség útján, de elestek és lemondtak róla, --,,cadent mille a dextris et decem milia a sinistris ... ad te autem non appropinquabit'' (Zsolt 91,7: Hulljon bár balfelôl ezer és jobbról tízezer, hozzád nem érhet el), -- Mária biztosít titeket, hogy távol marad tôletek a csapás. Ezt fogjátok megtapasztalni, ha Máriának, a hatalmas Szűznek alázatos és buzgó kis rabszolgái maradtok. ,,Scapulis suis obumbravit tibi et sub pennis eius sperabis'' (Zsolt 91,4: Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz). Árnyékával borít be titeket, és szárnyai alatt bizalommal megnyugosztok. Elindul az úton veletek, és titkos útrövidítéseken vezet majd. A szenvedéstôl nem kímél meg, de eléri azt, hogy éhezzétek a szenvedést, mint nélkülözhetetlen eledelt. Ó Mária, Mária! Ez a név méz és balzsam lesz ajkatokon. Mária! Mária! Ave Mária! Ki állhat ellen ennek a névnek? Kicsoda -- mondjátok meg! -- kicsoda kárhozhatna el ajkán az Üdvözlégy Máriával? Mária! Mária! Kicsinyek anyja, gyengék menedéke, csillag a viharban... Mária! Mária! Nincs segítség? Üdvözlégy Mária! Nincs bátorság? Üdvözlégy Mária! Nincs vigasztalás? Üdvözlégy Mária! Bajban vagytok, veszélyben forogtok? Üdvözlégy Mária! Üdvözlégy Mária! Ó ez az elragadó név, ez az édes dal! Ez a hathatós könyörgés: Üdvözlégy Mária! Rabszolgák Vigasza, kicsinyek Bátorsága, gyengék Ereje, üdvözlégy Mária! Amikor nevedet kiejtem, lángba borul szívem. Üdvözlégy Mária! Angyalok öröme, lelkek Tápláléka, üdvözlégy Mária! Testvéreim, ezután már nincs mit mondanom. Mindent tudtok: szeressétek Máriát! Mire kellene még tanítanom titeket? Ismeritek a titkot, Mária titkát. Ti az úton vagytok, a legrövidebb, a legbiztosabb, a könnyű úton: maradjatok kis rabszolgák, Mária kicsi, bátor rabszolgái. Ó Mária! Bárcsak megláthatnánk Máriának ezeket a papjait, hogy hasonlókká legyünk hozzájuk! Mária, könyörülj rajtunk, könyörülj a lelkeken, könyörülj az Egyházon. Mária, Mária! A gonoszság és romlottság a városok utcáin jár; kis ajtókon és hatalmas kapukon hatol be a bűn éjszakája a lelkek ezreibe. Gyűlölet és igazságtalanság uralkodik a népek és országok fölött. Mindaz, amit megôriztek a századok sértetlenül, ma tönkremegy. Mária, Mária! Az ördög lesz úrrá az utcán, és behatol a falvakba, iskolákba és házakba is? Eltörölheti-e Fiad Evangéliumát, kiűzheti-e a társadalomból, sôt a keresztények lelkébôl is? Talán a Mammont állítja a Szent Kereszt helyébe, hogy imádják? Mária, Mária! Irgalmasság Anyja, a világot büntetés fenyegeti. Képezd ki Te a lelkeket, akik visszatarthatják Isten kezét. Nevelj papokat, új papokat, tűzszívűeket, akik lángba borítják ezt a hideg és kiszáradt világot, és adj nekik új nyelvet, amely szívhez szól, és megindítja az elfásult lelkeket! Nevelj papokat, szent papokat, akik kegyelembôl élnek, és már legenyhébb érintésére is szárnyra kelnek. Nevelj egyszerű és alázatos papokat, olyanokat, amilyenek az Apostolok voltak, akik ismét felizzítják az evangéliumi tökéletesség tüzét a pásztorok és hívek között. Ó Mária! Nem kérjük, hogy méltóságot adj nekünk, hogy ujjal mutassanak ránk, hogy beszéljenek rólunk. Azt kérjük Tôled, hogy valódi szolgáid lehessünk, akikrôl senki sem beszél, akikrôl senki sem tud; legyünk ismeretlenek, megvetettek, kicsinyek belülrôl és kívülrôl, de egészen odaadók irántad és a lelkek üdvéért! ,,Mitis et humilis'', szelíd és alázatos, mint Te, mint Jézus, de hű és rettenthetetlen, gyengeségek és emberi félelem nélkül. Mária, mindenható Közvetítô, tárd ki már szeretettel teljes Szívedet és segítô karodat! Áraszd szegény lelkünkre ezt az annyira várt kegyelmet! Íme elôtted állunk, szégyelljük méltatlanságunkat, nyugtalanít gyengeségünk és nyomorunk: tégy minket igazi rabszolgáiddá! Szeretetbôl a bűnösök iránt! Mária! Szeretetbôl az Anyaszentegyház iránt! Mária! Mária! Szeretetbôl Jézus iránt! Mikor fogja ez a szegény világ ismét felnyitni szemét? Mikor fog felébredni és ráébredni arra, hogy örömei bilincsek? Végül is mikor, Mária? Mikor fog már végre felkelni a világ és visszatérni Jézushoz, hogy elsírja: ,,Peccavi!'' (Vétkeztem!)? Mikor fogod ismét -- véglegesen -- eltiporni a kígyó fejét? Mikor fog már végre Jézus úgy uralkodni, ahogy megérdemli? Mikor fogja ez a szegény világ megint velünk együtt ismételgetni a Te dicséretedet és Jézusét: ,,Laudetur Jesus et Maria!'' (Dicsértessék Jézus és Mária!) Apostoli áldásunkat adjuk szívbôl minden papra, aki Isten Szolgája, Edward Poppe levelét olvassa és átelmélkedi, és elfogadja papi hivatása örök értékeinek teljességét. Vatikán, 1968. febr. 20-án VI. Pál pápa Irodalom A legjobb Poppe-életrajzok: Antoinette Buckinx-Luykx: Édouard Poppe, un prétre. Roma 1976. Martial Lekeux OFM: La dure montée. Vie héroique de l'abbé Édouard Poppe. Roma 1979. Odilo Jacobs: Edward Poppe. Ein grosser Priester unserer Zeit. Steyler Verlagsbuchhandlung 1957. A Poppe-központ (Centro Don Poppe) Rómában van (Viale Giotto 27, I- 00153 Roma), tulajdonképpen a premontreiek római rendfônöksége, mert ôk vezetik boldoggá avatási perét. Titkársága a belgiumi premontrei apátság (Abdijstraat 1, B-3281 Averbode). A levél magyar szövege -- flamand eredeti híján -- két olasz, két francia és egy német fordítás egybevetésével jött létre. ======================================================================== A gyógyító Krisztus küldötte: Anna Dengel (Puskely Mária) Jézus szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és minden beteget meggyógyított. így beteljesedett Izajás próféta jövendölése: ,,Ô elvette betegségeinket, és bajainkat hordozta'' (Mt 8,16-17). Az orvostudomány szolgálata kettôs: egyikkel a betegséget gyógyítja, másikkal az egészséget ôrzi (Szt. Ágoston). Csak Isten ismeri igazán az ember minden nyomorúságát! Az emberi állapottal együtt járó gyöngeségeket, betegségeket, a csökkenés összetevôit, és végül az abszolút csökkenést: a halált. Nem véletlen, hogy az evangéliumok oly nagy teret szentelnek Jézus gyógyító tevékenységének. Gyógyító hatalma azt jelzi, hogy megalapította Isten országát, és gyôzelmet aratott a világban működô rossz szellemen. Messiási küldetését is ezzel igazolja, amikor János követei megkérdezik, ô-e az, akinek el kell jönnie: ,,Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak'' (Mt 11,4-5). Jézus gyökerében orvosolta ugyan minden rossz forrását, a bűnt, de nem szüntette meg a szenvedést -- Ô maga sem gyógyította meg minden beteg kortársát --, sôt ,,kínhalála és keresztje által'' váltotta meg a világot. Ugyanakkor viszont egyszer s mindenkorra azonosította magát minden beteggel, szenvedôvel: ,,Beteg voltam, és meglátogattatok'' (Mt 25,36). Apostolainak, tanítványainak és a Benne hívôknek megadta a gyógyítás karizmáját, ez jelzi majd evangéliumhirdetésük hiteles voltát: ,,Menyetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot. A hívôket ezek a jelek fogják kísérni: Az én nevemben ördögöt űznek, betegekre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak'' (Mk 16,15.17-18). Az apostolok, tanítványaik és az elsô keresztények Istenbe vetett hittel gyakorolták is a gyógyítást, és közben maguk is ujjongva adtak hálát a bennük működô titokzatos erôért. Elevenen élt bennük a tudat: ,,a Lélek ajándékait ki-ki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik ugyanis a Lélektôl a bölcsesség adományát kapta, másik a gyógyítás adományát'' (1Kor 12,7.9). A gyógyítás ,,karizmája'' az egyházban Hány száz kötetre terjedne annak leírása, hogyan kamatoztatta az elmúlt kétezer év alatt az egyház a Jézustól reá hagyott gyógyító karizmát? Külön könyvet kellene írnunk ,,Lukácsról, az orvosról'', az elsô keresztény közösségek diakónusairól és diakonisszáiról, a két szent orvosról, Kozmáról és Damjánról, a Nagy Konstantin idejében létesített kórházakról, amelyek közül a leghíresebbet Caesareai Nagy Szt. Vazul alapította Kappadóciában 369-ben. Szevillai Szt. Izidor, Nagy Szt. Gergely pápa és Cassiodorus párhuzamot vont az orvos és a pap tevékenysége között; a középkori orvostudomány képviselôinek legnagyobb része egyházi személy volt. A modern sebészet megalapítója, Guy de Chauliac is orvos és pap, aki VI. Kelemen, VI. Ince és V. Orbán pápát szolgálta. De ô már kivételnek számít, minthogy a IV. lateráni zsinat minden papnak és egyházinak megtiltotta az orvosi gyakorlatot, különösen is a sebészetet. A tilalom bekerült a kánonjogba, és hosszú idôre, évszázadokra meghatározta az egyház és az orvostudomány kapcsolatát. A gyógyítás történetérôl nem beszélhetünk a szerzetesnôvérek tevékenységének méltatása nélkül. A XIII. sz. egyik legnagyobb német misztikusa, Bingeni Szent Hildegard például kora egyik leghíresebb orvosának számított. Árpádházi Szent Erzsébet nemcsak ápolta a betegeket, hanem kórházat is épített számukra, megszervezte ellátásukat, ápolásukat. Akárcsak ô, Szienai Szent Katalin is azok gondozását vállalta mindig magára, akiktôl mások undorodva elfordultak. Genovai Szent Katalin egész fiatalkorát a betegeknek és szegényeknek szentelte, miután pedig özvegységre jutott, egészen a betegápolásnak élt. Páli Szent Vince a XVII. sz. elején az irgalmas nôvérek társulatának megszervezésével forradalmi újítást hajtott végre: ,,Az irgalmas nôvérek kolostora a kórház, cellájuk egy bérelt szoba, zárdakápolnájuk a legközelebbi plébániatemplom, keresztútjuk a betegterem és a város utcái.'' A XIX. sz.-ban több olyan nôi szerzetesközösség alakult, amelynek tagjai a kórházi és a házaknál végzett betegápolást tekintették hivatásuknak. Elérkezett azonban az az idô, amikor az egyszerű jóakarat, a hôsies odaadás nem volt már elégséges a gyógyításhoz. Az orvos- és gyógyszertudomány fejlôdése magas követelményeket támasztott az egészségügy munkásaival szemben. Különösen érezhetô volt ez a követelmény a missziókban, ahol az evangélium hirdetése szinte elképzelhetetlen volt a test állandó gyógyítása nélkül. A képesítés nélküli hôsiesség ma már nem elég! -- hangsúlyozta XI. Pius. Elôde, X. Pius már megtette az elsô lépéseket ebben az irányban, elôírva, hogy a betegápoló rendek tagjai szerezzék meg a megfelelô állami szakképesítést és diplomát. 1908-ban X. Pius magánkihallgatáson fogadott egy hetvenegy éves skót származású konvertita orvosnôt, Agnes McLarent. A kistermetű, energikus asszony egy tervet terjesztett a pápa elé: Indiában és fôképp a mohamedán országokban olyan kórházakra lenne szükség, amelyeket katolikus orvosok és ápolónôvérek vezetnének... Tapasztalatból beszélt. Lefestette a pápának, milyen magas az anya- és gyermekhalandóság azokban az országokban, azon egyszerű oknál fogva, mivel férfiorvos nem érintheti a szigorú elzártságban élô nôket. Szakszerűen képzett orvosnôk és egészségügyi személyzet segíthetne csak rajtuk. Az orvosnô terve reális volt, de tekintve életkorát, a kánonjogi és egyéb nehézségeket, nem biztatott eredménnyel. Elgondolásait egy fiatal osztrák lány valósítja majd meg: Anna Dengel. Neki kell majd áttörnie a kánonjogi kódex korlátait, megváltoztatnia pápák, bíborosok, szentszéki hivatalok, a Propaganda Fide, az egyháziak és nem utolsó sorban a közvélemény gondolkodásmódját. Az ô hivatása lesz, hogy az egyházban ismét jelenlevôvé tegye Krisztus gyógyító hatalmát és szeretetét, mégpedig a XX. század legmodernebb eszközeivel. Mielôtt bemutatnánk dr. Anna Dengelt és életművét, egy percre vissza kell még térnünk az úttörô, dr. Agnes McLaren életére. Az úttörô Az 1837-ben Edinburgh-ben, presbiteriánus családból született Ágnes fiatal korától kezdve rendkívüli érdeklôdést mutatott a szociális kérdések iránt. 30 éves korában egy európai körút során Oberammergauban végignézte a passiójátékot; ez volt elsô találkozása a katolikus vallással. Rómában újabb mély benyomások érték. Visszatérve hazájába megtudta, hogy egyik barátnôje hiába küzd azért, hogy bejuthasson az egyetem orvosi fakultására. Az edinborough-i Lordok Tanácsa ugyanis nem engedélyezte nôk számára az orvosi tanulmányokat. Ágnesben ilyen közvetett módon ébredt fel az orvostudomány iránti érdeklôdés ... Valakitôl azt a tanácsot kapta, hogy próbálja meg Montpellier katolikus egyetemén, oda talán nôket is felvesznek. Mintha ez egy presbiteriánus skót nô számára a legtermészetesebb lenne, egyenesen Londonba utazott, és Manning bíboros ajánlását kérte. A bíboros megírta az ajánlólevelet, és Agnes McLaren beiratkozott az orvosi karra. Az egyetemi tanulmányok után Rómában, Párizsban, Kanadában és az Egyesült Államokban tökéletesítette szaktudását. Múltak az évek, életét egészen betöltötte a szegények és a betegek szolgálata. 62 éves korában, 1898-ban kérte felvételét a katolikus egyházba. 1904-ben összeismerkedett Msgr. Wagnerrel, aki mint misszionárius 26 évet töltött keleten. (Valószínűleg egy cikkét olvasta elôször a Tablet c. újságban a mohamedán nôk életérôl.) Ottléte alatt egyetlen mohamedán nô arcát sem látta. -- Miért nem küldenek oda katolikus orvosnôket? -- kérdezte McLaren. A választ maga is jól tudta: mert igen kevesen vannak. -- És miért ne lehetne nôvéreket küldeni, akik elôbb elvégzik az orvosi egyetemet vagy a szülésznôképzôt? -- A hithirdetô szép lassan megmagyarázta a kánonjog rendelkezését. Reméli, hogy ez majd megváltozik, de ehhez sok idôre van szükség ... McLaren készen volt elhatározásával: -- Katolikus orvosnôket kell találnunk, -- aztán én magam is Indiába utazom, és ott dolgozom. A közel 70 éves skót orvosnô azonnal munkához látott. Leutazott Rómába, bemutatta tervét X. Pius pápának, aztán Londonban megszervezte az Orvosmissziós Bizottságot, elôadásokat tartott, orvosokat, tanulásra kész fiatal leányokat keresett az indiai Rawalpindiben (ma Pakisztán) 1909-ben megalapított kórház számára. Felkereste a szerzetesházakat is, de amikor orvosi és szülésznôi kiképzésrôl kezdett beszélni, az ajtók becsukódtak elôtte. Tiltja a kánonjog ... Az orvosnô a sűrű fátyol mögé rejtett, haldokló nôkre gondolt, és nem adta fel a harcot. Váratlanul levelet kapott egy fiatal osztrák leánytól, aki késznek mutatkozott arra, hogy orvosi tanulmányokat kezd, és utána Rawalpindi kórházában folytat gyakorlatot. Anna Dengel és a skót orvosnô között megindult a levelezés (franciául, mert Ágnes nem tudott németül, Anna viszont még nem beszélt angolul). De személyesen soha nem találkoztak. Agnes McLaren, a fáradhatatlan öreg orvosnô, 1913. ápr. 13-án tüdôgyulladásban meghalt. Ugyanebben az évben kezdte Anna Dengel orvosi tanulmányait. Anna Dengel élete Anna Dengel egy tiroli kis faluban, Steegben látta meg a napvilágot 1892. márc. 16-án. Elsô tanulmányait a falucska kis népiskolájában végezte. Innen került a thurnfeldi vizitációs apácák intézetébe (ami nekünk Bogner Mária Margit nôvér életébôl ismerôs). Nyolc éves volt, amikor elveszítette édesanyját. Az öt gyermek nevelését az apa vette a kezébe. Kis ruhaüzlet biztosította megélhetésüket. Három évvel késôbb a gyermekek ,,édes mostohát'' kaptak, s a család újabb két fiúval és két leánnyal növekedett. Középiskoláinak elvégzése után Anna két évet Franciaországban töltött, aztán hosszabban idôzött az innsbrucki orsolyiták intézetében. Kereste hivatását. Szeretett volna misszióba menni, de hol és hogyan? A skót orvosnô véletlenül kezébe jutott missziós prospektusa irányította a helyes útra. Eldöntötte, hogy orvos lesz, de tudta, hogy ehhez el kell hagynia Ausztriát, amelynek orvosi egyeteme abban az idôben szintén nem vett fel nôhallgatókat. Csak nemrég avatták az elsô osztrák orvosnôt, de annak a szomszédos Svájcban kellett tanulnia. A McLaren által megalapított Orvosmissziós Bizottság felajánlotta segítségét. Anna Dengel tehát búcsút mondott a szülôi háznak, és 1913 ôszén az írországi Cork egyetemén megkezdte orvosi tanulmányait. Közben le kellett tennie az angol érettségit is. Mielôtt az annyira óhajtott nyári vakációra hazatérhetett volna, kitört a háború. Félô volt, hogy kiutasítják mint idegent, súlyos anyagi gondjai is voltak. Ennek ellenére sikerült folytatnia tanulmányait, és 1919-ben ledoktorált. Az akkori törvény értelmében csak a szigetországban vállalhatott munkát. De ez sem ment könnyen; meg kellett tapasztalnia a nôk hátrányos megkülönböztetésének gyakorlati következményeit. 1920-ban végre hazalátogathatott. Visszatérve ismét jelentkezett az Orvosmissziós Bizottságnál, hogy készen áll, bármikor indulhat Rawalpindibe. Négy hetes utazás után Bombay-nél lépett indiai földre. Több napon át járta a várost, gyűjtötte a benyomásokat. A modern, széles sugárutakról lekanyarodott a szegénynegyedek felé, bepillantott házakba, megfigyelte az utca porában és a csatornák szennyvizében játszó gyerekeket, a száriba burkolt hindu és az arcfátyol mögé rejtett mohamedán nôket. Aztán napokig utazott vasúton észak-nyugati irányban, Rawalpindiig. Nem sok idôt vesztegetett a fészekrakással. Örömmel fogadta a ferences missziós nôvérek által elkészített szobát, a napi két nyelvleckét, de egyébként egész napját a betegeknek szentelte. Délelôtt a kórházban rendelt, délután családokhoz ment. A városkában futótűzként terjedt el a hír, hogy egy idegen orvosnô érkezett a kórházba. Reggelenként 80-100 beteg szorongott a rendelô elôtt. A nôk legtöbbször terhességi komplikációkkal, a gyermekek pedig a rosszultápláltság különbözô tüneteivel vagy tüdôbajjal. Dengel doktornô nemcsak a betegségekkel ismerkedett meg, hanem páciensei élelem --, lakás- és egyéb problémáival. A nehéz szüléseket egyedül kellett levezetnie, mivel a szerzetes ápolónôvérek ebben nem segédkezhettek. Kérte az illetékes elöljárót, kérvényezze meg Rómától számukra az engedélyt. Vártak, vártak a válaszra, amely végül megjött, és elutasító volt. Látnia kellett, hogy az egyetlen világi szülésznô sem bírja a munkát. Egyedül kell járnia a szegényes kunyhók lakóihoz, és a higiénia legelemibb követelményeinek sem megfelelô helyen világra segítenie egy gyermeket. Dengel Anna megértette, miért hal meg az indiai nôk többsége 30. éve betöltése elôtt. Tudta, hogy a zárt kapujú, ablakú házak mélyén nôk ezrei szenvednek és pusztulnak el minden emberi segítség nélkül. Hát nem ezeknek lenne legnagyobb szükségük Krisztus gyógyító jelenlétére? Múltak a hónapok. Megkezdôdött a Ramadan böjt. A kórház személyzetének este 9 és hajnali 4 között kellett ételt adnia a mohamedán betegeknek, akik napközben még gyógyszert sem voltak hajlandók bevenni. Egy rövid kurzus Poona város egyetemén új tapasztalattal gazdagította Dengel doktornôt. Összeismerkedett egy csoport evangélikus orvosnôvel, és e találkozás után még zavartabban vetette fel magának a kérdést: a szeretetszolgálatnak ezen a területén miért maradt le ennyire a katolikus egyház? Katolikus orvosnôk közösségét kell létrehozni! -- Ismételte magának McLaren elgondolását. Nem lehetnek szerzetesek, hiszen akkor nem folytathatnak orvosi gyakorlatot, és mégis egészen Krisztusnak és a betegeknek kell magukat szentelniök. De hogyan? Rawalpindi a walesi herceg látogatására várt. Dengel doktornô is estélyi ruhát varratott magának. Barátai örültek, hogy végre, legalább egy bál idejére, olyan ember lesz, mint a többi. A mélykék selyemruha jól áll majd sötétbarna hajához ... Már indulni akart, amikor egy nôvér csodálkozva megállította. És hirtelen maga is megérezte, hogy az estélyi ruha és a pezsgô már nem az ô világa. Visszafordult, szobájában letette a suhogó ruhát, rágyújtott egy cigarettára -- ebben a három évben sokat dohányzott, a napi megállás nélküli munka, az éjjeli hindosztán nyelvtanulás és angol szakirodalom-tanulmányozás közben --, és polcáról leemelt egy orvosi szakkönyvet. Élete a betegeké és Krisztusé. Csak ennyit tudott ebben a pillanatban. Dengel doktornô választás elôtt állt. Itt marad Rawalpindi kórházában, magányosan elég a munkában, vagy társakat keres, hogy közös erôvel tegyenek eleget az India különbözô részeibôl érkezô sürgetô kéréseknek. Az utóbbi mellett döntött. Dengel Anna hivatása Elköszönt egy idôre Rawalpindi Szent Katalin-kórházától, visszatért Európába. Rövid tájékozódás után tudatosodott benne, hogy a háborúban kivérzett és gazdasági válságtól gyötört országoktól nem várhat sem anyagi, sem szellemi támogatást. Az Orvosmissziós Bizottság vezetôjével, Pauline Willisszel folytatott megbeszélése végén Amerika mellett döntött. Miss Willis megvette mindkettôjük számára a hajójegyet, összeállította azok névsorát, akikhez segítségért fordulhatnak. Elôször New Yorkban tartottak elôadásokat, aztán átmentek Bostonba. Hayes bíboros udvariasan túl akart adni két látogatóján, de amikor Dengel doktornô elébe rakta a Rawalpindiben készített fényképeket, elnémult, és hosszabb szünet után ezt kérdezte: -- Miben lehetnék segítségükre? Aztán engedélyt adott, hogy egyházmegyéjében bárhol elôadást tartsanak az orvosmisszióról, majd kezükbe nyomott egy 1000 dolláros csekket. Daughtery philadelphiai bíborosérsek ugyan türelemre intette ôket, de ugyanakkor megígérte, hogy az anyagi segítségen túl megad minden támogatást. Szavát megtartotta: haláláig Anna Dengel legjobb barátja és jóakarója maradt. A következô állomás Washington volt, ahol többek között egy indiai hithirdetôvel folytatott megbeszéléseket. Az illetô kérdésére: lehetségesnek tartja-e, hogy Indiában létrehozzanak egy katolikus orvosmissziót, megfontoltan ezt válaszolta: -- Kell születnie egy csoportnak, mi több, egy szerzetesi közösségnek. Olyan emberek közösségének, akik szakképzettséggel rendelkeznek, akik csak Istenért és azért a sajátos feladatért élnek, amellyel Ô bízza meg ôket. Táskájából elôvett egy kis füzetet, a leendô közösség szabálytervezetét. Az érvényben lévô egyházi törvények miatt nem lehetett szó nyilvános fogadalmat tevô szerzetesekrôl (kongregációról), csupán ,,jámbor társulatról'' (pia unio), amelynek tagjai hármas magánfogadalmat tesznek, és Isten országát orvos-missziós tevékenységük által építik. Curley washingtoni érsek 1925. jún. 10-én egyházmegyéjében jóváhagyta a ,,pia unio'' megalapítását. Egyelôre ketten voltak: Anna Dengel és Joanna Lyons doktornô. Nemsokára két ápolónô, Evelyne Flieger és Mária Ulbrich csatlakozott hozzájuk. A közösség megalapítása hivatalos dátumát szeptember 30-ára tűzték ki, hogy a születô társulatot a missziók védôszentje, Lisieux-i Szent Teréz pártfogása alá helyezzék. (Szept. 30: Szt. Teréz halálának napja.) A napi evangélium Jézusnak ,,a föld sójáról'' szóló szava volt. Dengel Anna krónikájában ezt fűzi hozzá: ,,Kaphatnánk-e jobb evangéliumi üzenetet az alapítás napján, amikor elkötelezzük magunkat Istenért és Országának terjesztéséért? Bár megadná Isten, hogy egy kicsit az Ô sója legyünk. Fôleg személyes életszentségünkkel és példánkkal. Életünkkel mutassuk be a kereszténységet a pogányoknak. Ez a hivatásunk. Éljen bennünk Krisztus, azután sugározzuk ôt tovább.'' A következô évben Lyons doktornô megkezdte orvosi működését Rawalpindiben: ô lett a kórház vezetôje, közben elôkészítette az új klinika építését. 1927-ben két újabb nôvér követte. Már mindnyájan egyszerű szürke ruhát és kék fátyolt hordtak. 1928-ban küldte az új társaság elsô tagját az orvosi egyetemre. 1930. jan. 28-án az orvosmissziós nôvérek elsô csoportját kihallgatáson fogadta a pápa. ,,Munkátok megfelel gondolatainknak és vágyainknak'' -- mondta nekik. Ezek a szavak újabb reménnyel töltötték el a kis közösség tagjait: talán elérkezik az az idô, amikor az egyház feloldja a tilalmat, és az orvosi hivatás összeegyeztethetô lesz a szerzetesi hivatással. Anna Dengelt egy váratlan személycsere ismét Rawalpindibe szólította. Lyons doktornô évi jelentésébôl megtudta, hogy az új Szent Család kórházban egy év leforgása alatt 6552 járóbeteget láttak el, 185 fekvôbeteget ápoltak, 14 mérgezést gyógyítottak meg, 35 súlyos és 95 kisebb műtétet hajtottak végre. Amikor az ügyek elintézése után elbúcsúzott Rawalpinditôl, egyben búcsút vett az operáló asztaltól, a rendelôtôl és a betegteremtôl is. Ettôl kezdve a közösség szervezése és vezetése foglalta le minden idejét. ,,A tevékeny és belsô életnek nemcsak hogy párhuzamos szinten kell járnia, hanem együtt kell haladniok és egymást segíteniök'' -- hangsúlyozta. Dr. Margarete Hattemer, régi osztrák barátnôje, tervezett világkörüli útjára meghívta Anna Dengelt is. A közel öt hónapos út során az új közösség vezetôjének alkalma nyílt arra, hogy újabb munkaterületeket fedezzen fel, hogy az orvos-missziós küldetést szinte világméretű távlatokba helyezze el. Elsô állomásuk Trinidad volt, aztán Rio de Janeiróban idôztek hosszabban. Fokváros után India felé hajóztak. Átutazva Burmán, Thaiföldön és Indonézián a Fülöp-szigetekre érkeztek, onnan pedig Kínába. A két orvosnô, ahol csak tehette, kórházakat, ápolónôképzôket és orvosi fakultásokat látogatott, köztük a pekingi egyetemet. Itt Pekingben kimondhatatlan meglepetés, öröm várta Anna Dengelt. A pekingi apostoli delegátus átnyújtotta neki a Propaganda Fide 1936. febr. 11-én kelt, ,,Religionis Mulierum Institutis ad tuendam puerorum matrumque vitam in locis missionum'' c. instrukcióját. Gyökeres fordulat A ,,Constans et sedula'' kezdetű instrukciót a Szentszék egy különleges bizottságának munkája alapján fogalmazták meg. Ez 1932 óta tanulmányozta azokat a beadványokat, amelyek a missziós területeken dolgozó ordináriusoktól -- és nem utolsó sorban Anna Dengeltôl -- érkeztek azzal a kéréssel, hogy vizsgálják felül az egyháziak orvosi tevékenységet tiltó kánonjogi rendelkezéseket. A válasz -- amint az alábbi összefoglalásból kitűnik -- ezúttal pozitív volt. A Szentszéket tájékoztatták arról, hogy Afrikában egyes törzseket a kihalás fenyegeti az anyák és a csecsemôk nagyfokú halandósága miatt. A polgári vezetôk és más, nemkatolikus közösségek már felfigyeltek erre a tragikus helyzetre. Bizonyos kormányok csak akkor engedélyezik a szerzetesnôvérek kórházi működését, ha fel tudják mutatni diplomájukat. Az anyák és gyermekek életének megmentésére, ill. egészségügyi gondozásukra már történtek magánkezdeményezések; ezek megszervezését és egységbe fogását a Szentszék sürgetô feladatának tartja. Ezért a Propaganda Fide kongregáció, miután alaposan tanulmányozta a szóbanforgó kérdést, és XI. Pius pápától elnyerte a megfelelô felhatalmazást, továbbá tárgyalt a Szerzetesi Kongregációval, a következô szabályokat és irányelveket adja: -- Kívánatos, hogy olyan új szerzetesnôvér-közösségeket alapítsanak, amelyeknek szakképzett tagjai az orvosi ellátás hiánya miatt életveszélyben lévô anyák és gyermekek gondozásával foglalkoznak. -- Szükség van arra, hogy e közösségek tagjai mindnyájan részt vegyenek ebben a munkában; alkalmazhatnak bennszülött ápolószemélyzetet is, de gondoskodniuk kell megfelelô szakmai kiképzésükrôl. -- Elöljárói egyetlen nôvért sem kényszeríthetnek arra, hogy szülésnél segédkezzék; ezt a tevékenységet csak azok folytassák, akik szabad elhatározással vállalják magukra a felebaráti szeretetnek ezt a feladatát. -- Az új kötelességek megfelelô orvosi és lelki elôkészületeket kívánnak meg. A nôvéreknek meg kell szerezniük az orvosi, illetve az ápolónôi oklevelet. De mindenekelôtt alapos lelki kiképzést kell számukra biztosítani. A nôvéreknek ezt az orvosi szolgálatot a testvéri szeretet jeleként kell teljesíteniük. -- A szükséges diploma megszerzése céljából a nôvéreknek katolikus kórházakat és egyetemeket kell látogatniuk. Ha erre nincs lehetôség, a Propaganda Fide kongregáció engedélyével más, világiak által vezetett intézményeket is látogathatnak. -- Azoknak az új szerzetesközösségeknek tagjai, amelyek az anya és a gyermek egészségének szolgálatát tűzték ki célul, a felsôfokú tanulmányok befejeztével örök fogadalmat tehetnek. A már meglévô intézmények, amennyiben ezt a szabály lehetôvé teszi, azonnal alkalmazhatják ezt az alapelvet. A pekingi apostoli delegátus házában felhangzott az ujjongó Te Deum. Végre szabad az út az orvosmisszió nôvérei elôtt! Minden energiájukat feladatuk ellátására fordíthatják: a gyermeküket váró édesanyákhoz siethetnek, mint Mária Erzsébethez; ápolhatják a betegeket, mint Istenes Szent János és Lisieux-i Szent Teréz; sebeket kötözhetnek, mint azok a keresztény nôk, akik Szent Sebestyén sebeit megtisztították; gondoskodhatnak az útszélen hagyott összevert, elhagyatott áldozatokról, mint az irgalmas szamaritánus. Megvan a felhatalmazás arra, hogy az öt világrészen jelenlevôvé tegyék Krisztus gyógyító hatalmát! A Washingtonba visszatért Anna Dengel azonnal munkához látott. Mindenekelôtt egy központot kellett létrehoznia, ahol a jelentkezô új rendtagoknak biztosíthatják a megfelelô lelki kiképzést. Philadelphiában építették fel elsô anyaházukat. 1939-ben beköltöztek, megnyitották az újoncházat és az ápolónôképzôt is. Ugyanebben az évben nyílt meg az elsô ház Hollandiában, valamint a második Szent Család kórház az indiai Patna-Kurjiban. A második világháború kitörése megakadályozta a további építkezéseket, az utazásokat pedig megnehezítette. Az orvos-misszió nôvérei ezért fogadtak e1 egy ,,belföldi'', Új-Mexikóba szóló meghívást. Itt létrehozták az Egyesült Államok elsô katolikus szülésznôképzô intézetét, amelyet mindmáig ôk vezetnek. Aztán Atlantába hívták ôket, ahol egy négereknek és sötétbôrűeknek épített klinika vezetését vették kezükbe. 1941. aug. 15-e örömünnepet jelentett az új kongregáció számára. Az elsô huszonkilenc nôvér ezen a napon tett nyilvános örök fogadalmat. Köztük volt az alapító, aki most töltötte be 49. évét. A Propaganda Fide bíboros vezetôje azt kérte a Szentszék által hivatalosan elismert új szerzeteskongregáció nôvéreitôl: menjenek el mind az öt világrészbe, és dolgozzanak Krisztustól kapott küldetésük szellemében. Tizennyolc évvel az alapítás után az orvos-missziós nôvérek létszáma meghaladta a százat. A háború befejezôdése után egymás után jöttek létre az új alapítások -- kórházak, szülôotthonok, rendelôintézetek -- Indiában, Indonéziában, Dél-Afrikában, Jáva szigetén, a Celebes- és Fülöp-szigeteken, Kongóban, Venezuelában, Vietnamban, Ghanában, Ugandában, Kenyában ... Az alapításokat szinte mindenütt Anna Dengel végezte. 1951-ben az indiai Poonában, tíz év múlva a Fülöp-szigeteken, 1964-ben pedig a burmai Rangoonban nyitottak újoncházat. Philadelphiában a fiatal nôvérek lelki és szakmai továbbképzésére állítottak fel egy házat. 1960-ban megnyitották az indiai Keralában az elsô államilag elismert katolikus betegápolóképzô iskolát. 1957-ben az Orvosmissziós nôvérek kongregációja pápai jogú intézmény lett. Székhelyüket áttették Rómába. 1966-ban a kongregáció mintegy 700 nôvére a négy világrészben 49 házban működött. Hogy milyen szellemben, arra vonatkozólag idézzük az alapítónak egy nôvéreihez intézett beszédét 1955 Szent Péter és Pál ünnepén. Arról a ,,nagyobb szeretet''- rôl van szó, amelyrôl Jézus is kérdezte Pétert. Hogyan mutatkozik meg ez a misszionárius hivatásában? Mindenekelôtt: a kötelesség terén. Úgy kell szeretni, ahogyan az anya szereti gyermekét. Nem elég, hogy csak szépen felöltöztesse, fényűzôen ellássa, és kényeztetésével elrontsa. Az anya legnagyobb szeretete az, ha teljesíti gyermekei iránti kötelességét; ez pedig kemény munka, odaadást kíván, igénybe veszi saját egészségét és minden gondját. Ezt mondta Miasszonyunk is Fatimában. Az emberek ezt nem mindig szeretik hallani. Szívesen hallgatják a lágy, érzelmes dolgokat, ami csak langyos víz. De a valódi kötelesség az igazi. Ez a nagyobb szeretet megnyilvánulása: ôszintén és lelkiismeretesen tenni kötelességünket. Másodszor, ami még több -- hiszen a kötelesség mindenkinek szól -: a misszionárius nagyobb szeretete nagylelkűségben nyilvánul meg. Errôl annyira meg vagyok gyôzôdve, hogy ha valaki nem kapta ezt meg természete vagy a kegyelem révén, vagy erôfeszítése árán Isten segítségével, arról nem szeretném, hogy a Társaságban maradjon. Imádkozni kell érte; különben nyomorúságos a missziós hivatásunk. Ha valaki misszionáriusnak megy, több áldozatot kell hoznia: ott az éghajlat, a munka, olyan társakkal kell élnie, akik nem kedve szerintiek. Ez teljesen igaz. A misszióban nagyon megértônek és türelmesnek kell lenni, nagylelkűnek, és a saját dolgunkkal kell törôdni. Nem tudod, mi megy végbe a másik fejében és szívében. A nagyobb szeretet harmadik megnyilvánulása az öröm. Ez is a szeretet gyümölcse, a szeretet munkája. Ha szeretettel végzed, örömmel végzed. Én sokkal komolyabb voltam fiatal koromban. Most a szívem olyan könnyűvé válik. Mindig Istenhez kell emelnünk szívünket, és ha a szívünk Istennél van, akkor örömmel, nagylelkűen és sok szeretettel fogjuk tenni a kötelességünket. A Zsinat után ... 1967-ben, 75 éves korában Anna Dengel lemondott legfôbb elöljárói hivataláról. Ez az év alapvetô változásokat hozott a kongregáció életében. A nôvérek elemezték az új körülményeket, követelményeket, és ezek ismeretében azt keresték, hol van a legnagyobb szükség Krisztus gyógyító jelenlétének megújítására. Az afrikai gyarmati országok egymás után vívták ki függetlenségüket; ezen és a többi világrészen is egyre inkább az állam vette kezébe az egészségügy irányítását. Az orvos- missziós nôvérek figyelme azok felé a szegények felé fordult, akik különbözô okok miatt -- társadalmi igazságtalanság, hátrányos megkülönböztetés, földrajzi távolság stb. -- nem részesültek ezekben az egészségügyi és szociális szolgáltatásokban. Ahelyett, hogy újabb nagy kórházakat alapítottak volna, ezeket a szegényeket, kitaszítottakat, szenvedôket, a társadalom peremére szorultakat kezdték keresni. Egyesek szívesen vállaltak munkát állami kórházakban, rendelôintézetekben, mások, kis csoportokban, szellemi-testi fogyatékosok intézetében, vendégmunkások között, távoli falvakban, a sivatag vagy a dzsungel közelében, külvárosok szegénynegyedeiben telepedtek meg, és szervezték meg az egészségügyi ellátást. Ha szükségesnek látszott, egy-két nôvér elindult egy-egy ismeretlen ország -- mint pl. Ruanda vagy Kambodzsa -- felé. A gyógyító szolgálat új távlatai nyíltak meg elôttük. Krisztus is az egész embert akarta gyógyítani, nemcsak a test, hanem a lélek, a szellem betegségeit is; a bűn minden következményétôl meg akarta szabadítani az embert. A zsinat szellemében megújuló 700 orvos-missziós nôvér 1967-tôl kezdve így értelmezte sajátos karizmáját. Anna Dengel a római központi házban szorongva figyelte az irányváltoztatást. Olykor úgy érezte, mindaz, amit egy élet küzdelmével felépített, romba dôl. Aggódó kérdésekkel ostromolta régi barátait, a vatikáni kongregációk vezetôit; különösen a rendi alkotmány miatt aggódott, hiszen számára annak minden betűje ezer áldozatot, lemondást és örömet rejtett. Senki sem tudta megnyugtatni és biztosítani arról, hogy nôvérei az idôk jeleinek ismeretében helyes úton haladnak. Egy idôre elutazott szülôhazájába, Tirolba, de lelke nyugalmát itt sem tudta visszaszerezni. Hat évi küzdelem után nyerte csak vissza békéjét. Nemcsak elfogadta a változásokat, hanem örömmel ismerte fel, hogy a kongregáció eredeti karizmája új, soha nem álmodott utakon bontakozik ki. 1973 pünkösdjén, 81. életévében írja, hogy napja leáldozóban van, de vigasztaló érzéssel nézi a tovább folyó munkát: ,,A jövô a tietek! Legyen a múlt tanúság rá, hogy ahogy csak tôlem tellett, megtettem a magam részét. A feladat, amit Isten adott nekem, örömöt és viszontagságokat hozott. A viszontagságokat készségesen viseltem Isten szeretetéért és ügyünkért. Ti éppen úgy tudatában vagytok a jelen szükségleteinek, amint én tudatában voltam, mire volt szükség az én idômben.'' És a pünkösdi antifónát idézi: ,,Küldd el Szentlelkedet, és megújítod a föld színét, Alleluja!'' 1975-ben ezzel az örömmel ünnepelte meg aranyjubileumát. Az ôt körülvevô és a négy világtáj országaiban vele ünneplô nôvéreknek a szív megtérésének szükségességérôl beszélt, majd ezeket a gondolatokat adtak nekik ajándékul: Ha igazán szeretsz, találékony vagy. Ha szeretsz, próbálsz tapasztalatokat gyűjteni, és minden érdekel. Ha igazán szeretsz, türelmes vagy és hosszantűrô. Ha szeretsz, alkalmazkodsz. Ha szeretsz, adni akarsz, fáradhatatlanul, önzetlenül és nagyvonalúan. Ha szeretsz, a szolgálatot keresed és nemcsak a munkát. Az ember nem kíméli önmagát, amikor szeret ... 1976. márc. 19-én, Szent József ünnepén súlyos agyvérzést kapott. Környezete azt hitte, nem éli meg a következô napot. De a gyógyító Krisztus még négy évet adott neki, hogy szeretetét tűzben kipróbált arannyá változtassa. Szellemileg friss maradt, de bénasága miatt állandó segítségre szorult. Hálás lélekkel fogadta ezt a keresztet is, és fenntartás nélküli bizalommal tekintett a kongregáció jövôje felé. Egy magyar nôvér, aki ebben az idôben néhány hétig ágya mellett lehetett, azt írja, hogy ez felért egy lelkigyakorlattal. 1980. ápr. 17-én hívta ôt haza az Atya. Földi maradványai a Szent Péter bazilika árnyékában meghúzódó Teuton temetô ciprusai alatt nyugszanak. Halála után az orvos-missziós nôvérek világszerte megújították elkötelezésüket, az Alapító karizmájához való hűségüket: Krisztus gyógyító szeretetének közvetítésére szóló elkötelezettségünk arra késztet minket, hogy -- gondos ápolással gyógyítsunk, ill. enyhítsük a súlyos betegek szenvedését; -- biztosítsuk a legelemibb egészségügyi gondozást, ill. a szakorvosi ellátást; -- szolgálatot teljesítsünk a kórházakban, ill. elôsegítsük az egészségügyi szolgáltatások kibontakozását; -- gondoskodjunk az idôs korosztályról, ill. a fiatal anyákról; -- gondozzuk azokat, akiken orvosilag már nem tudunk segíteni, ill. készen álljunk minden sürgôs hívásra; -- tanítsunk egyetemi szinten, ill. kis falvakban, félreesô településeken; -- ápoljuk és segítsük a fizikai és szellemi fogyatékosokat, ill. elôsegítsük a leprás betegek gyógyulását és társadalmi beilleszkedését; -- készen álljunk a telefonszolgálatra, ill. a kórházi lelkigondozó munkára; -- közösséget építsünk a város szegénynegyedeiben, ill. kis falvakban; -- az igazságosságért harcoljunk az egészségügy területén, ill. az igazságosság révén dolgozzunk az egészségért; -- bármilyen orvosi feladatot vállaljunk, ill. felhasználjuk minden adottságunkat azért, hogy a lelkipásztori munka, szociális élet és nevelés területén elômozdítsuk a gyógyítás folyamatát. Az orvos-missziós nôvérek, miután elemezték az egyes világrészek szükségeit, elhatározták: Latin-Amerikában elsôsorban a szegényeket szolgálják, Észak-Amerikában harcolnak a társadalmi igazságosságért, Európában különös figyelmet fordítanak a kisebbségi csoportok szolgálatára, valamint az érzelmi és pszichológiai igények kielégítésére, Ázsiában a szegények egészségügyi ellátásával harcolnak a társadalmi igazságosság megvalósításáért, Afrikában jelenlétükkel és az emberi kapcsolatok kiépítésével teszik hatékonyabbá gyógyító szolgálatukat. Azt teszik, amit Mária, az elsô keresztény diakonisszák és minden idôk irgalmas szamaritánusa: az egyetlen Orvos, Krisztus gyógyító hatalmát közvetítik, teszik jelenlévôvé a szenvedôk -- mindnyájunk -- világában. ======================================================================== Az élet szeretetéért: Gianna Beretta Molla (Parentiné Ipacs Katalin) 1973. szeptember 23, vasárnap. Déli 12 órát üt a Szent Péter bazilika órája. VI. Pál pápa törékeny alakja tűnik fel az Apostoli Palota legfelsô emeletének egy bordó szônyeggel díszített ablakában. A déli Úrangyala elimádkozására összegyűlt híveknek a Szentatya egy a milánói egyházmegyébôl származó hôsies édesanyáról beszél, aki megfontolt választással feláldozta saját életét, hogy világra hozhassa gyermekét. -- A pápa nem nevezte meg ezt a csodálatra méltó anyát, de ma már Olaszországban sokhelyütt ismert megrázó élettörténete. Ezt a 39 évet megért orvosnôt Gianna Berettának hívták, Pietro Molla mérnök felesége, három pici gyermek anyja volt. Negyedik kislányának, Gianna Emanuelának csak akkor lehetett esélye a megszületésre, ha az anya, mint az evangéliumi jó mag, meghal, hogy új élet csírázhassék belôle. Gianna Beretta Molla tanúságtétele kétségtelenül nem mindennapi, akkor is, ha meggyôzôdésünk szerint nem egyedülálló. Sokan vannak olyan névtelen hôsök, akik -- mert szerelmesei az életnek -- az önfeláldozásig tisztelik mások életét. Az ismert és ismeretlen hôsies anyák felmagasztalása lesz az a pillanat, amikor Gianna Beretta Mollát az oltárra emelik. Boldoggá avatási perét tíz évvel halála után, 1972- ben indították el Milánóból. 1978. ápr. 27-én adták át hivatalosan a hôsies erényeit és a közbenjárására történt csodákat dokumentáló iratokat a szentté avatási kongregációnak. Idézzük most fel e vértanú édesanya életútját. Ha közelebbrôl megismerkedünk azzal a családdal, amelybôl származott, környezetével, szép házassága és hivatása történetével, nem csodálkozunk élete végkifejletén. Megértjük drámai választásának indítékait. Egész élete az önfeláldozó szeretet példája. Ha valaki úgy tud hinni és annyira át tudja vinni a gyakorlatba hitét, mint Gianna, akkor a legvégsô döntés elôtt sem torpan meg. 1908. okt. 12-én Milánó Szent Bertalan plébániatemplomában két nagyszerű fiatal, Alberto Beretta és Maria De Micheli, Gianna szülei kötik egymáshoz életüket ,,holtodiglan-holtomiglan''. Örvendezô násznép veszi körül az ifjú párt, egymás után futnak be a szerencsekívánatok. Köztük egy tréfás rajzocska, amely egy nagy kosárból kikandikáló 13 rakoncátlan gyermekarcot ábrázol. Alul a felírás: válasszatok. Mária tétovázás nélkül felel: ,,Mindegyiket választom.'' Alberto kicsit megfontoltabb: ,,Uram, inkább tizenhármat, mint egyet sem.'' Húsz év leforgása alatt jön is, egyik a másik után, a tizenhárom gyermek. A szülôk öt ízben állják körül a kis fehér koporsót, de a többi nyolc Istennek hála megmarad, mind okos és egészséges: Amália (1909), Francesco (1911), Ferdinando (1913), három évvel késôbb Enrico, aki mint ferences pap, apja, Alberto nevét veszi fel; Zita (1918), Giuseppe (1920), aki szintén pap lesz, 1922-ben a mi Giannánk és végül Virginia (1925), akit testvérei kedvesen Giniának becéznek. Gianna tizedik gyermekként látja meg a napvilágot Magentában, az apai nagyszülôk házában, ahol a család éppen látogatóban van. Mivel október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén születik, a keresztségben a Giovanna mellett megkapja a Francesca nevet is, a hosszú kettôs név azonban az évek során Giannává rövidül. A szülôk rendkívül nagy tisztelôi Olaszország védôszentjének, a ferences harmadrend tagjai, gyermekeiket is a ferences egyszerűség és derű szellemében nevelik. A kis Gianna lelkére is ez a békés, derűs családi légkör nyomja rá bélyegét, de ugyanakkor a komoly munka és ima légköre is. Az édesanyának egy perc nyugta sincs: nem nehéz elképzelni, mennyi munkát ad neki a sok pici gyermek. De a tengernyi mosás, vasalás, takarítás és fôzés mellett is talál idôt arra, hogy esténként együtt imádkozzák az olvasót, zongorázni tanítsa kislányait (ô maga nagyszerűen játszik és kiváló zenepedagógus), színes művirágok készítésére oktassa gyermekeit, horgolt terítôket készítsen a templom oltárára. 1942 egyik estéjén, amikor agyvérzést kap, amely néhány óra alatt elviszi, éppen a misszióknak szánt terítôt hímezi. Alberto édesapa amellett, hogy a népes család anyagi megélhetését biztosítja, alaposan kiveszi részét a gyermeknevelés felelôsségébôl. Az ô feladata a kicsik levegôztetése, sétáltatása. Ô viszi a gyerekeket vasárnaponként a szentmisére, amikor pedig nagyobbacskák lesznek, naponta beugranak a templomba legalább egy Úrangyalára, Miatyánkra. Amikor legidôsebb leányuk, Amália súlyosan megbetegszik, a család Bergamóba költözik. A városka dombján keresnek lakást, abban a reményben, hogy a jó levegô meghosszabbítja életét. A család Bergamóban marad egészen 1937-ig, Amália haláláig. Alberto Beretta innen jár hivatalba, Milánóba. A napi 58 kilométeres ,,sétát'' vonaton és villamoson teszi meg. Még a szokásosnál is korábban kel, hogy a napi szentmisét ne kelljen elmulasztania. Gianna 1928-ban Bergamóban kezdi meg elemi iskoláit, különbözô apácaiskolákban. 1933-ban a kanossziánus nôvéreknél vizsgázik ötödik osztályból, kiváló eredménnyel. A gimnáziumi évek már nem ilyen szerencsések: közepes eredménnyel jut át egyik osztályból a másikba. Ebben az idôszakban, úgy tűnik, inkább a zene, a festészet és az élete végéig rajongva szeretett természet köti le figyelmét. Különösen a hegyekért lelkesedik, kiváló hegymászó, síelô. Osztálytársai így nyilatkoznak évek múltán a serdülô Giannáról: ,,Sohasem veszekedett senkivel, mindig vidám és kedves volt.'' ,,Nem volt pletykás természet, mindig derűsnek, vidámnak láttuk, sokat járt templomba.'' ,,Nem volt nagyon közlékeny, inkább a szeme volt beszédes. Ha valami bántotta, nem beszélt róla, legfeljebb akkor nem mosolygott.'' Egyik tanára, akihez matematika különórára járt, így emlékezik rá: ,,Azonnal megszerettem; aranyos leány volt, aki egyszerűségével, bájával, tiszta és ártatlan lelkével mindjárt meghódította mindazokat, akik közelébe kerültek. Olyan volt, mint a család melegében és derűjében tavasszal virágba szökkent bimbó.'' Egy másik iskolatársára nagy hatással volt az egész családban uralkodó vallásos szellem, a templom szeretete, annyi meggyôzôdéssel megélt hitük. Az egyébként zárkózott Gianna hitében oly ,,közlékeny'' volt, hogy mindazok, akik kapcsolatba kerültek vele, elkezdtek gyakrabban templomba járni, nemcsak a vasárnapi szentmisére, hanem a délutáni vecsernyére és az esti rózsafüzér imára is. Lassan pereg a Beretta-család élete. Milánó és Bergamo után ismét költöznek, ezúttal Genovába. A gyerekek felcseperedtek, olyan városban akarnak lakni, ahol van egyetem, no meg a nedves, hideg telek után jót tesz egy kis tengeri levegô is. Gianna már Genovában végzi a gimnázium utolsó, ötödik osztályát az 1937/38-as tanévben. A család hamarosan beilleszkedik az új környezetbe, beleértve a plébániai közösséget is, sôt azt is mondhatnánk, elsôsorban abba. Anna Rabbia dorottyás nôvér így emlékezik vissza rájuk: ,,A házaspár minden reggel nyolc órakor szentmisén vett részt és szentáldozáshoz járult. A gyermekek, akik iskolába, egyetemre mentek, korábbi misére jártak. Megható látványt nyújtottak igazi, élô hitükkel.'' A 15 éves Gianna lelkületérôl ,,Emlékek és imák'' c. naplója tanúskodik. Lássunk néhány gondolatot: ,,Mindent Jézusért akarok csinálni. Minden tettemet és bánatomat neki ajánlom fel. -- Inkább a halált választom, semmint bűnt kövessek el. -- Imádkozom az Úrhoz, hogy értesse meg velem nagy irgalmát. -- Engedelmeskedni akarok MM-nek (Malatto nôvérnek) és tanulok, jóllehet nincs kedvem hozzá, Jézus szerelméért.'' Beiratkozik a líceumba, és nagy akaraterôvel a gimnáziumi évek nem túl sikeres eredményei után, a legjobbak közé küzdi fel magát. 1942-ben kiváló eredménnyel leérettségizik. Éppen húsz éves. Egyetlen esztendô alatt egymás után elveszíti szüleit: áprilisban anyját, szeptemberben alig 61 éves édesapját. A Beretta-testvérek Amália nôvérük sírja mellé helyezik drága szüleik holttestét, és visszatérnek abba a házba, ahol Gianna született, az apai nagyszülôk magentai házába. Néhányan már befejezték tanulmányaikat: Ferdinando orvos, Francesco mérnök. Enrico szintén orvos, hamarosan pappá szentelik, Zita gyógyszerész, Giuseppe mérnöknek és egyben papnak készül. Virginia, a legkisebb testvér is már döntött: orvos lesz és missziós nôvér. Az egyedüli nyitva maradt sors már csak a Giannáé volt. Kétségtelenül az orvosi pálya felé vonzódott, de még a gondviselés szavát, jelét várta jövendô életét illetôen. 1942-ben, az érettségi és szülei elvesztése évében beiratkozik a milánói orvosi egyetemre. 1945-ben Páviában folytatja tanulmányait: szívesebben él a nyugodtabb, családiasabb légkörű kisvárosban, és az ôsi páviai egyetem nagyobb hírnévnek is örvend. Egyik orvostanhallgató társa így emlékezik vissza rá: ,,Megismertem és megcsodáltam szíve, hite és értelme adományait.'' Kolléganôje és szobatársa szintén elismerôen szól róla: ,,Jóságán és vallásosságán kívül arra emlékszem, mennyi derűt, biztonságot és békét árasztott maga körül, hála éppen mélyen keresztény lelkületének.'' A háború viharos évei alatt is folytatja tanulmányait, ahogy lehet. 1949. nov. 30-án teszi le diplomavizsgáját, 104-es osztályzatot kap (a legmagasabb 110). Ekkor 26 éves. Úgy érzi, készen áll arra, hogy életét mások szolgálatába állítsa. 1950. jún. 20-án Ferdinando nevű orvos bátyjával együtt rendelôt nyit egy Magenta környéki kis, alig 2000 lelket számláló faluban, Meseróban. A lepergô évek közelrôl sem tétlenségben telnek. Gianna fáradhatatlan. A kórházi szolgálattal párhuzamosan szívvel-lélekkel végzi mindazt a rengeteg munkát, amelyet diákkorában vállalt: működik a magentai plébánia oratóriumában, a katolikus akcióban, buzgó ferences harmadrendi, Szent Vince gyűjtési akciók fáradhatatlan szervezôje, lelkigyakorlatokat szervez és maga is több lelkigyakorlaton vesz részt, várva Isten hívását, valamilyen útmutatást. Úgy dönt, hogy gyermekgyógyászatra specializálódik, ez a szak áll hozzá legközelebb. Úgy érzi, ebben a hivatásban tehet legtöbbet a születendô és már megszületett életekért. 1952 júliusában a legmagasabb pontszámmal teszi le utolsó vizsgáit a milánói orvosi egyetemen. Egy percig sem ül azonban tétlenül babérain. Már augusztusban önkéntes orvosként tevékenykedik a magentai plébánia nyári gyermektáborában, az Orta tó mellett. Gianna küldetésnek tekintette az orvosi pályát: nem ismer pihenést, sohasem utasít vissza semmiféle hívást, éjszaka sem, még abban az idôszakban sem, amikor negyedik gyermekét várja, és tudja, hogy lassan és biztosan a halál felé menetel. Teljesen orvosi hivatásának él, amelyre úgy tekint, mint a szeretet parancsának kifejezôdésére: a test gyógyításán keresztül a lelkek szolgálatára lenni. Egyik barátnôjének pontosan meg is fogalmazza hivatása lényegét: ,,Sajnos, nagyon sok olyan orvos van, aki a pénzért mindenre képes. Szerintem az orvosi pálya küldetés.'' Gianna számára orvosnak lenni szolgálatot, papságot jelentett, Isten dicsôségére és az emberek javára. Írásai között halála után 5 lapnyi feljegyzést találtak az orvosi hivatásról. Ezeket a sorokat orvos bátyjához, Ferdinandóhoz intézte 1950 és 53 között, tehát orvosi működése kezdetén: Jézus megmondja, hogy az ember nem csupán test. A testben gondolat, akarat létezik, amely képes elfogadni a szenvedést. A testben lélek van, amely halhatatlan. A test és a lélek között -- úgy tűnik -- szakadék tátong, annyira különbözôek, mégis egyetlen egységet alkotnak. Mit mond nekünk Jézus? Hogy gyógyítsátok ezt a testet. Jézus beleoltotta az istenit az emberibe, hogy mindaz, amit teszünk, értékesebbé váljék. Lefekteti az orvosi hivatás négy aranyszabályát: 1. Mindenki jól végezze saját részét, tanulja meg jól az orvostudományt. Ma sokan a pénzért hajtanak. 2. Legyünk becsületesek, legyünk hívô orvosok. 3. Szeretettel gyógyítsatok, nem feledve, hogy a beteg ember testvéretek. 4. Nem feledni, hogy a betegnek lelke van. Tehát mi, akiknek annyian kiöntik a lelküket, vigyázzunk, nehogy megsértsük ezt a lelket. Ez árulás lenne. Vigyáznunk kell a csak úgy, felületesen odadobott szavakra ... Tegyünk nagyon sok jót. Kitörô lelkesedéssel ír arról is, mennyi alkalma van az orvosnak arra, hogy jót tegyen: Mennyi olyan lehetôség kínálkozik az orvos számára, amely a papnak sem adatik meg! A mi küldetésünk nem fejezôdik be akkor, amikor a gyógyszerek már feleslegesek: ott van még a lélek, amelyet el kell vinni Istenhez, és az orvos szava tekintéllyel bír. Minden orvosnak kötelessége, hogy ezt a lelket átadja a papnak. Mekkora szükség van a katolikus orvosokra! Mindazok, akik dr. Gianna Beretta orvosnôt ismerték, azt állítják, hogy ezekkel az írásokkal megfestette önarcképét, s elveihez orvosi hivatásában a legvégsôkig hűséges maradt. Az áldozatos, fáradhatatlan munka -- délelôtt kórház, fekvô betegek látogatása, délután rendelô, éjszaka gyakran sürgôs hívások -- nem akadályozzák meg abban, hogy naponta szentmisén vegyen részt, imádkozzék, elmélkedjék, idônként lelkigyakorlatot tartson, és közben állandóan keresse élete igazi értelmét, mert érzi, hogy valami még hiányzik életébôl. Még mindig nem tudja, milyen tervei vannak vele Istennek. Úgy érzi, missziós hivatása van. A missziók szeretetét már akkor megtanulta, amikor még édesanyja szeretô karjai ölelték. A Beretta-családban missziós levegôt szívtak a gyerekek. Nem csoda, hogy Alberto orvos-pap bátyja Brazíliában misszionárius, Francesco mérnök bátyja éppen szintén misszióban van, bátyjának segédkezik egy kórház építésében, Maranhao állam Grajau helységében. Ginia kanossziánus nôvér 1950-ben szerzett orvosi diplomát, Indiába készül misszionáriusnak. Albertónak írt leveleibôl úgy látjuk, a mi Giannánk is a misszióba készül. 1952 júliusában ezt írja testvérének: ,,Állandóan várom válaszodat, mikor indulhatok. Nagyon szívesen mennék, biztosan nagy szükség lenne rám, de sokan nem tanácsolják, mert nô vagyok, és nem bírnám a klímát.'' Alberto igyekszik fékezni türelmetlenségét, azt válaszolja, hogy várjon még és imádkozzék. Mintha érezné, hogy húgával más tervei vannak Istennek. És valóban feltűnik egy negyvenes férfi, Pietro Melle, üzemmechanikai mérnök, a milánói SAFFA nevű ipari vállalat tehetséges helyettes igazgatója. Beretta doktornô és Melle mérnök elôször 1949-ben találkoznak hivatalos okokból: az üzem munkásainak egészségügyi ellátásáról tárgyalnak. Szó sincs semmiféle ,,meglátni és megszeretni'' találkozásról. Szerelmük lassan bontakozik ki, hiszen Gianna akkor még a missziókba készül. Melle mérnök felesége halála után megírja a négy árván maradt csöppségnek édesanyjuk életét. Innen tudjuk meg, hogy évekig csak hivatalos ügyekben találkoztak, de Pietro már akkor csodálta ezt a nagyszerű orvosnôt, aki számtalan hivatásbeli munkája mellett fáradhatatlanul tevékenykedik apostoli és karitatív téren. ,,Tudtam -- írja Pietro --, mennyire szerettek és becsültek betegeid, fiatalok és öregek, különösen is a fiatal mamák és a magatehetetlen betegek, akiknek annyi vigaszt adtál türelmes, szeretô, figyelmes kezeléseddel.'' (A férfi közvetlenül feleségéhez beszélve írja le emlékeit.) 1954 elején Gianna elérkezett a válaszúthoz: Pietro vagy a missziók? Lelki vezetôje azt tanácsolja: végezzen kilencedet, hogy valóban megismerje Isten akaratát. Közben így érvel: ,,Mekkora szükség van ma keresztény anyákra! Ha nem mennek férjhez azok, akik olyan rátermettek (mint Gianna), hogyan jönnek létre az igazi keresztény családok?'' Gianna belsô drámája -- jóllehet nem beszél róla -- nem kerüli el környezete figyelmét. Sokat imádkozik és kéri, hogy imádkozzanak érte, de közben fizikailag is szenved. ,,Lourdes-ban voltam -- mondja egy barátnôjének --, hogy a Szűzanyától kérjek tanácsot: a missziókba menjek, vagy férjhez. Amikor hazaérkeztem, megérkezett Pietro is.'' 1954 Szilveszter éjszakáján Pietro ezt írja naplójába, miután a milánói Scala balettelôadásáról hazatér: ,,Ez az este döntô lehet életem és törekvéseim szempontjából. Sorsomat rábízom a Jótanács Anyjára'' -- akit annyira tisztelnek Magentában. 1955. febr. 20-án, egy vasárnap megtartják a szentmisével egybekötött eljegyzést. Pietro azt jegyzi fel: ,,Incipit vita nova...'' (Új élet kezdôdik), majd: ,,Minél jobban megismerem Giannát, annál inkább meggyôzôdöm arról, hogy Isten nem ajándékozhatott meg szebb találkozással.'' Gianna az eljegyzés utáni napon írja elsô levelét jegyesének. Igen sok követi ezt majd késôbb, házaskorukban, mivel Pietro fontos és felelôsségteljes munkája miatt, mint a SAFFA üzem helyettes igazgatója, állandóan úton van a világ különbözô országaiban. Ebben az elsô levélben Gianna végre tegezi vôlegényét, és ezt írja neki: ,,Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, és olyan lenni, mint amilyennek Te akarsz: jó, megértô és önfeláldozó ... Neked ajándékozom magam, hogy valóban keresztény családot alapíthassunk.'' íme még néhány levélrészlet a menyasszony Gianna tollából: Pietro, ha el tudnám mondani mindazt, amit irántad érzek... De nem vagyok rá képes. Találd ki Te. Az Úr valóban nagyon szeret engem. Te vagy az a férfi, akire igazán vágytam, de bevallom, számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: ,,Méltó leszek-e hozzá?'' Tudod, hogy egyetlen vágyam téged boldoggá tenni: te mondd meg, milyen legyek ... Annyira bízom Istenben, tudom, ô majd megsegít, hogy méltó feleséged legyek. Nagyon, nagyon szeretlek, Pietro, állandóan jelen vagy reggeltôl kezdve, amikor a szentmisében a sajátommal felajánlom a te munkádat, örömeidet, szenvedéseidet is. Már csak 20 nap hiányzik, és ... Gianna Molla leszek. Mit szólnál, Pietro, ha az esküvôre lelki elôkészületül triduumot tartanánk? (Szept.) 21-22-23-án szentmise és szentáldozás, Te Ponte Nuovóban, én pedig az Assunta szentélyben. A Szűzanya egyesíti majd imáinkat, vágyainkat, és az egység erôt ad. Jézus meghallgat és segít bennünket. Utolsó jegyesi levelében, mint állandóan visszatérô motívumot, ezt írja: ,,Rendkívül meghat az a gondolat, hogy hamarosan a Szeretet Szentségéhez járulunk. Isten munkatársaivá leszünk a teremtésben, megajándékozva Ôt olyan gyermekekkel, akik szeretik és szolgálják majd.'' Boldogságtól túláradóan, végtelen gonddal választja ki fehér menyasszonyi ruháját: szépnek és bônek akarja, hogy egy napon majd át lehessen alakítani leendô újmisés fia papi albájává. 1955. szept. 24-én ragyogó napsütés aranyozza be a magentai Szent Márton bazilikát. Harangok zúgása közben vonul az oltárhoz a jegyespár: a 33 éves Gianna Beretta és a 43 éves Pietro az esketô pap, don Giuseppe Beretta, Gianna egyik bátyja elé. A házaspár Ponte Nuovóban, Magenta mellett telepszik le egy kis kertes házban, amelyet Pietro építtetett közvetlenül a SAFFA üzem mellett. Az elsô ,,mézeshónapok'' örömét a legkisebb felhô sem árnyékolja be. Gianna nem feledkezik meg missziós hivatásáról, Alberto bátyjától állandóan kérdezgeti, miben segíthetne, küldjön-e gyógyszereket, fertôtlenítôket. Aggódik testvéréért, vigyázzon, nehogy elkapja a leprát. Özvegy anyósát a legnagyobb tisztelettel és szeretettel veszi körül. Ginia húga már megvalósította régi álmát: Indiában gyógyítja a betegeket. A testvérek közötti nagy földrajzi távolság nem akadályozza egymás iránt érzett nagy-nagy szeretetüket. ,,Távol vagyunk -- írja Gianna Albertónak --, és mégis egyek, összeköt bennünket a gondolat, az ima. Milyen jó, ha a testvérek szeretik egymást; erre tanítottak bennünket drága szüleink.'' Telnek a hónapok. Gianna öröme leírhatatlan, amikor észreveszi, hogy a Jóisten meghallgatta imáit: alig várja, hogy karjai közé szoríthassa elsô picinyüket, Pierluigit. A várva várt eseményre 14 hónappal házasságkötésük után, 1956. nov. 19-én kerül sor. Jó egy évre rá meg- születik a második gyermek, Maria Zita, újabb másfél év múlva, 1959-ben pedig a harmadik kislány: Laura Enrica Maria. Pietro állandóan úton van: gyakran jár New Yorkban és Európa különbözô nagyvárosaiban. Gianna eleinte elkíséri: Hollandiába, Németországba, egy alkalommal Stockholmba, de aztán a szaporodó anyai gondok megakadályozzák abban, hogy kövesse férjét. Telefonbeszélgetések és levelek tömegei helyettesítik az együttlétet. Gianna aggódik, ha férje úton van, különösen ha a nagy távolság miatt repülni kénytelen. A közelebbi európai városokba vonaton utazik, hogy feleségének kevesebb szenvedést okozzon. A három pici gyermek gondozása, etetése, fürösztése, tisztán tartása is emberfölötti nehézségek elé állítja Gianna anyukát. De nem panaszkodik, nem akarja felelôsségteljes munkát végzô férjét terhelni. Úton levô párjához írt levelei tele vannak gyöngédséggel, biztató szavakkal. ,,Aranyos Pedrin''-jének 1958 telén ezt írja Észak- Amerikába: Megérkezett hosszú és gyöngéd leveled. Ezer köszönet. El sem tudod képzelni, mennyi örömet és megkönnyebbülést hoznak édes szavaid. Mint már annyiszor mondtam, hited és vallásosságod igen nagy hatással van rám: szeretném, ha úgy tudnék imádkozni, mint te, drága Pietro. Nagyon kérlek, légy vidám, érted? Napod minden pillanatában veled vagyunk, így a távolság kevésbé tűnik zordnak. Egész szeretetemmel csókollak angyalaiddal együtt. A luganói tó partjáról így ír New Yorkba: Mindig rád gondolunk, aranyos Pedrin ... Mennyi gyönyörű emlék! Ismét láttam a tó partját, ahol az elsô fényképet kattintottad rólam, a Félix szállodát. Szeretném, ha itt lennél mellettem, hogy gyöngéden megöleljelek és megcsókoljalak, hogy megköszönjem nagy szerelmedet és azt a sok örömet, amellyel ebben a három évben megajándékoztál. A Molla házaspárt jól ismerte egész Ponte Nuovo és környéke. A boldogságot, az egyetértést, a harmóniát róluk lehetett volna megmintázni. Anyagilag sem álltak rosszul. Molla mérnök jól keresett, és Gianna fizetése sem volt a legrosszabb, bár az anyagi oldal érdekelte legkevésbé. A három gyönyörű, egészséges gyermek és orvosi hivatása, amelyet továbbra is lelkiismeretesen ellátott, tökéletesen boldoggá és kiteljesedetté tette. Büszke gyermekeire. Férjének írt leveleiben gyakran emlegeti, hogy az utcán megállítják, és gratulálnak a gyönyörű gyerekekhez. Húga visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy mindig tisztának, gondosan rendben tartottnak látta a gyerekeket. Gianna szerette a szépet, ez öltözködésében, egész lényében és gyermekei gondozásában is megnyilvánult. Egyszóval úgy tűnt, a Molla- házaspár boldogságát a legparányibb bárányfelhô sem zavarja. Ebben a derűs légkörben kezdôdik el Gianna hatodik terhessége. (A harmadik kislány után nagy fájdalmára két gyermeket nem tudott kihordani.) A harmadik hónap körül súlyos nehézségek jelentkeznek: egy daganat fejlôdik ki a méh mellett, és szinte napról napra növekszik. Az orvosok úgy döntenek, hogy azonnali műtétre van szükség. Ez Gianna keresztútjának elsô állomása. Maga is orvos, nincs szüksége sok magyarázatra. Ahhoz, hogy megmentsék az életét, radikális beavatkozásra lenne szükség. Nem elég egyszerűen eltávolítani a daganatot, hiszen az újra sarjadzik. Gianna mindenre készen áll, egyetlen feltétellel: mentsék meg magzata életét. Mielôtt klinikára vinnék, kéri lelki vezetôjét, látogassa meg. ,,Nagyon sokat imádkozom ezekben a napokban - - mondja Don Luiginak. -- Hittel és reménységgel az Úrra hagyatkozom, az orvostudomány rettenetes szava ellenére: vagy az anya élete, vagy gyermeke élete. Igen, bízom Istenben, de most teljesítenem kell anyai kötelességemet. Megújítom az Úrnak életem feláldozását. Mindenre készen állok, hogy megmentsem gyermekemet.'' Ezt a szilárd, megingathatatlan akaratát közli orvosaival és férjével, aki fájdalomtól és csodálattól megkövülten, némán hallgatja. Fölösleges lenne bármilyen ellenvélemény, hiszen ismeri Giannát, és száz százalékig osztozik hitében, meggyôzôdésében. Ebben a rettenetes pillanatban mi mást is tehetne. Ô, aki felesége lelkének legrejtettebb zugába is belelát, és aki a legjobban szereti, tudja, hogy Gianna csakis ezt a megoldást választhatja. A műtét után a sebész megáll Gianna ágya mellett, és egyszerűen csak ennyit mond: ,,Megmentettük a gyermeket.'' A magzat élete csodával határos módon folytatódik. Volt tanítónôjének, a kanossziánus Ada anyának mondja Gianna: ,,Nagyon sokat szenvedtem, de most boldog vagyok, mert a gyermek megmenekült. Azt szeretném, ha kisfiú lenne, egy kis Don Enrico: misszionárius fivéremnek ez a neve.'' Mindenek ellenére tele van a Gondviselésbe vetett bizalommal. Reméli, hogy ki tudja hordani terhességét, és talán valamilyen csodában is remél. Egyik barátnôje mondja: ,,Talán csodát tesz vele az Úr, hiszen ô annyira jó, olyan nagyszerű teremtés, és kicsinyeinek is akkora szükségük van rá.'' A klinikáról levelet ír annak a barátnôjének, aki mint pótanyuka saját gyerekeivel együtt Courmayeurben nyaraltatja a három kis Molla-gyereket. Megköszöni gondoskodását, kifejezi aggodalmát, hogy túlságos sok baja van a kicsikkel, majd ,,a legszebb puszikat'' küldi ,,három kincsének.'' A levél mellé egy kis kártyát is tesz gyermekeinek: ,,Apuka sok-sok óriási puszit visz majd; nagyon szeretnék veletek lenni, de ágyban kell maradnom, mert bibim van.'' A terhesség hosszú hónapjai látszólag békésen, nyugodtan, a megszokott teendôkkel telnek. Gianna visszatér meserói rendelôjébe, közismert odaadásával, kedvességével áll betegei rendelkezésére. Környezete, gyermekei, férje, testvérei keveset sejtenek meg belsô gyötrelmébôl. Molla mérnök folytatja röpködéseit a világ egyik sarkából a másikba. Gianna hozzá írt levelei derűsek: beszámol munkájáról és fôként a kicsik apró-cseprô ügyeirôl. Elmondja, hogyan imádkoznak esténként apukájukért. Pierluigi, az elsôszülött minden este elmond egy Úrangyalát, amelyet ezzel fejez be: ,,apuci, gyere hamar.'' A szülést megelôzô hetekben Gianna fáradhatatlan. Utolsó pillanatig ápolja betegeit, és közben kis villájuk minden zugát kifényesíti. Minden szekrényt, minden fiókot rendbe tesz, férje ruháit, a kicsik kelengyéjét tisztán, vasaltan hagyja, mintha tudná, hogy hosszú, hosszú útra indul ... Pietro így emlékezik vissza: ,,Aggódva figyeltem ezt a te hosszú napokig tartó, csöndes munkádat ... De nem volt bátorságom, hogy megkérdezzem önmagamtól és megkérdezzelek téged: miért?'' 1962. április 20, nagypéntek. Gianna keresztútjának utolsó állomásához érkezett. Délután maga megy be a monzai kórház szülészeti osztályára, és jelentkezik a szolgálattevô nôvérnél: ,,Nôvér, eljöttem, -- most meg kell halnom.'' Férjének megismétli megmásíthatatlan akaratát, és azt kívánja, hogy ez legyen az ô akarata is, hogy így örökre egyek maradjanak. ,,Ha megkérdezik, a két élet közül melyiket mentsék meg, ne feledd, Pietro: elsô a gyermek.'' Ugyanezt hangoztatja a kórházban. Minthogy az elsô kísérletek után a természetes szülés reménytelennek bizonyul, nagyszombaton délelôtt császármetszéssel hozzák világra a Molla-házaspár negyedik gyermekét, egy négy és fél kilós kislányt. Az apa kívánságára kettôs nevet kap: Gianna Emanuela. Édesanyja áldozatának emlékére és a közöttünk élô Isten jelképeként. A kórházlelkész vallja: Tanúja voltam Gianna Beretta doktornô valóságos és hôsies választásának, amely minden drámai színezet nélkül történt, önként, természetesen, sôt lelkesedéssel. Több napon át tanúja voltam a doktornô magatartásának, aki orvos létére teljesen tisztában volt súlyos állapotával, de sohasem veszítette el a megtett elhatározásból fakadó derűjét, örömét. A húsvéti harangok zúgása és Gianna haláltusája sajátos ellentétet alkot. Vagy mégsem? Az Élet felé haladó Gianna végrendelkezik: Zita nôvére törôdjék az árván maradó kicsikkel. Indiából érkezô Ginia apácahúgának még ezt mondja: ,,Ha tudnád, milyen nehéz meghalni, amikor kicsi gyerekeket kell itthagyni!'' ,,Hiányzik az erôm és a bátorságom, hogy még egyszer lássam kincseimet.'' Április 25-én, a haláltusából magához térve, kéri férjétôl: vigyék haza Ponte Nuovo-i házukba: itt akar meghalni, ahol minden boldog házasságára és drága kicsinyeire emlékezteti. A maradék erejével ragyogó tisztára fényesített lakásból indul három nappal késôbb, 1962. április 28-án, reggel nyolc órakor a még ragyogóbb örök haza felé. -- A jó magból sarjadt élet, Gianna Emanuela közöttünk maradt. Ma már huszadik éve felé közeledik. Amikor az Úrangyalát imádkozza, édesanyjának is emléket állít: ,,Áldott a te méhednek gyümölcse!'' Forrás Fernando da Riese Pio X.: Per amore Bella vita. Cittá Nuova Editrice, Roma 1979. * * * Drága Gianna! Ugye nem haragszol, hogy ezzel a baráti megszólítással fordulok Hozzád? De talán elôbb bemutatkozom: a nevem ott áll az élettörténetedet nagyon is hiányosan és tökéletlenül bemutató írás elôtt. De ez úgyis lényegtelen. Az sem fontos, hogy nagyjából azonos korúak vagyunk. Van viszont egy mindennél lényegesebb dolog, ami összeköt bennünket: az anyaság. Ezen a csodán -- mert szilárd meggyôzôdésem, hogy az anyaság a világ legnagyobb csodája -- semmit sem változtat az a tény, hogy a földünkön élô több mint kétmilliárd nônek bizonyára nagyobbik fele anya. Nos, Te éppen azt bizonyítod egész életedbôl szinte természetesen következô áldozatoddal, hogy az anyaság valóban csoda. És mindezt egy olyan korban, amikor sokan kétségbe vonják, hogy az emberi élet, különösen pedig a védtelen magzat élete szent. Köszönjük Neked, Gianna, hogy életed feláldozásával megvédted az anyaság méltóságát. ======================================================================== Az atombomba szentje: Nagaj Takasi (Béky Gellért) 1. 1951. máj. 14-én nagy temetésnek volt szemtanúja az atombomba városa, Nagaszaki. A miniszterelnök személyesen eljött Tokióból erre az alkalomra. Ott volt természetesen a polgármester és az egyetem rektora is. Mintegy 20 000 ember szorongott a szertartások alatt, pedig csak a kb. 300 részvéttávirat felolvasása másfél órát vett igénybe. Délben a város összes harangjai megszólaltak, a katolikus templomokban csakúgy, mint a buddhista pagodák mélyen bongó, monoton harangjai. A gyárak éles szirénái, a kikötôkben horgonyzó hajók búgó kürtjei a maguk módján búcsúztatták a nagy halottat. A város egy perces csenddel adózott ennek az alig 43 éves, utolsó éveit ágyban töltô, magatehetetlen orvosnak. Nagaszaki kitett magáért, jóllehet a halott nem is nagaszaki születésű volt. A Japán Tenger mellékén levô Macuéban látott napvilágot. Ezt azonban csak kevesen tudják róla. Mindenki önkéntelenül Nagaszakira gondol, ha Nagaj Takasi nevét hallja. (NB A japánok, mint mi, a tulajdonneveknél elôre teszik a család- és hátra a keresztnevet. Mi általában nyugati ,,átírásban'' Takashi Nagai-nak szoktuk látni ezt a nevet.) A város két évvel halála elôtt díszpolgárává választotta. Ma is impozáns tábla hirdeti ott, ahol utolsó éveit töltötte, milyen hálás az atombomba városa nagy fiának. 1951. máj. 14-i temetése is városi temetés volt. Az egyházi temetést ui. már tíz nappal azelôtt megtartották. Ki volt ez a fiatalon elhunyt orvos? Rövid életét a tudománynak -- hivatásának -- és az embereknek áldozta fel. Írt orvostudományi cikkeket, rajzolt, sok verse maradt ránk. Betegágyán írt több mint egy tucat könyve révén a külföld figyelmét is magára vonta. Pedig nem volt lángész. Se nem valami nagy, neves tudós. Versei sem szerepelnek a japán írók gyűjteményeiben. Könyvei sem stílusuk miatt halhatatlanok, bár kétségtelenül ügyesen, élvezetesen tudott írni. Mások többet és jóval magasabb színvonalút alkottak mind az orvostudomány, mind pedig az irodalom terén. De nála a jellem, az ,,ember'', a jóság és szeretet bôségesen kárpótolt azért, amiben nem volt zseni. 2. Volt idô, amikor a sajtó lekicsinyelte Nagaj alkotásának jelentôségét. Valóságos hadjáratot indítottak egyes újságok, mikor az állam neki ítélte oda az egyik legnagyobb kitüntetést áldásos munkásságáért. Nem, mint tudóst, se nem, mint bravúros esztétát méltatta ezzel az ország, hanem mint embert. Ô maga egy szó nem sok, annyival sem védte magát az ócsárlók ellen. Egyáltalán méltatlannak tartotta magát mindenféle kitüntetésre. Hiszen úgy sem a dicséret miatt tette, amit tett. A végén azért mégis csak gyôzött a józan belátás meg az igazság, és megkapta a magas kitüntetést. Maga a császár is fölkereste betegágyánál. Keller Helén látogatása szintén nagy örömet szerzett neki. ,,Egyazon Krisztus Testének a keze'' rázta meg szívélyesen a vak asszony kezét. ,,Mi már aligha fogunk találkozni itt a földön -- mondta Helén. -- De hiszem, hogy van valami az örökkévalóságból ebben a találkozásban.'' Mire Nagaj egyszerűen: ,,Ez a mai találkozásunk tartani fog a mennybeni találkozásunkig!'' Isten a megmondhatója, mennyien keresték fel betegségében: ki kíváncsiságból -- egyszer tréfásan medvének nevezte magát, amelyet nézni jönnek a kirándulók és városnézôk --, ki tiszteletbôl, ki meg segítségét kérve. S ô valósággal fölemésztette magát a nagylelkű szeretetben. Az alábbiakban megpróbálom röviden bemutatni ezt az egyszerű orvost, akire olyan büszke most Nagaszaki városa. 3. Apja orvos volt Macuéban, ebben a Sindzsi-tó melletti festôi városkában. Anyja belôle is orvost akart nevelni. Középiskolái elvégzése után beiratkozott tehát a nagaszaki egyetem orvosi tagozatára. Ez meglepô, hiszen a japán fiatalság, hacsak valamelyes tehetséget érez magában, törtet a nagyvárosok felé. Mindenekelôtt Tokió az álma. Nos, akkortájt a nagaszaki orvosi fakultás nem örvendett valami jó hírnévnek Japánban. Nagaj akárhány jobb egyetemet is találhatott volna magának, ha mindenáron akarta volna. Tehetsége épp elég lett volna hozzá. Ám éppen ez a választás gondviselésszerűnek bizonyult. Több oknál fogva is. Elôször is, mert Nagaszakiban nyílt fel a szeme a hit világának meglátására. Másodszor meg azért, mivel az atombomba és az azt követô események tették ôt igazán halhatatlanná. Ô is elmondhatta magáról, amit Keller Helén írt le naplójában: ,,Éppen szerencsétlenségemnek (vak, süket, néma) köszönhetem, hogy megtaláltam Istent, önnönmagamat és hivatásomat, igazi kiteljesedésemet.'' 4. Hallása még fiatal gyakorló korában, valami fülgyulladás következtében annyira meggyengült, hogy kénytelen volt a belgyógyászattal felhagyni (akkor még a ,,hallgatós'' módszerrel vizsgálták a betegeket). Átment tehát a röntgenosztályra, ott nem volt szükség a fülére. Ám a röntgenkészülékek kezdetleges állapota -- ne felejtsük el, hogy Japán totális háborút vívott ekkor, s a nagaszaki egyetemi kórház különben sem volt a legjobb az országban -- egészségét ásta alá. A sugárzással való állandó érintkezés fehérvérűséget idézett elô. Azonban mindez nem volt képes eltántorítani a megkezdett úttól, orvosi hivatásától. Az asztma is kezdi kínozni. Fájdalmas köhögési rohamai miatt sokat kellett szenvednie. Mégis, ilyen állapotban is kész egy távoli asztmabeteget meglátogatni, pedig éjszaka volt, és sötét hegyi ösvényen kellett odamennie. Neki is épp aznap volt asztmarohama, amely ágynak döntötte. Felesége semmiképpen sem akarta kiengedni. Nagaj azonban nem tágított. Felkelt, eltántorgott valahogy az öreg emberhez. Az azonnal jobban érezte magát az injekciótól. De ô halálos fáradtan indult haza az egyre jobban hulló hóban. Útközben lepte meg a roham, amitôl annyira félt. Egy kunyhószerű fészerben húzta meg magát, és várta megadással, hogy mi lesz most? Ô maga képtelen volt saját magának beadni az injekciót. Ebben az állapotban talált rá felesége, aki férjéért aggódva, eléje jött egy viharlámpával. Az orvosi táskából elôkereste az injekciót, és ott az útszélen adta be neki a havas éjszakában. Nagaj alig tudott a lábára állni. Feleségének kellett a hátán hazacipelnie. Mert Nagaj már ilyen volt. Nem ismert fáradságot, ha az orvosi kötelesség hívta. A szenvedô, a beteg emberért kész volt minden áldozatra. Ilyenkor magáról teljesen elfeledkezett. A röntgenkisugárzás veszélyét is az emberek érdekében vállalta, bár kétségtelenül a tudományos kutatás valóságos szenvedélye volt. Az atombomba tíz év munkáját, tudományos adatait, feljegyzéseit semmisítette meg. Nagaj elôtt, mint maga bevallja, elsötétült a világ. De csak egy fél napig. Néhány óra múlva újra elfogja a kutató láza: ,,Nekünk adatott meg, hogy elsôként tanulmányozhassunk egy eddig ismeretlen betegséget, az atombetegséget!'' És elkezdi azonnal, saját magán is lelkiismeretesen figyelni, tanulmányozni az atombomba kisugárzásának hatását. Ô írta az elsô orvosi beszámolót is az atombombáról. Mégis ez a tudományos érdeklôdés végeredményben nem annyira a tudománynak szólt, mint inkább a szenvedô emberiségnek. 5. A háború alatt, mint katonaorvost Mandzsúriába küldték ki. Majd négy évet töltött Kínában. 72 csatában volt jelen. Ápolta, kezelte a sebesülteket, betegeket, sokszor forgott maga is életveszélyben. Ne gondoljuk azonban, hogy csak a japánokkal törôdött volna. Épp olyan odaadással gyógyítja, istápolja a bennszülött lakosságot (az ,,ellenséget'') is, ezrével részesíti ôket elsôsegélyben. A kínai gyerekekre külön gondot fordít, édességeket szerez nekik, és még szórakoztatásukra is kiterjed a figyelme (mese, színdarab, vetítés stb.). Nagaszaki környékén rendszeresen járta szabad idejében a környezô falvakat (némelyikben még orvos sem volt), és ingyen kezelte a szegényeket. Önkéntelenül a mi magyar Batthyánynk jut eszünkbe, aki herceg létére egyszerű orvosként szolgálta a népet, fôleg a szegényeket. Nagaj nem volt herceg, de ami a felebaráti szeretetet, a meggyôzôdéses katolikus hitet illeti, semmiben sem maradt el magyar kollégájától. 6. Az atombomba is munka közben érte. Alig 700 méterre a kórháztól esett le. A környék percek alatt égô lángtengerré változott. A kórházépületek, vasbetonból lévén, nem dôltek mindjárt halomba. Viszont az atombomba mérges lehelete össze-vissza dobálta a kórház berendezését, embereket, műszereket egyaránt. Az alkalmazottak -- orvosok, ápolónôk stb. -- mintegy 80 %-a meghalt vagy megsebesült. Nagajt is tetôtôl talpig sebekkel borították el a szerteszét röpködô üvegszilánkok. Hiába kötözték be sebtében a sebeket, a vér egyre szivárgott, fôleg a fejsebbôl. Nagaj egyik kezével a kötést szorítja a legjobban vérzô helyekre, a másikkal tovább kötözi a sebesülteket. Mert jöttek, végeláthatatlan, szűnni nem akaró sorokban. A tűz is egyre jobban terjedt. Nemsokára a kórházépületekbe is belekapott. Kénytelenek voltak a még életben lévô sebesültekkel a közeli dombokra menekülni. Ott folytatták a munkát tovább. Mikor a nagyján már túl voltak, Nagaj egyszerűen leroskadt a földre. A gyengeség, a fáradtság és a vérveszteség leverte lábáról. A még lézengô talpon lévôk vették gondozásukba. Ám alighogy magához tért, máris folytatta a munkát tovább. 7. Lassan a kívülrôl jött mentôosztagok elérték a pusztítás közepén rekedteket. Most már ezekre lehetett bízni a munka folytatását. Csak most gondolt elôször a halálra fáradt orvos a hazamenetelre. Családjáról semmit sem tudott. A harmadik nap végre ,,haza'' mehetett. Ha ugyan az üszkös törmelékeket annak lehet nevezni. Kiégett, elszenesedett romok fogadták. Némi keresés után felesége összeégett csontjait is megtalálta. Még ott volt kezében a megfeketedett olvasó. A szemek és a lánc megvolt még. Ez a megrázó élmény lesz majd egyik szép könyvének kiindulópontja. Még szerencse, hogy a két gyerek nem volt Nagaszakiban a szörnyű pillanatban. Anyósa vette ôket magához, alig pár nappal a végzetes robbanás elôtt, a város szélén fekvô házába. Oda nem irt el az atombomba gyilkos lehelete. Nagaj még aznap eltemette feleségét. Az elpusztult Nagaszakiból a közeli Miccuyamába költözött. Ott biztonságban voltak. Ám a helység megtelt az odamenekült sebesültekkel. Nagaj néhány nap leforgása alatt több mint kétszáz beteget látott el, pedig elsôsorban neki magának lett volna szüksége pihenésre és ápolásra. 8. Egyszer azt mondta valakinek: ,,Én csak égô gyertya vagyok. Addig kell dolgoznom, míg erôm van hozzá. Mint a gyertya, amely ég, míg tart a viasz.'' Kész csoda, hogy egyáltalán élt még. Barátainak, orvoskollégáinak és hűséges ápolónôvéreinek köszönhette, hogy ismételten átesett a halálveszélyen, sôt annyira rendbejött, hogy nemsokára már tanítani tudott a sebtében, fából felépített kórházban. Közben kinevezték rendes tanárnak az egyetem orvosi tanszékére. Tanítás közben sem felejtette el azonban az embereket. Magával nem törôdött: a betegeknek, a szerencsétlenül járt szegényeknek élt. Egy deszkabarakkban húzta meg magát, pedig kaphatott volna jobb lakást is a lassan újjáépülô részeken. Végre barátai unszolására hagyta, hogy az urakami plébánia munkásai építsenek neki egy csepp, egyszobás házacskát. Félig tréfából, de fôleg hálából ,,Nyokodó''-nak nevezte el: a felebaráti szeretet kunyhójának. Mint orvos teljesen tudatában volt annak, hogy már nem sok ideje van hátra. A korábbi fehérvérűség, az atombomba okozta sebek és újabb vérveszteségek, a kimerültség, a felôrlô munka stb. megtették a maguk hatását. Nagaj három évet jósolt magának. Ez a diagnózis megegyezett egyik orvoskollégájának véleményével, aki alaposan megvizsgálta. Nem sokat tévedtek. Az atombomba hatodik évfordulóját már nem érte meg. 9. A tanítást is csakhamar abba kellett hagynia. Végleg ágynak dôlt. Mi lesz a gyerekeivel -- egyik hat, másik meg 14 éves volt, amikor felesége meghalt --, mibôl tartsa el ôket, ha már fizetést sem fog kapni? Nagaj nem csüggedt el: ,,Karomat és ujjaimat még tudom mozgatni. Legalább is a jobbkezemen. Tehát írni még tudok, azaz csak írni tudok már. Így tehát írni fogok.'' És elkezdett írni. Primitív körülmények között, a szűk szobácskában, gémberedett ujjakkal. Kávéval kényszerítette agyát a koncentrálásra. Mintegy 15 könyvet írt utolsó éveiben. Nem egy világhírt szerzett neki. A ,,Nagaszaki harangok''-at nemsokára az egész világon hallották szólani. ,,Írok, mert élni kell'' -- szokta szerényen mondani. S ez igaz is volt. A valóságban azonban a meglehetôsen szép pénzeket, amit könyveiért kapott, jótékony célokra fordította. Nagylelkűen adakozott az urakami templom újjáépítésére, iskoláknak, kórházaknak, rászorulóknak. Mikor egyesek szemére vetették, miért nem teszi inkább félre a pénzt gyermekei számára, azt felelte: ,,Nem szabad csak a saját gyerekeinkre gondolni az általános romlás és szegénység közepette. Hiszen annyi a szegénnyé lett szerencsétlen most Nagaszakiban. Elsôsorban a város, az ország felépítésén kell dolgoznunk, akkor gyermekeink is boldogok lesznek majd benne.'' 10. Az égvilágon mindenre kiterjedt a figyelme. A közeli elemi iskolát különösen is szívébe zárta. Az 1800 gyermekbôl csak 600 maradt életben. Jellegzetes japán gesztussal ezer növendék cseresznyefát rendelt meg. Ültessék el az urakami templom meg az elemi iskola kertjében, hadd hirdessék a szűztiszta virágok a pusztulás mezején a béke és remény evangéliumát! Éneket is szerkesztett a gyerekeknek, sôt még arra is volt gondja, hogy megfelelô könyvtár álljon a növendékek rendelkezésére. A műveltség szintén a jobb, boldogabb, szebb jövô egyik feltétele, vallotta. Százával, ezrével koldulta össze szóval, levelekkel a könyvtárhoz szükséges könyveket. Állandóan új ötletekkel, száz meg száz gyakorlati ajánlattal járult hozzá a város újjáépítéséhez. Nem jajgatott, nem kritizált, nem csinált propagandát a gyűlöletnek az atombombából. Inkább latba vetette minden maradék erejét a béke és az új Japán érdekében, fôleg az elpusztult város újjáépítéséért. Nagy volt azért az öröme, amikor pár hónapos hallgatás után újra megszólaltak a romok közt csodálatos módon épen maradt nagaszaki harangok, a nagy hirtelen összeácsolt kezdetleges haranglábon. Jelszava volt: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Élete is ennek az evangéliumi mondásnak eleven példája. Gyermekeit szintén ebben a szellemben nevelte: ne önmaguknak éljenek, hanem a felebarátért, a társadalomért. A nevelés célja ui. nem lehet más -- mondta --, mint az ember nagy, örök célja, amelyért teremtve van. Azaz: Isten és a felebarát maradéktalan szeretete. 11. Amikor feleségét elvesztette, még csak 33 éves volt. De ahogy híre növekedett, úgy kezdtek az emberek is érdeklôdni iránta. Nemsokára egymás után kapta az elônyösnél elônyösebb ajánlatokat az újranôsülésre. Az egyik nôt nyomatékosan is figyelmébe ajánlották: fiatal, művelt, intelligens, szép stb. Nagaj száraz humorral csak ennyit kérdezett: ,,Ez mind szép és üdvös, de vajon hajlandó lenne-e ez az annyira dicsért szépség nap, mint nap együtt dolgozni anyósával a földön, a háztartásban, a gyerekek körüli munkában?'' Nem erôszakolták tovább. Végül is minden ajánlatot visszautasított. Különféle okokból: ô beteg, különben sincs már neki sok hátra az életbôl. A legfôbb érve mégis a gyerekek voltak. Nem akarta, hogy az új asszony elhalványítsa lelkükben az igazi édesanya képét és emlékét. Könyvei után szép összegek birtokába jutott. A hatóságoknak ôszintén bevallott mindent az utolsó fillérig. Ennek következtében súlyosan megadóztatták, annak ellenére, hogy a bevett pénz nagyrészét -- mint láttuk -- jótékony célokra fordította. Mikor barátai fölemlítették elôtte ezt az ,,igazságtalanságot'', csitította ôket: ,,Én szívesen megfizetem az adót, hiszen ebbôl épül az új Japán.'' Jóllehet teljesen tudatában volt annak is, mennyire pazarló módon bánnak az ,,új Japán'' urai, a hatóságok nem egyszer a szegény nép adójával. 12. Honnan vette ez a fiatalon haldokló ember, ez az egyszerű orvos ezt a meggyôzôdést és lángoló energiát? A felelet látszólag egyszerű: jellem dolga lehetett! Nagaj doktor igazi japán volt. A japánokat nem kell külön nógatni, ha munkáról, kötelességteljesítésrôl van szó. Ellenkezôleg, túl sokat is dolgoznak. A külföldiek még napjainkban is sokszor szemükre hányják ezt. Vegyük hozzá még Nagaj jó természetét, elpusztíthatatlan humorérzékét, és máris megvan az összkép: a természet és a szellemi-lelki adottságok szerencsés találkozása egy kötelességtudó japán orvos személyében! A magyarázat megejtôen egyszerű, mégsem magyarázat. Hiszen százan és ezren viselkedtek másképpen az adott körülmények között Nagaj környezetében. Nála máshol kell a titok kulcsát keresnünk. Ô maga tudta ezt a legjobban. Nem is titkolta: Isten volt az ereje! Nagaj ui. hívô katolikus volt. Nem született kereszténynek. Egyetemista éveiben tudatos ateista volt. Vakon hitt többi orvoskollégájával együtt az anyagelvű tudományban. Az ember sejtek, idegek, törvényszerű, elemezhetô, magyarázható reakciók szövevénye. Bonyolult gépezet, ám a tudomány által irányítható, szabályozható szerkezet. A boncoláskor sem találni egyebet sejtek és idegek szabályszerű működésénél. A lélek, s következésképpen a vallás, a propagandisták csalóka találmánya, legjobb esetben szánalmas illúzió, önámítás. Isten nincs, nincs is rá szükség. S Nagaj egész jól érezte magát ebben a kényelmes, problémátlan világnézetben. 13. Közben meghalt az édesanyja. Ez adta meg az elsô lökést a komolyabb gondolkodásra. Ebben az idôben egy urakami családnál lakott kosztos diákként. (Urakami Nagaszaki egyik negyede, itt volt az atombomba okozta rombolás központja.) Az egész család hívô katolikus volt, az évszázados, véres üldözést átvészelt nagaszaki keresztények kései leszármazottjai. Étkezéskor együtt imádkoztak. Nagaj is velük evett. Reggelenként már hajnalban lehetett hallani az utcán a templomba igyekvôk facipôinek kopogását. Naponta háromszor megszólaltak a közeli urakami templom harangjai az angyali üdvözletet hirdetve. Ez a harangszó egész életében visszhangzani fog majd Nagaj fülében. Leghíresebbé vált könyvének is ezt a címet adja: ,,A nagaszaki harangok.'' Házigazdája, a Morijama család feje, tehenekkel veszôdött. A fiatal orvosnövendék gyakran hallgatta emeleti kis szobájából a tehenek bôgését. ,,Nem ilyenek vagyunk mi is?'' -- döbbent meg néha. ,,Azt se tudjuk, miért születtünk, minek is élünk? Ôszintén szólva a tehenek még irigylésre méltóbbak nálunk. Azok legalább nem gyötrik magukat ilyen és hasonló kérdésekkel. Esznek, kérôdznek és boldogok. Mi emberek meg csak kínlódunk, mint a csillagász teleszkóp nélkül. Mert nem ilyen az emberi élet is a hit messzelátója nélkül?'' Megint édesanyjára kellett gondolnia. Nem megmondta neki anyja még halála elôtt, hogy vele lesz ezután is? Csakugyan: érzi, tudja, hogy valahogyan most is mellette van. Mert lehetetlen, hogy teljesen megsemmisült volna a halálban. Majd Pascal jutott eszébe. A nagy tudós, a lángelméjű gondolkozó mélyen hívô katolikus volt! S mégse látott semmi ellentétet a hit és a tudomány között. 14. A kegyelem lassan, de biztosan dolgozott Nagaj lelkében. 1934- ben, 28 éves korában, kellô elôkészület után megkeresztelkedett. Pedig akkor nem kis hitre és bátorságra volt szüksége egy intelligens embernek Japánban, hogy nyíltan megtegye ezt a lépést. A keresztség után mindjárt meg is nôsült. Volt kosztos gazdájának egyik lányát, Midorit vette feleségül. S ugyanakkor belépett a Szent Vince Társulatba is, amely fôleg a szegények segítését és pártfogását tűzte ki céljául. Nagaj nem az a fajta ember volt, aki csak szájával vallotta kereszténységét, vagy aki csak a jósorsban, egészségesen ragaszkodott hitéhez. Amit egyszer megígért a keresztségben, arra egész életét rátette. Nála az Igen csakugyan Igen volt utolsó leheletéig. S ami még csodálatosabb: a hit átjárta egész életét és munkásságát. Semmi törés nem mutatkozott nála a hit és a mindennapi élet között. Orvos- és tudósvolta nem akadályozta vallásosságát, aminthogy a hit sem kisebbítette sem tudásszomját, sem kutatásvágyát. Bámulatos, mennyire természetes módon hatotta át felnôtt korában felvett hite egész életét és gondolkodását. Még házassága elôtt kapott egy katekizmust leendô menyasszonyától. Ezt magával vitte a frontra is. S amikor jelentkezett odahaza Nagaszakiban a keresztségre, kisült, hogy már tudja az összes szükséges tudnivalókat. Akárcsak Edith Stein, korunk nagy konvertitája, aki szintén magától, egyedül rágta át magát a keresztény hitigazságokon. Vagy mint Nagaj nagy japán elôdje, a japán történelemben is nagynevű Hoszokava Grácia asszony. Az is tudta már betéve az egész keresztény tanítást, amikor elôször találkozott az Egyház papjaival. A szomszédos Koreában is így kezdôdött a kereszténység: művelt koreai hivatalnokok a kezükbe került kínai könyvek segítségével sajátították el a kereszténység fôbb igazságait, s mikor már tisztában voltak mindennel, meghívták a misszionáriusokat, alapítanák meg náluk is az Egyházat. 15. Nagaj életét olvasva az az ember benyomása, hogy jámbor katolikus szülôk gyermekével van dolga. Írásai szintén ezt a biztos, színlelés nélküli, meggyôzôdéses kereszténységet tükrözik. Gyakran és szívesen imádkozta az olvasót. Amit felesége ott, a tragikus halálban abbahagyott azon az atombombabűzű délelôttön, azt ô, a hűséges férj folytatta tovább. A felesége elégett hamvaiból összeszedett olvasó a kezesség rá, hogy nála ez az imádság nemcsak szokás, sem nem holmi formalitás volt. Az Úrangyalát akkor is épületesen el szokta mondani, ha történetesen vendégei voltak. Az urakami templom harangjait nem tudta feledni. Számára végtelenül többet jelentettek ezek az úrangyalás harangok puszta jóhangzásnál vagy olcsó irodalmi cégérnél. A böjtöt betegségében is pontosan megtartotta. Így akart példát mutatni gyermekeinek és környezetének. Áldozás elôtt is böjtölt, még vizet sem akart inni, röviddel halála elôtt sem, jóllehet nagyon szenvedett az égetô szomjúságtól. Akkor még a régi, szigorú elôírások voltak életben, bár neki, mint ágyban fekvô betegnek meg lett volna engedve evés és ivás. Ô azonban nem akart kivételt. Mindenben szolidaritást óhajtott vállalni a szenvedôkkel és a szegényekkel. Imádságos ember volt. Hitte és vallotta: csak Isten segítségével erôs és képes arra, amit tett és írt. Egyik-másik újság kétségbe vonta könyveinek hitelességét: lehetetlen, hogy ilyen állapotban, ilyen rövid idô alatt ennyit alkosson valaki! Külön vizsgálóbizottság szállt ki, és szigorúan kikutatta, csakugyan ô írja-e ezeket az egész Japánban keresett és olvasott könyveket, vagy netán valami fiskusság lenne mögöttük? Nagaj doktor csak mosolygott a rosszindulatú vádak hallatára. ,,Igazuk van. Az én erômbôl aligha futná rájuk. A jó Isten adja hozzá az erôt és a készséget.'' Neki tulajdonította mindazt, amit tett és írt. S közben folytatta tovább az írást, gyakran éjfél utánig, sôt nem egyszer reggelig is írt, csak írt, egyre írt ... 16. Ugyanakkor fogadta a látogatók véget nem érô sorát. Minden író tudja, milyen nagy kereszt az írás közben érkezô vendég. Nagajnak is sokszor terhére voltak a kíváncsi látogatók. Mégis kedvesen, nagylelkűen fogadott mindenkit parányi lakásában. Nem volt nehéz bejutni hozzá, hiszen az utcáról be tudtak lépni az ágyához! Mindenkihez volt egy-két szava: vigasztalta, bátorította, megnevettette ôket. Már a sír szélén állt, s még mindig tréfálkozott a körülállókkal. Nem egyszer mentek el mosolyogva, megkönnyebbülten a látogatók a lassan, de biztosan haldokló orvostól. Maga volt az egyszerűség és a jóság. Nem titkolta emberi oldalát, esze ágában sem volt a hôst játszani. Viszont panaszkodni sohasem panaszkodott. Mikor már biztos volt a közeli halálról, el- elgondolkozott azon, hogyan is kellene ,,épületesen'' meghalni. Mit kellene mondani, milyen magatartással kellene elhagyni ezt a világot? De csakhamar túltette magát ezen a kísértésen. ,,Rá kell hagyni mindezt a jó Istenre! A magam részérôl töredelmes szívvel, ôszinte bűnbánattal és imádkozva fogom várni a halált, Istenbe vetett bizalommal. Az ilyen halál illik a keresztény emberhez, nem holmi mutatós, pózoló hôsködés.'' Ami mondanivalója lett volna, azt elég világosan elmondta már több mint egy tucat könyvében. Érdekesen, színesen, közvetlenül tudott írni. Könyvei tele vannak meleg, személyes, közvetlen hangú epizódokkal. Nem akart, nem is tudott volna virtuózkodni tollával. De ennél jóval többet tett: eltalálta a hangot az atombombát átélt japán lelkekhez. Csak a jó Isten a megmondhatója, mennyi hitet, reményt, új életkedvet, erôt, kitartást csepegtetett írásaival a vesztett háború és testi-lelki gyötrôdés áldozataiba. Egész Japánból elárasztották levelekkel, és ô minden egyes levélre személyesen válaszolt! Betegségének négy éve alatt kb. 6000 levelet írt. A napi átlag öt volt. A szó szoros értelmében gyertya volt ô, amely a sötétségben önmagát emésztve, fogyasztva árasztotta a fényt és meleget maga körül. 17. S éppen ebben különbözött Nagaj az ún. kultúrkatolikusoktól, akikkel oly gyakran találkozunk az intelligencia soraiban, de leginkább talán az írók közt, a világ minden részében. Nála nem a keresztény kultúrában, sem nem egy nemesebb humanizmusban merült ki a vallásosság. Nagaj vallásossága és hite, élet volt, meggyôzôdésbôl fakadó és a felebaráti szeretetbôl táplálkozó ôszinte életstílus természetesen természetfölötti megnyilvánulása. Hagyományos szóval kifejezve: szent volt. Az Egyházban sem azt kereste, ami emberi és gyarló, hanem azt látta elsôsorban, amit ô kapott tôle (hit, kegyelem, remény stb.). Mint orvos és tudós hitt, és gyakorolta is hitét. Ha még nagyobb tudós lett volna -- talán lehetett volna, ha nem jön közbe a betegség meg az atombomba, ami lehetetlenné tette számára a rendszeresebb kutatómunkát, és olyan rövidre fogta életét --, úgy tudott volna hinni és élni, mint egy egyszerű urakami parasztember vagy parasztasszony. S ez talán benne a legmegkapóbb: természetesen tudott természetfölötti lenni, mert természetes módon volt természetes. Egész nyugodtan rá is alkalmazhatjuk Alexandriai Szent Kelemen meghatározását: ,,kozmiosz kaj hüperkozmiosz'', azaz a keresztény ,,egyszerre evilági és világfölötti''. Az atombomba után az a hír járta, hogy hetven évig nem lesz élet a környéken. Nagaj csak azért is visszaköltözött az állítólag halált hozó városba. És igaza lett. Nemsokára hangyák nyüzsögtek, virágok nyíltak a földi pokol üszkös maradványai között. Majd hogy térdre nem rogyott egy napon egy magányosan nyiladozó hajnalka elôtt, hogy megköszönje Istennek ezt a kedvesen nyíló ékes csodáját, jóságának beszédes szimbólumát a sivár romok között. Ahol virágok nyílnak és ahol ezek a kis állatkák vidáman szaladgálnak, ott az embernek is meg kell tudni ilnie! A példa vonzott. Ma Nagaszaki gyönyörűen felépült, kb. 400 000 lakosa van. 18. Röviddel halála elôtt kezdett bele bájosan egyszerű, megrendítôen hitvalló könyvecskéjébe, az ,,Otometógé''-ba. A cuvanói hôsies keresztények szenvedésérôl, vértanúságáról szól ez a szívvel- szeretettel megírt, sugárzó mű. Akkor már ô is sokat szenvedett. Alig gyôzte utólag javítani a kéziratos piszkozatot, annyi hiba csúszott bele írás közben. Maga is csodálkozott ,,ügyetlenségén''. Április 22-én fejezte be. Három napra rá már képtelen volt kezét használni. A látogató orvos kórházba parancsolta. Hordágyon vitték oda, miután az urakami pap megáldoztatta. Sokat gyötrôdött a rázós úton. De még akkor is tréfálkozott, megnevettette a körülállókat, pedig elôször sírhatnékjuk volt a doktor szánalmas állapotának láttán. Kétszer is elismételte: ,,Jézus, Mária, József!'' Kérte az ott lévôket, imádkozzanak érte. De már csak ennyi volt hallható: ,,imádkozzatok ...'' Este értek vele a kórházba. Másnap már halott volt. Békés megnyugvás lebegett arcán. Még csak 43 éves volt. 1953 május elsejét jelzett a naptár ... Még életében kérte barátait, tegyenek majd rózsát a sírjára. A rózsát nagyon szerette. Ez a virág a Szent Szüzet, no meg a felesége csontjai közt talált rózsafüzért juttatta eszébe. Halálát is a rózsavirághoz hasonlította egyik versében: ,,Ahogy az illat kiárad a fehér rózsából, úgy hagyom én is el testemet.'' ,,Ez a fajta rózsa -- írta az Otometógéban -- májusban nyílik a legszebben. Ekkor van a cuvanói kis templom búcsúja is ...'' Nagaj Takasi is május elsején költözött el oda, ahol nincsenek már sem vértanúk, sem atombomba, sem vérszegénység, csak béke és szeretet ... 19. Nagaszaki egyszerű orvosának rövid életére visszatekintve, önkéntelenül is a Szentírás szavaira kell gondolnom: ,,Szeretett fiam, akiben tetszésemet találom. Kiárasztom rá Lelkemet, és hirdetni fogja az igaz hitet a pogányoknak. Nem vitatkozik, nem kiabál, szavát nem hallatja a tereken. A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el'' (Mt 12,18-20). Nagaj Takasi doktor nem hogy kioltotta volna, inkább lángra lobbantotta, megszámlálhatatlan kis tüzecskéket gyújtva ezreknek, tízezreknek a szívében. ======================================================================== A kutató: Alexis Carrel (Benkô Antal) Auguste, vagy ahogy késôbb ismert lett: Alexis Carrel 1873. jún. 28- án született Lyonban, a patinás francia városban. Apja köztiszteletben álló jómódú szövetgyáros, kereskedô. Anyja Alex születésekor még alig húsz éves, szereti a szépet, a zenét és mélyen vallásos. Hamarosan még két testvér érkezik: Margit és József. Négy év múlva azonban az apa halála megrázkódtatja a családot. Az özvegy kissé szerényebb lakásba költözik, és gyermekei nevelésének szenteli magát. Alex Lyon egyik legjobb gimnáziumában, a jezsuitáknál szereti meg a klasszikus írókat. De felébred benne a természet iránti érdeklôdés is. Mindent tudni, ismerni akaró vágya mintha nem teljesen nyerne kifejezést az átlagon felüli, de nem ragyogó bizonyítványokban. Már ekkor sem a külsô csillogás érdekelné; csak a lényegeset keresi? 1891-ben beiratkozik az orvosi fakultásra. Tanulmányai külsôleg a rendes mederben folynak. Bensejében azonban új világ van kialakulóban. Mindinkább felfedezi, hogy élete sorsát magának kell kezébe vennie. Környezetének hatása alól nem tudja magát teljesen kivonni, de küzd, hogy személyesen feleljen az élet döntô kérdéseire. Ez a küzdelem fôleg hármas szinten játszódik majd le. Nem egyszer úgy látja, hogy szakítania kell eddigi életstílusával függetlensége megôrzésére. Máskor bensô világa és külsô állásfoglalása között figyelhetünk meg szakadékot. De mindezek mögött az abszolút értéket keresô, önzetlen és világtávlatokban gondolkozó, élô tudós egyénisége tárul fel elôttünk, aki nem elégszik meg olcsó megoldásokkal, s csak akkor kötelezi el magát teljes erejével valaminek, amikor ennek igazáról értelmével és szívének legbensôbb szavával is meggyôzôdött. A XIX. század végén uralkodó egyetemi légkör pontosan ellenkezôje az otthonról és a gimnáziumból hozott szellemnek. A bölcseletben Auguste Comte pozitivizmusa és Kant kriticizmusa a hangadó. ,,Csak a tények, a ,,dolgok'' (les choses) nyújthatnak biztonságot pozitív módszerekhez szokott értelmünknek'' -- írja naplójába 1896-ban. A tudomány bűvkörébe került, mégpedig a természettudományokéba. Ezt tartja egyetlen megbízható ismeretforrásnak. Ugyanakkor azonban tudat alatt érzi, hogy ez nem elégítheti ki. Így érthetô egyik kollégájának, a késôbbi akadémikusnak, Lerriche professzornak Carrel egyetemi éveirôl adott jellemzése: ,,Értelmi képessége élesen vágott, pontosan és mindenestül érdekmentesen. De nehéz volt ôt közelebbrôl meghatározni, mert jóllehet képes volt a legelvontabb spekulációra, sohasem nyílt meg egészen. Tartózkodó volt, s ha kissé tovább ment, mint szerette volna, akkor néhány mondattal lerombolta azt, amit elôbb állított, -- mintha nem lenne az igazság birtokában.'' Meginog eddigi vallásos meggyôzôdése is, és nem látja, hogyan találhatja meg Istent. Nem lázad ellene, szoros értelemben vett ateista sem lesz. Ellenkezôleg: keresi a hozzá vezetô utat. Paradox módon azonban úgy látja, hogy csak egy csoda, ,,azaz Isten közvetlen megnyilvánulásának orvosi megtapasztalása'' adhatná meg az alapot a benne való hithez. Ugyanakkor viszont nem hiszi, hogy csodák történhetnek. S egyik levelében mégis azt írja: ,,keresem ezeket, hogy megbizonyosodhassak róluk, s ez életem egyik célja.'' Megrendítô hatással voltak rá kórházi élményei. A viszonylagos jólétben felnôtt fiatalember elôtt új távlatokat nyit meg a szenvedéssel és a nyomorral való találkozás. Míg társai nagy része közönnyel, nemtörôdömséggel menekül a látványtól, Carrelben a felelôsségérzet érlelôdik meg. Nem csatlakozik semmiféle politikai párthoz, de a szociális kérdésben haladó álláspontot foglal el, és élete végéig döntôen foglalkoztatja. Erkölcsi érzéke kifinomul. Tudja, hogy nem fecsérelheti életét. Hihetetlen energiával veti be magát a tanulásba, a kutatásba, embertestvérei szolgálatába. ,,Olyasmit akarok tenni, ami ne legyen a jólét, az élvezet és a pénz banális keresése'' (1896. jún. 1.). És a nôk? -- teszi fel erotizmustól elbűvölt kortársaink nevében a kérdést egyik életírója (J. Antier: Carrel, cet inconnu). ,,Semmi'' -- feleli. ,,Azaz semmit sem tudunk errôl ... Pusztán annyit, hogy csak negyven éves korában házasodik. Mind házassága elôtt, mind utána soha senki sem tud semmiféle nôügyérôl.'' Bár szereti a baráti társaságot, nem jár a diákok szokásos mulatságaira, s élete végéig inkább visszavonultan él. Rendkívüli értelmi képességei és hihetetlen kézügyessége a sebészi és a kutató pálya felé irányítják. 1898-ban bejut az anatómiai intézetbe, egy év múlva pedig boncoló az orvosi karon. 1900-ban kiváló eredménnyel ledoktorál. 1901-ben azonban, amikor a sebészeti szakvizsgát akarja letenni, hogy evvel megnyílhasson elôtte az egyetemi pályafutás, elvágják. 1902 decemberében, második próbálkozásakor, ismét megbuktatják. -- Nem volt felkészülve? Hiányzott a sebészethez elengedhetetlen ügyesség? Az ellenkezôje áll. 1897-tôl évente 6-8 cikke jelent meg tudományos folyóiratokban. Fôleg a véredények összevarrásáról írt tanulmánya keltett világszerte feltűnést. 1894-ben Lyonban késsel meggyilkolták Sadi Carnót, a francia államelnököt. Elvérzett, mert az akkori orvostudomány nem volt még képes a véredényeket összevarrni: minden tűszúrás újabb szakadást és vérömlést okozott volna. Carrelre mély benyomást gyakorolt az eset. Nem nyugodott, amíg a leghíresebb lyoni hímzôasszonyok segítségével olyan finom tűkre és olyan eljárásra nem bukkant, amelyikkel 1899-ben lehetôvé tette az eddig lehetetlent. Ugyanakkor hirdette, hogy elérkezik az idô, amikor a különbözô szerveket át lehet ültetni. Mindez nem tetszett az egyetemi katedrákat ,,családi tulajdonnak'' képzelô lyoni fejeseknek. Egyszerűen nem kívánták maguk közé! Jól menô rendelôt ugyan nyithatott volna. De ez nem elégítette ki. Még egy esemény hozzájárult a személye körüli viták kiélezôdéséhez: a lourdes-i csodás gyógyulások. Akkoriban legtöbb orvos és tudós vállrándítással intézte el a kérdést: ki tudja, mi igaz az egészbôl, hisztérikus jelenségek. Carrel ôszintesége nem tudott közömbösen elmenni Lourdes mellett. Hátha mégis csak igaz mindez? Készségesen vállalta tehát, hogy helyettesíti a Lourdes-ba utazó betegek felügyeletével megbízott, de utolsó pillanatban akadályozott kollégáját. Élményeit azonnal papírra vetette, bár csak halála után látott napvilágot a ,,Le voyage de Lourdes'' (Lourdes-i utazás) c. könyve, amelynek fôszereplôje ô maga: Lerrac orvos (nevének fordítottja). Már a vonaton feltűnt neki Marie Bailly 22 éves lány súlyos állapota. Zsörtölôdött is, hogy hogyan lehet ezt a haldoklót ilyen hosszú és fárasztó útra elengedni. Az úton tízszer is segítségére kellett sietnie, morfiuminjekciót beadnia. Alkalma volt teljes alapossággal megvizsgálni. A kísérô ápolónôtôl tudja meg, hogy a lány apja, anyja és testvérei tuberkulózisban pusztultak el. Marie is ebben szenved 13 éves kora óta. 16 éves, amikor kettôs mellhártyagyulladás komplikálja a helyzetet. A folyamat hashártyagyulladásba ment át, daganat képzôdött a hasüregben, amit operálni kellett volna, de gyengesége miatt nem merték az operációt végrehajtani. Carrel diagnózisa megegyezett Dr. Bromilloux ismert bordeaux-i orvoséval és a beteget elôzôleg gyógykezelôkével. Ki is mondja, hogy ha Marie meggyógyulna, azt csodának tekintené. -- A lány betegségének végsô stádiumára való tekintettel nem merik bemeríteni a gyógymedencébe, csak lemossák a hasát, s viszik a barlang elé. Röviddel elôbb egy újabb orvoskolléga megvizsgálja a beteget. Maga Carrel utoljára 14 óra 20 perckor vizsgálta meg. Amikor nem egészen fél óra múlva újra feléje tekint, látja, hogy a beteg arcszíne javult, lélegzése normális. 14 óra 55 perckor megállapítja, hogy a hashártyán elôbb észlelt daganat eltűnt, az érverés rendes. A beteg jobban érzi magát, és négy nap óta elôször eszik. Az orvosok újból megvizsgálják: teljesen meggyógyult. Másnap már saját lábán utazik vissza, és még 35 évig örvend jó egészségnek, él szellemileg teljesen kiegyensúlyozott életet. És Carrel? Lelkébôl kitör az ima: ,,Édes Szűzanya, a hozzád alázatosan könyörgôk segítôje, végy oltalmadba! Hiszek benned. Kételkedésemre ragyogó csodával akartál felelni. De legnagyobb vágyam és összes kívánságaim legvégsô célja a hit: hinni határtalanul, vakon, minden vita és bírálat nélkül. Neved édesebb, mint a felkelô nap. Fogadd el ezt a nyugtalan bűnöst, aki lidércek keresésében meríti ki magát. Értelmem gôgjének mély és kemény döntései alatt egy álom szunnyad -- sajnos még lefojtva --, az összes álmok legcsábítóbbja: hinni benned és szeretni téged úgy, mint a fehérlelkű barátok.'' Bensôleg megrendül. Imájából a hit hangját lehet kihallani. Hisz megtörtént, amit kívánt. És mégis csak a hit kapujáig jut el. Nem felel teljes igennel. Tudja ugyan, hogy nincs tárgyilagos ok többek megelôzô diagnózisát kétségbe vonni, de azért felveti: hátha mégis tévedett... Az újságok cikkezni kezdenek az esetrôl. S itt elôbukkan Carrel ôszintesége. Egyrészt kiáll a ,,tény'' mellett: ,,megvizsgáltam... és más orvosokkal, akik szintén látták, megállapítottam, hogy hashártyagyulladása volt... május 28-án du. 1-kor még súlyosan beteg, este 7-kor már gyógyult, és gyógyulása máig fennáll... Ezen a biztos tényen kívül minden egyéb bizonytalan.'' Állításának elsô felével a ,,tudomány'' haragját váltja ki: felszólítják, hogy vonja vissza nyilatkozatát, vagy ne állítsa, hogy a lány Lourdes-ban hirtelen meggyógyult. Professzora kijelenti: ,,Nézze, fölösleges erôsködni. Ha ilyen felfogása van, akkor -- mondhatom -- nincs helye köztünk. Jobb, ha lemond a sebészszakvizsgáról. Ezek után soha nem megy át rajta.'' -- Ugyanakkor a ,,hívô körök'' megbotránkozással fogadják következtetését: miért lenne minden egyéb bizonytalan? Miért nem tesz hitvallást? -- Naplója árulja el alapvetô magatartását: ,,Elvesztek a tények eredetére vonatkozó eszmefuttatásokban. Mi nem vitatkozunk ezekrôl a hiedelmekrôl, még ha ez avval a veszéllyel jár is, hogy megbotránkoztatjuk a hívôket és a hitetleneket. Csak a tényeket kell figyelembe venni, amennyiben tudományosan megállapíthatók, minden metafizikai értelmezés nélkül.'' Azaz megakadt a pozitivista tudományfelfogásnál. Orvoskollégáinak szemére veti a tudománytalanságot, ti. hogy még a tényeket sem akarják megvizsgálni, eleve elzárkóznak elôlük. Ugyanakkor nem veszi még észre, hogy saját tudományfelfogásában is rejlik metafizikai értelmezés. Évekbe fog kerülni, amíg a természettudományok szigorú követelményeinek feladása nélkül figyelembe meri venni az erkölcsi értékek ,,tudományos'' fontosságát, magának a hitnek a bizonyosságát. Akkor majd le meri írni: ,,Az értelem egyedül nem képes létrehozni a tudományt, jóllehet nélkülözhetetlen megteremtéséhez. A tudomány erôsíti az értelmet, de csak egyik szemszögét alkotja. Új értelmi magatartást nyújtott az embereknek, azt a bizonyosságot, amit a tapasztalat és az okoskodás ad. Ez a bizonyosság különbözik a hit bizonyosságától. Az utóbbi mélyebb.'' (L'homme, cet inconnu, 142. o.) Az egész helyzet annyira megfekszi kedélyét, hogy 1903-ban egyetlen tudományos cikket sem képes közölni. Kórbonctani szerzôdésének lejártával elhagyja Lyont. Elôször Párizsban próbálkozik. Látja, hogy itt sem fogja tudni összeegyeztetni a tudományos kutatást és a betegek gondozását. Arra gondol, hogy feladja orvosi hivatását. 1904-ben Kanadába hajózik, hogy farmer legyen. De felismerik, hogy ô ,,az a híres francia kutatóorvos''. Azonban Montreal sem nyújt megfelelô környezetet. Átmegy az Egyesült Államokba. Elôször Chicagóba. Ott sem érzi jól magát. Viszont pénze sincs. Elfogadja tehát a rendelkezésére bocsátott laboratóriumot, és megkezdi kutatásait ,,a sebek gyógyulásáról''. Lourdes-i élményei kísérik? Munkája azonban kevés, és alig keres. Arra gondol, hogy visszatér Franciaországba, vagy elmegy Argentínába. Ekkor figyel fel rá a készülô ,,Rockefeller Institute for Medical Research'' (Rockefeller Orvosi Kutató Intézet) vezetôje, dr. Flexner, aki éppen jelen volt egyik elôadásán. Carrel merész gondolatai ragadták meg figyelmét? Vagy 1905-ben megjelent korszakalkotó cikke, akkor teljesen eredeti kísérlete: ,,A vese átültetése a kutyánál''? Szerzôdteti Carrelt. A Rockefeller Intézetben szabad folyást engedhet álmainak. Saját belátása szerint állapíthatja meg kutatásainak irányát, lépéseit. Külsôleg tehát révbe ért. Kevesen sejtik, mennyire céltalannak látja életét. A Lyonban kapott sebek nehezen gyógyulnak. Alig tud kiemelkedni a pesszimizmusból. Munkakedvét lassan sikerül visszanyernie. 1908-tól rendszeresen Franciaországban tölti nyári vakációit. 1909 és 1912 között aug. 15-én minden évben Lourdes-ban találhatjuk. Valami visszahúzza. Újabb csodás esemény tanúja lehet: 1909 nyarán, amikor le akarta fényképezni egy betegnek a csípôjén lévô két fisztulát, ezek szeme láttára egy pillanat alatt begyógyultak! Maga mondta el: ,,Láttam, hogy a két seb elszíntelenedik, s mindegyik mélyedése betöltôdött, mintha az egészséges részek befelé csúsztak volna.'' S amikor hallgatója megkérdezte: ,,Na és?'' -- Carrel csak annyit felelt: ,,Semmi és, folytatni kell a kutatást.'' -- Elfelejtette Lourdes-ban megélt elsô csodájának leírásakor tett megjegyzését: ,,Ha csak egyetlen seb pillanatok alatti begyógyulását láthatnám saját szememmel, fanatikus hívô lennék, -- vagy pedig megbolondulnék.'' 1909-ben egyik sem következett be. Legföljebb annyit engedett meg, hogy ,,a csoda szörnyűséges hipotézis, de nincs jogunk eleve elvetni.'' 1910-ben egy 18 hónapos vakon született gyermek nyeri vissza ottlétekor látását! Carrel ezek után meggyôzôdött: legalábbis nem minden csodánál beszélhetünk önszuggesztióról. Viszont ekkor inkább a gyermeket kísérô betegápolónôn, Anne-Marie de la Motte fiatal özvegyen akadt meg a szeme. Mélyen vallásos, de sportolni, lovagolni szeretô hölgy, néhány éves kisfia van. 1913-ban esküsznek meg Párizsban, a Szent Péter templomban. Élete végéig hűséges kísérôje maradt Carrelnak, és mint ápolónô munkatársa is lett. Ô rendezte sajtó alá írásait, naplóját halála után. Finom lelkületével követni tudta legmélyebb gondolatait, és mindenben megosztotta vele életét. Közös gyermekük nem lett, mert akit tôle várt 1914-ben, idô elôtt elvesztette. Carrel antikonformista magatartása ismét megnyilvánul az újabb lourdes-i eseményekkel kapcsolatban. 1909 októberében a La Croix újságnak írt levelében kifejti, hogy szerinte egyes katolikus újságok ,,furcsa és néha nevetséges kapcsolatokat'' állítanak a gyógyulások esetében. De ugyanakkor hozzáfűzi: ,,Minden Lourdes ellen irányuló hadjárat jogtalan, mert az orvostudomány egyik legfontosabb szempontjával kerül ellentétbe.'' Lelkiségét is a keresés jellemzi ebben a korban. Bergsonhoz hasonlóan mindinkább meggyôzôdik a misztikusok jelentôségérôl az emberiség életében. Lekicsinylés helyett komolyan tanulmányozni kell ôket. Ezt maga is megkezdi. Kutatja mind a keleti, mind a keresztény misztikusokat, mind pedig Emerson miszticizmussal telített filozófiáját. Mindenekelôtt azonban Jézus Krisztus személye nyűgözi le: ,,Jézus Krisztus az igazság és az élet útja'' -- írja naplójába, bár hozzáteszi: ,,De igaz az is, hogy az igazság mindenekfölötti szeretete az ô követésének és megtalálásának egyik módja.'' Egyelôre tehát még mindig csak eszével, az igazság útján keresi és követi Krisztust. Tudományos működésének legismertebb és akkor valóban forradalminak tűnô gyümölcse ezekben az években születik meg: a szövettenyésztés. Sikerül egyes szöveteket, sejtcsoportokat az anyaélôlénytôl elválasztani és mesterséges környezetben életben tartani, azaz ,,megakadályozni, hogy a halál beálljon''. Így az 1912-ben elválasztott csirkeszívszövet életben marad 1939-ig, amikor a laboratóriumot más célra kell használni. -- De nem pusztán ,,elvont'' tudós. Minden érdekli, s mindenkin segíteni akar, aki hozzá fordul. Jó példa erre az 1909. jan. 17-én történt eset. Egy három napos csecsemô belsô vérzését három orvos nem tudja elállítani. Vérátömlesztés megmenthetné, de hogy férhetnek hozzá ilyen törékeny véredényekhez? Ha valaki, akkor Carrel doktor tud segíteni -- veti fel az egyik. Vajon eljön-e éjjel s ilyen ítélet-idôben ez a ,,francia''? Carrel azonnal indul. Az apát a gyermek mellé fekteti, s érzéstelenítés nélkül -- mert a pici élete pillanatokon múlhat -- feltárja verôerét, majd a lehetô legfinomabb tűvel és hajszálvékony vezetékkel (neki mindez volt laboratóriumában) két ujjával kezdi átvinni az apa vérét a gyermek visszerébe. Alig pár perc: a gyermek füle kipirosodik, lélegzete szabályossá válik, s nemsokára anyja ölében pihen. Másnap az újságok tele voltak Carrel nevével. Alig pár méterre laboratóriumától aranybányának beillô rendelôt nyithatott volna. De hű marad kutatásaihoz, amit életfeladatának tekint. Magatartása emberileg is meghozza a gyümölcsöt. 1912. okt. 17-én a reggeli újságokból tudja meg, hogy neki ítélték oda az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat. Pedig hivatalosan senki fel nem terjesztette. Alig 39 éves fejjel ô a legfiatalabb Nobel-díjas, az elsô az Újvilágból. Öröm és gratuláció az államelnöktôl a kollégákig, a világ minden részébôl. Elkapatja magát? Egyáltalában nem. Úgy kell unszolni, hogy Stockholmba menjen a díj átvételére, siet vissza laboratóriumába. Nyári útján Franciaországban is ünneplik. Mintegy kárpótolni akarják a Lyonban egykor elszenvedett vereségekért. Ôszinte hazaszeretetének azonban hamarosan újabb próbán kell keresztülmennie. 1914-es nyári vakációja alatt kapja meg katonai behívóját, éppen akkor, amikor felesége születendô gyermekükért küszködik. A ,,szabály nem törôdik sem evvel, sem pedig avval, hogy Nobel-díjas orvos lett az 1894-ben segédorvosként leszerelt katonából. Egyik kollégája kényes esetben operálni hívja, de ôrnagy felettesétôl korholást kap, mert erre nincs engedélye! Mikor folyamodik érte, megtagadják. Hosszú harc árán és amerikai barátai segítségével sikerül csak áttörnie a bürokrácia korlátait. Ôrnagynak nevezik ki, és kérésének megfelelôen a frontra küldik. Megállapítja, hogy kb. hat óra áll az orvos rendelkezésére, hogy a sebesülteket megmenthesse. Ha késlekedik, a fertôzés elkerülhetetlen. Laboratóriumot állít fel, és egy angol kémikus közreműködésével hatékony fertôtlenítô folyadékot készít. A régi vágású orvosfelettesek és irodavezetôk nem tudják elviselni, hogy egy újdonsült ôrnagy írja elô, mit tegyenek. Ismét idegôrlô harcokkal tudja csak keresztülvitetni eljárását, és ezzel ezrek életét menti meg. Az emberi butaság, kicsinyesség és féltékenység újabb megtapasztalása! Szomorú szívvel látja a franciák erkölcsi összeomlását. A háború borzalmai és mindezek az élmények fokozatosan megérlelik benne késôbbi nagy művét: L'homme, cet inconnu (Az ismeretlen ember) c. bestseller könyvét (1935). A háború után folytatja kutatásait a Rockefeller intézetben. Szellemi élete mind egyetemesebb jelleget ölt. Látogatók serege keresi fel szövettenyésztô intézetét, laboratóriumi ,,állatseregletét''. (Volt, hogy egyszerre 55 000 kísérleti egere volt.) Kapcsolatba kerül kora szellemi vezéreivel: Jacques Maritainnel, Henri Bergsonnal, Aldoux Huxley-val, J. Lépine-nel, Einsteinnel. Fôleg Lindbergh-gel, a repülés úttörôjével való viszonya lett tartós és mindkettôjüknek gyümölcsözô. Lindbergh, Carrel befolyására késôbb ismét megtalálja hitét, ô pedig lelkesedéssel áll az orvos rendelkezésére a ,,mesterséges szív'' megszerkesztésében. Carrel már elôbb próbálkozott olyan gépezettel, amelyik lehetôvé tenné a vérkeringést a szív operációja alatt. Mechanikus ismeretei és érzéke azonban fejletlenek. Ezért pl. sohasem tanult meg rendesen autót vezetni. Ezeket pótolta Lindbergh. Hat éven át dolgoztak, míg 1936-ban bemutathatták a ,,mesterséges szívet''. Közben Carrelt megválasztják a Pápai Tudományos Akadémia rendes tagjának (1925), majd a Francia (1927) és a Szovjet Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának (1928). ,,Az ismeretlen ember'' c. könyvét 19 nyelvre fordították le, csaknem egy millió példányban kelt el. Beleöntötte széleskörű tudását; egész lelkesedését. Lándzsát tör az ember értéke mellett: az egész embert tűzi ki tanulmánya céljául, annak további kutatását és helyes nevelését sürgeti. Mint tudós tárgyal a kérdésrôl -- írja könyve elején. Színvonala olyan, hogy nem untatja a szakembert, s mégis elérhetô a művelt nagyközönség számára. Nem filozofálni kíván; tudja, nem ez az ô mestersége. Világképet tár elénk, ami sok szempontból utópisztikusnak tűnhet fel. A tudomány nem egy felvetett kérdést ma már megvalósított. Nyolc fejezetre osztotta könyvét. Önmagunk megismerésének szükségességébôl indul ki. Majd az embertudományról (la science de l'homme) tárgyal. A testrôl és a fiziológiai tevékenységekrôl szóló fejezet ma is plasztikus és érdekfeszítô. Azután a lelki tevékenységeket ismerteti. Itt a ,,hatodik érzék'' mellett szóba kerül az esztétikai érzék, a misztikus tevékenység, a test és lélek viszonya. Az ötödik fejezetet a belsô idônek szenteli, a hatodikat az alkalmazkodásnak. Végül pedig az egyénrôl és az ember újjáalkotásáról értekezik. Fôleg az utóbbi fejezetekben inkább spártai jellegű személyiséget állít elénk. Fontosnak tartja az emberiség érdekében, hogy ellenálljunk a modern kényelemszeretetnek, legyôzzük a ránk zúduló hatások csábítását, képesek legyünk magunkba visszavonulni, le tudjunk mondani. Elítéli a felületes tudást, a könnyelmű életet. Bírálatában nem kíméli sem az Egyesült Államokban, sem pedig az Európában, fôleg Franciaországban található visszaéléseket, erkölcsi züllést, megalkuvást. Volt, aki meg is hökkent a közveszélyes bűnözôk summás elintézésérôl és az önkéntes eugenizmusról vallott tételein. Pedig messze állt tôle minden embertelen módszer: ,,Az embert nem sorozatban gyártják ... Nélkülözhetetlen a gyermek erkölcsi, esztétikai és vallásos tevékenységének kifejlesztése'' (384). Lelkisége új fordulathoz ér a 30-as években. Már ôszintén és buzgón imádkozik. ,,Lelkem mélyén -- írja -- végzetszerűen egy személy vonzását tapasztalom: Krisztusét.'' Ennek ellenére mégsem csatlakozik kifejezetten Krisztus Egyházához. Valószínűleg hozzájárult ehhez szabadságszeretete: túl konformistának tartotta az Egyházat. ,,A katolikus környezet nagyrészben gyengeelméjű, önzô és gyáva emberekbôl tevôdik össze.'' S a papok? ,,Tisztességes alkalmazottak, derék tudatlan emberek, akik a hegyi beszédet ízetlen és gyerekes formulákká alakították át'' -- írta régebben naplójába. Most elhatározza, hogy összeveti felfogását azokéval, akik -- elnevezése szerint -- mégis csak ,,a hit specialistái''. Kutatását ,,a legjavánál'' kezdi: felkeresi a különbözô szerzetesrendek elöljáróit, kiválóbb tagjait. De nem sokra megy. A zsolozsma és a liturgia zavarba ejti, kereteit szűkre szabottnak érzi. Érdeklôdéssel rágja át magát Sertillanges neves francia tomista filozófus könyvein. A személyes találkozásnál azonban úgy látja, hogy ,,túl intellektuális típus''. A valóságtól túlságosan távol esônek tartja Maritaint is. Végül is ott találja meg az utolsó lökést, ahol legkevésbé várta. 1937-ben megismerkedett Dom Alexis Pressével, a ciszterci rend szigorú ágának követôjével. Egyszerűsége, szegénysége, jósága és józansága elsô pillanatra megragadja. ,,A katolikus tanítás -- kezdi Carrel a találkozásnál -- nem egyeztethetô össze egyes tudományos tételekkel. Fôleg Szent Tamás tanításával. A Summa Theologica-ban tévedéseket talál a tudós.'' ,,Szent Tamás -- feleli csendesen beszélgetôtársa -- pusztán a teológusok egyike. Írásai nem hittételek.'' ,,Mit akar ezzel mondani?'' ,,Azt, hogy ô nem szentírás. A hitrôl nem lehet vitatkozni, a többirôl igen.'' ,,Így van ez valóban?'' ,,Kétségtelenül.'' ,,Elsô alkalommal hallom. Ez felszabadulást jelent nekem.'' Hazaérve Carrel örömmel újságolja: egy igazi szenttel ismerkedtem meg! Meg tudja tehát már valósítani, amit ,,Az ismeretlen ember'' c. könyvében írt, de magára eddig nem alkalmazott: nem pusztán az ész (aminek a kifejezôje a tudomány) döntô az ember életében, hanem az érzelem, a szív is. Az Isten után vágyó embernek ezt is figyelembe kell vennie, erre is kell építenie. ,,A boqueni baráttal való találkozástól kezdve elhagyja a gôgös, zárt, racionalista tudós magatartását, és bizalommal megnyílik a kegyelemnek'' (J. Antier). ,,Van pillanat életünkben -- írja 1938. nov. 13-án dr. Gallivardinnek --, amikor úgy hisszük, hogy kezdjük megérteni a dolgok értelmét. Ekkor egyhangúnak tűnnek azok az elfoglaltságok, amelyek eddig lelkesedéssel töltöttek el.'' ,,Az ember érzi, hogy tudományos kutatásaink csak az élet felszínét képesek elérni, jelentéktelen eredményeket hoznak létre, ha azt nézzük, mit is kell tenni. A magam részérôl szükségét érzem, hogy új életet kezdjek.'' Elôre látja, hogy nemsokára nyugdíjba kell mennie, meg kell válnia a Rockefeller Intézettôl? Lehetséges. De tagadhatatlan, hogy szellemi élete, alkotó ereje virágjában van. Ezen felül lelki elmélyülése új látóhatárt nyitott meg elôtte. Új feladatokat lát. ,,Az ismeretlen ember'' sikere, a teljes embert átfogó kutatás szükségessége újabb könyv megírására sarkallja. Ezen túl azonban elgondolását foghatóbban is meg akarja valósítani. Alapítványt tervez, amelyik az ember kutatásának szenteli magát. Tudatára ébred, hogy élete eddig sok szempontból haszontalan volt, illetve nem azt tette, amit tennie kellett volna. 1938 karácsonyának elôestéjén veti papírra: Fordulj vissza múltad sivatagába. Milyen törékenyek és távoliak útszéli fasoraid. Uram, késô lenne? vagy én várakoztam sokáig? Lesznek még ráérô napjaim? Mielôtt kezed bezárná a könyvet, Engedd meg, hogy egy lapja se vesszen el. A lapok nem vesztek el. 1950-ben kiadott Réflexions sur la conduite de la vie (Gondolatok az élet irányításáról) c. könyvének kéziratát lényegében be tudja fejezni halála elôtt. Bevezetôül igazolja, hogy az ember engedetlen volt az élet szabályaival szemben; utána ismerteti az élet alapvetô törvényeit; rámutat, milyen szabályok következnek ebbôl a magatartásra nézve; végül kutatja, mikor beszélhetünk az élet sikerérôl, és mi a végsô célja. Könyvében a mai környezet --, természet- és embervédelem nem egy gondolatát találhatjuk már meg. De mélyebbre is tekint: a fô hiba az ember élvezetvágya; elsô helyre nem a gazdasági, anyagi értéket kell tenni, hanem az igazán emberit. Az emberi fejlôdésrôl szólva mintha Teilhard de Chardint hallanánk: ,,Az értelem (ezen Carrel itt a bölcseletet és a tudományt érti) a régi görögöknél indul fejlôdésnek, megteremtve a tudományt; ez pedig, felfedezve az anyagi világ és az élet törvényeit, lehetôvé tette, hogy az ember uralkodjék a világon, de nem saját magán. Az érzelem (Carrel a művészetet, vallást és erkölcsöt foglalja össze e kifejezéssel) engedte meg, hogy a szellem fölemelkedhessék az erkölcsi szép, az igazság, az Isten felé. Krisztus új korszakot nyitott meg: a kölcsönös szeretetét, -- a szeretetnek ez a törvénye az emberi társadalom fennmaradásának törvénye.'' Meglepô az egykor csak a tudományos módszerrel elérhetô igazságért harcoló tollából olvasni, hogy a szellem ,,nem logikus tevékenységei sokkal átfogóbbak, mint a logikusok. Az elôbbiek alkotják a személyiség alapját, amely erôt ad az egyénnek. Ezt a kifejezhetetlen spirituális energiát, ezt az ,,irracionálist'' nem találjuk meg azoknál, akik mindent világos formulákban akarnak kifejezni.'' Elismeri, hogy Pascal közelebb áll a valósághoz, mint Descartes, a szeretet fontosabb, mint a puszta tudomány! Elismeréssel adózik az Egyháznak, mert az képes legjobban kielégíteni az ember vallásos igényét. Megjegyzi azonban, hogy ,,jóllehet a kereszténység mindig tiszteletben tartotta az életet, a keresztény felfogás nem jutott kifejezésre ésszerű életformákban: az értelmi formák elônybe jutottak a fiziológiaiak rovására, s a kereszténység eltűrte, hogy társadalmi osztályok létezhessenek. A keresztény életfelfogásnak testet kell öltenie a társadalmi formákban, amelyeket nem filozófiai elveknek, hanem az élet felépítésének megfelelôen kell megteremteni.'' Több viszontagságon ment keresztül az ember kutatására felállított intézete is. 1937-ben kristályosodott ki benne végleg a gondolat. A Rockefeller Intézet szelleme lebegett elôtte, de sokkal átfogóbb és több tudományra kiterjedô jelleget kívánt adni neki. Lindbergh-gel és néhány barátjával már ki is szemelte a helyet, és a pénz sem hiányzott. De kitört a második világháború. Carrel éppen Európában van. Úgy érzi, itt kell maradnia, és Franciaországot kell segítenie. Barátai sürgetik, menjen vissza Amerikába, fogadja el a Rockefeller Intézet újabb ajánlatát. 1940-ben vissza is hajózik, de csak azért, hogy egy mozgó kórházat szerezhessen be honfitársai szolgálatára. Közben Franciaország összeomlik. A megígért kórházat az angolok kapják meg. Úgy dönt, hogy ,,egészségügyi misszióval'' tér haza a nyomorgó Franciaországba. Le akarják beszélni tervérôl. Lindbergh még barátságát is megszakítja vele. Ô mégis visszajön. Hosszas kerülôvel 1941 nyarán eljut Párizsba, ahol megalapítja a ,,Fondation francaise pour l'étude des problémes humains'', az emberi problémák francia tanulmányi intézetét. Közvetlen célja: segíteni a francia közellátást, táplálkozást, orvosságokat és vitaminokat gyártani ... Kb. 150 tudós, köztük több ma is működô világhírű kiválóság dolgozik irányítása alatt. Carrel és felesége a legszerényebb körülmények között él. Nem politizál, de hamarosan mégis viharfelhôk tornyosulnak feje felett. A szövetségesek bevonulása után rá is alkalmazzák a rendeletet, amelyik felfüggeszti minden a vichy kormánytól létrehozott intézet vezetôjét. Az alapítvány folytatja működését, -- annál is inkább, mert számos tagja ellenállási mozgalmakban vett részt. A fônek azonban mennie kell, jóllehet Eisenhower elnök külön táviratot kap Washingtonból: ne engedje, hogy Carrelt valami bántódás érje. Carrel nem érti, miért bánnak így vele; hisz csak jót akart, nyomorgó és beteg honfitársait akarta segíteni. Elôtte való évben, 1943-ban érte az elsô szívattak. Most megkapja a másodikat, és ágyából többé már fel sem kel. Lelkileg készül a nagy útra, októberben felveszi a betegek szentségeit. ,,A halál óráján érzi az ember a dolgok semmiségét -- mondja a gyónás után a papnak. -- Hírnevem van. A világ beszél rólam és műveimrôl. De Isten elôtt csak egy szegény gyermek vagyok.'' Halálos ágyán, nov. 4-én még egyszer viszontlátja Dom Alexist. Nov. 5-én átlépi a küszöböt, afelé, akirôl annyit elmélkedett már itt a földön. Lelki kiteljesedését két megnyilatkozás foglalja jól össze. Az elsôt maga készítette. 1940-ben a népszerű amerikai folyóirat, a Reader's Digest cikket kért tôle az ima erejérôl. Neve ismert volt a lourdes-i csodákkal kapcsolatban és ,,Az ismeretlen ember''-ben tett megjegyzéseibôl: az ima erejét megtapasztalta. A cikk rövidítve és az egyik szerkesztô kisebb átalakításaival 1941-ben jelent meg. Tudta nélkül lefordították egy svájci, majd egy francia folyóiratba. Carrel nem volt megelégedve, ezért 1944 tavaszán maga írt egy újabb könyvecskét. ,,Szerzôje -- írja a bevezetésben -- se nem teológus, se nem filozófus. A hétköznapi nyelven beszél, és a szavakat közönséges, néha tudományos értelmüknek megfelelôen használja. Kéri a teológusokat, hogy olyan jóindulattal legyenek iránta, mint amelyet velük szemben alkalmaznának, ha fiziológiát érintô kérdésrôl kellene írniok.'' -- Függelékként közöljük Rónay György fordításában ezt a kis iratot, amelyik gyönyörűen szemlélteti, mennyire felül tudott emelkedni Carrel létének ebben a szakaszában a tudomány egyoldalú, ,,csak az észre'' építeni akaró felfogásán, anélkül, hogy elhagyná ennek pozitív gyümölcseit. A tudós kutatóban ott a bölcs és hívô ember is. A második emléket barátja, Dom Alexis állította neki a Lourdes-i Utazáshoz (posztumusz kiadás) írt elôszavában: ,,Éppen annyira titokzatos, mint meglepô utakon fokozatosan emelkedett mind feljebb ez a lélek: feljutott a csúcsokra. Valóban megállapíthatjuk nála azt a tökéletességet, ami Szent Tamás szerint az áhítat meghatározása: ,,A lélek bensô magatartása, amelyikkel eléri, hogy mindig kész az isteni tetszéshez idomulni.'' Egyesek azt állították, hogy Alexis Carrel nem volt katolikus. Hallom, amint határozottan mondja nekem: ,,hinni akarok, és hiszem mindazt, amit a katolikus egyház elénk tár, hogy higgyük, és ebben nem tapasztalok semmi nehézséget, mert semmi tényleges ellentétet nem látok közte és a tudomány biztos adatai között.'' Igaz, dr. Carrelt nem sorolhatjuk a ,,jámborkodók'' közé. Egész valója ágaskodott azoknak az embereknek az eljárásmódjával, tetteivel és gesztusaival szemben, akik a vallást azonosítják egy szűk és száraz formalizmussal. Mindaz, ami közelrôl vagy távolról ilyesmihez hasonlított, egyszerűen visszataszító volt nyílt, szabadlelkű és ôszinte természetének.'' # Az imádság (Alexis Carrel) Mi, nyugati emberek, sokkal többre tartjuk a rációt az intuíciónál, az értelmet az érzelemnél. Míg tudományunk tündöklik, a vallás fénye elhalványul. Elfordulunk Pascaltól; Descartes nyomain járunk. Legfôbb gondunk, hogy kifejlesszük magunkban az értelmet. Ami a szellem nem értelmi tevékenységeit: az erkölcsi, a szép iránti, fôként pedig a vallásos érzést illeti: ezeket jóformán teljesen háttérbe állítjuk. Ez alapvetô funkciók elsorvadása folytán a modern ember szellemileg vakká válik. Ily fogyatékossággal pedig nem lehet hasznos tagja a társadalomnak. Civilizációnk összeomlása az egyéniség silány minôségére vezethetô vissza. Mert az élet sikeréhez a lelki-szellemi tényezôk épp oly nélkülözhetetlenek, mint az értelmiek vagy az anyagiak. Fontos érdekünk tehát, hogy föltámasszuk magunkban azokat a szellemi tevékenységeket, amelyek sokkal több erôt adnak a személyiségnek, mint az értelem. Ezek között a vallásos érzés egyike a legkevésbé méltányoltaknak. A vallásos érzés lényeges megnyilvánulása az imádság. Az imádság, mint a vallásos érzés is, nyilvánvalóan szellemi jelenség. Nos: a szellemi-lelki világ technikai eszközeink hatósugarán kívül esik. Hogyan szerezhetünk tehát pozitív ismereteket az imádságról? A tudomány birodalma, szerencsére, magában foglalja mindazt, ami megfigyelhetô. S a lélektan segítségével egész a szellemi jelenségekig elhatolhat. Ezek szerint az imádkozó ember rendszeres megfigyelésével ismerhetjük meg az imádságot mint jelenséget, az imádkozás mibenlétét és hatásait. Az imádság meghatározása Az imádság lényegében, úgy látszik, a szellem bizonyos feszült törekvése a világ immateriális szubsztrátuma felé. Általában panasz, szorongatott kiáltás, segítségkérés. Másként meghatározva: a lélek felemelkedése Isten felé. A szeretet és imádás ténye az élet csodájának forrása elôtt. Az imádság tehát az ember feszült törekvése arra, hogy kapcsolatba lépjen egy láthatatlan lénnyel, minden lét teremtôjével, a Legfôbb bölcsességgel, erôvel és szépséggel, mindnyájunk atyjával és megmentôjével. A valódi imádság nem szokványos szövegek egyszerű recitálása, hanem oly misztikus állapot, melyben tudatunk belémerül, beléoldódik Istenbe. Ez az állapot nem értelmi jellegű. A bölcselôk és a tudósok számára ennélfogva hozzáférhetetlen és érthetetlen. Mint az esztétikai érzéknek vagy a szeretetnek: semmiféle könyvszerű, tudós természetű tudásra nincs szüksége. Az egyszerű lelkek épp oly természetesen érzik meg Istent, ahogyan a nap melegét vagy egy virág illatát. Az Isten, ki oly imádatra méltó annak számára, akiben él a szeretet, elrejtôzik az elôl, aki nem tud egyebet, mint megérteni. Gondolat és szó egyformán fogyatékosnak bizonyul, midôn az imádságot le akarjuk írni. Éppen ezért az imádság legmagasabbrendű kifejezési formája a szeretet lendülete az értelem sötét éjszakáján keresztül. Az imádság technikája. Hogyan imádkozzunk? Hogyan kell imádkozni? Technikáját a keresztény misztikusoktól tanultuk, Szent Páltól Szent Benedekig s ama megszámlálhatatlanul sok névtelen apostolig, kik húsz évszázadon át a nyugati népeket a vallásos életbe bevezették. Platon istene hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen volt a maga nagyságában. Epictetosé egybevegyült a dolgok lelkével. Jehova keleti despota volt, félelmet keltett, nem szeretetet. A kereszténység ezzel szemben mintegy közel hozta az emberhez Istent; az ô Istene emberi arcot is öltött; atyánk, testvérünk, megváltónk. Ahhoz, hogy Isten közelébe jussunk, nincs szükség többé bonyolult szertartásokra, véres áldozatokra. Az imádság könnyű lett, technikája egyszerű. Imádkozni a kereszténységben annyi, mint elindulni Isten felé, Istenre irányulni. S ez nem annyira értelmi, mint inkább érzelmi tevékenység. Isten nagyságán elmélkedni például nem imádság, hacsak ugyanakkor nem kifejezése szeretetünknek s hitünknek is. La Salle módszere szerint így indul ki az imádság bizonyos értelmi álláspontból, hogy nyomban érzelmivé melegedjék. Akár hosszú, akár rövid, akár szóbeli, akár csak gondolatbeli: az imádságnak olyannak kell lennie, amilyen a gyermek beszélgetése édesapjával. ,,Megmutatjuk magunkat, úgy, amilyenek vagyunk'' -- mondta egyszer egy irgalmas nôvér, aki húsz év óta él és lángol a szegényekért. Végeredményben úgy imádkozunk, ahogyan szeretünk: egész lényünkkel. Ami az imádság formáját illeti, számos változata van, a röpke fohásztól a mély elmélkedésig, amaz egyszerű szavaktól, melyeket a parasztasszony rebeg a falusi feszület elôtt, a katedrálisok boltíve alatt zengô gregorián fölséges dallamáig. Az imádság hatékonysága nem függ ünnepélyességétôl, nagyságától, szépségétôl. Nagyon kevesen tudtak úgy imádkozni, mint Keresztes Szent János vagy Clairvaux-i Szent Bernát. De ahhoz, hogy meghallgatást nyerjünk, nem kell ékesszólóknak lennünk. Ha az imádság értékérôl eredményei szerint próbálunk ítélni, úgy látjuk, mindnyájunk Mestere a könyörgés vagy dicséret legegyügyűbb szavait épp oly szívesen fogadja, mint a legszebb fohászkodásokat. Már a gépiesen elmondott szövegek is imádságszámba mennek bizonyos módon. Ugyanígy egy gyertya kicsiny lángja. Csupán az szükséges hozzá, hogy a szöveg vagy a láng egy ember Isten felé törekvésének legyen a jelképe és kifejezése. Tettekkel is lehet imádkozni. Gonzague Szent Lajos mondta, hogy a kötelességteljesítés egyértékű az imával. S kétségtelen, hogy a legjobb mód, kapcsolatban élni Istennel, ha teljesen és tökéletesen betöltjük akaratát. ,,Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, úgy a földön is'' ... S Isten akaratának teljesítése lényegében nem más, mint engedelmeskedni az élet törvényeinek, úgy, amint azok sejtjeinkbe, vérünkbe, szellemünkbe írattak. Az imádságok, melyek mint hatalmas felhô emelkednek föl a föld színérôl, épp úgy különböznek egymástól, mint azoknak a személyisége, akik imádkozzák ôket. De alapjában véve valamennyien ugyanannak a két témának a változatai: a nyomorúságénak és a szeretetének. Tökéletesen helytálló dolog Isten segítségéhez folyamodni mindazért, amire szükségünk van. Ugyanakkor azonban fonákság volna valaminô szeszély teljesítését kérnünk tôle, vagy olyasmit, amit a tulajdon munkánkkal kell megszereznünk a magunk számára. A makacs, eltökélt, állhatatos imádság végülis célt szokott érni. Egy vak ült az útfélen s egyre hangosabban esedezett, esedezve üvöltött, noha a tömeg el akarta hallgattatni. ,,A te hited meggyógyított téged'' -- mondta neki Jézus. Legmagasabb formájában az imádság már nem kérés; az ember megvallja Mesterének, hogy szereti ôt, hogy hálás jótéteményeiért és hogy örömest teljesíti akaratát, bármi legyen is az. Az imádság szemlélôdéssé emelkedik. Egy üres templom utolsó padjában egy öreg paraszt ült. ,,Mire vár?'' -- kérdezték tôle. ,,Nézem Ôt és Ô is néz engem'' -- felelte. Az imádság egy-egy technikájának értéke eredményességétôl függ. És mindenfajta technika jó, ha kapcsolatba hozza az embert Istennel. Hol és mikor imádkozzunk? Mindenütt lehet imádkozni. Utcán, gépkocsin, vonaton, hivatalban, iskolában, gyárban. De jobban tudunk imádkozni erdôk, mezôk, hegyek, vagy szobánk magányában. A liturgikus imák színtere többnyire a templom. De bárhol imádkozzunk is, Isten csak akkor szól az emberhez, ha ez békességet teremt magában. Bensô békénk egyrészt szervezetünk és szellemünk állapotától függ, másrészt a környezettôl, amelyben élünk. A modern városok lármájában, szétszórtságában, zűrzavarában csak kivételesen valósíthatjuk meg testünk és lelkünk békéjét. Manapság fokozottan szükség van arra, hogy az imádkozásra kijelölt helyek legyenek, elsôsorban templomok, ahol a város lakói megtalálhatják, ha csak néhány kurta percre is, a bensô nyugalom nélkülözhetetlen fizikai és lélektani föltételeit. Se nehéz, se költséges nem volna megteremteni ilyenformán a béke nyájas, vonzó és szép szigeteit a nagyvárosok dzsungelében. E menedékek csöndjében, gondolatukat Isten felé emelve, az emberek megpihentethetnék izmaikat és zsigereiket, megnyugtathatnák szellemüket, tisztábbá tehetnék ítélôképességüket, s erôt nyerhetnének ama durva és vad élet elviselésére, mellyel civilizációnk sújtja is ôket. Az imádság akkor hat alakítólag jellemünkre, ha valóságos szokásunkká, habitusunkká válik. Ezért gyakran, sűrűn kell imádkoznunk. ,,Többet gondolj Istenre, mint ahányszor lélegzetet veszel'' -- mondta Epiktetos. Képtelenség reggel imádkozni ugyan, de aztán egész álló nap úgy viselkedni, mint valami barbár. Kurta imádságok, röpke fohászok már Isten közelében, mintegy jelenlétében tarthatják az embert. Ilyenkor egész magatartásunkat az imádság vezeti. S így, ilyen értelemben az imádság életmód és életforma lesz. Az imádság hatásai Az imádságnak, ha megfelelô körülmények között történik, mindig megvan az eredménye. ,,Még soha senki nem imádkozott úgy, hogy általa meg ne tanult volna valamit'' -- mondta Emerson. A modern ember az imádságot mégis divatból kiment szokásnak, hiábavaló babonának, a barbárság maradványának tartja. Hatásáról jóformán semmit nem tudunk. Mi az oka ennek a tudatlanságunknak? Elôször is az imádság ritka volta. A civilizált társadalomban a vallásos érzés kihalóban van. Valószínű, hogy az imádkozó franciák száma nem haladja meg az ország népességének négy, legföljebb öt százalékát. Másodszor: imádságunk igen gyakran meddô. Mert az imádkozók legtöbbje önzô, hazug, gôgös, hitre és szeretetre képtelen farizeus. Végül az ima hatása nagyon sokszor ellenôrizhetetlen. Kéréseinkre és szeretetünkre a feleletet rendszerint lassan, érezhetetlen, meghallhatatlan módon kapjuk. Ama halk hangot, mely lelkünk mélyén elsuttogja a választ, többnyire elnyomja a világ lármája. Az imádság anyagi eredményei is homályosak; javarészt egybemosódnak egyéb jelenségekkel. Ilyenformán még a papok közül is csak igen kevesen figyelhették meg pontosan. Ami pedig az orvosokat illeti: a kezük ügyében lévô eseteket érdektelenségükben rendszerint nem vizsgálják meg alaposan. A megfigyelôket különben is nem egyszer tévútra vezeti az a körülmény, hogy a válasz olykor egyáltalán nem az, amit vártak. Aki például azért imádkozik, hogy valaminô szervi betegségébôl kigyógyuljon, beteg marad ugyan, azonban mély és megmagyarázhatatlan erkölcsi átalakuláson megy keresztül. Ám noha az imádság általában kivételes jelenség a népesség egészében: meglehetôsen gyakori azoknak a körében, akik hívek maradtak ôseik vallásához. Hatását is itt, ezekben a körökben lehet még ma is tanulmányozni. S számos hatása közül az orvosnak fôként azokat van alkalma megfigyelni, amelyeket pszicho-fiziológiaiaknak és gyógyítóknak szokás nevezni. Pszicho-fiziológiai hatások Az a mód, ahogyan az imádság szellemünkre és testünkre hat, úgy látszik, minôségétôl, erejétôl és gyakoriságától függ. Könnyű fölismernünk az imádság gyakoriságát, s bizonyos fokig erejét, hôfokát, intenzitását is. Minôsége azonban megismerhetetlen marad: nincsenek eszközeink s módszereink lemérni valakinek a hitét és szeretetre való képességét. Az imádkozó életmódja azonban mégis nyújthat némi fölvilágosítást ama fohászok minôsége felôl, amelyekkel Istenhez folyamodik. Még a gyönge értékű imádság is, mely nem más, mint bizonyos formulák gépies recitálása, kétségtelen hatást gyakorol az imádkozó viselkedésére. Erôsíti a vallásos érzést és az erkölcsi érzéket. Ahol imádkoznak, ott rendesen több a kötelesség és felelôsségérzet, kevesebb a féltékenység és a gonoszság, s inkább vannak tekintettel a mások érdekeire. Bebizonyított ténynek látszik, hogy szellemi kifejlésükhöz hasonlóan erkölcsi jellemük és értékük is emelkedettebb azoknak, akik imádkoznak, bár esetleg csak középszerű módon is, mint azoknak, akik nem imádkoznak. Ha az imádság habitusunkká vált és valóban buzgó, hatása nyilvánvalóan észlelhetô. Bizonyos fokig egy belsô kiválasztó mirigyéhez, például a vese vagy pajzsmirigyéhez hasonlítható; lényege valaminô szellemi és organikus átalakulás, mely fokozatos, progresszív módon megy végbe. Mintha tudatunk mélyén láng gyúlna föl. Az ember valódi mivoltában látja önmagát. Ráeszmél önzésére, bujaságára, tévedéseire ítéleteiben, gôgösségére. Meghajol az erkölcsi kötelességteljesítés parancsa elôtt. Megpróbálja megszerezni a szellem alázatosságát. S így megnyílik elôtte a kegyelem birodalma. Lelke lassankint megnyugszik, erkölcsi és idegtevékenységei egyensúlyba kerülnek, jobban elviseli a szegénységet, a szidalmakat, a gondokat; övéi elvesztése nem roppantja össze; erôsebb a fájdalommal, betegséggel, halállal szemben. Ezért örülhet az orvos, ha betegét imádkozni látja. Az imádság teremtette nyugalom hatalmas segítsége a gyógyításnak. Az imádságot mégsem szabad holmi morfinhoz hasonlítani. Mert nemcsak nyugalom jár együtt vele, hanem a szellemi tevékenységek bizonyos fölfokozása, a személyiség bizonyos kibontakozása, kivirágzása is, és nem egyszer a hôsiesség. Híveit különös pecséttel jelöli meg. Tiszta tekintet, higgadt viselkedés, a kifejezés komoly derűje, férfiasság, s ha kell, a katona vagy a vértanú nyugodt szembenézése a halállal: mind a szellemben és szervezetben rejlô titkos kincs jelei és megnyilatkozásai. E hatás alatt még a tudatlanok, visszamaradottak, gyöngék és fogyatékos értelműek is jobban tudnak élni szellemi és erkölcsi képességeikkel. Az imádság, úgy látszik, fölülemeli az embert azon a szellemi szinten, melyet örökség és nevelés útján kap. Az Istennel való kapcsolat békével járja át ôket. S e béke mintegy kiragyog belôlük; e békét mindenüvé magukkal viszik. Sajnos, a mai világban csak elenyészôen kevés ember tud valóban hatékonyan imádkozni. Gyógyító hatások Az emberek figyelmét mindig az imádság gyógyító hatásai kötötték le leginkább. Azokban a körökben, ahol még imádkoznak, ma is gyakran beszélnek az Istenhez vagy szentjeihez intézett könyörgések folytán történt gyógyulásokról. Ám ha oly betegségekrôl van szó, amelyek maguktól vagy orvosi úton is elmúlhatnak, nehéz megállapítani, mi volt a gyógyulás tényleges oka. Az imádság eredményeit csak azokban az esetekben lehet bizonyosan konstatálni, ahol már a gyógyító módszerek vagy alkalmazhatatlanok voltak, vagy csôdöt mondtak. A lourdes-i orvosi hivatal nagy szolgálatot tett a tudománynak, amikor kimutatta a csodás gyógyulások kétségtelen valóságát. Az imádságnak néha, hogy úgy mondjuk, kirobbanó hatása van. Betegek szinte egyik pillanatról a másikra gyógyultak ki oly bajokból, mint bôrfarkas az arcon, rák, ágyékfertôzés, fekélyek, tüdô --, csont- és béltuberkulózis. A jelenség jóformán mindig ugyanúgy történik: heves fájdalom, s utána a gyógyultság érzése. Néhány perc, legföljebb néhány óra alatt a tünetek elmúlnak s az anatómiai sérülések helyrejönnek. A csodát a gyógyulás rendes folyamatának végletes meggyorsulása jellemzi. Kísérleteik folyamán a fiziológusok és sebészek eddig még ilyen gyorsulást soha nem észleltek. A csodához nem szükséges, hogy maga a beteg imádkozzék. Lourdes-ban hitetlenek s még beszélni sem tudó kisgyerekek is meggyógyultak. De valaki a környezetükben imádkozott. A másért mondott ima mindig termékenyebb, mint az, amit magunkért mondunk. S hatása, úgy látszik, buzgóságától és minôségétôl függ. Ma Lourdes-ban sokkal ritkábbak a csodák, mint ezelôtt negyven vagy ötven esztendôvel. Nyilván azért, mert a betegek ma már nem találják meg ott a mély lelki összeszedettség hajdani légkörét. A zarándokok átváltoztak turistákká, s az imádságok meddôvé lettek. Ezek az imádságnak azok az eredményei, amelyekrôl kétségtelenül biztos tudomásom van. Mellettük azonban vannak mások is, megszámlálhatatlanul. A szentek élete, a modern szenteké is, sok csodás esetrôl tudósít. Aligha vitatható, hogy például az ars-i plébánosnak tulajdonított csodák javarészt megtörténtek. E jelenségek olyan új világba vezetnek, melynek fölfedezése még el sem kezdôdött, és nagyon sok meglepetést tartogat. Amit már most is biztosan tudunk: hogy az imádság tapasztalható, mintegy tapintható eredményekkel járhat. Bármily különösnek tűnhetik is egyesek számára: nyilvánvaló igazságnak kell tartanunk, hogy aki kér, meghallgattatik, és aki kopogtat, annak megnyittatik. Az imádság jelentôsége Minden jel arra vall, hogy Isten meghallgatja az embert és felel neki. Az imádság hatása nem káprázat. A vallásos érzést nem szabad arra a szorongásra korlátoznunk, amelyet az emberben a környezô veszélyek és a mindenség titokzatossága kelt. S az imádságban sem szabad pusztán megnyugtató gyógyszert látnunk, s orvosságot a szenvedéstôl, betegségtôl és haláltól való félelmünk ellen. Mi hát a vallásos érzés jelentôsége? S milyen helyet jelöl ki életünkben az imádságnak maga a természet? Igen fontos és jelentôs helyet. A nyugati ember történelmének jóformán minden korszakában imádkozott. Az antik állam lényegében vallásos berendezkedés volt. A rómaiak szerte birodalmukban templomokat emeltek. Középkori ôseink valósággal telehintették gótikus székesegyházaikkal és kápolnáikkal a kereszténység földjét. S még ma is ott emelkedik falvaink fölött a templom tornya. Európa hódító rajai nemcsak egyetemekkel és gyárakkal alapították meg az új világban a nyugati kultúrát, hanem egyházakkal is. Történelmünk folyamán az imádság épp oly elemi szükséglet volt, mint a hódítás, a munka, az építés vagy a szerelem. A vallásos érzés lényegében természetünk legmélyérôl fakadó ösztönzés, alapvetô emberi funkció. Változatai az emberi közösségekben majdnem mindig más lényükbôl folyó tevékenységekkel kapcsolódnak: az erkölcsi érzékkel, a jellemmel és gyakran a szép iránti érzékkel. Személyiségünk ez oly fontos alkatrészét hagytuk elsorvadni, és nem egyszer egészen el is veszni. Ne feledjük el: az ember nem bízhatja magát puszta szeszélyére súlyos veszedelmek nélkül. Ahhoz, hogy életünk sikeres legyen, bizonyos alkatából következô változhatatlan törvényekhez kell igazodnia. Komoly kockázatot vállalunk, ha egyik vagy másik, akár fiziológiai, akár értelmi, akár lelki, alapvetô tevékenységünket halálra ítéljük. Az izmok, a csontrendszer, a nem értelmi tevékenységek fogyatékos fejlettsége egyes értelmi foglalkozású egyéneknél épp oly végzetes, mint az értelemé és az erkölcsi érzéké egyes atlétáknál. Megszámlálhatatlanul sok esetben erôs és szapora családok, miután kiveszett bennük az ôsi hit és a becsület kultusza, nem szülnek többé, csak degeneráltakat, és ki is halnak. Keserű tapasztalatból tudhatjuk, hogy a nemzet, melyben tevékeny elemei többségébôl kivész az erkölcsi és vallásos érzés, hanyatlásnak indul és szolgaságba süllyed. Az antik Görögország bukását hasonló folyamat elôzte meg. Kétségtelen, hogy a természet által követelt szellemi tevékenységek elnyomása lehetetlenné teszi az élet sikerét. Gyakorlatilag vallásos és erkölcsi érzék elválaszthatatlanul egybekapcsolódik. Az erkölcsi érzék a vallásos érzés kialvása után rövidesen maga is elenyészik. Az emberiségnek nem sikerült, mint Sokrates kívánta, minden vallási tantól független erkölcsi rendszert kidolgoznia. A társadalmak, melyekbôl eltűnik az imádság szükséglete, rendszerint nem állnak messze az elkorcsosodástól. Ezért kell minden civilizált embernek, akár hívô, akár hitetlen, érdeklôdnie a súlyos probléma iránt, amit mindazon alapvetô tevékenységek kifejlesztése jelent, amire az emberi személyiség képes. Miért játszik ily fontos szerepet a vallásos érzés az élet sikerében? Mily mechanizmussal hat ránk az imádság? E kérdést fölvetve föl kell cserélnünk a megfigyelést a hipotézissel. Ám a hipotézis, még ha vakmerô is, nélkülözhetetlen tudásunk gyarapításában. Elôször is: az ember szövetek, organikus nedvek és tudat oszthatatlan egysége. Függetlennek hiszi magát anyagi környezetétôl, vagyis a kozmikus mindenségtôl, valójában azonban elválaszthatatlan tôle: hozzá kapcsolja már az a tény is, hogy folytonosan szüksége van a levegô oxigénjére s a táplálékokra, melyeket a föld szolgáltat neki. Másrészt azonban az élô testet nem foglalja teljesen magába fizikai valója; nemcsak anyagból áll, hanem szellembôl is. A szellem pedig, noha székhelye szerveinkben van, túlterjed tér és idô négy dimenzióján. Nem hihetjük-e hát, hogy egyszerre lakunk a kozmikus világban, s egy másikban, mely nem tapintható, nem látható, nem anyagi, melynek természete tudatunkéhoz hasonló, s melytôl épp úgy nem szakadhatunk el súlyos kárunk nélkül, mint az anyagi és emberi univerzumtól? Ez a világ pedig nem más, mint a minden lelkes lényben benne élô és mindenen túlható transzcendens Valóság: Isten. A vallásos érzést tehát joggal hasonlíthatjuk szervezetünk oxigénszükségletéhez. Az imádságot pedig bizonyos módon a lélegzés funkciójával állíthatjuk párhuzamba. Úgy kell tekintenünk ezek szerint, mint a tudatunk és sajátos világa közötti természetes kapcsolatok hordozóját. Valósággal alkatunkból folyó biológiai tevékenységet is láthatunk benne; más szóval: testünk és lelkünk normális funkciójának foghatjuk föl. Kitekintés A vallásos érzésnek tehát, más szellemi tevékenységeinkkel egybevetve, különös jelentôsége van; mert kapcsolatba hoz a szellemi- lelki világ titokzatos végtelenségével. Az ember az imádság útján indul el Isten felé, és Isten az imádság révén tölti el az embert. Lehetô legteljesebb kifejlôdésünkhöz az imádság nélkülözhetetlen. Az imádság nem az együgyűek, a koldusok és a gyávák menedéke. ,,Imádkozni szégyen'' -- írta Nietzsche. Holott imádkozni semmiképpen nem nagyobb szégyen, mint inni vagy lélegzeni. Istenre oly elemien van szükségünk, mint a vízre vagy a levegôre. Az imádság adja meg az embernek személyisége teljes kibontakozását, párosulva az intuícióval, az erkölcsi és esztétikai érzékkel és az értelem fényével. Nem kétséges, hogy étetünk sikere valamennyi fiziológiai, értelmi, érzelmi és lelki- szellemi tevékenységünk teljes kifejlesztésétôl függ. A lélek pedig értelem is, érzelem is. Együtt kell tehát szeretnünk a tudás szépségét és Isten szépségét. Pascalt éppoly lelkesen kell meghallgatnunk, mint Descartes-ot. ======================================================================== Híd a társadalomban: Jean Girette (Crouy-Chanel Imre) Nevét sokat emlegették a 70-es évek elsô felében francia ipari és munkáskörökben. Két könyve jelent meg. Számos újság és folyóirat, köztük a nagytekintélyű ,,Le Monde'' szentelt cikkeket egyéniségének és műveinek. 1974-ben felkérték a Sudreau-bizottság tagjául, -- ez az alkalmazottaknak és a vezetôknek a vállalatvezetésben való részvételérôl (,,participation'') volt hivatva jogi reformjavaslatokat kidolgozni. Több ízben sugárzott külön adást róla és vele a francia rádió és televízió. Jean Girette 1899-ben született, utolsónak a család öt gyermeke közül. Apja hivatásos katonatiszt, majd ipari vállalkozó. A fiatal Girette-re mély hatással volt több kivételes egyéniségű paptanára. Franciaország legnevesebb mérnöki egyetemét, az ,,École Polytechnique''- et végzi el. 1924-ben nôsül meg. Felesége nagyon csinos és melegszívű fiatal lány, aki művelt, de egyébként agnosztikus családban nôtt fel. Simone Duchatel azonban ebben az idôben már a megtérés útján van. Egy kiváló asszony befolyásának köszönheti ezt, aki irodalomtanár, és neki baráti tanácsadójává vált. Két gyermeke születik a házaspárnak. Nagy gonddal nevelik fel ôket. Simone életének utolsó napjáig, korai haláláig (1954) bensôséges egységben él a házaspár, -- jóllehet a feleség olykor nehezményezte, hogy férje, aki jellegzetes francia odaadással mélyen elmerült munkájának problémáiba, idônként még a hét végén is bemegy az üzembe ... Elsô állami mérnöki munkája során, Calais kikötôjében, felfigyel rá a francia vasutak (SNCF) akkori közismert vezérigazgatója, és 1929-ben maga mellé hívja. A húszas években -- akárcsak egy másik kiváló francia világi keresztény, Edmond Michelet -- tagja az Équipes Sociales nevű szociális és hitművelô munkaközösségeknek. Ilyen fajta tevékenységét magasabb állásokba kerülve sem hagyja majd abba. A második világháború alatt több francia ellenállót ill. házastársukat fogadja be titokban családjába, s e kockázat árán életüket menti meg. Fokozatos elôléptetések után 1954-ben kijelölik az SNCF vezérigazgatói tisztségére. Ebben az idôben veszíti el feleségét, hosszú haldoklás után. Pár hónapra rá belép a Prado nevű munkáspapi közösségbe, amelynek vezetôje Lyon segédpüspöke, Msgr. Ancel. A műveltségérôl és mély hitérôl közismert püspököt egyes körök ,,munkáspüspök'' néven emlegették. Két gyermeke ekkor már felnôtt, 30 éven felüliek. Egyes ismerôsei és maga az SNCF vezérigazgatója elôször nem értik meg döntését, tervezett új életét ill. munkáját; képességeit és tapasztalatát tekintve energiapazarlásnak tartják. S igaz, hogy új élete elsô éveiben ,,Girette testvér'' azt érezte a legnehezebbnek, hogy annyi idôveszteséggel jár gyári munkája, holott ô nemcsak hogy képes módszeresen megtervezni üzemi feladatait, hanem a szervezés ösztönös igénye. Családja, szorosabb rokonsága és bizalmas barátai azonban elejétôl fogva megértették, úgyszintén beteg felesége, akivel halála elôtt közölte tervét. Vagyonát teljesen szétosztja gyermekei között. Nyugdíjából is juttat majd nekik, -- meg azoknak, akikkel találkozik és rászorulnak. Második, halála után megjelent könyvéhez gyermekei több oldalas szép és érdekes elôszót írnak 1979-ben. 1955-ös életfordulójának alapvetô oka és célja az, hogy teljesen a felnôttek katekézisének akarja magát szentelni. Mikor 1962-ben egészségi állapota miatt abba kell hagynia munkáséletét, akkor is hitterjesztô, apostoli munkára összpontosítja tevékenységét a Párizs környéki Aubervillers munkásnegyed-plébánián. Ekkor már párhuzamosan munkálkodik mind a munkásvilág, mind a vállalkozók evangelizálásán. E célból ô maga is újból tovább képezi magát teológiai művek és az Evangélium tanulmányozása révén. ,,Fômérnöki pályám során megdöbbentett, hogy vállalatom munkásai között a hit hiánya jelentette a legnagyobb szegénységet; élt bennem a vágy, hogy hozzájáruljak ennek megváltoztatásához'' -- vallja ô maga (Vie et Écrits 190). Ez a közvetlen oka annak, hogy éppen a Prado közösségbe és nem máshová lépett be 1955-ben. Életműve akkor kezd szélesebb körökre kisugározni, amikor 1972-ben megjelenik elsô könyve. Msgr. Ancel kérésére és ösztönzésére írta meg 1971-ben. Címe: ,,Je cherche la justice -- Conflits sociaux et exigences évangéliques'' (Az igazságot keresem -- Társadalmi konfliktusok és evangéliumi követelmények. Éditions France-Empire, Paris). A franciaországi munkásság és vállalatvezetôk közti szakadékot elemzi, okait kutatja, s keresi az áthidalás feltételeit. Bevezetôjében megállapítja: ,,Az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy három különféle szemszögbôl közelíthettem az ipari társadalom bizonyos konkrét valóságaihoz.'' Vagyis: 1955-ig az SNCF magas rangú vezetôje, 1955-1962-ig munkás a Prado közösség keretében, 1962-tôl majdnem haláláig, 1976-ig pedig az aubervilliers-i plébánia papjainak életét osztja meg. ,,Hála a mély és tartós barátságoknak, amelyeket egymás után kötöttem ezekben a különbözô környezetekben -- és amelyek legnagyobb kincsem maradnak --, e tapasztalatok elevenek számomra, és nem szeretném megszüntetni a bennük rejlô ellentéteket.'' Kísérletének s egyben könyvének kiinduló meglátása: a munkásság sajátos beállítottsága, nyelvezete, valamint gyökeres bizalmatlansága és gyanakvása a vállalatvezetôk iránt. Jean Girette-nek ez személyesen is akadályt jelentett új környezetébe való beilleszkedésének útján. ,,Vajon ez felszólítás, hogy mindenestül hasonlóvá váljak környezetemhez? Lehetséges-e, kívánatos-e ez? Meghódolás lenne-e az igazságnak, vagy pedig hazugság?'' Csupán a lassan megkötött személyes barátságok tették lehetôvé, hogy új környezete befogadta, s így ôszintén és teljesen nyíltan beszélgethetett egyes munkástársaival. ,,Évekbe tellett, amíg eljutottam ilyen párbeszédekig, amelyekbe mindegyik fél teljesen beleadta magát, tudomásul véve a másiknak -- sokszor kemény -- ellentmondását. Ezek a nyílt dialógusok voltak és maradnak életem legtanulságosabb párbeszédei.'' E pár bevezetô megfigyelésében tulajdonképpen benne rejlik egész könyvének központi kérdése és következtetése: a vállalat keretében folyó hiteles párbeszéd szükséges volta és feltételei. Bár más szinten, de második könyve is elsôsorban ezen a kérdésen elmélkedik majd. A ,,Je cherche la justice'' elsô része a munkásosztály beállítottságát, lelkületét, élet- és munkaviszonyait, reményeit, a vállalat és vezetôsége iránti elôítéleteit elemzi. Ezen túlmenôen Girette leszögezi: amennyiben a munkásosztály megveti a vállalatok jelenlegi rendszerét, megveti a kereszténységet is, amelyet a vezetô körök szóvivôkként hangoztatnak. Mire vezethetô vissza a munkásosztály gyanakvása a vállalkozókkal szemben? Girette két fô jelenséget állapít meg: a) ami nem érthetô, az könnyen gyanússá válik, kivált ha pénzrôl, nyereségrôl van szó: hiányosak az ismeretek; b) maga a vezetôség is gyakran bizalmatlan a munkásság iránt, s nem teszi hozzáférhetôvé a vállalat vezetésérôl szóló információkat. Ezek a jelenségek, továbbá egyes iparosok vagy adott esetekben munkáseredetű gyári osztályvezetôk embertelen magatartása munkások iránt vezettek Girette felfogása szerint az erôszakos harcba vetett hithez, mind a munkásságnál, mind (bizonyos fokig) a vállalatvezetôi körökben. S ez az a beállítottság, amely legmélyebben bántja Girette- et, a legerôsebben ellenkezik keresztény lelkiségével: ,, ... én csakis a kölcsönös érintkezés elfogadásában, akarásában, keresésében látom a segítséget.'' Girette elismeri a vállalati dialógus nehézségeit, és ôszintén bevallja személyes kudarcait munkástevékenységében, amelyek szintén könyve megírására késztették. Megállapítja, hogy mind a munkásság képviselôi, mind a vállalatvezetôk -- ki-ki más okokból -- tartózkodnak a párbeszédtôl. Korunk -- mondja -- csak a politikai cselekvésben látja a problémák megoldását. Beható elemzéssel rámutat, hogy a hatalom csak igen kevéssé tudja megoldani a munkásság -- vezetôség viszonyának kérdését. Elsôsorban a szakembereken, az ô találékonyságukon, felelôsségvállalásukon múlik, hogy lehetségessé váljék a párbeszéd. Fontos és intézményesített szerepet jelöl ki a munkás- szakszervezeteknek. Könyvét, amelynek szinte minden egyes lapját áthatja az Evangélium szelleme, a személyes megtérés szükségességével (és nehézségével) fejezi be. Hármas felhívást intéz a vállalatvezetôkhöz, a szakszervezeti vezetôkhöz és az Egyházhoz. Egyik utolsó mondata: ''Nem hiszem, hogy lehetséges igazi és tartós haladás a Krisztustól mutatott úton kívül; mert ez az egyetlen, amely képes mélyre menôen átalakítani az ember és ember közti viszonyt'' A könyv nagy visszhangra talált Franciaországban. Számos elôadásra kérik fel szerte az országban a 70-es évek elsô felében, egészen élete utolsó hónapjaiig, amikor már egészsége nem bírta tovább az iramot. Keresett elôadónak számított Franciaországban a munkásvilágról, a munkásság és a vállalatvezetôség viszonyáról. Halála után kiadója, családja segítségével, összeállította elôadásairól készített jegyzeteit, s így született meg második könyve: ,,Vie et Écrits'' (Élet és írások, Éd. France-Empire, 1979 Paris). A ,,Vie et Écrits'' elmélyíti elsô műve központi tételeit, s kikristályosítja az Evangélium s a krisztusi hit megvilágításában. A gyűjtemény egy tucat elôadást és néhány tanulmányt ill. folyóiratcikket tartalmaz. Elôadásait javarészt vállalatvezetôi köröknek tartotta. Egyes címek lelkigyakorlatot idéznek fel az olvasóban: ,,A testvéri szeretet szüksége a munkában'', ,,Az igazságosság'', ,,A béke'', ,,Igazságtalan-e ez a világ'', ,,Az imádság'' stb. Más címek: ,,Az emberi kapcsolatok néhány oldala a gyárban'', ,,A részvétel'' stb. Majd minden hétvégi elôadássorozat a lelkigyakorlat szintjén és stílusában kezdôdik és fejezôdik be. ,,Van valami rosszabb, mint bűnözônek lenni: a szokások emberének lenni'' -- idézi egy helyütt Péguyt, s ez a magatartása valamennyi elôadásában. ,,Ami a legjobban hiányzik -- mondja --, az a szív találékonysága.'' Sokat elmélkedik az Evangélium egyes szakaszain, XXIII. János és VI. Pál egyes szövegein, vallásos és szociológiai műveken (Simon Weil és mások). Sosem áll meg a felületen; mindig a rugókig, az indítóokokig hatol. A gyűjtemény gazdag és sokoldalú meglátásokat tár elénk, amelyekben azonban összefüggô egység rejlik, ha az elôadások kronologikus sorrendjét logikusan rendszerezzük, s tartalmukat összehasonlítva összefoglaljuk. Itt is több helyen rámutat a szembesítés, bizonyos feszültségek ,,életbevágóan fontos és szükséges jellegére''. A pluralizmus természetét a valóságból -- és hitébôl is -- merítve alapozza és határozza meg. Könyve azért is gondolatébresztô, mert nem tagadja a munkásélet valóságának problémáit, amelyeket jól ismer, a vezetôség szempontjából is. Vállalatvezetô társai elôtt kiemeli, hogy a munkásság és a vezetôség között tátongó mély szakadékért elsôsorban övék a felelôsség, s egyben ôk lennénk képesek a helyzetet megváltoztatni. Reális lélektani érzékkel jelzi: hozzáértô, szakmáját ismerô, felelôssége elôl nem hátráló vezetôtôl a munkás elfogadja azt is, ha idônként hibát, sôt igazságtalanságot követ el. Intézményesíteni kell a párbeszédet: elôadásainak központi elgondolása az ún. részvétel (participation). Legvilágosabban akkor határozza meg, amikor egy keresztény szellemű szakszervezeti vezetôt idéz: ,,Amikor részvételrôl beszélünk, a tájékoztatásban való részvételt értjük, de meghagyjuk a vállalatvezetô felelôsségét, és senki sem vonja kétségbe az irányítás szükséges egységét.'' Girette megjelöli az immár több emberöltô óta fennálló fô akadályt a gyanúsításban. ,,A vezetôség a részesedésben igen gyakran titkos kísérletet lát, hogy tekintélyét megkérdôjelezzék, s talán megdöntsék.'' Lefekteti sarkalatos megkülönböztetését: ,,Alapvetô különbség van aközött, hogy (a munkások) megosszák a hatalmat a tulajdonosokkal, avagy a vezetôség kikérje véleményüket, részt vegyenek a döntések elôkészítésében, kifejezhessenek ellenvéleményt is.'' Gyakran találkozunk elsô könyve záró elmélkedésének gondolatával: az így meghatározott részvétel elsôsorban személyes ,,minôséget'', műveltséget követel meg a társadalmi partnerektôl, egyfajta állandó megtérést. ,,Az így felfogott dialógus gyakorlása igazi aszkézis.'' Ilyen szempontból bizonyos radikalizmus jellemzi Girette-et, annál is inkább, mert szinte hittételnek tartja a szociális párbeszédet. XXIII. János ,,Pacem in terris'' enciklikájából is merítve, korunk egyik alapvetô emberi jogának, ,,természetjognak'' tekinti a részvételt. Bizonyos prófétikus remény olvasható ki soraiból. Kortársai ma is jól emlékeznek, hogy megragadta ôket személyiségének kisugárzása. ,,Mélységesen bizonyos vagyok abban, hogy ez a fejlôdés lehetséges, és éppen annyira szükséges is'' -- vallja egyik elôadásának záradékában. Mint Simone Weid-nél látjuk -- akinek írásaiból sokat idéz --, Girette szellemi forradalma is elutasítja az erôszakot. Nem véletlenül alkalmazza a ,,fejlôdés, haladás'' szót. Jean Girette hisz Krisztusnak a teremtô Atyába és az emberbe vetett hitében. Éleslátó és realista tekintete ,,a hit tekintete'' (ez egyik hétvégi elôadássorozatának címe). Egy másik hétvége keretében János evangélistát idézi: ,, ... mert a szeretet Istentôl való, és aki szeret, az Istentôl született, és ismeri az Istent.'' Lelkiségébe mélyen bevilágít Msgr. Ancel itt közölt írása, amely a ,,Vie et Écrits'' utószavaként jelent meg. (A magyar fordítás szíves megengedéséért hálás köszönetünk a szerzônek és a kiadónak: Éditions France-Empire, Paris.) # Jean-Francois testvér (Alfred Ancel püspök) Nem életrajzot nyújtok itt, még dióhéjban sem, csak néhány emléket, amelyet megôriztem Jean Girette-tel együtt töltött életidômrôl, vele folytatott beszélgetéseimrôl. Úgy gondolom, segítenek írásai, így fôműve: ,,Az igazságot keresem'' c. munka megértésében. Elsô ízben az ACADI keresztény tagjainak egy lelkigyakorlatán találkoztam vele. (ACADI = Association des Cadres Dirigeants de l'Industrie pour le progrés social et économique, az ipar felelôs vezetôinek társulata a társadalmi és gazdasági haladás érdekében. J. G. tagja, pénztárosa és alelnöke volt ennek az egyesületnek, és mindig hűséges maradt hozzá.) Avonban történt, 1950-ben vagy 51-ben. Föltűnt nekem a résztvevôk között; de ô nagyon diszkréten viselkedett, és a háttérbe húzódott. Egy rendkívüli hivatás Hallottam felesége halálhírét, -- és íme, néhány hónap múlva kifejezte nekem azt a kívánságát, hogy szeretne velem beszélni. Gerlandban fogadtam, a lyoni iparvidéken, ahol a Prado néhány papjával és laikus testvérével tartózkodtam. Meg akartuk osztani, legalábbis bizonyos fokig, a munkások életét. P. Bigo küldte ôt hozzám, akivel bizalmasan közölte tervét. Girette be akart lépni a Pradóba, de igen határozott céllal. Ô, az SNCF délnyugati tagozatának igazgatója, munkás akart lenni, és teljesen megosztani a munkások életét. Bár elvégezte az École Polytechnique-et és szakmérnöki diplomát szerzett, nem pap, hanem testvér kívánt lenni a Pradóban. Mindezt igen higgadtan közölte, minden izgalom nélkül, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Egyébként -- mondotta -- beszélt errôl P. Bigóval, és az egyetértett vele. Lassacskán világosan kiderültek szándékai és indítékai. ,,Kicsinnyé'' akart lenni, Szent Ferenc szellemében; nem hiába kívánta a Pradóba való fölvétele napján, hogy ,,János Ferenc'' testvér legyen a neve. Én azonban nem voltam képes megérteni, miért testvér akar lenni, nem pedig pap. Nem a papságra való felkészüléstôl riadt vissza. Különben is, általános emberi és teológiai képzettségére, valamint korára való tekintettel, meg lehetett volna rövidíteni kiképzésének idejét. De valami másról volt szó. Hatalmába kerítette az Evangélium egy szava: ,,Dicsérlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elôl, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, mert így tetszett neked'' (Mt 11,25-26). Mint pradói munkás testvér ,,egészen kicsiny'' lenne majd! Jean-Francois mindig nagyon diszkrét volt lelki életét illetôen: ez is egy módja volt annak, hogy kicsiny maradjon. De mikor élni látta az ember, megérezte, hogy rányomta bélyegét az Evangélium, különösen a szegénység és az alázat terén. Idôvel rájöttem, hogy ha pap lett volna belôle, nem lett volna ilyen sugárzóereje a munkások és a vállalatvezetôk felé egyszerre. És egyáltalán: ki voltam én, hogy szembeszegülhettem volna azzal, ami világosan Isten hívásának látszott? Girette tehát teljesen meg akarta osztani a munkások életét; de ugyanakkor valódi párbeszédet is létre kívánt hozni a vállalatvezetôk is a munkások között az Evangélium szellemében. Pillanatnyilag azt akarta tudni: befogadják-e a Pradóba mint munkás testvért. Odaadtam neki olvasni a ,,Valódi tanítvány''-t (P. Chevrier- nek, a Prado alapítójának a mozgalom tagjai számára írt könyvét Krisztusról és hozzá való hasonulásunkról), és megkértem, gondolkozzék még. Egy napig velünk maradt. Belépés a Pradóba és munkába állás Jean-Francois-nak semmi nehézségbe nem került elfogadni P. Chevrier lelki és evangéliumi iránymutatását. Hiszen az Evangéliumról volt szó, és ô az Evangéliumot már rég elfogadta. Az ember nem vitatkozik Krisztussal, hanem követi. Ô pedig követni akarta mindenben és mindenütt. Miután még egy ideig gondolkodott és imádkozott, megújította belépési kérelmét, és a Prado szívesen elfogadta. De még voltak megoldásra váró kérdések; többek között ott kellett hagynia a vasutat. Jean-Francois maga mesélte el nekem beszélgetését Louis Armand-nal, aki korábban az SNCF vezérigazgatója, akkoriban pedig elnöke volt. Armand próbálta megértetni vele, hogy elhatározása ellenkezik a józan értelemmel, és azt mondta: ,,Jól tudja, hogy ön lesz az utódom.'' De Jean-Francois Krisztus hívásával találta szemben magát; mint az apostolok, mindent elhagyott, hogy Jézus Krisztust kövesse. (Különben L. A. néhány hét múlva az SNCF tanácsa elôtt kifejezte elismerését Girette-nek; az elnök korai halála elôtt még többször volt baráti találkozásuk.) 1955 tavaszán végleg megérkezett Lyonba, és elkezdte tanulni új mesterségét a Bachut téri felsô ipariskolában, inkognitóban. Azután elszegôdött a Seguin vállalat műhelyébe mint esztergályos. Hét évig maradt ott. Sem a munkavezetô, sem a szaktársak nem tudták, hogy kicsoda. Esztergályos volt, mint a többi. Jean-Francois most már elég ,,kicsiny'' lett ahhoz, hogy senki se vegye észre. Persze azért lassacskán kitudódott minden. De mikor valakit már ,,szakiként'' ismernek, akkor ennek már nincs jelentôsége. Jean- Francois-t pedig ismerték. De a Seguin műhelyen kívül csak Jean Girette-et ismerték. A vasúti szakszervezetben megtudták, hogy ,,szerzetbe lépett''; erre elhatározták, hogy ,,ellátják a baját'': írnak egy cikket a fegyelmi úton való elbocsátásokról, amelyekben vállalatvezetô korában ,,bűnös volt''. Egy keresztény szakszervezeti tag révén szereztem errôl tudomást. Ezt kérdezte tôlem: ,,Ki ez a Jean Girette? Mi lesz belôle? Ha azért jött, hogy kikémleljen bennünket és harcoljon ellenünk, akkor helyes, hogy ellássák a baját; de ha igazán megosztja az életünket, akkor nincs joguk megtenni.'' Összehoztam ôket egymással, és a két ember közt igazi barátság jött létre, eltérô szemléletmódjuk ellenére. Ami a tervezett cikket illeti, az sosem jelent meg! Számomra ez jel volt: Jean-Francois-t befogadta a munkásvilág! Jean-Francois teljes keménységében, teljes egyhangúságában végigcsinálta munkáséletének inasiskoláját. Ô, azelôtt munkások ezreinek parancsolója és fônöke, semmiféle felelôsséggel nem rendelkezik többé; egy gép egyszerű kiszolgálója. Tudatára ébred a munkabérek egyenlôtlenségének is. Egy nap ezt mondta nekem: ,,Amikor adminisztratív vezetô vagy igazgató voltam a vasutaknál, sohasem merült föl bennem a munkabérek különbözôségének problémája. De most megértem a munkások viselkedését.'' ,,Az igazságot keresem'' c. könyvében beszélt arról, milyen problémákat vet föl a kronométerrel való ellenôrzés. Minden úgy megy végbe, mintha a munkásoknak egy szavuk sem lenne; érzik, hogy nem bíznak bennük. Még technikai szempontból is nem egyszer tévedésre vezet ez; a megadott idô néha túl hosszú, máskor túl rövid. Jean-Francois maga is áldozata lett egy ilyen tévedésnek. Egy napon ellentétbe került egy idômérôvel, aki képtelen teljesítményidôre kötelezte. Ô rendesen nem vitatkozott; csendesen alávetette magát a műhely fegyelmi követelményeinek. De ez már minden határon túl volt, és a kívánalom veszélyessé válhatott ránézve; tehát kereken szembeszállt az idômérôvel. A vita nekihevült, más szakik is odagyűltek. Egyszerre az idômérô elveszítette hidegvérét, és nem tudván felelni Jean Girette érveire, kijelentette neki, hogy hazudik. A körülvevôk között volt egy szakszervezeti kiküldött, a kommunista párt tagja. Odafordult a munkásokhoz, és egyszerűen azt mondta: ,,Szaktársak, nem szabad elfogadnunk, hogy Girette-et hazugnak nevezzék; sztrájkolunk!'' Az egész műhely azonnal leállította a munkát, és csak akkor kezdte újra, amikor az igazgatóság biztosította ôket, hogy ez az idômérô nem teszi be többet hozzájuk a lábát. Sose felejtem el, hogyan tért vissza aznap Jean Girette kis gerland-i lakásunkba. Az eset egészen kihozta a sodrából: egyfelôl társainak rokonszenve, másfelôl a sztrájk, amelyet ô, az egykori vállalatvezetô akaratán kívül kiváltott. Még azt is kérdezte magától: nem volt-e túlságosan kemény az idômérô iránt. Vajon Krisztus így cselekedett volna? (A könyvhöz írt elôszóban egyik munkástársa beszámol arról, hogy a kedélyek csillapultával Girette fölkereste az idômérôt, és kezet nyújtott neki.) Ez az eset mutatja Girette élete végéig tartó belsô drámáját: Egyfelôl nemcsak látta, hanem saját bôrén érezte a munkásvilágra nagyon is gyakran ránehezedô igazságtalanságot; másfelôl származása, a munkaadók világához való elôzô hozzátartozása, gazdasági kultúrája olyan reakciókat váltott ki benne, amelyeket nem igen találunk meg a munkásvilágban. Sohasem csatlakozott valamelyik szakszervezethez: nem tudott, nem is akart. Viszont munkásélete feltételeivel sem lehetett kibékülve. El lehet mondani, hogy nem csalt a munkában. Sohasem kereste a legkisebb kiváltságot sem; s nem egyszer láttam kimerülten hazatérni munkanapja végén ... akár a többieket! Utaznia is kellett, amit mindig kerékpárral csinált, négyszer napjában egy-egy negyedórát, esetleg húsz percet. Ráadás ez a többihez. És mikor télen hideg van, fúj a fagyos északkeleti szél, bizony rosszul esik úgy tenni, mint a többiek, -- dehát ez a munkások élete, és ô mindenestül megosztotta velük. Hozzá kell mindehhez tennünk Jean-Francois barátságát munkatársaival. Ha valaki úgy dolgozik, mint a többi, ha úgy bánnak vele, mint a többivel, ha úgy szenved, mint a többi, akkor megszületik a szolidaritás. Jean-Francois esetében ez a szolidaritás barátsággá, testvériséggé vált. Sohasem viselkedett úgy, mint aki fölötte áll a többieknek; társai érezték, hogy tiszteli és szereti ôket. Megértjük hát a munkásdelegátus felszólalását: ,,Szaktársak, nem szabad elfogadnunk, hogy Girette-et hazugnak nevezzék!'' Ez a barátság elmélyült azzal a néhány kereszténnyel, akik Seguinnél dolgoztak. Hárman minden hónapban összejöttek Girette-tel. Abban a kiváltságban volt részem, hogy mint csoportlelkész részt vehettem ezeken az összejöveteleken. Ismerve Jean-Francois vérmérsékletét és eszméit, a legjobban azt a szabad légkört csodáltam, amelyben végbementek. Mindenki teljes szabadsággal kimondta, amit gondolt. Jean- Francois nem vezetett: egyszerűen részt vett, ugyanazzal a szabadsággal. Boldogság fogott el, abban a mértékben, ahogyan megnyilvánult a hit. A barátság kötelékei Párizsba távozása után is megmaradtak. Amikor Lyonba jött, meglátogatta régi szaktársait. Temetésére is eljöttek Párizsba: az igazi barátság mindvégig hű. Többi -- nem hívô vagy közönyös -- munkatársával szemben Jean- Francois az maradt, aki volt. Tudták, hogy hívô keresztény, nem csinált belôle titkot. Tudták, hogy Prado-testvér; mosolygós, vidám, jó pajtást találtak benne. Egy napon azt kérdezte tôle valaki: ,,Hogy csinálod, hogy még hétfô reggel is mosolyogsz?'' Mikor megtudták, hogy elhagyja az üzemet -- 1962-ben --, egyes társai azt indítványoztak, hogy rendezzenek neki ,,egy jó kis dáridót''! Mások azt felelték: neki nem ilyesmi szerez örömet. Végül is gyűjtést rendeztek, amelyben a kommunisták éppen úgy részt vettek, mint a többiek, és Keresztes Szent János összes műveit adták neki. A gerland-i közösség Egy kis házban laktunk; a ház egy jelenleg raktárnak használt egykori műhellyel volt egybeépítve. A földszinten egy garázs volt, amelyet nem vettünk igénybe, és a műhely lóistállója. Ez az istálló lett a nappalink, a konyhánk és az ebédlônk. A garázs és az istálló fölött terült el a régi szénapadlás; ebben rendeztünk be egy hálószobát, egy kis tanulószobát és egy kápolnát. Itt élt Jean Girette hét évig. Elég nyomorúságos viszonyok között: sem folyóvíz, sem W. C. nem volt a házban, csak az udvaron. Sorjában fôztünk. 4-6 emberbôl állt a közösségünk: 2-3 pap, 2-3 testvér. 1959- ben nekem el kellett hagynom a házat, miután XXIII. János véget vetett a munkáspapok kísérletének; a testvérek tovább dolgozhattak. A közösség élete egészen egyszerű volt: egy munkás család élete, csak viszonylag jelentôs idôt szenteltünk az imádságnak és az Evangélium tanulmányozásának. Jean-Francois még arra is idôt talált, hogy kiegészítse teológiai képzettségét. Az étkezések voltak az alkalom, hogy megbeszéljük mindennapi életünket és találkozásainkat. Mert a közösség nem zárkózott magába. Nagyon nyitott volt a városnegyed lakói iránt, akik eljártak hozzánk, vagy mi ôhozzájuk. Jean-Francois itt is értett hozzá, hogy barátokat szerezzen, akár magában a közösségben, akár a lakónegyedben. Nem voltunk mindig egy véleményen, ez érthetô. De barátság fűzött össze bennünket, és a szomszédok fölismerték ezt. Néha egyikünket vagy másikunkat látogatták meg, néha egyszerűen a közösséghez jöttek. Jean-Francois késôbb ezt írja: ,,Hiszek a párbeszédben, mély szükségszerűségében és hatékonyságában. De egy föltétellel: hogy az elején ôszintén belássam: sokat tanulhatok a partneremtôl, talán többet, mint amennyire én taníthatom ôt'' (ACADI 315, 479. o.). Nem jelenti ez, hogy egy csapásra elérkezik az ember ehhez a magatartáshoz. Jean-Francois-nak itt is megvolt a tanoncideje. Több éven át egy bevándorolt olasz testvérrel, régi focistával lakott együtt. (JOC = Keresztény Munkásifjúsági Mozgalom.) Mind a ketten azt mondták nekem, hogy megértik egymást, és igazi barátok lettek; de a feszültségek azért nem hiányoztak, sôt néha élénken mutatkoztak! A viták azonban mindig teljes lojalitással és kölcsönös bizalommal folytak. Ami a szomszédokat, fôleg a közvetlen környezetet illeti, azok is a családhoz tartoztak, és gyakran fölkerestek. Még az az örömünk is megvolt, hogy régebben igen erôszakos ellentétekre vezetô viszályok lassan lecsendesedtek. Hetenként egyszer a közösség összeült, hogy beszélgessen az Evangéliumról, és a hit világánál megvizsgálja a munkának, a lakónegyed életének vagy az apostolkodásnak egyes tényeit. Minden hónapban egy napot együtt töltöttünk egy kapucinus kolostorban. Ez a külsô keret. Nem hiszem, hogy Jean-Francois beleegyezett volna, hogy személyes lelki életérôl beszéljenek. Amit mondhatunk, az a következô: különbségeink ellenére mély egységet alkottunk; hiszen ugyanaz volt a viszonyunk az Evangéliumhoz és Krisztushoz. Persze nem minden volt tökéletes. De elmondhatom, hogy igazán boldogok voltunk. Ezzel kapcsolatban eszembe jut, mikor Jean-Francois gyermekei elôször látogattak Gerland-ba: felszabadultnak és derűsnek találták apjukat. Szent Pál mondta: a Lélek gyümölcsei: a szeretet, a béke és az öröm. Új életszakasz: Aubervilliers 1959 után nem éltem már állandóan Gerland-ban, következésképpen emlékeim ritkulnak. Jean-Francois 1962-ig maradt ott. Idôrôl idôre találkoztam vele. Új probléma nehezedett rá. Érezte ugyanis, hogy egészsége nem engedi meg a 65 év bevárását a nyugdíjba vonuláshoz; kénytelen lesz elôbb megtenni. Amennyire emlékszem, 1962 júliusában hagyta abba a munkát Seguinnél. De mihez fogjon? Amikor valaki Istennek adja magát, az mindörökre szól, és amikor elkötelezte magát a munkásvilág és a kisemmizettek szolgálatára, nem hagyhatja ott ôket! Különben már szóltam róla, mennyire rányomták a bélyegüket Jean-Francois életére a felelôsségteljes hivatalok, amelyeket gyakorolt. Azonfelül hű maradt munkaadó barátaihoz is. Egyesek meglátogatták Gerland-ban, de tapintatában szívesebben találkozott velük azon kívül. Végre 1959-tôl kérték, hogy tartson lelkigyakorlatot az ACADI keresztény tagjainak; és tudomásomra jutott, mennyire értékelték elôadásait. Másrészt -- minthogy magam is iparos családból származom -- ugyanakkor láttam a munkaadók és a kiemelt káderek szükségleteit is, és hogy milyen nehezen találnak megfelelô lelki támogatást. Vagy megelégszünk azzal, hogy életüktôl, felelôsségüktôl többé-kevésbé idegen lelki és erkölcsi buzdításokat intézzünk hozzájuk, -- vagy társadalmi iránymutatást adunk nekik, kétségtelenül igen emelkedett tartalommal, de úgy, hogy nem felel meg a valóságos gazdasági viszonyoknak, amelyek közt működnek. Sôt néha szemrehányásokat teszünk nekik, amelyek talán a bűnösség érzését keltik föl bennük, de nem képesek hiteles evangéliumi életre ösztönözni ôket. Már most az volt a benyomásom, hogy Jean-Francois-t egyedülálló tapasztalat készítette föl ,,a munkaadók világának evangelizálására''. Ismerte súlyos munkájukat, a vállukon nyugvó felelôsséget; olyan nyelven tudott beszélni hozzájuk, amelyet megértettek; végül -- és mindenekfölött -- régi társai nem érezték úgy, hogy megítéli vagy elítéli ôket, hanem hogy megértést és szeretetet kapnak tôle. Így azután igényes lehetett velük szemben. Jean-Francois tudta, hogy barátai várják; de habozott. Félt, hogy nem marad elég hűséges a munkásvilág szolgálatára szóló hivatásához. Együtt kerestük, mi az Úr akarata. És lassan világosság lett. Párizs vidékére való visszatérésétôl kezdve életének két különbözô oldala volt. Egyfelôl Aubervilliers plébániáján, amelynek életében osztozott, kapcsolatban marad a munkásvilággal, különösen az ACO-n (Action Catholique Ouvriére, a Katolikus Akció munkástagozata) és a munkáspapokon keresztül, de egészen közvetlenül is, amennyiben a legmostohább sorsúak szolgálatára szenteli magát, továbbá -- ez különösen szívén feküdt -- részt vesz a felnôttek hitoktatásában. Másfelôl mindenhonnan invitálják, igen különféle csoportosulásokba, hogy ossza meg a vállalatok felelôseivel tapasztalatának gyümölcsét. Hallgatósága kezdetben bizalmas kis kör volt, de 1972 végén, ,,Az igazságot keresem'' c. könyvének megjelenése után kitágult. Életének utolsó éveiben igazi zarándok lett belôle, mindig készen arra, hogy Franciaország négy sarkában találkozzék a felelôsök csoportjaival (vagy a jövendô felelôsökkel, mert óhajtotta a fiatalokkal való kapcsolatot), akik meghívták, hogy jöjjön és beszéljen nekik tapasztalatairól, meggyôzôdéseirôl. Csak a halál gátolta meg abban, hogy Rómáig menjen, a franciák Szent Lajos temploma rektorának kérésére. Arra is kérték, hogy beszéljen a párizsi Notre-Dame-ban a vasárnapi konferenciák keretében, de ezt kereken visszautasította; az volt a benyomása, hogy így kilépne vállalt helyzetébôl. ,,Kicsiny'' akart maradni. A munkaadók közti apostolsága jól mutatja tanúságtételének sokoldalúságát és egyben mély egységét. Leghôbb vágya, hogy továbbadja az ipar felelôseinek az Evangélium világosságát; de saját tapasztalatának és az ô életüknek figyelembevételével teszi. Nem lép a társadalmi program útjára; amit szívósan keres, az a munkaadók világának evangelizálása, magával felelôsségük gyakorlásával. Jean Girette drámája Jean-Francois jól látta életének egységét. Érezte, hogy csak abban a mértékben ôrizheti meg tekintélyét a munkaadók világában, amennyire kapcsolatban marad a munkásvilággal. Mindenek ellenére, különösen utolsó éveiben, kikerülhetetlen drámát élt át. Mert ez a dráma ugyanúgy összefüggött a mai Franciaország társadalmi helyzetével, mint saját személyiségével. Ennek a drámának mintegy három egymást kiegészítô oldala van. Elôször is a munkásvilággal való viszonya. Jean-Francois egyszerre kívánt volna dolgozni ennek evangelizálásán és valódi, bizodalmas párbeszédet hozni létre köztük és a munkaadók között. De ezen a két ponton nem tudott igazi haladást elérni. Egyénileg minden bizonnyal sugározni tudta Krisztust; láttuk ezt, amikor beszélgettünk Seguinnél dolgozó keresztény barátaival. -- Ugyanúgy Aubervilliers-ben is hirdethette Krisztust a hitjelölteknek, és abban is megvolt -- ha nem is kifejezetten -- az Evangélium hirdetése, amikor a mostoha körülmények között élôket segítette. De mindezek ellenére sohasem tudott közvetlenül munkálkodni a munkásvilág kollektív evangelizálásán. Ugyanígy elérte, hogy találkozásokat szervezett vállalkozói és szakszervezeti felelôsök között; de ezek a találkozások néhány személyre szorítkoztak, olyanokra, akik képesek voltak felülemelkedni saját környezetükön, és kölcsönösen meghallgatni egymást úgy, hogy önmaguk maradtak. Közösségi kihatásuk sohasem volt. Ezek a nehézségek mindenekelôtt a társadalmi helyzetbôl következtek. Jean Girette maga is elismerte, hogy ,,a munkásvilág a maga egészében nem fogadja el a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendet, sôt nagy többségében elveti'' (ACADI 315, 407. o.). A munkásvilág a szocializmus pártján van; a munkaadók elutasítják ezt. Az ellentét mindkét oldalról tökéletesnek tűnik. Magából ebbôl a ténybôl következik, hogy az igazi párbeszéd lehetetlennek látszik. Tegyük hozzá ehhez az alapvetô nehézséghez a másikat, a személyiségébôl eredôt. Élettapasztalatából és helyzetelemzésébôl kiindulva arra a bizonyosságra jutott, hogy a szocializmus behozatala súlyosbítaná magának a munkásosztálynak a függését, és csökkentené anyagi forrásait. Lelkiismeretben úgy érezte, hogy nem engedhet elveibôl. Lehet nem egyetérteni állásfoglalásának feltétlenségével, de lehetetlen nem csodálnunk magatartásának lojalitását és indítékainak értékét. Azonban -- bár Jean Girette reformátor volt, nem pedig forradalmár -- az az átalakulás, amit a munkaadóktól kívánt, sokkal messzebbre ment, mint a rendesen ajánlott reformok. Politikai pártállásukon túl valódi evangéliumi megtérést követelt tôlük, ami rettenetes következményeket hozott magával. Valóban gyökeres megváltozást ajánlott nekik. Elég emlékeznünk ,,Az igazságot keresem'' fejezeteire. Ebben a második művében is megtaláljuk -- új hangsúlyokkal -- ugyanazokat a gondokat. Íme itt állunk Jean Girette drámájának második oldala elôtt. Minthogy osztozott a munkások életében, megértette a köztük végbemenô kulturális változás kiterjedését és követelményeit, s érezte, milyen sürgetô követelmény mélyreható módosítások bevezetése minden vonalon. Egyik oldalon beleütközött a munkásoknak a szocializmus felé hajlásába, másikon a munkaadók fogyatékos bátorságába és elhatározó képességébe. Bensôleg széttépte ez, és néha kísértést érzett a csüggedésre. Drámájának harmadik oldalát a püspökökkel való viszonyában élte meg. Megdöbbentette, hogy nem ítélték el erôsebben az osztályharcot, amely számára szükségképpen gyűlöletet jelentett, és így ellenkezett az Evangélium szellemével. Másfelôl az volt a benyomása, hogy az Egyház kicsit cserbenhagyta a munkaadókat; mélyen átérezte számos keresztény munkaadó szenvedését, akik a papság megnemértése áldozatainak érezték magukat. Béke és öröm Hogyan lehet, hogy egy ilyen dráma átélésének kellôs közepén ilyen békét és örömet élvezhetett? Hogyan tudott mindvégig hűséges maradni? Mert ez tény: Jean-Francois békében és örömben élt; és mindvégig hűséges maradt a munkásokhoz, a munkaadókhoz és az Egyházhoz. Úgy gondolom, az egyetlen valamirevaló magyarázatot szeretôképességében találjuk. Mert ez a látszólag hideg és tartózkodó ember a szeretet gazdag adományával rendelkezett. Sôt abban a mértékben, amennyire a hitben Jézus Krisztusnak és Atyjának végtelen szeretetébe kapcsolódott, ösztönzést érzett, hogy még jobban szeressen. Bizonyára szenvedett a munkásvilág szocialista irányvonalától és a munkaadók iránti keménységétôl; de szerette társait, együtt szenvedett velük és megértette ôket. Mindvégig egy akart lenni közülük. Ugyanúgy szenvedett a munkaadók közti apostolságának látszólag csekély eredményétôl; de tapasztalatból tudta, milyen nehéz változtatni ezen. Tudta azt is, hogy akit elborítanak a nehéz ügyek, az idegenkedik új kockázatoktól. Aztán meg, megtanulta az Evangéliumból, hogy más vet is más arat. Végül pedig látta, hogy legalábbis egyesekben már igazi átalakulás megy végbe. Az Egyház, jelesül pedig a püspökök irányában akkora volt a hite, hogy bírálatait a bizalom és a felszólítás jelének szánta; sosem elítélést vagy elutasítást jelentettek. Mikor valaki szeret, mindig jobbaknak akarja azokat, akiket szeret. A Jean-Francois-tól átélt dráma mindenestül a mai helyzet szüleménye, és ugyanakkor felhívás mindenkinek. A munkásoktól azt kéri: lépjenek ôk is a szeretet útjára, mert az igazságért vívott harc csak akkor teljesen értékes és hatékony, ha szeretetben történik. A munkaadóktól: vegyék jobban tudomásul felelôsségüket, és hagyják magukat átalakítani az Evangéliumtól az igazi testvériség értelmében, olyan tekintély irányába, amely nem uralkodás akar már lenni, hanem szolgálat. Minden apostoltól és a püspököktôl azt kívántja: sohase gátolják az evangelizálást bármiféle politikai állásfoglalással, úgyhogy minden embercsoport érezze a tiszteletet meggyôzôdése iránt, és így ösztönzést kapjon a megtérésre. Hogy személyesen mit köszönhetek Jean-Francois-nak, azt nem is tudnám megmondani. Vannak a barátságnak formái, amelyek tiszteletben tartják különbözôségünket, és állandó serkentô hatással vannak ránk. Ô tette lehetôvé számomra, hogy teljesen a munkásvilág evangelizálására szenteljem magamat, anélkül, hogy hagyta volna elfelejtenem a vállalatvezetôk világát. Fölfedeztette velem, mit tud végbevinni egy emberben Krisztus, mélységesen kiforgatva önmagából, és mégis személyiségének teljes tiszteletben tartásával. Az Atyához való átmenet órája 1975-ben Jean-Francois megértette, hogy nem lehet továbbra is egyszerre szolgálatára Aubervilliers-nek és munkaadók világának. Sokat sürgettem, hogy ne hagyja el vezetô állású barátait, hiszen éreztem, milyen jelentôs köztük a missziója. De Jean-Francois ragaszkodott hozzá, hogy megôrizze beilleszkedését a ,,szegények'' közé; enélkül nem érzett magában erôt, hogy a munkaadóknak hirdesse az Evangéliumot. Így a ,,szegények kis nôvérei'' fogadták be. A könyvelésben és a portán segített nekik. Kapcsolatot tarthatott az ottani öregekkel, és - - abban a mértékben, ahogyan ereje megengedte -- tovább dolgozott a munkaadók közti küldetésében. De volt egy aggodalma: úgy találta, hogy a kis nôvérek túlságosan jól gondoskodnak róla, és félt, hogy nem elég hűséges a szegénységhez. Közölte ezt velem, amikor látogatóba mentem hozzá az avenue de Breteuilre. De akkor már csak néhány hónapja volt hátra. A szó szoros értelmében elhasználódott a munkában; hűsége és energiája még engedte volna, hogy kitartson, de nem tudott már ellenállni a betegségnek és következményeinek. Utoljára a kórházban találkoztam vele, néhány nappal halála elôtt. Ô, nem félt a haláltól! Még mindig mosolygott. Utolsó beszélgetésünk igen rövid ideig tartott, mert már nagyon fáradt volt; igazából csak egy ,,viszontlátásra'' volt ez. Mindvégig jó és hű szolga maradt! ======================================================================== Medits Nándor, Isten építômestere (Sántha Máté) Ha a Farkasréti temetôben a fôúttól balra felmenô úton elmegyünk az elsô köröndig, a volt pesti polgármester, Buzát fekete Jézus-szobor síremléke mögött az ötödik sorban van a lazarista szerzetesek sírhelye. Középen az elsô nyugvóhelyen pihen P. Medits Nándor teste. De a szíve nem. Az -- kívánsága szerint -- halála után is azok között maradt, akik életében legközelebb álltak hozzá: a vincés nôvéreknél. 1915. június 20- án, vasárnap, ereklyetartóba téve helyezték el ünnepélyesen a központi ház (Ménesi út 27.) kápolnájának szentélyébe, közel az oltárhoz. {kép} Medits Nándor (állva) és Janssen Arnold (Egy csoportképbôl, Steyl, 1886 tavaszán) Nevére akkor figyeltem föl, amikor Arnold Janssennak, az Isteni Ige Társasága (verbiták, SVD) alapítójának boldoggá avatásával kapcsolatban rendtársa, Fritz Bornemann hatalmas életrajzi köteteit lapozgattam. (A. J., der Gründer des Steyler Missionswerkes. Steyl 1969, 532 o. -- Erinnerungen an A. J. uo. 1974, 490 o. -- Minthogy összefoglalásomban meglehetôsen töretlen úton járok, szükségesnek láttam a szokottnál pontosabb forrásjelölést.) Ezekben az alapítás története során egyre- másra elôfordul Medits. Bornemann egy külön füzetben is összefoglalta életét (Ferdinánd Medits und Magdalene Leitner in der Geschichte des Steyler Missionswerkes. Romae 1968. 140 o. Verbum Supplementum 4.) Nyomtatásban mindeddig ez az egyetlen, szerencsére igen alapos munka róla. Bôven felhasználja az alapítóhoz és társaihoz írt leveleit a római levéltárból. Célja azonban elsôsorban nem Medits jellemzése, hanem a verbitákkal való kapcsolatainak ismertetése és értékelése. -- A gráci lazarista tartományi ház archívumában sikerült megtalálni hét oldalas, igen magvas életrajzát, nyilván ugyanazt, amelyet Bornemann is említ, mint Karl Spiegl lazarista munkáját 1939-bôl, valamint német nyelvű végakaratát 1912-bôl. -- Harmadik fôforrásom a vincés nôvérek ,,Központi Lap'' c. kiadványának 1915-ös II. évfolyama volt, ahol több cikk szól róla; ezek közül kiemelkedik búcsúztatása, a ,,Consummatum est!'' és ,,B. e. Medits fôtisztelendô atyánk napirendje.'' -- Közben meglepve jöttem rá, hogy ugyancsak nagy szerepe volt egy másik rend, a kalazantinusok alapítása körül is (vö. P. Johann Dec. Bruckner: P. Anton Maria Schwartz. Wien 1935). Végül rendtársának, P. Ruzsik Vilmos franciaországi magyar fôlelkésznek római levéltárukban sikerült még felkutatnia néhány rendfônökéhez szóló levelét, amelyek közvetlen hangjukkal, gazdag adataikkal és lélekfeltárásukkal különösen fontosak. Ki volt hát ez az ember, akirôl boldog Janssen Arnold így ír: ,,Jámbor, szent ember, amilyet ritkán találni. Magyar ember''? Akit a kalazantinusok ,,nagyapó''-nak becéztek? Akirôl életrajza így beszél: gyakran látjuk szentek ábrázolásain, hogy kezükben tartják a templomot, amit építettek, Medits kezébe azonban öt-hat templomot kellene rakni? Aki a nôvéreknek halála elôtt ezt mondta: ,,Kaphatnak okosabb igazgatót és atyát, mint én, olyat is, akinek hosszabb a lába (Medits kistermetű volt), de aki nálam jobban szereti önöket, olyat nem fognak kapni''? Akinek kedves mondásai voltak: ,,Amint Isten akarja.'' ,,Áldott legyen az ô szent neve''? * * * Medits (más írásmóddal Medics) Nándor (Ferdinánd) 1841. aug. 2-án született Sopronban, jómódú, mélyen vallásos soproni polgárcsaládból. Rákövetkezô nap keresztelték. Apja Ferenc, édesanyja Mähr Anna volt. Házasságukból a legidôsebb fiú után még hat gyermek származott: három fiú, három leány. Nándorra nem áll a mondás, hogy ,,senki sem próféta a maga hazájában'': két nôvére késôbb belépett az igazgatósága alatt álló magyar vincés rendtartományba, a harmadik pedig, aki férjhez ment, ,,négy lányát ajándékozta Szent Vincének'', mint Medits végakaratában olvassuk; kéri elöljáróit, ne feledkezzenek meg támogatásáról. -- Az apa szôlôsgazda volt, s úgy gondolta, legidôsebb gyermeke veszi át tôle a szôlôt. Szülôvárosában elvégeztette vele az elemit és a bencéseknél a gimnáziumot, s ezzel befejezettnek tekintette neveltetését. Nem így bencés tanárai, akik sehogysem akarták elveszíteni a jó képességű fiút -- az értesítôk szerint ötödik osztályban még jutalomban is részesült - -, s minden rábeszélô képességüket latba vetették: bűn lenne elásni egy ilyen talentumot, véka alá tenni egy ilyen mécsest... A szülôk végül is beleegyeztek, hogy Nándor 1859. szept. 8-án belépjen a bencés noviciátusba, és a papságra készüljön. Az élénk eszű gyerek különben még nem is tudott beszélni, amikor az volt a legnagyobb öröme, ha egy papírdarabkát vehetett a kezébe, azt úgy nézegette, mintha olvasna, és közben gagyogott. S amikor nagyobbacska lett, a legjobban ô tudta elmondani otthon a vasárnapi prédikáció tartalmát. Ezért édesapja gyakran mondogatta neki: ,,No, te még pap leszel.'' És bár ezt nem gondolta komolyabban, mint az Arany János Családi körében szereplô apa, a jó Isten szaván fogta. A bencéseknél Nándor a ,,Mátyás testvér'' nevet kapta. Rendje filozófiai-teológiai tanulmányokra Pestre küldte, ahol négy szemesztert hallgatott a teológiai karon. Egyre világosabbá vált azonban elôtte, hogy nem ez a hivatása. Nem volt kedve iskolában működni. A veleszületett egyszerű jámborság és gyakorlati hajlama a mindennapi lelkipásztori munka felé irányította. Egy misszió alkalmával Grácban ismerkedett meg Páli Szent Vince szerzeteseivel, a lazaristákkal. Az irgalmas szeretetnek ez az óriása, a keresztény szeretetművek védôszentje két évszázaddal elôbb alapította meg férfi és nôi rendjét, hogy az egyszerű nép testi-lelki igényeivel törôdjenek. Abban az idôben Magyarországon még nem volt településük. Érdekes, hogy (Szinnyei írói lexikona szerint) Medits 1863. szept. 8-án letette a bencéseknél ünnepélyes fogadalmát, de már az év decemberében engedélyt kap Rómából, hogy átléphessen a lazaristákhoz. Annyi bizonyos, hogy 1864. dec. 14-én vették fel Grácban. Innen Párizsba küldték, az anyaházba, ahol majdnem egy évig maradt. Itt a forrásnál szívta magába Szent Vince eredeti szellemét; a rendalapító iránti gyengéd szeretet egész életében egyik fô jellemvonása. Mindig boldog volt, ha Párizsba mehetett és imádkozhatott ereklyéi elôtt. Itteni tartózkodása alatt szépen megtanult franciául is, amint rendfônökének írt leveleibôl láthatjuk. Az 1865/66-os iskolaévben folytatta tanulmányait a gráci egyetemen. 1866. júl. 22-én a gráci székesegyházban pappá szentelték. A következô nap, 23-án, hétfôn mondta újmiséjét a vincés nôvérek ottani tartományi házában. Júl. 31-én Cilli lazarista missziós házába küldték egy kis pihenôre a sok tanulás után; két hónap múlva, szept. 22-én pedig Bécsbe, hogy ott az egyetemen elvégezze a teológia negyedik évét. Lakása a rendnek a Kaiserstrasse 7 alatti házában volt, de napközben szabad idejében az egyetem közelében emelkedô domonkos kolostor vendégszeretetét élvezte; itt is ebédelt. December 15-én letette Derler elöljáró elôtt a fogadalmat. 1867-ben befejezte teológiai tanulmányait. Ettôl kezdve csaknem félszázadig dolgozhatott abban a másfajta ,,szôlôben'', az Úr szôlôjében: 31 évig Bécsben, 17 évig Magyarországon. ,,Prédikált és gyóntatott saját missziós templomában, népmissziókra járt, lelkigyakorlatokat adott, és látogatta gyóntatói minôségben az irgalmas nôvérek (vincések) rábízott házait'' -- foglalja össze tömören az életrajzíró bécsi működését. A rövid mondat mögött évtizedek fáradságos és fáradhatatlan munkája rejlik. Legkedvesebb foglalkozása a gyóntatás és lelkivezetés volt. Gyónógyermekei közül sokan élete végéig levelezésben maradtak vele. Kérésükre még utolsó éveiben is többször felutazott Bécsbe, hogy vigasztalja, támogassa ôket, alkalmat adjon a személyes megbeszélésre. Halála után számos részvétnyilatkozat futott be Bécsbôl Budapestre, sôt néhányan még a temetésére is elmentek. Igazi karizmatikus gyóntató lehetett. A Szentatyától kérte és megkapta az engedélyt, hogy utazásain mindenkit, mindenütt meggyóntathasson. Jellemzô, hogy elsô kiadványa is a gyónással kapcsolatos: 1864-ben, tehát abban az esztendôben, amikor belépett a lazaristákhoz, kinyomatta ,,Végezzünk-e s hogyan általános gyónást?'' c. könyvecskéjét. Alcíme: ,,Útmutatás gyóntatók és gyónók számára.'' S. Leonardo Porto-Maurizio nyomán fordította németbôl. Amikor pedig 1898-ban elhelyezték Bécsbôl, egy imakönyvvel ajándékozta meg híveit, ,,hogy megédesítse hosszú éveken át volt lelkivezetôjüktôl az elválás fájdalmát, és még a távolból is szóljon hozzájuk'' (Spiegl). A kiadvány címe: ,,Nimm und lies.'' De már jóval elôbb, 1886-ban megjelent, és pedig a verbiták steyli nyomdájában. Bornemann alapos kutatásai azt bizonyítják, hogy Johannes Janssen (az alapító Arnold testvére és társa) és Medits közös munkája volt. Maga Medits azt írja 1899. máj. 11-én Arnold Janssennak, hogy ,,a könyv igazi szerzôje Johannes; én csupán a gondolatokat adtam hozzá, ô rendezett, válogatott ki és írt össze mindent.'' A könyvecske a kezdeti 192 oldalról a második kiadásban új részek hozzátételével 533 oldalra bôvült. 1912-ig hat kiadást ért, ami sikerét bizonyítja. Medits neve csak a harmadik, 1898-as kiadásban tűnik fel a címlapon. Itt kell fölvetni egy érdekes megoldatlan kérdést, amirôl eddig csak rendfônökének írt leveleibôl van tudomásunk. 1886-tól kezdve többször fölmerül egy ,,elmélkedési könyv'' terve rendi használatra. Sokat foglalkozik vele, sok anyagot gyűjt hozzá. Két tervet is készít: egyiket a lelkiélet három szakasza (tisztulás, megvilágosodás, egyesülés) szerint, a másikat Jézus élete és tanítása alapján, és egy (valószínűleg 87-bôl származó?) levélben be is küldi ôket választásra a rendfônöknek. Úgy látszik, az egyházi év sorrendjében akarta csoportosítani anyagát. 1890-ben még mindig szó van a könyvrôl. Sôt már kiadásáról is többekkel tárgyalt. Szépen, igen mai gondolatokkal okolja meg fontosságát: ,,Mindig a kezdeti szellem virágoztatta fel a szerzeteket és minden társulatot, -- és éppen egy a mi kis Társaságunknak megfelelô elmélkedési könyv lenne a kiapadhatatlan forrás, amelybôl minden kedves rendtestvérünk az eredeti szellemet merítené'' (1877. máj. 23-án rendfônökének). Nem tudni, mi történt azután, hogy a terv meghiúsult. Mert ez a könyv nyilvánvalóan nem azonos az imént említett imakönyvvel. 1886. febr. 10-én írja egy népmisszióból (a továbbiakban ahol a levél címzettjét nem jelezzük, ott mindenütt Arnold Janssenról van szó): ,,Mielôtt még a templomba mennénk, az emberek már itt vannak; 2-3, sôt 5 órányi távolságból jönnek, csak hogy jó általános gyónást végezhessenek, és rendbe hozzák lelkiismeretüket. Gyóntatószékeink valóságos ostrom alatt állnak. Ha az emberek látják, hogy aznap már aligha kerülnek sorra, elôfordul, hogy valaki hangosan kiabálni kezd, nem szégyellve magát a körülállók elôtt: ,,Tisztelendô Atya, kérem, vegyen engem elôre; 8-10 éve nem gyóntam már; ekkora bűnöst még életében nem talált.'' Gyóntatói működésének egyik legjelentôsebb mozzanata P. Anton Maria Schwartznak, a kalazantinusok alapítójának lelki irányítása. Schwartz egyszer diákkorában, szokása szerint, szombat délután gyónni ment a bécs-währingi vincés nôvérek kápolnájába. Viszontagságos fiatalságának egyik különösen keserves szakaszát élte ekkor. A gyóntatószékben egy ismeretlen papot talált. Úgy látszik, valami különösen szívhez szólót hallhatott tôle, mert a feloldozás után kiszaladt a száján a kérés: ,,Jöhetek máskor is?'' ,,Igen -- felelte Medits, mert ô ült ott --, de akkor a Kaiserstrasséra kell jönnöd a lazaristákhoz, mert én itt ma csak kisegítek!'' Ettôl kezdve a fiú hétrôl hétre, kánikulában, esôben vagy hóban egyaránt végiggyalogolta a hosszú utat Hernalsból -- ahol lakott -- be a Westbahnhof mellé, a lazaristákhoz. (Schwartz édesanyja egyébként pozsonyi, tehát magyarországi származású volt.) Hamarosan belépett a piaristákhoz. Istennek nem ez volt a terve vele, de Kalazanci Szent Józsefnek élete végéig nagy tisztelôje maradt, s rendjét is róla nevezték el. Mint megyéspapot szentelték föl, de tüdôbaja miatt olyan aggasztó állapotban volt, hogy spirituálisa ezzel utasította el újmisés szentképek nyomatására vonatkozó kérését: ,,Ki tudja, él-e még addig; jó lesz szentkép nélkül is!'' A jószívű Medits azonban beavatkozott, s ô szervezte meg az egész primíciát vezetettje részére gyónógyermekeinél, a kórházi kápolna vincés nôvéreinél, 1875. júl. 26-án. Ô maga azonban nem szerepelt. Amikor Schwartz négy évig vidéken káplánkodott, állandóan levelezett lelkiatyjával. 1879-tôl ismét Bécsben működött, és 1886-ban megalapította a ,,Congregatio Piorum Operarium''-ot a munkásfiatalok gondozására. Erre teszik a tagok a negyedik fogadalmat. Egymás után szervezte a tanoncotthonokat. Medits állandóan mellette állt jó gyakorlati érzékével, tapasztalatával, tanácsaival. Lelkigyakorlatot is adott neki és elsô három társának. Az ô tanácsára vett egy kis otthont a beteg és öreg munkatársak számára, a terv azonban késôbb meghiúsult. P. Medits és P. Janssen segítségük elismeréséül az új rend tiszteletbeli oblátusai (amolyan kültagjai) lettek. De ennél többet mond, hogy a rendben -- mint már említettük -- ,,nagyapónak'' emlegetik. Ilyen évtizedes lelkivezetôi kapcsolatok nem voltak ritkák Medits működésében. Rendfônökének írja egyszer, hogy Bécsben nem képes nyugodtan dolgozni, annyian kérik segítségét; ha valamit meg kell csinálnia, mindig el kell menekülnie onnét valahová. Szent Vince rendje igazi missziós rend, elsôsorban abban az értelemben, hogy tagjai az egyszerű emberek, elhanyagolt társadalmi osztályok közt terjesztik a hitet, az igazi vallásosságot. Medits szenvedéllyel művelte népmisszionáriusi hivatását. Már a 80-as években egész télen át járja az országot, sôt a szomszédos Magyarországot is. ,,Okt. 20-ától májusig 24 missziót vállaltunk, ebbôl rám egyedül 14 esik'' (1885. szept. 18.). ,,Ezen a télen 15 missziót kell tartanom'' (1888. szept. 1.). ,,Október közepétôl május végéig majdnem mindig Magyarországon leszek misszión'' (1892. júl. 29.). ,,A legutóbbi misszió záróbeszédén több mint 5000-en voltak'' (1887. márc. 12.). ,,Kálvinisták is jönnek a prédikációinkra, feszült figyelemmel hallgatják, megragadja ôket, együtt imádkoznak az egész közösséggel'' (1886. febr. 10.). 1887. máj. 5-én arról ír Magyarországról rendfônökének, hogy ,,szinte csodás áldás'' kíséri ottani munkájukat; minden plébánia csak a lazaristákat hívja missziózni. Eddig 28 kérést kaptak, de mivel kevés a magyarul tudó lazarista, nem képesek minden igényt kielégíteni. -- Máskor ismét arról ír neki, hogy ,,mindig mérhetetlen sok munkánk van itt Magyarországon; reggeltôl kezdve a gyóntatószékben ülünk.'' Ebben a missziójában 1700 gyónást hallgatott meg társával együtt. Papi lelkigyakorlatok vezetésére is gyakran meghívták; pl. St. Pöltenbe (1890. márc. 17-i levele Janssennak). Egy rendfônökének írt -- sajnos kivételesen keltezetlen -- levélben arról számol be, hogy már negyedszer kell lelkigyakorlatot adnia a gyôri püspöknek, a kanonokoknak, teológiai tanároknak és a papságnak, latin nyelven. Ehhez különleges áldását kéri. Ugyancsak lelkigyakorlatoztatta a salzburgi Szent Péter bencés apátságot. 1874-ben az apát más lazaristákkal együtt meghívta, hogy a város szélén, egy dombon emelkedô, csodálatos kilátással rendelkezô kegyhelyen, Maria Plain-ban tartson népmissziót. Ez alkalommal ismerkedett össze a ,,salzburgi irgalmas nôvérekkel'', akik betegeket és szegényeket gondoztak, de világi papok irányítása alatt; a lazaristákkal nem volt kapcsolatuk. Eder apát, aki közben salzburgi érsek lett, két ízben is (1878 és 79) megbízta Meditset, hogy adjon lelkigyakorlat ezeknek a nôvéreknek. Medits szeretetreméltóan elmagyarázta nekik, hogy ôk így csak ,,mostohagyermekei'' Szent Vincének, a csatlakozniok kellene a párizsi anyaházhoz. Rendje iránti lelkes szeretetétôl átfűtött szavai nem maradtak hatástalanok. 1882-ben megtörtént a csatlakozás, Medits és a rend nagy örömére. Fiatal pap korában nagy veszedelem fenyegette igehirdetôi pályafutását: a sok prédikálás következtében teljesen elvesztette a hangját. Az orvosok gyógyíthatatlannak nyilvánították. Mint nagy Mária- tisztelô ekkor engedélyt kért elöljáróitól, hogy Loretóba zarándokolhasson. A kegyhelyen visszakapta hangját. Képzelhetô boldogsága és hálája. Egészsége sohasem volt különösebben jó; de nem egyszer megtörtént, hogy betegen utazott el a misszióra, és egészségesen tért haza. Maga ismerte be, hogy egy alkalommal 39 fokos lázzal prédikált. Elemében volt, ha missziózás közben olyan plébánossal találkozott, aki templomot akart építeni, vagy a meglevôt felújítani. Szívesen adott szakszerű tanácsokat, nem ritkán a tervet is megrajzolta. Ugyancsak volt tapasztalata ebben, hiszen az ô munkálkodása nyomán épült ezekben az években Wien-Währingben a St. Severin templom a missziósházzal (ezt Spiegl nem említi életrajzában, de igen ô maga végakaratában), az eredetileg leányotthonnak szánt, ,,apostoliskola'' templomával együtt Hetzendorfban, továbbá a Szent Antal-templom és menhely a Pouthongasséban. Ezt követi majd a nagyszabású építkezés Magyarországon. Az építészet nagyon érdekelte, nem művészi, hanem gyakorlati oldaláról. Lerajzoltatta magának templomok tervét, és ha külföldön járt, ott is tanulmányozta a templomokat. Gyakorlati érzéke és ügyessége páratlan. Építkezéseire neki kellett a fedezetet elôteremtenie. Hetzendorfban egyletet alapított ebbôl a célból, de még így is azt írta, hogy ,,a feje búbjáig süllyedt az adósságba.'' 1912-ben kelt végakaratában viszont már öntudattal állítja, hogy minden építkezési adósságot utolsó fillérig visszafizetett. Mihelyt megtudja, hogy Steylben a verbitáknak fölös stipendiumaik vannak, azonnal kér átutalást. Minden elismervényhez és köszönethez újabb kérést csatol. Igen jól gazdálkodik a beszerzéseknél is, pl. amikor olvasókat, szentképeket vesz vagy nyomtatványokat rendel. Árajánlatokat kér, összeveti ôket, és úgy dönt. Amikor Janssen Arnold meg akarja építeni templomukat St. Gabrielben, Medits azt írja neki: ,,Bár nem tudok 200 000 guldent adni, de egy tanácsot igen, ami ugyanennyit, talán még többet is fog hozni.'' Készíttesse el a leendô templom képét, szép díszes papíron, a hátlapon kérelemmel az építkezés támogatására, és azzal az ígérettel, hogy az öt guldenen felül adakozókat belefoglalják a jótevôkért mondott szentmisékbe. (1889. nov. 28.) Mégsem szabad Meditset mindezek után valami nyughatatlan ,,örökmozgónak'', kifelé fordult léleknek képzelnünk. Három levelébôl is tudjuk (1886/87 között), hogy 2-3 misszió végigprédikálása után mindig visszatért Bécsbe egy-két napra, vagy ha lehetett, egy hétre is. Magány után vágyódott, hogy megnyugodjék Istenben. Sôt ezt írja: ,,Nyíltan bevallom, hogy a legszívesebben valami remeteségbe húzódnék vissza, hogy ott az emberektôl távol egyedül az Úristennek szolgáljak'' (1887. márc. 18; 1889. júl. 15.). Évi lelkigyakorlata így üdülést jelentett számára. ,,Jövô vasárnap este megkezdem lelkigyakorlatomat. Ezek mindig az év legfontosabb napjai. Kérem, imádkozzék értem sokat ebben a tíz napban'' -- írja Janssennak (1887. jún. 30; 1889. júl. 15.). Rendje nagy megbecsülésben részesítette. A párizsi anyaházban tartott általános rendi gyűlésekre hatévenként majdnem mindig ôt küldték ki tartományi képviselônek. Egy ilyen alkalomnak köszönjük még 1890-bôl egy nagyszerű levelét a rendfônökhöz (aug. 26-áról). Elôször kifejezést ad gyermeki örömének, hogy az általános gyűlés meghosszabbította atyjuk elöljáróságát. (Fiat rendfônök 1878-1914-ig kormányozta a lazaristákat.) Majd beszámol a Wiener Neudorf börtönében tartott nagy misszióról, amely aug. 24-én ért véget. Itt raboskodnak a ,,rossz életű leányok és asszonyok'' is. A misszió csodálatosan sikerült, sírva bánták bűneiket. Azután elvégezte saját lelkigyakorlatát is; eközben fôleg két gondolat foglalkoztatta. Az egyik: megújítja azt a kérését, hogy életét felajánlhassa rendfônökéért, az ô hosszú és áldásos működéséért. Igaz, Párizsban létekor azt felelte erre, hogy még sok jót kell cselekednie Ausztriában. De -- bizonygatja hévvel -- tehetne-e nagyobb jót és nagyobb szolgálatot szeretett rendjének, mint egy ilyen felajánlással? Hiszen az egyetemes jó fontosabb a részlegesnél. Mindjárt pontos dátumot is javasol a felajánlás megtételére. (A válasz nyilván ez alkalommal is tagadó volt.) A másik, ami nyugtalanítaná halála óráján: a kínai misszióba való ajánlkozása. Annak idején -- írja panaszosan -- elöljárói azzal utasították el, hogy még túlságosan fiatal ehhez, várnia kell. Késôbb azt mondták: elôbb fizesse meg a bécsi építkezésekkel szerzett adósságokat. Mikor pedig ez is megtörtént, és újból ajánlkozott, ezt a választ kapta: ,,Már túlságosan koros.'' ,,Igaz, most 49 éves vagyok, de egészségem még nagyon jó, és emlékezetem is igen hű.'' Fogadalmaiban megígérte, hogy se nem kér kifejezetten, se vissza nem utasít semmiféle küldetést. De már többször jelezte, hogy rendelkezésre áll, --,,és rendelkezésére fogok állni akkor is, ha a jó Isten nyolcvan évet ad nekem.'' Bécsi tartózkodásának egyik legjelentôsebb mozzanata az Isteni Ige Társaságával és alapítójával, Arnold Janssennel való kapcsolata. (Vö. ehhez Bornemann idézett művének 2. fejezetét.) Medits 35 éves korában hallott elôször a Steylben épült missziós házról. Lelkesen fogadta a hírt, és szokása szerint azonnal cselekedett is: 1878-ban egy diákot küldött oda, röviddel utána egy tehetséges teológiai hallgatót. Janssen rektor az ezzel kapcsolatos levelezés során mellékesen megkérdezte, mit tart egy Bécsben létesítendô missziós házról. Medits azonnal felkarolta az ötletet. Másfél év alatt több alkalmasnak látszó telket ajánlott Bécsben és környékén. Janssen már-már Bécsbe utazott, de a vállalkozás egy idôre meghiúsult. Csak 1883-ban került sor útjára és így személyes megismerkedésükre. Testvérének így ír: ,,Itt a kolostorban van P. Medits. Jámbor, szent ember, amilyet ritkán találni. Magyar, és sok missziót tartott (ti. Magyarországon). Csaknem állandóan igénybe van véve'' (1883. máj. 4.). Ezzel a tavaszi találkozással egyedülálló viszony kezdôdik meg a két papi ember között. A St. Gabriel missziós ház létrehozása idején Janssen hat év alatt kilencszer járt Ausztriában, és rendszeresen a lazaristáknál szállt meg. Medits többféle ügyben segítségére is volt az új alapítás során. Rengeteg jogi bonyodalommal, utánjárással, elôszobázással járt az ügy. Késô délben vagy délután Janssen egészen kimerülve vetôdött haza. Medits barátilag vigasztalta. Reggel miséje után ô kísérte el reggelizni (ezt onnét tudjuk, hogy halála után említi: néha félórát vagy még tovább is várt, míg hálaadását befejezte). Különösen sokat segített az alapítónak Medits egyik gyónógyermeke, egy özvegy, aki utánanézett a befutó ajánlatoknak, és szolgálataiért semmiféle viszonzást nem fogadott el. -- A késôbbi években Janssen évente legalább egyszer meglátogatta St. Gabrielt, és természetesen minden alkalommal találkozott Meditscsel is, ameddig ez utóbbi Bécsben élt. Késôbb római útjai alkalmával Budapesten átment és jött, hogy ott találkozhassék vele. Vagy pedig Medits rándult át Bécsbe, ha tudta, hogy Janssent ott találja. Azon kívül élénk levélváltásban álltak. A verbiták római levéltárában Medits 124 Janssennak írt levelét ôrzik; ötöt Johannes Janssenhoz, egyet Wegenerhez, 44-et Eikenbrockhoz (a verbiták elsô spirituálisához, akinek lelkivezetôje volt), egyet pedig a késôbb említendô Magdalene Leitnerhez intézett. Összesen mintegy 700 oldalt tesznek ki ezek a levelek. Igaz, Medits szélesen és ritka sorokban ír, de azért rengeteg tájékoztatást tartalmaznak, mert ô nem barátja a szószaporításnak: tényeket sorol fel. Medits számára ez a kapcsolat csak egy volt a sok közül; idôk múltán azonban mind bensôségesebbé vált. A jósszemű lazarista igen jól látta Janssen nagyságát és alapításának fontosságát. Mindent megtett a segítésére. Halála után 4 nagy ívoldalon, 7 pontban írásban jellemezte, és valószínűleg ô ajánlotta utódjának, hogy gyűjtsön össze minden rá vonatkozó anyagot. Ô maga is a leggondosabban összegyűjtötte és visszaküldte összes leveleit. Bár Medits ügyével törôdött volna úgy valaki, mint ô barátjáéval! Sokkal jelentôsebb volt az ismeretség Janssen számára. A szerény lazarista atya, aki néhány évvel fiatalabb és néhány centiméterrel alacsonyabb volt nála, igen sokat tudott lelkipásztori munkájából és rendi tapasztalataiból, ami ismeretlen volt a fiatal rendalapító elôtt. Meditsben készséges és közlékeny jóbarátra talált. Három évtizedes levelezésükben mindenhez hozzá tudott szólni, mégpedig többnyire igen határozottan. Janssen mindig komolyan vette és megfontolta véleményét, de önállóságát mindvégig megôrizte. Egyike volt azoknak a keveseknek, akiknek az alapító, idôvel a tegezôdést is felajánlotta. ,,Olyanok voltunk egymás közt, mint a testvérek'' -- írja majd részvétnyilatkozatában Medits. Hála Fritz Bornemann alapos kutatásainak, Medits és a születô verbita rend viszonya teljes világossággal áll elôttünk. Megpróbáljuk ezt itt dióhéjban összefoglalni. Befolyása kettôs volt: közvetett és közvetlen. Igen jelentôs a közvetett is, amennyiben Janssennak kezébe adta saját rendje, a lazaristák szabályzatát, késôbb pedig a Jézustársaság alkotmányát, így az alapító két elsôdlegesen missziós jellegű rend szabályaira támaszkodhatott. Ami közvetlen hatását illeti: ô nézte át és bírálta meg elsônek az új rend szabályzatát, s ô szervezte meg a társulat noviciátusát, azonkívül személyes érintkezés és levelezés során még igen sok ügyben segített. Minden követelményét és bírálatát józansága és meleg lelkipásztori szíve járja át. A szabályok megfogalmazásáról írja: ,,Olyan röviden, ahogy csak lehet, éspedig abból az elvbôl kifolyólag, hogy minden törvény legyen rövid, velôs és világos'' (1897. szept. 18.). A kezdetben túl szigorú Janssent igyekszik az élet valósága és az atyai bánásmód felé irányítani. Pl. a verbitáknak elôször évente kb. 100 böjti napjuk és hetenként 4 hústalan napjuk volt. Medits tisztán látta, hogy az ilyesmi apostoli munkában álló rendnél tarthatatlan. Indítványára és a fiatalabb rendtagok erôteljes támogatásával ebbôl mindössze 3 külön böjti nap maradt. Figyelmeztette a rektort, gondoskodjék jobban a rendtagok egészségérôl, fôleg jobb koszttal, mert amit az étkezésen megtakarítanak, kétszeresen rámegy orvosságra. A kápolnai ájtatosságokat rövidítsék, és ne térdeljenek olyan hosszan. A testvérek akkoriban igen sok szóbeli imára voltak kötelesek, ezek egy részét késô este végezték, ami igen nehezükre esett. Mikor Medits ezt megtudta, azonnal közbenjárt Janssennel, aki rövidesen hívatta a szeniort, Márton testvért: ,,Azt hallom Medits úrtól, hogy az officium nagyon nehéz nektek, különösen este. Miért nem szóltál soha semmit?" Medits errôl is felvilágosította a rektort: akkora tekintélye van, hogy nem mernek beszélni. ,,Még mindig nincs anyai szíve alattvalói iránt.'' Pedig ,,az az elöljáró, aki bírja alattvalói bizalmát, mindent megtehet.'' Kéri, írja fel egy naptárba a rendtagok jeles napjait, és ilyenkor gratulálja meg ôket néhány szíves szóval; ajánljon fel értük minden héten egy szentmisét, és ezt adja is tudtukra, hogy lélekben egyesüljenek vele; sose tételezzen föl hôsies erényt róluk, hanem szeretettel és türelemmel legyen gyöngeségeik iránt; ha pedig korholni kénytelen, mindig bocsásson elôre valami kis dicséretet, hogy a keserű pirulát jobban lenyeljék. Támaszkodjék jobban rendtársaira, hetenként tartott házi tanácskozással. Ha valaki hivatása elleni kísértéssel küzd, sohase mondja neki: Elmehet; megleszünk a házban maga nélkül is. ,,Ilyen és hasonló kijelentések gyakran gyógyíthatatlan sebet ütnek.'' -- Mindez és még sok más intelem mélyen bevilágít Medits lelkületébe, okos, emberies, szeretetteljes gondolkodásába, és ismét bizonyítja kiváló gyakorlati érzékét. De amilyen hajlékony és tágszívű a részletekben, ugyanolyan hajthatatlan a lényegben; ilyenkor ,,állhatatos és sziklaszilárd határozottságot'', ,,vas következetességet'' követel. Rendfônöke engedélyével két ízben járt Steylben hosszabb idôre, hogy a noviciátust megszervezze és Bernard Eikenbrock novíciusmestert feladatába bevezesse. Elsô ízben 1866. ápr. 6-ától júl. 14-ig volt ott. 54 noviciátusra készülô diákot irányított. Elôadásain részt vett a ház több papja, néha a püspök is. Nyolc napos lelkigyakorlattal kezdték, amelyen Medits 30 elôadást tartott. A noviciátus ápr. 19-i megnyitásáról még aznap hosszú levélben számol be rendfônökének. Leírja, hogyan adta át neki Janssen ,,megindulástól átjárt hangon'' a novíciusokat, hogy nevelje ôket Szentlélekkel telt emberekké; hogyan felelte ô, hogy gyengesége tudatában imáikra támaszkodik, hogyan kérte a rektor és az apostoli vikárius áldását. Rendfônökét pedig arra kéri, emlékezzék meg róla és fontos feladatáról mindennap szentmiséjében. -- A lelkigyakorlat végeztével konferenciákat adott a jelölteknek, elmélkedni tanította ôket, bevezette a Szentírás és lelki könyvek olvasásába és egyéb gyakorlatokba. Azt ajánlotta, hogy az elmélkedés során állandóan beszélgessenek Istennel. ,,Minél gyermekibben történik ez, minél jobban a szívbôl jön, annál jobb.'' Saját stílusát ajánlja itt. Legalább havonként átvette mindegyikük írásos beszámolóját, és megbeszélte vele. Különleges sajátosság volt a ,,hivatásünnep'', hivatásuk nagyrabecsülése érdekében. Medits segített a testvérek noviciátusának megszervezésében is, lelkigyakorlatot tartott nekik összesen 21 elôadással, és elôször egy darabig ô irányította itt is az egészet. Mintha mindez még nem lett volna elég, lelkigyakorlatot tartott a ház papjainak és öt lelkigyakorlatot külsôknek is. Ez maga 83 elôadást jelentett. Janssen rektor ápr. 26-án arról ír ugyancsak a lazarista rendfônöknek, hogy Medits éppen 145 világinak ad lelkigyakorlatot Németföldrôl, akik ezért jöttek ide, a nagyhéten pedig 105 poroszországi tanító volt ott. És közben még azt is ígéri rendfônökének, hogy szabad perceiben a már említett elmélkedési könyvön dolgozik ... Második steyl-i tartózkodása (1888. aug. 2-28.) késôbb kezdôdött a tervezettnél, mert elôtte ischiászát kezeltette. Ez alkalommal, a papnovíciusokkal foglalkozott. Itt is lelkigyakorlattal kezdték (23 elôadás). A következô két hétben további 22 elôadást tartott nekik, pl. ilyen témákról: az idô jó kihasználása; törekvés a tökéletességre: teljes odaadás Isten gondviselése iránt; a ránk bízott tanulóifjúságra való gond; hűség kicsiben; lanyhaság; Isten örvendezô szolgálata; bizalom; szelídség; alázat stb. Elôadásaiból két füzetre való -- egyik sokszorosított, másik kézírásos jegyzet -- megmaradt. Saját kézírásával is fennmaradt néhány lap: aszketikus elôadások szövege és imák (mindez a római verbita levéltárban). Az imákat -- reggeli, esti és különféle alkalmakra szólók -- szintén ott írta. Fôleg a Szentlélekhez intézett kisebb imáit ma is megtaláljuk a verbiták rendi imakönyvében. Egyetemes gondolkodására jellemzô, hogy amikor a rendért imádkoznak, mindig kiterjeszti a kérést ,,az egész világ papjaira''. Hogy az imádkozó Medits hangját is halljuk, idézzük itt a reggeli ima kezdetét: ,,Jöjj, Szentlélek, világosítsd meg értelmemet és erôsítsd meg akaratomat, segíts, hogy imámat jól végezzem. Szentséges, három-egy Isten, hiszem, hogy jelen vagy itt. Gyermeki áhítattal és szeretettel imádlak, egyesülve a boldogságos Szűz Máriával, Uramnak Anyjával, Szent Józseffel ...'' Janssen és szoros munkatársai egész sor kérdéssel fordultak a levelezés során is Meditshez. Válaszai, tanácsai mindig gyorsak, tárgyilagosak, mély lelkiségtôl átjártak, de a tôle megszokott módon reálisak és gyakorlatiak. Amellett állandóan biztosítja Janssent, hogy imádkozik érte és rendjéért. Egy ízben pl., nehéz megpróbáltatások idején, így ír: ,,Ma egész különösen imádkoztam érted, a Gondviselés annyira félreismert emberéért. Csak ne veszítsd el a bátorságod. Hajócskád nem törik szét, mert Isten fájából készült.'' Eikenbrock spirituális, úgy látszik, egyszer külön Magyarországra utazott, hogy lelkigyakorlatot végezzen nála. (Bornemann szerint ez 1897-ben történt, bár Meditset csak 98-ban helyezték át. De lehet, hogy éppen hosszabb ideig ott missziózott.) Ha egy kicsit összevetjük a két rend (a kalazantinusok és az Isteni Ige társasága) lelkületét, akikre Medits, elsôsorban alapítójukon keresztül, olyan nagy befolyással volt, megállapíthatjuk: aligha véletlen, hogy mind a kettô kifejezetten gyakorlati irányú és missziós jellegű. Mind a kettôben igen határozott, részletekbe menô lelkiségi irányítást találunk, és a Szentlélek különös tiszteletét. A kalazantinusoknál is külön fejezet szól errôl a rendalkotmányban (l. 17.). Mindez teljesen egybevág Medits jellemével és lelkiségének irányával. Ebben is Isten eszköze volt. Elmélyültebb elemzés tovább bôvíthetné ezt a vázlatos összehasonlítást. Medits és Janssen kapcsolatával összefüggésben még egy érdekes problémakör fölmerül: Magdalene Leitner befolyása. Leitner Csehországból származott, egyszerű parasztcsaládból, iskolába jóformán nem járt, és már elmúlt 30 éves, amikor megtanult írni. Bécsben nehéz munkával kereste meg kenyerét; valószínűleg mosónô volt. Körülbelül egykorú volt Meditscsel, aki 1867 óta irányította lelkét. Sokat betegeskedett. Késôbb visszatért hazájába. Medits még 1908-ban is írt neki. Ez az egyszerű lélek gazdag misztikus kegyelmeket kapott: látomásai, kinyilatkoztatásai voltak. Úgy látszik, hogy Medits, aki a hosszú érintkezés során jól megismerte, általában hitelt adott ezeknek, bár nem mindenben. Hallgatag és diszkrét természetének megfelelôen nem beszélt róluk senkinek, kivéve amikor egyszer megkérdezte elöljáróját, vezesse-e tovább, vagy küldje máshoz. A provinciális az elôbbi mellett döntött. Lelkiatyja közvetítésével Leitner kinyilatkoztatásai szintén befolyással voltak az alakuló verbita rendre. Késôbb Janssen és társai közvetlenül is találkoztak vele. Mindennek részletezése nem tartozik ide. Azt is nehéz lenne megállapítani, mikor puszta közvetítôje Medits a közléseknek, és mikor tesz hozzá a magáéból is. Bizonyos azonban, hogy józansága és óvatossága itt is megmaradt. Szent Pálra hivatkozik: ,,Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, azt tartsátok meg!'' És hogy milyen elvek vezették Leitnerrel és általában a nôkkel való érintkezésében, azt erôteljesen körvonalazza Janssennak írt levelében: ,,Ha azt mondtam: ,,a nôk: nôk'', akkor a jövôben is mindig ezt fogom mondani. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy soha vakon meg nem bízom a földön egy fehérszemélyben, még akkor sem, ha glóriát látnék a feje körül. Mindig óvatos voltam, és a tartózkodás maga. Idáig még mindig így tettem, és sohasem bántam meg'' (1886. márc. 5. -- Ezzel persze nem a nôk lebecsülését akarja kifejezni, csak a szerzetes egészséges óvatosságát kifejezésre juttatni.) Egy pontban mindenképpen szerencsésen találkozott Janssen, Medits és Leitner felfogása és ez a Szentlélek Úristen kiemelkedô tisztelete. Leitner ,,a szép Isten''-nek szerette ôt hívni. Medits 1882-ben egy Szentlélek-testvérületet alapított meg a kaiserstrasse-i templomban, amely azután az egész monarchiára kiterjedt. A Szentlélek tisztelete vsszekapcsolódott ebben a papi hivatásokért végzett imával, Máriát pedig mint a Szentlélek szeplôtelen Jegyesét tisztelték. Kérték a Szentlélek kegyelmeit az egész világ számára, és engeszteltek az ellene elkövetett sértésekért. Hogy Medits mit értett a Szentlélek tiszteletén, azt ô maga foglalja össze legszebben egyik Janssennak írt levelében: Nemcsak az tartozik a Szentlélek kultuszához, hogy a Veni Creatort és Veni Sanctét énekeljék vagy recitálják, és hogy a pünkösd ünnepét nyolcadával ünnepélyesen megüljék. Hanem lelki fiaid azon fáradozzanak, hogy magukat és az egész társaságot méltóvá és képessé tegyék arra, hogy a Szentlélek működni tudjon bennetek és értetek. Ehhez tartozik: a szakadatlan törekvés a lelkiismeret tisztaságára, az alázat, tisztelet és engedelmesség a szentegyház iránt, a társaság elöljárói iránt, és változhatatlan, könyörülô szeretet egymáshoz, a szükséget szenvedôkhöz, a pogányokhoz és a nemkatolikusokhoz (1907. dec. 1.). Leitnernek és Meditsnek nagy szerepe volt a verbiták nôvérágának, a Szentlélekrôl nevezett steyli missziós nôvéreknek létrejötte körül is. * * * A lazaristák már az 1880-as években próbálkoztak Magyarországon házat alapítani. Medits 1887. máj. 23-án rendfônökének írt levelében megjegyzi, hogy ,,a mi kis kongregációnknak virágzó jövôje lesz Magyarországon''. De csak 1898-ban sikerült letelepedniök, amikor József fôherceg Piliscsabán egy kis birtokkal ajándékozta meg ôket. A már 57 éves Meditset szemelték ki az új település vezetésére. Ennek köszönhetjük egyik legszebb és lelkét legmélyebben feltáró levelét, amelyet rendfônökéhez intézett 1897. jún. 13-án: Két napja járt Bécs-Kaiserstrasse-i házunkban Müngersdorf úr, kitűnô és erényes vizitátorunk. Azt mondta nekem, hogy Önnek szándékában állt áthelyezni engem egy másik rendtartományba; ô azonban fél, hogy az általam itt Bécsben kezdett szeretetművek nehézséget okoznak majd. Én azt mondtam neki, hogy ezek a művek jól el vannak rendezve, úgyhogy akár minden pillanatban meg is halhatnék, akkor sem lennének nehézségek vagy zavarok. Felhasználom ezt az alkalmat, hogy megmondjam Önnek, nagyon tisztelendô Atya, teljes egyszerűséggel és Isten színe elôtt: nincs bennem semmiféle rendetlen szeretet sem egy személy -- akárki --, sem egy ház vagy környezet vagy ország iránt; teljesen közömbös vagyok, csak egyetlen szeretet él bennem, éspedig a jó Isten iránt, Jézus Krisztusnak Máriában fogant imádandó emberségével együtt, és a mi kis Társaságunk iránt. Ezért teljességgel az Ön kezébe adom magam, nagyon tisztelendô Atya: intézkedjék rólam bölcsessége szerint, úgy, ahogyan tetszik. Mindenhová elmegyek, ahová küld, akár a föld szélére is, mert mindenütt megtalálom szívem egyedüli szerelmét -- a jó Istent. Örömmel térhetett vissza hazájába 34 éves távollét után. Eddig is sokszor járt ott missziózni. Most az a kitüntetô feladat várt rá, hogy mint a piliscsabai rendház fônöke letelepítse szeretett rendjét. Hogy mennyire magyar maradt, azt érdekesen bizonyítja Bornemannak egy ismételt kitétele: akármilyen jól beszélt is németül, vagy öt helyen találjuk azt a megjegyzést, hogy nem tudta magát egész szabatosan kifejezni, fogalmazását, ,,nyelvi keménységeit'' simítani kellett stb. 1898. ápr. 24-én jelzi Eikenbrocknak, hogy másnap utazik új állomáshelyére. Júl. 16-án nevezik ki házfônökké. Nov. 8-án egy Párizsba írt levelében (amelyben azt kéri, hogy segítsék hozzá az ,,apostoli misszionárius'' címhez a vele járó lelkipásztori kiváltságok miatt) jelzi, hogy már 58 misszióra ill. lelkigyakorlatra hívták meg ôket. Jelenleg fiatalembereknek ad lelkigyakorlatot, akik kétnapi járóföldrôl gyalog jöttek, olyan vágy él bennük, hogy táplálják lelküket. -- A fôvároshoz közel fekvô faluból azután próbál Pest felé tájékozódni. A ferencvárosi munkásnegyedben az ott lakók nagy örömére sikerül felépítenie a Gát utcai templomot és missziós házat. 1903. szept. 17-én ide költözött át rendtársaival, látva, hogy Budapest az ország szíve. Amikor pedig 1905. nov. 7-én megalakult a vincés nôvérek önálló magyar rendtartománya, okt. 23-án ôt nevezték ki lelkiigazgatójává. Vasárnaponként konferenciát tartott nekik, évente lelkigyakorlatot az anyaházba jövô különbözô vidéki csoportoknak is. Papok is jártak hozzá egyéni lelkigyakorlatra. Minden héten konferenciázott a szemináriumban. Azonkívül nagyarányú levelezést folytatott, fôleg régi lelkigyermekeivel. Fiatalkori szép írása a sok levelezés folytán lassan nehezen olvashatóvá vált. Lelkigyakorlat adás, missziózás közben sem szünetelt a levélírás; csak saját lelkigyakorlata idején nyugodott a toll. A postát gondozó öreg laikus testvér egyszer azt mondta: ,,Medits úr az egész világgal összeköttetésben van, -- mindig egész köteg levelet ad át nekem a világ minden országába.'' Még halála elôtti napon is négy oldalas levelet írt az egyik nôvérnek. Így ,,építkezett'' a nagy misszionárius a lelkekben. Külsôleg is ô lett a magyar vincés nôvérek nagy építômestere. Elôször Piliscsabán épített nekik szép nagy templomot és intézetet, azután pedig 1909-re létrehozta műveinek koronáját: a Ménesi úti nagy házat és templomot, szemben, a 26. sz. alatt pedig a lazarista missziós házat és templomot, 1926-tól majd az önálló magyar rendtartomány központját. ,,Annak örülök legjobban, hogy önöknek szép, meleg fészket adhattam'' -- mondogatta élete végén a nôvéreknek. ,,Szegény volt, s mégis égbe nyúló, tornyos házakat épített'' -- írta róla egy újság. Mondhatni haláláig építkezett. A központi ház mögött emelt, a betegápoló nôvéreknek szánt szép új épület fölszentelését már nem érte meg. Tíz évig volt a nôvérek lelkiigazgatója, és mindvégig tevékenykedett. Ha a nôvérek kérték, hogy kímélje magát egy kicsit, rendesen így ütötte el: ,,Majd pihenek eleget a sírban.'' Szeretettel hozzátette: ,,Csak használjuk fel jól ezt az idôt.'' Valóban mestere volt az idô felhasználásának. Akármikor keresték is fel dolgozószobájában, mindig munkában találták. De bámulatos készséggel szakította meg munkáját, hogy a belépô ügyeit meghallgassa. Ha egy levél megírása közben hétszer megzavarták, hétszer hagyta abba, mindig egyforma nyugalommal és szolgálatkészséggel. Feltűnt környezetének nagy türelme és hallgatagsága. ,,Elmondhatjuk róla: sokaknak titkát vitte magával a sírba'' -- írták halála után. Lelki egyensúlyát semmi sem tudta megingatni; mindent nyugodt önuralommal fogadott. Önmagával nem törôdött, a személyére vonatkozó kérdések elôl kitért. Pl. ha a konyhás nôvér megkérdezte tôle, mit szeretne, ezt válaszolta: ,,Ezen még sohasem gondolkoztam.'' Vagy pedig: ,,2000 jó irgalmas nôvért és ezer jó misszionáriust!'' Minden reggel pontosan 4 órakor kelt, akármilyen késôn is jutott ágyba, akármilyen rossz éjszakája is volt (élete vége felé sokat fulladt). Csak 3-4 nappal halála elôtt hagyta ezt abba, amikor az orvos határozottan megtiltotta. 1911. jan. 31-én írja rendfônökének, hogy egészsége megrendült. Egy közelebbrôl nem részletezett szomorú esetrôl beszél, amely nagyon megviselte szívét, mert tönkreteheti annyira szeretett Társaságának magyarországi műveit. Mivel pedig nem tudja, ,,meddig szenvedi még el a jó Isten a földön'', javaslatot terjeszt elô utódjára nézve. 1912-ben egy rendtársa jelzi, hogy Medits rosszul van, vért köpött. Éppen lelkigyakorlat adás közben történt ez, de ügyesen eltitkolta, úgyhogy csak a végén vették észre. Állapotát az orvos súlyosnak tartja. -- Öt nap múlva azonban már ô maga ír megnyugtató sorokat rendfônökének, boldogan köszöni ima ígéretét, és azzal dicsekszik, hogy az egyetemi tanár, akit az aggódó nôvérek elhívtak, kijelentette: szíve olyan erôs, mint egy 24 éves fiatalemberé, és elélhet akár száz évig is! Hogy ebben azért nem hitt egészen, mutatja, hogy éppen e krízis idején írta meg végakaratát: ,,Megjegyzések halálom esetére'' (1912. máj. 20.). Megköszöni rendfônöke és tartományi elöljárói bizalmát, jóságát, köszönetet mond minden kedves rendtársának is, és bocsánatukat kéri. ,,Elmondhatom Isten elôtt, hogy sohasem sértettem meg szándékosan senkit, nem tettem senkivel szándékosan rosszat. Ha valami elôfordult, csak félreértések következtében történhetett.'' Ezután megadja ,,szellemi végrendeletét'': rendje iránti nagy szeretete és sok éves tapasztalata indítja a figyelmeztetésre, hogy mindig tartsák meg lelkiismeretesen a rendi szabályokat, legyenek egymás iránt szeretettel, az elöljárók iránt pedig gyermeki engedelmességgel. Külön szívükre köti a nôvérek közötti munkát. -- Most hat nagy oldalon át 19 pontból álló konkrét felsorolás következik: megírja, hol a készpénze, a miseintenciós könyve, a hozzá küldött intenciók jegyzéke, emlékeztet minden kötelezettségre intézményeikkel kapcsolatban stb. Megemlíti pl., hogy egy bécsi tanítónô öreg édesanyjával együtt uzsoráskezekbe jutott. Szorult helyzetében ô a házfônök engedelmével 600 Ft-tal kisegítette 30 évvel ezelôtt. Ebbôl csak százat törlesztettek le. Valószínűleg nagy nyomorban van a kisasszony, ,,amiért is kérem az elöljárókat, ne szorongassák szegényt. De ha fizetne, akkor fordítsák a pénzt a kedves szegényekre, -- hiszen ôk az uraink.'' Azt is kéri, hogy az elöljárók a bécsi apostoliskolájukba fölvett szegény sorsú fiúktól ne kérjenek túl nagy havi tartásdíjat. ,,Gazdag emberek gyakran ilyen házakba adják fiaikat, hogy könnyebben tanuljanak és kevesebbe kerüljenek, pedig sokszor nincs hivatásuk!!!'' Az utolsó pontban felsorolja azt a néhány jótevôt, akinek még életjáradékkal tartoznak, és részletes intézkedéseket tesz, hogy a mostani felelôsök halála után ezt kik tartoznak teljesíteni az igazságosság nevében. ,,Fiat justitia! Ez áldást hoz.'' Végül sok imát kér bűnös lelkéért. -- Egy késôbbi kiegészítésben kéri, hogy a betétkönyvében lévô minden pénzét fordítsák szentmisékre lelke üdvéért, és e miséket lehetôleg rendtestvérei mondják el. ,,A kedves szegényeknek'' feliratú pénzhagyatékot semmiképpen sem szabad más célra fordítani. Nagyon kedves emlékezés maradt fenn 50 éves szerzetesi jubileumáról, 1914. dec. 13-án. Medits ugyan erélyesen megtiltott minden ünneplést, sôt közölte, hogy aznap nem is lesz otthon, kimegy Piliscsabára. Csakhogy a gráci vizitátor nem így gondolta. Bejelentette látogatását, úgyhogy az ünnepelt nem szökhetett meg. Amikor pedig 3 nappal elôbb megérkezett, érdeklôdött a nôvéreknél, milyen ünnepi programot terveznek. Azok irulva-pirulva ismerték be, hogy semmit, hiszen ,,így lett parancsolva.'' Mire a vizitátor: ,,Igaz, önök az atyának engedelmeskednek, ô viszont nekem.'' Több sem kellett a jó nôvéreknek: lelkesen nekiláttak, összesürgönyözték ügyesebb rendtársaikat, és két nap alatt szerény, de bensôséges ünnepséget készítettek elô. Reggel Medits ünnepi misét celebrált, utána volt a köszöntés élôképpel, délben családias nagy rekreáció, amelynek utolsó félóráját ô is a nôvérekkel töltötte. -- Ez a nap mint alkonyati fényesség aranyozhatta be leáldozás felé hajló életét. Alig négy hónap múlva halott. Személyes lelkiéletérôl csak annyit tudunk, amennyit egyik füzete alapján a Központi Lapban a már jelzett kis cikk közölt. Nagy rendszeresség és nagy bensôség jellemezte. Már fiatal korától kezdve szokásba vette, hogy mintegy megállapodott a jó Istennel bizonyos jelekben, rövidítésekben. Pl. GAEL ezt jelentette: G -- Gott (Isten jelenlétének tudata), A -- Anbetung (imádás), E -- Ehre (dicsôség Istennek), L -- Liebe (szeretet). Reggeli programjában ilyeneket olvasunk: ,,Gyorsan rendbe hozok mindent, úgyszintén lelkemet is.'' ,,Elmélkedés alatt szeretetteljes párbeszédben érintkezem Istennel, s ha nem megy, akkor a keresztút vagy a rózsafüzér titkairól elmélkedem.'' Nagy súlyt fektet arra, hogy szóbeli imáit értelmesen, hangsúlyozva, elsietés nélkül végezze. Általában ,,semmit sem végzek megszokásból, és mindenre elég idôt szánok. Ha valamit elsietek, legföljebb 5 percnyi idôt nyerek, de amellett végtelen sokat veszítek.'' Minden órában lelkiáldozást végzett. ,,Ne veszíts el több idôt! -- biztatja magát. -- Legfeljebb 20 éved van még hátra, és akkor semmit sem tehetsz többé az örökkévalóságon át.'' Ugyanakkor a nôvéreket, különösen a gyenge egészségűeket sokszor vigasztalta azzal, hogy haláluk után tovább munkálkodhatnak Istenért, egészen az utolsó ítélet napjáig. ,,Csak meg kell kérniök a jó Istent, engedné meg, hogy haláluk után is működhessenek dicsôségének elômozdítására.'' Egyik nôvérnek pedig ezt mondta: ,,Ha meghal, álljon be a misszióba, és a szegény bűnösöket fülüknél fogva vezesse a szentgyónáshoz.'' Bátor és energikus cselekvésének titkába a következô jegyzet világít be: ,,Igen fontos ügyekben: 1. a drága isteni Kisdedet a karjaimba veszem. 2. Vele együtt a leggyöngédebb kifejezésekkel könyörgök a mennyei Atyához, hogy segítsen. 3. Ez isteni Gyermekkel szívemben határozottan megparancsolom azoknak, akiktôl a segítség függ, hogy segítsenek.'' Spiegl rendtársa szerint ,,olyan jellembeli tulajdonságai és tehetségei voltak, amelyek ritkán egyesülnek ugyanabban a személyben. Jámbor volt, imádságában mindig nagyon áhítatos, prédikálásban és gyóntatásban buzgó, amellett azonban állandóan vidám és jó hangulatú. A szentmisét szinte feltűnôen gyorsan mondta, mégis nagy áhítattal. A legkisebb apróságokig menô hűséggel megtartotta a szent szabályt, pl. otthon nem fogadott látogatót engedélykérés nélkül, mégis nagyvonalú volt munkáiban, úgyhogy több egyesületet alapított, több templomot és lelki célokra szolgáló házat épített. Sokat tevékenykedett kifelé, mégis nagy becsülete volt a társulat belsô ügyeiben is.'' Tegyük hozzá a legfontosabbat: kitűnô gyakorlati képességek egyesültek benne mély lelkiséggel. Egyenes tartását, jó kedélyét, munkás napi programját szinte haláláig megôrizte. Nem volt soká beteg. Halála elôtti napon még nagy keservesen a szentmisét is bemutatta. Bár olyan gyenge volt, hogy segítség nélkül felülni sem tudott, a testvérrel felöltöztette magát, és dagadt lábára még a csizmát is felhúzatta, hogy minél tiszteletteljesebben jelenjék meg Isten elôtt. Így vonszolta magát az oltárhoz utolsó áldozatára. Másnap, 1916. jan. 7-én, félévvel aranymiséje elôtt, csendesen, nesztelenül elaludt. Temetésén megjelent Fetser gyôri püspök, sok pap, a nôvérek, tisztelôinek és lelki gyermekeinek sokasága. A ravatalon lefényképezték. Életében ezt nem nagyon engedte; egyetlen fényképe maradt ránk, Janssen Arnold társaságában, egy csoportképrôl kinagyítva (Bornemann füzetében). Állítólag jubileuma alkalmából a provinciális megparancsolta neki, hogy csináltasson fényképet magáról, de ezt senki sem találja. Most mindenesetre már nem tiltakozhatott. Ez a kép van emléklapján, nagyban pedig a St. Gabriel missziós ház 50 éves jubileumára kiadott füzetben látható. A szó szoros értelmében mosolyog rajta, a jól végzett munka édes nyugalmával. Rendje krónikájában sokakról hoztak részletes nekrológot. Róla nem. A világháború alatt hiányzott az idô és az erô; utána pedig emléke lassan elhalványult. A nôvérek ugyan készültek lelki hagyatékának összegyűjtésére és életrajzának megírására, -- de sajnos a háborút követô zavaros idôkben az iratok megsemmisültek. Pótolhatatlan veszteség. Mégis maradt három országban elég adalék ahhoz, hogy életét, alakját magunk elé állíthassuk. E rövid áttekintés írója itt mond hálás köszönetet mindazoknak -- otthon és külföldön --, akik a szép feladatban jó szívvel segítségére voltak. Hátha ez a kis tanulmány felébreszti az érdeklôdést iránta, és olyanoknak is kezébe jut, akik bôvíthetik a reá vonatkozó ismereteket. ======================================================================== Ivan Merz, a horvát ifjúság apostola (Dr. Nagy Bozidar[*] -- Vajnovic Magda) Több mint 50 év múlt el Merz Iván halála óta, emléke azonban igen elevenen él nemcsak Zágrábban, hanem az egész horvát nép körében is. Mi volt az ebben a fiatalon elhunyt zágrábi tanárban, ami még mindig vonzó és lelkesítô, azoknak a nemzedékeknek is, akik nem ismerték személyesen? Még be sem töltötte harminckettedik életévét, amikor eltávozott az élôk sorából, miután hat évig mint tanár működött a horvát fôvárosban, -- mégis olyan mély nyomot hagyott hazája katolicizmusában, olyan fényt gyújtott, hogy sugarai napjainkig is elérnek. Szeretnénk bemutatni ennek a fiatalembernek -- mondhatnánk, napjaink emberének -- lelki nagyságát, mert jelentôsége messze túlhaladja határainkat. Szabadelvű nevelés Dr. Merz Iván Bosznia Banjaluka nevű kisvárosában született 1896. dec. 16-án. Édesapja, Csehországból odaszármazott német, az osztrák magyar monarchia katonatisztje volt, s egyben mint a helyi vasútállomás fônöke dolgozott. Édesanyja kanizsai magyar. Szülei csupán külsôséges hagyományok szerint voltak katolikusok; minden mélyebb vallási élet hiányzott belôlük. Ivánnak ,,tisztességes polgári nevelést'' biztosítottak, minden vallási alap nélkül. így a kisfiú olyan szabadelvű környezetben nevelkedett, amely minden evilági értéket érdemén túl becsült. Természeti adottságai közül kitűnt művészi érzéke, amely különösen az irodalom iránti érdeklôdésben nyilvánult meg. Az elemi iskolát és a gimnáziumot szülôvárosában végezte, majd 1914- ben érettségizett kitűnô eredménnyel. Bár az iskolában tanult hittant, ennek -- mint maga mondta -- nem sok hasznát vette a lelkiéletben. Gimnáziumi évei alatt pozitív hatással egyedül anyanyelvtanára, dr. Markovics Ljubomir volt a fiatalemberre. Évekkel késôbb így fogalmazta meg azt a mély benyomást, amelyet tanára keltett lelkében: ,,Ô mentett meg az örökkévalóság számára.'' Markovics érett katolikus értelmiségi volt, aki jellemével, széles körű műveltségével és ôszinte, mély vallásos meggyôzôdésével imponált diákjainak, különösen Ivánnak. Rajta keresztül az isteni kegyelem vezetésével megtalálta a hithez és az igazi értékekhez vezetô utat. A tiszti akadémia neveltje -- egyetemista -- katona Érettségi után szülei kívánságára a bécsújhelyi tiszti akadémiára kerül. Mindössze három hónapig maradt ott, mivel sohasem volt kedve a katonáskodáshoz. Akadémiai tartózkodása mégis hasznára vált, mert itt ismerkedett meg közelebbrôl környezete erkölcsi nyomorúságával. Növendéktársainak iszákossága, kicsapongása, káromkodása és trágár beszéde végtelen undort váltott ki benne. Ezután édesanyja kívánságára beiratkozott a bécsi egyetem jogi karára. Közben már javában dúlt az elsô világháború. 1915-ben Ivánt is behívták. Az elsô világháború vérében és lángjában Alapvetô katonai kiképzés után az olasz frontra vezényelték. A háború végéig ott is maradt. A háború sokak lelki elszegényedésére szolgált; ôt azonban vallási téren nagyon meggazdagította. A halállal állandóan szembenézve, különféle szenvedéseknek kitéve, annyi embert látott elveszni maga körül, annyi emberi tragédiát figyelt meg, hogy mindennek hatására lemondott irodalmi-esztétikai világnézetérôl. A háborúból edzetten, hitében megerôsödve került ki, teljes tudatában annak, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha keresztény. Életrajzírói szerint éppen a háború járult legnagyobb mértékben hitbeli meggyôzôdésének megerôsödéséhez. Tanulmányok európai fôvárosokban A háború után Bécsben folytatta tanulmányait. Végre beiratkozhatott oda, ahová már régen vágyott: az irodalom, a germán és román nyelvek tanulmányozására. 1920-ban francia ösztöndíjat kapott, és Párizsba került, ahol a Sorbonne és az Institut Catholique diákja lett. Egyetemista korában már mély lelkiéletet élt, amelyet zágrábi évei alatt tovább fejlesztett. Bécsi tartózkodása alatt beiratkozott a horvát egyetemisták ,,Hrvatska'' (Horvátország) nevű szervezetébe, és ott titkári szolgálatot teljesített. Kollégáival együtt szorgalmasan készült arra az apostoli munkára, amelyet késôbb hazájában végzett. Párizsi évei alatt társaival együtt beiratkozott Páli Szent Vince egyesületébe, és gondoskodott a párizsi szegényekrôl. Tanuláson kívül más módon is szélesítette kulturális látókörét. Színházba, operába, hangversenyre járt, megismerkedett több katolikus ifjúsági szervezet tagjaival, valamint több katolikus társadalmi munkással. Még középiskolás korában naplót kezdett vezetni. Ezt a tiszti akadémián, majd késôbb a fronton, valamint Bécsben és Párizsban is folytatta. Így maradt meg az a sok értékes oldal, amelyeken keresztül szinte lépésrôl lépésre figyelemmel kísérhetjük lelki fejlôdését. Nem egy ma élô fiatalember találhat sok közöset ezekkel a feljegyzésekkel. Iván mindent feljegyzett naplójába: kételyeit, gyanakvásait, gyötrôdéseit, szilárd világszemlélet utáni vágyát és erre való törekvését, az elsô ifjúkori szerelem emlékeit, benyomásait az olvasott könyvekrôl, színházi látogatásairól; vallásos élményeit, imáit. Bécs, 1915. V. 17. -- Az életem egy nagy kérdôjel. Napról napra tűnik gyermeki hitem. Hiányzik az a régi megkülönböztetés a jó és a rossz között. Azt kérdezem magamtól: valóban jó-e mindaz, amit azelôtt jónak tartottam? Mi az a ,,valóban jó'', és létezik-e jó? Nem elôítélet-e minden világszemlélet? És állandóan így élek és kérdezek. Csak amit magam elôtt látok, arról látom, hogy létezik ... Van-e Isten, vagy nincs? És mit értünk Isten nevén? Tény, hogy ô létezik, hogy érzem ôt magam körül, magamban, itt, ezen a helyen, ott, mindenütt. Dallamai kitöltik a világűrt. Minden ember érzi valami nagyobb és örökkévalóbb leheletét ... Tehát van Isten. Akkor azt kérdezzük: mi az az Isten, milyen? Imádkozhatunk-e hozzá? Személyes-e? Ezekre a kérdésekre bensônk felel egyes egyszerű esetekben. Megbántom a szüleimet, nagyon sajnálom. Ez annak a bizonyítéka, hogy az az érzés, hogy igazságtalanságot követtünk el, nem elôítélet, hanem bennünk igazság van. Az igazság elv, amely bennünk van, és egész bensônk felindul, ha ez ellen az elv ellen cselekszünk. És Az, akit magunk körül érzünk, akirôl az ész arra a felismerésre jut, hogy örök, aki felé a lélek akaratlanul is törekszik, ô lesz valójában az Igazságosság. Ezzel jutunk el a személyes Istenhez. Ô létezik, és én erôsen hiszem, még a kísértés legnehezebb perceiben és kételyeiben is, hogy az egyetlen, örök, nagy Isten. És ha ô létezik, már arra következtethetünk, hogy életünknek van értelme ... Banjaluka, 1915. IX. 5. -- Hogy megint beszéljek magamról legjobb barátomnak: egész nap szörnyű lelkiállapotban voltam. A templomban nem tudtam igazán összeszedett lenni, állandóan kérdések törtek rám, hogy nem áltatom-e, nem ámítom-e magam, nem beképzelés-e mindez. Ehhez járult a természettel való borzasztó összeütközésem ... Vagy katolikus, vagy semmi, mondom megint. De miért vannak ezek a szörnyű kételyek, ez az önmagam gyötrése? Emellett itt az emberben az önzés, hogy undorodnia kell önmagától. Igaz, most már egy kicsit kikerültem ezekbôl a zavaros érzésekbôl. Szemem elôtt a Madonna képe bíborban... Párizsi naplóját lapozgatva és akkori levelezését olvasva látjuk, hogy már akkor teljesen kialakult jellem volt, és mélyen áthatotta a hit. Ennek a hitnek akarta szentelni egész életét. Párizsból egyszer a következôket írta édesanyjának: ,,Tudod, hogy az egyetemi élet Bécsben, majd a háború, tanulmányaim és végül Lourdes meggyôztek arról, hogy a katolikus vallás az igazi, és azért egész életem Krisztus Urunk körül forog'' (1921. okt. 20.). Ez év január 20-án írja naplójába: ,,Apuka január 12-én, ezüstlakodalma alkalmából, 20 év után elôször járult szentáldozáshoz. Jézus Szívéhez intézett imáim meghallgatásra találtak! A levélben, amelyet írt, a megtérés tipikus példáját látom. Természetfölötti erô térítette meg: a Kegyelem. Még Anyuka okoz gondot.'' (Édesanyja csak Zágrábba jötte után tért meg; akkor már nem vezetett naplót, így errôl közelebbit nem tudunk.) Új ember Zágrábban Miután befejezte tanulmányait, 1922 ôszén Zágrábba érkezett, ahová szülei már elôzôleg átköltöztek. Az érseki gimnáziumban kapott állást, mint a francia és német nyelv tanára. Ebben az állásban maradt rövid élete végéig. A következô évben ledoktorált a zágrábi egyetem filozófiai karán. Doktori értekezésének címe volt: ,,A liturgia hatása a francia írókra Chateaubriand-tól a mai napig.'' Abban az idôben sok horvát fiatalember tanult külföldön. Tanulmányaik befejezése után sokan hazatértek, de hazatértük semmi feltűnést nem keltett. Ivánnál másként volt. Sztankovics Marica, késôbbi munkatársa szépen fejezte ezt ki: ,,Látóhatárunkon új ember tűnt fel. Olyan ember érkezett, akinek számára a hit nem hagyomány, hanem élet volt, és a katolikus munkát nem sportnak, hanem a halhatatlan lelkekért való harcnak tekintette.'' (Zivot (Élet) c. folyóirat, 1938. 5. sz.) Iván tudta, mit akar; egész életprogram volt elôtte. ,,Élethivatásom a katolikus hit'' -- írta édesanyjának Párizsból. Ezt a hivatást minden várakozáson felül betöltötte, munkatársai bámulatára. Mit tett az ,,új ember'' Zágrábban? Életének és munkásságának zágrábi hat évét a következô szavakkal jellemezhetnénk: A megtestesült szeretet volt Isten és ember iránt, amely nem ismert semmiféle magánérdeket. E két keresztény parancsot a hôsiességig teljesítette, még hozzá naponta, kitartóan, utolsó leheletéig hűségesen. Kívülrôl nézve élete egészen mindennapi élet volt. Tanári hivatását és egyéb kötelességeit lelkiismeretesen teljesítette, szabadidejét pedig a katolikus ifjúsági munkának szentelte. Az utóbbi téren nem volt egyedül: akadtak a világi hívek között többen, akik katolikus társadalmi munkát végeztek. Benne azonban volt valami egészen különös, egyedülálló. Természetfeletti szépségű lelkének gazdagsága munkásságában jutott kifejezésre. Sokan mondták róla, hogy közelében Isten különleges jelenlétét élték meg, és ez a jelenlét mintha belôle sugárzott volna ki. Részesülés Isten bensô életében Miben áll dr. Merz Iván lelki nagyságának titka? Milyen forrásokból merített erôt munkájához, táplálékot lelkének? Amikor egy ankét alkalmával azt a kérdést tették fel neki: mi is az a lelkiélet, így válaszolt: ,,A lelkiélet elmélkedés az isteni dolgokról; Isten bensô életében való részesülés, bizonyos módon Istenné alakulás.'' -- Szükség van-e a lelki-életre? --,,Igen. Mert anélkül megszűnnénk létezni. Anélkül az élet pokol lenne.'' Nem kétséges, hogy intenzív lelkiélet volt az az igazi forrás, amelybôl apostoli működése táplálkozott. Imaéletének központjában a mindennapi szentmise és szentáldozás állt. Naponta negyedórás elmélkedést végzett, mint ahogyan maga mondta egy ankéten. Napi ájtatosságai közé tartozott az olvasóimádkozás is. Hetenként többször a délutáni órákban a Jézus Szíve bazilika karzatán észrevétlenül és zavartalanul végigjárta a keresztutat. Szívesen és gyakran végzett szentségimádást. De Iván nemcsak imádkozott: az ima apostola is volt. Számos, különbözô folyóiratokban közölt cikke buzdította az olvasókat a lelkiéletre. Lakásán csoportösszejöveteleket rendezett, amelyeken a jelenlevôket az elmélkedô imára tanította. Nem volt egyetlen rend vagy intézmény tagja sem, és nem kötötte magát semmilyen elôírt imamódhoz. Mindaz, amit imádkozott és ahogyan imádkozott, szabadon, önként, természetesen, szívbôl jött. És pontosan így rokonszenves nekünk, így vonzó és követésre buzdító. A liturgikus megújhodás úttörôje Ha mélyebben akarunk Merz Krisztushoz való viszonyának lényegébe hatolni, lehetetlen mellôznünk a liturgia területét. Még bécsi tanulmányai alatt felébredt érdeklôdése a liturgia iránt. Párizsban szedte össze az anyagot doktorátusához, amelyet -- mint már említettük -- késôbb Zágrábban védett meg. Ô maga is mély liturgikus életet élt. Mindennapi szentmiséjét nagy francia-latin misekönyvébôl kísérte, az Egyház imáinak minél tökéletesebb megértésére törekedve. Elôadásokat tartott és lelkes cikkeket írt a liturgiáról. Programadó cikkében, amely a ,,Luc'' (Fény) c. folyóiratban jelent meg (1924. 1. sz.), ,,Lelki megújhodás a liturgia által'' címmel, így írt: ,,A liturgikus elmélkedés által minden katolikus naggyá és univerzálissá válik. Személyes érdekeit elhagyva úgy kezd érezni, mint ahogyan maga az Egyház, a mérhetetlen Krisztus tükörképe érez. Minden egyes lélek a liturgia alapján nevelôdik. Mondhatnánk, hogy a liturgia a szó legszorosabb értelmében pedagógia, mert segítségével a hívô lélekben átéli Krisztus örök életének minden szakaszát ...'' ,,Liturgia és művészet'' c. cikkében (Zivot 1924. 4. sz.) a következôket mondja: ,,A katolikus szertartás szépsége olyan csodálatos, hogy aki egyszer megérezte ezt a szépséget, lelkében arra vágyik, hogy mindent otthagyjon, és egész életét liturgikus imában töltse, éjjel-nappal szüntelenül dicsôítô himnuszt énekelve a legszentebb Szentháromságnak.'' A jezsuita P. Vrbanek, gyóntatóatyja és lelkivezetôje mondta egy alkalommal, hogy Ivánnak a liturgia jelentette a művészetet és az életet. Ô maga is így nyilatkozott imént említett cikkében: ,,A liturgia művészi egész, amelyben az összes művészet részt vesz, és amely minden művészetre kihatással volt.'' Amikor 1921-ben megjelent a római misekönyv horvát nyelvű fordítása, ô írta meg a recenzióját ,,Elmélkedés a Római Missaléról'' címmel. Többek között ezt is megjegyezte: ,,Egy ilyen alapvetô mű fordítása korszakalkotó jelenség irodalmi életünkben. Mi több, mondhatnánk, hogy ez a könyv a legértékesebb mű, ami valaha is horvát nyelven megjelent.'' Szemünk elôtt tartva mindazt, amit Iván tett a liturgiáért vagy mondott róla, igyekezetét és erôfeszítéséit, hogy a horvát katolikusok között fölébressze a liturgikus tudatot és a liturgikus életet, jogosan nevezhetjük ôt úttörônek a liturgikus megújhodás terén Horvátországban. Egyházias szív Másik nagy szívügye az Egyház volt, a római pápával az élén. Kevés olyan ember található Isten kiválasztottjai, az oltár jelöltjei között az utolsó századok folyamán, akinek életszemléletében ennyire kifejezésre jutott volna Krisztus misztikus testének megértése. Errôl tanúskodik egy ezzel kapcsolatos ankétkérdésre adott felelete is: ,,Miért szeretem a katolikus Egyházat és a Szentatyát?'' --,,Mert benne (az Egyházban) látom forrón szeretett Üdvözítôm és Istenem, Jézusom tiszta képét, minden tökéletességével, a Szentatyát pedig úgy tekintem, mint Istenemet és Uramat emberi alakban.'' Ezek a szavak egy Pál lelkéhez hasonló lélekrôl tesznek tanúságot, amely mélyen behatolt Krisztus titokzatos testének titkaiba. Szeretete az Egyház iránt nem volt csupán magánügye. Apostoli munkásságával szóban és írásban igyekezett az emberek lelkében felébreszteni a tudatot: mi is voltaképpen az Egyház, mégpedig az egyetemes Egyház, élén a pápával, Krisztus Urunk helyettesével. Ezzel kapcsolatos munkássága igen széles körű volt, mindez azonban egy célhoz vezetett: hogy az egyetemes Egyház minél intenzívebben legyen jelen a horvát részegyházban. Erre törekedett, amikor a XI. Pius által kezdeményezett Katolikus Akció elveit igyekezett megvalósítani hazájában (erre még visszatérünk), amikor a pápai körlevelek tanulmányozására serkentett, vagy amikor egy külön ,,Pápai Nap'' bevezetésén fáradozott. ,,Merz a pápai körlevelek embere volt'' -- emlékezett meg róla a horvátok bíborosa, Franjo Seper, aki személyesen ismerte. ,,Számára szent volt a pápa szava. Sentire cum Ecclesia -- az Egyházzal érezni, ennek megtestesülése volt. Nem volt ez csupán valami katonás engedelmesség vagy szótfogadás, hanem az Egyház iránti szeretet nyilatkozott meg minden szavában.'' Ifjúsági vezetô Még tanulmányi évei alatt kapcsolatot tartott fenn több európai ország katolikus szervezeteivel. Tanulmányozta munkájukat, szabályzatukat, tevékenységüket, eljárásmódjukat. Figyelemmel kísérte a katolikus mozgalom fejlôdését hazája fiataljai között is. Röviddel Zágrábba érkezése után, a már fennálló Katolikus Ifjúsági Szövetség elnökévé választották. Többekkel együtt a Szövetség szükséges átszervezését szorgalmazta. Fáradozásai eredményeként az Ifjúsági Szövetség egy év leforgása alatt a Horvát Sasok Szövetségévé alakult át. Iván élete végéig titkára és alelnöke volt. A megújult szervezet célja az ifjúság nevelése volt vallási, értelmi, erkölcsi és testi téren. Ivánnak köszönhetô, hogy erôteljes vallási-kulturális jelleget kapott. Az elôbbi már abban a jelszóban is megnyilvánult, amelyet az ô indítványára fogadott el és tett magáévá a Szövetség: ,,Áldozat -- Eukarisztia -- Apostolkodás.'' Meggyôzôdése szerint minden katolikus szervezet célja és minden nevelés célja is egyben ,,minél több embert egyesíteni Jézussal az Oltáriszentségben már itt a földön, hogy minél többen támadhassanak fel Vele elválaszthatatlanul egyesülve az örökkévalóságban.'' A szervezet szabályait, az ,,Aranykönyvet'' is ô állította össze, új irányzatokkal és eszményekkel gazdagítva szlovén nyelvű mintáját; ilyen volt pl. a szeretet és odaadás az Egyház és Krisztus Urunk helytartója, a pápa iránt. Apostoli munkájának tudományos alapot is adott: két évig (1923-1925) P. Alfirevic SJ vezetése alatt magánúton keresztény filozófiai és teológiai tanulmányokat végzett. A fiatalok, akikkel naponta érintkezett, nemcsak apostolukat és eszményi vezetôjüket látták benne. Mindannyiuk igazi, ôszinte barátja is volt. Különösen olyankor számíthattak jószándékú irányítására, amikor egy-egy fiatal életét a neki megfelelô helyes útra kellett terelni. Ilyesmiben felülmúlhatatlan volt. Sok, ma már magas korban lévô akkori fiatal, férfi, nô egyaránt emlegeti ma is szeretettel és bölcs megfontolással adott tanácsait, a tôle kapott segítséget, amellyel az élet igazi értékei felé irányította útjukat. Az Egyház hihetetlenül élénken élt benne, és volt jelen minden tevékenységében. Igyekezett kiszélesíteni kortársainak kereszténységét, és megértetni velük, mi a ,,katolikus''. Emlékeztette a keresztényeket, hogy életüknek összhangban kell állnia azzal, amit hisznek, hogy következetesen kell a hit szerint élni. Vallotta, hogy a teológia nincs kizárólag a papok számára fenntartva, és szükséges, hogy az értelmiségiek vallási műveltsége összhangban legyen világi műveltségükkel. Hiszen nincs szomorúbb, mint amikor egy egyetemi végzettségű embernek olyan elképzelései vannak a vallás terén, mint egy tíz éves gyereknek. A Katolikus Akció lelkes munkása XI. Pius pápa 1922-es körlevele után egy évre Jugoszlávia püspökei is közös körlevélben ajánlották a híveknek a Katolikus Akció megszervezését az országban. Amint a pápai körlevél megjelent, Iván munkához látott. Jellemét ismerve csak természetes, hogy kész volt engedelmesen véghez vinni Krisztus helytartójának óhaját, lelkesen válaszolt a világiaknak szóló felhívására, hogy vegyenek részt az Egyház apostoli tevékenységében. Nem egy külön szervezet megalakítása lebegett a szeme elôtt, hanem a már fennálló katolikus egyesületekbe igyekezett belevinni a Katolikus Akció eszményeit és elveit. Sajnos azonban gyakran ütközött ellenállásba, megnemértésbe. ,,Gyakran mondtuk neki, hogy forradalmár -- emlékezik P. Jäger SJ --, hogy azzal, hogy a pápa elképzeléseit a mi közéletünkbe igyekszik bevezetni, forradalmat csinál. Ilyenkor azt felelte: ,,Különös egy forradalom, elismételni, amit a Pápa mondott!'' Nagy türelemmel, szelídséggel és keresztény megbocsátással ellenfelei iránt sikerült mégis áttörésre segítenie a Katolikus Akció eszméit a horvát katolikusok között. Mindenkor tisztaság a jelszó Ahhoz, hogy jobban megérthesse a fiatalokat, jövendô vezetôjüknek is át kellett élnie mindazt, amit minden jóerkölcsű fiú és lány átél ifjúsága válságos évei alatt. Iván naplója mutatta, milyen mély nyomot hagyott lelkében az elsô, ifjúkori szerelem élménye, és fôleg hogy milyen elhatározásra jutott ennek következményeképp. Ugyanis még középiskolás korában beleszeretett egy lányba. Sajnos, az igen ,,könnyű'' felfogású volt; ezt Iván is észrevette. Amikor az iskolai vakáció alatt a lány egy másik városban tartózkodott, hagyta magát elcsábítani, majd kétségbeesésében öngyilkos lett. Ennek hatása sokáig elkísérte hôsünket. Banjaluka, 1915. XII. 12. -- Megbékéltem, talán örökre, a természettel. A nôi elem eljátszotta életemben azt a szerepet, amelyet el kellett játszania. Itt nincs több dolgom nôkkel. Nem akarok szerelmes lenni, ez érzékiséggé fajulhat. A többi nônek életemben csak baráti szerepe lehet, egészen finom baráté. De borzasztó, ha elgondolom, hogy mindig egy olyan társadalomban kell forognom, amely tele érzékiséggel. A napokban tisztaságot fogadtam házasságig a Boldogságos Szűznek. Lehet, hogy a tisztaság halálomig tart. Korán felismerte, hogy a keresztény élet örök harcot jelent, mégpedig elsôsorban önmagunkkal: bensônkben összhangot igyekszünk teremteni, rendet bevezetni szenvedélyeink és ösztöneink közé. Szívesen vette fel ô is ezt a harcot, hogy lelkébôl a kegyelem segítségével kialakítsa Isten remekművét. Majd minden évben lelkigyakorlatot tartott, ezek alatt sok jegyzetet készített, amelyek mutatják, milyen élénken törekedett a keresztény tökéletesség elérésére. Íme néhány feljegyzése: 1923. XI. 8. -- Megkérdeztem az Úristent, nem látnám-e magam szívesen halálomkor mint papot vagy szerzetest. Semmi különös világosságot nem kaptam e tekintetben. Egészen boldogan halnék meg ebben a helyzetben is, amelyben vagyok, csak attól félek, hogy a katolikus szervezetekben végzett munkámban, az írásban stb. eddig inkább személyes rokonszenvemet követtem és nem azt, ami Isten érdekét jobban szolgálja. Azért kellene, hogy továbbra is ebben a környezetben dolgozva, amelybe Isten akarata helyezett, valakinek az irányítását kövessem, -- vagyis azok vezetését, akiknek hivatása és élete a Szentlélek közvetlen hatása alatt áll ... 1926. III. 28. Virágvasárnap. -- Krisztus Király vezetése alatt küzdve, életem végéig megfeszítettnek kell lennem. Krisztus Jegyesét is századokon át keresztre feszítették, -- nekem is részesülnöm kell ebben a dicsôséges hasonlatosságban. A kereszt nélküli, kellemes élet számomra szégyenteljes kellene, hogy legyen. Azért boldognak kell lennem és Jézus hadserege normális állapotának kell tekintenem -- nem morgolódva, mint eddig -- nehéz állapotbeli kötelességeimet, amelyek gátolnak az elegendô egyéni tanulásban és a munka végzésében ... III. 29. -- A Megváltó Názáretben egészen 30. évéig végzett teljesen technikai munkát. Ács volt. Azt a munkát más is elvégezhette volna. Ô nem azért jött a világba, hogy ács legyen, de mégis végezte ezt a munkát, majdnem egész életében. A tanulság számomra: a Megváltó példát ad, hogy magamnak is egészen technikai munkának kell alávetnem magam; olyanoknak, amelyeket helyemben más is elvégezhetne, talán még jobban (iskola). Lemondani egyéniségemrôl és olyan munkát végezni, olyan téren, ami nem felel meg meghatározott egyéniségemnek: azért szükséges, hogy le tudjam küzdeni a magam akaratát -- superbiam vitae (az élet kevélységét). Azért örömmel kell továbbra is állapotbeli kötelességeim nehéz keresztjét hordoznom, hogy ezzel kenyeret keressek. Az Atya akaratának ilyen teljesítése legyen a Katolikus Akcióban végzett munka áldásának záloga. Egyre erôsödött benne egy nagyobb, tökéletesebb szeretetre szóló hívás, hivatás, ahogy Isten egyre jobban kitöltötte lelkét. Bár tiszteletben tartotta a keresztény házasságot, a tisztaság és szüzesség egyre nagyobb erôvel vonzotta. Mielôtt bevonult katonának, ezt jegyezte naplójába: ,,A jelszó tisztaság és mindig tisztaság kell, hogy legyen.'' 1923-ban, Szeplôtelen Fogantatás ünnepén egész életre szóló tisztasági fogadalmat tett: szíve minden szeretetét Krisztusnak adta, hogy így kiterjeszthesse minden emberre, akivel csak életútján találkozik. Törekedett a fiatalokban is segíteni a keresztény beállítottság kifejlôdését a szerelem, házasság, tisztaság, nemiség tekintetében. Ide tartozik egy kis írása ,,Te és ô'' címen az érettebb, házasságra készülô férfiifjúságnak. Beszélt a családról, a nôk helyzetérôl a modern társadalomban, a táncról, filmekrôl, könyvekrôl, divatról. Felhívta a lányok figyelmét arra, hogy az a gyengédség, amelyet vôlegényüktôl vagy vôlegényjelöltjüktôl elvárnak, sokszor olyasmit idézhet a másikban elô, ami már a bűnnel határos, vagy bűn. Természetesen sok olyan megnyilvánulása van, amit csak az akkori körülményekre lehet alkalmazni. A Boldogságos Szűzanya tisztelôje Csak töredékesen mutatnánk be Merz Iván lelkiségét, ha nem tennénk említést a Boldogságos Szűz iránti nagy tiszteletérôl. Különösen a Lourdes-i Szűzanya alakja volt elôtte kedves. Többször is meglátogatta Lourdes-ot, és ô maga is szervezett zarándokutakat a Szűzanya városába. Elôadásokat tartott, cikkeket írt a Lourdes-i Szűzrôl. Egy barátjának írt levelébôl idézünk: ,,Lourdes-ban az ember valóban a mennyország ,,elôízét'' érzi. Igen, Lourdes-ban tanultam meg, mi is az a rózsafüzér, amely azután legjobb barátommá vált. Azelôtt is imádkoztam a szentolvasót, természetesen a hit szellemében, de Lourdes az értelem hitéhez érzelmi mozzanatot adott.'' Egy lánynak a következô szavakkal ajánlotta a szentolvasó imádkozását: ,,Ha nehéz lesz az élete és elérik a gondok, fogja a Szűzanya olvasóját, és az meg fogja vigasztalni, ad erôt, hogy mindent békésen viseljen el, önmaga teljes alávetésével Isten akaratának." Lourdes-dal kapcsolatban minden elsôsorban akkor érdekli, ha az hathatós védelem és bizonyíték a katolikus hit igazsága mellett. Itt látta szinte megfoghatóan megvalósulni azt, hogy Mária Krisztushoz vezet. Lourdes-i élményei nagy hatással voltak rá. Lelkesen ír a hit látható megnyilvánulásairól, amelyek szeme elôtt játszódtak le, és amelyekrôl úgy érezte, hogy az embert a természetfeletti valósághoz viszik közelebb: Lourdes-ban elôször hatalmába kerít egy érzés, hogy ô van ott, Isten Anyja, nagyobb és hatalmasabb és szebb, mint azok a pireneusi óriások, amelyek Lourdes-ot körülveszik... Tehát -- Ô áll elôtted, és ez olyan valóságos érzés, hogy nem tudsz tôle szabadulni. A hívek ezrei, éjjelente égô gyertyákkal mindannyian, kapaszkodnak a domb szerpentinjén fölfelé, szüntelenül énekelve: Ave, Ave, Ave Maria. Minden remegô lángú gyertya egy lélek, amely holnap vagy pár év múlva Hozzá megy... A Szűzanya iránti ôszinte tisztelete nagy hatással volt barátaira és fiataljaira. Különösen a leányifjúság tudta ezt értékelni, mert Iván tudatosan keltette fel szívükben, és ezzel az élet értékei felé irányította ôket: a tisztaság szeretete, az anyai hivatás igazi értékelése felé. Irodalmár és a toll apostola ,,Nagy tehetség, a felfogás, elbírálás és akarat terén is'' -- írta lelkivezetôje, Vrbanek atya, Iván életrajzában. ,,Képes volt megtanulni tíz nyelvet, két doktorátushoz szükséges anyagot, és négy képesítést szerzett: a tiszti, tanári, írói és papi pályára'', bár sohasem lett belôle pap. Fölmerülhet a kérdés: miért nem? Ô maga megfelel rá már idézett naplójegyzetében: nem érzett rá hivatást. Hiszen az élet és az apostoli munka -- különösen napjainkban -- nemcsak papokat, hanem laikus apostolokat is nagymértékben igényel. Egy laikus oda is eljuthat, ahová papot be sem engednének, különbözô elôítéletek miatt. Hierarchia és laikusok együtt alkotják az Egyházat, Isten népét! És ma a világiaknak is segíteniök kell, amennyire csak lehet, Isten országának kiépítésében, amit azelôtt leginkább csak a papok végeztek. Úgy látszik, Iván ezt már akkor megérezte; nagyon is új utakon járt, messze meghaladta korát, és talán ma jobban megértjük, mint a maga idejében. Középiskolás korától kezdve sokat olvasott, fôleg irodalmi értékű könyveket, valamint sok teológiai művet, amelyek kiszélesítették vallási látókörét. Irodalmi tehetségét is Isten szolgálatába állította. 385 oldalas disszertációján kívül, amelyet francia nyelven írt, és naplóján kívül, amely átírva 800 oldalt tesz ki, hat kisebb-nagyobb könyvet adott ki, és több mint száz cikke jelent meg katolikus folyóiratokban. Cikkeit a feldolgozott téma szerint a következô fôbb csoportokba sorolhatjuk: irodalomkritika, liturgia, katolikus szervezetek, Katolikus Akció, Róma és a pápa, Lourdes, idôszerű erkölcsi problémák és vegyes témák. Mindenkinek mindene lett Tömérdek fáradozása felebarátai, különösen a fiatalok lelki java érdekében nagy szeretetérôl tanúskodik. Ez a szeretet azonban nem maradt elméleti szinten, hanem a mindennapi élet egészen kézzelfogható számtalan szükségéig szállt le. Fizetése egy tizedét a szegények között osztotta szét. Sok bécsi, párizsi és fôleg zágrábi szegény család tapasztalta jószívűségét. ,,Azok a napok -- mondta egyszer egy fiatal tanítónônek (az illetô azon panaszkodott, hogy egész napját elfecsérelte útlevélbeszerzésre egy Lourdes-ba készülô zarándokcsoport számára) --, amelyeken semmit sem teszünk másokért, elveszett napok.'' Szeretete megértéssel volt olyan esetekben is, amelyek másokból mtéletet vagy megbélyegzést váltottak ki, mint pl. bukott lányok vagy papi, szerzetesi hivatásukhoz hűtlenné vált személyek. Mária Franciska nôvér, aki annak idején a zágrábi rendôrségnél dolgozott mint pedagógus, mesélte: Iván mindig a jó pásztor szeretetével hallgatta végig beszámolóit utcára került lányokról vagy kiskorú bűnözôkrôl, és nehéz munkájához mindig nagy erkölcsi segítséggel járult. Bármilyen szeretetszolgálatról volt szó, akár lelkivezetésrôl, akár állásszerzésrôl, ô készen állott, olyankor is, amikor a saját látszólagos kárára lehetett csak mással jót tenni. Szeretete odáig ment, hogy végül még életét is az ifjúságért ajánlotta fel. Krisztus volt az életem Már gyermekkorában látási zavarai voltak, de 1927 óta állandóan betegeskedett. Elôször torok- és gégegyulladása volt, majd a gyulladás a tüdôcsúcsra és a mellhártyára terjedt át. 1928 elején idült homlok- és arcüreggyulladást kapott; műtét mutatkozott szükségesnek. Ez sajnos nem sikerült, bonyodalmak álltak be. Végül is 1928. május 10-én agyhártyagyulladás végzett vele, 32. életévében. Úgy látszik, megérezte élete végét, mert mielôtt bevonult a klinikára, összeállította sírfeliratát latin nyelven. Halála után találták meg íróasztala fiókjában, és ma a horvát fordítással együtt a Szent Szív templomban lévô sírkövébe van vésve: Decessit in pace fidei catholicae. Mihi vivere Christus fuit et mori lucrum. Expecto misericordiam Domini et inseparabilem, plenissimam, aeternam possessionem Ssmi Cordis Jesu. Ivan Merz. Dulcis in refrigerio et in pace. Anima mea attinget finem suum quare creata erat EN THEO KYRIO. (A katolikus vallás békéjében halt meg. Életem Krisztus volt, a halál számomra nyereség. Várom az Úr irgalmasságát és Jézus legszentebb Szívének elválaszthatatlan, teljes, örök birtoklását. Merz Iván, nyugalomban és békében, boldogan. Lelkem eléri a célt, amelyért teremtve volt: az Úr Istenben.) E sorokat olvasva bámulattal kell tekintenünk erre a fiatalemberre, aki ilyen lendülettel, ennyire tudatosan készült a halállal való találkozásra. Nyoma sincs benne a félelemnek vagy bizonytalanságnak a halál titka elôtt. Szavaiból derűs remény és végtelen bizalom tükrözôdik, bizalom abban az örök jóban, amely a hívôk megígért osztályrésze. Élete utolsó napjaiban ismét néhány feljegyzést vetett papírra naplójában, amelynek vezetését még párizsi tartózkodása alatt abbahagyta. Íme egy pár gondolat: Zágráb, 1928. febr. 10. -- Anyuka ma elôször egyezett bele, hogy családunkban közösen végezzük a szentolvasót. Holnap a Lourdes-i Szűz ünnepe. Ez az ô műve. De azért kell az is, hogy engem annyi betegség érjen, és most még ez az orrműtét, amelynek valószínűleg alá kell vetnem magam, hacsak a Szent Szűz másként nem segít. Zágráb, 1928. febr. 13. -- A kereszt elég nagy rajtunk. Gennyes arcüreggyulladást kaptam. Ma még egy fogamat kihúzták. Anyuka nagyon szenved. Közben látom, szívesen imádkozik. Az este egy fogadalom félét tettünk, hogy amikor csak a körülmények megengedik, együtt fogjuk imádkozni a szentolvasót. Különös: ez a mi szenvedésünk mintha csodát tett volna Anyukában, aki most elég könnyen imádkozik, még a rózsafüzért is. Ô maga mondja, hogy ma vagy száz Miatyánkot és Üdvözlégyet mondott el. Kísérleti bizonyíték ez arra, hogy a szenvedés, a megváltás leghathatósabb eszköze, és hogy megszenteli a lelkeket. Boldogok azok a lelkek, akik örömmel fogadnak Urunk kezébôl minden fájdalmat, és Jézussal egyesülve felajánlják Jézus Egyházának elterjedéséért a lelkekben és a társadalomban. Műtétje elôtt meglátogatta lelkivezetôjét. Vrbanek atya az életrajzban írt errôl a beszélgetésrôl. Iván annak teljes tudatában jött hozzá, hogy meg fog halni, és Isten azt várja tôle, hogy felajánlja életét azoknak a fiataloknak a javára, akikkel dolgozott. Hivatkozott a földbe esett búzaszemrôl szóló evangéliumi szavakra, amelynek el kell rothadnia, hogy termést hozhasson, és a következô szavakkal búcsúzott el lelkivezetôjétôl: ,,Igen, már rég meg vagyok gyôzôdve: áldozatot kell hozni! Én készen állok!'' A Naphoz vezetô út Az egész katolikus Zágráb elkísérte apostolát utolsó útjára. De barátai, fiataljai, ismerôsei nem elégedtek meg ennyivel. Minden évben, halála évfordulóján Horvátországszerte megemlékeznek róla beszédekkel, találkozókkal, cikkekkel. A horvát katolikus sajtó igyekszik minél jobban föleleveníteni és megvilágítani a horvát katolicizmus, e mondhatni egyedülálló alakjának lelki nagyságát. Alig négy évvel halála után jelent meg elsô életrajza barátja, dr. Kniewald Károly tollából. Tanítványa, Lémajer Béla lefordította ezt magyarra, ,,A lélek tűzharcosa'' címen (Szalézi Művek, Budapest 1940). Az elsô életrajzot számos más követte, egészen napjainkig. Folyamatban van életrajzának angolra, franciára, olaszra és németre való fordítása. Eszméi, szelleme halála után tovább éltek azok szívében, akik apostolukat és eszmei vezetôjüket látták benne. Egyes elképzelései halála után valósultak csak meg. Így pl. életében nem tudta keresztülvinni egy világi intézmény alapítását azok számára, akik Krisztus Királyságáért akarnak dolgozni, de nincs kifejezett papi vagy szerzetesi hivatásuk. Ezt az elképzelését késôbb egyik volt munkatársa, Sztankovics Marica valósította részben meg, megalapítva az ország elsô világi intézményét nôk számára, ,,Krisztus Király munkatársai'' elnevezéssel, hogy Krisztus országát hirdessék, terjesszék mások lelkében és a társadalomban ott, abban a munkakörben, ahová a Gondviselés vezeti ôket. Hogy mit jelentett Iván a fiatalok számára, azt talán Vinkovci kisváros fiataljai fejezték ki legjobban a sírjára helyezett koszorú felírásával: ,,Köszönjük neked, Krisztus Sasa, hogy megmutattad nekünk a Naphoz vezetô utat!'' A Zsinat embere -- évtizedekkel a Zsinat elôtt 1974. május 10-én, halála évfordulója alkalmából szülôvárosának püspöke tartott ünnepélyes szentmisét. Szentbeszédében külön kiemelte jelentôségét és idôszerűségét. ,,Merz Iván olyan ember volt -- mondotta Pichler püspök --, amilyet a II. Vatikáni Zsinat keres. Laikus hívô volt, -- a Zsinat egyik dekrétuma a laikusok apostolkodásáról szól. Ugyanerrôl a témáról beszél az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció. Itt egészen újszerű a tanítás. A keresztény világi hívôknek világban élô szentekké kell válniuk. Meg kell szentelniök ezt a külsô világot ott, ahová pap egyáltalán nem tud bejutni. Amikor nemrégiben Merz Iván életrajzát olvastam, megértettem, hogy ô valójában rendkívül idôszerű ember volt. És nemcsak ma idôszerű. Majd ha a világ teljesen megérti a II. Vatikáni Zsinat dekrétumát a világiak apostolkodásáról, akkor lesz csak Iván igazán elismert és korszerű.'' A Zsinat többi iratában is sok az olyan elgondolás -- különösen a liturgiára vagy az Egyháznak a mai világban betöltött szerepére vonatkozó határozatban -- amilyeneket már Iván szeretett volna keresztülvinni, olyan irányzat, amely már 40 évvel a Zsinat elôtt az övé volt. Errôl könnyen meggyôzôdhetünk, ha a Zsinat iratait összehasonlítjuk életével és munkásságával. Az oltár felé A nagy szeretet, amellyel Iván az Egyházat szolgálta, valamint hôsiesen keresztény élete arra indította hazájának egyházát, hogy 1958- ban Zágrábban püspöki színvonalon eljárást indítson boldoggá avatása érdekében. 1977. dec. 16-án, születésnapja évfordulóján, földi maradványait a Mirogoj temetôbôl a Szent Szív templomába helyezték át, abba a templomba, ahol életében naponta részt vett a szentmisén és szentáldozáshoz járult. 1978-ban Zágrábban ünnepélyes szimpozionnal ülték meg halálának 50. évfordulóját. A téma volt: ,,Dr. Merz Iván személye és jelentôsége a horvát egyházban.'' Az összejövetel anyaga megjelent a Zivot-ban, valamint külön almanachban. Ugyanebbôl az alkalomból kiadták válogatott írásait (cikkek, naplórészletek, lelkigyakorlatos feljegyzések) ,,Put k Suncu'' (A Naphoz vezetô út) címen. Már négy alkalommal zarándokoltak horvát fiatalok Rómába Iván emlékezetére, az Egyház és a Szentatya iránti hűségének és szeretetének példájától vezetve. Az 1980-es évi zarándoklaton, amelyen 200 fiatal vett részt, a Szentatya elôször említette ôt névszerint, és a fiataloknak azt ajánlotta, ,,igyekezzenek e nagy katolikus laikus nyomdokait követni.'' Tény, hogy egyre több fiatal igyekszik megismerni, egyre többen lelkesülnek eszményeiért. Errôl tanúskodik a sok levél, amely a ,,Glasilo Ivanove Postulatura'' (Iván szentté avatási ügyének hírnöke) c. folyóirathoz érkezik. Közbenjárására egyre több az imameghallgatás, a kapott kegyelem. Reméljük, nincs messze az az idô, amikor Ivánunkat mint boldogot, majd szentet tisztelhetjük. De bármint határoz is róla az Egyház, megmarad elôttünk ennek a lelkes fiatalembernek a példája, aki bebizonyította, hogy a XX. század embere is lehet -- már fiatalon -- szentéletű. Alig 25 éves korában írta beteg barátjának Párizsból: ,,...úgy tartom, a Gondviselés terve éppen az, hogy felismerjük Jézus életének titkát: szenvedni másokért...'' Az ilyen lélekkel a mai embernek is érdemes és lelket gyarapító foglalkozni! Bôvebb tájékoztatást, képecskéket és más hozzáférhetô anyagot az érdeklôdôk a következô címen kaphatnak: Postulatura Ivana Merza, YU- 41001 Zagreb, Palmoticeva 33, pp 699. ____________________ A keresznév jelentése: ,,Isten ajándéka'' ======================================================================== Edel Quinn, Mária misszionáriusa (Jálics Ferencné) Edel Quinn az írországi Greenane-ban született 1907. szept. 14-én, szent kereszt felmagasztaltatása ünnepén, ami elôrevetette árnyékát egész életére. A keresztet tudatosan és szeretettel viselte, magához emelte, hogy felmagasztalódjék. Tiszta kelta származása miatt ma Írországban fajának és hazájának dicsôségét látják benne. Mint elsôszülött gyermeküket szülei nagy örömmel fogadták, és Adél névre akarták keresztelni, de a pap félreértette és Edelweissre, vagyis a havasi gyopár Edelnek becézett nevére keresztelte. Ebben sokan prófétai szimbólumot láttak. Fiatalabb testvéreivel együtt örömteli, szabad és megértô családi körben boldog gyermekkora volt. Elsô áldozása mélyen rányomta bélyegét lelkivilágára. Az Eukarisztiában rejtôzô Jézussal való kapcsolat vágyainak netovábbja lett. Nagy életkedve és elragadó mosolya mögött Isten iránti teljes odaadás és szeretet rejtôzött kora gyermekkora óta. A család idôvel Dublinba költözött, ahol nagyon szerény körülmények között éltek. Edel 19 éves korában titkárnôi állást vállalt, hogy keresetével fiatalabb testvérei neveltetéséhez hozzájáruljon. Nagy igyekezetével, lelkiismeretesen ügyes és pontos munkájával remekül megfelelt. Elbájolóan szerény egyénisége közvetlen felettesére olyan mély hatást gyakorolt, hogy vallását ismét gyakorolni kezdte, és mikor elhelyezték, megkérte a kezét. Edel ôszintén bevallotta neki, hogy már nem szabad, teljesen Istennek ajánlotta magát, és az a vágya, hogy amint családi körülményei megengedik, a klarisszák teljesen imának és vezeklésnek szentelt kontemplatív rendjébe léphessen be. Hogy azonban a fiatalember ne forduljon el ismét Istentôl, elhatározta, hogy levelezésben marad vele. Ekkoriban került ,,véletlenül'' kapcsolatba a Mária-légióval. Egyik barátnôje azzal utasította vissza meghívását, hogy a légió gyűlésére kell mennie. Edel errôl még sohasem hallott. Élénk érdeklôdésére az illetô engedélyt kért, hogy meghívhassa vendégként egyheti gyűlésre, bár nem gondolta, hogy jókedvű barátnôjére ez komoly benyomást fog gyakorolni. Edelt azonban mélyen megihlette az ott tapasztalt légkör és apostoli szellem. Nagy érdeklôdéssel hallgatta a heti beszámolókat, meghatotta a felajánlásukat megújító ima, ami szerint készek keresni azokat, akik a sötétségben élnek, és az Isten szeretetének fényét sugározni rájuk a Szűzanya vezetése és közbenjárása segítségével. Mintegy az utolsó vacsora termében érezte magát, ahol az elsô keresztények Jézus Anyjával együtt tartottak ki az imában. Ír származása folytán már az anyatejjel szívta magába a Szent Patrik által hozott mély és hűséges hitet, valamint a missziós szellemet, ami a századok folyamán a hithirdetôk százait lelkesítette. A gyűlés után lelkesen kérte felvételét. Úgy gondolta, hogy amíg szíve vágyának nem tehet eleget, a légió alkalmat ad neki, hogy Istent a rászoruló lelkekben szolgálja és szeresse. Szívvel-lélekkel kapcsolódott bele szellemébe és munkájába, ami késôbb egész életének hajtóereje lett. Nemcsak a megkívánt apostoli munkát végezte el, hanem irodai munkája után minden szabad idejét ennek szentelte. A család ezt túlzásnak minôsítette, de ôt önmagáról megfeledkezve hajtotta az istenszeretet. Ha Edel életét meg akarjuk érteni, ismernünk kell a Mária légiójának nevezett szervezet történetét, szellemét és munkáját. 1921. szept. 7-én, Szűz Mária születésnapjának elôestéjén, egy kis csapat gyűlt össze Dublinban egy virágokkal ékesített Mária-szobor körül. A plébánosán kívül Frank Duff pénzügyi tisztviselô és 15 nô volt jelen. Mindnyájan szerény körülmények közt éltek, de a legjobbat, amijük volt, hitüket és szeretetüket akarták a szegényekkel megosztani. Úgy gondolták, hogy a Páli Szent Vince-társaság munkáját lelki síkon kellene kiegészíteni. Duff (aki különben most 1980-ban hunyt el) Montforti Szt. Lajosnak az igazi Mária-tiszteletrôl szóló könyve alapján azt magyarázta a kis csoportnak, hogy a Mária-tisztelet nem lehet egyéni, tehetetlen jámborság, hanem életünkre és felebarátaink életére hatással kell lennie; a szeretetnek tettekre kell indítania, mert csak akkor ôszinte; osztoznunk kell a Szűzanyának a lelkekért érzett aggodalmában, és fel kell ôket keresnünk. A jelenlevôk felajánlották magukat a Szűzanyának, és megegyeztek, hogy kettesben fogják a dublini kórházat járni és a betegeket lelkileg segíteni. Hetenként összejönnek, munkájukról és tapasztalataikról beszámolnak, és újabb feladatokat osztanak szét. Mindez a máriás lelkületre volt alapozva, hogy amint az Úr Jézus Máriától született, továbbra is az ô közbenjárására szülessen meg a lelkekben. Ehhez nem kell más, mint hit, szeretet és bátorság. Az apostoli ténykedést ebben az idôben még a papok, szerzetesek és kiváltságos szentek munkájának tekintették. A kereszténység elsô századaiban a hit olyan eleven volt, hogy a keresztény értékeket a hívek mint közkincset élték meg. A századok folyamán azonban ellanyhult a hit és az egyetemes lelkület, amely a kereszténység hihetetlenül gyors elterjedését okozta. A kis csoport példáján fellelkesedve hamarosan újabbak alakultak Dublinban, ami közös szabályokat és központi szervezést tett szükségessé. Az alapsejteket a 4-12 tagból álló, ,,praesidium''-nak nevezett kis csoportok alkotják. Tagja egy pap, mint egyházilag kirendelt lelki vezetô; elnök, alelnök, titkár, pénztáros a tisztségviselôk. A heti összejövetel kötelezô, lefolyása részletesen elôírt. A Szentlélek segítségül hívása után elmondják a szentolvasót, majd lelki olvasmány és az elôzô gyűlés jegyzôkönyvének felolvasása következik. Azután az egyes tagok beszámolnak heti munkájukról. Ennek végeztével közösen elmondják a ,,catena''-t, a felajánló imát, ami a Szűzanyával és egymással köti ôket össze, és a Magnificatot. Utána következik az új feladatok kiosztása, egyéb ügyek megvitatása, majd a befejezô sima és a lelkivezetô áldása. -- Az egyes praesidiumok vezetôi területi tanácsot (kúria), majd országos tanácsot (szenátus) alkotnak. A központi fôtanács Dublinban székel. A légióba az aktív tagokon kívül segítô tagokat is toboroznak, akik naponta az elôírt közös imák elmondásával segítik az apostoli munkát. Évente egyszer összejönnek az aktív és segítô tagok, hogy közösen és ünnepélyesen megújítsák a Szűzanyának tett felajánlásukat, és újabb lendülettel és lelkesedéssel folytassák a megkezdett munkát (ez az ún. ,,acies''). A légió dublini munkájának egyik nagy próbaköve az volt, mikor látogatásaikat az utcalányok hírhedt körzetére akarták kiterjeszteni. Ezt lehetôleg még a rendôrség is elkerülte. Néhány lelkes tag fölvetette a gondolatot, hogy ezeknek lenne legnagyobb szükségük a segítségre. Ez az ,,ôrült terv'' a gyűlésen nagy ellenkezést váltott ki, hiszen a légiót nem lehet ilyen fiaskónak és nevetségnek kitenni. De a lelkesedés legyôzte a ,,bölcsek és okosak'' aggályait. Hetenkint jártak oda, és próbáltak kapcsolatot felvenni. Eleinte nagyon ellenséges volt a légkör, de kedvességük, kitartásuk és segítô készségük lassan megpuhította a talajt. Mikor egy misszió alkalmával sikerült rávenni többeket, hogy meghallgassák a papot, az egy keresztút keretében mély hatást gyakorolt rájuk. Felmerült a gondolat, hogy meghívják ôket egy zárt lelkigyakorlatra. 23-an vállalkoztak, egy kivételével meggyóntak, és készek voltak új életet kezdeni. Nehogy a régi környezetbe vissza kelljen térniök, a legionáriusok hirtelen ügyesen megszervezték a ,,Santa Maria''-nak nevezett otthont, mint átmeneti hajlékot, amíg az új életmódba beilleszkednek, és munkát találnak. Végre 1932-ben elérkezettnek látszott az idô, hogy Edel vágya teljesüljön. Szerzetesi ruhája elkészült, belépésének napja meg volt határozva, és búcsúlátogatásokat tett. De a mi gondolataink nem Isten gondolatai. Az Úr az események által mindent meghiúsított. Edel tüdôvérzést kapott, az orvosok súlyos tuberkulózist állapítottak meg, és hosszas szanatóriumi tartózkodásra ítélték. Ez egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette zárdába lépését. De Edel nem hiába született szent kereszt felmagasztaltatása ünnepén. A szentmiseáldozatban megtanult Jézus szenvedésével egyesülni. A váratlan fordulat nem sújtotta le, a szenvedést mint Isten akaratát és ajándékát mosolyogva fogadta el. Másfél éves szanatóriumi tartózkodása alatt türelemmel viselt el mindent, és mikor már lehetett, segített, ahol tudott. Hazatérve eleinte követte az orvosi tanácsokat, de késôbb újra állást vállalt, és az apostoli munkában vélte meglátni Isten akaratát. Apostoli lelkületének gyökere és hajtóereje Istennel a lelke mélyén megélt bensô kapcsolata volt, ami tulajdonképpen minden igazi apostoli munkának az elôfeltétele. Enélkül minden aktivitás csak felületes marad, hiszen senki sem adhat olyat, amije nincsen. Edel ismét tevékeny tagja lett a légiónak. Különös gondja volt a ,,Santa Maria'' otthon lakóira, akikre nagy lelkesedésével, természetes és természetfeletti vonzóerejével nagyon eredményes hatást gyakorolt. Az ô praesidiuma a ,,Bűnösök menedéke'' nevet viselte, és a hírhedt negyed látogatásával volt megbízva. Sokszor az utcán ereszkedett szóba a bukott lányokkal; többet sikerült rávennie, hogy az otthonban próbáljanak új életet kezdeni. Hogy ennek az ô részérôl mi volt az ára, annak csak az Úr a megmondhatója. Mikor az otthonnak vezetôre volt szüksége, a ,,bölcsek'' ellenkezése dacára, akik idôsebbet, tekintélyesebbet szerettek volna, ôt bízták meg a kényes feladattal. Teljes odaadással vett részt mások nyomorúságában, védenceire mint családtagokra jókedvet és szeretetet sugárzott. Jól ismerte és gyakorolta a légió alapelvét, hogy az önfegyelem az apostoli munka elôfeltétele. Bár a megalakulás után a Mária-légió tagjainak száma és bátorsága növekedett, az elsô hat esztendô alatt nem lépte át a dublini egyházmegye határait. 1927-ben, mintha pünkösdi szél kerekedett volna, a légió elkezdett az ír és skót egyházmegyékben terjeszkedni. A hirtelen terjeszkedés megkívánta a szervezet elveinek és módszereinek hivatalos lerögzítését. Ezért összeállították a Mária-légió kézikönyvét. Lényegében arra utal, hogyan kell személyes érintkezéssel a lelkeket megközelíteni, továbbá lerögzíti a légió szervezetét, alapszabályait és eljárásmódját. Ezekre vonatkozólag kizár minden módosítást és megalkuvást. Fennállott a kockázat, hogy ez a merevség nem fogja-e a terjedést gátolni. Ezt csak az idô döntheti el. A légió tanúságot tett egyetemes voltáról, de amennyiben lehetett, apró részletkérdésekben alkalmazkodott a különbözô kultúrákhoz. 1930-ban kezdôdött a tengerentúli terjeszkedés. Madrasban, Indiában volt az elsô próbálkozás, ami remek eredménnyel járt. Még ma is sok indiai nyelven mondják el naponta az elôírt imákat. 1931-ben az USA- ban, valamivel késôbb Kanadában alakultak meg az elsô praesidiumok. 1933-ban Riberi érsek kérésére, aki a Szentszék apostoli kiküldöttje volt az afrikai missziókba, a légió Nigériába és Dél-Afrikába küldött tagokat. 1934-ben, miután a légió már egész Írországot beszôtte, felmerült a gondolat, hogy egy lourdes-i zarándoklat a szervezet életrevalóságáról tehetne tanúságot, és alkalmat adna a tagoknak, hogy megismerjék egymást. A zarándoklat megállt Párizsban, és felkereste az irgalmas nôvérek anyaházában a ,,Mindenkor segítô Szűz Mária'' képét, amelynek mását a légió elôzôleg már zászlajára tűzte. Az a kép ez, amelyet felírásával maga a Szűzanya mutatott meg Labouré Szt. Katalinnak 1830- ban történt megjelenésekor (,,csodás érem''). Edel is részt vett a zarándoklaton. Párizsban hosszasan imádkozott a Szűzanya képe elôtt, mert nem látta világosan, hogy szerzetesi vágyainak kudarca után hogyan valósíthatja meg a szíve mélyén hűségesen megôrzött teljes odaadást. Lourdes-ban boldogan részt vett a szertartásokon, de -- bár ô is a betegek közé tartozott -- a máriás lelkület elragadta, és nem a saját gyógyulásáért imádkozott, hanem másokéért. 1936-ban Angliából kapott a légió sürgetô kérelmet, hogy egy kéthetes akcióval ott is vesse meg a lábát. Edel, aki elôzôleg az írországi terjeszkedésben már nagy lelkesedéssel vett részt, azonnal jelentkezett. Egészségi állapotára való tekintettel nem akarták engedni, mire kérését azzal ismételte meg nyomatékosam, hogy ,,esztelenség lenne, hogy egy rokkant ne vállalhassa egy ilyen küldetés rizikóját.'' Kiharcolta, hogy egy társával együtt elmehessen Wales-be a kijelölt területre. Sok plébánia ajtaján kopogtattak, ismertették a légió célkitűzéseit és szervezetét. Sok ellenvetést kellett leküzdeniök. Ahol lehetett, lelkesen beszéltek az összehívott hallgatóságnak, és igyekeztek egy praesidium csíráját hátrahagyni. A visszautasítás és a megértés hiánya sok energiát igényelt, de lelkének napsugara legyôzte a test gyengeségét, és új erôket váltott ki. Hazaérkezve ugyan folytatta munkáját a hivatalban, de lelkében mély nyomokat hagyott a Wales-ben tapasztalt vallási közömbösség és anyagiasság. A gondolat nem hagyta nyugodni, és néhány hét múlva azt kérte, hogy visszatérhessen Angliában, és ott letelepedve terjeszthesse a légiót. Erre a váratlan ajánlatra a vezetôség meggondolási idôt tartott szükségesnek. Mialatt Edel a feleletre várt, történt, hogy a Dél-Afrikában működô legionista sürgôs segítséget kért. De a légió nem szerzetesrend, nem rendelkezik tagjai felett. Csak önkéntes vállalkozókról lehetett szó, akik otthoni szerény munkájukat feláldozva magjukra vállalják két laikus misszionárius magányos feladatát. Edel volt az egyetlen, aki annak idején kiküldetést kért, mikor megkérdezték, hogy esetleg vállalná-e ezt a megbízatást, felragyogott az arca. Úgy érezte, hogy a szerzetesi hivatás helyett ez részére Isten akarata. Azonban mikor az út részleteit tárgyalták, nagy ellenkezés merült fel. Azt tervezték, hogy Egyiptomon át a missziós telepek érintésével szárazföldön utazzék délnek. Egy Afrikát megjárt sarus karmelita barát, aki éppen jelen volt, ezt istenkísértésnek tartotta. Mikor ékesszóló beszédében egy pillanatra megállt, Edel elszántan felállt, és mosolyogva csak annyit mondott, hogy ô tisztában van a nehézségekkel, jól tudja, hogy ez nem piknik. Ezzel a humoros megnyilatkozással átalakította a hangulatot. A tanácskozások és készülôdés közepette érkezett Nairobiból Heffernan apostoli helynök levele: négy év óta álmodik arról és imádkozik azért, hogy Mária légiója Kenya töretlen földjén megvesse a lábát. Tudomására jutott, hogy Edel Quinnt a légió Alexandriából akarja délnek küldeni. Tudatja, hogy október folyamán misszionáriusok és egy apácacsoport fog hozzá érkezni hajón Mombasába. Kéri, hogy Edel csatlakozzék hozzájuk. Felveti a gondolatot, hogy egy ideig Kenyában dolgozhatna, onnan Ugandán, Tanganyikán és Nyasszán át eljuthat, ha akar, Dél-Afrikába. Ez a levél döntô jelentôségű volt. A vezetôség megértette, hogy a Gondviselés egy egészen új munkaterületet nyit meg elôttük. Közép- Afrika keleti részét. Edelt már nem mint segítséget küldték Dél- Afrikába, hanem hogy belátása és a lehetôségek szerint Kenyában és a szomszédos országokban szervezze meg Mária légióját. Edel viszont boldogan ismerte fel vélt kontemplatív hivatása helyett a Szűzanya hívását. Ugyanaz a lelkület, ami Kis Szent Terézt a kolostorban a missziók védôszentjévé tette, most az ugyancsak törékeny egészségű Edelt a missziós életbe ragadta magával, hogy emberfölötti erôvel legyôzze a test nehézségeit. Nem véletlen, hogy fiatal kora óta tisztelte a kis Szentet, és lelki kapcsolatban volt vele. Ôt is a szeretet hajtotta. Mombasában az apostoli helynök személyesen fogadta az érkezô csoportot, és kérte Edelt, hogy Nairobiban kezdjen el dolgozni, és ott legyen működésének központja is. Néhány apácával együtt vonaton érkezett oda. A katolikus csoportok vezetôi azonban nagy csalódással fogadták. Ôk egy javakorbeli életerôs apácát vártak. Egy törékeny fiatal lány kezdeményezését reménytelennek tartották. Mégis ,,bölcsen'' ellátták tapintatos tanácsokkal, hogy elôször az európai származású vezetô katolikus körökben próbálkozzék, ahol a hitélet elég lanyha volt. Ô azonban úgy látta, hogy ha a felsô körökben kezdi el munkáját, kizárja az egyszerű embereket. Hamarosan ennél sokkal nagyobb nehézségekre jött rá. A különbözô fajok közt nagyfokú elkülönülés és ellenségeskedés állt fenn. Nairobiban ugyanis az európai, a goai vagyis indiai származású lakosoknak és a bennszülötteknek különálló templomaik voltak, és a nemzetiségi csoportok egy-egy zárt világot alkottak. A szikhek pedig egyik csoporttal sem azonosították magukat. Az európaiak elszórtan éltek a városban. Heti összejövetelek és családlátogatások megszervezése elképzelhetetlen volt. A goaiakkal tárgyalni még helyet is csak nagy nehezen, szívességbôl talált, mert mindenhonnan távozásra kérték fel ôket. A bennszülöttek Kláver Szent Péter plébániájának meg alig volt állandó híve, mert a java csak az esôs idôszakban élt a városban, azután visszamentek egymástól különbözô, elszigetelten élô törzseikhez. Edelt azonban hiába szólították fel a ,,bölcsek és okosok'', hogy adja fel a lehetetlent. Ô tudta, hogy sok mindent lehet lépésrôl lépésre megvalósítani. Ugyanarra az idôre hirdetett meg egy összejövetelt a fehérek és a goaiak körében. Huszonöten jöttek el, köztük öt goai. Ô ismertette a légiót. Sok kérdésre és ellenvetésre kellett megfelelnie. Már-már úgy érezte, hogy Nairobiban ,,nincsen szállás''. Végül felmerült a tény, hogy közvetlen környezetükben van 14 gyerek, akiknek senki sem viseli gondját. Akkor hat asszony jelentkezett, és az elsô praesidium kezdett megalakulni. A munkának lassan híre ment. Alakultak csoportok kórházi látogatásra, vállalták a templom gondozását, katolikus nyomtatványok terjesztését és a hívek nyilvántartását. Nyelvi nehézségek is útját állták a munkának. Sokszor kellett tolmácsot igénybe venni, mert a bennszülött törzseknek leginkább saját nyelvük volt. A kereszténység Kenyában még nagyon új volt. Edel az elsô karácsonyt a bennszülöttek közt töltötte. Ott is visszhangra talált, és lelki szemével már látta, hogy az elsô évi acies- t -- legyôzve a nemzetiségek közti elkülönülést és ellenségeskedést -- a különbözô praesidiumok majd már együtt ünneplik. A mag el volt vetve, a kezdeti sikerek csak növelték reményét és igyekezetét. Mi volt tulajdonképpen a kiküldött feladata? A légió szellemét elfogadtatni, módszereit begyökereztetni, a fejlôdés és kitartás felett ôrködni. Ez emberfeletti küzdelmet igényelt. Edelnek elsô dolga az volt, hogy felkereste a misszionáriusokat, plébánosokat. Azokat kellett elôször meggyôzni és rábírni, hogy elolvassák a kézikönyvet. Az elsô ellenvetés majdnem mindig az volt, hogy a feladat túlságosan nehéz, és még a kézikönyv elolvasására sincsen elég idô. Akik elolvasták, rendszerint kifogásokat emeltek, és a helyi viszonyoknak megfelelô változtatásokat tanácsoltak, hogy például ne hetenkint jöjjenek össze, hanem csak havonkint, hogy egyedül menjenek és ne kettesével stb. Tapasztalt misszionáriusokkal Edel nem bocsátkozott vitába, mert a papban Isten képviselôjét látta. Életének önfeledt hôsiessége, kedves mosolya, humora és derűs jókedve, vonzó egyénisége segítette a nagy küzdelemben. A felmerülô nehézségek nagy része még csak lassan bontakozott ki elôtte. Személye az európaiaknak meglepetés volt, amin fennakadtak, a bennszülötteknek pedig képtelenség. Elveket nem adhatott fel, a kézikönyv elôírásait nem változtathatta meg, csak olyan apróságokra vonatkozólag engedhetett, amelyek abban nem szerepeltek. A hivatalos közös imát, aminek elmondásához ragaszkodnia kellett, le kellett fordítani a különbözô nyelvekre. Edel tisztában volt azzal, hogy ô a légiónak tulajdonképp csak elôfutárja: meghirdeti, lelkesít, szervez, de azután tovább kell mennie, és a munka zöme, vagyis a tagok lelki fejlôdésének irányítása és a gyakorlati szervezés a heti gyűlések keretében az egyházi vezetôt illeti. Bár mindenhová az illetékes püspök kérésére ment, aki papjait a légió felkarolására buzdította, mégis nagyon sok egyéni nehézséggel találkozott. Pedig jól tudta, hogy minden praesidium annyit ér, mint a lelki vezetô. Ahol sikerült a papot meggyôzni és fellelkesíteni, ott felvirágzott a mozgalom. Ô pedig idônkint visszatért a munkát ellenôrizni, és kitartásra buzdítani. Miután a papot fellelkesítette, meghirdették az ismertetô elôadást, amelyet ô tartott, de rendesen a misszionárius tolmácskodása segítségével. Ott többnyire egyéni nehézségek merültek fel kérdések formájában. A bennszülöttek nehezen értették meg és fogadták el, hogy nekik maguknak kell misszionáriusokká válniok, pogány testvéreiket segíteniök. Jellegzetes tulajdonságuk, hogy nehezen vállalnak felelôsséget, hiszen erre még senki sem nevelte ôket. A kereszténység még nagyon új volt arrafelé, és még olyan kérdések is felmerültek, hogy ki fogja megfizetni a missziós munka alatt bepiszkolódott ruha kimosásához szükséges szappant. De voltak szociális nehézségek is. A keresztények erkölcsi felfogása még telítve volt pogány elemekkel. Az apostoli munka hôsiességet követelt, mert látogatások alkalmával még annak is ki voltak téve, hogy megmérgezik ôket. Az elôítéletek, a kabalák és a kuruzslók fenyegetései is sokszor veszélyt rejtettek magukban. Általános jelenség volt a bennszülöttek közt a feledékenység. Ugyanazt az imát vagy tanítást néha hónapokig kellett egyeseknek hétrôl hétre ismét megtanítani. A bennszülötteknél a nôknek igen alárendelt szerepük volt; emancipációjukhoz mit fognak a férfiak szólni? A nehézségek felsorolását vég nélkül lehetne folytatni. Csak a közlekedési nehézségeket kell még kiemelni, mert azok Edelt is súlyosan érintették. Az esôs évszakban az utak járhatatlanokká és sok rész megközelíthetetlenné válik. Rendszeres közlekedés legtöbb helyre nincsen. Fennakadás esetén a segítség hiányával, de még a vadállatok támadásával is számolni kellett. Edel szembeszállt mindennel. Nairobiban megalapította az elsô praesidiumokat, majd felkereste a környékbeli missziókat. Azután Kenya távolabbi központjai kerültek sorra, és csak idônkint tért vissza Nairobiba. 1937-ben, ott már megszervezte a kúriát, és megtartotta az elsô acies-t. Lassankint a légió munkája felkeltette a misszionáriusok figyelmét, egyre több érdeklôdés, kérés és elismerés érkezett. 1937-ben Riberi érsek nagy dicséretet tartalmazó okirattal ismerte el Edelnek és Mária légiójának a hit terjesztésében és elmélyítésében szerzett felmérhetetlen érdemeit. 33 püspökének azzal küldte meg az írást, hogy a Katolikus Akció megvalósítása érdekében melegen figyelmükbe ajánlja a mozgalmat, és közreműködésüket kéri. Ezután egyre érkeztek a megkeresések, és Edel igyekezett minél többnek eleget tenni, mert tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Idôközben sikerült egy autóra szert tennie, ami az utazási nehézségeket részben csökkentette, bár a kocsi sokszor elakadt a sárban, elromlott, vagy hiányzott az üzemanyag. Edel sikeresen megszervezte a légiót Ugandában és Tanganyikában. Mombasában dolgozott, és bejárta a Kilimandzsáró vidékét. Helyenkint még lepratelepeken is alakított praesidiumokat. Heffernan püspök határozott kérésére Zanzibár szigetére is átment, ahol nagyszerű eredményeket ért el. A második világháború következtében fennálló hajózási veszedelmekkel dacolva átment 1940-ben a francia fennhatóság alatt álló Mauritius szigetre. Kilenc hónap alatt 19 plébánián 30 praesidiumot alapított. Hogy munkája mennyire gyümölcsözô volt, és milyen mély és tartós eredménnyel járt, az bizonyítja legjobban, hogy tíz év múlva a központ hivatalos jelentése szerint 750 aktív tag dolgozott 70 plébánián, és több mint 5000 volt a segítô tagok száma. A munkát illetôleg: a legionáriusok 1091 haldoklót kereszteltek meg. Közreműködésük alapján a megkereszteltek száma 887, elsôáldozás 4195, bérmálás 2940, betegek kenete 1011, házasságrendezés 1932, kibékülés 68, húsvéti szentáldozás 777, családlátogatás 67 669, beteglátogatás 30 421, kórházban 5152. 804 személy tért vissza a szentségek felvételéhez. A katolikus egyházba 44 protestáns, 19 adventista, 399 hindu, 18 mohamedán és 135 kínai kérte a felvételét. 1941-ben Edel nagy nehézségek árán visszatért a szárazföldre, és egy ideig Nyasszában lelkesen dolgozott, de azután a tüdôbaj és a mérhetetlen erôfeszítés következtében letört. Súlya már nem érte el a 40 kg-ot. Johannesburgban került szanatóriumba. Mikor kicsit erôre kapott, sok viszontagság után 1943-ban sikerült visszamennie Nairobiba, mert ott akart meghalni. Lelkesedése azonban ott sem hagyta nyugodni. Elôször lelátogatta a Nairobiban megalakult praesidiumokat, majd egyre távolabbra merészkedett. Utolsó útja Kisumu volt, a Viktória tó közelében. Ott azonban már nem tudta a tervezett munkát elvégezni. Végleg legyöngülve tért vissza Nairobiba, ahol 1944. máj. 12-én ismételten Jézus nevét suttogva fejezte be lelkes földi életét. 1936-ban az orvosok Dublinban azt mondták, hogy legföljebb egy éve van csak hátra. Ô pedig még majdnem nyolc évet töltött Afrikában mint Mária légiójának kiküldöttje, és csodálatos erôtôl hajtva a hitterjesztés hôse lett. Életének üzenete, hogy élô hittel és odaadó szeretettel semmi sem lehetetlen. Eszköz volt a gondviselés kezében, hogy a Szűzanya közbenjárásával megszülessen Közép-Afrika keleti részén is a lelkekben az Úr Jézus Krisztus. Lelkiségét és életét a Mária-légió felajánló imája foglalja össze tökéletesen, a ,,catena'', amely sok ezerszer szállt fel ajkáról, hôsi tettekre szólította fel, és erôt sugárzott; élete pedig a kért kegyelmek nagylelkű megvalósítása volt. Áraszd, Urunk, miránk, akik Mária zászlaja alatt szolgálunk, a világot meghódítani képes hit teljességét, és adj gyermeki bizalmat égi Anyánk segítségében. Add, hogy hitünk ösztökélésére tetteink indítéka csupán az irántad való szeretet legyen, és hogy a felebarátban mindig téged lássunk meg és szolgáljunk. Adj nekünk sziklaszilárd hitet, ami arra képesít, hogy az élet keresztjei, fáradalmai és csalódásai közepett mindig nyugodtak és állhatatosak maradjunk. Tedd hitünket olyan bátorrá, hogy általa lelkesítve Istenért és a lelkek üdvéért tudjunk tétovázás nélkül nagy dolgokat vállalni és kivitelezni. Adj nekünk olyan hitet, ami egységgé olvasztva tűzoszlopként vezet, hogy az istenszeretet tüzét mindenütt élesztgessük, hogy világosságot vigyünk a haldoklóknak, hogy a lanyhákat lángra lobbantsuk, a súlyos bűnben levôket új élet felé irányítsuk, és add, hogy ez a hit minket is a béke útján vezessen, hogy mikor az élet küzdelmei elmúltak, a légió hiánytalanul gyűlhessen össze szeretetednek és dicsôségednek birodalmában. Amen. ======================================================================== P. Rupert Mayer, München apostola (Szentiványi Dezsô) München gyönyörűen újjáépített belvárosában elegáns üzletek közt van a Bürgersaal templom, amelynek kriptájában van P. Rupert Mayer sírja. A nap minden órájában térdelnek a padokban imádkozó hívek, akik ügyes- bajos dolgaikban hozzá fordulnak, hogy közbenjárását kérjék Istennél. Az embereket vonzza ide a lelkipásztor kiváló egyénisége, a nyomorban élôk szeretetapostolának emléke, magával ragadja a nemzeti szocialisták ellen küzdô bátor harcos példaképe. Faulhaber, München bíborosérseke, még 1951-ben megindította a boldoggá avatáshoz szükséges elôkészületeket. Az iratok már Rómában vannak, és várják illetékes kongregáció döntését. II. János Pál pápa müncheni látogatása alkalmával 1980. nov. 19-én, a Theresienwiesén tartott szentmise keretében ezeket mondotta róla: ,,Még egy férfiról szeretnék megemlékezni, akit sokan közületek még személyesen ismertek, a jezsuita P. Rupert Mayerról, akinek sírjánál München központjában mindennap több százan imádkoznak. Súlyos sebesülése ellenére, amelyet az elsô világháborúban a front élvonalában kapott, rendíthetetlenül lépett fel az Egyház jogai és szabadsága érdekében; ezért a koncentrációs tábor és a számkivetés szenvedését kellett elviselnie.'' * * * 1945. nov. 4-én, Rupert Mayer temetése után P. Dold, a müncheni jezsuita rendház elöljárója megkérdezte az egyik pátert, az elhunyt legjobb barátját: ,,Mit gondol, páter, egy szentet temettünk el ma?'' P. Riesterer: ,,Nem hiszem.'' P. Dold: ,,Miért nem?'' P. Riesterer: ,,Mert P. Mayer olyan normális volt.'' Életében nem találunk semmi rendkívüliséget, túlzást, extravaganciát. Egy nagy eszme állt elôtte, amit egyszer így fejezett ki: ,,Mindegy, hogy mit teszünk: prédikálunk, harcolunk vagy szenvedünk, a fô dolog, hogy mindent az Isten országáért tegyünk.'' Ez a nagy eszme tette oly józanná, ez lelkesítette a hétköznapok egyhangúságában és komoly munkájában, ez adott neki lelki erôt a front annyi életveszélyében, ez nyugtatta meg a letartóztatások és kihallgatások idegölô perceiben, ez adott tartalmat életének a börtön egyedüllétében. Nehéz ezt a nagy egyéniséget néhány oldalon jellemezni. Nehéz megállapítani; mikor volt nagyobb? A müncheni St. Michael templom szószékén, amikor több száz férfihez beszélt, vagy a fronton, amikor a sebesült katonákat vigasztalta és erôt öntött beléjük, vagy pedig amikor mint ketrecbe zárt oroszlán szenvedett a Gestapo börtöneiben? A megyéspap Az Úristen hívása a papi pályára, jó talajra talált a fiatal Rupert szívében, aki Stuttgartban született 1876-ban jómódú, mélyen vallásos kereskedôcsaládból. Hat gyermekük közül kettô apáca lett. Rupert már gimnazista korában jezsuita akart lenni, de terve nem tetszett édesapjának. Végül is abban állapodtak meg, hogy világi pap lesz, és egy évvel a szentelés után fog dönteni, belépjen-e a jezsuita rendbe, vagy sem. Teológiai tanulmányait szemináriumon kívül végezte Freiburgban, Münchenben és Tübingenben, befejezésük után jelentkezett a rottenburgi püspöknél, Karl Wilhelm Kepplernél, aki 1899-ben, -- miután nyolc hónapot töltött a papi szemináriumban --, pappá szentelte. Egy évig működött Spaichingenben mint káplán. Ebbôl az idôbôl származik egy 16 évig betegen fekvô édesanya kijelentése róla: ,,Ez a pap szent; szeretetreméltó egyéniségével, türelmes szavaival megkönnyíti a beteg szenvedéseit.'' Egy évi káplánság után kérte a püspököt: engedje meg, hogy elhagyja az egyházmegyét, és beléphessen a jezsuitákhoz. A püspök: ,,Mi jut eszébe? Ilyen nincs. Nálunk kell maradnia.'' De végül is beleegyezett: ,,Menjen hát, és szerezzen tisztességet nekünk.'' P. Mayer búcsúzóul odaajándékozta a spaichingeni plébániának a kelyhet, amelyet elsô miséjére kapott, és 1900. okt. 1-én megkezdte a noviciátust. A jezsuita Elhatározása hosszú évek megfontolásának volt az eredménye. Még szüleivel szemben azzal okolta meg kívánságát, hogy a rend nagyon alaposan képezi ki tagjait, ô pedig jól felkészülve akar a szellemi harc frontjára lépni. Azonkívül megragadta a jezsuiták történetében az a tény, hogy a rendet oly sokszor és oly sok helyen üldözték. Éppen az ô idejében volt mindkét tény szembeszökô. A rend alapítója, a baszk származású Loyolai Szt. Ignác már a 16. században fontosnak tartotta, hogy Jézus Társaságának tagjai az akkor elérhetô legmagasabb kiképzésben részesüljenek. P. Mayer idejében ez két évig tartó noviciátussal kezdôdött, amely alatt a jelentkezôt az Egyház és a rend lelki kincseibe vezették be, és megismertették vele a rend célkitűzéseit és szellemét. Ez után következtek az egyetemen három éven keresztül a filozófiai tanulmányok. Mielôtt megkezdték a négy éves teológiai tanulmányokat, két évig egy kollégiumban gyakorlati pedagógiai munkában vettek részt. A négy éves teológia után legtöbbször még szaktanulmányokat is végeztek. Mindezeket a lelki élet elmélyítésének egy éve zárta be. A jezsuita tehát kb. harminc éves volt, amikor minden tanulmányával készen lett. A rendnek éppen P. Mayer idejében Németországban erôs üldözésben volt része. A vaskancellár, Bismarck a 19. században hevesen üldözte a katolikus Egyházat (az ún. Kulturkampf), ennek következtében a jezsuitáknak és több rendnek nem volt szabad letelepedniök Németországban. Ezért a jezsuiták tanulmányi házaikat Németország határain kívül építették fel: a noviciátust Ausztriában, a Feldkirch melletti Tisisben, a teológiai fôiskolát Hollandiában, Valkenburgban. Így történt, hogy P. Mayer a noviciátust Tisisben végezte, a teológiát pedig Valkenburgban. Mivel azonban ô már végzett teológiai tanulmányokat, és mint felszentelt pap lépett be, a rendi tanulmányokat rövidebbre foghatta. Már egy év noviciátus után megkezdhette teológiai tanulmányait, amelyeket három év alatt befejezett. A lelki elmélyülés évét szintén Valkenburgban, Hollandiában töltötte. Elsô működési köre a rendben a népmisszionárius munkája volt. A híres népmisszionárius, P. Aschenbrenner vezetése alatt elôször Észak --, majd Dél-Németország különbözô falvaiban egyhetes népmissziókat tartott néhány éven keresztül. 1912 januárjában tartományfônöke Münchenbe küldte. Nehéz munka várt itt rá. A városban mind jobban terjedt a modern pogányság. Az utcákon plakátok jelentek meg Isten-ellenes szöveggel. A gyűléseken viharos tapsot kaptak a szónokok, akik kijelentették, hogy az Isten korszakának vége, most végre az ember veszi át az uralmat. Az egész légkör tele volt gúnnyal és gyűlölettel Krisztus és az Egyház ellen. Demagógok a végsôkig korbácsolták fel a szenvedélyeket, úgyhogy minden kísérletet az ellenállásra lehurrogtak és megsemmisítettek. A városba évente 23 000 ember csôdült és telepedett itt le. Ezeket nem volt szabad ellenállás nélkül átengedni a propaganda hullámainak. A bevándorlási iroda egyik alkalmazottja mindennap megszerezte magának az újonnan érkezett katolikusok névsorát. Az egyes plébániák megbízottjai felkeresték ôket, hogy bevezessék a plébániák életébe. Mindegyik kapott egy ,,Grüss Gott'' c. füzetet, amelyben tájékoztatták ôket a plébániák életérôl, az egyes csoportok munkáiról, a gyűlésekrôl. Ez volt P. Mayer új munkaköre. Fiatalságának teljes erejével vetette bele magát. Az egyes szervezetek megbízottait gyűlésre hívta össze, meghallgatta beszámolójukat, tanácsot adott nekik, kioktatta ôket munkájukban. Személyesen kereste fel az újonnan érkezôket, zseblámpával ment fel az eldugott házak sötét lépcsôin, betűzte a neveket az ajtók címtábláin. Nem egyszer barátságtalan, szitkozódó szavakat kellett zsebre vágnia a ,,kellemetlen tolakodásért''. Naponta 5-6 családlátogatást végzett, ellátta a családokat apostoli jellegű írásokkal. A hét végét a munkásegyesületeknek szánta: elôadásokat tartott, és nehéz munkával próbálta a munkásokat megnyerni Krisztusnak. A ,,Münchener Post'', a szociáldemokraták újságja hevesen bírálta ezt a munkát, és vádolta a pátert, hogy szavazatokat akar szerezni a keresztény szakszervezeteknek. P. Mayer egészen mást akart. Az estéket egészen a kései órákig együtt töltötte az egyesületekben munkásaival, meghallgatta problémáikat, irányítást adott nekik. Mint barát a baráthoz, apa fiaihoz beszélt hozzájuk, sok-sok éj nyugalmát áldozta nekik. Családlátogatásai közben közvetlen közelbôl megismerte a szegénységet és a nyomort. Nem tudta megállni, hogy ne segítsen azokon, akiknek a legszükségesebb is hiányzott az élethez. Elajándékozta saját ruháit is, úgyhogy nem egyszer édesanyja egészítette ki fehérneműjét... München egyik városrészében, Giesingben a plébános felkérte egyhetes misszióra. Mindennap háromszor prédikált, a nép tódult beszédeire: egyszer egy jezsuitát is akartak hallani. Már reggel öt órakor a gyóntatószékben ült. A misszió alatt bevezette a fiatal lányok közt a havi szentáldozást. Mindjárt kezdetben 46 lány jelentkezett, akik ki is tartottak, és a számuk növekedett az idôk folyamán. Egy idô múlva megindult a férfiak havi áldozása is. P. Mayer többször tartotta ezeken a szentmiséken a prédikációt. Giesingbôl elterjedt a szép szokás München más plébániáin is. Munkája közben -- a családlátogatásain szerzett tapasztalatok alapján -- tanulmányozta a marxisták, szocialisták és szabadgondolkodók írásait is, elment civilben a gyűléseikre, részt vett a szabadgondolkodók nyári kirándulásain. Prédikációiban ezért tudott olyan mélyen hatni az emberekre, mert személyes tapasztalatai alapján beszélt. Egyik fô törekvése volt, hogy a hitükben veszélyeztetett családokat támogassa, és jó tanácsaival segítse. Erre a célra alapította Karl Watterbachnak, a katolikus munkások egyházmegyei vezetôjének közreműködésével és az újságíró Anton Pichlmair-rel együtt a ,,Szent Család Nôvérei'' közösségét. A nôvérek célja volt, hogy a katolikus nôi ifjúságot a katolikus családi életre neveljék, és azokat, akiket munkájuk a családtól távol tart, a családban helyettesítsék. Hamarosan sikerült négy fiatal lányt az eszmének megnyerni. P. Mayer magára vállalta a lelki képzést és vezetést, amit öt napos lelkigyakorlattal kezdett meg. 1914. jún. 29-én volt az új közösség alapítási ünnepe. P. Mayer kiadta a jelszót: ,,Mindegyikünk szentté lehet. Senki sem mondhatja: a szent élet nekem túl magas. Ehhez nem kellenek feltűnô hôsi tettek, nem tartozik hozzá a halálosan komoly arc. Kifelé semmit sem lehet látni. Isten legyen a szívünkben, Isten legyen a szemünk elôtt, ebben van a szent élet titka. Szentté avatási pereket nem engedhetünk meg magunknak, ahhoz nincs pénzünk, de mindegyikünknek szentté kell lennie.'' A tábori lelkész Ezt a lázas tevékenységet megszakította az elsô világháború. Mindjárt az elején jelentkezett tábori lelkésznek. Több szemtanú elbeszélése errôl a működésérôl bátorságát, áldozatkészségét, emberszeretetét emeli ki. A késôbbi ügyvéd, dr. Robert Bandorf parancsnok századában szolgált, aki neki is védôügyvédje volt, amikor a nemzeti szocialisták törvényszék elé állították. Ô mondotta el róla egyik védôbeszédében: ,,Kint voltunk a fronton, a Vogézekben, a francia tüzérség állandó támadása alatt. Lehetetlen volt istentiszteletet tartani, de P. Mayer eljött velem az elsô állásokba, beszélt a katonákhoz, buzdította, megnyugtatta ôket, imádkozott velük. Magam figyeltem meg, hogyan nyugodott meg a fiatal és idôsebb katonák arca. És amikor nyolc nap után istentiszteletet tudtunk tartani, egyik sem hiányzott, mindegyik akarta hallani P. Mayer prédikációját, még a protestánsok is.'' Feljebbvalói is felfigyeltek a bátor tábori lelkészre. 1915 márciusában kitüntették a másodosztályú vaskereszttel, júniusban megkapta a negyedosztályú érdemrendet a koronával és kardokkal; végül ô volt az elsô tábori lelkész, aki megkapta az elsô osztályú vaskeresztet 1915 decemberében. 1916 karácsonyát a romániai erdôkben töltötte a század, az elsô vonalban, ahová a karácsonyi csomagok és üdvözletek nem juthattak el. Egyszer csak megjelent a katonák közt P. Mayer súlyos csomagokkal megrakodva. Magával hozta mindazt, ami karácsonyra érkezett. A Somme vidékén történt 1916-ban: A harcok oly hevesek voltak, hogy a 900 bajor katonából egy hét múlva 220 maradt életben. Az elesetteket új erôkkel pótolták, ebbôl a 770-bôl 110 maradt meg. Ezekben a napokban: július 20-tól augusztus 13-ig P. Mayer kitartott az elsô sorokban, a szanitécekkel együtt mentette a sebesülteket az élvonalból biztonságba. Egy sebesült kint feküdt szabadon, mindkét lába ellôve. Rémült arccal könyörgött: ,,Vigyetek magatokkal!'' P. Mayer egész testével feléje hajolt, és védte: ,,Bajtárs, ne félj. Ha találat jön, elôször engem ér el, nem téged.'' A hadnagy a csata után jelentésében megjegyezte: ,,Hogy az én bátor századom egyáltalán ki tudott tartani, azt tábori lelkészünknek, P. Mayernak köszönjük.'' Egy másik tiszt megjegyezte róla: ,,Vagy nem fél a haláltól, vagy egyenesen keresi.'' Minden jól ment 1916. dec. 30-ig, amikor Romániában súlyosan megsebesült. Röviddel karácsony után a század el akarta foglalni a Catumba hegyet. December 30, délelôtt tíz óra volt. A tüzérség elôkészítô munkája megkezdôdött, az ellenség viszonozta a tüzet. P. Mayer elôl akart lenni katonáinál, csatlakozott az egyik tiszthez, és gyorsan át akart menni egy fahídon. Itt érte el egy lövedék, és térden alul szétzúzta bal lábát. A közelben állomásozó tüzérek bevitték egy menedékhelyre, bekötözték a sebét. A század orvosa, dr. Carossa rögtön ott termett. P. Mayer mosolyogva, de halálsápadtan üdvözölte, csak alig érthetôen tudott beszélni. Gyorsan a közeli városba, kórházba szállították. Áldását adta búcsúzó katonáinak ... Este amputálták a lábát. A szakaszparancsnok jelentést küldött az érseki hivatalnak Münchenbe: ,,Dec. 30-án megsebesült P. Rupert Mayer egy gránátlövéstôl. Szakaszunk a szó legigazibb értelmében vett lelkészt veszt el benne. Tevékenységében fáradhatatlan volt, mindig ott volt, ahol szükség volt rá, mindig megtalálta a helyes szavakat a vigaszhoz és bátorításhoz. A két év alatt, amit nálunk töltött, rendkívüli szolgálatokat tett a hadseregnek. Mind a tisztek, mind a közkatonák tisztelték, szerették, mindannyian sajnálják, hogy el kellett mennie tôlünk.'' A seb kezdetben gyorsan gyógyult, de rosszabbodás állt be, úgyhogy 1917. febr. 10-én térden felül is amputálni kellett a lábat. Még tíz hónapig tartott, amíg P. Mayer visszakerült Németországba, és okt. 27- én Landsbergben, a jezsuita kápolnában tíz hónapos szünet után elôször misézhetett. Ettôl kezdve megint prédikált is. Németországot a háború után megrendítô állapotban találta. Több millió ember maradt a csatatereken, otthon a kórházak tele sebesültekkel, nyomorékokkal, az óriási anyagi veszteség miatt mindenütt nyomor, amelyben az elkeseredés, istentagadás, a forradalmi eszmék mint a gomba burjánoztak fel. Ezekbe a gyűlésekbe bekocogott P. Mayer a falábával és felszólalt, de lehurrogták: ,,Pfaff, geh zum Teufel!'' (Csuhás, menj a fenébe!) Egy asszony feléje tartotta kisgyermekét, és ordított: ,,Az én gyermekemet nem kapod a karmaid közé!'' Ez volt a hangulat akkor Münchenben... P. Mayer a régi lelkesedéssel, a kiállott szenvedésekben megerôsödve vetette bele magát a munkába. München apostola 1917-ben megszűnt Németországban a törvény, amely 1872 óta megtiltotta a jezsuitáknak a letelepedést. 1921-ben Faulhaber bíboros rájuk bízta a müncheni St. Michael templom gondozását. P. Mayer a közelben kapott lakást egy házban, amely késôbb a jezsuiták rendháza lett. Itt indította meg sokoldalú tevékenységét, amely lassan kiterjedt egész Münchenre, és a következô 15 év alatt a városban keresztény légkört teremtett. Tevékenysége központjában a Mária-kongregáció állt. A jezsuiták lelkipásztori működésének már a rend történetének elsô évtizedei óta szerves része volt ez. Az egyesület tagjainak lelki életében és apostoli működésük központjában a Szűz Mária-tisztelet állt. Jézus Krisztus földi anyjának tisztelete által jutottak el Jézushoz, és akarták az embereket Istenhez vezetni. Különbözô csoportokra oszlottak nem, kor és foglalkozás szerint. Alakultak férfi és nôi kongregációk, fiatal emberek és fiatal lányok kongregációja, diákkongregációk, egyetemisták, iparosok, akadémikusok kongregációja. Az egyes csoportokat vagy egy páter vezette, vagy a helyi lelkész. Hetenkint, kéthetenkint jöttek össze lelki buzdításra, megbeszélték az esetleges apostoli munkákat. A férfiak müncheni Mária-kongregációja már 1610-ben megalakult, és 300 éven keresztül fennállt. 1710-ben külön templomot kaptak: a Bürgersaalt. 1910-ben 2000 tagjuk volt. Ennek vezetôje (prézese) lett P. Mayer 1921-ben. 53 plébánián működtek az egyes csoportok a helyi lelkész vezetése alatt, havonkint találkoztak mind a St. Michael templomban, ahol P. Mayer megadta a szükséges irányítást az égetô kérdésekre: Lehet-e hívô katolikus nemzeti szocialista? A felekezeti iskolák kérdése. Az alkoholisták gondozása stb. A nemzeti szocialista terror idején csak kevesen hagyták el a kongregációt, hűek maradtak a sok fenyegetés, megfigyelés és állásvesztés ellenére is. Többen szenvedtek börtönben és koncentrációs táborban P. Mayerral együtt, kettôt kivégeztek... P. Mayer mindennap gyóntatott a St. Michael templomban szentmiséje után. Szombaton és ünnepek vigíliáján délután 3 órakor kezdte a gyóntatást, és rövid vacsoraszünet után este 9-ig, gyakran 10 óráig is ült a gyóntatószékben. Az amputálás helye a lábán nehézzé tette a hosszú ülést. Valaki megkérdezte, amikor látta, milyen fáradtan jön ki a gyóntatószékbôl: ,,Beteg, vagy pedig nagyon megviseli a gyóntatás?'' P. Mayer: ,,Nemcsak megvisel: a gyóntatás nekem sok kint okoz.'' A gyónók különösen a jóságát és türelmét csodálták. Egy kongreganistája írja: ,,Gyermekkoromban tanultam, hogy Isten jóságos és irgalmas. P. Mayer gyóntatószékében azonban éreztem ennek a jóságnak és irgalmasságnak a leheletét.'' Szívesen látogatta meg a betegeket, különösen a súlyos betegeket. Mintha külön adománya lett volna ahhoz, hogy a megátalkodottakat kibékítse Istennel. Egyszer egy haldokló asszonyhoz hívták, aki azonban minden kísérletet visszautasított, hogy a szentségeket fölvegye. P. Mayer szomorúan ment el, és hamarosan visszajött egy nagy csokor virággal: ,,Annyira sajnálom, hogy így akar az Isten színe elé kerülni, legalább most szeretnék egy kis örömet szerezni.'' Az asszony annyira meghatódott, hogy kérte a szentségeket. * * * P. Mayer nem hagyott hátra semmit írásban, csak néha jelent meg egy- egy prédikációja nyomtatásban. Az élôszó embere volt. Volt olyan hónap, hogy hetvenszer prédikált. Egyik gyakori hallgatója így foglalta össze benyomásait: ,,Sok szónokot hallottam már. Egyik sem hatott rám úgy, mint P. Mayer. Az ember érezte: itt nem retorikai teljesítményrôl van szó. A szószéken egy szent állt, aki életében többet valósított meg, mint amit hallgatóitól követelt.'' A veszélyeztetett években: 1938/39-ben esti köröket tartott 2-3 ismerôs családnál a városban. A szentírást olvasták, és P. Mayer néhány mondattal magyarázatot adott hozzá. Utána eszmecsere következett vallásos kérdésekrôl. 15-20 fiatal jött össze. Ezekrôl az estékrôl be nem avatottak sohasem tudtak meg semmit. 1925-ben bevezette Münchenben a pályaudvari szentmiséket, hogy a kirándulóknak legyen alkalmuk vasárnap szentmisére menni. Az érseki hivatal kétkedô ellenvetéseire ez volt a válasza: ,,Eljön még az idô, amikor mindenütt a hívôk után kell vinnünk a szentmisét.'' Abban a teremben tartották, ahol a hivatalos vendégek fogadása történt. Vasárnap reggel 3 órától 1/2 7-ig 5-6 szentmise volt, egyszerre 350 ember vehetett részt. Az elôkészítést, rendezést és takarítást a kongreganisták vállalták el teljesen ingyen. Az utazókon kívül részt vettek a posta és vasút alkalmazottai is, pincérek, szobalányok, éjjeliôrök, taxisofôrök és rendôrök. 1925/26-ban 130 szentmisét tartottak 13 797 résztvevôvel. Tíz év múlva, 1936/37-ben 364 szentmisét 62 856 résztvevôvel. Ma is vannak ilyen szentmisék. Minden nagyobb jezsuita házban egy páter feladata, hogy a szegényekrôl gondoskodjék. Münchenben P. Mayer kapta ezt a megbízatást. A szükséges anyagi segítség ismert és ismeretlen jótevôktôl jött, a Mária-kongregáció is bocsátott rendelkezésére egy összeget, hasonlóképpen különbözô jótékony szervezetek. Az elsô világháború után ô maga ment gyűjtôutakra és hozott haza adományokat több ezer márka értékben. Milliók mentek a kezén keresztül. Ô maga kereste fel -- falábán kocogva -- a szegény családokat, hogy segítsen a szégyenlôs szegényeken. Ennek a segítô munkának tanúja a müncheni ,,Caritas'' kartotékrendszere, ahol 70 000 szegény neve volt található, átlag minden harmadik névnél a megjegyzés: ,,P. Mayer támogatja.'' Jóságában jóhiszemű volt, mint egy gyermek, ezért többször kihasználták olyanok is, akiknek nem volt rá szükségük. Egyik hű segítôje mesélte el: ,,P. Mayer többször adott nekem pénzt és szegények címeit, hogy saját megítélésem szerint segítsek rajtuk. Többször visszavittem neki a pénzt, mert az adatok, amiket a ,,szegények'' megadtak, nem feleltek meg a valóságnak. Ilyen csalódások után szomorúság ült az arcára, de jósága a régi maradt. Jellemzô ez a megjegyzése: ,,Akit még nem csaptak be, az még nem is tett jót soha''.'' A második világháború alatt, amikor már maga nem segíthetett, mert száműzetésben volt, buzdította rendi testvéreit, hogy küldjenek a kommunistáknak is csomagokat a koncentrációs táborba. ,,Ez a legjobb elôkészítése a missziónak, amelyet köztük még teljesíteni fogunk. Ha érzik szeretetünket, szavunknak is fognak hinni.'' * * * Több mint tizenöt éven keresztül dolgozott P. Mayer Münchenben a második világháború után. Prédikációit a St. Michael templom szószékén, munkáját a Mária-kongregációban, a különféle egyesületekben, karitatív tevékenységét statisztikai adatokba és számokba lehet foglalni; de amit ezen felül tett a lelkek életében, arról csak az Úristen tud. Tény, hogy München vallásos képe megváltozott e tizenöt év alatt. Küzdelme a német nemzeti szocialisták ellen Éppen a húszas évek elején, amikor P. Mayer megkezdte működését Münchenben, kezdôdött a nemzeti szocialisták mozgalma Németországban. A küzdelem a katolikus Egyházzal elôször ideológiai alapon folyt, míg Hitler nem ragadta magához a teljes politikai hatalmat és Hindenburg halála után, 1934 augusztusában a német nép diktátora nem lett Führer és Reichskanzler címen. Münchenben P. Mayer lett az ellenállás vezetô harcosa, míg 1939-ben teljesen el nem némították. Az elsô összetűzés 1923-ban egy gyűlésen történt, amelynek tárgya volt: Lehet-e egy katolikus nemzeti szocialista? P. Mayer szólásra jelentkezett, és harsogó tapssal fogadták a pódiumon. Ô azonban kijelentette: ,,Korán tapsoltak nekem, mert én csak azt fogom világosan kifejteni, hogy egy német katolikus sohasem lehet nemzeti szocialista.'' Erre lehurrogták, és megvonták tôle a szót. Ezentúl mindig élesen, világosan támadta a szószéken a nemzeti szocialisták helytelen elveit, különösen mióta hatalomra jutottak, és az Egyház jogait sértô határozatokat hoztak. 1937-ben megvonták a katolikus szülôktôl a jogot a felekezeti iskolákhoz. P. Mayer nyíltan kijelentette a szószékrôl, hogy ezeknél a választásoknál igazságtalanság, terror és erôszak gyôzött. Hamarosan jött egy erôteljes figyelmeztetés és fenyegetés, amely azonban nem használt. P. Mayer prédikált tovább. Erre megtiltották neki a prédikálást. P. Mayer tovább prédikált. Végül 1937. jún. 5-én letartóztatták. A Gestapo-rendôr késôbb elmondta: ,,Nagy benyomást tett rám a nyugalma, amivel bennünket fogadott. Ez a harcos ember szó nélkül, mint egy bárány követett bennünket. A kofferja már elô volt készítve, mintha várt volna ránk.'' Elôször Münchenben volt börtönben, késôbb átvitték Stadelheimbe. A törvényszéki tárgyalás Münchenben az Igazságügyi palotában volt 1937. júl. 22-én, és az ítéletet már a következô napon kihirdették: ,,Rupert Mayer jezsuita páter az állami törvénykönyv 130. §-ának ismételt meg nem tartása miatt hat hónapi börtönbüntetésre és a perköltségek fedezésére ítéltetik.'' Az ítélet megokolása írásban 18 oldalra terjed. Ezután majdnem hat hónapra hazamehetett, a büntetés végrehajtására késôbb került sor. Ez alatt az idô alatt prédikált tovább, mint eddig, amíg megint le nem tartóztatták. 1938. jan. 5-én két Gestapo-rendôr jelent meg nála, és kérdezték, hogy másnap megint prédikálni fog-e. P. Mayer határozottan kijelentette ezt a szándékát. Csak a püspök vagy a rendi elöljárók tilthatják ezt meg neki. A Gestapónak semmi joga ehhez. Ez az államnak súlyos beavatkozása az Egyház jogaiba. Erre letartóztatták, és elvitték a Gestapo börtönébe, ugyanabba a cellába, ahol már volt. Egy hét mulya Stadelheimbe szállították, hogy ott leülje hat hónapi börtönbüntetését. De itt sem maradt, hanem tovább vitték Landsbergbe, ahol rabruhát kapott, és papírzacskókat keltett ragasztania. 1938 májusában minden megokolás nélkül szabadon engedték. A tisztviselô búcsúzáskor jó tanácsokkal látta el, hogy változtassa meg felfogását. Ezt P. Mayer határozottan visszautasította, hivatkozással hatvan éves korára. Az elveket, amelyeket egész életében helyesnek tartott, képtelen néhány perc alatt megváltoztatni. P. Mayer egy ideig élvezte az aranyszabadság levegôjét, amint késôbb írta. De 1939. nov. 3-án reggel 9 órakor ismét két Gestapo-rendôr jött érte. A rendôrségen látogatói felôl kérdezték. Ô minden felvilágosítást a leghatározottabban megtagadott. Erre kijelentették, hogy le van tartóztatva. Innen Sachsenhausenba vitték, a Berlin melletti koncentrációs táborba. Feljegyzéseibôl értesülünk, hogy vele személyesen jól bántak. Egyedül volt egy cellában, személyes tárgyait magával hozhatta, néhány könyvet is. A falak a cellák közt nagyon vékonyak voltak, úgyhogy kb. hússzor hallotta, hogy egy foglyot a közelben megvertek. Egyszer maga látta, amint valakit ostorral vertek. A vékony kosztot a cellájába hozták. Minden héten lefogyott egy kilót. Minden két hétben írhatott levelet, de nem mindegyiket küldték el. Dr. Berta Hofmann Münchenbôl keresztülvitte a tábor parancsnokságánál, hogy minden hónapban egy csomagot küldhetett orvosságokkal. A berlini püspök, Graf von Preysing közbenjárására megkapta az engedélyt, hogy mindennap misézhetett cellájában. Testi munkára nem kényszerítették, úgyhogy egész idejét imára és tanulmányokra fordíthatta. Müncheni elöljárójának írta, hogy a lelki dolgokra annyi idôt fordít, mint a noviciátusban. Azonkívül tanulmányozza az egyháztörténelmet és Göpel Apologie c. könyvét. Sajnálja, hogy az imán és szenvedései felajánlásán kívül nem tud apostoli munkát végezni. A száműzetés évei az ettali bencés kolostorban 1939. dec. 22-e óta volt a sachsenhauseni lágerban. 1940. aug. 7-én váratlanul jött az utasítás: Csomagoljon össze mindent, elszállítják. Nem tudta, miért, hová. Nem tudta, szabad lesz-e, vagy más börtönbe viszik. Arra is gondolt, hogy agyonlövik. Három Gestapo-rendôrrel a müncheni vonatba szálltak. Münchenbôl autóval vitték tovább, még mindig nem tudta, hová, míg az irányból világos nem lett, hogy Ettalba. Megérkezve kijelentették, hogy egészen szabad, csak nem szabad a kolostor területét elhagynia. Ezzel megkezdôdött száműzetése, ami mindaddig tartott, míg az amerikaiak 1945-ben meg nem szállták Münchent. A Gestapo a következô korlátozásokat írta elô, amibe az érseki hivatal is kénytelen-kelletlen beleegyezett és közölte P. Mayerrel: A kolostor területét nem hagyhatja el, levelezést csak ritkán és csak személyes ügyekrôl, közeli rokonokkal folytathat, csak a legközelebbi hozzátartozók látogathatják meg, szentmiséin a kolostor lakóin kívül senki más nem vehet részt, nem gyóntathat... P. Mayer elfogadta a feltételeket, mert az egyházi elöljáróknak is ez volt a kívánsága, de ez nem volt neki könnyű. Errôl az idôrôl ezt írja: ,,Itt élô halott vagyok. Ez a halál sokkal rosszabb nekem, aki még tele vagyok élettel, mint a valóságos halál, amelyre már annyiszor el voltam készülve. Csakis különféle megfontolások tartanak vissza attól, hogy innen eltávozzam: Nem teszem tekintettel erre a kolostorra és rendemre, amelyeknek ezzel nagy nehézségeket okoznék, tekintettel a kedves jó emberekre, akiknek újabb bebörtönzésem vagy talán halálom sok szenvedést okozna. Nem teszem az Úristenre való tekintettel, akihez a hosszú keresztúton közelebb jutottam azáltal, hogy a földiektôl mindjobban elszakadtam. Ezért viselem ezt a keresztet, vezeklésül hibáimért és gyengeségeimért, amíg a jó Isten beavatkozása által el nem veszi tôlem...'' Így élt P. Mayer négy évig, mint a ketrecbe zárt oroszlán, -- ahogy egy látogatóban járó evangélikus lelkész mondta róla. Mindennap elvégezte a keresztutat, és elimádkozta a szentolvasót a kolostor kertjében. A kívülrôl jövô szomorú hírek nagyon megrendítették, mint pl. a St. Michael templom lebombázása. ,,Három óráig tartott, amíg tudtam nyugodni'' -- írja. A mellette levô testvérhez, mikor esténként elköszönt tôle, többször így szólt: ,,Megint egy nappal közelebb jutottunk a mennyországhoz.'' Akkor még nem is sejtette, milyen közel jár hozzá... A mennyország felé 1945. ápr. 30-án az amerikaiak elfoglalták Münchent. Május 6-án P. Mayer a kolostor templomának szószékén állt és prédikált. Május 11-én Münchenbe utazott, és délután 1/2 5-kor régi szobájában volt. Ezentúl minden vasárnap 11 órakor a St. Michael templom keresztkápolnájában misézett és prédikált, a templom többi része le volt bombázva. 1945. máj. 11-én az úrnapi körmenetben ott ment a férfiak Mária- kongregációjának élén; kiizzadva érkezett haza, érezte, hogy a munka iramát már nem bírja úgy, mint elôbb, ezért kérte Faulhaber bíborost, hogy mentse fel a kongregációs prézes kötelességeitôl. Ezután kétszer kapott szívinfarktust: júliusban és szeptemberben, amikor az emlékezôtehetsége is elhagyta prédikáció közben. Október utolsó vasárnapján 4000 férfi elôtt prédikált Schrobenhausenban. Megint megakadt a prédikációban. Okt. 30-án teljes kimerültsége ellenére a gyóntatószékbe ment. Mindenszentek ünnepén, nov. 1-én reggel 8 órakor megkezdte a szentmisét a St. Michael templom keresztkápolnájában. A prédikációt már majdnem befejezte, amikor megakadt: ,,Der Herr... der Herr... der Herr...'' Tovább nem jutott. Mozgatta az ajkát, de nem tudott beszélni. Egyenesen állva maradt, minden támaszték nélkül. P. Wiedenmann és P. Riesterer, akik a kápolnában gyóntattak, az oltárhoz futottak, és két testvér segítségével kivitték a kápolnából. Orvosa, dr. Hofmann, aki részt vett a misén, agyvérzést állapított meg. Elvesztette eszméletét; P. Dold feladta neki a betegek szentségét, rögtön kórházba szállították, és ott de. 11 órakor az örökkévalóságba költözött. Este a ház elöljárója, P. Dold méltatta életét: ,,Mindenkivel jót tett... Ezzel mindent megmondtunk. Állva búcsúzott az élettôl, mint egy férfi.'' Vasárnap, november 4-én temették a pullachi Berchmans-kollégium temetôjében. A tartományfônök, F. X. Müller mondta a requiemet, Faulhaber bíboros imádkozva ment a gyászmenetben. A sírnál a Mária- kongregáció prefektusa méltatta P. Mayer életét. P. Rupert Mayer tovább él Münchenben P. Mayer halála után megindult a zarándoklás sírjához, amely Pullachban magánterületen és klauzúrában feküdt. Az emberek mind nagyobb tömegben jöttek, az imameghallgatások híre futótűzként terjedt. A hívek növekvô tiszteletének korlátokat szabott a klauzúra: csak férfiak látogathatták a temetôt. Másrészt a kollégium a rend fiatal tagjainak tanulmányi háza volt, nyugalmát veszélyeztette a zarándokok tömege. Ezért a Bürgersaal templom alatt sírboltot építettek P. Mayernak és testét ide hozták át. 1948. máj. 21-én nyitották fel a sírt. A csontokon kívül ruhájának egy részét találták meg. Ezeket érc- és tölgyfakoporsóba helyezték, és máj. 23-án ünnepélyes menetben átvitték a Bürgersaalba. Bent a városban valóságos diadalmenet alakult ki. Elôl a lovasrendôrség ment, utána zenekar, egyetemi hallgatók a különbözô egyesületek színpompás sapkájával; a városi tanács, a polgármester, a papok, a dóm káptalanja, a bencés apát Ettalból, sok-sok barát és rokon kísérte P. Mayert végsô nyugvóhelyére. Hat ló húzta a díszkocsit, 300 000 ember szegélyezte az utcákat, a menetben 30 000 férfi vonult a városból és a környékrôl A Bürgersaal elôtt dr. J. B. Neuhäusler püspök beszédet tartott, amelyet a következô kéréssel fejezett be: ,,Kedves jó P. Rupert Mayer, aki 1945. november elsején, halálod napján a mennyországba mentél, ne felejts el bennünket, akik itt ma több ezren koporsód körül állunk, és mindazokat, akik az egész országban kéréseikkel hozzád fordulnak, vidd el a mi kéréseinket és kívánságainkat Isten színe elé. Mi érezzük és tudjuk, hogy köztünk vagy; vedd fel a te nagy, jó szívedbe óhajainkat, és vidd el isten trónja elé.'' P. Rupert Mayer megteszi ezt. Naponkint 2-3000-en keresik fel sírját, és tárják eléje kéréseiket. Eddig több mint 35 000 írásban beterjesztett imameghallgatás bizonyítja: P. Mayer segített. A legkülönbözôbb ügyekben fordulnak az emberek hozzá: Betegség, családi vagy anyagi nehézségek, segítség szerencsétlenségeknél, vizsgáknál, operációknál, állás keresésnél, lakás nehézségekben stb. stb. Az írásban leadott imameghallgatások idôrôl idôre megjelennek egy füzetsorozatban, amely a Bürgersaal templom elôcsarnokában kapható: ,,Gebetserhörungen am Grab von P. Rupert Mayer S. J'' * * * P. Rupert Mayer életében München apostola volt. Halála után élô példaképe Krisztus mai tanítványának: Rendíthetetlenül hirdette Krisztus színtiszta tanítását, minden megalkuvás nélkül. Bátran harcolt a diktatúra ellen -- kompromisszumok nélkül. Lángoló buzgósággal küzdött a közömbösség ellen. Ilyen tanítványokra van ma szüksége Krisztusnak. Ez a jelentôsége P. Rupert Mayer életének ma! Forrás A. Koerbling -- P. Riesterer: Pater Rupert Mayer. Schnell u. Steiner, München-Zürich 1975. ======================================================================== ,,A vágyak férfia'': Ceferino Namuncurá (Szabó József) {kép} Ceferino Namuncurá A argentínai indiánok tragédiája a múlt században kezdôdött. A harcos, kemény indián törzs Buenos Aires tartomány déli részének félig puszta síkságain meg az Andes és az Atlanti óceán közötti nagy folyók termékeny völgyeiben élt. Az európai gyarmatosítók, lassan, de kérlelhetetlenül vezették be a maguk uralmát. Megművelték a földeket, felparcellázták a legjobb legelôket, tanyákat építettek. Velük együtt katonaság is érkezett, hogy erôdítményeket emeljen az új határok védelmére. Többnyire műveletlen és kegyetlen emberek, akik úgy bántak az ôslakókkal, mint az állatokkal. Azok védekeztek, és megbosszulták magukat. Napirenden voltak az összecsapások; nem egyszer valóságos ütközetté fajultak, halottak százaival. 1875-ben az indiánok Manuel Namuncurát választották meg kacikájuknak (törzsfônök, vezér), és kezdôdtek a véres portyázások. Felgyújtották a gabonát, megölték a földműveseket, a pampák gulyásait és csikósait, az állatállományt pedig eladták a Cordillerákon túlra a chileieknek. -- Az argentin elnök, dr. Nicolás Avellaneda, elôször tárgyalásokkal igyekezett megbékíteni az új határmegállapítás miatt felbôszült indiánokat. De Julio Roca tábornok, az elnökhelyettes és hadügyminiszter, ,,gyengeségnek'' bélyegezte ezt. Hadsereget szervezett, és kijelentette: ,,Elérkezett az óra, hogy leszámoljunk az indiánokkal.'' 1879. ápr. 16-án, húsvét keddjén nyolcezer fônyi seregével délnek vonult, és leverte a lényegében fegyvertelen ôslakókat. Egyeseket foglyul ejtettek, másokat koncentrációs táborba hurcoltak. A fiatalokat cselédnek vitték a táborba vagy Buenos Aires- be. A hadseregben, mint tábori lelkész két szalézi szerzetes is volt: Santiago Costamagna és Luis Botta. Négy évvel azelôtt érkeztek Argentínába, és azóta próbálták fölvenni a kapcsolatot az indiánokkal. Amikor tudomásukra jutott, hogy Roca tábornok káplánokat keres katonáinak, mindjárt jelentkeztek. Bár ôk tudták, hogy nem ,,a civilizáció és a barbárság közötti küzdelemrôl'' van szó, ahogyan a hadjáratot beállították, de így alkalmuk volt eljutni az indiánokhoz. Itt azután, függetlenítve magukat a hadseregtôl, megszervezték a lelki szolgálatot, és igyekeztek kibékíteni gyôzôket és legyôzötteket. Manuel Namuncurá idôközben kiszabadult a fogságból, és a hegyekbe menekült. Maga köré gyűjtötte vállalkozó társait, és véres gerillaháborúba kezdett. Éjjelenként megtámadták a településeket és katonai táborokat, öldökölve, gyújtogatva. Villegas tábornok, akit Roca a ,,Fekete Folyó'' (Rio Negro) határának védelmével megbízott, 1882-ben eltökélte, hogy véget vet a háborúskodásnak. Meglepetésszerű támadással foglyul ejtett kétezer indiánt, közöttük Namuncurá feleségét és négy fiát. Ez döntô csapás volt. A törzsfônök beletörôdött, hogy megadja magát. De nem bízott a fehérekben. Csak egyetlenegyben: Milanesio szaléziánus atyában, aki már régebben ott tevékenykedett, jól beszélte nyelvüket, és tanúságot tett irántuk való szeretetérôl. Ô lett a békeközvetítô. Rábeszélte Namuncurát, hogy személyesen jelentkezzék Villegas tábornoknál, aki kezeskedett sértetlenségérôl. 1883. máj. 5-én történt meg a találkozás. A törzsfônök szavát adta, hogy nem harcol többet az argentin sereg ellen. Cserébe ezredesi címet, egyenruhát és ellátmányt kapott, törzsének pedig a Rio Negro termékeny völgyében jelöltek ki helyet. Itt született, Chimpay-ban, 1886. aug. 26-án, Rosario Burgos nevű, Chilébe való félvér feleségétôl egy fia. Mivel ezen a napon Szent Zefirin pápa emlékét üli meg az Egyház, a keresztségben a Ceferino nevet kapta. Apja, bár meg volt keresztelve, még a többnejűségnek hódolt. Ceferinónak négy édes testvére volt, de összesen tizenketten voltak a gyerekek. Csak két éves korában keresztelte meg a már említett Milanesio atya, éppen karácsony vigiliáján. De egy másik, sokkal veszedelmesebb ,,keresztség'' is várt rá. Kiskorában játék közben egyszer a folyóba esett. Kétségbeesett kiáltozására összefutottak az emberek, de az ár már elragadta. Csodálatosképpen az örvény mégis kivetette -- még élve -- a part menti homokra. Gyermekkoráról egyébként keveset tudunk. Azt azonban igen, hogy nagy szegénységben éltek. Ceferino, akit családja magának való, komoly fiúcskának ír le, korán hozzászokott, hogy hasznosítsa magát. Édesanyja, mikor reggel fölkelt, nem egyszer ijedten látta, hogy kisfia sehol sincs. Csak órák múlva került elô nagy csomó összegyűjtött rôzsével. Ezt aztán eladta, és élelmet vett érte. A jószívű szomszédok még többet is adtak a gyereknek, mint amennyi pénze volt. Késôbb anyja néhány juhot szerzett, és Ceferino ezeket ôrizte. Ekkor 9 éves lehetett. Sajátkezűleg épített egy karámot nekik. Kéregetni is járt a szomszéd házakba, és ami ennivalót kapott, hűségesen hazavitte anyjának. ,,Egészen kis kora óta úgy gondolkodott, mint egy férfi'' -- mondta róla Rosario asszony. A koraérett gyermek könnyezve látja fajtájának nyomorúságát. Egy ízben, amikor tanúja, hogy apja nem képes kielégíteni éhes embereit, odaáll eléje: ,,Papa, hová jutottunk, mi, akik e föld gazdái voltunk! Most pedig védtelenek... Miért nem viszel Buenos Aires-be tanulni? Annyi ember közt, aki ott lakik, talán csak akad egy jószívű, aki pártfogásába vesz, és akkor tanulhatok, és egy napon hasznára válok a fajtámnak.'' Az apa örömmel fogadja ajánlkozását. Ez azonban annyit jelent, hogy a 11 éves fiúnak meg kell válnia otthonától. Hosszú, fáradságos úton -- akkor még nem volt vasút arrafelé -- haladnak a fôváros irányába. Ott közben híre ment jövetelüknek, és mintegy ötven a fôvárosban élô indián fogadta nagy tisztelettel a törzsfônököt. Ceferino, mikor megkérdezték, miért jött, határozottan felelte: ,,Jövök tanulni fajtám javára.'' Az érzelmeik megnyilvánításában különben igen zárkózott bennszülöttek erre össze-vissza csókolták. Namuncurá elôször katonai összeköttetéseit veszi igénybe, hogy elhelyezze fiát. Így kerül Ceferino a tengerésziskola műhelyébe, mint asztalos inas. Ezért azonban kár volt eljönni hazulról. És a durva környezet sincs kedvére az érzékeny lelkű gyermeknek. Amikor apja néhány nap múlva, hazafelé készülôben meglátogatta, sírva kérte, hogy vigye el onnan, mert sohasem tudna megszokni. A törzsfônök ekkor a volt elnökhöz, Luis Sáenz Pena-hoz, az indiánok nagy barátjához fordult. Az vetette föl az ötletet, hogy adja fiát a szaléziak intézetébe. Maga írt neki ajánlólevelet a IX. Piusról elnevezett kollégiumba. Egyik volt iskolatársa mondja: Egy szép napon egy hír mozgatott meg bennünket és töltött el kíváncsisággal: két indián, igazi indián érkezett az iskolába. Szaladtunk oda valamennyien, azokra a harci díszekre gondolva, amelyeknek a látásához hozzászoktunk, -- és két szelíd, jóságos és ártatlan szemű gyerekkel találkoztunk. Egyikük volt Namuncurá, a másik a kis Montiel, akirôl azt hittem, hogy a testvére (valójában unokaöccse volt). ,,Nagyon örülök, hogy az Úr kihozott a mezei életbôl és ebbe a szent kollégiumba helyezett'' -- írja egyik levelében, és ismétli többször is ô maga. ,,A virág meglelte földjét'' -- mondja egy róla szóló költemény. Csakhogy ez a ,,begyökerezés'' roppant nehézségekkel járt. Nem lehetünk eléggé realisták, amikor ezt a civilizált környezetben töltött -- összesen nyolc -- döntô esztendôt és benne Ceferino fejlôdését vizsgáljuk. Ott van elôször is a kor. Valaki, aki három évet töltött fogságban a patagóniai indiánok között, és alaposan ismerte szokásaikat, kijelenti, hogy a 10-11 éves indián fiú ,,belsô életkora'' a 25 éves európai fiatalemberekével vethetô össze, képzése lényegében már befejezôdött, és részt vehet a csatározásokban. Ceferino, tudjuk, 11 éves fejjel került a szaléziekhez. Csakhogy az ô ,,tudománya'' -- például hogy remekül ismerte a Fekete Folyó vidékét és törzsük történetét, hogy nyila tévedhetetlenül célba talált -- itt legföljebb kíváncsi társak szórakoztatására volt alkalmas. Különben a legkisebbekkel kellett kezdenie, a szó szoros értelmében az ábécénél, nemcsak a betűvetésben, hanem a kultúra minden területén. Jól megvilágítja ezt egy kis epizód, amelyet egyik tanulótársa, az akkor cipészinas, késôbb pappá lett Calveria hoz fel. Megjegyzi, hogy a növendékek mindig zárt sorokban, keresztbe font karral vonultak a tanulószobába vagy a templomba. A ,,törzsfônök fia'' azonban fennhéjázó módon nem ment velük együtt, csak nézte a sort. Szegény Ceferinótól semmi sem állt távolabb, mint a ,,fennhéjázás''. Az igazság az, hogy kezdetben annyira nehezére esett ez a többiektôl már megszokott menetelés, hogy elöljárói jónak látták fölmenteni alóla, nehogy zavart okozzon a sorban. Elsô este, amikor egyedül maradt azzal a fiúval, akit ,,ôrangyalává'' tettek, ,,nehézkes kasztellán nyelven'' azt kérdezte tôle: ,,Mit kell most csinálnom?'' Az akkor 600-nál több fiút számláló internátusban a kis indián jövevény valósággal elvész, és tanácstalannak érzi magát. ,,Nehézkes kasztellán nyelven...'' Ceferino alig töri a spanyolt, hát még az irodalmi spanyolt. ,,Kezdetben kicsit nehéz volt megértetnem magam vele -- folytatja az elôbbi ,,ôrangyal'' --, mert nem beszélt jól nyelvünkön; de szemmel látható volt a haladása, ami arra vallott, hogy normális intelligenciája van, és vasakarattal alkalmazkodik a kollégiumi környezet fegyelméhez.'' A kollégiumi igazgató följegyzése szerint ,,Ceferino eltökélten, de fáradságosan haladt a nemzeti nyelv tanulásában.'' Ez persze nem járul hozzá a tanulmányok megkönnyítéséhez. Elsô évének (1897: az iskolaév márciustól decemberig tart) osztályzatai bizony elég gyatrák, -- bár az ô esetében még ez is sokat jelent. Feltűnô azonban, hogy hittanból mindenek ellenére 8-ast kap (az osztályozás tíz jeggyel történt); a következô évben már az elsôk között szerepel, és 1899 decemberében ,,fejedelemmé koronázzák.'' Ez annyit jelent, hogy a kisebbek között ô a legjobb hittanos. ,,Császár'', azaz a ,,nagyok'' legjobbja a már említett Calveria lett. Ugyancsak a legjobb jegyet kapja mindig magatartásból, sôt 1899-ben külön jutalmat. Mindez gyenge vigasz azért, hogy 1898-ban megbuktatják; egész szünidôben tanulnia kell, hogy pótvizsgával átmehessen a következô osztályba. Entraigas szalézi atya, Namuncurá egyik életírója, nem gyôzi hol jóakarón ironikus, hol mentegetô megjegyzésekkel kommentálni hôsünk leveleinek nyelvtani és kifejezésbeli hibáit. Már pedig ô a leendô szentrôl ír, teljes lelkesedéssel! Elképzelhetjük, mennyi megalázás forrása lehetett fogyatékos kifejezô készsége az iskolás kisdiáknak idegen környezetében! A nyelvtudás hiánya és a teljesen új, szokatlan környezet nem válik elônyére a társas kapcsolatoknak sem. Ceferino különben is csendes, kevés szavú, mint fajtája általában. Kíváncsi pajtásai viszont elhalmozzák kérdésekkel, megjegyzésekkel, ami nagyon kellemetlen neki, -- még szerencse, hogy sokszor nem érti meg, mit mondanak. De azt igen, amikor ilyenekkel traktálják: ,,Menj innen, te indiánus!'' ,,Adj helyet, néger!'' ,,Eredj a pampára, te buta!'' Ilyenkor mosolygós arca elkomolyodott, lesütötte a szemét, és szó nélkül visszavonult. Az is megtörtént, hogy csúfolódva mutogatták neki az apja képét, vagy banánhéjat dobtak az útjába, hogy elessék. -- De nem egyszer még nagyobb fájdalmat okoztak a lelkes kíváncsiságtól fűtött, döbbenetes tájékozatlanságról tanúskodó kérdések. Legdurvább példája ennek -- az illetô diáktárs, késôbb szaléziánus páter, maga beszélte el --, amikor egy ízben a fiú éppen lelkesen mesélt az indiánok harci kalandjairól; ,,eszembe jutott, hogy ô is indián, és gondolván, hogy itt a jó alkalom egy kételyem eloszlatására, minden további nélkül megkérdeztem: -- Ceferino, milyen íze van az emberhúsnak?'' A szegény kérdezett elnémult, ránézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy nem rossz szándék vezette, lehajtotta a fejét, és két fekete szeme megtelt könnyel. Aztán csak sóhajtott egyet, és kis idô múlva fátyolos hangon folytatta elbeszélését, mintha nem is hallotta volna a keserves kérdést. Késôbb sem tett szemrehányást érte. Fokozta a fiú nehéz helyzetét szegénysége. Apja havi 20 pesót, a szegények tarifáját fizette érte. Felvételével kapcsolatban ezt a lakonikus megjegyzést találjuk: ,,Megvenni vagy odaadni neki, amire szüksége van.'' Ami más szóval annyit jelent, hogy minden fölszerelés nélkül érkezett az internátusba. Ha mindehhez még hozzátesszük a tágas puszták világához szokott gyermek idegenségét a nagyvárosban, a zárt falak között, a családtól és az ismerôsöktôl való távolságot, akkor egy kis fogalmunk lehet arról a kemény iskoláról, ami Ceferino egyéniségét kiformálta. Ha valaki, ô nagyon rászorult volna, hogy elsô perctôl kezdve az Erôsek Kenyerével táplálkozzék. De csak szomorúan nézte reggelenként a padokból áldozni vonuló társait. Hiszen még nem tanult katekizmust! Annál nagyobb lendülettel látott most hozzá, úgyhogy a következô év ôszén elsôáldozáshoz járulhatott, s utána élete végéig napi áldozó maradt. Miért tűnt ki annyira Ceferino a katekizmus tanulásában? Egyszer az egyik atya egy eukaliptusz bokorba bújva találta katekizmusával a kezében, miközben a többiek javában játszottak. Megkérdezte, miért nem tart velük. A fiú ezt felelte: ,,Mert mindenkinél jobban meg kell tanulnom a katekizmust, hiszen azután meg kell tanítanom a népemnek. Ôk nem tudják ezeket a szép dolgokat, azért rosszak, és elvesznek...'' Igazgatójának írja 1899-ben: ,,Egy napon, amikor nagy leszek, segíteni fogok Msgr. Caglieronak indiánokat téríteni. Szegények ott nem tudják, hogy van Isten, nem tudják, hogy Jézus Krisztus vérét adta megmentésünkért. Én sem tudtam, mikor idejöttem, hogy van Isten; ezután tehát imádkoznunk kell értük, hogy üdvözüljenek ...'' Ez Ceferino nagy vágya, nagy elhatározása, ami minden nehézség elviselésére erôt ad neki. Azért jött tanulni, hogy ,,hasznára legyen fajtájának.'' Don Bosco intézetében fölfedezi a legnagyobb jót, amivel használhat nekik: megismertetni Istent és a kereszténység örömét. Pap, hittérítô akar lenni. Életét, jellemét legkisebb részletekig ez az elszánás formálja. Ebben szerencsésen, nemes formában helyet talál nemzetségére való büszkesége, indián fajtájának szeretete. Szívós kitartással, vasakarattal szegül szembe a nehézségekkel. A kegyelem munkáján kívül nyilvánvalóan segítik a már otthon természetes vonalon kiképzôdött készségei, és fôleg átlagon felüli alkalmazkodó képessége. Ha abban a ,,szalézi mintadiákban'', akit a tanúvallomások leírnak, talán néha nehezünkre esik egyéniségét fölismernünk, akkor gondoljunk arra, hogy éppen ez a hôsies aprómunka Ceferino, az önmagát alakítani hagyó és szándékosan alakító fiú és fiatalember. És hogy közben vidám és boldog? Persze, hiszen a szeretet igézetében teszi. Ceferino jó megjelenésű, megnyerô külsejű fiú volt. Erôs szálú, rövid fekete haja bronzszínű homlokába hullott, szénfekete szeme élénken szikrázott. Homloka széles, arca tojásdad, termete karcsú, középmagas. Azt mondták róla, hogy ,,a szemével mosolyog'', ami egyszerre jellemzô fajtájának komolyságára és mély kedélyére. Följegyezték, hogy tiszta tekintetét sohasem fordította el a másikról, nem pirult el, mint akinek nyugodt a lelkiismerete. A kezdeti nehézségek után hamar megbarátkozott társaival, mert jó és készséges barát volt, és mindenben örömmel osztozott. Sôt tekintélyre is szert tett köztük, például amikor egyszer néhányan fiatal bikákkal találkoztak az úton. Társai megfutottak, csak Ceferino szaladt elszántan feléjük kiabálva, karját rázva, mire az állatok megzavarodtak, és visszavonultak. -- A tanárok és nevelôk nagyon szerették, mert csupa igyekezet volt, sohasem kellett szorgalom vagy magatartás terén meginteni, a legnagyobb tisztelettel és gyöngéd szeretettel közeledett nevelôihez, s engedelmesen hajlott minden szóra. Megesett, hogy a játék kellôs közepébôl szólították el valamiért: azonnal jött, izzadságát törölgetve, és minden szabódás nélkül tette, amit kívántak tôle. Legkedvesebb tárgya az ének és zene volt. Szép, tiszta fiúszopránját sokáig megôrizte. Gyakran léptették föl szavalattal, színdarabban is. Szólóénekével nemcsak otthon, hanem a fôváros székesegyházában és több más templomában is szerepelt. 1901- tôl, amikor már nem tudott énekelni, a zenemester segítségére volt. Meleg, ragaszkodó természete szinte rajongással övezte elöljáróit és lelkiatyját, aki ,,a szentgyónásban Isten szavát mondta el'' neki, mint egyszer neve napjára írta. A csütörtöki látogató napokon az elején mindig szomorú volt, hiszen ôt senki sem látogatta meg. A nagy távolság miatt a szünidôre sem tudott hazautazni, ezért ilyenkor kivitték a szaléziek közeli tanyájára. Örömmel ment, a falusias környezet otthonára emlékeztette. Életeleme volt a szeretet; de nemcsak igényelte, hanem még bôvebben osztogatta is. Örült, ha kiszolgálhatta vagy szóval tarthatta társait. Egyszer egyik barátjának édesanyja egy doboz bonbonnal ajándékozta meg. A fiú meg sem kóstolta: azok közt osztotta szét, akiknek nem jött aznap látogatójuk. Mikor felszolgált az ebédlôben, mindenki elé külön mosollyal tette oda az ételt, és örömest tett eleget, ha másodszor is kértek. Szívesen és ötletesen szórakoztatta környezetét, szívbôl nevetett minden tréfán; még késôbb, betegsége idején ás azt írta egyszer, hogy csak olyankor köhög, ,,ha sokat nevetett''... Új környezete nem törölte el benne a családja és fajtája iránti szeretetet. Midig boldogan beszélt hazájáról, és elszomorodott, ha azt látta, hogy beszélgetôtársát nem túlságosan érdeklik ezek a távoli történetek. Apját odaadó tisztelettel övezte. Vele szemben is ki kellett állnia a tűzpróbát. Amikor az édesapa tudomást szerzett arról, hogy fia papi pályára készül, eljött, és vissza akarta vinni magával titkárának. Ceferino ellenállt. Hiszen számára az életet már csak ez az út jelentette. Atyai barátjukhoz, Sáenz Penához folyamodott, s annak sikerült rábeszélni a törzsfônököt, hogy tegyen le szándékáról. Nem jelentett ez szakítást apa és fia között. Ceferino levelei a leggyöngédebb fiúi szeretetrôl tanúskodnak. Találkozásaik alkalmával, fajtájuk szokása szerint, alig mutatták ki külsôleg érzelmeiket, de szűkszavú társalgásuk, fel-felvillanó mosolyuk sokat mondott a külsô szemlélônek is. Boldogan közvetíti késôbb Rómából édesapjának a Szentatya áldását családja és törzsük számára. Húsz nappal halála elôtt ír neki utoljára. Azzal fejezi be, hogy mint szeretô fia szeretné megölelni. Még megérte azt az örömet, hogy édesapja egy nagy misszió alkalmával késô öregkorában elsôáldozáshoz járult és megbérmálkozott. De az örömbe ürömcsepp is vegyült: a feleség, akivel Manuel Namuncurá a keresztény egyház törvénye szerint megesküdött, nem Ceferino édesanyja volt. Az vándor életre kényszerült, fia bánatára. De szeretetének nagy, igazi középpontja istene volt. Mindenekelôtt a szentségi Jézus. Amikor csak lehetett, beszaladt a kápolnába látogatására. Szívesen gyűjtötte össze a kisebb fiúkat is, hogy magával vigye ôket. 1899-ben egyszer egy nevelô szemrehányást tett neki, hogy mindig kinézeget a tanulószoba ablakán. Kiderült, hogy ezen a szemben levô ablakon keresztül látni lehetett a kápolnai öröklámpa pislákoló fényét. A kis indián Jézushoz küldte a szívét! Elképzelhetô, milyen boldog volt, amikor kisegítôül adták a szaléziek egy kis kápolnájának sekrestyése mellé, majd késôbb Viedmában a püspöki, utóbb a kollégiumi kápolnába. Az oltár mindig ragyogóan tiszta és rendes volt, az örökmécs soha ki nem aludt, a miseruhák jókor ki voltak készítve. ,,Látni kellett volna az élvezetet, amellyel ezeknek a szolgálatoknak szentelte magát, és az arcán elömlô komolyságot, miközben Isten szolgálatának e tényeit véghezvitte'' -- írja a sekrestyés atya. Sohasem mulasztotta el, hogy rövid imával kezdje és végezze kápolnai ténykedését. Csak természetes, hogy mindenáron meg akart tanulni ministrálni. Ez hamarosan sikerült is neki, még elsôáldozása elôtt, s ettôl kezdve télen-nyáron a legkorábbi misén szolgált: reggel öt órakor. Olaszországból írt elsô levelében beszámol az oda vezetô útról. A pampák fia megcsodálja, hogy itt ,,sosincs végük a házaknak'', de legjobban az ragadja meg, hogy mindegyik kis településben ott emelkedik a templomtorony. ,,Az utolsó reggel, 10-én (1904. aug.), több mint kétszáz templomot számoltam meg... ó, ha Patagóniának annyi temploma lenne, mint itt van, a legboldogabb lennék minden ember között!'' Az imádság állandó kenyere volt. Hallották, amint tanulás közben fohászokkal erôsítgeti magát, és látták, hogyan csókolgatja a maga köré kirakott szentképeket meg kis feszületét. Fajtájának realitásigénye magától értetôdôen kapcsolódott ezekhez az egyszerű szimbólumokhoz és jámborsági megnyilvánulásokhoz. Don Bosco társaságának gyöngéd Mária- tisztelete is egészen szíve szerinti volt. Imakönyvében, amelyet mindig magával hordott, egy kis Mária-képre ráírt egy maga fogalmazta imát azért a kegyelemért, hogy pap lehessen, és üdvösséget vihessen népének. Társak és nevelôk csodálkozva figyelték imádság közben: ,,szemét lesütve, kezét összetéve, és mozdulatlanul, mint egy szobor. Tudta, hogy Istennel beszél.'' Egy évvel halála elôtt állapítja meg egy jószemű nevelôje: ,,Vallásossága nem ábrándos (szósz. vaporoso, ,,légnemű'') volt, hanem az átlagon felülemelkedô, szívébe mélyedô gyökerekkel.'' ,,Határozott, kétséget nem ismerô papi hivatása volt. És azért szeretett volna pap lenni, hogy honfitársainak szentelje életét. Kötetességeit olyan pontosan és önként végezte, hogy az csak a hit gyümölcse lehetett. Külsô magatartásából arra lehetett következtetni, hogy ez a fiatalember állandóan Istennel egyesülve él. Nagy tiszteletben tartotta a szent Evangéliumot, amelyet egy napon el akart terjeszteni népe között.'' Egy spanyol növendéktársa -- késôbb patagóniai misszionárius -- vallomása a boldoggá avatási perben jól mutatja, milyen visszahatást váltott ki társaiban ez az ,,átlagon felülemelkedô vallásosság''. Elmondja, hogy egyszer érte ment a templomba, és kijelentette, hogy ezzel a tenger imádsággal csak háborgatja Istent, a Szent Szüzet és a szenteket, van azoknak egyéb dolguk is, nálánál jobban rászorulókra kell figyelniök! ,,Egy szót sem felelt, mély térdhajtást csinált, és követett a szentély középsô ajtaján. Mikor kiértünk az utcára, gyermeki ôszinteséggel elmondta, hogy örömest lenne naphosszat Mária lábánál.'' Azt a választ kapta társától, hogy ôt ez bizony untatná. Erre csodálkozva megjegyezte, hogy hiszen a mennyországban is ez lesz a dolgunk: Istent szemlélni... ,,Azt feleltem, hogy ami engem illet, azért még szeretnék sokáig élni, és a mennyország nem foglalkoztat annyira, mint ôt; mindenesetre Isten úgy tesz, ahogyan szent akarata szerint jobbnak látja.'' Lehet, hogy Ceferino vallásos életét látva mi is hajlandók lennénk a ,,normális'' diáknak igazat adni. De az ô helyzetében és céljával ez természetes. Érzelmi világa erôs: a vallást is lelkes lendülettel éli. Simulékony, gyakorlati ember: lelkiélete magától értetôdôen ömlik a szeretett környezet megjelölte csatornákba. És ha valakinek, ennek a hontalan léleknek valóban Isten volt a mindene. A lényegre tapint egy jó ismerôje ezzel a mondattal: ,,Úgy látszott, az Isten iránti szeretetet úgy érzi át, ahogyan mi édesanyánkat szeretjük: erôsen, áthatóan, vigasztalóan; minden bizonnyal ez a szeretet volt minden gondolatának és cselekedetének középpontja.'' A szaléziek iránti rajongó szeretete mellett is nyitott szemmel járt az életben, de a kedvezôtlen tapasztalatok nem szegték kedvét, inkább nagylelkűségét ébresztgették. Nagyon megbotránkozott például, amikor látta, hogy egyes szalézi intézetekben a növendékek, sôt egyes atyák is elhamarkodottan vetnek keresztet, ,,rosszabbul, mint a törökök és a szakadárok!'' ,,Én -- folytatta -- sokszor fogok keresztet vetni, engesztelésül azokért, akik rosszul csinálják.'' Nem egy tanúság erôsíti, hogy így is tett. Mindenki, föl egészen a rendi vezetôségig, nagy reményeket fűzött a fiatal indiánhoz, népe leendô misszionáriusához. Isten másképpen rendelkezett. Meghagyta ôt ,,a vágyak férfiának.'' Nagy vágya nem teljesedett be a földön; de megérlelte ôt, úgy, hogy most másképpen, emberi határokat nem ismerôen lesz népe pártfogója. * * * Nem egy indián misszionárius jött szomorú zavarba, ha pártfogoltjai bánatosan mondogatták: ,,Indiánok meghalni... keresztények nem meghalni...'' Azóta világossá vált, hogy a természeti körülményeikhez szokott bennszülöttek szervezete ellenállás nélküli áldozatává lesz a különféle vírusoknak. Ami pedig a félelmetes Koch-bacilust, a tuberkulózist illeti, az ekkor még a civilizált vidékeken is egyre- másra szedte áldozatait. Ceferino egyik fivére 1894-ben már ebbe halt bele. A Buenos Aires-ben töltött évek vége felé rajta is kezdték észrevenni az áruló tüneteket. Úgy gondolták, szülôföldjének levegôje jót fog tenni neki. Ezért Msgr. Cagliero missziós püspök magával vitte székhelyére, a Fekete Folyó torkolatának közelében fekvô Viedmába, ahol szintén volt egy szalézi kollégium. A 900 km-es utat ma egy repülô egy óra alatt teszi meg; akkor hosszú, fáradságos és viharos tengeri utat jelentett Ceferinónak. Büszkén írja célba érkezve, 1903. febr. 8-án, hogy a kapitány kijelentette a többi utasnak: ,,Ez a gyerek sohasem kap tengeri betegséget, nagyon erôs; igen, ez igazi férfi.'' Mivel a szalézi jelöltek a nekik szánt külön épületet még néhány hónapig nem foglalhatták el, ideiglenesen a kollégiumban helyezték el ôket. Ceferino nagy örömmel csatlakozott a többi 16 jelölthöz. Bizonyára szándékosan ültették egy pajkos fiú, Augusto Valle mellé, aki így számol be az eseményrôl: Ceferino mellém ült, miközben mindenkinek a szeme -- a felügyelôt is beleértve -- rám szegezôdött, rosszul titkolt tetszéssel: elôre látták, hogy a kifogástalan viselkedésű jövevény mellett nem lesz többé alkalmam szokott gyermeki csínyeim megkockáztatására. És attól a naptól fogva nyugodtan kellett maradnom, s a törzsfônök fiának magatartására figyelnem. Don Jenaro Alonsónak, ennek az igen jámbor embernek tanácsára mi tanulók a pulpitusunkon a Szent Szív vagy a Segítô Szűzanya szentképét tartottuk. Ceferino elrendezte a könyveit a fiókban, ô is vett egy Mária- és egy Szent Szív-képet, maga elé tette, és nekifogott tanulni. Jellemzô a helyzet: Ceferino haladék nélkül hozzáfog ahhoz, amiért jött, -- tanulni, a papságra készülni. És ahogy egy másik osztálytársa írja: ,,Felcserélôdtek a szerepek: egy indián térítette a fehéreket...'' Idôvel a ,,tanácsadó'' becenév ragadt rá társaitól, mert gyakran adott nekik figyelmeztetést, jótanácsot, -- bár szerényen, úgyhogy senki sem vette tôle rossz néven. Nagy igyekezettel látott hozzá a latin nyelv tanulásához. A fordítások elkészítése nagyon nehezére esett. De nem kért segítséget társaitól, nemcsak a szilencium idején, de a szünetekben sem, úgy gondolva, hogy feladatát egyedül kell megoldania. Amikor visszakapta a kijavított feladatot, minden erejét arra összpontosította, hogy ne kövesse el ismét ugyanazt a hibát. Hűséges szívvel gondol a fôvárosban hagyott társaira és elöljáróira. Elsô gyóntatójának, P. Vespignaninak írja: ,,Mindig a fiai közé akarok tartozni Jézusban és Máriában; sohasem felejtettem el Fôtisztelendôségedet, és különösen amikor olyan szerencsés vagyok, hogy szívembe fogadhatom az Angyalok Kenyerét, mindig imádkozom Atyámért.'' Szerencséjére itt is kitűnô gyóntatóra talál Msgr. Cagliero titkárának, Juan Beraldi atyának személyében. A jelöltek száma év közben is gyarapodott. Ceferino különösen a legkisebbeket, az újonnan érkezetteket vette pártfogásába, játszott velük, érdekes történeteket, tréfákat mesélt nekik, eloszlatta honvágyukat. Elemében volt, amikor íjat és nyilat meg kis hajókat készített nekik. Viedmában is kántor és szólista lett. Tudjuk, a szaléziánusok igen sokat adnak a zenei képzésre; Don Bosco szerint egy szalézi kollégium muzsika nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. Az immár 16 éves fiú hangja közben tenorrá lett. Egyik nap Rossini Tell Vilmosának egy részletét próbálták. Éppen egy magas hangot próbált kivágni, amikor az erôlködéstôl rettenetes köhögési roham jött rá. Zsebkendôjét ajkára nyomva szaladt ki a folyosóra, a vízcsaphoz. Ömlött a szájából a vér. Sohasem énekelt többé. Június 13-án a jelöltek végre átköltözhettek külön házukba. A kollégium igazgatója, a jó P. Bernardo Vacchina elkísérte ôket. Ceferino maga vitte a Segítô Szűz egy kis szobrát, hogy az udvarban felállítsák. Ô azonban nem maradhatott velük. Az elöljárók betegségére való tekintettel ott marasztották a kollégiumban, az orvos testvér, Evasio Garrone gondjai alatt. ,,Szeretett társaim, a jelöltek elmentek, és engem egyedül hagytak. Mennyit kellett szenvednem!'' -- panaszolja lelkiatyjának írva. De nem zúgolódik. Örömmel jelzi, hogy ,,a kollégium sekrestyésének édes hivatalát adták nekem; igazán irigylésre méltó hivatal, hiszen olyan szép Jézussal együtt lenni, aki szeretetünk foglya a szent Tabernákulumban!'' ,,Fáradhatatlan volt; gyengéd buzgalommal dolgozott Isten szolgálatában'' -- mondja róla a sekrestyés testvér. Amikor elkészültek valami munkával, gyakran hívta a fiút, hogy mondják el együtt a szentolvasót. Ceferino ,,a fiatalokra jellemzô unalom minden jele nélkül'' mondta vele végig a nagy, 15 tizedes olvasót. Amikor XIII. Leó pápa júl. 3-án meghalt, másnap kora hajnalban ô segített harangozni érte, metszô hidegben (ott ez a tél közepe). Nem engedte, hogy mást hívjanak: ,,ô szeretne harangozni annak a pápának a halálára, aki elküldte a szalézieket Patagónia megtérítésére.'' -- Emelgette a padokat, a nehéz szônyegeket, és amikor szemrehányást kapott érte, azzal védekezett, hogy neki is dolgoznia kell. A Fogolykiváltó Boldogasszony, Viedma védôszentje ünnepén (szept. 24.) nagy körmenet volt; a vele járó sok munkából Ceferino is alaposan kivette a részét, s mivel mindenkinek tele volt a keze tennivalóval, nem értek rá figyelemmel kísérni. A végén fáradtan, köhécselve találták egy összegöngyölt szônyegre támaszkodva. Éjjel vért köpött. Ágyba dugták, próbálták jól táplálni. Nagyon bántotta, hogy így kell kivételezni vele. De a betegápoló testvér megvigasztalta: ,,Nézd, Ceferino, ezt a Társulat fizeti, amely mindnyájunk anyja, az anya pedig sohasem rója fel, mit esznek meg a fiai...'' Amikor kicsit összeszedte magát, úgyhogy már tudott írni, elsô levelét a fôvárosi kollégium cipész testvérének írja. Megköszöni, hogy mikor ott volt, mindig megjavította a lábbelijét, és biztosítja, hogy azóta is mindennap megemlékezett róla imáiban és a szentáldozásban! Az a szeretô, tisztelettudó mód, ahogyan itt és másutt az akkoriban még meglehetôsen lenézett segítôtestvérekkel bánik, Don Bosco méltó fiának mutatja a fiatal indiánt. Elérkezett a nyár, a gyümölcsök idôszaka. Beérett a szôlô. P. Vachchina gyakran fölkereste a folyón túl lakó jelölteket, érdeklôdött a lelkük felôl, de testüknek is vitt táplálékot. Csaknem mindig Ceferino volt a kíséretében. A még aszfaltozatlan, meredek utakon, kb. 350 m magasságra cipelte a vállán a szôlôvel teli kosarat, lihegve, izzadva. ,,Mintha most is látnám -- írja egyik társa --, jóakarata megvolt, de az ereje nem bírta... És az annyi örömmel vállalt önkéntes feladat végén lerakta terhét az udvar egy alacsony ablaka alatt, s fuldokolva az erôfeszítéstôl, alig tudott felelni áradozó üdvözleteinkre.'' Életírója a következô kommentárt fűzi ehhez az epizódhoz: ,,Most megértjük ôt. Az indián föld fiatal hajtása merô szeretet volt. Olyan szeretet, amely nem merült ki az elöljáróihoz intézett lelkes dicsôítô szavakban, hanem leereszkedett egészen addig a rettenetes valóságig, hogy lihegve végigjárja Carmen de Patagones meredek lejtôjét, míg elért szeretett társaihoz, a jelöltekhez, hogy megszerezze nekik az örömet, hogy megízlelhessék termékeny és bôkezű szülôföldjének szôlôjét. Termékeny és nemes föld, akárcsak ô maga. Így lehet megmagyarázni a ,,Ceferino-tüneményt''. A kis indián színarany volt, nem aranyfüst.'' Ceferino nemcsak betegsége miatt szenved ezekben a hónapokban. Leveleiben új, sötét tónusú hangok csendülnek föl. Elôször is nagyon félti hivatását. Imát kér, hogy gyóntatója és ô maga is világosságot kapjon hivatása ügyében, hiszen gyenge egészsége komoly akadály. Apja kívánságára meg kellene látogatnia ôt, hiszen most közel van szülôföldjéhez. Nagyon fél ettôl az úttól. ,,Ki tudja, mennyi támadást intéz majd ellenem az ördög, hogy a kezébe essem, és azután a mélységbe lökjön!'' Az erôs szavak mutatják, hogy még nem érzi ,,késznek'' magát, csak a papság erejében kíván visszatérni a régi életkörülmények közé. Az utazásra nem került sor, hisz közben ágynak esett. Azonban 1904 júniusában a törzsfônök maga keresi föl. Ekkor találkozik utoljára apjával. A viszontlátás elsô örömében beleegyezik, hogy másnap hazamenjen vele; de miután egyet aludt rá, visszakozik, és semmi áron nem lehet rábeszélni. A látogatás különben jó alkalom egyes csintalan fiúknak, hogy csúfondárosan utánozva apját, fájdalmat okozzanak a szegény Ceferinónak. Nagyon hiányzik neki a püspökkel Olaszországban idôzô lelkiatyja. ,,Úgy tűnik nekem, már ezer esztendeje nem részesültem abban az örömben, hogy láthassam. Ó, hányszor szeretném a szomorúság perceiben egy vigasztaló szavát hallani! Viedma Ön és Msgr. Cagliero nélkül halottnak látszik számomra!'' Az igazgató neve napjára pedig így ír: ,,Ilyen jeles napokon a gyermekek sok mindent szoktak kérni az Apától, hiszen olyan jó, hogy semmit sem tagadna meg tôlük, amije van. Én egyetlenegyet kérek: hogy tegyen jóvá és mentse meg a lelkemet.'' A levél végén, az aláírás alatt, még egyszer, mint egy kitörô kiáltás: ,,Segítsen megmenteni a lelkemet.'' Összevetve egy-két késôbbi levelének célzásaival, igen valószínű, hogy Ceferino a serdülô és fiatalkor nehézségeivel küszködik. 1904. febr. 25-én 12 jelölttársa beöltözött novíciusnak. Patagónia elsô szalézi novíciusai, -- ô pedig nem lehet köztük. Msgr. Caglierot idôközben a pápa kinevezi Sebaste érsekévé. A missziós püspök nehéz szívvel hagyja ott a szeretett Patagóniát, de engedelmeskednie kell. Elhatározza azonban, hogy Ceferinót elviszi Olaszországba, hogy ott folytassa tanulmányait. A fiú mérhetetlenül boldog. Meg fogja látni a pápát, a szalézi rendfônököt, Don Bosco földi maradványait, a Segítô Szűz kegyképét! Az öröm szárnyakat ad neki. Elsô állomásuk Torino, a Rend központja, ahol bemutatják Don Rúa rendfônöknek. Örömkönnyek közt üdvözli ôt, és imádkozik a rendalapító sírja és a kegykép elôtt. Alig lehet elszakítani attól az oltártól, ahonnét Don Bosco annak idején az elsô misszionáriusokat útnak indította. Alaposan zavarba hozzák, mert híre már megelôzte, és nemcsak az érseket ünneplik, hanem ôt is. A kollégiumban, mint a ház benjáminját, mindenki szinte becézi. A káptalani atyák asztalánál van a helye. Sôt egyike annak a kevés kiváltságosnak, akik ott lehetnek Msgr. Cagliero kíséretében Don Bosco koporsójának felnyitásánál, 16 évvel halála után. Csoda-e, hogy leveleit ,,jóéjszakát-kívánás'' gyanánt olvasták fel a növendékeknek Viedmában? (így hívják a szalézieknél azt a szokást, hogy lefekvés elôtt összegyűl az egész kollégium egy kis lelki útravaló meghallgatására.) Sosem hiányzott belôlük a kérés, hogy imádkozzanak rokonaiért és törzsének megtéréséért. Még egy nagy fénypont vár rá földi életében: római útja, 1904. szept. 19-tôl 28-ig, visszatérés közben Firenze, Bologna és Milano érintésével. Szept. 27-én, Msgr. Caglieroval az élükön, a szaléziek kihallgatáson jelentek meg a pápa elôtt. A 70 éves pápa állva hallgatta végig az olasz beszédet, amelyet Ceferino tartott, boldognak vallva magát, hogy népének képviseletében megjelenhetett elôtte. Áldást kért szülei, rokonai és egész népe számára, és kijelentette szándékát, hogy misszionárius lesz közöttük. X. Pius örömmel adta különleges áldását, és a másfél óráig tartó kihallgatás végén külön visszahívatta a fiút, megajándékozva egy éremmel. Ceferino tolla csak úgy repül, amikor hosszú levélben --,,mint a nagypénteki passió'', írja tréfásan -- beszámol a viedmaiaknak minden részletrôl. ,,Mindezt a megtiszteltetést -- teszi hozzá szerényen -- leteszem szeretett kollégiumi elöljáróim és társaim lábához.'' Nehogy azt higgyük ezek után, hogy Ceferino olaszországi tartózkodása fenékig tejfel. Amikor Costamagna püspök megérkezik, szemére hányja, hogy ha tanulni jött, miért jár-kel annyit, hiszen így csak ellustul. Különben is fél, hogy a sok dicséret elkapatja a fiút, és a maga kicsit nyers modorával odamondogatja neki: nehogy ,,valakinek'' képzelje magát, óvakodjék a kevélységtôl! Szegény Ceferino szó nélkül hallgatja a korholásokat, leül a könyvei mellé, és teljesen elmélyed a tanulásban. Végül is az elöljáróknak kell közbelépni, akik jól látják, hogy gyenge egészsége nem bírja az állandó megerôltetést. Egyáltalán miért is hozták vissza Torinóba? Hiszen nyilvánvaló, hogy a zord észak olasz tél csak ronthatott állapotán, és Msgr. Caglierónak az volt a szándéka, hogy Rómában tartja. Úgy látszik, nem tudta keresztülvinni tervét. Mindenesetre az elsô hónapokban javult az egészsége, buzgón tanulta az olaszt, és hozzáfogott a gimnázium elsô osztályához, ugyanott, ahol szent elôdje, Domenico Savio tanult. Nem tévedés: a gimnázium elsô osztályához, a maga 18 évével a 12 éves kicsik között! Mert hiába jártak elôtte a Buenos Aires-i és viedmai tanulmányok, az új nyelv nagy akadály volt. Nem panaszkodik. Szeretettel és a szenvedésben érett lelkek tapintatával közeledik csintalan kis társaihoz. Csak az a kívánsága, hogy külön latint tanulhasson, hiszen pap akar lenni. A Gondviselés itt is odaállít melléje egy embert, akire támaszkodhat: tanárát, az alig pár hónapja fölszentelt, 24 évet még be sem töltött fiatal P. Zurettit. Egyike azoknak, akik -- rövid néhány hetes ismeretségük ellenére -- a legmélyebben beleláttak Ceferino lelkébe. Hivatása vonalán még valami nyugtalanítja már régóta Ceferinót. Szükség lenne ugyanis a keresztlevelére, és ô nem tudja, hol van. Ír érte apjának, az ismerôs papoknak, jó egynéhány levelet. Nem érti az ember, hogy nem találták meg, hiszen a pap, aki megkeresztelte, P. Milanesio, ebben az idôben tartotta misszióját a Rio Negro vidékén. De a vágyva vágyott dokumentum nem jött meg sem Viedmába, sem Torinóba, sem Rómába, és Ceferino úgy halt meg, hogy nem tudta igazolni keresztségét és valódi keresztnevét... ,,Sohasem láttam szomorúnak -- tanúsítja P. Zuretti --, ellenkezôleg, mindig mosolyogva, és nagy jellembeli állandósággal: mindig ugyanaz a nyugalom, ugyanaz a szelídség, a léleknek ugyanaz a derült jósága.'' Nehéz nagyobbat állítani egy 18 éves fiatalemberrôl, aki ráadásul gyógyíthatatlan beteg. Nehéz depressziós idôszakait -- amire hajlamos - - magába zárja, legföljebb egy-egy bizalmas levelében utal rájuk. Már megtanult tréfálni is saját magán. Egyik levelében írja, hogy háborút visel a köhögéssel, ô a japán és az az orosz, -- ugyanis akkor folyik a japán-orosz háború. November közepén állapotában komoly visszaesés mutatkozik. Ekkor átviszik Róma mellé, ,,Frascati rokonszenves és szép villájába'', ahogy indulófélben írja. Bizony ez a ,,rokonszenves villa'' egy XV. században épült, minden modern kényelmet nélkülözô erôdítményféleség volt. S ez még nem elég: újabb felfoghatatlan félreértés folytán úgy sorolták be, mint ,,rendes növendéket, aki alkalmas a tanulás és a kollégiumi élet minden kötelességének betöltésére.'' Élelmezésben is csak azt kapta, amit az egészségesek, pedig bôséges külön táplálásra szorult volna. Ô - - szokása szerint -- nem szólt, nem tiltakozott. Ha valamelyik nevelônek eszébe jutott egy jobb falattal megkínálni, hálásan mosolygott, és szépen megköszönte. És elkezdi az utolsó hónapok emberfeletti erôfeszítését: új környezetben, zajos dél olasz fiúk között, akikkel beszélni is alig tud, hiszen az eddigi kevés olaszt piemonti tájszólásban tanulta, rohamosan súlyosbodó betegségével próbálja folytatni tanulmányait. Csendes öntudattal jegyzi meg egyik levelében, hogy így sem utolsó az osztályban, és ha jobban tudná a nyelvet, az elsôk között lenne. A kínzó köhögés aludni sem hagyja. Szomszédja hallja néha, amint felül, hogy lélegzethez jusson, és fohászokat rebeg. Nem tarthatott már soká ez az olajfákhegyi állapot. Márc. 23-án kelt, P. Beraldihoz intézett levelében olvassuk: Itt vagyok, hogy Felségednek olyan hírt adjak, ami bizonyára kevéssé lesz tetszésére. Amikor Viedmában voltam, gyakran ismételte nekem: ,,Többet ér egy eleven szamár, mint egy döglött ló.'' Teljesen igaza volt. (Még most is van ereje tréfálni!) Már nem járok tanításra, mert egészségem nem engedi meg. Jön a jóságos és szeretô Msgr. Cagliero Torinóból Rómába az ügyemben, hogy elrendezze a dolgokat. Szegény Monsignore! Sajnálom: annyi áldozatot hozott értem... Az üdülés, amit csinálok, nem üdülés. Csak az udvarra megyek ki levegôzni. Azután mindig egyedül, nem beszélek senkivel. Ezek a csendes megállapítások sokat mondanak. Azt is megírja, hogy a tanulmányi vezetô ,,tapintatosan'' azt ajánlotta neki: tüzelje el minden könyvét, és menjen a hegyek közé. A búcsúzáskor szentképet és Mária-érmeket osztogat társai közt, és kéri: imádkozzanak érte. Rómába viszik, a Szent Szív-kollégiumba, ahol jobbak a betegellátási viszonyok, de csak arra a néhány napra, míg márc. 28-án a ,,Fatebenefratelli'' (Istenes Szent János szerzetesei) kórházába bekerülhet. Itt tölti életének utolsó hat hetét, írja remegô kézzel utolsó leveleit. Minden kis szolgálatot kedvesen megköszön. Tudja, mi vár rá; amikor egy látogatója biztatja, hogy imádkozik a gyógyulásáért, arra kéri: a lelke üdvösségéért imádkozzék. De most sem magával törôdik. Inkább a szomszédjával, egy hasonló állapotban levô fiatalemberrel. Három nappal halála elôtt kéri a betegápoló atyát, legyen rá gondja, mert ô ,,hamarosan elmegy'', látogassa meg gyakran. ,,Ha látná, mennyit szenved! Éjszaka szinte semmit sem alszik: csak köhög, köhög...'' Mintha ô jobb állapotban lett volna! 1905. máj. 11-én, reggel 6 órakor ért el az örök hazába. Négy hónap hiányzott tizenkilencedik évének betöltéséhez. Földi maradványait újabb 19 év múlva visszavitték hazájába. És a Gondviselés eszközeként volt nevelôi között akadt egy -- Luis Pedemonte szalézi atya --, aki teljesen szentté avatása ügyének szentelte magát. Kezdetben gúnymosollyal fogadták: oltárra emelni egy indiánt?! De ô nem tágított. 1945 óta az ügy járja a maga útját Rómában. Teste Fortín Mercedes-ben, az újjáépített erôd kis kápolnájában pihen, messze földrôl is állandóan zarándokolnak oda a hívôk, a falakat elborítja a sok köszönô tábla. 1972. jún. 22-én VI. Pál pápa aláírta a hôsies erényeirôl szóló dekrétumot. A fiatal indián azóta ,,Tiszteletreméltó''. Beteljesülôben van a pápa szava, amikor megtudta halálát: ,,A patagóniai misszió nagy reménysége volt; de most az égben ô lesz a legnagyobb pártfogója.'' Irodalom Raul A. Entraigas SDB: El Mancebo de la tierra, Ceferino Namuncurá. Buenos Aires 1974. ======================================================================== Ô és én: Gabrielle Bossis (Sárosi Judit) Hosszú, szép és változatos életérôl tulajdonképpen nagyon keveset tudunk: az ,,én'' szinte teljesen eltűnik az ,,Ô'' mögött. 1874. febr. 26-án született, négy testvér között utolsónak, Nantes- ban, és 1950. jún. 9-én halt meg, elôrehaladott kora ellenére megôrizve szívének és viselkedésének fiatalos voltát. Törékeny és félénk, sírós kislány volt, nem szerette a zajos játékokat. De érzékeny természete mellett kedvessége, ötletessége, természetessége is korán megmutatkozott. És még valami: vonzódása Isten felé. Sajátságos módon van tudomásunk errôl. A belsô Hang, amelyet késôbb hűségesen jegyezget, juttat eszébe egyes epizódokat: Emlékszel? mikor kicsi voltál ... volt ott a sarokban egy összegöngyölt nagy gyékény lábtörlô. Belebújtál. És mikor kérdezték: ,,Hol van hát Gabriella?'', azt gondoltad: ,,A jó Istennel vagyok.'' Emlékszel: nyári estéken, Fresne-ben (vidéki villájuk), csak úgy magad kimentél a teraszra, Engem keresve a Loire és a csillagok között. Azt mondtad: ,,Megyek gondolkodni.'' Engem kerestél, és Én hagytam magam megfogni, de te még nem tudtad. Emlékszel? amikor kicsi voltál, így szóltam hozzád: ,,Meséld el nekem, mit csináltál ma.'' De te nem hitted, hogy ez az Én hangom. Nôvérekhez adják iskolába. 1886. jún. 10-én lesz elsôáldozó. Emlékszel: elsôáldozásod napján moccanni sem mertél, annyira tudtad, hogy Én benned vagyok. Igen, ott vagyok. Szereti a nôvéreket, s gyóntatója, egy ferences atya, ôt is zárdába akarja irányítani. Gabriella ellenáll. Nem érez hivatást erre. Húsz és huszonnégy éves kora között sokat vívódik. ,,Fiatalságomban könnyelműnek hittek, pedig akkor éltem át legnagyobb lelki kínjaimat.'' Közben megtanulja mindazt, amit nagyanyáink korában a lányok tanultak: hímzést, festést, színezést, zenét, sôt még szobrászatot is. Egyházi ruhákat készít a missziónak. Műveli, gondozza kertjét. Megszerzi az ápolónôi oklevelet is, és az elsô világháborúban négy éven át elôbb tartománya kórházaiban, majd Verdunnél ilyen minôségben működik. Élénk, bájos, szereti a társaságot. Gyerekkori félénkségét rég kinôtte, de végig megmarad nagy diszkréciója és önmagát illetô zárkózottsága. 1923-ban Fresne-sur-Loire plébánosa fölveti neki, hogy írjon egy színdarabot, amit elôadathat. Nemcsak megírja, de föl is lép benne. Így egy csapásra két tehetsége kerül napfényre: a színműírói és a színészi. És ezzel együtt megkezdôdik vándorélete. Elôször a környezô plébániákat járja be darabjaival, azután egész Franciaországot, de hamarosan a külföldet is: Belgiumot, Olaszországot, sôt Marokkót, Palesztinát, Kanadát! Nincsenek elôre kidolgozott tervei, oda megy, ahová hívják, ahová a Gondviselés küldi. Kanadai útjáról útinaplót vezet. Ez mutatja kitűnô megfigyelôképességét és festôi leíró készségét. De több ilyennel nem rendelkezünk, mert megkapja a figyelmeztetést: ,,Ne beszélj többet az utazásaidról: azok Énrám tartoznak.'' Édesanyja és szeretett nôvére után elveszti hűséges alkalmazottját, Máriát is. Az Úr azt kívánja tôle, hogy maradjon egyedül. Vándoréletében a fresne-i kis lakás jelenti az elvonulást, a nyugodt allandóságot. Kanadai útján, 1936-ban, Krisztus Király ünnepén, a montreali Notre- Dame templomban teljesen istennek szenteli magát. A misézô pap a szöveget, ,,szegény csavargó formulámat a misén a pallába (kehelyfedô), a Szentostya alá tette.'' Ezen az úton hallja elôször tudatosan a belsô Hangot, amely fokozódó intenzitással betölti egész életét. Tíz vastag füzetbe jegyezte fel Jézus szavait. 1939-tôl minden csütörtökön szentórát végzett -- az utolsót halála elôestéjén, Úrnapján --, fôleg ezekrôl jegyez föl hosszabb közléseket. De mindenütt és minden élethelyzetben jelentkezik a Hang. Nincs szó sem látomásokról, sem fizikai hallásról. Minden a lélek mélyén játszódik le. Amikor Gabriellán néha erôt vesz a kétely, ilyen válaszokat kap: Kételkedsz, hogy Én vagyok-e? Tégy úgy, mintha igaz lenne. És még ha emberi természetedbôl fakadnának is ezek a szavak, nem én teremtettem-e ezt a természetet? Nem kell-e mindent rám vezetned vissza, Rám, léted gyökerére? Azért, mert Isten vagyok, nem lenne jogom beszélni teremtményeimhez? Annyi bizonyos, hogy a közlések mélyek és gazdagok, és Gabriella életében jó gyümölcsöt termettek. Daniel Rops, aki az egyik kötet elôszavát írta, ,,Krisztus jó illatát'' emlegeti. ,,Semmi erôltetett vagy túlzott; semmi, ami az emberi természetet sérti, vagy erejét meghaladóra kényszeríti.'' ,,Hogy Krisztus valóban személyesen beszélt- e ehhez a lélekhez, azt megmondani nem az egyszerű olvasóra tartozik; de egyvalami bizonyos: hogy ez a lélek Benne élt, és egy keveset visszaver ránk az Ô fényébôl.'' Istennek ez az ,,utazó tündére'' mindvégig megôrizte egyszerűségét, közvetlenségét. Lelki vezetôje falujának mindenkori plébánosa maradt. Szolgálatkészsége, vidámsága elbűvölte az embereket. Egyszer egy rendezô megkérdezte, hogy nevetése, amely az elôadásokon az egész teremre átragad, betanult-e vagy természetes-e? A kérdezett elkezdett nevetni: ,,Uram, nekem csak egy nevetésem van: ez.'' Belül közben egyre mélyül az Istennel való érintkezés. A jezsuita P. Lebreton tömören így foglalta össze Gabriella belsô útját: ,,Kezdetben elôzékeny gyöngédség ébresztgeti és hívja a szeretetet; azután az Úr irányítása sürgetôbbé és igényesebbé válik; végül a szeretet mind mélyebb életre vonz, saját magáról megfeledkezve, örök egységre vágyva.'' Arra választottalak ki, hogy tanúságot tégy róla, milyen egyszerű és örömteli a szeretet élete, a szeretet nyelve, a szeretet társalgása. Tudod-e, mit csinálunk ezeket a lapokat írva? Eloszlatjuk azt az elôítéletet, hogy a lélek bensôsége csak a szerzetesnek lenne lehetséges a kolostorában. Pedig titkos és gyöngéd szeretetem valójában a világon élô minden léleknek szól. 1949-ben csomót vesz észre a mellén. Megoperálják. Készen áll a halálra, de lelkében ezt hallja: ,,Ugye akarsz még egy kicsit dolgozni Értem?'' Néhány nap alatt rendbe jön, és folytatja sokféle tevékenységét. 1950 februárjában Párizsban jár. De a tünetek ismét jelentkeznek. Elôször azt hiszi, hogy mellhártyagyulladása van, kicsit türelmetlen, és megkérdi: ,,De doktor, mikor húz ki ebbôl az ágyból?'' Az egyszerű felelet: ,,Egyáltalán nem húzom ki.'' Máj. 11-i levelében írja: ,,Indulok a nagy útra. Tegnap megkaptam az utolsó kenetet.'' Unokahúgainak meghagyja, hogy mivel mindig szeretett ,,alakoskodni'', temessék el abban a szép ,,kosztümben'', amit a lakásán egy dobozban találnak. Ferences harmadrendi öltönye az. És mint egy kicsi kis munkás, munkanapjának végeztével, úgy tűnsz el majd alázatosan ebbôl az életbôl, mert Tôlem jön minden. Örömed, hogy csupán engedelmeskedtél: semmi voltál, akibe Én oltottam dicsôségem vágyát. A ,,Lui et moi'' (Ô és én) elsô kötete még Gabriella életében jelent meg, természetesen szigorú névtelenségben. Sok öröme telt a kiadóhoz (Beauchesne, Paris) érkezett visszhangokban. Ezt követte halála után még hat ilyen kis kötet. Az elsô 50 kiadást ért 19 év alatt! Jeléül annak, hogy a jegyzetek tartalma, hangja, kiegyensúlyozottsága megragadta az olvasókat. Ô maga nem is gondolta, hogy intim följegyzései nyilvánosság elé kerülnek. Nem kívánt ,,hatni'', nem akart semmiféle ,,üzenetet'' átadni. Amennyire tudjuk, jegyzeteit nem is terjesztették fel hivatalos jóváhagyásra Rómába. (Természetesen az egyes köteteken ott van az egyházmegyei Nihil obstat és Imprimatur, sôt egyikben püspöki elôszó is, mindez azonban még csak az ,,igazhitűséget'', nem pedig a természetfölötti eredetet szavatolja.) Talán éppen ez a sugárzó szerénység és egyszerűség hatásának fô titka. Mi sem ,,kinyilatkoztatásként'', hanem lelki olvasmányként nyújtunk itt át e följegyzésekbôl egy csokorra valót. Mert az, a javából. Beszélgetése az Úr Jézussal éppen személyes jellegénél fogva lesz mindenkihez szólóvá. Hogy a misztika (az Istennel való közvetlen érintkezés) milyen ,,fokára'' jutott el, az nem fontos. De valamennyien a magunk módján hasonló élményeken megyünk át és hasonló utat járunk be a lelkiéletben. Bossis Gabriella jegyzetei valóban a mindennap keresztényeinek szólnak. Gabriella minden év elején kapott egy ,,jelszót''. Elôször ezeket közöljük. Utána idôrendben jegyzeteibôl, a szűk keretekhez mérten inkább a rövidebbekbôl, vagy esetleg kiemelve egy hosszabb szöveg valamelyik részét. Jelszavak az évre: 1937: Tisztán és egyszerűen. 1938: Ebben az évben testvéreim személyében fogsz szeretni Engem. Tedd nekik azt, amit Nekem szeretnél tenni. 1939: Ebben az évben kérni fogod dicsôségemet, Országomat. Azután meg figyelsz a kis dolgokra, kis hiúságokra, kis túlzásokra: ezek nagy gyôzelmek lesznek. 1940: Imádkozni. -- Egy. (Ti. egy legyen Istenével.) 1941: Higgy a Szeretetben. 1942: Költözz Belém életedben. Akkor Belém fogsz tudni költözni halálodban. 1943: Szívünkben. Te az Enyémben tartózkodol. És Én a tiedben leszek. 1944: Remélj Bennem. 1945: Bizalom. Bontakozzál ki Bennem. 1946: Hűség, hogy megvigasztald Krisztusod Szívét. 1947: Folytasd. Tedd a Jót. 1948: Egészen közel. 1949: Szolgálni. -- Találd örömödet Isten szolgálatában, a felebarát szolgálatában. 1950: Reménység Istenedben; eszeveszett reménység. 1936. szept. 24. Kanada. Mosolyogj mindenkire. Kegyelmet fűzök a mosolyodhoz. Okt. 8. Québec mellett. (Amikor a gyerekek befejezték éneküket, azt mondtam Neki: ,,Most már nem beszélek Hozzád zenében.'' Ezt felelte:) Az én zeném a te szereteted. December. Franciaországban. Az utcán. (Én: ,,Oldaladon haladok.'' Ô (szelíden): De nem beszélsz sokat Hozzám ... Dec. 15. (Én: ,,Imádlak.'' Ô:) Mindenekfölött szeress! Dec. 17. Kezdjük el a mennyországot. Szeress engem szüntelenül, ahogyan Én szeretlek. Dec. 28. Imádságaidat az Én imádságaimmá változtatom, de ha nem imádkozol... Kivirágoztathatok-e egy növényt, ha nem veted el? 1937. márc. 3. Semmi sem kicsi Értem. Márc. 18. (Keservesen cipeltem a csomagjaimat, miután egész éjszaka lökdöstek a vonaton, és azt mondtam az aluljáró lépcsôjén: ,,Veled viszem a keresztemet, de Neked jött valaki segíteni.'' Erre egy mögöttem jövô úr rögtön átvette az egyik bôröndömet.) Márc. 30. Palermo. Jobban benned vagyok, mint te magad. Ápr. 9. Tunisz. Én leszek ma a mosolyod. Ne gondold, hogy egy szent minden pillanatban szent volt... De ott az Én kegyelmem. Ápr. 18. Algír, színházterem. Miért beszélsz hozzám úgy, mintha nagyon messze volnék? Egész közel vagyok... a szívedben. Ápr. 23. Algír. Ne fáradj Belém. Én nem fáradok beléd. Május. Falun. (Hervadt rózsák elôtt.) Én nem múlok el. Én nem hagyok el hűtlenül senkit. Jún. 9. (A színházterem az elején elég üres volt. Ô nyomatékosan mondta:) De hát Nekem játszol. Jún. 12. Hogy egész kicsinnyé tedd magad, ne kisebbítsd adományaidat, csak gondolj arra, hogy mind Tôlem való. Jún. 17. Az üres lakásban. De együtt vagyunk. Jún. 27. Arra kértelek, hogy az Atya karjában ébredj, mert minden reggeled egy-egy új teremtés. Jún. 29. Sokféleképpen lehet Velem beszélni; te használd a szívedet. Jún. 30. Te többé vagy kevésbé érzel Engem, de Én nem változom. (A villamosban azt mondtam Neki: ,,Kérlek, gyújtsd szeretetre mindazokat, akik itt vannak.'' Szomorúan felelte:) Nem akarják. Júl. 2. Elsôpéntek. Hívhatsz a Jegyesednek. Keresztre feszített emberségem árán jegyeztelek el. (Egy pályaudvaron, míg megadással ezt gondoltam: ,,Gyerünk! Bátorság! Vedd föl a nehéz csomagjaidat!'' Élénk szemrehányással mondta:) A csomagjainkat. Júl. 10. (Azt mondtam Neki: ,,Hogyan is szerethetsz egy ilyen hitvány teremtést!'' Ezt felelte:) Nem tehetek másként. Júl. 10. (A teraszon a virágokkal foglalkoztam imádság elôtt. Mikor ez hosszúra nyúlt, azt mondta:) Én mikor kerülök sorra? Júl. 28. Le Fresne. (A Szentostya.) Én vagyok a védtelen Isten. Júl. 30. (Szórakozott voltam áldozás után.) Amikor az ember szalonjában ott van valaki, akit nagyon szeret, nem megy az ablakhoz, hogy a járókelôket bámulja. Aug. 20. Vonaton. Adj másoknak abból, amit Én teszek a kezedbe. Szept. 8. Minden nô egy kicsit az Én Anyám. Okt. 1. Engem úgy lehet megtanulni szeretni, hogy szeretsz Engem. Okt. 13. (Keseregtem, hogy mindennap ugyanazt kell csinálnom: posta, utak, látogatások.) Nekem ez mindig új, ha szeretsz. Nov. 24. Szeresd a celládat: a szobádat, ha otthon vagy; a szívedet, ha a tömegben. Én ott vagyok. Ajaccio. És ha úgy bánnék veled, mint te másokkal? Dec. 17. La Fére, Aisne. Irántatok való szeretetemnek semmi sem apróság. 1938. jan. 4. Add Nekem a testedet, add Nekem a lelkedet, mint ráadásemberséget. Febr. 7. Jöjj egyszerűen az Én egyszerű Szívemre. Moulins, a vonatban. Vágyakozz! vágyakozz! Vágyakozni annyit tesz, mint kitágítani a befogadóképességet. Febr. 11. (Dieppe-be indulva azt gondoltam: ,,Jónak kell lennem ezen az úton.'' Ô így szólt:) Jónak? az nem elég... Nagyon jónak kell lenned. Dieppe. Amikor semmi mondanivalód nincs Nekem, mondd, hogy nincs semmi mondanivalód, és támaszkodj a Szívemre. Március. Ne tulajdoníts jelentôséget a benyomásaidnak. Tedd, amit kell. Ápr. 28. Tuniszi székesegyház. (Miközben az orgona elhallgatott, és a villanyfüzérek kialudtak.) Én megmaradok neked. Máj. 2. Tunisz. Én minden lélekkel úgy foglalkozom, mintha csak ô lenne a világon. Máj. 11. Algír. Ne panaszkodj soha, se mások elôtt, se önmagad elôtt. Máj. 18. Algír. Inkább ne mondj Nekem semmit, mint hogy olyasmit halljak tôled, amit nem gondolsz. Máj. 25. Nantes, otthon. Kövesd a budapesti kongresszust Eukarisztikus Szívemben. El akartál jönni Hozzám. De Én jövök majd tehozzád. Máj. 27. Fresne templomában. (Távozóban azt mondtam: ,,Viszontlátásra, Budapesti Jézus (eukarisztikus kongresszus)'' Így felelt a tabernákulumból:) Ez ugyanaz. Jún. 7. Amikor beszélsz hozzám, Én felelek, de te nem mindig hallasz. Jún. 8. (Egy megtérést sürgettem a Szent Szűztôl.) Sokba kerül egy lélek... Idô kell hozzá, áldozatok... Szenvedj érte. Jún. 10. Versailles. Lopj el engem szereteteddel. Lopd el az érdemeimet. Én jobban szomjazom adni, mint ti kapni. Kérj! Jún. 14. Le Fresne. Beszélgess Velem. Nincs Elôttem kedvesebb ima. Jún. 15. (Egy szeretetcselekedet után: ,,Add nekem a Te Jóságodat, az enyém nem elég.'' Ô:) Vedd az egészet. Jún. 21, szentáldozás után. Itt vagyok, kétségtelenül azért is, hogy fogadjam a hódolatotokat, de mindenekfölött, mindenekelôtt, hogy szolgáljak nektek. Szolgáld ki magad Bennem. Szolgáljátok ki magatokat. Megköszönöd Nekem napsütésemet, és jól teszed. Köszönd meg a rossz idôt is. Minden Gondviselésembôl ered. Jún. 24. A Szent Szív ünnepe. Minden, ami az Enyém, a tied. Legyen minden, ami a tied, az Enyém. (Számtalan hibám láttán azt gondoltam. ,,Sohasem érek odáig, hogy megjavuljak!'') Te, te nem érsz odáig. Kettesben odaérünk. Aug. 8. Megismerted Anyám jóságát? Gondolj akkor Isten Jóságára, aki Anyám jóságát alkotta. Aug. 15. Minden léleknek azt az életet adom, ami legjobban Hozzám vezetheti. Aug. 19. Le Fresne. Félni és bízni: alázat és szeretet. Aug. 23. A templomba lépve. Itthon vagy itt. Szept. 17. Ha csak azt adnám nektek, amit ti adtok Nekem! ... Látod Irgalmamat! Szept. 30. (Hitler ateizmusára gondoltam.) Imádkoztál érte? Okt. 14. (Indulóban fresne-i szobámból Vervins-be azt mondtam: ,,Viszontlátásra, édes jó Istenem.'' Ô:) De hiszen veled megyek... Bestia, nov. 25. Szeress kicsi lenni, mert Én kicsinek szeretlek! Dec. 6. Ajaccio. Ha hibát követsz el, rögtön tedd jóvá egy egész szívedbôl mondott ,,Szeretlek''-kel. Dec. 26. (,,Uram, annyira szeretném, hogy a szent színek megmaradjanak bennem másnap reggelig!'') Tégy úgy, mintha megmaradnék. (A jászolra gondolva, azt a kegyet kértem a Szent Szűztôl, hogy énekemmel elaltathassam a Kis Jézust. Ô azt mondta:) Még ha el is altatnál, Szívem virrasztana fölötted. Dec. 28. (A nagy hideg után.) Olyan kevesen köszönték meg Nekem a hômérséklet enyhülését! 1939. jan. 9. Ozoir. Te, te megmentheted azokat, akiket Én nem tudtam megmenteni... Jan. 20. Soissons. Osztogass örömet, amerre jársz! Nantes, febr. 12. (Igyekeztem számba venni vétkeimet.) Miért számolsz? Én nem számolok. Március. Ha erôt adok neked, és megtartod magadnak, megmarad. Ha tovább adod másoknak, megszázszorozódik. Legyen meg hát benned ez a bátorság. Ápr. 1. (Az emberiség szennyére gondoltam.) Mégis szeretlek benneteket, úgy, ahogy vagytok. Ápr. 2. Rameaux. Amikor imádkozol, hidd, hogy meghallgatást találsz. Akkor egész másképpen fogsz imádkozni, és Nekem tetszésem telik benne. Ápr. 22. Én voltam mindazokban, akiket szerettél. Ápr. 25. Én szeretettel alkottam meg a Miatyánkot. Szeretettel tanítottam meg nektek. Ne mondjátok szeretet nélkül. Április. (A pap áldása alatt.) Ô csinálja a jelet. Én áldalak meg. Máj. 5. (,,Mi többet kell tennem?'') Semmi többet. De mindent szelídebben, jobban úgy, mint Én. Máj. 6. Igen, írd nagybetűvel, amikor Rólam beszélsz. Mert Én vagyok a Kezdet. Júl. 5. (térdhajtásomkor a templomban.) Ha gondolnál arra, hogy itt vagyok, szebben üdvözölnél. Júl. 31. Vesd el a Nevem. Én majd megnövesztem. Aug. 8. Nem kell elhagynod engem, hogy fogadd azokat, akiket meghívtál. Én is tudok fogadni. -- Ne legyen egy pillanat sem az életedben, amikor Én fölösleges vagyok. Augusztus. (Egy tömött lyoni bárban.) Mondj el itt nekem egy Miatyánkot. Annyi idô óta az elsô lesz, amit itt mondanak! Szept. 20. Falun. Amikor úgy telik el egy nap, hogy nem gondoltál Rám, legyen nagy a fájdalmad, attól féltedben, hogy az Én fájdalmam még nagyobb. Okt. 10. Nem lop meg, hogy mindennap le kell törölgetned a port bútoraidról. Az se döbbentsen hát meg, hogy lelked porát is mindennap le kell törölgetned. Nov. 6. Falun. (Templom elôtt haladtam el.) Miért nem lépsz be, hogy meglátogass? És ha valami mondanivalóm lenne neked? Nov. 22. Mondj egy Miatyánkot Anyámmal egyesülve. Elképzeled, hogyan mondta Ô ezt az imádságot, amit Fia szerkesztett? és milyen gyakran mondogatta? December. (Beszélgetés közben igen nehezen nyeltem le egy gúnyos szót. De a hang így szólt:) Az én kedvemért. Ne vesztegesd az idôd azzal, hogy magadra gondolsz. 1940. jan. 26. A jéghideg vonatban. Velence. Ha lenne más eszközöm, hogy közelebb vonjalak Hozzám, mint a szenvedés, akkor azt adnám. Febr. 9. (Szentáldozás után.) A közvetítôm vagy, -- de csak közvetítô. Febr. 18. Minden cselekedetbe helyezd bele jóakaratodat a magad kis részeként -- és minden mást Tôlem várj. Febr. 29. (Egy csúfolódás után.) Kisgyermekem, féljünk, hogy kevésbé vagyunk szentek, mint az, akit befeketítünk. Nagypéntek. (Plébános úr mögött térdeltem a szentsírnál.) Minden kegyelem a papok által jutott hozzád; a papok nevében; a Pap, Krisztus nevében. Köszönd meg. Imádkozz a papokért. Segítsd ôket. Láttál már épületeket, amelyeket oszlopokkal vagy rögtönzött támasztékkal tartanak fönn? Néha nagy szükség van rá. Légy a segítôim közül való. Mit ne lehetne elérni az imával? Ha kéred tôlem, Én megvilágítom a papot. Márc. 29. Mikor kicsi voltál, odaadtad a kezed, hogy lelépj a járdáról. Kérd gyakran a kezemet, mert még mindig kicsi vagy. Ne gondold, hogy Nélkülem valami jót tehetsz. Ápr. 10. Úrfelmutatás. (,,Én Uram, én istenem!'') Igen, a te Urad és a te Istened. (Mintegy átadva magát:) A ti Uratok és a ti Istenetek! Május. (Német támadás. Amikor a gyôzelemért imádkoztam.) Az ország üdvösségét akarod-e? vagy a lelkek üdvösségét? Jún. 24. Látod, lenne egy eszköz, hogy ne gondolj többé kicsi gondjaidra: ha az Enyémekre gondolnál. Júl. 17. Falun. (Egyedül voltam a templomban egy ellenséges katonával, és igyekeztem imádkozni érte.) Én mindenkiért meghaltam. Miért tennél te kivételeket? Egemben szükségem van minden lélekre. Te nem ismered a szívek titkait. Ennek a te ellenségednek talán szüksége van az imádra? Aug. 8. (Nyomorúságomat szemléltem.) Minél kisebb és gyöngébb egy gyermek, annál jobban a szívére szorítja az ember. Szept. 3. Szentóra. Veszítsd el kicsiny szeretetedet az én Nagy Szeretetemben mindörökre. Sohase vedd vissza. Október. (,,Uram, hogyan mondjak köszönetet Neked?'') Úgy, hogy még többet kérsz. Nov. 5. Hidd el, barátnôm, Én mindig adnék, ha lenne kinek! Karácsony. Jövök, hogy az üdvösséget hozzam nektek. De ti legalább jöjjetek átvenni. 1941. jún. 5. Támaszd homlokodat az Enyémhez. Hatolj be gondolataimba. Jún. 19. Minden nap az Én ünnepem lesz, ha kívánod ezt nekem, Gabriellám. Minden nap a szeretet ünnepe, ébredésedtôl lefekvésig, és Én küldöm neked az álmot: ez is egy módja, hogy szeresselek. Júl. 7. (Szentáldozás után.) A te kincsed a jelen pillanat. Ha nem ajánlod föl nekem jelen pillanatodat, elveszíted a kincsed. Júl. 14. Ágaskodj mindig lábujjhegyre, hogy jobban cselekedj, mint tegnap. Igazán ,,mindent'' átadtál magadban nekem? Add ide az utolsó kulcsot is! Aug. 24. (A templomba lépve: ,,Édes Istenem, én vagyok.'') De hiszen már itt is voltál. (És fölnézve megláttam a hortenziáimat az oltáron.) Aug. 28. A buzgalom? Nem az, hogy mindenáron igyekezik valaki sokat tenni. Hanem hogy egész szívét szeretettel telve belefekteti abba, amit éppen cselekszik. Szept. 19, a szobámban. Légy éneklô áldozat. Szept. 21. Ozoir. (Repülôk vonultak el. Szerettem volna meghalni.) Majd amikor Én akarom. Szept. 22. Párizs, Montmartre. (A szentségmutatóból:) Pihenj meg szívemen: egyél és igyál... Most pedig menj, és vigyél magaddal. (A vendéglôben a Boulevard-on. ,,Itt vagy?'') Ha nem lennék itt veled, kértelek volna-e, hogy vigyél magaddal? Higgy. Okt. 1. Áldozd fel magad Elôttem, egészen odáig, hogy ne is lásd az áldozatodat. Okt. 12. Nem vagyok hozzáférhetetlen. Nem könnyű-e elérni Engem? Hiszen lehajolok... Nov. 13. Látod, ha megláncolod magad a szeretettel, nem fogod érezni a láncok hidegét. Nov. 20. Nem látod-e, hogy minden, amit mondok, csupa szeretet? Parázzsal kellene leírni, és még az sem volna elég. Nov. 28. Az Én kezemben minden egyszerű. Dec. 4. Fresne. Vannak gyöngéd szavaid... Mondd el nekem ôket! Igaz, most már nem tudok szenvedni, és te örülsz ennek; de földi életemben annyit szenvedtem, hogy minden nemzedék, egészen a világ végéig, joggal vigasztalhat. -- Ha nagyon súlyos a terhed, vedd hozzá a másokét is: akkor egy kicsit könnyíteni fogod az úton Keresztemet. Légy ötletes a szeretetemben; és Én ötletes leszek a viszonzásban. Add oda magad egészen... Én majd betöltelek egészen. Dec. 11. (Gondolatban a Getszemáni kertben idôztem.) Velem vagy? Igazán? Segíts Nekem hordozni a világot. Dec. 18. Az életszentség a szeretetnek abban a módjában van, ahogyan valaki a mindennapi dolgokat éli. 1942. jan. 24. (Változatlan egészségemre gondoltam: ,,Köszönöm, drága Alkotóm!'') Ezért a köszönömért, amikor majd szenvedned kell, fogsz tudni szenvedni is. Febr. 19. Látod: minél jobb vagy, annál boldogabb vagy. Márc. 27. Az Evangélium alatt. Az én árnyékom: a felebarátod. A teraszon. Beszélj Hozzám úgy, mintha látnál. És ha látnál, nem szólnál hozzám másképp, mint mosolyogva. Igyekezz. Látod a különbséget. Ápr. 16. Montrelais. Szentséglátogatás. Én akkor is szeretlek, amikor te nem gondolsz rá, hogy szeress, és akkor is kegyelmeket készítek neked, amikor nem gondolsz rá, hogy kérj Tôlem. Egy tekintet, egy mozdulat Felém, és mindent neked adok, kedves kis gyermekem! Június. Szívem és a bocsánat: ugyanaz. Jún. 16. Én nem tűröm, hogy adósságban legyek irántatok, jóllehet nem tartozom nektek semmivel. Aug. 18. Csak a szeretet vigasztalhatja meg a Szeretetet. Aug. 27. Ha tudnád, hogyan tiszteli Erôm a te gyöngeségedet! Szept. 30. Ingrandes, templom. Az Ostyában Szívem úgy dobog, ahogyan a földön volt, ahogyan az égben van. Nincs a Krisztusnak több szíve. Csak egy. (És amikor mentegetôztem, hogy mindig ugyanazt mondom Neki:) Nem tesz semmit, hisz szeretetbôl jön! Okt. 17. (Elmondtam Neki, mit szeretnék érezni halálom idején.) Mondd el most. Majd úgy veszem, mintha akkor mondanád. Semmi sem merül feledésbe. Semmi sem vész el. Okt. 20. Ingrandes, templom. Abbahagyod-e a lélegzést? Belsô életedben is legyen meg a szeretet szabályos szívverése. Dec. 3. Fresne. Ki tud szeretni, aki nem szenvedett? És ki szenvedett úgy, mint Én? 1943. jan. 30. A szobámban. Miért csak a megpróbáltatásaitokat ajánlanátok föl Nekem? Nem hiszed, hogy az örömeitek is ugyanúgy kedvemre lennének? Ha ugyanaz a szeretet járná át: legkisebb örömeidet legnagyobb szereteteddel. Febr. 4. Minden legyen elbűvölôen kedves a hangodban, a szavaidban, egész magadban, mert Értem élsz. Tégy Engem mintegy az arcod elé, és akkor mindenkit és mindent Rajtam át fogsz látni. Febr. 25. Fresne, templom. Érj el odáig, hogy ami a legtöbbe kerül neked, az már ne kerüljön semmibe azon való örömödben, hogy Nekem ajánlod. Nagycsütörtök. Le Fresne. (A kórus mélyébôl néztem ôt az oltár fölé kitéve.) Valaki rám nézett... (Mint amikor azt mondta a tömegben: ,,Valaki megérintett...'' és belém öntötte a Hit érzését.) Márc. 18. Fresne, templom. Alázd meg magad. Félsz-e elôttem megalázkodni? Hiszen Én ismerem a lelkedet. Márc. 29. (Miközben lenyeltem a Szentostyát.) Mondd: ,,íme a Szívem száll belém.'' Nagyszombat. Fresne, templom. Támadj föl... Támadj föl Velem. Vagyis: légy más. Jobb. Légy közelebb. Mindig közelebb Hozzám. Könyörögj Hozzám, és számíts Rám. Máj. 27. Falun, a templomban. Hány embernek van szomorú fogalma Istenrôl! szomorú fogalma Jézus Krisztusról! Ezért hiányzik belôlük az életkedv. -- Nyílj meg Nekem, mint a virág hívja a napot, és kibontakozik benne. Jún. 10. (Elsô szentáldozásom évfordulója.) Én vagyok a karmester; Én gyűjtöm egybe lelked harmóniáit, az édeseket és a háborgókat; Én küldöm föl Atyám felé, hozzávegyítve az Én hangomat. És halálod percében Én leszek a hattyúdalod. Aug. 26. Fresne, templom. Ne veszítsd el a bátorságodat soha, hanem kérd Tôlem azt, amit többé nem vársz magadtól. Látod, hogy nem vagy képes egy csepp kitartásra. Látod, hogy mindenben kudarcot vallasz: tárulj szélesre a bizalomban. Hidd, hogy amit te nem tudsz végbevinni, a te Nagy Testvéred megteszi; de kérni kell Tôle. Emlékezzél: Én az leszek a számotokra, aminek hisztek. Add magadat határtalanul, és Én adni fogom magam neked határtalanul. Szept. 16. Mesnil, templom. Keress Engem. Ott vagyok, ahol te vagy, De még meg kell találnod. Nov. 18. Fresne, templom. Kedves kis testvéreim, gondoljatok Mintátokra, Bátyátokra, aki egészen egyszerűen élt, hogy utánozzátok. Ez a rövid élet, Leányom: 33 év, hogy megváltsak minden idôt... Dec. 3. Fresne, templom. Ne védekezz: hagyd szeretni magad... 1944. jan. 6. Fresne, templom. Szemléld a vízkereszti Királyok örömét. Akik megtalálnak Engem, a legnagyobb boldogságot birtokolják, ami lehetséges a földön, Kislányom; de keresni kell Engem, nem egyszer, kétszer, hanem szünet nélkül; mert gyöngeségtek szünet nélkül elveszít. Boldog keresés! hiszen biztosak vagytok benne, hogy megtaláltok. Ápr. 19. Egyik lélek a másikon gyúl ki, mint egyik gyertya a másikon. Máj. 25. Nézd, hogyan fejlôdik ki lassacskán a kis gyermek anyja ölén. Te az Én lényemben fejlôdj. Jún. 11. Úrnapja. Szentáldozás után. Az Én ünnepem az, amikor leszállok a te szegény szívedbe. Aug. 24. Szentóra. Látod? Még most is megvan bennem a szegénység szelleme, mert kicsiny léted egészen apró cselekedetei kielégítenek. Okt. 3. Nantes. (A Szeplôtelen Szűz kápolnája. Ezer elfoglaltság között.) Hidd, hogy kötelességedet tenni annyi, mint Engem szeretni. Így egész nap szerethetsz Engem. Te észre sem veszed, de Én, Én tudom. És reggeli felajánlásodban elmondtad. Nov. 20. Mondd magadnak: valaki itt van mellettem. Valaki élô: Isten. Nov. 23. Ne féljetek Tôlem egy cseppet sem. Féljetek a félelemtôl. Dec. 7. Szentóra. (,,Szerelmem, van-e ma nekem valami mondanivalód?'') Nekem mindig van neked mondanivalóm Szívem kiáradásában; és Szívem szünet nélkül szeret téged. 1945. febr. 8. Notre-Dame. Szentóra. Számítok rád, hogy megszépítsem a többiek életét. Meg tudod ezt tenni az ajándékokkal, amelyeket rád bíztam. Ne hanyagold el. Febr. 11. Szentáldozás után. Ha az, amit Nekem teszel vagy mondasz, örömet szerezne egy közönséges embernek, Nekem még sokkal nagyobb gyönyörűséget szerez, mert Én vagyok a legérzôbb szívű, a legszeretôbb és legfinomabb lelkű. Ne hidd, hogy egy emlékhez, egy elmúlt eszményhez, egy távoli Istenhez szólsz: hanem Hozzám, aki ott élek benned, közvetlen Társadhoz. És amikor Hozzám vagy Anyámhoz beszélsz, történjék ez a szeretet mosolygó túláradásával. Febr. 15. Szentóra. Tudod, hogy örül elôre az ember, ha vacsorára hívják. Teremtményeim meghívásai annál nagyobb örömet szereznek Nekem, mert ritkák. Én ritkán kérek: Én várok. Máj. 10. Mennybemenetel. Hagyd el régi elképzeléseidet. Lépj a Szeretet látó útjára. Jún. 7. Ajánld fel Nekem szíved tiszta, közvetlen hódolataként azt a szenvedést, hogy nem szeretsz Engem eléggé. Ajánld fel gyakran. Ne fáradj bele. Én majd meggyógyítom ezt a szegény szenvedésedet. Talán egy másikkal, nagyobbal, amely számodra eddig még ismeretlen édességű sebet hoz. Jún. 9. (Néztem a kék égen a nagy fehér fellegeket, és azt mondtam Neki: ,,Hol vagy, Uram?'' Igen élénken felelte:) A szívedben. Jún. 20. Szeretetemnek ezer arca van. Azt hiszed, ismered, de semmit sem tudsz róla, mert bôségem meghaladja képzeleted erejét. Hagyatkozzál a Végtelenre, és higgy a sötétben. Júl. 2. (,,Elég tiszta vagyok-e?'') Ki tiszta? Csak bűnösök vagy megtisztultak vannak. Júl. 5. Szentóra. Minden megszépül, amit a szeretet megérint. Júl.12. Szentóra. (Egész nap látogatóim voltak, és csak késôn értem oda.) A felebarát iránti szeretet Irántam való szeretet. Jól jegyezd meg: ha nem tudsz megtalálni a templomban, meg tudsz találni a többiekben: folyvást Én vagyok az. Júl. 25. Le Pouliguen. A munkatársam? Az lehetsz. Ha aláveted magad az eseményeknek, amelyek Isten Akaratának kifejezôi. Mosolygó alávetettség. Mindig a mosolyodat keresem minden Velem való viszonyodban. Júl. 31. (Miközben ezer tervet szövögettem.) Én, sohasem te. Aug. 3. Fresne, templom. Nincs szentség szeretet nélkül. És a teremtmény szeretete a Teremtô Szeretetének diadala. Aug. 12. Fresne, templom. Láttál, amikor megteremtettelek? Nem tudhatod hát, micsoda gyöngédséggel viseltetem a lelked iránt annyi ideje... öröktôl fogva... Aug. 30. Gyermekem, add nekem az életedet! (,,Uram, hiszen már a Tied!") De Én szünet nélkül akarom, mint folyvást felszökô vízsugarat, mint vég nélküli szimfóniát. Szept. 13. Szentáldozás után. Emlékezz, hogy örömet kell adnod, és mindazt, ami öröm. Nem érzed-e, hogy ez a küldetésed? Teremts hát alkalmakat az örvendezésre: légy az öröm zsenije. Szept. 27. Abban találd boldogságodat, hogy szolgálsz nekem, egészen a legapróbb részletekig. Semmi sem kicsiny, ha szeretetbôl jön. Okt. 4. A szeretet növekszik a megpróbáltatásban. Még a legkisebbekben is. De nem veszi észre. Okt. 18. Helyezkedj Arcom elé. Most tárd ki a lelkedet. Teregesd ki, mint a széthajtogatott szôttest, felidézve vétkeidet. A tegnapiakat, a maiakat. Megmutatod ôket Nekem egyetlen szó nélkül. És ez mégis imádság: alázattal szemléled kiteregetett nyomorúságodat, s ez a legékesszólóbb ima. Mindenszentek. Kérd mindennap az életszentséget, hogy szentté tedd azokat, akik körülötted vannak. Nem adhatsz mást nekik, mint ami vagy. Ismered-e Isten bôkezűségét? Ha már adott, ne hidd, hogy abbahagyja. És ha adott másoknak, ne hidd, hogy nincs többje. Nov. 8. Szentóra. Semmi sincsen közelebb a szívhez a szívnél. Hogy Engem szeress, ahhoz még a szádat sem kell megmozdítanod. Nem egyszerű ez? Nem az egyszerűeknek való? Nov. 22. A vezeklésnek örvendezônek kell lennie és örvendezve történnie, mert engesztel, és mert szeretetbôl származik. Dec. 21. Ha ismernéd a Szívemet, tudnád, milyen egyszerű elérni. 1946. jan. 24. Szentóra. Látod, milyen értékes lehet a gyöngeséged, mert magához vonz Engem: Tudom, hogy gyenge vagy. Nem az erôdre van szükségem, hanem a rám hagyatkozásodra. Márc. 28. Szentóra. Miért nyugtalankodsz annyira az emberek véleménye miatt? Az Enyém nem elég neked? Ha Velem vagy, hadd beszéljenek. Ápr. 4. Szentóra. Légy mindig a legkisebb: gondolj a Szentostya méreteire. Nagycsütörtök. Kössünk szövetséget a te nyomorúságod és az Én gazdagságom között. Támaszkodj rá mindig. És sohase bízzál magadban. Jún. 13. Ne várakoztasd meg a Szeretetet. Júl. 5. Elsôpéntek. Ha olyan gyakran szólnál Hozzám, mint a rigó, amelynek énekét szünet nélkül hallod, hajnali négytôl este tízig! Néha félhangon csicsereg, de mindig tisztán száll fel a hangja. És ez csak egy madár! És a kis gyermekek szünet nélkül beszélnek a szüleikhez, minden ok nélkül, csak mert boldogok, hogy mellettük érzik magukat. Júl. 11. Szentóra. Megvan a szólamod Szenvedésem befejezetlen szimfóniájában. Júl. 12. A művek kinyilatkoztatják a Mestert. Te magad is kinyilatkoztatsz Engem, kicsiny képmásom; legyen rá gondod, hogy -- amennyire képes vagy rá -- Énrám irányítsd a gondolatot. Ugye akarod, hogy terólad Istenre gondoljanak? Ha nem másért, a mosolyodért. Ez a te prédikációd egyik módja. Júl. 25. Szentóra. Ritka dolog, hogy egy személyes kegyelem ne áradjon ki mindenkire. Higgy lelki munkád hatékonyságában a szentek egyetemes munkájának keretében. Még ha nem is érzed magad semmire képesnek, add Nekem ezt a semmit... Nem a semmivel teremtettem-e? Okt. 31. Szentóra. Szeress. Imádj. Énekelj Nekem, szavak nélkül: Én mindent hallok. Nov. 7. Szentóra. Köszönd meg Nekem mindenekfölött a szeretetemet. És tudod, mi a legjobb módja, hogy megköszönd? Az, hogy higgy benne. Higgy, ne csak egészében, hanem minden részletében. Nov. 13. Hosszabbítson meg, egészítsen ki a vágyad Engem! mert azt akartam, hogy ne legyek teljes nálatok nélkül. Ember vagyok minden emberrel. Így jelenek meg az Atya elôtt. Jelenj meg az Én kíséretemben: együtt fogjuk Ôt szeretni. Nov. 21. Minden lélek a maga módján szeret. Ne fossz meg a tiedtôl. Én nem tévesztek össze semmit. Dec. 19. Nem találod, hogy Én vagyok a legtürelmesebb barát? 1947. febr. 20. Szentóra. Egyetlen lélek sem hasonló a másikhoz. Egyik sem adja meg Nekem azt, amit tôled várok. Tulajdoníts több jelentôséget a kis dolgoknak. Olyan kicsik, hogy gyakran elfelejted ôket megtölteni szeretettel. Ápr. 10. Szentóra. Igen, szegény kis Lányom, Én szeretem a semmit, ami vagy. Annyira, hogy ha felhatalmazol rá, az egész helyet elfoglalom benne. Máj. 4. Róma, Szent Péter. (Az Oltáriszentség elôtt térdelve imádkoztam a Pápáért.) Segíthetsz neki. Jún. 17. Szentóra. Mikor szólni akarsz Hozzám, mondd egyszerűen: ,,Szeretlek.'' Hidd, hogy ez elég. Hidd, hogy ez minden. Jún. 19. Lélegzel? Tehát ott vagyok. Nem teremtelek-e mindig újjá? Lélegzeted ne hagyja el hát az Én lélegzetem ritmusát: ilyen egyszerű ez. Jún. 26. Milyen kedves csere! Aki legkevesebbet kap, mégis a legelégedettebb! Júl. 17. Szentóra. Nem akarsz-e a ,,nôvérem'' lenni? Nem újfajta eszköz-e ez, hogy közelebb légy Hozzám? Júl. 27. A nagymisén. Meggondoltad-e, hogy még meg sem születtél? Az igazi születés a belépés a másik Életbe. Készülj... Készülj... Aug. 7. Az önzés egy kísértésében. Kérlek! ne szolgáld ki magad Énelôttem! Aug. 15, az utcán. Annyira szeretlek! Szept. 21. (A misén Szemeit imádtam.) Látó szemek. Szept. 25. Gyakorold nagy igyekezettel az elôzékeny jóságot; gondolj már elôre rá, és mikor adsz, tedd hozzá bájos kedvességed. Akkor békét, vigaszt viszel. -- Ellenkezôleg: mennyi rosszat tehet egy éles szó! Senki sem tudhatja a horderejét. Én látom. Okt. 12. (Fogfájás.) Simítsd arcodat az Én felpofozott arcomhoz. Okt. 9. Mondd Nekem, hogy egy-egy pillanatra biztos vagy Bennem. Ez majd megvigasztal a többi pillanatért... Okt. 17. Párizs. (Arra gondoltam, hogy nagyon egyhangú mindennap újra kezdeni a nap felajánlását. Ô, élénken:) Hát Én nem kezdem magam minden reggel újból felajánlani a misében? Úgy ítéltem-e, hogy jó lesz egyszer is? Olyan sokba kerül neked, hogy gyakran Nekem add magad, aki állandóan várok rád? A szeretet megsokszorozza szavait, anélkül, hogy ismételné magát. Okt. 23. Kérj többet. Kérj jobban. Mennyi kegyelmet nem kaptok meg, mivel nem kéritek! Okt. 30. Szentóra. Ha valaki megy, kevésre halad. Futni kell Isten felé. Nov.25. Szentáldozás után. Mai jelszavad: ,,Istenért és önmagam ellen.'' Dec. 11. Szentóra. Ha betöltelek, Én vagyok a békéd. Ha megpróbállak, Én vagyok a társad. Dec. 21. Látod, Kislányom, az ember sosem ad túl sokat. Lépj ki önmagad központjából. Legyen ez örvendezô célod. Csak azért foglalkozz magaddal, hogy másoknak szolgálj. Így újféleképpen közeledsz Felém. Láss jobban ,,Engem'' a többiekben: ez majd megváltoztatja minden kapcsolatodat. Gyakran sajnálod, hogy nem az Én koromban éltél, hogy örülhettél volna Jelenlétemnek: gondold meg, hogy jelen vagyok mindazokban, akik körülvesznek, és szolgálj Engem anélkül, hogy látnál: késôbb majd örvendezel neki. Istennek mindene megvan, amit akar. De a szívetek csak akkor az övé, ha fel akarjátok ajánlani neki, -- mindig tiszteli a szabadságotokat. 1948. jan. 3. Én Irgalom vagyok, nem pedig neheztelés. Amikor Keresztemet vittem, úgy hordoztalak benneteket, mint egy édesanya. Jan. 26, emberek között. Amikor mosolyogsz rájuk, lelkiáldozást nyújtasz nekik. Febr. 12. Hányszor vagyok elnézôbb irántatok, mint ti magatok! Márc. 17. Szomjazom. Csak az az enyém, amit Nekem adnak; magamtól semmit sem veszek el. Márc. 18, reggel az utcán. Azt gondolod: ,,Mindig a Szeretetrôl beszél nekem.'' Én meg arra gondolok: ,,Mikor kezdhetek el beszélni neki róla?'' Ápr. 17. Leányom, van Isten; és ez az Isten a tied. Ápr. 26. Párizsból visszatérve. Ne fossz meg az örömtôl, hogy halljam, amint ismételed, hogy az Enyém vagy. Nekem minden szót elmondhatsz. De másokkal szeresd a csendet: a jóság csendjérôl beszélek. Abban megtalálsz Engem. Én hallok minden szót, amit nem mondasz el. -- Kérlek, szerezz nekem ezen az újfajta módon örömet. Szükségem van rád mindenféleképpen. Jún. 3. Szentóra. Emésszen föl a házamért való buzgóság. Tégy úgy, mintha a te kicsiségedre bíztam volna a sikert. Te kérsz, Én valósítok. Nem látod-e, hogy ez is az egység egy fajtája? (Este a fülemüle már nem énekelt.) Az ô ideje lejárt. De te, te az egész örökkévalóságon át énekelni fogsz Nekem. Jún. 9. Szentóra. Ne félj kicsiségedtôl kettônk cseréjében: éppen kicsiséged indítja meg Irgalmamat. Ne félj hát szeretni Engem, elmondani ezt Nekem, várni Rám, hívogatni. Egyszerű ez, ha az ember szeret; minden egyszerű, még meghalni is. Jún. 24. (Szentóra otthon, az Ô mellszobra elôtt.) Én vagyok a Fô; te vagy az Atya felé emelt két karom. Dicsôítsük ôt együtt, Leányom. Aug. 13. (Az öreg ház tele emberekkel.) De te éppen úgy Enyém vagy, mint a magányban. Adod magad mindenkinek, és bennük megtalálsz Engem; éppen csak az állapotbeli kötelesség változik. Szept. 6. Tudod-e, hogyan kell szólni egy Atyához, aki meghalni látja Fiát? Nem siet-e végrehajtani Gyermekének végsô akaratát? Emlékeztesd a szóra: ,,Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.'' Mindenkor ,,most'' van. Szept. 9. Én vagyok az Egyszerű. Szeress Engem egyszerűen. Szept. 30. Minden nap a teremtés elsô napja. Egyik sem hasonló a másikhoz. Én szünet nélkül teremtek. És ez értetek van: ha nem tartanálak fönn benneteket, nem lennétek többé. 1949. aug. 18. (Operációm került szóba.) Megvan-e az úti indulód? Isten akarata. Semmi sem ilyen magával ragadó. Kettesben fogjuk énekelni. Szept. 15. Lábadozás. Szentóra. Visszatérésed az életbe legyen visszatérés a Szeretethez. Szept. 29. Lábadozás. Ti kormányozzátok az Eget tökéletesen bízó, teljes önátadásotokkal. Okt. 13. Szentóra. Találj minden napra újfajta szeretetet. Okt. 25. (a teraszon): Ne légy olyan, mint ezek az októberi pillangók, amelyek már nem tudnak repülni, mert ôsz van, és könyörtelen szél. Te, abban a mértékben, ahogyan az életed hosszabbodik: emelkedj... Emelkedj... 1950. február. Párizs. (Ébredéskor: ,,Mi új lesz ma?'') Isten. Márc. 9. (,,Uram, maradj nálam, szükségem van Rád. Neked nincsen énrám szükséged.'' Élénken, hangosan:) De igen, igen: Szeretetemben szükségem van rád. Nagycsütörtök (ágyamból lélekben végigjártam a város, a falu és idegen földek minden oltárát, ahová az Oltáriszentséget tették). Áldozat. Mind a ketten. Nagyszombat. (,,Beteg vagyok, csak kicsiségeket tudok felajánlani Neked.'') Egy kicsiség és nagy szeretet: az nagy dolog. Máj. 12. (Egyre gyöngébben. ,,Uram, elég széles-e a Kereszted ahhoz, hogy kinyújtózzam az oldaladon?'') Szegény kis Gyermekem, gondold meg, hogy az egész mindenséget oda hívom! Máj. 24. (,,Nincs többé erôm, alig látok -- alig tudlak szeretni.'') Vedd az Én tekintetem. Vedd az Én hangom. Vedd az Én szeretetem. Máj. 25. /Utolsó jegyzet./ (,,Hol vagy, szeretô Jelenlét?... És azután mi lesz?'') Én leszek. Én leszek mindörökké. ======================================================================== Reinhold Schneider, a német nép lelkiismerete (Németh József) Az író arcéle Az ötven éves Reinhold Schneider így jellemzi írói egyéniségét: Döntô az emberi személyiség lényege, amelyet nem lehet meghatározni, a személyi küldetés és az az idô, amelyben az író működik. Egy kínai közmondás szerint az ember inkább hasonlít ahhoz a korhoz, amelyben él, mint az apjához. Gyermek- és ifjú éveim Baden-Badenben, ahol 1903-ban születtem, lehetôvé tették, hogy egy utolsó pillantást vessek még arra a világra és társadalomra, amely 1914-ben süllyedni kezdett; ez volt életem elsô gyógyíthatatlan törése. Az elsô letörés, amellyel összetört bennem az iskolában kapott liberális-idealista műveltség és képzés, és amelyik teljes pesszimizmusba vezetett. Többé nem hagyott el soha a következô letörések elôérzete. Küzdenem kellett ellene... Írói munkám nem építmény, de nem is rendszer, hanem út, amely a radikális keresztény étosznak a világi hatalommal való összeütközésében végzôdik; ott, ahol megkísérlik, hogy bálvánnyá tegyék a hatalmat. A figyelmeztetô, vigasztaló és felemelô Harminc éven át írhatott. Amikor 1958 húsvétvasárnapján egy szerencsétlenség következtében meghalt, megbámulták a ravatalon szenvedéstôl meggyötört, vigasztalan, beesett, keskeny arcának átváltozását: ,,az értô ember mosolygó boldogsága, a látó bizonyossága, a megkoronázott nemes nagysága'' játszott a halott író arcán. ,,Kemény idô volt'' -- írja Önéletrajz (Lebenslauf) c. szonettjében; ,,mérlegére dobta a cselekvôket és az álmodókat is, és hideg bírái kardjával megérintette a holtakat. Köszönetet mondok Istennek sötét napjaimért, és könnyebben lélegezve hagyom el fájdalom nélkül ezt a földet, mióta megéreztem a világosságot.'' Írásainak hatóereje leszivárgott kora szellemi életének mélyébe, kiterjedt a második világháború borzalmai közepette a keresztény német társadalom minden rétegére. Karizmatikus küldetését öntudatosan vallotta. A szenvedôkkel való együttérzése millióknak nyújtott segítséget, vigaszt, megerôsítést és felemelést a különféle írásokban, drámákban, költeményekben, baráti beszélgetésekben. Erika Weinzierl, a salzburgi egyetem történésze írja: ,,A háború utolsó évében kaptam meg a bécsi egyetemi közösség egyik tagjától rosszul sikerült lenyomatokban Schneider szonettjeit, és adtam ôket tovább társaimnak. Köztük volt az ,,Üldözött'' (Der Getriebene) és a ,,Csak az imádkozóknak ...'' (Allein den Betern...) című. Könyv nélkül tudtuk ôket.'' Legkésôbb az orosz fronton kinyíltak a német birodalom azon alattvalóinak szemei is, akik addig a nemzeti szocializmusban keresték és látták a német nép üdvösségét. Mennyi embernek kellett szolgálni egy olyan hadseregben és küzdeni egy olyan háborúban, amelyet ôk maguk semmiképp sem akartak! Az ilyenek a háború kilátástalanságában az elkeseredés, a csüggedés és a kétségbeesés életútjára szorultak. Egy másik réteg azonban a háborúban a magára döbbenés, a tisztulás, az egyéni felelôsség és a bűntudat útját járta. Nekik írta Schneider a háború alatt munkáit, köztük a Miatyánk értelmezését és a Keresztutat. ,,Fel kellett fedni az idô értelmét, és meg kellett jeleníteni. Az értelmetlent, a kibírhatatlant, a minden mértéket felülmúló áldozatot az istenországhoz való rejtett viszonyban kellett felismerni. Az idôk jelei visszautasíthatatlanul ott voltak. Jézus Krisztus kifejezett megbízása volt, hogy megértsük ôket.'' (Verhüllter Tag 189.) A tiszta szívűeknek és az igazaknak kellett imádkozni, hogy Isten irgalmát és segítségét a cinkos tömegek számára is megnyerjék. Írásait levelekben küldték el a frontharcos katonáknak. A frontról kerültek el a családokba, a hozzátartozókhoz. Halálraítéltek búcsúleveleiben szavai, verssorai és szonettjei voltak olvashatók. A hadifoglyok kézrôl kézre adták írásait a táborokban, csomagolópapírra és papírzsákokra írták fel gondolatait. Edzard Schaper mondta róla: Németországnak van lelkiismerete, amíg Schneider él. 1945-ben a Gestapo hazaárulással vádolta, és Freiburgból Berlinbe akarták szállítani. A Loreto-kórház vezetô orvosa azonban, ahol betegen feküdt, nem engedte ki a nagybeteget kórházából. Így menekült meg a biztos haláltól. Csoda, hogy már elôbb sem találták meg több házkutatás ellenére Hitler fogdmegjei. Kora keresztény világnézetének hirdetôje Írói és költôi hivatása a keresztény világnézet forrásaiból merített. Problémafelvetése, okfejtése, útmutatása keresztény élettapasztalatának és hitének írói megnyilatkozása. Témáinak költôi nyelven való megfogalmazása egy szenvedô, keresztény és emberi utat keresô nép kényszerű sorsának gondolati kifejezése, történelmi értelmezés az istenország szemszögébôl. Épp ezért találnak írásai egy egész nemzet lelkében visszhangra. Reinhold Schneider világosan felismerte korának szellemi áramlatait; ennek folytán támadtak érzékeny lelkében, melankolikus temperamentumában feszültségek; ez a világos ismeret késztette arra, hogy józan megfontolásra, eszmélôdésre hívja fel a teológusokat és lelkipásztorokat, a gondolkodókat és a tépelôdôket, a vezetôket és a vezetetteket. A ,,Csak az imádkozóknak sikerülhet még'' c. szonett olvasása után így köszöntötte Wendel akkori speyeri püspök és késôbbi müncheni bíboros freiburgi lakásában: ,,Tu es sacerdos magnus!'' (Nagy pap vagy!) Nem szigeteli el magát a nihilizmussal és a hitetlenséggel vívott küzdelemben olyan biztos területen, ahol nem éri el többé kortársai kételyének és egzisztenciális kilátástalanságának hatása. -- A kereszténység örömhírének hirdetôi ma sem szerencsés ,,birtokosok'', hanem saját bôrükön tanulják és tapasztalják meg az örök Jób és az örök Jeremiás szenvedését, akiknek a kereszténység hitébôl merített világosság nélkül kellett életük és egzisztenciájuk kérdéseit megoldani. ,,Pillér az árban'' (Pfeiler im Strom) c. könyvében írja: ,,Jobb egy égetô kérdéssel a szívünkben meghalni, mint nem egészen becsületes hittel; jobb az agónia, mint a narkózis'' (242). Gottfried Bennel, az orvossal és költôvel vitatkozva kérdezi, vajon a keresztény költô feladata-e az életet megjavítani. A keresztény író abba a kísértésbe juthat, hogy a sikert és az eredményt -- mert ezt értjük legtöbbször ,,javításon'' -- imádja. Pedig más feladata van. ,,Ha belép a történelembe, akkor -- mert másképp nem tehet -- ô lesz az elviselhetetlen, aki Jézus Krisztus tiltakozását saját korában jeleníti meg. Ô lesz a zavart keltô és vádló, ô a lelkiismeret ébren tartója.'' Mrói siker után törekedni Schneider szerint nem keresztény magatartás, mert a keresztény író az emberi lét és egzisztencia megszüntethetetlen kényszerűségébôl és szorultságából kifolyólag ír; nem engedheti, hogy a hatalmasok kioltsák a lelket, a szellemet. Épp ezért jár állandóan a bukás és vereség körzetében, a kereszt árnyékában. Nem ô segíthet, hanem az, akit meghirdet. Így múlja felül azt az átlagot, amelyet a szentírás ,,világ''-nak nevez. ,,A keresztény író tudja, hogy nem segíthet a világon, mert a történelem, amelynek sodrában él, apokaliptikus tűztengerben végzôdik. Mentség csak akkor remélhetô, ha már minden elveszettnek látszik. Talán megadatik neki, hogy írói szava megindítja az embert, és annyira megolvasztja, hogy hajlíthatóvá, fogékonnyá és alakíthatóvá válik a Teremtô fazekas módjára alkotó és formáló kezében. Mi nem változtatunk. Mi csak reméljük, hogy Másvalaki végzi ezt el'' -- Élete utolsó hónapjainak legnagyobb szenvedése, -- amint ezt ,,Tél Bécsben'' (Winter in Wien) c. könyvében kifejti --, hogy ezt az igazságot egészen belátta, és földi reménytelenségében egészen átélte. Ennek az igazságnak konkrét megvalósítása azonos minden ,,politikai teológia'' visszautasításával. Élete és írói pályafutása Reinhold Schneider elôkelô Baden-Baden-i hoteltulajdonosok gondosan ôrzött és szeretett gyermeke volt, akik az infláció következtében elveszítették vagyonukat. 1903. máj. 13-án született. Anyja katolikus, apja protestáns. Hagyományos katolikus nevelésben részesült, de csak 35 éves korától kezdve volt gyakorló katolikus. Utolsó életéveiben súlyos hitbeli kételyek gyötörték, de nem hagyott fel az imádsággal. Nyomta az egyedüllét. 204 cm magas termete amúgy is elszigetelte környezetétôl. Apja 1922-ben halt meg, összetörve a vesztett háború, az infláció és egy boldogtalan házasélet súlya alatt. Tôle örökölte Schneider búskomorságát. Érettségije után sikertelenül próbálkozott a földműveléssel; egyetemi tanulmányokhoz hiányoztak az anyagi lehetôségek és az önbizalom. 19 éves korában öngyilkossági kísérletet tesz, de megmentik életét. Ezzel eléri élete mélypontját, de ekkor kezdôdik meg felemelkedése is. ,,Izzó vágy fogott el a szellemi világ után. Alighogy fel tudtam kelni, mentem a könyvkereskedôhöz. Az hagyta, hogy olvassak, lapozzak, amennyi jólesik. A könyvkereskedés lett otthonom.'' (Verhüllter Tag 62.) Hamarosan egy drezdai nyomda irodájában kap állást. A nála 22 évvel idôsebb Anna Maria Baumgartner támogatja anyagilag és biztatja írásra, mert hisz tehetségében. 1928- tól kezdve ô teszi lehetôvé Európa országaiban utazásait. Portugália és Spanyolország van rá nagy hatással, Anglia történelme bilincseli le. Élete utolsó állomásán, Bécsben írja 1957/58 telén naplószerűen írói pályafutása legproblematikusabb könyvét: Winter in Wien. Beszéli a legtöbb európai nyelvet. Nyelvtehetsége megnyitja elôtte az egyes országok történelmi forrásait. Egyedülálló látnoki és kombináló tehetségével átéli Európa történelmi eseményeit, megrajzolja a történelmi nagyok portréját, hűen, látnokszerűen festi meg a történelmi helyzetek és hivatások hátterét. Hisz az egyes nemzetek, uralkodóházak történelmi hivatásában. 1938-tól Freiburgban él. Élete sokkal magányosabb, mint nagy baráti köre és Anna Maria Baumgartnerral való barátsága sejteni engedné. Két jellegzetes témája: tragédia és kereszt Világszemléletének alapvonása tragikus. Ez csak fokozza búskomor hajlamát, de felismerteti vele az emberi élet mélyebb hátterét is. Úgy látta, hogy minden emberi életet a tragédia törvénye irányít: a szükségszerű bukás, az elmúlás és a halál törvénye. A tragikus hôs sorsa törvényét magáévá teszi, és ezzel feldolgozza: nemes lelkülettel állja meg helyét a legnehezebb konfliktusokban is. Ha meg is kell hátrálnia az ellenséges túlerô vagy a kikerülhetetlen sors elôtt, mégis megmutatja magatartásában szellemi felsôbbrendűségét. Késôbb felismeri, hogy a tragédia nem azonos a kilátástalansággal és megsemmisüléssel, hanem lényegénél fogva a transzcendencia felé viszi hôsét, az evilági életen túl mutat: A tragédia nem zárt kör, hanem az örökérvényű rendbe való halálos áttörés. Az embernek meg kell halnia, le kell buknia, énjét oda kell adnia, ki kell szolgáltatnia, mielôtt találkozik a kegyelemmel. A tragikus író művészete abban áll, hogy minden földi dolgot megkérdôjelez, és szemlélhetôvé teszi az idô hiábavalóságát. Abban a pillanatban lesz tudatossá elôtte örök hazája, halhatatlansága, és emelkedik fel minden földi fölé, amikor minden összeomlik. A földi élettel ellentmondásban lévô, örök, túlvilági jog hordozza a tragédiát. (Das Erbe im Feuer 65-- 67.) Késôbb megéli azt is, hogy a tragédia meghátrál az imádkozó kezek elôtt. Aki ,,azért imádkozik, hogy Isten akarata teljesüljön, annak számára többé semmi sem tragikus; az ilyen elfogadja azt a keresztet, amelyet az Úr készít neki.'' (Über Dichter und Dichtung 183.) Írói útja Jellemzô, hogy elsô műveit, amelyekkel a német olvasók figyelmét sikerült magára felhívnia, külföldön: Portugáliában, Spanyolországban és Franciaországban írta: ,,Camoes szenvedése'' (Das Leiden des Camoes. Camoes portugál író volt, aki Portugáliát Róma utódjának tekintette) és ,,Második Fülöp'' (Philipp II.) -- A Hohenzollernekrôl szóló könyve és a ,,Szigetbirodalom'' (Inselreich) a porosz és az angol történelem elbűvölô látomása; a porosz történelemben találóan bírálja a vér istenítését. 1934 jan. 30-án tudja meg, hogy Dachauban internáló tábor van, és a nácik embertelenül bánnak az internáltakkal. Többé nem tudja a tábor borzalmait elfeledni. (Verhüllter Tag 95.) Ösztönösen érzi, hogy veszélyes idôk következnek. Bár 1934 karácsonyán Második Fülöp c. könyvét mint az év legjelentôsebb írását méltatják a kritikusok, mégis már 1935 ôszétôl kezdve titokban is terjeszti írásait, mert sejti, hogy nem kapna minden könyvére nyomási engedélyt. Írói munkáját a délelôttökre korlátozza, hogy a délutánok beszélgetésre maradjanak szabadon, amit nagyon fontosnak tartott. (Das Inselreich 555.) 1938-ban jelenik meg Las Casas V. Károly elôtt (Las Casas vor Karl V.) c. könyve, amelyet így jellemez: ,,Ezzel a témával lehetôség nyílt arra, hogy tiltakozzam a zsidóüldözés és az emberi értékek lebecsülése ellen.'' Bergengruen csodálatos felhívásnak nevezi, hogy tisztelettel viseltessünk mindennel szemben, ami emberi arcot hord. A conquistador visszataszító gaztetteiben a német internálótáborok gonoszságát panaszolja fel Schneider. -- A nemzeti szocialista cenzor azonnal felismerte a politikai aktualitást. De a Csehszlovákia szudéta-német területeire való német bevonulás megakadályozta a szerzô elleni megtorló lépéseket. -- Schneidert nagyon bántotta, hogy a hivatalos egyház nem tiltakozott 1938. nov. 8 után a zsidó imaházak felgyújtása és lerombolása ellen. Önmagát vádolva bezárkózik szobájába, mert ,,túlságosan gyáva ahhoz, hogy szembeszálljon a történtekkel.'' (Verhüllter Tag 155.) 1940-tôl kezdve nem kap többé engedélyt arra, hogy megjelenhessenek könyvei. 1943-ban nemzetbomlasztással vádolják, 1945-ben pedig hazaárulás miatt perelik. Betegsége és a háború vége menti meg a biztos haláltól. Ô maga Helmut Moltke ellenállási köréhez tartozott; barátait 1944. júl. 20. után végezték ki. Bár hivatalosan 1940-tôl hallgatásra volt ítélve, mégis ekkor volt legnagyobb írói sikere. A colmari Alsatia nyomda több mint egymillió példányt nyomott titokban írásaiból. (A Miatyánk, Hatalom és kegyelem, Most van a szentek ideje, Keresztút, Assziszi szent Ferenc órája, A sötét éjszaka, A világosság fegyverei.) Schneider azt hitte, hogy a német nép, mint az imádkozók és vezeklôk népe az Isten felé vezetô úton halad. Annál nagyobb volt csalódása és elkeseredése, mikor 1945-ben a néptôl és az egyházaktól elvárt nagy bűnvallomás nem következett be. A csak anyagi vonalon történô felépítés és Nyugatnémetország felfegyverzése hamarosan ellenállásba vitte. Az ekkori elszigeteltség és bojkott égetôbben fájt neki, mint a nácik üldözése. A nemzet szellemi vezetôjének magaslatáról a kitagadottak és kiközösítettek árkába került. Nagy feltűnést keltett az ,,Aufbau''-ban, egy keletnémet kulturális folyóiratban ,,A mi felelôsségünk'' címmel 1951-ben megjelent tanulmánya a békérôl. Az atomfegyvereket kereszténytelennek és embertelennek, bevetésüket súlyos bűnnek minôsítette. Nem értette, miért nem tiltakozik az egész kereszténység gyártásuk és esetleges bevetésük ellen. A háború alatt fogadalmat tett, hogy nem fog ölni. (Verhüllter Tag 213.) Még az úgynevezett ,,igazságos háború'' fogalma ellen is küzdött, mert ma ,,a háború minden körülmények között vallási katasztrófa'' lesz. Mikor egyetlen folyóirat és lap sem hajlandó többé írásait megjelentetni, a ,,Volksbote'', egy osztrák katolikus hetilap hozza cikkeit. Életének utolsó éveiben fokozta pesszimizmusát betegsége (csak folyékony táplálékot vehetett éveken keresztül magához), de hozzájárult ehhez történelmi elemzése, eszkatológikus magatartása és prófétai küldetése is. Mégis hihetetlenül termékenyek ezek az évek; idejét kihasználta: vagy a templomban imádkozott, vagy pedig íróasztalánál ült. 1949 és 1953 között jelennek meg drámái, amelyekben a tragikus, de a kereszt jegyében igazolható keresztény egzisztenciát festi meg. Legmarkánsabb köztük ,,Ince és Ferenc'' (Innozenz und Franziskus); ,,A nagy lemondás'' (Der große Verzicht). Tanulmányokat ír minden nagy európai költôrôl; Pascalnak, Schopenhauernek és Fichtének szentel jelentôs munkákat. -- Késôbb a szentek ébresztik fel szeretetét: Assziszi Szt. Ferenc, Szt. Ignác, Xavéri Szt. Ferenc, Nagy Szt. Gergely pápa, Szt. Márton, Flüe-i Szt. Miklós, Szalézi Szt. Ferenc, Nagy Szt. Teréz, Keresztes Szt. János, Szt. Erzsébet és a svéd Birgitta. Legszebbek talán tanulmányai Jézusról, Máriáról, a lelki életrôl, az egyházi évrôl, a bűnrôl, a kegyelemrôl vagy az Istenhez vezetô útról. Ötezres szám jönne ki bibliográfiájában, ha számoznánk könyveit és írásait. A nyugatnémet államelnök, Theodor Heuss, hívta fel rá megint honfitársai figyelmét. 1953 és 1958 között egymásután kapja a kitüntetéseket. 1956-ban neki ítélik oda a német könyvkiadás békedíját. Szellemi és lelki öröksége I. Reinhold Schneider értékes örökséget hagyott ránk könyveiben. Elôször is példaként áll elôttünk az ô erôs, misztikus mélységekben gyökerezô, szentíráson alapuló, keresztbe kapaszkodó, imádságos, egyházias, politikamentes, szenteket tisztelô, becsületes, nehézségek elôl ki nem térô hite. Diszkréten, de sokat sejtetôen írja le egyik élményét. Halottak napja van és Avila fölött harangzúgás viharzik; az éjszaka kezdôdött, és tovább dörög estig. Sohasem hallottam oly mélységes harangozást, mint ebbôl a katedrálisból. Az elsô ütés egy kimondhatatlan, félelmetes történés meghirdetése, még tompítva a hang gazdag mélységével; a második ütés a teremtés panasza, a harmadik az ítélet. Nincs megrázóbb, mint ez a hármasság. Semmi sem marad ellenállóképes e harangok elôtt, sem az okok, sem az érzelem; ezek nem zengenek, hanem vernek, nem figyelmeztetnek, hanem erôt vesznek rajtad. (Landschaft und Schicksal, 98.) Vonzalmaira utal röviden Leopold Zieglerhez írt levelében:''... mintegy fél év óta a spanyol misztika alakjai vannak hozzám legközelebb; a legmélyebb bensôség, a szemlélôdés és imádság kapcsolata a világos, céltudatos cselekvéssel a világban és a történelemben igen megragadott.'' A spanyol történelemben és misztikában tanulja meg összhangba hozni a vallást a hatalommal, az evilágit a túlvilágival, a királyt a szerzetessel. Ez az élmény teszi fogékonnyá arra, hogy Angliában az angol történelmet a hit magasságából szemlélje. (Das Inselreich 14.) Pedig ilyen hite nem volt még gyermekkorában. ,,1937 vagy 1938 újévén mentem elôször húsz év után Potsdamban misére. Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét.'' (Verhüllter Tag 134.) ,,Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez.'' (Uo. 9.) Schneider hite ,,heroikus ellentmondás a tapasztalati világgal szemben, a gyermek bölcsessége, feltétlen ráhagyatkozás a védtelen csónak néma kormányosára a kozmikus éjszakán át vivô úton.'' (Der Balkon 170.) Meggyôzôdés, hogy az üdvösség útja csak a kereszten át vezethet. (Winter in Wien 51.) A biblia számára nem épületes olvasmány, hanem írói dinamikájának és életének forrása. Nemcsak olvasta, hanem magyarázta is a bibliai szövegeket. Protestáns apjától örökölte ezt a vonzalmát. ,,Isten a Szó; a mi szavaink az ô szavának visszhangjai.'' (Der christliche Protest 63.) Egyik karácsonyestéjérôl írja: ,,Felnyitottam a szentírást, és pár fejezet elolvasása után kirohantam a hideg, sötét utcára. Világos volt elôttem: az igazság igénye és követelménye téríti meg az életet. Ezt a könyvet nem lehet olvasni. Ezt tenni kell. Ez nem is könyv. Ez az élet hatalma. Lehetetlen csak egy sort is megérteni belôle a nélkül az elhatározás nélkül, hogy megvalósítjuk.'' (Verhüllter Tag 131.) -- Hite arra kötelezi, hogy az igazságot tegye. ,,A kereszténység sajátos titka abban áll, hogy csak az jut el a világosságra, aki az igazságot teszi is. Nincs más lehetôség Krisztus megértésére, mint hogy megtegyük szavát, éljük életét, beléje változzunk át.'' (Gedanken des Friedens 39.) Hite fogékony a kritikára; az ,,eretneknél'' is fel tudja ismerni a jogos igényt. ,,Még azok is, akik fellázadtak, megbízatást és titkos jogot kaptak, -- ha nem is olyan megbízatást és jogot, mint amilyet önkényesen kisajátítottak maguknak; szólniok kellett, hogy felélesszék a parazsat -- és joguk volt válaszra, amit az egyházban nem vettek mindig figyelembe. Ezzel a joggal, szenvedéssel teli szolgálatukkal igényt tarthatnak arra, hogy az egyház részt vegyen lelkük üdvözítésében, hogy állandóan imádkozzék értük.'' (Das Heilige in der Geschichte 27.) -- Lutherrôl többet ír, mint egy-két elismerô szót. ,,Béke a világban'' (Der Friede der Welt) c. könyvében a béke feltételeit fejtegetve a reformátorra hivatkozik: ,,A keresztény, a közösség, az egyház kell, hogy bátorságot kapjon Martin Luther hívô szavára: ,,addig lesz béke, amíg imádkozom.'' Tehát nem gyôzelem, mint Mózes felemelt és alátámasztott karja alatt, hanem béke.'' (114.) Hite nem intellektuálisan bizonyító, hanem imádkozó hit. ,,Csak imádkozva jutunk tovább. Ahol az imádság megáll, ott vége a megértésnek is. Aligha ér imádságunk annyit, mint egy hitben erôs kor imádsága; nagy mélységbôl jön, és nincs többé ereje ahhoz, hogy felemelje magával a mélység ínségét és baját. Csak küzdelem marad.'' (Das Kreuz in der Zeit 7-8.) Ha az emberek naponta többször mernének Isten elé lépni, megváltoznék életük. ,,Ez lenne a kezdet: bele kellene magunkat imádkozni Krisztus lelkületébe. Ez az ,,oda hozzá'' -- az imádság elsô célja, a nekünk adott változás és átváltozás -- lenne elsô idôbeli dolgunk.'' (Gedanken des Friedens 52.) Ha a háborús idôk éjszakáin felébredt, azonnal imádkozni kezdett. ,,Ma tudom, hogy csak az imádkozó ember kap igazán vezetést, és csak az imádságban nyert bizonyosságok nem törnek szét.'' (Verhüllter Tag 216.) Ismeretes az ,,Egyedül az imádkozóknak sikerülhet még'' c. szonettje: Allein den Betern Allein den Betern kann es noch gelingen, Das Schwert ob unsern Häuptern aufzuhalten Und diese Welt den richtenden Gewalten Durch ein geheiligt Leben abzuringen. Denn Täter werden nie den Himmel zwingen: Was sie vereinen, wird sich wieder spalten, Was sie erneuern, über Nacht veralten, Und was sie stiften, Not und Unheil bringen. Jetzt ist die Zeit, da sich das Heil verbirgt, Und Menschenhochmut auf dem Markte feiert, Indes im Dom die Beter sich verhüllen. Bis Gott aus unsern Opfern Segen wirkt Und in den Tiefen, die kein Aug' entschleiert, Die trocknen Brunnen sich mit Leben füllen. Csakis az imádkozóknak sikerülhet még a fejünk felett (suhogó) kardot visszatartani, és ezt a világot az ítélkezô hatalmaktól szent élettel elragadni. Mert emberi tettek sohasem fogják az eget kényszeríteni: amit egyesítenek, az megint meghasad; amit megújítanak, az egy éjszaka múltán elavul, és amit alapítanak, az szükséget és bajt okoz. Most van az idô, amikor elrejtôzik az üdvösség, és a piacon ünnepel az emberi fennhéjázás, miközben a dómban befedik fejüket az imádkozók. Míg Isten, áldást teremt áldozatainkból, és az emberszemnek hozzáférhetetlen mélységekben a kiszáradt kutak élettel telnek meg. De nem szabad elfelednünk Dachaura és Auschwitzre vonatkozó célzását sem: ,,az imádkozóknak sem fog többé sikerülni.'' (Pfeiler im Strom 397.) -- Schneider tudta, hogy Istent nem lehet megérteni, szavakban kifejezni. ,,Magyarázzanak meg Téged mások, -- én imádni akarlak.'' (Der christliche Protest 73.) ,,Isten hív, az embernek felelni kell; de legfeljebb azt érti, hogy Isten neki szól, nem pedig Isten tervét. Be kell látnia, hogy Isten egy másik emberhez mást szól, és ezt a tényt tiszteletben kell tartania.'' (Uo. 36.) ,,Mi nagyon könnyen készek vagyunk arra, hogy megértsük Istent a történelemben. De Istent nem értjük meg, -- a történelemben épp oly kevéssé, mint a teremtésben --, a kinyilatkoztatásban is csak kis mértékben értjük meg ôt... Csak sejteni tudunk és engedelmeskedni, tisztelni és önmagunkat megadni.'' (Uo. 19.) Szent Ágoston istenélménye: ,,ha megértenéd, nem volna Isten'' lett Reinhold Schneider istenélménye is. ,,Senki sem azért hisz Istenben, mert bebizonyították neki Isten létét, hanem mert Isten benne lett létté, mert Isten látása benne és rajta keresztül érvényesült.'' (Winter in Wien 124.) Hite a napi szentmisébôl és szentáldozásból táplálkozott. Otthonosan érezte magát a templomban. Halála után a freiburgi Münsterben ravatalozták fel; a hivatalos egyház saját halottjának tekintette. -- De a katolikus egyház hű fia nagyon sokszor volt kritikus az egyházzal szemben. ,,Számomra már régóta bizonyos, hogy Jézus Krisztus egyháza csak jelszerűen látható -- vagy lesz látható --, és nem az emberek dolga az egyház határait megvonni. Ahol a térd meghajlik, a lélek hódolatra kész, ott van az egyház is. Mindenki számít -- mégpedig Isten és nem az ember elôtt --, és oly módon áll fenn a lehetôség, hogy egyek legyenek, ahogy mi azt nem foghatjuk fel. Az egyházon belül disszonanciának tartom azt, amit tennem kell. De hiszem azt, hogy valaki a disszonanciákat is megszabta.'' (Leben und Werk in Dokumenten 188.) Az egyház struktúrájával nem foglalkozott. De nem tévesztette össze az egyházat a mennyek országával sem. A hivatalos egyház miatt nagyon sokszor szenvedett; ez azonban véleménye szerint hozzátartozik a kereszténységhez. Drámái felmutatják a hivatalos egyház képviselôinek emberileg kérdéses oldalait. -- Az egyház hatalmi igényét és törekvését összeegyezhetetlennek tartotta az evangéliummal. Az egyházpolitikával sok nehézsége volt. ,,Forró kívánságom az egyháznak szolgálni; de az egyház történelmi rangját, magatartását és helyzetét nem tudom úgy felfogni, ahogy magasrangú képviselôi szeretnék. Mint katolikus nem tudom megérteni a konkordátumot. Mint katolikus nem érzem képesnek magam, hogy tagadjam az egyház vétkességét.'' (Verhüllter Tag 212.) Egyházkritikáját azonban összekapcsolta az önmagához intézett kérdéssel: ,,Mit tettem én?'' Saját vétkessége elismerésével együtt kell tehát tekintenünk kritikáját. Utolsó könyvének vallomása mutatja a lelkében végbement küzdelmet: ,,Meg vagyok gyôzôdve az egyház isteni alapításáról és a történelem végéig tartó fennállásáról, de mégis legszívesebben a kriptába húzódom vissza; messzirôl hallom az éneket.'' (Winter in Wien 79.) Egyházias hitét a szentek ismerete erôsíti meg, mert ôk a nihilizmus ellenségei. Költôi intuícióval ragadja meg életükben a döntô alkalmakat. Kutatja a szentek megbízatását, küldetését, kérdez felelôsségük után. Ki merte volna Schneider elôtt a svéd szent Brigitta kérdéseit megfogalmazni? ,,Miért oltotta be a Teremtô a férfiba és a nôbe az egymással való egyesülés ösztönét, ha nem szívük gyönyöre szerint szerethetik egymást? Miért nem teremtette az embereket úgy, mint az angyalokat, mint a test nélküli szellemeket, -- vagy mint az állatokat, amelyek nem kínlódnak az ismerkedéssel? Miért vagyunk törékeny agyagedények? Miért igazodjak az isteni bölcsesség szerint, ha csak evilági értelmem van?'' (Pfeiler im Strom 187.) Az ellentmondások feloldása csak Istenben lehetséges. Ezzel a realista ábrázolással plasztikus elevenséggel állnak elôttünk a szentek. Tudatában volt annak is, hogy a szenteket nem lehet pszichológiai módszerekkel maradéktalanul megérteni. Életük, lényegük egyik oldala ebben a világban otthonos, míg a másik csak a túlvilág felôl közelíthetô meg. Tetteik elrejtett mélységekbôl fakadnak. ,,Mi lenne a világ szentek nélkül? Létezne még?'' (Uo. 170.) Szentjeivel való kapcsolata megújíthat, fiatalossá tehet egy egész népet. Épp ezért felelôtlen vállalkozás, ha kiszorítjuk a szenteket a templomokból. Minél komolyabban vesszük az evangéliumot, annál jelentôsebb a szentek példája, mert ôk rajzolják meg a nép életútján a követendô irányvonalakat. II. Schneider második hagyatéka -- az ,,ökumenikus'' szót nem használta - - a hívôk kibékülése. Személyisége különös módon alkalmas a békítô munkára, mert a vegyes házasságból származó Schneider hű katolikus, és megérti a másik oldalt is. Sok evangélikus barátja van. A velük való kapcsolat arra ösztönzi, hogy elmélyítse katolikus hitét. (Verhüllter Tag 113.) A háború keserves évei alatt együtt imádkoztak az óvóhelyeken a katolikus és evangélikus keresztények. A fenyegetô halál közelebb hozta ôket egymáshoz. ,,Elfeledjük a közös imát?'' -- kérdi. (Gedanken des Friedens 76.) A kibékülés feltételezi, hogy mindegyik fél beismeri vétkét, és minden hátsó gondolat nélkül nyújtanak egymásnak kezet. A viták és a bizottságok nem teremtik meg a kibékülést. ,,Az egész igazság sohasem lehet a vitában.'' (Der christliche Protest 126.) ,,Az ilyen belátás nem az igazság viszonylagosságát jelenti. Az igazság itt van, de nem lehet a vita szintjén megtalálni.'' (Uo. 127.) ,,Csak a szeretet tudja az igazságot ôrizni.'' (Gedanken des Friedens 81.) ,,Ahol az egység akarata hatalmasabb, mint minden személyi tekintély, ott Krisztus nem lehet távol.'' Schneider nem tartotta a hívô keresztények kibékülését könnyű dolognak. ,,Nem hiszem, hogy a szakadás keresztje lekerül a német nép és a világ válláról. De hiszek a valóban megragadott és tisztelt kereszt kegyelmében; azok kereszténységében, akik szenvednek a szakadás miatt.'' (Verhüllter Tag 183.) III. Mindig meg fog ragadni bennünket az a meglátás, amellyel Schneider a történelemnek az istenországhoz való viszonyát értelmezi. A történelem szerinte ,,egy kibontakozás rejtelmes lefolyása, amelyet nem lehet csak földi dimenziókkal mérni'' (Verhüllter Tag 69.); ,,az elrejtett Isten gondviselése, aki egymással szemben álló küldetéseket valósít meg, talán azzal a céllal, hogy megszilárdítson, vagy próbára tegyen.'' (Erfüllte Einsamkeit 19.) A farizeusok kérdését: ,,Mikor jön el az Isten országa?'' (Lk 17, 20) sok gondolkodó ismételte már meg. Az ember történelme folyamán szeretné megvalósítani az istenországot. A világot szeretné Isten országává tenni. De ez még az egyháznak sem sikerült. Minden fölkelésben, forradalomban ott izzik a Birodalom utáni vágy: az ember nem tud várni; kényszerrel akarja megvalósítani a földön az istenországot, és épp ezzel a kényszerrel szünteti meg. Az istenország jelen van ugyan az egyházban (és ezzel a történelemben is), de az egyház nem azonos vele. A Miatyánkhoz írt utószavában így jellemzi a két valóság egymáshoz való viszonyát: Az egyházat a maga látható-láthatatlan megjelenésében hibátlannak látja az, aki épp boldogan lépett be az egyházba, az istenországot pedig mint elszakíthatatlan egységet tekinti; pedig valójában a történelmi lét megrázkódtatásai megbontják a legméltóbb épületet is; az ellenség birodalma semmi esetre sincs csak a küszöb elôtt. A hivatások titokzatos-félelmetes módon egymás ellen küzdenek. Pál ellenállt Péternek, a szentek a bíborosoknak és a pápának. Talán senki sem kételkedik abban, hogy az ,,egyház'' sokszor önmaga ellen küzdött és önmaga ellen háborodott fel, hogy képviselôi jóhiszeműleg megsemmisítették azokat, akiknek küldetésük volt. A hitetlenségnek is van vallásos története; azok vezettek nagy felkeléseket, akiknek égett a szívük. Az istenország nem jön el az egyház hatalmi helyzetével; a leghatalmasabb pápa sem idézheti meg; sokkal közelebbi kísértés, hogy elárulja az országot egy földi hatalomnak. ,,Ince és Ferenc'' c. drámája mottójának Jn 2,17-et adta: ,,Tanítványainak eszükbe jutott az írás szava: ,,Emészt a házadért való buzgalom''.'' Schneider megélte a történelemben, milyen izzó buzgóság fűtötte azokat, akik az egyházat, mint a világban megvalósuló istenországot akarták érvényesíteni, és milyen tragikus tévedéseknek estek áldozatul. De tudott azokról is, akiknek egész földi egzisztenciáját -- mint Assziszi Szent Ferencét -- az istenország földöntúli tüze emésztette fel. IV. Ottó császár összekülönbözött Ince pápával, és a pápa számkivetésbe küldte. A császár nem tagadta, hogy az istenország minden földi törekvés végsô célja, de a hatalom fényétôl elvakítva elveszítette a célt szeme elôl. A számkivetésben megkérdi Susci püspökét: ,,Egyet mondj meg nekem: hol van az Isten országa?!'' A püspök lehajol, és ráteszi tenyerét a földre: ,,Egy tenyérnyi föld: ez az ország. Mert nem volt több földre szükség, hogy beleverjék Krisztus keresztjét. A kereszt áll. De nem tudjuk, hol. A kezdettôl a végig inog minden. Csak ez a tenyérnyi föld nem.'' (159.) Mind a császár, mind a pápa megbukik az Országért való harcban. Mégis jelen van: mert az istenország a hatalom nélküliek, a szegények és a gyengék hatalma. A hatalomvágy démoni tüze emésztette a császárt és a pápát. Majd mind a ketten mint szegényes hamu pihennek a szent lábainál, aki csak a kereszt tüzét ismerte. De benne, a szentben van az igazi ország. Assziszi Ferenc személye az ellentmondás kérlelhetetlen jelévé lesz. Ô képviseli az istenországot. ,,A nagy lemondás'' (Der große Verzicht) c. drámájában átviszi az istenország földi megjelenésének problematikáját az egyházfelfogásra. V. Cölesztin, az angyali pápa, franciskánus egyszerűséggel jeleníti meg az istenországot az egyházban és a pápai trónon. Gyanútlanságával és jóhiszeműségével azonban a késôbbi VIII. Bonifác, az ördögi pápa intrikáinak áldozata lesz. Lemondása után egy ideig fogva tartják, majd meggyilkolják. Az angyali pápa személyében az istenország szenved szimbolikusan vereséget. De épp a gyilkos keze alatt, a kiválasztott pápa elvérzésében ragyog fel. -- Schneider azt akarja az eseményekkel kifejezni, hogy az egyházban is csak ott jelenik meg az istenország mint jel a történelemben, ahol földi értelemben véve vereséget szenved: a szenvedô tanúkban, a legyôzöttben, az összetörtben. Miben áll tehát Krisztus országa? Abban, hogy követjük a szenvedésben, megvalljuk a vértanúságban. ,,Mi ott élünk, ahol a tulajdonképpeni történelem, az istenország történelme a sötétségbe lép be. Nem lehet igényünk arra, hogy megértsük. Hinnünk kell.'' (Verhüllter Tag 190.) Az istenország történelmi megvalósítása felveti azt a kérdést, hogy mit értünk egyházon. ,,A keresztény küldetés tragédiája és ereje abban áll, hogy nem lehet elegendô mértékben teljesíteni; hogy mindenki -- világi és szerzetes --, aki kereszténynek vallja magát, éjjel-nappal úgy érzi, hogy Krisztus vádolja. Az egyház a lehetséges és az elérhetetlen között áll; emberileg szólva ezt a középutat kell tartania, és csak ezáltal segíthet az embereknek: ez a szeretettôl kirótt feladata. De a küldetés az a hely is, ahol és amelyben Jézus Krisztus vádja történik; ahol szenvednek az elérhetetlen miatt.'' (Erbe und Freiheit 35.) Schneider híven vallotta, hogy az egyház az üdvösség és az üdvözítés eszköze. (Winter in Wien 79.) Ilyen értelemben véve a keresztény egzisztencia tere, amelyben felfoghatatlan ellentétek kapnak jogos és otthonos helyet. ,,Az egyházban kell a halálnak és a kételynek lennie. Az egyház falai elôtt keveset jelentenek; mindenütt ott vannak. De itt! Milyen egyházelképzelés az, amelyben ilyen fájdalmak, ilyen magatartások kapnak helyet!'' (Uo. 113.) IV. Reinhold Schneider negyedik örökségét Jézus Sirák fiának szavai foglalják össze: ,,Ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra'' (2, 1). Amint van hit és álhit, ugyanígy van hitetlenség és látszólagos hitetlenség is. Schneider élete utolsó szakaszának lelki nehézségei az utóbbi kategóriába sorolhatók. Megborzad a világmindenség jelenségei elôtt: ahogy a természettudományok leírják a kozmosz üres tereit, ahol az anyag megsemmisül, a biológiában lejátszódó vajúdást, az állatvilágban történô gyilkolást. Undorral tölti el az a tapasztalat, hogy a történelemben ugyanez a törvény érvényesül; ezt tanúsítja a primitív népek életfejlôdése, a fejlett népek haladása is, mert a történelem állandóan lehetetlent követel az embertôl; a teljesíthetetlen követelmények miatt meg kell buknia, az összeegyezhetetlenségeken szét kell törnie. Szorongással telve gondol a jövôre az atomkorban, amelyben eddig kigondolhatatlan megsemmisítô eszközök kerülhetnek bevetésre. A néprajzi múzeumban ,,a félemelet minden terme egy nép, egy törzs kínzókamrája. Milyen pokolban éltek ezek! Ebbôl a forgó pokolból kell feltekinteni a szeretet atyjához, -- ki nem fedné el kezével arcát?'' ,,Nem lehet büntetlenül tekinteni a kozmoszba, a tengerbe, a történelembe -- és talán önmagunkba sem, az emberbe.'' (Winter in Wien.) Az ideális, a harmonikus, az árnyék és feszültség nélküli istenkép, amelyet a vallási nevelés és lelkiismeretes pedagógusok véstek be lelkébe, nem volt többé számára összeegyeztethetô Isten önkinyilatkoztatásával a természetben. ,,A teológia megoldhatja ugyan ezeket a problémákat, de nem tagadhatja a léttapasztalat élettartalmát, amelyben gyökereznek. Leszedhetjük a gombákat, amelyek a termés hozamát mutatják, ... de ezzel nem hal el a gyökér a föld alatt.'' Ezek a nehézségek nem egy kiváltságos ember problémái. Schneider széles körök kételyeit fogalmazta itt meg. A katolikus lelki irodalom hagyománya a lélek sötét éjszakájának nevezi az ilyen lelkiállapotot. A misztikusok élték ezt meg. Keresztes szent János, Szalézi szent Ferenc, Caussade, Liguori Szent Alfonz és Lisieux-i Szent Teréz írtak róla. Ez a tapasztalat a lelki élet kegyelme: a kimondhatatlan, a megközelíthetetlen fény felé való közeledés. Pfeiler im Strom c. könyvének néhány megjegyzése mutatja, hogy Schneider jól ismeri ezt a lelkiállapotot is. ,,Ez a nagy, többé el nem vehetô ismeret: hogy a világosság mint sötétség közli magát. Mózes belépett a sötétségbe, amelyben Isten volt.'' (Vö. Kiv 20) Aztán: ,,Hitt Pascal? ... Pascal akart hinni. Az értelem nem tudott, de a szív igen.'' Vagy egy másik megjegyzés: ,,Van olyan hitetlenség, amely a kegyelem rendjében áll: Jézus Krisztus kozmikus és történelmi elhagyatottságába való belépés, vagy talán a benne való részesülés: ez a legyôzhetetlen elôtti hely a legyôzhetetlen éjszakában. Ez a mai kereszténység? a kozmosz és a történelem miatti kétségbeesés megtapasztalása? kétségbeesés a kereszt elôtt?'' (Winter in Wien 216.) V. A jövô számára legidôszerűbb Schneider örökségében az az istenkép, amelyet a modern természettudományok ismerete fényében látott meg : Nem az emberrôl és kötelességeirôl alkotott felfogás, nem az államról és a hatalomról adott értékelés döntô egy kor meghatározásában. Ez mind csak következmény. Az istenkép irányítja, vezeti, igazgatja ezeket a felfogásokat és értékeléseket, mégpedig egy kor jellegzetes istenképe... Ha tehát korunk elrémítôen egyedüli sajátossága a veszély és az ígéret, akkor innen kiindulva kell a kortól kívánt istenkép után kérdeznünk; csak innen kiindulva értjük mag az embert. Minden valódi istenkép a kinyilatkoztatás keretében szemlélhetô; de másképp látta a középkor az Istent, mint az apostolok; másképp a misztikusok, mint a barokk. Én azt hiszem, hogy mi a felfoghatatlan Isten elôtt állunk. ,,Magyarázzanak meg téged mások, én imádni akarlak'' -- mondta Nierenberg spanyol misztikus. Ez az az Isten, akinek Nikolaus von Cues ,,a lehetetlen szükségessége'' megnevezést adta. ,,Minél behatóbban ismerjük meg a sötétséget, annál igazibban érjük el a sötétségben a láthatatlan világosságot.'' Ott kell keresnünk a szükségességet, ahol a lehetetlenség lép elénk: az ellentmondások egybeesése. De Isten nem az összeegyeztethetetlen egyesítése. Ez (ti. az összeegyezhetetlen) csak azt a titokzatos teret jelöli meg, amely fölött Isten van. (Der christliche Protest 73.; vö. Verhüllter Tag 218.) Ez a történelem rejtett igazsága: az egymásnak ellentmondó, egymást megsemmisítô és mégis egymásra utalt, egymással összekapcsolt szükségességek egyidejűsége... A szükségességek összekapcsolása: ez a kezdettôl fogva jelenlévô kereszt, ez -- Urs von Balthasar szavai szerint -- a ,,teremtés vízjele''. (Verhüllter Tag 219.) A természettudományokkal való találkozásban, a modern kozmológiában, csillagászatban és fizikában rajzolódik ki elôtte ez az istenkép. Fontos, hogy szem elôtt tartsuk ennek megértésében Schneider szándékát: a mai világban akarta megrajzolni a keresztény hit istenképét; azt az istenképet, mely feleletet ad egy eddig még nem ismert, de kikerülhetetlen problémára: mi a keresztény hívô viszonya a világűrhöz, a makro- és mikrokozmoszhoz, és milyen álláspontot foglal el a modern világképpel, annak fenyegetôen veszélyes vonatkozásaival szemben. Schneider azon a véleményen volt, hogy a keresztény hívô ember kötelessége a keresztény hit alapján megválaszolni a világ és az élet egészét. ,,Elmulasztjuk az óra követelményét, ha nem látjuk Krisztust az űrök, az idôk és az erôk elôtt, amelyeket felfedezni és amelyekkel szembenézni történelmi parancsszó...'' (Erbe und Freiheit 55.) Ha nem sikerül nekünk keresztényeknek a végtelen űrben otthonosságot szerezni, eltévesztjük korunkat, de megszakítjuk a Milétosz, Kroton és Elea óta tartó európai kérdezés és gondolkodás folytonosságát is. Ez csak az imádság vagy imádkozni akarás kérdése; a sötétség ezer szeme elôtti kitartás kérdése. Hogyan várhatnánk el, hogy egy nemzedék vagy egynéhány nemzedék találjon feleletet? Elég sokáig védekeztünk a tény ellen, hogy leestek a függönyök, hogy szétszakadtak a mélységek elôtti képekkel díszített fátyolok. Vagy talán azt hisszük, hogy vannak a világnak olyan vonatkozásai, amelyekre a kereszténységnek nincs válasza? Ez az, aminek nem szabad megtörténnie. Szinte kétségbeesett abban a dilemmában, hogy a világ és az élet egészére ugyan feleletet kell találni, de Jézus Krisztus kinyilatkoztatása alapján mégsem lehet olyan feleletet adni, amely kíméletlenül összefűzné a kinyilatkoztatást ennek a világnak a megtapasztalásával. Schneider és kritikusai Többen szemére vetették, hogy könyveiben nagy teret foglal el a sötétség, de keveset a világosság; hogy nagyon hangsúlyozza a hitért küzdô emberek baját és ínségét, de kevéssé a gyôzelem bizonyosságát. -- Egy ilyen tartalmú levélre válaszolva írja: Igaz, a gyôzelem bizonyosságának kellene egész életünk tanúságának lennie. De vannak mélységek a világban, amelyekben még nem dereng világosság, -- pedig ezek felett is az égbolt áll. Vannak mélységek, amelyek várnak a fényre. Nem gondolja, hogy ezeknek a mélységeknek is van hangjuk, és hogy ezek a hangok, még ha gyász és komorság tölti is el ôket, dicséretet énekelhetnek?... Ha sikerült híven kifejeznem a gyászt, elégedett és hálás vagyok. De nem szeretném a szenvedést eltompítani, és a küzdelem nehézségét sem... Azt hiszem, az ön szemrehányása csak onnan származik, hogy ön túlságosan sokat vár el tôlem. Az Egész képmását nem tudom adni... Számomra a fájdalom egészen tárgyi dolog lett, és a fájdalommal szövetkezett és egyesült a szeretet... (Gelebtes Wort 110-113.) A megtestesült Isten keresztjét mint minden földi lény tehetetlen szenvedésére adott feleletet értelmezi. ,,A szenvedés elutasíthatatlan, és Istenhez kényszerít. De az ember nem találja ki Isten nevét. Istennek kell nevét megneveznie. Az ember nem találja ki azt a jelet sem, amely minden szenvedést hordoz és tart; Istennek magának kell felállítania azt az egyedüli jelet, amely elég erôs a világ szenvedése hordozására, mivel Isten szenvedésére és halálára készült. Semmi más nem áll szilárdabban a valóságban; ez a felelet a por- és hamunemzedék kimondhatatlan szükségére, bajára.'' (Über Dichter und Dichtung 132.) Hogy az ilyen problémákat becsületesen felvetô és nem szépítô- takargató magatartás mégis vigasztalást talál, mutatja a bécsi ,,fogfájós Isten'' elôtti elmélkedése. ,,Itt van Ô. Nyitott sebbel. Élô halott. Mezítelen. Még mindig a korona kínozza. A szenvedés tovább tart. A halottak miatt érzett szenvedés is. Együtt szenved (velünk) a földön. Elérte a végsô határt, de nem lépte át. A test vérzô marad a sír éjszakáján túl is. A szenvedés nem hal meg. Ô jobban tud segíteni, mint a Feltámadott...'' (Winter in Wien 57.) Schneider kora gyermeke volt. Jobban hasonlított korához, mint búskomor apjához. S ebben a korban ,,a keresztet nem viszik többé a hatalom elôtt. Többé nem hadizászló, hadijel. Csak kereszt.'' (Erbe und Freiheit 38.) Az író az íróról A legkifejezôbb jellemzést talán Felix Braun osztrák költô adja Schneiderrôl. Bécsi tartózkodása idején többször társalogtak együtt. Elôrehajolva ült, hogy jobban magába vehesse a szavakat. Bensôséges szemei, amelyeknek olyan jól állt a vidámság, hosszú, hófehér kezei, amelyeket szívesen tett egymásra kereszt formában, alázatos hangja, amely elhárított minden kísérletet, hogy elismerjék munkáját, minden, ami ebbôl a tiszta, ôszinte, becsületes emberbôl kiáradt, vonzott hozzá. Jelenléte jobbá tette jellememet, és azt hiszem, mindenki, aki közelébe jutott, hasonlóképpen érzett... Ô volt az, -- és ezt már az elsô találkozásunkkor felismertem, akit a franciák ,,homme vierge''-nek (szűzi embernek) neveznek... Merem kimondani, amit a költô halála után mindig visszautasíthatatlanul sejtettem, hogy Reinhold Schneider álruhás angyal volt. Ilyenek az orosz és a bizánci ikonok magasba nyúló alakjai. Milyen szeretetteljes férfi! Reméljük, hogy végül is beteljesedtek rajta ,,Grablied''-jének, síri énekének szavai: Aus ungeheuren Räumen, darin das Grauen webt, schreckt, gleich verworrnen Träumen, der Tod, der vor Dir bebt. Ich seh Dein Antlitz strahlen, kein Wort gleicht Deinem Wort, und über Zweifelsqualen reißt mich die Liebe fort. (Az iszonyatos térségekbôl, amelyeket a borzalom szô be, zavaros álomként ijeszt a halál, -- de Elôtted megremeg. Látom, hogy Arcod sugárzik; egy szó sem hasonlít a Te szavadhoz, és a kétely kínjain át magával ragad a szeretet.)