Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Sík Sándor összegyűjtött versei A Magyar Piarista Tartományfônökség 143/1976. sz. engedélyével Sajtó alá rendezte: Jelenits István Lektorálta: Dr. Béládi Miklós Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Útravalóul A kötetek jegyzéke A versek jegyzéke -- Kötetenként (idôrendben) -- Cím szerint -- Kezdôsor szerint Utószó Jegyzetek ======================================================================== A kötetek jegyzéke Szembe a Nappal (1910) A belülvalók mécse (1912) Költemények (1916) Maradék magyarok (1919) Csend (1924) Sarlósboldogasszony (1928) Fekete kenyér (1931) Magányos virrasztó (1936) Az Isten fiatal (1940) Új versek (1941) Gyôzöd-e még (1945) Tizenkét csillagú korona (1947) Évrôl évre (1946) (1947) (1948) (1949) (1950) (1951) (1952) (1953) (1954) (1955) (1956) (1957) (1958) (1959) (1960) (1961) (1962) (1963) ======================================================================== A versek jegyzéke kötetenként (idôrendben) Szembe a Nappal (1910) Belenéztem a Napba Szembe a Nappal A hajnal szerelmese Phaëton Kiáltás a kapuból A fehér koszorúk titka Szürke délután Sötét folyosó Holdsugár Este Porban és éjszakában Vonat a mezőn Virág a tengeren Tűnődés Ködös vizek fölött A tó lelke A Vág ritmusai A Vág születése A vizek estéje Szóló sziklák között Eső a Vágon Éjszaka a vizeken Vitézi ének a romvárak alól Virradat a Vágon Jákob kútjánál Láttam csillagát napkeleten Ketten a Mesterrel Véreső esik De profundis Síró testvérnek Dal Rohanunk A tornyos ház A templomos házban Tüzek a ködben Emlékezés az otthoniakra Hollók Este az ablakban Nocturnum A napos hegy A torony kürtöse Liliput Kurucok tánca Királyok igrice A belülvalók mécse (1912) A mécses A remete a sivatagba indul Az eljövendőség elébe El kell menni a sivatagba A titok I. Az idegenségről II. A másikomról III. Akikről azt hiszik, hogy én vagyok IV. A sírásról és a nevetésről V. A könny születéséről VI. A könnyről VII. A messziről szóló ének VIII. Az estéli látogatásról IX. A fészekről X. Az egyedülvalóságról XI. A bús testvérekről XII. Siralmas ének a kerítésen kívül XIII. A látogatásról XIV. A jegyes éneke XV. A várásról XVI. A sétálásról XVII. A hűséges hűtlenségről XVIII. A tűzben való sötétségről XIX. A visszanézésről XX. A kiáltás elől való futásról XXI. Az oszlopról XXII. Kemény parancsolat XXIII. A második születésről XXIV. Az örömről XXV. Mennyegzős ének Sírás és nevetés Alkonyat a Balatonon Fehér mezők A beteg siránkozik Mint gyenge harmat a napon Tavasz csengettyűje Ballada a szépség szomorúságáról Az ősz dalol Vízió a vonaton Dal Fehér rózsák a Dunán Regős ének Költemények (1916) Harangszó a viharban Énekszó a magasságból Zrínyi harmadik éneke Jeremiád Egy magányos magyar Földindulás A magvető Mi hárman Jó nekem, Uram Odysseia Odysseus Kalypso Demodokos Nausikaa Penelope Ithaka A bánya I. Leszállás II. A tárna III. A bányász IV. Ereszkedés létrákon lejjebb V. Fölszállás Bibliai képek Az öldöklő angyal Jeremiás A napkeleti bölcsek Péter sírása Jézus és a kereszt Júdás Rózsakoszorú Tenger I. Vágy, vágy II. Szegény kagyló III. Sebesen, sebesen IV. Tenger, most itt vagyok V. Ember vagyok VI. Magamat, íme, elhoztam Neked VII. A kiáltás VIII. Akarsz, kis ember? IX. Negyven nap, negyven éjjel X. Búvár XI. Óriások XII. És jöttek a napok XIII. Járok a tengeren Víziók Hamvazás Erdő Hegyek I. Kék hegyek II. Fekete hegyek III. Rózsaszínű hegyek A folyó Szonett Hangulatok Esti dal Gyöngyvirág Csengettyűszó Szél Testvérek Van-e szebb, testvér? Jani Jöjj, szegény fiú! Novemberi utazás Fáklya Követek Meditációk I. A lélek a lélek titkairól II. A csendességről III. A végtelenségről IV. A testről V. A régi testvérekről VI. Az Isten kezéről Maradék magyarok (1919) Ének minden emberhez A költő háborús imádsága Tavaszi kórus A föld: Az ég: Az ember: Az Isten: A hatvanéves Prohászkának Csend (1924) Búzavirág Orgonaillat Csendes tavaszi dal Ákácvirágzás Lombzúgás Március Balatoni csend Eső Herkulesfürdői emlék Szonett egy palack forrásvízre Almafavirágzás Imádságos dal holdfénynél Áldás I. Kisgyerek II. Fogócska III. Cseresnyefa IV. Beszélgetés V. Búcsúzás VI. Az ablakból VII. Áldás Testvérek Falusi reggel Alszik a sátor Isten lánca Dal három húron Ének egy rút arcról Sajó Csigabiga Kis csibék Harangvirág Útféli bokor Tűzvész Angyal Fiúk Két imádság I. Gyónás után II. Áldozás előtt Sarlósboldogasszony Nyári zsongás Hullámmoraj Antenna Éjjel a tengeren A kis gomba dicsérete A fenyőfa éneke Árvák Hó a hegyeken Angelus Beethoven Alm Gyerekek az utcán Könnyek Bűbáj Lámpák Szobor Mondtam magamban Havasi pihenő Kilenc gödör Hová rohantok? A pátriárka A Ziller litániája Roma aeterna A Dioskurok temploma Miserere A római holdhoz Tengerparti ének Alagút Régimódi vers az isaszegi országútról Fekete kenyér (1931) Kenyérszegés Egy karéj fekete kenyeret Ember Megértettem, hogy kenyérnek születtem Hát itt van, testvér Első könyv: Mag és kalász Első rész: Édes Gödöllő Diákszakasz Gödöllő Nagymama Apám Anyukám Második rész: A fiú Zsibongás Rapszódia Intermezzo A prefektus Második könyv: Kel a tészta Első rész: A tudomány méze Kupolaterem A professzor Mámor A két isteni Nővér A mester Második rész: A pusztában kiáltók Verseket írok Új ének A zászlónk A Püspök Harmadik rész: Isten érkezése Apró lelkecskék Káté Dolgozatírás Nagy fiúk Isten érkezése Primicia Dunapart és cella Negyedik rész: A köldöknéző A köldöknéző Harmadik könyv: Kemencében Első rész: Írott betű Szerkesztőség Írók asztala Főpróba Könyvek, sereggel Második rész: Véres utca Razzia Miért? Jól van ez így? Össze-vissza Vér az utcán Prédikáció Credo quia absurdum Tenni, tenni Kenet Harmadik rész: Szolgálat Földindulás Dalt, dalt! Barakk Amikor minden visszájára fordul Testvérek vagyunk! Szolgálat Isten forrása Az egyetlen kéz Sibyllák éneke És jönnek hozzám Szabadíts meg a gonosztól! Csillag Negyedik könyv: Meleg cipó Első rész: Koszorú Életem útja közepén Koszorú S. O. S. Testvér Íme mily édes és gyönyörűséges... Kéz kézben Kézszorítás Gregórián Második rész. Hegyen ülő ember gondolgatásai Egyszerű titok Nehéz poggyászú katonák vagyunk A bűneimmel egyedül Férfiak Asszonyok Bölcsek Hivők és hitetlenek Gonosz emberek Gyalogjáró ember éneke Az autó éneke Ribiszke Bocsánatkérés Magányos virrasztó (1936) Virrasztó Virrasztó Az acélember Telihold Imádság a Kolosszus előtt Sóhajtás a felhők után Homoki felhők Óda a várhoz Máglyafüst Világítótorony Kórusok Óda az Értelemhez Óda az Egyházról Hiszek Lelkecskék Lelkecskék Kaszálók Kecskepásztorkák Lány, kötéssel Szomorú kisfiú Apácák Angolok Ibolyák Tojás Cserfa a fenyvesben Szénaillat Októberi rózsák Ojtovány Borongás naplementekor Nyári eső Hullámverés Szürke dal Ezüst híd Encián Ünnep Sirály Hanyatló hold Bárányfelhők Kakasszó Havasok Mint bölcs kutya a küszöbön Hűsen és aranyon Pirongató Szénaillat Túl a borókán Túl a borókán Imádság a hegyen A magányosság toronyablakából Vízválasztó Közelebb a kékhez Város a hegyről Az ég Köd a Pilátuson Hetes fogat Az Isten fiatal (1940) Cinege Cinege Csitt! Felhők, felhők! Csemete-ákác lombon át Pocsolya Tiszavirág Felhőgomolygás Fakereszt Mint a fű a szélben Rikkant a rigó Lila virág Őszelő Csak eltűnődöl csendesen Megy a hajó a tavon Hegyorom és fátyolfű Ribiszkegallyak, piszkebokrok Gyanta Ezen az áldott estelen Vakáció Cserdülj ostor! Huszonöt vers Doromb Virrasszatok Süss fel nap! Rudolf Czinege Az Isten fiatal Fogfájós rímek Mentsd meg lelkedet! Eső, eső, eső Állj meg, fölemelt kéz Szegedi óda Szentkirály szólongatása Virrasszatok! Jó testvéri szóval A szívemet jártatom Mit láttam! Elkésett hold Szikrazápor Embernek lenni Fonnyadó búzavirág Négy fiú a tóparton Apja fia Jó testvéri szóval Az Isten ölében Légy csendességben! A messze húzott zivatar nyomában A három csúcs Te vagy a jó Ments meg Uram! Elomlott testtel Fülemile a hegyek közt Mindörökké fiatal Az Isten ölében Présház Új versek (1941) Újévi reménykedés Ó milyen szabaddá... Gyónás nélkül Jó emberek Víz, víz, víz... Szellősuttogás Légoltalom Ne aludj, Uram! Hadd essen az árnyék! Szabad ember éneke Nem én, Uram! Júniusi körte Felhős ég dicsérete Eső után Maros vize Szentjánosbogárkák Piros reggel A tej himnusza Óda egy nyúlhoz Láthatatlan őzikék Zakar Galambok Váltott gyerek Velük, helyettük, értük! Dalolj, ne félj! Az égő bokor Gyôzöd-e még (1945) Családfa Fázó csillag Vízözön előtt Egy fiatal német katonához Groteszk ,,Kraft durch Freude'' Felhők háromfelől Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz Ázott kövön Győzöd-e még? Éjszaka 1943-ban Beszélgetés Pilóta Kiáltás a pusztába Köszönjük meg a mái kenyerünket Messze nézzen, aki élni akar Fecskét látok Borvízforrás A Hargitán Az Oltárkő alatt A Fekete Rez A Csíki Székházban A Maros forrása mellől Reggel a szállason Székely pap Valaki a hegyen kiált Lajtorjás szekér Az Egyeskő Lelki beszélgetés a fenyőfákkal Egy borjú sír A havason Máriaszem Rutafa Sütkérezés a hangyával Csonka fűszálak Úrfelmutatás Csűrdöngölő Katicabogár Mókus Országúton lányok mennek Tizenkét bükkfa Februári napsugár A Tisza-hídon A magam módján Bölcsődal a bükkfa alatt A hegy derekán Szénaboglya Öreg táltos Mit mondanál? Embertelenül ember Fűzfa az árvízben Kétélű kard Jávorfa Tavalyi fű A Kék Forrás Mindazonáltal Elmegyek, elmegyek... A bernáthegyi Őszi kertben Erdő szélén estvéledtem Tizenkét csillagú korona (1947) A marcali Szűzmária Üdvözlégy! A kék palást Bűnösök menedéke Bölcsességnek széke Áldott az asszonyok között A keresztúton Szentolvasó Magyarok Nagyasszonya Az igazi Mária Pitypang Évrôl évre -- 1946 Kívül a Bárkán Hajnal a Normafánál Örvénynek az örvény A Dunáról fúj a szél Ezeréves dallam Mint az ördöngös fiú édesapja Hajnali madárszó Vadgesztenyék Évrôl évre -- 1947 Samu bácsi Tera néni Csak a furulyát A bölcs hernyó Kukoricaszárak, éjjel Tavaszi szél vizet áraszt Évrôl évre -- 1948 Kék csend Fanyar tavasz Meghalt a visszhang Bocsásd meg Isten áprilisa A fordított Jónás próféta Érett nád Téli áhitat Évrôl évre -- 1949 Ejhaj, hóvirág! Jézus a Mátrában Invokáció egy szőrös hernyóhoz Áraszd meg a vizet! A Dunáról fúj a szél Csendes mise Találkozás Ablakomba, ablakomba... A Csörgő patak Kettős szivárvány Mátraszentimre Bocsássatok meg Két asszony Mandolin Te Deum Mária és Márta A Mindennevű Hej, voltam én is fiatal Évrôl évre -- 1950 Mint egy fáradt csiga Azért... Hogy mit szeretnék? Évrôl évre -- 1951 Szegfű Hajnali kertész Sétál az Isten Esti ballagás Béke, béke... Hegyeken túl is -- innen is Évrôl évre -- 1952 Himnusz Kalazanci Szent Józsefhez Bizonytalanság Szél a Pilisen Ballagás a Pilisen Tücsökszó Ó tiszta csend! Az első sárga levél Az ősz dicsérete A keresztút I. Stáció II. Stáció III. Stáció IV. Stáció V. Stáció VI. Stáció VII. Stáció VIII. Stáció IX. Stáció X. Stáció XI. Stáció XII. Stáció XIII. Stáció XIV. Stáció Évrôl évre -- 1953 Pannonhegyén, öreg padon A jelen, a titokzatos Fecske Lábnyomok Avarban virág A hatvanévesek angyala I. Nézni, nézni II. A csillagok tövében III. Barack IV. Most válik el Imádság jó halálért Töredékek temetés után Mondd végig Legyen jobb a világ Medárd Évrôl évre -- 1954 Ködben Ujjak Mosolygó gyermek Csavargó szellő Őszi fecske A fák, a szelíd óriások A tearózsa Évrôl évre -- 1955 Nézd, süt a nap! Parázs Könyvek Mancus vagy az állhatatosság Atommag Szekfű Gyula halálára Párbeszéd a halálról Madárijesztő Mint a Mátra Levél Balanyi Györgyhöz Csillagok, csillagok Fények Búcsú a bükköstől Levél Rómába Emberség Három sóhajtás Évrôl évre -- 1956 Hegyoldalban Elégia egy hernyó-rágta tölgyesben Szőlőhegyi szemlélődés Hőscincér Megint csak a napot lesem Krisztus mindenfelől Készülj, anyánk! Áldott, aki előre néz A feltámadt gesztenyés Szent család Törött rádió Dörmögés a Múzsával Mendegélünk föl a Kopaszra Küldetés Évrôl évre -- 1957 Gyerekek Illatok Száll az angyal Angyal beszélt belőle Madár A megszedett gyümölcsfa A mátrai temető Misék Úrfelmutatás előtt Megyen már a hajnalcsillag Köd Szamár és cinege Két kis malac A tündérek keresztfia A várakozó Ibolyántúli sugár Hat szonett a csodálkozásról I. II. III. IV. V. VI. Jeromos a barlangban Évrôl évre -- 1958 Játékszer Kaszafenés Fordíts, fiú, a rádión A búcsúzó naphoz A névtelen angyal Öregasszonyok Hársfák Nyírfakosár Szentségtartók Hetven felé Jaj de szépnek... Fák és gyerekek Pillanatkép Ha jő a perc Szíriát oszlopai Carmen semisaeculare Évrôl évre -- 1959 Búcsú a szavaktól Halotti beszéd a mezei virágokhoz Bujdosik az árva madár Kézrátevés Nyárvégi reggel A kétarcú angyal A pók halála Esik eső Szép piros szív Holtig-e vagy hazáig? Nézz fel a kékbe Vendégek Lilaszegélyes orgonasoron... Évrôl évre -- 1960 Ne félj! Szitálnak a szélben... Ember maradj! Három és négy között Múladozóban már a zivatar Erdei mise Hold a Csóványos felett A köpönyeg Dáliák Unokák Örökösök A lóré Évrôl évre -- 1961 Dörmögés Ökörfarkkóró Nem betegség Isten tenyerén Szeptemberi lomb Hosszú élet Kínrímek Évrôl évre -- 1962 A rakéta útja Felhőjáték Kérdések felelet nélkül Köszöntő Üzenet Mozart, hegedűverseny Egy rózsacsokorra Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra Imádság humorért Oroszlán Évrôl évre -- 1963 A néma Miatyánk ======================================================================== A versek jegyzéke cím szerint -- A -- A bánya A bányász A bernáthegyi A beteg siránkozik A bölcs hernyó A búcsúzó naphoz A bús testvérekről A bűneimmel egyedül A csendességről A Csíki Székházban A csillagok tövében A Csörgő patak A Dioskurok temploma A Dunáról fúj a szél (1946) A Dunáról fúj a szél (1949) A fák, a szelíd óriások A fehér koszorúk titka A Fekete Rez A feltámadt gesztenyés A fenyőfa éneke A fészekről A föld (Tavaszi kórus) A folyó A fordított Jónás próféta A hajnal szerelmese A Hargitán A hatvanéves Prohászkának A hatvanévesek angyala A havason A három csúcs A hegy derekán A hűséges hűtlenségről A jegyes éneke A jelen, a titokzatos A Kék Forrás A kék palást A keresztút A keresztúton A két isteni Nővér A kétarcú angyal A kiáltás A kiáltás elől való futásról A kis gomba dicsérete A köldöknéző A költő háborús imádsága A könny születéséről A könnyről A köpönyeg A látogatásról A lélek a lélek titkairól A lóré A magam módján A magányosság toronyablakából A magvető A marcali Szűzmária A Maros forrása mellől A másikomról A második születésről A mátrai temető A megszedett gyümölcsfa A messze húzott zivatar nyomában A messziről szóló ének A mester A mécses A Mindennevű A napkeleti bölcsek A napos hegy A néma Miatyánk A névtelen angyal A pátriárka A pók halála A prefektus A professzor A Püspök A rakéta útja A régi testvérekről A remete a sivatagba indul A római holdhoz A sétálásról A sírásról és a nevetésről A szívemet jártatom A tárna A tearózsa A tej himnusza A templomos házban A testről A Tisza-hídon A titok A tornyos ház A torony kürtöse A tó lelke A tündérek keresztfia A tűzben való sötétségről A Vág ritmusai A Vág születése A várakozó A várásról A végtelenségről A visszanézésről A vizek estéje A zászlónk A Ziller litániája Ablakomba, ablakomba... Akarsz, kis ember? Akikről azt hiszik, hogy én vagyok Alagút Alkonyat a Balatonon Almafavirágzás Alm Alszik a sátor Amikor minden visszájára fordul Angelus Angolok Angyal Angyal beszélt belőle Antenna Anyukám Apácák Apám Apja fia Apró lelkecskék Asszonyok Atommag Avarban virág Az ablakból Az acélember Az autó éneke Az egyedülvalóságról Az Egyeskő Az egyetlen kéz Az eljövendőség elébe Az első sárga levél Az ember (Tavaszi kórus) Az estéli látogatásról Az ég Az ég (Tavaszi kórus) Az égő bokor Az idegenségről Az igazi Mária Az Isten (Tavaszi kórus) Az Isten fiatal Az Isten kezéről Az Isten ölében Az Oltárkő alatt Az oszlopról Az öldöklő angyal Az örömről Az ősz dalol Az ősz dicsérete Azért... Ákácvirágzás Áldás Áldott az asszonyok között Áldott, aki előre néz Áldozás előtt Állj meg, fölemelt kéz Áraszd meg a vizet! Árvák Ázott kövön -- B -- Balatoni csend Ballada a szépség szomorúságáról Ballagás a Pilisen Barack Barakk Bárányfelhők Beethoven Belenéztem a Napba Beszélgetés Beszélgetés (Áldás) Béke, béke... Bizonytalanság Bocsánatkérés Bocsásd meg Bocsássatok meg Borongás naplementekor Borvízforrás Bölcsek Bölcsességnek széke Bölcsődal a bükkfa alatt Bujdosik az árva madár Búcsú a bükköstől Búcsú a szavaktól Búcsúzás Búvár Búzavirág Bűbáj Bűnösök menedéke -- C -- Carmen semisaeculare Cinege Credo quia absurdum Csak a furulyát Csak eltűnődöl csendesen Családfa Csavargó szellő Csemete-ákác lombon át Csend (1924) Csendes mise Csendes tavaszi dal Csengettyűszó Cserdülj ostor! Cseresnyefa Cserfa a fenyvesben Csigabiga Csillag Csillagok, csillagok Csitt! Csonka fűszálak Csűrdöngölő -- D -- Dal (A belülvalók mécse/Sírás és nevetés) Dal (Szembe a Nappal) Dal három húron Dalolj, ne félj! Dalt, dalt! Dáliák De profundis Demodokos Diákszakasz Dolgozatírás Doromb Dörmögés Dörmögés a Múzsával Dunapart és cella -- E -- Egy borjú sír Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz Egy fiatal német katonához Egy karéj fekete kenyeret Egy magányos magyar Egy rózsacsokorra Egyszerű titok Ejhaj, hóvirág! El kell menni a sivatagba Elégia egy hernyó-rágta tölgyesben Elkésett hold Elmegyek, elmegyek... Elomlott testtel I. Stáció Ember Ember maradj! Ember vagyok Embernek lenni Emberség Embertelenül ember Emlékezés az otthoniakra Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra Encián Erdei mise Erdő Erdő szélén estvéledtem Ereszkedés létrákon lejjebb Esik eső Eső Eső a Vágon Eső, eső, eső Eső után Este Este az ablakban Esti ballagás Esti dal Ezen az áldott estelen Ezeréves dallam Ezüst híd -- É -- Éjjel a tengeren Éjszaka 1943-ban Éjszaka a vizeken Életem útja közepén Ének egy rút arcról Ének minden emberhez Énekszó a magasságból Érett nád És jönnek hozzám És jöttek a napok -- F -- Fakereszt Falusi reggel Fanyar tavasz Fák és gyerekek Fáklya Fázó csillag Februári napsugár Fecske Fecskét látok Fehér mezők Fehér rózsák a Dunán Fekete hegyek Felhőgomolygás Felhőjáték Felhők, felhők! Felhők háromfelől Felhős ég dicsérete Fények Férfiak Fiúk Fogfájós rímek Fogócska Fonnyadó búzavirág Fordíts, fiú, a rádión Földindulás (Költemények/Harangszó a viharban) Földindulás (Fekete kenyér/Kemencében/Szolgálat) Fölszállás Főpróba Fülemile a hegyek közt Fűzfa az árvízben -- G -- Galambok Gonosz emberek Gödöllő Gregórián Groteszk Gyalogjáró ember éneke Gyanta Gyerekek Gyerekek az utcán Gyónás nélkül Gyónás után Gyöngyvirág Győzöd-e még? -- H -- Ha jő a perc Hadd essen az árnyék! Hajnal a Normafánál Hajnali kertész Hajnali madárszó Halotti beszéd a mezei virágokhoz Hamvazás Hanyatló hold Harangvirág III. Stáció Hat szonett a csodálkozásról VI. Stáció Havasi pihenő Havasok Három és négy között Három sóhajtás Hársfák Hát itt van, testvér Hegyek Hegyeken túl is -- innen is Hegyoldalban Hegyorom és fátyolfű Hej, voltam én is fiatal Herkulesfürdői emlék VII. Stáció Hetes fogat Hetven felé Himnusz Kalazanci Szent Józsefhez Hiszek Hivők és hitetlenek Hogy mit szeretnék? Hold a Csóványos felett Holdsugár Hollók Holtig-e vagy hazáig? Homoki felhők Hosszú élet Hová rohantok? Hó a hegyeken Hőscincér Hullámmoraj Hullámverés Huszonöt vers Hűsen és aranyon -- I -- Ibolyák Ibolyántúli sugár Illatok Imádság a hegyen Imádság a Kolosszus előtt Imádság humorért Imádság jó halálért Imádságos dal holdfénynél Intermezzo Invokáció egy szőrös hernyóhoz Isten áprilisa Isten érkezése Isten forrása Isten lánca Isten tenyerén Ithaka Íme mily édes és gyönyörűséges... Írók asztala -- J -- Jaj de szépnek... Jani Jákob kútjánál Járok a tengeren Játékszer Jávorfa Jeremiád Jeremiás Jeromos a barlangban Jézus a Mátrában Jézus és a kereszt Jó emberek Jó nekem, Uram Jó testvéri szóval Jól van ez így? Jöjj, szegény fiú! Júdás Júniusi körte -- K -- Kakasszó Kalypso Kaszafenés Kaszálók Katicabogár Káté Kecskepásztorkák Kemény parancsolat Kenet Ketten a Mesterrel Kettős szivárvány Kék csend Kék hegyek Kérdések felelet nélkül Készülj, anyánk! Két asszony Két imádság Két kis malac Kétélű kard Kéz kézben Kézrátevés Kézszorítás Kiáltás a kapuból Kiáltás a pusztába Kilenc gödör IX. Stáció Királyok igrice Kis csibék Kisgyerek Kínrímek Kívül a Bárkán Koszorú Köd a Pilátuson Ködben Ködös vizek fölött Köd Költemények (1916) Könnyek Könyvek Könyvek, sereggel Köszönjük meg a mái kenyerünket Köszöntő Követek Közelebb a kékhez ,,Kraft durch Freude'' Krisztus mindenfelől Kukoricaszárak, éjjel Kupolaterem Kurucok tánca Küldetés -- L -- Lábnyomok Lajtorjás szekér Lámpák Lány, kötéssel Láthatatlan őzikék Láttam csillagát napkeleten Legyen jobb a világ Lelkecskék Lelki beszélgetés a fenyőfákkal Leszállás Levél Balanyi Györgyhöz Levél Rómába Légoltalom Légy csendességben! Lila virág Lilaszegélyes orgonasoron... Liliput Lombzúgás -- M -- Madár Madárijesztő Magamat, íme, elhoztam Neked Magyarok Nagyasszonya Mancus vagy az állhatatosság Mandolin Maros vize Máglyafüst Mámor Március Mária és Márta Máriaszem Mátraszentimre II. Stáció Medárd Meditációk Megértettem, hogy kenyérnek születtem Meghalt a visszhang Megint csak a napot lesem Megy a hajó a tavon Megyen már a hajnalcsillag Mendegélünk föl a Kopaszra Mennyegzős ének Ments meg Uram! Mentsd meg lelkedet! Messze nézzen, aki élni akar Mi hárman Miért? Mindazonáltal Mindörökké fiatal Mint a fű a szélben Mint a Mátra Mint az ördöngös fiú édesapja Mint bölcs kutya a küszöbön Mint egy fáradt csiga Mint gyenge harmat a napon Miserere Misék Mit láttam! Mit mondanál? Mondd végig Mondtam magamban Mosolygó gyermek Most válik el Mozart, hegedűverseny Mókus Múladozóban már a zivatar -- N -- Nagy fiúk Nagymama Nausikaa Ne aludj, Uram! Ne félj! IV. Stáció Negyven nap, negyven éjjel Nehéz poggyászú katonák vagyunk Nem betegség Nem én, Uram! Négy fiú a tóparton Nézd, süt a nap! Nézni, nézni Nézz fel a kékbe Nocturnum Novemberi utazás Nyári eső Nyári zsongás Nyárvégi reggel Nyírfakosár VIII. Stáció -- O -- Odysseus Ojtovány Októberi rózsák Orgonaillat Oroszlán Országúton lányok mennek Ó milyen szabaddá... Ó tiszta csend! Óda a várhoz Óda az Egyházról Óda az Értelemhez Óda egy nyúlhoz -- Ö -- Ökörfarkkóró Öreg táltos Öregasszonyok Óriások Örökösök Örvénynek az örvény V. Stáció Össze-vissza Őszelő Őszi fecske Őszi kertben -- P -- Pannonhegyén, öreg padon Parázs Párbeszéd a halálról Penelope Péter sírása Phaëton Pillanatkép Pilóta Pirongató Piros reggel Pitypang Pocsolya Porban és éjszakában Prédikáció Présház Primicia -- R -- Rapszódia Razzia Reggel a szállason Regős ének Régimódi vers az isaszegi országútról Ribiszke Ribiszkegallyak, piszkebokrok Rikkant a rigó Rohanunk Roma aeterna Rózsakoszorú Rózsaszínű hegyek Rudolf Czinege Rutafa -- S -- S. O. S. Sajó Samu bácsi Sarlósboldogasszony Sebesen, sebesen Sétál az Isten Sibyllák éneke Siralmas ének a kerítésen kívül Sirály Síró testvérnek Sóhajtás a felhők után Sötét folyosó Süss fel nap! Sütkérezés a hangyával -- SZ -- Szabad ember éneke Szabadíts meg a gonosztól! Szamár és cinege Száll az angyal Szegedi óda Szegény kagyló Szegfű Szembe a Nappal Szekfű Gyula halálára Szellősuttogás Szent család Szentjánosbogárkák Szentkirály szólongatása Szentolvasó Szentségtartók Szeptemberi lomb Szerkesztőség Székely pap Szél Szél a Pilisen Szénaboglya Szénaillat Szép piros szív Szikrazápor Szíriát oszlopai Szitálnak a szélben... Szobor Szolgálat Szomorú kisfiú Szonett Szonett egy palack forrásvízre Szóló sziklák között Szőlőhegyi szemlélődés Szürke dal Szürke délután -- T -- Találkozás Tavalyi fű Tavasz csengettyűje Tavaszi kórus Tavaszi szél vizet áraszt Te Deum Te vagy a jó Telihold Tenger Tenger, most itt vagyok Tengerparti ének Tenni, tenni Tera néni Testvér Testvérek vagyunk! Téli áhitat Tiszavirág X. Stáció XI. Stáció XIII. Stáció XII. Stáció Tizenkét bükkfa XIV. Stáció Tojás Töredékek temetés után Törött rádió Túl a borókán Tücsökszó Tüzek a ködben Tűnődés Tűzvész -- U -- Ujjak Unokák Új ének Újévi reménykedés Úrfelmutatás Úrfelmutatás előtt Útféli bokor -- Ü -- Üdvözlégy! Ünnep Üzenet -- V -- Vadgesztenyék Vakáció Valaki a hegyen kiált Van-e szebb, testvér? Vágy, vágy Váltott gyerek Város a hegyről Velük, helyettük, értük! Vendégek Verseket írok Vér az utcán Véreső esik Világítótorony Virág a tengeren Virradat a Vágon Virrasszatok! Virrasztó Vitézi ének a romvárak alól Víz, víz, víz... Vízió a vonaton Vízözön előtt Vízválasztó Vonat a mezőn -- Z -- Zakar Zrínyi harmadik éneke Zsibongás ======================================================================== A versek jegyzéke kezdôsor szerint -- A -- A bújó régi ösvény A bűneimmel egyedül vagyok. A Csíki Székház ambitusán A csôcselék e csúf korában, A Dunáról fúj a szél, A Dunáról fúj a szél. A fák alatt feküdtem, A felhôk odafenn bújócskát játszanak. A folyosó végén, a hosszú, keskeny A gôgöslelkű kérôk zajongnak a teremben, A Hagymás üzen az Öcsémnek, A hajnali fényre kitárom A hallgató, sötét szobában A havasok, mint dóm-pillérek állnak. A havason, a havason A hegyekrôl most kúszik le a reggel A hold az égen úszik. A hold ezüstös csónaka A holdsugár halkan pereg. A jó tündér-keresztanya A katedrán egy Férfi ül. A kiáltás végigsikoltja A kilencedik vagy a tizedik A kispap-kert szôlôszegélyes útjain A ködök napja. Ólmos szürke ég. A könnyben van az élet. A kullogó telet lesem A legfelsô emeleten A lekaszált hegyoldal közepén, A lelkem partján állsz és mosolyogva hívsz: A második félszázad küszöbén A messze húzott zivatar nyomában A mélységbôl kiáltok Hozzád. A mézillattól mámoros mezôt, A munka mámorától ittasultan A múltak lelke körülem suhog, A nagyszívű Alkinoosnak A nevükre aranyos napfény A nyár, a szénaillatos még itt aludt az este. A nyári busz fullasztó melegében, A partokon, a vizeken A percet, amikor megláttad A rauhensteini várban, hol lábnyomát belepte A rádió recseg, ropog: A Rend és a Szabadság védelmében, A sárgarigónak, A sárkányfejes régi lámpa A Sella és a Marmolata közt, A Szegedi Fiataloknak A szemem sokszor hűtelen. A sziklapart fokán, a habtörés felett A szívemen egy szegfűszál. A szomszédasszony udvarán A tájra száll nagy szürke köd. A templomtól a temetôig, A tengeren a holdfény selyme zizzen, A toronysisak hűvös magasából, A városból, ahonnan egyre mennék, A véghetetlen kék tükör A Végtelenség Kristálycsarnokában A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak A véres sár üvöltô tengerében A virágtalan, gyümölcstelen ágtól, A zordon és királyi Betlehemnek Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. Agg szót beszélek, megtanuld: Agyaglábú Kolosszus! Ahol járok a hegyoldalakon, Ahol járok, amerre nézek, Akarod tudni? Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad, Akarsz, kis ember, gôggel, szilajon? Aki szeret, aki nagyon szeret, Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, Alabástrom felhôk körmenetje Almaképű kis német katona, Alpesi erdô néma hűsén, Alpesi kunyhó, kövi fészek. Alszik a júliusi éjen Alszik a kert, eljött az este, Ama csillag után. Amelynek színe mint a menny Amikor kicsi voltam, Amikor mentem az országúton Amikor tetszik, hogy próbára vess, Angyal, jóságos útitárs, Angyalföld. Éjjel. Razzia. Angyalt, ördögöt látok verekedni, Angyalt, Uram, a megelégedésnek Anyánkat énekeljük, Apám. Két szikra szem. Nagy, tiszta homlok. Aranymisémig kisfiú koromtól Aranyporos nyárvégi reggel, Arcom körül a szentjánosbogárkák Asztalomon piros abrosz Az ablak alatt, a fáskamránál Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi Az arca ráncos, mint a csíki dombok. Az áprilisi réten Az árok árva szélén, Az ég a fák válláig ér, Az ég, az ég, amerre látsz, Az elsô akkord búg a zongorán. Az erdô szempilláin dús cseppek ezre ül. Az ezredek tiporta köveken, Az iskolaház folyosója sarkán Az Isten küld, testvéreim, tinéktek Az izzadt völgyön végigköpi kormát Az országúton ballagok. Az öreg ember soha sincs magában: Azelôtt tudtam, ki vagyok, Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod: Azt mondod, hogy én jó vagyok, Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Azt szeretem, aki nevet, Ákáclombon, orgonákon, Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald Áll a Kereszt az ég alatt, Áll, egyenesen, egymagán Állani, némán, mint a Mátra, Állok a legutolsó stációnál, Állok cseres hegyoldalon, Állok magasan, egyedül, a hegyormon, Állottam a völgy fenekén, Állottam hosszan, hallgatag, Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen, Ásít a sivatag. -- B -- Bagolyirtás, Bôgösrét és Ágasvára. Ballagdálok a vén Pilisen, Barack a lomb közt, derekán a nyárnak. Baráti kézzel, Be szép vagy, édes gyöngyvirág, Békafürdôs faluszéle, Bétellett a harag kelyhe, Bizony hogy én is úgy vagyok, Bocsásd meg énnekem, Uram, Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek, Bokor alatt komázok a bogarakkal, Boldog a bűn és érdemtelen áldott, Bolyongok a Hargita gerincén. Borongó fenyôfák alatt Borvízforrás csörög a lábaimnál, Bosszúsan, mint a bibliában Budai vár! a napszerette síkon, Bujdosik az árva madár, Búcsút mondok a könnyes énekeknek, Búcsúzom tôled, drága bükkösöm. Búg a szellôn a hegyoldal, Bús lelkét rámlehelte Bús téli dombon állok egyedül. Bús topogás a nyílt verem körül, Bús véreimre gyakran gondolok, -- C -- Cirenébôl jött, messze földrôl, Csak egy perc, -- mondod, -- csak egy pillanat, Csak most, Uram, csak most legyek siket! Csavargó szellô átszalad Csemete-ákác lombon át Csendes a tenger. Ring a habja lágyan, Csendes éj. Lámpám leoltom. Csendes esô csordogál, Csendesen, botfülű vonat! Csepp asztalon éppen csak annyi hely, Cserlomb alatt, elsôfű szénán Cserlomb alatt mohos kövön ülök. Csibe csipog, liba gágog. Csigabigácska, jaj de nem-okos vagy! Csíkszenttamási lajtorjás szekéren Csilingiling, az alvó nóta éled, Csilla könnyű párafátyol Csillagok, csillagok Csillagos volt az éjszaka, Csillog az alkony, ég a tó, Csipkésen a lomb közt dorombol a fény. Csitt, nyugtalan szív, légy szerény! Csodaszép reggel! Rikkant a rigó. Csodálkozás! Te vagy az ember-elme Csodálkozol, te értô jó barát, Csodálkozom azon, hogy megszülettem, Csorgattál hitet fejemre, Csupa szépség és csupa szomorúság Cudar felhôk gomolyognak, -- D -- Dajkál a bükkfa sátra. Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk! De hallanák-e szómat értük? De jó itt lenni, ilyen mese-távol De megtréfáltál, seregek Ura! De most már megfogom a kezedet. De most, testvérek, levegôt! De odakint már mosolyogtál De szép, de édes a fiatal álom! Dolgozatírás. ,,Mi szeretnék lenni?'' Drágalátos szent testét -- E -- E barbár korban, amely megtagad, Egy ablakban, egyedül, árván, Egy bamba fog. Egy jajnyira villámlanak fejedtôl Egy karéj fekete kenyeret Egy koraérett ringló Egy nagy darab lengyel legény, Egy nap, mint a rest csiga, mászik, Egy testvér jött, a tűzszeműek egyike, Egy tört fenyôág és egy kis üveg, ,,Egy új világ van születôben!'' -- mondják, Egyedül áll a lekaszált mezôn, Egyetem. Dél van. Kupolaterem. Egyik kezedben skorpió sziszeg, Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen, Ejhaj, hóvirág! Eldicsérték már a boldog delet, Eljöttünk, eljöttünk Elküldettél -- félelmes küldetés! -- Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek. (Elmegyek, elmegyek...) Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek. (A köpönyeg) Elment a Jézus. Elomlott testtel, a műtét végén, Elsô B osztály. Hittanóra. Káté. Elszállt a forró kánikula-évszak, Elült a zápor, elnyugodott a szél, Ember, ne félj a rossztól! Ember vagyok, a szürkület fia, Embernek lenni! ,,Enmagamtól miért is rejtegetném -- Erdei ösvény, rajt húsz-egynehány Erdô füvén fekszem hanyatt. Erdô szélén estvéledtem, Eresz alatt a fecske már cikázik. Erôlködik és liheg a vonat Esik az esô, mintha öntenék. Esik az esô. Veri a Vágot. Esô, esô, esô, Esô után, Este van, nyár van, mosolyog a csend. Esteledik. Ballagok. Esteledik, de még zöldek az árnyak. Esti erdô. Lomha tuskók Ez a bölcsô. Oly jó feküdni benne. Ez a tizenkét bükkfa temploma. Ez a világ az ördögé! Ez itt a csatatér. Ez itt a tárna. Ez nem betegség, ez csak állapot: Ezen az áldott estelen, Ezen az ôszös nyáron, -- É -- Édes Gödöllô! Tágas végtelenség! Édesanya, boldog anya, Éjfél után egy óra lehet. Éjjel van, három és négy között az óra, Éjszaka, fojtó, fekete. Életem koszorúja, drága lelkek, Életem útja közepén Élô sátor, barna bükkök ága, Én édes, édes jó testvéreim, Én ha ledôlök fáradt vánkosomra, Én Uram, Istenem, velem mit tettél! És a hegyen még egyszer visszanéztél És a Küllô jár. Komolyabb kalásznak És ha száll a délután, És hányszor nem lehet segíteni! És jönnek hozzám emberek, És jöttek a napok és a Tengerbe hulltak. És jöttek csendes, rózsás reggelek. És jöttek, jöttek, ôrült éjjelek. És kiszáradt az ajkamon a szó, És lôn, hogy a kakas másodszor szólala. És miután bezárt ajtók megett És ne engedd, hogy visszanézzek. És szólottam magamhoz komolyan: És tapsikoltam, énekeltem: És tôletek is messze mennék, -- F -- Fanyar ködben, december éjszakában Farkas-barkas jaj de szép! Fehér a hold és vágtat a vonat, Fehér fényben, fehér ruhában, Fehéren csillogó mészkô-falak közül, Fejem fölött bükkfasátor, Fekete éjjel, fojtó, vak, kietlen. Fekete éjszakába, fekete éjszakából, Feketén gubbasztok a Fekete Rézen, Feketén, karcsún, elegánsan Fekszel a párnán: letörött faág, Fekszem a földön a fiatal fűben, a nap sugarán. Fekszem a fűben a napon, Fekszem hanyatt az élô szônyegen, Feküdt az erdô ôszült avarán. Felhôk, felhôk, Felhôk, háromfelôl Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, Felkiáltottál: Beteljesedett. Ferencvárosi teherpályaudvar, Fiatal arcnál, fiatal szemeknél Fiatalok, egy fészakalja, Fogadd el, Uram, szabadságomat, Forgatag utcák nyüzsgése között, Földindulás van, édes feleim. Földindulás! Földindulás! Földön túl, tengeren innen Földön túlról üzen az űr. Fönt, fönt a hegygerincen Fövenyes part szirtfoka mellett Fut a hajó. Az árboc árnya Fut a kocsi, zörög a kerékagy. Fut, fut velem a római vonat Fülemben egyre zúg a páli szó: Fürjes, pipacsos dűlôn járok. -- G -- Galileai férfiak, Gránit hegyek alkonyatában Gyöngyvirágos szép tavasznap, -- H -- Ha ablakodat megkoccantaná Ha jô a perc majd, amikor lezárul Hadd el a pityergést, Hadd utánzom a régi mestert, Haj be vénes bölcsesség ez, Haj regö rejtem. Hajnalodik. Rózsás aranyban égnek Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Hallják meg hívôk és hitetlenek Hallod a mély harangokat? Halovány csillagok zizegnek az Oltban, Hamar, tanuljunk! Oly rövid az élet, Harangvirág az erdô közepén, Harmat nevet kövér haraszton, Harminc napot, harminc csodálatos nap Hasztalan csóválod a fejedet, Hasztalan görnyedez utánad a Cirénei Havas, csikorgó téli szürkület. Havasi szálló. Köd csüng a világon. Hármas tornyoddal, alpesormi Templom, Három fiú, a negyedik az atyjuk, Hát ilyenformán élek én: Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd, Hegy megett az esti nap Hegyek hátán járdogálok, Hegyeken túl is, innen is, Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap Hegyen állok, völgybe nézek. Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot Hej, voltam én is fiatal, Hetven körül Hét évtizeden át Hirtelen erôszakos zörrenéssel megtorpan a villamos. Hítt a Múzsa sokszor engem, Hívtok, fiúk? Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni, Honnan a rügy? Hová rohantok, jaj hová, gonosztevôk? Hozzád, Veled, Neked, Hóval jöttél, fiatal esztendô, Hull az esô makacson, Hull, hull a holt mezôre Hullámzó hegyeken Huszonöt vers egy hónap alatt! -- I -- Ilyen éj még sohasem volt, Imádunk téged, ismeretlen Isten, Ismeretlen lomb alatt Isten, ki a világ felett Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Isteni áldásul Sáros szült Pannoniának. Itt a hegyen, ahol minden levôk: Itt a hegyen pözsög már a pázsit, Itt egy fiúcska, ott egy kisleány, Itt is, ott is, a fojtó csendbe Itt sárba fúl a fehérfátylú tél. Íratlan hófehér lapot -- J -- Jaj de szépnek, fiatalnak Járogatom a lekaszált rétet. Járok csendben, egymagamban, Játék után a pázsiton Jeges Dunán, zörgô Dunán Jeruzsálem leányai, Jó nekem, Uram, havas, téli tájon, Jó volna lenni búzavirág-módra: Jól eltömött redôny mögött Jól hallok-e vajjon? Jól van ez így? Istenes így? Jóságos Úr, ki minket úgy szeretsz, Jöjj el, édes Jézusom! Jöjj Ilmikém, fülembe zummog Jöjj Ilmikém. E csúnya Pestre Jöjj, sírjunk együtt, te szegény fiú! Jön. -- K -- Kavarják mások a szeleket szárnyon, Kábultan állok ájtatos-magamban Kávéház. Nyüzsgés. Írók asztala. Kemény és karcos légy ma, ének, Kendôs néni, kék köténye karton, Keresztelôt imádkozott Kertek alján surrogó tüzek: Kertünk bokrán cinege, cinege. Keserű, dermedt könnyel sír a nap. Ketten ülünk a parti köveken Kezed, mely most akár egy kisgyerek-kéz, Kék víz idelenn, Kékre mázolt deszkabódé, Kérdezted már, mi az, hogy ,,Én vagyok''? Két kezem közt remegô kis fecske, Két óra közt. Állok a folyosón. Két tábla szôlô közt lakom, Kicsi hajó, tele van a fedélzet. Kidôlt-bedôlt kápolna áll mohverte kô fején, Királyok igrice vagyok. Kis asztalon ébenfa ládikó. Kis csibék, Ködben állok a Pilátus ormán. Könnyű felhôk fenn az égen, Könnyű rigó, Könyörülj rajtam Isten, a Te nagy irgalmasságod szerint Könyv a kezemben, himnuszok. Könyvek, sereggel, légió titán: Körül-körül virágban áll Körülöttem szeszélyes kôtitánok: Köszönöm nektek, pilisi hegyek, Kövek felett, romok felett Kövér aranyat izzad a nap, Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet. Kukorikú, a kakas trombitál, Küldetett minden tehozzád követként: -- L -- Langyos az éj: Lassan lehajlik pajzstartó kezem, Lányok, lengô ruhákban, lebegô Lásd, tudtam, hogy ma újra eljössz. Látlak már messzirôl integetni újra Látod, én kisgyerek vagyok. Láttam a Püspököt! Láttam egy nyulat. Kövér volt a rét, Lebeg a hold hűsen és aranyon Legszebb mégis a két isteni Nôvér: Lenn a városban valamely toronyban Levelet kaptam. Vers-olvasni kérnek, Lezárom a könyvet, letörlöm a tollat, Légy csendességben: Isten hogyha hív, Lilaszegélyes orgonasoron Lomb közt a langyos permeteg Lombringató erdôszegély, -- M -- Ma más vagyok, mint tegnap voltam. Ma telihold, mondja a gazdám, Magad maradtál, mint a megszedett Magam vagyok. Magamat, íme, elhoztam neked, Magasan, feketén, nesztelen, Magasan fönt a bástya felett, Magasztalja én lelkem az Urat Magyarok, magyarok! Sztambulban temetnek. Maros vize fut a fűzes part alatt, Májusi béke mosolyog az égen, Májusra leperdül a cseresnye virága, Már csak amolyan zötyögôsen baktat Már nem is kutatlak. Mátraszentimre, csepp falu, Medárd, Medárd, kaján Medárd, Megállj, Megérintettem a csodát. Megintcsak billenôs a mérleg. Megjött az esô valahára! Meglendül a tárcsa, Megmondom: Sokszor megcsodáltam Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe: Megroncsolt testtel, homloka tövisben, Megúnom olykor a világot, Megy a hajó a tavon. Megy a Jézus a Kálváriára, (A keresztúton) Megy a Jézus a Kálváriára, (A keresztút) Megyen a nap a maga járásán, Megyen már a hajnalcsillag lefelé. Mendegélünk föl a Kopaszra. Menj, keserű látó, láss ott, hol nincs keserűség, Menj, meg ne állj a meredek sötétnél: Mentél, amerre húzódott az ösvény Merengô arccal üldögél a hold Merre menjek? Mert forrást adtál s patakot, Mert utánam kiáltanak. Mese-tüzében alkonyi sugárnak Még a füvön csepereg a harmat, Még a lusta csillagok. Még áll a szürkület. Mi lobban ott az éjnek éjszakáján? Mikor a földbe bújtunk, mint a féreg, Mikor a régi pátriárka Mily különös, hogy oly fényes az utca, Milyen szépek az alkonyati felhôk! Milyen szóval szeresselek? Mind elmentek, magam maradtam. Minden ige már betellett. Minden rózsa szent legyen. Mindenfelé Mindenkinek megmondom kereken: Mindennevű, hogyan szólítsalak? Mint a koraérô júniusi körte: Mint ama bibliás királyi emberhez, Mint anya, hogyha útra készül, Mint az ördöngös fiú édesapja, Mint bomlott nyájban szédült farkasok, Mint egy fáradt csiga Mint egy jószívű, jólnevelt kutya Mint egy letört faág, tövén a régi fának, Mint egy szédült szarvasbogár, Mint éjszakföldi castruma kôfalán Mint félreesô állomás lakója az egyetlen vonat után, Mint gyenge harmat a napon, Mint limmel-lommal egy diák-fiók, Mint óramutató a számlapon Mire odaérsz: kietlenül állnak Misémben Úrfelmutatás elôtt Mit is mondjak, mit is kérnék, Mit láttam! Mit láttam! Mit tudtok ti a könnyrôl, könnyesszavú testvérek, Míg emberhúson hízik a föld, Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja, Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát? Mondd, üldögélô, aki minden este Mondhatom, siralmas egy pikulás vagy: Mondok nektek valamit, emberek. Mondtam magamban -- s megfagyott Most a csúf tél bosszusan Most, amikor a fehér Arkangyal Most így vagyok. Most egyedül vagyok. Most, hogy hetvenes éveimet töltöm, Most, most elôre! Most megcitállak lelkem, jól vigyázz! Most zúg a mélység a mélység alatt, Mozart hegedűverseny, Múladozóban már a zivatar, Múzsa, mostan megcitállak, -- N -- Nagy esemény esett a háznál, Nagy Királynô, kit tizenkét Nagyon, nagyon szeretlek. Nap, húnyd le szemérmes szemed, Ne aludj, Uram már sokáig! Ne hívjatok, nagy hegyek, Ne hozzatok nekem virágokat, Nehéz poggyászú katonák vagyunk. Nem! Gyűlölöm a lemondás igéit, Nem, nem engedlek, fogom a kezed: Nem tündökölsz az égi seregek Nem, nem, nincsenek gonosz emberek! Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát, Néha a kezem kezedbe fogod Nézd, erre csillog álnok aranyszeme Nézd, süt a nap! -- mégiscsak erre tévedt! Nézd: földben, szélben, erekben Nézel az alkonyi távolba. Nézvén naphosszat emberek szemébe, Nézzétek ezt az összenôtt November sír a vonatablakon, November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergô. Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony. Nyár van megint. Nyárdélutáni lankadat. Nyolc hete, hogy nem ád a fösvény Nyújtózik a lomha Nap. Nyüzsgô, visongó csöpp sereg, -- O -- Odabenn bimbófakadás van. Odalenn, odalenn, Oly boldogság egyedül lenni! Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni, Országúton lányok mennek Ott látom ülni csipkés ablakában. Otthonomtól messze járok, Ó én nagyon-nagyon nem-ember Istenem, Ó Istenarc, kegyetlen Ó Máriák, Ó milyen szabaddá oldottál engemet, Isten, Ó nyárelô sokünnepű hava, Ó nyári vasárnap reggelek! Ó valóban, minket nagyon szerettél! -- Ö -- Ökörfarkkóró, boldogult barátom, Öreg diákok. A padok alatt Ôszi kertben Ôt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján -- P -- Pacsirta szól. Pacsirta trilláz Pannonhegyén, öreg padon Parancsot vettek az ôrangyalok: Parttalan tenger ringat csendesen. Piros pöttyös kicsi vendég, Piros reggel. Harangoznak Mindszenten. Piroslanak az októberi rózsák, Pók szaladt az ágyamon. -- R -- Ragyog a nyári reggel. Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom, Reggel, ragyogó. Regnum. Templom mögött nagy, széles udvar, Repülj, levél, hullámain a szélnek, Ring a tó és reng a tón Rohanunk, robogunk. Pattog a szikra, Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz. Rozsdabarna ôszi lombok Róma felett kék-tenger éj, Rutafa, rutafa, Isten fája, -- S -- S egyszer, mint a tiszta hold a vizen, S hadd imádkozom a nem-szűzekért, S lettem a néma barlangmélyi ember, Sarumegoldó templomi tisztelet Sasfészkei a sasapáknak Se múlt, se jövô, se jelen, Sebesen, sebesen, Sétál a napfény melegen Siket füleknek, csüggeteg éjszakán, Sírhatsz! Hiába! Lángol a vad Szüret. Síró fuvalmak Soha-soha még ilyen éjszakát! Sok-sok millió testvérszív sajogtát, Sokáig éltem, sok mindent szerettem, Sokszor van úgy, hogy mindent értek. Sose láttam ilyen szépet, soha ilyen szomorút: Sötétlô fenyvesek mögött, Süss fel nap! Sütkérezem a Pfänder-ormon, Sütkérezik a picike hangya -- SZ -- Szalad a lóré, csöpp hegyi vonat, Szamártestvérem mostanában Szavak, szavak, búcsúzom tôletek, Szálló sirály, Szegény kagyló: törékeny, árva jószág, Szembe a Nappal néztem egykor, Szennyes falak, csatakos utca, Szentje és atyja Kegyes Iskoláknak, Szeresd a múltat: a tiéd! Szeretem a bölcseket, Szeretem a hivôket. Szerkesztôség. Nagy asztalnál ülök, Szélcsend a tavon. Sziklák között az én világom. Szint' áll a folyó libegése, Színház. Fôpróba. Félhomályos földszint. Szitálnak a szélben hulló levelek, Szoborrá kalapálom, tiszta márvány Szomorú, lefosztott oltár felett Szól a tölcséren a menetelô. Szôlô-lugasom paradicsomában Szúró szikrák arcomba egyre hullnak, Szürcsömnyi forrás! Milyen különös: Szürke tenger és szürke ég. Szürkeruhás nem-fiatal lány Szűk ösvényen magamban járok. -- T -- Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, Tavaszodik. Te vagy a fészek, Tejszín párában úszik Kelet, Tenger! Most itt vagyok, Terhe alatt a szörnyű fának, Terméskô falvértezetében, Testvér, én érzem, a lelked remeg, Testvéreim, akik árván maradtunk, Testvéreim, maradék magyarok, Testvéreimnek ezt az éneket, Testvérek, kérlek benneteket: Téged Isten dicsérlek Tépett világok, tépett emberek Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdôk papjai, Tudod, mióta árvák lettünk, Tudom már, hogy láthatatlan vagyok, Tűzben a vonat, tűzben a mezô, -- U -- Ugrabugráló alpesi kecskék Ungorkodnak a bôjti szelek. Uram! ma minden ködbe lankadt, Uram, én ama városban lakom, Uram, ölelj magadhoz engem. Úgy állok itt, Uram, Úgy jött az árvíz, mint egy régi tolvaj: Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!... Újság, rádió, televízió -- Ü -- Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, Ülök az országúton, az árva útfelen, Ünnepnek írd ez óra csendjét, -- V -- Valahol messze szól a zongora. Valaki a hegyen kiált. Valami cseng a csendes völgyön át: Valami világmegvetô Valami zizzen a hajló fűbôl. Van aki toronynak születik, és van aki remetének, Vasárnap reggel, a kis falun át Vasútról jövök, késô este van. Vágd el a kötelet, Vágy, vágy, nehéz és néma vágy, Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, Városról városra Vedd a kezedbe az eleven csodakagylót, Verseket írok. Minden nap. Sokat. Végtelenség, a te szemed rettenetes tükör! Vén katonák közt pap vagyok. Véreim, vígan! Koszorúba álljunk! Világtalan szemét lehúnyva mélyen Villámveréses, borzadályos éj után Virágzó hársak hűvösében Viszem az Ostyát és a Kelyhet, ,,Viszontlátásra!'' -- mondod búcsúzóra -- Z -- Ziller, szilaj gleccserfolyó, vad szürke ár. Zöld bársony hegyi rét, Zsong a nyári rengeteg, ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1976-ban jelent meg a Szent István Társulat gondozásában az ISBN 963 360 041 3 azonosítóval. Az elektronikus változat a Piarista Rend magyarországi tartományfônökének és a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Piarista Rend Magyarországi Tartományáé. A könyv szövegét Szász Imre vitte számítógépbe. A könyv eredetileg a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium honlapján található a http://server.dugonics- szeged.sulinet.hu/irodalom/vers/sik/ címen. ======================================================================== Útravalóul Mint éveken keresztül közvetlen munkatársának, az én tisztemhez tartozott, hogy ünnepi alkalmakkor rendi közösségünk nevében köszöntsem Sík Sándort. Egyik utolsó alkalommal a Királyok könyvét idéztem, amely Salamonról mondja: ,,Háromezer példabeszédet mondott, és ezeröt éneke volt: szólott a fákról, a libanoni cédrustól kezdve egészen a falon növô izsópig, tudott beszélni a négylábúakról és a madarakról, a férgekrôl és a halakról'' (1Kir 4,32-33). ,,Nem tudnám megmondani - mondtam -, mennyi Sík Sándor költeményeinek száma, de énekelt ô is Istenrôl és emberrôl, fákról és virágokról, négylábúakról, Mancus szamárról, fecskékrôl és cinegérôl, még a csigabigáról is. Mindezeknek volt hozzája szavuk, és ô ki akarta hallgatni azokat a titkokat, amelyeknek ôk hordozói, a hangot, amellyel szólnak a maguk módján arról, aki ôket létre szólította, nekik teremtô tervében helyet és feladatot adott.'' Hiszem, hogy ez a most kiadásra kerülô gyűjtemény is megérezteti majd ezt a sokrétűséget, megmutat valamit abból a lélekbôl, amellyel Sík Sándor mindenhez nyúlt, ami elékerült teremtményben és történésben. Nem tudott, nem akart megállni az ,,ostoba van-nál'', hanem figyelte a mélyebbrôl jövô hangokat, kereste az összefüggéseket, hogy lásson és szólni tudjon, mert ô egész élete művével azt a hivatást akarta szolgálni, amelyre fiatalon elkötelezte magát: tanítani akart. Nem volt könnyű a sajtó alá rendezô munkája, de aligha lehetne vitába szállni azokkal a szempontokkal, amelyek irányították. Egy kicsit kritikusnak is kellett lennie, ami különösen nehéz akkor, amikor egy olyan költôi egyéniséget kell bemutatni, akinek pályája jó öt évtizedet fog át, olyan éveket, amelyekben valóban rohant az élet, sokat változott a világ, a szellemjárás és a kifejezésmód is. Arra kellett vállalkoznia, hogy költô képét, hangját meg nem hamisítva fölfoghatóvá, érthetôvé tegye egy már részben más világban élô nemzedék számára. A költônek az a feladata, hogy elsôsorban kora gyermekeihez szóljon prófétai ihletettséggel, elôre mutatóan. Ha ezt megtette, olyan hivatást teljesített, amelynek történeti értéke nem vész el egészen akkor sem, ha idôvel megszűnik is aktuális lenni. Hogy a messze jövôbe hatóan szóljanak, lássanak, az csak az egészen különlegesen nagy költôk kiváltsága. De ami csak rövidebb távra szólt, akkor viszont lélekbôl fakadóan nemes és tiszta volt, talán nem hangzik süketen messzebb távon sem. Hisszük, hogy Sík Sándor költôi arcának nemcsak olyan üzenete van, mint az élettelenül falon függô történelmi képeknek, hanem ,,kilépve a rozsdás keretbôl'' áldása is, szava is van a késô unokákhoz, akik tudnak figyelni a szívbôl fakadó szóra, ,,a nagyapai Istenhez kiáltás''-ra. Dr. Albert István ======================================================================== Belenéztem a Napba Szembe a Nappal (1910) Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen, A virradati Napba két szemmel belenéztem. És ama reggel óta, örökre megigézten, Járok fényittasan és a Nap jár velem. Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt Azon a reggelen a Nap szívembe égett. S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet, Csak lángot és tüzet, csak égô sugarat. Amerre fordulok, a rét rezgô füvén, És felhôs ormain a ködlô messzeségnek: Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény Szikrázó szemei gyôzelmes tűzzel égnek. És kívül és belül, örökre, szüntelen, Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen. ======================================================================== Szembe a Nappal Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Ásít a sivatag. Ezer álnok álmos szemével Gúnyosan hunyorog a homokóceán. Állok a porhullámok közepén. A két karom magasra tárva, Az ég felé, az ég felé. És égô szemmel és égô szívvel Nézek, szembe a Nappal. Hasad a hajnal. Az álmos, szürke sivatag fölött Megvillan a fény és fölkel a Nap. Bíborosan, aranyosan, Ifjan, tüzesen és szerelmesen. És én, kitárt karral és szívvel, Ifjan, tüzesen és szerelmesen, Nézek, szembe a Nappal. Minden sugár énrajtam rezdül át, Minden dal rajtam csendül át. Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam? Vagy egy nagy-nagy harmónia, Dalból, tűzbôl és élô sugarakból? Én vagyok-e a puszta lelke? Vagy az én lelkem a Nap? Nézek, szembe a Nappal. Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet. És nem tudom, a Napból fakad-e a fény, A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre? Vagy belôlem forrásozik a Nap? Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal. ======================================================================== A hajnal szerelmese Szembe a Nappal (1910) Azt szeretem, aki nevet, Akinek rózsaszín az arca, Aki örül, aki kacag, Aki dalolva megy a harcra. Enyém az áprilisi szellô. A feslô bimbót szeretem, A hasadót, a harmatosat. A hajnal a szerelmesem. Az én emberem a gyerek, A nagyszemű, nevetô gyermek, Akiben szűz minden-csírák, Ezer erôk rügyezve kelnek. Az én emberem, aki fölkel, Az induló, az ébredô, Akinek gyôzelem az álma, Akiben dalol a jövô. Szeretem azt, aki akar, Aki remény, aki ígéret. Az enyém a vér és a tűz: A fakadó fiatal élet. Az ébredô napot imádom, Megyek a virradat elé. Az én lelkem a tüzek lelke, Az én dalom a hajnalé. ======================================================================== Phaëton Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Fekszem a földön a fiatal fűben, a nap sugarán. Síma az ég. Nyári nap, déli nap Tűzszeme ég. Ömlik a lángja hevítve, tüzelve, lobogva le rám. Húnyt szememen át nevet az ég. Fényrôl, napról, Égô sugarakról Ió Paian! Szállnak a szélben ôsi mesék. Hunyt szemem issza a fényt és tárt szívem issza a lángot. Nap fia én! Szállok apám, istenapám Tűzszekerén. Messze alattam a föld. Kezeimben tűzeke. Szántok. Lángba borul körülöttem az ég. Tűzrôl, lángról, Nagy tűzi csudákról Ió Paian! Égnek a szívben ôsi mesék. ======================================================================== Kiáltás a kapuból Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Én édes, édes jó testvéreim, Kik sírva jártok a sötétbe kinn, Ti, akik sírtok, akik mindig sírtok, Akik örülni tán már nem is bírtok, S a nevetést tán el is feledtétek, Akiket megvert, kivetett az Élet, Akiknek arca verejtékbe hal, Akiknek könny és káromlás a dal, Ti, akiknek az öröm mostohátok, Kiknek az élet egy nagy könnyes átok, S nincs mécsetek a jajok éjjein: -- Én édes, édes, szent testvéreim! Ó ha én egyszer (lelkeket a lélek) Mindnyájatokat megölelhetnélek! Ha a könnyeket mind letörölhetném, Ha a jármokat mind összetörhetném. Robotból ha szentséget avathatnék, Mindnyájatokra rámosolyoghatnék, S belétek vetném e mosolyon át A dalos élet evangéliumát! Ó ha elmondhatnám mindenkinek: Hogy bennetek van a zengô liget, Hogy minden fénynek ti vagytok a napja, Színét a virág belôletek kapja, Hogy ha ti sírtok, minden elsötétül, S minden fölragyog lelketek tüzétül; Minden napfény, ha örülni akartok, Dalol az élet, hogyha ti daloltok; Ó hogyha ezt mind, mind megértenétek: Ó hogy szaladnék tárt karral elétek, Ó mint tárnám ki zengô kapuim! -- Én édes, édes jó testvéreim! ======================================================================== A fehér koszorúk titka Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Soha-soha még ilyen éjszakát! A tele-hold fönnjár az égen. Fehéren, Ezüstfehéren, Némafehéren hinti sugarát. Soha-soha még ilyen éjszakát! Harmatos füvön, holdas úton, Mi hárman, Hulló sugárban, fehér sugárban, Fehér ruhában, szótalan, Én és az öcsém és a húgom, Mi megyünk, a harmatos úton, Holdas füvön, hallgató réten át. Soha-soha még ilyen éjszakát! Most másként látom az egész világot. Most látok. Jaj, tudjátok: az élet ez az út, Amit most járunk, kéz a kézbe, hárman, Fényben, fehérben, hűvös holdsugárban, Sugárban, amely hallgat és hazug. Most látok. Jaj, testvérek, most mindent látok: A fejünkön fehér fénykoszorút, Hűs holdsugárból sápadt koronát. Soha-soha még ilyen éjszakát! Megfogta szemem a látó-igézet. És nézek, Csak egyre nézek, némulva nézek. És most mindent, minden titkot megérzek. Tudom: az egyik koszorú az élet. És most sírok, és mind, mind kitalálom: A másik koszorú az álom. És tudom, és a könnyem is megáll: A harmadik koszorú a halál. Jaj, dobjuk el a hideg koronát! Soha-soha még ilyen éjszakát! Most felhôk folyják a holdat körül. Testvérek, Most eltűnt mind a három. És most nem tudom: a három közül Melyik koszorú volt az élet, És melyik volt az álom, És nem tudom, melyik volt a halál? A harmat hull. A hold hallgatva száll. Hallgatva száll a kékmosolyos égen. Fehéren, Ezüstfehéren, Némafehéren hinti sugarát. Soha-soha még ilyen éjszakát! ======================================================================== Szürke délután Szembe a Nappal (1910) A ködök napja. Ólmos szürke ég. Az ôsz sír ma az álmos ködön át. Lelkembe lopja fájó dallamát, És rám borul lankasztó szürkeség. Ma fáj kinézni. Köd az ablakon. A szó nekem ma durva, színtelen. Karomra hajtom álmodó fejem, S a némaság meséit hallgatom. Lehúnyt szemem lát rezgô képeket. Elém lebeg sok imbolygó alak, (Megéledt parázs hűlt hamu alatt), S hallok halk, elmosódó éneket. Ott kint a ködben valaki zokog. Neked is fáj az élet, bús rokon? -- szótlan benéz az ôsz az ablakon S halványan, könnyesen rám mosolyog. ======================================================================== Sötét folyosó Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Járok csendben, egymagamban, Sötét, hosszú folyosókon, Kongó, hosszú folyosókon. Istenem, ma oly sötét van! Kívül hangos szél sikoltoz, Zördül, reszket minden ablak. Egyre hull a síró esô. Istenem, ma oly sötét van! Idebenn már minden néma, Én vagyok csak magam ébren, Mint egy kósza éji lélek. Istenem, ma oly sötét van! Én vagyok csak magam ébren, És köröttem ködalakok, Halvány képek, foszló árnyak. Istenem, ma oly sötét van. Ez az éj a lelkek éje, Sír alól is hazavágyó, Hazajáró lelkek éje. Istenem, ma oly sötét van! Eltemetett régi vágyak Fölkelnek egy éjszakára, S kísérteni hazajárnak. Istenem, ma oly sötét van! Kóbor árnyak rajja reszket, És a lelkem sírva reszket. És az éji szél sikoltoz. Istenem, ma oly sötét van! ======================================================================== Holdsugár Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Hull, hull a holt mezôre (Jaj, halkan lépjünk!) A hold ezüst esôje. Halk álom-kezek hintik. Álmodjunk, mindig. A hold egy néma álom. (Csitt, halkan lépjünk!) Talán ma megtalálom. Talán az égbolt kéke. Talán a béke. Száll, száll suhanva egyre (Ó halkan lépjünk!) Nagy, hallgató hegyekre A hold, a szem, a lélek. Tán ott az élet? Mese-fény szerte-széjjel. (Ah halkan lépjünk!) Fehér ezüst az éjjel, A föld, az ég, a lélek. Álmodom: élek. ======================================================================== Este Szembe a Nappal (1910) Magam vagyok. Suhog, lobog A kályha. Rôt fény remeg A reszketeg Homályba. Kint bús a táj. Hószárnya száll A télnek. A föld felett Szilaj szelek Zenélnek. A szikra száll, A félhomály Megéled. Mozdul a csend, És fölmereng A lélek. Szorong, remeg, Mint szellemek Dalára. A Tűz lobog. Suhog, dohog A kályha. ======================================================================== Porban és éjszakában Szembe a Nappal (1910) Éjszaka, fojtó, fekete. A csillagok fényleni félnek. A sápadt hold reszketve rejtezik Magas és mord felhôfalak mögött. Jaj, fekete és fénytelen az éj. Jaj, fekete és fénytelen az út. A mozdulatlan nagy feketeségben Csak halavány arcuk fehérlik S az országút szomjas, szürke pora. A por, amely ma mindent elborít, Földet, virágot, emberarcot, A por, amit most megül a homály, A por, amit most némán taposunk Anyám meg én. Jobbról és balról, hátul és elôl, Összeborul az éjszaka köröttünk. Ránkmered óriás szeme És kérdez, hangtalan. Mi hallgatjuk és hallgatunk. Mi csak megyünk és hallgatunk. Zizzenô fűszál, rezzenô levél, És a fejünk fölött hidegen surranó Denevére az éjszakának: Mind kérdez, kérdez és kiált. S mi hallgatunk És tapossuk a szürkeporos útat, Fehér arccal, fekete éjszakában, Anyám meg én. És halkan szól anyám: ,,Ez az országút, ez az életem, A poros, szürke és ködös. Így döcögök már ötven éve rajta, Így döcögök még Isten tudja meddig. Így nem látom, hogy hova lépek, Így nem tudom, merre megyek. Így nem tudom, hogy mérthogy menni kell? Csak menni kell.'' És én tudom, hogy menni kell. Megfogom némán a kezét, És úgy járjuk az országútat És úgy járjuk az életet Anyám meg én. És én elgondolom: ,,Ez az országút, ez az életem, Maga fehér fekete éjszakában. Így nyúlik végig két árok között, Így nyúlik el a messze végtelenbe, Nem tudom merre, nem tudom hova. Így vesz el messze meredekek alján. Így járok rajta, Isten tudja meddig, Tán ötven évig, talán reggelig se. Így járok rajta két feketeség közt Némán, fehéren, egyedül. És menni kell.'' Egymás kezét szorítva így megyünk egymás mellett Anyám meg én. Megyünk és hallgatunk. Hogy mit gondolunk, egyikünk se tudja. De én tudom, hogy egyet gondolunk. Kéz a kézben, így járjuk a port, Fehér arccal, fekete éjszakában, Anyám meg én. ======================================================================== Vonat a mezôn Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Fekete éjszakába, fekete éjszakából, Úgy vágtat a vonat az álmodó mezôn. Úszik utána égô, csillagos tűzözön, S tűzharmat hull a rétre, pirosló szikrazápor. Nagy égô sok szemével végigbámul a réten, Belenevet az éjbe sok égô ablaka, És visszanézi némán az árnyas éjszaka, Míg belevesz az éjbe, szikrázón és sötéten. Ó mennyi ismeretlen és halovány alak. Nem tudom, honnan jönnek, nem tudom, hova mennek, Neki az éjszakának, neki az idegennek, Az éjnek és a sorsnak. Hulló szikrák alatt, Két vaskígyó között, halványan és sötéten. Ó én testvéreim az ismeretlen éjben! ======================================================================== Virág a tengeren Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Parttalan tenger ringat csendesen. Kicsiny virág vagyok, Fehér virág vagyok, Ringó virág végtelen vizeken. Kicsiny virág vagyok. Nagy, feneketlen mélységek fölött, Hűvös, temetô mélységek fölött Hintáznak a habok. Nagy, feneketlen mélységek fölött A tenger lelke zúg, A mélységek lelke zúg, S ezüst hullámok árja hömpölyög. A tenger lelke zúg. A végtelen víz: ez az én hazám. Végtelenség, te vagy az én hazám, És én a koszorúd. A végtelen víz: ez az én hazám, A tenger az enyém, A minden az enyém, A fénymámoros örök óceán. A tenger az enyém. Öröktüzű nap fönn a kék egen: Ringó virág végtelen vizeken, Téged imádlak én. ======================================================================== Tűnôdés Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettô. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!... Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!... Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a gyôzô hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!... Merre térjek? Az én hazám mind a kettô, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!... ======================================================================== Ködös vizek fölött Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Fövenyes part szirtfoka mellett Hányja sebes hab ladikom. Repesô, friss tengeri szellet Hívón suhog a habokon. Hányja sebes hab ladikom, Az ormokról köd integet, S köd vonja sötétbe elôttem Az ismeretlen vizeket. Hajlongnak a parti virágok, Dal csendül a kertben amott. De én a hű hajóba szállok S a vak vizekre suhanok. Dal csendül a kertben amott, De ott künn a vihar dalol. Ez kell nekem. Ki a vizekre, Ahol a mélyek mélye forr! Elindulok. Nem nézek vissza. Átkozott, aki visszanéz. Lelkem a szél dalait issza, Enyém a víz, enyém a vész. Átkozott, aki visszanéz! Örvények árja kell nekem. A mélyre, a mélyre, a mélyre Suhanok, szállok sebesen. Mindegy, akármi vár az árban, Ha napsütés, ha viharok. Megfürdöm a tüzes sugárban, A széllel versenyt dalolok. Ha napsütés, ha viharok, Szemem a végtelenbe vész. Kezem a kormányrúdra tettem: Átkozott, aki visszanéz! ======================================================================== A tó lelke Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Állottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató. A tónak lelke megigézett. Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?... A tónak lelke megigézett. Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrôdik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átszô mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett. A tónak lelke megigézett. Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ôs lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan. A tónak lelke megigézett. A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az elsô reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen! A tónak lelke megigézett. És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod elôtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam! ======================================================================== A Vág ritmusai / A Vág születése Szembe a Nappal (1910) Jegyzet A Vág születése Reggel, ragyogó. Rezgô füveken Hűs hajnal harmata csillog. -- Születô nap, ébredô hegyormok, Kelô világ, köszöntelek! Repesô reggeli szellôn, Zúgó rengetegek Rejtelmes ölérôl Ama hajdani hajnal Himnusza száll, Kitörô nagy erôk, Omló hatalmak, Születô világok Ritmusai. Ti komoly hegyek itt koszorúban, Keresztapái ti a Vágnak, Beszéljetek ama napról, Amikor leküzdte a kô erejét A teremtô vizek hatalma, Mikor kitört az ár, És megszületett az új világ. Itt morajlott a tenger, A hegytitánok lelke. Innen akart alárohanni A hívogató völgyi világba. De a bércek lánca Azt mondta: Nem! Ide folytak mind, mind, Az erdôk könnyei: Kicsiny patakok, A hegyek haragja: Rohanón letörô vizek árja. Ide küldte a föld Tűzmelle hevét: A mélységbôl a magasba szökô Források erét. Törtetve törtetett Mind, mind lefelé. De a kemény kôporkolábok ajka Azt mondta: Nem! Itt forrt a tenger ölén, Itt küzdött pihenéstelenül A sziklavilágok minden ereje. Itt ásta a kô kebelét Omló vizek hatalma. Itt küldte szét A vad áradatokat Rontó haragja a tenger szívének. A hallgató habok Itt zúgtak harci éneket. Sirályok vijjogó dalában, Üvöltô szélvészek szavában, Itt született meg a tengerek ajkán Világteremtô harcok himnusza. De a mogorva sziklazsarnok Azt mondta: Nem! És egy csatás nagy éjszakán Fölkelt a tenger. Zúgtak az erdôk, Zúgtak az ormok, A vizek tomboltak Szilajon, szilajon. Vad szelek jártak, A völgyek nyögtek, Sziklák dübörögtek, Villámok kerengtek, Sziklasorok rengtek. Az árban, a zajban, az éjben Ropogva ropogtak a mélyben A kôvilág ôs gyökerei mind. -- Fölkelt a tenger! Az ébredô hajnal Egy új világot látott megszületni, Egy ifjú, gyôzelmes világot. Széttört a szirtbilincs, Gyôzô vizek árja Hömpölyögve rohant le A völgy szorosán. Mikor a születô napfény Kilebbent a hegyek fölé: Lenn, magavájta ösvenyén, Életet ontó ifjú vizével, Hullámai ringva-dalolva Gyôzô erôk dalát, Megszületett a hegyek folyója, Megszületett a Vág. ======================================================================== A Vág ritmusai / A vizek estéje Szembe a Nappal (1910) A vizek estéje Sötétlô fenyvesek mögött, Túl a dacos nagy hegyeken Leszállt a nap. A vizeken a mesék apja jár: Az este. Az este a vizek ünnepe. Mikor elül a zaj, S a vízre ráterül Halkan, simogatón Az ünnepek nyugalma: A hullámok mesélni kezdenek. Mint amikor hajnalos éveimben, Szép csendes nyári estelen, Házunk elôtt, akácfalomb alatt, Édesanyám elringató ölében, Gyerekfejem keblére hajtva, Elálmodoztam ébren Tündéres álmokat. Harmatos fűben cirpelô tücsök szólt, S a bólogató, vén akácfa Halk titkokat súgott fülembe. S míg édesanyám puha ujjai Hajfürtjeim közt simogatva jártak, A kertek alól, susogó lombon át Bús nóták elhaló dalát Hordta felénk ákácillatú szél... Susogva, halkan, lágyan, álmodón, Estéli órán, ünnepi csöndben Mesélnek a vizek... ======================================================================== A Vág ritmusai / Szóló sziklák között Szembe a Nappal (1910) Szóló sziklák között Állottam a völgy fenekén, Szédületes sziklák szorosán, És néztem a mélybôl Az égreszökô magasokba. Haragoszöld fenyveseken túl Meredek, nagy szürke falak, Tarkahomlokú, roppant sziklaapák Meredeztek elô Idegen magasokba. Nekem, állónak szűk út szorosán, Bújó völgy sárborított fenekén, Szirtekközi szélben Szólottak a sziklák. ,,Mit akarsz köztünk, Por gyermeke, szólj. Férgek fia, föld unokája, Mit akarsz a magasban, Sártaposó? Ez itt az erôk kôszáli világa, A keménység kôbirodalma, Ez a sziklavilág. Itt semmi sem él, Füvet se, fenyôt se találsz, Ez itt a halál testvérbirodalma. Itten csak a felhôk Bús tábora jár, Csak a förgetegek, Szilajon rohanó szelek ajka dalol Rettentô énekeket, Miket emberi fülnek Meghallani nem jó. Hangjukra a vér tüze megfagy, Fátyol fut a szemre, Kemény köveken Megcsúszik a láb. A sziklavilág nem az embereké. Ez itt az erôk kôszáli világa; Férgek fia, sár unokája, Mit akarsz te közöttünk?'' Így szóltak a sziklák. Felszökve helyemrôl Felkúsztam a kômagasokba, És szívtam az ormi szelet, S megtelt a szívem A kemény nagyság, Az égreszökô nagy erôk Érzéseivel. S leszálltam a völgybe, S hallottam verni völgynek Lágy szíve erét. És zöld puha pázsit ölén Csörgô kicsi forrás Kristály vize mellôl: Az égreszökô magasokba, A sziklavilágba Úgy néztem föl, mosolyogva. ======================================================================== A Vág ritmusai / Esô a Vágon Szembe a Nappal (1910) Esô a Vágon Esik az esô. Veri a Vágot. Esik az esô, hull, hull. Amerre nézek fénytelen szemmel, Zuhogó, locsogó vizeket látok. Nem látok napfényt, napvilágot. Daloljunk valami szomorú nótát. Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bún. Esik az esô, hull, hull, Sirató-búsan, szürke-szomorún. Nem látok napfényt, napvilágot. Esik az esô. Veri a Vágot. Fekszünk a szénán hallgatagon. Esik az esô, hull, hull. Szólani szót most senki se merne, Néma igézet a szós ajakon. Itt jár valami bús hatalom. Daloljunk valami szomorú nótát, Valami hallgatót, valami régi-régit. Esik az esô, hull, hull. Érjük-e, éljük-e, valaha végit? Itt jár valami bús hatalom. Fekszünk a szénán hallgatagon. Nagy romos ormok ránk meredeznek. Esik az esô, hull, hull. Köröskörül a beszélô bércek Mind belevesznek, mind belevesznek. Elhaló sóhajuk körülünk reszket. Daloljunk valami szomorú nótát, Régi napos napokról, amik szürkére váltak. Esik az esô, hull, hull. Amik elszálltak, messzire szálltak, Elhaló sóhajuk körülünk reszket. Nagy romos ormok ránk meredeznek. ======================================================================== A Vág ritmusai / Éjszaka a vizeken Szembe a Nappal (1910) Éjszaka a vizeken A partokon, a vizeken Leszállt az éjszaka. Nesztelen öleléssel Köröskörül átkarol mindent A csend. Aranyló holdvilág Bujdosik messze, felhôk fövenyén, Sötétlô sivatagokon. De itt körül, Hátán susogva suhanó vizeknek Áttetszô ködpalástot Öltött a csend. Sötét köpenyben, egyedül, Hallgatva állok, álmodón Futó vizek felett. A partok ködbe foszladoznak. Köröskörül vizek, vizek. Én éj vagyok az éjszakában. Nem is tudom, az én köpenyem-é, Amit rebbenni látok, Vagy tán az éji köd? Nem is tudom, a lelkem suttog-é Csendes, bús, halk meséket, Vagy tán a sietô folyó? Én egy vagyok a suhanó vizekkel. Én egy vagyok az álmodó ködökkel. Én éj vagyok az éjszakában. ======================================================================== A Vág ritmusai / Vitézi ének a romvárak alól Szembe a Nappal (1910) Vitézi ének a romvárak alól Sasfészkei a sasapáknak Farkasszemet néznek velünk. Ôk messze magason merednek, Mi a völgyben ülünk. Mi a völgyben ülünk? Elfárad, míg fölér hozzájuk Völgyhöz szokott pillantatunk. Ezek az ôsök! A fiak: mi Idelenn maradunk. Idelenn maradunk? Mijük volt több, hogy fenn tanyáztak, Hol a nap elsô fénye süt? Karjuk acélosb? Fejük tisztább? Tüzesebb a szívük? Tüzesebb a szívük? Sasfészkei a sasapáknak Farkasszemet néznek velünk. Nézésük néma szemrehányás. S mi a völgyben ülünk. Mi csak egyre ülünk. ======================================================================== A Vág ritmusai / Virradat a Vágon Szembe a Nappal (1910) Virradat a Vágon Még áll a szürkület. Még alszanak a néma magasok. Álomban álmodók fölött Egyedül álmodom ébren. Csupa álom mindenfelôl. Csak a szürkületi szél Dudorász víg dallamokat S a hűs folyó leheli halkan Kelendô hajnalok próféta himnuszát. De lassan, messze, fenn, Fényleni kezd az ormok levegôje. A magasság ragyog! A magasság ragyog! És egyre föllebb száll a nap, És egyre jobban nô a fény, És egyre szebb és fénnyel ragyogóbb A magasok világa. És egyre lejjebb száll az árnyék, Zöld fenyvesek lejtôin végig, Csak lefelé, csak lefelé. Kiszáll a tüzes napkirály A sugaraszomjas kék levegôégbe, Föl a hegyek fölé. Reggeli fényben fürdik a világ, Issza minden az ifjú sugarat, Minden napfénybe öltözik. Csak lenn a völgyfenéken, A félrebúvó hegyzugokban, Ott húzódik meg a futó sötétség. Oda, a nyirkos, párás ködvilágba, Odafut minden, ami fél a fénytôl, Minden, ami sötét, Ott lapul meg a denevértanyán. És érzem, hogy ennek így kell lennie: Hogy ami fény, annak fényleni kell, És ami fél a fénytôl, Annak rejtôzni félre-zugtanyákon. Én, én a fény szerelmese vagyok! Üdvözlégy, fölkelô fény! Üdvözlégy, fényes fiatal világ! ======================================================================== Jákob kútjánál Szembe a Nappal (1910) Uram, én ama városban lakom, Ott lenn a völgyben, a pálmák tövében, Ahol napsugár ég a lombokon. Ama városban örökös a nap, Ama városban örökös a hôség: Ott lélegzik a szomjas sivatag. Ott nincsen forrás, ott nincsen patak. Két pálma van csak, két szomorú pálma, S azokról éjjel könnyek hullanak. Mi vagyunk, akik mindig szomjazunk, Nappal és éjjel, örök epedéssel. Szomorú város a mi városunk. És szomorú víz ez a mi vizünk. -- Uram, ez a kút, ez a Jákob kútja, S mi vizet merni mind ide jövünk. Ez a kút Jákob élô kútja volt. Mi ide járunk tikkadt korsainkkal S ó jaj! mi tudjuk, hogy a vize holt. Uram, mi halott vizeket iszunk, És valahányszor bús cseppjeit isszuk, Sírunk, és egyre jobban szomjazunk. De te, Uram, te nem köztünk lakol. Egy más világnak lehellete vagy te, Ahol nagy vizek moraja dalol. Ahol nagy vizek folynak, csendesen, Élô vizek, a mélységbôl szüremlôk. Ó Uram, adj élô vizet nekem. Uram! Szomjazom. Lábadhoz ülök. Eleven kútfôd eleven vizétôl, Tudom, örökre megelégülök. ======================================================================== Láttam csillagát napkeleten Szembe a Nappal (1910) Uram! ma minden ködbe lankadt, Ma minden bús és meredek. Tátonganak nagy messzeségek, Ma még a csillagok sem égnek, Inganak óriás hegyek. -- Uram, én láttam csillagod! Vadul nevet a téli szél, Ólmos esôt vagdal szemembe. A sötétség kiált körültem, És varjú vijjog fönn az űrben Egy örök vak körben kerengve. -- Uram, engem minden kacag! A százszavú gúny közepette Kiáltok, s bennem fagy a szó. Sírok, mint egy eltévedt gyermek, S a könny pillámon holtra dermed. Hideg az arcom és fakó. -- Uram, csak egy sugarat adj! És én megyek, amerre hívtál, Halott sivatag fövenyén, Ha örökös télben, viharban, Örök sötétben, zivatarban, Ha többé nem lesz soha fény: -- Uram, te hívtál, én megyek! Megyek, mert mennem kell, örökre. Mert visz a vágy, a tűz, a lélek. Mert örök dalok égnek bennem, Mert kívüled nincs hova lennem, Mert nálad van, te vagy az Élet! -- Láttam Keleten csillagod! ======================================================================== Ketten a Mesterrel Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Fehér fényben, fehér ruhában, Egy férfi jár elôttem egyre. Vezet, vezet, kezem kezében, Föl a magányos, nagy hegyekre. Az emberarcok ködbe vesztek, Ketten vagyunk a hegyeken. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem. Megláboltam a pusztaságot, Homokviharos, sívó tengert. Szürke porát szívemre szórta, Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. De tikkadt lelkem felüdítve A Mester arca járt velem. Kezem meleg kezébe fogta, S én követem. Lehevertem illatos fűre Oázisok mézes szelében, Elálmodoztam rózsás felhôn, Távol dalon, zsongó levélen. De kezét homlokomra tette S megnyitva álmodó szemem, Elôre mutatott a Mester, S én követem. Elértem a hegyek tövébe S indultam fölfelé nyomában. Dideregtem a szirti szélben, A szikla megvérezte lábam. Ha megálltam, szemembe nézett És rám mosolygott csendesen. S belém szállott a Mester lelke. És követem. Mikor az elsô csúcsra értem, Verejtékes nap estelén, Megkísértett a nagy Kísértô, És egy világot tárt elém. De a Mester szemembe nézett, Szomorú szemmel, könnyesen, S rajta kívül nem láttam semmit. És követem. Járok magányos hegytetôkön, A magasságos szirthazában. S egy férfi jár elôttem egyre, Fehér fényben, fehér ruhában. Léptünk alatt meleg virágok Serkednek a vad köveken. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem. ======================================================================== Véresô esik Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Szomorú, lefosztott oltár felett Fekete fátyolos nagy feszület. Vérzik, vérzik a Krisztus! Idenéz megtört két szeme rám. -- Templom ez itt? Vagy a Golgota tán? Vérzik, vérzik a Krisztus! Hol van az oltár, a gyertyák, képek? Hol zokogott a sirató ének? Vérzik, vérzik a Krisztus! Római, nép, lator, merre maradt? Egyedül, magam a kereszt alatt! Vérzik, vérzik a Krisztus! Nincsen a földnek több embere tán? Egymagamért függ teste a fán? Vérzik, vérzik a Krisztus! Nincs már több bűnös a föld kerekén? Fölfeszítôje, gyilkosa -- én? Vérzik, vérzik a Krisztus! Kiáltva mered rám öt néma seb, Bíbornál bíborabb, tűznél tüzesebb. Vérzik, vérzik a Krisztus! Vérzik, vérzik! Csurog a vére Asszú szívemnek szikkadt földjére. Vérzik, vérzik a Krisztus! És rám néz! Rám néz! Irgalmas egek! Jaj, hova fussak, hova legyek. Vérzik, vérzik a Krisztus! Csak sírok, sírok. Csak susog ajkam: Jézus, Jézus, könyörülj rajtam! Vérzik, vérzik a Krisztus! Lábadnál magamat arcra vetem. Szeretlek, szeretlek, Szerelmesem! Vérzik, vérzik a Krisztus! Rám csurog harmatoz, omlik a véred, A tüzes újság, a bíboros élet! Vérzik, vérzik a Krisztus! ======================================================================== De profundis Szembe a Nappal (1910) Jegyzet A mélységbôl kiáltok Hozzád. Uram segíts, Mutasd meg fényességes orcád. Csapkodó tenger körülöttem. Uram segíts, Ne nyeljen el hajótörötten. Sajkám mint labda, száll recsegve. Uram segíts, Tekints a tajtékos vizekre. Mosolyogj rám, utam vezére. Uram segíts Az élô vizek tengerére! ======================================================================== Síró testvérnek Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Testvér, én érzem, a lelked remeg, Pillád nehéz, nagy könnyek égetik. -- Testvér, melletted áll a Krisztus: Testvér, törüld le könnyeid. Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom, Ráül a szívre, mint az éj sötétje. Búsan, bágyadtan, elapadtan: Testvér, nézz föl a fényes égre. Csaló a könnycsepp, hazug a halál. Látom a lángját egy nagy fényességnek. A szeretet nagyobb, mint a halál, A szeretet az élet, élet. A fájdalom óriás titka ez: Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket. -- Testvér, melletted áll a Krisztus: Testvér, csókold meg a keresztet. ======================================================================== Dal Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Kis húgomnak Jöjj Ilmikém. E csúnya Pestre Lomhán leszáll a téli este. Párás köd a várost megeste. Jöjj, hagyjuk Pest sarát. Szálljunk a szép tavaszba vissza, Kelyhét szívünk lassan kinyissa. Jöjj, lelkünk szomjan, hosszan issza A múltak sugarát. A régi rétre jöjj velem, Tavaszi rózsás reggelen, Mikor a harmatcsepp terem, Mikor a szűz nap éled. Most ébredez minden virág Jóreggelt bókol minden ág. Itt minden, minden ifjúság, Itt minden fény meg élet. Vígan pattog egy pajkos ének Nótás ajkán a fürge szélnek. Pattogó szöcskék szökdicsélnek, Mi is szökdécselünk. Mert itt vagyunk mi is ni, ketten, És mind! Pirosan, porlepetten, Játékos-vígan, önfeledten. Hogy csillog a szemünk! És hova lett a víg sereg? És hányfelé a sok gyerek? Tar most a rét és didereg, Nincs hangja, nincs virága. Halott, hideg és elhagyott. A vidám napfény megfagyott. Emléke él csak, az ragyog, És lelkünk ifjúsága. ======================================================================== Rohanunk Szembe a Nappal (1910) Rohanunk, robogunk. Pattog a szikra, Gomolyog a füst. Reszket a lég. Szaladoz, maradoz messze a tájék, Hanyatlik a nap, növekszik az árnyék. Dübörög, zakatol, robog a gép. Alkonyi szürkén suhan a felhô, Suhanunk, rohanunk árnyaiképp. Alkonyi szürkén suhannak, szállnak Fekete felhôs gondolat-árnyak. Dübörög, zakatol, robog a gép. Tornya, ah, intett, sugarat hintett Tavának csillanó ezüstje még! Messze mosódott, sötétbe mállott. Fedezô éjszaka fátyla leszállott. Dübörög, zakatol, robog a gép. Hiába meresztem szemem az éjbe. Imbolyog, gomolyog lomha setét. Hiába nézem, hiába virrasztom: Fénytelen éjszaka, feketén, nyomasztón. Dübörög, zakatol, robog a gép. Szaladoz, maradoz messze a tájék. Kis falu, kis ház, látlak-e még? Rohanunk, robogunk sebesen elôre. Pattog a szikra, hull az esôje. Dübörög, zakatol, robog a gép. ======================================================================== A tornyos ház Szembe a Nappal (1910) Jegyzet A múltak lelke körülem suhog, Hang nélkül, hangos régi dallamok. Egy házat látok, (emlékszel-e rája?) Egy régi házat, (oly rég idegen!) Tavaszi szellôk mélytitkú danája E házról suttog mindig énnekem. Szívem feléje oly vágyón repes. Emlékezel? Gyermekkorunk rózsás világa ez. Kevély tornyának sokszín ablakára Rátűz az alkony csillanó sugára. Két vén akác a kerítés megett, A ház hűséges, sokvészlátta ôre, Békésen nézi a derült eget, S az érkezônek bókol jó elôre. Jó hintafánk az országútra les. Emlékezel? Gyermekkorunk rózsás világa ez. S a kert, a régi kert! (emlékszel-e?) Játékainknak lombos, hűs helye. Tüskés fenyôk, zöld bokrok árnyasában, Szôlôszegélyes, füves utakon, Ott szállt a fürge labda hajdanában, Ott futkostunk, testvérek, egykoron, Mind, együtt! (Ah, szemem könnyekbe vesz.) Emlékezel? Gyermekkorunk rózsás világa ez. Emlékszel még a dörmögô vasútra, Mely barna füstjét lombjainkra fújta? Hát kint a Rákos-menti réteken, Ahol fakardunk verekedni vágott, Ahol sárkányunk szállott gôgösen, Ahol tenyérbe zörgettük a mákot, S töklámpát hordtunk, ha megjött az est. Emlékezel? Gyermekkorunk rózsás világa ez. Jer, ülj le mellém, nyújtsd testvér kezed. Melengessen csak az emlékezet! Míg egymást átölelvén elmerengve, Régmúlt napokba visszaifjodunk: Kik elszakadtunk messze idegenbe, Úgy érezzük, hogy mind együtt vagyunk. Mind, mind, az is, akit a sír fedez. Mért könnyezel? Gyermekkorunk szent ihletése ez. ======================================================================== A templomos házban Szembe a Nappal (1910) Mind elmentek, magam maradtam. Köröskörül a hallgatás jár, A csend meséit hallgatom, Feszületes, fehér falak közt, Nagy, hosszú, hűvös folyosón, A templomból tegnapi ének Hazajáró dallama búg ki. Járok húnyt szemmel álmodón, Feszületes, fehér falak közt, Nagy, hosszú, hűvös folyosón. És mosolyog, nevet a lelkem: Fölül besurran s végigárad A nyári napfény kacagón Feszületes, fehér falak közt, Nagy, hosszú, fehér folyosón. ======================================================================== Tüzek a ködben Szembe a Nappal (1910) A tájra száll nagy szürke köd. Lelkemre száll nagy szürke bánat, Megejtôn, némán, nehezen. Anyám, én édes jó anyuskám, Két könnyezô szem néz utánad. Van perc, mikor üres a templom, Van perc, hogy elakad a zsoltár, S magam vagyok nagyon, nagyon. Anyám, én édes jó anyuskám, Amikor te még velem voltál! Vannak nehéz, gyilkos ködök, Fojtogató nagy szürkeségek. Ilyenkor lelkem zára nyílik, S anyám, én édes jó anyuskám, Hozzám látlak suhanni téged. Kezed hajamat simogatja, Élô szemünk egymásba mélyed, A fájtató idô megáll, S anyám, én édes jó anyuskám, Bennem kigyúl a régi lélek. Mert a mi lelkünk tűzi lélek, Megolvad benne puha bánat. Elmentél és itt vagy velem. Anyám, én édes jó anyuskám, Lelkem tüze lobog utánad. ======================================================================== Emlékezés az otthoniakra Szembe a Nappal (1910) A nevükre aranyos napfény Ragyogja be mindig a lelkem. Sokszor-szokszor gondolok rájuk, S mindig mosolyos dallal telten. És mindig újak énnekem. Sokszor, mikor ködös az alkony, Sokszor, mikor könnyes az este: Suhogva bont szárnyat a lelkem És suhanón száll messze-messze. Olyankor hozzájuk megyek. Hangtalan-halkan odalépek. Olyankor elnémul az ajkuk, És félig-sejtett sejtelemképp Reszket a lámpa fénye rajtuk. És nem tudják, hogy ott vagyok. Olyankor megrebben a lelkük, Mint halk szellôn fodra a tónak. Valahogy a lelkemet érzik, S nem is tudják, hogy rám gondolnak, Csak összeragyog a szemük. Nem is tudják, hogy láttam ôket, Nem is tudják, hogy köztük jártam, Hogy megfürdöttem a lelkükben: Gyümölcsillatú napsugárban. S hogy csupa illat a szobám. ======================================================================== Hollók Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Megúnom olykor a világot, Megirtózom az emberektül. Fekete hollók, búsak, némák, Lelkem megszállják seregestül. Lelkem megszállják seregestül. Megülnek, mint egy száraz ágon. Meg se rezdül az ág, csak elnéz Havas, kietlen pusztaságon. Havas, kietlen pusztaságon. S egy emlék száll, egy fürge dallam: S egy perc alatt mind elsuhannak Fekete hollók hosszú rajban. ======================================================================== Este az ablakban Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Valahol messze szól a zongora. Bús régi nóta lágyan száll tova. És mint az álom, mint a sejtelem: Egy régi érzés meglep hirtelen. A lelkemen minthogyha átsuhanna A rétek lelke, az erdôk sugalma. Ah, szárnyra kelt az erdô, rét, halom, S besurrant hozzám a tárt ablakon. Valamit suttog bús akácfalomb. Távoli dallam halkan egyre zsong. ======================================================================== Nocturnum Szembe a Nappal (1910) A hallgató, sötét szobában Ülök hallgatón egymagam. Belül reszketô némaság van, Kint éjszaka, világtalan. Szomorúságos kietlenjét Nem járja dal, nem járja fény. Világtalan, vak végtelenség, Nem-dal, nem-fény, nem-tűz, nem-én. Magamba nézek szomjas szemmel: Úgy tele vagyok végtelennel, Mint éjszakával a szoba. Úgy színig zsong a Végtelenség, Mint mézes kaptár csorgó csendjét Mámoros méhek kórusa. ======================================================================== A napos hegy Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Sziklák között az én világom. Hallgatom a hegyek dalát. Futó szellô felhozza nékem A ködtakarta völgyfenéken Verejtékezôk sóhaját, Csattogó csákányok zaját. Csákányos, haragos karok, Mért töritek a szürke bércet? A fényes Élet ez a hegy, Ide nem vezet út, csak egy, Alulról ide sosem értek. Ez a hegy csak felül ad ércet. Ami nektek fáj, nekem is fáj, Éneketek az énekem. De szomorú a ti nótátok, Kétségbeesett könnyes átok Zokog belôle szüntelen, Napfénytelen, örömtelen. Testvérek, hívnak a hegyek, Szédületes szirti szerelmek, S a tűzzel-tüzes napsugár. Itt a villámok lelke jár, Itt a némák is dalra kelnek. A magasságok énekelnek. ======================================================================== A torony kürtöse Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Magasan fönt a bástya felett, Állom, állom az ôrhelyet. Kezemben a kürt. Állok és nézek nap-nap után. Ideállított a kapitány. Kezemben a kürt. Odalenn hangos, zsivajos a vár: Enyém a messzi, a puszta határ. Kezemben a kürt. Lesem, ha porzik-e asszu homokja, Porló felhôbôl ha csillan-e kopja? Kezemben a kürt. Nyitott szem vagyok, napon, éjszakán. Soha ide lopva, soha pogány! Kezemben a kürt. Bátran a vártán, haj ti vitézek! Állom az ôrhelyet. Állok. Nézek. Kezemben a kürt. ======================================================================== Liliput Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Ahol járok, amerre nézek, Aprócska nép sürög, zsibong. Liliput ez! A szálkalándzsás kis vitézek! Futkos és nyüzsög és tolong És kiabál hangos-keményen Egyszerre mind, S mindnél buzogány, bot, dorong. Mind kiabál, nagyon, merészen. Mind azt kiáltja: Én vagyok! Egymást lesik És gyűrkôznek birokra készen. Földrebilincselt Gulliver, Fekszem közöttük, magam ember. Nézegetek, S várom, hogy mikor ülnek el. Ni, milyen sápadt valamennyi, Lógó fejek, szűk homlokok. Hát senki sincs, Aki merne itt levô lenni? Egy se akadna, senki hát, Aki föl mer egyenesedni, Fölnézni, föl, S felhôkbe fúrni homlokát? Hát kihaltak a férfiarcok? Az egész-ember-homlokok? -- Liliput ez! Liliputi apróka harcok! Tüzel alattam a homok, Türelmetlen tüzel a vérem. Testvéreim, Ezekkel volnánk rokonok? És csendes-vígan dudorászom. Úristen! mi lesz Liliputban, Hahahaha! Ha én a kötelem lerázom! ======================================================================== Kurucok tánca Szembe a Nappal (1910) Véreim, vígan! Koszorúba álljunk! Lejtsük a lassút, ropjuk a frisset! Három a tánc. Véreim, vígan! Szól a zene nálunk! Vígan, vitézek! Mi vagyunk a várba! Frissen a sáncra, katona-táncra! Kézben a kard! Ragyog a jó vas, szikrát vet a dárda! A kucsmánk rázzuk, úgy szaporázzuk. Szóljon a nóta, dobogjon a bástya! Lomha labanc Lesi ám odale, hogy kifigurázzuk. Ejhaj, vitézek! Senkitôl se félünk! Mi volnánk tántán idehaza itten! Mienk a vár, Minekünk hullott érte piros vérünk. Ne búsulj, kenyeres! Uccu neki, frissen! Mi volnánk tán a fejedelem népe! Magyarok mink! Kire néz, ha nem ránk, az a nagy Úristen? Mienk ez az ország eleitül óta! Mienk ez a föld! A tüze! A vére! Uccu vitéz! Pördüljön a tánc! Hagy szóljon a nóta! ======================================================================== Királyok igrice Szembe a Nappal (1910) Jegyzet Királyok igrice vagyok. Király vagyok, És királyoknak dalolok. Én vagyok az új dalos Dávid. Énekelem A régi Ország új csodáit. Amaz Országról dalolok. Köröskörül Csupa királyi lovagok. Ez a királyok nemzedéke. Homlokukon Királyi kenet fényessége. Fejükön fénylô korona Ragyog, ragyog: Az istenkéz sugár-nyoma. Leomló bíboros ruhájok Suhog, ragyog. -- Mi vagyunk a fölkent királyok. Alattvalónk minden nekünk. Minden mienk: Az Ország a mi örökünk. Lovagjai a Nagykirálynak, Hű hôsei A hétszerszent-rejtelmű Grálnak! A ti igricetek vagyok! Király vagyok, És királyoknak dalolok. A belülvalók mécse (1912) ======================================================================== A mécses A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja, Amíg nevet a napfény és csodákról mesél: Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél, És tűzzel simogassa az új nap arany ujja. Mert szállton száll az óra, s az est jô könnyesen, Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak, És minden régi sírok rémei visszajárnak. Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen. És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét. Tüzénél tágult szemmel láss ôsi titkokat, A percek suhanását, a könnyek születését Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek S az eljövendôségnek, és mindent, és magad. És sírj egy csendes himnuszt a kettôs végtelennek. ======================================================================== A remete a sivatagba indul / A belülvalók mécse (1912) Az eljövendôség elébe Az eljövendôség elébe Nézd, erre csillog álnok aranyszeme A büszke város tarka tetôinek. Alvó fejükre csalfa Luna Holt sugarát hazugul lehelte. Nézd, nézd, a vízen csillog a csalfa tűz. Lenn zúgva zúgnak nagy, szomorú habok. Barátom, ideért az este, Hangtalan árny ül a csónak orrán. Mért alkonyult el hajdani hajnalunk? Mért hallgat ajkunk egykori éneke, Mely tarka tűzzel, ifjú fénnyel Zengte be hajdan a vén világot. Más kézzel űztük hajdan a gyors nyilat, Haj, más inakkal jártuk az Éjszakot, Midôn a sast emelte izmunk Harcos ezüst sisakok fölébe. Immár a harcok hajnala estre vált. Kürtök riadtán nem magasul szívünk, Csendes mosollyá, bús mosollyá Régi dacunk tüze megszelídült. Mi megfutottuk mind amaz utakat. Mi már elértük zárt arany ajtaját Az ismeretlen Istennônek S hét napot-éjet elôtte vártunk. Mi virrasztottunk és konokul kemény Két ökleinkkel vertük a vaskaput. S a nyolcadik nap hajnalában Nyílt kapuján a titok kitárult. Mi mindent láttunk. Láttuk a csarnokot, S a táncos gyermek tarka szökéseit, Hallottunk dalt a kék virágról, Haj, a csak egy tavaszon nyilóról. És minden elmúlt: víg tavaszok, tüzek, Napfények, álmok, nagy riadó dalok. S most (lám, minô sors!) nincs belôlük Egy pici kis melegítô könny sem. Most éjszakában, hallgatagon futó Sötét hab árján siklik a halk hajó, Nagy ismeretlen éjszakába S hunytszemű árny keziben a kormány. Mi lesz, mi nem lesz? -- mit hoz a messzeség? -- Mit szô a Moira? -- tudni nem istenes! Hajtsuk hajónkat, én barátom, Míg a karunk s evezônk erôsek. Tán vár még új föld, új, fiatal csoda, Új élet, új dal, újra-elindulás. Az eljövendôség elébe! Mélyre merítsd a kemény lapátot! ======================================================================== A remete a sivatagba indul / A belülvalók mécse (1912) El kell menni a sivatagba El kell menni a sivatagba És szólottam magamhoz komolyan: El kell menni a sivatagba! Oda kell menni, ahol úttalan Kemény nagy utak kanyarogva Minden kijárást eltemetnek. Hol szürkülô szegény szemednek Könnyeket súg a sivatag. Hol visszasírod bús magad, S amiknek ízét elfeledted: Ezüstös régi könnyeid. Mert látod, oly rég eltemetted A sírás szép szentségeit. Ott majd az ég sóhajt feletted, És zúg a porló hűs porond; És barlangod fázó nyugalma, S az éjszakák szúró szelén A sivatag sajgó siralma, S a sápadt, sárga esti fény, Mely mindent, ami él körötted, Bolygó nagy árnyékokra bont, -- S melyhez magad, bús árva pók, Száz szürke szállal megkötötted: Az egyesegyedülvalóság, A hűvös percek, hideg órák, A reszketô jég-csodarózsák, S a holt dalok, a halkulók -- Mind-mind így fognak szólni hozzád: Szegény fiú, most jó helyen vagy. A sivatag jó és szeret A sivatag susog veled, Megsimogatja árnyas orcád, S a múltak mostohája elhagy. S melyek átkát hidegen hozzák Rezzentô régi rossz szelek: Az apadt-könnyű régi esték Meghalnak mosolyogva a sivatag felett. És újra fölfakad, ami hallgat régesrég, A könnyek közt mosolygó régi ének, S partján a könnyek áldott kútfejének, Amit kutatsz remegve, aggva: A titkot újra fölleled. És elmentem a sivatagba. ======================================================================== A titok / I. Az idegenségrôl A belülvalók mécse (1912) Most így vagyok. Most egyedül vagyok. Csupa idegen arcok körülöttem. Most nem tudom, hogy mit keresek itt, És úgy érzem, nagyon messzirôl jöttem. Semmit sem értek. Minden idegen. Oly messzirôl néz rám az életem, És én úgy nézem és úgy bámulom, Mint egy bánatos beteg arcot Egy jégvirágos távol ablakon. Oly idegenül integet felém, És a szemében annyi titok fázik, És annyi könny és annyi félelem. Oly nagyon én, és olyan nagyon másik! Valamit mond is, zengô susogással, S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal: Rég elfeledtük gügyögô szavát, Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor Valami nagy-nagy messzeségen át. És ez az arc ilyenkor mindenem. Mert nem igaz, hogy még mások is vannak: Az egész élet ez a kis szoba, Ezek a régi halkszavú hatalmak, És ez a fázó, hangos hallgatás, És ez az arc. És semmi, semmi más. Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet: Ez az egész. És abba belenézzük Az életünket. ======================================================================== A titok / II. A másikomról A belülvalók mécse (1912) Tudom már, hogy láthatatlan vagyok, Hogy láthatatlannak születtem. Azért van, hogy az emberek Úgy elnéznek mindig fölöttem. És nem kapott hangot az ajkam, Kiáltanom is hasztalan. Egyedül járom a világot, Látatlanul és hangtalan. Valaki áll a helyemen. Egy másik. Azt mindenki látja, És mindenki ahhoz beszél, És az mindenkinek barátja. És az beszél az emberekhez És a szemükbe mosolyog. (Egy idegen, egy nagyon-másik!) S mind azt hiszik, hogy én vagyok. ======================================================================== A titok / A belülvalók mécse (1912) III. Akikrôl azt hiszik, hogy én vagyok Sokszor van úgy, hogy mindent értek. Ilyenkor a szemébe bámulok Annak, aki csak árnyék és kísértet, Aki az én helyemen áll. Akirôl azt hiszik, hogy én vagyok, És aki idegen, mint a halál. Ó áldott, áldott ködsüveg! Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem. Milyen halott vagy, milyen jéghideg! Szúró szemedbôl olyan fény rezeg, Mint egy csikorgó téli éjjelen Felhôk mögött halódó holdsugáron. De én szeretlek, én mégis szeretlek, Szegény bolondos árnyék, néma párom, Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém. Enyém az arcod és enyém a lelked, Álomkóros, fehérlô, furcsa lelked, És nekik mégis te vagy én. Mert sokszor oly jó megbújni mögéd És érezni, hogy eltakarsz, És úgy nézni a nagy világba szét, És mosolyogni nagy-nagy szeretettel, Megbékélt, boldog remeteszemekkel Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc. Lásd, én álarcom, én azért szeretlek. És néha, álmok árnyas estelén: Úgy tűnik idegen arcod elém, Mint azok elé, akik rádnevetnek, S az én nevemet nevezik nevednek, És azt hiszik, hogy te vagy én. ======================================================================== A titok / IV. A sírásról és a nevetésrôl A belülvalók mécse (1912) Ma más vagyok, mint tegnap voltam. Valami nagy széltôl sodortan, Ma megbotoltam. Amikor újra egyenesre keltem, És amikor magamba néztem, Csupa csodára leltem. Gonosz szél, rossz tavaszi szél! Mióta lelkemre leheltél, Bennem két ember él. Mióta veled versenyt fütyörésztem, Azóta más lett a sírásom És más a nevetésem. Mióta ma a napba néztem, Azóta nevet a sírásom, Azóta könny van minden nevetésben. És most már sírni nem merek, Mert félek a torz kacagás arcától, Hogy vigyorogva rám mered. És nevetni is elfeledtem. Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam, És minden sírt, mikor nevettem. Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam. A régi lelkem még most is piros, Hisz hajdan a hajnalban jártam. A másikon nagy, sűrű fátyolok. Minden lépésem egy nehéz csoda, S minden titok. ======================================================================== A titok / V. A könny születésérôl A belülvalók mécse (1912) O felix culpa, quae talem ac tantum meruit Salvatorem! (Szt. Ágoston) Boldog a bűn és érdemtelen áldott, Mert semmibôl teremt egy új világot. Boldog a bűn, mert ô szüli a könnyet És százszor szent a könny. És másom nincs, csak a könny, amit sírok, Egyetlen ôsi örököm. Nincs másom. És az sem enyém, Az én könnyem nagytitkos messze tenger, És én úgy állok partja meredekjén, Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel. És a szemem lehúnyni sem merem, Mert a tengeren sziszegnek az éjek, És elzsibbaszt egy szörnyű félelem; És a szememet kinyitni is félek. És úszni kellene és nem merek, Hiába hívnak messze tengerek; Csak reszketek, vacogva reszketek. És, jaj nekem, egyhelyben állok. A bűn az áldott. Mert eljön és az óriás vizeknek Örvénylô mélyére merít, És tágra nyílt szemeim elé hozza A mélységek rejtelmeit. Megmutat mindent ott lent a fenéken, Hullám alatt, kövek megett, És úgy találom meg enmagamat És úgy találom meg a könnyeket, És ama világos világot. A könny, a könny ezerszer áldott! ======================================================================== A titok / VI. A könnyrôl A belülvalók mécse (1912) A könnyben van az élet. Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod! És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezôkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél. Kinn kék vizen kéklô sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük ôket a hullámtörésrôl, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezôhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnô-álom, Boldogszigetek és énekes élet, -- Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk. Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk. ======================================================================== A titok / VII. A messzirôl szóló ének A belülvalók mécse (1912) Ismeretlen lomb alatt Fakó földön, fakó szívvel, Ültem, ültem egymagamban, Mint az árnyék, mint az este, Néma-könnyes ôszi este. Ültem-ültem és zokogtam. És fejemre halkan hullott Sárga, zörgô, holt levél. És csak ültem könnyesen, Mint a fázó ôszi alkony, Mely besírta vállam, arcom Hűvös könnyel, holt levéllel. Messzi-messzi csak csilingelt Csalogató messze nóta. És én mindent elsirattam: Harcot, álmot, életet. Ez a minden-siratás! Három nap és három éjjel, Mint az árnyék, mint a felhô, Ültem ottan és zokogtam. Harmadik nap virradóra Mind a könnyemet kisírtam. És az ének messze-messze Egyre csengett, egyre hítt. Hajnal égett mindenütt, Harmadik nap virradóra. És a dal hangosra harsant, És nekem a holt avarból, Nem tudom hogy, nem tudom mért, Lábra kellett állnom ottan, És a két karom kitárni, És dalolni hangosan. És az ének egyre hítt. Nem tudom ki, nem tudom hogy, Átkarolt két meleg karral És kezem kezébe vette, És elindult, arra indult, Amerrôl a hajnal égett, Amerrôl az ének csengett. És én mentem hangtalan. És megállnom nem lehet. Most is itt van, mindig itt van, Most se tudom nem követni, És az arcát most se látom. Azt az útat, hunyt szemekkel, Énekszóval, tárt karokkal, Most is járom, egyre járom. És az ének egyre szól. ======================================================================== A titok / VIII. Az estéli látogatásról A belülvalók mécse (1912) Nagyon, nagyon szeretlek. Olyan nagyon jó volt az este. Lelkem didergô, durva dér Zord zúzmarával rég beeste: Száraz és szürke rút közöny. Mind ami volt bennem fehér, Szürkére vált és szomorúra, Elzsibbadt minden örömöm, S megülte síváran a lelkem Hétköznapok beteg borúja. Oly rég, oly rég nem ünnepeltem. Oly rég nem gondoltam reád. Sok-sok napot és éjszakát Zsibbatagon, könnyes-bolondul Nélküled dideregtem át. És Te azért el nem feledtél. Rossz, langyos vizet, undorodva, A szájadból ki nem vetettél. Te vártál rám és megkerestél. És mikor tegnap hazajöttem, Hideg és síró ôszi estén, És sírva, fázva, megtörötten, Magamtól csúffá csömörlötten, A lámpát lassan eloltottam És végigdôltem ágyamon: Akkor a bús sötétben, ottan, Lassan, lassan, hallgatagon, Az ágyam szélére leültél. Jól láttalak a szikra-tűznél, Mely két szemedbôl égetett És fölgyújtotta a lelkemben A hamvadó nagy tüzeket. Néztél, néztél, Te mindig engem, És én csak téged néztelek. Szinte hallottam sisteregni A tüzeket a sötétségben, És tudtam, hogy valami elmúlt, És újra sírtam, újra égtem. És szüntelen, ezerszer, mindig Csak ezt susogtam: Édesem! És lázzal tüzelô kezem Simogató kezed kereste. És megcsókoltam lázasan. És könnyesen és boldogan Úgy aludtam el akkor este. ======================================================================== A titok / IX. A fészekrôl A belülvalók mécse (1912) Te vagy a fészek, Puha vagy, édes és meleg, S én oly keveset gondolok veled, És oly sokszor máshova nézek. És megvetem a régi fészket, A régi meleget És a régi egyformaságot. Szédülô fejem vándorolni késztet, Keresni más vidékeket, Szivárványszínű új világot És ismeretlen fészket. És elmegyek, örök elégedetlen, Hazátlan bújdosó gyanánt, És sose tudom, mért sírós a kedvem, És nem tudom, mi bánt. És szállok, szállok, messze földeken Szüntelenül és pihenéstelen, És egy sajgó vágy egész életem: A régi fészek melegére. És Te vagy az anyamadár, És én vagyok pelyhes fiókád, A csupa-vakság, a csupa-mohóság, Aki mindig máshova vágyik, Akit hív minden félhomály. És botorul és elbizottan Kiszállok bizakodva, bátran Nap-nap után. És Te utánam Sírva nézel és gondsújtottan. És én nyugalmat nem találok Sehol a végtelen világon. Mert ott sír bennem, bárhol járok, Aggódó, fájó csipogásod Hívogató, síró zenéje. És mindenhonnan visszavágyom Szerelmes szíved melegére. Te vagy a sziklaszál, Melyen a fészkem épül. Amely az apró dombok tömegébül Messze-magasra szökken és magában, Egy-óriás-magában áll. S kíváncsi szárnyam, kandi lábam Akárhová visz engemet, Csak körötted keringhetek, És nem lehet távozni tôled S nem-látni téged nem lehet. Bejárhatom a rég halott idôket, És lelkem messze jövendôkbe szállhat: Nem lehet vissza nem kívánni Amaz egyetlen sziklaszálat. Te vagy a Hegy. És a hegyet nem lehet túlrepülni. Te vagy a Völgy. És a völgybôl nem lehet kirepülni. Te vagy a Lég. És a leget nem lehet átrepülni. Te vagy a Föld. És a földrôl nem lehet fölrepülni. És Te vagy a Határ. Csak tebenned lehet repülni. Itt nem lehet és nem szabad, Csak szépen, csendesen megülni És énekelni és örülni. Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek S a szerelmes anyamadár. ======================================================================== A titok / X. Az egyedülvalóságról A belülvalók mécse (1912) Oly boldogság egyedül lenni! Én el akarok hagyni mindent, Énnekem nem kell senki, semmi. Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés, Nem kell az öröm lobogása sem. Énnekem nem kell senki, semmi, Csak magam és mennyei másom: Az én szerelmesem. Olyan édes egyedül lenni! Mikor a magamé vagyok, Mikor a zavaros özönben Egy kis pontot találhatok, Egy sziklát, ha parányit is, Ha szürkét is és hideget, De olyat, amely nem inog. És mikor onnan nézek a vizekbe, És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár, És hazatérek megpihenni, Mint alkonyatkor a fáradt madár. Oly édes odahaza lenni! És magamat kitárom, Akár a szentély ajtaját, És úgy gyűjtöm a perceket, A napot és az éjszakát, A hajnalt és alkonyatot, Napfényt, mosolyt és könnyeket, És mindent, mindent, ami fény, Ami meleg és ami élet. És bent a szentek-szentje rejtekén, A hétlakatú vasajtó megett, Ott összehordom mind a kincseket, Mint virágport a méh, És egy világot alkotok belôle, Amit meg nem lát soha senki, mert ez a világ a kedvesemé. Oly jó ama világban lenni! Mert ott vele vagyok. Ô ott van, ô mindig velem van, És gyakran mosolyog. Valahányszor magamba nézek; Ô mindig újra megszületik bennem, És ô egyedül az enyém. És énnekem ôvele lennem Nem embernek való gyönyör; Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom, Olykor már azt hiszem, hogy összetör, S édességétôl meghalok. Hisz én oly gyönge és oly gyáva És olyan nyomorult vagyok! Az én szegény ember-szívemnek Nagyon-nagyon sok az örömbôl ennyi. De ô, az édes, szeret engemet, És mindörökre az enyém. És mindörökre átölelve tartja lelkemet. Oly édes, édes vele lenni! ======================================================================== A titok / XI. A bús testvérekrôl A belülvalók mécse (1912) Bús véreimre gyakran gondolok, Mikor leszállnak árnyas alkonyok, És én a két karomra hajtom Mélységeidtôl mámoros fejem S ami magamból még bennem maradt, Egy halk sóhajban elsóhajtom: Ilyenkor lep meg az a gondolat, Fájón és csendesen. Elôttem halvány, beteg árnyak, Feketén, fázón, porlepetten. Ezek az én testvéreim, Akik árván, bolyongva járnak Bizonytalan ösvényein Kétesvilágú éjszakáknak. Ezek, akikért sírva sír a lelkem. Csalóka hold halottas fénye Reszketve rémlik útjukon, De ôk nem néznek az ösvényre: Lehunyt szemmel mennek vakon. Minden kôben megbotlanak És minden követ megkerülnek, S kezdôpontjára a nagy útnak, Honnan indultak ama nap, Százszor is újra visszajutnak. Az útszélen gyakran leülnek És sírnak, sírnak hangosan. És ami sajgó siralom van A létben és az elmúlásban, Mind benne van könnyé omoltan Abban a csukló zokogásban. És ott kell nekik ülni, ülni, És könnyezô kövekké válni: Mert nem tudnak könnyeket letörülni. És soha többé föl nem fognak kelni És már mindig csak sírni fognak: Mert sose tudtak énekelni. Mert elfeledték, mért indultak el. Elfeledték, hogy mit akarnak, Hogy valamit keresni kell. És mert akkor se tudták, mit kerestek, Azért szegények, szikkadozó magvak, Az út kövére estek. Ezért hulltak el mind szegények: Nem tudták, hogy téged keresnek. Azért szállnak rám síró alkonyok, Azért sajogtat síri ének, Ha rájuk gondolok. ======================================================================== A titok / A belülvalók mécse (1912) XII. Siralmas ének a kerítésen kívül Odabenn bimbófakadás van. Tüzel az ég, És fürdik minden napsugárban. Jaj, és az ajtó zárva van, Jaj, és az ajtó zárva van! Odabenn szín, fény, tűz nevet, Mosolyog minden, És engem minden kinevet. Jaj, és én nem tudok bemenni, Jaj, és én nem tudok bemenni! Pedig a kert is az én kertem, Mind a virág. Én ültettem és én neveltem. Jaj, mégis idekint vagyok, Jaj, mégis idekint vagyok! A kertem ma kitagadott, Világnak űzött. Ma hazátlan koldus vagyok. Csak kerülgetem a kerítést, Csak kerülgetem a kerítést. Ó jaj, ez a könnyeim átka. Nevet a kert, És aki sír, az elôtt zárva. Odabent sírni nem szabad. Odabent sírni nem szabad. A könnyek, a könnyek átka ez! Bús száműzött én, Mind a két szemem könnybe vesz, És, jaj, nem tudom letörülni; És, jaj, nem tudom letörülni! ======================================================================== A titok / XIII. A látogatásról A belülvalók mécse (1912) Lásd, tudtam, hogy ma újra eljössz. Hogy kopogtatni fogsz s betérsz Botorkáló bús gyermekedhöz. És amikor már este volt És ott kint, úgy, mint az én arcom, Bús boldogsággal mosolygott a hold, Éreztem, hogy valaki ott áll, Hogy ott állsz kint a küszöbön. S Te ajtómon bekopogtattál. És akkor némán, nesztelen Bejöttél, betetted az ajtót És megálltál szemben velem. Néztelek és az ajkad lestem. De Te csak néztél szótalan. És akkor a lábadhoz estem, És úgy sírtam keservesen. Te jobbkezed fejemre tetted S megsímogattál csendesen. Szerettem volna porrá lenni, Hogy rám taposs, hogy rám taposs, És lépted alatt énekelni. Nem, édes, én nem vagyok az, Nem, én nem vagyok. Menj ki tôlem; Menj, menj! Hisz vár ezer igaz. Várnak a méltók és a szentek, A fehérlô homlokukon Elsurranó kenettel kentek, Akiken a jeled ragyog. Azokhoz menj. Mit akarsz nálam? Édes, lásd, én nem az vagyok. Én rossz vagyok. Én nem szeretlek, Szemedbe nézni nem tudok. Csak -- szeretlek. Nagyon szeretlek. Csak el ne menj. Csak el ne hagyj. Hova leszek nélküled? Nem eresztlek! Foglak, én Uram, hogy enyém maradj. ======================================================================== A titok / XIV. A jegyes éneke A belülvalók mécse (1912) Uram, ölelj magadhoz engem. Ma valami sír a szívemben. Sohase voltam még ennyire gyermek. Édes, ölelj meg! Ma olyan súlyos a fejem. Valami nagy könyörtelen Siralom hajt ma arcod melegéhez, Ölelj meg, édes! Hidd el, ma nagyon megérdemlem. Ma nem volt órám könnyezetlen. A tűzostorok ma velôkig vertek. Édes, ölelj meg! Hiszen igaz, hogy gyáva voltam, Hogy már-már majdnem elbotoltam, De mégsem mentem más tűz melegéhez. Ölelj meg, édes! Tudod, hogy mégis talpra keltem, Tudod, hogy eléd térdepeltem, Amikor hívtak hazajáró lelkek. Édes, ölelj meg! Két konok lázadó kezem Alázattal összeteszem S letérdelek az ágy fejéhez. Ölelj meg, édes! S imádkozom: Ölelj meg engem, Máglyát gyújts repesô szívemben, Máglyát, amelyen fehér tüzek kelnek. Édes, ölelj meg! ======================================================================== A titok / XV. A várásról A belülvalók mécse (1912) Látod, én kisgyerek vagyok. Ha nem jössz, én sírok utánad. Úgy várlak téged, mint édesapámat. A kiskapuig elédszaladok És ott a kis padon A kerítésre fölkapaszkodom S úgy lesek ki az országútra Az orgonabokrok felett, Hogy jössz-e már. Lihegve, futva, Ujjongva eléd szökdelek. Te messzirôl már csókot hintesz, Egy mosollyal magadhoz intesz, S ha tárt karokkal, kipirultan, Nyakadba ugrom s átölellek, Megcsókolod borzas hajam És mondod: Én kicsi fiam! És azután oldalad mellett Megyek befelé büszkén, boldogan. Hívón nevet a lámpa odabenn És az arcunk ragyog, És Te odabenn cukrot adsz nekem. Mert lám én kisgyerek vagyok. ======================================================================== A titok / XVI. A sétálásról A belülvalók mécse (1912) Néha a kezem kezedbe fogod És sétálni viszel. És én olyankor oly boldog vagyok! Mogorva házak ránknevetnek, Tarágú fák bókolva integetnek. Amerre megyünk, minden énekel. Belemosolygok csendesen Arcukba mind az embereknek, És hangosan és édesen Lám ilyenkor rám mind visszanevetnek. Oly jó így mosolyogni szét S így járni-kelni a világban, S érezni mindig melegét A Te édes, erôs kezednek. És én mindegyre kérdezgetlek. Amit csak látok szerte-szerte, Százfélét összekérdezek, Száz kérdést, tarkát és gyerekeset. És Te felelsz komolyan egyre. Mindig felelsz és meg nem únod A kába kis kérdéseket. És velem jössz, mikor a völgybe vágyom, És jössz, ha hívlak, föl a hegyre. S ahova széles e világon Gyerekésszel kívánkozom, Elkísérsz minden utamon. S amit csak kérdezni tudok, És ami pecsétes titok, Te megtanítasz mindenekre. Így hullnak szerteszét a kárpitok, S mögéjük messze-messze látok, Így lebbennek föl mind a fátyolok, És fölmerülnek idegen világok. És én csak bámulok, Mindent és magamat és téged. S míg melletted szorongva lépek, Minden porszem beszél, amerre járunk. Kézen-fogva mi ketten így sétálunk. ======================================================================== A titok / XVII. A hűséges hűtlenségrôl A belülvalók mécse (1912) A szemem sokszor hűtelen. Sokszor az idegenbe téved. Pedig tudom: Te vagy az Élet, Te vagy a Szerelem. De lásd, Te messze vagy, Akkor is, mikor beszélek veled, Akkor is, mikor megérintelek, Akkor is, mikor a kezem fogod. És olyan szédítô a forgatag! És látod, szerteszét körültem Olyan sok égô tűz lobog! Ó én erôsen tartalak, De hogyha néha megszédülten Megroskadok és megcsuklik a lábam, S megperzselem az ujjamat, Nem, nem az ujjamat, a lelkemet, Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok? Hogy én akkor is, ott, az éjszakában, Amely rámhull és eltemet, Akkor is, mikor elsodornak És visznek haragos habok, Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában, Hogy én akkor is a tied vagyok? Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék, Én fogom a kezed, De a szemem, a két szemem Még nem egészen a tied, Mert nem egészen enyimek még. Tudod, ha csak egy szemem lenne! És másfelé nem nézne sohasem, Csak befelé, befelé mindig! És mindig a Te arcod égne benne! De így, látod, százfelôl hintik A sugarat rám emésztô tüzek, S két szememben, e két gonosz tükörben Száz csillanó csillagra törten Táncolnak és tündöklenek. És százfelé húznak, cibálnak Sodró szelei a világnak, És én százfelé szakadok, De az nem én vagyok. És tudom: én vagyok a vétkes, Az én hívságos két szemem. Lásd, épp ez az, ami a lelkemen Ilyenkor marcangolva tépdes. Betegje, rabja én e rossz szemeknek, Tudom, hogy csak téged szeretlek, S tudom, hogy bántalak. Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat. És rám talál a tüzeken keresztül És kemény karmait lelkembe ássa. És nem tudok gondolni másra: Ilyenkor szüntelen rád gondolok. Akkor vagyok a tied mindenestül, Amikor hűtelen vagyok. ======================================================================== A titok / A belülvalók mécse (1912) XVIII. A tűzben való sötétségrôl Szúró szikrák arcomba egyre hullnak, Sziporkázók és égetôk, Mint fojtogató, tüzes ujjak Homályosuló szemeim elôtt. Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak! Sajgó pilláját tüzelô szememnek Simítsa meg simító, hűs kezed, Borítson el szentséges árnyad, S amerre szerte-szerte járnak Szemeim, e bolygó tüzek, Uram, takard el, jaj, takard el E tarka és tüzes világot. Mert bennem egy vulkánt kavart fel Védtelen ért villámcsapásod Háborgani. A lelkemben most máglya ég, Szavaim parazsas igék, Izzó zsarátnok a lehelletem. S arcom körül szálldosnak szüntelen A tűzimádók káprázatai. Csak én magam maradtam tűztelen. Mert énnekem a tüzek fájnak. És én tudom jól, én eléghetek, Tüzes rostélyán az ôrült világnak: De egy parányi meleget, Csak egy szikrányit, csak egy lehelletnyit, Csak amennyi egy ázott verebet A tenyeremen mozdulásig enyhít, Még akkor sem érezhetek. Mert megérintett a kezed. Szememen égnek ama hűvös ujjak, A dalolók, az édesek. És tüzes estén, lángos hajnalon Én csókolom, én sírva csókolom A Te kezed, a Te kezed. Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak! ======================================================================== A titok / XIX. A visszanézésrôl A belülvalók mécse (1912) És ne engedd, hogy visszanézzek. Csak azt, csak azt ne engedd, Hogy visszanézzek. Az én parázsló pártos két szememnek Én törvényt tettem. És két kôtáblát, hideget, Kemény kezembe vettem. És szóltam: A hegyek megett Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok, S én nézni akarom a hegyeket, És énekelni akarok Harsanó hegyi éneket, És magamnak örök dallá idézni, Hogy én legyek a Te dalod. És nem akarok visszanézni. Te láttál, mikor lemerültem A zúgó vízbe, ama szent habokba, S a tüzes vízben elmerülten Te láttál ott dalolva és zokogva. És hétszer csaptak rajtam át A szentséges habok És hétszer mostak végig-végig, S Te tudod, hogy rólam minden levált, Hogy most már énekes vagyok, Hogy most már mind a dalok a tiéid. Én így születtem: vízben s tűzben. S most már itt voltam az innensô parton. Odaát éppen sírt az álmos alkony, De itt a hajnal fénye égett. És én kemény mellemre tűztem A két kôtáblát, (én kincsem és pajzsom) És elindultam a hajnali tűzben. És Te tudod, hogy megláttam az útat: Azóta járom. Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat, Csak egy vesszôm maradt, Keményen és kopáron, És most esengve várom, egyre várom, Hogy vesszômön virág fakad. És eleitôl fogva tudtam, Hogy visszanézni nem szabad. Pedig látod, a két kôtábla Már olyan sokszor megrepedt. Mert tétován sokszor megállva Elernyedtek e bús kezek, S lecsúszva föld fakó porába A két szent tábla könnyezett. És olyan sokszor zúg a szélben Valami fáradt félelem. Azért ne engedj visszanéznem, És lásd, azért maradj velem. ======================================================================== A titok / XX. A kiáltás elôl való futásról A belülvalók mécse (1912) Mert utánam kiáltanak. Mint sötét szobák bús ölérôl Nehéz szavak morajlanak. Vacogó foggal, fázva, félve, Szegény, ijedôs kisgyerek, Reszketek, sírok a sötétbe. És valami vad félelem Megfogja a szívemet néha, És futni kezdek hirtelen. Futok, futok, amerre látok, Amerre téged sejtelek És a szerelmes napvilágot. És utánam kiáltanak, Sötét szobák hideg zugában Testetlen rémek rajlanak. És én futok, lélekszakadva, És hozzád, apámhoz futok S reszketve ugrom a nyakadba. Melledre hajtom arcomat, Görcsösen magamhoz szorítlak És úgy sírom ki magamat. És minden rémek alszanak. ======================================================================== A titok / XXI. Az oszlopról A belülvalók mécse (1912) És tôletek is messze mennék, És magamtól is messze mennék, Egy nagyon forró nap után, Egy nagyon hűvös éjszakán. És messze mennék, nagyon-nagyon messze mennék. Nem látna senki és nem sírna senki. És ott nem volna semmi más, Csak az ajkatlan sárga sivatag, És csak a sápadt örök ég, És a végtelen ég alatt A halott messzeség, És véghetetlen hideg hallgatás. És megépíteném az oszlopot, Nagyon kemény, konok kövekbôl Építeném az oszlopot. Mik ott születtek messze éjszakon, Hol tarka tavasz sose pezsdül, Ahol nem látni a napot. Ottan születtek, szúró szirtfokon, Magasan és magányosan, És úgy meredtek az örökös éjbe, Mint kôvé vált kín, komoran, S úgy nézett rájuk a mélység sötétje, Mint lélekbôl a kétségbeesés. Ilyen köveket hordanék fel és Úgy építeném meg az oszlopot. Aztán várnék egy iszonyú napot, Amikor haragszik az Isten, S irtóztató, irtó ítélet, Villámok és vesztô szelek Tombolnának a föld felett, Mikor reszketne minden élet: Akkor fölmennék óriás oszlopomra, És megállnék magányosan, És lenéznék a pusztulás tüzébe, És villám tüze tűzne homlokomra. És szólnék: Én vagyok a béke. ======================================================================== A titok / XXII. Kemény parancsolat A belülvalók mécse (1912) Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad, Mint fényben és illatban megillanó madárka. Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba, S légy mint a lepke szellô s a vidám virradat. Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél, Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén, Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén, Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél. Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad. Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad, És verje újra ujjad a királyok dalát. Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz, És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás, S inaid vígan ropják az áldozati táncot. Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed, Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül, De lásd: még ölelôn és sárgásan sötétül Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzbôl született! Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél. Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid, Virágszemeivel szemed közé vakít. Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél. E lánccal vonna még az elhagyott világ: A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja, A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja, S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát; A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál, Amik elôl lezártad a pilláid korán, És az az esti illat, mely rádsuhant puhán, Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál. De én nem akarom, hogy a szemed lezárd, És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál, És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál. Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd. Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom, És illanjon az illat: virág légy, akarom, De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed. Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének, És nagyon és riasztón nagyot akarok én: Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény, Mert királynak születtél s királyok mesterének. Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak, Magasraemelt karnak, elôrenyújtott ujjnak, Harsonának, amelytôl vér és velô kigyúlnak, És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak. És hogyha sírna benned a haldokló virág még, És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont: Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd: ,,A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!'' ======================================================================== A titok / XXIII. A második születésrôl A belülvalók mécse (1912) Szűk ösvényen magamban járok. Jobbról árok, balról is árok. Ködben és porban, fázva, félve, Járok, didergek sok-sok éve. Világtalan vakon születtem, De már tudtam, hogy látni lettem. Amikor még csak félig voltam, Az egész életet daloltam. Sárban jártam, sivár sötétben, Keserű könnycsepp volt az étkem. Százszor elestem, százszor keltem, Sótlan kenyerem sírva szeltem. És didergôn, sírón, rekedten, Én akkor is csak énekeltem. Tudtam, hogy egyszer odaérek, Hogy egyszer enyém lesz az Élet. Elalszanak a csalfa lángok, És megölelem a világot. Hogy egyszer, egy hívatlan esten, Megszületik bennem az Isten. S amért az ösvényt végigjártam, És meg nem álltam, sose álltam, S ha rongyosan, ha megtiportan, Mindig az Egészet daloltam, Himnusza lettem tűznek, fénynek: Éneklô tűz és tűzi ének. ======================================================================== A titok / XXIV. Az örömrôl A belülvalók mécse (1912) Minden rózsa szent legyen. Minden bimbó kifeseljen, Minden virág illatozzon. Minden rózsa szent legyen. Minden ember vigadozzon. Dal nevessen mindenütt, Nap nevessen mindenütt. Minden ember vigadozzon. Minden ember lelje meg Minden vágya teljesültét, Minden bimbó pattanását. Minden ember lelje meg. Minden lány legyen menyasszony, Minden férfi vôlegény. Piros legyen minden arc. Minden lány legyen menyasszony. S én mindenhol ott legyek. Vígan minden vígadóval Sírva minden könnyezôvel, Én mindenhol ott legyek. Énnekem ne jusson semmi: Én örüljek ôvelük, Én daloljak ôvelük. Énnekem ne jusson semmi. Minden öröm örömöm. Énnekem ne jusson semmi. Csak a mások mosolygása. Minden öröm örömöm. ======================================================================== A titok / XXV. Mennyegzôs ének A belülvalók mécse (1912) Nem! Gyűlölöm a lemondás igéit, Minden fél-élet átkozott legyen! Nem kellenek a félszemű hunyorgók: Én óriásra nyitom a szemem, Hogy beleférjen minden, ami fény, És ami tűz, mind a lelkembe égjen. Átkozott, aki lehunyja szemét És megbújik penészes pincemélyen. Nem! Ez a könny nem a letörtek könnye, Akik siratnak pernyés perceket, És nem a bágyadt bénák reszketése, Akik nyögnek egy zárt ajtó megett. Ama látóknak könnye ez a könny, Akik a déli napfénybe nevetnek. Ebben a könnyben arany arca ég Álmatlan lángú mélységes tüzeknek. És ez a dal nem az elfordulóké: Táncos, tüzes, nevetô nászdal ez, Azoké, akik mélyrôl mosolyognak, És akiknek az éj is énekes. Megkoszorúzva égô homlokom, Fehér köntösben, daloló szemekkel, A menyegzôre szökdelve megyek Ezekkel a halk nászi énekekkel. Mert átkozott, aki a teli kelyhet Csak félig issza. Törvény ez, kemény. És halott, aki félig mer csak élni, És aki sír a násznap reggelén. Én a kelyhemet fenékig iszom, Mind a két karom ölelésre tárom. Mindent, ami van, mindent, ami jön, Mindenkit idelenn és odafönn: Jegyajándékul nekem adja Párom. Minden az enyém és bennem a Minden, Összefog mindent ez a szerelem. Testvérem mind, akinek szent az élet, És ôk a nevetô nászi kíséret, És ôk dalolják a nászdalt velem. H1: Sírás és nevetés ======================================================================== Alkonyat a Balatonon A belülvalók mécse (1912) Csillog az alkony, ég a tó, Szállj rajta, ringó halk hajó. Szállj, halk hajó, halk sóhajom, Hűvös habon, hangos habon. Hangos habon suhog a szél. Az éj lassan nyomomba ér. Már bontogatja szárnyait, Már suhogtatja árnyait. Már hűlnek lassan a habok. Én nézem a húnyó napot. Nézem a napot, míg lehet, Míg ott úszik a hegy felett. Míg hű hozzám hab és hajó, Míg arany arccal ég a tó. Míg szállhatok, míg hajthatom Feszült inakkal csónakom, A tűzben égô hegy felé, A tűz felé, a nap felé. Egy perc talán, egy pillanat: De addig az enyém a nap. Enyém a nap, enyém a fény, A tó tündöklô tükörén. Szállj lelkem, szállj te halk hajó. Csillog az alkony, ég a tó. ======================================================================== Fehér mezôk A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Itt sárba fúl a fehérfátylú tél. Itt rút lucsok les a hulló pihére. Oda vágyom, ahol a hó fehér. Fehér, fehér, minden, amerre látok. Hóköntösű, nagy, hallgató mezôk. Kóbor szelek járják a hóvilágot. Sok dudorászó, füttyös, fürge szél. A nap szikrát vet a patak jegére. Oda vágyom, ahol a hó fehér. Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon A föld egy néma, óriási alvó, A hold egy fényes, ígéretes álom. Minden halott, és mégis minden él. Alvó világok. Csírázó világok. Oda vágyom, ahol a hó fehér. A hómezôk nagy titkokról dalolnak. Az ô daluk az erô és a szépség, Az ô daluk a tegnap és a holnap. A hómezôkön halkkal jár a tél, Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal, Oda vágyom, ahol a hó fehér. ======================================================================== A beteg siránkozik A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Mint egy letört faág, tövén a régi fának, Hűlô halott füveknek hideg ravatalán, Mint egy kis árva könnycsepp, amit egy régi bánat Ejtett egy férfiszembôl egy vak leány dalán, És röstellkedve ejtett, pirulva is talán, Bús, árva könny, amit hirtelen letörültek, Mint néma csatatéren nehézkes sebesültek, Nyögdelô nyomorultak, akik meghalni vágynak, Gyűrött ravatalán az álomtalan ágynak Úgy fekszem, nyomorultan, mint akit elvetettek. S mint aki idegenben, nyomasztó éjjelen Valami ismeretlen névtelen rémtôl retteg, Úgy reszket mindenem. És olyan a fejem, Mint súlyos harcosokkal megrakott vártorony. És csend van, csak a szívem zakatol szakadatlan. És ôrli az idôt. És most ezt gondolom: Milyen jó volna mostan megállni szótalan Egy vén fűzfának dôlve, partján egy tiszta tónak. Körül az alkony égne. Köröskörül arany És köröskörül bíbor. A tűzben búcsuzó nap Szikrázó sugarakkal fürödne a vizekbe, És messze benn a tóban zajtalanul lebegne Aranyos evezôkkel egy karcsútestű csónak. És benne piros arcok, kicsattanók, vigak, Egy nagy piros napernyô és egy fehér kalap, Amelyre vakítóan, szinte fájó-fehéren, Sziporkázó ezüsttel szikrázna rá a nap. S egy kisfiú dalolna. Vagy künn a nyári réten, A perzselô melegben a déli nap alatt, Feküdni behunyt szemmel egy nagy kazal tövében. Arcom körülcsókolná a sajgó sugarak Mámoros illetése. És én magamba színám Az ért vetésnek lelkét, a széna illatát, Az érést és az áldást, az életet magát, Az ôsi életet minden eremmel innám, És belerészegülnék. Vagy csendes nyári éjjel, Ezüstös köntösében a hűvös holdsugárnak Az erdô friss füvén kószálni szerte-széjjel, És nézni tágult szemmel, hogy inganak az árnyak, Az ösvény rezgô sávja hogy olvad lassan át A nagy feketeségbe. És figyelni a fák Méltóságos beszédét, a fű halk suttogását, A zúgó éji erdô ezer pici szavát, És félô, lassú léptem kis zajtalan zaját. És halkan mondogatni az egész éjszakán át Valami furcsa verset. Mert most is vannak ajkak, Pirosak és erôsek, amik nevetni vágynak És csattogón dalolják az ifjúság dalát. És én a lelkét szívom a rámlobogó dalnak, Fekvén ravatalán az álomtalan ágynak, Némán és nyomorultan, mint egy szegény faág. ======================================================================== Mint gyenge harmat a napon A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Mint gyenge harmat a napon, Úgy halnak meg az álmok. Oly kegyetlen a napsugár, A dél oly álnok! A fürge fecske elsuhan, És ellibben a lepke. Te nézed, és harmat, nehéz Szökik szemedbe. ======================================================================== Tavasz csengettyűje A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Most a csúf tél bosszusan Zsörtölôdve jár még, És az égen elsuhan Sok nagy álmos árnyék. Én dalolva hangosan, Szökdelôn és pajkosan Messze-messze szállnék. Szól a szél a hegyeken, Szít repülni vágyat, Már a hó a réteken Olvadóra bágyad. Siheder nap hívogat, Áprilist és álmokat Bizsereg a vágyad. Hát, szeszélyes csacska szív, Hol a téli bánat? Dudorászó dala hív Mese-muzsikának. Erdô-mezô csalogat, Csalogató dalokat, Küld a tó utánad. Csintalan szél dalt fakaszt, Táncütemre léptet. Te hívod-e a tavaszt? Vagy a tavasz téged? Hó felett és tó felett Már a fűzfaág hegyett Barka pelyhe éled. Most rügyedzô ág alatt Énekelni ülj le. Fesse frissre arcodat Víg dalok derűje. Mert a dal ma rózsaszín, S lásd, e sok bohóka rím: Tavasz csengettyűje. ======================================================================== Ballada a szépség szomorúságáról A belülvalók mécse (1912) Jegyzet (Radványi Kálmánnak) Megmondom: Sokszor megcsodáltam Egy tölgyet a park sűrüjén, Hogy félig már halálra váltan, Oly súlyos, komor és kemény. De egyszer a vén fa tövén, Korhadt kérgű gyökere mellett, Kis gyöngyvirágot leltem én. S akkor, jaj, akkor sírni kellett. Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban, A forró nap fojtó delén Virágos szônyeg réten jártam, És harsogott a nap felém, De ha a rôt nap estelén, Szelíden, mint egy halk lehellet, A hűs hold mosolygott elém: Akkor, jaj, akkor sírni kellett. Megmondom: Férfiút találtam, Vérvesztô harcok mezején Megállott mosolyogva, bátran. És én ujjongtam erején. De egyszer kacagón elém Egy piros gyermekarc szökellett, Egy táncoló tavaszi fény. S akkor, jaj, akkor sírni kellett. Vedd kérlek: ím e versbe zárom Szívem, mely búsan énekel. Minden mosolygó rózsaszálon Mindig, jaj, mindig sírni kell! ======================================================================== Az ôsz dalol A belülvalók mécse (1912) Síró fuvalmak Zörgôn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ôsz dalol. Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul. Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél. Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is. Mert minden él, És minden elmegy. ======================================================================== Vízió a vonaton A belülvalók mécse (1912) Ez a bölcsô. Oly jó feküdni benne. A bölcsô. Halk, selymes dalokkal, Símogatókkal, puhalelkűekkel Ringatja az édesanyám. Ez a koporsó. Hideg és sötét. Vas teste úgy körülölel, Olyan puhán, oly halkan, oly szelíden, Mint a bölcsô, mint az anyánk. És úgy viszik tán csendesen Komor legények, hatan, halaványan, Halálos csendesen, Mint egy szentséget, baldachin alatt. Fekete baldachin alatt, Fekete ég alatt. Sötét van. És az ablakot Meg-megkoppantja reszketôn a csend. Lehunyt szemekkel fekszem mozdulatlan. Az üléshez odalapulok És hallgatok és hallgatok. És nem tudom, hogy mi van és hogyan? Tán nem is éltem sohasem. Tán csak a vonat egy parányi része, Tán csak egy szög feje vagyok. Talán én vagyok a zakatolás, A soha-megnemálló, a soha-elnemhallgató. Csak fekszem itt, És vágtat valami velem, Valami törtet a vak végtelenbe. Mintha mögöttünk járna valaki, Egy szörnyű üldözô, Kegyetlen, konok és könyörtelen. És mi futunk lélegzet nélkül, Mindig futunk, már örök-óta, És mindig, mindig futni is fogunk, Mert én vagyok az örök lihegés. És bennem és köröttem és alattam, Az óriás mezônek éjjelében, Ez az örök futás. ======================================================================== Dal A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Bús lelkét rámlehelte A síró alkonyat. Lágy ajka esti szélnek S egy selymes, édes ének Csókolja arcomat. Lelkemben most virágzik Egy ifjú kék virág. Mondd: mért oly bús az alkony? Mért könnyek közt mosolygom E halk melódiát? ======================================================================== Fehér rózsák a Dunán A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Jeges Dunán, zörgô Dunán Esteli, fázó fény remeg. Hidegen, némán, jönnek, jönnek, A hűlt szívek, a holt szemek, A megfagyott szép mosolyok. Havas habok zuhogva hozzák. Haj, hóvá halt melódiák, Téli rózsák, hócsipkerózsák! Jönnek a nagy hegyek közül, Ahol a tél vak lelke sír, Hol rettentô szirtek szívében Tátong egy óriás sziklasír, És benne fagyva fekszenek Nyarak, álmok, mosolyok, nóták. Mert semmi, semmi sem maradt: Halott rózsák, hócsipkerózsák. És úsznak, úsznak csendesen, És mennek, mennek hangtalan. Ott már a puszta lelke ásít, Ott csúnya langyos szél fogan. Langyos vizek, szennyes vizek A jégszívet halottra mossák. Hej, rút halál, vizes halál, Szegény rózsák, hócsipkerózsák! Elolvadni nyomtalanul Ez lesz hát rendelt sorsotok! A part jegén, az esti fényben, Testvéri lelkem itt sajog. És fáj veletek és örül, Ó ti, a szürke tél folyóját Megezüstözô koszorú, Tél dalai, hócsipkerózsák! ======================================================================== Regôs ének A belülvalók mécse (1912) Jegyzet Haj regö rejtem, azt is megengedte az a nagy Úristen Haj regö rejtem. Régi szívem keltem, Régi regém regölöm. Ajkam amik hatják: Búk néma lakatját, Dallal én ma megtöröm. Fájás ma ne fájjon, Szívemre ma szálljon Muzsikáló szent öröm. Megjöttem, megjöttem, Dalba öltözötten Lám e csuda-estelen. Régi szavam hallom, Régi dalom dallom, Régi magam meglelem. Szent karácsony-esten Az a nagy Úristen Ezt mívelte énvelem. Hej regö rejtem. Zúgtanak elejbem Nagy zimankós záporok. Haj messze sok ország Furcsa szerit-sorját, Kiket vernek viharok, Sok emberek útját Érték, kitanulták Énekmondó jámborok. Sokat ott értének Regösök szegények Havas hegyek zugain. Balgatagok búját Fogas szelek fújják Körmös télben odakinn. De mostan szívünknek Gyertyagyújtó ünnep Fényes szép csillaga int. Haj regö rejtem. Régi-magam leltem Új-magamnak fenekén. Régi tüzek titkát Új dalok felitták Lelkem síró rejtekén. Mondok azért mostan: Újnak amit hoztam Öreg mondást nektek én. Kicsi Krisztuskának Szép Szűz Máriának Mostan igen örülünk. Minden feleinknek, Mind elleneinknek Bô sok áldást regölünk. Míg a világ világ, Gondod legyen miránk, Uram Isten, légy velünk! ======================================================================== Költemények (1916) Jegyzet Az Isten küld, testvéreim, tinéktek Hogy sugarai eleven tüzét, Amik Arcáról a szívembe égtek, Sugározzam csendesen szerteszét A testvéreknek, kik az éjben járnak. Az Isten küldött, szentjánosbogárnak. ======================================================================== Énekszó a magasságból Költemények (1916) Jegyzet Búcsút mondok a könnyes énekeknek, Magasba szegzem immár homlokom. Mint síró húrok lágyan keseregnek, Törékeny lantom messze eldobom. Sápadt dalát a finom keveseknek Halkan dalolni többé nem fogom. Dalom apró könny szürkére ne mossa: Én nem vagyok a lágy szívek dalossa. Édes a dal, ezüstös éjjelen, Ha könnyezô szív bánatát zokogja; Csodás a dal, ha titkon, nesztelen, A mélybe száll, rejtett lélekzugokba; Ó mennyi szentség, mennyi rejtelem, Mikor egy lélek törik halk dalokba! Aprókká lettek e csodák nekem, Törpélli ôket férfiénekem. Szemembôl immár a könnyek kiégtek, Fölitták ôket óriás tüzek. Immár fülembe robbanó igéket Magasságos nagy titkok zengenek. Bennem idegen, égô messzeségek Gyújtottak fáklyát, izzót, tüzeset. Eljegyeztek a magasságok engem: A végtelenség vôlegénye lettem. Lenyúlt értem egy óriási Kar A villámlásos messze magasokból, Elragadott egy rohanó vihar A földrôl és a kis földi dalokból. És szólt egy hang: Most ímmár légy a dal, Menj, és dalolj a messze látásokról. És meghalt minden, ami régi volt, S ajkamon ímmár új lélek dalolt. Ama látások szerelmese lettem. Ó látásoknak végtelen sora! Égett elôttem, bennem és fölöttem Az Istenarc áttetszô fátyola, Az ôs titok, a kibeszélhetetlen, Az elhivatás rettentô Ura. Ó világfátyol! Mindent fénybe rejtô! Minden titkokat egy titokba fejtô! Az Arcnak titka mindent megmutat: Földindulást, világok recsegését, Estére hulló vén századokat, Ifjú idôknek hajnalbakelését, Setéten ingó régi falakat, És a Jövendô szárnya-rebbenését. És a vajúdó világok megett: Testvérarcokat, testvérszíveket. Egy villanásban elémbe viharzott A testvérarcok számtalanja mind. Arcok, halvány és könyörtelen arcok, Mikrôl a halál sápadt jegye int. S láttam, miket ástak keserű harcok, Ránccá fagyott tengernyi néma kínt. És én kitártam karom, ajkam, lelkem, És minden lelket magamhoz öleltem. Lobbanj belém, szent emberi vihar, Minden lelkeknek minden szenvedése, Minden zokogás, minden zivatar, Minden öröm és minden nap sütése. Legyen a lelkek millióival Eggyé a lelkem. Magába igézze Minden szem titkát, minden szív tüzét, Úgy zúgja szerte hangos énekét. Búcsúzom ímmár tôletek örökre, Bús hárfa, lágy lant, mélasípu nád. Szabadult lelkem szomjas az örökre, Markom szorongat élô harsonát. Új dal harsog le hozzám mennydörögve, Új dalt riadok az omláson át: Az eljövendôk óriási harcát, A testvéreket és az Isten arcát. ======================================================================== Zrínyi harmadik éneke Költemények (1916) (1912. november, török háború) A méreg ég és ömlik mély sebére S ô védtelen küzd egyedül. Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére Vagy itt az óra, s végveszélybe dül. Kölcsey: Zrínyi második éneke Magyarok, magyarok! Sztambulban temetnek. Fekete gyásza van vonagló Keletnek. Irtó ítéletnek jött iszonyú napja. Mostan a próféta fiait siratja. Szaggatja szakállát keserű igékkel. Szultán Szulimán is most sírva veszékel. Mármara-tenger most hánykódva morajlik, Most fene Allektó rossz fajzata rajlik. Holtakat bűvösök hiába idéznek: Nyílik nyelô sírja az Elvégezésnek. Imígyen akarta a végezet Atyja: Az ottomán holdnak jöjjön borulatja. Írván vagyon írva, világ elejétül: Amit rátok küldött vétkek ostorának: Vesszejét eltörte Isten haragjának. Népek iramodnak, népek elenyésznek, Zúg tova ôs árja az Elvégezésnek. Magyarok, magyarok, Sztambulban temetnek. Tetemlátni szólít siráma Keletnek. Meg tudtok-e állni a ravatal mellett? Ajkon iszonyattá nem fagy a lehellet? Állni, görnyedetlen, fejet-égnek-szegve, Nézni halott arcra, hűlt szörnyű szemekbe, Mondani: Eljöttünk, siratni halottat, Esettet erôsek, nyomorultat jobbak, Gyenge bukott testvért az igazabb testvér -- Tudtok-e így szólni a kiterítettnél? Vagy lekonyult fejjel (iszonyú, hogy úgy van!) Görnyedô gerinccel álltok, nyomorultan? Szót szólni se tudtok? Fölnézni se mertek? Álltok, gyalázottak, állotok, megvertek? Jaj minekünk immár, megnyomorult népnek, Sok nagy erôsek közt ötödik keréknek, Hangosszavúaknak, nagytarajúaknak, Szitkos kicsinyeknek, pártos nagyuraknak; Ekére lomhának, kardra se deréknek, Betűre keménynek, munkára heréknek; Jaj minekünk immár, cifra köntösünknek, Aranyos kápánknak, puha tenyerünknek, Nagypipájúaknak, kisdohányúaknak, Jaj minekünk immár, romlott magyaroknak! Jaj, remeg a vén föld, birodalmak dôlnek, Temetô nagy torka tátva az Idônek. Pallossal az angyal most a leget járja, Hömpölyög a Végzés néma, nehéz árja, Mind, ami megérett: ragadja, sodorja. Jaj, ha mireánk jön az ítélet sorja! Most a veres égen új tüzek lobognak. Születik új rendje mostan a dolgoknak. Ifiú népeknek barnállik az izma, Új koronák fényén csillog az új krizma, Jönnek az erôsek, az ifjak, az újak! Mit keresünk mink itt, régi nyomorultak? Könyörülô Krisztus, mi kemény kôszálunk, Mi egy bizodalmunk, irgalmadra várunk. Ki, mikor apáink elhívtelenültek, Rájuk ama kontyost ostorodul küldted -- Most is, Uram, most is, alázattal kérünk: Hogy friss iramattal ébredjen a vérünk, Régi nemes kincsünk tovább ne veszítsük, Kemény koponyánkat magasba feszítsük, Hitványt, nyomorultat vessünk ki közülünk, Kardot, ekét, tollat hogy megköszörüljünk, Háromszor zuhintsuk bánattal a mellünk, Higgyük nehéz hittel, hogy eztán is kellünk, Hogy értsük örömmel új idôk új lelkét, Lélekkel a lelkünk hogy újra beteljék, Hogy ama nagy Tűzláng gyújtsa ki szemünket: Könyörülô Krisztus, verj meg, Uram, minket! ======================================================================== Jeremiád Költemények (1916) Jegyzet Magyarország 1993-ban Siket füleknek, csüggeteg éjszakán, Reménytelen dalt, árva-kietlenül, Kékült ajkon, jajongó szóval, Énekelek, keserű kiáltó. Ímhol, szeméten ül a beteg magyar, Nyaldossa ebként üszkösödött sebét, Vakarja lomhán, rossz cseréppel Undok ezer nyavalyás fekélyét. Boldog Teremtô, már mivelünk mi lesz? Van-é csapás még a kerek ég alatt, Van ostor még nehéz kezedben, Mely nem ütött nyomorult nyakunkba? Minket marcangol véres, öreg madár: A kettes Sasnak keserű karmai. Vérben vonaglik tépett testünk, Fuldokolunk dohos ôsi dühtôl. Húsunkra éhes minden alélt-agyú Gyors-hájra-hízott rossz jövevény kamasz. Kövér földünk, mézes füvünket Vért csepegô fogaikra falnák. A föld is immár mostoha lett nekünk: Nem állja tűrni únt falaink nyűgét, Megindul átkozott-alattunk S pornak omol paloták nagy orma. Az elfordult ég bosszuja ránk ömöl: Örök csatornák méhei zajlanak. Negyven napon és negyven éjen Zúg az özön nyomorult fejünkre. Megfojtva gyászol szerte a vert vetés, Rút, szürke árban úsznak a háztetôk. Zsúfolt hajókra száll a bús nép: Messze Nyugat arany álma hívja. Akik maradtunk: -- Nézd, az agársereg, Az ösztövér had, hogy tör a konc után; Ádáz foggal, nyakig szemétben, Marja mohón fenekedve társát. A tisztes törvényt megköpi az erôs, Szennyes szitokkal görnyed a gyöngeség, Gonosz közöny, pállott útálat Jobbjaidat buta nyűgre fogja. Írástudóid lelke lefonnyadott: A szörnyű órán mond piciny éneket Piciny búkról, kis mámorokról, Vértelenül, elaszott velôvel. Sírj már, sikolts már egyszer, avítt magyar! Ragadd meg mellen gémberedett magad, Riadj egy szörnyűt, égredöngôt, S szökj fel a vén evesült vacokról. Nyújtózz ki egyszer, hajdani óriás, Emeld meg ímmár zsibbadozó karod, Üss szét hamar bunkós ököllel: Hadd ne igyák kis ebek velôdet! Ó jaj, hiába! Megsiketült füled, A verdesô dalt hallani lomha vagy. Sötét az ég, sötét a Végzés. Jaj megítélt nyomorult fejünknek! Sírj, sírj, sötét szív, sírj, komorult szemem, Sírván kiáltozz, kínbarekedt ajak. Jajgass, lerongyolt, agg, beteg nép Vacka fölött, elapadt virrasztó! ======================================================================== Egy magányos magyar Költemények (1916) Jegyzet A rauhensteini várban, hol lábnyomát belepte Vén századok porával sok roskadt régi fal, Állott a hegy fokán, a vén torony hegyette, Embertelen magasban egy magányos magyar. Jött messze napnyugatról, hol idegen sugárban Pirul szelíd gerezd mosolygó halmokon, Hol nem testvér a szántó, ki izzad a határban, Nem ismerôs a vándor, s a munkás nem rokon. Látott sok messze tájat, tündérek álma teltét; Fenyvest, egekbe kúszót, halk álom-kék tavat, És nagy szökellô sziklák kavargó, szilaj lelkét, Rontó hegyi vizet, setét bércek alatt. Látott sok fényes várost, ôs kincsek palotáit, Dicsekvô régi márványt, imádkozó követ, Tudósok büszke székét, művészkezek csodáit, S az ôsök lengô lelkét a vén kövek felett. Ment és fölivott mindent nagy keleti szemével, Arcot, követ, virágot, várost, folyót, hegyet. És rátorlott agyára ôs és nehéz ködével S lelkére ráteherlett a germán rengeteg. Most állt, magasan, némán, nézte a messze tájat, Hol zöld hegyek szívébe virágos út szaladt, S lentrôl, a völgy gyepérôl, fülébe kalapáltak Siket osztrák ajakról kemény német szavak. Állott, és húnyt szemével a messzeségbe látott, Bús homloka mögül kiszállt a gondolat. Látott aranyló tengert, hullámzó rónaságot, Kalászos életet sugárzó ég alatt. Látott nagy, kék tavat, lankás, napos vidéket, Tihany lándzsás fejét kéklô habok felett, S a vén Csobánc felôl dalolni agg regéket Hallott komoly falombot és esti halk szelet. És látta döntô daccal a magasokba rontó Vén Lomnic homlokát az ôsi ormokon, A szelek harsonáját, a záporok zajongó Hétmagyar-indulóját hallotta harsogón. S szemébe hirtelen acélos fény verôdött, Mokány lovak dobogtak, kemény kürtszó riadt, És daccal felrobogtak a farkasbôrös ôsök, A Mátyások, a Bélák meg a Rákócziak. És fölszegte fejét és szemébe lobogva Terhes, keménytüzű keleti láng csapott, És fojtott Petur-hangon csendesen elmorogta A német levegôbe az Eb ura fakó-t. S a rauhensteini várban, hol lábnyomát belepte Osztrák kövek porával sok roskadt régi fal, Embertelen magasban, a vén torony hegyette Nagyot dobbantott akkor egy magányos magyar. ======================================================================== Földindulás Költemények (1916) Földindulás van, édes feleim. Ropog a vén föld korhadt gyökerében. Rôt lánggal ég körül a szemhatár Véres villámok csattogó tüzében. Mindenfelôl döbbentô vad sikoltás Bódult fülünkbe rettentôn riad. Csitt feleim, én feleim: A Kéz mozdult meg a talpunk alatt, A Kéz mozdult meg, az örök Tenyér, Amin eddig oly csendesen aludtunk; Amin a föld, e vén üveggolyó, Békés játékban futkosott alattunk; Melynek a föld ezernyi hangya-népe Izzadva nyűtte nyüzsgô útjait. Én feleim, nagy óra jött: Amaz Erôs megrázta ujjait. Megrázta ujját. Így szól az Erôs, Vérrel, villámmal, irtó fergeteggel. Szűnjék a nyüzsgés, álljon el a kéz, Föl a magasba a szédült fejekkel! Bömbölni, ágyúk, szűnjetek egy percre, Láng megszakadj, népek némuljatok: Ti nemzetek, a Kéz Erôse Mondani akar valami nagyot. ======================================================================== A magvetô Költemények (1916) Jegyzet Jön. Nagy, néma árnyék, óriás lovon. A verejtékes, nehéz éjszakában Úgy nyúlik el rettentô ködalakja, Úgy ölel körül mindent hidegen, Mint a szívet a halálfélelem. Setét lovát a föld vetette ki, Párolgó teste úgy szövôdött össze Vér párájából, könnycseppek ködébôl. Feje fölér a felhôk tengerébe, Nehéz felhôk elátkozott vizén Ott úszik két világtalan gödrével, Amelybôl iszony s ôrület villámlanak. Ínyetlen arca onnan vigyorog le, És onnan csillog fehér koponyája. A régi rém az, a csonttestű Cézár, A mindeneket meghajoltató. Amerre megy, Léptei alatt meghervad a föld, És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan. Amerre karja int: Az ôszült fákról pereg a levél, A messzeségbôl véresen vonagló Bukott lovak sikoltanak, És megkonyulnak az emberfejek. Amerre néz, Az alvó mellre kísértetek ülnek, A pisla mécs magasra csapkod rémesen, És nagy kutyák üvöltenek az éjben. Amerre elvonul: a lázas földnek ajkát Sírok verik ki, sűrűn, sűrűn, S a bolygó emberek szemében Vad, sárga tűz lobog. Így léptet el, Így léptet el országok romjain, Barázdát húz a dôlt világ fölött, S inatlan ujja új magot szór A véren hízott régi föld ölébe: Szegény fejekbôl pirkadó jövôt. Az Isten magvetôje ô, Ifjú vetés kegyetlen édesapja, Vénhedt anyagból új remek művésze, Vén szolgája az ôsi Akaratnak, Élet követe: a Halál. ======================================================================== Mi hárman Költemények (1916) (Schütz Antalnak) Bús téli dombon állok egyedül. A völgyön tél halotti fátyla ül. Csontig verô szél hófelhôt kavar, Vadul örvénylik néma hóvihar. Sehol egy ember. Sehol semmi nesz. Minden a hó hideg fátylába vesz. Amerre pillant könnyezô szemem: Fehérség, néma, holt, reménytelen. Hótorlaszon túl, télviharon át Egymást gyilkolja egy bódult világ. Embervér áraszt földet, óceánt, Égen-földön a sors ekéje szánt. Veszett viharban, ôrült tengeren, Pici zöld sziget, ez az én helyem. Itt vér, vihar elsimul hangtalan, Mert szívemben Krisztus békéje van. Ezen a dombon itt hárman vagyunk, És egymás mellôl el nem mozdulunk. Az egyik én, ki ideküldetett Felhôk között mutatni kék eget. A másik ô, a lelkem jobb fele. Itt is velem jár, mint én ôvele. A harmadik az Úr Jézus velünk, Ki összefogta két meleg kezünk. És ôrjönghetnek minden viharok, Mi hármunk szeme szótlan mosolyog De nem kacagva: némán, csendesen, Belülrôl, mélyrôl és rejtelmesen. És e mosolyban meghal minden átok, S belénk öleljük a szegény világot. ======================================================================== Jó nekem, Uram Költemények (1916) Jegyzet Jó nekem, Uram, havas, téli tájon, Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon, Jó énnekem vadon-egyedül lennem, Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem. Jó nekem, hogy kezed kitapogatta, Hol roskad a szív legjobban alatta, Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket. S odacsókoltad lángoló kereszted. Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad, Megragadtál, szegény ügyefogyottat, És egy rántásra, minden gyökerestül Kiszakítottál én drága földembül. Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet! Minden kis ér vörös patakban vérzett. A tépett test, hogy remegett kezedben, Sok hosszú éjen zokogott imetten. De Te, Uram, a jajra nem hallgattál, Kitépve, csonkán addig rázogattál, Amíg lepergett száramról remegve A legutolsó kis homokszemecske. És most, Uram, most itt fekszem kezedben, Tépetten, árván, fájón, megepedten, Alázatosan hajlott homlokommal, Egyesegyedül teveled, Urammal. De jó nekem a Te kezedbe esnem, Soha ne engedj más helyet keresnem. Most, most, Uram, most nincsen másom, látod: Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod! ======================================================================== Odysseus Költemények (1916) Jegyzet A sziklapart fokán, a habtörés felett Ott áll a nagy bolyongó, a Laertes fia. Virágillatban fürdik körül Ogygia, S elôl setétvizű, kietlen tengerek. Fehérkarú Kalypso sürgô nimfáival Nektáros lakománál lágyan dalolva vár. A haragos Poseidon odakünn zúgva jár A zajló vizeken, s ott leskel a vihar. De ô csak áll a parton s a messzeségbe néz Oda, ahol a tenger az éggel egybevész, Áll, mint egy kôszobor a templom csarnokán. Amerre lelke szállott, mint egy fehér sirály: A tiszta levegôben egy könnyű pára száll. A kôszobor megrezzen... Ithaka füstje tán? ======================================================================== Kalypso Költemények (1916) Fut a hajó. Az árboc árnya A kék habokban elmerül. Kalypso néz, csak néz utána, A puszta parton, egyedül. És felsóhajt: ,,Megy, megy a balga, Űzi a lelke, a kemény, Sötét vizekre, vad viharba. Vele megy szívem is szegény. Nem kell neki halhatatlanság, Nem házam, az illatlehellô. Viszi, viszi az oktalan vágy! Rettentôk vagytok, égiek!'' A vásznat vitte vidám szellô. S az istenasszony könnyezett. ======================================================================== Demodokos Költemények (1916) Világtalan szemét lehúnyva mélyen Dalol, dalol az öreg énekes. A hôsök kelnek harcos énekében, Karcsú hajók közt trósz szél lengedez. Menekül Hector, Argos népe gyôz. Sebes szekéren üldözésre kelve Elôl Achilles, a gyorslábú hôs, S a két Atrida, népek fejedelme. Szemét lehúnyta, ôsz fejét lehajtja, Halvány sugár szelíden játszik rajta; Úgy ül az agg s dalolja azt a dalt, A cseleslelkű Odysseus harcát. S leplébe rejtve könnylocsolta arcát, Az ismeretlen vendég felsohajt. ======================================================================== Nausikaa Költemények (1916) A nagyszívű Alkinoosnak Leánya ott a part felett S a hókarú leánysereg Csengôn kacagva játszadoznak. Nevet az ég s a tenger is. Vígan keringve száll a labda. Olyan a lány a víg csapatba, Mint nimfái közt Artemis. S a sűrű árnyú rejteken A tengerhozta idegen Így szól, ha majd álmábul ébred: ,,Ki házán ily bimbót nevelt fel, Háromszor boldog az az ember, És százszor boldog lesz a férjed.'' ======================================================================== Penelope Költemények (1916) A gôgöslelkű kérôk zajongnak a teremben, Reszket belé az udvar s a szépművű tetôk. Elhagyva, kamrájában, nagy szövôszék elôtt, Ott ül Penelopeia, maga elé merengve. Fehér karjára lassan fürtös fejét lehajtja, A lelke arra gondol, ki messze-messze jár, Kirôl nem tudni, él-e, vagy Hades rejti már. És könnye könnyre perdül és sóhaja sóhajra. S kedves fiára gondol és drága, dús lakára, Amelyet kénytelen lesz elhagyni nemsokára, S idegen vásznát szôni bús idegen helyen. Hiába! Menni kell, ha Laertes leple kész lesz. S a királyné sóhajtva lát hozzá szövetéhez, S mit nappal szôtt, fölfejti a csendes éjjelen. ======================================================================== Ithaka Költemények (1916) Csendes a tenger. Ring a habja lágyan, Zsongó danája csendes, altató. Suhanva száll nyugvó nap bíborában A kék vizen a kékorrú hajó. Vígan feszül a szálló nagy vitorla, Pallas küld néki kedvezô szelet. A fedélzeten, békén mosolyogva, Odysseus nyugodtan szendereg. Honnan húsz éve hadakozni szállott, Álmában ott jár. -- Evezôs phaiákok Hosszú lapáttal a vizet verik. Száll, száll a nap az alkonyati égen. S a messzeségben ködbeveszve, kéken, Ithaka partja lassan feltünik. ======================================================================== A bánya Költemények (1916) Jegyzet (1912 április, Selmecbánya) Odalenn, odalenn, Tátognak a tárnák. Odalenn, odalenn, A mélység méhe mélylik. Mi zúg odalenn? Mit titkol a vén föld Odalenn, odalenn? Bányászoknak Isten adjon Jó szerencsét! I. Leszállás Most, most elôre! Most, most a mélyre! Az akna ajka ásít, Tátongva hív a nagy, hideg setétség. A mell szorul, feszül a köntös, A mélységek fölött hintázva leng Két árva deszkaszál. Bátran elôre mostan! Jó szerencsét! Én Istenem, hogy menekül a napfény! Hogy nô az éj! Hogy nô az éj! Maradj velünk, te vézna kis sugár, Beteg kisfia Napanyánknak, Élet utolsó búcsúzása, Maradj velünk! Most vége. Eltűnt. Fény, Isten veled! Most már az éjnek lettem gyermekévé, Most már hazám a mély, az űr, a sír. Rettentô repülés, Lefelé, lefelé! Kopár falak sivár kietlenén Mélységben élô vak vizek zuhognak, Világtalan sötét vizek, Világtalan sötét világ. Csapzott hajunk élére borzad Meleg szelétôl, dermesztô lehétôl Az alul való izzadt éjszakának. Az ezredek nagy sírja ez, Volt világok iszonyú temetôje. Mostan belépünk súlyos csarnokába, És imádság születik ajkainkon. Bányászoknak, Jámboroknak, Isten adjon Jó szerencsét! II. A tárna Ez itt a tárna. Setét falak nyomasztó labirintja, Nehézkes ívek néma végtelenje, Rettentô folyosó. Egymásra nézünk, bizonytalanul, Fázik a szemünk és reszket a térdünk. Komor falakon csillog a salétrom, S alattomosan mosolyog a kôben Hideg csilláma álnok kvarcszemeknek. Olyan meleg a tárnák távol szellete! És arcunkon hideg verejték gyöngyözik. Vigyázz! Vigyázz! El ne veszítsék lábaid a pallót! Köröskörül alattomos vizek, Forrástalan források barna árja, Gonosz, gôzölgô víz leselkedik. Vigyázz, vigyázz! Ej, semmi! Bátran! Föl a férfifejjel! Megyünk, amerre hív a messze mélység, Amerre húz a döngô félhomály. Úgy húz magához a nagy Ismeretlen! Elôre csak. Mienk a messzeség, Mienk a barna titkok folyosója! Menjünk, testvérek! Magasra a mécsest! Ó drága mécs! Te pislogó világa éjszakánknak, Szegény utunknak reszketô reménye, Halvány világod, rezgô pici fényed Mosolyogd szét a rémek éjjelében. Ó védj meg, védj meg a kísértetektôl! Nézd, nézd amerre sápadt lobogásod Bús sárgasága végigsimogatja E szörnyű kripta hideg falait, Nézd: menekül az éjfél dermedése. Te tán a magasok nyugalma vagy. Maradj velünk. Itt minden oly nyomasztó, És odabenn, a rettentô sötétben, Ahol a sziklák jéghideg méhében A sápadt ércnek gyilkos erei Kígyóznak álnokul, kegyetlenül: Csalóka fénnyel, öldöklô mosollyal, Szörnyű szakállal jár a bányarém. Nézd: nyújtózkodó árnyak imbolyognak, És megnô minden iszonyún. Tátong a tárnák óriási torka, Recseg a padló, megindul a föld, Zajlik a mélység, dôlnek a falak, Elnyel az éjfél! Drága mécs, segíts! Oly görcsösen szorítalak magamhoz Kétségbeesett, szilaj ujjaimmal, Mint haldokló az életet. Bányászoknak, Jámboroknak, Éjben járó Vándoroknak, Isten adjon Jó szerencsét! III. A bányász Mi lobban ott az éjnek éjszakáján? Mi hírnök jô a tárna éjjelébôl? Egy messze mécs, Rezgô sugár egy idegen világból, Apró követe az alsó titoknak, Amitôl máris megremeg az ajkunk Rettentô dolgok sejtése elôtt. Vagy álom vagy csak, imbolygó világ, Lidérces álma tán a régi láznak, Mitôl a vén föld beteg méhe izzik? Jön, jön a mécs! Feketéllik a füstje. Már szürkülnek a kôfalak körül. Jön, jön a mécs. Már látszik, ott, fölötte Egy barna kéz. Egy nagy kemény ököl Markolja szárát elszánt markolással. Valaki jár a tárna éjjelén! Jön, jön a mécs! Hogy növekszik a markoló ököl! Ni hogy kígyóznak, hogy vonaglanak Sötét erek, nagy kúszó kék inak! Közte hogy tátong szomorú ajakkal Egy forradás, a sziklák szörnyű csókja, Körötte szenny és alvadt vérvirág. Jön, jön a mécs! Már látszik, hogy nyúlik föl Sötétjébôl a komorabb sötétbe Szikáran, ösztövéren egy vézna, szürke kar. Elvásott rongyban, megtépett darócban, Egy fáradt-izmú, hosszú-hosszú kar. És ott, ni, most, a vonagló sötétbôl Bontakozik egy óriási árnyék, Egy nagy fekete test. Két szörnyű lába lépô két nagy oszlop, Dereka szikla, dübörögve görgô, Magasba vész és éjszakába olvad Dermesztô réme szörnyű homlokának. Én Istenem, mi lesz velünk? Mi apró férgek, mi lesz mivelünk? Megdermedünk a rettenet fagyától! Már indul, jô az éjnek óriása, És jaj nekünk, kis kukacoknak, Kiket rettentô talpa összezúz! Megállunk. Csend van, dermedt, iszonyú. És szól egy hang az éjbôl: ,,Jó szerencsét!'' Fakóra szürkült, verejtékes arcunk Vörös rohammal önti el a vér, És meglapult szívünkbôl kiszakad Egy szabadító, nagy, búgó sóhajtás: ,,Jó szerencsét!'' Itt ember jár az éjben! Ember, rokon, testvér, a vérünk vére, Szeretni és szenvedni született, Ember közelget, ember. És jön a mécs. Kongón, nehézkesen Dobban a pallón súlyos, tompa lépés. Jön és megáll és a szemembe néz. És megállok és a szemébe nézek, És fenekéig megrezzen a lelkem. Ó szem! Ó, éjben járó testvérem szeme! Mély szem, bányász-szem, sose-látott-bús szem, Minô titkoknak vagy te ablaka? Mért szúrja lelkem fénytelen világod? Mért sír a lelkem pillantásodon? Pillák, amiket nem csókol a hajnal, Szemek, amiket nem perzsel a dél, Nem simogat az alkony selymes ujja, Szemek, amik tüzelni nem tanultak, És nem tanultak látni mást, Csak a vigyorgó ércek rôt tüzét, A rontó rút aranykigyót, A feketés, vöröslô vaskigyót, És minden bányák vérszívó kigyóit! És minden bányák vérszívó kigyóit! Ó szomorú szemek! Ó bús áldozatok, Hadd csókolom rá hervadt pillátokra Testvérszívem olvasztó melegét! Bányászoknak, Jámboroknak, Napra szomjas Bús vakoknak, Éjbe láncolt Sok raboknak, Isten adjon Jó szerencsét! IV. Ereszkedés létrákon lejjebb Most zúg a mélység a mélység alatt, És még alábbra hív. Itt újra elfogy láb alól a föld, És nyílás nyílik, húzó, nagy torok. Ne nézz alá: e létra lépcsején, Hajlósra korhadt minden ó fokán Sikamló-testű rossz manók vihognak. Ne nézz alá: a mélység integet, Hosszú, hideg karokkal nyúlik érted, Magához húz, magába szív. Már indulunk, már a szemünk lehúnyjuk, Inogva lépünk a létra fokára És barna fáját markolja kezünk, Elszántan, búsan, görcsösen. Le, le, a mélyre, a legmélyre le! Hadd recsegjen a létra! Most ropoghat a szomjas asszu fa: Kik most tapossuk, száguldó erünkben A minden-látás szomjúsága ég. Le, le! Hiába szűk a nyílás, Hiába ér a könyökünk falat. Hadd szúrja lesbôl gyáva kô bokánkat, Hadd hulljon fônkre porló törmelék, Csúszhat a lábunk, szálka megsebezhet, Elôre csak: megállni nem lehet. A mélység lelke húz! A mélység lelke húz! Egy létra, kettô, három, öt, kilenc. Ez itt a létrák erdeje. Egymás alatt, egymás alatt Úgy húzódnak elnyúlva, lefelé, Egyhangúan, sápadtan, mereven, Mint tölthetetlen vágyak végtelenje. Az örök vágy lett itten létrasorrá, Az ismeretlen emésztô szerelme, Az epedés a végtelen felé. És minden véget ér. A levegôtlen kútvilág Csuszamlás és ereszkedés, És véget ér a létrák végtelenje. És újra tárnák, újra holt vizek, És messze mécsek, naptalan szemek, És újra aknák, nyílások és létrák. És üveges, vak, súlyos levegô. És semmi több. Bányászoknak, Jámboroknak, Mélyre síró Sóhajoknak, Isten adjon Jó szerencsét! V. Fölszállás De most, testvérek, levegôt! Ki, ki a sírból! Föl a napvilágra! Mi nem vagyunk az éjfél rajzata, Minekünk méreg ez a vaksötét. Már tikkadunk, már kábulunk, Elfulladt a lélegzetünk, Riadva lüktet forró homlokunk És tiltakozva forró ereinkben Lázadó tűzzel száguldoz a vér. Testvéreim, nap fiai, Ki, ki innen, ez idegen elembôl! Halljátok-e, szívünkben hogy sajog Becézô szóval, otthonos igével Édesanyánknak, a napnak hívása? Hív, haza hív! Halljuk a hangod, jó szülôanyánk, Hozzád megyünk! Már ring a deszka, Már biztat a feszes kötél. Fogadj öledbe, jó kosár, Szálló utunknak hűséges hajója. Elôre, emberek! Zizegô kötelek futnak a falakon, Futnak a falakon suhanó árnyak. Rezeg a kötelen libegô kosarunk, Fogynak a fekete ködök, a rémek. Emel a deszka és emel a levegô, Rohanunk, repülünk, közeleg a fény! Szürkül a félhomály. Szökdelô sugarak Táncolva köszöntik testvéri szemünket. Melegít, ölelget, csókolva simogat Ezüstös, aranyos, szerelmes napfény, Ezüstös, aranyos, szerelmes élet. Hurrá! Ittfent vagyunk, Ismét a napvilágon. Mienk az élet, Mienk a fény. Karunk kitárva, Szomjas szemünkkel, Izzó szívünkkel, Ezer erünkkel Iszunk, szívunk, ölelünk, csókolunk, Mi, anyánk, urunk, életünk: Gyôzelmes napsugár! Bányászoknak, Testvéreknek, Isten adjon Jó szerencsét! Isten adjon Jó szerencsét! ======================================================================== Az öldöklô angyal Költemények (1916) Fekete éjjel, fojtó, vak, kietlen. Egyiptom alszik békén, csendesen. És száll az angyal, száll, száll nesztelen, Kezében pallos, fénylô és mezetlen. A pallos villan. Átreszket az éj. Egy test zuhan. Fiatal vér sötétlik. Ôrjöngô jajszó sikoltoz az égig. Az angyal száll. A holtak álma mély. Élô vetését a végzet aratja, Megözvegyül minden ház virradatra. Vérvörös égbôl tompán mennydörög. -- A bárány vére a küszöbre csordul S Mózes a néppel Jehovához fordul S bottal, sarúval, állva könyörög. ======================================================================== Jeremiás Költemények (1916) Bétellett a harag kelyhe, És eljött a bosszú napja. Asszú porban sírván sírok, Árva templom árva papja. Feleletképp a romok közt Sivatag szél búgva repdes. Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Hová lettél, Sion lánya! Szép aranyszín be megromlott! Porba torpad büszke szarvad, Tűz emészti beteg csontod. Lettél, mint a megriadt kos, Futsz elapadt kútfejekhez. Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Siránkozik Sion útja: Ünneplô láb nem tiporja. Ül a földön, zsákban, szôrben, Tisztes vének néma sorja. Ôsz szakálluk szél cibálja, Hamvas fejük földet verdes. Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Tapsol minden ellenséged, És süvítve tátja száját. Nézd, fejüket hajtogatják, ,,Eljött a nap!'' -- ezt kiáltják. Hamisságot prófétálnak: Látóidhoz nem menekhetsz! Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Sírva jöttem a világra És meghalni sírva vágyom. Van-e bánat, mint az enyém, Van-e bánat a világon? Mondjátok, kik általmentek, Van-e jajszó méltó ehhez? Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Jajveszékelj, puszta város, Ordíts kapu, kiálts bástya! Elfordult az Isten tôled És orcádat megalázta. Megvonta rád bosszús ívét, S vesszejétôl sírva reszketsz! Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Hisz tudjátok: hű az Isten, Nem taszít el mindörökre. Él az ige, áll a Kötés, Áll apáink szent örökje. Jelet látok a jövôben, Amelyet még fátyol leplez. Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! Jelet látok a jövôben: Bontakozik a nagy fátyol, A Megígért fényessége Villan elô homályából. Virradati szelek szárnyán Diadalmas ige repdes...! Jeruzsálem, Jeruzsálem, Térj meg a te Istenedhez! ======================================================================== A napkeleti bölcsek Költemények (1916) Ama csillag után. A holdsugaras hideg éjszakán, Mint egy fehérlô, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elôl ment a három. A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt. És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nôttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta ôket senkisem. És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán. Ama csillag után. ======================================================================== Péter sírása Költemények (1916) És lôn, hogy a kakas másodszor szólala. A csarnokban nevettek a római vitézek, Visszhangzott szavuktól a fôpap udvara. És megfordult az Úr s az ô szemébe nézett. És akkor minden elmúlt és minden elmaradt, És minden elmerült hideg nagy messzeségben, A szolgák és vitézek, fegyverek és falak, És nem volt semmi többé, csak az a szörnyű két szem. Csak az a könnyes két szem. És nem volt semmi más: Csak ô volt és a Krisztus. És az a villanás, Melyen az örök titkok minden rejtelme rezgett, Melynek zengô villáma szegény szívére hullt. S lôn, hogy az oszlop mellett Péter megtántorult, És eltakarta arcát és halkan sírni kezdett. ======================================================================== Jézus és a kereszt Költemények (1916) Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek. Odalépett. Szemében két csillag remegett, S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott. Vöröslô fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek. Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén. A palota elôtt kiáltozott rekedten A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek. A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten. Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentô keresztet. ======================================================================== Júdás Költemények (1916) Jegyzet Keserű, dermedt könnyel sír a nap. Csillagok buknak. Hegyek inganak. Megvonaglik a vén föld dübörögve. Száz hang üvölt: Átkozott, mindörökre! És földrevágta sikoltva magát És üvöltött az egész éjen át. A harminc pénzt taposta két sarokkal, Bomlott haját szaggatta két marokkal. Az éles kôhöz verte vad fejét És köntösét ôrülten tépte szét. Mellén a húst véresre marcangolta És fuldokolva roskadt le a porba. És fönn az égen, messze, magasan, Vakító villám lobbant fagyosan. S egy hang mennydörgött át a dermedt légen: Nincsen bocsánat sem földön, sem égen! ======================================================================== Rózsakoszorú Költemények (1916) Minden ige már betellett. Az elgördült szikla mellett Két fehér angyal lebeg. És felelvén egy a másnak, Énekelnek és hárfáznak Szép angyali éneket. ,,Jaj, hogy hullott drága vére Gethsemáne friss füvére! Keresztények sírjatok!'' ,,Szél a felhôt szerte fújja. Él a Krisztus! Allelúja! Emberek! Feltámadott!'' ,,Véres ajkán ostoroknak Izzó gyöngyszemek csorognak, Forró vére földre hull.'' ,,Fényben fürdik fönn a Tábor, Zeng az ég és zúg a távol: Fényes felhôn száll az Úr.'' ,,Vérzi fôjét ráfonódva Sebzô tüskék szörnyű csókja. Szánjátok meg, emberek!'' ,,Szeretetét ránklehelte: Ég a pünkösd izzó Lelke, Zúgnak élô nagy szelek.'' ,,Nézd a véres nagy keresztet! Jaj, sebes két térde reszket, Jaj, le kell roskadnia.'' ,,Rózsaszínű fellegekben A mosolygó mennybe lebben Asszonyunk szűz Mária.'' ,,Föld megindul, holt megéled. Jaj, kereszten függ az élet! Minden elvégeztetett.'' ,,Énekelnek allelúját, Boldogasszony koszorúját Szép angyali seregek.'' Így dalolt az angyalének, És mindenek figyelének, Fű, fa, virág hallgatott. Minden hívek koszorúja Énekelje: Allelúja! Él az Úr! Feltámadott! ======================================================================== Tenger / I. Vágy, vágy Költemények (1916) Jegyzet Költemény az Istenrôl {bmc tenger.bmp} Nazianzi Szent Gergely: Himnusz az Istenre Eredj föl és nézz a tenger felé. (Királyok 3. könyve, 18,43) Vágy, vágy, nehéz és néma vágy, Halálos, véghetetlen, Rám szállt hűvösen, hívatlanul. Tenger! -- mondotta a lelkem. Tenger! -- mondottam, -- kék vizek, Koszorús partok, pálmák, Távol vizek, ti rejtitek A lelkem régi álmát? Tenger! -- mondottam, -- nagy vizek, Feneketlen, mostoha mélység, Zúgó vizek, ti rejtitek A titkok ôs pecsétjét? Tenger, titok, mi húz feléd? Porból, porban születtem: Mért bújdosom az ôs rögön Idegenként, számkivetetten? Tenger, titok, setét özön, Örökös néma örvény: Mit adsz nekem, ha végzetem Lakatjait letörném? Ha minden, minden kötelet Hideg késsel levágok. Adsz új világot, új hazát, Új földet, új virágot? Mit adsz nekem, sötét elem? A dermedettek csendjét? Vagy a mélységben rámnyitja szemét A szóló végtelenség? Rám szállt nagy, terhes, néma vágy. Idegen szelek kísértek. Tenger! -- daloltam szüntelen, Tenger, meghalok érted. ======================================================================== Tenger / II. Szegény kagyló Költemények (1916) Szegény kagyló: törékeny, árva jószág, Mért nem tudom levenni rólad Kifáradt két szemem? És miért hajtom az asztalra fômet, És miért könnyezem? Boldog kagyló, a tenger zúg tebenned, Alvó hullámok kéklô muzsikája, És bôgô vízi háborúk. Ó kagyló, kagyló: de engem mi kínoz, Bennem mi zúg? Minô sírás és milyen reszketés ez? Rettegés? Álom? Ének? Ôrület? Vágy? Szerelem? Vagy tán a végzet égô ölelése? A sajgó végtelen? Talán a Tenger hívó muzsikája, A végtelenség dajkagügyögése, Mi szívemben sajog? Azt sírja tán, hogy ôbelôle lettem, Hogy az övé vagyok? Talán a sós part asszú fövenyében Kicsike, árva kagyló vagyok én is, Tenger sugalmas ajaka? Morajló lelkem lesz-e, aki hallja? Vagy tán fölissza néma dermedettel Vak, embertelen éjszaka? ======================================================================== Tenger / III. Sebesen, sebesen Költemények (1916) Sebesen, sebesen, Röppenj, robogó komor éji vonat. Ragadj, ragadj Tova engemet és tova sóhajomat. A szél, a szél Rohanón dudorász égô dalokat. A vágy, a vágy Suhanni, rohanni, repülni ragad. A láz, a láz Szívemen zakatol. Kerekek zakatolnak. Pirosan, pirosan, Pirosan kel a hajnali habbul a holnap. Amott, amott: Testvéri vizek komoly ajka dalol. A végtelenség Iszonyú szeme éjlik az ôs hab alól. ======================================================================== Tenger / IV. Tenger, most itt vagyok Költemények (1916) Tenger! Most itt vagyok, Most itt állok a parton, És most felelj nekem. Most akarom, hogy megszólalj nekem. Magadra és a mélységekre, Az öröklétnek minden borzalmára: Felelj nekem, én kényszerítelek! ======================================================================== Tenger / V. Ember vagyok Költemények (1916) Ember vagyok, a szürkület fia, Félig pacsirta, félig denevér. Fény és sötét közt hunyorogva szállok, Szomjas a fényre és ittas az éjtôl. Szólít az éj, és írtózva futok; Hívom a napot, s kinevet a köd. Botorkálok a szúró szürkületben És két kísértet suhan a sarkamban. Balról az egyik fázó bús fülembe Hidegen súg dermesztô titkokat. A másik hallgat; hallgatása rém, És illetése iszony és halál. És köztük, árva, botorkálok egyre, Mint akinek a szemeit kiszúrták, És megy, elôre, kinyújtott kezével, Markol mohón az űrben görcsös ujja, Kô tépi talpát, ág vesszôzi arcát, És ô csak megy, megy, mindig, makacsul, Nem tudja merre, nem tudja, hova, De hívja, húzza valami. Tenger, te hívtál: itt vagyok, felelj! Akarom tudni, mit akarsz velem? Mi lesz velem? Akarom tudni! Szólj! ======================================================================== Tenger / VI. Magamat, íme, elhoztam Neked Költemények (1916) Magamat, íme, elhoztam neked, Hoztam kiáltó embersebeket. Ember vagyok: a sár sápadt virága, Ellentmondások esztelen világa. Ajak vagyok, mely ég felé sikolt, És sírva rágcsál hervadt földi port. A tűzi órán: ostoros próféta. A pernye-órán: földnek nyomorékja. Egyszer fehéren, karom-égretártan, Elküldötten, tűzben és sugárban; Máskor, könnyek keserűjében ázva, Ennen kezemtôl törpére csigázva. Hét napot, hét éjt: égrezúgó dallal, Világölelô, zengô diadallal. Némult ajakkal a hetedik éjjel, Szíven hamuval, fekete fekéllyel. De aléltan, de ronggyá repedezve: Mégis a lelkem a te szavad leste. Te zúgtál benne, téged áhított, Érted volt minden, ó Tenger, Titok, A könny, az ének, a vér és a bánat: Mind tetôled volt, éretted, utánad. Most itt vagyok és feleletet várok. Most akarom, hogy nyíljanak a zárak. Most akarom, hogy szóljon a titok. Akarom tudni, Tenger, ki vagyok. És akarom, hogy mélyed feltakarjad, Ó Tenger, Tenger, tégedet akarlak! ======================================================================== Tenger / VII. A kiáltás Költemények (1916) A kiáltás végigsikoltja A tornyos, omló tengeréjet. Földübörögnek siketen Lenn, lenn az ordas ôsi mélyek Harsány hullám fölcsap az égre, Üvölt a szél, a part remeg. Az arcra fagy nehéz veríték, Dermednek a kevély szemek. Minden hajszál élére rémül És minden-minden elsötétül S egy óriás rengésbe vesz. És mindent szörnyű csend fedez. S a forrongó fekete mélybôl Iszonyú hang sugalma kél föl. Az éjszakából, -- vagy talán A sivatag belsô magány Kietlenébôl szól velem. Ó érzem, érzem, te szólsz hozzám, Ó Tenger, Tenger, Tengerem! ======================================================================== Tenger / VIII. Akarsz, kis ember? Költemények (1916) Akarsz, kis ember, gôggel, szilajon? Ezen a parton nincsen akarom. Ki vagyok, ki vagy, -- tudni akarod? Ezen a parton nincsen én vagyok. Itt Én vagyok, egyedül és egyetlen, Megfoghatatlan és elérhetetlen. Te: árnyék, amit elképzel az éj, Az ôsvízen türemlô habtaréj, Bitang sárfolt kietlen partomon, Ezredes sziklán mozgó hangyanyom, Szegény ködkép, egy perc szeszélyes álma, Halvány gondolat kölcsön-éltű árnya. Lidérc, por, féreg, rossz játékszerem: Farkasszemet te nézel-e velem? Te állsz-e talpon én orcám elôtt? Belém akarsz? -- magadba nézz elôbb. A Tenger titkát fogni akarod? Hisz szétomolsz, ha magad nem fogod. Sikamló ködkép, omló portömeg: A magad titkát markold, árva, meg. Magad morajló tengerébe szállj, Ott forr-e, -- azt hívd! -- az örök dagály! Feneket nem ér, aki mélyre száll: De aki keres, egyszer rám talál. ======================================================================== Tenger / IX. Negyven nap, negyven éjjel Költemények (1916) És kiszáradt az ajkamon a szó, És negyven napon, negyven súlyos éjen Állottam ott, kábult szomjúhozó. És zúgtak lenn, a tiltó messze mélyen A hullámok, a tenger harsogott. És engem tépett tenger-szenvedélyem. Komor magányban, éjben álltam ott, A kôfokon, komoran, megkövülten. Csapzott hajamba vívó szél kapott. Szederjes ajkkal, szirtté merevülten Állottam ott a sajgó semmiben, A mindenben: magamban elmerülten. ======================================================================== Tenger / X. Búvár Költemények (1916) És jöttek, jöttek, ôrült éjjelek. Rengett a part és ôrjöngött a mélység, És ordítottak kárhozott szelek. Bôgött, üvöltött a vak éjbe roppant Torkán a Tenger; méhe meghasadt, S fekete habja homlokomra dobbant. Végigkorbácsolt tajtékostorával. S én álltam, álltam. Kívül: néma kô; Belül: viharok vijjogó dalával. Én messze jártam, hallgatag buvár, Nehézkesen, dermedt mélységeimben, Hová fölülrôl nem hat el sugár, És küszöbén meghal a földi álom. Ottan fehér nagy árnyak lengenek, Nagy, néma réten, sápadt holdsugáron. Arcuk titok, nézésük rejtelem. És meg nem állnak, szódra nem felelnek, Csak az ezredik éjjelen. ======================================================================== Tenger / XI. Óriások Költemények (1916) És jöttek csendes, rózsás reggelek. Dalolt a Tenger és dalolt az ég, Mosolygó ég, mosolygó víz felett. A hullámokon táncos szép szivárvány Szikrázva szökdelt. Minden kacagott. Csak én tusáztam sziklák súlyos árnyán. Én ott jártam, a belsô néma mélynek Sápadt tájain, a hegyek között, Hol barlangokban óriások élnek. Mély barlangokból szemedbe ragyog A szent arany -- jövendôk messze kincse, -- És már kinyújtod két mohó kezed: És marconán elôtted termenek Vén óriások, rettentô marokkal, S meg kell velük a kincsért küzdened. És ölre kapnak s a sziklára vágnak, Összeroppantják gyenge csontodat És odavetnek véres nagy kutyáknak. Hiába minden: nincsen hatalom A vén legények buzogánya ellen, Csak az ezredik hajnalon. ======================================================================== Tenger / XII. És jöttek a napok Költemények (1916) És jöttek a napok és a Tengerbe hulltak. És jöttek éjszakák és a Tengerbe fúltak. És jött a napsugár és a Tengerbe szállt. És jött a beteg holdfény, sírt ô is ott talált. És jöttek a szelek és arcán elcsitultak, És viharok ôrjöngtek és keblén elsimultak. Habok megcsendesedtek, hullámok eljuháztak, És minden ôsvizek egy hangon zsolozsmáztak: Annak, ki mindig ugyanaz és mindig újra más, És mindig egy és óriás, Egy önmagával és a végtelennel: Urunk, szerelmünk, mindenünk: a Tenger. És én csak egyre jártam a belsô mélyeket. És tízével, százával egyre múltak És harsogva az óceánba hulltak A napok és az éjjelek. S lassan derengett a vizek felett. ======================================================================== Tenger / XIII. Járok a tengeren Költemények (1916) Hajnalodik. Rózsás aranyban égnek A méltóságos messze tengerek. És jel támad a nagy vizek felett. Onnan, ahol a hajnal ifjú csókja Végiglehelt a tenger tükörén: Valaki jön a vizeken felém. Lépte alá a habok elsimulnak És úgy gügyögnek lábai körül, Mint kisdedének anya ha örül. Ismerem jól: a Názáreti Jézus. Jön, az ünneplô nagyságos vizen. Minden titok a szemében pihen. Jön és megáll és felém nyújtja karját: Nyújtsd a kezedet és gondolj nagyot. Ne légy kishitű. Bízzál: én vagyok. És én lelépek zord kôtalpaimról, -- Sodorja lelkem omló fergeteg -- Megragadom a kinyújtott kezet. Elindulok. A kezem a kezében. Ó emberek! Járok a Tengeren! Testvéreim, járok a Tengeren! Alattam zúg a mélység messze titka, De mosolyognak hajnali habok, Jézus vezet: a mélység szólni fog. Jézus vezet. Olyan egyszerű minden. Látok, látok: a mélység szólni fog, És enyém lesz az örvénylô Titok. Allelúja, enyém lesz a Titok! ======================================================================== Hamvazás Költemények (1916) Jegyzet Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen, Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen. S mint a szél és mint a felhô, mint a terhes éji pára: Szállt a ködlô messzeségbe, szállt a vén komor Dunára Révedezve, nyughatatlan, álmatlan tekintetem. Álltam ottan súlyos csendben, és magamban elmerengtem Embersorson, életen. Úgy tetszett, hogy messze-messze, tán az ôsz Gellért mögött, Dermesztô, halk döbbenettel a föld méhe felnyögött. Ijesztôre feketítve partot, sziklát és hegyormot, A Gellért-hegy vén fejére nagy fekete felleg omlott. Megdöbbent a szikla szíve, rengett a kôrengeteg. Visszadöngött rá a messze. És a püspök nagy keresztje Kôkezében reszketett. És a püspök nagy keresztjét megemelte magasan, És a püspök felkiáltott búgó szóval, hangosan. Szét az alvó házsorok közt szállt a hangja szerte-szerte, Száz nehéz fal befogadta, ezer tetô visszaverte, Százszorosan zúgta vissza lenn Budán sok messze bérc: Szétmorajlott, mint a tenger: ,,Emlékezzél: por vagy, ember, És a porba visszatérsz!'' És a város megvonaglott és az éjfél megriadt. Minden ember talpra állott, titkos döbbenés miatt. Utcák, terek ébredeztek, magas tornyok sírni kezdtek, Megkondultak a harangok, bólogattak a keresztek, Ablak, ajtó tárva-tárult, házak szíve puszta lett, Minden ember, mint a bódult, mind az éjszakába tódult, Mintha föld indulna meg. Mintha most a néma város rejtett méhe nyílna meg, Minden utcák-, szűk zugokból omlott, zúdult a tömeg. Megindult az ember-árvíz, mint a tenger, egybefolyva, Mintha titkos, néma törvény hívta volna, húzta volna, Sűrű sorban, át a hídon a sötétlô víz felett, Feketén és morajatlan ment a végeláthatatlan Óriási körmenet. Fönt a Gellért oldalában várta már a vén barát, Két szemébôl két nehéz láng szórta súlyos sugarát, Földre szállt a kôtalapról és a magas kôrakáson Jobbkezén a nagy kereszttel állt elôttük óriáson. Vén bozontos ôsz szakállát zúgó szél zilálta meg. S hajtva fôt és hajtva térdet, a vonagló kôre térdelt Mind a néma rengeteg. Szól az egyik: ,,Éjszakában szép a máglya bíbora. Jaj! de rút és jaj! de fojtó hamuhodva hűlt pora!'' Szól a másik: ,,Élet! Élet! Ajkam ajkad hogy kereste! Hull a rózsa. Elfáradtam. Hajnalfénynél szebb az este!'' És lerakja tört virágát mind a kettô csöndesen. Áll a püspök megzokogva, és a hervadt homlokokra Hinti hamvát könnyesen. ,,Hintsd fejemre szürke hamvad -- mond a másik -- szentatyám! Kolduséltem terhe-mocska megkönnyebbül tôle tán.'' ,,Püspök! Püspök! -- újra másik -- irgalom! Add vissza lelkem! Vedd el ezt a szörnyű terhet: negyven éven át viseltem!'' Ez lerakja kincse zsákját, az kemény koldusbotot. S míg a hamu pereg rájuk, egybesóhajt bús imájuk: Egyenlôképp koldusok. Jönnek, jönnek hosszú sorban, tisztes ôszek, gyermekek. Könyv emennél, kard amannál, és a térdük reszketeg. Húrjapattant rossz hegedű itt egy kézben sírva zördül; Sárga ott amannak arca, mintha már a sírgödörbül. Karja közt egy sápadt asszony holt leánykát kelteget, Ôrült láng szemében ennek. Jönnek, jönnek, egyre jönnek, És meghajtják fejüket. Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Árva hangjuk összefoly, S kél sötéten szörnyű ének, mintha mélyen föld alól. Összebúg közel és távol; búg a földben, vízben, kôben, Jéghidegen, halott-halkan, iszonyúan, dermesztôen: ,,Minket itt más meg nem illet, porcsírázta férgeket: Megkonyulni, hamvazkodni, alázattal elsusogni: Por vagyok és por leszek.'' Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Kô helyén ma nem marad! Minden porszem lábra kelt ma, minden árva kôdarab. Fölszakadt a föld setétje és az embert egyre hányja, Feketéllik mindenünnen nyüzsgô hangyák óceánja. És fölöttük áll a püspök, óriásin, rémesen. Kôcsuklyáját szél kavarja. S hullt fejekre szörnyű karja Hinti hamvát csendesen. ======================================================================== Erdô Költemények (1916) Jegyzet Élô sátor, barna bükkök ága, Ó takarj el engemet, Csendes erdô hangos némasága, Szívd magadba lelkemet. Hadd maradjon el megettem Minden, minden. Mindent elfeledtem. Erdô, a tied vagyok. Szép kövér fű drága bársonyára Hadd nyugosszam homlokom. Meleg napfény jó selyem sugára Átsuhan a lombokon, Simogatva nyúl hajamba, S önfeledten szívok fel magamba Minden édes életet. Fű között a fürge gyík sikamlik. Fönn a vadgalamb mereng. Túl amottan sebes nyúl iramlik, Bús kakukk szól messze bent. Itt sürög sok sürge hangya, Egynek sincsen a jövôre gondja, Mégis él mind és örül. A tisztáson gyermekek keringnek, ,,Bújj, bújj, zöldág!'' -- játszanak. Piros arca, kék a szeme mindnek, Mint a menny szép nyári nap. Szökdicsélnek és dalolnak, Örülnek a mának és mosolynak, Frissek, szépek, boldogok. Túl a réten, az erdei úton, Egy anyóka lépeget, Görnyedt hátán súlyos, teli puttony, Hervadt arcán: múlt telek. Jön, rám néz egy pillanatra És tovább megy. Minden mozdulatja Biztonság és békesség. S mindez, amit magam körül látok, Oly csodálatos nekem! Nézem ôket, mint egy más világot. Ó, de szép és idegen! S míg így fekszem egymagamban, Kergetôzik pihenô agyamban Ezer izzó gondolat. Fürgén, bizton megy az útján minden. Fölkel és leszáll a nap. Áll a sín és zökkenôje nincsen: Minden küllôk forganak. Meg van írva, mérve minden, Mégis, mégis, bárhol is tekintem, Minden oly csodálatos. Amibe a gondolatom öltöm, Minden porszem kinevet. Csoda leskel e parányi földön Minden kis fűszál megett. Némán fekve itt a fák közt: Én vagyok a mosolygó csodák közt A legfurcsábbik csoda. Én, ki itten fekszem mozdulatlan, Pázsitpárnán, csendesen, És szellôben, fülemiledalban Erdôk békéjét lesem; És a dolgok, ha rám néznek, Mind áttetszô fátylakká enyésznek, S rám a titkok szeme néz. Szent örömét érzem a titoknak. A kakukkszót hallgatom. Bújj, bújj, zöld ág! -- a kicsik dalolnak, Én is velük suttogom. Megcsókolok egy kis ágat, És szeretném az egész világot Átölelni csendesen. ======================================================================== Hegyek Költemények (1916) Jegyzet I. Kék hegyek Mese-tüzében alkonyi sugárnak Kéklô hegyormok halkan muzsikálnak. Lelkedbe lopják arcuk hűvösét, És zsongva hív a kéklô messzeség. Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat, Hívó, mosolygó messze halk hatalmak. És lelkedet kitárod csendesen És elindulsz a kék ösvényeken. Nézel, komolyan, hittel mosolyogva A fátylasarcú esti hegyfokokra. És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy? Ki tudja, meddig zeng a messzeség? Minô titkoktól terhesül a távol? A hegyek arcán hétszeres a fátyol. De megállanod soha nem lehet, Mert rádleheltek egyszer a hegyek. II. Fekete hegyek Mire odaérsz: kietlenül állnak Elátkozott, nagy, kopasz kôtitánok; Rettegve megbújt vézna völgy felett: Súlyos, siket, vén fekete hegyek. Szemed az éjben fölfelé leselget, És összeborzad fázva, félve lelked. Kékülô ajkad szótlan megremeg, És szól az éjhez megvakult szemed: Setét hegyek, nehézkes óriások, Mi rettentô sors dermedett reátok? Micsoda irtó fekete harag Átkát sötétlik a hideg falak? Holt arcotokra mik rámerevedtek: Mi rontó titkok, mily ölô keservek? Siket, nagy, fázó csend a felelet. Vijjog a szél a vén ormok felett. III. Rózsaszínű hegyek Menj, meg ne állj a meredek sötétnél: Fut a borzalom, menekül az éjfél. Nézd, máglya lángol az orom megett, Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek. Kelô sugarak kacagva dalolnak: Ezüst csengôkkel csilingel a holnap. Tán álmod arca csillog ott elô. Ó rózsás álom, ó kelô jövô! Tán új szíveket csókol ottan új nap. Ott minden öklök ölelni simulnak. Ott fölcsókolnak minden könnyeket, És énekelnek mind az emberek. Ott van talán, mit veled annyin várnak: Az álmodott, a szentséges Vasárnap. Szegd a magasba álmodó fejed: Már rózsás tűzben égnek a hegyek. ======================================================================== A folyó Költemények (1916) Jegyzet Testvéreimnek ezt az éneket, Akik velem együtt nézték sokszor a sietô vizet És forgatagába bele nem szédültek És nem feledte el szemük a mosolyt. Házunk elôtt folyik el a szürke folyó, És ágyból és álomból Hallgatag éjszaka halljuk a hangját. Hajnalban, Amikor pirosan, pirosan tüzel az ég, Hajnalban dalol a víz. És fölkelünk és kimegyünk hajnalban a partra, És nézzük a túlsó partot, a piros, fiatal eget, És a halvány hegyeket a zengô messzeségben. A legnagyobb hegyrôl -- mindennap látjuk! -- egy idegen integet. (Csillag a szeme és virág az arca és köntöse hó) És szállani, szállani szeretnénk hozzá. Bele kell szökni a vízbe és szelni a szürke habot! A napfényben barnállnak ifjú izmaink, Csattogva verik a hullám rengetegét. És körülöttünk ezüstösen izzik a víz, Szikrázó csillagok tánca tüzel a szemünkbe, Aranyhalacskák cikáznak elôttünk, Lágyan csókolja, simogatja testünk selymes, hűvös hullám. És jól esik játszani vízben és napsugárban. És futnak az órák és messzirôl, messzirôl valaki integet némán. Verejtékes déli órán megállunk komolyan a parton. Sárosan, szürkén, alattomosan folyik alattunk a folyó. És emberfejek buknak föl a mélybôl. Csapzott hajukról szomorúan csurog a szennyes fekete víz, Dermedt tíz ujjuk görcsösen mered a magasba, Fulladó torkukból rekedten hördül az iszonyat hangja: Segítség, Isten szent nevében! És néha jönnek elszabadult kicsike bölcsôk, És kisdedek alszanak bennük és álmukban mosolyognak, És viszi ôket a gyilkos, fekete víz. És teknôk úsznak alá, és gyermekek bennök mulatozva kacagnak; És hidakat és háztetôket sodor a közönyös ár. Tenger a munka és a nyomorúság és tenger a menteni való! És körülöttünk senki sehol. Szilajan vetjük a vízbe magunkat, nyomorultak, menteni gyengék! És sírva küzdünk két szegény karunkkal, Küzdünk kábult fuldoklók ôrületével, Halálosan szorongató, kövült, hideg karokkal, Ütéssel, gúnnyal, habbal és halállal, Csüggedéssel és tehetetlenséggel és kétségbeeséssel. És partra vonszolunk egyet kínlódva, és ezer tovavész! Halálos fáradtan ájulva rogyunk melléjük magunk is a földre, És futnak az órák, és messzirôl, messzirôl valaki integet némán. Alkonyatkor Remegô térddel, kimerülten a partra jövünk. Sárgult koronás fa alatt puha gyepre ülünk egyedül. Hömpölyög odalenn halkan mormolva a víz. Dala csöndes, komoly, öreges ének: A másik partról, ahova mindig készültünk és ahol sohase jártunk; Virágokról, amik messze, tüzes tavaszokban bíborlanak és illatuk csoda és álom, Virágokról, amik sohasem éltek; Hegyekrôl, amik messze-messze távolokban kéklenek; Hôstettekrôl, amiket végbevihettünk volna, de nem volt érkezésünk; Kincsekrôl, országokról, királykisasszonyokról, És hôs magunkról, akik sohasem voltunk. Mi álmodozva húnyjuk le szemünket, Mert fáradt és nem tud belenézni az alkonyati napba, És elsírunk egy könnyet, befelé, magunkba, némán, És azt mondjuk magunkban csendesen: ,,Szép volt a folyó, és ezüstös és édes a hajnali fürdés. Mély volt és néma könnytôl csillogott a kimentett fiú szeme hajdan. És jó pihenni fáradtan a parton.'' Ezt mondjuk akkor. S húnyt szemünkön át is látjuk jól a messzeség hegyét, És látjuk a néma idegent, aki integet értünk. És ülünk némán az innensô parton És húnyt szemünkön át szelíden, szomorúan egyre mosolygunk. ======================================================================== Szonett Költemények (1916) Jegyzet Feküdt az erdô ôszült avarán. Egy fáradt rózsa haldokolt kezében. És jött az álom rózsaszín ködében, Fátyolos arccal, jött a kék leány. ,,Ez a Boldogság!'' -- kacagott szegény, S levonta fátylát. Kezei remegtek, S csalódva mondta: ,,Most ismertelek meg. Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.'' És hozzá hajlott a kéklô kísértet És megcsókolta. S ô mindent megértett, És sírva mondta: ,,Ó Emlékezet!'' Remegô fák közt árva szél didergett. Az alkony könnye az avarra pergett. És minden fázó fűszál könnyezett. ======================================================================== Esti dal Költemények (1916) Jegyzet Alszik a kert, eljött az este, Az ég fehér és bánatos. Az égbôl bús, magányos álmok Aranyló méze harmatoz. A házból, zsongó lombon át, Halk zongoraszó kilopózik. A zene zengô vizein A lelkem némán ringatózik. Víg dallam, csengô kacagás. Hallgatom, némán, komolyan. Csak tíz lépés! és -- boldog Isten! Mindez oly messze, messze van! Egy ember jön a ház elôtt, Az ajkán pajkos, könnyű nóta. Istenem! mintha jönne már Hosszú, nagy, terhes évek óta. Jön, hosszú terhes évek óta, És én oly rég, oly rég lesem. Jön felém, amióta élek, És el nem érhet sohasem. Oly messze-messze minden, minden! Az éjszaka ölel körül. És én fölállok, egyenesen, A súlyos éjben, egyedül. ======================================================================== Gyöngyvirág Költemények (1916) Jegyzet Be szép vagy, édes gyöngyvirág, Fiatal és fehér. Vigyázz, vigyázz, simogató kezem: Hozzá ne érj! Nincs szebb öröm a föld szinén, És nincsen édesebb: Nézni egy bimbót, messzirôl, Amely nem a tied. ======================================================================== Csengettyűszó Költemények (1916) Jegyzet Csilingiling, az alvó nóta éled, Csilingiling, tavasz csengôje szól. Csilingiling, mozdul a lomha lélek. A tél deres sok álma elfoszol. Csilingiling, ezüst csengô csilingel, Száz Hófehérke: száz kis gyöngyvirág. Ej, félre most dohos kétségeinkkel, Pokolba minddel! Csilingiling, te bús bolond világ, Csilingiling, bolond világ! Csilingiling, az öreg Duna mormog, Szürkén ballagnak a durcás habok, De piros fényben nevetnek az ormok, A vén Gellért csendesen mosolyog. Táncol a kürtôk füstje fürge szélben, Egy kis inas szaladva énekel. Csilingiling, most egyszerre megértem: Nincs üdv a télben: Mosolyogni kell és dalolni kell, Csilingiling, dalolni kell! ======================================================================== Szél Költemények (1916) Kövek felett, romok felett Dalolnak füttyös friss szelek. Fiatal szél hajnalba szól: Föl emberek, a hegy dalol. Föl emberek, az új nap ég, Száz titkot rejt a messzeség. Ott fönn az élet oly csodás, Ott vár a boldog látomás. Ott nyílt az ég, s az Úr közel. Föl emberek, a nap tüzel. A dél langyos szellôje szól: Ki fáradtál, most nyughatol. Most tedd le békén terhedet, Törüld le verítékedet. Izzadtan ízlik a falat Az Isten kék ege alatt. Ô adja étked, italod És szelíden rád mosolyog. Az esti szél halkan dalol: Most elpihensz és álmodol. Ezüstfehér az éjszaka, Csillog az álmok harmata. A hűsen kéklô víz alól A vízi sellôk dala szól. Fehér az ég a víz felett, Mint tiszta lelkiösmeret. Ezer tücsök mond halk mesét, És halkan mondod: békesség. És elnyugosznak a szelek. Úr virraszt a föld felett. ======================================================================== Van-e szebb, testvér? Költemények (1916) Egy testvér jött, a tűzszeműek egyike, És szólt: Magasban állni tisztes szirtek ó fokán, Riadni kürtön messzehangú éneket: Van-e szebb, testvér, van-e szebb? A földeken fölnéznek mind az emberek, Csillag gyullad ki a testvérek homlokán, S a lomha föld könnyebbnek érzi vén magát. Van-e szebb, testvér, van-e szebb? A testvérnek szemébe néztem csendesen És szóltam: -- Emberek élnek, s arcukon árnyék remeg, S az út szélén kinyújtják lankadt karjukat. Megfogni csendben egy kinyújtott bús kezet: Van-e szebb, testvér, van-e szebb? Hervadt szemekben néha néma könny rezeg, S az úton sokszor gyermekek sóhajtanak. Szívben maradt szók néma nyelvén érteni: Van-e szebb, testvér, van-e szebb? ======================================================================== Jani Költemények (1916) Jegyzet Mily különös, hogy oly fényes az utca, És oly vidámak mind az emberek. -- Édes Istenem! a Jani beteg! Jönnek, mennek, beszélnek, mosolyognak, Frissek, erôsek és kegyetlenek. Ingerkedô kirakatok ragyognak: Korcsolyák, labdák, könyvek, füzetek. -- Istenem! és a Jani oly beteg! Te lomha villamos, siess jobban velem, Sötét este lesz, mire meglelem. Egy szűk utcában, csúf, nagy barna házban, Elôtte halvány, rongyos gyermekek Golyóznak piszkos házfalak tövében: Ott lakik ô, egy szűk lépcsô megett, Ott fekszik egy kis házmesterlakásban. Én Istenem! Negyvenfokos lázban! Ott fekszik most, csíkos párnák között Gyámoltalanul, szegény kicsi jószág, Tízéves testét cibálja a láz, És arcán gyúlnak gonosz esti rózsák, Ujjai gyűrött paplanát szorítják, Nagy vizes kendô izzadt homlokán, S paplana alatt egy csúf kígyó kúszik, Nagy, nyálkás kígyó, hidegen, simán. Térdére csúszik és mellére siklik, Nyakára gyilkos hurkokat szorít: És körülfonja undok öleléssel Borzongó bôrét, gyenge csontjait. És nincsen hangja, nincsen levegôje, És körülötte senki, senki, senki! Egyesegyedül fekszik itt bénultan, Egyedül kell itt szomjan elepedni. Nagy, komoly bátyja, puhakezű anyja, Most mind elhagyták, maga van, maga! Egyedül jár magas toronytetôkön, És köröskörül fagyos éjszaka. Ugrani kell! Jaj, öt emelet is tán! Úgy-úgy szorítja a hideg keresztet. Hiába. Kell. Most! Szörnyű zuhanás. A feje zúg és minden izma reszket. Tovább! Csak menni! Ez itt a liget. Barlangvasút. A mozis kiabál. Nyikorog a körhinta muzsikája, És ott a parton, az a régi vár. És most, ni, lám! megindulnak a bástyák, Jönnek a tornyok, egyenest neki! Az egyik bástyán a számtantanár úr! És jön a vár és jaj! most mindjárt ráhull És súlyos romja sírba temeti. Hamar!... Hogy is?... a tökéletes bánat!... Ez már a sír. És így lesz mindörökké. Ez azért van, mert jobban kell tanulni. Mértanórán sem beszélgetne többé. A könyveit a szomszédjának hagyja, A ceruzákat pedig ossza szét, A lóversenyt hadd vigye el a Karcsi. És a tanár úr mondjon szentmisét... Siess, siess, te villamos velem. S te légy velem most, édes Mesterem. Adj szókat, szókat, drága, puha szókat, Amik csak a te ajkadon születnek, Amiktôl fut a láz gyilkos hatalma, Amiktôl minden dermedés fölenged. Szót, puha bársonyt, meleg pehelypárnát, Amely simogat, hűsít és melenget, Szót, édes tejet, szép csurgatott mézet, Amely megnyugtat és álomba renget. Szót, lágy esôt, szót, langyos harmatot, Szót, mely titkosan ott fogantatott, Ahol a dolgok nagy titka fogamzik, Ahol halál és élet született, S hol mindörökre átölelte egymást Örök végzés és örök szeretet. Szót adj, Uram, amelybôl élet árad, És tedd puhává csontos két kezem, És adj szememnek meleg, szép mosolygást, Ha majd az ágyhoz lépek csendesen, Hogy megismerjen és rámmosolyogva Izzadt kezével a kezem megfogja. És adj e kézbe, amely téged érint, Mely tested tartja minden reggelen, Ez egyszer, most, te nevedért, Uram, Erôt, erôt adj, erôs Mesterem. Kenettel kenett ujjaimon által E gyötrött testbe hadd lobbanjon által Minden örvénylô, nehéz szeretet, Amit lelkembe ujjad elvetett, És amitôl -- gyönyörű, szent titok! (Uram! nyomorult kis szolgád vagyok!) -- Amitôl most borzongva reszketek. Most adj erôt, Krisztus, erôs királyom, Most jöjj velem, szerelmem, most szeress: A te csókod csókoljam homlokára. Rossz villamos, rossz villamos, siess! ======================================================================== Jöjj, szegény fiú! Költemények (1916) Jöjj, sírjunk együtt, te szegény fiú! Régen, tudod, mi sokat sírtunk együtt És sokat is nevettünk. -- Istenem! Emlékszel-e még a fiókos ágyra? Én fönt aludtam, a háló mögött, Te a fiókban. -- És karácsony éjjel A kis tollabdát spárgára kötöttem, Úgy dobtam rád, és nem tudtad, mi bánt? Emlékszel még? A hajad szôke volt, És gömbölyű és piros volt az arcod. És egyszer, tudod, nem kaptam ebédet, És akkor vigasztaltál és nem ettél te sem! A játszóhelyen három hinta volt. Bogyót szedni a kerítésre másztunk És nagy botokkal harcoltunk a réten. Emlékszel-e még a két kis szamárra, És az istálló szálkás tetejére, Ahol a vár volt s ahonnan kötélen Fáskosárban eresztettük le egymást? Én Istenem!... mikor a ház mögött A fal tövében kôvel gödröt ástunk, És le akartunk szállni a mélységbe, A földalatti rejtelmes világba, És küzdeni ott lenn a gonoszokkal, És sárkányokkal és kísértetekkel! Én Istenem!... és a kísértetek Már ott aludtak szegény kis szívünkben, S a rossz sárkány, a huszonnégy fejű, (Amelynek, hogyha egy fejét levágod, Sötét vérébôl három nô helyébe), Ott nôtt már bennünk alattomosan. Én Istenem, de rég volt! És hogy elmúlt! Egy szél csapott ránk, sorvasztó vihar, Egy gyilkos szél, s beléd kapaszkodott És elsodort, szegénykém, elsodort. Én megdermedve bámultam utánad, Kábult iszonyat fagyott a szemembe, És feléd tártam remegô karom, Görcsös kezekkel öleltelek volna. Öleltem a sivatag levegôt, S a szél, a szél kajánul kacagott. Most máshol jársz, vigasztalan világban. Egy máglya ég szomorú éjszakádban, Izzón, vöröslôn pompázik szemedbe, És mégy feléje, szegény alvajáró, Elszántan, büszkén, égô nagy szemekkel, Mégy feléje és soha el nem éred, És soha nem fogsz melegedni nála. A füst tied csak, fekete, fanyar füst, És a korom, mely lelkedre ülepszik. A tűz, a tűz, az más világ tüze, Bíboros lánggal izzik és igéz, De melegedni nem adatott nála. Most messze jársz, magad. S a régi sárkány Fáradt szívedben bôgve hánykolódik. Arcod rózsáit faldossa mohón, Hervasztó tüzet lobbant szemeidben, Csorgatja egyre undok sárga nyálát. S te kábultan nyújtod a csorgatagnak Remegô kézzel tikkadt serleged. És űz elôre, pihenéstelen, S te tántorogva botorkálsz elôtte: Sodor, sodor a forró förgeteg. Én sírva nézem haláltáncodat, Nézlek messzirôl. Ösztövér szememben Rég kiapadt a könnyek kútfeje. Csak nézlek, nézlek, tehetetlenül, És lelkem tépi, marja szüntelen Kétségbeesett, béna keserűség. A szemem elôtt szédülsz a halálba! Én itt vagyok, és nem segíthetek! Irtóztató, irtóztató tudat! Lábaid elé hogy vetném magam, Hogy kulcsolnám át sírva térdeid, Hogy állj meg, állj meg, én szegény fiam! De hasztalan! Te engem meg se látnál, Te elnéznél roskadt fejem fölött És átlépnél elomlott testemen. Imádkoztam is, mennyit imádkoztam! Az édes Istent sírva, sírva kértem, Sújtson eléd villáma ostorával, Hogy megdöbbenj és nézz magadba egyszer, És légy magadé újra s a miénk. De mind hiába! Nem jól imádkoztam, Vagy nem eleget. Még nincs itt a nap. Én nyomorult, tehetetlenül állok, S te járod, járod gyilkos utadat. Nézd, sírva kérlek: fordulnál meg egyszer, Egy percre csak, és vetnéd rám szemed. Csak egyszer nézz rám, csak egy pillanatra, Akkor, tudom jól, akkor eljössz hozzám, És ráborulsz testvéri vállaimra S én átölellek és egy régi csókkal Rácsókolom letikkadt homlokodra A messze múltak ifjú illatát, A messze lángok édes melegét, S az élô Isten végtelen szerelmét, Amely vigasztal, gyógyít és ölel. És éreznéd, hogy élni nagyszerű, És éreznéd, hogy óriás lehetsz, És tenni hív a boldog végtelenség. És együtt sírnánk hosszan, boldogan, Az újulás teremtô könnyeit. Jöjj, sírjunk együtt, te szegény fiú, Jöjj, sírjunk együtt, én szegény fiam! ======================================================================== Novemberi utazás Költemények (1916) Jegyzet November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergô. Templom magaslik messzirôl, sötéten, elmosódón. Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben; Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban! Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal. Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll. Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal, Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba. Nagyokat csúszik a havon és talpraszökken újra Kacagva kél, ha elbukott s nevetve megy tovább. Mellettem jobbra hófehér vak aggastyán botorkál, Görcsös boton kínnal döcög, meg-megrogyó inakkal. Szakálla közt rút zúzmara, fogai összeverôdnek. Lassan lép és nehézkesen, botját kinyújtja hosszan, Úgy tapogatja, hova lép, az utat óvatosan. És én közöttük harmadik, bizonytalan léptekkel, Fázom, félek, fáradt vagyok és ismeretlen erre. Azt súgja mégis a szívem, hogy jó helyt járok itt. Megyünk, megyünk, el is jutunk a templom ajtajához, És mindhárman fölmegyünk a három márványlépcsôn És háromszor bezörgetünk a lakatos vasajtón. Benn búg az édes orgona és biztat az édes ének, És piros fény szűrôdik át az ajtó hasadékán, És tömjénfüstnek illata szűrönközik felénk. Mi letelepszünk csendesen egymás mellett a lépcsôn, Egymáshoz közelebb bújunk és keresztet vetünk, És várakozunk a kapu elôtt. ======================================================================== Fáklya Költemények (1916) Jegyzet Ülök az országúton, az árva útfelen, Fáklyát lobogtat jobbkezem, És mindeneknek, akik általmennek, Szólok csendesen: Testvéreim, megálljatok és üljetek le mellém. Mert íme, mondom néktek: Erre fog jönni, akit ti kerestek, Erre fog jönni, akire Oly igen nagyon nagy a ti szükségtek. Engemet ô küld a vak idegenbe, Hol szél sóhajt és úttalanok járnak, És ô adta a fáklyát a kezembe, És fényét ô gyújtotta meg, Hogy mindnyájatokat, kiknek hajában harmat didereg, És arcán reszketô, fázó cseppek verôdnek: A fáklya köré ide gyűjtselek, Mert itt egy kicsi körben száraz van és meleg. Jertek, üljünk le békén s várjuk a mi idônket, Míg eljön, akit várnak mindenek. S aki elküldött fáklyafénynek lennem, Imádkozom, hogy adja: Amíg el nem jön az ígéret napja, Füstöt ne vessen és el ne aludjon S meg ne hűljön az élô fáklya bennem. ======================================================================== Követek Költemények (1916) Jegyzet Amikor mentem az országúton És citera volt a kezemben, És ajkamon zsongott a zsoltár: Körülvettek az emberek, Szitkozódtak és kiabáltak, És te Uram, te messze voltál. Körülvettek az emberek, Mohó, nagy csattogó fogakkal, Ebfalka módra, csapatostól. Bólingattak, az öklük rázták, És hátulról a fejemen Végigvágott egy szennyes ostor. Elhalt a dal, megtántorodtam, Homlokomon vörösen égett A széles nagy szégyenbarázda. Lehúnytam mind a két szemem, Méltóságos, nehéz harag Az öklömet ütésre rázta. Fölpattant két szilaj szemem: S a messze-messze-messzeségben, Megláttam a Te sápadt arcod. És megütött a két szemed, És ökleim széjjelsimultak, Vérem zaja elzivatarzott. És tudtam már: A szidalomszó Ugyanaz, amely a tornácon Feléd zúdult ama nagy este. Tudtam: az ostor ugyanaz, Mely a te gyenge vállaid Vérezte akkor tűz-veresre. Tudtam: Te küldted ôket is: Apró hazugok, akaratlan Terólad szólnak valamennyen. Szegény, szegény bódult kicsik A Te csókod hozzák felém Ostorokon, szitkon és szennyen. Látom: Dühöngô szemeik A te szerelmes szemeidnek Édes melegét mosolyogják. S ráncos, haragos homlokukra Gyönyörűséggel csókolnám rá A hála és szeretet csókját. ======================================================================== Meditációk (1915) / I. A lélek a lélek titkairól Költemények (1916) Jegyzet A lelkem partján állsz és mosolyogva hívsz: ,,Jöjj, jöjj, ez a tó: a régi ismerôs. Hűséges hullámaiban már egyszer megmerültél És csodákra találtál. Mért mentél messze tájra? Jöjj, vár a régi tó.'' Ó édesem, Miérthogy messze mentem oktalan? Ismerem jól ez édes, régi szép vizet. Annyi titkot rejteget a csillogó csendes tükör, Amennyi csillagot szikrázik rá a déli nap tüze. Annyi csodára leltem benne régen, Ahány hulláma fáradt testemet Anyaszelíden végigsimogatta. Ó, édes volt a víz keblére bízni rá magám, S nem nézni másfelé, csak lefelé, A csillanó ezüstlepel takarta mélységek felé, És nem hallgatni mást, Csak az alsó örvény titokzatos moraját. És látni húnyt szemekkel lenn a tófenék Százaranyajtajú kristálypalotáját, S ezer termét és ezer kincsét, És mindenik teremben más és másszínű És más és más szépségű vízitündért, És hallgatni az ezer tündér ezerhangú énekét; Olvasni a falakra írt nehéz rovásokat, Melyek minden betűje súlyos ablakot szakít fel És látást nyújt a Vének hallgatag karára, Kik zárt ajakkal, zárt szemekkel, lengô nagy fehér szakállal ülnek És ôrzik minden titkait a tónak. Édes volt akkor a hullámokat karolni boldog némaságban És otthon lenni minden rejtelem közt. S Te akkor is ott állottál a parton, édesem, És mosolyogtál akkor is. Mosolyod úgy siklott el a boldog hullámokon, Mint csendes éjszakán aranyló holdsugár, De mintha meleg holdsugár. Ott álltál akkor is, mint mostan állsz És hívsz. Ó édesem, kábulat vakja voltam! Megyek, sietek! Suttogó, mély, mély habok: Krisztus-mosolyban daloló lelkem tava, Merítsd magadba megtért gyermeked. ======================================================================== Meditációk / II. A csendességrôl Költemények (1916) Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen Türelmetlen, ideges két kezem. Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani. Kulcsolódjanak nyugalomra békén, Legyenek egyszer magukért és érted. Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni, Csukódjék nézni békén befelé, Látni magát és téged. Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam. Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban. Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót, Nem a te hangodat. És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek, Elnyeltek egy-egy darabkát belôlem. El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen, A lelkem jó, nekedvaló, érônek termett darabkáit. Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz, Pedig ôk emésztettek engemet, És megmaradtak: rossz kônek a kô, és ólomnak az ólom, Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még, Mert nem csókoltál még belém magadból eleget: Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én; Termés-arany, mert kezedbôl került ki, És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét, De szétfolyó, puha, erôtlen csillogás, És nem született meg belôle még a drága Magisterium, Mely amit ér, arannyá nemesít. És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé: Egy-, egyfelé kell menni makacsul. Jöjj, Uram, visszajöttem, Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba, Fogj meg s taníts meg magamat megfogni, És kezedet el nem bocsátani, Akkor sem, mikor másért nyúl karom. Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erôsen a mással; Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén, S kapaszkodni a másikkal kezedbe; Könyvet lapozni, húst aprítani, Kezet szorítani és kardot köszörülni, Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben; Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó; Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan; És lenni én, hogy légy Te én helyettem, És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam ôket, És adni magamat, hogy téged adjalak. Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök, Magamra és magadra, semmi másra. ======================================================================== Meditációk / III. A végtelenségrôl Költemények (1916) Végtelenség, a te szemed rettenetes tükör! Belenézek szemedbe: és összegörnyedek. Belédvesz a szemem. Nagyvoltod oly irtóztató! Fut benned, fut, fut a tekintetem: és utóléri önmagát, De téged el nem ér. És minô szép vagy! Iszonyúan szép vagy! Amint köröttem mindenütt fakadsz És formálsz, alkotsz szüntelen Parányokat, világokat és én-eket. S fönntartasz mindent élô színeden, Engem is. És egyre énekelsz És mosolyogsz örök-egy mosolyoddal, Mindenre és reám. És én olyan nyomorult vagyok; Ösztövér ázalag, akit feldob egy percre Az örök hab szeszélye, És azalatt is rosszra, csúfra tör, Beszennyezi létével a habot. Ó minô vakmerôség: lennem, szemedbe néznem! Taposs el, ó taposs el, óriás! Míg el nem morzsolsz, Önmagam gyötrelme és undora vagyok. Végtelenség, a te szemed édes, meleg tükör. Belenézek szemedbe: s kiegyenesedem. Minô csoda! Te feneketlen mélység, Te határtalan messzeség, te bolttalan magasság: Te mindenestül elférsz az én hitvány szememben. Összeszorulsz az én szívembe, egy kétes kicsi zugba: És mégis, nem kisebbedel. Hullámaidat gyűszűbe szorítod: És mégis, nem sekélyedel; És bennem-léteddel fénnyé és dallá bűvölöd Bensôm szégyenletes titokzatát. Mi vagyok én, hogy a csodák kelyhévé lettem, A mindenséget foglaló keretté? Hogy nincs gondolatom, mely végtelen ne volna, Hogy nincsen bennem érzés, amely határt ismerne, Hogy még magam is elférek magamban! Ó mily csodálatos tükör a te szemed, Ó végtelenség! ======================================================================== Meditációk / IV. A testrôl Költemények (1916) Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz. Rozzant deszkák szorítanak köröskörül; Amerre nézek, minden ócska, rossz falat Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít. Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy, Halálig unt arc néz velem farkasszemet. Futni, futni szeretnék tôle már, Kitörni innen elszánt bús ököllel Ledöntött vén korhadt deszkákon át, Ki innen, messze. Járni, boldogan Harmatos, édes, illatos mezôkön, Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el Nagy délibábos pusztaságokon, És véghetetlen tengereknek titkain, És látni, látni ismeretlen arcokat, Szemükbe nézni, szemtôl-szembe, látón, Nem így, a rossz tükörbôl. Ó emberek, testvéreim, segítsetek, Hogy elétek futhassak. Oly szép lehet a szemetekbe nézni! Segíts, szerelmem, jóságos Uram, Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát. És zúzzuk szét ezer darabra már Ez átkozott-egy tükör végtelenjét, Ha meg is vérez sok álnok szilánkja. Elég e roskadt pajta vén dohából, Megfojt a pállott levegô -- Tied akarok lenni és övék. ======================================================================== Meditációk / V. A régi testvérekrôl Költemények (1916) Ó valóban, minket nagyon szerettél! Jobban, mint régi nagy testvéreinket. Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot. Ott állt, lengô szakállal, rezgô ajakkal, némán, mozdulatlanul, És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt, S az ô szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat. Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen, Tetôled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát, És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának, Dallal és tánccal ünnepelt elôtted, És szentek-szentjét épített neked: S te szóltál hozzá mennydörgôs szavában és szálltál szélnek szárnyain, Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben, És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál, Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, -- mégsem látta arcodat. Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé, Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan; Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött, Állt és harsogta minden népek terheit És messze-messze végezések titkait; Minden szavában egy-egy átok borzadott, És végigömlött rettentô igéinek emésztô láva-titka a világon; És felhôn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé Ellebbenô árnyékát nagymessze fölfehérlô köntösödnek. De ôneki sem adtad látni arcodat. Mi vagyok én, Uram, (Kártékony apró féreg ez óriások döntô lépte mentén) Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz? Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát, És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet, És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak, És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát, S akarod, hogy ne féljek tôled, hanem leüljek bátran lábaidhoz És engeded, hogy megcsókoljam a kezed (Magdolnának a kertben nem engedted!) És azt mondod -- csodás titok! -- hogy gyönyörűség énvelem idôznöd! Én édes, édes jó Uram, Hogyan lehet? Honnan van ez nekem? ======================================================================== Meditációk / VI. Az Isten kezérôl Költemények (1916) De most már megfogom a kezedet. Járni akartam -- kisgyerek -- magam, És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül Amoda messze! De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények. Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat. És ott ültem a földön, S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában. Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva. Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam, Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád S ijedt szemekkel nyúlok újra majd Erôs kezed után. Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni, És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra, Még egyszer fogd meg: soha-soha többé El nem eresztlek. Ha fogom a kezed, Nem félek a nagy kietlen szobában, Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron, Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán, Még tán a nagy, beláthatatlan mezôre is ki merek veled menni. Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat És ijesztôen vicsorítja a fogát. És már gyakorta futottam elôle. De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tôle. A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát És boldogan morogva térdedhez dörgôlôdzik. ======================================================================== Ének minden emberhez (1916) Maradék magyarok (1919) Testvéreim, maradék magyarok, S ti más testvérek, messze milliók, Akik értetlen ámuló szemekkel Hajtjátok a rettentô kereket, A tébolyult Sors óriási gépét, Amely pokolnak csépli, ami mag, És csak a polyvát hagyja meg a földnek -- Öngyilkos hôsök, ártatlan bakók, És ti szegény esettek, éhesek És rongyosok, fosztott-fészkű anyák, És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. -- Mind, mind velem, szegény, bús emberek: Testvérek, sírjunk! Viselôs az idô! -- Meg kell születni már, meg akar már születni A förtelmek esztendejének Pokolméhében a nagy szabadító: A könny! A közös, szent, emberi könny! Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk. Egy szó szaggatja mellünk, Egy bélyeg ég a homlokunkon, És Duna, Szajna, Boszporusz fölött Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat. Testvérek, merjünk hôsök lenni már, És merjük már megmondani magunknak, Hogy sebet kapni fáj, És sebet adni fáj, És minden fájás fáj mindenkinek. Testvérek, merjünk hôsök lenni már, Acélozzuk karunkat ölelésre, És merjük már elsírni azt a könnyet, Embervoltunk, embernagyságunk könnyét! Sirassuk immár siralommal Szegény magunkat. Mind, mind, mind bűnösök vagyunk! Kik ôrült kézzel újra összezúztuk Emberségünk királyi Bábelét, Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást S a szűz erôt hóhérrá aljasíttuk, Szentségeinket akik megtapostuk És nemet mondtunk minden régi jónkra. Sirassuk immár árva fiainkat, Akiknek vérben virradt föl a reggel, S az elsô, amit láttak, förtelem volt; Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe, És akiknek újra kell kezdeni Elôlrül mindent. Sirassuk véres Krisztusunkat, Kinek mellérôl a szelíd tanítványt Felrántottuk és a csodálkozó Kisdedeket térdérôl felcibáltuk; Kit megtagadtunk mind a gyilkosért. És sirassuk az Istent, Akinek dús kezébôl kicsavartuk Az áldás mannájának kosarát, És szabadságunk setét erejével Kényszerítettük: legyen az ítélet Rettentô Istene. Sírjunk, testvérek! Kik a teremtés ember-koszorúját Szennybe tapostuk: nincsen más remény A bukott földnek mása nem maradt. Ez tán még felhat a fekete Égre, Megharmatozza fertezett szívünket, És lehetünk még egyszer emberek! ======================================================================== A költô háborús imádsága Maradék magyarok (1919) Jegyzet Míg emberhúson hízik a föld, És Káin ôrjöng és üvölt, És forr az óriás sátánkatlan: Nézek, némán és mozdulatlan. Hallgatok. És hallgatni jó, Mikor a szitkoké a szó, S rekedt himnuszok harsonálnak A gyűlöletnek, a halálnak. Hallgatok. És hallgatni jó. Hagyj hallgatnom, Mindenható! Ne hagyd kitörni, könyörű ég, Komorult szívem keserűjét! Csak egyet kérek, Istenem: Átkot ne engedj ejtenem, Fojtson meg inkább néma mérge, De meg ne mártsam ajkam vérbe. Sírókkal sírni tanulj, szívem, És várni, várni csendesen. Halkan, dalom, halkan imádkozz. Átkozott legyen, aki átkoz! ======================================================================== Tavaszi kórus (1917 május) Maradék magyarok (1919) A föld: Harmat nevet kövér haraszton, Simogató nap kelteget. Én elkínzott, fáradt nagyasszony, Télbôl és vérbôl ébredek. Tavasz van. Új csírák mozognak, Méhem új élettôl remeg. És, egyformán mindnyájatoknak, Kitárom telt emlôimet. Az ég: Legyen a föld szép Isten-asztal, Rá langyos esôt hullatok, És mosolygok meleg malaszttal, S adok Krisztust és dús napot. Békélten borul fölibétek Békélten borul fölibétek Kék ölelésem, boldogan. Legyetek boldogok és szépek, Hadd lássam bennetek magam. Az ember: És én a földet összetúrom, Méhébe ásom poklomat, S az ég meleg szívébe fúrom Tűzhullató vak szárnyamat. Nem kell a Krisztus! Legyen átok, Sötét és Sátán: akarom! Véres szememmel amit látok, Marcangolom, marcangolom! Az Isten: ,,Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és a szívnek minden gondolata gonoszra figyel minden idôben, megbáná, hogy embert teremtett a földön.'' (Mózes elsô könyve, hatodik fejezet, ötödik és hatodik vers.) ======================================================================== A hatvanéves Prohászkának (1918. október 10.) Maradék magyarok (1919) Jegyzet A véres sár üvöltô tengerében Egetkérô kolosszus módra állsz. A századnak kiáltó Jele vagy, Fáklyája te az evangéliumnak, Amelyet Isten élô ujja gyújtott, Hogy lomhanyíltú, kishitű szemünk A titkok Arcát lássa mély tüzednél. Széles és mély az evangélium És véghetetlen gazdag rejtekű, Mint élet és teremtés, mint az Isten. És szól egyenlôn minden századokhoz És mindeneknek egy Igét beszél, S elébük szórja roppant kincseit. És jô a század tágranyílt szemével, Jön, jön feléje félôn, csendesen, Szegény keblébe rettegôn takarva Önizzadtának árva kincseit, Hódító kézzel amit elcsikart A Természettôl és a Rejtelemtôl, S az ismeretlen evangéliumra Idegenül és aggva, félve néz. De férfi támad az Isten kezébôl Önnön keblében a szomjas világnak, Ki önnyelvén beszéli az Igét, És úgy beszél, hogy a Krisztus beszél, S a század lelke sír föl szózatán, És benne zúgnak az örök szavak És ónak, újnak emberkincsei Ó fogyhatatlan sokszavú Igazság! Ó drága, szép, nekünkvaló beszéd! Görög ajakkal Athén piacán Pál prédikál a bôszavú görögnek, S a sziklaszívű Róma harcosához A sziklává-lett Aggastyán siet. Ágostonok, Ferencek és Tamások És annnyian a legnagyobb nagyok: A gyôzedelmes Krisztus kürtjei, Az Istenszónak emberajkai, Gyôzô és gyôztetô nagy Életek, Ég s föld között világló büszke Tények, Akikben újra s újra egybezengett Az Akkornak az Isten és az ember. Mánknak eleven Evangéliumja, Tiprott szívünket hadd hozzuk neked! Kisajtolt lelkünk maradék javával Hadd köszöntünk e szívnyitó napon. Ó mindnyájunkért búgó s vérezô szív, Te legjobban tudod, hogy kínzatunk, Hogy gyötrelem magyarnak lenni most, S embernek lenni szégyen és csömör: Keresztények ha mostan nem lehetnénk, A borzalom közt nem látnánk sugárt. Egyetlen csillag az öngyilkos éjben, Mosolyogj ránk és maradj itt velünk! Egyetlen dallam a pokoli zűrben, Szólj, szólj nekünk és énekeld belénk Az élô Jézust s zengô lelkedet. ======================================================================== Csend (1924) Csend (1924) Jegyzet Tépett világok, tépett emberek Bódult zűrben kerengnek. Jöjj drága testvér, add a kezedet: Mondjunk ma csendet. Az édes Isten nagy meleg kezén Megbú két árva lélek: És elcsitul és orgonálni kezd A zűrös élet. ======================================================================== Búzavirág Csend (1924) Jegyzet Jó volna lenni búzavirág-módra: Ülni tövemen csendességgel, És napra, rétre, aratókra Rámosolyogni halkan, kéken, Békességgel. Ne lenne közöm semmi, semmi Tevés-vevéssel, hangossággal: Csak lenni, szépen, csendben, lenni, És dicsérni a boldog Istent Boldogsággal. ======================================================================== Orgonaillat Csend (1924) Jegyzet A hold ezüstös csónaka Az ég vizén evez. Oly tiszta, szép az éjszaka! A föld oly fűszeres! Az álmodó nagy orgonák Az ifjú kerten át Mintha dalolva ontanák A május illatát. Hull, hull a zsongó halk lepel, Az illat fátyola. Az éjszakában ünnepel A teltség mámora. Illattal, csenddel telve mind, A tó, a föld, a fény, Oly csordulásig telve, mint A jó Istennel én. ======================================================================== Csendes tavaszi dal Csend (1924) Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellô, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem gyôzelmes-egyszerű. Félre tôlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem! ======================================================================== Ákácvirágzás Csend (1924) Jegyzet Este van, nyár van, mosolyog a csend. Szellô, madár és ember elpihent. Valami titokterhes boldogságtul Ákácok könnye: nagy, fehér virág hull. Oly frissen, könnyen megyünk egymás mellett, Mint esô után gyöngyviráglehellet. Fehér virág közt szótlan lépdelünk, És a Jóisten szembejön velünk. ======================================================================== Lombzúgás Csend (1924) Jegyzet Keresztelôt imádkozott A zöld kórus felettem, Szívére vont a rengeteg: Az erdô gyermeke lettem. Oly messze-messze innen Falu és város és minden. Csendes mély ereimben Az erdô vére ver. Ha táncol az édes harmaton A rózsalábú reggel, Galambbúgásra serkenek A serkenô füvekkel. Vén tölgyfa lombja ásít, De meglegyint a másik, S a harmatos, csilla pázsit Táncolni, futni hív. Fekszem hűvös, kakukkfüves, Verbénás réti páston, S szellôk után, felhôk után A lelkemet elbocsájtom. A lomb közt lassan átoson, Felhô-barik közt futkosom, Míg zizzen élô vánkosom, S rám néz egy karcsú gyík. Egy ember ballag az úton amott, Hol a nyírfák törzse tarkáll. Elnézem, én meg egy vén rigó, S elhallgat fönn egy harkály. Megy és dalol. Szavában Egy idegen világ van! Csak hallgatjuk mi hárman És összenevetünk. Mikor az erdôn fellobog Az éjszaka tűzkoszorúja, S édes szemét a harangvirág Csendes álomra húnyja, Az alvó mindenségben Csak három szív van ébren: A Miatyánk az égben, A csalogány, meg én. ======================================================================== Március Csend (1924) Nézd: földben, szélben, erekben Hogy lüktet a tavaszi láz! A mélység ritmusa rebben, Szíven, rügyön az furulyáz. Friss szélben, bíboros érben Megzendül a tártölű távol, A lélek lobban a vérben, És szállani, szállani vágyol. Szökelleni, szállani vágyom A szűz föld szíve felett, Én, én a gyerek-rügy az ágon, Én, én a kelô kikelet. Mosolyomtól serken a pázsit, És rezzen a tavalyi dudva S búvó pici szarvacskáit Félénken a napra kidugja. Rám nyisson most, aki kóró, Rám nézzen most, aki vak: Énbennem az életszóró, Ibolyáslehű tavaszi Nap. Bontsátok mind meg a kelyhet Szürcsölni a jó melegecskét, Holtszirmú, télbeli lelkek, Testvérek, árva rügyecskék. ======================================================================== Balatoni csend Csend (1924) Jegyzet Májusi béke mosolyog az égen, Arcán angyalka-felhôk könyökölnek. Fehér-kék árnyak hangtalan suhannak Komoly színén a hallgató tükörnek. Szellô se rebben, fűz ága se rezzen, Boldogan, némán mosolyog a csend, Hullám hullámra bodorodik mégis: Valami nagy szív dobog odalent! Egy szívverésbôl szívja dallamát Zsongó lelkem s a zsongó tiszta mélység. Elsóhajtom a tómorajba lelkem És hallgatom az Isten pihegését. ======================================================================== Esô Csend (1924) Lomb közt a langyos permeteg Lomhán hegedül. Hallgatom, fázó kisgyerek, Egyedül, egyedül. Túl, túl a lompos víz falán Ki tudja, mi van? Ember van-e más is, vagy talán Csak én magam? Elzsibbad a föld, szétolvad az ég, És minden rám nehezül, És öntudat csak bennem ég Egyedül, egyedül! ======================================================================== Herkulesfürdôi emlék Csend (1924) Jegyzet Ünnepnek írd ez óra csendjét, A Cserna hűvös alkonyát, Szíved csengôi visszacsengjék A szívtelen múláson át. A hegy fölött fehérke felleg. Szökô sziklák zúgói mellett Megbújt a zsongó vízesés. Habok az esti dalt tanulták. Szent hallgatásba finomult át Szó, álom és emlékezés. A lélek bontott néma szárnyat, Ledobta az únt szóruhát. Dalom, a daltalan magánynak Ôrizd ez órák illatát. Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt, Szökô vizek közt, szűz egek közt Öreg batár döcög tova. Mosolygó felhô néz utánad. A szónak mély zengése támad, Mint messze mélyek sóhaja. Szó szóra szikraként sugárzik, És szemeden a sors rezeg, S ajkadon lassan kivirágzik Egész magányos életed. Ünnepnek írd ez óra csendjét, A Cserna zengô alkonyát, Szíved csengôi visszacsengjék A szívtelen múláson át. ======================================================================== Szonett egy palack forrásvízre Csend (1924) Jegyzet Egy tört fenyôág és egy kis üveg, És benne víz van, színtelen és szürke: Egy kéz a forrást e palackba szűrte! Üzent a forrás és a nagy hegyek. Ó bús vendég, ki némán ôrized Élô források messze muzsikáját: Holt mélyeden a múltak álma fáj át: Hegyekbôl omló zengô mélyvizek. Míg alvó, bús tengerszemedbe nézek, Tengerre lát riadt tekintetem: Mélységek gyöngye, mélyeim idézed. S rám néz -- szivárvány szürke fellegen -- Egy vízcseppbôl a messze vízesések, Egy emlékbôl az életem. ======================================================================== Almafavirágzás Csend (1924) Körül-körül virágban áll És harmatban a kert, Fölé az édes napsugár Arany mosolyt lehelt. Mint koszorús menyasszonyok, Körül az almafák, Dús pártájuk halkan suhog. Virágzik a világ. A földre lágy fehér esô, Virágesô pereg. A föld szívébôl forr elô A májusi meleg. A föld szívére szállani Szirom, virág eped. A föld szívére szállani Elküldöm lelkemet. A föld szívébe lelkemet Halkan sóhajtom át. Érzem, amint forr és remeg, Az élet mély dalát, Az örök mézzel áradó Kövér erek tejét. Szívom az el nem száradó Életfa kútfejét. Tártmarkú kéz minden fa itt Gyümölcsöt ontani. Földbôl az áldás karjait Az Isten nyújtja ki. Szívedbôl mély illat remeg, Szívembôl mély ima: Leheld az égbe lelkemet Szerelmes földanya! ======================================================================== Imádságos dal holdfénynél Csend (1924) Hegy megett az esti nap Most pihen el épen. Bodros felhôk játszanak Jóságos tüzében. Lágy-fehéren tiszta hold S egy kis csillag int mosolyt Boldogságos égen. Bennem is békén virraszt Boldog mély imádság, Rám is hármas hű malaszt Hinti fénypalástját: Mélyemen az Úr mosolyg, Anyám arca drága hold, Csillag a barátság. ======================================================================== Áldás Csend (1924) Jegyzet Költemény az Istenrôl és lélekrôl (1921) I. Kisgyerek Amikor kicsi voltam, Amikor ajkam mondani tanulta Az elsô szót esetlenül, És amikor merészke lábam Elôször indult lépni botladozva, És gyermek voltam, meleg homlokú, Akarattermô és igent kiáltó, Búgó visszhangja minden messzeségnek: Akkor jöttél elém. Hozzám jöttél és jó voltál velem. Felém nyújtottad lágy, erôs kezed S hívtál öledbe, hogy tipegni merjek, És járni tanítottál. És mondtál szót elôttem És türelemmel százszor újra mondtad, És utánad dadogtam és beszélni tanultam. És a kezeden nôttem, egyre nôttem. Atyát ha mondtam, atya voltál S komolyan, bölcsen, vezetô-keményen Jártál fiad elôtt. Anyát ha mondtam, puha kisgyerek, Öledbe vettél, simogattál És nyugtalan szememre Álomhozó meleg csókot leheltél. Falánk fiúnak, bôven adtál lágy fehér karajt És bögreszám meleg kövér tejet, És mézet adtál nyalakodni sokszor. Ostorkát fontál és sípot faragtál, És mindent-mindent megmondtál nekem: Nem volt elôttem kulcstalan fiókod. És hogyha kértem, adtál titkokat, És boldogságot belsejükbe látnom. És engedtél ujjongva játszanom Színes kövekkel és kagylókkal egy nap, Máskor Magaddal és a Rejtelemmel. És enyém voltál mindig, szüntelen, Egyetlenül, elevenül, És láttalak és tapintottalak. II. Fogócska És tapsikoltam, énekeltem: Jó nekem! Jó nekem! Fogócska-játék, fiúcska-játék Az életem! Nevetve fut az Úr elôlem, Jaj de jó! Jaj de jó! Mert én lettem kiszámoláskor A fogó. És nevetünk és meg nem állunk Egy percre sem, percre sem. Hopp, megfoglak, szaladj elôlem, Édesem! S gyakran, mikor gyerek-türelmem Elfogyott: Hamar megáll, magát megadja, És újra mindig elfogatja. És mosolyog, mosolyog. III. Cseresnyefa Májusra leperdül a cseresnye virága, S éretlen zöldben meredez a törzs. Májusra kifeslik az emberke-palánta, S kimered fanyaron a nyurga fiú. Nap méze aranylik dús rét füve selymén; S báránnyal a farkas cicázik anyásan, Ahova néz a gyerek: Ködök komorodnak, titkok dübörögnek, És semmi, de semmi egymásba nem illik, Ahova néz a fiú. Élet anyacsókja piroslik a kisgyerek ajkán, Karácsonyi csengôcske csilingel kis szája szaván. Összeharapja kemény ajkát a fiú makacsul, És hallgatásán ismeretlen kataklizmák morajlanak. IV. Beszélgetés Játék után a pázsiton Egymás mellett csendben leültünk. Komoly szép nyári alkonyat Kéklett és hallgatott körültünk. És láttam jól: a szemeden Bújó, nagy könnycseppek tolulnak. És mondtad, hogy már nagy vagyok, És mondtad, hogy az évek múlnak. Hogy figyeljek s legyek okos, Mert komolyan kell már beszélni. És mondtad, hogy már nem lehet Sokáig így kettesben élni. Ám én azt mondtam: De igen, Én így akarok élni mindég. S te megcsóváltad a fejed, És azt mondtad, hogy nem lehet Megbontani a dolgok rendét. És mondtad, hogy nem is lehet Az életem mindig csak játék, És hogy vár rám sok szép öröm És vár sok szép szomorúság még. Hogy el kell mennem messzire, És magamnak kell oda mennem, Kell állni tudnom egymagam, És erôsnek, férfinak lennem. Kell látnom messzi tájakat, Az Alpeseket és a tengert, Országokat és népeket, És kell ismerni sok-sok embert. Várnak sokan rám, sokfelé, És kell, hogy ôket felkeressem, És sok mindent mondjak nekik, És mindüket nagyon szeressem. Lesznek majd jók és rosszak is. És engem is sok fog szeretni, És mégis valamennyinél Tégedet kell jobban szeretni. És sok-sok súlyos gondolat Fog a szívemben megszületni, És félni tôlük nem szabad: Gondolni kell mindnyájukat, És mégis téged nem feledni. A játékból így lesz komoly, Így friss valóság minden álmom, És át a tarka mindenen Tégedet így kell megtalálnom. Ezt mondtad s még mondtál sokat, És fáztak a szavaid bennem. És mondtam, hogy nem akarom, Hogy jobb nekem teveled lennem. Ám te csak mondogattad egyre, Hogy megnônek a gyermekek. De nem mertél szemembe nézni, És a hangod is remegett. V. Búcsúzás Mint anya, hogyha útra készül, Ha messze-messze útra készül És mindörökre máshova. Háló megett, kékgombos ágyban Alszik a gyermek mosolyogva És angyalokkal álmodik. És utazó nehéz köpenyben Melléje roskad édesanyja És lázas ujjal simogatja Fodor fehérke fürteit, És hangos szíve-dobbanással Asszú ajakkal megcsókolja Álomkoszorús homlokát S magába szívja még utólszor A szunnyadó gyerek-virág-arc Melegét, színét, illatát, Aztán elindul, vissza-arccal, És a küszöbrôl visszafordul S fojtott sikolytól fuldokolva -- Szegény kísértet -- elsuhan, A kisgyerek meg alszik, alszik, És csillogó, könnyű ajakkal Kacag álmában boldogan, És nem tudja, hogy maga van. Így tűntél el mellôlem akkor, És így maradtam egymagam. VI. Az ablakból De odakint már mosolyogtál És benéztél az ablakon. Azt gondoltad: Aludj, virágom, Eljön úgyis az ébredés! Fölébredsz és fölülsz az ágyban És sírni fogsz soká, soká, És hívni fogsz és megharagszol, És megrázod a rácsokat. Dél lesz, és meggyötör az éhség És este lesz, és félni fogsz, És a paplant fejedre húzod És dideregve alszol el, És három nap és három éjjel Kiáltozod a nevemet, És három nap és három éjjel Csak sírni, sírni, sírni fogsz. Aztán eljön a negyedik nap, És fel fogsz kelni éhesen. Aztán kifutsz a déli napra És a szemed káprázni fog. És nem látsz mást a déli napban: Csak éjszakát és éjszakát, És nem hallasz, csak némaságot És siketítô zűrzavart, És éjjel-nappal egyet érzel: Az érthetetlen életet. És akkor megmozdul a véred És minden izmod megfeszül, És a kezed ökölbe roppan És a lelked megtornyosul, És dobbantasz egy messze-döngôt És nekiindulsz hirtelen, Mert vár az út és vár a minden, És minden út hozzám vezet. Ezt gondoltad és mosolyogtál, És elmentél, és éj maradt. Jegyzet VII. Áldás És a hegyen még egyszer visszanéztél És megálltál és magasra emelted Malasztos dús kezed. És szólottál: Útravalónak Szeges ostornak, örök ösztökének Áldást hagyok neked: Bélyeget írok nyugtalan szemedre, Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass, Amíg a látás hozzámig nem ér. És törvényt írok szomjazó fülednek Hogy semmi hanggal meg ne békélj, Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél. Futó lábadnak rendelést vetek, Hogy menjen, menjen szerte-széjjel, Föld ezer útján nappal-éjjel Pihenhetetlen szenvedéllyel, Míg el nem ér hozzám megint. És két kezedre jelet égetek, Hogy olthatatlan fájva fájjon És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon, Míg engemet ki nem tapint. És szíveden élô parazsat gyújtok Gyötrô és gyôzelmes jelül: Legyen a lelked minden kinccsel terhes, De tenmagadra addig rá ne lelhess, Míg énbelôlem nem lesz újra teljes, És tengerembe vissza nem merül. ======================================================================== Falusi reggel Csend (1924) Jegyzet Eresz alatt a fecske már cikázik. Tereli népét már a kis kanász És siket tülkén boldogan danáz. Eperfalomb közt friss szél furulyázik. A háztetôn egy álmos macska ásít, Kézfogva nézi két apró gyerek, Pufók az arcuk, kék szemük kerek, Kontyos az egyik, süveges a másik. Misére kondul harmadik harangszó. A pap siet. Vékonyka, messzehangzó Dicsértessékek kórusban kísérik. S megbillentvén öreg kalapja szélit, Dicsérjük! -- dörmög egy szavafukar, Barázdásképű, ballagó magyar. ======================================================================== Alszik a sátor Csend (1924) Jegyzet A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak A százados fenyôfák. Jóságos este volt. A Garam mormogott. A sátor szűk nyílásán Széles, nagy huncut arccal benevetett a hold. Az erdôn még dalolt egy elkésett rigó És frissen dudorászott víg éji szél körültem. A jóillatú szénán fölültem csendesen, A köpenyem ledobtam s a könyökömre dűltem. Körül a ponyva mentén álomrózsállta képpel (Pirosló aranyalmák) feküsznek a fiúk. Végigsimul közöttük simogatón, fehéren Az édes holdsugár, mint egy szelíd tejút. Az alvó sátoron, -- virágos kertemen, Úristen drága kertjén -- a hold fehér nyomában Halkan végigsuhan könnyű tekintetem S a pihegô fiúkat végigcsókolja lágyan. És éber két szemem virrasztó szeretettel Szemük zárt ablakán kopogtat nesztelen. S a zárt szemek beszélnek, a lelkek ajka nyílik, És áhítat fog el, szentséges félelem. Még itt lebeg felettük a fészek illata, Az édesanya-csóktól melegek még az ajkak, De lenn a foghatatlan lélek-világ ölén A termô mély melegben ki tudja, hogy mi sarjad? Álmukban most a játék izgalma űzi ôket, A szálló fürge labda s a könnyű métabot, De tán csíráznak már a szem-nem-látta mélyen Nehéz, komoly csírák, végzethozó magok. Verejtékes napon és éber éjszakán Imádkozó szívem amin annyit virrasztott: A gyenge szép gyökérbôl ki mondja meg, mi lesz, Ha esôt ád az Isten, kövér, meleg malasztot! Ó drága szép palánták, szívem szerelmeskertje, Jövendô éjszakáján ki tudja, hogy mi vár? Itt, -- itt a jó meleg, a sátor és a szívem, De kinn, kinn dúvadak sorvasztó mérge jár! És szívemben a messze magányos éjszakában Felénk fohászkodó anyák mély szíve dobban, Keresztbe kulcsolódnak maguktól ujjaim, S remegô lelkemen imádság mécse lobban. Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad ôket, Szeresd, végig szeresd az én plántáimat! Engedd, hogy úgy vihessem örök szívedre ôket, Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad! ======================================================================== Isten lánca Csend (1924) Jegyzet Nem, nem engedlek, fogom a kezed: Az Isten lánca vagyok én neked. Kötlek, magadhoz, élô kötelekkel, Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel. A ködlô múltat, akarom, feledd, S állj meg hajnalló mélyeid felett. És nézz magadba boldog félelemmel: Isten szemével és az én szememmel. És tépd el mind a félig-fátylakat. Akarom: láss és megszeresd magad. Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak, Erôsségnek és mosolygó vigasznak. Lásd, hogy világol a boldog titok: A zengô porta, mit Isten nyitott. Akarom: keljen új életre benned Alvó dala az építô igennek. És mosolyogd rám, édes jó barát, Az erôs Isten élô mosolyát. ======================================================================== Dal három húron Csend (1924) Havas, csikorgó téli szürkület. A gyűrött égen bús hold didereg. Járván havat és ordas hideget, Meleg szemembôl boldog nap nevet. A napot hordom belsô kápolnámban, Mint Mária a hegyes tartományban. S elküldöm búcsút járni lelkemet A szellôvel, mely dél felé remeg. Délnek, ahol most ketten, kéz-a-kézben, Testvérek, járnak ama napsütésben. És rám gondolnak mostan mindaketten, Mert egy a Krisztus minden szeretetben, És egy Krisztusban egy a szeretet. És egybefog minden testvérkezet. Hogy három húron egy dalt énekeljünk S három-egy szívbôl egy tömjént leheljünk. ======================================================================== Ének egy rút arcról Csend (1924) Jegyzet Forgatag utcák nyüzsgése között, Az emberarcok rengeteg erdejében Valami a szemembe villant: Egy szem, gyűlölködô, Alattomos, didergetô, Akár a meztelen gyilok. Rám néz egy arc, Rút arc, kaján, sötét, gonosz. Mint nyirkos ujjak illetése: Borzongat és taszít. Szegény arc! Kegyetlen fátyol! Mi lehet mögötted? Ez a szegény szem mennyi rútat láthatott, Míg ennyi rútság ivakodta át! E fül, e száj, ez orr Ó mennyi rontó mérget szíhatott, Hogy ennyi ártót tud fecselni szét! Hány durva kéznek hány ökölcsapása Szaggatta szét e boldogtalan arcon Az Isten arca mását, Míg ennyi vadság, ennyi gyűlölet És ennyi sárga undor ülte meg! Rettentô lajstrom ez az arc: Annyi embernek annyi bűneit Kiáltja ég felé! Testvér, megállj! Hadd fogjam át Melengetô testvérkezemmel Verejtékes, magányos ujjaid. Én szólni akarok veled: Akarom hallani keserű titkodat! A szó kegyetlen zúzmarája Kimondva: boldogan megolvad ajkadon. Zord rejtvény, tán a kulcsod én vagyok. Vert életed kietlen sok nem-ére Tán ajkamon rügyellik az igen. Jöjj, fáradt bújdosó: Tán írva van, hogy bennem lelj hazát! Testvér, a kezedet! Nincsen, sehol! Az arcok óceánja Összesodort és újra szétkavart. Egy pillanatra villant csak felém, Mint hulló csillag lobbanása, Mint denevér az éjszakában: Csak meglegyint és elsuhan. Csak siket arcok, értetlen szemek, És én csak nézek, nézek, valamit, ami nincs, Ezer testvér közt egyedül. ======================================================================== Sajó Csend (1924) Ketten ülünk a parti köveken Édes napfényen, a Sajó meg én. Gügyög a Balaton gyermetegen. Elmondhatatlan mély mosoly az égen, És édes-kéken tükrözik a tóban, És bennem, és az állat mély szemében. Halk szellô rebben, néma felhôk szállnak. Árnyak a vízen. Lelkem megremeg, Riadtan lobban szeme a kutyának. És gondolatom Istenhez suhan. Nagyságos csendben ünnepel a tó, S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan. ======================================================================== Csigabiga Csend (1924) Jegyzet Csigabigácska, jaj de nem-okos vagy! Miért másztál az útra? Eltaposnak! Fejetlen jár itt annyi tompa láb. Csigabiga, menj tovább! Akinek szeme nincs, az mind kegyetlen. Mi lesz belôled, csigabiga lelkem? Mit ér neked, hogy hátadon a ház, Ha egy patkó elgyaláz? Jöjj, szépen lassan tenyeremre veszlek. Ne félj, ne bújj: meleg pázsitra teszlek. Ez szarvacskáid kihizelkedi: Csigabiga, gyere ki! Az Úristennek sok a gondja, látod, Mosolyán melegesznek a világok; Mégis lelkecském: az Isten szeme Érted könnyet ejtene. ======================================================================== Kis csibék Csend (1924) Jegyzet Kis csibék, Puha-pelyhes, sárga-bolyhos Pici nép. Anyja mellett szökdicsélve, Csipogatva, csipegélve, Húsz kerek piciny személyke Félve lép. Március kicsalta ôket: Életosztó, rügyfakasztó, Télszalasztó, héjszakasztó Édes ég. Zugolyán a vén teleknek, Mennek, mennek, lépegetnek, Melegednek, élegetnek Kis csibék. Kis pulyák, Furcsa pelyhes, sárga-kelyhet Primulák! Értetek foszolt a tél el, Értetek borul be széjjel Fűvel, rüggyel, lágy levéllel A világ. Mert ti vagytok, élhetetlen Kis buták, az érthetetlen Diadalmas és egyetlen Ifjúság. Most a föld a kicsiké lett, Most nekünk áll minden élet, Szökdicséljünk kis testvérek, Kis pulyák. ======================================================================== Harangvirág Csend (1924) Jegyzet Harangvirág az erdô közepén, Az ünnepélyes hűvösön Simító szellôn meghajol felém És rámköszön: Megálljatok, kik halkan jártok itt, A fák alatt, ti kedvesek. Kik értitek az erdô titkait, Rám nézzetek. Párommal én az erdô ünnepén, Szentséges édes alkonyon, Csendben, harmatban, lilán és üdén Harangozom. A kelyhünk színig boldog áhítat, Harangozunk, két kis virág, Páros harang a templomív alatt, Halk estimát. Hogy jó az erdô, s szépnek lenni jó, És jó az Isten és szeret Harangvirágot és harangozó Emberszívet. S jó nektek, hogy mi, kis virágszívek Lilák és boldogok vagyunk, És értetek mi is, ti kedvesek, Imádkozunk. ======================================================================== Útféli bokor Csend (1924) Jegyzet Az árok árva szélén, Hol a tehén tipor, Megbúvik egy haszontalan Szegény akácbokor. Lombját a kecske, birka Félig lemarta már, Betegre szítta színeit A gyilkos napsugár. Csendben leültem egyszer Véznácska hűvösén És simogattam ágait: Testvér, szeretlek én! Ki tudja, honnan hullatott A szélbe tétova Atyád, az ismeretlen, A titkos messze fa? Ki tudja, itt miért vagy, Mi van megírva rád: Megnô-e itt az útfelen Virágod, koronád, Vagy minden porcikáddal A csordát hízlalod, -- Ma még csak meggyalázva, Holnap talán halott? S ki tudja, tudni üdvös-e? Küldöttek, és vagyunk. Törvényünk egy Kéz írta meg S egy Kézbe lankadunk! Ajkamról így peregtek Halk harmatként a szók. S hozzám simultak lombjai, Mint lágy gyerekkacsók. ======================================================================== Tűzvész Csend (1924) Jegyzet Messis multa, operarii pauci. (Máté 9, 39.) Csak most, Uram, csak most legyek siket! Ne halljam ezt a százhangú sikolyt, Ne lássam véresen kinyúlni százfelôl Felém, felém a görcsös ujjakat. Te adtad ezt a házat házamul, És most a ház lobogva ég. Hull, hull a szikra záporozva rám, Szomjas gerendák üszke közt a láng Sziszegve futja gyôzelmes futását S hamusörényes, vérszín homlokával Az éjszakába vad kacajt lobog. És tárva minden ablak kétfelé És tömve minden ablak emberekkel, Búgó, sikoltó, vijjogó fejekkel, Emberszemekkel, fuldokló szemekkel És iszonyattal. Mert a szikra hull, A mennyezet már hajlik és ropog, Az ágynemű lobogva ég körül, S fejük felett az izzó pernye száll. Szívek, szívek, ne nézzetek reám, Testvérszívek, ne rám sikoltsatok! Jövök, futok, létrámat itt hozom, Itt, itt a csô, a drága vízsugár Csorogva kúszik már kezem között, De irgalom, szegény szívek, nekem: Én egy vagyok csak, és ti rengeteg! Megfogok egyet, vinném lefelé, A létra reccsen, de sikolt a másik: Ezt is hamar! Sikolt a harmadik, A negyedik. A negyediket is! De jaj, ki nyúlhat négy-öt-százfelé? Itt is kicsúszik egy a kéz közül, Emitt is egy, jaj, és a mélybe hull; Amott is egy sikolt, felé kapok: Megint kettô lehull a láng közé. Ezer kezet ha adnál, Istenem! Fogd be, Uram, fogd be a szememet, Hogy egyet, egyet fogjak meg keményen, Ne lássak aztán semmit és ne halljak, Míg azt az egyet elveszem a lángtól, Megsimogatom, megmelengetem, Verejtékét, vérét lecsókolom, S egészen, épen elhozom neked. Aztán hadd kúszom újra másikért. Ezt a vakságot add nekem, Uram! Add, hogy legyek szentül könyörtelen. Erôt, Uram és makacsságot adj: Amit megfogtam, hogy el ne bocsássam, Amit megfogtam, hogy enyém legyen, Amit megfogtam, hogy tiéd legyen! Csak egyet, egyet, ó de azt egészen, Csak egyet, egyet adj megmentenem! ======================================================================== Angyal Csend (1924) Jegyzet Angyal, jóságos útitárs, Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz, És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán: Esengve kérlek drága szép barát, (Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad) Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát, Mutasd meg arcodat! Mert olyanok vagyunk mi lásd, Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan Karonülô kicsik: ha látunk csillogást, Kapunk mohón utána rögtön esztelen, Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany. És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg, (És minden emberarcnak fénye van) Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan, S amerre járunk földnek útján szerteszét, Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet, Mert jó embernek fogni más ember kezét! Pedig kicsinyek mind az emberek, És bús világuk egy-arasznyi szűk, És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed, És földhöz von nehéz, meleg kezük. Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat E sürgô hangyanép fölébe fényesen, Magasodj föl elôttünk királyi termeteddel És napszemeddel nézz ránk csendesen, Hogy átöleljünk boldog döbbenettel, És lepattanjon rólunk minden földi kéz, S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklô, fehér alak, És benned Azt, akinek fényessége vagy. Mert lásd, fényesség gyermeke, A jó közös Szülônek elsôbb szülöttje te: Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban), Hogy testvérek vagyunk veled. Mikor a szemed a szemünkbe lobban, Érezzük benne messze-messze más világ Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét. Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át, S érezzük: ez a földi szónál jobban Nekünk való beszéd. Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra. Nyisd meg nehézkes emberi fülünket, Hogy halljuk a mindenség zengô kórusát, Amint az Úrnak nagyságát rivallja S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát. Taníts, testvér, odasimulni minket, Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal. És hegedűs és hárfás angyalok, És mind a többi énekes karok, Mind, aminek megadatott dalolnia: Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília, A vadgalamb és fülemile búja, A kis füvek harmatos kórusa, A tölgyek izmos barna himnusza S a nagy hegyeknek zengô koszorúja, S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű: És úgy vigyük oda szegény kis életünket, Hogy észrevétlen köztük megsimuljon És halkan, halkan pengeni tanuljon, Mint egy szerény kis gyerekhegedű. ======================================================================== Fiúk Csend (1924) Jegyzet Sarumegoldó templomi tisztelet Halk himnuszával félve köszöntelek, Isten tövén költ kis-világok: Fürge fiúk, eleven virágok. Már az apák, lássátok megarattak És letették a megrozsdált kaszát. Munkájukon nem érett Istenáldás, Barázdájukból nem sarjadt kenyér. A zsellérföldön rosszul forgolódtak, Mételyes kézzel vonták az ekét: Vétkek üszögje vert ki a kalászon, És nem fakadt szem puffadt szárain. Rossz munka volt. S míg sírván emlegették A régi szép fehér magyar cipót, Hét-szűk-idôben nagy-dohogva nyelték A méregbélű idegen karajt. És jött a jég és jöttek zúzmarák, Földindulások és halottas évek: És áll a tarlott, elcsigált telek És vár: lélekre, karra és ekére. És ülnek, ülnek a rokkant apák, Sovány pipával, rozzant ház tövében: Fáradt szemükben a ti arcotok, Égett szívükben a ti kacagástok. Tirátok néznek, éledô virágok, Hogy mozduljatok és feseljetek, Tűzi pipacsok, szűzi margaréták, Lobogjatok és fehérkedjetek: Hogy a magyar föld új tövet csirázzon, És új tavaszt emtessen emlején, S az ôs barázdán mélyebbrôl fakadjon Nemesebb bűn és emberebb erény. Egy lüktetô, nagy, nyugtalan dal árad: Halljátok ég-föld egy-sugallatát!? A kínzott föld imádkozik felétek S az önmaguktól megcsömölt apák. S akinek bennünk kedve oly kevés telt, Isten szeme is rajtatok virraszt: Fiúk, köszöntöm boldog áhitattal A tűzszemű tavaszt! Sarumegoldó templomi tisztelet Halk himnuszával félve köszöntelek, Isten tövén költ kis-világok, Fürge fiúk, eleven virágok. ======================================================================== Két imádság Csend (1924) Jegyzet I. Gyónás után Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald Uradat, aki megvigasztalt. Jézust, jóságos pásztorod, Ki érted messze vándorolt, Ölébe vissza sírva hítt, Aklába vállán visszavitt. Mert szenny közt, gaz közt görnyedeztél, Sertések étkén töltekeztél, Arcod ten öklöd tépte-marta, Angyalod arcát eltakarta. Ki vétkeid vérzettje volt: Jézus tehozzád lehajolt, Magához némán fölemelt, Szegény lélekre, rádlehelt. És engedett a durva kéreg, Felujjongott a lelkem: Élek! Szívem aszályos sivatagja Új élet kútfôit buzogja. Mélybôl lobog föl új meleg, És ébredeznek énekek. Pattanj fel ajkam néma zára A szabadultak új dalára! Egekbe hass, te meglelt ének: A szabadítás Istenének. Uram, kinek omló malasztja Mi vétkeinket túlvirrasztja, Ki elôtt bűnnél több a bánat, Ítéletnél a bô bocsánat, Ó fogyhatatlan Irgalom, Tiéd a szívem és dalom. Engedd, elôtted híven járjak, Akaratodra rátaláljak, És ne vétkezzem soha többé, Áldjalak Téged mindörökké. II. Áldozás elôtt Jöjj el, édes Jézusom! Szomjazom, szomjazom: Asszú rét a harmatot, Haldokló a holnapot. Nincsen erre enyhület Élô Serleg, kívüled. Undor ennek földi bor: Tűzbôl kelt és tűzre forr. Élô tűzre szomjazom: Jöjj el, édes Jézusom! Minden, minden benned ég: Boldogság és békeség. Lázzal tágult életem Elnyugosztom kebleden. Benned: termô hallgatás, Hallgatásban újulás. Mámor benned, mély malaszt, Minden forrást fölfakaszt. Szállni mertet szárnyakat, Titkok-titkát tárogat. Jaj be jó ott, jaj be jó! Földi álmot altató, Mennyet szívnek megnyitó, Jaj be jó, jaj be jó! Én meg, én meg: jaj be rút! Hogy bezártam a kaput! Féreg, vér és fertezet Szentélyembe férkezett. Tört oltárom lépcsején Tépett koldus várlak én. Jézus, jaj hová legyek? Így elédbe hogy megyek? Jaj, lábadhoz hadd esem! Jaj, taposs el, édesem! Jaj, szemed ha rám tekint! Csak ruhád ha meglegyint! Olyan, olyan rossz vagyok! Úgy nem, úgy nem az vagyok! Mégis, mégis: szomjazom! Jöjj el, édes Jézusom! Tűzszemed ha rám veted, Hátha még megéledek. Kôszívemre rálehelj: Hátha benne mag fesel. Fogd meg ezt a rossz kezet, Nélküled mert elveszek. Szomjazom, szomjazom, Jöjj el, édes Jézusom! ======================================================================== Sarlósboldogasszony Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony. Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán. Arany húrját a domb mögött hangolja már A nyár nagyasszony napja: Már benne párállik a pirkadati szélben A csurranó nyárdéli tűz, De az orgonalombon még reszket a harmat, S acél-ifjan csillannak a kaszák. Már bontja barna falanxát Az aratók komoly karéja. Hajlongnak utánuk a marokszedô lányok, Kendôk vadvirág-bokrétája táncol. Csend. Egy fenkô csisszen a pengén. Messzirôl egy kis csikó csengôje csilingel. Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem (Daloló nyílvesszô) az égbe magát. És testem-lelkem minden pórusán át Érzem, hogy árad bennem ég felé A föld felomló, mély dala. ======================================================================== Nyári zsongás Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Zsong a nyári rengeteg, Zeng a napsugár. Sárga búza megremeg, Sarlajára vár. Napraforgó napba néz, Lepke mondja: rózsaméz, Búza mondja: nyár. Rád szakadt a nyár, szivem, Forrón, gazdagon. Búzafürtös földeken Érik asztagom. Bókol már a telt kalász, Közeleg az aratás: Delet ért napom. Csorduló nyaram delén Fönn a hegyfokon, Szerteszét merengek én Völgyön, partokon. Mostan mindent értek én, Most ez élô földtekén Minden fű rokon. Lelkem, élô lant-ideg, Most be jó neked! Minden, minden a tied: Földek és egek! Zsongd az ég-föld-szív zenét, Emberét és Istenét: Zsongd ki mélyedet. ======================================================================== Hullámmoraj Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Szürke tenger és szürke ég. Ó véghetetlen szürkeség! Jajongva száll a sok sirály. A lágy esô halkan szitál. Vonagló, méla vízmoraj, Örök-egyhangú mélyi dal. És mégse, mégse szomorú. Ó szürke, szép, komoly ború! Ti szürke tenger-távolok, Lám én is, én is itt vagyok! Az a hatalmas, furcsa szél, Amely nem tudni merre kél, Eddig sodorta csónakom, S most ülve szürke partokon Fontolgatom, elmélgetem Harminchatéves életem. Mily különös, hogy itt vagyok, Hogy hallom az örök habot A véghetetlen ég alatt. Hogy annyi minden elmaradt, Hogy annyi volt és annyi van, És el fog ülni nyomtalan: Mint harsogó hullámhadak A fövenyen elomlanak. Mily különös: Ma itt vagyok, És holnap tán már új habok És friss szelek ölelik át Életem ingó csónakát, Új tengerek és új egek, Új szürkeségek intenek: S holnapután új partokon A régi zúgást hallgatom. Mondd, mondd, te gazdag szürkeség: Mi jöhet új elémbe még? Amit a szív tud sejteni, Ami emberi s isteni Engedtetett a Föld színén: Mindent megértem, éltem én. Már minden volt. Hogy élhetem Még gazdagabbá életem? Ha jönne most az alkonyat, Amely bezárja utamat, Úgy hagynám itt a szép nyarat: Békétlen vágyam nem maradt. Úgy hajtanám le arcom én A hívó Isten kebelén, Mosolygón, érten, gazdagon, Halk Tedeummal ajkamon. De hogyha élnem méretett, Ha zúgnak még a tengerek, És ismeretlen partokon Kell még kikötni csónakom: Kedves nekem az Akarat, Melytôl vitorlám megdagad, S amely hajóznom rendelé A láthatatlan part felé. Csak zúgjatok, örök habok: Én is egy kis hullám vagyok. Testvér nekem a mélyi dal, S a lelkem rá rímet sugall. Ó édes ülni köztetek, Hullámok, rímek, életek, S hallgatni szívem halk dalát: Az öröklét mély dallamát. (Viareggio, 1925.) ======================================================================== Antenna Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet I. Vedd a kezedbe az eleven csodakagylót, Fűzd a fejedre a zengô koszorút. Úgy, úgy. Hadd ülök most szembe veled. Nem, tedd el amazt, -- nem kell: Az én kagylóm mélyebbrôl muzsikál. Az én lámpám a te csillogó szemed most, Az én kagylóm a te két tüzelô orcád, Az én vezetékem lélekvezeték. Én antenna vagyok magam is! Nem látod, hogy feszülök a lelkek tarka-szürke városa fölött, Szomjas-rezgô szál-idegekkel! Hogy reszket, hogy sirallik rajtam át Az emberhangok rejtelmes rengetegébôl Minden lelkek minden hullámzása! Millió ajakam ha volna, Millió ritmus ha omlana számon, Akkor sem tudnám fölzenélni mind A bennem omló embermuzsikát. II. Ki szólhat most? Ki ülhet A zengô pók lelkes acél-fülénél? Talán egy sápadt, vérszegény poéta, Egy háború-elôtti dekadens. Lankadt fején csapzott, nehéz csigák, Távolba révedô beteg szeme: Álmos reggel vonagló utcavillany. Roskadtan ül, sok gyöngybetűs papírral, És halkan zenget árva rímeket, Vérzô vágyról és sajgó pihegésrôl, A ríkató, a villanó, Illethetetlen illanó Élet után. Talán egy karcsú fiatal leány, Egy énekesnô áll a gép elôtt A zongorás, bokrétás pódiumon. Fehér vállán és hűs gyémántjain A csillárfény csillanva lejt. Tán kezdô még. Egyik szeme Aggódó anyját keresi suhanva, A másik (már felülrôl) összefogja A félhomály forró ködébôl Felélövellô szemeket. Félénken nyíló csengôs ajakán Félig boldog és félig remegô És mégis biztos ösztönös-rózsás mosoly. S míg lágyan elsimulva ringatózik Bimbócska lelke Gretchen áriáján, Fél-álmodott, fél-vágyott tarka képek Szivárvány-íve játszik lelke mélyén: Siker, dicsôség, pénz és ragyogás, És szerelem. Most, most talán egy kopott muzsikus, Egy vén, fogatlan, ráncos zongorás Nyaggatja reszketôn a zengô csontokat. Rongyos-cipôs, félig vak is talán, Akit csak irgalomból tartanak, Hogy egy-egy fáradt félórát kitöltsön, Mikor talán nem hallja senki sem. Görnyedten ül a billentyűk elôtt, Erôtlen omlik fénytelen szemére A kóccá szürkült hajdani sörény, Jár, illeg hosszú bütykös ujja tíze, S amíg a bűvös Pastorale búg: Kísértetes életfilm-töredékek Surrannak végig vézna lelke vásznán... Egy holdas éj... egy csók a park ölén... Egy régi otthon... egy karácsonyest, Gyertyácskafényes, gyerekkacagásos... Opera... fény... karmester-dobogó, Tapsorkán-mámor... pezsgôs vacsorák... Félisten-álmok új kották felett... Aztán koporsók... apró kis koporsó... És nagy koporsó... hantok zuhogása... Fojtó november, végtelen szitáló... Hideg lakás... töpörtyű-vacsorák... Egy külvárosi mozi zongorája... Beethoven... kuplék... cselédkacagás... Zúg, zúg a rezgô drót a háztetôn, Zúg a rejtelmes rádió, A titokzatos élet és halál... III. Falusi ház fölött zenél a drót. Falusi ház, ôsz-óta-zárt kis ablakú, Tikkadtra fűlt, nehézszagú. A gazda félretolja csendesen A most faragott vasvillanyelet, Aztán leveszi lassan a kagylót Az új muzsikáról, amit a német fúrt esze kigondolt És méltóságos kíváncsisággal, És mégis fél-gyanakvón És egy szemernyi megvetéssel is Ráfonja verejtes, mélybarázdás homlokára. Pirospaplanos ágyban Viháncolnak a gyerekek. Az asszonyok csörömpölnek a konyhán. Az álmosan kérôdzô istálló trágyapárás melegében Megzörren egy-egy légycsapó tehénfarok. Kutya vonít, szekér zörög, gebe nyerít, Locsog az utcán harmadheti sár, Sivalkodik a pôre nyárfaerdô, A kürtôben káromkodik a szél, S a csizmás, lajbis, kostökös magyarnak Rejtelmes-néma mély szemében Ki tudja honnan-csillagos szemében, Ki tudja hova-nézô-mély szemében, Ezredes-ôs örvényeket kavargat Az érthetetlen messzeségbôl Beléje búgó Máté-Passió. IV. Most lelkem a láthatatlan hullámparipára szökell És levegôben, estében, szélben, Muzsikás hangok zivatarában Szétszáll a mérhetetlen-egy világon: Búgó szívek vonják ezer felé. És zeng a csodálatos Passió. Fiatal francia tisztek a garnizonban. Cigarettafüst. Lármás étkezô. Csillogó szemek, harcias bajuszkák, Zörrenô kardok a fogason Az asztalon likôrös poharak És egy gyűrôdött Action, És középen a titokzatos Tölcsér. Rengô kajüt az óriás Óceánon. Dohogva száll az eleven Acélház A kincses-éhes Indiák felé. Ô Brit Felsége lobogója csattog A trópusi szélben az árboc tetején. Méhében milliók könnyeitôl, Verejtékétôl, reményeitôl Remeg a roppant rakomány. Kajütje mélyén a vén kapitány Fiókba gyűri térképei titkát, És végigdôl az ágyon, És felcsatolja kagylós drótját. Berlin. Külváros. Kocsma. Különszoba. Sörtelen asztal: komoly és kemény Arcok az asztal mellett: proletárok. Két sápadt, csontos, szakálltalan arcú Fiatalember szólott. Szenvtelen, Monotón hangon Spinózáról az egyik, A másik füstje-fojtott fáklya-szemmel Világsztrájkról rakétaszókat. Szomjas vita szikrái röpdöstek a légben, S a végtelenbe tágult horizonton Fantasztikus szivárvánnyá fonódott Gyermekhit és számító jégvelô, És véres, gyilkos világszerelem. De most a vita véget ért, És megszólal az áhitatos csöndben A Hullámok rejtelmes harsonája. Búg, búg a csodálatos Passió. Hallgatja fellegszántó palotája mélyén A milliárdos markú trösztkirály. Hallgatja kis szobája laboratóriumi csendjén A világjáró kis japán professzor. Hallgatja Trockij, Chamberlain és Mussolini, A csattos lateráni kanonok, És a didergô kanadai farmer, A duzzadt fokvárosi szerecsen, És az atádi tanítókisasszony. Hallgatja, hallgatja százezer füllel És százezer szívvel, Dobogó, remegô, lihegô százezer-egy szívvel Az Ember, az Ember, az Ember! V. És látok! Látok a légen át, Légen és zűrön és sötétségen át, Káprázatokon és minden sokféleségen át, És felcsatolja kagylós drótjait. És minden ôrültségen át: Látom, látom: az öklök szétsimulnak, Szemkarikák, ajakráncok homlokbarázdák elsimulnak Minden tisztátalan nem-ember hangok elcsitulnak: Lám a Zengô Kagyló koszorúja alatt Olyan testvér-egyforma minden arc! Olyan szerelmes-egy zenébe öleli mind a milliószoregyet A véghetetlen édes messzeségbôl Belénk hullámzó Evangélium! ======================================================================== Éjjel a tengeren Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet A tengeren a holdfény selyme zizzen, Virraszt az ég ezernyi csillaga. Örül a tenger és az éjszaka. Fenn a födélen állok egymagamban, És átremeg a vizek illata. Ölel a tenger és az éjszaka. Fanyar csókjával meglegyint a szellô, Idegen mámor reszket rajtam át. Érzem a tengert és az éjszakát. Földtôl, hajótól, valóság porától Lebbenô lelkem eltépte magát: Szívom a tengert és az éjszakát. Belesóhajtom lelkemet az éjbe, Tengeranyám lágy hullámaiba, Én, és a tenger és az éjszaka! Belefürdöm a tengeréj szelébe, És összebúg a hármas mély szava: Én és a tenger és az éjszaka. (A tengeren, Nápoly és Palermo közt) ======================================================================== A kis gomba dicsérete Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Az erdô szempilláin dús cseppek ezre ül. Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül. Mellette zúgva tombol el havasok patakja, Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja. Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak A végtelenbe szökkenô imás fenyôsudárnak. Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják. Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetôrül, Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl. De itt a vén fenyô tövén a kicsi gomba áll, A fű közül a fára fel nevetve kandikál. Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek: Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek. Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken, Bizalmasan és csendesen és engedelmesen. Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák: Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ. Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget, S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet. (Tömös) ======================================================================== A fenyôfa éneke Sarlósboldogasszony (1928) Állok cseres hegyoldalon, Magasba szúr örök dalom: Föl, föl, föl, fölfelé! Nem kell a völgyi szép meleg, A tölgyek, bükkök és cserek: Föl, föl, föl, fölfelé! Hulljatok alsó ágaim, Ne vonjátok le vágyaim. Föl, föl, föl, fölfelé! Fussatok szét gyökereim, Teljetek élô ereim. Föl, föl, föl, fölfelé! Keményedjél hű derekam. Tartani bírd templom-magam. Föl, föl, föl, fölfelé! Te lombosodjál koronám, Vidd a magasba mély imám, Föl, föl, föl, fölfelé! Évente új-új adorál Zöldecske hármas gyertyaszál Föl, föl, föl, fölfelé! A kúszó templom egyre szebb, Ez az imádság teljesebb. Föl, föl, föl, fölfelé! És egyre több karcsul elô Iker-templom: testvér fenyô, Föl, föl, föl, fölfelé! Ahol az élet idegen, Aszályra perzselt köveken, Föl, föl, föl, fölfelé! Templomi zölddel fonjuk át Pogány hegyormok homlokát, Föl, föl, föl, fölfelé! S megnyitja vén szemét a bérc. És rajtunk át az égre néz, Föl, föl, föl, fölfelé! S az égnek úgy sikoltja át A föld sóvárgó mély dalát, Föl, föl, föl, fölfelé! ======================================================================== Árvák Sarlósboldogasszony (1928) (Prohászka halálára, 1927. április 2.) Testvéreim, akik árván maradtunk, Bújjunk ma össze az üres lakásban, Próbáljuk most nagyon szeretni egymást, Mert nagyon-nagyon egyedül vagyunk. Fogjuk meg egymás reszketô kezét, Úgy nézzünk, nézzünk, még amíg lehet, Nézzünk utána nagyságos Napunknak, Amint száll, száll, mély bíborában égve, A véghetetlen Óceán szívére. Csodálatos, királyi alkonyat! Hogy állt fölöttünk, óriás torony, Hogy állt, mindvégig! Zengett a harang, Nagy szívének kegyelmes nagyharangja, És zengte, bongta mégegyszer belénk Sikongó mély anyamadár-szerelmét, S az Istenség öröklô titkait! Hogy csengett rá föl boldog rezzenéssel Aprócska ember-csengettyű szívünk! Hogy állt fölöttünk, ég és föld között! Nem is tudtuk, hogy a setét Követtel Bírkózza harcát tűzhányó agyában. S amíg a lángok végsô harca forrt, A kráter izzó mélységeibôl Új tűzigéket ragadott ki még. És szórta, szórta lélek-pattanásig, Csak szórta ránk a lángoló malasztot, Míg egy utolsó áldásul ledôlt Az Isten óriási tornya -- szépen, Estében is töretlenül. Ki méri meg a szörnyű szakadékot, Amellyel fölszakadt a Tölgy kidôltén És égre tátong a magyar sivány! Ki nem veszített benne véreset? Hol itt a szív, akit meg nem simított? Hol ember-könny, amelyre csókja nem volt? E bús magyar föld élô golfja volt ô: Mind, mind melegszünk szíve melegén, Ô van! Miénk is! Ismeretlenül is!'' -- Hánynak adott e gondolat az éjben Embernek lenni, élni új erôt! Ô itt az ihlet zengô ajkakon, A gondolat az elmék tűzhelyén, Fiatal izmok duzzadó zenéje, Gyermekszemekben szűz mosoly dala, És a magyar százezrek méhe mélyén A fölvonagló lélek-öntudat. Mint a Michelangelo Istene Kinyújtott ujjal a nehéz napot: A magyar lélek alvó glóbuszának Ô rázta meg teremtô tengelyét, Belôle forr itt, minden, ami élet, Úgy szívjuk ôt, akár a levegôt. Jóságos Isten, mi lesz ezután? Te visszavetted a kegyes Napot: Ki fog nekünk a télre fűteni? Ó, Istenem, ha minden árva tudná, Hogy árva lett, -- ha mind az unokák Megsejtenék, hogy mért lobog setét Keserű láng a vert apák szemében, Amíg a Tűzfogatra fölsajognak, Melyen a Pátriárka égre szállt: Ó milyen sírás búgna föl e földön, Milyen fekete felhôfakadásos, Jajszó-villámos, lélekszakadásos, Országraszóló magunksiratás! Még ôk nem értik -- ó be jó nekik! Még ôk nem értik -- ó milyen szegények! Ó jertek, jertek, szegény gyermekek, Akik értetlen, nagy, riadt szemekkel Meredtek most az elnémult nagyok Hervadt képére, elapadt szemére, És félve jártok és lábujjhegyen Kerülitek a halottas szobát -- Ó jertek, jertek, bújjunk össze mind A szétzilált, a gazdátlan lakásban, Hiszen ma mind, mind gyermekek vagyunk, Megvert, elárvult koldusgyerekek! Ó jertek, bújjunk össze melegen: Bocsássuk le az ablak függönyét, És oltsuk el a lármás lámpafényt! Ne nézzen most szemünkbe, csak a mécs, Amit még tegnap ô gyújtott nekünk. A mécs, a mécs, az Isten-küldte mécs, Amelybe mennybôl lángot ô hozott, A drága mécs, mely mindenünk maradt, Amelyben ô is, ô is ittmaradt! Testvérek, óvjuk, óvjuk ezt a mécset, Örökségünket, altató szelektôl, Lehellettôl is, magunktól is óvjuk: Nincs fény egyéb hetedhét éjszakában, Nincs, nincs e hülô, dermedô világban Kívüle láng, lélekmelengetô. Itt gyertyát gyújthat minden, aki fél. Errôl a tűzrôl, Isten úgy akarja, Tüzet vehet még éji ôr kanóca, Oltári mécses, drótos bányaláng, Városi villany, tengerparti fárosz: Itt szomjat olthat, ami fényre sír! S mi, boldog árvák, választott virrasztók, Kiknek kezére bízatott a mécs: Csak nézzünk, nézzünk álmatlan tüzébe, Végzet-nehéz nézéssel egyre nézzünk, Amíg lángot vet szívünkön, szemünkön, És fölkelvén, fölizzik homlokunkon A Jel, és szétlobogjuk a tüzet Szomjúhozó szegény testvéreinknek. ======================================================================== Hó a hegyeken Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet A nyár, a szénaillatos még itt aludt az este. Reggelre már a hegyeket az ôszi hó megeste. ,,Hát ez a nyár is elrepült!'' -- hallom anyám szavát, S rezzenve látom homlokán az élet-ôsz havát. Ô rámnéz, s látom ajkain: imádkozik magában. És dérbehajló homlokom végigsimítja lágyan. (Tirol) ======================================================================== Angelus Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Erdô füvén fekszem hanyatt. Jô lábhegyen az alkonyat. Zsong, zsong a csend mély mámora. Lebben az Isten fátyola. A csend az ô szivén terem. A csend az örök Szerelem, A Lélek a vizek felett: Egyetlen, áldott Felelet. Ó mindent, mindent értek én, Mióta ez a csend enyém. Szívet nyit rám minden titok, És mindenek nyelvén tudok. Azóta hozzám szólanak A füvek, fák és madarak. Barátaim az állatok, Zengnek a színek, illatok. És mind oly boldogok vagyunk, Hogy testvér-szóval szólhatunk. Ó érteni, megérteni: Mily édes, milyen isteni! Megrezzen most egy vén csalán Távol harangszó mély dalán, Mely messze zsongja lombon át Az esteli Úrangyalát. Elhallgat minden itt körül, Megáll a gyík, a szél elül, És -- mindnyájunkért egymagán -- Ávéba kezd a csalogány. ======================================================================== Beethoven Sarlósboldogasszony (1928) Az elsô akkord búg a zongorán. A húrok rejtett szíve szól... Egy kezet érzek vállamon, Bozontosan, kéken, parancsolón Egy szempár mélyed a szemembe. Szólít a Mester. Mint távol emlék elfutó köde, Úgy foszlik el köröttem A szürke most... a szűk szoba... Az álmos, tompa tengve-élet törpesége... Itt állsz elôttem Óriás!, Föld méhéig gyökérlô kôzet-lábaiddal, Ércderékkal felbírkózkodol, Tetôn, ködön, felhôkön át, A gyötrelmes, teremtô végtelenbe. Ó látom, látom a felhôk közül Elôcsillanni véres ihletésben Verejtékes, vajúdó homlokod, Látom kinyúlni két titán karod: A hangokat, a minden-hangokat, A Zengô Mindent vágyol összefogni Egy markolással, egy isten-marokkal. Hallom, hallom: az erdô, a rét!... Szellô-zilálta, Madárka-szállta Ember-nem-járta lombvilág. Tél tovatűntén Álmai szűntén Ébred a tündér gyöngyvirág. Csillog a harmat a páston, Ríkatja a szöghajú pásztor A csacska tilinkót. Te hallod a lombot, a lángot, a sípot: És mind magadba hívod Szívedre szívod, Búgó mélyedbe zuhintod. Dübörög a föld, Börtönök éjén csörren a lánc. Öklök nyomakodnak elôre. Üvöltés. Arcok, sipkák, lobogók, lobogók! Részeg szuronyok sziszegik pirosodva: Szabadság! Pirosan kel az égen a nap. Fiatalság, mámor, erô! Ifjak, katonák, milliók pattannak elô Méhébôl az ifjú világnak. Dagadó izmok riadó dala közt Fölkent szuronyok csillámtüze közt: Kel a Hôs, a Vezér; a Remény, a Jövô... Hozsánna, Szabadság! Hozsánna; Erô! És csendet hallok, súlyos csendet, A vérzô ember-éjszakát. Fagyasztó ködben sóhajok kerengnek. A föld szívén egy ismeretlen Múlhatatlan, mérhetetlen Sikoly nyög át. Valami sír az ólom-ég alatt: A maga-marcangoló akarat, A vak Látó: az értelem, Az örökégô, magatépô szerelem, A múlhatatlan és élhetetlen, Érthetetlen gyötrelem: Az Édenébôl számkiűzött, Ég-föld között karóra tűzött Vijjogó, vérzô, keserű Királyi keselyű: Az Ember sír a lét fölött. És minden jaj benned süvölt. És az éjek elsimulnak, Hajnal ébred, új-vidám. Friss rögén a pernye múltnak Áll a torzonborz titán. Visszazsongul minden átok, Minden lázadó sikoly, Zűr-szivébôl új világok Szűzi lángja csillagol. Zeng a titkos istenóra, Törve minden ôs pecsét. Szenvedôre, lázadóra Rásimul a békeség. Mámor-álmok tornyosulnak Túl a tompa föld-körön, Áldva légy, Elysiumnak Szűz leánya, szent Öröm! Beléd, beléd Omolva zeng a lét, A minden hangok küzdenek feléd. Ó hallom, hallom én is rajtad át A milliószor-egy emberzenét! ======================================================================== Alm Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet A havasok, mint dóm-pillérek állnak. Alkony rózsállik az Ahorn-tetôn. Lejjebb borókabokrok, térdelôn, És fenyvesek fölnyúltan adorálnak. Körötte vén fenyôgerenda-háznak Busa-homlokú, nehéz tehenek Kövér gyepen némán kérôdzenek. S a vajverô legények dudolásznak. Fehérfogú, bajuszos ajkukon Tájszó vadméze csurran vastagon, Amíg a forró tejlepényre várnak. A fáradt nap, amint a mélybe tűnik, Még megcsókolja ájtatos betűit A kormos Gáspár-Menyhért-Boldizsárnak. (Tirol) ======================================================================== Gyerekek az utcán Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Szennyes falak, csatakos utca, Március vége, kültelek. A járda szélén víg zsivajjal Rongyból spárgált ökölnyi göngyöt Izzadtan rugdos egy sereg Botlábú, vézna kisgyerek. Bádogkürtôk és tűzfalak közt Átsurran egy-egy pillanatra Egy útjavesztett napsugár, Szökdécselô aszfaltbogárkák Rajára le-lekandikál, S egy más világról muzsikál. Muzsikál szöcskés réti fűrôl, Szamócás erdôt emleget, Ribiszkés, almás kerteket, Csengôs csikót, bocit, báránykát, És kislibák és kiskutyák közt Sok barna boldog gyermeket. Ó mennyi futkos pilleűzô, Métás, pilinckés víg gyerek! És birkózik és hempereg. Mezitláb járnak puha fűben, Fehér szalonnát falatoznak És kakastejes kenyeret. Zeng, zeng a jövevény sugárka, Életpirosan, melegen. De ôk lihegve kiabálnak, Rongyoska lábuk rugdalózik. A szennykimarta köveken: Nekik a nóta idegen. A járdán túl egy kapumélyben A Jézus Krisztus áll fehérben. Az egyik szeme mosolyog, A másik sírva nézi ôket, S testén megindul mind az öt seb. S a kôre könny és vér csorog. ======================================================================== Könnyek Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Mit tudtok ti a könnyrôl, könnyesszavú testvérek, Mit tudtok fájdalomról, szegény testvéreim, Kik halk panasszal jártok az est ösvényein, És sápadt ajkatokról mindegyre sír az élet. Jártok a fájó ködben, a síró víz fölött, Úttalan elbúsultak, szegény árvák, kivertek. S törékeny, lágy rímekkel, halk szóval énekeltek Vért, vágyat és halált és keserű ködöt. És mindig egy az ének, ami a halk húron szól, Unt könnyek csurranása a lankadt, nyűtt dalon: Apróka magatokról, apróka fájdalom. Mit tudtok ti, testvérek, ama szent Fájdalomról! A diadalmas könnyrôl, a tűzzel lobogó Ujjongó fájdalomról, mely úgy száll homlokodra, Mint gyôztes csatatéren haldokló harcosokra Izzó és néma csókkal a gyôztes lobogó! Daloltátok-e már ama nehéz tüzeknek Mélyében Dániel hármának himnuszát? A csontig-égô tűzben, mely a velôkbe vág, Az élô tűz tavában, hol a lelkek születnek? Mert bizony mondom nektek: ott, ama tűz megett, Ott kezdôdik az Ember. S ha nem jártuk a lángot: Maradunk egytôl-egyig csúf, éhes kis falánkok, Nyafogó és játékos és durcás gyermekek. Sírunk, mert megégettük gyámoltalan kezünket, Mikor a tűzbe kaptunk (mert fényes és piros), Mert kést csentünk a polcról, és azt mondták: tilos! Mert a szigorú Mester az ujjunkra legyintett. És toporzékolunk és keserűn, magunk, Kiszaladunk a kertbe, vagy a sarokba állunk, És megvetjük az ételt, szólongatjuk halálunk, S azt hisszük: üldözött félistenek vagyunk. Ott, messze, túlsó partján a súlyos tűzözönnek, Az édes és halálos káprázatok megett, Ahol látjuk magunkat, s látjuk a lelkeket: Ott mélyekbôl születnek forró, szent férfikönnyek. Ott, ott sirathatod az élô holtakat, Az elbukott teremtést, a lelkek zuhogását. Ott, ott hullathatod a Krisztus könnye mását, Aki érted szorong az Olajfák alatt. ======================================================================== Bűbáj Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet I. Fekszem hanyatt az élô szônyegen, A tölgyek áldott barna hűvösén, És rám borul az erdei varázs. Eperlevél-ágy megsimul alám, Fölém hajol karcsú harangvirág, S a szomszéd tisztás lelkemig lehelli Kakukfüves, verbénás illatát. Zsongó szellô megtölti lelkemet A rengeteg dús, férfias lehével, Nyílt ajkaim isszák a bűvölést. Lombon, virágon, ágon, illaton: Zsong, árad, omlik ôs emlékezés. Ó értek, értek minden ôs mesét! Testvéreim az ôsi istenek! Mi surran ott a roppanó galyak közt? Riadtka gyík rezzent iramlani? Vagy tán a kecskelábú sipos isten Illeg felém baráti szökdeléssel? Mi csillog ott a sűrűbôl fehéren? Nyír karcsú törzse? vagy pajkos, kecses Fehérlábú driádok lejtenek Erdei táncot csókos zöld sugáron? Ó hallom, hallom a Pán-síp dalát! Szívom az erdô boldog mámorát! II. Övé vagyok, az erdôé vagyok! Csak heverek az élô szônyegen, Csak heverek, én, virágos faág. Érzem, hogy nyúlik szét az anyaföld Meleg szívébe dús gyökérzetem. A termô jó sötétbe száz eremmel Hogy ágazok, hogy mélyedek belé! Jaj! lenni, lenni, gyökerezni jó! Jaj, nôni, nôni, sarjadozni édes! Hogy árad bennem zamatos erôvel Az élô nedvek boldog kördala! Dús ágaim melegen szétölelnek, Trillázva zöldel minden levelecském. Úgy állok itt, én, tölgyfa, boldogan, Karcsún, keményen, szálegyenesen. Föl, fölfelé, az ég felé török, Mely kék mosollyal énekel fölöttem, S ád lágy napot és ád kövér esôt. És körülöttem boldog simulással Testvér-ezernyi lombos társaim, És általjár s csókjával egybecsókol A magasság szellôlehellete. És ágak, erek, szárak ezrein, És búgó lombok tenger-orgonáján A Földanya sugallja ég felé A Hatnap mély, rejtelmes énekét. (Bakonysárkány) ======================================================================== Lámpák Sarlósboldogasszony (1928) Fanyar ködben, december éjszakában Szaporázgattam fázó léptemet. S valahol egy ötödik emelet Esôtôl csapzott apró ablakában Kigyúlt a sárga villany hirtelen, (Lélek, akit az éjfél élni oldott.) És halkan, halkan utánam sikoltott: Testvér, ne menj el! Maradj itt velem! Megállok. Rozzant kisember-kaszárnya, Lomhán elôttem felnyújtózkodik. És most egy lámpa, immár második, Aztán megint egy, mintha engem várna, Kigyullad és a szívemen kopog. S míg sír a köd, és sír a járda mocska, A három árva lámpás ablakocska Zsongó szívemben félénk dalba fog. És szálló lelkem föl, hozzájuk, érez. Padláskamra. Szegényszag. Félhomály. A lepedôtlen ágy a zugban áll. Egy csíkos párna, verejtékes, véres, És egy kiszolgált, vén bakaköpeny, Két bütykös lábfej, egy kísértet arca, És sípol szörnyű köhögése karca, S dörömböl fojtogatva mellemen. Ó jaj! Tovább! A másik kamra hí most. Kis ágynál látok fiatal anyát. Az éji szekrény hangos villanyát Halkítja kékre gondos, lágy papiros. Az ágyon egy kis gömbölyű gyerek, Arcán nevet az angyalok aranyja, S oly máriás mosollyal nézi anyja, Hogy engem is elönt a jó meleg. Tovább! Harmadik ablak mélye tágul. Bozontos fej, halom papír felett, Szemében láz, szájában cigarett. Tovább! Csilláros szalon ablakábul Szakállas férfi néz a semmibe. Tovább, tovább! Egy kisírtszemű lányka Tükör elôtt. A szesz boszorkalángja Mellette alattomosan libeg. S látom, hogy lobban százezernyi villany. Kigyúlnak, élnek mind az ablakok. És minden ablak új sorsot sajog, S mögüle más-más élet titka csillan. Minden lámpácska egy-egy zárt világ. Forog a föld a zordon éjszakában: És petty-egymáson, mégis mind magában, Millió fénycsepp ég felé kiált. Égô lámpások, szívek fölsajognak A csillagokhoz, s csillagokon át Ahhoz, aki az éjre napot ád, És szívet tár az ezeregy titoknak. S villanyos szívem, véres-mély rokon Minden lámpával, felgyúl zsongadozva, S az ezerhangú emberszív-zsolozsma Egy hangba reszket élô húromon. ======================================================================== Szobor Sarlósboldogasszony (1928) Szoborrá kalapálom, tiszta márvány Érzéketlen testévé titkotok, Ti forró könnyek, -- kôvé fagyjatok! Ó Teremtés megváltó láza, szállj rám! Szobor legyen belôlük, néma bálvány, Melynek szívében élet nem dobog, De mély szemébôl a nagy csarnokot Befényli titkos drágakô-szivárvány. Itt állj, szobor, fájdalmam templom-árnyán, Itt állj, szonett, sugárzó, tiszta márvány, S lettednek izzó titkát elfedezd. Ne hallja senki és ne tudja senki: Mikor a csarnok mélyén éjjelenkint Az árva márvány halkan sírni kezd. ======================================================================== Mondtam magamban Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Mondtam magamban -- s megfagyott Meleg futtába vérem, S a verejték végigcsapott Az arcomon fehéren -- Mondtam magamban: jaj, be jaj Ember kezébe esni, Emberszeszély, csúf törpe-faj Szemöldökére lesni. Be szomorú, be keserű, Úgy lenni, mint a labda: Gyerek kezére kényszerű Játékul odadobva. És mondtam rögtön, -- s melegen Új dalra kelt a vérem --: Ó én szegény bolond szivem, Nem mersz-e nézni mélyen? Hát ki parancsol teneked? Rossz emberkék-e vajjon? Ki küld angyalt és férgeket, Hogy tégedet sugalljon? A mécsesed most hol marad? Vagy hitvány kósza láng-é? Hát van-e itten akarat Más, mint a Miatyánké? Emberkék, furcsa kis-nagyok, Fontoskodó pojácák: Akaratát (akaratod!) Az ô jelére játsszák. Szeles fiú, bolond szívem, Csitulj hát bölcsen, szépen, Simulj meg engedelmesen Atyád meleg kezében. ======================================================================== Havasi pihenô Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Alpesi kunyhó, kövi fészek. Megpihenek és visszanézek. A völgyön könnyű ködlepel. Ma reggel onnan jöttem el. A házikók a völgy szívében, Akár egy távoli mesében, A ködön át piroslanak, És fel-felcsillog a patak. Amott a völgy apró vasútja Kis pályáját sikítva futja. Elnézem, és azt gondolom: Játékvasút kis asztalon. Csak nézem, nézem félig-ébren, És hallgatom a déli szélben Hozzámmosódó völgy dalát, A felcsengô Úrangyalát. És hallom, hogy sóhajt utánam Déli harangszó bánatában, Ó hallom (és hallgatni fáj) A templom és a völgyi táj. Szép völgyi táj, amerre jöttem, Hogy elmaradsz te is mögöttem! Piros tetôk és zöld torony: Gyerekkorom, ifjúkorom. Játszottam és dalolva régen Gyepes, gyümölcsös völgyi réten. Száll, mint a szél az ifjúság!... Hegyeket hágjon férfiláb! Serkenj szívem, ernyeszt az álom! Pilledt pilláim tágra tárom. A hókendôs Gerlost lesem: Magasba nézzen férfiszem! Már hallom, hallom talpig-ébren A gleccser-fútta fenti szélben A fenyves gót hajóin át A havasok harangszavát. (Tirol) ======================================================================== Kilenc gödör Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Ez itt a csatatér. Kilenc apró gödör. Csak annyi, Hogy egy embertest belefér, Megy egy kifáradt puskacsô. Amott a gránáttölcsér holt tava. Testvéreim, ez a hely temetô. Itt vér omolt és emberek omoltak, És fölöttük a szabadult pokolnak Ördögei jártak parázna táncot. Testvérek, mondjunk el egy miatyánkot. Kilenc gödörben kilenc fácska ül, Kilenc kis cserfasarj. Fiatalon Mosolyognak a hant és fű közül. Olyan üdék és olyan szomorúk! Porló szíveken élô koszorúk. Fűben és fában suhog a halál. De virraszt az örökzöld becsület, És csorognak az örök kútfejek. ======================================================================== Hová rohantok? Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet (Horatius VII. epodosa) Hová rohantok, jaj hová, gonosztevôk? Mért vontok újra kardokat? Latin vérbôl hát most se folyt ki még elég Mezôkön és a tengeren? Ó nem hogy tűzzel vesse szét latin erô Kaján Karthágó tornyait, Nem, hogy meghajtsa végre a nyakas britannt Láncok között a Szent Úton: Tennen hazátok ellen, mint a pártusok Emeltek öngyilkos kezet! Oroszlánok közt, tigrisek közt sincsen ez: Önnön fajára egy se bôsz. Mi ez? Ôrültség? Vakság? Vagy felsôbb erô? Vagy bűnötök? Feleljetek! Hallgatnak. Arcukon halotti sápadás, A rémült lélek dermedez. Keserű végzés űzi jaj! a rómait: A testvérgyilkos ôsi bűn. E földet Remus tiszta vére verte meg, Rajtunk a vérnek átka ül. (Budapest, 1921. október 23, éjjel) ======================================================================== A pátriárka Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet (Zimányi Gyula ezüstmiséjére) Mikor a régi pátriárka Súlyos karját az égre tárta S a füstölgô oltárra lépett, Hogy áldozzon az Úr elôtt: Eljöttek mind a vére-népek, A messze-messze legelôk Kövér juhait terelôk, A fiak és az unokák, Harmadik ízig és tovább, S úgy álltak ott az ôsz körül, Imádkozván egy-emberül: Az égiek hogy elfogadják A pátriárka áldozatját. Így sereglünk mi is elébed, Szívedrôl széledt tarka néped, Felnôtt fiak és unokák. Jövünk szentséges áhitatban: Köszönteni az áldozatban A törzs atyját és látnokát, Ki Mózesként mutat föl egyre A törvény-termô Sina hegyre, Kinek szemétôl szíven illet A Lélek-adta régi ihlet, S az oltártűzhöz visszahúz, Ahol szikráin tűz-igédnek Kigyúlt nekünk a nagy szövétnek: Az élô Kalazancius. Kigyúlt a láng és tündököl, Virraszt fölöttünk messzirôl. Ösvény ha kétes, út ha sáros, Ha tán botorkán lép a láb: Ragyog a tiszta, régi fárosz, Az igazító fénynyaláb. Te állsz a küzdô Rend felett, Mint élô lelkiösmeret. A Rendnek érverése vagy, Mely a nagy testet élni rázza: A bíbor ösztön áradása, A sajgó szív, az éber agy, -- S amely belénk lángot vetett: A mindhalálig tenni késztô, A mindnyájunkért elemésztô Megnyughatatlan szeretet, A keltô, tartó, szentelô, Centrumbahúzó szent erô. S most, ünnepén a szent kehelynek, Koronád alá seregelnek Töved lemetszett vesszei: Belôled ojtott lombjuk ágát, Dús életed élô virágát Mohos tövedbe hinteni. És imádkozni egybezengô Hittel az oltár rejtekén, Hogy sarjadjon arany jövendô Szántásod mély verejtekén. Lássa fejünkön látnok elméd Az örvendô Isten kegyelmét Végigcsorogni melegen, A kegyelmes kezek csodáit, S unokáidnak unokáit A kalazanti kerteken. ======================================================================== A Ziller litániája Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet I. Ziller, szilaj gleccserfolyó, vad szürke ár. Szirtrôl szakadt kövek között zuhanva jár, És jéghideg litániákat intonál. Hány kis patak futkos feléje gyermekül! Lohol a Ziller, míg az Innben elmerül, Zuhog az Inn, amíg a vén Dunába dűl, És hömpölyögve tengerekbe semmisül. Mogorva, vén hegyek falkája fölmered, Izzadtan másznak hátizsákos emberek, És visszamásznak és a földbe fekszenek. Nyújtózkodnak hideg-szürkén a gleccserek, Ásít a hegy és ácsorog és didereg. Kövön ülök s a szürke habba hallgatok. S te sóhajtasz, ki balga versem olvasod. Kerengenek kegyetlenül a kis napok, És unokád forgatja egykor e lapot, És más poéta hallgat akkor új habot, És minden hegyek állanak És minden vizek szállanak És serken és leszáll a nap: Halálos-ikrek mindörökké a tegnapok és holnapok. II. Ilyen sötét litániát Morzsolt a Ziller morcosan Egy ködös délutánon át. De jött a napfény pajkosan, És minden fojtó felhôtorlatot Silány rongyokra szaggatott. És ugyan mit gondolhatott A fürge pisztráng, Mely ott szökell a víz alatt? És az a kislány, Aki a réten sikongva szalad? (A hajában piros szalag!) És az a kékszemű legény, Aki kaszával jön felém És mosolyogva rámköszön? És az a férfi odafönn A meredek Gerlos-kövön? Most rakta meg tüzét a sziklaháton És összefont karokkal áll, És eltekint a hangyaboly világon, Mint egy király. (Tirol) ======================================================================== Roma aeterna Sarlósboldogasszony (1928) (Róma, Anno Santo) Kábultan állok ájtatos-magamban A Péter-egyház roppant homlokán. Körül a város barokk szarkofágja, S nagyságos romjait elémbe tárja Az ôsi Urbs, az alvó szent pogány. Magam vagyok. Rám száll a déli csend, Ezredes szellô lobban homlokomra, Körül a márvány csillog és remeg. S valami vonja, vonja lelkemet A fejedelmi Capitoliumra. Érctôl, aranytól szikrázik a Szent Út, Triumphe! -- zúg százezrek ajakán. A kô is zeng az úrság mámorától. Koszorús fejjel Caesar Imperator Vasban és gôgben áll a quadrigán. Jönnek a gyôzô gallus légiók, Négy világ kincse, vége-láthatatlan, Foglyok, numidák, svévek, pártusok... S Caesar fülébe zord lictor susog: Eszedbe jusson: nem vagy halhatatlan! Porfátyol lebben. Szürke szemfedôje Besírja a Forum szentélyeit. Kövén kérôdzik birkák bamba nyája, S a szôrös barbár harci paripája Templomok roskadt lépcsein nyerít. És jönnek, jönnek négy széltáj felôl: Ijjak és zászlók, kardok és keresztek, Gallok, germánok, mórok, spanyolok, Ostor Attilák, kegyes Károlyok: Minden nagy álom Róma felé reszket. És jönnek, jönnek a szellem-királyok, Szomjuhozván az egy harmóniát. E köveket tán Zrínyi sarka érte, És elmerengvén kéklô tenger-égre Itt látta Goethe Iphigeniát. Énekszó kél. A térre villanok: Mint szív felé a nagy test fürge vére, Zarándok ezrek sűrű raja húz Az óriás tér márványkoszorús, Négy öleléssel ölelô szívére. És hallom együtt a csizmás magyarral Az autós angolt, göndör szerecsent, Egy ajka-szíve németnek, japánnak: A világok egyetlen Krisztusának Örök dalában minden egybezeng. És én tudom: a két Amerikán Új Róma-vágyók lépnek most hajóra, S Grönland haván s a sárga fal megett A Város nyelvén áldoz serleget És idesóhajt százszor minden óra. Rómába hajlik mindig minden ösvény. Itt, itt a régi ,,világ-köldöke'', Itt, itt a minden-istenek lakása, Itt mozdul új-új kinyilatkozásra Az Istenség örök szemöldöke. ======================================================================== A Dioskurok temploma Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet (Róma, Fórum) Az ezredek tiporta köveken, A Fórum vadvirágos közepén, Juturna loncos márványkútja mellett Elmondhatatlan szomorú szépséggel Emeli égnek koszorús fejét, Márványkoszorús szűz görög fejét, A Dioskurok porló templomának Örökéletű három oszlopa. Körül a Fórum tiszteletes arcán A múlás halk szépsége ünnepel. Cézár lépcsôin hervadt koszorúk. Ódákat ír az alkonyati napfény Nagy Konstantin roppant kôboltjain. A Vesta-szüzek fehér udvarán Piros tűzrózsák hangosan feselnek. Egy szöghajú olasz színészleány Lobbanó szemmel, dallamos kezekkel, A régi Rostrán új verset szaval. A Basilica Julia tövében, A praetorok kijárta tömbökön Piros sipkás kislányok kergetôznek. S a Palatinus márványlabirintján, A rózsás-véres Cézár-orgiáknak Egymásbaomlott falai fölött Citrom-, narancsfa-, kaktusz-, pálmakertek Lehelik égnek boldog ifjúságban Az új tenyészet ujjongó dalát. És napsugár és zsendülés között Mereven, némán áll a három oszlop. Nincsen köze a lármás környezettel, Nincsen köze a mozgó, friss jelennel, Csak áll s emeli -- három csendes Atlas, -- A régi szépség ittszakadt darabját, A karcsú fríz görög virágait. Virág nem éled nap-aszalt tövében, Magas lábán nem kúszik új tavasz: Mint hulló Cézár Brutus tôre láttán Tógája leplét vonta homlokára: A három oszlop koronás fejével Oly néma gôggel burkolózik el Szépséges és magányos bánatába. És ez a bánat mégsem szomorú. Messzirôl-jött, simogató szememnek, Fenn a magasban, könnyű, mély mosollyal A három oszlop halkan énekel: Templom vagyok és szentség és örök. Félisteneknek emberkéz emelt, És emberkézzel Isten írt ide, Hogy az idôben bizonyság legyek Mindenrôl, ami gondolat és szépség És végtelen és örökkévaló. És én itt állok hármas homlokommal, És nemet mondok a futó idônek, Vétót vetek a porhanyó halálnak, S a lábamnál hangyálló kicsinyek közt, Az örök-egy élet-zajgáson át: Az ezredeknek éneklem a Szépség Örökkévaló hellén himnuszát. ======================================================================== Miserere Sarlósboldogasszony (1928) Róma, Szent Péter, Nagypéntek. Palestrina Misereréje. I. Könyörülj rajtam Isten, a Te nagy irgalmasságod szerint Könyörülj rajtam, könyörülô Isten, Könyörülj, könyörülj! Sikolt, sikolt az ének, Beláthatatlan mélyrôl, Feneketlen, kibírhatatlan Mélyrôl sikolt, Én elcsigázott életemnek Korhadt fejfákkal tüskés, Jószándék-magzatok hulláival betemetett Feneketlenségébôl, Bűneim tűzhányó temetôjébôl. Könyörülj, könyörülj! Nem látok mást, ha visszanézek életemre, Csak a pusztulás utálatosságát Állani a szent helyen: Szentségeiddel ékesített Szerelmes véred harmatával, Kegyelmeid kifogyhatatlan Csodáival dédelgetett, Kezemre-bízott templomodnak Megmarcangolt oltárait. Könyörülj, könyörülj! Mit mondjak érôt? Kérjek? Kéretlenül is adtál, És visszalöktem annyiszor kezed! Imádjalak? Nem vétek-é, Ha illetem csúf ajkammal neved? Meaculpázzak? verjem a mellem? Itt döngenek még roskadt boltozatján A megcsúfolt, megtagadott És elfelejtett régi mellverések. Nincsen szóm immár semmi más: Odaroskadva mindenestül Megmorzsoló, mindenható, Intézkedô akaratodnak Irgalmasságos zsámolyára, Ami él bennem, egy-sikoly: Könyörületességednek sokasága szerint Könyörülj, könyörülj, könyörülj! II. Te ellened vétkeztem egyedül Te ellened vétkeztem egyedül. Te ellened, más senki ellen. Szemrehányás Egy marcangolja lelkemet: A te halálig-véres Krisztus-arcod Megöklözött szerelmes Istenem. Mit tudják azt az emberek! Eljönnek és azt mondják: jó vagyok. És igen, igen, jó vagyok nekik, Mert áldást hullatsz lépteim nyomán, És édes ujjak, szók, szemek Simogatnak és hálálkodnak És zsolozsmáznak körülöttem. És jó, hogy így van, jó nekik, Mert minden szó, tekintet és imádság, Amit mint egyház perselyébe Hullat belém meleg kezük, Eléd jut és érettük csörg imát. Én nem vétettem ellenük: Ügyefogyott szegény kutamból Inniuk adtam szívesen. Te ellened, jóságos Isten, Te ellened vétkeztem egyedül. Mit tudja más, hogy minden árva jóm, Imádság, szándék, irgalom, áldozat, Minden, ami jó bennem kivirágzott, Mind, mind fölkel ma ellenem, S bizonyságot tesz: bűneimmel Testvér vádat tesz ellenem. Minden gyümölcsöm, jó gyümölcsöm, Panaszt virít és élô szemrehányást: Hogy akart volna lenni jobb, És lehetett volna igazabb, És igazabban az enyém. Mert oly kevés és oly szegény, És olyan nyomorultul én Mindvalamennyi jóm! Ó rajtad termett minden jó gyümölcs: Ami az enyém igazán, Vad és fanyar mérges-bogyó. És vétkeim fekete záporának Setét vizétôl lucskosan Állok és didergek elôtted, Elôtted egyedül. III. Hints meg izsóppal s megtisztulok, moss meg, és hónál hóbb fehér leszek Kétségbeesett szomjúsággal Szomjuhozom az egész-tisztaságot. Én, aki láttam születni a hajnalt S voltam heroldja hófehér ruhában, És énekeltem virágos ajakkal Az ébredô nap szűzpiros dalát, És mégis alattomos ujjaimmal Önnön gyertyáim oltogattam el. De hidrává lett szívemben a hajnal, Szűz homlokával újra-éledô Minden halál után: Mert nem halottak a halottak, És minden áldott éjszakán Koporsó-szívem tetszhalott ölérôl Kísérteni sírásuk visszajár. És én, üvöltô Tantalus, Ajakig állván a fekete vízben Az égre föltátongok szomjasan, S minden inammal fölfelé feszülve Harapni tudnám a fehér eget, A tiszta levegôt, A szűz napot. Hints meg és moss meg, Isten engem, Adj lelket újra szálegyeneset, Egyenesítsd meg újra Én tiszta-könnyű szép magamba, Régi magamba visszasajgó, Hozzádfehérlô lelkemet! IV. És nyisd meg Isten ajkamat És nyisd meg Isten ajkamat. Kit szólni küldtél és énekelni, Megfojt a dermedt hallgatás. És lelkem élô orgonáján Csak akkor úr sugalmas ujjaim, Ha minden billentyűm fehér. Hét színben ég az én tüzem, És minden élet-szín és élet-árnyék Egymásba vibrál zengô lángjain: De szivárványom hétszeres malasztja Eggyé akar gyôzelmesedni És lenni gazdag-egy: fehér. Sugalló lélek, nyisd meg ajkamat: Elrobbanásig dús mögötte A visszafojtott forró, tiszta szó. Akarok szólni, mindenekhez, Sokan várják szegény szavam! Testvér-igével megmutatni A sivatag vad mélyeket, Amiken végigvánszorogtam Úgy megszaggatta, megkoptatta Szép emberségem köntösét. Szólni akarok: véreimnek Ösvényes ujjat nyújtani, Az útfelekre jelnek állani, Kiáltani, kiáltani. Az nem lehet, jaj nem szabad, Hogy labirintos, kazamatás Bürökvirágos útjaimnak Ôk is végigverejtékezzék, Végigvérezzék Gyilokhegyes sok láblesô kövét. Az nem lehet, nem, nem lehet, Hogy meg ne lássa más, Mindenki testvér meg ne lássa, Amiket énnekem mutattál, A lángoló látásokat, A boldog, boldog titkokat! Ó, lehetetlen, lehetetlen, Hogy el ne riadjam, el ne sírjam, El ne ujjongjam A bennem búgó végtelent! Nyisd, nyisd meg, Lélek, ajkamat, Hogy szétkiáltsam mindenem, Övék lehessen mindenem! Hadd hozzam ôket templomodba, Ifjan, fehéren, boldogan. Isten-tükör szemük tüzébôl Kelô tavasz töretlen arca Hadd mosolyogjon ég felé. S legyen elôtted drága lelkük, Oltárfehérre mosdott két kezembôl, Az épen-égô áldozat. ======================================================================== A római holdhoz Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Róma felett kék-tenger éj, Aranyhajó, a holdkaréj. Állok didergôs éjidôn A síma, néma háztetôn. Körülsuhog nagy köpenyem, Nemes birétum fejemen, Kezemen zörgô olvasó, Az ajkamon zsolozsmaszó. De most a hold varázsa von, S a holdat így szólongatom: Te méla mécs imám felett, Öreg barát, köszöntelek. Két szarvad kétfelé mutat, S én követem a két utat. Az egyik ég felé suhint: Ó, minden, minden arra int. Tán odalel kis árva szóm, Meleg még tôle olvasóm. De most a másik szarvadon Az éjszakot találgatom. Fenn, éjszakon most zúg a szél, Mutatja már fogát a tél. De jó fészek a kicsi ház: A kályhában piros parázs, A tea lágyan duruzsol, Sült krumpli hív a hamuból. Az izzadt két ablak közül Kövér szalonna is kerül. (A Mári néni ölt minap: ,,Mondok, jó lesz az úrfinakl'') S asztalhoz ülnek csendesen, Az én négy szép legédesem. S az elsô jó falat körül A szó mindjárt reám kerül. És meg se hűlt a tea még, Elôkerül a könyv, a kép, S fölé hajolva követik Távoli lábam lépteit. Aztán nyílik a zongora És fölremeg Solvejg dala. Zsong, zsong a gazdag, mély zene, Mintha idáig zengene! Ó, mintha most is hallanám És melegedném dallamán. Míg Róma holdját zengetem, Lám szívem így melengetem! S egy drága napra gondolok, (Siettessétek angyalok!) Amikor kisgyerek-fejem Anyám ölébe ejthetem, És elkezdem mesélni majd (Mint vén hajós a régi bajt) Hogy melegedtem egyszer én Rómának ôszi éjjelén Szent Pantaleon tetején. ======================================================================== Tengerparti ének Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet A véghetetlen kék tükör Komoly-nyugodtan tündököl. Lelkem, a régi nyugtalan, Rejtelmes arca tiszta kékén Végigsuhan simulva, békén, Határtalan, határtalan. Nem állja röptét semmi gát, Kibontja könnyű fény-magát. Ezüst habokon búg elém A végtelenség szűz zenéje, S én szállok boldogan feléje Az alkony szárnyas szekerén. Nincs már nyugat és nincs kelet: Határtalan vizek felett Suhan a súlytalan fogat. S miknek csak vágya játszik vélem: Egy pillantás alatt elérem A messze horizontokat. Egy lebbenés és ott vagyok Ahol a honni csillagok Suttognak meghitten velem, S lelkem elé szivárványozzák Édeseim szerelmes arcát, Akácvirágos estelen. Tovább, tovább. És mély, komoly Alattam a hullámmosoly, Alul az örvény búg, dagad. Aratásom delére látok: Férfiakat, sok hű barátot, Verejtékes szép harcokat. Tovább, tovább. Új kép remeg, Köröskörül csillagszemek, Örök-mécs-lángok gyúlanak. Titkos zsolozsmák hangja reszket S egy óriás fehér keresztet Imádnak rejtett sugarak. És fönn és lenn kigyullad a Csillagzsolozsmás éjszaka, S a boldog mélybôl feldereng Nagy kórusa a tengermélynek: A titokzatos szféra-ének, A véghetetlen tiszta csend. (Taormina) ======================================================================== Alagút Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Erôlködik és liheg a vonat A hosszú-hosszú alagút alatt. Belül sötétség, aggó éjszaka; A szén, a füst, az izzadság szaga Átjár, lever, szorít és fojtogat. És fölöttünk a szörnyű boltozat: Kô, kô, kô, kô... ki tudja mekkora? Szívtelen kövek végtelen sora. S a levegôtlen, gyilkos éjszakában, Vacogva, bújva, didergô-magában, A kis vonat csak kínlódik tova. Ülvén a kúszó hernyó vonaton, Emberférgecske, ezt gondolgatom: Lám, így futunk neki a semminek, És így nyel el a néma hegytömeg. És így fut lám a néma hegytömeg, És minden földek és minden vizek, S az anyaföld is így fut, így kering Az ôsanya nap üteme szerint, És a nagy nap is lejteni örül Egy még anyább Nap ôs szíve körül: A mindenség millió kis szívében, Minden mozgások, minden ütemében Egy ôsi Dallam mély törvénye ül. S míg verejtékem kormosan csorog, Én egyre a Dallamra gondolok. Mert hasztalan a siket mély setét: Hallom, hallom a dolgok ütemét! Hallom a dalt és látom a kezet, Mely a sötétbe kinyúl és vezet, Hegy ölén sínylô kicsi vonatot, Földet, napot és még nagyobb napot, Érzem a napok középponti Napját, Melybôl a dolgok a Dallamot kapják, S melybôl én is egy kis szilánk vagyok. ======================================================================== Régimódi vers az isaszegi országútról Sarlósboldogasszony (1928) Jegyzet Fut, fut velem a római vonat Az éjben ködlô bús hegyek alatt. Köröskörülem lágy-sebes zene, Olasz beszéd mosolygó üteme. S míg dalolnak a zengô kerekek, Emlékek lágy esôje rámpereg. Míg az országút nyújtózkodva, restül, A dombokon velünk bicegve fut, Emlékeken a lelkem szállni rezdül, Országokon suhan a vágy keresztül: S elôttem áll az isaszegi út. Oly tiszta, élô szívemben a kép. A hold ezüstje ömlik rajta szét, És minden él és minden integet: Látom a lankás bolgár-kerteket, A fűszagú hullámos dombokat, A messze-édes akáclombokat, Emitt a tűnô pesti vonat illan És szór a rétre csillagkoszorút, Amott hét csillag: hét kis messze villany. Ó, minden, minden a lelkembe villan, Ó látlak, édes isaszegi út! Csak robogjatok, hűvös kerekek: Fognak, fognak a régi gyökerek. Bokám ölelik élô fonalak, És visszahívnak, visszavonzanak. A világ körül keríthetsz övet: Az anyarög sajgása elkövet. Ó boldogok mi, kik ha menni szállunk, A révbe gályánk mindig visszafut. Nincs máshol életünk és nincs halálunk: Élve vagy halva mindig visszajárunk Öreg szívedre, isaszegi út. Zörren az ablak, száguld a vonat, Nekiszorítom halántékomat. Szemem az éjben szertekóborol. És messze-messze-messze valahol Elomló halmok homlokára fent Valami rózsás fényesség dereng. Nem is tudom: Tán egy toszkáni város Kerít az éjre villanykoszorút, Vagy Pest lámpái fénye oly sugáros? Vagy csak lelkemben ég a régi fárosz, S te fénylesz benne, isaszegi út?... ======================================================================== Kenyérszegés / Egy karéj fekete kenyeret Fekete kenyér (1931) Jegyzet Egy karéj fekete kenyeret Szelnék elétek emberek. Valamit adnék, Valami meleget mutatnék: Egy ember föltakart szivét. Embernek ember: Úgy veszed a versem, Ahogy született, suta-nyersen: A szívembôl most bújt ki éppen, Azon puhán és melegében, Mint ért tojásból vaksi kis csibék. Embernek ember. Mit tegyek? --: Húrosan született a lelkem, És nem lehet nem énekelnem, S már nem tudok más éneket. Egykor kiálltam házam kapujába S a lobogó látásokat, Amiket láttam az égboltra írtan És szürke szívem hamujába, Világ elé ujjongtam, sírtam, És ittam boldogan a testvérhangokat: Velem örültek, sírtak ezerek: Szép, drága, testvér, választott sereg! De hol a többi testvér milliom? Az én versem nem gyémántbillikom, De forrásvízzel csorduló tenyér. Nem úri ínyeket csiklandni jöttem: A szó, amit szólni születtem, Mindenki-falatja, fekete kenyér. De ki ügyel a dalra, Aki a kor zakatát hallja? És ének és ige mire jó, Ha meg nem hallja a millió, És nem lesz tôle különb a világ? Mire itt, jámbor, a te muzsikád? Szirtfokon állok, Fölöttem mozdulatlan ideálok, Átnapsugárzók századokon, Mellettem egy marék rokon, -- És messze lenn Eszeveszett atléta gyanánt Rohan a világ új fények iránt. És nincs a futásban értelem. Mégis, mégis: amíg a lelkem jajdul, A szívem, a szívem utánuk sajdul. Mégis, mégis: szép ez az ôrült vágta Az ismeretlen, égô pusztaságba. Mégis: húz, húz közéjük valami: Akarok utánuk kiáltani. De boldog Isten, mit mondjak nekik? Az igét, igémet kinevetik! És mégis, enyém is ez az iramat! Akarom, akarom: halljanak! A szó lángnyelve kizúg belôlem, Elperzseli az ajakamat. Hát egyet mondok: magamat. Nem mondok igent, nem mondok nemet: Öletekbe dobom a szívemet. Nincs benne semmi, csak szeretet, Egyszerű, csendes, szürke szeretet. Embernek ember szel itt kenyeret. Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak, Csak menjetek, Ne kérdezzetek, csak feleljetek! Ne nézzétek, kit, csak öleljetek! Ki tudja, szív még hány akad, Aki megrezzen a testvéri szóra, S egy félénk visszhang benne fölfakad, És ráébred az örökkévalóra. ======================================================================== Kenyérszegés / Ember Fekete kenyér (1931) Embernek lenni! Csak-embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek! Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok. Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktôl való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból. Ne várjatok éntôlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktôl való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltôl estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ô is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édes anyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelybôl vétetett. És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen. ======================================================================== Kenyérszegés / Fekete kenyér (1931) Megértettem, hogy kenyérnek születtem Van aki toronynak születik, és van aki remetének, Van aki ôrlô szájnak, és van aki csemegének: Engem magnak vetett a Magvetô, És kenyérnek, annak is feketének. Mintha csak játszani, bújtam elô Meleg mélyedbôl, drága földem, Kíváncsian, szelesen, zölden. Babusgattak öreg barázdák, Hízlalgattak kövér májusi pászták, Éreztem a jó napsugarak csókját, Míg körülem pitypalatty furulyáz, És borzas szelek játszanak fogócskát. Így nô ki nyurgán fiú és kalász. És éreztem, amint a fürtös száron Az Isten ujja végigsimogat, S rámtelt a törvény: minden búzaszálon Csak egy kalász marad. És itt a pecsét is a szívemen: A Szűz Mária áldott képét Viseli minden búzaszem. Aztán levágtak, a szérűbe hordtak, Verejtes nyárban csépen meghadartak, Malomba vittek ôrletôk, Két kô között megtörtek ôk, Azután sötét kamrába kerültem, És megsüppedtem (puha liszt), és magamba merültem. Aztán egy koporsószerű Mély tekenôbe dobtak, Két bütykös nagy tenyér belémmerült, És nekifogtak: És addig téptek, szaggattak, tepertek, Öreg kovásszal úgy-úgy elkevertek, Hogy sírtam, és a könnyeim cupogtak. De addig nyúzott a két hadaró, Míg elmúlt bennem minden savanyúság, S nem állta görccsel rossz csomó Tésztámnak tiszta belehúsát, S igaz kenyér törvényeként Színig dagadtam az edényt. Úgy majd aztán a kemencébe raknak, Míg porhanyó leszek és szép piros, Meleg cipó, kívánatos. Mert kínban kel meg a kenyér Emberfalatnak. ======================================================================== Kenyérszegés / Hát itt van, testvér Fekete kenyér (1931) Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd, Ha pihegni érzed a szó megett A szívemet, a szívedet. Olvasd, és ne keresd, Hogy mi is ez a zengô mozaik. Minô magból fogantatik A vers, ki tudná azt megmondani? Mondjuk, mert mondja bennünk valami. Az énekelô énekel, Mert ez a Kell. A magot Mások vetik el. És amikor az új bimbó kifeslett, Csak néz, néz és álmélkodik az ember Áhítattal és félelemmel, Hogy amit érlelt anyaszerelemmel: Ímhol, ez lett! Hát itt van, nesztek. Talán egy dalba menekült regény, Talán egy tépett lap történelem. Talán egy üvegszilánkon a fény, Egy vízcsöppben a tenger, Egy parányban a Kettôs Végtelen: Az Isten és az ember. ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Elsô rész:Édes Gödöllô / Diákszakasz Ákáclombon, orgonákon, Messze-kandi hintafákon, Táncos mozdonyfüstön át: Tornya tarka fejdíszében Int a régi ház elébem Híjja, húzza kisfiát. Dér a kerten, csíp a reggel. Táskarázó víg kezekkel Indul két apró kamasz. Dohog, prüszköl a vonat már: Várja ôket, mint a kaptár, Zümmögô diákszakasz. Frissen azt az árva leckét! Nosza, könyvek, füzetecskék, Tollak, körzôk, léniák! Latin, magyar, mértan, számtan: Szedi begyre nekiszántan Két mohó jeles diák. Ül a tisztes iskolában, Szűk tudomány karámjában Két alvégi friss csikó. A tudomány nincsen ingyen! De a tarka tudás-kincsben Mégis markolászni jó! Hej de hogyha délre kondul, És a szürke szorgalombul Szét a falka, merre lát: Megy a gôzös Gödöllôre, -- Gödölyék a legelôre! -- Minekünk áll a világ! ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Édes Gödöllô / Gödöllô Édes Gödöllô! Tágas végtelenség! Ti drága dombok, lombok, rétek, erdôk, Nyulas mezôk, agancsos vadasok, Királyi parkok, csordás majorok, Kákabocikás, fűzfabús Malomtó, Nefelejcses Rákos a kert alatt, Gyíkos Fácános, titkos tilosok, Kastély, kápolna, koronás fôoltár (,,Nulli Sanctorum, Domino Sanctorum'') Pirosgalléros ministráns-fiúk, Vasárnap reggel: víg harangozás, Gizella-fürdô, Önkéntes Tűzoltók Szentistvánnapi vándor muzsikája, Rabló-pandúr, méták, verekedések, Gerely-duellum, csúzlik, nyíl-csaták, Kavicsháborúk, úszóversenyek! Ezüstérem! A juniorban nyertem! Fejes vagy rúgás jobb-e startoláshoz? De most lessük, lélegzetvisszafojtva, Hogy karol már tizedszer oda-vissza Hosszan elnyúló csillanó testével A világbajnok Halmay! Gyerünk kocsizni! Hol a kis fogat? Elôre, jámbor Linda, lusta Sári, Két vedlettszôrű, pislogó csacsi! Gyerünk! No, igazán, indítsatok! Ne bolondozz! Én hajtok! Nem adom! Hajrá! Gyerünk! A gyerekek kacagnak, Még a kis Miklós is a Terka karján! Jaj! Most! Vigyázz! jól fogd a szíjjakat! Itt az erdôben vadkanok tanyáznak! A télen is megugrasztotta egy A Pista bácsit (Ô maga mesélte!) Jaj! Linda! Most!... Kifordulunk!... S az árokban, egymáson, össze-vissza, Az öt testvér kacagva hempereg. Az országúton, csak egy nénivel, Maga sétál a feketenapernyôs, Feketeruhás, kalapos királyné. Olyan vékony és olyan szomorú! Az ember szinte sírna, hogyha látja! A Felsô-parkban vagy egy citrom-allé: Nagy zöld kádakban furcsafürtű fák. Azt mondják, a királyné itt szeret. Én jobban szerettem a hattyúkat, Amint úszkáltak a halastavon, Karcsú, fehér, méltóságos nyakukkal. De ez már rég volt: a halastavat Kiszárították. Ó, hogy is tehették! Az öreg király zöld vadászruhában Ül a kocsin egy másik öregúrral. (A toszkánai nagyherceg lehet: Jóbarátom, a csendôr azt beszéli.) De lám, mindjárt a második kocsin Ott ül az öreg doktor: Thegze bácsi! (Ugyan volna-e most is a zsebében Aranypapíros lágy szaloncukor?) Jaj, idenéz a Király! Int nekünk! Haptákba állunk, úgy kiáltjuk: Éljen! Majd este elfutunk az állomásra, És megnézzük a sok szarvast meg ôzet, Amiket lôttek: és majd ott hevernek Véres homlokkal, olyan szomorúan! Kirándulunk. Az isaszegi erdô. A régi lomb Kossuth-nótát zsibong. Minden bokor egy-egy csákós huszár. Már megettük a vajaskenyerünket, S hallgatjuk némán, kis hazafiak, Hogy András bácsi, vén juhász, hogyan Magyarázgatja, mint egy szép mesét: ,,Amarrul gyütt Damjánovics!'' (Csak otthon veszem észre, hogy a tôröm, A drága, cifrán kifaragott tôröm, Odamaradt az isaszegi fűben, És meg nem kerül soha-soha többé! Hét nap, hét éjjel sírok egyhuzamban, Olyan nagyon szerencsétlen vagyok!) Fiúk, holnap csatánk lesz! Igazi A Pestiek, a nyaraló-fiúk, Elkergettek a métázó helyünkrôl. Pedig ôk még csak métázni se tudnak, Csak rugdalódznak: valami bolond Üres bôrlabdát rúgnak a bolondok! De nem engedjük! Az a mi helyünk! Azért, hogy ôk urak és pestiek, Mi meg jobban csak mesztélábasok, Azért az Alvég mégis a mienk! Itt játszottunk már pendelyes korunkban! Kotródjanak, ha jót akarnak, innen! Megüzentem nekik a háborút. Fiúk, két zsebbel gyűjtsünk kavicsot, És csúzlival és nyíllal is lehet! Az új fokost is kipróbálom holnap. Hurrá! Ez egyszer igazi csatánk lesz! Aki el nem jön, gyáva áruló! És másnap egy kô gombócot dagasztott A fejemen, és gyôztek az urak, Mert a mamákat hívták ellenünk. És megfutott az alvégi sereg, És most csak nézzük búsan, messzirôl, Hogy játszanak a matrózblúzosok. Besnyôi búcsú. Sok mézeskalács És tarka bot. Komoly prosecciók, Templomi zászlók, tarka bucsusok, (Jönnek, dalolva, tegnap óta, Vácról!) Olvasós nénik, nagy-pápaszemes Elôénekes jámbor öregek, Legények, lányok, lacipecsenyék, A Neszvedánál vaj, szalámi, szóda, Zöld dinnyehéj a szekerek alatt. Estére szét a templom oldalában Ezer kis csillag-gyertya fénye gyullad, S a Grassalkovich-kriptaköveken Titokzatosan búg ezernyi szájon Az éjszakában: Egek ékessége!... Öt szomjas érzék néz a végtelenbe, A gödöllôi dajka végtelenbe, És szívja, szívja, feneketlen szomjjal, És test és lélek minden pórusával Hangok, illatok, színek miriádját. És gombolyítja: gondolatnak, És fonogatja: képzeletnek, Szabdalja: tettnek, mindennek, világnak. S már szülemlik a titokzatos Én, És csírázik a csodálatos ritmus, Fogantatik a kettôs végtelen. ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Édes Gödöllô / Nagymama Ott látom ülni csipkés ablakában. Édes sültalma-illat lengi át A kályháról a tiszta kis szobát. Táncol kezén öt karcsú tű vidáman. Nagy ókulája kifelé tekint, Mert a kertajtó csattan odakint: S nekipirulva hógolyó-csatában, (Lármás kutyuskák, egy a más nyomában), Jönnek a lesett unokák. ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Elsô rész:Édes Gödöllô / Apám Jegyzet Apám. Két szikra szem. Nagy, tiszta homlok. Úgy áll elôttem, mint egy óriás: Egyszerre vonz és apróvá aláz, Néhanap szinte lába elé omlok. Úgy néz, akár egy római szenátor. És én tudom: ha megaláztatik Az igazság, ô nem lesz második, És haláláig verekedni bátor. Haragos hangon diktál a segédnek. Most cikket ír. Borzongva hallgatom A sok latin szót és büszkén tudom: Holnap a nagyok mind errôl beszélnek. Rettegve nézek csillogó szemébe. Tudom: ô védi a szegényeket, És hátamögött sok nagy úr nevet, De hízeleg mindenki a szemébe. És néha, csendes ôszi este, ketten Sétálgatunk a kerti fák között, Beszélgetünk, és érzem, hogy növök, És hogy tágul a mindenség köröttem. Elment. A tornyos ház is másoké lett. De sokszor hallom, hogyha egymagam Ott járok olykor este: ,,Kisfiam, Az igazság erôsebb, mint az élet.'' ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Elsô rész:Édes Gödöllô / Anyukám A sárkányfejes régi lámpa Kigyúlt a nagy asztal felett. Anyám fáradt kezébe varrás, Elôttem kusza füzetek. Anyukám, én valamit kérdezek, Most, hogy alusznak mind a gyerekek. Én már nagy vagyok, ôk még kicsinyek. Tudom, árvák és szegények vagyunk, Ilyen nagy házban nem is lakhatunk, És sorban, lassan mindent eladunk. Tudom, másképp lesz minden ezután. Hogy is lesz most már, édes anyukám? -- Majd megsegít az Isten, kisfiam! Tél van. A kis-házban lakunk. Kint megfagy az emberlehellet. Megjött anyám. Ketten vagyunk. Úgy didereg a kályha mellett! Tudom, bátor vagy és erôs, anyám: Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán Virrasztottál az ágyam oldalán, És néha csodát teszel, és varázst, S majdnem megverted egyszer a vadászt, Mikor a Miklóst bántotta, -- de lásd, Azért így mégis csak nem élhetünk! Minekünk megvan mindig mindenünk, Te meg napestig, -- Isten tudja, hol? -- Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol, És egyre sápadsz és soványodol. Hová jutunk így anyukám, hová? Itt hagysz te is, ha így megy ez soká! -- Majd megsegít az Isten, kisfiam! Járunk az Isaszegi úton, Szénát lehel a levegô. Mögöttünk mosolyog a múlt, Elôttem dalol a jövô. Anyuka, meglásd, én költô leszek, Nagy költô, mint a régi váteszek! Akarok tudni, tanulni, sokat, Segíteni az elhagyottakat, Dolgozni, mint te, éjszakákon át: Dicsôvé tenni a magyar hazát. És hogy engem is mind szeressenek, Mint téged, anyukám, az emberek, És úgy elmondják minden bajukat. Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb: Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap? Melyik kell jobban Hazánknak manap? Tanítani is szeretnék nagyon, És játszani, igazi színpadon! De költô, mégis, az legszebb talán! Mi legyek, mondd meg, édes anyukám! -- Majd megsegít az Isten kisfiam! ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Második rész: A fiú / Zsibongás A kispap-kert szôlôszegélyes útjain Látom a nyurga fiút. Talár béklyózza ugra-bugra lábait S bölcs kezek írta szabály. Szent Miklós tornya messze kongja mély dalát, Víg teke döng amodább, A szabad-órát éli a kispapsereg. Ô maga jár föl-alá, Sietve jár, meg-megszökellve hirtelen, Lelkében zűr, akár a Hatnap hajnalán, Még ama Légyen elôtt, Nagy, zengô-bongó, tánckerengô tömkeleg: Régi meg új muzsikák. Anya-imádság, furcsa dajka-zümmögés, Gyerekkacaj, iskolatréfa, bodzasíp, Görög strófák, latin szabály, kurucdalok, Recitált zsoltár, kiszámoló rigmusok, Duhaj nóták és rejtelmes gregórián: Összefoly, egybezsibog. És kél a nóta, kölcsön-versek dallamán: Mint a gyerek, kiabál, És félig-férfi nagyhiszemben harsonál: ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Második rész: A fiú / Rapszódia Jegyzet Állok magasan, egyedül, a hegyormon, Pitymallat elôtt. A völgyön és a világon Nagy, lomha szürkület, Nyálkás, buta ködgomolyok. Szememnek nyugtalan íjja Átfúrja nyilát a ködön, És lát, mert látni akar. És lát: Csatatér a világ. Kardok villannak a ködfalon át: Óceántól Óceánig, Barlangoktól és Bábelektôl A véres máig: mindenestôl Két tábor a föld. Az egyik: mint az éj. A másik: mint a nap. Az egyik: a Sátán fekete falanxa. A másik: a kardos Arkangyalnak Fehérpalástú légiója. Fekete zászlók lengenek ott, És lebbenésük gyűlölet, És káromlás az indulójuk. Emitt labárumok keresztje csillan És himnuszok galambja lebben A felhôs égre hófehéren, És aranyos küllôk énekelnek Nagy harci szekerek alatt. Az egyik nagy fehér bigán Napzsámolyú Nagyasszony áll Könyvvel, kereszttel és kehellyel. És tövisbôl font jegyeskoszorúján Krisztus-vér írta tűzírás: Ecclesia. A másikon: kettôs-keresztes Nagy címerpajzson írva áll: Édes Haza és Ezer év. És farkas-bôrrel, fringiával Kurucok ülnek a bakon. A harmadik a Tudományé. Bivalyok vonta nagy szekér, Recsegésig tornyozva könyvvel És Plátókkal és Ideákkal, S minden ülôje égre néz. De én nem látok arcokat: Csak a fehér tömeget látom, Az Angyalt és a lobogót. És hallom, hallom a harci dalt, A dalt, a dalt! Hisz az én dalom! Én csak a harcot, a harcot várom, Hisz ez a harc is az enyém! Én csak a napot, a Napot várom, Amely a harcra jelt lobog, Hisz a nap is az én napom! Az én dalomra kél ki tűzzel A gyôzedelmes hegyfokon! Én érzem már minden eremmel, A vérem égô bizonyával: Látom, látom a nagy Napot! Hogy mit látok? Ne kérdezzétek! Én nem tudom, csak azt tudom, Hogy látok. Ó testvéreim, Higgyétek el piros dalomnak: Én látok, látok! Kél a Nap! ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Második rész: A fiú / Intermezzo Jegyzet De szép, de édes a fiatal álom! Ikarus-szárnyon száll a gondolat, S ha megcsuklik a végzetes Határon: Észrevétlenül, pillanat alatt Helyébe szökken az úr képzelet, S játszani kezd a szakadék felett. Színes kockákat festeget magának, És illesztgeti a kedves lomot, Míg engedelmes tarka rendbe állnak; Épít belôlük magas templomot, S a kész művecske festett homlokára Ráírja büszkén: Ideák Hazája. ======================================================================== Elsô könyv: Mag és kalász / Fekete kenyér (1931) Második rész: A fiú / A prefektus (Zimányi Gyulának, az atyának és testvérnek.) A folyosó végén, a hosszú, keskeny Prefektus-cella könyvei felett Két szem virraszt, két fényes és meleg szem. Próféta-súlyos és anya-meleg. Teremtô fénnyel zsong felém belôle Értés, erô, segítés, tisztelet. Építô nyugtalanság ihletôje, És mégis termô békét simogat. Csendesen épít utakat elôre. Mélyeket sejtet, gyomot irtogat, És hittel óvja tél s tavasz fagyától A sarjadzó művészet-magvakat. Mikor beszél -- tűzajkú prédikátor -- Bennem sugárzó sejtelem fakad Lélekrôl, Igérôl és hivatásról. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: A tudomány méze / Kupolaterem Jegyzet Egyetem. Dél van. Kupolaterem. Nagy vén padok lépcsôzetes karéja, Diákfejekkel tarka kisvilág. Bozontos dús fejek, kopasz fejek, Piros arcok és koplaló fehérek, Égô szemek és virrasztó hunyorgók, Könyves fiúk, sok-irkás lányok, És itt is, ott is komoly kispapok. Amott vita az új Horatiusról, Amit megtalált Némethy professzor. Emitt Adyt imádja egy bozontos, S egy kis kövér paródiát szaval rá. A pad szélén két izgatott fiú A jövôheti zárthelyit beszéli. A sarokban két lány, három fiú. Nevetve tervez egy kirándulást. Mögöttük egy szorgalmas magoló Csóválja nagy, szemüveges fejét. Legfelül egy aranymelltűs fiú (Balkeze zsebben, lába a padon) Magyarázza vidám, nagy gesztusokkal A vasárnapi futballmérkôzést. Egyszerre csend lesz. Mindenki feláll. Megszakad vita, magolás, kacaj. És a katedra hűvös magasából Végigjártatja rajtunk csendesen Szépségbe-fáradt, finom, mély szemét, S hosszú, ideges ujjait emelve, Elegáns, zengô, hosszú mondatokban Szólni kezd Beôthy Zsolt. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: A tudomány méze / A professzor (Riedl Frigyes emlékének) Két óra közt. Állok a folyosón. Szembe jön rám egy villogó szemű, Borzolt hajú és bozontos szakállú, Rosszul-gombolt-kabátú, nyugtalan, Mosolygó-ráncos fáradt arcú férfi. Még bennem reszket szava szökkenése Az órájáról. Apró cédulái Még szemem elôtt röpdösnek zizegve. Még látom, ahogy görnyed a katedrán, Oldalt fordulva, könyökére dôlve; Nyugtalan ujja gyér hajába jár, Két szenvedô, nagy, lobogó szeme Fejünk felett az űrben tévedez És ajkain sercegve gyúl ki ránk A művészet sorvasztó mély szerelme, Az ihlet fénye, lobbanó lidércláng: A lélek omló, láttató tüze. Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér. Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék? Kérdez, felel, tanácsol, hív magához, Könyveket ígér. És csak hozzam el, Amiket írok. Oly sűrűn kopog Szava zápora szívem ablakán, Mint a tavaszi termô lágy esô, A nôttetô májusi permeteg, Mely zöld mosolyba és selyembe vonja A boldog ifjú földeket. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: A tudomány méze / Mámor Hamar, tanuljunk! Oly rövid az élet, És oly hosszú és olyan érdekes És nagyszerű a tudomány! Neki bátran a habzó telijének! Ex fontibus! Hisz mire jó a könyvtár, És múzeum és szeminárium! Kódexeket és monografiákat És disszertációkat! Ezret is Kínál a lipcsei antikvárius! Szövegeket, princeps editióban, És jegyzetet és szövegkritikát. Ó milyen szép a filológia! (De mégis, Cicero kitaposott Fórumánál mennyivel izgatóbb A fekete-piros spanyol-keresztény Prudentius Hamartigeniája!) És milyen kár, hogy nem lehet tanulni, Mert készülni kell: kollokviumok És vizsgák jönnek, és majd a szigorlat! S Catullus és Symposion helyett Magolsz Ókori Topografiát. Mindegy, az is szép! És a többi, mind: A Nyelvhasonlítás, a furcsa finn, És minden! Csábít minden tudomány, Hogy mindenestül elmerülj belé. De neked nem szabad! Vigyázz, vigyázz! Poétának küldettél, nem tudósnak, Neked tanulnod kell, nagyon sokat, Hogy sokat élhess, és sokat szeress: Nihil humani a te alienum! Neked látnod kell és magadba élned Minden szépet és minden életet: Görög márványt és német misztikát, Francia élt és római erôt, És mindent! Ó fiatal szomjúság! Könyvek, betűk nehéz asszúbora! Ó tudomány tavaszi mámora! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: A tudomány méze / A két isteni Nôvér Legszebb mégis a két isteni Nôvér: Filozófia, theológia! Állni a rejtelmes Mélység felett, És áhítattal megmerülni benne, S meg nem békülni koldus félúton, Leszállani a Végsô Elvekig, Szent részegséggel, csorduló gyönyörrel Szemlélni azt, ami szemlélhetetlen, Véges karral a végtelent ölelni, És fölsuhanni kettôs szárnycsapással Észnek és szívnek ikerritmusán A levések és látszatok fölé, És egy teremtô villanás tüzénél Átnyúlni a mozgáson szellemujjal A Próton Kinun Akinétonig! Ó eszme boldog elragadtatása! Ó látás izzó paradicsoma! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: A tudomány méze / A mester (Schütz Antalnak, a mesternek és barátnak) A katedrán egy Férfi ül. A két szeme úgy szúr belém, Akár az Írás kettesélű kardja. Úgy átjár, mint a szűz acél, És mégis meleg, mint a mécs: A hűvös eszmén átizzik a Lélek. Beszél. Az Ige szól az ajkán, És minden szava, mint a mérleg, Amelyen minden egyensúlyban áll: A fogalom, a sejtelem, Az ihlet és az értelem, A véges és a végtelen, Tudás, tapintás, reveláció. Néz és beszél. Van és vezet. Érzem a végzetes Kezet, Amely lenyúl és kényszerít megállni A húsos földön, mint a fát, És felnyúlni felhôkön át, És hallani a harsonát: ,,Deum docet et a Deo docetur.'' ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Második rész: A pusztában kiáltók / Verseket írok Verseket írok. Minden nap. Sokat. Az ének láza szinte fojtogat. De olyan furcsák ezek a dalok: Nem, érzem, ez még nem az igazi. Valami mást akarok mondani, De nem tudom, mit akarok. Csak egyet tudok: én valamit látok, Valami nagy-nagy-nagy világosságot, Amit talán nem látott senkisem. Arról, arról akarok énekelni, Amirôl nem énekelt soha senki. És meghalok, ha nem énekelem ki. A dallam, a dallam szétveti szívem. Nem kellenek a tisztes régi versek, Amiket úgy szerettem valaha. Nem kell a régi muzsika! Nem vérzik benne az a valami, Amit még meg sem tudok mondani, De véres-biztosan tudom, Hogy meg kell mondanom. Nem kellenek a régi verseim, Valami mást, valami mást, Valami csontig-újat akarok! A szót, a szót, a szót add meg, Uram, Vagy meghalok! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Második rész: A pusztában kiáltók / Új ének Itt is, ott is, a fojtó csendbe Új énekszó hasít fülembe. Lobogó, részeg, vad dalok, De újak és fiatalok. Lázforrók vagy hideglelôsek. Úgy szeretném szeretni ôket! A testvér lázt hallom belôlük, És mégis, mégis fázom tôlük. Nem, ez a dal nem az enyém! Nekem szentség a költemény. Nekem nem kell a dal, ha nincsen Hullámai fölött az Isten. Én nem vagyok síró, se rokkant, Az én gerincem meg nem roppant. Nem kellenek a kis nyögések. Én akarom a szent Egészet, A szűz erôt, a harci frisset! Nem lehetek magamnál kisebb. Én a magamét akarom, Az én bontatlan mélyembôl szülemlôt, Eget és földet megigenlôt! Jöjj már, siess már, én dalom! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Második rész: A pusztában kiáltók / A zászlónk Regnum. Templom mögött nagy, széles udvar, Az udvaron kacagó gyerekek, A gyerekek közt labdázó atyák, És hátul, az udvar sarkában: bújó, Földszintes épület. Innen szalad szét húszezer felé Az országba a Zászlónk. Itt ülünk, Heten vagy nyolcan, húszéves fiúk, És úgy érezzük, hogy a Jövendôség, A Nemzet Lelke itt virraszt velünk. Az asztal mellett ül a Kiadó. Nagy gyerekarca mindig mosolyog. Szent komolysággal, ihletsebesen (Akárha Caesar parancsait írná) Kelnek ujjain a címszalagok. Mellette a sápadt Histórikus. Egyik nagyapja, tán a hatodik, Tábornok volt még Rákóczi alatt. És ô, mécs-szemmel, sípoló tüdôvel, Magyar múltról, jövôrôl álmodik. A Literátor beszédes, szelíd Szemüveges szemével ránkragyog: Goethét, Ibsent és filozófiát Hajít közénk, és forró vita pezsdül (Húszévesek vagyunk és magyarok!) Nyugtalan ujja levegôbe rajzol, Haja, szakálla: bozontos vihar, -- Így kezd a Piktor egy-egy furcsa szót. S a Munkástitkár közénk csattan olykor Kurta és józan mondataival. De fölmered a Filozóf, Kinyújtja csontos, ceruzás kezét, S míg válláról lecsusszan a köpeny, Omló képekben, tarka döccenôkkel Megered ajkán a színes beszéd. És mind a hat egyszerre magyaráz Mind egyet gondol és mind mást beszél. De ajtó nyílik, s betoppan közénk Nevetve, frissen és fiatalon, A Szerkesztô, a lobogó Vezér. Játék tüzel még kopasz homlokán És szikrás, apró két szeme alatt, De ajakáról robban már közénk A csírarázó léleknyugtalanság: A forradalmas Krisztus-gondolat. Beszél. És minket meglegyint a Lélek. És szava: mint a bíbor hajnalég. Hurrá, pusztában kiáltó csapat! Mibennünk forr a Krisztus-öntudat, S megmozdítjuk a magyar földtekét! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Második rész: A pusztában kiáltók / A Püspök Jegyzet Láttam a Püspököt! A Hegyet láttam égbefürdeni A lármás Liliput fölött, És homlokán a sugárzó ködöt. Hát lehet ember ilyen isteni? Ez nem a nagyobb, ez a Más! Ez a kinyilatkoztatás! Ez a Sínai, ez a Tábor! Ez a vércsepp a Krisztus oldalából! Ó én boldog, hívô Tamás! Ô van! Ó egyetlen jótétemény! Loholhatok, botolhatok, De álmomban is érzem a felém, Nekem is fénylô fellegoszlopot, Mint a zsidók a puszta éjjelén. Ô van! Nem kell hát énnekem se gyáván. Kicsinnyé lennem a Nagyért! Hát van egy isteni Fehér, Amelyben az egész ember-szivárvány, Egy diadalmas össze-fénybe fér! Ô van! Ó áldás: én is lehetek! Lehetek én, szabadon és merészen! Nem rontom ketté Isten-adta részem: Az élô életet, Istent és embert akarom egészen. Századom élô Evangéliomja, Esdj rám kegyelmet, Isten Szentje, Hogy énbennem is magát megjelentse Az Isten telje-szomja, És belôlem is eszközét teremtse! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Apró lelkecskék És a Küllô jár. Komolyabb kalásznak Váltja mély csendjét fiatal vetésem. Gyermekkönnyű fôm olajok titkától Hajlani látom. Sas fehér útját magasok haván át Féktelen dallal, gyerekes gyönyörrel, Ember-súly nélkül ki kacagva jártam, Szárny-nekibontva: Most öreg klastrom folyosói hűsén A jövendônek fiatal reményét, Óvatos kézzel eleven virágú Sarjakat oltok. Élesztem lángját tüzemen tüzellô Apró lelkecskék puha szép szemének, Apró szívecskék erein tapintom Titkaid, élet. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Káté Ĺěóţ Â ďóúôály. Hittanóra. Káté. Az apró népnek magyarázgatom A nagy Homályokat: Isten, teremtés, Háromság, lélek, bűn, halál, malaszt. Szédül a fejem, és a vakmerô nyelv Dadog az óriási szók alatt. De ôk: csak lesik boldogan a szót És mosolyognak: Legszebb tárgy a hittan! A legkönnyebb és a legérdekesebb! Ezt tudják mind. Ôk mindent értenek. Egy Laci felel: ,,Mi végre vagyunk A világon?'' -- ,,Hogy megismerjük Istent, Szeressük és szolgáljuk''. Nevetô És önérzetes nagy barna szemével Úgy néz a szóhoz, mintha mondaná: ,,Hát ez már csak világos!'' Kisfiam, Ha téged nézlek, nekem is világos. Olyan egyszerű megismerni Istent Szemed tükröcskéjében! Olyan édes És olyan könnyű szeretni is Ôt, Hogy megismertem arcát bennetek, Egyben is a legkisebbek közül. Ó én boldog szolgálatom! Fiúk! Megyünk tovább: Második Ágazat. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Dolgozatírás Dolgozatírás. ,,Mi szeretnék lenni?'' Nagy nyári csend. Egy-egy toll serceg olykor, (Még több rágódik szájakban laposra.) Egy szôke fej rágöndörül egészen Az írkalapra. (Csak kis poca rajta, Az is csak mert a szomszéd fészkelôdik!) Másik hirtelen fölkapja fejét És fölmosolyog huncutul felém. (Ki tudja, milyen furcsaságot írt le, Vagy micsoda bolond ôszinteséget!) Mert törvény: írni csak olyat szabad, Amit maga lát, gondol, hall az ember.) Meg másik (vérszegény jeles-diák), Ül mozdulatlan, karbafont kezekkel; Hanyagul biztos arcvonásain Felírva (titkon lesi: látom-e?) ,,Már kész vagyok, nekem ez kis dolog.'' Megint másik (egy szuszogó kövérke) Olyan nehezen töri a fejét, Hogy a két arcán csorog a verejték. Mert nagy dolog az, hogy kibôl mi lesz: Orvos? pilóta? mérnök? utazó? Ó, tudja mind, hogy mi szeretne lenni, (Tízéves korban tudja még az ember) És le is írja mind, szerelmesen, Hogy akkor, majd ha! -- milyen nagyszerű lesz! Csak itt-ott kel egy-egy nehéz sóhajtás: Tudom biztosan: ez most arra gondol, Hogy még odáig milyen messze van. De akkor, akkor, -- akkor lesz csak élet. Csak írjatok, kis népem, szabadon, Szökelljen bátran szárnyas vágyatok, Ne halljátok az Olló csattogását, Amely lenyesni szárnyatokra vár. Ne tudjátok meg még nagyon sokáig, Embernek lenni hogy milyen nehéz! S hogy még annál is nehezebb talán Jó embernek, és boldognak (e kettô Csak egy emberben fér meg, és azért Oly ritka mind a kettô). Jaj, kicsik, Hogy oszthatnám el annyivá magam, Ahányan vagytok, hogy kemény magamból Verhetnék minden buksi fej fölé Védôtetôt, -- nap ellen, zápor ellen, Ragadozó ellen, rossz ember ellen, A csendes mélybôl majd-majd felmocsárló Szegény csúf rossz-magatok ellen! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Nagy fiúk Öreg diákok. A padok alatt Sportlap, tükör, illatos hajkenôcs, Szivarkatárca, tankönyvbôl lapok (Irattáskába így jobban befér: Amilyet az ügyvédek hordanak), Fotografiák (kártya is talán), A hátulsó padban egy pillanatra Elfojtott és gazdátlan suttogás. (Hiába, mégis akad, akit untat A felelés, én penitenciám!) ,,Maga nem tudja, mivel tartozik Egyik úriember a másikának, Ha az hozzá beszél?'' Halotti csend. De ebbôl ennyi. Magyarázat. Olvasom Zrínyit. A szemek kigyúlnak És rámlobognak, mint megannyi égô És nyugtalan és szomjasfényű csillag. De én már nem is látom a fiúkat, Én már nem látom, csak az Óriást, Akinek boldog és alázatos Kis apostola lettem, akinek Igéit hirdetem a kicsinyeknek, És szépségét, amelytôl mámoros vagyok, Próbálom megértetni nyomorult Kis szavaimmal. Ó gyönyörűség: Szolgálni a Nagyot! Tolmácsa lenni A szónak, amit a Géniusz ajkán Mond az embernek Isten! Ó fiúk! Imádjuk együtt a megfoghatatlant A Költeményben, az égô bokorban, És adjuk át magunkat áhitattal, Saru-megoldva a titoknak: Hogy ily magas és ilyen mély az Ember. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Isten érkezése Jegyzet S egyszer, mint a tiszta hold a vizen, Mélyeimnek mormoló vizébôl Fölmerült az Élô Isten arca. Hírnököt nem járatott elôre, Fullajtár sem harsonázta jöttét: Nem mehettem hódolón elébe. Még csak nem is kopogott az ajtón, Még sem rezzent léptein a padló, Meg sem lobbant mécsem lángja tôle. Halkan, halkan, mint beteg fiúnak Ágya mellé simul édesanyja, Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt. Ráismertem: ez a dajka két szem Kísérgette kisgyerek koromban Pilleűzô tarka futkosásom. Ráismertem: lobbanó szemétôl Gyulladoztak hajnal-ifjúságom Fellegjáró büszke víziói. Ô nézett rám kisfiú-szemekbôl, Szívüknek ha kátét nyitogattam, És ha mondtam pillangó meséket. Mintha mindig itt lett volna nálam, Mintha most már itt maradna mindig! Mintha most már itt maradna mindig! ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Primicia Jegyzet Megérintettem a csodát. Eljött a perc, a boldog: A csengô felsikoltott, Mellig bókoltak a fejek, És a csillogó paténa felett A Kenyér-Isten megmutatkozott. És akkor hirtelen minden megváltozott. Még éppen csak hogy elvillanni láttam A márvány angyalok sikamló testén A gyertyafényt, mint rezgô csillagot, Aztán eltűnt egy tündöklô homályban Kehely és tányér és gyertya és szekrény, Becsukódott a két szemem magától, És máshol voltam, mint az álomlátó. Egy kebelen Nyugodott a fejem, Mondhatatlanul melegen, És édességgel csordulásig telten, Akár a csecsemô az anyamellen. Ringatva vitt egy nagy-nagy-nagy folyó, Parttalan víz és határtalan égbolt, És mind a kettô mondhatatlan kék volt, És elmerült a mérhetetlen csöndben. És tudtam, hogy rendben van minden, És minden jó. Most áll az illanó Idô. Nem is voltak az öklelô Problémák, gondok, szenvedések. Itt a fészek, Puha és meleg és enyém. Fekszem a Fészek-Isten kebelén, S az üdvösség illata rajtam. Egyetlen vágytól mámoros az ajkam: Így, így maradni végeszakadatlan, Meghalni most, a Kebelen, Mint a harmat a levelen, A végtelenbe most ivódni át, A Valóságba most ömölni át, Az Egyetlenbe lényegülni át, Most, amikor tapintom a csodát És ölelem. Suttogó hangot hallok hirtelen: ,,Folytatni kellene a szentmisét!'' ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Isten érkezése / Dunapart és cella Jegyzet És ha száll a délután, Utak magánya hívogatja lábam. Füzes ôszi partokon Futó Dunának ballagok nyomában. Fejlehajtva ballagok, S ismeretlen dallamok Mély orgonái zsongadoznak Én ismeretlen énem csarnokában. Árva cellám négyfala, Nincs másom a világon, És a deszkás ablakon Egy zöld cserép virágom, S lombon át és üvegen Egy parányi kék egem: De térdrehúzó ámulattal Az újszülött kis Végtelent imádom. ======================================================================== Második könyv: Kel a tészta / Fekete kenyér (1931) Negyedik rész: A köldöknézô / A köldöknézô Jegyzet S lettem a néma barlangmélyi ember, Kihez nem ér el a Pán-sípos élet, Aki mohó, kíváncsi szerelemmel Csak érthetetlen önmagába mélyed. Pilláimon, mint mesebeli mákony, Maga-marcangló végzet nehezül. S mint Buddha szobra mozdulatlan ül Álmokban élô messze Indiákon, Hol sejtelemben zsibbad el a lét, S holtizmú lábát maga alá vonva, Tétlenre termett ujját összefonva, Csak nézi, nézi önnön köldökét: Így ülök én is, mélyem-rabja bálvány, Bús köldöknézô, a titokra várván. Ez az arc! Mindig, mindig ez az arc! Hát soha mást, én szegény szemeim? Mint mozgójáték furcsa képein Ha nézed kézbôl, mindig egy a rajz, Húsz képen hússzor újra egy alak, És minden képen mégis változás: Egy érthetetlen, furcsa mozdulat, Együtt ha nézed, mindig újra más, És mégis mindig ugyanaz marad: Nincs benne értelem és nincsen újulás! Halálosan unalmas ez a kép! Ó arc! Láttalak ezerféleképp! Úgy nézel rám e vén, ravasz tükörbül, Mintha nevetnél most is engemet, A gúny nyilától ajkad ijja görbül. Nem bánom! Jó. Nézzünk farkasszemet! Nem értelek és tôled mégse félek! Mit énnekem e szúró nagy szemek, Melyek alatt az évek és az éjek Rejtelmes árnyékai kéklenek! Mit mond nekem a vonagló szemöldök, És fölötte a homlok mozgó ránca, Ez összevissza kígyózó barázda, S a szüntelen szülemlô-múló gödrök, Pillák, erek, inak tünékeny tánca? Egy megriadt fény rajtam átsajog: Én nem tudom, hogy ki vagyok! Vagyok, és lenni! -- mondd meg, hogy mi az? Itt, itt az örvény, itt a labirintok! Hol válik el a látszó és igaz? Az-é való, amit érzek, tapintok, Amit ideges ujjammal fogok, Amit szemeim látni boldogok? Vagy amit rajzol nyughatatlan elme, S mint bizonytalan messze csillagot, Reszketve sejt a végtelen szerelme? És honnan ez a sajgó sejtelem? Mint drágagyöngy sugalmas tengerekbe, A titkok kulcsa ebbe van temetve? Futnak az órák, megint oda egy nap, Az omló évek szállanak. És én ülök, lomhán, ma is, mint tegnap, És bennem is, mint ottkint, alkonyat. Ülök, mint máskor ültem, únt magamban, És várok, várok, egyre, mindig: Valamit, ami ismeretlen, Ami új legyen és egyetlen, Ami fölráz és útnak indít. És nem jön semmi. Csak hideg, kegyetlen Percek peregnek halálos iramban. Ôk nem várnak. És én csak itt ülök, Elôtted, meghitt, vén, szomorú asztal, Elperzselt percek pernyéje fölött, Bús, szürke árnyék, akit itt marasztal Valami súlyos lánc, amit nem értek, Csak terhét érzem, szúrón, hidegen. És csörgetem: szegény láncos kísértet, Magamnak is örökre idegen. Hiába minden, meddô minden óra, S az alkony vár a tétlen álmodóra. A percek futnak. Mi marad mögöttem, Hogy megjelölje: egyszer én is éltem? Vagy eltűnjek a sivatag setétben, Jeltelen árnyék, nyomom-kiveszetten? Nem, nem! Lobogva lázadoz a vérem: A milliókból mégis nem vagyok! A teremtésbôl részemet kikérem, Akarok tenni valami nagyot. Akarok? Én szegény boldogtalan! Ez éppen az, ami nem adatott! Az akaratnak rögös útja van, És én nem jártam ott! Ebbôl a kincsbôl nekem nem jutott, Az én soványka mesgyém mérve van: Én csak szeretnék, többet nem tudok, Akarok nem az én szavam. Mint vak leányka pengô bús gitáron Sose-látott napfényrôl énekel: Lelkemben tettek égô napja kel, És ernyedt izmú karjaim kitárom, Döbbentô álom szívemben dalol, Agyamban szent építô vágyak égnek, Titkokat túrni föl a föld alól És Bábeltornyát fúrni föl az égnek. És lázban, tűzben izzik a dolog, És három napig muzsikál a munka, És negyednapra hűlve, halva, únva Sok csonka torz fal égfelé zokog. És minden reggel új öröm, új kezdet, És minden este többen meredeznek: Új szégyen, új csonk, új tett-töredék. Egy minden kezdet, egy a vég. Valami megfog, hogyha fölkelek, Rám tekerôdzik valami, ha mennék, Mint láthatatlan szellem-kötelek, Egy titkos hang minthogyha súgna: ,,Nem még!'' A tettek izmos, fürgeröptű szárnya, Én árva lelkem, nem termett nekünk. A mi világunk: a sejtések árnya, A nehéz nézés a mi életünk. Cselekvés? Istenem, ha nem lehet! Az csak világos: hogyha tenni vágynál, Meg kell elôbb gondolni, hogy minek? És száz oknál -- megannyi rossz talánynál -- Csak meg kell állni, hogy mélyükre láss, És szét kell szedni ízeikre bátran. És itt a bökkenô: Ha rátaláltam A gyökerekre, ott sincs állomás. Egyet ha megfogsz, szólít már a másik, Minden gyökérrel száz fonódik össze, S ameddig látsz: elédbe messze-messze Gúnyos gyökerek útvesztôje ásít, Kétségbeejtô, buta labirint! A nyílásnál, napfényen, odakint Mint búcsúzó nap ôszi alkonyatkor, A messze cél: a tett még búsan int, De hol van már a vágy acéla akkor! És hol van már a tűz a hamv alatt! A mozdulás csak mindig elmarad. Ó milyen árva, néma rab vagyok! Lobognak bennem nagy, szabad dalok, Lelkemben élô tengerek zenélnek, És viharok repesô dala reszket, De holtak a dalok, mire ajkamig érnek, És mind a gyöngyök széjjeltöredeznek, Ha rontó ujjaimmal illetem. Ennenmagamból nem jut más nekem: Hideg lárvái régi dallamoknak, Szürkére száradt könnyek, égetôk. Mély templomomban orgonák zokognak, S én virrasztok a vasajtó elôtt. A dal vágyától cserepes az ajkam, És lakatmód ül néma végzet rajtam. Úgy omlanának számra büszke szók, A titkok zárát vágynám törni szóval, Magamba vetni a mélységvonót, Búvárharanggal, mélyre-szomjazóval, Leszállni minden irigy mélyre bátran, És látni mindent a szók üvegén, -- És látom: semmit, semmit sem találtam, Rossz üveggyöngyök vak búvára én. Hazug a szó: nem amit én akartam, Nekem se azt, -- ki tudja, mit mond másnak! Hát erre lettem: bús komédiásnak? Hogy valami rossz szereptôl sugalltan, Deklamáljak egy ócska színpadon, Föstött seben valódi könnyet ejtsek, S míg enszavammal magam gyilkolom, Elhervadjon bennem a Sugalom, Mint ablakdeszkán árva nefelejcsek? Én Istenem! Hisz amióta élek És amióta nyelvem oldva van, Mást sem teszek, mint magamról beszélek, És minden, minden hasztalan: Idegen szó minden szavam. Hiába vágy, hiába akarat! Minden, de minden mondatlan marad. A szó, a szó, minô silány egy jószág! Zörgô dióhéj, száraz babhüvely. Rég elhullt magva: az édes valóság, S marad a héj siket zörgésivel. Rejtett világ a valóság nekünk, Kivetjük rája csáklyaként a szókat, De semmit, semmit el nem érhetünk: Cserben hagy minden, bús kapaszkodókat, Nem markolunk mást, csak a híg leget. Ha titkotokat illetni akarja Az emberszó paraszti, durva marka, Elsiklik rajtatok, szent Lényegek! Ó ész, minô idétlen korcsszülötted, Minô csenevész fattyad is a szó! Egy másvilág forr benned és körötted És nincsen róla reveláció! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Írott betű / Szerkesztôség Szerkesztôség. Nagy asztalnál ülök, Elôttem versek, kusza garmadában, Kéziratok, novellák, kritikák, Klisék, fejlécek, angol magazinok, -- Írók, írók, kezdô rimánkodók És leereszkedô beérkezettek, Eszmék, viccek és cigarettafüst, Rovatok és elôlegek. És köztük, árván, fázó ihletünkkel, Izzó másvoltunk lappangó tüzében, Hárman, töretlen, fiatal szívek, Lélekhozók, gyanútlan akarók, Nagyot, gyönyörűt mozgatni merészek: Betűkövekbôl templom-álmodók! Még nem tudtuk, hogy senkinek se kellünk, Hogy szószékünkön egyedül vagyunk A mennyezeti Szentlélek-galambbal: A hívôknek (ha vannak) kedvesebb A zsinórpadlás dörgô-masinája, Az utcasarki verkliszó-zene, S a templomban az ásítás nyugalma Szundikálós litánián. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Írott betű / Írók asztala Kávéház. Nyüzsgés. Írók asztala. Findzsák, likôrök, vizespoharak, Könyvek, írott papírok, hamutartók, Sebes pincérek, belsô munkatársak, Pletykák, szerelmek, botrányok, krokik, ,,Mester!'' -- ,,Van egy témám.'' -- ,,A kötetem!'' ,,Levágom.'' -- ,,Két sort!'' -- ,,Tehetségtelen!'' ,,Kiírta magát.'' -- ,,Ezt olvassa el!'' ,,Szabadjegy.'' -- ,,Korrektúra.'' -- ,,Elsejéig!'' Egy lélek, melynek éber mélyén A gödöllôi erdôk csendje hallgat, Csak szívja, szívja, gôgös szomjúsággal, A füstös, súlyos élet-hangzavart. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Írott betű / Fôpróba Színház. Fôpróba. Félhomályos földszint. Üres páholysor. Álmos délelôtt. Csupa ismerôs és közömbös arc. A szerzô elbújt egy páholy-sötétbe. Csak én vagyok itt magánosabb nála. Egy támlásszéken meghúzódva hátul, A szétcsapódó függönyön szemem, S köszöntöm ernyedetlen áhitattal A Művészet viseltes istenét. És nem látom az erkély bársonyát, A kritikusok cvikkeres hadát, Festett papírt és festett arcokat, Azt sem tudom, hogy kritikus vagyok, És amit látok, meg kell írni holnap: Egy zengô szó, egy élô mozdulat, Egy csepp igazság már elég nekem, Művész-szívek maguk-se-tudta mélyén Az embert látom, és a Titkot érzem: A sugaras Szépség lobog felém. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Írott betű / Könyvek, sereggel Könyvek, sereggel, légió titán: Hajdani szentek, mai óriások, Nehéz orosz és skandináv próféták, Könnyű gallok, keserű angolok, Sophokles, Nietzsche, Shakespeare, Kölcsey, Móricz, Verlaine, Hebbel, Li-tai-pe, Pázmány, Pálinka, pezsgô, must és arany óbor, Az ember négyezredes Szent-hegyének Mindvalamennyi mámornedvei, Dal és rikoltás, síp és orgona: Csodálatos, vad, zengô tömkeleg. És jöttek, jöttek kábító özönben, Költôk, ikertestvérek, maiak. Halk fuvolások és beteg rajongók, Káromkodók és mellüket verôk, Térdepelôk, tántorgók és bohócok, És közepettük, erôszakosan És egyedül, a mindszenti Sikoltó. És én: Elôször a fülem bedugtam, És apagét kiáltottam haraggal. Aztán: hallgattam némán szánalommal Dalban vonagló véres szíveket. Utóbb: velôkig hasgatott belém Az össze-vissza-új ének siráma, S akkordjaikban zsongó húrvilágom Önzengzetének lelte meg riadva Alsó s felsô testvér-akkordjait. A felderengô mélyben elmerültem, S fölöttem összecsaptak altatón A zűr Jelen zsibbasztó árjai. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Razzia Angyalföld. Éjjel. Razzia. Megyünk: urak, rendôrök, írók. Sápadt csend. Össze-visszafirkált, Vakolathagyta tűzfalak. Egy-szoba-konyha. Pisla mécs. Penészes, pállott levegô. Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?) Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes Hasadt dunnával eltemetve Négy félig-ingű kisgyerek Halottas arccal hentereg. Az anyjuk ül, kiaszott mellén Az ötödikkel. Rámmered: Két nagy, üres, csodálkozó szem És két hegyes vad arci csont. Szoba. Füsttôl, bacillusoktól Fekete és savanyú légben, Nagy zsírpecsétes asztal mellett Tizenkét ember: öregasszony, Két fiatal pár, hét gyerek. Tizenkét sípoló tüdô, Tizenkét kínnal köhögô, Tizenkét véresen vonító Halál-kutyája. Ülnek együtt S halálraítélt ujjaikkal Cukrász uraknak csomagolnak Ezüstpapírba cukrokat. Pincelakás. Matrác a földön, Sűrűn, sorban, és emberek, Kiéhezett, agyongyötört, Halálig hajszolt emberek, Lihegô, pilledt emberek, Melegre-sajgó emberek, Férj, asszony, lány, legény, gyerek, Vad, össze-vissza gombolyag, Vad ember-kígyó forgatag. Szobák, pincék, zugok, lyukak... Az Inferno setét csodája Szakadt fel lábaim alatt! Véres fonákja a villamos világnak! Jaj, hát ez is van a világon! Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet, Tengernyi ember, aki nem-ember! Velem-egy-lélek emberek, Tenyésznek és ténfergenek, Fetrengnek és penészlenek, És rám merednek, mind rám merednek: Átok-szemek! vérvád-szemek! Minden szentek, segítsetek! Ki láttam ezt a látni poklot, Hogy éljek evvel? Mit tegyek? ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Miért? Én ha ledôlök fáradt vánkosomra, Isten nevében békén nyugoszom. Ôk felriadnak rothadt vackukon, Ha razziára rendôr zörget ajtót. Miért? Én hétszer mosom a kezem naponta, És vár a fürdô, szappan, tiszta gyolcs. Ôket alattomos, rekedt kacajjal Csókdossa szájon a tuberkulózis. Miért? Hozzám beszél évezrek bölcsessége, És lélek és természet énekel. Az ô szegény szemük csak láb alá néz: Szemellenzôs igásló így üget! Miért? Énbennem búg a szférák orgonája, És minden reggel Istennel beszélek. Nekik szegényeknek üres az ég, És Názárettôl milyen messze járnak! Miért? Enyém a mély, a magas és a minden, A végtelent lehellem levegômül. Ôk, mint a ló a taposó-malomban, Élnek dolgozni és dolgoznak élni. Miért? ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Jól van ez így? Jól van ez így? Istenes így? Szabad-e nekem így élnem tovább? Mikor a csengô hív a refektóriumba, És a kereszt alatt a leves párolog, Azt gondolom: Nem kell elfutnom innen Járdánülô kubikosok közé, Megosztani a kenyeret velük Meg a targoncatolást? Amikor várnak villamos teremben Melegszemű, jólfésült gyerekek, Hogy magyarázzak consecutiót És olvassak nekik Zalán Futását, Egy kérdés rajtam átnyilall: Nem űzne el, ha látna, innen Jóságos mesterem, A Trastevere Kalazanciusa, Napfénytelen utcák közé, Sápadtka rongyosoknak vinni Kátét És Ábécét és embermeleget? És amikor ülök az asztalomnál És bongatom az édes rímeket, És amikor márványos oltár Lépcsôin állok aranyos palástban, Valaki mintha hína: Talán a Krisztus? Az angyalföldi szükségkápolnának Szegényes Krisztusa? --: Ide kell a halász, Szennyes vizeire a külvárosi ködnek! A kérgeseknek kell a szó: Az össze-visszarugdosott Mostoha bárányoknak Serege sír vagy sírni se tud már Pásztor után!... ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Össze-vissza De hallanák-e szómat értük? És értenék-e szómat ôk? És érteném-e ôket én, Aki nem értek semmit immár Ezen az össze-vissza zűr-világon, És azt a furcsa idegent sem értem, Aki azt mondja bennem: Én... ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Vér az utcán Hirtelen erôszakos zörrenéssel megtorpan a villamos. Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezetô káromkodik. Mi történt? A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elô: Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok, Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendô egy törött boton Szemérmetlenül táncol a levegôben. Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít. Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé. Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet. Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost. Mi történt? Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek! És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felôl. Megálljunk! A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak, Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés. Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová? Kôdarabok surrannak a levegôben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá. Zörren az utcai lámpa üvegje. Lábak dobogása. Üvöltô jelszavak, szitok és zuhanás. Segítség! Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés: Jönnek a rendôrök! Attak! Fussunk! Jönnek! Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal, Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán, Nagy, széles, dobogó sorban. Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja. Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz! De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetôkbôl! És nem vagyok a kardosokból! Vagy mind a kettô én vagyok? Irgalmas Isten! Mind a kettô én vagyok?! Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók. Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard. Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább, Vér! Messzirôl puskák ropogása kattog. Lônek! Emberekre! Vér! Állok magamban egy kapubolt alatt, Pihegek a falnak dôlve és kétségbeesetten Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat. Ó jaj, szegény futók! Vér és verejték csorog az arcotokon, És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és ôrületet, És hány tudja köztetek, miért? Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket! És jaj, ti szegény rendôrök! Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk, Kiknek kardot kell vonnotok, Akikre száll kô és káromkodás, És markotokon csurran a vér, Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony. Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek! És ti szegény, szegény nagyok, Kapitányok, grófok, miniszterek, Kiknek fejére zúdul minden átok, És lelketeket égeti a vér, Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak! Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek, Szegény testvérek, igavonó vakok, Vak gyilkosok és vak öngyilkosok! Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák! Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást, És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet, És könyörülni nyomorult magunkon: Hátha talán még megkönyörül rajtunk A meggyalázott Isten! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Prédikáció És miután bezárt ajtók megett Feltúrtam mind a könyveket, És megtanultam, mit beszélnek A bölcsek és a lázadók, Egymásra-zendült szívem két felének Imígy tartottam prédikációt: ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Credo quia absurdum Sírhatsz! Hiába! Lángol a vad Szüret. Vér-gálicokkal csorgadozó nyesett Fürtökre vár a Tiprató Kád, Várnak a vad taposó legények. Két ôsi tipró, két iszonyú iker: A Bűn az egyik, másik a Balgaság. Sivalkodó kis szív-szemeknek Mustja zuhog feketén alattuk. Hiába lángol háborodó szemed, Üres szemgödrük rád vigyorog bután: A Krisztus tűzszemét se látják, Hát a te pisla picinyke mécsed! Hány zengô lélek sírta siralmadat, Ó hány acélszív ökle dörömbözött Mellük bozontos boltozatján: S tombol a tánc, fut a vér a Kádban. Nincsen reménység: hinni tanulj, szívem, A nincsent hinni, hinni a képtelent: Az érthetetlen Értelemnek Hinni tanuld igen--es malasztját. Az érthetetlent Értelem életi, Rothadt szembôl is bort fanyarul a must. Övé a szôlô: és a Gazda Tudja, miért, hogyan és mi végre! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Tenni, tenni Haj be vénes bölcsesség ez, Ifjú szívem, haj be bús! Könyves ész ha erre végez, Sajgó szívnek csak kevés ez, Ki tövissel koszorús! Nem születtem eszme-ágyon Elheverni álmodón: Tenni, tenni, tenni vágyom! Élni mért e bús világon, Hogyha meg nem mozgatom? ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Második rész: Véres utca / Kenet Csitt, nyugtalan szív, légy szerény! Öröködet te magad választottad: A legkisebbet és a legnagyobbat A föld színén. Te választottál: jó neked! Jól járt fölötted sorsvetô-fonálod: Hát simogasd, ahol elôtalálod, A lelkeket. Nézd, nézd, fönt, lent: özönlenek! Szívükön száz seb láthatatlan lángol. Kell, hogy te lásd: azért kaptál a Lángtól Lámpás szemet! Lámpás szemet, orvos kezet, Szívet, mely ég, mint Mózes csipkebokra: Eredj és légy ütôdött homlokokra Zsongó kenet! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Földindulás Földindulás! Földindulás! A Kéz mozdult meg lábaink alatt! Úgy jártunk rajta eddig Akár az alvajárók, Akár a játszó gyermekek, Azt hittük: így, szilárdan áll, És minden mindörökre így lesz, És így kell lennie. Hogy van egy pápa, százéves, Leó, És van egy örökéletű öreg Király, És hatvanhét és negyvennyolc a zászló, Packáz és rubrikáz a hivatal, A Vármegye hajdús kocsin parádéz, A munkás népgyűléseken szaval, A nemzetiségi izgatók hazudnak, És emeletes szép Cunard-hajókon Amerikába szállnak bús parasztok, És ezer éve kél és száll a nap, Gyémántküllôkön forog a világ. De megmozdult a Kéz, A mindenség megreccsent legbelül, És minden össze-vissza tántorog. Máról-holnapra meghalt a bizonyosság. A holnap, a holnap vérveres És borzadály-setét! Valami lesz. Valami jön! A láthatatlan, sejthetetlen Elme, Amely mozgatja a tartó Kezet, Valamit gondol! Virrasszunk és imádkozzunk: Isten valamit mondani akar. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Dalt, dalt! Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk! Sírtunk, susogtunk eleget! Sipogó, szürke verebektôl Tanultunk nyálas éneket. Ritmust immár hadd adjon egyszer A mennykô és a fergeteg. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Barakk Vén katonák közt pap vagyok. Szürke mellemen keskeny stólám Egy-egy sóhajtól megsajog: -- ,,Húsz éve gyóntam!'' -- ,,Harminc éve gyóntam.'' Bűzös barakk, levegôtlen sarok. Penészes szalmazsákon görnyedek. Közöttem és a kártyázók között Egy felakasztott sáros köpenyeg. Harapni lehet füstöt és ködöt. Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van. Ülök, zsibbadtan, félnap óta egyben, És hallgatom a félhomályban, félaléltan, Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek, Deres bajusz alól amint elôdöcögnek Nehéz szavak, szégyenlôsen, rekedten: -- ,,Hát volt az is!'' -- ,,Bizony, a nélkül nincsen!'' Odahaza most duruzsol a kályha, Itt is, ott is, akiket szeretek, Már készülôdnek éjszakára. Az egyik: sóhajt, ahogy ágyba tér, S fia életét Istennek ajánlja. A másik helyre rakja könyveit S a Matutinumot anticipálja. A harmadik, negyedik, ötödik Már megtanulta a holnapi leckét És most készíti kis füzeteit. A szomszédban emitt A két hadnagy-lakótárs is lerakta Sártól nehéz, nagy bôrlábszárait. Az egyik ír és állományt jelent, Másik feledi a gyertyás jelent És sárgatáblás regényébe mélyed. Itt is, csak túl a köpenyegfalon, Szalmazsák-széken, láda-asztalon, Röhög, kártyázik és füstöl az élet. Én meg csak ülök a barakk zugában, És nem is érzem, hogy fagyos a lábam, Észre sem veszem, hogy a könnyem Hideg fonálban csordogál, Mikor egy-egy öreg magyarnak Kemény mellébôl fölzihál: ,,Jaj, lelkiatyám, nagyon-igen bánom.'' ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Amikor minden visszájára fordul Amikor tetszik, hogy próbára vess, Mikor mindent kegyetlen köd fedez, Amikor lelkünk elszürkül a portul, Amikor minden visszájára fordul, És megfakul a földi szeretet, És úgy állunk a Minden közepett Egyesegyedül, s már-már görnyedünk: Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Testvérek vagyunk! Sok-sok millió testvérszív sajogtát, Haragos Isten, hadd hozzuk eléd. Szüntesd az Ostor rettentô suhogtát, Mondd, mondd, Uram, már, ó mondd, hogy elég! Egy anyaföld sír száz sebben alattunk, Millió szívek egy vágyra virradtunk, Egy szó szaggatja mellünk és agyunk. Soha-soha még így rá nem riadtunk, Hogy milyen nagyon testvérek vagyunk! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Szolgálat Ferencvárosi teherpályaudvar, Nagy marhaszállító vagón. A padlatára hintett szalma közt Fáradtan fekszünk, tíz cserkészfiú. Ma éjjel mi vagyunk inspekciósok. Negyedórája, hogy elcammogott A legutolsó menekült-vonat. Elszállítottuk sebesültjeinket, Az éheseket megetettük, A szomjasokat megitattuk, Az állatokat elláttuk alommal, Megfutottuk a megbízásokat, Most két órát pihenhetünk: Hajnalig nem jeleztek vonatot. Fekszem, hanyatt a ritkás szalma közt, Egymagam ébren, nem tudok aludni, Kemény a padló és a szalma szúr. Keményebben szorítja mellemet Fásult kérdések durva markolása. Élesebb tôrrel szúrdal szívemen Keserűség alattomos nyílzápora. Fekszel, lihegve, lázas-éberen, Penészes szalma-vackon, és körötted Az eszelôs emberiség Ágyúzenére, zörgô csontzenére Haláltáncot kereng! A föld szívébe véres árkok ásnak Pokol-csatorna-hálót, Vérnek, halálnak, bűnnek, kárhozatnak. Tűzontó gyilkos szekerekbe fogják A boronáló, békés barmokat, Jámbor parasztok gyilkolni dühödnek, Templom szívét, Isten harangját, Gyilkolni küldi a gyôzelmes ördög, S a Két Kôtábla mind a tíz bűnét Törvény avatja káromló erénnyé. Nyugat síkjai, Kelet hegyei, Észak mocsara, Dél kôszikla-pokla Magyar testekbôl vonnak takarót. Magyar véren részegszik a világ. A véres orkán ôrült forgatagja Szétfújja ezt a kismaroknyi fajt. E magaontó, bűnös, drága vért, Mely eddig vétkes cseppenként szivárgott, Öngyilkos késen, most téboly-toron Akószám issza semmivé a föld. Jaj, elfogyunk, jaj, meghalunk! Magyarság árva mécse, jaj neked! Kitárva rád két iszonyú torok: Vad ellenség és óriás barát. Olyan mindegy, hogy melyik fújja el Szegény, sápadt, halódó mécsbeled. A hóhér Sátán vágószéke tárva. A levegôben láthatatlan Ostor Csattogva hajtja négy égtáj felôl Falánk torkába, vége-nincsen árban, Az édes szép virágos életet: Pufók fiúk, karcsú fiatalok, Fontolt férfiak, ingóléptű vének, Bekötött szemmel, egymáson tiporva Tülekszenek az égô Híd felé. Veres kórusban sír a föld utánuk: Igavonó, nehézkes asszonyok, Riadtszemű, vérszegény gyermekek, Szántatlan föld és születetlen élet, Eltemetett múlt és halott jövô. Miért? Miért? Ki tette ezt? Kinek agyában kelt a gondolat? Ki forgatja a szörnyű Kereket? Ki áll a Gépnél? Milyen iszonyú Generális gyilkos pálcája jár A fekete-vörös térkép fölött? Mi ez? Miért? Mi végre? Jaj, nem tudom! Jaj, semmit sem tudok! Csak azt tudom, hogy nem tudhatja senki, És hogy hazudik, aki mást beszél! Csak azt tudom, hogy van egy Gondolat, Mindenestül nem-ember-gondolat, És abban egy a kezdet és a vég, A Honnan? és a Hogyan? és a Mért? És ami nekem ôrjítô setétség, Abban a gondolatban napvilág. Csak azt tudom, hogy van egy Akarat, Ô akar mindent, ami akarás, Ô akar mindent, ami akaratlan, És ez az Akarat a Kell! És ez az Akarat az Így jó! És ez az Akarat az Amen. És én akarom, amit Ô akar. Fiúk, hajnal van! Kondul a harang. Itt az új vonat, új nyomorultakkal! Sebesülthordók, küldöncök, üdítôk, Sorakozó! Szolgálatban vagyunk! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Isten forrása Ó nyári vasárnap reggelek! Ó fecskék friss zenéje! Anyámmal a kastélykerten át Megyünk misére. Kezében öregszemű olvasó S egy nyűtt Elmélkedések. És minden ember ismerôs, Amerre nézek. És minden ember ránk mosolyog És ránkköszön utcahosszat. Mindenki kapott már tôle jót, És senki rosszat. Ha írni kell idegen levelet, A jótanács ha drága, Ha elfogyott a liszt, a zsír: ,,Majd ád a Sík-naccsága!'' Kis árvákért ki tudja más, Lábát térdig lejárni? Beteget más virrasztni ki fog, S halott szemét lezárni? Házak és szívek titkai Elôtted nyitva régen. De mit tudják az emberek, Mi vagy te nékem! Mit tudják azt az emberek, És el hogy is beszéljem, Hogy anya és testvér és barát Vagy egy személyben. Hogy a szemembôl olvasod, Mit volna szeszélyem ennem, De ragyogsz, ha kigyúl a gondolat Szikrája bennem. Hogy testem lágy párnája vagy, És lelkem ihletôje, Isten forrása: életet Iszom belôle. ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Az egyetlen kéz Jegyzet Kezed, mely most akár egy kisgyerek-kéz, Olyan soványka, takaró kezem Körülkulcsolja félénk öleléssel, És áhítattal teljesen. És a nagy csendben gyöngyözô szemed És buggyanó szavad lesem. Ó, hogy látom a gyér szavak nyomán... Flórika... rózsaszínruhás, tizenhatéves, Táncol, valcert a bolondos fiúkkal, És elfelejti, szegényke, hogy éhes. Flórika táncol... Oly vidám, oly édes... Elnézi egy bozontos, morc legény is Égô szemmel a szoba szegletébôl... Szakadt a gombja, és felsô zsebébôl Kikandikál a Magyar Themis... Tornyos ház. Ôsz van. Téglás konyhapince. Vörösen forrnak a nagy katlanok, Zubog a két nagy üst. Nehéz az illat. Szilvalekvárt fôznek az asszonyok. Anyuka ott ül a középen, És ki nem fogy a kötés a kezében S uralkodik, akár egy királyasszony. De száguldozva, mint a vihar, Rohanunk le a lépcsôn Bandival. A latin leckén összemarakodtunk: Futunk anyushoz, hogy igazat osszon. Én vagyok bűnös, kikapok, És az anyuka szomorú! És zokogva szívére borulok (Ha az anyuka szomorú, Az élet oly borzasztó és kietlen!) És úgy kiáltom kétségbeesetten: ,,Jaj, verjen meg anyukám, csak szeressen!'' Karácsonyeste délutánja, Ereszkedik az alkonyat. A Ház a gyerekeket várja. Ilma néni a nagy szatyorral Sajtért és almáért szalad, Anyus a harmadik szobában Most szeleteli a halat, A dióspatkót hűlni rakja, És ablak közé a vajat. Fát vet a kályha parazsára, (Lacika, ne légy láb alatt!) S a kis kapuból ki-kipillant, Nem füstöl-e még a vonat? A karácsonyfa készülôdik Az abroszlepte zongorán, A pásztordal akkordja bújkál A váró billentyűk során. Fenyôfaillat lengi át A kis szobát, És jézuskás meleg mosollyal A szürkületbe szétdalolja A karácsonyfa dallamát. És mindenhonnan visszacsókol Ami az égi s földi jóból Itt egy helyen ütött tanyát: Az anyamell, az anyafészek, Az elsô, legemberebb pihegések, Élet, otthonban és melegben: Szemetekben és szívetekben Ti drága, drága két anyák. Ó, fogom édes, egyetlen kezed! Érezd te is a kezemet, Mely most a tieden remeg: Hiszen a tied ez a kéz, A te húsod és a te véred. Hogy öleli a lelkedet! Hisz a te lelkedbôl lobbant életre hajdan: Fényedbôl fény lett, És szeretetedbôl szeretet. Így fog egymásba mindvégig pihenni Kézben a kéz, és lélekben a lélek, Míg majd egyszer egy ünnepélyes Pillanatában a kegyelemnek Az egyik kéz egy gondolatnyira enged És belesimul boldog-csendesen Az Isten nagy anyakezébe És benne egy percig pihegve pihen. Aztán a következô pillanatban Kinyúlik újra néma áhítatban A másikért, amellyel egy, És el nem bocsátja soha többé, Míg elsimul majd egyszer mind a kettô Egymásban és Istenben mindörökké... Rám járt az ünnepélyes pillanat. Az Egyetlen Kéz eleresztett. És én szorongatom a kis keresztet A zörgô olvasón. És eltörik a szóm... (Valami eltört, összeforraszthatatlanul...) ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Sibyllák éneke (Az Advent c. oratóriumból) Sibyllák kara: Imádunk téged, ismeretlen Isten, Imádunk téged, titokzatos Úr, Akinek neve homlokunkra írva, Akinek nevét a vajúdó verejtéke sírja, Akinek neve kísér a záruló sírba, Láthatatlanul, olthatatlanul, Kimondhatatlanul. Imádunk téged, ismeretlen Isten, Imádunk téged, titokzatos Úr! I. Sibylla: Illatban, harmatban, csillagdalos éjjelen: Tavasszal bimbó boldogan így terem. (KAR: Csupa illat! Csupa illat!) Nyögés, sikoly, verejték, vér és gyötrelem: Az emberfia így terem. (KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!) És mégis öröm! És mégis öröm! Ember született a világra! (KAR: Ember született a világra!) Ki mondja meg, mi várja? Boldog lesz-e, vagy boldogtalan? (KAR: A végzet, a végzet írva van.) Áldás lesz-e, vagy átok? Poklot hoz-e, vagy mennyországot? Kérdeni, kutatni hasztalan. (KAR: Sirassátok, sirassátok:) A végzet, a végzet írva van. A végzet írva, a végzet örök, Nem ismeri más, csak aki fenn dörög, És írja az írást, olvashatatlanul. (KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten, Végzet írója, érthetetlen Úr!) II. Sibylla: Szöcsketáncos hajnali réten, harmatmámoros éjjelen: Így kezdôdik a szerelem. (KAR: Csupa illat! Csupa illat!) Cukros vér és beteg holdfény, förtelem és gyötrelem: Ezzé lesz a szerelem. (KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!) Mégis gyönyörű! Mégis gyönyörű! Kéz kézbe sóvárog örökre! (KAR: Kéz kézbe sóvárog örökre!) Hol a kéz, amely egybekötözze? A kéz, a kéz, a mennyei kéz? (KAR: A kettô csonka, az egy az egész!) Az egy az áldás, a kettô az átok! Ki látta, ki látta a boldogságot? Magánál többre ki merész? (KAR: Találgassátok, imádkozzátok: A kettô csonka, az egy az egész.) Hiába feszülnek a földi karok: Csak egy az egység: aki fenn mosolyog, Örök-egybe a kettô csak benne borul. (KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten, Oldhatatlan egység, foghatatlan Úr!) III. Sibylla: Isten az ember! Az ész meg a kéz Olympra veri a várat. De pattan az ér, de feccsen a vér: És tetem az ember, és dög az ember, Akár az esztelen állat. (KAR: Az ítélet fejünkre írva áll, A tagló fejünkre mérve már. A máglya rakva, az urna vár: Halál, halál, halál!) Minden édes vége rút, Minden ösvény egybefut, Minden lábnak egy az út: (KAR: A sír, a sír, a sír.) Minden érzés ebbe fagy Ebbe dermed istenagy Mind a szent és mind a nagy: (KAR: A sár, a sár, a sár.) De aztán! A test el-asztán! Mi jön aztán, mi jön aztán? Félek, félek, félek, -- Mégis, borzongva remélek: A lélek, a lélek, a lélek! Mi jön aztán? Mi jön aztán? (KAR: A Semmi! A Semmi! A Semmi!) Nem, nem, nem! A szívem mondja: Vagyok valaki gondja! A rontást egy rontó rontja! Aki alkot, tudja mért! Aki széttör, tudja mért! A testem mondja: a lelkemért! A lelkem mondja: Vagyok valaki gondja, A vég a kezdet pontja. A minden mondja: Múlás, szülés, szakadatlanul. (KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten. Kezdeten, végen egyetlen Úr.) ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / És jönnek hozzám Jegyzet És jönnek hozzám emberek, Férfi és asszony és gyerek. Az egyik mondja: Testvér itt vagyok, Segíts! Ha nem segítesz, összeroskadok. Halálos csend idáig kergetett. Elég! Megfulladok, ha nem beszélhetek. A másik mondja: Minden össze-vissza! Vad labirint Köröskörül az életem fölissza. Két hang-iker verekszik vérre bennem: A Nem igen ma, holnap az Igen nem. És mind a ketten énbelôlem vannak. Testvér, segíts! Ints rendet és magyarázz meg magamnak! Én vétkeim! -- kiált a harmadik, Burjánzanak, pokoli bürkök, És vigyorog rám kaszával az ördög. Testvér, téged a Krisztus küldött! Mondd, mondd hogy minden megbocsáttatik! És jönnek, négyen, nyolcan, tízen, Véres flotta fekete vízen, Reggel és este és minden órán Csókolni szegény viola stólám. Lihegve mind elém omol A vérzô, mély embernyomor: Koldulni hullott kényes régi princek, Apadt szemek és roskadó gerincek, Pogányok, akiket bálványaik megöltek, És véresmosolyú mártírok, A siket törvény kerekébe törtek. Eleven múmiák, emberi lárvák, Kikbôl a lélek tovaszállt, Kik virrasztanak halott ideált, Aszott magányosok, keserű árvák, És keserűbb, aszottabb, árva párok, Kiknek a vére cseppenként szivárog, -- Ezer sikoly és százezer fekély: Emberkönny- és vér-óceán, amely ajkamig ér! ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Szabadíts meg a gonosztól! És hányszor nem lehet segíteni! Egy vérzô pár. Két egymásnak való Szép, igaz ember. ,,Milyen boldogok, Milyen igazán boldogok lehetnek!'' -- Örülnék nekik, messzirôl ha nézem: Közelrôl jajszó, sikoltás, pokol. Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van, Egy szabad szemmel meg sem látható Picike pont, és abban egy fulánk, És a fulánk szúr, a megszúrt sikolt, A sikoltás a fulánkosba szúr, S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb A második döfés, kétszerte tépôbb A második sikoly, s a harmadik Megint halálosabb és gyilkosabb. Könyörögnél az egyiknek: ,,Barátom, Csak egyszer törd el a fulánk hegyét, Egyetlen egyszer legyen, hogy ne bánts: Másképp lesz minden!'' Sírsz a másikának: ,,Egyetlen egyszer tűrd el a sebet Sikoltás nélkül, csak egyetlen egyszer Maradj mosolygó, és örökre gyôzöl!'' Hiába minden: ,,De hát mért gyötör?'' -- Zokog fel görcsös-keserűn az egyik. ,,De ha ô rámsikolt!'' -- kiált a másik, -- ,,Mint egy gonosztevôre!'' Nincs tovább: A sudaras, nagy, lombos drága fát Tűhegynyi résen megöli a szú. És nem lehet rajtuk segíteni! Ó hogy az ember milyen tehetetlen! Fiatal férfi, okos és derék. A lelke sudár, mint egy szép fenyô, És mégis egyre vállbahúzott nyakkal Görnyedve jár, mintha mindenkitôl Bocsánatot kérne, hogy élni mer, Mintha szégyellné lelke kincseit, Szinte szánalom nézni rá. Miért? Mert azt hiszi magáról, hogy kicsi, És retteg, hogy ha kiegyenesíti. A derekát, meglátják, mekkora, És gúnyosan találnak nézni rá, Vagy, ami sokkal szörnyűbb, szánalommal. Hát inkább összecsuklik önmagától, És azt mondja magában: ,,Ostobák, Azt hiszik rólam, hogy kicsiny vagyok, Pedig én tudom, hogy nagyobb vagyok Valamennyiüknél, csak úgy teszek, Mintha kicsiny lennék, mert mulatok Az embereken, hogy olyan kicsik!'' És mondom neki: ,,Testvér, föl a fejjel! Hisz olyan szép vagy és olyan sudár! Hadd nézzünk föl rád! És örülj magadnak! Mindnyájunk kincse vagy, csak egyenes légy!'' Rám néz, és megszorítja a kezem, Szemében könny, azt súgja: ,,Köszönöm.'' És magában azt mondja: ,,Szán ez is!'' És elmegy és még jobban összegörnyed. Ó hogy az ember olyan tehetetlen! Azt mondja bosszúsan a harmadik (És egyszer sír hozzá, és másszor ásít): ,,Én nem tudom, mért élek a világon! Egyedül vagyok. Megvan mindenem, Okos vagyok, egészséges vagyok, Nem izgat semmi és nem érdekel Semmi, de semmi, minden oly unalmas! Reggel fölkelni, lefeküdni este, Napjában négyszer enni, hírlapot Olvasni, délelôtt a hivatalt Lemorzsolni, egy ostoba libának Rúzsát csókolni, és négyszer hetenkint Borotválkozni: Hát ennyi az élet? Buta komédia! Elôbb-utóbb, De meg kell unni, s pontot tenni rá!'' ,,Felebarát, keress egy célt magadnak, Egy eszmét, egy ügyet, egy ideált, Aminek élj, és feláldozd magad. Csak attól lesz az élet érdemes, Ha odaadjuk. Mindegy, hogy minek: Ha odaadtad, akkor megtalálod, Ha feláldozod, akkor a tied!'' -- ,,Mit erôlködjem? Hol van olyan eszme, Amely megérné, hogy egy napra is Föláldozzam a kényelmemet érte?'' ,,Szeress valakit! Egy lelket keress, Akihez jó légy! Oszd ketté magad, Csak aki ád, csak az kap igazán! Nem jó egyedül! Szeretni születtünk!'' -- ,,Kit szeressek? Engem se szeret senki! Ej, mégis más bolondja nem leszek!'' ,,Gondolj Istenre! Krisztus! Másvilág! Ego sum via veritas et vita!'' -- ,,Az Isten majd csak meglesz nélkülem!'' Nem, nem lehet rajtuk segíteni! Az embervolt keserű csôdje ez! Sírjunk, sírjunk, elesett emberek, És kiáltozzunk mind, emberen túlra: ,,Jöjj, szabadíts meg minket a gonosztól!'' ======================================================================== Harmadik könyv: Kemencében / Fekete kenyér (1931) Harmadik rész: Szolgálat / Csillag Jegyzet Ez a világ az ördögé! Már csak belátod? Jaj nagyon is belátom, De mit tegyek: mégis az én világom! Csak szeretem ezt a szegény világot! Eh, rúgj belé! Maga kereste! Pusztuljon magába! Te félreállj! Hiszen már rúgnám rég, -- de fáj! Nekem jobban fáj! Mindhiába: Csak az enyém, és csak az Istené! Ej, romban régen, ami isteni! Bolond, aki a romokon veszékel! Evvel az élve-rothadt nemzedékkel Már nincs mit kezdeni! Jaj mérgezettek a kutak! Az Isten hidege megvesz! De indulhatnak új utak! A Csillag Istállót mutat: Bocsássatok a kisdedekhez! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Életem útja közepén Életem útja közepén -- Ó ezt az édes utat hogy szerettem! -- Akit az Isten küldött, hogy akarjon helyettem: Új utat írt elém. Még nem is értem, hogy kerülközött. Csak tapogatom magam a talárban, Akár az egyszeri szabó a bálban, Mint Saul a próféták között. Vonogatom a vállam, És hümgetem, furcsállom a fejemben: Hány ember volna boldog a helyemben! Hány volna hétszer különb ide nálam! Én nem kerestem, Isten látja lelkem! Nekem jobb volt a gyerekek közt -- Verebecskének verebek közt -- Bukfenceznem és csiripelnem. Itt komolyan kell szóljak komolyoknak: Ülök egy nagy magas katedrán, Sok várakozó szem mered rám, És óraszám sem mosolyognak. Az öreg Házat csak-csak visszasírom, A gyökereim ott eredtek, Ott szerettem és ott szerettek. Ott, ott magától szólt a sípom. Ez más világ! Más életek másképp zenélnek! Sok esô kell átültetett gyökérnek, Míg forran új csírát. Ej, ahogyan van, úgy a jó! Durcás gyerekképp mit ficánkolódom! Aki átplántált ilyen kurta módon, Legjobban tudja, mi nekem való. Ami dolog, majd csak eligazítom: Tudok úgy, mint más, a kaszához én is, Amilyen másé, lesz az én kepém is, És kebelemben itt a régi sípom. És lesz a lelkekben is otthonom! Jó ember itt is van elég, Aki a szívét tárja ki eléd, S csak megérzik, hogy a szívem hozom. Hát vállalom, amit a sorsom ad, Csak kettôért könyörgök Istenemnek: Uram, csak szívem maradhasson gyermek, És el ne vedd a sípomat! (Szeged) ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Koszorú ¨ÇůĺňíĺëĺéíîĺëŠ Életem koszorúja, drága lelkek, Élô virágok, Isten szépei, Kiket egyenként úgy adott nekem Játékos kedvvel, ingyen kegyelembôl, Hadd teszlek most le csendes áhítattal A lépcsôre a Legszentebb elé. Hadd nézlek boldog meditációban: Legyetek ma is mint olyannyiszor, Lompos lelkemnek exercicium. Akik annyiszor gyóntatok nekem, Most nektek gyónok én. Nem bűnöket, (Atyjáról gyermek föl nem éri ésszel, Hogy lehet rossz is, aki neki oly jó) Én a csodákat gyónom, a csodákat, Amiket általatok ad nekem Mindennap Isten, amiket ti adtok, Amik ti vagytok énnekem. Ti vagytok nekem a hús és a vér: Az életet tapintom rajtatok. Barlangban ül a Plátó embere Hátával fordul a világ felé És csak a szájnál égô tűzön át Barlangfalára ingó árnyakat: Ködképeit szemléli a Valónak. Hozzám, barlangom áldott hűvösébe Nem árnyak lengnek: eljött a Valóság. Ti, mint a sorsos Szentiván-tüzén, A félôs lángon átszökdöstetek, És elvetvén az árnyak fátyolát, Megmutattátok hús-vér lelketek: Élô, pihegô, véres életet. Milyen gazdag vagy, élô koszorúm! Ebben a csendes kis virágcsaládban (Nem ember keze válogatta egybe!) Az embererdô minden színe itt van: Férfi és asszony, gyermek és öreg, Pap és ifjú és özvegy és apáca. Ó én parányi univerzumom! Ti vagytok az én eleven könyvtáram, Pszichológiám, pasztorálisom, Laboratóriumom, klinikám, Csillagvizsgálóm, világkábelem: Az emberiség idegrendszerében Nincs rezzenés, mely át ne futna rajtam Szívembekapcsolt ereiteken. S ti vagytok nekem a Negyedik Szentség: Lelki-tükör és erôs-fogadás. Ó hogy érzem az égô parazsat, Amit csüggedt fejemre gyűjtötök! Jöttök hozzám és mea culpát mondtok: És én ülök a Székben görnyedezve S adok bűnökre abszolúciót, Amik feketén ülnek rajtam is. Jöttök, tanácsért, járatos atyához: És én levájok agyamba, szívembe, És a fenékrôl hozom fel a választ, Véremmel írtat, amit annyiszor Kellett volna már mondanom magamnak, Ha mertem volna kérdést tenni arról, Amit vérig szánt szavatok ekéje. És jöttök, jöttök kézcsókkal köszönni A jót, amit kezembôl kaptatok, Együtt örülni jöttök boldogan A szépségen, amely kannám nyomán Kinyílni serkent belsô kertetekben. És én már szívnám az új illatot Alázatos önérzet örömével, És már hangolnám a himnuszra lelkem, De hirtelen csak enmagamra hull Tekintetem, és látom megriadva Én öntözetlen, össze-visszagázolt Hernyók-kikezdte gyümölcsösömet: És fönnakad a nyelvemen a szó, És szaladok a szerszám-kamarába Kertészollóért, kannáért, kapáért, Mert nincsen órám, veszteni való: Hogy mehetek a menyegzôre majd, Ahol az én háznépem lesz a násznép, Ha valamennyi között egyedül Énnekem nincsen menyegzôs ruhám! Aki meg nem jön, aki elkerül, És nagy távolból szégyenkezve-formán Csak lopva néz felém, hogy elkerülje A szememet, -- ó nem is sejti tán, Hogy pillantása éles nyíl nekem, Mérgezett nyíl, a lelkifurdalás Vesékig égô vad savába mártott. Miért hogy elkerül? Hogy nincs bizalma? Fáradt? Vagy megriadt? Vagy megcsalódott? Föltéptem tán egy forradó sebét? Vagy nem volt elég az elmélkedés: Az orvosság a bajhoz nem talált? Vagy türelmetlen voltam a beteghez, Akire visszajárt a régi láz, És most úgy érzi, hogy úgyis hiába? Azt hiszi tán, hogy közömbös nekem? Nyilván nem szólt a szeretet belôlem, Vagy dadogott. Korán fáradtam el! Nem voltam állhatatos az imában S a virrasztásban érte! Menni kell, Utána menni, vissza-hazahozni! Vagy várjam csendben, míg megjön magától, És kezdhetem elôlrôl? Akkor is, Ti akkor is mellettem állotok. Amikor Mózes állott a hegyen S imádkozott kiterjesztett karokkal: Az ô népének állt a gyôzelem. De amely percben karja elhanyatlott, Fordult a harc, és Izrael futott. És akkor eljött Hur és Józsué, Aláfeszültek a fáradt karoknak, Megtámasztották a csüggedt imát, És Mózes végig, naplementig Állhatatos volt, és gyôzött a nép. Így állított az Isten minket is A harc fölé, a szédítô oromra Hamar hanyatló, hűtlen karjainkkal, Szegény, kicsiny, félig-se-szenteket. Ó ti tudjátok, mennyit küzdenek A ránk-fonódó Isten adta lelkek, Milyen kétes és milyen messze sokszor A gyôzelem, hányszor aláhanyatlik A küzdô karja, s hányszor belezsibbad A kislelkű nem-Mózes az imába! De köztetek, ti drága szent-család, Akad egy mindig, aki odalibben És megtámasztja lankadó karom És megsegít együttimádkozással Embererônél állhatatosabbra, Usque in finem, lélekszakadásig. Ó majd ha üt a végzetterhes óra, S oda kell lépni vonakodhatatlan Az Utolsó Gyóntatószék elé, És kérdi majd a Bíró: Mit hozok? -- Énnekem nem lesz fölmutatni másom, Csupasz kezemben kis kettôt viszek: Egy repedezett gyerek-bodzasípot, És ezt a drága emberkoszorút, Amit még csak nem is magam kötöttem, Csak óvtam, csak ápoltam, csak szerettem, És semmi másom! -- Ó, úgyis tudom Mit mond erre az igaz Gyóntató: A sípot a magad kedvére fújtad: Ebben elvetted a jutalmadat. A virágokat én adtam kezedbe, S illatuk széppé tette életed: Ezért az érdem ôket illeti. Ha mégis mostan jobb oldalra léphetsz, (Ó mégis, hátha hozzáadja ezt is!) Nem teszi más: egy leheletnyi illat, Mely róluk érted föllehelt az égbe, S amely megérzik most is lelkeden: Mert aki mindig virágokat ápol, Csak megmarad az ujjai hegyén Egy leheletnyi ismeretlen illat, S a mennyország legalsó lépcsejéig Ez az egy csöpp illat is fölemel. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / S. O. S. Jegyzet (Alszeghy Zsoltnak) Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztôk helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égô áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet. Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipôkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gôg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgô koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz ôket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri ôket. Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ô. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ô lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig. Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt. Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felôl Hallod az ôrjöngô tülekedést? Azelôtt régen, kemény kapitányok, Erôs hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értô parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentôcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértôl sikamós, Egymást gázolja ôrjöngô tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az ôrült módra túltölt csolnakok. Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végsô szavát egy süllyedô világnak, A csupasz lelkek hördülô imáját. Ki törôdik a süllyedô hajón A veszendô lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törôdtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végsô, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló. Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végsô sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Testvér (Balanyi Györgynek) Vasútról jövök, késô este van. A pihenô ház setét, hangtalan. De a folyosó végén enyhe vékony Fényecske néz rám ajtóhasadékon. Valaki vár ott, nyílt ajtó mögött, Valaki, aki tudja, hogy jövök, És tudja, hogy bár haza éjfél vetne, Az elsô utam csak hozzá vezetne. Most ül a sárga lámpa-kör felett, Sasszeme Giotto képére mered, Hol a Hatszárnyú Férfi a sugárral A Poverellót most szegezi által. Forgatja súlyos fóliánsait És édes Umbriáról álmodik, Hol Leó testvér, Isten barikája, San Damianóban zörget éjszakára. Belépek. Lámpaellenzô mögül A Dante-orr az ajtónak szegül, És a belépôt pattogón fogadja Zsémbes kötôdés tréfás zuhatagja. Ó, milyen kedves ez a hang nekem! Egy negyedszázad óta szeretem. És kél a válasz, testvér nóta-nembe: Két összeszokott iker szablya-penge. Aztán, hol jártam? elmondogatom. Mi volt Gödöllôn, meg a vonaton? Ô meg, hogy valamit ki ne feledjek, Minden századik szavamra szól egyet. De üt az óra; az éjfél közel. Gyerünk, gyerünk, anticipálni kell! Búcsúzom is már, csendes éjszakára, Hiszen a hajnal oltárnál találja. Ó, be jól esik gondolni reád, Te igaz ember és igaz barát, Maurinus elme, szent Ferenc szívével! Az Isten áldjon mind a két kezével! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Íme mily édes és gyönyörűséges... Jegyzet A legfelsô emeleten Van egy fehér folyosó, Fiatalok kacajától Olykor visszahangozó, Másszor ifjú meditálók Halk sorával koszorús: Ott egy igénytelen ajtón Huszonkettes numerus. Benn a négy fal szűk körében Csontroppantó fapadok, Nagy kereszt, s a Sanctus Pater Gyerekek közt mosolyog. Ablakon át integetnek Lombfüzéres szép hegyek, Benn virágos férfiszívek Mosolyognak meleget. Itt, mikor a munka fogytán Békés este alkonyul, Jóbarátok kis csapatja Meghitt körben megvonul. Itt is három, ott is négy-öt Üldögél a fapadon, És az érzés és a szellem Szétcikázik szabadon. Most az égi Gondolatnak Bontakoznak szárnyai; Egy-egy szóra hallgatás kel, És a csendet hallani. Másszor fönncsapong a jókedv, És a lélek fölzenél, Nóta cseng és élc patakzik, És a serleg sem henyél. Szóba jár az ország dolga, És a Kaptár gondjai, Méhesének zsenge mézét Kiki dúsan ontja ki. Egyik itt a másikának Sok hibát szemébe mond, És az együtt-hallgatásban Elsimul a durva gond. Ó, mert szívben régen egy már Ez a kis testvér-csoport: Súlyos évek próbalángján Véridôkben egybeforrt. Kéz a kézben, szív a szívvel Álltunk itt e szent helyen! Ujjainkat összefűzi Egy darab történelem. Ó, legjobb imádba foglald Ezt az áldott drága kört! Ennyi kalos-kagathosnak Hol veti mását a föld? És a zsoltár méze csurran Áhítattal ajkamon: Ecce fratres habitare Quam iucundum et bonum! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Kéz kézben Jegyzet Tudod, mióta árvák lettünk, És köd elôttünk, köd megettünk, Te maradtál magad nekem: A föld azóta idegen. Azóta e világi élet Egy árnyalattal feketébb lett, És hűvös minden arc nekem, Csak te maradtál melegen. Tudod, hogy így maradtunk ketten; A többi szerteszéledetten Éli a maga életét: Csak itt nálad nincsen setét. Ha együtt így kéz-kézben űlünk, Még alig is ment el közűlünk: Még melegszünk a melegén. Ó maradjunk így, te meg én. Hisz mintha most is hína minket, És összefogná kis kezünket, Mint annyi boldog éven át, Hogy mondjuk az Úrangyalát. Így, így maradjunk mindig ketten, Szent árnyékától meglepetten, Amilyeneknek Ô szeret: Két szép, imádkozó gyerek. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Kézszorítás Jegyzet Milyen szóval szeresselek? Az atyafiság nemcsak vér közöttünk: Isten elôtt atya és fiú lettünk, Mert lélek szerint én nemzettelek. Emlékszel a kis vézna fiúra? Pici voltál és fázó és beteg, Mikor anyád a tenyeremre tett: Animula blandula vagula. És most -- ó talán meg sem ismernélek, De napról-napra láttam a csodát: A gyám karókat hogy sudárlod át A test háncsain hogy nô túl a lélek. Lebéklyózottan, béna kötelek közt, Szép szabad lélek, épeknél egészebb Derült homlokkal hordozod a részed, Felnôtt ember a sok rokkant gyerek közt. Két emberrésznyit tűrsz és dolgozol, És hallgatsz és gondolkodol és értesz, És egyengeted, ami érdes, És vigasztalsz és nem panaszkodol. Így állsz elôttem: két botorka lábon Súlyos férfiszív, kemény férfiagy. Betegen is gyengék ereje vagy. Nekem is az vagy: leghívebb barátom. Nekem is az vagy, több mint vérrokon: Oltártestvér és néma bátorítás. Vedd ezt a verset, mint egy kézszorítást, Mint férficsókot férfihomlokon. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Elsô rész: Koszorú / Gregórián Jegyzet Hallod a mély harangokat? A negyvenes évnap vesperása zeng felénk, Komoly derűvel, ünnepélyesen. Édes volt felérni kézfogva a hegyre, De most üljünk le pihenni a gyepre, És nézzünk vissza szépen, csendesen. Emlékszel-e még? Szép volt odalenn! Édes játék volt a küzdelem, S oly mérhetetlen a szép világ! Hogy hívott minden harsonaszó, Hogy mentünk táncos lábbal a harcra, Mint játszótérre fürge diák! És fekete volt a hajunk, És a homlokunk ránctalan fehér. Emlékszel-e még? Szép volt odalenn! És a szívünkön harangvirág! Ó, szép a virágos völgy alant, De idefenn a lég tisztább, igazabb, És közelebb van az ég. Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó. Hallgassuk: nagyharang-e, vagy lélekharang, Vagy odalenn Úrfelmutatás van épp? Vagy egyet hallunk mind a ketten, És minden harangszót ebben az egyben (Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó!): Egy más harangozó szívét? Miért merengenénk a völgybe vissza? Itt közelebb az ég. Harangnak, életnek, halálnak Most, most érezzük igaz-mély ízét! S szürkés hajunkkal, árkos homlokunkkal Hallgatva fogjuk egymás jó kezét. Ó, édes itt csendben pihengélni! -- de menjünk, Menjünk tovább, a szívünk ezt dobogja, Föl, föl, harangszó, szálló szél után. Ó, tudom én testvér, hogy a szívünk Ôsdallama gregórián! Menjünk, menjünk a dallam után! A zengô mély harangmámorban ó hogy érzem: A láthatatlan hullám-ölelésben Hogy húz, hogy szí bennünket vissza önmagába A titokzatos isten-óceán. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Egyszerű titok Nézvén naphosszat emberek szemébe, És este ülvén egymagamban, Nehéz könyvek között, Egyszerre valahonnan kicsapott És elém lobbant mindörökre Az egyszerű Titok. És elfoszlott a nagy Illúzió. Messzelátóm megfordult hirtelen, Az életnyüzsgés olyan messze volt, És úgy álltam fölötte szent magányban, Mint egy alpesi szirtorom fején, Napfényes, istencsókos, friss magasban, A mozdulatlan ég-mosoly alatt. Lenn, lenn sürögnek apró hangyabolykák, Apró faluk, és apró városok, Pici Besnyôk és pici Londonok, És gombostűfej emberkék közöttük, Ici-pici nagy bottal, nagy tasakkal, Nagy pápaszemmel, nagy szakállal, És ici-pici nagy-nagy akarással. Ni, ott egy gazda, jár az ekenyomban És veti, veti a magot A barázdába: nyílt istenmarokba. Amott egy furcsa kis kalmár lohol A Börze autós ajtaja felé, Percentes agyú, asztmás kis öreg, Forgatni zsebnyi játék tantuszát: S nem látja, hogy a kattogó kerék Forgatószíjja a nagy Mozgató Láthatatlan kezére tekerôzik. Amott kis napfény csillan pajkosan Játékkatonák új sisakjain: Állítgatják ôket felnôttes arccal, Farsangi, cifra, csillagos ruhákban, Bajuszos, furcsa, szögletes fiúk: Vezeti kezüket egy öreg szolga, Az alázatos szolga, a Szerencse, Akit dolgoztat a Parancsoló. Milyen érdekes ez a nyüzsge játék! Hogy látom apró agyvelôiket kigyúlni (Papírmasé-váracskák pici körte-fénye!) És látom bennük a gondolatot (Plakát-betűsen, hangos, nagy színekben!) Mind azt hiszi, hogy lép, mozog, cselekszik, S fontoska énje intéz, hat, teremt, És nem érzi az Egyetlen Erôt, A minden mozdulásnak Mozgatóját, A minden fondolatnak Gondolóját, Az okozások egy Okát. Ó én akarom az Akaratot! Én szabad szívvel és gyermek-repesve Az Áramkörbe kapcsolom magam, Kis, szürke szívem hadd izzítsa fénnyé! Én akarom: akarjon általam, És hasson, és építsen, és teremtsen. Akarok lenni szerszám a kezében, Toll és eke és mécs és rádió: Kis életem, hadd nôjön által így A szabad légen át a végtelenbe. Ó akarat, szabad szolgád vagyok, Hűbéres úr e rabszolga világon: Szolgám minden, mert én szolgád vagyok, Enyém minden, mert én Tied vagyok! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Nehéz poggyászú katonák vagyunk Jegyzet Nehéz poggyászú katonák vagyunk. A vállunkon mázsányi zsákkal Görnyedt háttal Bandukolunk. Bukdácsolunk a bűneink alatt. Ó milyen unott egy teher! Hogy hajítanánk az elsô gödörbe, De jaj, egybe van benne gyömöszölve Golyó és gyertya és élelmiszer. Szólt a parancs, az ellenség közel, A pergôtűz szitál, És minden árok ránk tüzel: Mindig, mindig sietni kell. Nincs mód ügyelni zsákra, szíjjra, Ahogy elô van írva! Eh, össze gyorsan, ami kézre áll, Örüljön, aki él! Ki szólhat ott, ahol a két Nagyúr beszél: Az Élet és Halál. S most, este, rejtett borszeszláng körül, Mikor a zsák elôkerül, S éhes kezed könyökig belevájnád, Csak félve, babrálgatva oldozod ki A szennyes borjú vércserzette száját És belenézni csak remegve, Pislogva mersz: Mert e tapadós, mocskos göngyölegben Már magad sem ismered magadat ki, Magad sem tudod, benne mire lelsz, És álmosan találgatod, (Rettegve a keserves holnapot) Hogy amihez borzongó kezed ér: Ázott puskapor-e vagy ragacsos kenyér? ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / A bűneimmel egyedül A bűneimmel egyedül vagyok. A szó lebotlik ajakamról, Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: Kiáltana, de csak szepegni tud, És poros arcán két sáros barázdán Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek. Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! Néven neveztem a bűnt és erényt, Mint Ádám a paradicsomban A rámosolygó teremtményeket. De most: egy néma rengeteget látok Egy ismeretlen, névtelen világot Az önmagát sem értô szó megett. Oly kétségbeesetten egyszerű A szó, a név, a számozott szabály! A tett is olyan: megtapinthatod. A mások tette olyan egyszerű! De az én tettem? Ki értheti azt, Mikor magam sem értem, Amikor már az anyaméhben Hét fátyollal fogantatott. Ki mondja meg, mi vagyok benne én? Mi az apám, és mi a nagyapám, Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? Meddig Plutarchos, meddig Mózes, Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, Meddig a kenyér és meddig a perc, És mekkora része az Istené? Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? Vagy az egész csak képzelet? Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni, De gyónni, -- patakot tenyérbe merni, Kottába venni a forgószelet! Jaj, így vagyok a bűneimmel! Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek, Még sírni is csak szepegve merek. De Egyvalaki hozzám térdel, Ölébe vesz, semmit sem kérdez, Csak megcsókolja vérzô homlokom. És én meleg mellére bújva, Szabadító sírásba fúlva Az egyetlen szót dadogom: Atyám! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Férfiak Mint óramutató a számlapon Számtól számig, éjtôl a délig, Mi férfiak Úgy járunk közöttetek, asszonyok, Anyaméhtôl az Anyamélyig. Férfi testvérem, ó hogy szánlak én, Ki úgy lebegsz el a titkok színén, Mint fecske vízen, nyomtalan! Vagy a kertben, amely illattal áldott, Ugrándozol, mint butuska gyerek És verdesed és rázod a virágot, És balga örömed abban találod, Hogy a fehér szirom pereg. És üresen maradsz és egyedül, És leszel egy a sok közül, Aki a napon didereg. És hát még téged, boldogtalan testvér, Ki magad és mást marcangolni lettél, Ki pôre szemmel, mardosó körömmel, Nesszus-vértôl vonaglani születtél. Kiben a szép a jónak gyilkosa. Ki tenmagadig el nem jutsz soha, S találkozásod nem lesz az örömmel, Mert jaj ízenkint taglózod a testért Mostoha lelked, és a csend ölén Neked fakadt Isten-tükör virágot, Mely téged tükröz kelyhe tükörén És Isten-arccá emberíti arcod: Vak sirokkó, letarlod. Ó boldog férfi, aki feltalálja Isten mintázta mását idelenn! Lepattan Éden vétekverte zára, Ha rámosolyog Méltó Szerelem. Örökmécsnek lesz kápolnája sátra, Hol véges lángban ég a végtelen. Hol (csak a szeme vaksággá ne váljon) Szebb az ébrenlét, mint a hajnalálom. De énnekem, (mert esnek ily csodák: Méltatlanabbnak nem juthat nagyobb) Az Isten mást adott. Az én mutatóm szüntelen forog, És minden számot végigmosolyog, De soha meg nem áll, És minden számnál muzsikál. Ó, lányok, asszonyok, Virágok, fák, kik mellett életem Apró patakja elcsobog, Fölkavaratlan, melegen: Egy sincsen köztetek számomra idegen. Asszonykezek párnázták életem, Mióta bölcsôm pelyhe átölelt. Anyák, testvérek, drága jó barátok, Ó mily hálával nézek vissza rátok! Ti adtátok nekem, Hogy megtartottam hitemet a Nôben. Énnekem minden asszonykéz adott, És tudtam mindnek én is adni bôven Amit az Isten meghagyott belôlem, Aki régtôl magának követelt, S aki valami ôs Kellés szerint Rám ily törvényt szabott: Elvette mind és nekem adta mind. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Asszonyok Jegyzet Mint félreesô állomás lakója az egyetlen vonat után, -- Ó lehetôségek, álmok, életek! -- Úgy mozdul némán a férfi után Asszonyok, lányok, meleg szemetek. S mint hajszolt utas vonat ablakábul Melegfényű csöpp messze házra bámul, -- Ó csend, melegség, tiszta fészek? -- Asszonyok, A férfiszem úgy melegszik felétek. Ti vagytok a párna, ti vagytok a pólya, Kisfiúnak, nagyfiúnak, Gügyögôje, ringatója. Álommézes ajkatok, Orvosság a csókotok, Ti a puha mély kebel, Ti a csorgó tiszta tej! És ti a forró délsarki delej. Úgy ömlötök el a képzeleten, Mint zsarnoki számum tikkadt Keleten. Úgy harsogjátok az ereken át Az el nem alvó tűz dalát, Az olthatatlan idegekét, Akár a Szfinx károgta a mesében Vérszomjas énekét. És mennek, mennek az ének után: Fiatalok a vének után, Csetelve, botolva, tolongva, sután, Bénának sánta nyújt kezet, Világtalan vakot vezet, Úgy hullnak elôre szegény bolondok, Amerre ti cikáztok és csapongtok, És csillogtok, akár a vér, S elpállik az élet és pattan az ér, De nincs megállás! És ti vagytok a Háziáldás Fehérre meszelt kis falon. Szegett kenyér az abroszon. Ti a kútvíz a harmatos pohárba, Duruzsoló, jóságos kályha, Szekrényben illatos, puha, Tündöklô, hófehér ruha, Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog S imádkozik, míg mások alszanak. A hervadtan is illatos csokor A feszület alatt. Én meg, húgaim, az vagyok, Aki nem akar semmit tôletek. Aki úgy néz rátok, Ahogy nézni szokás a virágot, Meg a kisgyereket, meg a napsugarat, Ahogy rámosolyog a fürjecskefiókra A barázdában az, aki arat. Nem férfi szeme néz rátok itt: Emberszem. Komoly és mélyrôl mosolyog ez, Akár a tengerszem. Komoly és mély és rengéstelen, Mert örvénye van, de a mélybe lenn, És ez az örvény a végtelen. Így néz ez a szem csendességgel rátok, Átjárja lengô, nevetô ruhátok, De meg nem áll a testnél: Mélyebbre mélyed ez: Ahol a lélek piheg és epedez, A lélek, amely egymaga van A nagy Közös Kín karmaiban (Mely az asszonyt kétszerte vérzi) Nem húgaim, ez nem a Férfi: Ez az Ember, a Testvér. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Bölcsek Jegyzet Szeretem a bölcseket, Az Ismeretlennel birkózó Jákobokat, Tengerszem-mélyek hallgatag búvárait, Akiknek a Gondolat izzó izgalma ismerôs, És akiknek keresni kedves, És látni élet, És akiknek értelem és gyönyörűség A szemlélet cél- és oknélküli csendje. A félig-bölcseket is A szegény álbölcseket is szeretem: Amint nekitaszítják izzadt-homlokú nagy fejüket A problémák mohos kôtömbjeinek És dagadtra verik makacsul magukat. Amint csábítja ôket az alattomos fekete szénben Az igazság fel-felrémlô kvarcszem-csillogása, És a megpillantott szemcse szerelmével Hempergetik maguk elôtt az idomtalan fekete tömböt. Szeretem ôket, az igazságnak e sánta marathóni futóit, Oktalanságukban és félségükben és furcsaságukban is szeretem ôket, Az ô bolondos szenvedélyükért: Testvér erôlködésükért: Az Egyetlen felé hasító Reménytelen szerelmükért. És szeretem a szögletesfejűeket is, A nagyképűeket, A kómikus gôgbe puffadt labdaarcokat, Akik a pult mellett a laboratóriumban, Vagy a boncolóasztal kései közt, Vagy a lexikon és a német Handbuch vastag sánca mögött Elégedetten tapogatják -- mi tudósok! -- tudományuk gömbölyödô pocakját, És önemelte katedrájuk mérhetetlen magasából Szánalommal nézik le az árva mi-fajták Fogyhatatlan csodálkozását, S szép gesztusokkal értekeznek mindenrôl, ami tudható, És még egynémely egyébrôl. Szeretem ôket és szánom kimondhatatlanul, Mert kénytelenek kifelé nézni A belsô űr kegyetlen kényszerébôl, És kénytelenek szavalni színészmódra szüntelen, Mert nem bírják a csendet, És nem tudnak nem-ágaskodni görcsösen, Mert az Ecce nos! bamba koturnusa nélkül Oly aprócskák szegények, Hogy föl nem érik az ember-kicsiséget. És szeretem az egyszerű embereket, Akik nem tudnak az eszmék poharáról, És tenyérrel isszák a forrás vizét. Akiknek a szó csak önmagát mondja, És kurta beszédük igen és nem. Akik nappal dolgoznak izzadással, És éjjel egyhuzamban, álom nélkül alszanak, És nincsen mellékíze fekete kenyerüknek, És nincsen mérge ajkukon a csóknak. Sohasem láttak szillogizmust És Pantheont és Parszivált, De látják nôni a füvet, És néven szólítják a nyájban a bárányt. Vasárnap énekes misére mennek És délután harmonikáznak a kis padon a ház elôtt. Süveget gyűrnek a fergeteg elé, És mosolyognak a májusi esônek, Harisnyaszárba gyűjtik a garast, Szebben halnak meg Sokratesnél, És emberbimbót úgy teremnek, Akár a kiskert orgonát. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Hivôk és hitetlenek Szeretem a hivôket. Amikor mennek a körmenetben A méltóságos baldachin után, És férfi, asszony, lány, gyerek A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt: ,,Föltámadt Krisztus e napon!'' És a kisfiú megrázza a csengôt És minden fej egyszerre lehajlik A titokzatos Szentkenyér elôtt. És köztük, köztük az Isten. És szeretem a hitetleneket: Amint szegény kisiklott életüknek Arcuk verejtékével gyötrelôdnek Kômíveskedni filozófiát, És erôlködnek úgy tagadni, Hogy nem-hitükben hinni tudjanak, És tagadásukkal imádják az Istent. És a kételkedôket, A becsületes inaszakadtakat, Akik sem hinni, sem nem-hinni nem elég erôsek, És félszeg áhítattal tátongnak a Krisztus után, És életük egy imádság: ,,Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!'' És akiket, ó, jól tudom, elôbb-utóbb Vállán viszen aklába az Igaz Juhász, És akikhez engem is küldött. Ó, mind, mind szeretem ôket, Csak egy van, akit gyűlölök: A cinikus, a röhögô. Akinek nem szent az igazság, És nem legnagyobb a szeretet, Aki nem sajdul a szépség után, És nem tiszteli az életet. Aki a minden-mindegy hullamérgét Oltja miazmás ördögmosolyával Az édes élet organizmusába. Az ilyen elôtt zárva kilincsem, Az ilyen neve ne is említtessék Házam népe közt, (mint szentekhez illik). Az ilyennek alkottatott Világnak kezdetétôl a Pokol: Az ilyen, az ilyen (ha van ilyen!) Legyen örökre átkozott! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Gonosz emberek Nem, nem, nincsenek gonosz emberek! Disznó a sárban azért hempereg, Mert jónak érzi. Ember azért jár szennyes utakat, Mert az ösztönnek húsába szakadt Tövise vérzi. Mindig a jó, a szép után lohol Akkor is, mikor sírva fuldokol Hináros árban, Facsarja szívét a fehér Örök, Akkor is, mikor rekedten röhög Vad bacchanálban. Bús szívének igazság kellene, De el nem bírja bedagadt szeme, Földes vakondnak. Erényre sólymász és a bűnbe lép: Gáncs és tôr neki a rút és a szép, Szegény bolondnak. A lompos földön nem leli helyét, Az ismeretlen neki az elég, Csak menne, törne, Míg falba zúzza lüktetô fejét, És marcangolja önnön kebelét Vak vágya körme. A tűzbe nyújtja gémber ujjait, És bosszús jajja nem fogyatkozik, Hogy ímhol: éget! Lustán kifújja Krisztus mécsesét, Aztán siratja, mint távol mesét, A fényességet. Minden léptén csak bajt és jajt csinál, Aztán duzzogva a sarokba áll, Vagy dúl jajongva. Nem, nem, nincsenek gonosz emberek: Az ember, mint a kényes kisgyerek, Csak oktalanka! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Gyalogjáró ember éneke Jegyzet I. Az országúton ballagok. Holdfény-ezüstös fellegek közt aranybogárka csillagok. Tücsök muzsikál, csak úgy magának, Alvó fűszálak harmathűvös rejtekén. Bóbiskoló barackfalomb mögött, Egy láthatatlan pajta melegén, Hosszan, békésen, álmosan, elbôdül egy tehén. De hirtelen rezzen és mozdul mögöttem az út, Dobogó, durva távoli lárma zúg. Fény szúr elô, mint éles, hosszú nyíl, És ide-oda táncol és nô és közelít És egy vakító pillanatig Gôgös-sebesen, titok-sötéten Dübörög el mellettem a vonagló éjben Az automobil. Félrehúzódva, jókor, gyalog ember, az útból, És a szememen a kezem: Az árokpartról, A mozdulatlan csillagok alól, Nézek utána csendesen. II. Vajjon ki lehet, Aki bent ül az üvegfal megett? Hárító bôröket pajzsol a fülére, Hideg üveget hord a szemén. Ugyan ki lehet szegény? Végigszáguld az éjszakán, Villanysebesen, gép-magán, És nem is nézi meg talán A kedves, furcsa freskót a templomunk falán, A szentjánoskák mécsét meg se látja, Nem sajdul a szívébe a tücsök szerenádja, Nem állítják meg az emberek, Akik itt élnek a gyertyás ablakok megett, Nem mond neki semmit a báránykák kolompja, Még fel sem nézett tán a csillagokba! Tán nem is érzi az élô éjtszakát! És elgázolja az ôr kutyát. III. Így dübörög el a dolgok mellett, Az éj és az országút közepén: Bôrpáncél van a füle mellett, Acél üveg két halszemén. Csak átvillan a dolgokon: Nem, mint az esti szellô, Mely minden bokorral, bogárral rokon, Csak mint a villany, a reflektor sápadt északi fénye, Úgy csillan végig az úton, a dombon, a réten, metszôn, hűsen, És meg sem melegszik tôle a fű sem. Meddô sugár: nem simogat, csak villan és vakít, És aki belenéz, eltakarja védôn A szemeit. Csak ellohol a dolgok mellett, Buta percek alatt, És ahogy elcikázott, Utána semmi sem marad, És a millió pici mindenségbôl A minden aprók melegébôl Neki szegénynek semmi sem marad. IV. Ô csak dübörög. Hová? Egy pillanat: még itt kaszál Körülöttem a sárga sugár. Egy pillanat, egy surranat: S már a falun túl gyullad fel a táj. Két pillanat: és már oson, Lassít az alattomos gép a városon, Ahol bárokban zakatol a jazz, És a bestiáról foszlik a mez. Három villanat: Budapest, és Bécs és Páris. Egy nagy házban egy generális Virraszt nagy térképek fölött. Az ôrült gép tovább zörög: Pálinkabűzös sztrájktanyák, (Almukban nyöszörögnek az édesanyák) És még egy utolsó villanás, Egy fénysikoly robban az égnek: A mechanikus a rozzant gépet, A hullát várja a hullaház. V. Ó Istenem, milyen szegény! Pedig ember ô is, akárcsak én! És akár az a vándorló legény, Aki ott ül a híd peremén, Szivarkát sodor víg füttyszó-ütemre És visszamosolyog az Adjistenemre. Hiszen ôt is az Isten keze gyúrta, Mint ezt a kis kutyát, Amely az úton most fut át És felém kaffant barátságosan, Mintha mondaná: Szervusz, pajtás, Úgy-e bizony szép este van! És ezt a lekaszált édes lóherét, Amelyen most elnyújtózkodom A lelkem gyökeréig telten Békességgel és illatokkal. És föltekintek, és összemosolygunk A csillagokkal. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Az autó éneke Jegyzet Hívtok, fiúk? Az autó remeg és zihál, Mintha már a repülés izgalma rázná. Szinte látom, hogy tágulnak az orrcimpái, Hogy remeg a véknya, Mint egy karcsú paripáé, Amint az oldó dörrenetre vár. Hát itt vagyok. Gyerünk. Úgy, én majd ideülök elôre, melléd. Nem, a volánhoz nem vagyok való: Nem illik a kormányra kezem, Csak emberkezet ért szorítani, Te fond az acélküllôkre fiatal kezed, Én majd gyönyörködöm Benned és a repülésben: Repülök veletek. Átzuhog rajtam minden fiatalság, Minden repülés az enyém! Hajrá! Elôre! Lehullt a fonál, a pálya szabad. Szökken az útnak a gép, alig-alig fékezve magát, Mint menyasszonyi táncra fürgebokájú lány. Most, most odavetve a gyeplô, A számlapon hetvenet füttyent a nyíl. Szilaj, nevetôfogú szél arcomba harapdál: Nem is harapás ez: valami fanyarfriss vadízű csók. A levegô szinte paskol: Tán nem is levegô ez, hanem szín-oxigén! Érdes, robogó ritmusban kanyarog alánk az út, És félighunyt szememen át Messzirôl, messzirôl elénk lobog a nap. Nem is nap talán: Valami ingerkedô Integetés Valami bujócskázó, ki-kibukkanó Nagyszerűség. Talán a mesebeli Akastyán-hegy, Amely magához húzza a hajóst. Talán a Kacsalábon Forgó Várkastély, Ahol az elátkozott királykisasszonyt ôrzi a sárkány. Talán a Sohasemvolt, a Mindighajszolt, A Titok, a Teljesülés! Hajrá, repülünk feléje! Százszorta él, aki száguld! Ó pedig nehéz embernek lenni! Nézzétek, hány mezítlábas ember gyalogol az úton! (Bizony, ezerre ha egy autó esik!) Hány fintorítja ránk az arcát! (Bizony, a benzin elnyeli a széna édes illatát!) De semmi az, fiúk! Másképpen lesz maholnap! Ennyi kerék és ennyi motor és ennyi csavar És ennyi szárny Csak megmozdítja mégis egyszer A nagy tehetetlent, az Embert, És megremeg a nagy mihaszna Massza, És ami áll ki-tudja-óta, Földrengetô mozgásba kezd. Hej fiúk, az lesz a pillanat! Ó de mi szálljunk addig is, fiúk! Velünk repül a fecske, Velünk a szél, velünk a nap, És sóhajjai a millióknak, Akiknek szárnyat nem adott a sors, De a szívdobogásuk szállani sír. A választottak mind velünk! Ha behunyom a két szemem, És úgy nézek mögénk az útra vissza, Megborzongok az ámulattól és az áhítattól: Annyian és oly szépek vagyunk! Elsônek egy teherautó zakatol, Kenyerekkel rakva színig: Robog az éhes emberekhez. A másikon öreg pap meditál fehér karingben: Haldoklónak visz Szakramentumot. A harmadik, negyedik, ötödik Téglát, vasat, szerszámokat cipel: Amoda készül a hegyre a karaván, Ott épül a csillagvizsgáló torony, Amelyen égbe néz majd a tudós, És a felhô kezébôl kicsavarni tanulja A villám nyilait. Az az óriás, otromba gép Afrikába visz expedíciót, És, és, talán, ha nem csalódik ájtatos szemem, Nem gépfegyvereket visz, hanem patikát és bibliát, És rádióállomást állít sivatagban. És lesz, amikor a Szahara szívében Háromféle színű ember ül együtt És hallgatja Beethoven zenéjét, És Szentpéter harangszavát. És ki tudja, talán egyszerre csak Belekapcsolja magát a körbe, Az Ismeretlen Hullámhosszú Állomás, És egy lélegzetelállító pillanatban Megszólal az Isten. ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Ribiszke Jegyzet Honnan a rügy? Úgy pattant ki egy április éjszakán Dagadó kebelén egy gyenge ágnak, Fiatal-édes forradalomban. Én is onnan! Én is onnan! Honnan a gyenge ág? Sivatag télben szakadott barnán Egy barna gyökérrôl, Fekete földben, fekete gondban. Én is onnan! Én is onnan! Honnan a barna gyökér? Ki tudja, honnan? Mag hullott melegen, Ijedt és idegen, Kézbôl-e, szélbôl-e, égbôl-e? Ki tudja, honnan? Máshonnan, messzirôl, felülrôl, Egy küldô küldötte valahonnan. Én is onnan! Én is onnan! Mi lesz a rügybôl? Fürtös, gyenge virág. Gyerekek járnak: szemükbe akad, Leszakítják, megszagolják, elhajítják. Ha nem bántják is: ott marad, Elszárad a szemetes sövény alatt. Jó rügynek lenni mégis! Akarok én is! Akarok én is! Mi lesz az elszáradt virágból? Ribiszke lesz, fanyar gyümölcs, Picike bogyóka, piroska, kerek, Habzsolva lefosztja mohó gyerek. Édes gyümölcsnek lenni mégis! Akarok én is! Akarok én is! Mi lesz a megevett gyümölcsbôl? Fekete-piros, fanyar-édes Zubogó vér lesz. Szeleburdi gyerekkacagás, Lánycsilingelés, anyakéz-simogatás, Ajándékozó férfimozdulat, Piros dallam ölelô ég alatt. Szemben tűzpiros mosoly, Teremtô titkok üszke: Az lesz, ha meghal, a csepp ribiszke. Meghalni, gyümölcsnek, gyönyörű mégis! Így akarok én is! Így akarok én is! ======================================================================== Negyedik könyv: Meleg cipó / Fekete kenyér (1931) Második rész. Hegyen ülô ember gondolgatásai / Bocsánatkérés Testvérek, kérlek benneteket: Bocsássátok meg ezt az éneket. Ó tudom én, hogy zivatar van, És hogy nem kiált a viharban Csak az eszelôs! Mikor a mennykövek szakadnak, Ki hallja hangját remegô ajaknak? Ó tudom én, hogy fáj az ének annak, Aki ordító kínnal viselôs. Ó tudom én, hogy fáj ma lennetek, És mint szegény rákos beteg Nem fordulhat úgy a pállatag ágyon, Hogy még jobban ne fájjon: Úgy tekerôdzik sajgó lelketek. És itt egy boldog ember hangol halk éneket. Mégis, hallgassátok meg muzsikámat: A nagy, keserű világbánat Simogató kis énekemtül Talán-talán egy sóhajtásnyit enyhül. Hisz többnek úgyse gondolom: A láztól gyöngyös homlokon Egy hűvös illetésű kéz. Egy gyufaszál a betegszoba éjén, A keserű pohárnak szélén Egy cseppnyi méz. Mégis, tán elgondolni jó, Hogy a boldogság csak bújdosó, De nem szállt el végképp a földrül. Hogy mint a fa, mely törten is kizöldül, Van ember is, Akit ha vesszô megver is, Ha nyögve is, ha megteperten, De mindig újra talpra serken, S bár fojtogassa a Világsalak És maga bűne, verítéke, De el nem apad belsején a béke, Mert mécs aranylik éjjelébe: A szabadító Akarat, Amelytôl otthon lesz a földi börtön. Hogy a boldogság virraszt még a földön, És hogyha virraszt, várhatod, Akár ma is még feltalálhatod, És úgy lehet: ha ráakadnál, Nagyobbá lennél tenmagadnál, Mert ami meleg, másnak is meleg. Ezért hadd kérjelek, Mint jó testvért és édes húgomat: Vedd testvérszívvel ezt az éneket, És bocsásd meg a boldogságomat. ======================================================================== Virrasztó Magányos virrasztó (1936) Jegyzet I. Mint éjszakföldi castruma kôfalán Az éjbe nézô légionárius, Lesvén a pártus és a géta Lopva ölô nyila zizzenését, A szôrös barbárt, aki nem ismeri Az élô Város isteneit, borát, Egyforma mind, akár a farkas, S rája veres fogain halált hoz: Így áll a költô. Dermedezô szívét Egy szó nyilazza, és ez a szó halál, Egy barbár szó: Poéta, némulj, Nincs ki szegény szavadat kívánná. A Törvény reccsen, bújnak a csillagok, A tiprott földbôl idegen istenek Nehézkes nemzedéke támad, Daltalan és merev és gyanakvó, Mogorva Múzsák ujja emelkedik, Dobszóra dobban s kurjog a falka-tánc: A szót, a vérbôl s végtelenbôl Felpihegô pici szót, ki értse? II. Ha én elnémulok? Ki lesz, aki szól Ajakatlan titkairól A Végtelennek? Ki érzi meg a csendet? Ki hallja meg a rög alatt A fűszál és a gondolat növését, Pehely-szirmon pihegô bogarat És a szívetek zümmögését? Mikor a szenvedély rikolt, Karcosan, mint a vércse, Ki lesz helyettem, aki értse. És kihallja belôle a sikolyt? Ki szűr nektek, ha megepedtek, Mérges kövekbôl tiszta cseppet? Ha sírhatnátok, ki mondja meg, hol fáj? Ki fog együtt-sírni veletek? Ki mondja nektek, hogy örüljetek, Mert többek vagytok magatoknál, -- És sírjatok, mert kevesebbek! Ha én elhallgatok, Elalusznak a csillagok, A piros hajnal szederjesre kékül, Elapadnak a föllegek, És a megalvadt tengerek színérül Az Úrnak lelke visszalebeg: III. Nem, -- amit mondtam, ne higgyétek: Kiáltó száj rég nem vagyok én! Már nem vagyok csak két szegény Rémült kar, amely kiremeg felétek. Két árva kar, Amely tíz görcsös ujjal sírja: Jertek! Mert ölelni akar, Mert lesorvad, ha nem ölelhet. Ha szó vagyok is: nem kiáltás, Csak suttogás, csak pihegés. Amit mondok is, oly kevés: Egy csendes áldás. És ha még így sem kellenék, Ha reménykedô énekemre, Odalehelt kis életemre Még egy ámen sem tellenék, Ha visszaűztök, megdobáltok, Mint bosszúságig hű ebet, Mely megrugdosva is követ: Akkor is utánatok sántikálok. Úgy mint az eb, úgy mint az árnyék, Úgy mint a lelkifúrdalás: Semmi nem ijeszt, nem aláz, Mert küldetésem szörnyű perce vár még: Ha majd csontig ég a pokol-marás, Ha ellobogtok, mint az üszkök, Ha feketére fagy a láz, És a nagy sírban elfeküsztök: Kísértetlátó kutya-mód Vánszorgok el a sírotokra, És a keserű csillagokra Felüvöltöm a siratót. ======================================================================== Az acélember Magányos virrasztó (1936) Jegyzet (Ének a sürgönypóznáról) Áll, egyenesen, egymagán Az acélember a hegy homlokán. Széttárva karcsú, hosszú karjai, A kábelek kígyóit tartani. Nem görnyedez és nem erôlködik: Áll és feszül és hordja terheit. De hűvös feje túl a drótokon Hosszan elnéz a nyúlós utakon. Lát, embereket és országokat, Bolond és keserű látásokat: Az éhes ember néma ráncait, Dokkok penészes árusáncait, Országhatárok inga-táncait, És hall, hazug és gyilkos hangokat: Borhôsöket, barátokat, bankokat, És népgyűléseket és tankokat. Az eszme önmagára-lázadását, A forradalmak bárgyú körfutását, Az ôrülések örök újulását. A földgömb reng és ég a szemhatár. Az acélember néz és konstatál. Áll és szótalan ég felé feszül: Hordja a kábelt rendületlenül. S ha olykor egy-egy holdas éjszakán Ráül terhével a szörnyű magány, S a látomások emlékeitôl Dereka már-már megroppanni dôl: Ilyenkor elég egy szempillanás: A szomszéd hegyen másik óriás, A harmadik ormon a harmadik Hordozza látomása titkait. Egy pillanat, egy közös rezzenés: A három acélember összenéz. Testvér -- mondja az acélpillanat -- Tudom: gyengének lenni nem szabad. Tudom, a mi törvényünk állani: Mi vagyunk a Vezeték várai. Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk. ======================================================================== Telihold Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Ma telihold, mondja a gazdám, Tán megfordul az idô mégis, Reggelre tán kisüt a nap! Hiszen már olyan nagyon régen Zuhog az esô szakadatlan, És a fekete szél harap. Ma telihold. Hajnalra kelve Gyűrkôzhetnek az aratók, Surroghatnak a kerekek, Sütkérezhet a jó napocskán A vén ember, a szárnyas jószág, Meg a csipogó gyerekek. Telihold van. Az idô fordul, Kitárhatjuk az ablakunkat, Szellô, illat és napmeleg! Fölszáradnak a pocsolyák is, Meg a vérfoltok, meg a könnyek, És a mocsár: a gyűlölet! Telihold van! Holnapra kelve Újra látjuk a kék eget, S a nap csodája ránkköszön, Ó még talán fordulhat úgy is, Hogy újra ember lesz az ember, És nem lesz vízözön! ======================================================================== Imádság a Kolosszus elôtt Magányos virrasztó (1936) Agyaglábú Kolosszus! Kit istenné tömjéneznek fölénk Élelmes boncok s bódult milliók, S országokat állítanak oltárodul, És áldozatul kaszálnak eléd Aki egy fejjel több a többinél: Hallgass rám, Tömegisten, Hallgasd meg ezt káromló imát. Amaz ezerek szólnak ajakammal, Akiket meg nem számolhatni számmal, És nem mérhetni, csak a végtelennel. Nem, ó Bálvány, mi nem bálványozunk. A monotón litániából, Mellyel hozzád hunyásznak híveid, Egeket vívó diszharmóniával Harsan ki férfiénekünk. Nekünk nem kell a megrágott falat, Belénk dalolt dal, elôírt imádság: Ajakunkon a szív bôsége szól S szívbôl a Lélek, aki ott fuvall, Ahol akar és ahogyan akar, És szívünkbôl szakadt imánk Ahhoz kiált, Kinek titokzatos betűje ott lobog Olthatatlanul minden élô homlokon, A tieiden is, ó Millófejű! Mi ott voltunk, amikor Socratesnek Kezébe adtad a bürökkehelyt, Álltunk a részeg gijjotin tövében, Ott borzongtunk Pilátus udvarában, Amikor egy ajakkal üvöltötted A Barrabás-t és a Feszítsd-meg-et, És láttuk a Kálváriáról, Vérbôl, hamuból, oltár üszke közül Örökké újrakelni a Jelet, Az Egyetlenét. Mi övé vagyunk És ellened mondunk az Ô nevében. Ó mert mi ismerünk, agyatlan álarc! Tudjuk: ha leszakítanók Érinthetetlen csillámköpenyed, Ha szétvernôk testvázad óriás Aranydongáit, ó szegény Kolosszus, Istenségedbôl nem maradna más, Csak a sok hentergô emberbogár! Az összezárt fejetlen milliók, Akiket egyszer egy kéz leborított Az istenek gazdátlan köpenyével, S arany kolosszust építvén föléjük Isten-neveket írt a homlokára. Nem, faragott istenség, nem imádlak, Nem udvarollak: szánlak és szeretlek, Mint ember embert, gyöngét az erôs. Nem jövök kérni: nem adhatsz nekem, Nincs, amit adhass! Én ezért jövök, Hogy én adjak neked, a legnagyobbat, Amim csak van: töretlen magamat. Azért jövök, mert tabuid mögül Felém, felénk hallom kiáltani A megváltatlan bálvány jajszavát, Tömjént nem osztó egyistenhívôk felé. Hát itt vagyok, hát elhozom neked Az énemet. A gondolatomat, A félelmest, az idegent, a pártütôt, És nem engedem elcsonkítani, Mert nincsen jód a csonka gondolatból, S nincs más reményed, mint a gondolat, A nagy, az egész, az egyemberi. És hozom neked gazdag szívemet, Érzései örvénylô tengerével, Nyugtalanító, lázadó tüzekkel, És nem engedek oltót közelembe, Mert életed és sorsod és jövôd Ebbôl a termô lángból születik. Hozom egész szent különségemet, Hogy neked adjam. Fejjel magasabb Akarok lenni nálad, ó Kolosszus, Hogy le tudjak hajolni hozzád, Ölelhesselek, nôttethesselek: A megváltás a magasból való. Így, így adom magamat mindenestül, Hogy ahány holt atomodat a lelkem Megilleti, annyiszor megszülessél Egyekké, egészekké, emberekké! Igyál föl engem, szegény Millió! ======================================================================== Sóhajtás a felhôk után Magányos virrasztó (1936) Hegyek hátán járdogálok, Üldögélek, meditálok. A világból kiszakadtam, Kék fölöttem, zöld alattam. Bár közéje illeném! Csupa lanka fenyvest látok, Tengertáncos hegyvilágot. Csupa hullám, csupa dallam! Ami nincs is, belehallom, Ami fáj is, muzsikál. Fürge könnyű fellegárnyak Erre jönnek, tovaszállnak. Hej de volna szállni kedvem! Nézem ôket irigykedve, Mint a sárga repceföld. Ó hogy int a tarka távol: El a bűnös, buta mából! Zsibbadt lelkem ó hogy lendül, Föl a kötôfék jelenbül, Mely kemény húsomba vág! Felszökellni, köteletlen, Merre zsong az ismeretlen, Szállni, nôni, föl a föbe, Elsimulni amaz Ölbe, Amely egyre hívogat! Ott, az Ölben elpihenni! Aztán újra visszalenni, S mindenkinek, kéretetlen, Odatárni meleg mellem, Mint a jóságos hegyek! ======================================================================== Homoki felhôk Magányos virrasztó (1936) Gránit hegyek alkonyatában Némán hullámzik a tó. Ez a mohos fal, ez a lándzsás erdô, Ez az acél víz olyan ríkató! Gondolataim szöcske ballonát Erôszakos kezekkel visszatartom: Nem, nem, itt nem akarok sírni, Ha nem sírtam otthon, a Tisza-parton. Elhessegetek mindent, ami fájó. Szállj rám, szelíd szél, gombaillatú! Nem akarom, hogy az eszembe jusson A Csorba-tó, meg a Szent Anna-tó. Az édes Balatonra gondolok, A Rákos-menti fűzeket sóhajtom És a legszebbet, a legszomorúbbat: A felhôket, a zsongó Tisza-parton. Aranypárás alföldi alkonyok, Felhôcsodáló mély tanyai csendek, Rózsaillatú, almaillatú szellôk, Homoki felhôk, hozzátok esengek. Felétek fájdít ez a néma tó És ez a mozdulatlan gránit alkony. Gomolyogni, lengeni akarok, Mint a könnyű felhôk a Tisza-parton. Alföldi felhôk, gyönyörű csodák, Színesebbek a gazdag délibábnál, De jól el lehet veszni bennetek, Mikor az emlék, amikor a vágy fáj! A kérgestalpú ácsorgó magyar, Kinek a földön nincs ügyére pardon, Az égbôl kap bennetek enyhülést, Ha elhever a forró Tisza-parton. Ti jóságosan játszotok vele, Jóllakatjátok szegény szeme-száját, Mutattok neki tündérszépeket, Átilla kincsét, Mátyás palotáját. Írtok aranyat, akár az igazság, Rózsát, akár a boldog-ember-arcon: Mindent, ami szép, mindent, ami nincs, Álmodhatunk az álmos Tisza-parton. Lesz még szôlô és lesz még lágy kenyér! Meghalt a Krisztus az esettekért is! Akár a dacos felhôk odafent, Úgy tornyosodik bennünk az azértis! Az aranyos jövôt a sima ég Elébünk bontja, mint egy tiszta karton; Teleírjuk arannyal: tetteinkkel. Hôsök vagyunk a felhôs Tisza-parton. Felhôk, akik az Arber-csúcs felett Most álmatag bíborban megjelentek, Az otthoniak küldenek talán, Hogy elhozzátok a tiszai csendet? Hogy a könnyet, amely az idegenben Olyan régóta szorongatja torkom, Elsírjam meghitt árnyatok alatt, Otthonosan, akár a Tisza-parton? (A Bajor Erdôben) ======================================================================== Óda a várhoz Magányos virrasztó (1936) (Budavár visszafoglalásának emlékünnepén) Budai vár! a napszerette síkon, Mit száz faj egyszín vére öntözött, A szent Természet a történelemmel Épített téged Isten-akarattal, Kiáltó jelnek, oltárnak: Középnek A szertehúzó széltájak között. Szent ez a szikla, ez a nagy Keresztkút, Ahol életre mosdott a Kelet, Hol egy teremtô Jobbkéz jogarának Atyai árnyán törvényre juházott Farkas ösztönök foga-csattogása, Nagyúri kény és szolga-gyűlölet. Szent ez a bástya, mely eleven húsán Fogott fel lándzsát és gyújtó nyilat, Míg a család szerencsései híztak És építhették tornyaikat égig, S toportyánként üvöltve járt a pusztán A pusztulás a vérzô vár alatt. Szent volt, amikor hét ország szívébôl Zúdult falára harcos áhitat. Nem volt ily sereg Jeruzsálem óta! Magára eszmélt a szent Európa: A végzetpallost eltörô imádság Utolszor égbe akkor lelt utat. Egy percig mintha meghalt volna Bábel! A Város búgta szét a szózatot, Buda nevét himbálták a harangok, S e névben újra egy lett, ami egy volt: Egy imádság és egy csatakiáltás, És a pogányság visszarontatott. Ó gyönyörű nap, testvérség csodája! És mint a villám, oly kilobbanó! Csak feketébb a nyirkos éj utána, És iszonyúbb a gyilkos mába nézni És érezni, hogy kísértetek járnak, És dôl a ház, és süllyed a hajó. Az éjszakából csak az öldököltek Halálos hördülését hallani, A mártírmáglyák vértarajos füstje Köröskörül a horizont harapja, S a fél világ mennyboltját eltakarják A barbárság fekete tornyai. Ki hallja még a nagy közös harangot, Az Ember Vára vészharangszavát? Az oroszlánok visszafarkasodtak S egymás vérétôl részegen, maguktól Feküsznek a vigyorgó Szörny elébe: Az Ember elárulta önmagát! Ó Vár, hasíts az éjbe ünnepeddel, Mint harsogó próféta-villanat: Jelek vannak a napban és a holdban, Az óranyelv tizenkettôre kondul, A csontok kelni mozdulnak a mélyben: Ember, a legutolsó pillanat! ======================================================================== Máglyafüst Magányos virrasztó (1936) Jegyzet (Spanyol polgárháború) Egy jajnyira villámlanak fejedtôl A vérebarcú mongol szárnyai, A máglyafüst egekre hányja szennyét, Hajtóvadászat hajráz véreidre, S Istennek tetszôt cselekedni vélnek, Akik köveznek és rostélyra vonnak. A mécset, melynek olajához adtad Kis életed soványka csöppjeit, Egy fél világ esküdt eloltani. A tűzokádó antikrisztusok Világtusáján, elzárt otthonodnak Ziháltatóra ritkult légkörében Mi vár reád, én ember-árva énem? A Káinok kifent baltái közt, Homlokodon az Ábelek jegyével: Mi lesz veled, te máshonnan-való? Világölelô ifjú napjaidban Hányszor álmodtál bizonyságtevô Mártírhalálról! Most eljött az óra, A gyilkos Néró már elnyújtja karját A lángtengerbe roskadó világon, S még kormos ujja téged ád halálnak. Készülj, a lictor már ajtódon áll! Ó gyönyörű is volna a halál A megfeszített Isten jobbja mellett! Kiáltani még egyszer, hangosan A küldetés szavát, mit életemmel Nehézkesen csak eldadogni tudtam. De így, de most! Bűnhôdni bűnökért, Amelyeket mások követtek el, Amelyektôl fanyar a falatod! Azok kezétôl esni, akikért Hogy kenyerük és Krisztusuk legyen, Mindennap hétszer adnád életed! De hogy mehess velük: a dómokat Porló kövekké visszadöntögetni S az életet a darabban-maradtak Emberalázó egyszintjére nyesni! És hogy szegülhess szívvel ellenük A káromlóknak, ha a feszület Tövébe rejtik el a vámosok Izzadt arannyal hízott zsákjukat, S a Cézár önnön istenszobrait! Rettentô sors! Az egyik fél világ Fölfalni készül a fél másikát: Testvéreid egyformán mind a ketten, És egyképp ellenük kell mondanod, Mert a Krisztust feszítik mind a ketten. Te mind a két pogánynak idegen! Parányi vagy, picinyke fénybogár A vaksötétben, mégis ama Lángból Pattant ki szikrád, mely jelül vagyon, Jelül, melynek ellene mondatik: Hát ellened is hogyne mondanának, Ki tűznek is csak félig vagy tüzes, S égô igéid kormos füstuszályán Bénán szállongnak pernye tetteid! Ez jönne hát, egy félig-vértanúság? Amit szomjaztál teljes életedben, A színigtelt, a vér-egész igent Ki ne kiálthasd a kereszt alatt sem? Meg se lobbantsa véglehelleted A Lélek húnyó parazsát? Még véreddel se ázzék nemesebbre Az ember-csúfja föld? Te balga szív, mit oktalankodol? Bűnbánat illet: bűnös szolga vagy: Felét sem érte langy szolgálatod A munkának, mely tellett volna tôled! Csak verd a melled! Kényes puhaságod, A tenger jó, amit mohó gyerek Módjára gondolatban elfogadtál, S a tengerebb jó, amit adni, tenni Kényelmes voltál: egy-egy fáklya mind A gyújtogatók végzetes kezében: Vállald a bűnt és vállald sorsodat! Ki mondja meg: a máglya merre lobban, S mivé szivárog a bárdverte vér? Nem tudod-e, hogy aki életét Érette veszti, megtalálja azt? Ha Isten úgy akarja, megtalálod A boldogtalan gyilkos életét is. A nagy Krisztus-keresztnek rádesô Részecskéjét, az élô passiónak Most teljesülô rejtelmes darabját Vállalni szívvel: ennyi a tiéd! Ha élet: élet! Gyenge vállaidra Nem rak nagyobbat az atyai végzet, Mint amit elbírsz! Jobban tudja nálad, Milyen kicsiny vagy, milyen elpuhult, A koszorúra milyen gyáva-hitvány! Ha meg halál: majd ád hozzá erôt Ki hôssé tette a bimbócska Ágnest És hitvallóvá kétszívű Tamást. Nem, kishitű, ne bánd a holnapot: A rendelés a forró mába küldött. A rôt aszálytól pattogzik a föld, Tátong feléd a lelkek szomjúsága, Tôled esengnek élô harmatot, A munka ég: rabló lennél, ha most Az izzó percet kis magadra szánnád! Egyetlen egy a szükséges: szeress! És tégy, amint az Isten adta tenned. Mindenkié vagy, mert mindenkihez Küldött szeretni, aki a szerelmes Keresztrôl a világot átölelte. Egy szó tied csak, áldott életednek Értelme, célja, foglalatja: Testvér! Ezt, ezt az egyet, ezt mondd, ezt imádkozd Életeddel és haláloddal. A többit hagyd az Úristen kezére! ======================================================================== Világítótorony Magányos virrasztó (1936) Jegyzet I. Földön túl, tengeren innen Áll a torony. Jobbra, balra, elôre, hátra Veti a lángot. Emberek, odakint a fekete vizen, Ne féljetek, állok. Hajósok a fergeteg éjben, Szélmarta vitorlák, rokkant evezôk, Ide hozzám: Emelem a lángot. II. Sajgó sugár, Sem a földé, sem a vízé: Ki vagy te, levegôbeli láng? Jobbra, balra, elôre, hátra Örökegy ütemben Ingó unalom! Lélek nélküli kupolád mélyén Közönyös vezeték, Embertelen űrben Halotti láng Honnan a fényed? III. Kô vagyok, tompa és kemény, Szülötte a fekete földnek. Remegô árnyék, Állok az alaktalan árban. De agyamban izzik a villám, Villám a magasból. Örökegy ütemem lobogó nyugalom: Forgok, forgok: Az örökkévalóság ütemét járom. Mert makacs a víz, és konok az árny, De forog a torony, és örök az ütem: Virraszt a láng. A testem föld, De sötétben áll: Senki meg se lássa! A lelkem, a lelkem Alszik-e, sír-e, halott-e rég, Ne bánja senki: A fáklya nem ô! Én éj az éjben: Ne lássatok engem, Csak énem égô magja mécsét, Csak a lángot, a lángot! ======================================================================== Óda az Értelemhez Magányos virrasztó (1936) Jegyzet E barbár korban, amely megtagad, És bálványoknak ver oltárokat, És kegyeikért embert öldököl; Mikor fôisten az inas ököl, És a cselló és az orgona hangját A boncok dobverôi túlrikongják, És ellened mond minden idelenn: Mi téged vallunk Isten-örökünknek S feltömjénezzük hozzád énekünket, Ó Értelem! Terólad vall, Isten-lehelte fény, A medve-ember barlangrejtekén Az elsô tűz, az elsô tiszta szó: Te vagy az ember-alkotó. Téged lehelt a gyúró Isten ajka Hatod napon a szétmálló agyagba, Hogy általad az ember úr legyen, Belôled ömlött Sionon a zsoltár, A próféták ajakán te rivalltál, És Hozzád szólott Krisztus a hegyen. Te fogtad hámba a villámokat, Ó napbarontó Phaeton-fogat. Üstökön kapja szárnyad a szelet, S a csillagokba fúrod föl fejed. Kihallgatod a Földanya igéit, Alákutatsz az Óceán szívéig, És kottára fogod a Végtelent. Ha imádkozol, Istent lát a látó: Dante és Rembrandt, Bolyai és Plátó A semmibôl világokat teremt. Eget és földet, új naprendeket: Elbonthatod és megteremtheted, Mert csak általad alkot az Erô. Mert ama Lángból lobbantál elô, Amely izzott az örök Atya mélyén És fellobbant a kezdet kaosz-éjén, Aki által lett minden, ami él: Akit dadogunk Legyen-nek, Igé-nek, Elsôszülöttje Isten életének: A Második Személy. Nagy származásod égette beléd A nyugtalanság isteni jelét: Mint dús anyára feslô hajadon, Fény-ujjaddal túlmutatsz magadon. Mint selyemhernyó, ha kibontja szárnyát, Hit lesz belôled és szálló imádság, Ha ledobod az érzékek mezét. De így sem férsz el hűvös templomodba, Oltáraidról lelépsz mosolyogva És megfogod a Szeretet kezét. ======================================================================== Óda az Egyházról Magányos virrasztó (1936) Anyánkat énekeljük, Akinek kebelérôl le nem téphet semmi, Akinek csókja fogadott a földön, Akinek kebelén akarunk elpihenni. I. Ó édes otthon! Mindenkinek való! Hány beteg árnyék oldalog körülted; Minden fél-ember elkerülget, De tárt karokkal lelkendez feléd Minden, ami életre való. A törpe-torz, a darabban-maradt Holtig keresi benned a helyét; Aki épségnél horgasabbra nôtt, Gerendáiba veri a fejét. Ám aki épp embernyi ember, Azt két arkangyal vezeti feléd: Emberösztön és emberértelem; S zörgetnie sem kell, mert a kegyelem Feltárja elôtte az otthon küszöbét. Az otthonét, Amelyben gyereknek gyönyörűség lenni, Amelyért küzdeni férfinak érdemes, Amelynek kebelén édes elpihenni. II. Anyánkat énekeljük, A szomorú édesanyát, Akinek szívét szüntelen Hétszer-hét tôr veri át. Ó nézzétek a vérrel-festett, Tejtôl és szeretettôl áradó anyatestet, Hogy omlik pirosan belôle, Ahol átjárja fiai tôre, Annyi eleven vérpatak! Ó jaj, miattunk omlanak! Ismeritek a tôröket? Evvel a tôrrel azok verik át, Akik nem ismerik benne az édesanyát! Ez a másik tôr még elevenebbre szaggat: Akik anyamellérôl elszakadtak. Amannak millió döfése: A minden ember minden szenvedése. A betegség, a nyomor, az éhség Elállítja nagy szíve pihegését. Mikor az ember emberre támad, Sikoltva szakad zuhogni vére Az egyetlen anyának. Mikor a milliók kenyeret kérnek, És nincs kenyér, Kataraktái lepik el a vérnek, S égre kiált az anyavér. De leggyötrôbb gyötrelmei, Kétélű kardok, fűrészfogú tôrök (Darabokban szakad ki szíve tôlök!) Az édes fiak vétkei. Leghóhérai mi vagyunk: Feltűzött lámpák, akik pislogunk; Kik kenyér helyett, kérô véreinknek, Kövekkel irgalmaskodunk; Magunk elôtt kürtöltetô imádkozók, Mosdottkezű, mosdatlanszívű áldozók, Mammont udvarló léviták, Cézár-lakája Áronok, Maguk-bálványa Mózesek: Ó fogyhatatlan szent sebek! Ó vérrel csorgó drága Test, Titokzatos és isteni, Mely végignyúlsz a téren és idôn Világ végezetéig vérezni! III. Anyánkat énekeljük, Az Isten Országának Asszonyát, És az Országot, mely bennünk vagyon, A Krisztus vére csíráztatta Fát. Énekeljük Szenteknek Egyességét: Mert minden a mienk: Ott fenn és idelent. A nap alatt, a föld felett Örökségünk a Nyugat és Kelet. A Földön vannak kunyhók és vannak paloták, De mi vagyunk a Ház. Vannak mecsetek, vannak pagodák, De mi vagyunk a Templom. Múlnak a múltak, a jövendôk jönnek: Mi vagyunk az idôtlen Élet Vannak fehérek, feketék, együgyűek és bölcsek, De mi vagyunk az Ember. Forrásból iszik a folyó, De a folyó célja a tenger. Forrásnak felhô ád vizet, De a felhônek a tenger. Folyó a földön sok csobog, Itt is csapong, ott is csacsog: De mi vagyunk a Tenger. Jubileum van, világforduló. A titokzatos kapcsok ereszkednek, Az óceán színe alatt Ismeretlen vulkánok berzenkednek, Süllyedô kontinensek inganak. De itt is, ott is fölfehérlenek A mélybôl már új koráll-szigetek: A Tenger új életet ringat, S a kibukkanó szirtek szűz fején Már kelni látjuk ifjan és üdén Oszlopainkat. Üdvözlégy, új emberiség! Testvéri szívek köszönnek eléd. Már bontja csorgó emlejét A nagy Közös Édesanya, Egyetlen anyja a jövendôségnek, Akinek csókja emberré avat, S aki felnyújtja csókra arcodat Az Istenségnek. ======================================================================== Hiszek Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Hallják meg hívôk és hitetlenek Élet-halálra szóló eskümet! A szív bôsége zúg fel ajkamon, Az kényszerít a Krisztus vallanom. Hallják meg rokkant, vén aposztaták S a vétekben vajúdó új-világ, A forradalom, a vak Leviáthán, És hallja meg a settenkedô Sátán: Isten nevében vallomást teszek: Hiszek. Hiszek, és hitem súlyos és kemény. Nem tünde tan, nem pille vélemény. Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: Igen és nem, kereken, magyarán. Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok. Hiszek egy Istent, ki három személy, Az élô Istent, aki bennem él, S akiben élek, mozgok és vagyok, Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intézô édes mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát. Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk, Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút. Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal, És hét csatornán csorgatja beléd Az élesztô kegyelem kútfejét. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kibôl fölébe nôhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket. Hiszek, és tudom, honnan a hitem. Házamat én kôszirtre építem. Négy élôlény az erôs alapok: ember, oroszlán, sas, tulok. Hallottam a piacon szólni Pált, Hallottam Ágostont és Ottokárt, Látom a szirten Péter kulcsait, S bennem a mélyben, hallom döbbenettel: Kimondhatatlan gerjedezésekkel A Szentlélek sóhajtozik. Ó tudom kinek, ó tudom kinek: Én az eleven Istennek hiszek. Élô hitemmel vagyok én szabad. Mankó helyett kötöttem szárnyakat. Ami akad a földön emberi, Gazdag szívem testvérnek ismeri. És ami túl az emberkörökön, A végtelenség: ígért örököm. És mikor üt a boldogságos óra, Hogy befogadjon koporsóm gubója: Hitem gyertyája utolsót remeg, És Istennek ajánlom lelkemet. ======================================================================== Lelkecskék Magányos virrasztó (1936) Jegyzet I. A toronysisak hűvös magasából, Kihajolván a mellvédô felett, Nézem a vasárnapi fôteret. A dobogón recseg a banda. Kifent bajsszal zörög a dob. A cintányér kövéren rácsörömpöl, S a trombiták bô nyárspolgári torkán Az induló zuhog. Köröskörül a székeken, Fejek, pocakok, lábak és karok, És körülöttük savanyú cigarettafüst kavarog. A fák mögött az ingyen publikum Szorong, hullámzik, mormol és pipál, A térzenén haránt recseg a rádió. Két-három pár, akit az utca egybesodrott, Összetapad, és vonaglik a foxtrott. Mi ez a kétes, fortyogó tömeg? Ezek az összevisszahányt tagok, Ezek az ismeretlen áram sodrán Vonagló furcsa emberdarabok? Akár a nyüzsgô cserebogarak! Gyerek-koromban, május derekán, A kerti fákról zápor-módra ráztuk És hordtuk a hordóba kannaszám: Ott, a sikamlós fekete lucsokban Izgett a sok-sok fuldokló bogár, És mi ott lestük libabôrös háttal A mozgó lábakat és pajzsokat, Míg el nem halt a furcsa cincogás, És undor émelyített és bűnös borzadály. II. S mint a reflektort, hirtelen Beléjük fúrom a jobbik szemem. Pocakos polgár, izzadt, nagybajuszos: Két kidülledt vizes szem rám mered. S én nem látom, csak ezt a két szemet: ,,Ó milyen jó ez a vasárnap este, Egy kis muzsika, egy kis feledés! A fiam meghalt. Rosszak az idôk. Az üzlet áll és hízik az adósság. A fiam meghalt. Nem tudok aludni. Rám hasonlított. Egyetlen fiam. Be fogok zárni. Meghalt. Minek is! Oly jó ez a kis muzsika. Hisz érted!'' Csirkefogó az utcaszögleten. Inget nem ismer rossz kabátja rongya, Cipôje orrán kinéz a nagyujj, Az arca sárga bôr és szálka csont. Fölnéz, köp egyet, aztán mondja: ,,Hát igen, testvér, vasmunkás vagyok, De nincsen munka és nincsen kenyér És nincsen Isten. Két esztendeje. Lopjak, azt mondják. A másik, hogy öljek. A moziban is láttam. Ej, hisz én Robbantanék is, csak tudnám, hogyan. Hát így van testvér. Ezt a kis zenét Ne sajnáld tôlem. Addig jó, ameddig...'' Már villanok tovább. Nagy barna lány. Most hagyta ott a táncot. Ajakán Ordít a festék. Lengô selymein Ordít az utca. Még hevült a tánctól, Még egy kis percig boldogan piheg, Mint játékból kiállott kisgyerek. Egy percig, aztán visszaül szemébe A valóság mosolygó undora. És rámnéz, ô is, és mondja magát, Suttogva mondja. Én nem mondom el, Amit beszélt, és amitôl a vért Fagyos utálat állta bennem el, És átperzselte lelkemet a szégyen Férfi-voltomért, ember-voltomért. III. És hirtelen behúnytam a szemem, És kinyitottam a még-másikat, Az igazlátót. Elfoszolt a tér, Csak egy áttetszô kékes köd maradt, És benne kis bizonytalan körök; Egyforma mind: emberfejek! És mindenik felett Egy-egy félénk lángocska libegett, S vékonyka hangon, halkan, monotón Akár az óvodás gyerek, Minden pici lángocska énekelt: ,,Lelkecskék vagyunk. Minekünk nem jó, De mi jót akarunk. Itt nincsen jó tanyánk. Nyirkos és homályos a házunk. Hideg van. Fázunk. Mondjátok, merre van a Láng? Itt nem jó lenni. Mi nem vagyunk idevalók. Haza akarunk menni. Valaki jöjjön, Fogja meg tapadós kezünket, És mondjon egyszerű szavakat, És vezessen haza bennünket''. Így énekeltek a picike lángok, És megkondult fölöttem a harang, A százesztendôs óriás. És olyan közel voltam, szinte benne, Hogy általjárt és fölivott: A mindenségben nem volt semmi más, Csak ez az egyetlen, mámoros, óriás Harang, harang, harang. ======================================================================== Kaszálók Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Kövér aranyat izzad a nap, Illattal, mézzel csordultig a széna. A mezôn hajlong az is, aki béna. A suhogó rendek hullanak. Dalolnak a marokszedô lányok, Az ember nekidôl a kaszának, Az asszony a kenyeret bontja, Pöttönke porontya Kapkod a pille után. Az országúton vastag, csúnya por Lomhán kevereg, Köpködik, kavarják lôcsös szekerek, Olajos gumik, tankos seregek. Mennek, mennek, sereglenek, Sírnak és szemtelenek, Életek, halálok menetelnek. A menendôk mennek, a maradandók állnak. Az ember nekidôl a kaszának, Az asszony a kenyeret bontja, Pöttönke porontya Kapkod a pille után. A barátszekfű meg a zsálya Boldogan nyújtja fejét a kaszára. Ád a jó tehén szagos fű helyett Habzó csuporba párolgó tejet. Forró tejbôl lesz meleg vér patakja: Ember élete, Isten gondolatja. Az ember, akár a mezôk virága, Rámosolyog az illatos világra, Holnap hajnalra kasza éle várja, Porából kinô a szekfű, a zsálya. A múlandók múlnak, az állandók állnak. Az ember nekidôl a kaszának. Az asszony a kenyeret bontja, Pöttönke porontya Kapkod a pille után. ======================================================================== Kecskepásztorkák Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Ugrabugráló alpesi kecskék (Szegény embernek jó tehenecskék) Zamatos lejtôn szerteszét Ropogtatják a zöld csemegét. Ahol lankát vet a köves oldal: Kis tarisznyával, nagy szöges bottal Vigyázza ôket két kis legény; Az arca piros, a talpa kemény. Míg a mekegô nyáj legelészget, Vernek a partba maguknak fészket. Hordja görnyedve a két kicsi hát: Iromba kövekbôl védô kalibát. Liheg és izzad a két pici műves, Pedig a hegyrôl húz le a hűvös. Nagy suta felhôk ólmos egen: Torlik a zápor, az ár odafenn. Verdesi máris az erdei sűrűt, Forrnak a vizen fekete gyűrűk. Játszani másszor kéne, fiúk! Most vihar ellen kell nézni odút! Kis negyedóra, annyit se vélek, És nyakatokba ver az ítélet, Zúdítja nektek a vad patakot, Tépi magával félig-falatok. Unszolom ôket váltig ijedten. Egy szót se szólnak szavamra ketten, Csak tiszta szemük nagy kékje nevet S cipelik szaporán tovább a követ. Jön, jön a romlás, nincs hova bújni, A világ készül tűzbe-vízbe borulni: Kisfiúk, ketten, öklömnyiek, Akár az Isten, csak építenek. ======================================================================== Lány, kötéssel Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Szürkeruhás nem-fiatal lány Ül a családi asztal alján. Ujjain kötôtűk peregnek: Kabátka lesz a gyerekeknek. Kabátka lesz, meleg kabátka. A család a testvér családja, A gyerekek a másokéi. De jó így köztük üldögélni. Kisanyaként ügyelni rájuk, Megfoldozgatni ruhácskájuk, Amíg az anyjuk messze fárad, (Harminchat-órás a szolgálat.) Mesél nekik és dudolászgat, Plajbászt hegyez az iskolásnak, A durcáson kifog türelme, Száz kérdésre százszor felelne. Míg a kis párnát rázogatja, Nem jár máshol a gondolatja? Elég neki ez a kevéske? Ád meleget a mások fészke? A kis borzasok elpihentek. Ó hogy szereti ezt a csendet! Elül a rácsos ágynak szélén És eltűnôdik mindenfélén. Szorongva néz a jövendônek, Mikor az aprók nagyra nônek. Lesznek-e vajjon boldogabbak, Mint akik bennük felolvadtak? A széken hírlapok hevernek, Forradalmak, szabadszerelmek, Születések korlátozása, Isten megrendszabályozása. De ô nem bánja a betűket, Fogja a meghitt kötôtűket, Gyűretlen ujjai remegnek, -- Kabátka lesz a gyerekeknek. ======================================================================== Szomorú kisfiú Magányos virrasztó (1936) Itt egy fiúcska, ott egy kisleány, Szép fiatal mamájuk oldalán, Illedelmesen, szép fehéren, Sétálgatnak a sétatéren. A fiú karján sétapálca lóg, Mosolyogva nézik a nyaralók. Olyan kimosdott, olyan ápolt: Egyenesen a skatulyából. Iparkodnak a pici lábak: A felnôttek sebesen járnak, Hosszú a lábuk és mindig sietnek, Hármat kell lépni, míg amazok egyet. Az aprók kérdenek, gagyognak, Mosolyogni kell a nagyoknak. Vetnek is egy-egy kurta választ, De gyerekcsacsogás kifáraszt. Söröskorsó és kávé mellett A felnôttek órái gyorsan telnek. De ô már fészkelôdik régen A lába-le-nem-érôs széken. Éhesen néz újra meg újra A kerti kerítésen túlra, Ahol a négy egyforma gyermek Egy nagy labdát kacagva kerget. Úgy eljátszanak, hancúroznak négyen, Mint pajkos gödölyék a réten, S ha magukat kiverekedték, Összecsivognak, mint a fecskék. Nézi ôket ôzike-szemmel. A négy testvér hívná is, de ô nem mer. Neki tilos: baja ne essék! Olyan könnyen jön a betegség. Neki vigyázni kell magára, Szülei szeme-sugarára. Ha Isten-ments! valami érné, Anyuka soha túl nem élné. Így él, mind okos emberek közt, Szép villamos játékszerek közt, Elôkelô egyhangúságban, Míg lefürdetik a csipkés kiságyba. S ha beszökik hozzá az álom, Vele-játszó testvérke, három, Az ablakon át torzan rávigyorog A meddô, sárga hold. ======================================================================== Apácák Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Ahol járok a hegyoldalakon, Körül egy különös uradalom: Akik a rögöt kaszálják, kapálják, Fekete-fehér fejkötôs apácák. Szentolvasóra szokott kezeik A gôzölgô trágyát egyengetik. Nagy bakancsukon csomósan ragadnak Göröngyei a felhígult agyagnak. Lenn egy nôvér az istállók mögött Két-csacsi-vonta vén kordén döcög. Másik a nyitott pajtában keresgél: Harmincöt éve van a teheneknél. Az iskola kertjébôl nóta cseng, A nôvér körül apró nép kereng. A fônöknô benn ül az irodában: Levelet diktál Délamerikába. De szól az Angelus harangszava, És elpihen írógép és kapa, Oly messze már a hitvány földi munka: Sietnek mind a szent officiumra. S míg munkájuk imába olvad át, Már nem látom a kápolna falát, Csak ôket látom, százszorosan ôket, Csupa kemény és fehér fejkötôket. Milliónyi fehérlô bóbitát, Tarka tôlük a fekete világ: Délövi hôben, alaszkai hóban, Máglyák között, vérengzô Mexikóban. A kelevények sajgó púpjait Elsimogatják hűvös ujjaik. Hol emberésznek nincsen már bejárta, Ott megjelenik Mária és Márta. A föld sebére ôk a jó kenet. A nagy sötétben ôk fehérlenek. Mint milliónyi öröklámpa, égnek Dôlt oltárain az emberiségnek. És Isten, aki tíz igaz miatt Kettétöri a büntetô nyilat, Miattuk, akik érettük elégnek, Kegyelmez a kárhozott nemzedéknek. ======================================================================== Angolok Magányos virrasztó (1936) Havasi szálló. Köd csüng a világon. A morcos nap ki tudja hol barangol! Nincsen kilátás. Egy maréknyi angol Végigsétál a jól fűtött szobákon. Csak megjelennek, és övék a színtér. Otthonná lesz a foltnyi föld alattok: A szobatennisz ütôkéje csattog, És öt fogással fut nekik a pincér. Vadrózsaképű misszecskék suhannak, Kacagva lejt a tánc. Egyedül vannak, Nincs más a nagyvilágon. Angolok. Betöltik a világot, mint a termet. Királyi faj, földet-igázni termett! (Elfojt a könny. Egy népre gondolok.) ======================================================================== Ibolyák Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Az áprilisi réten Gyerekszem-kéken Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Bujócska-félve, Mint a tavasz a télre, De mégis diadalmas-kéken, Mint a lebegô kék fátyol az égen, Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Kék tôlük a part meg az árok: Amerre járok, Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ! Nem téplek el innét, Ó réti picinykék, Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Csak egy ami aggat: Lesz tán aki durva, leszaggat, Aki nem simogatja pihétek, Nem vágy lesimulni közétek, Mint én, öcsikék, ibolyák, Csepp szirmaitokkal összeremegve Nem sír föl a boldog egekbe: Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ! ======================================================================== Tojás Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Az ablak alatt, a fáskamránál Házfelverô kodácsolás van. Négy tyúkanyó billeg és kárál Sopánkodó fontoskodásban. Kotkodács, Itt van, itt van, megszületett, Tiszta, fehér, nem is pettyegetett, Kerek és nehéz, a legszebb fajta. Érdemes lesz kotlani rajta! Kotkodács, Mily csodás! Megszületett, megszületett: Egy tojás. Elhallgatom az ablakon át A zenebonát És elnézem a négy anyát, Milyen lázasan harsonáz A pelyhes csöpp vacok felett, Hogy megszületett Az értelem, a folytatás, Az új tojás. Egy tyúktojás! Pedig mi lesz belôle más: Egy kotló-botló bóbitás, Új búbosokkal összebújva A régi kotkodács, S a régi szalma közt megint csak újra: Mindennap egy tojás! És ahogy éppen kérdeném magam, Meghatódjam-e, vagy nevessem, Fölkacsint félig csúfondárosan, Félig begyessen Az egyik bóbitás anyó: ,,Jó, jó! Szép az okoskodás, De meg fogod tán vallani, Hogy ez mégis csak valami: Egy igazi Tojás!'' ======================================================================== Cserfa a fenyvesben Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Alpesi erdô néma hűsén, Ahol a napfény lábhegyen oson, Aszkéta fenyvek kórusában Egyetlen cserfa áll magányosan. Olyan más, olyan messzirôl-jött, Olyan vidámzöld, olyan csupa-lomb. Melegebb táj sóhaját hallom, Ahogy a búvó szélnek visszazsong. De lám, mohos törzsén derékig Csupa korcs levél, csupa satnya ág. Csak fönn, a lélegzôs magasban Bonthatta szét szemérmes sátorát. Hibátlan oszlop karcsú teste, Homloka csertelen magasba nôtt, Új idomok vernek ki rajta: -- A cserfaszál formázza a fenyôt! Mondd, te magányos koszorús, Minô sors ez: fenyvek közt árva csernek? Befogadnak maguk közé Ezek a titokzatos fejedelmek? Elfogadnak testvérökül? Néma lényüknek megosztják-e titkát? A hallgatás misztériumát Lassult ereid már magukba itták? Már benned is otthon a csend? Mikor az erdôn esti szél dorombol, Nem jönnek el kísérteni Napos tisztások, langyszellôjű dombok? Vagy választott vagy, és az ég Mindkét áldást fejedre harmatozta: Lettél a rengetegek mosolya, Anyaföldedért felszökô zsolozsma? ======================================================================== Októberi rózsák Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Piroslanak az októberi rózsák, Széltôl, madártól zsongnak a fakó fák, A szökôkút csorog, akár a jóság. Bennem is, bennem is, félénk dallamok Borzolgatják a lomha ôszi prózát. Elálldogálok egy árvácska-ágynál. Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál? Mi az a dallam, ami benned vájkál? Messze van, messze van, minden messze van, Az is ami volt, az is amit várnál. Nézel az égre? Az a piros felleg Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet! Ülj meg a békés szomorúfűz mellett. Békesség, békesség, békés öregek Bölcsek mosolya, immáron az illet. Pereg a levél és pereg az óra. Jön a november, a dér meg a bóra. Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra. Neked is, neked is, holnap, úgy lehet, Neked is fúvatnak takarodóra. Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz! Érett sziromnak lelengeni édes. De míg bennem a dal fecskéje fészkes, Hadd szálljon, -- hadd fájjon: a tearózsát Idesimítom ajkam melegéhez. ======================================================================== Ojtovány Magányos virrasztó (1936) A percet, amikor megláttad A boldogságot, A szíved közepébe plántáld, Mint egy mennyei ojtoványkát, S virrasztva ápold. Húsodból hasíts neki háncsot, Hisz oly parányi! Ójad széltôl, heves sugártól: Kényes hajtás, nem tud akárhol Otthont találni. Ha nem akarna megeredni, Ne sírj utána. Tudd meg, úgyis hiába várnád: Tévedtél, nem a te palántád, Más ég leánya. De hogyha látod, hajtáskái Hogy telnek, élnek: Szájadban hordd a cseppet rája: Ez az a zöld, amelyik állja Fagyát a télnek. ======================================================================== Borongás naplementekor Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet. Még dús gerezdek Hintálnak izmos száramon. A szüretelôk fiatalja, vénje Sikongva jár még mézes venyigémre, Még idecsalja illatom. Még szeretem az ablakom kitárni, Hegyeket járni Hajlós bokám nem lomha még. Megkönnyezem az eldobott virágot, S ha két szerelmest összenézni látok, Még mindig áldást mondanék. De néha nincsen íze a gyümölcsnek. Már néha bölcsnek És hűvösnek érzem magam. Sokszor messzének látom már a messzét, S mint nesztelen fecske a ház eresszét, Valami olykor megsuhan. Hajamban több a szürke, mint a barna. Az évek karma Belém-belémkap vérzetôn. Meg-meglegyint a túlnani sötétség, Mikor az esti nap legördülését Lesem a hűlô hegytetôn. Nézem a gyorsan eltűnô korongot, És elborongok, De sohasem a múltakon: Még nem tanultam visszanézni mélán, A pezsgô pír az esti ég acélán Nekem még hívó sugalom. Megyek, megyek az alkonyati fényben, Piros reményben, Elôretárva két karom. Mit bánom én, ha nô az árnyék! Mindent, mindent, ami rendelve vár még: Fiatal szívvel, akarom. ======================================================================== Nyári esô Magányos virrasztó (1936) Megjött az esô valahára! Hull, hull kövéren, akár az olaj. A tikkadt földbôl felszakad a pára, Mint egy megkönnyebbült sohaj. A bújócskázó nap sugára Durcás-nevetô, szürke-zöld. Az ágon az alma pufókra ázik. Hogy szürcsöl a pázsit, Hogy csemcseg a föld! Állok az almafa tövében S a pajkos esôt hallgatom, Amint susogó zeneképpen Végigcsikland a lombokon. Arcomon is széles kedvében Egy huncut csepp végigcsorog. Kacagva nyalom meg utána a számat: A földnek, a fának Testvére vagyok! ======================================================================== Hullámverés Magányos virrasztó (1936) Szélcsend a tavon. Fenn és a vízen ránctalan az ég. Egyszerre megzajdul a hullám, Cserepekre hull szét a tükör, Nyújtózkodik a tófenék. A hullámhad rohamra dobol, Tajtékot hány, mint a harag. Egymásba torló száz vad vonalon Rohan az ôrült hullám szilajon S a reszketô parti fövenybe harap. Két perc az egész. És újra csend. A tó mosolyra nyitja újra önfeledt szemét. Csak a megmart parton hever szanaszét Kivert kavics, kihányt szemét, Apró, szegény, halott halak. Mi volt ez? Honnan ez a kétperces ôrület? Hirtelen szél a víz felett? De hova lett? A tó olyan anyásan szendereg, Akár a bölcsôben a kisgyerek. Valami nagy hajó Ment el valahol feneket kapálván? Sehol egy kémény, Sehol egy folt a mennybolt kékén, Ég, föld mosolyog, mozdulatlan, békén, Mint alvó lányka szénapárnán. Ó nyughatatlan buborék, Sejted-e, mitôl remeg a Fenék? Pici hullám örök tavaddal: Áradj te is az áradattal, Ragad, ragad az ôsdagály. Hunyd le a szemed áhítattal, Hadd játszadozzon tarajaddal Tüzes csodát a napsugár. ======================================================================== Szürke dal Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Csupa szépség és csupa szomorúság Ez a vidék. Fekete kô és barna lomb fölött Az ég is szürke-kék. Szürke utak és szürke háztetôk És szürke nagy cicák. És dorombolni kezd a szívemen A szép szomorúság. Itt élni sem, itt halni sem, Csak álmodozni jó. Csak üldögélni csendesen, Mint békés vén apó, Öreg paraszt, elüldögél A padkán és pipál, És a fülébe duruzsol A ringa félhomály. Csak üldögélek csendesen A zsongó völgy felett. És minden olyan messze van: A völgy, az emberek. Oly messze élet és halál, És én is, én magam, Lelkem, a régi lüktetô, Az is oly messze van. Ki voltam én? Mi voltam én? Ki mondja meg nekem? Valami kötél elszakadt: Elment az életem. Elszabadult és nyomtalan Az űrben elbolyong, Mint a nehéz köd-ég mögött A néma napkorong. (Belgium, Ardennek) ======================================================================== Ezüst híd Magányos virrasztó (1936) Csilla könnyű párafátyol Koszorú az ormokon. Ring a vízen, ring magától, Hintatestű csónakom. Álmodozva, ringadozva Kél a hold a hegytetôn, Színezüstjét szétporozza Vízre, partra reszketôn. Rám, elém, hajóm alá foly Hűsen izzó láncezüst: Híd remeg a holdi távol És a csónak orra közt. Muzsikálva mosogatja Ringatózó láncait. Éji lelkem bontogatja Gúzsbadermedt vágyait. Menni, menni! -- sugdogálja -- Jönnek érted álmaid. Menni, menni, messzi tájra, Más világba: vár a híd! Mindig fényre, fölre vágytál, Kész a palló: nosza, menj! Odafenn -- ki tudja! -- rád vár Csodaföld és csodamenny. Szállni, mint a tiszta szellô, Ez volt mindig sóhajod, Rá-se-lépô, úgy-szökellô Lábbal, mint az angyalok. Könnyen, mint a kisded-álom, Mint a nem-kérô ima: Most suhanhatsz holdsugáron, Itt az égiek nyoma! És ha felhô száll a habra, És a fényhíd elborul, És a hold -- az égi labda -- Ha elôtted elgurul: Semmi, szállj csak, útfeledten: Szállni, menni, lengeni, Önfeledten; véghetetlen, Föl, föl, ez az isteni! ======================================================================== Encián Magányos virrasztó (1936) Jegyzet De jó itt lenni, ilyen mese-távol A velem-egy, az untig-egy világtól, De jó itt, túl az óperencián! Ahol nem tudja, ki vagyok, Csak a szellô, mely fülembe gagyog, És lábamnál a kékszem encián. A csigaházból ó be jó kibújni, Amelyben örökszomjú énem ujjnyi Megnyomorított csiga-torza él. Már nem is vagyok más talán: Csak tiszta test, akár az encián, És lélek, mint a fenyvesormi szél. ======================================================================== Ünnep Magányos virrasztó (1936) Borongó fenyôfák alatt A nyirkos erdôn végigsimogatnak Legszélérôl a lángoló nyugatnak A legutolsó sugarak. És fölgyúlnak a kérges sudarak, Mohette kövek, zörgô tobozok, A haldokló füvek is földerengnek. Oly ünnepélyes ez az óra, Mint mikor egy haldokló szentnek Homloka felett föllobog A glorióla. ======================================================================== Sirály Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Szálló sirály, Ki hangtalan lebegsz a mérhetetlen kék felett, Fehéren, mint szentáldozás utáni lelkiismeret, Hadd nézzelek, Amint suhansz a langy szellôn a kis hajóval, Kitárt szeplôtelen kétszárnyú lobogóddal: Láttodra bennem felgügyög egy lélekaltató dal. Ó meg ne szólalj! Ne halljam karmos károgásodat: Ó hadd maradjon messze még a harc, a vágy, a gondolat, Hadd ringatózom még, ezüstbe kék mennybolt alatt, Ezüstbe-zölden zsongó tengerágy felett, Akár a bölcsôben a kisgyerek, Ki boldog-boldog-öntudatlan szendereg És álmában is mosolyog és gôgicsél. Ó hagyjatok, hagyjatok engem Szálló sirály módjára lengnem, Hadd ringasson a boldog végtelenben Az óceáni szél! ======================================================================== Hanyatló hold Magányos virrasztó (1936) A hold az égen úszik. Szemem utána kúszik. A csillagokat számolom, Számolom tízig, húszig. A völgyre lomha pára Ülepszik éjszakára. Nyirkos szaga idáig ér, Belep tán nemsokára. A hold hanyatlik egyre. Kúszik a köd a hegyre. Hűlô holdvilág életem Mikor és merre megy le? Hold, állj meg a hegyélnél! Köd, hátha el sem érnél? Most mondom még a vesperát, Még messze van az éjfél. Még fiatal az este, Még harmatát hadd esse, Hadd sírja el szép könnyeit: Holnap, ki tudja, lesz-e? ======================================================================== Bárányfelhôk Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Pacsirta szól. Szivarom füstje száll. A domb alól Bukdácsol a barika-nyáj. Csilingel a táj, Barigyapjas az égbolt. De rég, de rég volt! De visszafáj! Pacsirta szólj, Bodorodj, szivarom füstje! Hűlô hamuból Foszló emlékek ezüstje. Bari-nyáj, muzsikálj, Zsongj, zsongj, puha égbolt. De szép, de szép volt! Ne bánd, ha fáj! ======================================================================== Kakasszó Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Kukorikú, a kakas trombitál, A sarkantyús ébresztôt intonálja. A függöny sarkát futri szél cibálja, És incselkedve be-bekandikál Fitoska napsugár. Kukorikú, kukorikú: Bizonykodik a bolondos kakas. De amikor az álom oly nyakas, Édes és furcsa és tejillatú, Akár egy kisfiú! Egy pendelyes rózsás gyerek: A paplanodra hentereg, Bohó játékod űz veled, S te fekszel, lomhán, édesen és fájón, Tűröd, paskoljon és cibáljon, Csak el ne szálljon! ======================================================================== Havasok Magányos virrasztó (1936) Sütkérezem a Pfänder-ormon, Ezer méter a föld felett. Komolyan hullámzik elébem A fenyves, lomha zöld kelet. Túlnan a nyugat pára-kéken, S ezüstösen a magasok, És messze-messze megcsillannak A háromezres havasok. Bizsereg a tó gyenge bôre, A lágy nap olyan ringató. A langyos szellô elbabusgat, Hintál a lelkem, mint a tó. A három ország létzsivajja, Mire idáig felszüröng, Akár a dajka zümmögése: Még mélyebb tôle fenn a csönd. Erdômorajba, szélbe, vízbe A lelkemet szétoldozom. Visszasimul a mindenségbe Mámoros mikrokozmoszom. Az én tragikus érverése Egy pillanatra nem sajog. De minden meredélyek túlján Virrasztanak a havasok. ======================================================================== Mint bölcs kutya a küszöbön Magányos virrasztó (1936) Nyárdélutáni lankadat. Heverni vágy a lomha tag, Nyújtózkodik a lélek is, Eresztékei oldanak. Szunyókálgatni, egyedül, A fekvôszékbe beledűl A test. A csend bizsergetô Hallgató-nótát hegedül. Mint bölcs kutya a küszöbön, Félig hunyt szemmel feküszöm. Nem is tudom, hogy én vagyok: Csak érezek és tükrözöm. Szívom a dajka meleget, S a dunna-lágy felhôk megett Visszahunyorgom huncutul A kandikáló kék eget. ======================================================================== Hűsen és aranyon Magányos virrasztó (1936) Lebeg a hold hűsen és aranyon Három véznácska törpe-nyárfa lombján. Így ül a lelkem, hűsen elborongván, Halovány múltakon. A holdvilági csend szívembe zsongván A holdvilágos végtelenbe fájok. És fönn és benn, hűsen és aranyon Derengenek a névtelen homályok. ======================================================================== Pirongató Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Meglendül a tárcsa, Elmordul a gép. Sirály rikácsa Szívembe tép: Rekedtre kiáltja: Eljár, ami szép. Mit írtok a habra, Ti tétova felhôk? Mért zúgtok a napra, Ti alkonyi erdôk? Ügyelj magadra, Ne sírj, te felnôtt! ======================================================================== Szénaillat Magányos virrasztó (1936) Jegyzet A mézillattól mámoros mezôt, Méhikék, pillék zsongó kánaánját, Tegnap hajnal elôtt Hosszú haldokló rendekbe kaszálták. Se baj! Ne sajnáld! Így a jó: Így születik a szénaillat, S a szénaillat örökkévaló! A Paradicsom illata Játszadozott a kábult emberekkel Egy nap, egy éjszaka. Aztán behordták zörgô szekerekkel. Mezôk virága, egy napig nyíló! De minden szépet visszaillatoztat: A szénaillat örökkévaló! Ha lépteden majd csikorog a tél És didereg az esthajnali csillag: Akkor is él, Akkor is melegít a régi illat. Fű, mámor, élet: illanó, De illata az Istené: A szénaillat örökkévaló! ======================================================================== Túl a borókán Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Fönt, fönt a hegygerincen Túl már a lombok s a boróka övén, Se baj! Ne sajnáld! Így a jó: Borzongatón közel a csúcshoz, Ahonnan már jólesik visszamerengeni Messzirôl még integetô melegére a völgynek, De a szem már idegesen tapogatja a sziklaéleket: Szakadékok alattomos fenekedését És gleccserek néma csuszamlásait sejtvén; Itt, hol különös harsogó szelek (Amelyek mintha lentrôl sodornának fölfelé) Újra, meg újra föltekinteni kényszerítenek Az anyagtalan kék magasba, Ahol a szemnek nincsen megpihenni pont, De visszasiklani mégse tud: Itt, most, hadd állok egy pillanatra meg, Fölgondolni és megköszönni Cicomátlan énekem áhítatával, Teneked, aki hívtál, Hogy elhívtál idáig. A hegyi szabadságot köszönöm: Hogy lendületeddel nekisegítettél Átszökkenni a téren és idôn. Hogy nem vagyok kénytelen szôrös hernyó módjára megtapadni A szem-fül tények ragacsos porában. Hogy el nem tömte fülem királyi szomját Emberszabású gépek kattogása És gépvelejű emberkék csacsogása. Hogy el nem kábít szivárványos fényreklám villitánca Felhôkarcolók tornyai felett És eszme-fellegvárak ormain. Hogy kikapaszkodhattam az Isten levegôjére, Tudós és tudatlan babonák kazamatái közül, Osztályok, pártok, iskolák ablaktalan páncéltermeibôl; Átbújhattam a filozófia világborító hálójának Gordiusi bogszemei közt, S itt nyújtózhatnak lelkem zsibbadt izmai Áttetszô kékje alatt az értelmes csodának! Ó látomás! Boldog szabadsága a nyughatatlan hatolásnak, Boldog teljessége az akadálytalan ölelésnek! Ó végtelenen szabadult énem! Milyen alázattal érzem idefönn Testvérvoltodat a szuverén nappal, Amely a látszatokon túli magasságból Jónak és rossznak pókháló szôttesén át Az ember-egyet látja. Harmat vagy, gyöngyözô, esô vagy, öntözô, lágyhideg hópaplan, melengetô, Szépnek és rútnak, kicsinek és nagynak, fehérnek, feketének: Érlelô, éltetô, nôttetô. Mit neked, áradó életnek, kicsi és nagy, fekete, fehér! Egyet akarsz és egyet munkálsz: Érjen és nôjön minden, ami mag, Érjen, túl a borókán. És szél vagy, könnyű és komoly. Rigmusod a vonuló nehéz hegyvonalak ritmusait búgja, És törtetô csúcsok dallamától csattogó. Komoly is vagy, terhes felhôk fekete közelétôl, És a havason csillanó napfény mosolyától könnyű. Ez az életed: lengeni, zengeni, Havasi szél, alulról fölfelé, Völgyeken át, hegyeken át, mindenen át, Annak, aki a minden, Aki -- mint felnôtt ember a visszhang üregébôl -- Gyermekmosollyal figyeli belôled A szót, amit beléd-kiáltott. ======================================================================== Imádság a hegyen Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Itt a hegyen, ahol minden levôk: Menny-kupola, hétágú-gyertya fák, Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet, Szóló madárdal és szellô-karének Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád -- Hozzád, kit megnevezni nem tudok, De a Te neved minden szó a számon; Akit keresni hiábavaló, Mert nem vagy ember-érhetô helyen, De kereslek, mert megtaláltalak, És aki keres, az is csak Te vagy; Akinek halló füle nincs szavamra, De minden szómat visszahangozod, Gondolatomat, a vérem verését, És minden szómat Te vagy aki mondod: Hadd tárom Hozzád én is mindenestül Veled csordultig-édes lelkemet. Elsô szavam a néma bámulat, Az alázatos mámor: a csodán, Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak Engedtetett tükrözni a Napot. Hogy aki nem is tudom biztosan még, Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok: Tudom és érzem, élhetem a van-t, A tudhatatlant, átérezhetetlent. Hogy életem -- e gyújtó-villanás, Megpillantanom alig elegendô Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot, Ami hozzám ér kívül és belül -- Ez a sikolynyi pillanat: elég Meglátnom az egyetlen Látomást: Láthatatlan, idôtlen Arcodat. Hogy tapogató, vaksi ujjaim, Amelyek még magamig el sem értek, Fogják, szorítják a Megfoghatatlant És ölelik és érzik ölelését. Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok, Elfér a Fértelen, a Végtelen. Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi, Tegezhetem a Mindent és Atyának Szólongathatom és szerethetem És kéréseket gügyöghetek Hozzá: Add meg a mindennapi kenyeret, És add meg a mindennapi kegyelmet, Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek, És el ne rontsam a Harmóniát. A mindennapi szépséget is add meg, Hogy legyen mindig lehelnem belôle És szétlehelnem a testvér világnak. És add meg, add meg ugyanezeket Minden embernek és minden nap. Amen. Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni! Ó pedig mennyit volna kérni még! Mindennapi bűnök-bocsánatát, Bűnbánatot és különb holnapot, Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb, És szeressem az embereket jobban, S az emberek is jobbak legyenek És okosabbak már és emberebbek. Ó annyiért kellene könyörögnöm, Nagy dolgokért! -- de ládd, én nem tudok. Nincsen szavam: én Téged láttalak, S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy! Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy! Elvesztegetett minden szó nekem, Mely nem egyedül Tégedet dicsér! Ó engedd, engedd csak azt mondanom, Amivel lelkem színültig tele: Az egyetlenegy boldog dadogást: Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű! Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes! Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy! A szégyen és a fájdalom vesékig Hasít belém, hogy másra is fecséltem Szép életem felséges perceit És el nem óvtam fukar-boldogan Teneked és nagyságod énekének. Ó engedd legalább már ezután Összefognom egyetlen markolással Parányi létem minden pillanatját, Az áhitat, az ihlet illanatját: Eggyé szorítni széthulló magam, Oly földetlenné, olyan súlytalanná, Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba, Belesóhajts, elhaló dallamot, Az Örök Zengés egységébe. Amen. ======================================================================== A magányosság toronyablakából Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Ôt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján És gondolatom illattalan űrén Ül a Centrum mozdulatlan trónusán Egyetlenül, Soha még ilyen fogható nappali fényben, Ilyen érzett-élôn meg nem láttam, Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél A magányosság tragikus toronyablakában, Ahová felverekedtem magamat vakmerôségemben, És ahol most lihegek és borzongok, ülvén Egyedül, emberül. Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére: Édes volt litániázni milliókkal egy imát, Egy-emberül. De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez, Hogy valami nincs még benne velük-dalomban, Egy új dallamnak kell születnie még: Amit éntôlem akar az Isten, Magamtól, egyedül. Megvan a dallam. Nehezen született csecsemôként Dadogni tud csak és sírni szegényke. Meg nem érti senki más a csepp idomtalant, Csak ô egyedül. Aki a néma halat is érti, Akinek dallam a vicsori orkán, Ô engem is ért, és én is értem ôt, Akkor is, amikor mennydörög emberevô elemek torkán És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve: Vérembe zúgja szavát és vesémbe, Félreérthetetlenül. Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam! Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong. Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn Szál-egyedül. Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi, Úgy, ahogy a többi: Törvénytudóktól tanulni a törvényt, Nem lenni felelôsnek, Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot, Hasonlítani, emberül. Most a határtalan horizon figyeli mozdulásom, Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben, De válasz nem jô szómra, ítéleti csend Borzong körül. A magányos Igazság arca elôtt állok Magányos igazammal, Meztelen mellel, Ám ô, egyedülvalóságának iszonyú távolából, Meghitten néz a szemembe, Egyedül, emberül. ======================================================================== Vízválasztó Magányos virrasztó (1936) Jegyzet (1936. júl. 12.) Úgy állok itt, Uram, Örömömben és szomorún: Se aranyom, se tömjénfüstöm, Se kenetem, se koszorúm, Még csak egy árva gerlém sincsen, Hogy felajánlnám, mint tôlemvalót. Könyörgök: végy el így, amint vagyok. Ó, nem indultam így! Feltarisznyáztál pazarul: Csak dobbantottam, s ami kellett, Elôtermett a föld alul, Virág közt jártam, friss vetés közt, A dús határ mind nekem állt, Huszonöt termô boldog éven át. Szürcsöltem, mint a bort: Amivel test és szellem itatott, Szépség harmatát, jóság mézét, És nektárt is: áhitatot. Ittasultam a kegyelemtôl, S a szárnyas szó magam fölé ragadt. És minden elfolyt, mint a zuhatag.. A hét bôév után Most rámborul egy óriási csend. Ami hang volt az életemben, A tűnô árral velement. Kiáltanék, tapogatóznék, Keresném: mi maradt velem, Keresném magamat, és nem lelem. Most már nagyon tudom: A sok jóból semmi se volt enyém. Csak átzizzent rajtam a szépség, Mint a szellô a jegenyén, Csak átsuhant rajtam az élet, Mint a dróton az üzenet, Rostán a víz, árnyék a föld felett. Vízválasztó vagyok: Jobbról-balról a sok forrás lefolyt, S én száraz kônek itt maradtam, Színtelen, mint az égi bolt. Szép, jó köröttem most is minden, Csak én se szép, se rút, se jó, se rossz: Alaktalan, akár az ôs kaosz. Nincs bennem annyi én, Hogy elszégyellném szürkeségemet: Tehetetlen vagyok a jóra, És lázadni is ellened. Ágaskodva sem érem el, hogy A bűn sarkát érinteném: Még a bűneim, még ôk sem enyém. Ez és csak ez vagyok: A végsô, a tátongó semmiség. Ó milyen jó idáig lennem: Így, így vagyok csak a tiéd! Most mindenestül rád maradtam, A mindenre a semmiség. Van-e, ami így összeillenék! A tompa kô remeg, Sötét méhében mozdul valami, A mélységbôl elmondhatatlan Pihegéseket hallani! A világosság és az élet Foganni akar odalent: Uram, a kaosz utánad eseng. Vajúdik és kiált: Szomjúhozom a második Legyent, Amely a közönyös anyagból Új istenalkotást teremt. A szót, amelybôl megszületve Új embert hozhatok eléd, Aki én legyek és aki Te légy! ======================================================================== Közelebb a kékhez Magányos virrasztó (1936) Kidôlt-bedôlt kápolna áll mohverte kô fején, Ködben sunyító völgy felett. Fekszem hanyatt a hegytetô gyíkzöld gyepén, Fölöttem elsikamló fellegek. Leintenek hozzám és prédikálnak: Elôre! nincs itt állandó lakásunk! A szerzetes fenyôfák orgonálnak: Föl, föl, föl, nincs idelenn maradásunk! A patak olvasója rám-imádkoz, És a havasok áhitatja töltöz. Ó, közelebb vagyok a kékhez, mint a zöldhöz, Valóságnál az örökkévalósághoz. Köröskörül kemény hegyek kicsorduló-zöld oldalán Hordják a szénát. Így hordja, hordja hegyi ember, hegyi lány Egész kis életén át. Lent a falucska: jámbor emberek Százesztendôs tempóban élegetnek. Túl a hegyen a város sistereg, Habszennyes katlana buborék életeknek. Fölötte sajgó drótokon az ôrjöngô történelem kiáltoz: Gyilkol kés, ágyú, gáz; pénz, csók, dal, eszme mérgez. -- Én nem vagyok itt! Én messze vagyok! Közel csak az éghez, az éghez, Az örökkévalósághoz. Megálljatok zarándok fellegek: Tudjátok-e merre szálltok? Ti zöldkámzsás fenyôsereg, Kinek a zsolozsmátok? Mitôl zümmögtök, édes életek, Legények, lányok, méhek és virágok? Honnan a tüzes ostor bennetek, Tébolyult népek, kizökkent világok? Kérdezzetek, ha nem tudjátok, engem, A titokoldó Egység mámorosát: Itt, itt dorombol parányi szívemben, A valóság, az Örökkévalóság. ======================================================================== Város a hegyrôl Magányos virrasztó (1936) Hegyen állok, völgybe nézek. Lenn a város: hangyafészek; Utak, sínek labirintja, Mely kígyózva szétszalad: Egy kitépett lap papíron Odafirkált vonalak. Földek, házak: tarka pontok. És a nagy, sürgô bolondok, A kéz-lábas emberek: Nem is aprók: nincsenek. Fejcsóválva eltűnôdöm: Ilyen hát a hegytetôkön? Hát az eszme, hát az érzés, Hát a munka mámora, Mind az egész handabanda Rúgkapálás: ekkora!? Hát ha nézném még föllebbrôl, Fellegekbôl, fény-egekbôl! És ha lenne még tovább! Ó ember-parányiság! Hát viszont ha mélyre buknék, Válni hogyha cseppre tudnék, Mint a hernyó, mint a hangya, Mint az apró ázalék? Hogyha az embervilágra Alulról leselgenék? Vajjon akkor újra másnak, Borzadalmas óriásnak, Kitôl futni sincs remény, Istenségnek sejteném? Ilyen hát az emberérték? Itt is, ott is más a mérték? Futó féreg az úton, Vagy az Isten óriása, Képe-mása? Nem tudom. Ez tán épp az emberérdem: Mind a kettôt érzem, értem: Minden összefér velem, Semmiség és végtelen. ======================================================================== Az ég Magányos virrasztó (1936) Az ég, az ég, amerre látsz, Ameddig érsz, amerre vágyol: Az ég, az ég, a kerek ég, Körülkarol és elhatárol. Amerre nézel, visszanéz; Nem oszlik el a négy elemben, Csak néz, és tükrözi magát, Tengerben, kútban, emberszemben. Felhôk fölött, szelek fölött, Csak mosolyog és mosolyog, Kék és kerek és érthetetlen. Amikor úgy jön: mennyezet, Fehér és puha, mint a bárány, Csecsemôk álmai felett És gázba-fúlt népek halálán. Máskor fekete és vörös, És véres villámmal tekézget, Viharba fojt Kálváriát És széthulló pacsirtafészket. Zöld legelôn, zöld temetôn Felhozza napját mosolyogva, És esôt ád és harmatot A jókra és a gonoszokra. Mi ez a kék egyformaság, Ez érzéketlen bura csöndje? Nincs a felhôk közt indulat? Nincsen a létnek lentje-föntje? Mi ez az ég? Vagy nincs is ég, Csak én látom a fellegekbe, Embert, értelmet akaró Magamba és a mindenekbe? Vagy túl a kékség közönyén, Túl a csillagok tündököltén, Túl ember-ész-ítéleten: Ott virraszt a Központi Törvény? ======================================================================== Köd a Pilátuson Magányos virrasztó (1936) Ködben állok a Pilátus ormán. Lomha tenger, szürke, mozdulatlan, Nincs se part, se csillagok, se kormány: Óriási alvilági katlan. Rámborong a mindenség borúja. Nincs a szemnek még irányt se lelni: Hol kezdôdik a menny domborúja S hol a mély, a harmadfélezernyi. Fel-felcsukló zokogásként reszket Fel a mélybôl egy tehén kolompja. A magasban egy irányavesztett Szírti sas rekedt jaját sikongja. Bent a házban, egy halomba zárva, Egy vonatnyi borzoltkedvű vendég. Ki morogva, ki fecsegve várja A szökött nap hátha-visszatűntét. Esznek, isznak, nem is látnak engem, A világköd fenségét se látják, A borongó másvilági csendben Megsuhamló Istenarca fátylát. Nem hallják a végtelenbe ködlô Óriási szárnyak néma röptét, Megborzongva, mint az árva költô, Akit ujjal illet az öröklét. ======================================================================== Hetes fogat Magányos virrasztó (1936) Jegyzet Azt mondod, hogy én jó vagyok, És könnyű nekem, mondja hozzá sóhajod. Hogy én vagyok a szerencsés kivétel, A fekete hollók közt a fehér, Hogy jól jártak a csillagok fölöttem, Amikor megszülettem, És ezért nekem érthetetlen A keserűség, a bukás, a kétely, A rossz, a bűn, az ádáz, a kegyetlen Szenvedély. Tudod, mit hoztam? A részességet minden rosszban: A hét fôbűn és hétszer-hét egyéb Mellékbűnöcskék mind bennem tanyáznak Az elsô óra óta otthonosan, Hogy megízleltem kegyetlen kegyét A boldogtalan ésszel-akarásnak. Tudod, mit hoztam Az ismeretlen örökségeként? Idegszálakból épült kényes ént, Nem is egyet, nem is kettôt, de százat. Egy részük szundikál és baljós arccal ásít, De hánykolódik és morog a másik, Mint a kitörni készülô rabok. És jönnek sirokkós napok, Hogy ordít valamennyi s a börtönrácsra lázad És fenyegeti csóvával a házat. És én egy vagyok minddel. Ha lelkembe tekintel, Magadra köztük hamar rátalálsz, És a többi kavargó én között, Amelyeken szemed fölütközött. Amik neked különség és kivétel, Magára lelne kutató szemével, Visszatükrözött életével Vagy hét-embernyi más. Hát én ne értenék? Amikor ez az egy a küldetésem, Hogy az embereket megértsem, Hogy legyek a kristályszem tófenék, A hét forrásból gyöngyözô, Eget és embert visszatükrözô! Hétszerhét-színű szivárvány vagyok, De ez a sok szín úgy-úgy összekavarog, Hogy messzirôl: egy és fehér. Te jónak hívsz ezért? Fehér összhang, harmónia: Attól fehér -- úgy gondolod -- a lelkem. Nyugodt egyensúly, megbillenthetetlen, Ez volna bennem. -- Ó elérhetetlen Isteni összhang, ki lakol egekben, Bírhat-e téged az emberfia? Én nem tudom. De akik itt a földön Viselik ezt az angyali ruhát, Azok fehérét én már fel nem öltöm: A kisgyerekek és nagy ostobák. Az együgyűek, szentek és nem-szentek, A még-nem és a már-nem emberek. De akiben forr ész és képzelet És zsong a vér és borzong az ima Az nem ismer zajgás-nélküli csendet. Tudod, mi az emberharmónia? Megmondom a magam harmóniáját. Képzelj el vaskaput, melynek kívül, belül Két mindenképp egyforma erejű Haragos ember nekiveti vállát, És úgy feszítik, úgy megráncigálják, Hogy majd megpattan izom és halántok. Egy pillanatnyi pillanatra Engedjen egyik konok akaratja: Pattan a zár és szakadnak a pántok, És zuhanás lesz és emberhalál. Ez a kapu az én harmóniám, És most képzelj el a két oldalán Kötélnyi izmú óriásokat, Nem is kettôt: két vállközös hadat, -- Jaj, ha az egyik lankadni talál! De te azt mondod: minek a verejték? Ez a konok vívódás mire jó? Aki erôs, hadd fújja el a gyengét, Pusztuljon, ami pusztulni való. Mért nehezíteni az életet? Aki egyszer igenre született, Az meg se lássa a nemet, És akinek tagad a vére: A mindenség merev szemére. Daccal nézzen farkasszemet. Ó, milyen édes volna menni, Amerre szívem mondaná: eredj! Elôre, bátran, mint a kisgyerek, Amerre húz a napmeleg, Amerre a madár csereg, Amerre a szellô futos, És lenni jó vagy lenni rossz, De lenni egy! Kicsorduló kedv és fitos szeszély És pillanat amit beszél, Amit rendel korbácsos szenvedély, És amiért vonít a vér: Ártatlanul azt tenni csak, Szép kisgyereknek lenni csak, Csorgó gyümölcsöt enni csak, És minden másra lenni vak! Vagy lenni, mint a puszták remetéi, Vadakkal hálni, gyökerekkel élni; Ciliciummal, szeges ostorokkal Harcolni testtel, rontó démonokkal, Virrasztó bôjttel, imával elölni Mindent ami test, mindent ami földi, A szeretetnek tüzében elégni: Élni csak annak, ami bennem égi! Kemény beszéd? Megborzongatja az ember szívét? Mégis, még az is könnyebb lenne annál, Mint kisebbé konyulnom enmagamnál. Oly gyenge, olyan nyomorult vagyok, A magam súlya nehezétôl Majdcsakhogy összeroskadok, És mégis: elejétôl Egy töméntelen törvény virraszt bennem: Nekem nem szabad és én nem tudok Csak egyikemnek lennem. Lásd, Nekem ezt a hét szilaj óriást Kell egy igába vennem. Én nem tudom, van-e a földön jóság, És harmónia van-e idelenn, De a szépség és az erô: valóság És gyönyörűség: ez a küzdelem! Fönntermeni a hetes fogaton, Amikor szilaj hét-sörénye-rázva Már-már rohanna széjjel a világba, Megállani fönn, a kemény bakon, Csuklód körött a gyeplôk csókja forrva Belevágni a pataverte porba, Izzó küllôn, tajtékos zabolával, Ostoraid fennvijjogó dalával Szállni, amerre lelked vágya lendül, És érezni, hogy új erôk ragadnak És átadni magadat a végtelenbül A végtelenbe sodró Akaratnak. ======================================================================== Cinege Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Kertünk bokrán cinege, cinege. Szobámba behallik éneke. Asztalom mellett olvasok, Asztalomon könyvek, hírlapok. Értelek, pajtás, cinege, cinege! Azt fütyörészed: ,,Minek-e? Minek-e? Tisztes a munkád, szereted, szereted, Az ágyad fejénél feszület, feszület, Nem elég ennyi? Mire több? Mire több? A többire hékám fütyülök, fütyülök!'' Igazad van, pajtás, cinege, cinege, Egy fütty az ember élete. Egy pici fütty az életem, Elég az gondnak, hogy szép legyen! Elég az gondnak, hogy jó legyek. Mindenkinek, amíg lehetek. Mire nekem bánnom, -- igaz-e! -- Bolond-e más vagy gonosz-e? Ember öröme, panasza Úgyis az Úristen igaza. Feneketlen a világ feneke, Igaz-e, pajtás, cinege, cinege! Egy az igazság, kicsikém, Egy az okosság, tudom én, tudom én: Vagyok-e Isten gyereke, Mint te kicsi testvér, cinege, cinege. ======================================================================== Csitt! Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Ring a tó és reng a tón Álmodón a bárka. Kinn a parton ríkatón Cserreg egy madárka. Ring a lelkem, mint a tó, Dajka-ujjú szellôn. Minden olyan biztató, Békesség-lehellô. Csitt te, csitt te bús madár Odakint az éjben! Most az Isten muzsikál Ily halálos szépen. ======================================================================== Felhôk, felhôk! Az Isten fiatal (1940) Felhôk, felhôk, Suhanó felhôk, Alkonyi-komolyak, esti-lilák! Szállnék veletek! Vigyetek, vigyetek! Felhôk, felhôk, Rossz a világ! Felhôk, felhôk, Nyugtalan felhôk, Zivatar-kékek, szélbe-zilák! Úgy-e máshol, Szélelnyugováskor, Még más, úgy-e más, Úgy-e szép a világ! ======================================================================== Csemete-ákác lombon át Az Isten fiatal (1940) Jegyzet I. Csemete-ákác lombon át Felhô-pihék. Felhôcske-hasítékon át A kondor ég. Mi van a dombor ég fölött? A semmi űr. És mi van a semmiség fölött, És még azon fölül? II. Legyez a lombos pillanat, Mély-kék a csend. Mi sír a lombos szín alatt, Ha elpihent? Mi sír a lompos szív alatt, És azon is belül? Hallod, hogy nô a mély dagály, Amelyben élet és halál Cseppenként elmerül? ======================================================================== Pocsolya Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Csendes esô csordogál, Köves úton folydogál. Szomjas utat az angyalok Locsolják. Ahol eddig keréknyom volt, Csupa pici pocsolyák. Morogják a szekerek: Süppedt kerék nyekereg. De sikongva járnak rá a Gyerekek, Pocsolgatnak, locsolgatnak Maszatoska tenyerek. Dörmögnek a bácsikák: Csupa mocsok a világ! Verebecskék teleisszák Magukat, Becsípetten billegetik Kettéálló farkukat. Hűvös tócsavíz felett Bólogató este lett. Tócsavízben ezer csillag Hunyorog. Keréknyomból ezer szemmel Nevetnek az angyalok. ======================================================================== Tiszavirág Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Szint' áll a folyó libegése, Hullámot alig vet a mély, Alig érzik a szél pihegése, Az ég is, a föld is alél. Mondd már, tétova szívem, Mért borzol e csókpuha szél? Engedd el a rúdat, a csónak Járását ismeri már! Nem tudsz-e örülni a jónak, Míg lángol a dél meg a nyár? Nézd, hogy táncol a vízen A sok pici percnyi bogár! ======================================================================== Felhôgomolygás Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Alabástrom felhôk körmenetje Húzódik a kék egen keletre. Közepettük fátyla ezüst selymén Átragyog az arany nap, a Szentség. Ájtatosan, némán úszdogálnak, Nem is felhôk: kincses karavánok. Legközépen, ringó teveháton, Királylányt rejt mennyezetes sátor. Látom is a sátor nyilatán át Kivillanni habos pici lábát. Olyan fehér és olyan parányi: A dromedár letérdel imádni. Lompos állat, nem is dromedár tán: Réztarajú háromfejű sárkány. Veres torka mint a pince tátong, Most falja be a szép napvilágot. Ahol elnyúlt, gyöngyös puha páston Selyemsubás, aranyhajú pásztor Teregeti bari borzas nyáját. A karámnál kis angyalok várják. Kis angyalok, fürtösek és furcsák, Fitos arcuk egymás fölé fúrják, S résein a foszló felhôrácsnak Hempergôzve ki-kikukucskálnak. Farkasszemet néznek a felhôvel, Mely a hegyen morgolódva jô fel. Mondanak egy Miatyánkot érte: Hogy a földet semmi baj ne érje. ======================================================================== Fakereszt Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Kékre mázolt deszkabódé, Benne durva feszület, Adj ma is, mint annyi másszor, Áhitatot, ihletet. Kontár ujjak faragdáltak, De nem kontár áhitat, Mely az erdômélybe plántált És örökre itt maradt. Ôzikék rátarti népe Hajnalonta erre húz. Rigó surran, harkály koppan, Hogyha szól az Angelus. Reggel-este jô a hangya, (Fürge kolduló-barát) És lerakja lábaidnál Izzadása zálogát. Üldögélek elmerülve A csöpp deszkazsámolyon, Míg a hegyi legelôkrôl A kolompszó rámborong. S a rigóval, a kakukkal Egyetértve, mint iker, Dúdolom a dallamocskát, Mely szívemben csiripel. Ó ha versbe kottázhatnám Ezt a szótalan imát, A térdeplô természetnek Ôs gregóriánumát. Bár ezt búgná béna szívem Akkor is, ha meghalok, Mint a nyíló felhôk szélén Felkönyöklô angyalok. ======================================================================== Mint a fű a szélben Az Isten fiatal (1940) Könnyű felhôk fenn az égen, Mondjátok meg, Merre volna mehetnékem? Bárányfelhôk, aprószentek, Mondjátok meg, Honnan jöttök, hova mentek? Jôdögéltek, mendegéltek. Mondjátok meg, Mért, hogy annyit kérdegélek? Mért nem tudok ülni szépen, Lengedezni Szótlanul, mint fű a szélben? Erre hintál, arra hintál, Sorsán túlra Kerekedni nem kalimpál. Szôkepihés csepp fűszálam, Ó be szép vagy, Ó be nagyon bölcsebb nálam! ======================================================================== Rikkant a rigó Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Csodaszép reggel! Rikkant a rigó. Érik a dinnye, élni jó! Érik a dinnye, csorog a méz. Ki amit szeret, arra néz. Csűrre a gazda, sarjúra ökre; Szegény, aki éhes, dinnyére, tökre; Pántlikás lány után nyalka legény. Hát, Uramisten, mit szeretek én? Mindent, amit elnyílt két szemem lát: A napot, a lombot, a lomha Tiszát, Kemény munkát és lágy kenyeret. Mindent, mindent, mindent szeretek. Egyebet magamnak nincs is mit kérjek: Csak tiszta lehessen test és lélek, Legyen kit szeretnem, legyen mit ennem, És el ne fogyjon a nóta bennem. ======================================================================== Lila virág Az Isten fiatal (1940) Fut a kocsi, zörög a kerékagy. Árokparti lila virág, de szép vagy! Nem ereszti bokrod szememet, Pedig azt sem tudom, mi neved. Lábad alatt unottan tovajár Lélektelen autó, buta nyáj. Kelyheid a poresô befolyja Te csak nézed lilakék mosollyal. Mosolyogva, lilácska, fehérke, Te csak nézel a földre, az égre, Poron át is utánam fehérlesz. Aki lát is, tudom, hogy szebbé lesz. ======================================================================== Ôszelô Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Rozsdabarna ôszi lombok Hulló pelyhe közt bolyongok És a hullást hallgatom. Rozsdabarna bú a fákon, Barna bánat, ôszi mákony Édessége ajkamon. Régi módon andalogni: El-elnézek egy maroknyi Késve nyíló kankalint. Zördül lelkem mély avarja, Hogy az ôszi szél fanyarja Hűvösével megsuhint. És a zörge rôt avarból Fölkacsint egy elcsavargó Elmaradt arany sugár. S fák közül egy ritka vendég: El sem könnyezett növendék Ifjú énem kandikál. Nézem, nézem nedvesülô Szemmel, mint egy ágon ülô Szárnyalibbentô rigót. Csak a már-már rebbenônek Súgom el, hogy ôszelômnek Ez legelsô könnye volt. ======================================================================== Csak eltűnôdöl csendesen Az Isten fiatal (1940) Tűzben a vonat, tűzben a mezô, Zengô zsarát hull. Már nem is tudod, merre az elôl, Merre a hátul. Már nem is érzed: igent vagy nemet Dobol a véred. Már nem is érted: meddig a halál, Meddig az élet. Csak azt tudod, hogy már nem is tudod, Azt, amit régen. Csak eltűnôdöl csendesen A mindenségen. Találgatod, hogy merre van Eleje, vége. Egy ismeretlen mozifilm Kiszakadt töredéke. ======================================================================== Megy a hajó a tavon Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Megy a hajó a tavon. Bizsereg a Balaton. Fel-felszusszan álmos habja, Esti szellô borzolgatja. Megy a hajó a tavon. Zümmögését hallgatom. Selymes-bolyhos dajkaszóval Ringat, mint egy altatódal. Megy a hajó a tavon. Sugárzik a Badacsony. Feje búbján arany fáklya. Vagy tán Isten szeme lángja? ======================================================================== Hegyorom és fátyolfű Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Körülöttem szeszélyes kôtitánok: Izzó szürkén a Dolomitok állnak. A Sella óriási orgonája Fölénekel az ég felé. Körülzümmög a vadszegfű arája: Egy igénytelen pici méh. A gleccserek sugárzó fénymezôi Messzirôl hívnak: menni, menni, nôni. A fátyolfű sugalmas erdejében Úgy zsong az élet, úgy nyüzsög; Majd szíve szakad igyekezetében, Úgy zöng egy szerelmes tücsök. Ó Istenem, ha volna százezernyi Karom, ezt a szépséget átölelni! Vagy mint szeráfnak, énekelni hangom, Bezengni ég-föld közt a tért! Fejem ringó fűszál tövébe hajtom S megcsókolok egy pipitért. ======================================================================== Ribiszkegallyak, piszkebokrok Az Isten fiatal (1940) Jöjj Ilmikém, e csúnya Pestre Lomhán leszáll a téli este, Jöjj, hagyjuk Pert sarát! (Húgomnak. 1909.) Jöjj Ilmikém, fülembe zummog Egy harmincéves nótaszó: Patakcsörej, akácfalombok S napfény, a kerepesi dombok Erdeit megaranyozó. A kút mellôl hatan vigyáztuk, (Minket az áldott Hetedik), És hintáztunk és hahotáztunk S köténybôl, zsebbôl kotorásztunk Keményre fôzött tengerit. Olyanok voltunk, mint köröttünk A dús ribiszke gyöngyei: Fanyar-piros fürtjét ha szedtük És marokszám magunkba ettük, Nem gyôztünk rá csettinteni. Olyanok lettünk, mint az udvar Mélyén a kettes hintafa: A puszta két ág most is ott van, De kiket szállatott sikongva, A víg gyereknép, odavan. Olyanok lettünk, mint a kertben A vén akácfa lombjai: Hogy az emlék szellôje lebben, Kezdünk illatos bűvöletben Egymás felé bólongani. Ribiszkegallyak, piszkebokrok, S ti, répa, krumpli és retek, Kik alattuk megkuporodtok, Egy furcsa szép nyárvégi csokrot De kötnék már belôletek! Kiskert-szagú csokrot csinálnék Egy áldott régi kép alá, Mely mint az eltűnt nap után még Visszasugárzó fényes árnyék, Ott reszket most lelkünk falán. Ákácillat legyen e dallam, Amit ma szívem szűrt neked. Mézet és meleget sugalljon: Ôszülgetô akácfa-gallyon Lelsz néha forró fürtöket. ======================================================================== Gyanta Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Se múlt, se jövô, se jelen, Se harc, se végzet: A csöppnyi részt sem ismerem, Hát az egészet! Már bújhat tôlem a titok, Nem loholok, nem kutatok, Csak nézek. Már elpihen a gondolat Unalmas érverése. Kék mámorával átitat A Végtelen vad-íze. S úgy gyűlik bennem az áhitat, Mint a fenyôfa-háncs alatt A gyanta méze. ======================================================================== Ezen az áldott estelen Az Isten fiatal (1940) Ezen az áldott estelen, Mikor a hold aranyja Végigcsókolja nesztelen, Mint csecsemôt az anyja, Végigsuhanja csendesen Az álmodó világot, Húnyt szemmel én emlékezem: Édes gondolni rátok, Sok messzi messzi kedvesem, Ti szép, komoly barátok. Cirmos felhôn nyújtózkodik A bolyhos, álmos égbolt. Már botladozva bújdosik A lomb között a kék hold: Elnyúlok én is. Oly nehéz, Lebillenôs a pillám. Félálom önt el, mint a méz, És hintál, mint a hullám. Kialszik az emlékezés, Mint ablakon a csillám. Jó így, anyaszült egyedül! Így, álmos, így pihenj el. Pislogass össze gyerekül A szép anyuska mennyel. Valami így is egybefon Én minden édesemmel, Mi lehet az, találgatom Bóbiskoló szívemmel, -- Lágy, mint a langyos fuvalom, És mézes, mint a szender. ======================================================================== Vakáció Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Otthonomtól messze járok, Mint a madár, szabadon. Hegyek vállán napot várok, Erdôk csendjét hallgatom. Újságlapot fel se bontok, Nem olvasok levelet: Kimondom a kontrabontot Évköznapom, ellened. Minden gondom elátkozom, Mókusokkal barátkozom. Nem parancsol a bíró! Éljen a vakáció! Három hétig fittyed hányom, Bölcsesség és tudomány. Eprészés a tudományom, Bölcselôm a csalogány. Ha a tóra kievezek Csillaghűvös estelen, Bizony minden úgynevezett Okosságom restelem. Berzenkedô tekintélyem Rövid úton elintézem: Ki vet nálam, gyerekek, Különb cigánykereket? Ám ha audienciára Járulnom a Múzsa int, Vált az arcom egy szavára Fehéret és rózsaszínt. Füleimbe furulyáznak Neveletlen rigmusok, Rímgolyókkal gurigáznak, Igen-nagyon pajkosok. Erre tépnek, arra húznak, Ihletemnek szárnya duzzad, Zsebeimet lehúzzák A megvadult ceruzák. Elfogyott a toll, a töltô, Kész az újdon versezet. Erdôben a cserkész költô Publikumra szert tehet. Minden állat idefülel, Fű, fa csupa áhitat, Galagonya, fülemüle, Szamócák és nyúlfiak. Kellôn koppant rímet rája Harkály mester pálcikája. Hangom is majmolja már Egy bolond Mátyásmadár. Így élem bíz én világom, Három hétig úr vagyok. Mind a jót kimuzsikálom, Ami szívemben gagyog. Rosszat is, ha benne serceg, Rímszellôbe kifújom. Gyűlnek a mihaszna versek Ôsz fejemre, mint a gyom. S mire kész a paksaméta, Már szegény szezón-poéta Penzióba iszkola: Kezdôdik az iskola. ======================================================================== Cserdülj ostor! Az Isten fiatal (1940) Hull az esô makacson, Nincs elállhatnékja. A fölázott ragacson Ül egy puffadt béka. A két szeme kocsonya, A potroha mocskos. Az unalom démona Ez a vén varacskos. Undok szemét rám veti Szint' elér a nyála. Azt hiszi, elveheti A kedvemet mára. Szeretné, hogy szétvessen Májkaparó méreg, Csak azt tudjam, érezzem, Hogy hiába élek. De nem addig, béka bá! Gyôzöm ám én szusszal, Engem nem nyomsz víz alá Hókusszal-pókusszal!. Esôd is ha csordogál, Kedvem el nem ázik: Ördög ellen Szent Mihály Mellettem csatázik. Ördög ellen Szent Mihály, Béka ellen bárány: Versek (borzas bari-nyáj) Vidám népe vár rám. Cserdülj ostor, fura rím, Butus barik ôre, Hátha esô, béka, rém Eloldalog tôle! ======================================================================== Huszonöt vers Az Isten fiatal (1940) Huszonöt vers egy hónap alatt! Bolond Pegazus, de nekiszaladt! Sok is lesz tán már, derék csikó, Az a nagy sietség sose volt jó! Bizony, hogy pányvára kerítlek én. Agg szó: ha ballag, úgy szép a legény. Szapora portéka gyanús eleve: Olcsó húsnak híg a leve. -- Hányhatod a pányvát, míg engem elér! Nem született még arra kötél! Már ha kicsaptál: Legelj, okos állat, -- Ez egyszer én leszek okosabb nálad. ======================================================================== Doromb Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Kavarják mások a szeleket szárnyon, Búgó zenéjük csillagokig szálljon: Én a susogó szénamezôt járom, Pille a párom. Hadd fújja más a csatahívó kürtöt, Tartson a népnek bűnt vallani tükröt: Én csak a ménták fejebúbját lássam. Tücsök a társam. Sirasd te látó, sarkcsillagok hulltát, Zúgd el a földnek üstökös indultát: Én a magam kis bíbelôit dallom. Isten a hallóm. Isten a halló, s ô az, aki mondja, Én csak az Isten fura kis dorombja. Bong a kis ember öröme és búja, S Ô aki fújja. Hátha egy éjjel felkönyökölsz rája: Versre, tücsökre, szellômuzsikára! Hátha kihallod, hátha meg is érted: Ô üzen érted. ======================================================================== Süss fel nap! Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Süss fel nap! Jöjj fel nap! A kert alatt egy kis bárány majd megfagy. Csúnya tavasz, csúzos esô csepereg, Szegény bari csak botorkál, didereg. Azt a konok fene felhôt hussogasd el, Szegény barit melengesd fel, simogasd fel, Élhessen, bégessen, Csemegézzen édesen, Kicsi gyapja gyarapodjon selymesen. Süss fel nap! Jöjj fel nap! Ez a szegény bolond világ majd megfagy. Háza-tüzét eloltotta ridegen, Majd megveszi az Úristen hidege. Elkoppantott, ha mit elért, gyertyát, mécset, Lehellete csillagokat elemésztett. Langyos nap, éleszd fel, Szíve fagyát égesd fel, Hátha talán ember lehet még egyszer! Süss fel nap! Jöjj fel nap! Az Úristen, ha lenéz ránk, majd megfagy. Le se nézhet: az eget is elállja Rosszaságunk fellegezô párája. Maga művét, gyönyörűjét úgy se lelné, Csak az ember, csak a kontár keze szennyét. Süss fel nap! Föld és ég: Te utánad egy éhség. Mosolyogtasd meg az Isten fölségét! ======================================================================== Rudolf Czinege Az Isten fiatal (1940) Jegyzet A Sella és a Marmolata közt, Ahol a szikla rózsa és ezüst, (A vért felitta rég a hó s idô) A hegyoldalban meghúzódik Egy parányi katonatemetô. Az óriási templom-dolomit Alján feketén elôvillanik Az ócska vasrács négyszöge. Egy sírkôrôl, nehéz osztrák nevek közt, Egy név szalutál: Rudolf Czinege. Császárvadász. A büszke régi ezred Neve leporlott. A csorbult keresztet Bokrétázza egy pici lobogó. Három színét megszítta rég a napfény, Vagy tán a szív, a tövén álmodó. Nincsen szó arra, ami elfogott. Cirógattam az ócska szalagot És sírva mondogattam: Czinege. S havasi szélként elkapott magával A süppedt sír tragikus éneke. Császárvadászok. Mitha látnám: Böfög a tűz a Col di Lanán, Felundorult a poklok feneke. Kaverna mélyén, csukaszürke arccal, Ül a Becsület: Rudolf Czinege. Rudolf és Péter, János és Mihály, És mind-mind, ami bennetek zihál, Ó Czinegék, ó drága Czinegék! Ki mondja el a szalmahéjas fészkek Sótalan, cukortalan életét! Ki mondja el a füsttelen tanyákat, A szikkadtmellű, fásult nem-anyákat, S a szörnyű mánál iszonyúbb jövôt, A fenekestül felborult világot, S a nagy kérdést, a rátok meredôt: Lesz-e vagy nem lesz bukott Magyarország? -- Az ítéletet, Isten-írta sorsát, Ti mondjátok ki, fáradt Czinegék. A tar sziklák közt üvölteni hallom A kétségek hiénaseregét. Feleljetek, ti nagyszerű halottak! Meghalni nálunk csodaszépen tudtak Mindig a hôsök, halni másokért: De élni, élni, élni magatoknak: Ez az, mit most a végzet-óra kérd. Az élet és a szétomlás határán Horkanj meg immár, történelmi bárány, És mutasd meg, hogy mire vagy erôs! Jámbor Czinegék, tudtok-e tar-ölyvvé, Kesellyé válni, mint a mesehôs? A mesebeli legkisebb legény, Ki átbukik a fejetetején És azzá válik, amivé akar? Mindenné kell ma válnod egymagadnak, Czinege Rudolf, utolsó magyar! Egyetlen magyar a kereszt alatt, Mozdulj, felelj hát, felszólítalak, Kényszerítelek: van-e még remény? Van-e még benned sír-szétrúgni élet? Vagy jól pihensz a német kô tövén? Mély csend. Czinege Rudolf nem beszél. A Selláról lejött az esti szél, Ismeretlen dallamot suttogott. Hogy visszanéztem: a szélben, a síron, A lobogócska lobogott. ======================================================================== Az Isten fiatal Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Angyalt, ördögöt látok verekedni, Szodoma kénköveit kerekedni, Ég-föld omlani készül, És mégis, nem tudok megfélemedni! Dús gyümölcs érik szélcsavarta ágon. Kalapom szélét a szememre vágom: Még elvégzi magáét Ötvenesztendôs jó fiatalságom! Te is anyácskám, ráncos Magyarország, De kinövöd még mái magad torzát! Érzem, érzem, újul már Ezeresztendôs szép fiatal orcád! Az Isten fiatal, senki se féljen! Nyissuk az égre szívünk szenvedéllyel: Isten-kézben a villám, Nem téveszt össze feketét fehérrel! ======================================================================== Fogfájós rímek Az Isten fiatal (1940) Egy bamba fog. Sajog. -- Ej, vannak ennél súlyosabb bajok! De fáj! Ne kiabálj, Egy pici dagért ekkora dagály! Mégsem arány: Parány Kínért nyafogni, mint egy kisleány! Hát mit teszek majd százéves koromban, Mikor a vénség ravaszdi, goromba Vésôje vájkál minden kis tagomba! Miképpen fogadom, ha Békés, meleg lakomba Bezúg a bamba bomba, Égetni romba, Mindent, amit Szentnek tanít Tudás, becsület és a hit, S ami, amíg Mozogtak ifjú izmaid, Ha untad itt Az élet bárgyúságait, Az Isten országába vitt! Ne hidd, Hogy mert egy kis fog a velôdbe szaggat, Megérted már a legrosszabbat, S az éjszakáid most a leghosszabbak! Ó, lesz az még ebebbül is, Fájsz még feketébb sebbül is! Végy hát morált most ebbül is: Ha fáj fogad, szíveld meg A bölcs, a régi elvet, S tartsd szépen rajt a nyelved. Csak meg ne add elméd derűjét: Csörgesd a rímek csörgetyűjét, És mondogasd makacs szeszéllyel: Ha jô: a más, a csúnya széllel, Ember maradsz és szembe nézel. ======================================================================== Mentsd meg lelkedet! Az Isten fiatal (1940) ,,Mi egysége Krisztusnak Béliállal? És miképp egyezik meg Isten temploma a bálványokkal?'' A Korinthusiakhoz írt II. levél 6,16. Vágd el a kötelet, Ha másként nem lehet! Taszítsd a csónakot, Siess, nem tudhatod, Még meddig engedik A kannibálok szennyes karmai! Ott, ott, a szűz magány Klastromi csónakán, A tiszta tengeren Lelked szeplôtelen Szellôk melengetik, S a mélységet hallod morajlani. Siess, ne bánd a partot! Hisz ami visszatartott, Amit elhagyni fájnál, A tiszta régi táj már: A szentséges, harangos Templomi tájék, nincs sehol. Szerelmes csarnokod ma, Mint kikötôi kocsma Ivója, bamba, részeg, Bicskázó tengerészek Rekedt zajától hangos, S a Szentség benne sírva haldokol. Közöttünk dúlva jár Egy aljas új ragály. Ó, látni, hallani Hitványan hullani A legjobbak sorát! Orcájukon fekély, setét! Mint ôserdôn tenyész Alattomos penész És hôsi koronás Szálfákat elgyaláz, Erükbe lopva át Egy nemtelen törzs vérkeringetét. Úgy, úgy, sirasd el ôket, Aztán -- az evezôket! Hajód míg mélyre rántod, Mondj el egy Miatyánkot Szegényekért, de aztán: Elôre, mentsd meg lelkedet! Ha szálmagad maradnál, Téged a mély ragad már, Hív a temérdek tenger: Jôjj, jôjj, maradjon ember Legalább egy, de szabadon, de tisztán, Kiben az Istenség lakást vehet. ======================================================================== Esô, esô, esô Az Isten fiatal (1940) Esô, esô, esô, Vígasztalan és végtelen. Elömlô ólom odafönn, Elömló posvány idelenn. Esô, esô, esô. Mi lehet odafönn? Csak egy van ilyen el nem fáradó: Fosztott anyák szemén a könny. Esô, esô, esô, Te tán az Isten könnye vagy: Kicsalt a szívekbôl felborzadó Sarkéji fagy. Esô, esô, esô. Talán a türelem Végtére odafönn is elfogyott, És most már nem lesz másként sohasem! ======================================================================== Állj meg, fölemelt kéz Az Isten fiatal (1940) Jegyzet I. Kemény és karcos légy ma, ének, Légy szikladarab, Hogy odahajíthassalak Vérszennyes küllôi közé A század undok páncélszekerének. Porszemnyi vagy, útját elállnom, Tudom, eltemet, Mégis, szikrázó lelkemet, -- Hátha megzökken rajt a szörny! -- Kovamelledbe belekalapálom. Tücsökciripp, orgonabongás Hiába sajog: Elhalnak imák és sóhajok, Amíg a gépszíj nyöszörög, És fojt a horgas keselyűvisongás. Keményedjél és keseredjél, Dal, csepp lövedék, S ha elmorzsol a lánckerék, Ha rádtipornak milliók: Tiportasd el magad az Egyért. Amaz Egyért, amely a minden, És nélküle nincs Csak vér és vakság és bilincs, És neve: lélek, -- neve: én, -- A neve: testvér, -- és a neve: Isten. II. Állj meg, fölemelt kéz, feleúton, állj még! Karcoló kavicsom, keserű dal, várj még! Mint a regés pártus a halálos nyílra, Mielôtt ellôtte, a nevét ráírta, Hadd tudja ütôje nevét a haló még: Valamit a kôbe én is belerónék. Üzenetet annak, utolsó igémül, Ki a siket börtön páncéla mögén ül. Hisz ember ül ott is, szív a cudar gépnek, Ember, kit félelmek, habozások tépnek, Kiért gyerek, asszony, üreg szüle retteg, Akiért a Krisztus hordta a keresztet. Ember, felebarát, aki ott benn rothad, Bendôjében ama gyilkos Behemótnak, S igazítja lelke örök jussa árán, Nem állati hóhér: áldozati bárány. Ember, ki ha bánt is, ha veszteni jár rád, Ha kész is a kezén ellened a gránát; Rívó szeme mélyén olvasod a jelet: Nem követ vár tôled: kenyeret, kenyeret! Követ hiszen úgyis hiába ragadtál: Nem mondhat az ének egyebet magadnál. Sebeket nem ütni, orvoslani lettél. Hajítsd el a követ, kenyérnek születtél! Hajítsd el a fegyvert, állj ki szabad mellel, Nézz szembe a Szörnnyel: Ôneki is kellel. Mosolyogj fel bátran a Gép emberéhez: Kenyerem van, testvér, egyen aki éhes! Ha úgy kell, ha úgy jó, ám vonagolj által Élô tetememen Sátán-boronáddal, Csak ezt az utolsó szívembeli hangot, Mit az acélküllôk közül kisugallok, Titokzatos nevét ama Egyetlennek, Ki után a lélek sorvadozik benned, Sóhajtsuk el együtt, hátha ma sem késô, Aztán, -- jôjjön amit rendel az Intézô! ======================================================================== Szegedi óda Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Látlak már messzirôl integetni újra Fogadalmi Templom két felnyújtott ujja, Szentegyház a homokon. Szeged, híres város, nekem édes város, Tápéval, tanyával, éggel is határos, Köszöntelek, otthonom! A füstös, az álmos izzadó vonaton, Csak az én hunyorgó parázs gondolatom Viaskodik egyedül. Kétértelmű ködben, kétarcú estében, Hol kicsapó szikra, hol meg elestében Szálló füstként visszahűl. Szellôcske reménység röppentgeti szárnyán: Szellôcske reményem, leskelvén, cibálván A kegyetlen kárpitot, Melynek odatúlján az a magyar Másnap, Mit lihegô szívvel ifjú daliásnak, Óriásnak áhítok. Most akarom annak, most annak alítom. Most vagyunk, most vagyunk a lebegô-hídon, Most az egyszer, tán merünk!... Sose volt még bennünk ennyi fiatalság, Ennyi magaérzô, akaró magyarság: Tán az Isten is velünk! Ama titokzatos, ama válogatós Nagyon erôs Isten, ki nem marad adós Az istenes népeknek. De ki magával nincs, az a nép nincs vele: Pozsgás-piros Isten, egyedül Istene Lábon álló épeknek. Lábon, mint a vetés, amibôl kenyér lesz, Lábon, egymás mellett, gyökér a gyökérhez, Mint szép fák a tölgyesen. Lábon, egymás mellett, ölelô egyszinten, Mint az áldott Alföld: gôgös hegye nincsen, Alázatos völgye sem. Hátha minálunk is a gyom, a tömérdek Ártó butaság és kancsalszem önérdek Pusztulna már pokolba, S a szép mag, a dús szem kelne ki délszínre, Kinek üszögös ma szép legjava színe, Betaposva, romolva. Jött ideje immár a nagy fordításnak, Csak ember akadjon ekésnek, kapásnak, (Áldott szép fekete föld!) Csak a rossz helyébe jôjjön a jó váltás, Lesz még Átokházán duplaszemű áldás, Kit a magunk napja költ. Süss fel nap, jôjj fel nap, pusztai zarándok, Melegítsen össze napkeleti lángod Csírabontó melege! Tôled eloszol tán az a nehéz árnyék, Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék Feketéllô fellege. Jôjj fel, -- ama lángnak sosetűnô mása, Mely most oly ígérô tűzzel koronázza A dómcsúcsi keresztet, Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost! Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost, Ezt a napot szeresd meg! ======================================================================== Szentkirály szólongatása Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái, Kézen hozván szívünket. Udvarlunk országul Szent István szolgái Istápunknak, szentünknek. Dicsôséged miközöttünk Kilenc százados, Mégis néped körülötted Sírván darvadoz. Lerongyollott örökséged, Héja, holló beletépett, Sajog, hervadoz. Régi javunk idézgetjük, Régi urunk keltegetjük, Jôjj el, vigasztalj! Emberíts meg élô karddal, Élôbb malaszttal. ,,Népemnek sírását Hallom én hívását, Fejérvári rög alul. Idô kemény kezét, Napjai nehezét Síromba is, régi pásztor, Érzem ostorul. Fiaim, halljátok Virrasztó királytok, Régi szava szívetekben Légyen örök-új. Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján, Idegen istennek térdeteket hajtván, Napnyugatnak, keletnek. Hitefogyott népem, ellenemre járván Hányszor felemelted a ledöntött bálványt, Mint a pogány, eretnek. Bűnbánatos mellet háromszor verjenek, Mind akik magyarok, mind akik engemet Hívnak, szeretnek. Nem szólok én szókkal, Széllé szállandókkal Magyarjaim tinéktek. Kardemelô karom, Keresztelô karom Temetetlen hagyom rátok: Megtiszteljétek! Ôrizzétek épen Testamentumképpen, Törvénytevô akaratom Abból értsétek''. Édesapánk, elfeledtünk magagyilkos ésszel: Meg is verjük a mellűnket pironkodva hétszer. Mind a hazát mossa végig vezekelô bánat, Úgy kiáltunk, újhodottan, te utánad. Édesapánk, országunkat tenyeredre tesszük, Országosan Isten elôtt esküsszük az esküt: Aki nekünk törvényt tettél ezer esztendôre: Megfogadjuk, meg is álljuk ezer esztendôre. ======================================================================== Virrasszatok! Az Isten fiatal (1940) Jegyzet A Szegedi Fiataloknak Fiatalok, Kikkel a tea józan illatában, A tiszta munka testvér mámorában Most összehajolok, Mint bor fölött és honfibú alatt Másszori magyarok! Barátaim, Setét az égbolt, jégmorcos tetôjén Még vendégképp sem villan a verôfény. Ily nap ki járna kinn! A kutya-macska is ina összebú Szélvédte vackain. Hát hogyne mink, Kikben a szépség boldog némasága És az igazság zendülô vágya Közös ritmusra ring, S kiknek egy tűzbôl lobbannak elô Virrasztó lángjaink. Virrasszatok! Ha barlang lesz is és ha katakomba A fészek, ahol megbújtok szorongva, S a cirkusz-állatok Bôgése rontja is ma semmivé Szép álmatok. Az álmokat, Miket megélni boldog rendeléstek S miket -- bár vétót mondjon rá a végzet, És vért a szolgahad -- Akinek Isten megnyilatkozott, Míg él, meg nem tagad. Elmondanám Hisz a féltéstôl a szívem kicsordul: Ne féljetek a lélekhagyta kortul, Amelynek piacán A bölcset túlrikoltja a vasas Bárgyú pretórián. Elmondanám, Érzem a kort, melynek bírái lesztek, Látom, látom az újszülött keresztet Egy templom homlokán Felfényleni az elzörömbölô Szennyes vihar után. Egy templomén, Melyben ti lesztek a pillér, az oszlop, Kik nem görnyedtek és nem ingadoztok Bálványok küszöbén. Már hallom a búcsúsok énekét! -- De még sem mondom én. Hallgatni jobb. Hiszen akármi szépet mondanék is, Tudjátok, mondatlan maradna mégis A fô, a legnagyobb, A szent, ami most összevillanó Szemünkön felragyog. ======================================================================== A szívemet jártatom Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Városról városra Madárként szálldosva A szívemet jártatom. Nyájas völgyek, ormok Szeme közé kormot Fú fekete vonatom. Gyakorta de vágynék -- Ellibegô árnyék -- Megállani valahol, Ám már a tűnékeny Gép messze vidéken Kacarász és zakatol. Itt is, ott is mécses, Csöpp emberi fészek Meleg szeme hunyorog. Szuszogó gyerekek, Gyökerek, gyökerek, Békességes otthonok! Volt nekem is egykor! Gyönyörű gyerekkor! Ó anyaszem mosolya! Volt nekem is, kettô! Ó drága Gödöllô! Ó szép Kegyes Iskola! Az egyik lebontva, Másika számomra Temetôvé változott. Oda már -- madárka Letörött faágra -- Csak sírni ha szálldosok. Görögj hát karikám, Fekete paripám, Hegyen, völgyön, temetôn, Ostoros négy szelek, Érzelek, érzelek, Bokám-bizseregtetôn. Minek tétovázzunk. Maradandó házunk Úgy sincsen a nap alatt. Mért volna kímélned: Elvillan az élet, Ha botorkál, ha szalad. Szakadt gyökereid Síró csöpp ereit Szárogasd fel vigyázva S széjjelteregetve Tájakba, szívekbe Küldd el ôket világba. Teljenek, éljenek, Lelkekhez férjenek, Emberekhez, egyenként. Szívvel ha felfogod, Így lehet otthonod Mind az egész mindenség. ======================================================================== Mit láttam! Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Mit láttam! Mit láttam! Kisfiút rózsaszín ruhában Szaladni egy autó nyomában. Az autó piros volt, robogott, A gyerek pici volt, kacagott, Lihegett az autó nyomában, Nevetô rózsaszín ruhában. Mit láttam! Mit láttam! Nénike könyökölt magában Félhajas ablaka zugában. Nézte a loholó gyereket, Nézte, nézte, és nem nevetett. Valamit mormolt magában, Tafota fekete ruhában. Mit láttam! Mit láttam! ======================================================================== Elkésett hold Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Ragyog a nyári reggel. Ezüst harmatszemekkel Virágzik a haraszt. Kék-arany égnek aljám Elkésetten a halvány Halottas hold virraszt. Úgy bújik, oly parányi! Még a szemét se látni: Lehunyta szégyene. Mint egy kinézett vendég, Ki, hogy idôzni mer még, Elnézést esdene. Mint egy kivénült herceg, Kit várából kivertek Ifjabb hatalmasok, S most érzi tehetetlen, Hogy visszajöhetetlen A szép kor elsuhog. Mint egy nagyságos eszme, Amely, varázsa veszve, Nem rombol, nem terem, Már nem vérszínű zászló. Csak kékesen parázsló Szelíd történelem. Oly némán foszladozgat, Mint egy hamvába roskadt Szerelmes szenvedély. Már megmozdulni sem mer: Mint egy százéves ember, Csak ül és üldögél. Hold, hold, öreg barátom, Ej, légy legény a gáton, Ne hagyd el így magad! Hol lesz ma még e jöttment Világ, mely most elömleng Körötted s kitagad! A kamaszfényű hajnal, A zsibvásári zajjal Rikongó nappalok, S a festett arcú vénlány, Az alkonyat, oly mélán Hiába andalog. Akármi fennre héjáz: Az est, a zordon íjász, Vesszôje már suhog, S a nap máglyája üszkén Feléd bókolva, büszkén Kelnek a csillagok. A hű testôri gárda, És koszorúba állva Kísér a trónra fel, És ég-föld összecsengve Egy hűvös, tiszta csendbe Megváltást ünnepel. Csak néz reám az árva, És arca mint a lárva, Már nem is szenvedô, Amíg elömli végkép Hideg halotti képét A szürke szemfedô. ======================================================================== Szikrazápor Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Fehér a hold és vágtat a vonat, A szikra pattog. Zajgó kerekek és sajgó szívem Vadul versengve kattog. Egy sírhalom és egy világ Múlt el mögöttem: Tegnap még fogtam egy kezet, És ma temettem. A szikrazápor vissza-visszahúz A temetôre. De zúg a gép, de menni, menni kell, De törtetünk elôre. Bújhat a hold, a füst eláll, De bárhogy essék, Te mégy! te mégy, elôre: hív A kötelesség. Ô már megérkezett. Virrasztani Nincsen miért ôt. De kattognak kerekek és szívek: Várnak az élôk! Nézd mennyi kéz eseng feléd: Húznak, cibálnak, Neki az éjnek és az új Sírok sokának. Ó, hányszor kell még drága sírokon Hangtalan rínod! Ó még hányszor kiújul véresen Búcsúzni kínod! Nem a tiéd az életed, Nem a halálod. Csak verjen a szikra, csak hajtson a hold, Amíg a boldog Stációt Meg nem találod. ======================================================================== Embernek lenni Az Isten fiatal (1940) Bosszúsan, mint a bibliában A morgó Isten-embere, Húzódom e bokor tövébe, És keserű daccal tele. És fájdalommal, hisz a lelkem Még most is érettük remeg: Én jót akartam, én jót akartam, Miért hogy mégsem értenek! Szellôcske surran át. Fölöttem Az orgonafa lombjai Bizalmasan egymáshoz bújva Kezdenek összezsongani. Úgy együtt vannak! Lomb a lombot Olyan meghitten fogja át. Lehet-e, hogy levél ne értse A szomszédos levél szavát? Por az úton. A legelôrôl Megtérôben a birkanyáj: Összetorló gyapjas fejekbôl Kondorodó tengerdagály. A szél egyhangú bégetésnek Foszlányait hozza felém. Ha báránynak születtem volna, Bizonyhogy én is érteném! A ház elôtt a gyér homokban Sikongatnak a gyerekek, Kavicskáznak és hempergôznek, Hányják a cigánykereket. Kettôn közülük csipkegallér, Mezítláboska két gyerek, De egy almának négy gerezdje Nem lehet náluk ikerebb. Olyan irígyen nézem ôket: Hogy értik egymást mindezek! Ó én is, én is, minden embert, Csak engem ôk nem értenek. Az egyiknek csak a tanár úr, A másiknak író vagyok, Ez csak a férfit érzi bennem, A negyedik csak a papot. Durva szemünk hát csak a felszínt, A tarka köntöst látja meg? Az emberösztön meg nem érzi Azt ami ember, ami egy? A buta bari bölcsebb nálunk, És emberebb a kisgyerek. Embernek lenni emberek közt Mi nem tudunk csak, emberek? ======================================================================== Fonnyadó búzavirág Az Isten fiatal (1940) Fürjes, pipacsos dűlôn járok. Kereszt tövében búzavirágok, Búzavirágok fáradt, fonnyadt Levelei szomorúan haldokolnak. Ki lehet a jámbor, aki odatűzte? Áhítatának piros-e még üszke? Vagy olyan halódó kéken világol, Mint e szegény kis búzavirágok? Szívtelenül tán elhagyta szegénykét Bíbor öröm és rózsa reménység. Vígaszul, világul nem maradt mása: A mécses imádság kék lobogása? Jézus, ki hordtad hóhér kereszted, S hozzánkig húzott hármas elested, Úgy-e, te érted, hogy a szíve tiszta, Bár olaja gyér és kanóca pisla. Úgy-e, te értesz, hallasz a fáról, Magadénak ismersz szívünk szaváról, És aki halódik tövében fádnak, Befogod szemét a búzavirágnak. ======================================================================== Négy fiú a tóparton Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Három fiú, a negyedik az atyjuk, Dobog és döng a partfövény alattuk. Napitta bôr, napszítta kis trikó: Négy kiszabadult fekete csikó. Birkózzunk! Máris mind egymásnak esnek, Gomolyognak az izmos barna testek. Egy-egy inas lábszár az ég felé. Ki mondja meg, hogy melyik melyiké? Hurrá, a vízbe! Pallódeszka reccsen. Egymás nyakába! Műugrási verseny. Prüszkölô arcok és csapzott hajak. Ki nyomja víz alá a másikat?! A csöpp halak közt rémült riadó van: Négy pajzán pisztráng ficánkol a tóban! Fiúk, halásszunk, az ám jó dolog! Egy gombostűt! Már kész is a horog. Lesvén rándultát pálca zsinegének, Megülnek mozdulatlan, mint a vének. Komoly halászok, nincs egy locska hang, Míg delet kondít egy távol harang. A hátizsákban sok jó falat fér el: Fehér szalonna fekete kenyérrel, Hozzá a csemegék legjobbika: Fejenként három szép zöld paprika. Fűzfa tövében vígan eddegélnek. De el nem állnak a tarka beszédek. Egy-egy szép szóra egy-egy jó falat. Négy pár szembôl az élet kacag. Az élet íze, a legédesebb kor. Ó, így kacagott belôlem is egykor, A komoly út aranyos elején. Lesz-e belôlük, ami lettem én? Ha elfogy egyszer az arany verôfény, S nagyobb erô kell az izomerônél, Ha ötven felé siklik a hajó: Futja-e majd a könnyű tréfaszó? Ha megmozdul belülrôl a setétség, Lesz-e szívük, hogy igéit elértsék? Lesz-e erejük ott, hol egyremegy Világatléta vagy szopós gyerek? Megettek. Egymást átölelve ülnek. Az apa egy hallgató nótát zümmög. S mint akinek a lelke messze van, Maguk elé merednek szótalan. ======================================================================== Apja fia Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Kicsi hajó, tele van a fedélzet. Enyelegnek, iszogatnak, zenélnek. Táncolnak is, vasárnapi vidám nép. Szinte bizony énmagam is beállnék. Nézelôdni mégis jobban szeretek. Megpillantok egy öklömnyi gyereket. Apja-anyja ünneplôben üldögél, Apja karján pislogat a kis kövér. Hurkalábú flegmatikus angyalka. Nekidülledt halszeme is kancsalka. Arca gömböc, sonka-rózsás a bôre: Kinézem a jövô hentest belôle. Apja fia, igaz mása kicsiben, Aki itt ül asszonyostul, szélesen, Mosolyogva, mint egy szelíd Behemót, S órák óta ki nem ejt egy árva szót. A kis hentes erôs karján a nagynak Piskótáján álmosokat harapgat. Félóránkint a korláton kihajol S elmotyogja örvendezve: Ni, hajó! A nagy ember gyönyörködve mosolyog: Tetszik neki, hogy a gyerek oly okos. Az asszonnyal összekacsint suttyomban S a kicsire egy nagy csókot rácuppant. Az ô fia, az esze is reá vall! ...Ez is így fog asszonyával, fiával Kirándulni Visegrádra pünkösdkor, Kosarában rántottcsirke, vörösbor. Kisfiára ez is éppily büszke lesz, Így bújik majd az is apja mellihez, Ilyen szép lesz, ilyen okos, ilyen nagy. Ilyen fickó nem terem ám mindennap! A kis kölyök, mintha bizony értené, Úgy kacag, hogy rózsás húsa reng belé. Két kis lábát széjjelveti: kiskirály, Tudja, hogy az egész világ neki áll. ======================================================================== Jó testvéri szóval Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Hadd el a pityergést, Drága cimbora! Régi nóta már ez, Ócska csimpolya! Ezt nyűvi örökké Minden vén gyerek. Hát persze hogy rosszak Mind az emberek. Rosszak bíz ôk ahhoz, Aki rossz nekik. Aki élhetetlen, Láb alá szegik. Már ez ellen nincsen Felfolyamodás. Hogyne nyavalyogna, Aki nyavalyás! De hogyha a szíved, Fejed is helyén, -- Kettô lesz belôle -- Egyet mondok én. Nézz egyszer szemébe Annak, aki bánt: Mi lobog belôle Rosszaság gyanánt? Mondjam? Keserűség Esett életén, Bár maga se tudja, Mije fáj, szegény. Az fáj, ami nincsen, Ami nem elég, Mi ha volt is, elment, S hűlt helye is ég. Mondjam-e Irígység. Benned jót ha lát, Neki jószerencséd Pörkölô zsarát, Tüske a szívében, Mint a tű, hegyes. Azt hiszi, kihúzza, Ha visszasebez. Csoda-e, ha kéreg Heged a szívén? Ha mi belül kérges, Kívül is kemény. Jó testvéri szóval Lágyogasd fel ôt, Dobd vissza kenyérrel Szegény kövezôt. ======================================================================== Légy csendességben! Az Isten fiatal (1940) Légy csendességben: Isten hogyha hív, Halkan szólít, mint pásztorhangu síp. Kelj fel, és indulj engedelmesen, Kutyuska-vígan, bárány-csendesen. Ha futni verne vesszôs szenvedély, Ne gondolj vele: menj és mendegélj. Ha futva hágy el bárki, meg se nézd: Csak el ne vétsed a csilingelést. Ne nézz se jobbfelé, se balfelé: Csak az egyenes út az Istené. Hátad mögött ha mennydörög, se bánd, Te csak sürögj a hívó síp iránt. Ha éjbe vész is elôtted az út, Megsimogasd a síró kisfiút, Ha sívó örvény örvénynek kiált, Te kikerüld a szepegô csigát. A hangos ember érôt nem teremt; Az erôszaknál erôsebb a csend. Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng: Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk. S ha tán a hang a véres Hegyre vitt, Hol elveszik a világ bűneit, Szelíden lépj a szegezôk elé: A nyírô béres is a Pásztoré. ======================================================================== A messze húzott zivatar nyomában Az Isten fiatal (1940) Jegyzet A messze húzott zivatar nyomában A mámorosra töltözött Sikongó fű között Részegen lép a lábam. A fiatalra fürdött nyugaton Lobog a nap a párás kék alatt: Rám tűz. A súlyos tűz-fejék alatt Meghajlik homlokom. Elfogadom, Uram, elfogadom. ======================================================================== A három csúcs Az Isten fiatal (1940) (Misurina, Dolomitok) Hármas tornyoddal, alpesormi Templom, Úgy nézel el országnyi talpaid Mohája közt bújkáló életünk Féreg-sürögtén, lázas cirpelésén, Mint egykor Isten elboronghatott A megteremtett milliárdnyi élet Elsô mozdultakor. A fellegek fölött lakol. Oltárodon gyulad ki hajnalonta A mindenség olajmécse, a nap. Meghitt mosollyal nézed estelig Keringni testvér homlokod körül, S ha borzogatva rádborul az éj, Az élô csillagokkal társalogsz. Látod születni a lángos vihart, S csendes magadban mormolón nevetsz: Elôre látod, hogy juházik el. A dörrenô villámok ott fogannak Szemed elôtt, és ott lobbannak el, S utánuk mélyebb lesz a hallgatás, Némább az ormi csend. A végtelent Érzed magad körül hullámzani. A múlóság törékeny évei Elmorzsolódnak térdeid körül. A mindenségben állsz, idôtlenül, Elmélkedvén az örök dolgokon, Mert gondolataidnak idegen Ami nem örökkévaló. Mégis, fogadd el fölkívánkozó Alázatos imáját sóhajomnak. Fogadj el engem, rózsaszín Fehérség, Fogadjátok be és izzátok át Tihozzátok esengô lelkemet Kemény és hűvös sugárzásotokkal, Beláthatatlan élô kupolák. Az életösztön ostoroz felétek, A lélek-lélegzés kiirthatatlan Ember-igénye és az éber undor: El innen, el, ez iszonyú lapályról, Még mielôtt végképpen ráborul Az öldöklô vízszín üvegharang, Amely alól millió masinák Szivattyúzzák el Isten levegôjét: A Szellem máris egyre ritkulóbb, Már mozdulni is alighogy elég Fáradt lehelletét. Magasságbeli remeték, Kôszáli szentek, hozzátok kiáltok, Segítsetek! Ó jaj, nem is tudom Halljátok-é a fuldokló sikolyt, Mellyel a lelkem szakad ki felétek? Nem is tudom: feljuthat-é halandó Emberentúli másvilágotokba? Azt sem tudom, jaj még azt sem tudom, Kik vagytok, és mi lakik bennetek, Ti hallgatag titánok! És mégis, mégis szállani kívánok, Fel, fel, közétek, fel, akárhogyan! Egyet tudok, kitéphetetlenűl Erôs bizonnyal a lelkemben égôt: Én is, én is onnan való vagyok. Onnan jöttem és oda tartozom, És meghalok, ha meghal a remény, Hogy odaérek egykoron. Ó Háromarcú Hegyorom, Ha nincs lenyúlni értem ölelô kar, Ha nincs utat jelezni hangotok, Szakadjon hát ki templom-melletekbôl Testvértekért a hangtalan imádság, Ahhoz, ki nálatok is magasabb És énnálam is mélyebb, és aki Betölthetetlen vágyakat teremt S nyugtalanokat magához ölel. Rátok a Mindenség figyel: Három Hegycsúcs, imádkozzatok értem! ======================================================================== Te vagy a jó Az Isten fiatal (1940) Én Uram, Istenem, velem mit tettél! Már újra megintcsak megszégyenítettél. Századszor is újra Te vagy a jó, Én a rossz kisgyerek, vesszôzni való. Ficánkoltam megint lábbal, kézzel, Játszottam megint a kifent késsel, S amikor az ujjam majd megvágtam, Jóságod kézen legyintett lágyan. De még le se zörrent a földre a penge, Már mosolygott is szemed a szemembe, Mintha mondta volna: Légy szófogadó, Gyerek kezébe kés nem való! Csak arra volt jó vihar és villám, Hogy megrebbenjen aluszékony pillám, Hogy éberséggel látni tanuljak, Meglátni messzirôl felemelt ujjad. Ó látom, Uram, hogy is ne látnám. Szívembe maradjon vésve e látvány, Bár el ne mosódnék onnan soha, Ne lennék többé se vak, se puha. Csak benned, Uram, s csak egy a reményem: Csak annyit engedj kérni szerényen, Hogy amit most némán súgok eléd, Álljam becsülettel, legalább felét! ======================================================================== Ments meg Uram! Az Isten fiatal (1940) Jegyzet A virágtalan, gyümölcstelen ágtól, A meddôségtôl, lanyhaságtól, A naptalan és esôtelen égtôl: Ments meg Uram a szürkeségtôl! Édes az ifjak méntás koszorúja, Fehér öregek aranyos borúja, Virága van tavasznak, télnek: Ne engedj Uram, koravénnek! Csak attól ments meg, keresôk Barátja, Hogy ne nézzek se elôre, se hátra. Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad, Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak! Ne hagyj Uram, megülepednem, Sem eszmében, sem kényelemben. Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, S nem vágyni többre kis mái magamnál. Ha jönni talál olyan óra, Hogy megzökkenne vágyam mutatója, Kezem kezedben ha kezdene hülni, Más örömén ha nem tudnék örülni, Ha elapadna könnyem a más bűnén, A minden mozgást érezni ha szűnném, Az a nap, Uram, hadd legyen a végsô: Szabadíts meg a szürkeségtôl! ======================================================================== Elomlott testtel Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Elomlott testtel, a műtét végén, Szinte még füstöl a késtôl a gégém, Fekszem a forró lepedôn fázón, És csendesen litániázom. Lesem a fájdalom álnok szisszenését: Hol leli fogának legelôbb rését. Várom, konokul: jöjjön akármi. Akarom a részemet fájni! Mennyit sírt már bennem a lélek! Számodra is immár szűnjék a kimélet, Sajogj már egyszer, égj te is, testem, Szóljon hozzám így is az Isten! ======================================================================== Fülemile a hegyek közt Az Isten fiatal (1940) Jól hallok-e vajjon? Mogorva hegyaljon Gleccserek alól Törpe bokor-erdôn, Ríkatni kesergôn, Fülemile szól. Csak képzelem is tán, -- Olyan csodatisztán Ér szíven e hang, Mint ormokon ér a Ködmélybôl a méla Délesti harang. Való-e vagy álom, Nem is nagyon bánom, Fejem se töröm. Most nekem e lágy szó Könnyekbe virágzó Egyetlen öröm. Mondd, kis csalogányom, Mondd, amire vágyom: Azt, azt keresem! Pillám lecsukódik, S ölelve fonódik Imára kezem. Szólongassuk együtt, Két hangra szeressük A Minden-adót: Dalt a szomorúnak, S a sziklaodúnak Fülemileszót. ======================================================================== Mindörökké fiatal Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Levelet kaptam. Vers-olvasni kérnek, Fiatalokkal, elsôül, vezérnek, ,,Mint idôsebb írói nemzedék.'' Nézem az írást meglepetten: Lám, hát csak én is bácsi lettem! Hát ide jutunk mindenféleképp! Egy szót se mondhatok reája: A kegyelet hív és a hála; Énrajtam nôttek, mondja a levél. Én mégis mélán meg nem illetôdöm: Az estharangot kongató betűkön Felzöndült lelkem mélyebbrôl zenél. Soha bizony még eszembe nem ötlött Kérdôre vonni magamban a költôt: Öreg vagy-e vagy fiatal. Mély mámorán a zuhatag jelennek, -- Szuverénnek, idôtlennek -- Csordult el ajkamon a dal De most, hogy kötik rám a rangot, Ünneplô óriás harangok Töltik be lelkem csarnokát. Ó rejtelem! most, most tudom már: Évezrek óta hordozom már Az emberszó ajándokát. Vén vagyok én, akár e bolygó, Vén, vén, akár a ránkmosolygó Éjszakabontó csillagok. Ádám apánk ajkán neveket mondtam, És a legelsô afrikai gongban Én köszöntöttem a napot. A szép Adoniszt én sirattam, A vérengzô Saul én miattam Verte a falba gerelyét. Ami Jánosnak, Mennydörgés Fiának, Szóban adott emberentúli szárnyat, Az vonja izzó ajkam delejét. Vén vagyok én, mint a teremtés. Igém a Hatnap óta zeng és A végnapon is zengni fog. Fiatalok ti, akik énekeltek, Apátoktól tanulni jertek Az egyetlent, amit tudok. Ó testvérek, csak ez az ének! A kerubok testvéri zengzetének Mély én fogamzik ez a dal. A Szentlélek sóhajai kisérik, Öröktôl fogan és örökkön érik, És mindörökké fiatal. ======================================================================== Az Isten ölében Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Már nem is kutatlak. Se lakatos ajtó, se függönyös ablak, Se tilalmas torony már nem csalogatnak, Nem is riogatnak. Erdô kanyar árnyán Nem viszket a talpam, hogy mélyire járnám. Ha távol a tölgyek, a picike páfrány Töve is jó párnám. Gyenge moha-sarjon, Zúzó kavics-élen: egy a derekaljom. Fűszál puha zizzén, lomb-messze-morajjon Csak az egyet hallom. Csak az egyet érzem: Takaró mennyboltom és heverô fészkem, Szívó levegôm és szívvér-pihegésem, Általjár egészen. Ugyan merre mennék? Ugyan hova lenne moccannom is innét, Ahol ilyen édes-odahaza lennék, Nem tétova vendég! Itt jó nekem éppen. Futkosásba fáradt kicsi-fiúképpen Apró lábaimmal megsimulok szépen Az Isten ölében. ======================================================================== Présház Az Isten fiatal (1940) Jegyzet Elszállt a forró kánikula-évszak, Mint elmúltak a tavaszi fagyok. Arany napfény, te már a szüreté vagy. A hegygerincen némán ballagok. És megállok a présház ajtajában, Ujjam motoz a rozsdás reteszen. Rég jártam itt. Vajh nem volt-e hiában Sok izzadásom? -- el-elkérdezem. Ha majd a tôke zamata lefosztva, S elé ürülnek a tölt puttonyok, Mit fog szólni a terméshez a gazda, Kinél szegôdött vincellér vagyok! Lesz-e elég, s ha lesz is, lesz-e olyan, Érzik-e rajta a hegy ôshevét? Hogy gyenge mustom meg ne hazudtolja A hegyközség királyi hírnevét. Megérte vajjon napszámát a munka, A fürt, amit kádjába hullatok? Nem hívott volna pendelyes koromban, Ha nem vár tôlem valami nagyot. Nem tart húsos szalonnán, lágy kenyéren, Paplanos ágyon hálni nem feket, Ha félmunkával tudja, hogy beérem S elszundikálom kétszer a delet. Elszundikálom, el is fütyörészem, Ó jaj, bizony el is bámészkodom, De hányszor, amint egy-egy parti fészken Fecsegni kezd egy csöpp madár-rokon. Lélegzetem az aggódás elállja. Tudom, nem üdvös elgondolni ezt, Ám Isten hogyha úgy akarja: hátha Madárfüttytôl is érik a gerezd! ======================================================================== Újévi reménykedés Új versek (1941) Jegyzet Hóval jöttél, fiatal esztendô, Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendô. Napos és fehér, -- ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál! Szép hó, fényes, hűvös és metszô, (Az üdvös értelem rokonának tetszô) Jó melegítô, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét! Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szíve hátha fölenged. Kripta-ürén a kifagyott mélynek Hátha még pihegô magok is élnek. Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendô. Hátha te lennél az, fiatal esztendô? Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felôl a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság. Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengô hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke! Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szívetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacogó lelket. Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pôre szív az, mit az Isten áthall: ,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket, S átkozott magunktól szegény mieinket!'' Ó hallom, hallom az ember hangját, Élôk és hullák sírják, sikongják: ,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget!'' Fekete földön újévi fehérség: Zsibbadt szívünkben csecsemô reménység. Isten, éveket, szíveket teremtô, Teremtsen újjá ez az újesztendô! ======================================================================== Ó milyen szabaddá... Új versek (1941) Jegyzet Ó milyen szabaddá oldottál engemet, Isten, Ebben az esztendôben, Melyet átadtál a sötétség hatalmainak, Hogy az ô órájuk is üssön És próbára vessék az igazakat. Már elég is, Uram! Már meg se mutasd a lángokádó légiókat S a tornyosuló tetemeket, Bélyeget már ne süttess homlokomra, Ne kényszeríts Éhen aszulni látnom enyéimet! -- Nagyobbat éltem én már: Éjfélben a fôpap tornáca elôtt A kakas egyet vijjogott. De másodikat már nem kiált: Köröskörül sziszeg, huhog Ádáz szitok: Mind, mind az egyetlen Péteren kívül Rémülten tagadozzák Az ember Fiát Ó szörnyű hallani ezt! De iszonyúbb, amit látni értem, Elfordult szentek színe fonákját; A Fôpap elfedi képét S a Római bronz arccal mossa kezét, Talpig fehérben. Én mindezt láttam és megéltem: Élek, élek, de már nem én, Nem az az én, aki voltam. Belül, belül, Valamik elszakadtak észrevétlenül, Amikrôl nem is tudtam. Lihegô ajkamon felcsuklik a zsoltár: Hála, hála, Hogy ettôl a beste világtól, Parázna pompájától, Haramja-ígéreteitôl Megszabadítottál! ======================================================================== Gyónás nélkül Új versek (1941) Mondok nektek valamit, emberek. Hangosan szólni róla nem merek, Csak suttogok, mint aki gyónni térdel. Félig bűnbánat, félig félelem, Kissé magam elôtt is szégyelem, És mindenestül én magam sem értem. Azt akarom mondani, emberek, Hogy mostanig nagyon szerettelek, S most, -- mint a hal melyet szárazra löktek, Mint ki tengerentúlról hazatér, S hová repesve szállt: övéinél Rekedt szavú idegenekre hökken. Jobb is lesz el se mondanom talán, Nem is tudom, hogy kinek mondanám: Jöhet-e attól vétkem oldozása, Ki maga volt elestem fô oka! Ki szeretettel nem vétett soha, Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa. Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el, Mint aki áldozásra térdepel, Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét, És földet, embert, mindent elfeled, Úgy veri mellét s minden kötelet, Mely bűneihez bilincselte, eltép. Így igazul meg az igaz. -- De én, Én hogy tágítsak vétkem kötelén, Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm? A szeretetbôl válhatik-e bűn? Vagy az a vétek, hogyha keserűn S inaszakadtan szeretni se szűnöm? Nem mondok nektek semmit, emberek, Nem fogadkozom, mellet sem verek: Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom. Uram, Uram, tégy egy piciny csodát, Hogy bűn nélkül szerethessem tovább Az embert, én boldogtalan családom! ======================================================================== Jó emberek Új versek (1941) Most, amikor a fehér Arkangyal Birkózik a fekete Varanggyal, Az igazak öletnek vagy ölnek, Isten szemén elfagynak a könnyek, S pattogzanak szívemrôl a húrok: Jó emberek, Melegedni melletekre bújok. Amikor a házak ereszérül A madár is dermedve leszédül, S könnyezik a kutya szeme fázón, Könnyes szemmel én is azt vigyázom: Füstpántlikát hol lenget a kémény. Tudom ottan Tinálatok fölmelegedném én. Fehér búbos mellett a jó padkán, Tudom, ott még magam megvonhatnám. A szegénynek, ki bekopog félve, Tányér levest adtok a kezébe. Ott még otthon a mennyekre méltó Három szentség: Jóakarat, meleg mosoly, szép szó. Itt is, ott is a veszett világon Ablakotok mécse kivilágol. Felmosolyog pici rózsás foltja A virrasztó örök csillagokra. Bederengi a fekete földet: Így az égre Valahogy csak visszatündökölhet. Hiába hogy az emberi állat Irtástokra seregeket állat: Most, mikor a karonülô kisded Hebegése már tagadja Istent, S a próféták szava is gyalázza: Ti vagytok még Az Úristen önigazolása. ======================================================================== Víz, víz, víz... Új versek (1941) Jegyzet Esik az esô, mintha öntenék. Odafönn tán már nincs is ég, Csak víz, víz, víz! Mennydörgés mennydörgést követ, Záporzanak a mennykövek. És víz, víz, víz! Harangvirág most hova bú? Hol didereg a pici nyúl? Hol vacognak a cinegék? Van-e számukra menedék? Hát aki ottkinn csavarog: A vézna, pôre vándorok! Ágyúkon, árkon-bokron át A szótlan ázó katonák! Akinek nincsen födele, Hova lesz most szegény feje! Eldúl mindent a mocskos ár, Bölcsôt anyától elcibál, Testet és lelket elgyaláz, Patkánygödörré lesz a ház, Kocsonyává a szép gerinc. Hát akinek Istene sincs! ======================================================================== Szellôsuttogás Új versek (1941) Jegyzet Fejem fölött bükkfasátor, Fejem alatt pehely mohok. Bükkfalomb közt álomhozó Puha szellô suhog, suhog. Ringass, dúdolj, puha szellô: Ne hallanám, ne is látnám, Ne is tudnám, ami túl van A kojsói havas hátán. Anyás szellô suttogása, Felkukkanó pötty szamócák, Csupa illat, csupa jóság...! Ennyi legyen a valóság! ======================================================================== Légoltalom Új versek (1941) Jegyzet Az ég a fák válláig ér, Félénk esô szömörcikél. Ballagdálok az ázott erdôn, Fejem fölött kopott esernyôm. Ülvén egy zsámoly törzsökön, A rím taplóját dörzsölöm: Ha tudnék tán belôle holmi Dallamka-szikrát kicsiholni. Így udvarollak Múzsa, lásd, Hogy lépteid hozzám alázd. Erre jutott a kényes költô. Ó tönkreázott emberöltô! A pajzán Pegazus helyett: E csúzos apostol-pejek. Hol lant zenélt olimpi fülnek, Csepegô tollak szöszmötölnek. És (mellyel együtt könnyezek) Ez az esernyô-mennyezet! Bíz ez a mennyhez nem hasonló, Nem hordott ilyet szent Apolló! Hát ez lett most a címerem! Szent megadással viselem. Hja, más idô, más nóta, más nép! Így van bíz ez, és nincsen másképp! De hisz ha jól felgondolom: Elkél ma e légoltalom! Lepereg róla hô is, víz is. Ó védô boltom: szent poézis! Mikor a század lázbeteg, És lelket öl a förgeteg, Alattad mintha megfoganna Az istenek termô nyugalma. ======================================================================== Ne aludj, Uram! Új versek (1941) Jegyzet Exsurge, quare obdormis Domine! Ne aludj, Uram már sokáig! Az utakon a vér bokáig, A hullapára köldökig, S a bűn, a bűn: Fojt szinte már szemöldökig! Ha még soká késik a reggel: Uram, mi lesz az emberekkel? A jókkal! -- olyan kevesek! Belôlük is Hiéna lesz és tigrisek? Mi lesz a néma kisdedekkel, Kik néznek ránk döbbent szemekkel, S akiknek ajkán tej helyett Az ördögök Nektárja csurran: gyűlölet! És mi lesz, Uram, -- jaj, ne vedd el! Világunk emelô kezeddel? Mert káromlunk és megvetünk, Uram, Uram, Meghalsz-e végképp minekünk? S ha meg: a kárhozat e földjén, Hol megpattant a szív, a Törvény: Kérdezni is alig merem: Mi lesz, mi lesz Gyámoltalannal, énvelem! Csöpp szívemmel, mely gémberedten Piheg elhúzó tenyeredben, S mint egy fészkébôl kiesett Fecskefiók, Szorong szegény és didereg. Tudod, Uram, hisz Te teremtél, Nincs több szívem ennél az egynél, És ez -- pusztuljon bár bele -- Ha méreg is, A föld ízével van tele. Nem tudok ember lenni máshol! Vízözönben, földinduláskor, A végítélet-napkor is: Nincs más hazám, Belé fogódzom akkor is. Míg kezed melegén nyöszörgök, Most is, Uram, azért könyörgök: Lüktessen áldott tenyered Szívembe még Egy dobbanásnyi meleget. Add meg nekem, ó meleg Isten, Szívem rajtad fölmelegítsem: Hátha utóbb hozzám melenget A bújdosó Igazak közül még kilencet! ======================================================================== Hadd essen az árnyék! Új versek (1941) ,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal, vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.'' (Királyok 4. könyve, 20. fej.) Mint ama bibliás királyi emberhez, Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess. Jelt a jövendôre kívánva kívánnék. Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék! Könnyű az árnyéknak szállni meredekre, Mikor a nap zuhan holtra nehezedve, Amikor az éjnek kísértete mozdul. (Ôrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!) Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél: ,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél. Mától más a parancs: keltegetô, kelj fel!'' És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel! Istenem! az elsô rózsaszirom-vékony Keleti ég alján kiderengô csíkon Szedres szánkból milyen lihegés szakadna! A pincebogár nép hogy szökne szabadba! Látnád, az öröm hogy piheg át a földön! Csicsegô kisgyerek a harsanó zöldön Bundás pulijával hogy kacag, hempereg. Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek! Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok! Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok! Hány kéz szelne cipót a rá kövezônek! Tarkállik a jóság, mint a virágszônyeg. Tarkállik a rét, ha meleg esô éri, Virágzik az ember, ha engedik élni. Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát! Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát! ======================================================================== Szabad ember éneke Új versek (1941) Jegyzet Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni, Amilyen szabadon piheg itt e rigó, Mely a villámhárító hegyére szállt, És nincsen köze több a földdel, Mint az a pont, Melybôl karmos kis lába kinô. Mint ennek a rigónak a rúdon, Egyetlen pont még közöm a világgal: Ezen a ponton át Még hallom a templomi orgonát, Még érzem a napcsókolta búzatáblák Langyos-édes illatát, Még visszavágyom símogatni gyermekarcot, És bajtárs-kézzel parolázni harc elôtt, -- De már nem úgy, mint azelôtt. Ízes még puha ínyemnek az öröm, De a fájdalom itthonabb érzi magát nálam. S ha egyikük megkoppantja kilincsem, Összetévesztem léptük neszét: Csak annyit tudok, hogy Te küldted el hozzám Valamelyik kis mindenesed, Békességet köszönteni. Mint valamikor, a tavaszi napokban, Úgy ég eremben ma is a munka láza, De amit nem ismertem régen: Símogató a pihenés. És amikor ágyamba térek este, Mosolyogva mondogatom magamban: De jó, Hogy ügyefogyott munkánkra nem szorulsz! Soha még ilyen melegen nem ölelt Az igaz emberek édessége. Soha nem éreztem ilyen mámorítónak Szépség, igazság illatát. Minden szóban: valami vibrál. Minden szembôl: valami rám néz, Minden ismertnél emberibb, És mindennél kimondhatatlanabb. Imádkozni szeretnék: De nem jô ajakamra szó. Gondolni Rólad, okosan: És gondolatom eláll. Mégis érzem: Most minden pillanatom ének. Ó hallom, hallom velem-pihegését A Mindenségnek! ======================================================================== Nem én, Uram! Új versek (1941) Jegyzet Megintcsak billenôs a mérleg. Én Uramisten, arra kérlek: Most is, mint máskor, csendesen Fogd le szépen a két kezem. Egyért imádkozom, csak egyért: Ne én, Uram, Te cselekedjél. Én ne billentsem ujjamat. Teljék rajtam az Akarat. Ha úgy akarja, még ma este Lábam elé simul a beste, Lábbal lépek a tengeren, És a kígyó is emberem. Ha meg úgy látja (s úgy leszen jó!) Képemre mászhat ronda hernyó, S ólmos-szíj tépte vállamon Krisztus bíborát hordhatom. Mi róva áll, teljék be fômön. Fontos csak egy: beléje nônöm, Ha nap növel, ha szél kaszál, Mint forradt törzsű tölgyfaszál. Az emberek, borzongva nézem: Egy koncon, egy támlás-ülésen, Mint a csibék a kukacon! Én a jobbik részt akarom. Keresztbe sem egy szalmaszálat! Én megülök, Uram, tenálad. Téged akarlak részemül, És magamat, töretlenül. ======================================================================== Júniusi körte Új versek (1941) Jegyzet Mint a koraérô júniusi körte: Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje, De ha leszakítod, savanyú is, fás is, Képmutató zamatába ínyed belevásik: Látod, Uram, látod, ilyen vagyok én is. Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is. Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan hülô, Vénecske is: sápítozó, suton ülô. Hiába hernyózol virrasztó kézzel, Hasztalan öntözöl mindennap mézzel, Haszontalan porhanyítod köröttem a földet: Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded! Akiért annyi verítéket ontál, Csak ilyen, Uram, ez a félszeg kontár. Igéid ellen kéreg a bôre. Jótét helyébe jót ne várj tôle. Jóakarat, hiszen, volna elég benne, Csak az akarattól akarás is telne! Egy akarás sarkába szegôdne a másik, Futná a vetéstôl egész aratásig! Ilyen ütôdött, Uram, szegény szolgád! Maga módján hiszen tevegeti dolgát, Kantározni, nekimenni nem is akad párja, Csak a dolog derekát már a jó égtôl várja. De hisz, édes Uram, te vagy az az ég is. Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis. Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol. Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból! ======================================================================== Felhôs ég dicsérete Új versek (1941) Eldicsérték már a boldog delet, Rózsa-arany nap zengô nyugta-keltét, Az ifjúságot, mely játszik s szeret, Irígy ajakkal hányszor énekelték! Borongó ég a barna föld felett, Omló derengés, mélyebb titkú jelkép, Valami máson elfutó lepel, Sejtô lelkem ma téged ünnepel. Az esôs hajnal áttetszô ködét, Melynek palástja égen-földön elleng, Még nem világos és már nem sötét, Nem füst a földön, az égen se felleg, Csak imbolyog és kúszik szerteszét, Elfogja szíved és megtölti melled, Sírni nem enged, kacagni se tűr, Melenget mégis észrevétlenül. Ó szürke szépség, meleg-szomorú Nehéz vidámság, enyém vagy egészen! Te szentséges, tartalmas, szép ború, Mely egy sóhajra már esôzni készen; De északról ha friss szellôcske fú, Mosolya villan sok furácska résen, Fehér nincs rajta, nincs fekete foltja, De a szivárványt szíve alatt hordja. Lelkem is így borong az ég-színén. A menny sírása összesűrűl benne, S lassan gyűlik, gyülemlik belsején Az emberlét kigôzölgési szennye. Nagyon is sűrű, majdnem hogy kemény, Semhogy sírásban könnyülése lenne, Úgy el van fanyarodva, nehezedve, Hát még hogy lenne mosolyogni kedve. Fanyar és még sem fázó szürkeség: Csak ez maradt belôlem mindenestül. Nyiss engem ketté, ó kegyelmes ég, S villantsd fel fátyol énemen keresztül Az ólomtenger bujdosó szivét: A szép napot megváltó melegestül! S ha nem lehet még ama napra nyílnom, Engedd legalább tengerem kisírnom. ======================================================================== Esô után Új versek (1941) Esô után, A néma bükkök gondterhelten állnak. A nyirkos délután Úgy csüng az erdôn, mint szíven a bánat. Az ösztövér Rôt avaron vizet fakaszt a lépés. A moh a bükk tövén Nedves-puha, mint új seben a tépés. Föl-fölremeg A lankadt lombok álmatag szemöldje, Nehéz esô-szemek Zörrennek olykor fázósan a földre. Olyan nehéz Olyik csepp, mintha csak vívódva jönne. Esôverés után az ember visszanéz, És nem is érzi, hogy meghalt a könnye. ======================================================================== Maros vize Új versek (1941) Maros vize fut a fűzes part alatt, Hullámai a Tiszának tartanak. Tisza-Duna a tengernek tartogat, Keresi a mesebeli partokat. Hát te szívem, poros parton bolygó Ide-oda kerengélô golyhó? Esteledik, már inad is bágyad, Ide s tova vetik már az ágyad, Mégse tudod, merre vagy menendô? Mégse tudod, hol az elegendô? Csak keresgélsz, -- semmire se kellô Gizen-gazon botorkáló szellô! ======================================================================== Szentjánosbogárkák Új versek (1941) Esti erdô. Lomha tuskók Utamat elállják. Hát ti csöppek, nem alusztok, Szentjánosbogárkák? Zöldaranyos lámpáskátok Az erdôt belengi. A dezentor holdvilágot Nem sajnálja senki. Vad bozót közt lengedeztek, Élô biztatásképp. Hát te, szegény útjavesztett, Nem tudnál-e máskép? ======================================================================== Piros reggel Új versek (1941) Piros reggel. Harangoznak Mindszenten. Bólogat a búzavirág, Harangoz az egész világ szívemben. Ki húzhatja? Egész világ aluszik, Csak a gatyás pici Gergô Komandéroz egy tekergô kis bocit. Teljes a csend, nincs egy fia szellô se. Az égen is csupa pici Álmos-gyerek, lusta-boci felhôcske. Káprázik is tán a fülem tisztára: Nem is harang, amit hallok, Csak a lelkem felhajnallott tisztája. Minden baját kidalolta, kirázta, S mint a tejszín égi mezô, Nevet rá az ébredezô világra. ======================================================================== A tej himnusza Új versek (1941) Jegyzet Asztalomon piros abrosz Minden reggel, Karaj kenyér, mázas csupor, Kövér tejjel, jó meleggel. Béke bennem, most jövök a Szentmisérôl, Szinte buzog még a malaszt Szívem forrás fenekérôl. Ottan ittam Tállya borát: Isten vérét. Itt is iszom Isten-adta Békességnek szép fehérét. Ahogy iszom, azon habos Melegében: A jó széna szagát szívom Amelyen a boci tapos. Szinte érzem istállónak Langy homályán Tehén-anya lomha-meleg Boldogságát bocikáján. Szinte hallom tejes csöbör Csurrogását, Tejesorrú tarka boci Farka bojtja surrogását. Gyermekkorom... Szomszédéknál Bocát fejnek! Ajkam szélén érzem ízét Gyöngyözgetô anyatejnek. Csoda-lágyát símogató Anyakéznek. Ó be jó ez! Ez az emlô! Ez a bölcsô! Ez a fészek! Emlékezés illatában, Szagos tejen: De jól esik lehajtani Két karomra zsongó fejem. Így maradni, mint a szép tej, Elömölve: Visszafolyni, visszabújni, Anyaölbe, Isten-ölbe! ======================================================================== Óda egy nyúlhoz Új versek (1941) Jegyzet Láttam egy nyulat. Kövér volt a rét, Óvatosan eszegetett az árva, Közben mozgatta két hosszú fülét Elôre-hátra. Egy-egy harapás, egy-egy fülelés. Olyan furcsa volt ez a jelenés, Kacagnom kellett ôkelmét. Aztán megláttam a szemét, És megfagyott a nevetésem. Ó az a két szem! Az a két sárga, rab-sunyi Szemecske, mit fáradt-bután Minden falás után Meg-meghunyít! Egyet harap A két felálló periszkóp alatt, És míg habzsol szegény, félig-se-rágva: Silbakolva elôre-hátra, A két fül körbe les. Szegény füles! Mi fojtogatja kis szíved? A farkas körmét retteged? Vadász csövét? ebek fogát? Vagy mely az égen vijjog át: A csôrehorgas vércsefajt? Vagy a rezzentô gyíkrobajt? Minden gyanús! Minden gyanús! Ha szöcske szökken, csiga húz, Fűszál tövén is tôr leseng, Alattomos maga a csend. Halált hozhat a víz, a szél: Ellenség minden, ami él. Hiába katonás fülek, Hiába láb, szél módra gyors: Gyorsabb a Sors, És éberebb a rémület. Emberek, emberek, Az Isten legyen irgalmas nekünk! ======================================================================== Láthatatlan ôzikék Új versek (1941) Jegyzet Zöld bársony hegyi rét, Nyugalmas, mint egy falusi vasárnap. Mondják: az ôzikék Minden hajnalban inni idejárnak. Kabóca és a gyík, Nyúl, meg a mókus régi jó barátom: Ha addig élek is, Meg kell a szomjas ôzikéket látnom! És mentem is le már. Zenélô hajnal, tiszta csoda-kék menny. Csillámló napsugár A patakon. Minden, csak ôzikék nem. Késô! -- Másnap korán Szökött el borzas szememrôl az álom. A nap is vánkosán Nyújtózkodott még, túl a szemhatáron. Fehérkésen, üdén Szellôzködött új napra már a mennybolt, A rét ezüst füvén Pillék mosdottak. Ám ôzike nem volt. Túlságosan korán Jöttem ma ki! Milyen mohó az ember! Még alszanak talán. Sebaj! Megvárom. Vártam türelemmel. A nap ragyogva kelt, Lankadtak már a tikkadó virágok. És kúszott és delelt. Soha még ilyen ôztelen világot! Ti csalfa ôzikék, Hol csúfolódtok? Vagytok-e valóban? Kérdeztem szerteszét, A malomban, a hegyi fogadóban. Ki látta nyomotok? A malmosnak a nagyapja mesélte, Hogy oda szoktatok Éjjel kijönni, táncolni a rétre. Az erdôkerülô Megesküszik, hogy most is odajártok. Látott-e? Még nem -- ô, De beszélt már olyannal, aki látott. És jön a csepp Kata, Nagy szeme-párja szent-komolyan kékell. Ô minden éjszaka Bújócskát játszik a kis ôzikékkel. Szép piros a fejük, A kezét nyalják, az ölébe ülnek, Beszélget is velük. És szárnyuk is van és azzal repülnek. ======================================================================== Zakar Új versek (1941) Egy nagy darab lengyel legény, Vastag bajúsz, nagy kék szemek, Noszogatja az erdôszélen, A lusta három tehenet. Szótalanul, lesütött szemmel, A barom után eltopog, Húzván maga után a földön Mindkét kezén egy-egy botot. Nézvén a porban elmerülten Bódult szemmel, ki tudja mit, Míg ajkán olykor-olykor egy-egy Félig-mosoly átsurranik. A tehenek, tilosban többet Kalézolván, mint egyebütt, Megállanak a vén fa mellett, Melyen a Szentantalka függ. Jól tudja már az okos állat, Hogy a legény hová akar, Magától húz mindennap arra. Megáll a kép elôtt Zakar. Kinyitja szeme kék virágát, A bizodalmas szent felé. A juhászkutyák szeme ilyen, Meg a szelíd szláv szenteké. Csak áll és néz és ajka reszket, Soká-soká. Imádkozik? Vagy éppen csak elsúgdogálja A jóbarátnak titkait? Megsúgta már nekem is egyszer, Ki az a kis bányász-leány, Akinél esze jár Zakarnak, Míg ballag a barom után. Ki szavafösvény bátyja útján Egyszer egy olyan szót üzent, Hogy Zakar attól elfelejtett Ködös múltat, rongyos jelent. Hogy pénze nincs, sem ép ruhája, Mindent-mindent felejt szegény, Hogy nincsen ,,születôlevél'' sem, Nincs semmi, csak egy vén legény, Meg annak egy bolond, felejtôs Mámoros szíve, -- meg a Szent, A drága szentecskék az égben, Meg az a kislány idelent. De tudja minden jó keresztény, Hogy a jámbort, ha ügye fogy, Tizennégy szentek megsegítik, Hát ez is csak lesz valahogy! Így meditál Zakar az erdôn, Ô bolondos szíve szerint. Szentantalka a Jézuskáról Hozzá fordítja szemeit. Ugyan mi az, aminek láttán Ily mosolygós kedvét leli? A jószagú együgyűség-e, Vagy a tátott csizma hegyébe Kikandikáló bütykei? ======================================================================== Galambok Új versek (1941) Jegyzet Fekszel a párnán: letörött faág, Válladon ül a búgó némaság. Kezes vadgalamb, a füledbe súg: Ami tegnap volt, édes-szomorút. Hessentenéd, -- de jó, hogy nem megy el. Nem akarnál, de mégis könnyezel. Visszhangot sír benned a tubaszó, S ujjad közt meg-megáll az olvasó. De felszálló szelíd-galamb imád Elhagyja már a vadmadár nyomát S tollain erdô-illatot vivén, Csôrével zörget Isten küszöbén. ======================================================================== Váltott gyerek Új versek (1941) Jegyzet Csipkésen a lomb közt dorombol a fény. Emberfejű törzsek a gally sűrűjén. Uszályos árnyakkal a mély teli. Ez a gyerek-erdô, a mesebeli! Ember ha jönne most szembe, talán Szinte bizony hogy furcsállanám. Szinte hogy várom a kibukkanó Táltos paripát vagy vén manót. Galagonyák közt valaki jár. Jaj, nem a szürke hétsingnyi szakáll? Csörrennek a mérges fekete bogyók: Jaj, ez a Hétszünyű Kapanyányimonyók! De hiszen csak jöjjön a szörnyű legény, Tudom a titkát, nem félek én. De bizony, bátran mondanám: Jó estét, édes öregapám. Rajtam ki nem fogsz, ravaszdi manó. Én sem vagyok ám amoda való. Ahonnan te jöttél -- váltott gyerek én -- Jöttem a Göncöl táltos szekerén. Hogy emberek közt lett a helyem, Csak átbucskáztam a fejemen, Így lett belôlem éfi legény. Bolonddá tartok mindenkit én. Ha megint kedvem kerekedik, Kapom magam egyszer, -- nemsoká pedig! -- S nagyot rikkantva, bukfencet hányva, Visszakarikázok mesehazámba. ======================================================================== Velük, helyettük, értük! Új versek (1941) Most megcitállak lelkem, jól vigyázz! Elég a zsörtölôdés, elég a lázadás. Csak rozsda ez, falánk, mely izmaidba vág, És nem lesz tôle különb a világ. Nem leszel tôle gazdagabb te sem! Mit ér elbújni békén a templom-hívesen És mormolva misézni egymagadnak, Míg kint az izzadt aratók ezrei elhaladnak! Hisz mosolyogva érzed, mily messze még az óra, Hogy zsémbes bácsi légy, múltak magasztalója. Odáig még nem értél, hogy meg ne értenéd A zölden-édes ifjúság bolondos énekét. A napbanézô friss csikó-erôt Ki vette húrra harminc év elôtt? A tiszta vér, mely lépteikbe dobban: Tekints magad köré: kiben tüzelne jobban? Ha nem is tejfeles immár a szájad, Megvallhatod: ma is otthonabb nálad A tejfel, mint a burnót vagy a szelídke pépek, A lábaid még táncütemre lépnek. Megelégedni avval úgy se tudnál, Hogy érted ôket, jobban önmaguknál. Sem hogy nem bántanak, mint hasznos véneket. Kell, hogy melléjük állj! Akard, hogy értsenek! Ne viszolyogjon kényes gusztusod, Mert néha nagyon is robusztusok, Mert fürdetlenek olykor és zöldeket beszélnek. Honnan vegyenek különbet szegények! Hiába, mostan így mérik a fontot. El kell a hússal fogadni a csontot. Sok köztük a lator? Mihelyt hozzájuk lépel, Júdás egy hanggal csendesebb, és hangosabb lesz Péter. Különben, hasztalan vonogatod fejed: Fiatal vagy: az ifjak közt helyed. Csak közöttük maradhatsz magadé. Avagy az öregek közt -- mondd! -- otthonosabb vagy-é? Csak bátran állj oda. Ne félj: megérzik rajtad, Hogy onnan jössz, ahova ôk óhajtnak. Hogy mit elôlük elfog a menetelô lárma, Az melegít belôled: a csendes vox humana. Nem is tudják, mikor páncélban dübörögnek, Hogy alva is utánunk nyöszörögnek: Kiknek kezén gránátok nem teremnek, De tudjuk titkát az örök Ütemnek. És ha nem ismernek föl, ha kinéznek: Ebadta, Te munkálsz, mint Isten munkálnod adta, Velük, helyettük, értük, -- majd elválik, Melyikünk marad a legény halálig! ======================================================================== Dalolj, ne félj! Új versek (1941) Jegyzet (Reményik Sándornak) ,,Egy új világ van születôben!'' -- mondják, Kik felkötötték az Idôk kolompját. A vének, kiknek szája fél-sírásra: Megérett a világ a pusztulásra!'' Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem! Én egy órával mások elôtt keltem, De fáradt nem vagyok, És bizalmasaim a csillagok. Én nem hiszek a tele-szájas Újban. Az Új csendben jön és oldott sarúban, Vagy a magasból angyalpille szárnnyal A szívbe, mit az Istenség megárnyal. És akiben Igéjét megfogantja, Az szánva néz a kérkedô Kalandra, Amely ma szerteszét Elfojtja a szemérmes Új neszét. Én hiszek benne, mind a világ ellen. Ôrá esküdtem ifjú életemmel, S azóta minden évszakújuláson Még-még újabbnak, ifiabbnak látom. És örökebbnek. Ó hogy issza fényét, Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység, Mely örököt akar! Csak ami örök, az a fiatal! Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak. Megy a karaván, kiskutyák ugatnak. Vénhedt ebek vonítanak a holdra: A hold csak hinti harmatát mosolygva. Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak, Szolgálatodra: keletrôl nyugatnak, Elôre, mint a nap. A Pillérek erôsen állanak. Meleg a nap és hűvös szellôk fújnak: Ki mondja ôket réginek vagy újnak? Csorog a forrás, szüntelen szülemlô: Embernek, ôznek örök anyaemlô: Vedlik és újul az emberi öltô, Meleg a nap, és énekel a költô. Lelkem, dalolj s ne félj, Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél! ======================================================================== Az égô bokor Új versek (1941) I. A Végtelenség Kristálycsarnokában Embertelen magában áll az ember. Áll és kiált. Van-e Fül a Mindenben, figyelô, Hangunkra, hangzó emberhangra halló? Kiálts a szélhez, mondd, hogy üljön el, -- Kérd a villámot: sújtson másfelé, -- A hunyó napot, hogy ne hagyjon árván, -- A déli hôt, hogy ki ne szívja kínnal Sziklába körmölt ciszternád vizét: Hallgatnak-é könyörgésedre vajon? A tűz elé hiába térdepelsz, Hogy fel ne falja bűntelen tanyád: Ha ésszel, kézzel torkon nem fogod, Úgy elemészt, hogy egy csipet korom Marad belôled s együgyű imádból. Behúzza-é a megehült oroszlán Szavadra szikrahányó körmeit? Az áspiskígyó tiszteli-e szód? És mondd a marta sebnek, hogy ne fájjon! Magányos hang az ember hangja, meddô S rokontalan, csak a könyörtelen Szél vihog rá beteg visszhangokat; Magányos hang az ember: mondatik Valakinek, és nincsen, aki hallja; Páratlan rím: a zengô ráütést Szólítja zengve és elhal magában. Kiáltozol, hisz amióta eszmélsz, Egyebet sem tudsz, mint kiáltani. Kiáltás, égresíró csepp sikoly Jelentette a Minden közönyének, Hogy megszülettél; egy hörgô sikoltás Jelenti majd a siketnéma pornak, Hogy közönyös méhébe visszatérsz; S a kettô közt: minden kis pillanat, Minden lehellet: egy-egy elhaló Esengô sóhaj, vagy szomjú kiáltás Valakihez, szilaj dörömbözés A záranincs roppant páncélkapun Vagy hízelgô szelíd esenkedés Egy kívánt kulcslyukon, -- a kulcs belülrôl, És benn a házban senki sincs. Ó jaj, dehogy nincs! Zárt ajtók mögött Páncélok mögött, fellegek mögött Világok mögött, ezredek mögött Virraszt egy alaktalan Óriás, Egy siketnéma és vak Óriás, Egy vigasztalan Óriás: a Törvény. Nem látom ôt; nincs ember-arculatja És teste nincsen: nem tapinthatom. De hallom óriási lépteit A Mindenség visszhangos csarnokában Meg-megdörrenni s végigorgonálni A láthatatlan kupolák alatt. Egy dörrenés: s szökell a szolga nap; Más dörrenés: a nap pihenni száll. Egy rezzenés: ím felgurul a hold És csalfa hévvel gömbölyödni kezd; Más rezzenés: csorbítja sarlaját És elemészti vézna tetemét. Egy mozdulás: és serken a dagály, Az Óceán hetesfogatja bôg; Más mozdulás: és visszahull a hullám S alázatos-gügyögve megvonul. Egy dobbanás: és emberszív alatt Emberszív éled emberszenvedésre; Más dobbanás: az ember odafekszik Az anyaföld bizalmas kebelére Virágnak trágya, féregnek falat, Szellônek játék, unokának emlék, Történelemnek halvány hagyomány. Robban: világ bukkan a semmibôl. Robban: világ bukik a semmibe. Napok kerengnek, tejutak derengnek, Naprendszerek párává porlanak, Kattog a Küllô, csattogat az Üllô, Lobog a, dobog a, robog a Ritmus, Egy, kettô, száz, millió, billió; Valahol, valahogyan, valaki, -- Egy Mester veri a taktust! Egy Mester, egy Karmester-óriás. Siket-é, vak-é? Bárgyú kis szavak! Ki látott többet, ki hallott nagyobbat A vak Miltonnál, siket Beethovennél! Ó Mester, Mester, ó vigasztaló Látó és halló Ritmus Óriás! Verem a taktust, kezemmel, szívemmel. Verem a taktust: kezemmel, szívemmel. Minden eremmel testemben tapintom a Mestert. Ó drága Ritmus, meghitt jóbarát, Én lélegzetem, mindenem, de jó, Hogy te lettél a Törvény, hogy a Mester Benned lélegzik és benned üzen! Bár térdepelve illeti csak ujjam Rejtelmes ráncú köntösöd szegélyét, Téged ismerlek, jobban enmagamnál. Ahol te szólsz, ott én otthon vagyok. A mindenségbôl te pihegsz felém, A mindenségben hát otthon vagyok. Aki tebenned él, testvér nekem: A Mester benned lélegzik körülem, A Mesterben hát testvér vesz körül. Aki ritmusra szól, az énekel, S aki énekel, nem lehet, ne halljon. Énekel: hallom. Énekelek: hallja. Ébredj én lelkem! Ébredj, citera, hárfa! Dalommal a hajnalt pirkadni keltem, Dalommal az Istent dalolni keltem. II. De meddig ér a hang? És meddig ér a szem? És meddig ér a gondolat? +++ Vak-sima fal a síkos Végtelenség: Nekigyürkôzik izzadságos elméd S nehézkesen úgy csusszan vissza róla, Mint makacsul erôlködô fiú Felül-koronás bükkfa derekáról. Hiába küldöd fölfelé szemed Lencsés sugarát; falra fal tolul, Végtelen torlik új-új végtelenbe. Az éther érthetetlen óceánján Szigetet hol lel megvethetni lábát Embergondolat és emberkiáltás? És mégis, mégis erôsebb tenálad A tölthetetlen kényszer, hogy kiálts. Keresned kell, hívnod, kiáltanod A Halló Végtelent. Hallod a Hangot, De olyan messze, messze, messze van! Hallja-e hangod, Hisz olyan messze, messze, messze van! +++ A Leviátán hömpölyög elôttem, Tengerek szörnye, Leviátán, Aki dagályban, apályban dorombol, Aki bömböl a jeges zivatarban, S az égütô viharban hánykolódik. A Leviátán hömpölyög elôttem, Elôttem-é? alattam-é? fölöttem-é? A Mindenség parttalan tengerében Valami hömpölyög. Képzeletem Vele hömpölyög s szédülten dadogja: Leviátán! Amikor millió és millió Évezredenként egy-egy pillanatra Fölbukkan a világtalan özönbôl, Farka hegyének lomha billenése Megrengeti a feneketlen árt S felloccsant egy parányi buborékot. Az újszülött tajték-gömböcske hintál Hullámhegyeken, hullámvölgyeken, És rengnek benne kisded óceánok, Csecsemô kontinensek domborodnak És most elválasztott naprendszerek Keringnek benne, mint búgócsigák S pajkosan pergetik maguk körül A csillagok parányi pörgetyűit, És minden csillag újabb tengerekkel És szárazakkal és új csillagokkal Fiadzik újra, s az új Óceán Új Leviátánokkal viselôs. Mígnem egyszer a milliomodik Unoka Leviátán uszonyán Megcsillan és vígan himbálni kezd Egy vízparány, egy icipici gömb, És forog és az esztendôk kerengnek, És tengerek csatáznak tengerekkel Az új golyóban, és ahol a tenger Legmélye nyílik, áll egy Óriás, (Irdatlan Óriások tömegében Egy ici-pici gyermek Óriás), És félkeze feltartott tenyerén Kacagva gurigázza azt a csöpp Játékvilágot, melyet durva nyelven Napnak nevez, melynek alázatos És engedelmes szolgálóleánya A Föld, az én anyám. Hol vagyok én! És hol van tôlem az Óriásgyermek! Az Óriástól hol a Leviátán! És attól még az Elsô Leviátán! Hogy jutna hozzá hangom cirpelése! Hogyan törôdnék porszem életemmel, Hogy lenne füle hitvány hangjaimra! Egy hangyaláb a Libanonra dobban, Egy lepke rálehel az Óceánra: Világok harsogása mind a kettô Az én szavam neszéhez, míg eléri A mindenségen át a Kezdetet! Megállj, bolond paripa, képzelet! Hová csatangolsz? Gyeplôt a szilajnak! Ha ballon elméd kötelét eloldod, A semmi kékben nincs elôtte gát, Repülhet és csaponghat kedveként, És teremthet, ha jól esik, magának Világokat és mindenségeket: Te állj és vesd meg élô lábaid Két talpas, körmös oszlopát a földön, Ösztöneid szívós gyökérzetével A föld szívéig indázd el magad, Hadd zsongja által földszakadta tested A fogható, az éltetô valóság: A föld dobogta, ég lobogta Ritmus. A Ritmus, ó a Ritmus nem szeszély, Nem képzelet, nem csilló buborék, Nem Leviátán: a Ritmus a Rend, Az eszme és az ének: a teremtés, Tennen magadnak képére teremtés. Ugyan gondold el magadnak az Istent, Amint kimondta a végsô Legyen-t, S fáradt ujjakkal megpörgette már A Gömbök Gömbjét elsô indulásra, Aztán elmondja: ,,Jól van úgy, amint van, Forog immár, nincs többé forgatóra Szükség, elél már örökké, maga Emberségébôl -- amen és aludjunk!'' -- És elterül a kék világmezô Csillagvirágos dagadó gyepén, Szeméig húzza felhôpaplanát, És nem törôdik többé semmivel, Aluszik, aluszik álmatlanul. Ó milyen lusta mesterember Isten! Ó milyen nyárspolgári gondolat! Hol a mester, ki árván hagyni képes A Művet, Művét, szíve magzatát! És hol a mű, mely nem sír este-reggel A simogató mesterkéz után? Emlôt akar és ringatást a mű És bölcsôdalt és anyaörömet: És nem anya, ki elaludni képes, Míg csöpp pulyája emlôt nem kapott. Vehet-e akkora lélegzetet Szobrász, ha áll az óriás kolosszus, Hogy életnél-halálnál izgatóbb Ne maradjon néki: gyermeke testén A fénynek-árnynak tánca hogy libeg! A legjobb mester pálcájára bízta Művét a fáradt muzsikus, -- de mégis Még álmából is iszonyattal költi A gondolat, hogy tán egy eldugott Helyen, ahol más meg sem hallaná, Egy másodperccel el találja vétni Csilingelését a triangulum. Tégedet is, idétlent, legutolsót Énekesek, húrosok seregében Nem költ-e olykor mint villámcsapás Almodból egy-egy régi verssorod! Nem, nem a művész hűséges! A mű Több életnél, halálnál: egy magával. Szeretet szülte, szeretetre szülte, És nincs is benne más, mint szeretet. Örülj, én lelkem, boldog énekes, És énekelj, mert nemcsak énekes vagy, De ének is, és aki énekel, Szeretetbôl énekel tégedet, S aki szeret, annak mi gondja más, Mint hogy szeressen és hogy ôt szeresse, Akit szeret. Örülj és énekelj, Én boldog lelkem: érted ég az Élô Szerelem lángja, melynek lobogása Életre lángolt téged is. Örülj S lángod indáját bíborosra szítsd. Minden parázs halandó, csak e láng, A Dallam lángja, a Szerelem lángja A mindörökkön égô s el nem égô Rózsának lángja nem ismer halált. III. Fülemrôl immár lepattant a sár, Mint szememrôl a hályog és agyamról Az emberszem bilincse. Szabadon Úszom a zengô dallam-óceánban, Amelynek nem volt és nem lesz határa, Eleje nincsen, vége nincsen: él. Mert minden ütem a Te pihenésed: Testekben, színekben és vonalakban Remeg és kúszik, tündököl és táncol És ölelkezik, lankad és alél És újra él és újra mosolyog, És minden szín és vonal és idom És mozdulat: a Dallam köntöse, Szerelmed dallamáé. Köszöntöm a közös háztűz Napot: Tudom, hogy minden csepp sugárszilánkját Énnekem gyújtottad fel egymagamnak, S hajnaltól estig minden pillanatban Új üzenetet integet felém Kettônk közös titkáról. Jó meleg titok, beleburkolózom, Mint egy jó bunda bolyhos melegébe, És dudolászva járok a december Haván-sarán és jéglehelletű Rossz-emberek s didergô kicsinyek közt, És odatárom nekik a felét. Az Esthajnal Csillagot köszöntöm, Rajtam virrasztó szemed hűvösét, S ingó ösvényem hozzád igazítom. Pirosítani hajtom oda képem A táncrahívó szeleburdi szélnek; A nagy hegyeket nézem áhítattal És gerincük élô hullámain Rajta látom még éppen hogy kihülten Mintázó meleg ujjaid nyomát. A nyár felhôin rózsaszín palástban Libegsz tova, hópelyhekben csilingelsz És a kérôdzô, bús tehén kolompján. Fűszál hegyén cseppé szürönközöl, Fenyôsudárban ég felé mutatsz, S égbôl a földre sóvárogsz alá: Susogló esô fátyolszálain. Illatnak ülsz a gyöngyvirágkehelybe, Meleg életnek sárga rozskalászba; Harangvirágnak lila csókot adsz, Kisgyermekek ajkára rózsapírt, Kukoricának kisleány-hajat, Költô szívébe gyerekgügyögést, Tudósnak eszmét, aggastyánnak álmot. Jóságod édessége csordogál Mézben, gyantában, édesanyatejben; Teremtésed játéka mosolyog Önnönmagán, mikor a kisgyerek A jó homokban házakat emel. Pajzán mosollyal vezeted a felnôtt Nagyemberkék szalagfutó kezét, Alvajáró költôket, piktorok Esetlen ecsetét és filozófok És csepürágók kötéltáncait, És úgy lesed, kíváncsi szeretettel: Mire mégy velük? -- mit lehetne tenni még, Hogy még tarkább és még zengôbb legyen A létezôség. Nyári éjszakában, A zengô csendben ablakom alatt Hallom suhanni lépteid neszét. Figyellek árva tücsökcirpelésben, Holdat vonító nagy komondorok Borzongásában és a méla békák Állhatatos szerzeteskórusában. És hallak hajmeredve messzirôl Örjöngô ágyúszóban és a szárnyas Halálszerszámok istentagadó Zuhatarában és gyermeksikolyban, Halálhörgésben, -- káromló igék Fagyasztják szívem: gyilkolj! és gyűlölj! Tipord el! és: Feszítsd meg! És meg nem érthetem, ha tudom is, A lehetetlent: hogy ezekben is Te mennydörögsz és magaddal beszélsz! Mily borzalom! De minden borzalomnál Borzalmasabb, hogy én is te vagyok. Kinyújtom a sötétben a kezem: S érzem, hogy kezed tapogat körül. Lépek: de érzem, hogy mozdulsz felém. Nézek kifelé: s nézô két szememmel, Te nézel, ó kettôs világtükör, Melyben belsôvé finomul a külsô, És ami belsô, külsôvé nehézül. Lélegzetem a te lélegzeted, Agyamban villódzol, véremben áradsz, Szívemben sírsz, dobogsz és dübörögsz, Ha hánykolódik bennem szenvedély. Ha mozdulok, a mindenség megindul. Igét ha mondok, reveláció Harsog belôle: a Törvény beszél. Gondoljak rosszat: a Törvényt töröm, S megroppan a Mindenség tengelye. A Boltozat gyámköve lett a vállam, Markomban fordul az Örök Kerék, És sóhajomtól billeg és kihagy. Néha meg olyan puhán és pihegve Húzódol meg a szívem fenekén, Mint egy butuska, éppenhogy kibújt Fecskefiók a széthullt héj között. Hangod nesze is olykor annyi csak, mint Bölcsôben szundikáló csecsemô Lehellete, mikor keresztelô után Legelôször álmodik angyalokkal. Ittlétedrôl csak annyi hoz jelentést, Mint a virágzó szôlôk illata. Megérzik az ismerôs illatot Nyirkos pincék mélyén a vén borok, S pókháló lepte hordaik szívében Boldog kerengés forradalma pezsdül. Érezlek én is: boldog ámulat Nyilallik át pókhálós lelkemen, És mozdulok és pezsdülök és forrok, Általlobog a forró fiatalság: Legelsô lépés, elsô gügyögés, Elsô imádság, elsô költemény, Az elsô legyen visszhangzik belôlem, Az elsô Nap, a világfakadás. Hol van már tôlem szenvedés, halál! Mit énnekem esendô birodalmak, Elomló Alpok, futó kontinensek, Szétporladó naprendszerek! -- Minden Te vagy és benned minden él. A csöpp halál: a múlhatatlan élet Szemrebbenése. Nincsen, ami rossz. Te vagy egyedül. Minden te vagy. És minden én vagyok: Homlokodon az össze-vissza ránc, Szemeid szivárványa, tenyered Fehér lapján a kusza vonalak, Orcádon a pír, szívedben a gondok, És ajkadon a szűnhetetlen ének, Mely önmagáról és önmagáért, És önmagának, idôtlen idôktôl És idôtlen idôkig orgonálja, Hogy Szent, szent, szent! és ámen! és Hozsánna! IV. Én lelkem, aki hang vagy mindenestül És a Hangra hangoltan visszazenged A mindenségnek minden hangjait, Milyen bizalmas, otthonos világ Orchesztrumából zeng elô szavad! Amerre fordulsz, minden hangra hang, Meghitt, meleg, testvéri hang felel, És mindnek egy a lelke: mind Belôle Benne és Érte és Hozzá vagyunk. Atyámfiak, akik szerettek engem, És akiket szeretni úgy akarlak, Ahogyan enmagamat szeretem, -- Atyámfiak, akik gyűlöltök engem, És akiket szeretni úgy akarlak, Ahogyan enmagamat szeretem, Atyámfiak a minden messzeségben, A szomszéd házban, szomszéd tartományban, Más világrészben, más csillagvilágban, Ismerôsök és ismeretlenek, Régvoltak és majd egykor születendôk: Kis munkatermünk túlsó szegletébôl Ôsszörnyek leste barlangok zugából Évezredek és eôn milliárdok Fagyán keresztül is: rám nézzetek, És lássatok egy leheletnyi fényt, Egy szikra-pontot, amely csakhogy éppen Van, de reszket és forró remegése Tifelétek, hozzátok kívánkozik. Egy szemet, melyben tükrözôdni tudtok, Egy hangot, amely alig hallhatóan De mégis veletek és értetek Él és remeg, zeng és imádkozik. Testvérek vagyunk! -- milyen egy sugárzó És melegítô szó ez! Mind a földön, Földön és égen, égen és az űrben, Ahányan vagyunk: testvérek vagyunk. Most értem én a meleg kis barit (Ó, milyen rég volt!) hogy mi húzta hozzám, Ha éhes volt, ha fázott, hogyha félt. Azt a meleget érezte belôlem, Amit az anyja emlôs puha teste, Becézô nyelve, bolyhos bundaselyme Lehelt, ölelt, csorgott felé Szopókorában. Ó, most értem én A bozontos, bizalmas jóbarátot, A jóságos, a hűséges pulit! Hogy leste, milyen állhatatosan Akaratom! Egy fél szemvillanásra Kelt és indult és szolgált és loholt. Ezer lépésrôl megmorogta értem Az alattomos éjjeli veszélyt. S ha kimerülten visszakullogott Lábam elé az értem-állt csatából, S megsimogattam elkínzott fejét, Úgy nézett rám, mint hogyha mondaná: ,,Köszönöm, én boldog vagyok!'' Mit látott bennem ez a lelkes állat, És mit szeretett, hogyha nem az Istent, Akitôl küldetett, hogy legyen élô, És legyen kutya és jó és enyém! Köszönöm, puli testvér, hogy velem vagy! Köszönöm, közös Atya, köszönöm, Hogy adtál ôrzôt és adtál barátot, Okos kutyát, Jámbor tehenet, mérföldlépô lovat, játékos cicát, Csorgó méhecskét és harsány vadat, Mezômre tücsköt, ereszemre fecskét, Pillangót a szememnek, éjszakámba Fülemülét, harsány kakast a hajnal Fullajtárául és mindent. Atyám, Hogy értem ezt a tarka, szép családot, És hogy szeretem! Immár soha többé Egy sem lehet számomra idegen! Értem az undok férget is, az ocsmány Kövér gilisztát és a láb alatt Haladó hernyót, a dülledt szemű Varangyot és a mérges darazsat. Viaskodván erômfelettiekkel: Feladattal és bűnnel, butasággal És ennenmagam nyomorú-felével De sokszor voltam hozzájuk hasonló, A férgekhez és hüllôkhöz, az Isten Elátkozott népéhez, a vonaglók És lappangók fertelmes fajzatához! Köszöntelek, bizsergô hangyafaj! Testvér vagyunk: a vágyam egy veled, Szolgálni és sürögni a közért, S vállalni terhet, szürke kis magamnál Tízszer nagyobbat. Ti vagytok a jobbak, Az igazabbak, de ikrek vagyunk! Testvérszóval köszöntlek téged is Nílus idomtalanja, víziló, És titeket is, röfögô kocák, Sár hempergôi: ó a sár, a lomha Pocsolyavíz, a lélekaltató, Volt pillanat már, hogy szép volt nekem! Én értelek és szánlak és szeretlek. Madarak, ragadozók, fönnkerengôk, Mikor visztek már magatokkal egyszer? -- Fülemülék, pacsirták, cinegék, Rigó testvérek, ó tanítsatok A közös anyanyelvre: énekelni Szívbôl-szakadtan, szívünk-szakadásig! Oroszlánok, tigrisek, farkasok, Ne kísértsetek: vért szagoltam én is Veletek olykor, és a bömbölés, A szenvedély sivár és elemésztô Bestia-üvöltése, jaj, nagyon Rokon nekem, irgalmazzon az Isten! Mindnyájatokkal egy testvér vagyok, Mint egy a szép szelíd háznéppel is, Kiket az Isten élô kötelekkel A föld meleg mellére kötözött: Fák és virágok, füvek és bogáncsok! Derekamban érzem a karcsú nyárfák Sudár szökését, ájtatos fenyôk Imája bennem; mint a tölgyfalomb, Sóhajtok néha; lelkem szirmain Ibolyaillat és az széna lelke Illan meg olykor, és az emberek Oly óvatosan és szemérmesen Tapogatóznak éh csáppal felém, Mint buzgó méhek a ti kelyhetekre, Réti virágok, kis nôvéreim. Elheverek az otthonos gyepen, Egy hűvös kortyot feliszom magamba Szél öcsém kiborított serlegébôl, És megbillenti békés lelkemet A meghitt mámor. Már ott ringatózom Hármas ütemre a fenyôfaormon, A patakban locsogok a kövekkel, Fogócskát játszom futri fellegekkel, Egy libbenô levélen negyedórát Marakodom a szellô-kutyusokkal, Kaszapengéssel, gilicebúgással, Omló kövekkel, pisztráng-hallgatással, Síró gyerekkel egy kórusba ringok, És zengek, mint a hárfa, mint az erdô, A távol és a tenger és a mennybolt, És mint a minden. Mind egyek vagyunk: A Centrumtól egyforma messze és Egymáshoz egyformán közel. A Szem Mindnyájunkon egyformán rajt pihen, A Szív egyformán mindnyájunk felé És mindnyájunkkal egyformán piheg. Azonos-egy a titkos száz elem, Amelybôl testvér testünk összeáll. Azonos-egy a hármas szenvedély, Mely olajozza kerekeink szíját: Eszünk, szeretünk, szolgálunk azonképp. És egy a titok, a váltság, a cél: Mint a vizébôl kifogott halacska, Tátogatunk az Anyavíz után, Amelybe jöttünk, amelybe sovárgunk, Bölcsen az egyik tudatlan a másik, De mind sajogva s énekelve mind. Elmondhatatlan sóhajtozásokkal Fohászkodol bennünk egymagad után Te mindnyájunkban egy és mindnyájunkban más, Mindennél több, mégis mindennel egy, Te, aki én vagy és mi és ti és ôk, Mindenben én és mindenben nem-én, Mindenben mink és mindenben magad, Akinek emberek és csillagok És minden lelkes és lelketlen állat Egy hangra sírja: Nyugtalan a szívünk, Míg el nem nyugszik benned, Istenem. ======================================================================== Családfa Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A csôcselék e csúf korában, Mikor az ember egymagában Csak számnak kezd számítani, S hogy mégis érôt érni bírjon, Eget ver (bélyeges papíron) Az ôsvadászó hallali, Múzsám, jövel ma, vallani. Mert minket sem a gólya költött: Vagy egy-két-harminc emberöltôt Megértünk mink is, legalább. Jöjj, fessük meg közös erôvel (Szemétdombról az égre nô fel) A pókhálós családi fát. Oly tarka, mint a délibáb! A gyökere egy vén csavargó: Az ágostai hétmagyartól Magzott nevetlen ivadék. Sátor alól sátorra járva Tengette kobozán az árva Vitézek-csúfja életét, Nótázva népe végzetét. Nem fényesebb az asszonyág sem, Nem kényesek az ôsanyák sem: Egy kis cseléd az ükanyám. Nótázó ajka friss fuvalmát -- Ahogy ôrlette kicsi malmát Úr kenyerének úr-tanyán -- Püspökök lesték hajdanán. Bizony a vér se szín turáni: Kerülközött egy-egy Gvadányi, Pázmány nemébôl németek, Egy Zrínyi is, ki hôsi horvát Rögön emelte daca tornyát, Volt rác is, tót is, egy sereg, Mint ama Petrovics-gyerek. Volt közte hôs, volt áruló is, Akadt egy-két cigány zsidó is, Börtönt is ült nem egy üköm. Nyugtalan nép! ki tehet róla! Enyéim, s Isten a tudója: E sokgöcsörtű dús tövön Bútt napvilágra csepp gyököm. S ha tudakolnád nagyapámat, Ki megnyitotta szóra számat, S ha kérdeznéd apámuram: Amaz Mihály, a nagy Merengô, A sasok útját túlkerengô, S az apám János, színarany, A pecsétgyűrűm tôle van. Ím a családom, ím a vérem. Szavam elállja a szemérem, Hogy így kiadtam mindenem, De mindent rajtuk át öleltem, Lelkükbôl lelkezett a lelkem, És Istenük az Istenem. Más ôsömet nem ismerem. (1939. december) ======================================================================== Fázó csillag Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Halovány csillagok zizegnek az Oltban, Már jeleket látok a napban, a holdban. Nagy hegyek árnyában hosszú fenyô-ujjal: Mutogatva-formán a magasba nyúlnak. Emelkedô ujjad látom Uram immár, Nincsen nyugodalmam régi sátraimnál. Ne is legyen egyhamar ezen a világon: A setétség órájában virrasztani vágyom. Még tokba-nyugosztott kíméletes karddal De hétszer zörgött már ajtómon az Angyal. Hétszer hasított már szívembe a végzet: Akarom is alázattal Uram az egészet. Haszontalan úgyis hunyogatni pillám, Mikor a határban gyújtogat a villám, Minden este vérbe zuhan teteme a napnak, S a jövendôk várásától népek elapadnak. Hogyne sírnék-rínék, ha akarom, ha nem, Hogyne zökkenne meg ajkamon az amen, Mikor álmomból is virrasztani rínak, Akiknek a magaménál jobban ver a kínjuk. Virrasszak is Uram, addig legyek éber, Míg lehetek gyertya még a nagy feketében. Csorduló cseppjeim ameddig leküzdöm, Lángomnál míg hosszabb nem lesz keseredô füstöm. Jót nekem Uram már oly sokat osztottál, Kôsziklából forrást annyit fakasztottál: Többet a jövôtôl nem akarok várni: Elfogadom kezedbôl, hadd jöjjön akármi. Ha hideg jön, nem baj; ha fagy is jön, hagyján, Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál. Ha kormosan, ha reszketôn, de csak világoljak, Mint a pici fázó csillag köve közt az Oltnak. (1941. július) ======================================================================== Vízözön elôtt Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Hullámzó hegyeken Elküldöm kóborolni lelkemet. Szabad, játékos hadd legyen Egy percre még, -- Szállanék, szállanék, Mielôtt a sötétség eltemet. Már zúg a vízözön, De én még nem akarom hallani. Az oktalan erôkkel nincs közöm. Törvényt teszek Magamra: míg leszek, A Szentséget akarom dallani. Hallgató hegyeket, A kakukkfű szemérmes illatát, Kicsorduló szirmok megett A méhikét. Hadd hívom égre még A béke betlehemi csillagát. A Játék és a Csend Utolsó hitvallója hadd legyek. Hadd lássa Isten odafent: Mikor a föld A Nagy Hazug elôtt Feküdt is el: az illat élt és álltak a hegyek. Ragyogja még fejük Az alkony szivárványos sugarát. Hozzád imádkozom velük: Uram, ha tán A vízözön után Fölemelhetné fejét Ararát! (1941. augusztus) ======================================================================== Egy fiatal német katonához Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Almaképű kis német katona, Olyan fiatal, szinte még gyerek. Mögötte a vasúti kocsira Szerelt sötétlô páncélszekerek. A pihegô vagónnak nekidôl, Talpáig harcias zöldbe szorítva És rám mosolyog; kék szemeibôl A fiatalság meleg hajnalpírja Nevet és a szívemet elszorítja. Háta mögött a tömött kocsiról Kurjogató legény harmonikáz. Lelkem elôtt az édes-zöld Tirol,... Havasi lejtôk, szénasuhogás... Vasárnap-est a völgyi csepp falun, (Utolsó nyár elköltözô anyámmal) A fôtérrôl, százados hárs alul Idecsattog -- a fiatalság járja -- A talpverôs tánc hetyke muzsikája. Nézem a fiút, belemélyedek Mélykék szemének pihenô tavába. Kedves fiú, lásd, ez való neked, A tánc, az ének, az otthon világa, Ma még a játék és a szerelem, Holnap a munka izzó férfi-napja, A könyv, a gép, a kutató-terem: Apáid hívnak, szellemáldozatra. Ki az, ki veled ôket elhagyatja? Mi az az irtó, siketvak erô, Ami elkapott, szép felebarát, Hogy nem hallod, csizmás menetelô, A Kantok és a Schillerek szavát, A Két Kôtáblát a világ felett, Csak az egyetlen iszonyú Szirénát, Mely kiszúrt szemű farkasként terel A meggázolt Európa tetemén át. Fölötted dögsasok, lépted nyomán hiénák. Nem érzed-e szegény arcod körül, Boldogtalan, a dermesztô szelet, Amely a föld fojtott ereibôl Kúszik feléd sárgán: a gyűlölet. A szabadság elfúlt párája ez, Mely arcod körül méreggé fagyott. Ó, látom és a szívem dermedez: A jeges égre hulla csillagok Írják a szörnyű ultimátumot. Már mozdul is a jóllakott vonat. Tompán zördülnek a fekete tankok. Te mégy, hogy eltörj új országokat, -- Mégy, mégy és én már hallom a harangot: Ítéletet kongat iszonyú nyelve, A sírásó a pitvarban kopog. Indultok az öngyilkos gyôzelemre, És én siratlak, szép ártatlanok. A Kôtáblák mozdíthatatlanok. (1941. július) ======================================================================== Groteszk Gyôzöd-e még (1945) Farkas-barkas jaj de szép! (Ha nincs különb nála!) Nyulam-bulam jaj de rút! (Ha fáj fogad rája.) Kilenc ördög marakodik A fekete szérűn, Veri, vágja, öli egymást, Potyogtatja a miegymást Lucsok-esô-sűrűn. Kukorica körömfalat, Ha üres a bendô, Mikor száraz a gége, Langy víz is kelendô. Kilenc bika bolhászkodik, Kérôdzene békén: Kilenc kuvasz kapaszkodik, Kilenc kullancs ragaszkodik Furkós farkuk végén. Megkukult a szabadság, Leesett a fárul. Sógoréknál disznót ölnek, Kéredzkedj be náluk. Kilenc majom röhög rajtam, Mikor verset írok, Házibolond vagyok nálok, Találd ki, most mit csinálok, Nevetek vagy sírok? (1941. július) ======================================================================== ,,Kraft durch Freude'' Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Szól a tölcséren a menetelô. Szűk mélyébôl az óriási busznak Jelvényes mellel a napfényre kúsznak. Virít a zászló hátul és elôl. Mennek, sorban, a rendelt hely felé. A jól kiosztott kocsmaasztaloknál Kentes kenyérkék közt vígan buzog már A söröskancsó és az almalé. Nótáznak, esznek, tárgyalják mohón: Hol jártak eddig, még ma meddig érnek? És ki-kihallom néha suttogón Üdvös nevét a végzetes Vezérnek, Ki a falon függ, barnán, izgatón. (Faust sír szívemben és a rheimsi Dóm.) (Feldberg, 1939. augusztus) ======================================================================== Felhôk háromfelôl Gyôzöd-e még (1945) Felhôk, háromfelôl Elfekszik az eget. Ólomfalak megett Föl-fölbukik a nap, Már-már erôre kap, Meg újra visszadôl. Hová lett aranya? Hová a melege? A szép aranyteke Lapos lett és sovány, Átlátszó halovány, Mint egy beteg anya. Borzong és didereg Mind ami tôle él: Ágon a falevél, Száron a sok virág: Oly zöldek és lilák Mint éh koldusgyerek. A pôre lombokon Gazdátlan szél fut át. Vinnyognak a kutyák, S a korhadt cser tövén Egy fáradt ösztövér Hangyácska haldokol. A páncél hegyeken Új tábor ront elô: Káromló, bömbölô Tüzes felhô-stukák. Megadta már magát A világegyetem! Fogy már a levegô Az omló ég alatt. De a vak boltozat Szűrôjén átszorong Egy csöpp ezüstke pont, Egy pont, egy tiszta pont. Egy pont, mely egyre nô! (1941. augusztus) ======================================================================== Egy fenyôfa tetején hintázó rigóhoz Gyôzöd-e még (1945) Könnyű rigó, Fenyôfa keresztje hegyén, Úgy-e de jó, (Mi tudjuk csak, te meg én!) Szél csókján ide-oda lengve, Fönn, fönn, ahol ne hallja senki, Belehintázni, belecsicseregni A végtelenbe! Fád odalenn Fűrészli talán már fekete kan. Túl a hegyen Gyürkôzik a szél alattomosan. Döntô fejszét is amott neki fennek: Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk. De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk Az Úristennek! Regulánk ez, énekeseknek, Kikkel az Isten kontraktust kötött: Hogy amikor majd eltöretnek A világbíró ördögök, Az embertelen egykori tájon A dallam, a dallam mécse derengjen, Hogy a sivatag-csendben Az Angyal idetaláljon. (1942. július) ======================================================================== Ázott kövön Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Feketén gubbasztok a Fekete Rézen, Villámjárta fenyôk feketéjét nézem. Szemfedô nagy szürke ködtenger alattam, Köztem meg azok közt, amiket elhagytam. Rideg betonarcát felhôfedezékkel Tornyolja elôlem a közönyös ég el. Egyetlen egyedül mind a két világon, Ázott kövön üldögélek S emberségem savanyú zaboláját rágom. Mint véres homokján a meztelen matróz, Kit a szél játéka sodort ki a parthoz, Amikor a tenger befalta hajóját, Rágja tehetetlen utolsó bagóját, Marcangolja vérzô, sómarta fogakkal, Kiköpi végül is egy rekedt szitokkal: Rágogatom én is keserű bagómat, Idetolom, odalököm, Köpném is szemébe a mostanvalónak. Köpnék, káromkodnék, -- de hogyan csináljam? Átokra, szitokra sose állt a szájam. Se ráncosodóban, se legénykoromban Soha még levôre nemet én nem mondtam. Kehely ha nyújtatott, -- ha üröm, ha óbor Részemet megittam az emberi jóból. S most, mikor a végsô álorca leoldott, S tizenkettôt üt az óra: Most a legutólján mondjam fel a zsoldot? Úgy bizony, én lelkem, nincs még ki a napszám! Rozsdát kap odalenn az elárvult szerszám. Nem ülhetsz itt estig, csak le kell már menni, A zsivány ködökön erôszakot venni. Egy jótét lélek sincs ott lenn a barázdán, A vettetett magot föleszi a Sátán. Ki látja el érted az Úristen dolgát? Vedd elô a kaszakövet: Jószántodból szegôdtél, jókedvvel szolgálj! (1942. július) ======================================================================== Gyôzöd-e még? Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Cudar felhôk gomolyognak, Elkormozzák az eget. Jeges esô fenyeget. Esztendeim komolyodnak. Komolyodnak, feketednek, Fogy a piros, fogy a kék, Öreg legény, van-e még Olajod a kerekeknek? Gyôzöd-e még ezt a beste, Ördöghasból kivágott Haramia világot Megáldani minden este! Meddig gyôzöd egymagadban: Emberesre mosdani Képedet a mostani Szennyektôl a csepp patakban, Az imádság patakában! Az sem a szép régi már: Zavaros is, el-eláll, (Dögöt görget mostanában). Meddig gyôzöd türelemmel Az Úristen türelmét? Futja-e még kis elméd, Hogy az ember mégis ember! Hinnél-e a Hitetônek? Avagy állod: az a jó, Amit az Isten kiró Akkordmunkát az idônek? Érted-e még, hogy nem érted Ami nem is értelem, -- De ami van idelenn, Mégsincs másért, csak teérted! (1942. augusztus) ======================================================================== Éjszaka 1943-ban Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Jól eltömött redôny mögött Hársfalevelet fôzök. A föld felett griffmadarak, Halállal viselôsök. A klinikán sírnak a gyerekek, A sírokban nyögnek az ôsök. A holtaknak jó már odalent: Éltek, ameddig gyôzték, A csontokkal a gondokat is Szépen elszemfedôzték. Könnyű teher a hazai rög, Nehéz a felelôsség! Könnyű a gyerekeknek is: Még ôk fejére nônek S elszaggathatják tôreit A nagy Emberevônek, És írhatnak törvényeket Istenesebb idônek. De mit tegyen a férfiú, Kinek törvénye: tenni, Ki prófétálni küldetett, És nem hallgatja senki, És két halál feni rá fogát, A kinti és a benti! Kívül az ordas légiók, Az emberhús-veszítôk. Benn a megôrült háza-nép, A Krisztust újrafeszítôk. Cseppenkint vérezteti el A százgyökérű szív ôt. Mit tegyek? Némán kavarom Az elszűrt hársfalombot. Kéken illannak ég felé A gôzök és a gondok. Kik végig-forrón fogynak el, Bölcsek-e vagy bolondok? (1943. március) ======================================================================== Beszélgetés Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Csodálkozol, te értô jó barát, Hogy a rádiót nem hallgatom? Nincs érkezésem: fontosabbakat Sürget hites szolgálatom. De hát a hírek! Élet vagy halál Függ azon, amiket beszél. Az sem érdekel? -- Úgy tanultam, Hogy örökké senki sem él. De hiszen még írnál, örülnél, Még gyújt az ég, még fűt a föld! -- Akkor küldi el a Pallér a munkást, Mikor a napszáma kitölt. Tud a halálnál rosszabbakat is: Gyalázatot, gyötrelmeket, Ördögi agy! -- Ki az, ki termetéhez Egy hüvelyknyit hozzátehet? Egy szóval: minden jól van, és örüljünk Hogy ím még ma is élhetünk? -- Igen, igen, -- csak azokat ne bántsák, Akiket szeretünk! (1943. február) ======================================================================== Pilóta Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Könyv a kezemben, himnuszok. A dombon valami zuhog, Valami döng, valami kattog: Géppuskák jégesôje pattog. Katonák lônek odatúl, Halál-elôgyakorlatul. Újoncok! -- mondom csöndesen, S a tollat, a tollat felveszem. Vetem magam, boldog pilóta, Belôhetetlen régióba. Szemem szögezem odatúl, Halál-elôgyakorlatul. (1943. július) ======================================================================== Kiáltás a pusztába Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Róma elsô bombázásának hírére Isten, ki a világ felett Nem-rezgô karral emeled A Rend virrasztó vesszejét: Legyen úgy, amint rendeléd. De vajjon híreddel van-é, Hogy zuhannak a Bál elé Kiket Igéd felszoptatott, A népek, vért-itt állatok? Nézd Uram: disznókkal etet Megváltott embertesteket És mindent ami kegyelem, A tékozló Történelem! Tudom, nincs ez se Nélküled, Tudom, hogy áll a Feszület, Amíg vonaglik és üvölt Az embervér-gyalázta föld. Tudom, hogy nincsen messze már A szabadító napsugár, És a bűnbánó tengeren A szép szivárvány megjelen. De mi lesz Uram reggelig, Ha addig szertenégyelik A legutolsó csecsszopót A heródesi vérkopók? Úgy-e Uram csak titkolod: Van egy dajka Egyiptomod, Ahol jóságod rejteget Egy betlehemi Gyermeket, Kin nem fogott a gyűlölet, Ki tejet szopott vér helyett, Ki a pusztából kél elô! Kiálts immár Keresztelô! ======================================================================== Köszönjük meg a mái kenyerünket Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Parancsot vettek az ôrangyalok: Hagyják el ezt a sápadt csillagot, Mely föl sem tudja inni már a vért, S az ítéletre hétszer is megért. Bocsássuk le szépen a függönyünket; Köszönjük meg a mái kenyerünket. Adtál egy meg nem érdemelt napot: Engedj, Uram, ne rosszabb holnapot. Lélegzetet a lelkiismeretnek. Szeresd azokat, akik nem szeretnek. (1943. július) ======================================================================== Messze nézzen, aki élni akar Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Nyüzsgô, visongó csöpp sereg, Hároméves kis-emberek. Táncol a vízen a friss evezô, Hintázva hív a kék hullámmezô. Hozom, hozom a csónakot! -- Felejtsük el a tegnapot! Temessük el magunk megett A véres bombaszônyeget, Amely alól elônyüzsögtetek, Szegény kis bódult fölöslegesek, Amely alatt ott hagytatok Apát, anyát, a tegnapot. Felejtsük el, s vele a mát, A szegény eszelôs hazát. Messze, maradjon el a becstelen, Az ordíttató, ôrjítô jelen, Minden, amit megátkozott Fejünk megeste ránk hozott. Felejtsük el, felejtsük el! Csak émelyt okoz a közel, Gyomrot kever, kétségbeesést kavar, Messze nézzen aki élni akar! Nem holnap, nem holnapután: Szálljunk a szálló nap után. A mélyre menjünk, mosdani, Ahol nincs ember, mostani, S kéklô ég alatt, kéklô víz felett Csak a nemes sirályok lengenek, S a napsütésben hallgatag Sütkéreznek a bölcs halak. Jóságos, csendes, tiszta nép, Még önfajtájának se vét... Lám, ilyen bolondokat álmodom, Ülvén a villás evezôpadon S forgatván a lapátokat, Mint egy leláncolt gályarab. Ki álmatlan láztól nehéz Piros szemével messze néz S már-már hiszi, hogy el fog jönni még Egy emberhez hasonló nemzedék És megadatik látnia, Hogy eldöglik a bestia. Hogy lesznek újra emberek, Igazak, mint a kisgyerek És jobbak és bölcsebbek nálatok, Ti fák, füvek és lelkes állatok, És szépek, mint az egykori Ember emberek fiai. (Balatonzamárdi, 1944. augusztus) ======================================================================== Fecskét látok Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Fecskét látok, Szeplôt hányok. Magasan, feketén, nesztelen, Fecske suhan a meztelen Csatamarta mezôn. Magasan, feketén, nesztelen, Valószínűtlenül elôkelôn. De régen, de régen, de régen Láttam fecskét az égen! Egy esztendeje már, Egy világéve, hogy nem járt felém Ez a meghitt madár. Egy világéve merre járhatott, Milyen szörnyűségeket láthatott Keleten, délen, északon, Hogy visszatért és itt akar hazát E temetôi tájakon! Talán nem is jött vissza másért, Úgy hozta el csak tisztesség okáért Ünnepi fekete mezét: Megérezte, mi folyik nálunk: Egy hétországra szóló temetés. Vagy tán most is a régi hozza Gémberedett földünkre vissza: Az örök tavasz-sejtelem? Valamit lát a magasságból, Ami nem látszik idelenn? Talán lesz itt valami, -- valami, Amit nem lehet füllel hallani, Mozdulás, foganás, jövô... Fészekrakásra új eresz, Új maggal új vetô! Akarom hinni ami képtelen: Ha elrohadt a szép jelen, Rothadtan ád kalászt a mag. Fecskeköszöntô gyerekekkel Gyereknek érzem magamat. ,,Fecskét látok, szeplôt hányok'' -- Ti holnapi gyerekek, lányok, Hányjuk a szeplôt sebesen, Ne maradjon a makulának Ifjú szívünkön nyoma sem! Csak a napfény, csak ami égi, Csak az maradjon bennünk régi, A többi minden új legyen! Akarok hinni. Felhajítom A levegôbe süvegem. (1945. március) ======================================================================== Borvízforrás Gyôzöd-e még (1945) Borvízforrás csörög a lábaimnál, A déli szél fenyôfabojtot himbál. Körülöttem a dús csíki hegyek Hullámozzák felém az Isten képét. Uram, én Uram, ennyi szépért Méltó hálaszót hol vegyek? Amarra túl hörög az ágyú: Kenyérre és virágra vágyó Emberek vonaglanak ott. Irtják, irtják az Isten képét! Életemért, a máig épért, Hol vegyek áldó dallamot? Zizegj, fürtös füvecske szála, Ne gondoljatok a halálra, Folyjatok, áldott kútfejek. Kérlek szépen, réti virágok, Az embereknek megbocsátanátok: Nem tudják mit cselekszenek! (1941. július) ======================================================================== A Hargitán Gyôzöd-e még (1945) Bolyongok a Hargita gerincén. Köröttem az élet megint szép. Nevet rám a zöld hegykoszorú, Alszik bennem ami szomorú. Állok, mint az Isten fenyôje, Nem gondolok múltra, jövôre. Elcsituló kisgyerek szívemmel Békességet kötök a jelennel. Fejem fölött sasmadár kerengél. Te madár, ha értem lejönnél! Megtanítnál szárnyat bontani! Most kellene ament mondani. (1941. július) ======================================================================== Az Oltárkô alatt Gyôzöd-e még (1945) Mert forrást adtál s patakot, Áldom Uram neved. De hogy földrázó haragod, Még az is csupa szépet szaggatott A sziklából: hogyan dicsérjelek! Mert enciánt intesz elô És szamócát a kôbül, Imádlak alkotó Erô. De szebben áld a szálfenyô, Mely a sziklák fejére nô És az egekbe épül. Letérdelek hallgatagon Az Oltár lépcsején, S mint szemérmes szélfuvalom, Esenkedik fel sóhajom: Ha legalább olyan nagyon, Mint egy kis szúrós szürke gyom, De ide illeném! (1941. július) ======================================================================== A Fekete Rez Gyôzöd-e még (1945) Az izzadt völgyön végigköpi kormát A Kígyó feje: a vasúti mozdony: Nincs menekülni más, csak fölfelé. A Fekete Rez hívón hajtogatja Borókapártás homlokát felénk, A fenti szél bizalmasan köszönt, Gyerünk -- jobb odafönt! Egyet iramodom, -- Már elmaradt a vonat és a völgy, Kettéreccsent a görbe gond igája: A hegy tövén úgy ráztuk el magunktól, Mint a kalapot, a nehéz köpenyt. Hadd verjen a nap, vesszôzzön a szél! Meztelen arccal, meztelen karokkal, S meztelen szívvel: ne vigyük magunkkal Csak ami odaillik mindenestül, Ahol a szeplôtelen illatok S ahol az Isten földi melle dombja Lélegzését tapinthatod. Még egy kapaszkodás, -- Úgy nézem már a lenti kisvilágot, Hogy minden ráncát elmosta a fény, Betölti mind a gáncsos gödröket, S a nyomorék púpokat elsimítja. Oly frissen fekszik el a völgy alattunk, Oly kimosdottan és lepletlenül, Mint fürdetés után a kisgyerek, Akire még nem húzták rá az inget. Amint a szürcsölô tekintet Lassan egyenkint végigsímogat Dombokat, erdôt, irtást és mezôt, Körülem halkan zsörtölôdni kezd A lelkemet csiklandó napsugár: ,,Böstörködô, látod-e már, Milyen a világ? Mit tud az Úristen! Kezded-e már gyanítani, Te kurtalátó: mi az, ami van? Érzed-e már, hogy vesszôt érdemelsz?'' Tovább, följebb! Érzem, amint emelsz, Sarkaló szellô, szöktetô magasság. Olyan könnyűnek érzem most magam, Mintha nem is én lennék, aki még Egy kis órája odalent lihegtem A jármos ökrök botlós útjain. ÉN -- ez az én, ez olyan fiatal, Rugós és magabiztos és erôs: Éppen csak hogy még kezdi bontogatni A fényre duzzadó érzékeit. Én, én, én, -- Istenem, csak most tudom, Hogy nekem áll még az egész világ, Úgy vár, oly türelmetlen-boldogan, Mint kiskoromban én a végtelen Éjszaka után azt a pici csíkot, Amely a zsalugáter sárga résén Füttyentett be és felcibált az ágyról, Mert itt az új nap, lehet újra már Játszani -- tenni! Fölértünk. Leülünk pihenni. Célnál vagyunk. Nincsen tovább. Hanyattvetem magam és elmerülök A körülöttem eltengeredô Csodavilágba. Kerek és szabályos És beláthatatlan és izgató. Körül a dombok, völgyek, újra dombok, Hátrább magas hegyek vonulnak még tovább, Még-még magasabbak, a legutolsók Elsimulnak a párába veszô Felhô-Alpesek láncai közé. Mögöttük már csak sejteni tudom. Felhôknél is átlátszóbb rétegek Még tornyosabb lépcsôit, és azontúl A láthatatlan légoltárokat. És ami még az oltárok fölött: A végtelenség! A végtelenség, kék és mozdulatlan, Szeplôtlen, problémátlan és egyetlen! Itt jó nekünk nagyon, itt, itt maradjunk! Itt építsünk magunknak hajlokot. Innen elmenni is csak annyi lesz majd, Mint mikor aki napvédôüveggel Járt a világban, leesik szemérôl Az üvegfátyol és minden marad Az, ami volt, És mégis más, nagyon-nagyon-nagyon más, -- És mint az újszülött a vánkoson, Csak felsikolt. (1941. szeptember) ======================================================================== A Csíki Székházban Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A Csíki Székház ambitusán Fecskefióka csicsereg. Vagy újszülött pici gyerek? Három órakor éjszaka (Hála legyen a jó Istennek!) Megszületett a kisbaba. Túl a vajúdó városon Nyirkosan, kövéren oson Az olaj fekete vonata. A Csíki Székház ambitusán Fehérkötényes ápolókisasszony Mossa szemeit, hogy tovább virrasszon S rámosolyog kis pólyásaira. Még ma (ha Isten úgy akarja!) Megérkezik a második baba. Túl a remegô havason Tovadübörög alattomosan Az ágyúk fekete vonata. A Csíki Székház emeletén Barázdás doktor mos kezet. Halálos harcból érkezett, De bárha ég, föld összeomlana, Istennek hála, moshatja kezét: Életben kisded és anya. Keresztül földeken és testeken Némán kúszik végtelen síneken A halál fekete-vonata. A szomszédban, a Csíki Szűz elôtt Most csengetyűz egy kicsi gyermek A fölemelkedô Kehelynek. A szentély kitérdelt kockáira Most borulnak a mellverô barátok S a Szürke Nôvérek piciny kara. Most veri neki az esett világnak A vak Sátán kisiklott vonatát. ,,Uram, ha csak egy szóval mondanád!'' (1941.július) ======================================================================== A Maros forrása mellôl Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Szegedi barátaimmal Szürcsömnyi forrás! Milyen különös: Egy szökkenet, s már patak lesz belôle, Aztán folyó, aranyhíres Maros, És Tisza anyánk lesz a temetôje. Ha a csillanó kavicsok fölött Eleresztenék egy papírhajócskát, Hány kandi hallal, hány csupasz gyerek Apró kezével játszana fogócskát! Ha el nem akad szúrós köveken, Sellôk száján ha rongyokra se mállik, Eléri tán az áldott földeket És ellebeg az otthonos Tiszáig. Hátha egy könnyet ejtenék belé, (Ha szülejére gondol, ilyen téved Szemébe annak, aki messze jár) Elérné vajjon a tápai révet? Bolondos játék! Ha oda is ér, Arrafelé játszani rá nem érnek! Könnyet meg, -- csepp vizet a sok közé? Ej, egy szerényke sóhajtással érd meg! Hátha a kedves hargitai szél Ölébe kapja s elhordja odáig, Ahol pirul már a zöldpaprika És ahol most a Tisza is virágzik. Vagy nem is játék? Bölcsôdet anyád Nem ott ringatta, nem ô-vel tanított Kenyeret kérni, -- mi után esengsz? Bolondos szíved minek szomorítod? Mit tudom én, hogy mit is akarok: Úgy kapnám el a percet, hogy marasszam, És mégis fel-felütöm a fejem És hazafelé nézegetek lassan. Alkonyatkor a gyergyói egen Felhôkbôl a Dóm kettôs tornya épül, És hallom a Tiszát. Mit tudom én, Talán, hogy ittam a Tisza vizébül. (1941. augusztus) ======================================================================== Reggel a szállason Gyôzöd-e még (1945) Tejszín párában úszik Kelet, Most kél a nap a Hagymás felett. Ide melegít a nyirkos aljig. Innen is, onnan is kolompszó hallik, Meleg kolomp, tehénke-szó. Ébren lenni de jó, de jó! Csúnya füstben a domb alatt Kapaszkodó tehervonat, Az oldala kormos, a tengelye sáros, Sürgeti, húzza a messzi város, Nyögeti, nyúzza a kaptató. Helyben maradni de jó, de jó! Ébrednek a házak, az emberek, Csirke csipog és kisgyerek. Valahol szisszen egy kaszán a fentô. Amott az úton egy piros kendô. Indul az ökör, a robotoló. Felülrôl nézni de jó, de jó! Jönni látok egy kisfiút: Boér Sándorka kint aludt A szálláson a bocinál, Most tejbe-laskával kínál. Jó étel ez, nekünk való. Embernek lenni de jó, de jó! (1941. augusztus) ======================================================================== Székely pap Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Az arca ráncos, mint a csíki dombok. A szeme, mint az erdôn az eperszem: Melegít is és mosolyog is ejszen, Ha a levelek hűsébôl kibontod, De a homloka verejtékben ázik, Mert harisnyásan, mint a többi székely, A kurta nyárban ô is arat, csépel, Szénát csinál látástól vakulásig. Századok óta kullog fenekedve Faluja körül a farkas, a medve, De pásztor virraszt a plébánián: Bástyaövezte kicsi templomának Báránya közt még nem esett hiány, Hála legyen a csíki Máriának! (1941. augusztus) ======================================================================== Valaki a hegyen kiált Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Valaki a hegyen kiált. Vajjon ki lehet, mit akarhat? Kaszáló székely a fiát? Lányra legényke kurjogat? Vagy egy fiú kajtatja váltig Az elkalézolt pár lovat? A hang most másodszor kiált S a sziklafalon odaáltal Dagadtra veri homlokát. Hányat kell még kiáltani? Meghallja-e, akinek szólna: Lovak, lány, gyermek -- valaki? A hang most harmadszor kiált, Végigzarándokol a völgyön És végsôt sóhajt ideát. Javuljatok meg istenek, Hogy minden emberi kiáltás, Akit keres, találja meg. (1942. augusztus) ======================================================================== Lajtorjás szekér Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Csíkszenttamási lajtorjás szekéren Az országúton lassan zörgölôdtünk. Ránkjárt az este, zúgott a Geréces, És az Egyeskô silbakolt elôttünk. Ketten ültük a deszkaszál-bakot. ,,Mikor érünk be?'' -- kérdeztem. A gazda Elôbb egy nagyot-nagyot hallgatott. Aztán felelt: ,,Majd amikor az Úristen akarja.'' Elnémult és szívemre ült az este. Szénaillat közt halódtak a rétek. Szemem az elveszô utat kereste, De nem találta, csak az egy sötétet. A felelôtlen szél is ellohadt A hangtalanul lebbenô sóhajra, Mely elhagyta gazdátlan ajkamat: ,,Hová megyünk?'' ,,Majd ahová az Úristen akarja,'' -- Ezt zsolozsmázta valami fülembe; Nem is tudom, a gazda szólt-e újra, Sóhajomnak ez éj-elôtti csendben, Ha füllel nem, tán szívével tanúja, Vagy enszívembôl hajtott gyökeret, Honnan a sóhaj sajgó réti sarja: ,,Hová megyünk, gazdátlan szekerek, Mi emberek?'' Majd ahová az Úristen akarja? Emberek, emberiség, útjavesztett Gazdátlan szekér, merre visz a rúdad? Elfordulnak az útféli keresztek, És ingoványba sirülnek az útak, Forgáccsá pattannak a kerekek, Ördögmarokban jár a tengely sarka. Jaj szentek, anyák, apró gyerekek, Sivalkodjatok, -- Hátha mégsem az Úristen akarja! (1942. július) ======================================================================== Az Egyeskô Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A Hagymás üzen az Öcsémnek, Az Öcsém felel a Hagymásnak. Mit üzenhetnek egymásnak? Közepettük a négyágú Kôkoronával ékes fô: Egyedül áll az Egyeskô. A Hagymást utak ölelik, Az Öcsémhez ösvényke fut. Az Egyeskôre nincsen út. A Hagymás Gyergyóra könyököl, Az Öcsém Csíkországba néz. Az Egyeskô csak az égbe föl. A Hagymás szénáért könyörög, Az Öcsém az emberekért. Az Egyeskô semmit se kér. A Hagymás könyörög: Légy velem! Az Öcsém biztat: Kegyelem. Az Egyeskô semmit se mond: Feje körül az Úr Lelke borong. (1942. augusztus) ======================================================================== Lelki beszélgetés a fenyôfákkal Gyôzöd-e még (1945) Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdôk papjai, Templomotokba jöttem vallani, Amire harminc éve, hogy egyre készülôdök: Nincsen nálam ôszintébb tisztelôtök. Nincs ami lelkemet tisztábban intené Nyílegyenesen föl, csak fölfelé, Mint az az egyre zengôbb három-négy-ötös akkord, Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok. Állotok egyedül, mindegyik egymaga: Köröskörül a párzó éjszaka, S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, -- Ti nem vesztek tudomást a világról. Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár, Tinektek nem kell csak a napsugár, Az esô meg a szél, amit a biztos ég küld. Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül. Honnan van bennetek ez a szent nyugalom, Ez az örökzöld bizalom, Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén, Amelyre küldtek, a fenyôi törvényt? Ki annyit tékozolt a semmi emberért, Egyszer talán hozzátok is beszélt. Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre, És veletek már Igéjét közölte. Tán láttatok és láttok valami látomást, Valami ôs kinyilatkoztatást, Amit a csillagok, amit az óceánok, Mit emberrel közölni nem kívántok. Amit én nem tudok, a titkot is, talán Tudjátok régen s úgy néztek reám, Mint -- szemmel simogatva, szakállukba nevetve -- Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre. (1943. július) ======================================================================== Egy borjú sír Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A szomszédasszony udvarán Egy borjú sír az anyja után. Tegnap még itt volt, ma nincsen itt. A boci sír és sejt valamit. Hogy talán nem is látja már, Elment az anyja, mint a nyár, A gyenge tej, a zsenge fű És minden ami gyönyörű, Minden amit a szív szeret: Nem szopik többet langy tejet; Ha álmából fel-felpiheg, Nem lesz már ott a jó meleg, Amihez odadörzsöli Busa fejét a kis boci, Bôgölyt sem rezzent róla el Virrasztó farkavégivel. Nem tudja még, de sejti tán: Másképp lesz minden ezután, Égen, földön és udvaron: Sovány sarjú, száraz alom, Hosszú nap, kurta éjszaka, Fejetlehúzó vasiga, Görnyedt fej és görbült gerinc, És munka, munka, munka mind, Rabszolgasors, rabszolgalét, S a végén bús kerek szemét Behúzza vérpiros homály, Érthetetlen, kábult halál. Csak áll és néz boci-bután És bôg az elment jók után. (1943. augusztus) ======================================================================== A havason Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A havason, a havason Leesett a hó. Jeges-éles a levegô, Harapni való. Elapadt a hetes esô, Felszakadt az ég. A késkemény havasélen, A haragos friss fehéren Szürke lett a kék. A havasról, a havasról Szelet fúj a hó. Hangja úgy ver át a völgyön, Mint takarodó. Valahol egy tompa döngés Kél és ellapul. Tán a fájó fül csapódik? Mint amikor becsapódik Egy nehéz kapu. A havasra, a havasra Fölbólintanak Teli tôgyű tehenek és Fickándó lovak. Majd elnéznek mélabúsan A kihűlt mezôn, Nagy szemükben fájdalommal Küzdölôdik még a lomha Másnapi közöny. Föl a hegyre, föl a hóra Házunk szegletén Ketten nézünk s egyet érzünk, Egy fenyô meg én. Ha elmúlik ez a nyár is, S élnünk kell tovább, Hadd maradjon ilyen élô, Ilyen havasi fehérlô Bennünk legalább. (1941. szeptember) ======================================================================== Máriaszem Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A sárgarigónak, A mámorítónak, A nyárnapi jónak Add át a szíved. Bölcs állati ésszel Némán heveréssz el A fűbe, s ha nézel, Hát nézd az eget: Ami onnan túlról A titkos azúrból, Onnan-hazulról Integet, immár integet. Oda ha ellát, Már hunyd le a pillád És mondj egy ament csöndesen. Csokorba ha kötték, Szirmai kék pöttyét Így hunyja le önként A Máriaszem. (1941. július) ======================================================================== Rutafa Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Magas a rutafa, Ága elágazik, Még a tengeren is Általhajladozik. Rutafa, rutafa, Isten fája, Igaz-e, hogy elágazol tenger tájra? Virágzol-e vigaszt a tenger fájra, Rutafa, rutafa, Isten fája! Legyezed, öleled az árva embert, Akit a fekete rontás megvert? Ágazol-e, igézel-e áldást rája, Áldott gyökér te, Isten fája? Ágazz el, rutafa, ölelj el újra Tengeren innenre, tengeren túlra. Embernek ember orvosló párja: Öleld ôket egybe, Isten fája! (1941. július) ======================================================================== Sütkérezés a hangyával Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Sütkérezik a picike hangya Tán egy percig nincsen semmi gondja. Rakományát maga mellé ejti, Tán bogárka-voltát is felejti. Sütkérezem illatos irtáson, Nehéz fejem moha közé ásom, Nehéz gondom a patakba ejtem, Nehéz ember-voltom is felejtem. Gondjaimat, sebes patak, vidd el Messze innen görgô köveiddel, Mosd el ôket kerek kövecsekké. Így akarok maradni örökké. (1941. augusztus) ======================================================================== Csonka fűszálak Gyôzöd-e még (1945) Járogatom a lekaszált rétet. Fogadjatok engem közibétek, Beszélgetni hozzátok hadd üljek, Megcsonkított pici sajgó füvek. Bizony mondom, szenvedô fűszálak, Mái naptól tiközétek állok. Kívánkozom olyan lenni, mint ti, A Teremtô kis kedve szerinti. Nem gondoltok sarlóra, kaszára, Csak a napra, Isten harmatára; Teljen, nôjön a csecsemô sarjú... Egyebeket hordjon el a varjú! (1941. augusztus) ======================================================================== Úrfelmutatás Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Még a lusta csillagok. Fáradt fénye fenn sajog. Alszanak az emberek, Még a forrás sem csereg. Nyújtózkodnak az utak. Csak egy kakas kurjogat. Hetyke kakas, jaj de friss Fölkunéroz engem is. Fölkapintom a fejem, Nézem ezt a kék tejet, Melyben a világ körül Mesemódra elmerül. Fönn a domb is ráncselyem, Mint a pille a tejen. De kihasadt a köcsög, És a színtej szétföcsög. Erre-arra elcsorog, Hegyen-völgyön imbolyog. Mígnem a kibökkenô Csatarendű sok fenyô Csipkezászlós ágai Lándzsájával elveri. Álmélkodva föltekintsz: Rózsás már a hegygerinc. Angyalbárány föllegek Gyapja rajta föllebeg, Az ég velük eltelik. Csöpp legénykék terelik, Szinte hallod hangjukat, A kutyájuk rád ugat. Aztán csend lesz, ima-csend, Idelent és odafent. Aztán egyszer valami Hallhatatlant hallani. A hegyek meghajlanak: Homlokuk felett a nap, Tűzaranyoltárkehely. A természet térdepel, S elkezdôdik a csodás Hajnali Úrfelmutatás. (1941. augusztus) ======================================================================== Csűrdöngölô Gyôzöd-e még (1945) Bokor alatt komázok a bogarakkal, Bököd a nap tűlevelű sugarakkal. Ciróka, maróka, Csiklandoz a boróka. Körülöttem, mint egy mese-fogadóban, Szakadásig hegedül a tücsök-nóta. Húzzad, füstös! Veled fújom én is, öcskös. Odamesszebb citerálva lengedezô Szellôk alatt zsong a mezô, ring a mezô. Kendômódra rázogatja fürtje selymét. Volna kivel, énmagam is táncra kelnék. Pedig váltig mondogatják a hegyen kint, Most is farkas jár a nyáj közt éjjelenkint, Hátha bizony kurtán-furcsán Rám vicsorogna egy kimustrált vén toportyán! Ahogy most van, biz én egyet kacsintanék, Az ujjammal egy hamisat pattintanék, Átkapnám a vén betörôt, Tücsökszóra úgy járnánk a csűrdöngölôt. (1941. szeptember) ======================================================================== Katicabogár Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Piros pöttyös kicsi vendég, Katicabogár, Sütkérezni csiklándozó Tenyerembe jár, Tenyerembe jár. Akármilyen nagy volt a tél, Mégis itt a nyár, Mégis itt a nyár! Szárogatja szárnyacskáit, Illegeti szét. Fejünk fölött szivárvánnyal Pántlikás az ég, Pántlikás az ég. Ha az ördög szánt is rajtunk, Csak megvagyunk még, Csak megvagyunk még! Káromkodós jégesôben Káromkodni kár. Pokolgyomrú felhôkön is Az Úristen jár, Az Úristen jár. Ô tudja, hogy mire végzi, Majd megleszünk már, Majd megleszünk már! (1942. július) ======================================================================== Mókus Gyôzöd-e még (1945) Cserlomb alatt, elsôfű szénán A nyári szender rámlepett. Hát cimborás szemmel ki néz rám, Ahogy magamhoz ébredek: Egy bolondos mókus az ágon, Az néz velem farkasszemet. Kunkor a farkincája vége, Akár egy csörfös krampuszé. Mancsocskáját mellére téve Lóbálja, mint gyerek kezét. Bizony, hogy gesztus ez, beszédes! Kérem szépen, vagy szervusz-é? Jaj, valahogy el ne ijesszem A magasból jött cimborát! Lélegzetvisszafojtva fekszem, És félighunyt pillámon át Magafeledt gyönyörűséggel Lesegetem a kis komát. S ahogy így fekszem, félig ébren, Félig tán most is álmodom, Megcsúfolja már az idétlen Valóságot gondolatom: Hátha egy elvarázsolt lélek Ez az én kicsi mókusom? Lélek, kit ez állati testtel Kötözött gúzsba valami Gyűlölködô boszorkamester Akinek átka: ártani, -- És most hozzám húzza a sejtés: Nekem kell ôt megváltani! (1942. augusztus) ======================================================================== Országúton lányok mennek Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Országúton lányok mennek Kézen fogva, párban. Énekelnek, bolondoznak, Csilingelnek. Nyár van. Rozzant szekér megy utánuk. Emeletes szénán Pipázgató öreg apó Nézi ôket némán. Cammog a két öreg ökör, De mégis elôz már. Fönt a hegyen, lábujjhegyen, Ideles az ôsz már. (1942. augusztus) ======================================================================== Tizenkét bükkfa Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Ez a tizenkét bükkfa temploma. A lombok mélyén bong az orgona, Zöld billentyűit napalkonyodáskor Alig illeti a szemérmes kántor. Világunk kántor az esteli szél: Beszökött s csak úgy magának zenél. Nem is cifrázza, mint szokta vasárnap, Csak ahogy éppen az ujjai járnak. Nekem is így illegnek ujjaim Az akaratlan zene húrjain, Csak ahogy éppen nekiandalodnak, Csak úgy magamnak meg az angyaloknak. Az angyaloknak, akik nesztelen Gyülekeznek itt ilyen estelen És fűvel, fával együttrecitálják A zöldkaringes Mária vesperáját. (1945. augusztus) ======================================================================== Februári napsugár Gyôzöd-e még (1945) Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi Csiklandozó napsugarat. Hogy fészkelôdik: hol tudna beférni A fekete papír alatt. Oly félénken próbálkozik szegényke, Olyan szemérmes, oly riadt És bűntudatos: bocsánatot kérne A hosszú, hosszú tél miatt. Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom Ölelésedre ablakom. Ezen a dermedt városi kopáron Melegecskédet szomjazom. Jöjj, testvérkém, te nem vagy bűnös benne, És én is ártatlan vagyok! Jaj, ez a rossz föld paradicsom lenne... Engedjétek be a napot! (1943. február) ======================================================================== A Tisza-hídon Gyôzöd-e még (1945) Tavaszodik. Feszeng a föld, még abrosztalan asztal. Kutyuska szellô tavalyi haraszttal Marakodik. Zörgô kocsik Vígan kocognak, gôzölög a trágya. Egy nyiszlett veréb a jó sorsot áldva Nyalakodik. A Tisza-híd Elzsibbadott köveit mártogatja És tükrében tótágast táncoltatja Pilléreit. Elandalít A sugarak bizsergô citerája. Feledteti a mai nap csodája A tegnapit. A tegnapit... S a holnapot, mely Isten tudja, lesz-e? A gyárak füstje messze, messze, messze Az ég felé kívánkozik. (1943. február) ======================================================================== A magam módján Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Hát ilyenformán élek én: Fura, félnótás vén legény, Lézengô, morcos, vérszegény, Alighogy enni kér szegény. Máskor a szijjat megeresztem, Sokat ízlelek a kevesben, Zúza és máj fô a levesben: Úgy élek, mint Marci Hevesben. Máma csak így-úgy csellegek, Csak ballagok és billegek, Kóválygok mint fellegek, Csak éppen ti nem kelletek. Holnap: hatlovas régi gazdag, Kaput tárok jónak, pimasznak, Öntöm magam, bornak, vigasznak, Vedeljenek, akik szomjaznak! A magam módján ballagok, Bolond szellôket vallatok, Egy makkopáncsban ellakok, És fázom, mint a csillagok. Máskor, megint a magam módján, Csillagsátoros nyár utóján Elhintázom a Göncöl rúdján, S a furulyám rekedtre fújnám. Bizonyhogy balgán élek én, Csak egy nótányit érek én. Ha besötétül, félek én, Szegény szorongó lélek én. De néha, mint ki félni restell, Fölállok libabôrös testtel, S markomban egy pici kereszttel Farkasszemet nézek az esttel. Farkasszemet, emberszemet. Van aki szeret engemet, Még akkor is, ha eltemet. Annak viszem a lelkemet. Ahhoz szepeg immár a gondom, Ki ismeri az én kalandom, S amikor a végsôt szorongom Csak ennyit mond: No, kis bolondom! (1943. június) ======================================================================== Bölcsôdal a bükkfa alatt Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Dajkál a bükkfa sátra. Mondd, mondd, mi van még hátra? Bölcsô a szénafészek. A lelkem szinte részeg, A fejem szinte szédül A fenyvek fútta széltül. Zummog a méh serényen. Te bújj meg itt szerényen! Egy pille parolát ad. Fordíts a múltnak hátat. A holnapot se nézzed: Messzebbrôl int a részed. Csak legyen hova bújni: Helybôl elég egy ujjnyi. Idôbül annyi sem kell, Amíg sóhajt az ember. Csak ennyi kell, csak ennyi: Ember módjára lenni, Míg egy dalt ellehelnél. Tehetsz-e többet ennél? Kaphatsz-e többet ennél? (1943. július) ======================================================================== A hegy derekán Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Megállj, A hegyoldalban hűsen fújdogál, Köpenyt kavar és fülbe gôgicsél A puha szél: Alább Simábban, melegebben lép a láb. Fenyôgaly-tűz marasztja meg alant A nyugtalant. Fölül Az ormokon a csend felhôje ül, Alatta elsuny a szennyes, bizarr Világi zaj. Vigyázz: Veszedelmes szó, amit fuvoláz. Nemcsak melenget, kormot is sűrűz A lenti tűz. Zsibong És izzad lenn az ösztön és a gond. Csúf már ez annak, kit úrúl a csend Krizmája kent. Különb A békességes alkony idefönt. De magányos és dideregtetô A hegytetô. Setét Sziklák rettentik ott a remetét, És csorgót nem lel köztük innia Ember fia. Ne bánd Ma este még a végsô tudományt: Az ôszi lankán éregetni még Legyen elég. Maradj, Míg Istent tükröz még a szív, az agy S csendes tüzével embert melegít, Maradj meg itt. Suhanj Végig a völgyön, mint az estarany. Olyan légy, mint a jóságos, a bölcs Érett gyümölcs. (1942. augusztus) ======================================================================== Szénaboglya Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet A lekaszált hegyoldal közepén, Szabad fenyôk gárdája közrefogja, Fürtös kúpjával, méltóságosan, Mint egy korona, áll a szénaboglya. Még olyan zsenge, még egy napja sincs, Hogy a serény vasvilla idehordta. Azóta mást se tesz: emlékezik Az illatos, a menyegzôs napokra. Mikor mézzel viselôs kelyheit Reggeltôl estig önfeledve járták Szépségétôl mámoros méhikék És bolyhos testű bumfordi bogárkák. Emlékeiben vissza-visszajár Csillanó kasza, csurranó veríték, És valami különös és meleg Sejtésnek érzi ismeretlen ízét. Fejére száll a pákosztos veréb, És ô szelíden illatozza: tessék! És békességgel várja a napot, Hogy a tehénke jászolába vessék. (1942. augusztus) ======================================================================== Öreg táltos Gyôzöd-e még (1945) Már csak amolyan zötyögôsen baktat Hámbakopott derese az avitt fogatnak. Okos gazdák ilyet már mentire hagynak. Vágta, elôzés legényes szomja Pókos inát már ingyen se vonja, De igen a jászol jó meleg alomja. Minden fordulóra, minden ismert kôre Szedi öreg lábát, ahogy telik tôle, Hazafelé, hazafelé vidám ügetôre. Ám olyik éjjel, ha felsüt a csillag, Bizsereg a bôre, nagy szeme villog, Homlokán serken sugaras billog. Feje körül szellô, mesebeli, szálldos, Vérében emlék, királyi, kiáltoz: Szélanya ellette paripa, táltos. Már bomlik a szárnya, már oldik a nyelve, Maradna is még, tova is szökellne! Jaj, ha kiröppen hajnalra kelve! Kerecsen két nagy szárnya szele csattog, Árnyékos a Tejút ezüstje alattok. Emberkék, de nagyon szegények maradtok! (1942. július) ======================================================================== Mit mondanál? Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Ha ablakodat megkoccantaná A Hűvös Angyal, S avval a csöpp lélekharanggal Becsengettyűzne födeled alá, Amelyet mások meg sem hallanak, Csak akiket immár szólítanak, -- Lelkem, mit mondanál? Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? Ajtód kitárnád? Vagy fejedre vonnád a párnát És dideregve suttognád: Ne még, Legyetek türelemmel angyalok, Még lenni és zümmögni akarok? -- Semmit sem mondanék. El sem köszönnék, mint egy átfutó Nyáréji vendég. Még kalapot se vennék, Mint aki csak a szomszédban lakó. Szökellenék, mint lomha tél után A nap, a fű, a fürge szél után A mámoros csikó. (1941. augusztus) ======================================================================== Embertelenül ember Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Akarod tudni? Nos az állatok Megeszik egymást. Azért állatok. Az állathúsból állathús leszen, És hizlal és növel Fenevadat és emberállatot. Akarod tudni? A szép angyalok Eljönnek hozzánk és magukat osztják Eledelünkül. Azért angyalok. S az angyaleledel Ördögfiókát angyallá teszen. Akarod mégis? Nos, az emberek... Ne szóljunk róluk! Azért emberek... Most hát tudod. Most hát felelj: ki vagy te? Ki földet eszel és felhôt iszol. Állat már nem lehetsz, angyalnak nem születtél, És ember, ember, ember hogy lehess, Te, ki a vérnek égre bűzhôdô Holttengerében még most sem tudod Kit sajnálj jobban: Ábelt a halottat, Vagy a gyilkost, a bélyegest! Ne szólj! A bíró egykor majd fejedre is Szentenciát mond. Addig: légy magad, Úgysem lehetsz más: költô és keresztény, Embertelenül ember. Úgy legyen! (1942. július) ======================================================================== Fűzfa az árvízben Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Úgy jött az árvíz, mint egy régi tolvaj: Az éjjel és a sorssal egybefolytan. Csak dúdolászott messzirôl sokáig, Aztán közelebb, azután bokáig, Azután térdig, mára már derékig: Egy-szürke minden, a földtôl az égig. Itt állunk benne tajtéktól lepetten, Bólongó fűzek, egy tô sarja ketten. A többiek? Voltak-e többi fák? Gyökerestül szakadt ki a világ. Imitt-amott szánalmasan kereng a Szennyes hab közt egy-egy hasadt gerenda, Sövénykarók és össze-visszamocskolt Állati testek és emberi rongyok. Egy-egy fagyott szem bukik föl a mélybôl, Volt ember szeme, -- semmi ami élô, Magunk ezen a keskeny hordalékon, Két legutolsó, makacs és rugékony Hajlós fűzág, amely a zuhatag Verésben hajlong, de ki nem szakad. Birkózik széllel, vízzel és zilált Leveleivel életet kiált. És ha a szél egy percre meglapul, Nekifeszül a víznek konokul, S kettôs dereka azt ropogja: nem! És nem néznek immár sehova sem, Csak egymást kell hogy mindig újra lássák, És önnön arcuk vízi tiszta mását. Míg árad bennük élô-melegen Át a közös hajszálgyökereken Mi az ár ellen ôket megmarasztja, Az elrejtôzött istenek malasztja. (1941. szeptember) ======================================================================== Kétélű kard Gyôzöd-e még (1945) Ó én nagyon-nagyon nem-ember Istenem, Szótlan szólítalak, Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen! Tudom, itt vagy velem, majd szinte hallani Vélem lépésedet: Hát mért hogy messze vagy, te nagyon-távoli! Ajtóm szemöldökét neveddel jelölöm: Valahogy el ne vétsd Lábadtól fényesre koptatott küszöböm. Leslek a kapuban, mikor ránksír az éj, És kényszerítelek, Kétélű karddal is, hogy hajlékomba térj. Kardom: neved. De, jaj, kétélű fegyver ez: Amíg hadakozom, A markolatja-nincs acél vérig sebez. Így, azon véresen, állom el utad én. Kopogtass szívemen: Olyan nagyon puha és olyan kôkemény! (1942. július) ======================================================================== Jávorfa Gyôzöd-e még (1945) Nézel az alkonyi távolba. A domb alatt egy jávorfa. Már sárgul a lombja, A homlokod ôsz, Fürtjébe zsibongva Beleborzol az ôsz. A hegyorom aranyat füstöl még, Lenn barnul az esteli hűvösség. Megpihen a táncos Ide-oda fény A fácska ráncos Remegô levelén. Hulló levelek közt milyen szép Ez a méltóságos fényesség! Lám, benned is érik A lombi törvény: Lehullani, -- végig Tündökölvén. (1942. augusztus) ======================================================================== Tavalyi fű Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Ungorkodnak a bôjti szelek. Mozdonyfüst száll a töltés felett. Füst is, szél is fanyar-keserű. Árokparton tavaly-ôszi fű. Elmaradt fű sorsa de nehéz! Szélnek, füstnek mind utánanéz. Füst is, szél is, mint a gondolat, Fel-fellibben s újra ellohad. Szállna ô is, szállna szívesen, Nem öröm itt lenni neki sem. De ha nincsen a helyébe más! Sehol egy idei fakadás! Fűnek mégis, fűnek lenni kell: Mi takargatná a földet el? Hol van, ami árkot borogat? Jeltelen, céltalan sírokat... Lesz-e füves év még, leveles? Az ô dolga egy és egyenes: Lenni, amíg tartják tövei, Amíg rá nem nôl az idei. Csak megmozdul egyszer, ha akar, Szebb is lesz és jobb is, fiatal. Csak kibukkan egyszer melegen, Tavalyôszi málló füveken. (1941. március) ======================================================================== A Kék Forrás Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Nézzétek ezt az összenôtt Százados bükköt és fenyôt, Hogy áll a hűvös aljban! S a kettes emlô dús tejét, A forrás csorgó kútfejét, Hogy libeg kék fonalban. Jön egy mezitlábas gyerek, Virradat óta ténfereg A dombokon a nyájjal. Baribecézô tenyerét Meggömbölyíti és merít S szürcsöl csepegô szájjal. Aztán feláll és égre néz. A szeme mondja: Jó a víz És jó a parti pázsit! Heverni biztat bársonya, S a fű között az áfonya Kék gyöngye bújócskázik. A csermelyen a napsugár Azt sziporkázza: szép a nyár S édes az élet nyárban, Nyaral a nyáj a havason, S gyerek és puli szabadon Kószál a dús határban. Édes az élet nyárszaka. Ha jô a farkas éjszaka Az alvó esztenára, A virrasztó fehér kutyák Hamar ellátják a baját: Nappal mi gondja rája! Édes az élet nyárszaka, A most kaszált sarjú szaga Keblem betölti mézzel. Ha jönnek is a farkasok, Ma még a Kék Forrás buzog, S felhôtlen égre nézel. Holnap a nyáj is hazatér, Szalad a nyár és jön a tél, És háromszorta hosszabb. A Forrás virraszt télen is. Nem próbálnál, szívem, te is Ne lenni nála rosszabb! (1943. augusztus) ======================================================================== Mindazonáltal Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Egyik kezedben skorpió sziszeg, Hóhéri ostor. Másikkal, Uram, egyre simogatsz És kegyelmeket osztol. Ma kibocsátol minden ördögöt, Kedvére rontson, Holnap felgyújtod oltármécsedet A meggyalázott roncson. Ma elrúgod magadtól a bitang Gazdátlan földet, S a kisdedek jajára megkövül Intézkedô szemölded; Holnap sértetlen engedsz párducok S kígyók közt járnunk, Csendet parancsolsz a tücsöknek is, Hogy ne zavarja álmunk. Mint sebes tűzláng, üldöz utamon Értetlen átok, S csodát értem csodára halmozol, Amerre járok. Villámmal nyilazol körül, de csak A szelük érint. Bizony hogy a Te gondolataid Nem a miéink! Imhol törvényt ül a bárány felett Vérbűzös ordas, S a bűn sárkánya mind a hét fején Szentelt koronát hordoz. Végképp benyelte az édes napot A gyászos éjjel, S a szótalan csecsemôk lágy fejét A sziklán verik széjjel. Nem értelek, Uram, nem értelek, De ne is értsek: Honnan venném az irdatlan erôt, Viselni Végezésed! Hogy élhetnék szívemen ütve át A Rejtelemmel: Meghal, mond az Írás, ki az Urat Meglátja földi szemmel. Csak annyit engedj alázatosan Uram, kívánni: Otthonom hadd maradjon reggelig A Getsemáni. Hadd maradhassak egyszerűen egy Te rettentô imáddal: Hogy legyen meg a te akaratod Mindazonáltal. (1944. július) ======================================================================== Elmegyek, elmegyek... Gyôzöd-e még (1945) Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek. Nem atyafiságom varjak és verebek, Nyugtalan fecskének vagyok én testvére. Udvarlom a holdat estérül estére, De csak fogyatkozik, haloványul egyre, Csillagevô ködök kúsznak a hegyekre, Szeptemberi könnyek ülnek a haraszton, Marasztom a nyarat, hasztalan marasztom. Marasztom a csendet, kérlelem a békét: Várja meg legalább az imádság végét. Nincsen maradásom, megyek immár úgyis, Nagy fekete felhô fenyeget is, húz is. Ne sivalkodj gôzös, megyek immár, megyek, Hosszú út porából köpönyeget veszek, Hosszú út porából, masina gôzébôl. Rôzse lesz az ágból, korom a rôzsébôl. Hát a mezôk méze, a mézarany emlék, Illatos kasomban ami felgyülemlék, Keseredés nélkül kitart-e az újig? Bújdosik a bús hold, erdô mögé bújik. Bújdosik a bús szél az ég erdejében, Csillagokat fürdet a felhôk tejében. Fürdess meg engem is, nyughatatlan társam, Felhô-fehérségben, csillagragyogásban. Fújd el, jó szél, fújd el, hosszú útnak porát, Hadd nézzem amott is az egek sátorát, Ne a fogyó holdat, ne a bukó napot, Csak a sarkcsillagot, -- csak a sarkcsillagot! (1943. augusztus) ======================================================================== A bernáthegyi Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Mint egy jószívű, jólnevelt kutya Fülét hegyezi, ha nevét kiáltják S százszor elhozza szájában a pálcát, Ha százszor hívja incselgô ura; Vonakodást nem ismer; semmi gondja, Vízbefúló ember-e, kit kiment Szolgálatával, vagy csak egy pihent Kényúr szeszélyének lesz jóbolondja: Isten idomította örvös eb, Így ugrom én is, nem ismerve morgást, (A Küldetés erôsebb, mint a korbács, És tenyérbôl-cukornál édesebb!) Szolgálok én is; ha játék, se bánom, Ha ínyencség, ha ugrató szeszély. Egy füttyentéstek ha fülemhez ér, Cipelem fürgén minden tudományom. Hátha van a hívók közt olyan is, Ki már kedvét a földön nem találja, Meghasonlott az emberrel halálra S már csak az állat hűségébe hisz. Volt már olyan is, akinek e pálca, Melyet a hű eb vérzô szája hord, A föld utolsó üzenete volt, Melyen magát a mélybôl visszarántja. Van ember tán, kinek e remegô Élet-halálra zengô furcsa játék: Végsô kegyelem, utolsó ajándék, Kenyér és víz, napfény és levegô. Ó nem vagyok én puli, sem komondor, Munkás békesség boldog ôrei: Vagyok virrasztó, vén Bernáthegyi, Mely a halálos hómezôn barangol. Örvén az élet: megy segíteni, Csepp pont az egybebomló négy elemben, De több mint állat: már-már félig ember, S szemén kigyúl valami isteni. Kékült arcát ha forró nyelve nyalja, A jéghalálból visszarebbenô Felsír álmából mint a csecsemô, Mikor a mellhez gömbölyödik ajka. (1944. július) ======================================================================== Ôszi kertben Gyôzöd-e még (1945) Ôszi kertben Ôszi lombok zúgdogálnak. Ôszi kedvem Sóhajai, furcsa felhôk, Ôszi égen úszdogálnak. Mondd, Uram, mit akarsz tôlem? Sárga bundás sebes mókus Fölszalad a görcsös ágon. Merre szaladt el az én világom? Úgy elment, itt se volt a nyár, Hogy reszket a lomb közt a napsugár! Mézes, napos, egynapos ôsz. Mit zörmöl a tél, amit megelôz? Uram, mit tartogatsz? Verik a diófát, zörög a dió. Egy kérdés zörög a számon: Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon, Ajkakat édesíteni jó? Zizzen a sárga levél: Jelenti magát a tél. Mondjátok, mondjátok, rôt levelek, Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg, Egy lábasnyi levest megfôzni tüzemnél? -- Uram, ha üzennél! Mire tartogatsz? (1945. október) ======================================================================== Erdô szélén estvéledtem Gyôzöd-e még (1945) Jegyzet Erdô szélén estvéledtem, Porlepetten, gondlepetten. Ordas nagy út sír megettem. Kenyerem javát megettem. Kenyér javát, ember rosszát, Bor mézét és zavarossát, Soknál több volt, úgy rámhozták Nevezetlen égi posták. Isten sípja rítt a számon. Kinek kell a tudományom? Tenger tükrén gyermek-lábnyom! Mondjam-e, hogy szánom-bánom? Én aludni telepedtem, Subám fejem alá tettem. Édes Gazdám, ott felettem, Majd elleszünk immár ketten. Összeteszem két kezemet, Angyalaid hadd jöjjenek. Hadd fogják be két szememet: Csak Teveled töltözzenek. Reggelt úgyis ha megérnek, Csak-csak visszanézegélnek, Kezdôdik a régi ének, Szíveknek-e vagy a szélnek? Amíg gyôzöm, addig éljek. (1945. október) ======================================================================== A marcali Szűzmária Tiz enkét csillagú korona (1947) Jegyzet I. A városból, ahonnan egyre mennék, Ahol az földet nem öleli ég, És nincs ahol az angyal megjelennék, S a Szűzmária árván ácsorog A kórház elôtt, kôbe kötözötten, Onnan jövök, -- és nem hiába jöttem: Rátok bukkantam, Mennyei Karok. Most itt vagyok, ahova egyre jönnék, Itt hallgatom ezernyi hangotok, Fűben-fában zenélô angyalok, Akik a búza templommélyi csöndjét S a szôlôfürtök csurranó delét Zsoltárütemre hangoljátok egybe, -- Itt hangolgattok, a marcali hegyben. Járom a szôlôt, amerre a bönge Kakukkfüves lankája elgyűrűz, És a dűlôben szembejön a Szűz. Körüldongják tücsöknyi angyalok, Kapa a vállán, fején tarka kendô, És kék szemébôl a Megszületendô Csillaga mosolyog. II. Mi Asszonyunk, te itt lakol! Az a jó meleg trágyapárás: A betlehemi csöpp akol. A félhajas tetô alatt, Ahol harsog a gyaluforgács, A názáreti Ács farag. A boglyas Tábor integet Felhôivel a vizen túlról, Mint Badacsony és Szigliget. S a nagy tó: a Tibériás. A fövényen hálót egyenget Tizenkét hallgatag halász. Ez az a föld, ez az a táj, Ahol az ég-föld összeérnek, Ahol az Angyal föl-lejár. Ez az az áldott levegô, Ahol elfelejt zakatolni És fenekedni az idô. Itt fák és lelkes állatok Imádkoznak, s az ember: ember, Teremtetett s megváltatott. Itt édes bort ad innia S kenyeret tör az embereknek A Krisztus, az Ember Fia. És téli estén, fonogatván Az asszonyok közt ül a padkán Asszonyunk Szűzmária. III. Most itt a dombon megtaláltam, Ötven év bújócskáin át Az igazi Szűzmáriát, Kit mostanáig eltakartak Kontárok és kereskedôk, S a legnagyobb kontár, a gôg. Ismertem jól gyermekkoromban: Ez ô, ez ô, ráismerek. Az emlékek özönlenek. Éppen ilyen szépen mosolygott Két dundi fej közül reám Édesanyám ágya falán. Így láttam a besnyôi dombon, Hogy félálomban jött felém, Nagyboldogasszony éjjelén, Amíg virrasztva énekelnek -- És tűz és angyalszárny suhog -- Sok tízezernyi búcsusok. E kép elé kísértem egykor Sok ministrálós reggelen Imádott elsô mesterem. E sokkönyves és sokfiús Képrôl szólított maga mellé A máriás Kalazancius. Ó, hányszor néztem ezt a képet! De késôbb minden mást mutat, Józanná lesz az áhitat. Ó, józanarcú oktalanság! Ma már tudom: itt, itt, e kék Palást alatt a bölcsesség. Most itt, ezen a régimódi Elfeketedett nyomaton A Titkok Titkát kutatom. E szôlôillatos kezekkel Lelkemen végigsimogat A gyerekkori áhitat. Hadd dúdolok hát újra meglelt Anyámnak kisfiús imát: Tizenkét-csillag koronát. IV. De jaj, ezek a csillagok, Anyám, ezek nem olyanok! Nem mint a boldog mennyei Koszorúd bizodalmas fényei. Haloványak és betegek, Ezek a mi csillagaink: sebek. Ha közel nézed: vörösök, Mint a megaludt vérrögök. Jaj, testünk-lelkünk csupa seb: Üres gyomor, bedôlt ház, puszta zseb, És puszta szív, -- romok, romok, Megfertôztetett templomok, Oltárokon idegen istenek, -- És azok, akik nincsenek... De te szívünkben olvasol És szánva szánsz és nem botránkozol, Ha mikor ávét rebeg ajkunk, Akkor is sebeinktôl sajogunk. Te jól tudod, hisz ember vagy te is, Hogy emberek vagyunk, s tízszerte is, Százszorta is épp akkor emberek, Mikor imánk esôje megered. Tudod: míg a tömjén lehelte füst Fehér felhôje égre szállni küzd, Lenn, a tüzes rácson, a parazsak Morzsácskái vörösen izzanak. ======================================================================== Üdvözlégy! Tiz enkét csillagú korona (1947) Magasztalja én lelkem az Urat És Azt, akiben teljes az Ô kedve, Akiben minden titkot megmutat, Egyetlen szép mosollyá édesedve. Hogy is lehetne hozzád más szavam Legelsôbben, mint a magasztalásé! Hadd mondom, százötvenszer, boldogan: Áve Mária! Üdvözlégy Királyné! Magasztallak, mert nem hallgathatok. Füst a szavam és az életem kérész, Mégis, mégis: olyan állat vagyok, Mely egyenesen jár és fölfelé néz. Fölfelé néz, mert fönn valami van, És föl beszél is: van kihez beszéljen És ha beszélek: nem féreg magam, De minden fölfelé nézôk nevében. Hogy éhezne már szólni valamit Fölfelé ez a süketnéma század, Amelynek ebnyüszítés lett a hit És aljasság a fölséges alázat! Émelyedik a futószalagon Gyártott eszmények hánytató szagától, A prófétáktól a zsibpiacon, Az elvektôl -- az embertôl -- magától! Hogy magasztalna lelke már urat, Testtel-lélekkel rína már imádni! De nincsenek a földön már urak, Csak szolgák vannak és szolgák szolgái. A szó, mit a mélybôl kiáltana, A káromkodás undorában elfagy. Ó Egészen-szép, Ó Istenanya, ó Ember-anya, De jó az Isten, hogy te még mienk vagy! ======================================================================== A kék palást Tiz enkét csillagú korona (1947) ,,Anyai palástod fordítsd oltalmunkra!'' (Boldogasszony Anyánk) Amelynek színe mint a menny És mint az édesanya-szem, Olyan ölelô, olyan áldott, Énekelem a Kék Palástot. Kék mint az ég, jó mint az ég: Mélység, magasság, messzeség, Körülkarol és el nem enged, Megharmatoz és fölmelenget. Olyan könnyű a mosolya! Búzavirág és ibolya. És mégis oly kimerhetetlen És titokzatos, mint a tenger. Ó tôlem milyen messze már Amely eléd bírálni jár, A farizeusi szemöldök. Már gyermeki bizalmat öltök. Bizalmat, jó meleg ruhát: Ha rám uszítja táborát A Bűnnek Isten-tűrte titka, Elburkolózom ráncaidba. De nem magam, mind elhozom, Kiért a gond mázsája nyom, Mind, mind aki kedves szívemnek, Kézen vonom megbújni benned. Az árvákat, a foglyokat, S kik megjárták a poklokat A sötétség évein által, -- Fogadd alád, anyai Fátyol. S akik után szívünk sajog, A nagyszemű ártatlanok, A kisdedek, s akik még jönnek Másnapján az eldúlt özönnek... De már nem is imádkozom: Úgy buzog föl a bizalom Szívem megéledt melegébôl Mint a forrás a föld szívébôl. Fölöttem a végtelen ég, Lenn: hallgató arany kepék: Keresztbe kötve várja sorsát Szegény, pihegô Magyarország. Az eleven-kék bolt, a menny. Mintha libbenne odafenn, És békére és háborúra Egy nagy kék palást ráborulna. ======================================================================== Bűnösök menedéke Tiz enkét csillagú korona (1947) S hadd imádkozom a nem-szűzekért, Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék, A Barabbás-üvöltôk seregét, A mosdótálas Pilátusok rendjét. A farizeusok, a vámosok, Írástudók és papifejedelmek, Az inaszakadtak, a poklosok Utánam mind elibéd seregelnek. Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk, Akik magunkon nem könyörülünk, Ütôdött-voltunk mélyébôl sóhajtunk A magasság arcába -- s itt ülünk, És szégyeneljük ezt a sóhajunkat, S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk, És ássuk, egyre ássuk le magunkat A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk! Ó, hiszen halljuk berrenni az órát, Állnánk is lábra, csak ne kellene Elmetszeni a bűn köldökzsinórját. Még mondanánk is bátran ellene, De cselekedni -- cselekedni már nem: Az imavágy szívünkben fuvoláz, De az Uram-tól messze még az Ámen, És bánom nélkül nincsen Megbocsáss! Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj, Melytôl a mindenség e rossz atomja, Földünk tekéje mozdulni tanult? Lenyúzott bôre vonagló húsával Borzong elôtte szívünk meztelenje: Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal, Csak üssön, vágjon, de az elevenbe. S ha majd a vér szeplôtelenre ázta Az ideget, amit felzsongatott, Kezed szórjon a pihegô barázda Forró szívébe lüktetô magot, Az indulás piros kegyelme magját: Küldj langy esôt a hulló mag elébe, Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák, Ó, te minden bűnösök menedéke! ======================================================================== Bölcsességnek széke Tiz enkét csillagú korona (1947) Jegyzet Nagy Királynô, kit tizenkét Csillag koronáz, Jóságodhoz könyörög egy Öreg iskolás. Félve jön csak, szívszorongva, Olyan félszegen, Mint egy gyermek, aki gyónni Elôször megyen. Félve jön, hogy eldadogja Szíve vágyait, Gyermeksége ötvenéves Imádságait, S amit akkor nem tudott és Nem mert volna még: Hogy a gyermekség malasztját Küldje rá az ég. Voltam én is gyönge gyermek, Fürge kisfiú, Kölyök aztán, kezes-lábas, Legény is, hiú. Lettem aztán java-férfi, Rendes mégpedig: Akibôl tizenkettôbôl Egy tucat telik. Aztán Isten tudja, hogy, de Úgy kerülközött, Mester lettem, számadó a Báránykák között, Terelgettem, tanítottam, Úgy, amint való, Még tekintélyt is szereztem, Mint írástudó. Sok tudós tudatlanokkal Fújtam egy-követ. Mennyországból is nem egyszer Jött hozzám követ. Tudom már, hogy nincsen új a Forgó nap körén. Hát most, Bölcsességnek Széke, Hozzád jöttem én. Öntsd belém a bölcsességet: Úgy is mondanám, Hogy a gyermekség malasztját Esedezd le rám. Engedd újra visszaélnem Bokros éveim, Lenni mint a régi kisded Jézus térdein. Aki bízó, aki tiszta, Aki egyszerű, S anyakézbôl édes neki Ami keserű. S ha elpilledt a játékban, Csak egyet kíván: Elaludni jó öledben Édes jó Anyám. ======================================================================== Áldott az asszonyok között Tiz enkét csillagú korona (1947) Mentél, amerre húzódott az ösvény Galileának napaszalta földjén. És kivirágzott lépteid nyomán A bokavérzô Hegyes Tartomány. A sziklák istenverte szurdokán Tejarcú rózsát hajtott a bogáncs, A kôsziklából csorgó méz fakadt, A ciszternákban élôvíz patak. S a porszemecskék, míg sarudra lestek, Tücsök módjára muzsikálni kezdtek. Karjaid összefonva kebleden Mentél s mosolyogtál édesdeden. Mérhetetlenül mély volt és komoly És mondhatatlan édes e mosoly. Mentél. Fölötted a hallgatag égbolt. A csepp angyalok, mint a rendelés szólt, Elkuporodtak a sziklák közébe Ujjacskáikat ajakukra téve. A titokzatos Hang is hallgatott, A Lélek, aki megárnyékozott, És néma volt még Ô is, az Egyetlen, A szíved alatt élô Érthetetlen. Mentél, magad, és nem sejtette senki A titkot, amely a mindent belengi. Erzsébet sem, a meghitt asszonytestvér, Még az sem, aki árva tűzhelyednél Virrasztja jöttöd, az Elgyűrűzött: Hogy áldott vagy az asszonyok között. ======================================================================== A keresztúton Tiz enkét csillagú korona (1947) Jegyzet Megy a Jézus a Kálváriára, Fejében a töviskoronája. Véres rózsák verték ki a testét. Megy a Jézus, viszi a keresztjét. Most elôször roskadt el alatta, Vad pribékek keze fölrángatta. Szeges szíjak a húsába tépnek, Borzalommal kísérik a népek. Szeges szíjak csontig elevenbe. Jön az úton Szűzmária szembe. A szemébôl mennyek mosolyognak, De szívében hét tôre pokolnak. Nézi Jézust, nézi a keresztfát, Azt a véres, verejtékes orcát, Azt az Arcot, azt az édes-egyet, Aki az ô testébôl testedzett. Kis Betlehem boldog éjjelében Ô ringatta ámuló ölében, Ô mosott rá, fôzött és dagasztott, Ágya szélén de hányszor virrasztott! Ruhácskáit szôtte, fonta, foldta, Haj pedig már akkor is de tudta...! Ó hogy nézte távolodó képét, Mikor elment, három éve, végképp! Nézi most is, rogyadozó testtel, Kicsi fiát a szörnyű kereszttel. Nézi, nézi, fátyolodó szemmel. Megy a Jézus, utána a tenger. Véres úton, végestelen hosszan: Tenger ember, férfi, gyerek, asszony. Véres tajték veri ki a mesgyét. Valamennyi viszi a keresztjét. Nem hiányzik senki sem a sorból: Legelöl a tizenkét apostol, Utánuk a számolatlan ezrek, Ködbeveszô végtelen keresztek. Ott piheg a sok mái szegény is: Édesapám, édesanyám, én is! Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is! ======================================================================== Szentolvasó Tiz enkét csillagú korona (1947) Mikor a földbe bújtunk, mint a féreg, S pokoltüzeket hullatott az ég, S fejünk fölött zuhogott az ítélet, (Tán csak az utolsóelôtti még!) Mikor a falban elapadt víz-ér S az izzó szálban kialudt a fény, De jó volt a sötétben, kicsi fűzér, Ha megcsörrentél olyikunk kezén. Öreg anyókák mormolós imája, De mormolt akkor sok öreg legény, Leheveredtünk börtönünk vackára, A bugyor feneketlen fenekén, Aludt az agyvelô is zsibbadozva, Ima sem állt az ajkainkra más, Csak e fölséges-együgyű zsolozsma, Csak ez az üdvözítô dadogás. Benne van ebben a szent dadogásban Amire szó és gondolat kevés. Halál van benne és feltámadás van, Gyereksírás és anyagügyögés. A kisded szól így, aki nem beszél még, És aki már nem: aki haldokol. Belemondod az emberlét egészét És mindentôl eloldatol. ======================================================================== Magyarok Nagyasszonya Tiz enkét csillagú korona (1947) Édesanya, bódog Anya, Virágszülô Szűz Mária. (Winkler-kódex) Édesanya, boldog anya, Virágszülô Szűzmária, Világraszült virágodnak, Ajánlj minket szent Fiadnak. Ha nem ajánlsz, hova menjünk? Nincs egy izrom épség bennünk. Minden épet, minden szépet Fölfaltak a cudar évek. Mind a tíz bűnnel komáztunk, Belzebúbbal paroláztunk, Ami csepp jó maradt bennünk, Lemarta az idegen bűn. Csúfra mégis megmaradtunk, Nem nyílt meg a föld alattunk, Kikerültük a koporsót, Itt vagyunk most, legutolsók, Legutolsók a világnak, Kik a szívünkbe nem látnak, De tenálad, Asszonyunknál, Tudjuk, hogy csak irgalom vár. Eddig is mint nyitott könyvben, Úgy olvastál a szívünkben. Bűneinket végigsírtad, De ítélni föl nem írtad. Te látod, hogy szívünk marja A bűnbánat jeges karma, Pislog már a keserűség Hamvából a régi hűség. Már a régi hit is mozdul, A meleg vér meg-megpozsdul. Ami szégyenünkre válott, Szemünkrôl már hull a hályog. Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó, Tudjuk, mi félteni való. Sereglünk a Krisztus elé, De hogy álljunk szeme elé? Mit mondjunk, ha reá kérdez? Szólj helyettünk, anyánk édes, Annyit mondj csak: rosszak vagyunk, De mégis a tied vagyunk. ======================================================================== Az igazi Mária Tiz enkét csillagú korona (1947) Ó Máriák, Besnyôn és Somlyóban és Pócson és Cellben, Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, Guadalupén és Nagasakiban, akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség, és bicskát ránt a csíki legény, hogy az ô zászlója mehessen a körmenet élén, és hadra kel a két spanyol falu népe, hogy az igazi Mária melyiküké, -- Ó Máriák, míg ti a tömjén lengô magasában a fogadalmi táblácskák aranyos koszorúja között, megbújva az ügyetlenkezű hajdani mester századok feketítette vonalaiban, megértôn mosolyogtok, ti fakuló fekete Máriák, tudjátok-e, mik vagytok az emberiségnek? Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság, a ritmus eloldó lebegése, elengedés, magafeledés, az Ünnep. Akik azt hiszik, élnek (élnek, hogy dolgozhassanak, s dolgoznak, hogy élhessenek), akik tesznek, hogy tegyenek (magot a földbe: szem legyen, szemet a gépbe: mag legyen, vetés, aratás -- aratás, vetés), akik vannak, de nincsenek, (életük úgy folyik el: sekély és szomorú patak, világtalan barlang ölén halálszagú posvány felé) -- akiknek ablaka zárt üvegét ha megrezzenti egy véletlenül arra tévedt tüdôvészes napsugár, riadtan szegezik be a megereszkedett táblát, mert reszketnek a piros levegô ismeretlen veszélyeitôl -- ezeknek a mostoha gyermekeknek, az alvajáróknak és halvaélôknek, ó Máriák, ó búcsúk, processziók, litániák, rózsafüzérek, érmek, skapulárék, zászlók, gyertyák, orgona, tömjén, közös-ének, közös-imádság, egy-élet, egy-halál, egy-Isten, egy Anya, egyetlen Szépség, -- ti vagytok az élet, az emberi, isteni élet, ó igazi Szűzmáriák! -- Mert bennetek, ó ügyefogyott Máriácskák, elfátyolozva, elemberesítve otthonosan, nekünkvalón lakozik közöttünk Örömünknek Oka: az igazi Mária, akit a művész Isten festett a teremtés vásznára öröktôl, emberek örömének, áhítatul az angyaloknak, önnön magának gyönyörűségül, akin az Örök Atya szeme elmosolyodjék, mint mikor a tökéletes művész a tökéletes műben dédelgetô pillantással simogat végig százszor is egy alakot, aminek szépsége még neki is titokzatos, -- az igazi, igazi Mária, akinek Krisztus-simogató tenyerére letette az Isten mind, ami jót szánt a világnak, hogy hintse, öntse, ontsa ránk, a vízözönnél özönebb özönnel édesanyai szíve szerint, -- az igazi, igazi, igazi Mária, akinek az élô Krisztus, ülvén az Atyának jobbja felôl, szentsebeinek bíborában, amikor nagyon elnehezedik a szíve teméntelen bűneink láttán, ölébe hajtsa szent fejét s megengesztelôdve ülhessen vissza a mennyei trónra és irgalommal nézzen újra ránk, most és halálunk óráján. Amen. ======================================================================== Pitypang Tiz enkét csillagú korona (1947) Hadd utánzom a régi mestert, Ki mikor oltárképet festett, Mint szolgát vagy közkatonát Odacsempészte önmagát. Én is, hogy elérzékenyedve Fonom rá faragott fejedre E kusza vadvirágfüzért, Hadd ejtek egy szót magamért. Bizony nem voltam hajdanában Nagyon beszédes az imában. Többet beszélt hozzám az Úr, Mint hozzá én, hálátlanul. Gyerek is van (gond a szülônek), Hogy a szava késôre jô meg, Addig csak hallgat és hebeg. -- Isten elôtt ki nem gyerek? Gyerek én is, néma, esetlen, Imádkozásra tehetetlen, S néma gyereknek -- odaát! -- Anyja megérti a szavát. Én Édesanyám, te megérted Ezt a furcsa kéz-láb beszédet, Hogy térdedhez törleszkedem, S öledbe fölkéredzkedem. Ahhoz, kihez dadogni nem mer A szavahíjas férfiember, Malaszttal teljes szent kezed Szavak nélkül is elvezet. Hogy hát egy ily énfajta fonnyadt Pitypangot is láncomba fonjak, És ô is testvérkéivel Oltárodon hervadjon el: Egyet kérek: ha önfeledve Jézuskád ringatod öledbe, Akkor, mit szépséged sugallt, Zümmögd el néki ezt a dalt. ======================================================================== Kívül a Bárkán Évrôl évre -- 1946) Mint egy szédült szarvasbogár, Melyet egy oktalan erô szeszélye Hanyatt vetett a loncsos út felére, S most minden lába ég felé kapál És tiltakozik oktalan és céltalan Minden ellen ami van, És minden ellen, ami jô, -- Alatta föld, szilárd és ölelô: Zuhanni nem lehet alább, De ô azt érzi csak, hogy nincs tovább. Fölötte ég és százszor százezernyi Fellegringatta csillagok, De amit ô lát: az a semmi, Amely didereg és sajog. Úgy érzi rángó tagjain keresztül: A mindenség fordult ki gyökerestül És tótágast áll, úgy forog. Cincog szegény, oly véghetetlen árván, Mint ôse cincogott az olvadt ég alatt, Mikor az ajtó bedörrent a Bárkán, És ô kívül maradt. ======================================================================== Hajnal a Normafánál Évrôl évre -- 1946 Jegyzet Itt a hegyen pözsög már a pázsit, Lenn a világ még nagyokat ásit, Most akar még mosakodni, -- szinte Látom, ahogy csúszik le az inge, Fodor inge, puha párák selyme. Mintha rajtuk az ég leölelne. Azt sem tudom, fehér-e vagy kék-e? Fönt is, lent is töretlen a béke. Fönt is, lent is, kívülem is, bent is Makulátlan, töretlen a csend is. Azaz mégsem: valahol a fű közt Bizsereg egy pici hang, ezüstös. Mintha a föld lélegzete lenne, Fű, fa, bogár pihegélne benne, Pihegélne, muzsikálna loppal, Amíg el nem zörgeti a nappal. A szívem is (nappal ez is záros) Zsong, tefeléd, -- hallod-e, te Város? Hallod-e, te feketegyász ország, Emberevô emberi bolondság! Hallod-e, mondd, a hajnali zsongást, A hangosan hangtalanok hangját? Csak egy percig hallanád meg, -- attól Megváltódnál fekete magadtól. ======================================================================== Örvénynek az örvény Évrôl évre -- 1946 Jegyzet Radnóti Miklós emlékezetének Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!... A lomb között borzas szellô motoz. Zizeg az illat, amit erre hoz, -- Talán ebben az illatban felelsz? Vagy immár csak a könyvben, A versek márvány idomaiban? Elmorzsolom a könnyem... Fiam voltál, háromszor is fiam: A Titkot hányszor kopogtattuk együtt És kézbôl kézbe hányszor eregettük A rímek csordogáló gyöngyeit! Kisfiú voltál, borzas és szelíd, És férfiú, bronz és kemény, Mint egy döngô római költemény! A Tiszaparton idéztük a multat, S a Túlsó Partot, -- amíg körülöttünk A kiskertekben lázasan pirultak A csüngô súlyos paprikafüzérek... Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének? Egy mellre sírt búcsúztató? Egy tépett sóhaj a szélnek? Vagy üzenet, mit egy tollászkodó Fekete holló kegyelmére bízunk? A Hang kiáltja: bízzunk! Igen, bízzunk, -- de tovatűntél, És azt is tudom, hogy a tündér Remény is tovatűnt! Jaj, az ördög forspontjaképpen Ki fogta hámba az Ész szekerében A butaságot és a bűnt! Bízzunk! De hol a hatalom, Mely visszahoz vagy elfeledtet Tégedet és a Látomást? Nem, amely téged karjainkból elvett, Azt a világot, azt az elvet, És a monstrumot, amit ellett, Nem akarom, nem akarom! De ki sugall helyébe mást?... Az összetört tudás Szilánkjaiból szemembe cikáz A kétségbeesés. Azt mondja: Nézz! Köss már békét a jégszemű valóval: Ôt fel nem hozza már a ringató dal, Az ô zenéje már a szféra-csend. Eszelôs nappal, máglyás est után A lélek is a mártír test után Immár a Plejádok közt elpihent. És velement A dallam is, a pihegô, És a dallamok álma: a jövô! Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták, S akik az eszmék szűz havát Fertelmes lucsokba taposták, Élnek, tenyésznek, tipornak tovább! És csendesen mormolni kezdem, Csak úgy, a szókra sem figyelve, Egy eklogád egy reszketô sorát: S kongatni kezdi lelkem és a testem, Mint harangot a nyelve, A Hang, a szuverén. A Hang, az ismeretlen, A te hangod-e? Az enyém? Vagy Azé, aki az elérhetetlen Messzeségekbôl mennydörög belém? Azt mondja: Vagy, hát lenni kell! Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell! Ember vagy, azaz isteni. Van Isten: indulj küzdeni! Költô vagy: Istenbôl atom, Költô, azaz forradalom, Szó, melynek parazsas hit az anyja, És atyja lángos értelem. Szó, melytôl a jövôt foganja A lobogó történelem. A mát és holnapot te méred: Tanú vagy és világítélet, És kegyelem. Te a szabadság, te a törvény, Téged zúg örvénynek az örvény, És benned búg a végtelen. ======================================================================== A Dunáról fúj a szél Évrôl évre -- 1946 A Dunáról fúj a szél. Szegény embert mindig ér. A Dunáról fúj a szél, Szegény embert mindig ér. Ha hideg szél, ha meleg: Vagy izzad, vagy didereg. Húzza-nyúzza minden ág, Az okosok, a buták. Ha meg ô tesz bolondot, Felköti a kolompot, Falba veri a fejét, Fehérbôl szűr feketét. Ha mellén, ha hátán, Csak rajta ül a sátán. Embernek is felet ér, Dunáról fúj a szél. A Dunáról fúj a szél, Szegény magyart mindig ér. Ha török szél, ha tatár Szeles táj a Duna-táj. Szerencséje fura kincs: Ha dohány van, pipa nincs. Dupla búza: benne jár Janicsár és granicsár. Legénykedett huszárul: Lebillent a lovárul. Se Rákóczi, se császár, Több veszett, mint Mohácsnál. Életnek is felet él. Dunáról fúj a szél. A Dunáról fúj a szél. Magyar költô minek él! Dunáról fúj a szél. ======================================================================== Ezeréves dallam Évrôl évre -- 1946 Jegyzet Lányok, lengô ruhákban, lebegô Aranyvásznán az esti napsugárnak Fátyol pillék a zsongó víz felett, Összefogózva körbe-táncot járnak. Oly fiatalok, oly könnyűdedek, Le sem verik a fűrôl a zománcot, Lejtenek, ezeréves dallamon Kétezeréves hajadoni táncot. Mögöttük mosolyog a Balaton: A pillanatnyi hullámok zsibongnak Tízezeréves altató zenét A százezer esztendôs Badacsonynak. Mögöttem Pest felé, Párizs felé, Lohol a jött-ment vonat sivalogva. Elönt egy mérhetetlen nyugalom, És fölnézek a rejtett csillagokba. ======================================================================== Mint az ördöngös fiú édesapja Évrôl évre -- 1946 Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe ôket, Úgy dôlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivônek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen! Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az ôrület. Hiszek Uram, hiszek, -- de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére! ======================================================================== Hajnali madárszó Évrôl évre -- 1946 Jegyzet A hajnali fényre kitárom Zsibbadt, öreg ablakomat. Fakadó levelü fákon Csiripelnek a csöpp madarak. Éjfélkor is ezt muzsikálták, Mikor a kert aludt, S kelletlenül álomra zárták Szemüket a vén zsaluk. Ôket akkor sem láttam, Csak a hangjuk harmatozott A szomjas éjszakában És valamit hozott, -- Valamit ami nincsen, Amiért sír a világ, Ami motoz az éji kilincsen És reccsen a falakon át. Mélyén álomnak, csendnek Ott reszket ez a hang. Többé elaludni sem enged, Ha egyszer megsuhant. ======================================================================== Vadgesztenyék Évrôl évre -- 1946 Jegyzet Erdei ösvény, rajt húsz-egynehány Kiszabadult csepp iskolásleány. Naptól és levegôtôl részegen, Hemperegnek az áldott szônyegen. Szemecskéjük, a hervatag kökény, Az ôszi nap jóságos melegén Mámoros tűzzel kutat szerteszét. A fák alatt piros vadgesztenyék. Itt is koppan egy, ott is egy gurúl Gömbölydeden a friss haraszt alúl, A párás fényben úgy csillog elô, Mint a boldogság, mint a drágakô. Mint koncra és játékra éhezett, Rács mögött nevelt fióktigrisek, Úgy veti magát a sok kisleány A bújócskázó gesztenyék után. ,,Jaj, milyen édes!'' -- ,,Ez még édesebb!'' ,,Én csak a nagyját, csak a fényeset!'' ,,Nekem is egyet!'' -- ,,Hármat!'' -- ,,Ötvenet!'' ,,Énnekem százat!'' -- ,,Az egész hegyet!'' Jaj, kicsikéim! -- mondanám nekik, De a bölcsesség torkomon szegik. Mindnyájukat lányomnak érezem, És könnybe lábad mind a két szemem. ======================================================================== Samu bácsi Évrôl évre -- 1947 Jegyzet Nyújtózik a lomha Nap. Dunna felhôk foszlanak: Bizony kelni kéne már, Samu bácsi kint kapál! Felhô mondja: Esni kék! Szomjasak a venyigék, Kemény a rög, tűz a dél, Megizzad a kapanyél! Samu bácsi égre néz: Ravasz felhô, hova mész? Megroppantja derekát, Tömögeti a pipát. A gombai toronyból Idever a harangszó. Samu bácsi fejében Szervusz-sipka fölbillen. Köröskörül, glédában Az ô fürtös családja. Gyűlik szemben a zamat, Szívében az áhítat. Tôle él itt amit lát: Szôlô, szántó, kert, család. Csak jót munkált mindennek. Hála legyen Istennek! ======================================================================== Tera néni Évrôl évre -- 1947 Jegyzet Csibe csipog, liba gágog. Hápog kacsa, réce, Tudakolja, követeli, Hol van már a része! Tera néni kötényébôl, Kinek mi a jója, Korpát, magot, vágott csalánt Teli kézzel szórja. Férje, fia, menye, lánya Meg az unokája Mind arat már hajnal óta S a früstököt várja. Tera néni lábos alatt A parazsat fújja, Azt hinnéd, hogy tíz a keze, Úgy sürög az ujja. Szakad az ing, ruha reped, Minden kopik, vásik. Öreg holmi helyébe Honnan terem másik? Mikor nincs már megetetlen, Takarítlan semmi, Tera néni -- tűvel, folttal -- Leül már pihenni. Keresztbe jár a másikán Ember gondolatja, Szó a szájon kiszalad És egymást harapja. Mint az olaj, a beszéd Tera néni száján, Sima lesz a göcsörtös is Az ô háza táján. Ég a dolog: aratás van, Mosás, sütés várja, Meghalni sem érne rá Tera néni máma. Messze pedig a templom, Órás út az ára, Mégis elmegy szombat este A létániára. ======================================================================== Csak a furulyát Évrôl évre -- 1947 Jegyzet Hítt a Múzsa sokszor engem, Mentem is, nem is. Megbocsátja tán a Múzsa, Tán az Isten is, Én magam meg nem bocsátom Magamnak e bűnt; Nem áll annak gyalog járni, Ki nyeregben ült! Felkötöttem a kolompot, (Más kötötte rám), Ráztam is, hogy aki adta Meg ne bántanám, Ráztam úgy, hogy ne szólhasson Senki ellenem, Hogy ne kelljen se megbánnom, Se szégyellenem. Torkoskodtam a tudomány Csorgó mézeit, Ízleltem a hatalomnak Kétes ízeit. Még a szentek kulcslyukán is Be-belestem én. Azt tanultam: nagy az Isten, Az ember szegény. Jártam erre meg amarra, Tettem ezt meg azt, Kezemre járt sok jó ember, Meg a szent malaszt. Sok kicsinynek jó lehettem (Az sem érdemem!) És többször kellett felelnem, Hogysem kérdenem. Szép volt, jó volt, nem lehet rá Semmit mondani, Csak -- csak éppen hogy hiányzott Mindig valami, Ami nélkül fojt az élet, Mint egy szűk doboz. Lettem: nyárban félig-költô, Télben robotos. Ha kivert a Múzsa küldte Mindenévi láz: Hegyek-erdôk bújdosója, Nyári pikulás. De ha kezdett édesedni Tôkén a biling, Nekem az lett savanyúvá: Készült a bilincs. Jövô nyárig a Múzsától Elbúcsúztam én, Lettem újra rendes ember, Nagyszakállú vén. De ahányszor eget láttam Rácsaim felett, Megcsikordult szívemben a Lelkiismeret. Hát elég volt, én dezentor Nem leszek tovább. Még az egyszer a Jóisten Hátha megbocsát. Elhajítok süvegeket És palástokat, Az én Múzsám ingujjban is Szívesen fogad. Az én Múzsám? Múzsa-é, vagy...? Lelkem, mit merengsz! Alkonyodik, el ne késsünk! Nézd, hív Szent Ferenc. Már a dallam, csak a dallam Lesz a regulád, Indulj, mást ne vígy az útra, Csak a furulyát. ======================================================================== A bölcs hernyó Évrôl évre -- 1947 Jegyzet Egy koraérett ringló Az ágról leesett. Szívében egy pirinkó Hernyócska hempereg. Tekergôzik vidáman, De jó puhácska ház! Zöld-aranyos húsában Kedvére lakomáz. A ringló teste gazdag És édes, mint a méz. Amit megenne, azt ad, És ennyi az egész. Nincs semmi gondja, bölcs ô, Ameddig enni bír. A ringló neki bölcsô, A ringló lesz a sír. Nem sejti, árva féreg, Hogy eljön az idô, És meghasad a kéreg, A sárga szemfedô, S a jó húson keresztül Valami másba rág, S rászakad mindenestül A végtelen világ. ======================================================================== Kukoricaszárak, éjjel Évrôl évre -- 1947 Jegyzet A holdsugár halkan pereg. Elültek már az emberek. Mint tollbokrétás hadsereg, Lengnek a kukoricaszárak. A rozskazal sárgán ragyog. A szívemben a csend gagyog. Nem tudja senki, hol vagyok, Nem tudja senki, merre járok. Majd megszakad egy kis tücsök. A széna közt a szél föcsög. Mit tudom én, honnan jövök? Mit tudom én, hogy mire várok? Nem is voltam, nem is leszek: Vagyok, vagyok és érezek, Az életem áll és zizeg, Mint érô kukoricaszárak. ======================================================================== Tavaszi szél vizet áraszt Évrôl évre -- 1947 Jegyzet Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom. Ôszi szellô szôlôt érlel, virágom, virágom, De hát akit téli szél ver, virágom, virágom! Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom, Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom; Csak egy helyrôl küldik mindet, virágom, virágom, Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom. ======================================================================== Kék csend Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Kék víz idelenn, Kék ég odafönn Kék csend a szivemben, Se bú, se öröm. Duruzsolva dong a Víztükör. Nem akarok semmit Senkitôl. Langy ujjal a fény Befogja szemem. Hogy valaha sírtam, Szégyelem. ======================================================================== Fanyar tavasz Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Kertek alján surrogó tüzek: Égetik a tavalyi füvet. Fanyar egy füst, könnyet fakaszt. Ínyemen érzem a sós tavaszt. Fanyar egy könny! Végigcsurgatom Széltôl száraz, sebes ajkamon. Elég lesz-e leöblíteni Áporodott telünk ízeit? Kormos tavasz ez! Tavasz igazán? Lopva surran, mint egy partizán, Egyet ha lép, kétszer bújik el, Tankok ellen dorongot cipel. Fanyar szellô köpenyt ráncigál, Füstöt foszlat, felleget cibál. Füstös kóró fura táncra kél. Testvérem vagy, márciusi szél. ======================================================================== Meghalt a visszhang Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Mindenkinek megmondom kereken: Immár elég volt! Meghalt a visszhang, leomolt a fal. Egyszer volt, -- rég volt. Szolgált sokáig. Csak zörgettetek, S én mondtam: tessék! Selypítettétek: légy olyan szíves! S ugrottam: kötelesség! Karban zengtétek: Megbocsáss, hogy így Cibáljuk széjjel Az egész napod! -- Semmi, mondom én, Hosszú az éjjel! Cigányzenével udvaroltatok Udvart körültem. Kezemet csókoltátok nedvesen, S le nem törültem. Mesternek és atyának mondtatok Vállamra ülvén, És voltam is és vagyok is, -- de már Betelt a törvény. Földrengés járt és leomolt a fal: Meghalt a visszhang. A megnyílt barlang már a szabad ég Szellôit issza. A napnak nyitja már a szívét, a víz Ezüst szagának, A madaraknak és a gyerekek Bölcs kacajának. S mikor a mennybolt miriádjai Fölém lobognak, Most tanulgatom, mit kell mondani A csillagoknak. ======================================================================== Bocsásd meg Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Bocsásd meg énnekem, Uram, Hogy jobban szerettem nálad A meggyet, a mézet, a hársfavirágot, Felhôk mesekönyvét, Apró gyerekek gügyögését, Fiúk-lányok mosolya lobbanását, Férfiak írott homlokát, Kezed játéka műveit. Bocsásd meg énnekem, Uram, Hogy szorgosabban látogattam A Sixtusi Máriát a názáretinél, Hogy Tamásnál, Teréznél Szomjasabban lestem az öreg Aranyt, Berzsenyi mennydörgését Meg Hamlet töprengéseit, Hogy a zsoltár orgonaszavát is Boldog voltam, ha átlophattam Paraszt magyar szó furulya-dalára, S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa, Hanem a rutafa nótája szűrt Meg a vizetárasztó tavaszi szél. De mondd meg, Uram: Behúnyhattam-e szemem elôlük, Mikor belôlük Te néztél reám? Bedughattam-e szavukra fülem, Amikor Te búgtál bennük Kimondhatatlan sóhajtásokkal? Nem mindegy-e az óceánnak, Hogy kádba merik-e vizét, Vagy metszett billikomba, Vagy akár egy horpadt gyűszűcskébe is? Emlékszel, Uram? a háborúban Egy rossz talpas pohárból osztogattam A hallgatag népfölkelôknek testedet, És eltöltötted ôket Tenmagaddal! Engem is eltöltöttél számtalanszor Csodálatos poharaidból, Millió poharaidból, S az oltárnál a Szent Kehely elôtt Úgy térdelek, mint hétpapos misén A füstölô diákonus: Szolgál, térdel és lóbálja a tömjént, De a Testet és a Vért már órákkal elôbb Magához vette egy csendes misén. Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom Egy századrészét el tudná fütyülni annak, Amit te mondtál énnekem magadról Egy parasztdal egyetlenegy sorában! ======================================================================== Isten áprilisa Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Sétál a napfény melegen A dunaparti köveken. Huzakodnak a zsinegen A kiskutyák bolondul. -- A szív is, hatvanon túl Ha nem csendül, de kondul. Fölüti rezzenôs fejét, Szűkelli megszokott helyét A gubbasztó öreg cseléd, Az évek forrta kéreg Burka mögött a lélek És azt bizsergi: élek. Nem táncol már, nem is szökell, De szállna mégis, szárny se kell, A napra ki, a hegyre fel, Akárhová, -- csak szállnék! Se gondolat, se szándék: A perc a szent ajándék. Csak ez a perc, csak ennyi kell: Míg kék mosollyal átölel Az allelujás ég-lepel S lényem magába issza A testtelenbe vissza Az Isten áprilissa. ======================================================================== A fordított Jónás próféta Évrôl évre -- 1948 Jegyzet De megtréfáltál, seregek Ura! Mi lett belôlem, milyen figura! -- Fordított Jónás, fejtetôre billent, Pedig a Hangnak sose mondtam ellent. Küldöttél, mentem. Hordtam az Igét Nem kerülgettem bolond Ninivét, Nem futottam, hogy le ne köpjön, sértsen, A szennyes szájat, kezeken a vért sem. Hajót kerestem, biztosat, sebest, Eveztünk, Ninivének egyenest. Már láttam kelni a csarnokok ivét, Már köszörültem a próféta-igét. Ó az az Ige! Asszonyt, gyereket, Amit szerettem, ami szeretett, Mindent elhagytam érte, -- érted, Isten, Hogy amire küldöttél, teljesítsem. És most, hogy már-már megölelt a part, Most küldted ezt az ôrjöngô vihart, Hogy minden, minden fejtetôre fordult, Szél, víz és ember, minden megbolondult. Akkor, látván, hogy nem segítenek, Akiket hívtak, a kisistenek, Az összetört, vergôdô, fejevesztett Bolond hajósok mind énnekem estek. Nem kell próféta, nem kell most a szó, Most kapitány kell, most parancsoló, Hát kormányozzam a hajót, vezérül, Ki a viharból és el Ninivétül. Így lett a szegény Jónás (a silány, De mégiscsak próféta) -- kapitány. Hol vannak már a ninivei partok! Te tudod, Uram, én nem, merre tartok. Próféták Ura, te akartad így, Hogy engem ilyen kísértésbe vígy? Így van megírva? Mert a lélek bennem Elnémíthatlan sóhajtozza: nem! nem! Ha rabságomat megelégeled, Szólalj meg, Uram, küldj immár jelet, Bizonyságul a szavad szomjazónak, Hogy jobbra hívtál, nem parancsolónak. Ha mást nem, küldj egy áldott cethalat, Hurcoljon meg a tengerek alatt, Vessen már véget a fojtó mesének, S vessen ki harmadnapra Ninivének. Siess, Uram, ne késlekedj sokat, Mert halálosan fáj és fojtogat Ami belôled bennem fúl: az ének. Ó engedj énekelnem Ninivének! ======================================================================== Érett nád Évrôl évre -- 1948 Jegyzet November sír a vonatablakon, Az esôn át ezüst a Balaton. Köztünk a partot glóriába vonja Az érett nád lobogó tűz-aranyja. Szemes, Zamárdi, Lelle ködben áznak. Lelkemben is zokogó tavat ásnak Míg végigdöcögöm a Balatont, Novemberi könny, decemberi gond. A ködbôl bólogatva rám merengnek Fel-felparázsló régi arany csendek, Egy arc, -- egy másik arc, -- egy harmadik, Melyen az Isten arca tükrözik. Az angyal hányszor megjelent e parton! Fejem a gondok vánkosán lehajtom, Mint egy piros térdeplô-bársonyon És könnyeimmel is imádkozom. ======================================================================== Téli áhitat Évrôl évre -- 1948 Jegyzet Csendesen, botfülű vonat! A szakrális lepel alatt Piheg a téli Balaton. Fehér áhitattal köszöntsük, Mint a csilingelô ezüst kösöntyűk A felnyújtott jegenyegallyakon. Csak ez, csak ez van, -- nincs se vér, se bomba, Nincs katakomba, Csak a szépség van, ez a hófehér. Vonat, egy percre tűrtôztesd a lángod, Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot A szépséggyilkos emberért! ======================================================================== Ejhaj, hóvirág! Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Ejhaj, hóvirág! Lesz még egyszer jóvilág, Február ha fáj is. Bárhogy bôg a bôjti szél, Mégis benne jôdögél S mézzel jô a május. Ejhaj, hóvirág! Ez a világ jó világ, Rajt az Isten ujja. Mégis egyik fancsalog, Másik meg az angyalok Furulyáját fújja. Ejhaj, hóvirág! Fogsz te is még glóriát Énekelni lelkem! Téli hó, vagy nyári nap: Így is, úgy is gazdagabb Termôbb lesz a telkem. ======================================================================== Jézus a Mátrában Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Terméskô falvértezetében, Szürkén, majdnem fenyegetôn, Égbeszúró háromszög fejjel Áll a templom a hegytetôn. Várnak néznéd: három falucska Süvegeli a zord tetôt: A fakanál-faragók népe Meg a szénégetôk. Lent, lent a völgyben mind a három, Ide nem jô fel senki se; Egyszer évben ha felsírallik Falai közt a szentmise. Lent, lent a völgyben a kisember, A kis élet sír és sürög, Fohászkodik a félig-élô És a haldokló nyöszörög. Pedig ha sír, pedig ha nótáz, Ha elsôt, ha végsôt sóhajt: Jézus nevét formázza mindig, Jézust hív minden emberajk. S idehallom, csendül a csengô Csepp oltárokon odalenn: Három helyen mutattatik be Az áldozat, a vértelen. Csendül a csengô, megy a Jézus, Kapaszkodik a hegyen át: Viszi a pap a köves úton A beteg ember vigaszát. Az emberész gondolta templom Ostyátlan virraszt a hegyen: A Jézus, mint a tejesember Házhoz megyen. ======================================================================== Invokáció egy szôrös hernyóhoz Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Valami zizzen a hajló fűbôl. Tétova lábam visszahôköl: Tavalyi levelek alomján Egy szôrös hernyó mászik lomhán. Kövér, hosszú, majd félarasztos, Úgy megfekszi a rôt harasztot, Temetô-szín fekete-sárgán, -- Ha másszor nézem, megutálnám. De most, hogy tele vagyok gonddal, Másképpen zsong felém a lombdal, Mást mond szépségrôl, mást a gondról Lomb közt az ég, fű közt a pondró. Ahogy elnézem, nem is csúnya: Finom bársony rajta a gúnya. Ej testvérkém, minek a szó itt! Majd csak elleszünk a gubóig. ======================================================================== Áraszd meg a vizet! Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám udvarára. Székely népballada Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám udvarára, Apám udvarára, anyám hajlékába, Hadd legyek mégegyszer, ha csak egy órára, Kisgyerek, a régi, pirosalma képű, Aki visszanevet a ránevetôre, Emberre, csikóra, lepkére, kavicsra, Meg túl a sövényen a sötét erdôre, Ahol elkezdôdik vége a világnak. Kutyát, ha morog rá, birkózni cibálja, Anyja ha kiszidja, megköveti szépen. Mesében, álomban, nagy nekiszánásban Kilencfejű sárkány mindakilenc fejét Tôbôl lecsapintja, Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám udvarára, Kigondoló székbe, dologasztal mellé, Hadd legyek mégegyszer régi, derék férfi, Szerszám-kalapáló, penna-élesítô, Szóra szót mondani, vallani, dallani Emberek elébe embermódra álló. Szíve közepébôl szakadott igéjét Tátongó emberek százan szomjúhozzák, Százan szomjúhozzák, ezren visszhangozzák, A szívükbe írják, párnájukba sírják. Az is aki hallja, az is aki mondja, Emberebb lesz tôle. Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem apám udvarára, Apám, öregapám pipázó padjára, Hadd lesem el tôlük, lesz-e belôlem is Zuhatag szakállú erôs öregember, Éjszaka virrasztó, nappal nem beszélô. Emberre ha ránéz, rajta keresztüllát, Az égre ha felnéz, azon is általlát, De sem embert immár, sem a levegôég Csillagai nyáját nem áhítja nézni: Csak befelé néz már, maga mélységébe, Maga mélységében mindent megtalál már, Amit Isten megmért földi halandónak. Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hadd vigyen el engem. ======================================================================== A Dunáról fúj a szél Évrôl évre -- 1949 Jegyzet A Dunáról fúj a szél. Aki vacog, nem beszél. Minden nap egy ráncot ás. Minden éjjel károgás. Hollók-e, vagy ördögök? Vagy a lelked böstörög? Ráncos költô, mi bajod? Kiapadt az olajod? Mi rozsdálta el a szád? Lenyeled a muzsikát? A hegedűd se állja, Berepedt a bordája? Ej, azért csak hegedű, Benne még a keserű. Ha nincs, aki hallgat rád, Magadnak is húzhatnád, Ha másképp nem, dugaszba: Csak hallaná a gazda. Vagy a lelked fogyott el? Vagy az Isten hagyott el? Talán te is maholnap Elszegôdnél Amannak? Tudod hiszen eleve: Néma ördög a neve. Ismerheted: fura úr, Kibe egyszer belebúj, Tűzbe-vízbe cibálja, De a zenét nem állja. Minden nap egy ráncot ás, Minden éjjel károgás. Hollók-e, vagy ördögök? Vagy a lelked böstörög? A Dunáról fúj a szél. Vacog aki nem beszél. ======================================================================== Csendes mise Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Viszem az Ostyát és a Kelyhet, De ma egyedül ünnepellek, Ó Közibénk Kívánkozó! A hívek kint az aratáson, Kis mezitlábas ministránsom Van itt csak s egy avitt anyó. Mint egy sziget az óceánban, Embertelen korall magányban A Serleg az oltáron áll. Vágynám hangosan énekelni, De a fiú nem tud felelni, A nénikém meg szundikál. Magam vagyok. De mint a fáklya, Gyúl ki bennem az Ige lángja S a lelkem tűzzel eltelik: ''Hol ketten-hárman én nevemben...'' Hárman vagyunk itt! -- Isten engem, Te vagy, Uram, a negyedik! Kifordulok, karom kitárva Minden-lélek-átkarolásra, S Az Úr veletek! mondanám, De valami különöst látok, Egy nem ismert világosságot A kisfiún s a vén anyán. És hallok is: valami halkan Felém szüröngô titkos dallam Küld odaátról kóstolót? Vagy csak a fiú szorgos ajka, Amint nagy boldogan hadarja Az Et cum spiritu tuó-t? Vagy álmából a néni tért meg, S most a meghitt rózsafüzérnek Gyöngyein ringatózik el? És a Jelenvaló elébe Az ártatlanság és a béke Iker imája énekel? Mindegy: az én halló fülemnek Végtelen világok üzennek A néma templom-űrön át, S míg rámtapad e tiszta négy szem; Bensômben tornyosodni érzem Az Örök Halmok sóhaját. ======================================================================== Találkozás Évrôl évre -- 1949 Vasárnap reggel, a kis falun át Beteghez vittem az Úrvacsorát. Lassan lépdeltem, némán zsolozsmázva, Köpenyem alatt, szívemen, a Táska. Még csendes volt köröttem a világ. Két gyerek hajtott két szakasz libát, Emberi lelket mást nem esett látnom: Három kutyával volt találkozásom. Az elsô farkcsóválva, csendesen, Mellém szegôdött békességesen. Föl-fölnézett rám. Ez valamit érez! Az állat, lám, húzódik Istenéhez! A másik valahonnan hirtelen Kirohant és ugatott éktelen. Hogy is tudhatná szegény árva féreg, Hogy kire habzik szájában a méreg! A harmadik hasalt egy ház elôtt. Láthatóan nem érdekeltük ôt: Megnézett félszemével hunyorogva És visszasunyt a jó meleg vacokra. Aztán beértem. Így volt. Nincs tovább. Többet nem láttam embert, sem kutyát. Kebelemben az áldott Búzaszemmel, Így találkoztam az emberi nemmel. ======================================================================== Ablakomba, ablakomba... Évrôl évre -- 1949 Jegyzet (Változatok egy népdalra) Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. Aki kettôt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág. Hát még aki minden embert, minden lelkes állatot, Arra jár még e világon nem-szeretem állapot! Ó te világ bujdosója, szegény árva szeretet, Bizony, bizony emberek közt sosem volt nagy keleted. Idelöknek, odarúgnak, ajtó mögött a helyed, Mint akit az atyafiság kegyelembôl tűröget. De ha jön a szűk esztendô, ha az élet odavan, Minden ember odatalál, ahol te vagy, biztosan, Te, ki mindig csak vetettél és sohasem aratol, Hogy és hogy nem, te szelsz nekik kevesedbôl falatot. Ablakomon, ablakomon kéregetôk kopognak, Kunyorálnak egy kevéske szeretetet magoknak. Ide hallgass, felebarát, megmondom, ha nem tudnád: Magadnak is minden jóval tele van a tarisznyád. Nem is tudom, mennyi minden gyönyörűség belefért! Apád, anyád beletömte amit áldott keze ért. Nyisd ki hamar, sose kérdezd: adnak mások, nem adnak? -- Adj belôle, amit adhatsz, mingyárt több lesz magadnak. Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. Aki kettôt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág. Hát még aki nem is szeret, csak úgy elvan, vagyogat: Olyan, mint egy öreg házon a lehámló vakolat. ======================================================================== A Csörgô patak Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Cserlomb alatt mohos kövön ülök. A Csörgô patak altatón csörög. Nagy kövek közt fodor hullám forog, Gondolatom is vele kanyarog. A hullám sír, nyújtózik, elfelé. Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé. Nyugtalan ágon hintál a levél. Honnan jön a szél? Hova megy a szél? ======================================================================== Kettôs szivárvány Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Elült a zápor, elnyugodott a szél, Felhô-barlangok tömbjei omlanak, S a hegy dicsôült homlokáról Felkel a nap biboros korongja. Jöjj, nézz a napba, nézd: csupa láng, csupa Szépségig-érett végig-elég öröm, Pedig már fonja szemfedôjét A konok ég könyörtelen ujja. De ô nem bánja; mit neki éjszaka, Mit a halál is! Él, amig él, ragyog S szépsége édes aranyával Önti el a keserű világot. Nézd, nézd a felhôk mámoros ünnepét, A szépség színes templomi zászlait Hogy lengetik, hogy bontogatják Tornyosodó meseváraikból. Nézd a szivárványt: kétfonatú öve Kétszer karolja át a kitárt eget! Nézd, és öleld, öleld, halálig, Ezt a szegény gyönyörű világot! ======================================================================== Mátraszentimre Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Mátraszentimre, csepp falu, Pirostetôs házkoszorú Cserzöldhajú hegyhomlokon. Eperszemként szopogatom Az édesillatú nevet, Mely bújócskázva rámnevet A kacskaringós utakon, Hová lábam szeszélye von, Mikor fel-felpillant reám Egy-egy szemérmes encián. Édes név: Imre: ifjuság! Megifjítod a vén Hutát. Új minden: a sok döccenô Szekér sikálta utcakô, A templom, mely messzünnen int, A félig-tarlott hegygerinc, A fösvény csorgó csöreje, Az ágaskodó gödölye, A sompolygó huncut kutyák, Meg a meztélláb kis pulyák, Kik futnak és sikonganak És bôrükön barnáll a nap. S az útnak hátat forditó Kis faluvégi házikó, Ahonnan a csivitelô Fecske-anya cikáz elô Az otthonos eresz alól Öt apró csôrt tartani jól, S hol engem is kézbôl etet Az anyaízű szeretet. Fiatal szellô, fűszeres, Mely nem panaszol, nem keres, Csak lengeti a lombokat, Arcon legyint és símogat, És lelkembôl lassan kifú Mindent, ami gond, ami bú, És félálomba döngicsél. Honnan jön ez a tiszta szél? A messze Tátra küldi-e? S a tömjén felhôk földije, Mik arra messze északon Nyúlonganak hallgatagon A messze-messze kék felé, A mozdulatlan ég felé? ======================================================================== Bocsássatok meg Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek, Ki ma vagyok és holnap elmegyek, És szél se fújja többé lábaim porát, Bocsássátok meg gôgöm mámorát, Hogy úgy merek eszmét cserélni véletek, Mint egyenrangú kistestvéretek, S úgy hallgatom kegyelmes hallgatásotok, Mint akik közt bizalmas egy titok. Mert egy-egy ilyen méltóságos estelen, Mikor az emberzajgás elpihen, És mintha zöld-arany dicsfényben fürdenék Magam is, mint a néma völgyfenék És túlnan a bozontos cserfalomb sörény A Kékes álmos oroszlánfején, Ilyenkor bennem egy szelíd húr megsajog: Sejtem, tudom, érzem: itthon vagyok. És lassan-lassan bennem is, mint odalent Eluralkodik az erdei csend, Elernyedeznek mellemet szorítani Lidérceim jégkörmös ujjai, Elalszik minden, nyugtalanság, büszkeség, Az öntudatnak már csak annyi üszke ég, Amennyivel a nagy hegyormok nézhetik A furcsa felhôk szép játékait. ======================================================================== Két asszony Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Kendôs néni, kék köténye karton, Országúton ül az árokparton. Ráncos arcát verejték belepte, Nagy kosarát lerakta a gyepre. Roskadozva cipelte idáig, Maga-magát meg a kosarát is. Mi van benne, gyümölcs-e vagy zöldség? Meg a munka, meg a nehéz költség! Meg az ôszi, meg a téli gondok, Meg az apró pendelyes porontyok, Akik este éhes csôrrel várják Megadják-e az urak az árát? Jön is egy már: nagy zöld szemüveggel, Fiatal nô, kezén kisgyerekkel. Ruha bizony több lehetne rajta, És hát bizony festékes az ajka. Könnyű ennek! ennek semmi gondja! -- Elôttem a kicsi szoba, konyha, Konyhából a szennyes kicsi udvar. A rendelô, meg az Oti-doktor; Fáradt doktor közönyös kis arca, Aki végre ide beutalta. Három félnap állta sorát érte, Amíg ezt a két hetet elérte. Nagyon jó itt, kellemes is, szép is, Fel-felriad éjszakánkint mégis: Eltűnôdik: meggyógyul-e? hátha! Számlálgatja, hány nap van még hátra. Számlálgatja: futja-e a pénze Hazamenni, meg valami szépre, Hazavinni, (el kell tenni félre!) S gyôzi-e majd erôvel a télre? De ha felsüt a piros nap reggel, Habos tejet iszik a gyerekkel. Hamar-hamar, siessünk sétálni: Fut az idô, jól ki kell használni! Kézenfogja a kisfiút szépen, S míg sétálnak, az jár az eszében, Mit adhatna valami jót néki, Vitaminost... ,,Hogy a körte, néni?'' ======================================================================== Mandolin Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Csendes éj. Lámpám leoltom. Fenn a fénylô égi bolton Üldögélô furcsa holdon Mandolínoz valaki. Selymeshúrú mandolinja Mintha tücsökhangon hína, Engem hína: gyere ki. Kinn a harmat, s a szitáló Holdsugarak szôtte háló A világot ellepi. Olyan friss a rezge pára, Mintha a Teremtô szája Most lehelte volna ki. Én is itt, holdas magamban, Zárt szemem redôin át Érzem minden pórusomban A kezdetnek illatát. Ereimben rég kifáradt Kútfôk új ezüstje árad. Most olyan vagyok talán, Mint mikor Isten fejében Megvillantam eszmeképpen A teremtés hajnalán. Vérig és velôkig áthat Holdsugár és sejtelem: Hátha mind csak tünde látszat Ami játszik itt velem! Hátha itt sincs még az óra, Még egyéb nem is vagyok, Mint a keltô legyen szóra Szomjazó szelíd agyag. S holnap tán a szent Hatodnap Hajnalára harmatoznak (Nemtudói jónak-rossznak) Körülöttem mindenek, S rámköszönt a boldog Éden, Mely az Isten örömében Sorsomul teremtetett, S nem lesz benne undorító Embermérgű csalfa kígyó, Sem kígyók, sem emberék. ======================================================================== Te Deum Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Téged Isten dicsérlek és hálát adok mindenért. Hogy megvolt mindig a mindennapim és nem gyűjtöttem másnapra valót, hála legyen. Hogy mindig jutott két garasom adni és magamnak nem kellett kéregetnem, hála legyen. Hogy értenem adatott másokat s nem kellett sírnom, hogy megértsenek, hála legyen. Hogy a sírókkal sírni jól esett és nem nevettem minden nevetôvel, hála legyen. Hogy megmutattál mindent, ami szép és megmutattál mindent, ami rút, hála legyen. Hogy boldoggá tett minden, ami szép és ami rút, nem tett boldogtalanná, hála legyen. Hogy sohasem féltem a szeretettôl és szerethettem, akik nem szerettek, hála legyen. Hogy akik szerettek, szépen szerettek és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen. Hogy amim nem volt, nem kívántam, és sohasem volt elég aki voltam, hála legyen. Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen. Hogy megtarthattam a hitet és megfuthattam a kicsik futását és futva futhatok az Érkezô elé s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen! Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! -- hála legyen, Uram! hála legyen! ======================================================================== Mária és Márta Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Elment a Jézus. A városba ment. Közeledett a Húsvét. Lázár kapuja küszöbén Két asszony üldögél A térdét átölelve, Mária és Márta. Márta mondja: Nem fogadta el a meleg köntöst. Fázni fog szegény. Mária mondja: Nem akarta, hogy vele menjek, Kinek mondja, ha fázik? Márta mondta: Éhes volt, Kellett aki megterítse az asztalt, Megtöltse a korsót. Mária mondja: Fáradt volt, Kellett aki leterítse magát A lába elé szônyegül. Márta mondja: Ha visszajön, Leoldom a kötényemet, Lábához ülök és hallgatom. Mária mondja: Nem jön vissza. Közel a Húsvét, Követni fogom messzirôl. A küszöbön ültek, Átölelve tartották a térdüket És sírtak. Aztán felálltak, Az egyik kosarat öltött És kenyeret tett a kosárba. A másik korsót vett a kezébe És olajat öntött a korsóba. Aztán átkarolva egymást Elmentek A názáreti Máriához. ======================================================================== A Mindennevű Évrôl évre -- 1949 Jegyzet {bmc minden.bmp} Mindennevű, hogyan szólítsalak? Nazianzi Sz. Gergely I. Mindennevű, hogyan szólítsalak? Mindenarcú, hogyan tapintsalak? Mindenszívű, hogyan szeresselek? II. Titkosrendôr, polgári ruhában, Az utcán ôdöngôk semleges mosolyával arcán, Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt, Nadrágzsebében a szolgálati fegyver, Állán bozontos álszakáll: Mint az árnyék, mint a gond, Úgy szegôdik a megjelölt nyomába, -- Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják, Családi körbe, hivatalba, Moziba is, a bársonyos homályba, Vagy kettesben az espresso kerekasztalához Egy forró feketére, -- akárhová, De mint az árnyék, mint a gond, Mögötte jár. Van. És várja a percet, amely megállapíttatott, S lecsap könyörtelenül, Mint fölemelt marok a légyre S amaz ott marad, -- összelapítva, Mint összezárult marokban a légy. Így jársz utánam: így mondták nekem Kajlahátú bölcsek, Szorongó szentek, vaksi jámborok. Ám amikor az utca zuhogó tömegében Már olyan egyedül vagyok, Mint erdôben a gyermek S ólomtuskók a lábaim, Már-már leülök a járdaszélre, Vinnyogni, mint a siketnéma koldus, Ilyenkor némán elmész elôttem, Közönyös arccal, zsebredugott kézzel, Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel, S egy pillanatra -- lámpafény függönyrepedésben -- Odamelegszik rám a szemed. Cinkos tekintet ez, Csak ennyit mond: Hiszen tudod! Rabló mosolyog rablótársra így, Vagy indiánra indián, Amikor a gyerekek játszanak És a semmire-se-jó felnôttek között Elosonnak nesztelenül. A járókelôk nem vesznek észre semmit, Csak én tudom: a térdem tudja, Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát, És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint: Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek! III. Máskor meg a villamoson: Függök a fogódzó kötélen, Csak az összepréselt embertestek tartanak, Izzadt szemem sóvárogva pislog Egy-egy elfoglalt szék felé: Egyszercsak fölkelsz a helyedrôl (Kigombolt ingű, húszéves fiú), A könyvet, amit olvastál, összecsapod És Tessék! mondod ismerôs mosollyal. IV. A múlt héten egy kisgyerekben láttalak. Guggoltál a sétatéren És házakat építettél Homokból és hulladékból. Fölnéztél rám a földrôl Huncutkás mosollyal: ,,Látod, mit építek? Máskor mást építettem, Naprendszert és csigabiga-házat. Építeni jó. Gyere, építsünk együtt!'' És én melléd telepedtem a földre, Te pedig megfogtad a kezem És vezetted, És betűket írtunk a homokba. V. A minap egy kutya jött be a szobába, Egyenesen hozzám. A térdemre tette szelíden Az elsô lábát. És fölnézett rám szelíden: ,,Nem lehetnél hűségesebb? Én mindvégig hűséges vagyok.'' Le kellett sütnöm a szememet És majdnem hangosan kimondtam A szentpéteri szót: ,,Menj ki tôlem Uram...'' De Te jobban tudod, mit gondolok. És nem mentél ki tôlem. VI. Ablakomat megkoccantja a szél. Értem: sétálni hívsz. Megyek. VII. Fuvoláz felettem a lomb. Altass el engem. VIII. Szeszélyes az erdei ösvény. Jöttem utánad. A patak vize csillan. Térdelve hajlok fölébed. Oltsd el szomjúságomat. IX. Egy ember nagyon kiabált. (Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, Sikerült neki minden, Csak az élete nem.) Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: ,,Hol van az Isten? Még sohasem láttam az Istent, Ki látta?'' Mit tehettem szegénnyel? Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. Sírt. X. Tegnap egy ember állított be hozzám És bizalmasan közölte velem, Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra Ítélet van kimondva rám. Az értesülés megbízható helyrôl származik, És jó lenne, ha megfontolnám, Kár volna értem. Annál is inkább, mert csak rajtam áll És ellenkezôleg: nagy lesz a becsületem, Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak. Nem szóltam semmit. Hallgatva ültünk. Aztán megszólalt újra: Hogy úgy-e voltaképpen Nem is igaz az igazán, hogy láttalak. Csak úgy mondom, hogy mondjam. Megint nem szóltam semmit. Hallgattunk megint. Aztán megszólalt harmadszor is: Hogy vajon látlak-e most is? ,,Igen, feleltem, A szemedben, felebarátom.'' Még egy darabig ültünk egymás mellett És hallgattunk. Aztán fölkelt, és kezetfogtunk És elváltunk, két jóbarát. XI. Álmodtam. Széken ültem, Elnök voltam a könyvek kongresszusán, A könyvek ezre körülöttem ült, Mint Niceában a szakállas atyák. Az egyik mondta: ,,Messze az Isten, a hetedik égben, Az angyalok és démiurgoszok között.'' -- ,,Helyes, mondottam, de kevés!'' A másik mondta: ,,Közel az Isten, az emberi szívben, Csak ott találod.'' -- ,,Helyes, mondottam, de kevés!'' A harmadik: ,,A természet az Isten, A lények végtelen során Bontja ki végtelen magát.'' -- ,,Szép, szép! feleltem, de kevés!'' A negyedik: ,,A nép az Isten A történelemben fejtôzik ki egyre.'' -- ,,Kevés, kevés!'' Az ötödik: ,,A minden az Isten, Én vagyok ô, és te vagy ô, és ô is ô, és minden ô.'' -- ,,Nem elég, nem elég!'' A hatodik a semmirôl beszélt, A hetedik számokat recitált, A nyolcadik a moszkvai Confessiót, A kilencedik atombombáról énekelt prefációt És a tizedik Einstein evangéliumát. És még sokan, sokfélét és sokáig És minden egyes más nyelven beszélt. És én csak kiáltoztam egyre: -- ,,Kevés! kevés! nagyon kevés!'' És minden székbôl egy-egy könyvtekercs gurult elô, És a tekercsek összeálltak És torony akart lenni belôlük, Mint ama régi, Szennár mezején. Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek, És másztak és sürögtek Izzadtan, izgatottan, Fölfelé, fölfelé Mint Himalája fejének a hangyák. És már éppen fel akartam egyenesedni a székben És igazságot tenni, De fölébredtem. Éjszaka volt. Éjszaka voltál. XII. Könyv a térdemen, A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel: Ablak a Végtelenbe. Itt ülsz az ablakban, mellettem És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod És szertehajtod, egyre sebesebben, És összefogod, egyre szorosabban, Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok Miriárdokszor miriárdjait. Fölemeled a karodat, És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében, Leejted karodat, És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében. És eltűnök én is; elpihenek én is Árján az Ütemnek, Amely innen, térdeimrôl Mozgatja a Mindent. XIII. Mezítlábas asszony az országúton. Kenyeret visz, abroszba kötve. Szép kerek gyürkés cipót. Teli a levegô kenyérillattal. Teli a lelkem illatoddal. XIV. Ma volt a legnehezebb. Tükörbe néztem, úgy esett, S Te onnan néztél vissza rám. És belém állt az értetlen csodálkozás: De, Uram, ezt az ötletet! De, Uram, tisztesség ne essék szólván, Jobbnak gondoltam az ízlésedet! Akaratlanul a fejemet csóváltam, Rosszallóan csóváltad a fejed Te is. És akkor elszégyelltem magamat: Eszembejutott barátom, a professzor, Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája elôtt, Valami fertelmes férget boncolgatott És látván arcomon az undort, Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal: ,,Mit tudod te, szegény laikus, Hogy, milyen csodálatos ez!'' Igen, Uram, -- mit tudom én? Mit tudok én!? Mire visszatettem a tükröt a fiókba, Hangosan nevettem. XV. Este van. Elment az utolsó látogató. A folyosón lecsavartam a villanyt. Itt vagyok. Szokott helyeden, A kis támlátlan széken, Az ajtó és az üveges szekrény között, Ülsz és vársz. Egyedül vagyunk. Leeresztem az ablak függönyét. Így, most segíts egymásba néznünk. És holnap reggel, Harmadik harangszóra, Megtöröm a Kenyeret. ======================================================================== Hej, voltam én is fiatal Évrôl évre -- 1949 Jegyzet Hej, voltam én is fiatal, Hej, éltem is világom, Mint tiszta vízben fürge hal, Füttyös rigó az ágon. Rég volt, talán igaz se volt, Most bezzeg máshogy élek. Hamvas felhôk közt vézna hold, Avarban zörge lélek. Éjféli utcán nyargalok Sivalkodom a kürtôn, Zárt ajtón és zárt ablakon Kopogtatok kísértôn. De némán rácsodálkozik Ég-föld a néma szóra, -- S megkérdi: ,,Hát ennek meg itt Mi keresnivalója? Bocsássatok meg kedvesek, (Immár csak ennyit kérnék), Hogy egy kevéssé úgy tegyek Még, mintha most is élnék. Csak a hegyes kakast lesem, Törvénytudó kísértet, A jelt, hogy békességesen Meghitt síromba térjek. ======================================================================== Mint egy fáradt csiga Évrôl évre -- 1950 Jegyzet Mint egy fáradt csiga Verejtékezve hordja börtönét, Évetlen évek óta hordod Fojtó csigaházad, a gondot. Nem is te ôt: már téged ô cipel, Magadnál ötvenszer nagyobb, Erôlködô csepp hangyaférget; Zihál a melled és csuklik a térded. Belégubózol, mint egy sunyi sün, Tüskepáncélod szétmered. Jaj, kívül-belül gyilkos köpeny ez; Kívül riaszt, belül vérig sebez. De most az Isten egy napot, Egy lélegzetvevôs napot, Embernek valót, engedett, -- Siess, hajítsd le terhedet! Hajítsd le, aztán vedd fel újra, Ne bánd, ha még a lábad reszket: Vedd fel, de úgy vedd, mint Simon, A cirénei, a keresztet. ======================================================================== Azért... Évrôl évre -- 1950 Jegyzet I. Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod: a mái nap kincse még a tiéd. Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna: ameddig a nap fenn zarándokol az égen, addig imádhatod Istent. Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra: addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat. II. Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az esô: ma örülj az édes napnak. Ha szobádba börtönöz a zápor: örülj a tikkadt fű-fa örömének. És ha az életet veri el az áradat: örülj az élet-alomja halálnak. III. Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek, mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál, sírj értük és imádkozzál, mert igen nagyon nyomorultak. Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik, mintha mostoha lenne és kaján: te hálát mondani meg ne szűnjél, mert nagyobb ô a mi szívünknél. Agyunknál, szívünknél nagyobb. ======================================================================== Hogy mit szeretnék? Évrôl évre -- 1950 Jegyzet Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni, Kenyéren-vízen, és a Csendre várni. A napfénybôl elég már egy sugárnyi, A szép világból egy akác-levélnyi. A bölcsek köve, bölcsek könyve sem kell, Szónak beérem már a Miatyánkkal, Villany helyett a síró gyertyalánggal, Az Ember helyett már az emberekkel. Ó emberek, ti ôrült kedvesek, Hagyjatok élni még egy keveset, És megáldani a veszett világot. Élni és imádkozni, semmi mást: Hétszer napjában: megbocsásd! És hetvenhétszer: megbocsátok. ======================================================================== Szegfű Évrôl évre -- 1951 Jegyzet A szívemen egy szegfűszál. Karcsú nyelen gyöngyös kehely, Könnyű, akár a hópehely -- Még messze tôlem a halál! Szirmát arcommal illetem És szívom selymes illatát. Ó illat, illat, ifjuság! Ó áldott, áldott életem! Ôrizd meg ezt az illatot Az alkonyatnak, Irgalom. Hosszan állítsd meg Ajalon Völgye fölött a gyors napot. ======================================================================== Hajnali kertész Évrôl évre -- 1951 Jegyzet Még a füvön csepereg a harmat, A sok ember most fordul a falnak: Legédesebb ilyenkor az álom. Kertek alját csak egyedül járom. Egyedül-e? Nem egyedül mégsem: Öreg bácsi jár a csemetésben, Le-lehajlik, fiatal módjára, Szinte földet seper a szakálla. Kurta neki a nehéz nap gondja, Hogy így már az elején megtoldja? Vagy hogy élni siet az öreg csont? Becses a perc, ha közel a fejront! Becses a perc, igazad van, bátya, Annak, aki elperegni látja. Hát még nekem, aki azt is érzem, Hogy semmi sem múlik el egészen. Jó így, bátyám, éljünk a jelennek, Ki a percnek, ki a végtelennek, Te plántádnak, én is az enyémnek, Aludjanak amazok szegények! ======================================================================== Sétál az Isten Évrôl évre -- 1951 Jegyzet Alszik a júliusi éjen Az Isten szép világa mélyen. Halk szellô álomittasan Az alvó kerten átsuhan. Piheg a kert termô reményben. Az ágyások közt kék kötényben, Állán hosszú fehér szakáll, Sétál az Isten fel s alá. A répák és a petrezselymek Lábai elé térdepelnek. A glédaálló tengerik Bokrétájukat lengetik. A vén akácfa lombja bókol, Mint szentséges processziókor, S a szégyenlôske rozmaring Felé az Isten csókot int. És mintegy karmesteri szóra, Kezdôdik a tücsök triója, A macska lágy ütemre lép, Hozza házát a csiganép, És jönnek a kutyák s az Úrnak Lábához dörgölôdve bújnak, S Ô mindnyájukra ránevet: ,,Hát hogy s mint vagytok, gyermekek?'' Így ér a házig mosolyogva. Benéz az apró ablakokba: Zárt ablak, ajtó, fülleteg Ágyakban alvó életek. Az Úr megáll, egy pillanatja Arcukat végigsímogatja, Ráncokba vonja homlokát És fejcsóválva megy tovább. ======================================================================== Esti ballagás Évrôl évre -- 1951 Jegyzet Esteledik. Ballagok. Rövidülnek a napok, Hűvösödnek az esték. A szilvafát megszedték. Elvesztettem valamit? Zörren a fű: itt van, itt! Keresgélek a porban; Zizzen a lomb: ahol van! Szelet ígér piros ég. Mi az, amit szeretnék? Maradnék, vagy mehetnék? Hátra van a szüret még! Fura nép az emberek: Búcsúzkodni nem szeret, Nyugton mégis meg nem ül, Csak búcsúzik mindentôl. Hamuhodik már az ég. Még egy kicsit ballagnék! Csendesebben, holnapok, Lábujjhegyen járjatok! ======================================================================== Béke, béke... Évrôl évre -- 1951 Jegyzet Köszönöm nektek, pilisi hegyek, Hogy jóságosak vagytok és szelídek És engedtek elringatóznom Vonalaitok zöld hullámain, Olyan önfeledten, Mint az anti-világban, Amikor még olyan csendesen sírdogáltak A világ eresztékei, Hogy föl sem ébredtünk rája. Nem akarok fölébredni most sem. Nem akarom hallani most sem a sírást. Mért hallani olyat, Amin segíteni nem tudunk? Mire volna virrasztani ébren, Mikor az éberség csak arra jó, Hogy a holnap gyötrelmeit elôrecibálja, Gyilkosául a mának. Ringassatok fenyô-hullámok, Dajkáló hegyek, Árassz el hársfa-illat, Játszó gyerekek édes visongása, Kérôdzô kecskék, fuvolás rigók. Fogd le szempilláimat, Békességes alkonyi szél. Zümmögjétek mindnyájan velem együtt, Istennek szelíd nem-ember alkotásai, De nem szomorúan, és nem dacosan, Hanem a zöld lomb ringó örömével, A kék ég ölelô jóságával, Hegyek hullámzó áhítatával, Hogy azért is és mindig elôlrôl, A gonoszoknak igazulásul, Rútaknak szépülésül, Emberségül az emberteleneknek: Béke, béke, béke, béke... ======================================================================== Hegyeken túl is -- innen is Évrôl évre -- 1951 Jegyzet Hegyeken túl is, innen is, Vad tengeren szelíd sziget, Isten veled Klotildliget. Melynek szívén forró fejem Pihentetô vánkost talált Isten veled, kedves család. Most megszakítjuk a mesét. Most jön a komolyabbika. Agyô, Péterke, Pannika. Már csörgetik a láncokat, Csak hajtsuk hű nyakunk oda. Szervusztok, Kormos és Duda. Búcsúzom immár tôled is, Te félbemaradt költemény: Te nyári én, te jobbik én. De hadd legyen még folytatása, Hadd ne maradjak rímtelen: Mondd rám a rímet, Istenem! ======================================================================== Himnusz Kalazanci Szent Józsefhez Évrôl évre -- 1952 Szentje és atyja Kegyes Iskoláknak, Nagyra törekvô nemes ifjúságnak Hitre, tudásra, szép életre, jóra Példaadója! Zsenge korodtól hallottad a Hangot: A hivatásét, mely szívedben zsongott S mentél utána egy életen végig, Róma szívéig. Hittel utána Isten hívásának Mentél szívéig szegény ifjúságnak. Szent nyomaidban vívja nemes harcát Ifjú magyarság. Híven a széphez, az igazhoz, jóhoz Állhatatosan az Isteni Szóhoz Menni elôre, hogy az Úrhoz érjünk: Légy a vezérünk. ======================================================================== Bizonytalanság Évrôl évre -- 1952 Jegyzet ,,Viszontlátásra!'' -- mondod búcsúzóra ,,Jövôre!'' -- mondanád, és megzökken a szó. Jövô! -- de mit hoz máma még az óra? A búcsúzás, ki tudja, nem búcsúztató? Nem tudhatod, mi vár az utcasarkon? Mi húz a levegôben? a föld alatt mi váj? Reggel ha ébredsz, vár-e csendes alkony? Mit hoz, ha elpihensz, a reggeli sugár? Egyre-kettôre három jön-e? kétes. Nem tudhatod, mit írt felôled odafenn Eleitôl a Könyv, a hétpecsétes, És lenn mit ír elô fejedre az Ütem? Bekopogtatsz szomorú embereknél, S ha közelükbe érsz, nevetnek untalan; És egyre sírnak, akikkel nevetnél. Csak egy a bizonyos: minden bizonytalan. Ha erre fordult életed kalandja, Végy nagy lélekzetet, s amint jön, úgy fogadd. Merj ugrani kicsinybôl a Nagy Bizonytalanba, Az Egyetlenbe, mely bizonynál bizonyabb. Nézz a szemébe a bizonytalannak, Mondd: Itt vagyok, jöhetsz, magam megyek eléd: Nincs váratlan, nincs nem-szeretem annak, Aki a csillagokba ágyazta életét. Csepp káderei mi a Tervezônek, Elôre, teljesítsük, ami ránk szabatott: Futószalagján térnek és idônek A Végtelenbe nyúló Műszakot. ======================================================================== Szél a Pilisen Évrôl évre -- 1952 Jegyzet Lombringató erdôszegély, Lombringató, gondringató. A Pilisen sikong a szél. Szabad-e ülni csendesen? Szabadon, széltôl mentesen? Sikong a szél a Pilisen. Szabad-e élni rendesen, Mintha nem volna semmi sem, Se szél, se tél, se könny, se gond? A Pilisen a szél sikong. ======================================================================== Ballagás a Pilisen Évrôl évre -- 1952 Jegyzet Gondolatoktól körülrajzva leülök a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott s úgy bugyborékol most, mint 800 év elôtt. Prohászka: A Pilis hegyén Ballagdálok a vén Pilisen, Az ezredes erdô lelkét lesem. Málló köveken, zörgô avaron Régvolt magyarok nyomait kavarom. E kövön tán a táltosok Regesajkú népe áldozott. Amott a völgyben szíthatta tüzét Remeték apja, boldog Özséb. Az irtás földön amoda át Feltűrt csuhájú bence-barát Irtotta az erdôt, törte rögét És pingálgatta pergamenét. A forrásparton itt pihent Tán tegnap is még a Püspök, a szent. Látom most is, amint meditál, Fákkal, füvekkel összeáll S ezüst fejével tovalebeg, És elnyeli lassan a rengeteg. Zsibongó fejjel járdosok, Elnyargaltak a táltosok. Elfeküdtek a remeték, Némák a romok, köveik feketék. Múlt már, rege már a Püspök is, Mese vagy magad is már, néma Pilis. Megyünk-e mi is már aludni, mesék, Ha kibontja az éjszaka szemfödelét S egyedül marad ébren a rengeteg, Elsiratni a szenteket? ======================================================================== Tücsökszó Évrôl évre -- 1952 Jegyzet Búg a szellôn a hegyoldal, Beszélget a teliholddal. Holdas fű közt tücsök cirpel. -- Hitted-e, hogy ennyit bírsz el? Lám a tücsök hegedűlget! Nyeld le hát a keserűdet, Hegedűlj a hűvös holdnak: Mit tudod, hogy mi lesz holnap? Mit tudod, de mit is bánod! Elfogyott a tudományod: Csak a szíved ki ne hűljön, Csak a tücsök hegedűljön. ======================================================================== Ó tiszta csend! Évrôl évre -- 1952 Jegyzet Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; És állítsd el a rádiót. Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet És benne minden földi jót. Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, Melyben a gondolat villámai teremnek, A zengô percek ihletét, Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen Zenét suhog a szent setét. A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: Hűség, barátság, szerelem. Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, Amely odalent nôttél a lét elôtti létnek Hangtalan örvényeiben! És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, A hallhatatlan hallható. Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, Amikor a magát megtáró Végtelenbôl A föld szívére száll a szó. Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, Az Istent, aki elvonul. Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiában: Suttogó szellôn járt az Úr. Gépkattogása közt a rohanó jelennek Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, Egy pillanatnyi pihenést. Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: Csak az él, aki benned él. Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szemérôl a fátylakat leoldja, Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: A csend-foganta Kegyelem. ======================================================================== Az elsô sárga levél Évrôl évre -- 1952 Jegyzet A fák alatt feküdtem, Merengve fölfelé. Hát ellibeg fölöttem, Bénán, aszály-ütötten Egy sárga tölgylevél. Könnyelmű szél zilálja Az asszu lombokat, De nem leng több utána, Csak ô az ôsz leánya, Az elsô áldozat. Egyetlen, aki lenni S nem-lenni is megért. Valami hívja menni -- Menni-e vagy pihenni? -- Nem kéri, hogy miért. Mért éppen ô az elsô? És mért ilyen korán? Mért nem dajkálta essô Kis életének elsô És utolsó nyarán? Nem kérdez és nem lázad, Panasza, könnye sincs. Hűlt erein alázat Halk zizegése bágyad És lelkemen legyint: ,,Törvényemet betöltöm: Édes volt odafönn, És jó lesz lenn a földön. Azt, ami lesz, köszöntöm, Ami volt, köszönöm.'' ======================================================================== Az ôsz dicsérete Évrôl évre -- 1952 Jegyzet Fiatal arcnál, fiatal szemeknél Láttál-e szebbet a vén nap alatt? A lánynak mondja: Rózsafán születtél! És a világnak: Én megváltalak! De jár az év, és teljes lesz a rózsa, Tejes tavaszból tüzet szív a nyár: Gyermek apára, tengerek hajósra, Isten és ember férfiúra vár, Aki szeret, de nem hogy ôt szeressék, És cselekszik, mert szent a kötelesség. De legzengôbb a lomb zenéje ôszkor, Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs. Elzúg a harc és elzajong a hôskor: Harcosnál, hôsnél emberebb a bölcs. Ó lombos erdôk ôszi orgonája Milyen teli-mély a te muzsikád! Ezer sípod egyszerre intonálja Az emberlét ezernyi dallamát. Tavasz illata, nyarak szenvedelme S a tiszta tél kristály nyugalma benne. Ó emberélet édességes ôsze, Te vagy az összhang és az árnyalat. A tavasz benned fanyarát legyôzte, Erdôtüzeket, aszályt a nyarak. Magára ismer benned mind a kettô S te mind a kettôt áldod, érleled. Piros nyaradnak nem volt lángja meddô S magtalan nem lesz szép fehér teled. Mert a szivárvány színei megérve Elsimulnak a ránctalan fehérbe. ======================================================================== A keresztút / I. Stáció Évrôl évre -- 1952 Jegyzet A Rend és a Szabadság védelmében, Törvény és Birodalom érdekében, A Cézár és a Jehova nevében: Az ítélet kimondva fejére. Íme az Ember Indul a Koponyák Hegyére. Kétezer éve: A Rend és a Szabadság védelmében, Törvény és Birodalom érdekében, A Cézár és a Jehova nevében Mindennap új-új pálca töretik. Íme az Ember, a nyomorult Ember Ítéltetik és öletik. Halljátok-e az ezredeken át Az el nem múló ítélet szavát? Hol hangzik el? ki szövegezi meg? Mindegy, testvérek, az ítélet egy, Mert egy az Ok és az Értelem Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem. Minden halál és minden szenvedés Egy úton jár és egy irányba néz: Vérhullás nélkül nincs engesztelés. Az ítélet, a nagy Szentencia A bűn törvényes, egyszülött fia. Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk És bűnt szülünk minden lehelletünkkel: Az ítéletet, mely harsog felettünk Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre. Krisztus ostorát éjente-naponta Eleitôl hány ember bűne fonta, S hányé ólmozza makacsul manap! Melyiknél lennék makulátlanabb? A bűn tajtékoz minden nap körül, S az ítélet a bűn méhében ül. A bűnök óceánja végtelen: És mely bűntôl vagyok szeplôtelen? Ki ellen szól az ítélet, ki ellen? Minden embernek minden bűne bennem, Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen: Ahhoz kiált, aki az anyaméhben Szólítja szabadságra a magot. És minden bűnért felelôs vagyok. A szomszédomnak nem volt kenyere, S nekem jóval a tányérom tele. Rám nézett, és a szívem megesett, Nem adtam mégsem, csak egy keveset. S ha bôven is, csak a selejtesébôl, Ha javából is: csak a fölösébôl. Ha meg egyszer a magamét feleztem, Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem, S az igazságos mennyei Király Kezeibôl a jutalom kijár. S bár tudtam: tettem csak annyira méltó, Mint a gyermeké, aki cukorért jó, A mézes szájíz mégis megmaradt És meg-megveregettem vállamat. Holott a szomszéd... s mind az éhesek... Uram, vállalom az ítéletet. Mindenkiét, Uram, mindenkiét! Az egyik ember bűne a beszéd, A másiké a csend, a cimborás. Kárhozatra vet a káromkodás, De sok meg azzal lesz pokolra méltó, Hogy meg nem zökken ajakán a szép szó. A békesség is bűnné válhatik, Ha Isten dörgeti villámait, És elgáncsolhat avval is az ördög, Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet Az Isten-kép megcsúfolója lett. Vétkezhet azzal is a tunya szellem, Hogy vétlen marad a vétkezô ellen. Hát hol az ember, hogy bűnös ne lenne? S hol esett bűn, hogy én nem voltam benne? Ha minden ember a felebarátod, Feles akkor az áldás meg az átok, Közös az érdem, a bűn is közös: Mindenkiért mindenki felelôs. Te is, testvérem, én is az vagyok És vállalnunk kell a gyalázatot. Az emberiség péntek-éjszakáján A mi késünkön vérzett el a Bárány. Mikor Pilátus eltörte a pálcát, Mi tartottuk a mosakodó-tálcát, Hogy mossa kezét meggyalázott székén: Mi ordítottuk rekedtre a gégénk: Feszítsd meg ôt! és Mirajtunk a vére! Mi kergettük a tagadásba Pétert, És a vigyorgó szolganép elôtt Mi tagadtuk meg háromízben Ôt. Arcába köpni mi voltunk serények, Mi sürgölôdtünk -- nagyzsoldú legények -- Ólmozott szíjjal vérét ontani. Mink a lator is, a baloldali, Ki a kereszten is káromkodott, És mi vagyunk Júdás, az áruló Júdás, kinek meg nem születni jobb. Születtünk: emberek vagyunk. Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk. Te, ki az ítélôn ítélkezel, De bűne bánójával könnyezel, Halld elfúló szavam: Csak egyedül ne, csak a Bárány Nyomán indulhassak oda, Hol elejétôl fogva vár rám Keresztemmel a Golgota! ======================================================================== A keresztút / II. Stáció Évrôl évre -- 1952 Megroncsolt testtel, homloka tövisben, Indul az útnak az elítélt Isten, Vállán a kereszttel. A kezemet, Uram, Jaj, a kezemet soha ne ereszd el! Hát én is immár idáig elértem! A teljeskorig most lett, hogy megértem: Jön, jön felém már a kereszt, Elment elôttem a Fájdalmas Ember A nagy kereszttel és azt mondta szemmel: Itt van: szeresd! Érzem, hogy nô ki vállamból keresztem. Én nem kívántam, ó én nem kerestem: Ha fölsejlett a fájdalom, A színétôl is félve oldalogtam, És dideregve bűnbánón vacogtam, Hogy nem bírom. És mostan imhol megtermett magától. A reggeltôl-e, vagy az éjszakától? Mindennap újra megterem. Még álmomban sem láttam eddig arcát, És mégis-mégis: énnekem faragták, Megismerem. A történelem volt a faragója, A rámköszöntött getszemáni óra Vérizzadása szülte meg. Amitôl eddig megóvtak a mennyek: A Bensô Éjnek hogy mélyére menjek, -- Most küldenek. Ó én kezdettôl rámszabott keresztem! Elfogadom, Uram, de hogy szeressem? Tán igazabban ölelem, Ha engeded, hogy azoké lehessen, Akikért ezt az életet szerettem, A kegyelem. Hadd indulok hát a keresztes útnak! De a gyengének, de a nyomorultnak Uram Jézus, Te adj erôt, Vagy elbukom az elsô durva szónál. De hiszen minden stációnál Te jársz, Uram, szolgád elôtt! ======================================================================== A keresztút / III. Stáció Évrôl évre -- 1952 Terhe alatt a szörnyű fának, Terhe alatt a tenger bűnnek, Mik láthatatlan madarakként A két keresztes ágon ülnek, Terhe alatt a világ elejétôl Világ végezetéig minden rossznak: Az Úr leroskad. Ó porig megalázott Jézusunk, Hát itt a porban, itt találkozunk! Ó be mienk vagy! Most rád ismerek! Leroskadt Isten, roskadt emberek. Ó emberebb te minden embereknél, Vérünk és húsunk, emberfia, testvér! Verejtékünk hordod és vérhullásunk: Ó hogy szeretünk -- ó hogy megalázunk! Patkók alatt és korbácsok alatt Arccal csókolod a véres sarat, Lába elé terülsz a csôcseléknek, Föl sem nézhetsz már arcába az égnek. Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk, A magunk szennyes szintjére cibálunk. Ó tudjuk jól: nem a szegény kereszttôl, Nem testi kíntól, hogy lábad meging: Századokon, ezredeken keresztül Zuhognak rád a bűnök: bűneink. Az én bűneim ülnek a kereszten: Esned kell, Uram, mivel én elestem. Én voltam, aki elgáncsoltalak. Ó hogy szeretlek, -- ó hogy bántalak! De hogy bánthatlak, hogyha úgy szeretlek? És ha bántalak, hogyan szerethetlek? Így volt akkor is, ama régi órán, Amikor legelôször csapott a Gáncsvetô rám. Az érthetetlent ki értheti meg, Az elsô jajt, elsô elestemet? A gyilkos dallamot megrebbenô szívemben, Lent, énem hajszálgyökerei alján, Mely legelôször ringatott el csalfán A bűn végzetes félálmába engem. Mi lehetett az elsô buktató? Cukor? Gyümölcs? Füllentés? Durva szó? Vagy egyszerűen a rossz unalom? -- Olyan nagyon régen volt! nem tudom. Csak azt tudom, de azt erôs bizonnyal, Hogy megbántani nem akartalak. És mégis: tudom és tudtam, iszonnyal, Hogy megbántottalak. Talán nevét sem tudtam még a rossznak, S prédája lettem valami Gonosznak. Valami hangnak, amely sohasem Szűnt el azóta bennem zümmögni csendesen: Zümmögni egyre, ami jól esett, Ami édesség, ami élvezet, Ami könnyű, amivel nincs veszôdség, És legfôképpen: semmi felelôsség. Ismeretlen hang volt és érthetetlen, Nem az én hangom, nem is énbelôlem: Mindenestül más, idegen. És mégis, mégis, mégis énbelôlem: Én lettem más, én lettem idegen, Más is és idegen is: érthetetlen. Csak azt tudom, hogy kettévált a lelkem, Hogy amit nem akarok: akarom, És hogy kettônek lenni fájdalom. Azóta így van: megyek Teutánad, Megvarázsolt vas a mágnes felé, -- Hova mennék? az Ige titka nálad, Az életé, az én életemé, -- S egyszerre csak elfut a föld alólam, Hurok rántása lépô lábamon: S fekszem a földön, élettelen ólom. -- Akartam? Nem akartam? Nem tudom. Arcom meg-meglegyintik angyalok: Szépség, Igazság, izzó látomások, Elsuhanó szárnyakkal rám suhog Minden bizonynál bizonyabb hívásod. Megyek feléjük, mint az alvajáró, A látás józan mámora elönt, Hét nap járom a tiszta fényözönt: Nyolcadnap reggel lomha szürke háló Égen és földön, lépteim nyomán Langyosan ásít álmos ingovány, Zöld békanyál a köntösömre loccsan, Pedig szemem fönnjár a csillagokban. Lábam a lucskot, szemeim a fényt Egyszerre isszák: melyik vagyok én? És melyik leszek holnap s azután? Hogy fölforgassa szívem fenekét, Hoz-e valaki élesztô ekét? S jó magot a felmagzott gaz után? Mert én Uram, ha csak magamra bíznád, Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát, Ugyan nem volna benne köszönet! Nem, Uram, nem lesz benne örömed, Hacsak a tenyértörô ekevasnak Neki nem állsz Te magad is velem, Ó konkolyölô, szántó Kegyelem. Mert él és fáj és sír bennem a kettô, És nincs ami megszabadítson ettôl, Csak a Te véred, csak a Te kereszted, Csak a Te felém sikoltó elested: Azért kell buknod, hogy én el ne essem, Hogy az én kettôm újra egy lehessen. Hogy bűntelen bűn, én elsô elesésem Múljon el egyszer végelgyengülésben. S ne legyen már több, mint egy ködös emlék, Mint foszló felhô nyári dél-egen: Fátyla hűsén át megérezhetem A bírhatatlan Teljes Nap kegyelmét. Te, ki magad bűnömmel eljegyezted És megölelted értem a keresztet, Aki megengedted a zuhanást, De nem azért, hogy lelkem megalázd, Csak mert a mélyben annál jobban érzem, Milyen magasban szabtad ki a részem: Mikor rámzúdul, mint az út pora, A másik én veszejtô mámora, Hozzád kiált a mélybôl lompos ajkam: Akard, hogy úgy akarjam, És megöleljem én is a zuhanó keresztet Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek! ======================================================================== A keresztút / IV. Stáció Évrôl évre -- 1952 Megy a Jézus a Kálváriára, Fejében a töviskoronája. Véres rózsák verték ki a testét. Megy a Jézus, viszi a keresztjét. Most elôször roskadt el alatta, Vad pribékek keze fölrángatta. Szeges szíjak a húsába tépnek, Borzalommal kísérik a népek. Szeges szíjak csontig elevenbe. Jön az úton Szűzmária szembe. A szemébôl mennyek mosolyognak, De szívében hét tôre pokolnak. Nézi Jézust, nézi a keresztfát, Azt a véres, verejtékes orcát, Azt az Arcot, azt az édes-egyet, Aki az ô testébôl testedzett. Kis Betlehem boldog éjjelében Ô ringatta ámuló ölében, Ô mosott rá, fôzött és dagasztott, Ágya szélén de hányszor virrasztott! Ruhácskáit szôtte, fonta, foldta, Haj pedig már akkor is de tudta...! Ó hogy nézte távolodó képét, Mikor elment, három éve, végképp! Nézi most is, rogyadozó testtel, Kicsi fiát a szörnyű kereszttel. Nézi, nézi, fátyolodó szemmel. Megy a Jézus, utána a tenger. Véres úton, végestelen hosszan: Tenger ember, férfi, gyerek, asszony. Véres tajték veri ki a mesgyét. Valamennyi viszi a keresztjét. Nem hiányzik senki sem a sorból: Legelöl a tizenkét apostol, Utánuk a számolatlan ezrek, Ködbeveszô végtelen keresztek. Ott piheg a sok mái szegény is: Édesapám, édesanyám, én is! Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is! ======================================================================== A keresztút / V. Stáció Évrôl évre -- 1952 Cirenébôl jött, messze földrôl, Munkából jött, az anyaföldrôl, Mindenképen a föld fia. Kényszerítették, Hogy véghezvigye boldog tettét: Segítsen az Isten Fiának A keresztet hordoznia. Jött a szántóföldrôl, az áldott mezôrôl, Éppen hogy elfogyott a munka kezérôl. A réti virágok, a szelíd olajfák Voltak a társai, azok vigasztalták, Azok is biztatták kövér esztendôvel, Földekben, fiakban áldott jövendôvel, Egyébre, nagyobbra vágyát sose mérte, Tartotta a Törvényt, az Urat dicsérte, Izrael reményét várta türelemmel: Ábrahámnak igaz fia, igaz ember. Ha a hév nap után a hűvösön este A sok kicsi szájnak kenyerét megszegte, Boldogabb, békésebb ember nem volt nála. És most megragadják s borzadó vállára, Melyen még az egész nap terhe ott reszket, Rárakják a térdet csuklató keresztet. Tiltakozott elôbb, küszködött, kiáltott: Mi közötök hozzám? mi közöm hozzátok? Nem vagyok én rabló, lator, útonálló, Rendes ember vagyok, dolga után járó. Sohasem volt nekem életemen által Semmi ügyem-bajom semmi hatósággal. Azt sem tudom, mi ez, hogy így összecsôdül Ez a tenger népség városból, mezôrül? S ez a boldogtalan! -- Dehát a dolgotok Tegyétek! -- mit bánom! -- csak engem hagyjatok. Így a cirénei, de hiába morgott, Nem állta végül is a sziszegô ostort. Vállával alája feszült a keresztnek, Szétnézni alóla csak azután kezdett. Miféle menet ez? Kik ezek a népek? Szíriai rongynép, római pribékek, Szitok a szájukban, a kezükön korbács. Utánuk sereggel a templomi szolgák. Nyomukon kövesült orcával lépdelnek Méltóságos vének, papi fejedelmek, A vérmocskos utat seperi, sodorja Köntösük aljának kétaraszos bojtja. Köröskörülöttük fenekedô zajjal Mind az egész város szemete, legalja. Csikorgó fogakkal, köpködve, sziszegve Az öklüket rázzák ezren amaz egyre, Kit veszteni visznek a Golgota hegyre. Ki ez a férfiú? Simon odafordul. Épen most rángatják újra fel a porból. Feláll, -- egy pillanat, csak egy, a szemébe, Jézus Simonéba, Simon az övébe: Veti neki vállát máris a nagy fának, Megyen a Jézussal, föl a Golgotának. ======================================================================== A keresztút / VI. Stáció Évrôl évre -- 1952 Ó Istenarc, kegyetlen Kínzástól éktelen! Ó Irgalom, egyetlen! Ó Jóság, végtelen! Méltó ki lenne Hozzád? Egy gyenge nô: Letörli véres orcád A keszkenô. Ó arcom, ember arca, Te bűntôl éktelen, Az Isten képe torza, Te jótlan, széptelen! Hallom amint esengô Szíved dobog: Ölelnéd, mint a Kendô, Vert Krisztusod. Ó lelkem, durva kendô, Mocsoktól keserű: Nézd, mennyi vár esendô Arc. amit letörülj: Kar nincs elég ölelni, Mindenfelé: Vert arcok, s valamennyi A Krisztusé. ======================================================================== A keresztút / VII. Stáció Évrôl évre -- 1952 Hasztalan görnyedez utánad a Cirénei A megosztott járom alatt, Hasztalan csorognak egybe a tiéddel Verejtékének súlyos cseppjei; Pihegô szívére szorítva a Kendôt, Hiába botorkál Veronika lépteid nyomán: És jaj, hiába hullámzik körülötted Melegítô két szeme simogatása Annak is, aki láthatatlanul hordja szívében Iker-mását a világ elejétôl rádrakott Keresztnek: Göcsörtös az út és roskatag a váll, Minden lépésen irdatlanabbra nô És súlyosabbra az elnyomó Kereszt: Ímhol másodszor roskadsz el alatta. Mintha mondanád: Édesanyám, Jó énnekem, hogy láttam a szemed, Jó éreznem, ha nem láthatlak is, Hogy rajtam a drága két szem, amelybôl Egyszerre ölel körül minden melege a földnek. Ó milyen jó volt ez a két szem, Mikor a didergôs Betlehemben a barlang hidegét Csókolta melegre melled buggyanó szerelme, És mikor a názáreti gyalupad mellett A munka verejtéke forróságát Hűsítette drága kezed simogatása. De most, anyám, most nem szabad: Most olyan kegyetlen nagyon kell Fiadat szeretned, Ahogyan szeretni csak te tudsz: Most nem szabad könyörülnöd, Most csak szenvedni, szenvedni szabad, Hordani együtt, kétségbeesett boldogan, Némán, néma Fiaddal, A néma Keresztet. És köszönöm neked is, Veronika nôvér. Köszönöm, amit rajtam cselekedtél. Vidd el magaddal Kendôd szívében Hálám véres Arcát, Emlékül, zálogul, vigasztalásul Magadnak és minden nôvéreidnek, Akik körötted sírva tolonganak És szívszakadva cselekednék, amit te cselekedtél, Csak éppen nincsen kendô a kezüknél, Csak éppen vissza ne lökné ôket lándzsája nyelével a zsoldos, És meg ne bénítaná kezüket-lábukat A rettegés, amely nem belôlük való, De jaj, erôsebb náluk. Köszönöm a Kendô melegét, szíved melegét, De most, most a hideget érzem, -- a sokakét, Akik kendôtlenül és szívtelenül követnek az úton És tôlem várják arcukra a kendôt, Amelyrôl Arcom virrasztó vére csorog, Az Arcé, melynek homlokát most Az út cinkos kövei zúzzák. Neked is, bajaim társa, testvérem, Simon, Köszönöm térded ropogó irgalmasságát, Vállad feszülô könyörületességét, Köszönöm morogva engedô elszánásod, Amellyel vállaltad a jármot, Azt sem tudván, mit és hová, És ki az, akivel egy ütemre tántorogsz. Köszönöm neked és minden testvéreidnek, Akik értetlenül és talán zúgolódva is, Hordják becsülettel szakadásig Tántorgó társaik keresztjét, És úgy nem tudják, mint te, Simonom, Hogy az Ember Fiával járják útjait, A Hegy felé, Hol elvétetnek a világ bűnei. Köszönöm, Simonom, tudom én, Mi van itt köszönni való, Mi nekem a te vasgyúró bárány-erôd. De megbocsáss, és el ne szomorítson: Most az egyszer még ez is kevés. Ketten vagyunk csak és emberek vagyunk csak (Ezen az úton mindaketten emberek vagyunk) Ketten, szemközt az évezredekkel: Ketten, akik emeljük a Keresztet, És milliók, akik húzzák, zúzzák, döngölik, nyomorítják, Kézzel és lábbal, rázuhanó iromba testtel, Szitokkal, röhögéssel, könnyel, sóhajjal, még imával is. Bocsáss meg, Simonom, Ha magammal rántalak a tôrélű kövekre, És bocsáss meg, ha majd felrángat az ostor S vasas lába az ordító pribéknek: Bocsáss meg, testvér, most roskadni kell, Most el kell esni, -- értük, Így van megírva. Hát én, Uram, hát én? Ó én nem mertem szembe jönni rád És szemedbe nézni a drága Szűzanyával, Inkább bújtam volna a föld alá is, Csakhogy bele ne kelljen néznem a Szembe, Mely látja a szívet és vesét. Ó én nem törtem át a lándzsák durva láncán Veronikával, -- inkább utána kaptam És kendôjénél húztam volna vissza ôt, Ha jobb, s erôsebb nem lett volna nálam. A Ciréneinek is csak integetni tudtam, Hogy jaj, valamiképen oda ne álljon, Közt vállalni veled, Mert még ki tudja, mi nem éri ôt is! Ó én nem vagyok senkire hasonló Azok közül, akik Téged szeretnek, Hát még Tehozzád, aki pedig oly nagyon Kívánsz hasonló lenni hozzám, Mindenben, -- egyet kivéve. Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád: Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni, Hogy mást sem tudok, csak esni és újra esni. De milyen esés ez, Uram! Engem nem a keresztnek súlya nyom el; A Kereszt húzna vissza állónak, egyenesnek. Nem az ostor hajszol elesni a kíntól: Az én ostorom inkább szólítana vissza A szép szoros-útra feléd. Engem a Golgota ködlepte homloka messzirôl Nem a szörnyű halál képével ijeszt, Hogy már az útban elfogyjon erôm a rettenettôl: Ha én a szemem hozzá emelem, Én már Téged látlak rajta óriás kereszteden, A mindenség minden szíve felé kitárt Ölelô karjaid énekét hallom: Hozzám jertek, akik terhelve vagytok, Én megenyhítelek! Hát mérthogy nem sietek feléd, Hát mérthogy botorkálok össze-vissza, Mindenfelé, csak arra nem, Ahol az vár, amirôl tudom, hogy a legjobb, Legénnekemvalóbb. Mért tipegek, topogok, tántorgok ide-oda szűntelen. Csak éppen háttal Hozzád, Jaj, háttal enmagamhoz is! Krisztus, Krisztus, másodszor elesett Krisztus, Akit ostorral ráncigál talpra a gyűlölet ökle, Fogj ostort, Krisztus, Ostort ellenem! Kiáltok Hozzád, Könyörgök Hozzád, keresztedért, Másodszori elestedért. Krisztus, állíts föl engem, Másodszor is állíts föl engem! ======================================================================== A keresztút / VIII. Stáció Évrôl évre -- 1952 Jeruzsálem leányai, Mind, ti keserves Máriák, Ne sirassátok az Ember Fiát: Timagatokon sírjatok, S fiaitokat sirassátok el, Mert ímhol a napok közel, Mikor boldog a magtalan leszen, A méh, mely nem szült sohasem, S az emlô, melyet nem szítt csecsemô. Akkor majd kiáltani kezdetek: ,,Szakadjatok reánk, hegyek, Halmok, takarjatok el!'' Mert ha így jár az eleven, Száraz fa sorsa mi leszen! Száraz fa, szikkadt árok szélén, Aszott gyümölcs, hernyósodort levél én. Sírjak-e magamért? Itt is, most is, megint miattam, Ki magamat már annyiszor sirattam, Olyannyi potomért! Nem, nem, a keresztúti könnyek Ne mossák már a telhetetlen ön-nek Unt köntösét többé soha: Méltóbb özönnel azokat sirassátok, Kikhez a szépség, kikhez a szabadság, Kikhez az élet mostoha. A boldogtalan bűnösökre öntsd el Könnyeid árját, rájuk ontsd a könnyel Ölelkezô szánalmadat, Akik nem tudják, hogy mit cselekesznek, Mikor az értük roskadó Keresztnek Hurcolnak öngyilkos hadat. Ôket sirasd, ha nem sirattad eddig, Bennük sirasd, a legislegkisebbik Személyében is az Urat. Csak egyet, egyet nem szabad siratni: Egynek nem szabad sírni, sem siratni: A férfit ne sirasd! Férfi vagy? Itt a kereszt: állj alája. Férfi vagy? Itt a Krisztus: kövesd a Golgotára! A többit majd ott megtudod. Csak kettô van a földön férfi: Légy János, vagy légy Cirenéi, -- A Krisztus a te Krisztusod! ======================================================================== A keresztút / IX. Stáció Évrôl évre -- 1952 Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, A szörnyű út után, A szörnyűbb cél elôtt, Harmadszor is leroskad a Keresztviselô. Mi, elesett apák megesett fiai, (Merjük e mondani: Mi keresztviselôk?!) Merjünk megállani a Roskadó elôtt? Mi, kik a megszokott bűn kitaposott, avitt Baromcsapásait Járjuk nap-nap után, Berzenkedôn se már, fásultan és bután, Vakon és siketen, akár az unalom, Mint az igás malom Kerengô vén lova Köröz egy vak körön, se té már, se tova. Ajkunkon ki se hűlt Barabbás neve még, Szorongó csôcselék: Honnan vegyünk erôt, Hogy szólítani merjük a Keresztviselôt? Így kiáltsunk-e: ,,Krisztus, háromszor elesett, Nézz rám és nyújtsd kezed, Hogy el ne bukjam én Legalább ott, a végsô, halálos Hegy tövén!'' Vagy keserű torokkal inkább kiáltsuk ezt: ,,Zuhanj reám, kereszt: Szétmálló életem Egy jó földindulással tán újrakezdhetem.'' A mindent fogja benned, ki mindent újrakezd. Zuhanj reánk kereszt, Hogy véres két karoddal lelkünket átölelje Az elesés malasztja, a fölkelés kegyelme. ======================================================================== A keresztút / X. Stáció Évrôl évre -- 1952 Nap, húnyd le szemérmes szemed, Forduljatok el, égi szellemek, Meg ne lássátok ôt. Letépték anyja-szôtt mezét, Leszaggatták varratlan köntösét, S most itt áll ország és világ elôtt, A zokogók és röhögôk elôtt, Az Ember Fia, meztelen. Hát én, Uram? Mi lesz velem, Ha eljön egyszer ama nap, Mikor lábunkhoz omlanak Az ember-szôtte fátyolok, S úgy csupaszon bámul reám Az emberiség, a kaján És a kíváncsi angyalok, És meglátják, hogy ki vagyok! Ki is vagyok, én Istenem? Feleljetek, te száj, te szem, Te arc, te mell, lábam, kezem, S amelynek úgy kedvét kerestem, Szárnynevelô föld-férge, testem, Én börtönöm és kalodám És titokzatos palotám És templomom, felelj nekem, Te Isten képe s állaté, Hogy az én vagyok te vagy-é? És hallom minden pillanatban A választ, vérben, szívben, agyban: ,,Igen'' -- lükteti egy ütem, A másik azt dobogja: ,,Nem.'' Hát hullj le rólam, test-lepel, Te testen-túli én, felelj: Külsôm izgalmas belseje, Vizeim rejtett kútfeje, Repülôgépem repülôje, És szél is, szárnyam emelôje, Te áramtalan huzalon Álmatlan izzó fény-neon, Nem vér, és mégsem vértelen; Hústalan-húsos értelem, És te, szuverén hatalom, Ki ösztönt, gondolatot, gondot Elfújsz és mosolyogva mondod, És ki se mondod: akarom! Lélek, tudat, szellem, titok: Te nálam kisebb és nagyobb. S a fénytelen, hangtalan éjbôl. Sugárzik a válasz a mélybôl: ,,Én én vagyok, én te vagyok: Te nálam kisebb én nagyobb'' A kisebb most némuljon el, Az szóljon, ami énekel: Dallam, imádság, szerelem: Ami van is, de nem is úgy van, Az életen innen és túlnan, A véges arcú végtelen: Én pontnál pontabb centrumom, Mi vagy? -- honnan vagy? -- nem tudom. Mégis, mégis tôled remélem, Hogy libegô mécsláng személyem Megsejti egyszer, ki vagyok. ,,Vetkezd le éned, s megtudod!'' Ó meztelen Krisztus a hegytetôn, Légy irgalmas vetkeztetôm! ======================================================================== A keresztút / XI. Stáció Évrôl évre -- 1952 Áll a Kereszt az ég alatt, A föld felett. Tajtékot ver lába körül A gyűlölet. Alul halálos gyűlölet, Fölül halotti csend. Föld kiveti, s be nem veszi Az ég sem odafent. Ember Fia, Ember Fia, Egyedül vagy a puszta végtelenben! -- Én Istenem, én Istenem, Miért hagytál el engem? Egyedül lenni: emberek között Elátkozott, Egyedül lenni: az Isten elôtt Elkárhozott, Egyedül lenni: önmagadnak is Csak undora, -- Hát ezt is, ezt is megtapasztalod, Ember Fia! Ha fáradt, mint a holttetem Szíved s velôd, S egy vérszegényke gondolatra sincs Immár erôd, Önmegvetésbe s unalomba fúl A küzdelem, És elűzni a déli döghalált Reménytelen: Alvadt szívedben a kétségbeesés Fel-fellobog, Elterülnél a földön: nincs tovább! És: nem vagyok! Imádkoznál, de szívtelen imád Csak káromol, Szólítanád az irgalmas halált És nincs sehol: Akkor lassan elkezded sejteni, Talán-talán, Mit láthatott csütörtök éjjelén A Getszemán: Ki az, kit a Krisztus verejteke Meg nem hatott: Az Akaratot, amely nem a te Akaratod. Kiáltanál az értô ég felé, De nincsen ég: Felissza fúló sikolyod lehét A semmiség, -- Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt És ki az Úr, A nagy Kereszten, ha mellette függsz Áldozatul. Az áldozatban ott megoldatik Minden titok: Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató Felelni fog. Ott, akkor: ,,Istenem, én Istenem!'' -- Kiálthatom. Ott, akkor, Benne még magamat is Megválthatom. ======================================================================== A keresztút / XII. Stáció Évrôl évre -- 1952 Felkiáltottál: Beteljesedett. És lehajtottad fejedet. Igen, Uram, közel a nap, Talán az óra, tán a pillanat, Amikor félrebillen a fejem, Amikor én is beteljesedem. Mondjam-e úgy, ahogy elzörren a húr? Vagy hogy a Létnek óceáni tükrén Egy leheletnyi hullám elsimul És elkezdôdik egy új csepp öröklét? Akárhogyan, -- én beteljesedem: Eltelt, letelt, betelt az életem Szemem nem issza már a zsenge rét, A lombok és az alkonyok színét, Fülem nem hall már rímet, sem mesét, Orgonaszót s a fátyolfű neszét, Nem érintem már lelkes ujjaimmal Emberek ujjain át a csodát, Akik közt élve emberré lehettem, És akikért magamat is szerettem: Ezentúl, -- már csak odaát. Beteljesedett, -- vége van. De beteljesedem-e én magam? A tenger eszmét, a gondolatot, Amelyet itt gondolnom adatott, Végig tudom-e gondolni odáig? Öröm és bú és szenvedély csodáit, Mik lelkem alvó Siloe-színét Annyit kavarták gyógyító habokba, Végig tudom-e hullámozni még? Annyi a szó még, ami kavarogva Zsongatja vérem, csiklandozza nyelvem, És annyi dal, amit elénekelnem Normámul szabatott: Mondja-e majd a lelkiismeret, Mikor eljô az ,,Elvégeztetett'', Hogy elvégeztem a feladatot? Vagy csak az élet lesz, ami lezárul, És az embernek vég-szentenciául Ez lesz ôszinte sírirat: ,,Élt ennyi évet és félben maradt''? A dallamot ha meghal is, ne bánjad, Ha csonka is; elég volt önmagának. Nem amit zengtél, hanem ami voltál! Átvette-é tapogató zenéd Az isteni Hangmester ütemét? A hangjegyeket olvastad elégszer: Csak rajtad állt, hogy ennyivel elégszel, Vagy addig virrasztasz s imádkozol, Amíg odáig felnyújtózkodol, Hol ujjaiddal kitapinthatod Az óriás vezérmotívumot. Lettél-e, mire ô hangolta lenned? Vagy giccsbe fulladt és szirupba benned A szeplôtelen hang, amit a Mester A mindenségben egyetlenül-egyszer Számodra, csak számodra komponált? Ültél-e ittas éjszakákon át A makulátlan billentyűk felett Lesve a fösvény pünkösdi Szelet, És lángja könyörtelen ihletében, A verejték aranymosó vizében Virrasztottad-e reggel-délben-este Az igazit, a magadét keresve A Tiszta Forma józan mámorát? Mert nincsen megállás a kegyelemben S töredék minden, csak a Szerelem nem. Bűn és erény, igazság, tévedés, Hang és összhang és diszharmónia: Mindennek eggyé kell olvadnia. Kell valamennyi, és minden kevés, Ami nem minden, ami nem egész. Csak a minden a beteljesedés. Lehajtott fejű Krisztus a kereszten: Immár a föld emlôit eleresztem. A föld tejével telnem szűk-kevés: Csak Tebenned a beteljesedés. Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül Árnyak suhognak. Már-már nehezül A forró szerszám hűsödô kezemben. Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem! ======================================================================== A keresztút / XIII. Stáció Évrôl évre -- 1952 Drágalátos szent testét A keresztrôl levették Szegény Jézus megpihen Szűz Mária öliben Szűz Mária ringatja Ölelgeti, siratja Édes lelkem, kis Jézuskám, Hát így jöttél vissza hozzám! Nem így feküdtél ölemben Karácsonykor Betlehemben! Sírtam pedig ott is én: Jaj de fáztál, kicsikém! Hát amikor, nyakas gyerek, A templomban fölleltelek! Mit is mondtál, te szívtelen: ,,Atyám házában a helyem''! Kánában az esküvônél Mikor megpirult a vôfény, Én meg nálad reménykedtem, Jaj mit mondtál, te kegyetlen! (Most is küzdök a sirással!): ,,Asszony, mi közünk egymással!'' Hát mikor az átkozottak Lépteiden ólálkodtak, Hogy féltettünk! Odamentünk, Be se mentünk, csak üzentünk. Mit üzentél ki, te pogány: ,,Hát ki az én édesanyám?'' Miért voltál oly kegyetlen? (Ó te drága, te egyetlen!) Mindég ilyen gonosz voltál, Végül is csak elpártoltál, Odahagytad bús anyádat, Nekimentél a világnak, Lettél betegek gyógyítója, Bűnösök bátorítója, Mindenki mindene lettél, El csak épp engem feledtél. Soha többet meg se nézted A kihűlt anyai fészket. Mire megint megláttalak, Bukdostál a kereszt alatt. És most itt vagy az ölemben, Meggyalázva, összetörten. Már el nem vesz tôlem senki. Hát így kellett ennek lenni? Tudtam én jól, rég megírták A keserű nagy próféták, Simeon is megmondotta Karonülô kiskorodban. Kiolvastam eleitôl Ama Gábor szemeibôl: Hogyha nem is mondta hanggal, Tudta már az okos angyal, Hogy mi vár rád, hogy mi vár rám; Hogy te vagy a Pászka-bárány, Égnek-földnek gyönyörűség, Csak anyádnak keserűség. De ne gondold, kis bárányom, Hogy valahogy visszabánom Amit egyszer mondtam: legyen. Amen, én egyetlenegyem! Legyen, amint meg van írva: Elengedlek már a sírba. Odaadlak kebelemrôl, Úgy sem szakadsz le szívemrôl. Soha el sem is szakadtál, Mindég az enyém maradtál, Örömömben, gyászomban, Mint egykor a jászolban. Mikor hűvös szókat mondtál, Értettem én, hogy mit mondtál. Mikor mondtad: ,,Nincsen anyám!'' -- Úgy értetted: ,,Tudod, anyám!'' Mondtad: nincsen közöd velem, -- Megértettem: egy vagy velem. Veled voltam a kereszten, Hulló véreddel véreztem. Végig, mindig veled voltam, Veled vagyok most is, holtan. Halott leszek három napig, Míg az Írás be nem telik. Harmad hajnal mikor éled, Én is veled visszatérek. Mert örömben, fájdalomban Nem élek én csak fiamban, Nincsen ami elszakasszon: Én vagyok a Boldogasszony. ======================================================================== A keresztút / XIV. Stáció Évrôl évre -- 1952 Állok a legutolsó stációnál, Várom a beteljesedést. És szembejön a Gyászmenet, A Krisztus-temetés. Legelôl József, Nikodémus, Meg a keserves Máriák. El-elkapdossa siralmukat hozzám A golgotai szél: ,,Temessük el, sietve, Meg ne alázzák a halálban is! Fürösszük fűszerekbe, burkoljuk tiszta gyolcsba, Kôbolt szívébe fektessük pihenni, Hozzá ne férjen a gonosz világ, Mely kivetette magából. Nem így gondoltuk, jaj nem így! Bizakodtunk, Hogy teljessége megjött az idônek. Eljött és beteljesedett és elment az idô. Immár nincs bizakodni miben. Sötét dolog embernek lenni! Temessük el, temessük el!'' Jönnek, jönnek jelvényeikkel A népnagyok: Annás és Kaifás Szolgástul, katonástul. S elburkolódzva köpenyébe a nyugtalan Pilátus is. Csattognak a vezényszavak: Elôre, ôrök, pecsétet a kôre! Vértek vegyék körül a sírt! Mindennek vége legyen! Katonák, fejetek a zálog! Temessük el, temessük el! És tárt karokkal állanék elébük: Megálljatok, testvérek! Hiszen ismeritek az Írást, Prófétákat és Sybillákat És János mennydörgéseit: Megértétek a harmadik napot, Láttátok, illettétek ôt És tudjátok, mi történt Jeruzsálemben, Rómában és mind a világon Kétezer éven át. És tudjátok, hogy mi érlelôdik Az ég felhôiben. Hihetitek-e még, hogy el lehet temetni Az országot, Mely nem e világról való? Mit ér a szó? Mit ér a kard? Nem tudjátok-e, hogy meg vagyon írva: ,,Meg fogják látni, akit általvertek!'' ,,Mindent tudunk!'' -- zokog fülembe a szél És sírnak mind a Máriák. Tudjuk, feltámadott, Tudjuk, élt és uralkodott, Kétezer évig állt a Trón, De hol van az Ország? A szívekben élt, a milliószor milliók szívében, -- Hol vannak a szívek? ,,Ha Isten vagy, szállj le a keresztrôl!'' Mondták nevetve a papifejedelmek, ,,Ha Isten vagy, szállj be a szívünkbe!'' -- Mondottuk sírva mink. De Ô nem szállt le a keresztrôl, És elszállott az emberek szívébôl. Temessük el és menjünk vissza élni, Hálóinkhoz, áruinkhoz, könyveinkhez, asszonyainkhoz, Legyen már vége a meddô reménynek, Felejtsük el ígéretét, Melybôl nem lett Beteljesedés. Elment, elhalt híre a Hangnak, Azóta embernek lenni még sötétebb. Legyen egyszer mindennek vége! Temessük el, temessük el! Mindent tudunk -- sziszeg fülembe a szó, Fejüket hajtogatják a papi fejedelmek És mintha mosakodna, Úgy dörzsöli Pilátus a kezét. ,,Mindent tudunk, mindent jobban tudunk, Most másodszorra okosabbak lettünk. Most nem érjük be néhány vértes ôrrel. Nem, nem, fogjatok kardot és követ, Mert mi lenne, ha fölkelne másodszor is És megint azt találná mondani: >>Békesség nektek, Én vagyok!<< Mi lenne abból, ha szemünkbe nézne S lenne csakugyan békesség velünk? Legyen csak eltemetve végképp! Temessük el, temessük el!'' Valami kozmikus vezényszó Lüktet a légen át: Mintha fölkelne az emberiség, Temetni a Krisztust. Ott van a menetben mind, aki él, Jók és gonoszak, hitetlenek, hívôk, Mind ott vagyunk, mind ott vagyunk. Valami kozmikus dobszó veri a taktust, S mindenfelôl, koncentrikus körökben Ömlik az emberiség: Temetni a Krisztust. És minden nyelvén a megváltott És visszaváltatlanított emberiségnek Egy láthatatlan pálca ütemére Zuhog az egyetemes ének: ,,Temessük el, temessük el!'' Valahol A kristálytenger fölött, A Szék elôtt Feszült inakkal áll az Angyal. Szemei mint a villám, ruhája mint a hó, Áll, vár és alig-alig gyôzi kivárni A Harmadnap hajnallatát, (Nem is harmadik igazán, -- Isten türelme is feszült a pattanásig: Csak egy éj, egy nap, egy hajnali perc) És lendül a szárny, És lebben a kô, És elhangzik a mindenségben: ,,Békesség nektek, én vagyok!'' ======================================================================== Pannonhegyén, öreg padon Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Pannonhegyén, öreg padon Melegszem a pólyás napon. Melegszem is, borzongok is: Hat óra reggel, április. Hátam mögött az Ezerév. Alattam zsendülô vetés. Túl, túl, Keleten, Nyugaton Virrasztja percét az Atom. Nem félek és nem lázadok. Bennem élnek a századok. Vetésem immár szembe nôtt. Barázdám hordja a jövôt. Ember vagyok, nem kevesebb. Szomjuhozom a teljeset, A tulajdonképpen-valót, A teljességes napgolyót, Amely libegô-könnyeden, Túl pólyákon és tüzeken Arany mosollyal elpihen Az ég fehér felhôiben. ======================================================================== A jelen, a titokzatos Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Szeresd a múltat: a tiéd! Vért szívj belôle, Vért és velôt, tűz-elevent, Öntözni a sovány jelent Alomnak a jövôre. Öleld magadhoz a jövôt: Tiéd, ne engedd! Ölelheted, ápolhatod, Ha életed megáldozod A pihegô jelennek. A jelen, a titokzatos, Tiéd csak mindenestül: Amit magadból most megélsz, Annyi vagy, az vagy mindegész Örökléten keresztül. ======================================================================== Fecske Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Két kezem közt remegô kis fecske, Mint egy forró, pihegô szívecske. Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat, Ne félj tôlem: jaj, dehogy is bántlak. Hogyan is, hogy kezembe kerültél? Nyitott ajtón be csak berepültél, Idebent is kedvedre csapongtál: De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már? Mámorában szédülô fejednek Fejjel mentél az ablaküvegnek. Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi, Hogy lehet ott akadálynak lenni? Hogy ott, ahol látni való szemmel A nagy semmi: nekimegy az ember Valaminek, ami oly nagyon van, Hogy az ember feje belekoppan. De ne bánjad, a fejed se törjed, Hiszen annyin emberek is, bölcsek...! Hiszen így is te tanítol engem, Hogy félve is, megbújsz a kezemben. Pedig te még, kicsi, nem is sejted, Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek, Még csak egyszer hogy megsimogatlak, S kettôs szárnnyal kinyílik az ablak. Így ni fecském, megcsókollak szépen, Azután menj az Isten nevében. Kinyílik a szabad ég feletted: Szálljon akit szállni teremtettek. ======================================================================== Lábnyomok Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Galileai férfiak, Mit állotok, mért bámultok az égre? -- Így szólt az Elválás Hegyén Hozzájuk a két Hófehérruhás. Ôk álltak, álltak, és tekintetük És lelkük is, elárvult béna lelkük, Beléveszett az alaktalan ég Színtelenné vált véghetetlenébe, Amelyrôl immár eltűnt ama Pont, Amely a minden volt, és itt maradt A szürke ég, a szürke föld, a szürke semmi. Hát lehet élni? -- kérdezték maguktól, De nem mondták egymásnak, -- lehet így, Anélkül, aki elment? ami elment? És nem mertek egymás szemébe nézni, Csak néztek, néma szemmel, fölfelé, És arcukon nagy könnyek csordogáltak. És akkor dörrent fülükbe a szó: Mit állotok? De ôk csak álltak, álltak, A két angyalra néztek, azután Egymásra néztek. Ingatag fejük Lassan, lassan csüggedt a föld felé. És akkor meglátták a Lábnyomot, Az Elment kettôs lábnyomát a kôben. S elindultak, lassan, nehézkesen, Egyenkint, szótalanul, lefelé, A Ház felé, Amely fölött a Nagy Szelek zúgása Már élesztette a Lángnyelveket; A Ház felé, Amelyhez immár óvakodva jöttek Mindenfelôl a négy égtáj felôl Az éhes, szomjas, fáradt emberek; A Ház felé, Amelyre jégesôként harsogott Zsidóul, görögül és latinul Átok, szitok, káromkodás, s körülte Már ácsolták a nagy kereszteket. De ôk csak mentek, mentek, meghajoltan És emlékeztek rettentô szavakra. Mentek. És súlyos lábuk óriás nyoma A föld testében megmaradt örökre. ======================================================================== Avarban virág Évrôl évre -- 1953 Jegyzet A bújó régi ösvény A zsongó fák alatt. Lesem -- feledni fösvény -- A régi nyomokat. Egy évvel súlyosabban Megint csak erre járok. Nyúlonganak felém, Kéken, lilán, üdén, Az esztendôs avarban Az idei virágok. Életem erdején is (Nincs messze, gondolom) Avar leszek csak én is A vénebb avaron. Ki rajt merengve jársz tán, Késôi jóbarát, Bár így köszönne rád Testvéri csepp dalom, Így kékecskén, lilácskán, Ilyen fiatalon. ======================================================================== A hatvanévesek angyala Évrôl évre -- 1953 I. Nézni, nézni Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, Ülni és nézni az élô világot, A nagyot és a kisvilágokat: Az ôszi nap bizsergô sugarát, Elefántszín faóriásokat, Göcsörtös ágak labirintusát, Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét, Csüngô vízcseppet, csillogó sarat, Kutyák bozontját, tehénkék szemét, Pillangó-lengést, felhôk suhanását, -- És hallani a csendet, locska szellôt, Fecsegô lombot, csörfös kis rigót, A lankadatlan tücsök-tremolót, S a békanép fegyelmes kórusát, Embereket, az össze-vissza élet Ágaskodó ezer színét-szagát, Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben, Arcok titkait, gépek muzsikáját, Csepp ablakokon alkony csillanását, Öreg fiúk fontoskodó hadát Nagy házak furcsa kôkockáiban: Mindent ami él, mindent ami van, Csak nézni, nézni, símogatni szemmel, Semmit se váró, békés szerelemmel Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon, Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon, Még csak nem is ajaktalan imának, Csak úgy magában mindent és magának, Csak önmagáért, nem énmagamért, Csak nézni, nézni, színrôl-színre látni, (Testvér ez avval, ami odaáti, Ahol lefoszlik Ádám fátyola;) Szemoldó ujjad így illesse pillám, Adeptusodnak így avass fel immár, Hatvanas évek áldott angyala! II. A csillagok tövében Mondd, üldögélô, aki minden este Kiülsz az egyre teljesebbre váló Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan A csillagképek hűvös reszketését -- Nem hív a szomszéd házak békessége, Ahol megfáradt emberek pihegnek Erôt aludni a holnapi gondra, Nem hív a kertek aljáról az ének, A nevetô, játékos fiatalság, Csigaházad sem, kedves asztalod sem, Melyen a villany meleg fénykörében Könyveid meghitt bölcsessége virraszt; Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében, Magadat is felejtve -- üldögélô, Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában? Csillagokat? Bolygók, napóriások, Izzó ködök, tejútak óceánját? Sugárözönök zápor-zuhogását? Fényesztendôknek megszámlálhatatlan Eónjain keresztül erre tévedt Törmelékeit sokszázezer éve Kilobbant kozmikus tragédiáknak? A világsíkok egymásba simúló, Egymásból újuló dimenzióit? Bújócskáit a hullámnak, a fénynek, Csilló tükörén a Határtalannak? Ezt látod? Ezt, és többet, és nagyobbat. Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát? Csillaggolyókkal tekézô Hatalmak Három pár szárnyon lebegô csodáit, Amint a Törvény zengô vesszejével Vezényelik, -- komolyan, mint a gyermek, -- A Játék ütemét és énekelnek? Ezt látod? Ezt, és többet, és nagyobbat. Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl? Azontúl már az ember nem beszél. A csillagok közt csillagként lebeg És teljesül és hallgat, mint a Hold. III. Barack Barack a lomb közt, derekán a nyárnak. Betelt ígéret, valósult remény. Nincs benne semmi már, ami önös volt, Ami fanyar volt és fás és kemény. Mindene méz már, csorduló zamat, Dús testében lélekké lényegült A rost, a hús, még a csontos mag is. Ül csendesen, békén: beteljesült. A pillanatot várja vágytalan. Mikor lehull, magától, boldogan, S az anyaföld ünnepi asztalán Testét átadja ételül. Ne búsulj, kishitű: Pár esztendôd még adatik talán. IV. Most válik el Küldetett minden tehozzád követként: Lásd, mi lehetnél, Ha egyszer amúgy Isten szíve kedvént Megemberednél. Elég a gubbasztás, öreg gubó Bezárt magadban: Kaland az élet most is, izgató, Mint húszéves korodban. Öregszünk? Éljünk! Még távol vagyunk a Tôlünk telôtül. Most hívja még csak mesterét a munka: Kezdjünk, elôlrül. Most válik el, hogy mit érlelt a csend A dús napokban. Pihenni ráérsz, -- majd, majd odalent, Majd százéves korodban. Azazhogy állni, nyugalomra térni Még ott se számíts: Mozogva kell a Mozgatót elérni. Fény vagy? -- Világíts 1 Most válik el, ha megfogantatott A szikra benned: Fellobban-e itt, fellobban-e ott: A végtelennek! ======================================================================== Imádság jó halálért Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Jóságos Úr, ki minket úgy szeretsz, Hogy képünkben megélted a halált, Ki testedben tudod az emberi Végsôség minden szorongásait, Ó, Ember Fia, emberidegekkel Hússal és vérrel lélegzô Barát, Te jól tudod, hogy ama legutolsó Emberi percek a halálos ágyon Neked is legutolsó lehetôség Kiöntened még lüktetô szívünkre Szereteted megváltó tengerét, (Azután már a Kegyelem kerubja Ellibben és kezünket az Igazság Szeráfja ölti vaskesztyűs kezébe) Mit kérjek tôled, milyen jóhalált? Kérjem-e amit legkülönbjeid Kértek maguknak, a mártír-keresztet? Felhôkben élô kisgyerek koromban Álmodtam ilyet, oktalan fiú. De most, hogy Arcod élô sugaránál Látnom adatott lázár magamat, Most már tudom, milyen egetverô Kevélység ül e kérés fenekén. Sasmadarak közt, szabad égazurban, Mit keresne a bűnei halott Vázával kullogdáló tekenôs! Vagy kérjelek a másik legkülönbért, A nagy halálért harcaid mezôjén, Tollal a kézben, igével az ajkon, Holtig hűséges szolgák, éber ôrök És állhatatos harcosok halálát? Ó felséges halál, ó gyönyörű Napáldozat, igaz nagyokhoz illô! Azokhoz, kiket, bármikor jön értük A hívó követ, ôrhelyen talál; De ilyen félig- vagy félig-se-szolga, Ilyen maga kedvére dolgozó Műkedvelô apostol: hogy kívánjon Kis élete végére nagy halált! Végül is úgy lesz egyedül igaz, Ha kicsiségem kíméletre kérne: Ha reménykedve, szepegve, szorongva Olyan halálért esdenék, minôre A milliók azt mondják: szép halál: Aki nem szenved, aki, mielôtt A halálos gyötrelem rászakadna, Szépen elalszik s öntudatlanul Simul belé a néma ölelésbe. Ez volna vajjon a boldog halál? Valami bennem azt mormolja: nem! Úgy érzem, az embernek jussa van, Hogy megélhesse a maga halálát, Megélje a borzalmas-nagyszerű Pillanatot, mikor a Végtelenség Szemébe villan. Nem, az emberélet Csak a halállal teljesül egésszé. Odaadjam-e a halálomat? Jól tudom, Uram, gyenge vagyok én, Gyermeknél gyengébb; -- ó maradj velem, Mikor az este végképp rámszakad, Hogy amikor az Ajtó megcsikordul, És nevemen szólítanak, feleljem Legalább gondolatban: Én vagyok. Igen, Uram, kérnem csak ez maradt: Engedj jó halált, keresztény halált, Hogy el ne menjek gyónatlan, kenetlen, Útravalótlan, mint ki nem tiéd. Lesz ami lesz és jöjjön ami jön, Csak oldó szavad legyen az utolsó Hang, amit elnyel záruló fülem. Csak a te Arcod, -- Arcod a kereszten, -- Legyen utolsó látása szememnek. Csak annyit tudjon eldadogni még Cserepes ajkam, pattanó agyam Csak ezt formázza még: én Jézusom! Ó boldog halál, keresztény halál! Kérhet-e jobbat a fáradt zarándok, Mikor az ösvény egyre-egyre szűkül, Fogy a levegô s megsejlik elôtte Szorongó ködben a Szűk Kapu torka! Ezért könyörgök, erre adj kegyelmet, Verejtékezô getszemáni Jézus, Erre könyörögj Fiadnál kegyelmet Jóhalál Anyja, kármelhegyi Szent Szűz, Haldoklók csendes pártfogója József És minden szentek, minden angyalok. Ezért hadd könyörögjek. -- Csak ezért? Hasít belém a lelkiismeret. Csak arra kérsz-e oldozó kegyelmet, Gyôzôk olaját, Isten kenyerét, Hogy az utolsó perced jó legyen? Egy perc alatt akarnád eltiporni Egy végig tán ki sem mondott igennel Évtizedeid légió nemét? Nincsen külön halál: a meghalás Az élet fáján fakadó gyümölcs. Amit ültettél, amit ojtogattál, Amit öntöztél, amit metszegettél, Ápoltál rajta: mind-mind visszaadja A nagy gyümölcsben. Rosszabbat nem ád, De jobbat sem tud adni. Ez a törvény. Az örök Tervben nincsen műhiba. Még élsz, erôs vagy, tiszta a fejed, Még tenyereden élet és halál: Úgy imádkozzál mindennap s ugy élj, Hogy el ne törd elôre gyenge szárnyát, A végsô órán felsíró imádnak. Elhallgatok, Uram. Elég nekem, Amit te mondtál, mást nem kérek én: ,,Aki bennem hisz, az nem lát halált.'' Én hiszek benned, Jézusom, -- hiszek, Segíts, Uram, hitetlenségemen. Jöjjön ami jön, élet vagy halál, Ilyen vagy olyan élet vagy halál, A tied vagyok, -- a Tied legyek. Tégy velem amit akarsz. Úgy legyen. ======================================================================== Töredékek temetés után Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Bús topogás a nyílt verem körül, A felmarkolt rög siket dobbanása, Bezáruló sír, -- vesékig nyilalló Fájdalom (a legfájóbb benne az, Hogy nem fáj jobban!), -- és akit szerettél, Ki életed jobb része volt talán, Itt marad végképp, -- te meg mégy tovább, Az élet megy tovább, -- a fájdalomból Lassan emlék lesz, az emlékezésbôl Immár kevésbé lassan, feledés. A sírtól némán kullogunk haza. Fejünkben az jár: ki lesz a soron? Akárki lesz, egy drága névvel újra Több lesz az emlék, gazdagabb a múlt S egy kedves arccal szegényebb az élet, Egy forradással több a lelkeden. Sűrűn kopogtat nálunk mostanában A fátylasarcú testvér, a Halál. Baráti szellem -- hol lenne az inkább, Mint olyanok közt, akik köntösül Hordják magukon szép komoly színét! Baráti arccal jött el érte is, Baráti öleléssel, szeretettel: Testvérek ôk, a két nagyon-erôs, A legerôsebb kettô: A halál és a szeretet. Tökéletes munkát végeznek ôk, Egész munkát csak ôk ketten a földön. Isten nevében! De jaj mi marad, És mi nem marad idelenn utánuk! Elnéz a zajgó tenger-éjszakában A percre tán elült vihar után A mentôcsónak tengercsapdosott Bordái közt didergô maradék Legénységén a hajóskapitány. Áll mozdulatlan, arcizma se rándul, Amint némán meg-megszámlálja ôket: Hányan kerülték el a sós halált, Hányan idáig? -- és hány éli túl még A holnapot, a tengert, a fagyot, Éhséget, szomjúságot, ôrülést? Hány éri el a rábízott seregbôl A földet, a sóvárgott kikötôt, A messze-messze édes régi otthont? Az otthont! Ó! A tintaszín egen Próbálja megkeresni az irányt, Az édes, édes otthonét. Billen a bárka: Sikoly! Valaki, vagy valami megint a tengeré! A kapitány dagadt inú keze Vadul tapad a reccsenô kerékre S fülében régi nagyságos szavak Zenéje kondul, mint távol harang: ,,Hajózni muszáj. Élni nem muszáj!'' ======================================================================== Mondd végig Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Mint bomlott nyájban szédült farkasok, Szelek a felhôk testén marakodnak. A felsôket a völgynek terelik, Az alsókat az égi magasoknak. Mi történik odafenn? Emberek Lúdbôrzô háttal lesünk fölfelé: Van-e az űrben sors törékenyebb, Esendôbb, mint az emberé! Mikor és merre ragadoz a szél? Mikor a felsô és mikor az alsó? Tengeri szél és történelmi szél! Merre a mái, merre az utolsó? Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön, Emberjussodból semmit el ne engedj. Szónak születtél, mely kimondatott: Hadd mondja végig amit belezengtek. ======================================================================== Legyen jobb a világ Évrôl évre -- 1953 Jegyzet Mindenfelé málló emberi fészkek pihéi szállongnak a közönyös szélben, földes kamrák ablakain dörömböl az éhség, sokviharállt kemény derekak roppannak hajlani bálványok elé. Szitokkal és imával viselôs az éjszaka csendje. Vedd, Uram, tenyeredbe ôket! Igazítsd magadhoz ôket! Azokat is, akik megkeresztelôdnek a borzalmak vizében és jobbá lesznek. És hála legyen, mert jobbá lesz tôlük a világ! Azokat is, akik nem tudnak megkeresztelôdni. és nem tudnak felbukni a vízbôl: Legyen értük is hála, mert nélkülük jobbá lesz a világ! Énnekem pedig bocsásd meg, Uram, és bocsássák meg ôk is, hogy élek és kenyerem van és ruhám, mikor annyi de annyi nálam sokkalta különb, azt sem tudom, él-e, hal-e még. És legyen bocsánat, amért úgy lehetett, és legyen hála, hogy úgy lehetett, hogy ment maradhattam máig álságtól, képmutatástól, magam megvetésétôl. De amely nap azt találnám gondolni, Uram, hogy mindez a jó tôlem való, hogy minderre méltó vagyok, hogy másoknál különb vagyok, amely napon megállanék és megszűnném: nem jobbá lenni, (mi vagyok én, és mi az én jóságom!) de hogy akarjak jobbá lenni, és megszűnném -- nem szolgálni neked, (ki vagyok én, és mi az én szolgálatom!) de hogy igyekezzem szolgálni neked és nekik, hogy jobb legyen általam a világ: aznap, Uram, végy el tôlem mindent s űzz el testvéreim közé meztelenül az éjszakába. De addig, Uram, addig hadd fogjam a kezed, addig hadd éljek és sürögjek napod alatt, napszámod verejtékében. Ám ha úgy lenne mégis, hogy amolyannak bizonyulnék szemed elôtt és vissza kellene venned mindent, amit adtál, legyen akkor is hála, mert nélkülem jobb lesz a világ. ======================================================================== Medárd Évrôl évre -- 1953 Medárd, Medárd, kaján Medárd, Sok lesz már az esô, megárt! Innen-onnan hete három, Hogy az édes napot várom. Háború és forradalom, -- Meddig még a borzadalom? Esztendeje kétszer húsz is, Hogy a talpunk alatt csúszik. Ember, ember, felebarát, Mikor léssz már felebarát? Kétszer immár ezeréve, Hogy a törvény föl van téve. Jobbat ennél nem ír senki: Mindent keresztülszeretni. Vidámat is, szomorút is, Hetes esôt, háborút is. Kurta beszéd, nincsen alja: Nem az bírja, aki marja. Az a legény, aki állja. Aki magát megtalálja. ======================================================================== Ködben Évrôl évre -- 1954 Jegyzet I. A kullogó telet lesem A Galyán és a Kékesen. Éjszaka hó, reggelre köd: Mindent beföd, mindent beföd. Mégis, mégis: a fűzeken Május illatát ízlelem. A karcsú nyírfa oly fehér; Mégis, mégis tavaszt ígér. A tölgyek közt a ködlepel Lengô palástként omlik el. Hullasd le, május, lepledet, Oldj fel jeget, ködöt, szívet! II. A gallyakról a zörgô zúzmara Csepegve hull már, De a tavasz szeszélyes sugara Ki tudja, merre bujkál. Járok a ködben: a hegyrôl jövök, A völgynek tartok. Ködök odalenn, bujdosó ködök, Elôlem mit takartok? Hamuszín ég és hamuszín határ: Nincs hova nézni. Nem is kívánok többet látni már Az égbôl, csak egy résnyit. Azt sem odakint, azt sem a sivár Köd-ült jelenben: Idôtlen ég, idôtlen napsugár, Tavaszodjál ki bennem! ======================================================================== Ujjak Évrôl évre -- 1954 Jegyzet Lenn a városban valamely toronyban Valamely óra mintha négyet bongna. A nyirkos, hűvös éjszakai erkély Magasságából számolod szorongva. A hangtalan Dunában szürke vásznak: Rongyolló ködök foszlányai áznak, De még az éj sötét kendôje ott ül Behunyt szemén a százezernyi háznak. Holttengerében a feketeségnek Imitt-amott még haldokolva égnek Az elnyűtt lámpák s titokzatos ujjak Nyúlnak közülük a sejtelmes égnek. Felindult szemmel találgatni kezded, Mik lehetnek e fölfelé meresztett Tapogatói az éji világnak: Gyárkémények vagy templomi keresztek? ======================================================================== Mosolygó gyermek Évrôl évre -- 1954 Jegyzet A nyári busz fullasztó melegében, Kék-bóbitás sapkája keretében, Anyja mellére békén odabújva, Szemben velem egy esztendôs fiúcska. Szeme azúrját kerekíti tágra, Úgy néz a furcsa idegen világra, Ami én vagyok, aki mostan boldog Gyönyörűséggel arcába mosolygok. Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, Míg szirom arca gömbölyűre válik, Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, És édesdeden visszamosolyog rám. Egy új emberke, ki nem is beszél még, Hogyan érti meg mosolyom beszédét? Hogy érzi meg, -- hisz csak egy éve ember! -- Hogy a szeretet szólítja szememben! Ó milyen titok, milyen csodaszép ez! Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, A szeretetet már fel tudja fogni S a mosolyra vissza tud mosolyogni! Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja Minden mosolynak, nekem is megadja, Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: Friss antennája minden szeretetnek. ======================================================================== Csavargó szellô Évrôl évre -- 1954 Jegyzet Csavargó szellô átszalad A mit sem sejtô fák alatt. Jön és suhog És ríkatja a lombokat. A lankadt elmén átszalad Egy-egy gazdátlan gondolat. Már itt se volt, De fölveri a gondokat. Bólonganak a levelek, Mint ölben álmos kisgyerek. De fut a szél, S a bánat róluk lepereg. Nem így a gond, nem így a gond: Az elme -- fázó fűzfalomb -- Nem tudja mért, Nem tudja min, Csak elborong, csak elborong. ======================================================================== Ôszi fecske Évrôl évre -- 1954 Jegyzet Mit is mondjak, mit is kérnék, Serpenyômbe ha mi fér még? Én Istenem, Egy keveset még elélnék. Élnék, amint mások élnek, Rendes népek, jámbor vének, Én Istenem, Mint a jó lelki szegények. Csak a mái napot kérem, Akár vízen és kenyéren, Én Istenem, -- Holnap is úgy, ha megérem. Tapsoló termekre vágyjam, Úgy mint tegnap, -- hajdanában? Én Istenem, Jobb a halk szó kis szobában. Majd ellennék csendben immár Fejemre nôtt fiaimnál, Én Istenem, Még ameddig hazahínál. Egy-egy dalt ellesnék olykor Fűtôl, fától, csillagoktól, Én Istenem, Amíg egyszer el nem oltol. Rendberaknám hét fiókom, Versbe rívó cókom-mókom. Én Istenem, Aztán, tudod, nem szabódom. Úgy szerettem ezt az áldott Jóra váltott rossz világot, -- Én Istenem, Úgy-e bizony megbocsátod? -- Mintha nem is futó vendég: Mintha végképp itthon lennék. Én Istenem, Soha talán el se mennék, Ha nem búgna éjek éjén Valami a szívem mélyén, Én Istenem, Az a végsô, az a mély-én. Testvérszívben, testvérkézben, Mint a fecske puha fészken, Én Istenem, Úgy éltem, úgy fütyörésztem. Testvérkézbôl Isten-kézbe, -- Ôszi fecskét költözésre -- Én Istenem, Majd elhívsz már, az Egészbe. Jaj, csak akkor el ne késsen Hozzád csukló szívverésem, Én Istenem, Csak az ament el ne vétsem. ======================================================================== A fák, a szelíd óriások Évrôl évre -- 1954 Jegyzet Langyos az éj: A szemeket lefogta a mindennapi mákony, Alszanak emberek és állatok, A bombázók is alszanak a vérzô Ázsiákon. Most van a perc, Amikor zúgni kezdenek a lombok, Mikor a fák, a szelíd óriások, A földön átveszik az ôrséget, a gondot, Gesztenyefák, A férfiúi tölgy, a pátriárka hárs, a holdezüst olajfa Mind egy ütemre bókol s egybeolvad Egy ünnepélyes, orgonás morajba. Pórusaik Irgalmas ajka ereikbe issza Az emberi lehellet mérgeit S szűz oxigénül párologja vissza. Virradatig Hadd aludjon az élet, hadd érjenek a sorsok, Virrasszanak a fák, nôjenek a gyümölcsök, A bölcsôk és nyoszolyák és koporsók. Csobog a szél, A csend hullámain az égi mély beszélget: A csendben ülnek el a sorsok, És az illatban múlnak el a mérgek. Langyos az éj. Holt fügefák ilyenkor leveleznek, Ilyenkor a tövisek hegye tompul És ölelésre nyúlnak a keresztek. ======================================================================== A tearózsa Évrôl évre -- 1954 Jegyzet Ezen az ôszös nyáron, E rozzant ház elôtt Ki óvta meg ezt a három Elárvult rózsatôt? Meghalt a régi gazda, És velement a park. A zörgô szürke gazba Az illat belehalt. A selymes ágyasokba Most krumpli költözött, Mellette nyújtózkodva Sárgulnak nagy tökök. A bús erkély tövében A répa rendje nô S a múlt emlékeképpen E három rózsatô. Aszály ütötte ôket, Vagy tavaszéji dér? A három rózsatônek Csak egy virága él. Egy tearózsa. Kelyhe Oly hamvas, mint a tej, Szűz, mint a pille pelyhe És mint a hópehely. Ha illeti az ajkam, Az ujjam, a szivem, E tejmeleg mosolyban Az ifjúság izen. Egy más világ, -- de rég volt, Hogy elment, elfoszolt! Mikor az anya égbolt A föld fölé hajolt. S a föld a jó egekbe Még úgy lehelt imát, Hogy némán fölpihegte A szépség illatát. Ó illat ifjúsága, Érezlek újra én! Kert egyetlen virága, Te sírod ezt felém. Körödben megdicsôül A krumpli, répa, mák, S én kezdelek elôlrül, Idôtlen ifjúság. ======================================================================== Nézd, süt a nap! Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Nézd, süt a nap! -- mégiscsak erre tévedt! Volt egy idô! -- emlékszel-é? -- Napos tavaszok, napsugaras évek! Túrákra jártunk a hegyek közé! És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén? Jött egy idô, -- szép este van, Sétálni járunk. Estéllik az ösvény, És száll a nap, tűnôdôn, pirosan. Jön egy idô, és szállni fog -- utánunk, Ilyen szelíden, mintha értené, Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk, Már lépni is csak egyet: fölfelé. ======================================================================== Parázs Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Megyen a nap a maga járásán, Vissza is jön a maga járásán. Jó melegen, -- írva vagyon útja -- Fiatalon visszakerül újra. Írva vagyon énnekem is utam, Csak éppen hogy vissza nem a rudam. Csak elôre sürög az a lábnyom: Marad-e itt valami utánam? Marad-e még a szép piros tűzbôl, Amit bennem fölszított a Fűtô, Vagy egy szívben marad-e még holnap Egy kanálnyi pisla parázs, esti begyújtónak? ======================================================================== Könyvek Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom, Simogatom a könyveket: Egy emberélet könyveit. Egyszerre kicsusszan kezembôl Amelyet éppen porolok, a könyv És felemeli hökkenetes ujját A Kérdezô, ki lelkemben lakik. Megállj! vihogja, nézzünk csak körül: Mire is vitted könyvvel, tudománnyal? Tudós nem lettél, filozóf se lettél, Lettél-e ember legalább? Mondd, mire vitted? Hát mire vittem? Tudós nem lettem, annyi szentigaz, És annál is kevésbé filozóf. De szent az is, hogy mint a levegôt, Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást. Testnek, léleknek minden pórusával, Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel Fúrtam bele -- de hányszor! -- magamat A kásahegybe, Hányszor, de hányszor ugrottam fejest A tények és az eszmék és a titkok Önnönmagukat minden pillanatban Megszázszorozva szűlô tengerébe. Eltelt az élet, színültig vagyok: Tudom immáron ama legtudóbbak Tudományát: hogy semmit sem tudunk. Ám ez a semmi: homorú fele A domború Mindennek. A valóság Vízként csorog ki markoló kezembôl. De minden nappal tisztább és fehérebb És érzôbb lesz utána a kezem. A valóságot be nem foghatom, De megmaradt, enyém az értelem És szomjúságom és kíváncsiságom És szenvedélyem arra ami van, Égôbb mint valaha. Mennyivel élôbb ez a szenvedély És mennyivel több nekem a Valóság, Mint ahogyan a húszéves agyacska Képzelte és szomjazta a világot! Úgy nézek vissza most az egykori Apró világra, oly értô mosollyal, Mint kavicsokkal játszó unokáját Az eresz alól bölcs nagyapa nézi. De visszanézni rá nem érek én, Amint nem értem húszéves koromban. Engem az tüzel ma is, ami vár még, Ami jövendô és elvégezendô: Ami feladat, ami küldetés, Ami a könyvek élô lapjain Szemembe villan annyiszor: az Út, Az út a végtelen felé, ahol Látássá lesz a vaksi tudomány És ahol inaszakadt szellemem Ujjal tapintja majd a Létezôt. Ó milyen nagy lesz az a pillanat, Amikor felszakad a fátyol És rám borul a Léttelen Valóság És megmutatja mérhetetlen Arcát Az Aki Van! Mint anyamellre szomjas csecsemô, A megmutatkozásnak ünnepére Úgy kellene repesnem boldogan -- De jaj, szemem fényszülte csillagát Még tartóztatják kozmikus ködök, Éretlen énem, pislogó szemem! Hogy láthatnám még én a láthatatlant, Ki még oly tenger láthatót se láttam! Hogy tárhatnám e két apró szemet Oly tágra, hogy elférne benne minden, Mikor nem érnek akkorára sem, Hogy mákszem énem megvonulna bennük! Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem, Hol vagy te még teljétôl tenmagadnak, Hol vagy te még magadtól! -- és hol Attól, Ki magadnál is magadabb! Siess, én lelkem, nyisd a könyveket, Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat, Nagyot sóhajts és szívd tele a melled A szent valóság szelletébôl, Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz: Betűt, igét, embert és életet, Csillagokat, világokat. Ölelj magadba égen és a földön Minden tudhatót és ölelhetôt, Mindent ami van: mindent ami elfér A szünhetetlen fakadó, szülemlô S újjászülemlô belsô végtelenben. Nem, nincsen késô, nem rövid az élet, Nem igaz, hogy a könyvek dohosak És nem igaz, hogy lassúdik a véred. Egy az igazság: nézni kell, Végig, mindvégig nézni kell És telni, nôni, nyúlakodni, érni És többé lenni tenmagadnál, Egésszé lenni a nagy Pillanatra, Mikor felpattan benned a Valóság És kiviláglik, hogy mi vagy. ======================================================================== Mancus vagy az állhatatosság Évrôl évre -- 1955 Jegyzet A kilencedik vagy a tizedik Szomszédház udvarában -- Jókedvében-e vagy bánatában? -- Bôg egy szamár. Gyerekek nagy botokkal püfölik, Hajtanák vissza, ki a legelôre... De ô nem óhajt egyelôre Legelni már. Megveti lábát, -- oda se nekik! Egyik fülét balfele dobja, A másikat legyinti jobbra És intonál. És üthetik és verhetik, Gyerek is, gazda is, a Sors is: Si fractus illabatur orbis, Ô helyben áll, Egyhelyben áll. ======================================================================== Atommag Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Mint limmel-lommal egy diák-fiók, Tele a lelkem borzas gondolattal. Az erdô hív. Az esô lába lóg. Az égen lompos felhô-elefántok. Elô veled, te vén viharkabát, Elindulok, csuklyás öreg zarándok. Nyugat felôl morog a zivatar Fülledt a levegô, lenn száll a fecske, Hiába, esni nem akar. Énbennem is az eszmék zsörtölôdnek, Követelik a dallamot, De nem merem végiggondolni ôket. Felhônek is, ha egyszer felszakad, Ki tudja mit rejt ismeretlen méhe. Milyen tüzet, milyen villámokat! De milyen ismeretlen hatalomnak Villáma még a szó, a szuverén, Titokzatos, félelmetes atommag! A szó ha egyszer robbanni talál, Világokat veszejthet emberestül. Költô, mielôtt szíved szóra rezdül, Hét éjszakát imádkozzál keresztül: Agyadban érik élet és halál. ======================================================================== Szekfű Gyula halálára Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Menj, keserű látó, láss ott, hol nincs keserűség, Nem fojt bamba gyanú, nem gyötör ostobaság. Menj, s ki fonákja felôl szemlélted az emberi jókat, Lásd a gonoszt is már mennyei vissza-felôl. És ki nehéz szavakat zúgattál zord szeretetbôl, Halljad a Szép Szeretet isteni-könnyü szavát. ======================================================================== Párbeszéd a halálról Évrôl évre -- 1955 Jegyzet ,,Enmagamtól miért is rejtegetném -- Mondod -- s miért egy résztvevô baráttól?: Bár tanult ember és jámbor keresztény, Hiába, mégis félek a haláltól.'' Értelek, testvér, hogy ne értenélek: Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza, Megborzadoz mindenkiben a lélek S a rettegés a síri földre zúzza. De jôjj: a horgony láncát eleresztvén, Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk, Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény, Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk. Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, -- Utolsó tánc, -- és jön a pihenés. -- ,,De mikor olyan édes volt a játék, És abbahagyni oly nagyon nehéz!'' Igen, gyerek a játszást el nem unja. Megdolgoztat, míg ágyba űzheted. De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja, Álmában milyen édesen nevet. ,,A gyermek angyalokkal álmodik, Maga is angyal, -- de énrám mi les Az álom éjén, mely a második Életre virrad (hogyha van ilyes!), Micsoda földöntúli szenvedések Soha-nem-sejtett borzadalma vár, Miféle poklok, mily ördögi végzet, Hány gyilkos élet, hány hóhér halál!'' De hiszen éppen ez a nagyszerű! Megélni túl az embernél nagyobbat, Mit ember meg nem élhet emberül, Ízlelni a sohasem álmodottat, Tapintani a szellem végtelenjét, A kezdettelent és határtalant, A Minden és a Semmi tiszta csendjét -- Ez lesz az isteni kaland! ,,Igen, igen, de mégis!'' -- mondanád S elhallgatsz, mintha biztatást keresnél. -- A bölcs némán ráncolja homlokát És szelíden mosolyog a keresztény. ======================================================================== Madárijesztô Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Pacsirta trilláz A levegôben valahol. Egy krumpliföldön négy madárijesztô Szelíden silbakol. Megnézem jól az elsôt: Felül egy likas kalap, A test egy botra bújtatott Vízözönelôtti frakk. Az esti szélben furcsán Billegnek a vézna karok. Bizony hogy ez a fickó Engem néz, rám mosolyog! Méghozzá gunyorosan! Bizony, hogy azon derül, Hogy embereknek néztem Négyüket messzirül. Vagy ô néz valaminek engem? S tán másnak, mint elébb, Míg kegyesen kiszépített A csalfa messzeség? Ha most rám szólna: ,,Cimbora, Én csak! -- hanem te ki?'' Vajon mit is felelnék Úgy hirtelen neki? Mit ám! S ki lesz kettônk közül Riasztóbb és sutább? Jobb lesz, gyerünk utunkra! Szervusztok, cimborák! ======================================================================== Mint a Mátra Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Állani, némán, mint a Mátra, Nem nézni elôre, se hátra. Nem erôlködni befelé sem, Csak bámulni a létezésen, A parttalanban elmerülni És úszni benne és örülni Az egyetlen csodának: annak, Hogy valamik, valakik vannak, És mindent köszönteni szépen, Minden valók testvéreképpen; Kontraktust kötni szent közönnyel, Kánikulával, vízözönnel, Szem-lehunyva és kar-kitártan Felolvadni a napsugárban, Ha jô Medárd, negyvennap ázni, De csorgó hajjal is nótázni; Orrszarvúként egyedül járván Nem dideregni mégsem árván, Mert egybering közel és távol Szíved hullámzó ritmusával, Amely magát némán kitárta A mindenségnek, mint a Mátra. ======================================================================== Levél Balanyi Györgyhöz Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Baráti kézzel, Aggó, féltô, szelíd böstörködéssel Írott levél, testvérszívbôl szakadt: ,,Öreg legény, tessék pihenni, Gondot, könyveket félretenni, És verset írni sem szabad.'' Édes barátom, Ahogy olvasom, szinte látom A hamiskás mosolygást ajkadon. Csupa szeretet, mit a szíved gondol, Csupa okosság, amit mondol (Félszázad éve hallgatom), És mégis, mégis, amit írtál... Kérdezd meg a fáradt pacsirtát, Miért énekel, amikor repül? Kérdezd a szeptemberi tücsköt, Miért nem hagyja már a füttyöt, Mikor az éjszaka hűl. Kérdd a világtalan Homéroszt Vagy Beethovent, a siket héroszt: Miért nem szűnnek dallani. Vagy a Kemence három ifját, Mért hogy még ott is egyre hívják Ég-földet Istent vallani. Hogy tested-lelked kór-e, ép-e, Elôtted még az élet szépe, Vagy haldokolsz, nem érdekes, De ameddig piros a véred, Míg fájni tud benned az élet, Énekel, aki énekes. Áhítatom kísérte mindig A csendet, az Isten szerintit, Hisz benne szól a végtelen. De akit az arkangyal egyszer Parazsával ajakon perzselt, Annak nincs többé kegyelem. Akarja bár vagy ne akarja, Dadogja bár nehézkes ajka Bénulva tán a szózatot: De tudja, hogy halála lenne A nap, melyen kihűlne benne A szó, melyért meggyújtatott. Ó van rosszabb is a halálnál: Dezentornak te sem kívánnál, Jobbik felem barátja te. Mondj el értem egy Miatyánkot: Ki ne fújja bennem a lángot A némaságnak ördöge. ======================================================================== Csillagok, csillagok Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Csillagok, csillagok Értenélek, -- szóljatok! Csillagok, csillagok, Mért nem szóltok? -- alszotok? Csillagok, csillagok, Értjük egymást, -- hallgatok. ======================================================================== Fények Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Arcom körül a szentjánosbogárkák Suhanva lengenek. Milyen picik, milyen picik! S hogy fénylenek! Fejem fölött túlnanvilági fáklyák. A csillag-rengeteg. Milyen nagyok, milyen nagyok, S hogy fénylenek! Csak én legyek setét? Szítsd fel, Uram, szívem szövétnekét! ======================================================================== Búcsú a bükköstôl Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Búcsúzom tôled, drága bükkösöm. Nehéz a szívem, holnap költözöm. Fogadj be még utólszor engemet, Szeressük egymást, még amíg lehet. Hadd mondom el, ti karcsú tiszta fák, Mi volt nekem a zengô némaság. Mellyel szövetség-sátra lombotok Oly sokszor félálomba ringatott. Félálomba, melynek jobbik fele Emberen túli fénnyel volt tele. Egy hónapig voltam testvéretek És emberebbé lettem köztetek, Aki a földbôl szívta gyökerét, És a felhôkkel jeleket cserélt. S már-már a fák titkát is ellesem: Elnyúlni, fölfelé, türelmesen. Egyet, nagyot, még hadd nyújtózkodom, Aztán megyek, szólít az otthonom, A drága otthon, a nekemvaló, Hol élni édes és meghalni jó, S hol mosolyogva élem szüntelen: Nincs maradandó házunk idelenn. De itt, de itt, míg végigkúsztatom Az égre húzó bükkfaszálakon Az esti csendben ünneplô szemem, Véremben és húsomban érezem: A maradandóhoz is van közöm. Isten veled, szerelmes bükkösöm! ======================================================================== Levél Rómába Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Tomek Vincének Repülj, levél, hullámain a szélnek, Amerre vágyam és imám ragad, Köszöntsd helyettem szentjeit a Délnek, A Hét Halmot s az Örök Halmokat, S hol Pátriárkánk nyelve s szíve élnek, Az újhodástól forró falakat, S az egy-nyelv-egy-szív kalazanci község Nemes Tanácsát soraid köszöntsék. S köszöntsd a férfit, aki Szentatyánknak Nem görnyedt vállal hordja örökét, Kiben tüze a szent sor-lámpalángnak, Mely József sírján érettünk is ég, Tűzoszlopává izzott ifjú mánknak És szebb jövônknek szórja jeltüzét, -- Kinek tanácsát, lépteit, imáját Négy kontinensnek iskolái áldják. Szívem is áldja, -- immár nem a Várost (Hol élô víz adatott innia), Nem is az élô piarista Fároszt, (Melyet bízván néz csepp Hungária!) -- Kit én köszöntök, az a régi Sáros, A régesrégi kántorlak fia, Kire ha gondol szívem, dudorász. -- ,,Hej, boleráz, zeleny boleráz!'' És az emlékek egymásra tolulnak... Szorongó arcok, fülledt pincemély... Kint az ôrjöngôk orgiái dúlnak, És egyre sűrűbb a ,,légiveszély''... A jóbarátok némán összebújnak, Ujjakon zördül a rózsafüzér. -- Ó testvériség, színarany a láncod, Amelyet élet és halál kovácsolt! De nem halálra: új életre tárta A két barát egymásbafont kezét: Míg szótalan, megilletôdve járta Utcák és múltak véres rom-mezét, Akart nem sírni, nem merengni hátra, Aggódva lesvén az élet neszét S egy csöpp szobában meghúzódva ketten A szent jövôt álmodtuk önfeledten. De nem volt álom az akkori álom, Vagy hogyha az volt, akkor isteni: Ködökön át és úttalan kopáron Azóta sem szűnt utat inteni. Él, benned él, ki hétország-határon Elindultál immár építeni. Menj, építs, alkoss, -- a Szentlélek áldjon, Vincém, atyám, testvérem és barátom! ======================================================================== Emberség Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Egy nap, mint a rest csiga, mászik, Zivatarként zúg el a másik. Mindegy, csak ugyanoda érnek. Mit szólna ma tegnapi éned? Amit éltél tisztes erényben, Csupa félség s ösztön a fényben. S ami pelyvád hull ki a rostán, Nem lesz színig az se gonosz tán. Mindegy, tovazizzen az élet: Eszmélsz, s már itt az ítélet. Szíved, agyad ostoba röggé... Magad igy vagy amúgy, de örökké. Nincs szánva szemednek a holnap: Ott légy igaz ember, ahol vagy. Most tedd, amit adatik tenned: Az Isten rügyezik benned. ======================================================================== Három sóhajtás Évrôl évre -- 1955 Jegyzet Szôlô-lugasom paradicsomában Fekszem füveim fűszeres derekalján És szürcsölöm a csendet. Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet: A lôgyakorlat. -- Háborútól ments meg, Uram, minket! Új csend. Ide hallik a messzi mezôrôl Cséplôgép zakatolása. -- Add meg mindennapi kenyerünket! Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellô. Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél, Frissítsd meg lomha szívünket. ======================================================================== Hegyoldalban Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot Zölden hullámlanak odalenn a dombok. Alatta a zöldnek mesebeli csend van. -- De szép volt, de szép volt, ami odalent van! Fölöttem a felhôk pólya-fehér-lágyan Ringanak húnyt szemmel a kék anya-ágyon. Még sírni nem ébredt csecsemôi csönd van. -- De jó lesz, de jó lesz, ami odafönt van. ======================================================================== Elégia egy hernyó-rágta tölgyesben Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Hasztalan csóválod a fejedet, Ember, ki némán mégy rajtam keresztül: Engem a hernyó megevett, Lombostul, levelestül. Tölgyerdô voltam, vadaskert, királyság, Embernek, vadnak büszkeség, öröm. Jóságomat, szépségemet lerágták, Ez lett belôlem: sok zörgô sivár ág S síremlék törzsököm. Mégis, ne szánakozzatok, És könnyeket ne ontsatok miattam; Nincs többé koronám, de én vagyok, Én én maradtam. Gyökereim a föld élô alattján Ölelnek szét a forró Szív felé, S föld színén ami lényembôl maradvány, Szentség gyanánt az égnek felmutatnám: Így is az Istené. Végnek is melegítô gondolat: Emberek jönnek és deszkába vágnak S az emberkéz is szentséggé avat, Háznak, bölcsônek, ágynak. És zúg tovább az Isten-adta élet, Nem vég a vég és agyrém a halál: A tarlott ágon cinkék csicserélnek S a szellôben egy esztelen reménynek Bölcsességétôl bizsereg a táj. ======================================================================== Szôlôhegyi szemlélôdés Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Két tábla szôlô közt lakom, Hegyekre néz az ablakom S a hegy fölötti föl-be, A zaj fölé, a por fölé, Az élet és a kor fölé, A véghetetlen Ölbe. Ó éberítô, altató Mézízű kontempláció, Mélyebb a gondolatnál! Áll az idô, eltűnt a tér, Mintha az űrben lengenél És mégis itt maradnál. Föl és le, mintha lengenél A belsô ritmus tengerén És mégis mozdulatlan, És mintha sok-sok miriád Testvéri lengôk ritmusát Éreznéd tenmagadban. Magadban is, kívüled is: Valami von, s te is, te is Valamit mintha vonnál. Belôled árad és beléd, És olykor mintha értenéd És odahaza volnál. Mintha belôled nyúlna ki És megölelne valaki, S míg ujja szíven ér, Békesség minden és derű, És olyan-olyan egyszerű, Mint egy karaj kenyér. ======================================================================== Hôscincér Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Feketén, karcsún, elegánsan Emelve finom lábait, Egy hôscincér, kis szobatársam, Föl a falon kapaszkodik. Kapaszkodik szegény bogárka, Iparkodnék, de hasztalan: Az egyik tapogató csápja -- Hogyan, hogyan nem -- odavan. Billeg a sok lábacska föl-le, Én meg csak elnézem szegényt: Egy-kettôt lép, s lehull a földre, És kezdi elôlrôl megént. És kelve-hullva, hullva-kelve Így küszködik keservesen. Neki lesz-e több a türelme Kínlódni, vagy nézni nekem? És lassan mintha mérhetetlen Világbánat lehelne meg, Csak nézem, nézem tehetetlen S le sem törlöm a könnyemet. ======================================================================== Megint csak a napot lesem Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Szembe a Nappal néztem egykor, Nagyon-nagyon fiatalon. Gyönyörű volt, most is, ma is még Meleg tôle a mosolyom. Egy életre megpirosított. És most öreglegényesen, Bácsikásan, nagyapókásan Megintcsak a napot lesem. Erdôk, hegyek zöld-árnyú napját, A tölgyekkel társalkodót, A reggel trillás csilla fényét, A menni, bokázni biztatót, A dél aranycsepp izzadását, A tűzjátékos alkonyat Meséit és a naplehelte Szép barna emberarcokat. Mindenhogyan kedves nekem most, De nem mint akkor, fiatalon, Mikor a szó tett mámorossá, A kép, a zengô szimbolum. A játék szent áhítatával Hívtam a nagybetűs Napot Minden helyett, mit megnevezni, Megérteni sem adatott. Mindent felülrôl néztem akkor, Most -- most alulról nézek én. A szép szónál szebb a valóság, Attól vagyok ma részeg én. A mindennapos földi nappal Van szívem most telisteli. Ó mily emberi ez a nap most! S az ember milyen isteni! Most eleven bôrömön érzem, Hogy Isten ujja simogat. Keresztnevükön hívom immár S cirógatom a dolgokat. Emberekkel és állatokkal, Fákkal, füvekkel cinkosan Összenézünk, hétszer is egy nap: Tudjuk, hogy minden rendben van. ======================================================================== Krisztus mindenfelôl Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe: Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény. Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is: Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó. Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén: Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké. Ennyi felôl ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már, Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek. Várai láncával lám kívül is így bekerített, Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot. Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen? Már mibe volna nekem vetni világi reményt? Túlontúl kitanultam már sorját e világnak: Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó. Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás. ======================================================================== Készülj, anyánk! Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Nyolc hete, hogy nem ád a fösvény Magasság megváltó esôt. A szárazságtól cserepes a föld, Lábaim elôtt megrepedt az ösvény. Szinte hallom, hogy sír a föld alatt A tömpe krumpli meg a tengeri. Vagy tán az asszú föld keserve rí, Mielôtt szíve végképp meghasad. Tán ha fülemet rászorítanám, Hallanám is kihagyó pihegését: A halál lassú kísérletezését A fáradt föld-anyán. Készülj, anyánk, és irgalmat ne várj: Halált esküdtek ellened Ôrült ember és ôrült elemek, Egy gyilkos entente cordiale. Láttál-e már kihűlt világokat? Vakon kerengô hulla-csillagot? -- Ti magasságok, harmatozzatok! Felhôk, esôzzétek az igazat! ======================================================================== Áldott, aki elôre néz Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Agg szót beszélek, megtanuld: Ha még oly szép is volt a múlt, S az emlék édes, mint a méz, Vissza ne nézz! Ha még úgy el is kérgedett Az eke szarván két kezed, Ki hátrafordul, rég tudod, Az átkozott. Áldott, aki elôre néz. Szellô szemedbe fütyörész, Forró a föld, piros a menny: Elôre menj! Míg a jövendônek birod Szögezni márvány homlokod, Nincs addig darvadozni mért, Mi jön, ne kérdd. Régi bölcsesség: ami vár, Réges-régen megírva már Szíved piros redôiben, -- De nem pihen. A rejtelmes redôk alatt Izzik az Élô Gondolat, Amely öröktôl örökig Munkálkodik. Eredj és tárt szívvel fogadd, Amit diktál a pillanat. Cselekedd, ami rajtad áll. Nincsen halál. ======================================================================== A feltámadt gesztenyés Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Sose láttam ilyen szépet, soha ilyen szomorút: Hernyó-rágta, holtba-nézett, elsiratott gesztenyésed? Mintha áldott áprilisnak csókja hívná, kivirult. Tegnap még a tetszhalott fák lombtalan, levéltelen, Vígasztalan, csontig aszva meredeztek a magasba, Mára kelve minden ágon: lágy szemérmes zöld selyem. Nyárközép van, kerten erdôn szárazság ül hónapos, Csak az eldúlt gesztenyésen ifjodik meg a szegény szem: Itt a szépség, itt az újság, itt az élet játszadoz. Istenem! Hát ilyen is van! Milyen édes látomás! Hát a hernyók, hát a férgek, hát a mocskos földi mérgek, A lefosztott meztelenség, nem utolsó állomás! Van fa, melynek termô-elve tetszhalottan is virraszt, Szelíd daccal újra zöldell, van kibékülés a földdel, Van a sorssal, van a véggel, küld az Isten új tavaszt! Ó ne mondd, hogy csalfa játék ez a röpke bódulat: S bár az új lombot felöltse a fa nem lesz új gyümölcse, Ezidén már sem virága, még bimbója sem fakad. Ó ne mondd ezt! Él az élet! A jövendôt ne keresd! Most örülj a friss levélnek, s mindeneknek, amik élnek, Lombos lelked örömének: annak örülj, azt szeresd. ======================================================================== Szent család Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Fekszem a fűben a napon, Szememre húzva kalapom. Ölel a forró fényözön. Más semmivel nincs most közöm. Ölellek, iszlak, értelek Te éltetô arany meleg S téged, testetlen tiszta fény A napnak, a napnak szól ave-m. Árad belém a végtelen, A határtalan szerelem, A mindenséget ölelô, Most minden egy és minden Ô. Mind, aki issza sugarát, Iker, rokon, felebarát. Ó én családom, szent család, Fejed ha mellém hajtanád! Én te vagyok és te vagy én. Nincs más igaz a föld színén. Mind, ami az Egybôl való, Egymásnak szívére való. Atyámfiai, gyerekek, Csak egyet tudok: szeretek. Igyátok fel a fény szavát: Vagyunk: szeressünk! Nincs tovább. ======================================================================== Törött rádió Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Kis asztalon ébenfa ládikó. Varázsszemével rádnéz: rádió. Üveglapján sok büszke név rezeg, Jelek, világok, kinyújtott kezek. Karcsú forgói hívnák, öntenék Hét világrészbôl a gazdag zenét. Egy billenés s már hallanál igét: Eljönne hozzád az emberiség. A Végtelen beszél, ha egyet intesz. Én Istenem, milyen szép volna mindez! De a szegény gép nem tud hallani: A belsejében eltört valami. Eltört, vagy megrepedt, vagy kialudt? Vagy a Mester egy percre elaludt, Mikor szerelte, s már így született? Mindegy, szegény gép néma és siket. Hiába szól a szép emberi szó, Nem fog rezegni ez a rádió. Égen és földön zeng a Nagy Zene, De nincs itt szív, mely visszazengene. A szív megállt, a finom test halott. -- Szíves rádiók, imádkozzatok, Hogy testvértekre rátaláljon egyszer És adja vissza életét a Mester. ======================================================================== Dörmögés a Múzsával Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Múzsa, mostan megcitállak, Értsek szót veled. Régesrégen furdal már a Lelkiismeret. Nem is verset várok tôled, Más hoz most eléd: Csak amolyan próza-józan Gondolatcserét. Szent a vers, nincs ebben kétség. Szent ma is nekem: Csakhogy szent-e az enyém is, Ebben kétkedem. Szent a vers, de csak ha teljes És tökéletes, Hogyha benne búg a kozmosz, Hogyha életes. Életen is, önmagán is Hogyha túlmutat S ás, mint porban vízi vesszô A szívben kutat. Mindenestül elhatárolt, Mégis végtelen. Én, és mégis mint az Isten Szembenéz velem. Ilyen ének olykor-olykor (Néha úgy hiszem, -- Isten bűnömül ne tudja!) Bennem is terem, Vagy hogy termett, ha eláradt Földi nyelvemen Foghatatlan ihletésed, Égi kegyelem. Hiszem néha, -- éppen itten Van a bökkenô: Az önérzet simaságán Esett zökkenô. Minden anya szépnek látja Idétlen fiát: Hátha nem is versed a szép, Csak fantáziád. Ugyan nézd -- sziszeg a benned Bennszorult Tamás -- Ezt nehányszor már megírtad, Azt megírta más. Itten közhely, amott pátosz, Színfalszaggató, Kongó játék, rossz tanulság, Prédikáció. Szabad erre pazarolni Szűken mért idôd? Gyermekségre szétfecselni Szívet és velôt? Nem szebb volna, ha a tollat Elhajítanád S megmarkolnál istenesen Kaszát és kapát? Lassan-lassan télre fordul Feletted az ôsz -- Becsületben, tisztességben Lett a fejed ôsz: Fordulj immár csendességgel A nagy Csend elé, Ritka szód is legyen immár Csak az Istené. Így böstörködöm magamban. ,,Stop! -- a Múzsa szól -- Elég volt a beteg órák Gurhuláiból! Egy az Isten, egy a Törvény, Egy az élet is: Míg az Isten írnod adja, Ahogy Isten írnod adja, Írsz.'' ======================================================================== Mendegélünk föl a Kopaszra Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Mendegélünk föl a Kopaszra. Emlékszel egy fürtös tavaszra? Akkor is épp így menegettünk, Harangvirág kéklett köröttünk. Gondolsz egy napos ôszidôre? Jöttünk föl a tölgyes tetôre, S kéklô ajakkal, mosolyogva Szedtük a szedret két marokra. Most nem kérdjük, tavasz-e, ôsz-e? Csak ballagunk nézegelôdve. Nagy kék pillangók öntudatlan Lengedeznek a pillanatban. Lassan lépünk, mint aki ráér, De meg nem állunk vadvirágért, Nem hív el a hegyoldal szedre: Láb alá nézünk, meg a hegyre. Meg-megsüvegeljük a fákat, Felhôket és minden csodákat, Isszuk a szellôt mint a kelyhet. Így mendegélünk egymás mellett. ======================================================================== Küldetés Évrôl évre -- 1956 Jegyzet Papi lelkigyakorlat elôtt Elküldettél -- félelmes küldetés! -- Tanítani a küldetetteket. Nem kívántatik tôled sem különb: Amennyit egy kisember megtehet. Tudósoknak tanítsak tudományt, Akik ôrzik az Ösvény titkait? Ha többen hívják, többet ád magából, Tanulni mégy, tanul, aki tanít. Imádkoztassam, félszeg amatôr, Az imádság fölkentjeit? Tán imáik kegyelmes ballonát Majd érted is fölengedik. És mégis, mégis, -- méltatlan vagyok, Hogy szóra nyissam köztük szájamat. És ha hétszerte méltatlanabb volnál: Légy hetvenhétszer alázatosabb. ======================================================================== Gyerekek Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Békafürdôs faluszéle, Legel rajta mindenféle Hájra-hízó ifjúság: Kismalacok, kislibák. Jószág után vígan járdos Bottal egy-egy mezitlábos Kicsi fiú, kicsi lány: Gyerek a gyerek után. Bokor alá telepednek, Fütyörésznek, verekednek, Hemperegnek, játszanak, Gyorsan telik így a nap. Kismalacok vígan élnek, Míg a késre meg nem érnek, Totyoghat a libanyáj, Amíg nô a háj, a máj. Ami aztán várna rájuk? Megsirassuk, vagy ne bánjuk? Amiért a földre lett, Hivatása bétellett. De szegény kis pásztoroknak A csillagok mit forognak? Csillagok, jó csillagok, Sok-sok szépet mondjatok! ======================================================================== Illatok Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Csillagos volt az éjszaka, Ember és állat édesen aludt. Fenyvesek álomittas illata Ölelte át az álmodó falut. Aludjatok! -- Susognak anyásan a fenyvesek, Aludjatok, ti kedvesek, Csöpp ember-fecskefészkek, Boldog legyen az álmotok, És édes az ébredéstek. Harmathűvös hajnal remeg Parázspiros mennybolt alatt. Szénaillatban fürdenek A lekaszált hegyoldalak. Serkenjetek! Szénában a szellôk játszanak, Sürög az élet, lobog a nap, Álomnál szebb a valóság, Munkátokat illatosítsa meg A szépség és a jóság. ======================================================================== Száll az angyal Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Ilyen éj még sohasem volt, Álmodót is élni költ. Mérhetetlen mély a mennybolt, Mámorítón mély a föld. Száll a szellô, fürge langya meglegyinti homlokom. Száll a szellô, száll az angyal, Óriási szárnyakon. Száll az angyal, ifjú angyal, És megáll a domb fején, Szól az angyal, és a hangja Átjár rajtam, mint a fény. Áll az angyal, -- nincs a térben, Mégis látom, érzem ôt. Szól, -- nem szóval, mégis értem. Levetkôztem az idôt. Már megoldom, már levedlem Földiségem fátyolát, Embervoltom ismeretlen Énbe, fénybe fürdik át. Innen-onnan hetven évem Merre ment el, hova tűnt? Hétszerhetven gyöngeségem Elhajítom, általlépem -- Mind a gondot, mind a bűnt. Angyal, angyal, visszatérsz-e? Drága testvér, el se menj! Lelkem, lelkem, visszatérsz-e? Fátyolodba, vagy megérsz-e Már a másra, már a készre, Túl a hernyó életen? ======================================================================== Angyal beszélt belôle Évrôl évre -- 1957 Íratlan hófehér lapot Adtak kezébe, mikor született: A szentségekben háromszor kapott Elolthatatlan tűzjegyet. Angyal járt mellette élete hosszat, Hát lehetett-e rosszabb, Mint ami lett? Angyal vezette félkezét, A másiknál egy ordas ördög Cibálta folyton szerteszét S ha imádkozni látta, nyelvet öltött. Hát persze hogy csak botladozva járt S félszegen hordta a fehér ruhát, Amit felöltött. Szavak kísérték és dalok. Mondott sok szépet, sok bolondot. Könyvükbe írták angyalok Még azt is, amit ki se mondott. Pedig bizony, ha kedve járt, Dúdolva és dalolva fumigált Sok tisztes gondot. Nagy bombardós igéket is Gyerek-nótába zümmögélt. Nem vette hangját semmi szép fetis, És nem függött nyakában amulét. De a fôoltárt megtérdelte lába És sohasem vette hiába Isten nevét. Egyszer a könyv felüttetik S vonatik minden ember felelôre. Mindenegyes szó megmázsáltatik S a nagy Verdikt elmondatik felôle. Ott, ott talán majd kiderül azért, Hogy olykor nem is ô beszélt: Angyal beszélt belôle. ======================================================================== Madár Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát, Egy nagy madár suhant az éjszakán át Észak felôl. Drága madár, ritka madár: Hogy bújtál el a vízözön elôl? Hitetlenül, fázva, borongva Nézünk utánad szívszorongva És hallgatag. Édes madár, kétes madár, Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat. Hihetjük-é, hogy hozzánk küldtek Isten bárkájából a menekültek? S holló vagy-é, Rekedt madár, dögész madár Melyet sohasem lát viszont Noé? Vagy galamb volnál, békesség galambja, És csôrödben az élet zsenge lombja, Új életé? Ó szent madár, boldog madár, Repülj, repülj a szivárvány elé. ======================================================================== A megszedett gyümölcsfa Évrôl évre -- 1957 Jegyzet (Egy anyának) Magad maradtál, mint a megszedett Cseresznyefa, gyümölcstelen. Elôtte még a hosszú nyár, De rajta már Piroska gyöngy több nem terem. Sértetlen áll és teljességesen, Dús még a lomb, a törzs sudár. Vajjon úgy érzi-é, Hogy immár senkié? Hogy életének nincs értelme már? A forró éjben, míg a hold Részvéttelen fogy és telik, A szívszorító éji ég felé Harmat módjára öntené Magányossága néma könnyeit? Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez: Kiserked a gyámoltalanka ág S máris kinô az egyik jobb felé, A másik bal felé, Az anyatörzstôl elfelé, tovább. Visz, visz magával elfelé, tovább Minden zamatot, minden illatot. Fanyar golyók, csak színesedjetek, Csak édesedjetek, Az anyatörzs áldása rajtatok. Csak vigyétek az áldást a szedônek, Kinek a kertész nyári kedve szánt. Elereszt immár reszketô karom S eztán majd békén eltanulgatom: A legnehezebb anya-tudományt. ======================================================================== A mátrai temetô Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Valami világmegvetô Hajdani bölcs szénégetô Építhette e házikót magának: Háttal fordult az útnak, a világnak, Szemközt vele a temetô. Szemközt vele, szemközt velem Avatag sír. Úgy képzelem, Hogy ô pihen tövén a régi kônek, És onnan nézi házát az idônek Végezetéig szűntelen. Így, így szeretnék, gondolom, Ha eljön rám a Nyugalom, Én is húnyt szemmel heverészni És nézni, nézni, egyre nézni Amit szerettem egykoron. Akit szerettem, -- ôt -- meg ôt, Meg ôt, ó mennyi drága fôt, Testvért, barátot, eszmetársat! Lehet-e, hogy többé ne lássak Csak egy lelketlen szemfedôt? S a milliomszoros csodát, Az Isten ízét, illatát, A kozmoszt, melynek boldog tükre voltam, S a másik kozmoszt, amit eldaloltam, Ne látnám többé odaát? Hisz látnom itt sem volt elég A dolgok innensô felét. Könyvben, imában, emberekben, Egyet akartam, egyért verekedtem: A túlsóért, a teljesért. Testvér, békén pihenj, és fel ne költsön, Ha lebocsátják melléd deszkabölcsôm. Azután, -- ki mit szeretett, örökké! Fejünk felett a fülemile költsön És én szeressek mindent, mindörökké. ======================================================================== Misék Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Ó nyárelô sokünnepű hava, Papszentelések édes évszaka! Évforduló minden vasárnap. S az öreg pap, kit kézvezetni várnak Fölkent fiak, barátok, unokák: Vállán érzi az Apostol kezét Ó páratlan primiciák! Ezüstmisék, aranymisék! Elsô mise! Te zsenge nász! Megérkezés s elindulás. Koszorú, min a tövisek is rózsák, Egy percben átélt örökkévalóság. Kelyhedre vár a bárány és a farkas, A még nem-született csodák. Hozd a kenyeret, prédikálj, ne hallgass! Ó egyetlen, örökös ifjúság. Ezüstmise, férfiak ünnepe! Eljárt az élet forró közepe, Sürög az ember, korhamvazta fôvel, A munkából is ima lesz idôvel. Haszontalan szolgák vagyunk: A szerelembôl megmaradt a hűség; Ezüst hajakkal Téged szomjazunk, Ezüst igazság, ezüst egyszerűség. Aranyos alkony: aranyáldozat! Dús délutánra hűs napáldozat. Reszket a kéz, a fáradt szív is reszket, De tartja még és emeli a Kelyhet. Ami közel volt, milyen messze van! És ami messze volt, milyen közel! Ennyi telt tôlem, -- te tudod, Uram, Öreg szolgádat most bocsássad el! ======================================================================== Úrfelmutatás elôtt Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Misémben Úrfelmutatás elôtt Az élôkrôl való emlékezés Mindennap rövidebb. Misémben Úrfelmutatás után A holtakról való emlékezés Mindegyre hosszabb. Fogynak, fogynak az énvelemvalók, Szaporodnak, mindegyre szaporodnak Akik elôre mentek. Életem miséjében Közeledik az Úrfelmutatás. Amerre járok, Pirosinges kisfiúk lóbálnak csengettyűket. Amerre nézek, Fejeket hajlani látok. Hányszor hallottam ezt a csengettyűt! Hányszor hajlott szavára homlokom! Hányszor láttam az Istent! Hányszor tartottam kezemen! Fogom-e látni Úrfelmutatás után? Lesz-e helyem az Ô kezén? Lassabban, kisfiúk, Egy percig még ne csendítsétek a csengôt, Hadd sóhajtom el újra meg újra A Felajánlás szavait, Aztán hadd jöjjön az Átváltozás. ======================================================================== Megyen már a hajnalcsillag Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Megyen már a hajnalcsillag lefelé. Készülôdöm én is már hazafelé. Készülôdöm, -- nincsen messze odáig: Megkérdeznek, hol maradtam idáig? A nagy könyvbôl felolvassák elôttem A kontraktust: mi mindenre szegôdtem. Latra vetik a munkámat mennyit ért? Számonkérnek, felelnem kell magamért. Szedegetem a cókmókom szepegve: Van-e közte, amit oda vigyek be? Számolgatom itt akiket szerettem: Lesz-e aki szól egy jó szót érettem? Jó szót hiszen mondtam én is eleget: Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet. De ha volt is szeretetem csipetnyi: Inkább csak szerettem volna szeretni. Mégis, talán ott sem leszek egyedül: Hónom alatt ez a kopott hegedű. Nevem mellé írva lesz tán odaát: ,,Sokat nem ért, de legalább muzsikált.'' Szeretik a muzsikaszót amott is, A muzsikust ha még ilyen kopott is, Hát -- ha nem is a mennyei karokban, Elcincognék valahol egy sarokban. ======================================================================== Köd Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Villámveréses, borzadályos éj után A fáradt földre szemfedôt borít a köd. Ég, föld, felhô, világ: egyetlen szürkeség. A vaksi térben ôrjöngôn sivalkodó Szelek zimankós tengerében gázolok. Az országúton olykor fel-felbukkanik Egy-egy fenyôcsúcs háromágú csillaga. Felnéz, meghajtja mindhalálig-zöld fejét, Mint temetési kórus élén a kereszt, S benyeli újra a közös fehér halál. Amott egy ház, egy sose-látott, fúrja fel Szederjes szürke-rózsaszín oromzatát S míg visszahull a ködbe, mintha mondaná: Itt éltek egykor, haltak egykor emberek. Szemközt velem valami jön: kísértetes Hosszú köpeny, nem jár a földön, óriás, Hegyes csuklyája fölfelé szúr, arca nincs. Ha ember volna! -- forró szájjal kérdeném... Mit kérdenék? -- már hasztalan: elimbolyog Mellettem, mint a süppedt sírokon a szél. Néznék elôre, tág szemmel, rimánkodón, Keletnek, hol a hajdanában volt idôk Királyi napja tartaná most udvarát, Ha volna még nap, és ha volna még kinek, S nem én volnék az égvilágon egymagam, Utolsó ember, aki látja, éli még A szerves élet végsô látomásait. Hát ez maradt a hidrogén elôtti föld Isten-szerette Édenébôl, -- ez maradt: Egy hamutenger és egy rossz embervakarcs! A vonzás lomha láncán ezt hurcolja most Valami egyre hűlô álnap-törmelék, Mint rozsdás traktor zördülô géproncsokat. Hát ez maradt belôletek, nagy Alpesek, És Akropolis és harangvirág! Hát ez maradt belôled, Michelangelo S ti hároméves kisleányok, kisfiúk! Hát ez vagyunk és ez megyünk elôre mind, Úszunk, idôtlen óceánok árjain, Amerre hívó nem jelölt elénk utat, Amerre önnön bűneink égettek és Hamvaztak ösvényt, öngyilkost és gyilkosat. Így úszdogálunk, gazdátlan halálhajó, S a mindenségben észrevétlen öntjük el Az emberagyvelô utolsó örökét: A védhetetlen, halhatatlan mérgeket. Halott tudósok, hidrogén halottjai, Míg cellátokban hôs rabokként ültetek, Villám-táblátokon megszámláltok-é, Hány évre lesz az ördögnek szüksége még, Betölteni zeníteket, nadírokat És elhamvazni minden mindenségeket És gyôzelmét a Trón elé süvölteni? Én hallom is, már hallom is a Harsonát. ======================================================================== Szamár és cinege Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Testét szamártestvérnek hívta, melyet fárasztóan meg kell terhelnünk, sokszor meg kell korbácsolnunk. (Sz. Bonaventura: Assisi Sz. Ferenc nagyobb legendája) Értelek pajtás, cinege, cinege, Azt fütyörészed: Minek e? Minek e? (Cinege) Szamártestvérem mostanában Sokat rugódozik S rendez nekem naphosszat olykor Hol cirkuszt, hol mozit. Ha rákezdi, hát el nem érjük A tenger aj-baj fenekét, A béketűrésbôl kihozza A bennem élô cinegét: Ma ballábam eszi a köszvény, Tegnap a jobbikat, Tegnap a gyomrom járta bolondját, Ma meg a májam dagad. Majd szétveti fejem a fájás, Csontig hasít a derekam: Csoda-e, ha az emberekre Rávicsorítom a fogam? Száz éve már, hogy nem aludtam, Hogy enni nem tudok, Hogy hm-hm-nél nem mondanak mást A túdós doktorok. Az imádság is, mondd, mit érhet, Ha már idáig valaki! -- Szól a cinege: Szamár testvér, Ugyan ne légy már oly csacsi! Tudod te jól, mi fájdít téged, Nem kéz, láb, nem derék: Zörög az út, zötyög az élet És kopik a kerék. Tudod te, mi marad egyre messzebb S mi az, ami közeledik: A huszadik igaz se volt tán, Ám zörget a hetvenedik. De még azért falba ne verjük Különbre-jó fejünk! Hússzal, hetvennel, százzal is tán Csak emberek leszünk. Egy pósta küldi mind a százat, És egyet akar mindahány, Szamár testvér, föl a fülekkel, Légy optimista, légy vidám! Ez egyszer tán a cinegétôl Tanulj bölcsészetet. A bajok is mindjárt behúzzák, Meglásd a körmüket. Megteljesíti, hidd el, egymást Kettônk együgyű éneke, Beillenék akár imának, Ha egy ütemre muzsikálnak A szamár meg a cinege. ======================================================================== Két kis malac Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Nagy esemény esett a háznál, Izgalmasabb földindulásnál: A Terka néni mit hozott! -- Két választási malacot, Két válogatott választási malacot! Híre fut a nagy eseménynek, Jönnek kislányok, kislegények, Hét szomszédságból, hirtelen, Aki épkézláb, itt terem, Aki épkézláb, -- ha kell, négykézláb, -- de itt terem. És kezdôdik boldog zsivajgás, Belekábul a két kis pajtás, Lelkendez a sok csepp torok. ,,A farkuk ni hogy kunkorog! A farkincájuk milyen édesen kunkorog!'' ,,Ni hogy túrkál az orrocskájuk!'' -- ,,De sírhat-ríhat most utánuk A pusi-mama odakinn!'' ,,Nini a körmük rózsaszín! A körmöcskéjük igazánból rózsaszín!'' Addig-addig, hogy megriadva Nagyot visít a két malacka És vadul futásnak ered. Uccu neki a sok gyerek, Uccu utána, uccu elébe a sok gyerek! Egymásba kapkod a láb a kézzel, A kacagás a röfögéssel. Már innen rá sem ismerek: Ki a malac, ki a gyerek, Gyerek malacka vagy malacka kisgyerek. ======================================================================== A tündérek keresztfia Évrôl évre -- 1957 A jó tündér-keresztanya Imígy áldotta meg: ,,Eredj és énekelj!'' -- A rossz: ,,De ne legyen, kinek.'' Hát ment és mondta énekét A minden-emberét. Dalt, mely magasba szegezteti Az emberek szemét. És hallották is, -- annyian, Mint egy tücsök neszét. Pusztába dalolt: kis nép fia volt És kis nyelven beszélt. De hogyha száz, ha ezer is, Hallotta dallamát, Az is hidegen tovament siketen, Hisz más Istent imád! De hogyha tíz, hallotta húsz, Az is hiába volt: Mit hallanak, mit értenek? Hisz oly halkan dalolt. Sohasem mondta: Itt vagyok, Figyeljetek reám. De hisz nem is én, hisz a dal sem enyém Nem az én muzsikám. Másért vagyok én, mástól jövök én, De hozzátok jövök Belôletek kell űznöm el A néma ördögöt. Tihozzátok kell hoznom el A szférák dallamát, Néma az ember nélküle S templomtalan nomád. Ha meg nem hallod ezt a dalt, Az élet is mit ér? Egy percre csak, testvéreim, Ezért a dallamért! Ezt és sokat még másokat Nem mondott sohasem Elüldögélt a fák alatt Magában, csendesen S ha két vagy három jóbarát Épp arra mendegélt, Váltott velük egy szép mosolyt S folytatta énekét. ======================================================================== A várakozó Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Egy ablakban, egyedül, árván, Egyvalakire várván, Úgy-e hogy álltál már te is! Szemedet egy pontra szegezvén, Oda, hol kanyarul az ösvény, Úgy-e hogy néztél már te is! Messzebb e pontnál, egyetlennél, Akárha mágnes rabja lennél, Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem! S ha ilyenkor valaki rádszólt, Csak nézted, mint egy megvarázsolt, De nem láttad te sem! S ha úgy esnék, hogy sohasem, Hogy szűk lenne az élet is: Úgy-e, hogy nem adnád te sem, Hogy állnád, várnád akkor is! ======================================================================== Ibolyántúli sugár Évrôl évre -- 1957 Jegyzet Fülemben egyre zúg a páli szó: ,,Értelmem elôtt tündököl a jó De más törvény béklyói testemen: Akarom a jót s a rosszat teszem.'' -- De hálistennek nem végzet az átok: A tenger rossz közt tenger jót is látok. Láttam elejtett maszkot is sokat És kimutatott sok fehér-fogat, Ördögvigyort angyalmosolyon át, Az eredendô bűn ezer nyomát. Bármerre néztem, ordított a tétel: A rossz a törvény, a jó a kivétel. Igen, így szokta ezt a köznapi Keserű szájak íze mondani. A hályogon, a szürke bűnön át A jó ibolyántúli sugarát Hogy lássa meg a pislogó kis ember? De te, az Angyal ujja érte szemmel? Angyal hozta ki Péter lépteit A börtönbôl: azt hitte, álmodik. Mintha álomban járnék, engemet Börtön nélkül is angyalkéz vezet. S nem jutna jó tán, csak az álmodónak? Akkor az álmot mondanám valónak. De hisz az út, amerre jársz, igaz, Hát hogyne lenne az Angyal is az? Ha vele mégy: mint Pétert az övé, Majd elvezet testvéreid közé S amerre Isten ösvényei futnak: Vezet, ha kell, az Ostiai Útnak. Hát fordítsd meg az apostoli szót: Lásd meg a rosszat, cselekedd a jót. Jótét helyébe vissza-jót ne várj, De szóra szót, de jóra jót találj. Higgyél a jóban, de higgyél egészen, S a te kezed is angyal keze lészen. ======================================================================== Hat szonett a csodálkozásról Évrôl évre -- 1957 Jegyzet I. A munka mámorától ittasultan Gondolatom ha olykor elpihen S lassan elúszik mély vizeiben Az éntelennek, a jövôm s a múltam Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan S mintha megállna virrasztó szívem, Fekszem az éjszakai semmiben És semmijében annak, ami voltam: Egyszerre sajgó semmiségem éje Ketté hasad s mellemre rázuhan A halhatatlan kérdés meredélye: A semminél sötétebb lenni mélye: Lehet-e semmi ami van? -- s hogyan, Hogyan lehet az, hogy valami van? II. Kérdezted már, mi az, hogy ,,Én vagyok''? Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém. Látom, hogy vérzik -- az ujjam, nem én! De mért szisszentem akkor oly nagyot? Én érzem, hogy a vérzô ujj sajog. A drót lennék a lámpa belsején? A drót a fényes, de nem ô a fény. Én nem a fényes, én a fény vagyok. Nem is a fény, nem is a fájdalom -- Más, ami érez, és más, amit érez: A fényt is én csak érzem, gondolom. Csodálkozás, nyiss nékem ablakot! És gyújts nekem fényt a meztelen énhez, Mondd meg nekem, mi az, hogy ,,Én vagyok''? III. Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát? Milyen egyetlen, milyen szuverén! Érzed-e láttán, amit érzek én: A mélyek és a magasok varázsát? A napra húzó mélyzöld kupolán át Ezer ágán és ezer levelén, Egy miniatűr kozmosz kebelén Érzed az élet izgató talányát? Látsz-e a lengô kupolákon túlra, Hová a szemnek nincsen más fel-útja Hallod a hívást a mély lombokon? Én hallom, érzem, olykor szinte látom. Hallod? nem hallod? botszívű barátom? S csodálkozol, hogy én csodálkozom? IV. Csak egy perc, -- mondod, -- csak egy pillanat, Ki tudna minden percet számbavenni. Csak egy pillanat, annyi mint a semmi. Már nem is volt -- csak egy szemvillanat. De míg egy szó átlépte ajkamat, Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi Hunyta szemét le örökre pihenni! S hányon betelt üdvösség, kárhozat! Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra, Egy máson tán kigyúlt az élet lángja S egy történelem indult ez alatt. S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz S magadat a bizonynál bizonyabbhoz Ez a pillanat, -- csak egy pillanat! V. Csodálkozom azon, hogy megszülettem, Csodálkozom azon, hogy meghalok, Hogy lábam alatt egy világ forog És egy mindenség kering körülöttem. Én nem keringek. Amit szemre vettem, Hallok, tapintok -- ízek, illatok: -- Énbennem vannak, -- s én én maradok És ôk sincsenek megkétszerezetten. Én én vagyok, olyan, mint minden ember, És mégis, mint a Hold a végtelenben, Egyedül úszom és fogyatkozom. S egy messze láng mindig megújít engem S a Teljes Fény elönti homlokom. S én úszom, úszom és csodálkozom. VI. Csodálkozás! Te vagy az ember-elme Elsô ügyetlen-édes mozdulatja, Ami ösztönbôl lélekké avatja, S te utolsó, beérett szenvedelme. Belôled él az ihlet áhitatja, Te nélküled a szív nem énekelne, Szürkére fagyna szava és szerelme, Te minden alkotásnak édesatyja! Mikor elhangzott az elsô legyen S az újszülött angyalok lábhegyen Hallgatták a Hallhatatlan szavát, Akkor születtél s el sem is enyészel, Mert az Isten szívére te kísérsz el Pihegô dalt és dadogó imát, Az ezredeknek ezredein át. ======================================================================== Jeromos a barlangban Évrôl évre -- 1957 Jegyzet A zordon és királyi Betlehemnek Sziklái közt, melyek szívükben ôrzik Az angyalének békés dallamát S a Napkeleti Csillag biztatását, Hol egykor tán az énekes Király Talált a kóbor éji vad elôl Menedéket a nyájnak és a dalnak, Hideg barlangja mélyén egymagában Viharhullámok verte homlokával Álmatlan égô óriás szemekkel Nagy álla csontja öklén -- ült az agg. Sarutlan szikkadt lábai elôtt A meghitt társ, az oroszlán hevert, A mély sarokban elhajítva, rúgva Nagy életének únt emlékei: A bíboroskalap és Cicero Gyűröttre olvasott foszlányai. Feje fölött kôrepedésbe szúrva A szurkos fáklya fösvény lángja füstölt. Elôtte, nagy laposkô asztalán A pulpitus és rajta a Tekercs: A Törvény és a Látomás tekercse. Ült, óriás, a végeérhetetlen éjszakában, Szakállas kô a meztelen kövek közt, Némán. De benn, bozontos melle mélyén Egyre vonaglott, dörömbölt a szív, A vérzô Birodalom, az egész Vonagló Földkerekség sebeit Magában érzô nagy római szív. Ült, görnyedezve a vak éjszakában, Az irtózatos látások alatt. Mert látott, látott, mint elôdei, Kiket az angyal perzselt ajakon Izzó szenével, hogy kiáltsanak És hirdessék azt, ami eljövendô: Lát, mint azok, de jaj nem a jövendôt: Amit ô lát, az a véres jelen, A vérözön, a bűnözön, a butaság, A barom-ember iszonyú özönje, Amelyre nincsen ígérve szivárvány És nincsen bárka, nincsen Ararát: A szôrös-bôrös barbár millióit, A horda gótot és a csorda vandált, Az Alarikokat, vérben s aranyban Térdig gázolva Róma Fórumán, A Capitolt, a Lateránt, a Sírt Meggyalázottan, dôlten, elmerülten És végig a világon, mindenütt Ahol az emberarcú élet élt, Ahol Ágoston írt és prédikált És Ambrus és Paulinus énekelt, Száll, egyre száll a csillagtalan éj. Már itt is, Dávid városa körül, A hôs szűzek, az erôs asszonyok, A Paulák és Eustochiumok Kolostorának romjai között, Ahonnan kétszer kellett futnia Éjnek évadján a lángok közül Hurcolván a nehéz tekercseket, Már itt is, itt is közeleg az éjfél. S az éjszakában Isten házanépe, A Titkos Test, megmocskolt, szaggatott Kétfelé tépett Krisztus-köntösében! Még éppenhogy feljött a föld alól, Még éppencsak hogy összeszedte áldón A mártírok gyôzelmes csontjait, Még éppencsak hogy torkáról lerázta A tintásujjú Hitehagyott markát, Hogy kezdte már hirdetni a tetôkrôl, Amit a Pünkösd nyelvei beszéltek: Már jött a Tévely, jött a Szakadás, Felállott Árius, az átkozott És megtörülte szemét a világ, Körülnézett s elirtózott magától, Mert áriánus már s az ördögé. Az ellenség, e Világ Fejedelme Mely köztünk jár, mint üvöltô oroszlán Egyre vadabb és egyre álnokabb. A vértanúkat és a remetéket Le nem bírhatta kínnal és halállal, Sem ocsmány rémek fertelmes hadával: Ragyog Nitria, Kalchis, Tébais, Antal nevétôl vinnyog a pokol. Ôt sem törhette meg, sem a pogány Vergiliusok mézédes szavával, Sem a sivatag sanyarával. De most püspököket, császárokat Hajlít igába, hogy tömegeket Hajlítsanak igába, kárhozatba. A Szék is! -- jaj, hol van már Damasus, Az igaz Fôpap és igaz barát! -- Jaj, minden perc az utolsó lehet. S a szennyes örvény torkába temethet Görög szépséget, héber bölcsességet, Római rendet, -- mindent, amiért Embernek lenni, élni érdemes. A Könyvet és a könyvvé lett Igét, Akár holnap magába nyelheti A dicstelen sír, -- és ezen a síron Még kô se lesz, amit elhengerítsen A szombatéj elűzött angyala. Igen, tudom a nagy ígéretet: ,,Ne féljetek, én veletek vagyok Mindennap a világ végezetéig!'' -- De hogy lehetsz velünk, Uram, ha mink, Mink, keresztények nem vagyunk veled! Elhallgatott. Nézett a súlyos éjbe Egy miatyánknyit, azután megrázta Hószín sörénnyel üstökös fejét, Kezébe fogta íróvesszejét S folytatta ott, ahol elhagyta tegnap. Isten tolmácsa, írt és írni fog Ma is, holnap is, és holnapután is Isten öreg cselédje, hajnalig. ======================================================================== Játékszer Évrôl évre -- 1958 Jegyzet I. Fogadd el, Uram, szabadságomat, Fogadd egészen. Vedd értelmemet, akaratomat S emlékezésem. Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtad, ingyen. Visszaadok, Uram, visszaadok Egyszerre, mindent. Legyen fölöttük korláttalan úr Rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: Szeretnem téged. Csak a szeretet maradjon enyém A kegyelemmel, S minden, de minden gazdagság enyém, Más semmi nem kell. (Loyolai Sz. Ignác imája) II. Fogadd el, Uram, fogadd el, Uram, Fogadd el ôt is, És benne szívem, -- szívem és szavam: A hegedűt is. Nem hangosan, nem ünnepélyesen: Némán kínálom, Nem a megértés moraját lesem E zűr világon. Nem mint az elvonuló mennydörej Visszhangja visszamormol, És négyszer-ötször búcsúzkodik el Négy-öt hegyormon. Úgy vedd kezembôl ezt a zönge fát, Hogy meg se lássák. El ne sirassák egy zengô világ Elnémulását. Mint játékszert, amit a kisgyerek Magával visz az ágyba, Selyemnél lágyabb anyai kezek Elvesznek szép vigyázva; De még egészen el sem szenderült, Mellé fektetik újra szépszerével, S ô álmában is csak a hegedűt Öleli két kezével. ======================================================================== Kaszafenés Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Valami cseng a csendes völgyön át: Öreg tót ember feni a kaszát. Aztán egy percig áll és eltekint Lába elôtt kígyózó rendein. A kéz, a láb, a kasza is pihen, Mi járhat a pihenô fejiben? Talán csak annyi, hogy szép a mezô, Csak így maradjon, nem kell már esô! Vagy azt gondolja ô is, amit én Gondolgatok a szívem fenekén? Én, ki ez istenáldott hegyeken Csorbult kaszámat élesítgetem: Csorbult agyamat, kopott szívemet, Istenszabású emberségemet. Tán egyet gondol mindakét szívünk S ez az, amitôl testvérek leszünk, Hogy szép a szép, az illatos mezô, És jó a jó, fiatal szív s velô, De nem elég, de semmi sem elég, Mert szép is, jó is azt susogja: még! Kaszacsörrenés, szívvér-dobogás Testvér ütemben imádkozza: más! A fáradt nap lassan pihenni tér, Zörög már felénk a szénásszekér. Vén ló a hámban, de még bírja tán. Húzzunk még egyet azon a kaszán! ======================================================================== Fordíts, fiú, a rádión Évrôl évre -- 1958 Jegyzet A rádió recseg, ropog: Háború! Háború! Rikoltoznak a hírlapok: Háború! Háború! A tudomány mellét veri, Sírnak a Krisztus sebei: Háború! Háború! Fordíts, fiú, a rádión: Testvéri szóra szomjazom: Míg ép az agy s a szív meleg, Legyünk, maradjunk emberek. Csak szállítsd, vézna kis papom A Krisztust kerékpárodon. Igédre vár völgy és tetô, Menj, áldott békehirdetô. Doktor, nyergeld a géplovat, Ne sajnáld fáradságodat. Halál ellen mosod kezed, Angyal csorgat rá szentvizet. Serken a hajnal, aratók, Az Isten hív, induljatok. Család és ország enni kér, Az élet szent, szent a kenyér. Te is, dagadt inú kezem, Ne bánd, hogy holnap mi leszen. Abban sürögj, ami tiéd: Görnyedt emberek hívják az igét. Testvéreim, fogjunk kezet: Nem vagyunk benne részesek, Ha kiújulnak vérzeni A megölt Krisztus sebei. ======================================================================== A búcsúzó naphoz Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap Piros gömbjét az aranyos hegyek Felhôkoszorús homloka megett S csókot hintek a kedves távozónak. Isten veled! kiáltanám utána, Vidd el magaddal szép üdvözletem Túl a hegyeken, a tengereken A mesebeli óperenciának. Vidd, égi postás, a szívemet küldöm, Köszöntök embert, fát és csillagot, Akiket látnom meg nem adatott Ezen a dús, de fösvénymarkú földön. S ha összejutsz az égi körmenetben Azokkal is, miket csak sejtenem, Csak hinnem enged szűkös szellemem, Mondd el nekik, hogy ôket is szerettem. S ha eljutnál a Központ közeléhez, Ahol mindenben minden Aki Van, Sóhajtsd elébe halk bizalmasan, Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez. Hogy addig is, míg szívem elpihenne Végtelenében, mindent köszönök, Minden szépet, múlót és örököt És azt is, ami vajha várna Benne! ======================================================================== A névtelen angyal Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Nem tündökölsz az égi seregek Angyalainak kilenc kórusában, Hasztalan keresem a Bibliában, Emberi nyelven nincs is tán neved. Nem a nagyokat, nem a szenteket Kíséred át az Isten Államába: Kisemberek utolsó állomása, A kis halál, ez a te ôrhelyed. Mikor jössz hozzám? Lesz nekem szavad, Szabadítóbb a földi fájdalomnál? Lesz-e, hogy neveden szólítalak? Ó bár te hívnál, angyali Ajak, A néven, mely a túli tájakon vár, Amikor majd onnan szólítanak. ======================================================================== Öregasszonyok Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Milyen szépek az alkonyati felhôk! A hűvös kékbôl méz-arany csorog. Milyen szépek az öregasszonyok! Az encián szemet huny éjszakára, De hunyt szemmel is kéken mosolyog. Ti tudtok ilyet, öregasszonyok. Szép tiszta ráncok, szép, komoly barázdák: Bölcsességgé szüremlett bánatok. Nyájas szibillák, öregasszonyok! Ti keskeny ajkak, kik a hallgatásban Már minden titkot megtanultatok, Tanítgassatok, öregasszonyok! Gazdag szemek, szelíd tengerszemecskék, Mélységesek és hullámtalanok, Nyugtassatok el, öregasszonyok! Hűvös kezek, de melegen tapintók, Fagyos a kezünk, simogassatok, Anyátlanokat, öregasszonyok! Alvó kisgyerek ágya zsámolyánál Ezüst-glóriás ôrzôangyalok: Virrasztanak az öregasszonyok. ======================================================================== Hársfák Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Virágzó hársak hűvösében Magányos csendben üldögéltem, Nem is kívántam mást, csak éppen Lenni, mint a lomb. Mikor már-már elszenderültem, Egyszerre fölrezdült körültem Egy álomhalk, valószerűtlen Földöntúli hang. Száz méh, a hárs virága kelyhén Illattal csordulóra telvén Surrogja rezge szárnya nyelvén Léte mámorát. E hárs alatt én hányszor ültem, Önnön zenémben elmerülten S önös figyelmem elkerülte Mind e halk zene. Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján Burkolt el engem ön zajomba csalfán Csalóka ihlet, -- még csak meg se hallván Azt a más zenét, Komoly lányát az Isten-adta csendnek, Melyre a boldog angyalok kerengnek, S melyben öröktôl egy akkordban zengnek Isten és világ. Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi: Tanulj a hárstól illatot teremni, A csend dalának élô kelyhe lenni S búgni, mint a hárs! ======================================================================== Nyírfakosár Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Bizony hogy én is úgy vagyok, Mint tornácomon ez az árva, Nyírfaágakból faragott, Szegen-lógó virágkosárka. Tavaly, még nincs egy éve sem Piros virággal, zöld levéllel Játszott, -- ma félig üresen Birkózik a goromba széllel. A fiatalság hova lett, Mézes mezôk kosárnyi szépe? Elmúlt, elszáradt, -- kiesett, És nem került más a helyébe. Kiesett, mit a szó, a név Résein az emlékezetnek. Jön egyszer egy jégmarta év, S a kosarak megüresednek. De ô még itt van, mint akit Nagyobb erôk ideszegeztek. Hintálja száraz tagjait S olykor a drót is zörren egyet. Sebaj, sebaj, öreg kosár, Mondom neki, -- mondom magamnak, Nem halt ki még azért a nyár, Hogy virágaink odavannak. Van még virág a réteken, Az erdôn még zöldell a szépség. Ne zúgolódj, hogy nem nekem: Minden, ami szép, az enyém még. S ha majd süvít az ôsz szele S a tél halotti tánca harsan, Majd táncolunk mi is vele, Csak felettünk a szög kitartson! Addig szépecskén elleszünk, Míg egyszer majd a tűzre raknak, S illatot áraszt melegünk Melegedô emberfiaknak. ======================================================================== Szentségtartók Évrôl évre -- 1958 Jegyzet A templomtól a temetôig, Temetôtôl a templomig, Ahol e hűvös nyáridôben Ballagó életem folyik, Jár a sok jó falusi ember, Gyerek szalad, szekér döcög. El-elnézem és meg-megállok És mindenkinek köszönök. A templomtól a temetôig, Temetôtôl a templomig Ha járok, mást sem tesz a szívem: Mindegyre csak találkozik. A legtöbben visszaköszönnek, Van, ki tovább megy ridegen, Van, aki bambán visszabámul, Csak egy nincs köztük: idegen. A templomtól a temetôig, Temetôtôl a templomig Minden kis házhoz nagy közöm van: Minden házban ember lakik. S ha embert látok, Isten szólít, Meg kell elôtte állanom, Mert szentségtartó minden ember S minden ház tabernákulum. Mikor az Úrnap ünnepére Virágot hint a körmenet, Négyszer lendít keresztes áldást A pap a négy oltár felett. Hát énnekem, ki minden házból Kinézni látom Istenem, Hányszor kellene s hány irányban Áldás keresztjét hintenem! De áldást, imaszót, örökké Malomként nem mormolhatok, Hát annyit mondok tiszta szívbôl: ,,Adjon az Isten jó napot!'' És ô, hiszem, meg ne hazudtol, Ki társlakómként itt lakik S mellém szegôdik minden reggel, Temetôtôl a templomig. ======================================================================== Hetven felé Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Hetven körül Az ember a világi jónak Kétszeresen örül. Halk lesz a szó, Kettôs akkord búg benne mégis, A szomorú is meg a szép is: Köszöntô is meg búcsúzó. ,,Köszöntelek, -- Szólnék, -- te szép világ, szeretlek'', De a nehéz szók könnyekként peregnek: ,,Isten veled, Isten veled!'' Hetven felé Minduntalan búcsúzna már az ember, És könnyeit szégyenlôs szerelemmel Szemérmes szókba rejtené. De megered A szó patakja s szétveti a mellet: ,,Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek, Erdôk, hegyek, virágok, emberek!'' Hetven körül Az ember mindennek örül. Hetven felé, Mint felhôn át az esti napkorong, Mindenfelé Egy fényességes árny borong: Az Istené. ======================================================================== Jaj de szépnek... Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Jaj de szépnek, fiatalnak Látom ma a Mátrát! Mintha szomjas szemeim most Legelôször látnák. Jaj de szépnek, szomorúnak Látom ma a Mátrát! Mintha fáradt szemeim most Legutólszor látnák. Addig él a fiatalság, Ameddig a szépség. Addig éljek, míg a szemem, Míg a szívem ép még! ======================================================================== Fák és gyerekek Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Sokáig éltem, sok mindent szerettem, És most, hogy eljár az idô felettem, Még sokkal többet szeretek. De legfôképpen, -- érzem, ôk is engem, -- A fákat meg a kisgyerekeket. Beszélgetünk, bár ôk hangot sem adnak: A nagy szelíd fák bölcsen bólogatnak, A gyerekek meg válaszul Bölcsen -- még a karonülôk is -- Rám mosolyognak huncutul. Gyermekmosolyból, szellôbújta lombból Valami szól az ôsi sugalomból, Amit az ember lassan elfelejt, Bár teste-lelke minden pórusával Szomjazza, mint vas a delejt. A Titoknak, melyet felnôtti szemmel Már meg sem ért, már meg sem lát az ember, Ôk még látták illanni fátyolát, S rajtuk keresztül hozzánk is lecsillan Egy-egy sugár a mindenségen át. Valahányszor beléjük néz a költô, Le-lehull róla egy rossz emberöltô És csenget neki a Paradicsom S ô, mint a kisgyerek karácsonyeste, Bekandikál a kulcslyukon. ======================================================================== Pillanatkép Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Fehéren csillogó mészkô-falak közül, A hosszú alagút koporsó-kebelébôl, Ahol a vérverés fojtó iramba szédül, A füstszagú vonat lihegve fölmerül. Fáradtan, kormosan, langy verejtékben ázva, A zsúfolt ablakokban bús esti emberek. A fapados kocsik lassan bezörgenek A hűs, diófalombos muskátlis állomásra. Egy hektikás kerék rekedten felsikolt, Az izzadt ablakokból sóhajok csordogálnak. Füttyszó sivít: tovább, neki az éjszakának! Meredten ül felettünk a hullaképű hold. ======================================================================== Ha jô a perc Évrôl évre -- 1958 Jegyzet Ha jô a perc majd, amikor lezárul Kalandos létem drága földi része S a lábam alatt elsikló határrul Majd egyre vissza-vissza-visszanézek, S visszanéz rám is és válni nem enged Nagy életem tengernyi szépe, jója, S még ember módra dobbanó szívemnek Felsír utólszor halk gyászindulója: Nem emberekhez száll majd szívverésem (Már odaadtam szívemet nekik): Engedj utólszor kismagadba néznem Hadd lássa egyszer búcsúzó szemem még A szôke pitypang szálló pelyheit S a csillagok bizalmas végtelenjét. ======================================================================== Szíriát oszlopai Évrôl évre -- 1958 Jegyzet ,,Seth gyermekeinek papjai azt tanították, hogy a föld egykor tűz és víz által fog elpusztulni, s ekképp minden bölcsesség és tudomány megsemmisül. Hogy tehát ezeket a késôbbi nemzedékek számára megmentsék, két hatalmas oszlopot emeltek, egyiket égetett agyagból, másikat gondosan faragott kövekbôl, s ezekre az oszlopokra felvéstek minden tudományt, amelynek birtokában voltak. Az oszlopok pedig Sziriát földjén állnak.'' (Josephus Flavius) Harminc napot, harminc csodálatos nap Kétkoszorús szivárványnál telibb És gazdagabb és forróbb színeit Ezt adtad Uram, fiadnak, a rossznak. Szüretelô kádamba összehoztad A nyártól ami gyönyörű telik, A tarka ôsz csorgó gyümölcseit És illatát egy visszatért tavasznak. Egy emberélet minden illatát: Ezt, ezt sóhajtom e versekben át Az eljövendô emberebb világnak. Testvéreim, akik a vízözönt túlélitek, itt egy világ köszönt Hús-vér oszlopairól Szíriátnak. ======================================================================== Carmen semisaeculare Évrôl évre -- 1958 Jegyzet A Generális Atyának A második félszázad küszöbén A múlt élô tükrébe visszanézel, S mind, amit tettél, kézzel, szívvel, ésszel, Rád mosolyog, mint tükörbôl a fény. És feldobog szívedben az erény: A hála és az alkotó alázat: ,,A kegyelem, az érdem is Tenálad, Én Jézusom, -- rossz szolga voltam én.'' De szól az Úr és térdelô igédet Szárnyára ölti az örök ígéret: ,,Hív szolgám voltál, béred megkapod, Mert ki sokakat tanít igazságra, A nem-múló örökkévalóságra, Tündökölni fog, mint a csillagok.'' ======================================================================== Búcsú a szavaktól Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Szavak, szavak, búcsúzom tôletek, Egymás után, mint halni készülô Fiaitól az árvuló szülô, Minden nap egy-egy új szót temetek. Egy-egy újat a drága régi kincsbôl, Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs ôr: Aki elunta életét velem, Mehet, búcsútlan, köszönéstelen, Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem, Míg ezt a drága kincset összeleltem! Hány kis idétlent -- az volt még a drága! -- Magam hoztam e dadogó világra. Mi voltatok? élettelen anyag, Élôvé, szóvá én alkottalak, Amikor forrón belétek leheltem, Amit az Isten énbelém: a lelkem. Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam, Mindenben mindig kedvetekre jártam, Dajkátok voltam és cselédetek, Ápoltalak és kényeztettelek. Mostam, vasaltam, teregettem rátok, Hímes aranyból szôttem a ruhátok. Ezen a lármás, visszhangos világon Ti vagytok csendes otthonom, családom. Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem, Tirajtatok keresztül ismerem Izzó titkát az emberi tudásnak S a kincset, mit varázsvesszôvel ásnak. Mindent, amit az ember szíve rejt, S a másvilágból remegô delejt: Kit a tudós csak eltakarna névvel, Istent tapintom ujjatok hegyével. Szülötteim s szolgáim voltatok, És én szolgátok és királyotok: Mint pénzeire a király nevét, Reátok vertem arcom bélyegét. S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek, Egymás után elhagytok engemet. Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek, Elhal a visszhang, a barlang üres lett. Állasz az oltár lépcsôjén magad És idézed a szentelt szavakat, S csak tátogat szegény memóriád; A néma ördög vigyorog reád. Dobban a szíved, írnál, mondanál, S a toll kezedben reszketni megáll, Megzördül rajt egy látatlan bilincs, -- Nézel, utána, annak, ami nincs. Hát így maradtál, -- de jó ez neked: Beszéltél hetven évig eleget. S ha most a szó kegyelme elhagyott, Gondolj szó nélkül szépet és nagyot. Nézd ama bölcs hajdani remetéket, Kik kinôtték az emberi beszédet, S elvonulván barlangjuk éjjelébe, Némán merültek a Lét tengerébe. Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed: Ôbenne hallod az Egyetlenegyet S újra tanulsz beszélni általa, A Szót, a Szót, mely kezdetben vala. ======================================================================== Halotti beszéd a mezei virágokhoz Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Esteledik, de még zöldek az árnyak. Köröskörül a szép mezôn kaszálnak. A tarka-barka sok szelíd virág Fejét lehajtja, megadja magát. Suhog a fű, a kasza éle serceg. Derék kaszák, pihenjetek egy percet, Engedjetek, hadd váltok egy komoly szót Szegény füvekkel, talán az utolsót. Esendô füvek, halandó virágok, Jószívvel voltam mindig én hozzátok Nem téptelek le, ott szerettelek, Ahová a Jóisten ültetett. Hadd mondom el hát búcsúzó beszédem Ezen a csendes, imádkozó réten, Amíg az illat, a virág imája Felelni tud még lelkem sóhajára. Hát, testvérkék, virágocskák, füvecskék, Mentek ti is, mint elmennek a fecskék, Mint lomb a fáról, kézbôl a kasza, És annyi más még -- elmegyünk, haza. Azért, testvérkék, bizony mondom nektek: Mikor a kaszaélrôl leperegtek, Ne magatokért imádkozzatok, Félig már üdvözültek, illatok. Könyörögjetek hulltotokban értünk, Kik ma vagy holnap nyomotokba érünk, Hogy ne legyünk rútabbak nálatok, Kik szépségben éltetek, haltatok. ======================================================================== Bujdosik az árva madár Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Bujdosik az árva madár, Egyik ágról másikra száll. Hát az olyan árva, mint én, Hogyne bujdokolna szegény. Bujdosik az árva madár, Egyik ágról másikra száll. Könnyű neki messze szállni: Vele mennek fiókái. Nem hagy itt mást: ôszi szelet, Fagyos esôt, zúzos telet, Üres fészket, üres tájat, Semmi, ami visszafájhat. Jaj, nem is az a legárvább, Akit nem siratnak árvák, Nincsen, aki elkísérje, Nincsen, aki visszakérje. De akinek útra kelve Itt marad a fele lelke Fészekülô pulyáinál, Azt sirasd meg, árva madár. ======================================================================== Kézrátevés Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Azelôtt tudtam, ki vagyok, Most nem tudom. Akartam is, sokat, nagyot, S ma hányszor cserben nem hagyott Öreg lovam, rozsdát fogott Akaratom! Embereket is, arcokat, Ki jó, ki rossz? Akárcsak édes magamat, Úgy ismertem mindnyájukat, És tudtam is, mi a szabad? Mi a tilos? Bizony, hogy most nem kérdezem, Ki rossz, ki jó? Mindenkinek testvéresen Elébenyújtom két kezem, Én felperes már sohasem, Hát még bíró! Két kézen át amit tudok, Vajmi kevés! Tudni kevés, érteni sok, Mindnyájunk arcán ott sajog, Mindannyiunkkal köz kapocs: A szenvedés. Több és nagyobb ez a kevés, Mint bármi más: Ez a Krisztus-kézrátevés, Mindnyájunkért engesztelés, Embernek emberrélevés, Megújulás. ======================================================================== Nyárvégi reggel Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Aranyporos nyárvégi reggel, Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. Pedig a nyár Lassan lejár. A kardliliom kardja hegye sárgul. Hull a szirom az öntözött virágrul; Lassan elkezdi csomagolni már Zöld poggyászát a fák alatt a nyár. Nyár, szép arany nyár, jó meleg, Engedd, hogy szépen kérjelek, Csak egy nagyon nagyon picit Lassítsd lehellet lépteid, Hadd hallgassuk még egy picinykét A vadgalambot meg a cinkét, Hadd ültetünk még egynehány Margarétát meg tulipánt. Hadd legyen még egy csepp nyarunk, Gyomlálni kócos udvarunk, Fáradt szívünkbe gyűjteni, Ami a nyárban isteni, Hogy ködöt, esôt megelôzve Suhannánk át a sárga ôszbe, A sárga csendbe, Magunk körül piros tavaszt teremtve. ======================================================================== A kétarcú angyal Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Angyalt, Uram, a megelégedésnek És a csodálkozásnak Hányszor küldötted hozzám angyalát! Megmutattad a teremtett világot, És lônek esték, lônek reggelek, És láttam, s kisgyerek módjára tapsikoltam, Hogy nagyon jó minden a nap alatt És valami tán még énbelôlem is lehet, Ha átadom magam az oktató angyali szónak, Az Angyalnak, ki elnézô mosollyal annyiszor Mutatta meg nekem a magam kicsiségét, Gyámoltalan akaratomnak egy-egy felizzó pillanatát, Egy-egy felizzó pillanatomnak elmondhatatlan örömét. De most, Uram, Amióta kegyelmes íjad ellôtte rám A tovazúgó évek nyilait, Más arccal néz az Angyal is szemembe És látnom is mást ád elém: Szép világodnak visszája-felét. Ó, látom most is én Milyen gyönyörű az emberi test, De a csontok meztelen váza is énekel És én most egyre hallom ezt a dallamot. Mámorítón gyönyörűek most is a Sixtusi freskók, De milyen szép a vázlat, Amelyrôl a mester verejtéke csordul, S amelyen még szemmel tapinthatom, A kegyelem hogy küzd az anyaggal. Láttam én tengert és vihart, S most is lelkembe tudom inni még A nagy vizek határtalan hullámait: Láttam hócsuklyás hegytitánokat, S homlokukról a végtelenbe rúgom el ma is magam, De a végtelen szól hozzám akkor is, Ha egy búgó kagylót tartok a fülemhez, Ha egy parányi szentjánosbogár pislanó mécsét látom lengeni. Ilyen látományok közt élek mostanában, Ilyen szépségek sorjáznak el arcom elôtt nap-nap után, Jó most is a jó, szép most is a szép, De nem úgy jó, mint annakelôtte, És nem is úgy szép, mint azelôtt. Az én szemem lángja lohadt-e parázzsá, Vagy a teremtés kertjének lombjai közé Suhog be olykor ôszelôi szél? Ma e szépség gyönyörű visszája-felén Meg-meglátom a férceket és a varratokat, Most a kopások és a repedések Ütnek szemembe minden untalan, Rútság és rosszaság öklöznek emberököllel. Mert ami szép, ami jó, Isten és ember közös keze-műve, Ami rút, ami rossz, az emberé magáé, Emberé, aki nem-egészen ember, De nem is egészen nem-ember azért. A fél-emberek légióit látom én ma seregelni felém Világ négy tája felôl. Ezek nyújtják ki felém este és reggel remegô kezüket. Ó, hiszen jöttek hozzám azelôtt is sergestül sírók, De akkor ôk voltak a szomorú kivétel, És körülöttük énekelt és illatozott Kertész angyalok kapái nyomán A virágos világ. Most ôk a többség, a szín, a valóság, Majdnem hogy ôk a megismert emberiség... Akkor belôlem is bugyogott az emberi szó, Ujjamról csepegett az olaj, És mindennapos volt a csoda körülöttem. Most Lázár vagyok a Lázárok között, Inaszakadtak közt inaszakadt. Olykor szinte már azt hiszem, Hogy az angyalokat hazahívta végképpen a Gazda, És magára maradt, Férgek fogára a vadon világ. Ó, hányszor száll pedig el közöttem és Isten között Pislogó méccsel reszketô kezében (Áporodott imáim olajával) Ma is az Angyal, az én angyalom! De most az arca másik arc, Mosolygása is másféle mosoly. A fél-emberek szomorún mosolygó angyala ô; Az egyik szárnya törten csüng alá, S azt mondja: szegények! A másik szárnya csattog a mindenség szelében, S azt mondja: boldogok! Kétarcú angyalnak vagyok gyermeke én, Kétarcú élet, kétarcú ének. Angyal, szomorú mosolyú angyal, Tanítsd ölelni két karomat, Hadd ölelem mindennap mind a kettôt, A szegényeket is meg a boldogokat is. Hangold fel húrjaimat, Mindennap mind a kettôt, Hadd énekeljem énekedet, Az emberekét is meg a fél-emberekét is. Ha más azt mondja: föld! Hadd énekeljem én: Föld, föld, nyújtózzál ég felé! Ha más azt mondja: ég! Hadd énekeljem én: Ég, ég, hajolj a föld fölé! S ha más azt mondja: vég! Hadd énekeljem én a véges-arcú végtelent, S a véget, mely a végtelenbe nô! ======================================================================== A pók halála Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Pók szaladt az ágyamon. Megcsípett a vállamon. Biz én magam nem hagyom! Hol a cipôm? Felkapom, Leütöttem, vége van! Itt hever a vánkoson, Alaktalan kis halom. ,,Nézz rám, -- mondja -- gyilkosom!'' Biz én meg se hallgatom: Leütöttem, vége van! Libabôrös hátamon Megsuhint a borzalom. Akarom, nem akarom, Nem lehet nem hallanom: Leütöttem, vége van. Bosszút álltam, -- mi jogon? -- Egy parányi állaton. Késô már a bánatom, Vissza nem sirathatom: Leütöttem, vége van. ======================================================================== Esik esô Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Bagolyirtás, Bôgösrét és Ágasvára. Esik esô hegyen-völgyön fűre-fára. El-elhagyja, nekibuzdul, újrakezdi, Csatornáit hétszer egy nap megereszti. Mezítlábas Mari néni a pitarban Gyönyörködik a zuhogó zivatarban. Minduntalan lelkendezve kiabálja: Jó kis esô, köt a krumpli valahára. Joskó bácsi, öreg szlovák, hetven felé, Eresz alól nézeget a földje felé. Káromkodni nem szokott, de most nem állja. Pedig attól föl nem áll a gabonája. Mennyországbán Szent Péternek van a napja. A csatornát nyitogatja, csukogatja. Szakállába mondogatja mosolyogva: Fiacskáim, várjatok a sorotokra. ======================================================================== Szép piros szív Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Aki szeret, aki nagyon szeret, Százszor veszíti el az életet. Mert mindig újra egyedül marad S nem találja a tovahunytakat. Addig jó neki, amíg sírni tud, A könnyeken a fájdalom lefut. Addig jó neki, amíg emleget, Mint külországban élô gyermeket. Addig jó neki, amíg hazavár: Csak költözik, de megjön a madár! Addig övé még, aki nincsen itt, S ô éberen virrasztja kincseit: Túl az idôn, téren és síron át Élô szemét, szavait, mosolyát. Mind élnek benne, és ô bennük él, S van is mindennap élnie miért. Élnie mért és imádkoznia. Vedd a kezedbe szép piros szívét Általvert szívű Mária! ======================================================================== Holtig-e vagy hazáig? Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Ne hívjatok, nagy hegyek, Magamtól is elmegyek. Fáim, ti se küldjetek, Úgy sincs nyugtom köztetek. Kanyarog az öreg út. Lábam alól majd kifut. Fojt a por és tör a kô, Hol van már a delelô! Delelôtôl estelig Jaj de hamar eltelik Temetôbôl fúj a szél, Megy az ember, mendegél. Honnan? hova? merre? mért? Én se mondom, te se kérdd. Fut a felhô, fut a szél. Aki ember, holtig él. Ember voltam idáig, -- Holtig-e, vagy hazáig? ======================================================================== Nézz fel a kékbe Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Lezárom a könyvet, letörlöm a tollat, Még nedves a lap, de a munka kész. Keresztet a könyvre, a szívre, a szájra: Ez a pont, ez a csend, ez a teljesedés. A munka, a munka, a munka egész! S most nézz fel a kékbe: még nem vagy a túlé, De itt sem egészen a rôt nap alatt! Nincs fontos a földön és nincsen a napban, Aminek odatárd szabadult magadat, Csak az új, csak az új, csak az új feladat! ======================================================================== Vendégek Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Az öreg ember soha sincs magában: Ülvén egyedül rozzant sátorában, Nappal némán, éjente éberül Nem-hítt vendégek guggolják körül. A betegségek. Föl sem veszi ôket, (Kora vendégek soká nem idôznek!) Míg meg nem zördül (furcsa fordulás) Nulla elôtt a hetes, -- a kaszás. Reccsenô gépén szorongó pilóta Érezhet úgy, ahogyan én azóta. A rám lesôket most már én lesem, Tudom, hogy el nem hagynak sohasem. Állhatatosak legutolsó vérig, Néma szemükben földi sorsom érik. De nézz velük bátran farkasszemet: Több is van bennük: onnan üzenet. Onnan érkeznek hírnöknek, futárnak, Ahol engemet bölcsôm óta várnak, Ahova rajtuk át vezet az út, Kezeik tárják ketté a kaput. Szeresd hát ôket, ha csúfok is éppen. Akad belôlük minden napra szépen. Körülülik diétás asztalod: Házad népévé lettek a bajok. Etetnek is alkalmas élelemmel: Friss fájdalommal, forró félelemmel. Minden falat megmondja, merre mégy, Hol öleli a Kezdetet a Vég, Hol vár a vendégség, amelyre hínak. Nyiss hát ablakot, ha zörget, a kínnak, Mert angyal ô s angyalnyelven beszél, Füledbe súgja: Én vagyok, ne félj! ======================================================================== Lilaszegélyes orgonasoron... Évrôl évre -- 1959 Jegyzet Lilaszegélyes orgonasoron Járok. Járkálok. Nem gondolkodom. Fejem fölött a felhôk is lilák. Sötétlilák. Mint a hűlô világ. Hűlô világom, fonnyadó egem. Járom az árnyat. Nem sötétedem. Az út porából egy elhullatott Orgonafürt lehel rám illatot. Megsimogatom és lefektetem A ringó fürtök árnyalta gyepen. Takarja el a világot elôle Az anyabokor lila szemfedôje. ======================================================================== Ne félj! Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Ember, ne félj a rossztól! Arkangyal áll a poszton, Van, aki hallja hangod: Szabadíts a gonosztól. Ne félj a fájdalomtól: Nem kontár kése koncol, Próbált sebész az Isten; Megifjodol, ha boncol. A bűnt se féld: a pázsit Gyomot is hajt, ha ázik. Ravasz művész az Isten: A rossz is jót csírázik. Még magadat se féljed: Isten kezén a mérleg. Ha még oly semmi volnál: Majd megnagyít a Lélek. Ha napba, holdba lônek, Örülj a szép erônek: Minden javára munkál Az Istent szeretônek. A kék magasba nézz föl, Ne kérdd, hogy meddig érsz föl. Egyet pillant az Isten, És egész lesz a részbôl. A halál is csak ennyi: -- Ne félj elébe menni -- Édesapád az Isten, Röpül eléd, ölelni. ======================================================================== Szitálnak a szélben... Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Szitálnak a szélben hulló levelek, A fák koszorúja lassan lepereg. Hajlong az ág is a szélben alá: A hullást, a hullást lassítaná. Lenn járdakövön a sárga levél Még zizzen egyet, mielôtt elalél, Még egyet, utolsót, fölfelé, Az ághoz, az ághoz, amely az övé. ======================================================================== Ember maradj! Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Nyár van megint. Arcon legyint Friss napsugár: Gyerünk, gyerünk, heverni kár! Hiszen tudod: Reád szabott Hány munka vár. Hamar, hamar, henyélni kár! Nem tudhatod, Hogy hány napod Van mérve még. Biztos csak egy: nem lesz elég. Mikor kapod Végsô napod, Nincs tudni agy. Fontos csak egy: ember maradj! Mígnem kinô Belôled ô, Ki egy veled, Aki embernél emberebb. ======================================================================== Három és négy között Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Éjjel van, három és négy között az óra, Ilyenkor indul el csatangolóra Az ördög, elnyelni lelkeket keresvén. (Aludjon ilyenkor, aki jó keresztény!) Pokoli setétség. Fele földkorongra Ráült az árnyék-szemfedô szorongva. Vígasztalanul virraszt a sötétben A földgömb félig, a lelkem egészen. S már kúsznak elô az odúkból az undok Varasbéka testű, bagolyszemű gondok, Jönnek a félelmek, a szívdobogások, Ablakon, ajtón fülledt kopogások. Ablakon, ajtón-e vagy az én szívemben? A holnap rémei riogatnak engem. Szívem rozsdálló húrja csikordul: Minden -- csikorogja -- visszájára fordul. Fekszem egy kézen, egy jéghideg kézen: Tudom, ki kezén, -- tudom, de nem érzem. Ne is érezzem! -- Getszemáni Jézus, Add, hogy odaadjam magamat egészen! ======================================================================== Múladozóban már a zivatar Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Múladozóban már a zivatar, A hegyeken a rejtett ütegeknek Sorozatai egyre csendesednek. Már-már esôvé lankad a vihar. De minket itt a völgyben eltakar Ólomfüggönye zuhogó vizeknek. Ránk a hegyek hasztalan integetnek -- A völgyfenék még fürdeni akar. Még szomjazik, még egyre inni kér, Még mindig mintha megváltásra várna, Nincs addig nyugta, nincsen addig álma, Míg a kegyelem szívéig nem ér. Ezt imádkozza erdôben a málna, S föld szívében a burgonyagyökér. ======================================================================== Erdei mise Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Csepp asztalon éppen csak annyi hely, Hogy elfér rajta Tányér és Kehely. A kis szobában annyi levegô, Hogy elfér benne négy-öt térdelô: A házinép imádkozik velem: Fölöttünk szénapadlás, azon felül a menny. Két-patak-parton, erdô közepén, Zöld hegyek alján mondom a misém. Belecsengenek, belezsonganak Kántoros kedvű kicsi madarak. Az erdôbôl is ide-idezeng A tölgyek orgonája. Így még nagyobb a csend. Jertek, jertek, világ kicsinyei, Csendben az Istent dicsôíteni. Jertek, ti szépek, hívek, boldogok, Csengôm szavára elnémuljatok, És meghajoljon valamennyi térd Az Isten árnyékában didergô nagyokért. ======================================================================== Hold a Csóványos felett Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Merengô arccal üldögél a hold A láthatatlan Csóványos felett. Az ember felnéz és feled. A hold körül a lámpás csillagok, Lába elôtt a hallgató hegyek, És szônyege, a rengeteg. Az ember néz és hallgat, mint a hold, És Isten-adta érzékein át Éli az élô éjszakát. Mert minden él és minden elmerül A kék-ezüstös égi tengeren, Innen és túl az emberen. S mint alvó kisded ajakán a tej, Az ima gyöngye ajkamon remeg. Hold és hegyek, erdôk és csillagok, Fogadjátok be testvér lelkemet. ======================================================================== A köpönyeg Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Hosszú út porából köpönyeget veszek. (Székely népdal) Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek. Úti köpönyeget hamar hol is vegyek? Volna köpönyegem hosszú út porából, Hosszú poros élet bűnei sokából: Rongyos egy köpönyeg, százszor ki van foldva, Csak újra kifeslik folt hátán a foltja. Eldobnám szívesen, hisz világ csúfjára, Hogy álljak ki benne az ország útjára. De hát még hogy álljak szeme elé Annak, Aki nem így akart engemet magamnak. Ha még el is szánnám el is hajítani: Marad-e alatta belôlem valami, Amire rámondjam: ez az én személyem, Az ember, az Isten, a magam szemében. Már a hosszú útnak végét rovom én is, Túl a másik fele harmadik felén is. Rövid útra kell már köpönyeg énnékem. Te tudod, Jézusom, egyedül mértékem. Csak tetôled várom, hogy vállamra veted Azt a Te rámszabott, varratlan köpenyed. ======================================================================== Dáliák Évrôl évre -- 1960 Jegyzet A hegyekrôl most kúszik le a reggel Megfürdet mindent mámoros színekkel. A ház körül öklömnyi dáliák, Rózsás vidámak, mélabús lilák. Az ampelopszisz fürtjei körül A méhe-nép az életnek örül. S üldögélvén a vadszöllôs verandán Némán tűnôdöm életem kalandján. Örülni én is jól tudok nagyon, Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom. De Isten tudja, ez a mostani Öreges öröm csak más valami. Most ami öröm, szép is, szomorú is S könnyei között mosolyog a bú is. Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék! Nincs már a földön semmi, amit várnék. Tudom, hogy minden óra szép ajándék. Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz, Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz, Ahol talán még azt is fellelem, Amit félbe sem hagytam, idelenn... Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem! Hanem itt hagyni apátlanul ôket, Kikkel a lelkem Isten egybeszôtte, Hogy búra váljék bennük a világ, Mint bennetek, szomorú dáliák, -- Vagy ôk menjenek, Isten ments, elôre, S nekem legyen a világ puszta pôre, Mint vihar után derékon törött Dália-szárnak az épek között...? Ki merne kérni? kérni melyiket? Melyik a jobb? melyik a nehezebb? Lehajtott fejjel, mint a dáliák, Hadd mondom el az egyetlen imát; Elmondom egyszer, aztán hallgatok: Legyen meg a Te szent Akaratod! ======================================================================== Unokák Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Fiatalok, egy fészakalja, Ülnek a vedlett szônyegen. Egyikük lobogón szavalja Majd félszázéves énekem. Fiatalságuk melegétôl, Tán a verstôl is -- nem tudom -- Éveim tornya visszaépül, S magam is átforrósodom. Ki érti meg a vers csodáját! Elfeledett romok alól, Félszáz esztendô hamuján át Róluk beszél, nekik dalol. Mi ez a dal? Ki énekelte? Hogy tudtam akkor mondani? Lehet-e ötven év a kelte, Amikor olyan mostani. Amikor napvilágra hoztam, Ôt búgta minden idegem, És mégis: ahhoz, ami mostan, Szegényes volt és idegen. Csak most él igazán, egészen, Most mondja azt, ami vagyok, Most tükrözi teljes egészem, S azt, ami énemnél nagyobb. Köszöntlek táguló szívemmel, Körém gyülemlett unokák; Úgy adta Isten, hogy ti bennem, Én bennetek növök tovább. Hát kéz a kézbe: ünnepeljük, Egymás arcáról fölleheljük, Amely ma köztünk megjelent, A versben élô Végtelent. ======================================================================== Örökösök Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Az iskolaház folyosója sarkán Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán Mennek elôttem a fiatalok, A lépcsôfokot hármával ugorván. Köszönnek, annak rendje-módjaképpen: Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem Valahol egy falon a folyosón Régvolt tanárok képei körében. Amint egyik-másikkal összenézek, Elnehezülnek vállamon az évek, Olyan avultnak érezem magam, Mint egy elszürkült történelmi képet. De én kilépek rozsdás keretembôl S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívembôl Áldást intek a sietôk után, Atyai áldást, -- a történelembôl. Meghalljátok-e a múltbeli áldást, Kik a holnaptól várjátok a váltást? Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem, A nagyapai Istenhez-kiáltás. Dús örökséget nem adhat apátok: Csak ami voltam, azt hagyom reátok, De hogyha (Isten adja!) megfogan, Boldog lesz tôle késô unokátok. Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem, Igaztól, jótól, széptôl sose féltem, De ami nem szép, ami nem igaz, Ami nem is jó, azt is, most is, értem. Megértem azt is, aki nem ért engem, Tudok ölelni múltat a jelenben. És akarom ölelni a jövôt, S szolgálatára magamat jelentem. Szolgálatára embernek, világnak, Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak, Vén magam helyett, örökösökül, Fiúk, fiaim, titeket ajánllak. ======================================================================== A lóré Évrôl évre -- 1960 Jegyzet Szalad a lóré, csöpp hegyi vonat, Zörög az erdôn nagy hegyek alatt. Lógó fejjel, meggyôzôdéstelen, Vén ló zördíti rozzant síneken. Gördíti becsülettel fölfelé, És visszafelé is gördítené, De amikor elérik a tetôt, Hámból kifogják jámbor ügetôt, A lószerszámot hátára vetik, Farát szelíden megveregetik, És azt mondják: Eridj szépen haza. És ô elindul szépen és haza. Hát a te lóréd, édes öregem? Lovatlan áll már az is a hegyen. Nem is zörög már, csendes, jó hely ez, Megállónak is csak föltételes. Hiszen te húznád szívesen tovább, De idefönt már nem kérnek csodát. Hordtad a hámot, húztál szekeret, Most már az üres hám is fölsebez. Az is megrezzent, mikor valaki Hervadt hátadat megveregeti. De már maholnap megsimít a szó: Jöjj haza szépen, fáradt vén csikó. -- Megismered: ez a gazdád szava, S szépen elindulsz, -- szépen és haza. ======================================================================== Dörmögés Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Hét évtizeden át Az ember lassan megszokja magát, Megszokja a világot. Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok, Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam, Mint ifjúságom hegymászó nyarában, S a két kezem (már ami tôlem tellett), Magamagától tette, amit kellett. De mostanság, -- azóta! Foghíjasan recseg a nóta A belsô billentyűk alól. A gondolat nemcsak hogy nem dalol, Lassanként már a szókat is elejti, Maholnap önnevét is elfelejti, Hovatovább Csoszogva jár a fej is, mint a láb. Hát még a mindennapi tárgyak, Azok lettek csak csúfok és csalárdak! Nem fog a fog, nem vág a kés, Táncol a toll, reszket a kéz, Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb, Öltözködés, vetkôzés csupa gond. A dunna meleg, de hideg a paplan, Takarva nem jó, hát még takaratlan! Nem szólnak, néma összeesküvôk, Csak úgy magukban pukkadoznak ôk, Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna, Kibôl immár senkinek semmi haszna! Dehát csak még az emberek! Róluk beszélni is alig merek. Olvastátok: a Fidzsi-szigetek Bölcs szülöttei az öregeket, Ha már hasznukat nem nagyon vehették, Agyonverték és gyomrukba temették. Igaz, minálunk -- nem régóta -- más, Sokkal gyakorlatibb a népszokás. Öregeket minálunk meg nem ölnek, Inkább hasznát veszik, mint nagyszülônek: Hova lenne sok gyönyörű család, Ha ráncos kézzel fel nem tartanák Továbbszolgáló nagyapák, anyák! Lám engem is, ezt bizonyíthatom, Mindezidáig nem vertek agyon, S ámbár régóta pihenôre vágynék (Régi magamhoz képest furcsa árnyék!) Rezgô kezem szorítja két családom És megmarasztal ezen a világon. Úgy halmozzák rám a szép szavakat, Hogy a lélegzetem is elakad. S olykor szinte már odáig vagyok, Majd elhiszem a sok szépet, nagyon, Mit belém látnak, belém mondanak Testvéri szem és baráti ajak. Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves, Minôt a vénség mindennap szerez: Elfeledett név, elejtett karóra, Morcos viszonzás jóhiszemű szóra, Álmatlan éjjel, roppanó derék, Hol eggyel több, hol kevesebb kerék, Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen, Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem: Mindez egyet mond, mint versben a refrén, Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény. Csakhogy nem elég annak a fejed, Többet akar, nagyobbat: szívedet. Azon mérik rád a jövôt, jelent, Hogyan dobogja szíved az igent. Egy igennel eggyé karolhatod A percet és az örökkévalót. ======================================================================== Ökörfarkkóró Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Egyedül áll a lekaszált mezôn, A kaszás tisztelettel elkerülte, S ahogy elment mellette, visszanézett, Ô meg utána nézett a kaszásnak. Körülzuhogták szívtelen szelek. Jöttek, elmúltak, ô meg ittmaradt, Hajlongva nézett a szelek után, Karcsú gerincén nem esett törés. Levélhullajtó ôszeleji éjben Eszébe jut, hogy egyesegyedül van. Szürkülô szárán remegés fut át: Hát én mikor? és merre? és miért? ======================================================================== Nem betegség Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Ez nem betegség, ez csak állapot: A kor, korom, korunk, Becsengeti a nagyszerű napot, Mely után nem kívánkozunk. Ez nem sírás, ez csak megilletôdés, Búcsúzás néma könnyei, Utánatok, Felém kinyújtott jóságos karok, Akiket nem tudok, nem akarok Kezembôl kiereszteni. Nem is rettegés, noha félelem: Hívés, reménység, áhitat Bújócskát játszanak velem, Mint esti felhôk oltárán a nap, Mígnem az éjszaka eljô És elalusznak sugarak és felhô És kettesben virrasztanak Az Isten és a lelkem, -- Két halhatatlan érthetetlen. ======================================================================== Isten tenyerén Évrôl évre -- 1961 Újság, rádió, televízió Torkán üvölt egy szörnyű vízió, Vízió, melybe nincs beletörôdés: Atomrobbanás, atomszennyezôdés. Gyermekük mellett aluvó anyák Felnyöszörögnek, mintha hallanák, Sápadt apák vérfutott szemei Nem is mernek rájuk tekinteni. Pórusain át az ártatlan égnek Jönnek, jönnek a halhatatlan mérgek. Veszik és adják, terjesztik tovább Még meg sem fogantatott unokák. Ámbár ki tudja, jámbor ivadék, Jut-e még rátok méreg-maradék? Szíhattok-e még annyi hamuszennyet, Hogy megfojtsátok az űrt és a mennyet? Mert a földnek a mi szennyünk elég, Elfekhet tôle az emberiség. Készen vagyunk, nem is kell hosszú próba: Erre készülünk évezredek óta. Beavatott a fogásaiba Káin apánk, Júdás atyánkfia, Bunkósbottól az atomszennyezésig, Krisztus-csóktól a mérgezett beszédig. Mást mit tehetsz, ha semmit sem tehetsz? Egyetlen egyet: önmagad lehetsz. Legyen remény, vagy ne legyen remény, Az fel van írva Isten tenyerén. ======================================================================== Szeptemberi lomb Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te helyed még fenn van a fán: Hova lesz, ha te nem szólsz, az ôszi magány? Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél! Várj még, ne siess, szeptemberi szív, Hiszen érted már, hogy a szél hova hív: Nincs messze a tél. Kell még holnap is, aki énekel: Az énekléshez élni kell. Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél! ======================================================================== Hosszú élet Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Most, hogy hetvenes éveimet töltöm, Megérem, amit sohse hittem, Hogy hosszú életű lettem a földön. Hiszem az igét kopott bibliámnak: Azért van ez, Mert tiszteltem atyámat és anyámat. A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem, De lesz-e benne köszönet? De van-e benne érdem? A hosszú életbôl talán elég is lenne ennyi: Aki szeret, annak, akit szeret, Szeretne már utána menni. Menni, de oda menni, Ahová mennek mind, akik szeretnek Engedj még egy-két esztendôt, Uram, Az égi és a földi szeretetnek. ======================================================================== Kínrímek Évrôl évre -- 1961 Jegyzet Mondhatom, siralmas egy pikulás vagy: Nincs más témád, csak az ôsz meg a vénség? -- Mit csináljak? Ez most bennem az énség. Hát érdemes reggeltôl estelig Mindig csak a halálról énekelni? -- Sôt inkább még korábban kéne kelni. Csak legalább, ha minden versed végén Az Isten nevét ne vennéd hiába! -- Jóságát hívom jóságom híjában. ======================================================================== A rakéta útja Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Lassan lehajlik pajzstartó kezem, Nem támadok és nem védekezem. A tarka-barka vásár véget ért, Nem nyújtózom már földi dolgokért. Nem fürkészem és nem hívogatom A sorsomat sem. Jöjjön, fogadom. Emberkéz után sem nyújtok kezet, Minden lépésem hozzájuk vezet. És rajtuk, bennük ahhoz, ami Más, Minden ember jelkép és látomás. Nem is én megyek, csak úgy visz a van, S én alázattal vitetem magam, Merre rakétám útja rendelé, Az űrön túli tengerek felé. ======================================================================== Felhôjáték Évrôl évre -- 1962 Jegyzet A felhôk odafenn bújócskát játszanak. Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap. Fiatal öregek, lelkem barátai, Nem próbálnánk mi is felhôsdit játszani? Felhôt, esôtadót, jókor és eleget, Ôsznek jó szántatót, májusnak meleget. Máskor paplant terít a fáradt nap elôtt S képekkel hinti be a mennyei mezôt. Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség, Lehével fújja el az álomittas ég, De felszítt már a föld esôt és sugarat: A felhô elfoszolt, a játék megmaradt. ======================================================================== Kérdések felelet nélkül Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom? Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költôm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom? Mint gyümölcsfákra májusi esô Zúgtak le rám a dallamkeresô Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tôlem telôt. Egy pohár vizet ért-e más elôtt? Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetbôl tenni, -- Amit tettem, több volt-e, mint a semmi? De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor. ======================================================================== Köszöntô Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Tomek Vince 70. születésnapjára Isteni áldásul Sáros szült Pannoniának. Áldott Pannoniánk Róma egének adott. Római celládból áldás vagy Urbi et Orbi. Annyiak áldását áldjon a bôkezű ég. ======================================================================== Üzenet Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Földön túlról üzen az űr. A földön zúg a földi zűr. Túlon túlról beszél a hit. Az ember hordja átkait. Zsong a tudomány méhkasa. Embernek ember farkasa. Kikbôl a kegyelem csorog, Papok, poéták, piktorok, Embernyi ember vagytok-e? Embernyomokat hagytok-e? Csak kérdezek, kérdezgetek, De halvány hangom reszketeg. Hisz én vagyok elsô személy, A kérdés éle engem ér. Nem mondhatom, mint kisgyerek: ,,Nem ér a nevem, emberek.'' Uram, te légy irgalmasom, Mikor fejemre olvasom, Mit mond nekem, s rólam neked Az űrbôl hulló üzenet. ======================================================================== Mozart, hegedűverseny Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Mozart hegedűverseny, Ojsztrah játszik Stradivariusán. Alázd meg magad szeleburdi versem, Némulj imára szám. Egy pillantás az emberarc mögé Egy dobbanás az emberszíven át... Ember, a szépség a hazád! Te nem lehetsz az ördögé. Csak egy pillantás, befelé, magadra, Ahol e percben búg a végtelen, Még egy szívdobbanás, és megjelen Lelked vásznán a boldog Isten arca. ======================================================================== Egy rózsacsokorra Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Ne hozzatok nekem virágokat, Hervadtukon majd a szívem szakad. Szép szavakat se mondjatok nekem, Az igazságot jobban szeretem. Köszöntéssel ne kényeztessetek: Az ember fia tesz, amit tehet. De ha lelkem a papírra teszem, A kéz, amely ír, nem az én kezem. Mit adjatok hát, ha adni kívántok? Egy kézszorítást meg egy Miatyánkot. ======================================================================== Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Ökörfarkkóró, boldogult barátom, Mi lett belôled a nagy tél alatt! Mentem, megjöttem, réted újra látom, De téged, téged nem találtalak. Hát elmentél te is. Mindenki elmegy! Ki fog még emlékezni rólatok, Kik az Isten szépei voltatok, Ha gyertyáitok fényére se lelnek. Ó, a közönyös kéz, amely levágott, Nem hallotta a pokol röhejét: Meggyilkolt egy miniatűr világot, Az Istenségnek egy lakóhelyét. De bennem élsz, amíg majd nemsokára Befogad engem is egy más planéta, Ott majd egymásra ismer és magára Virágos kóró s fiatal poéta. ======================================================================== Imádság humorért Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Csorgattál hitet fejemre, (Vajha frissen ôrzeném!) Koszorúztál kegyelemmel (Volna fogytig bár enyém!) Hetven éves fiatalnak Még valami kellene: Humort, humort önts szívembe, Meghallgatás Istene! Nézni tanulj, vaksi lelkem, Míg csak meg nem láthatod Emberben az angyal-embert És az ember-állatot. Egy szemeddel egyet látni, Másikkal a másikat. Nagy az Isten vadaskertje, A mennyország tágasabb. Egybelátni mind a kettôt És eggyé ölelni át: Erre kérd, míg kérheted még A Szentlélek humorát. Több ez, mint távolbalátás, Közelnél is közelebb, Ez tanít meg mosolyogni Szenteket és bölcseket. Hát az öreg, aki hordoz Harminchárom nyavalyát S kétszer annyi gyengeséget, Honnan vegye mosolyát? Honnan erôt elviselni, Kinevetni önmagát, Megmaradni emberszinten Éjek éjszakáin át! Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, Ha csak egy hüvelyknyinek, Semmi más, csak szentnek lenni, Ha csak egy babszemnyinek. Uram, egy babszemnyi lélek küldi Hozzád sóhaját: Csorgasd cserepes ajkára Öregeid humorát. ======================================================================== Oroszlán Évrôl évre -- 1962 Jegyzet Az atombomba-kísérletek margójára Éjfél után egy óra lehet. Ne is próbáld, aludni nem lehet. Hôség, legyek, megannyi semmiség, De elszívják az éjszaka tejét. Körülvesz a csend, mint nedves palást, Hallgathatod a langyos hallgatást. De most, de most egy hang hasítja át Az augusztusi süket éjszakát. ,,Oroszlán bömböl'' -- mondod bosszúsan S tudod, hogy álmod végképp odavan. ,,Oroszlán bömböl'' -- mármint a vonat: Most tűnik el az alagút alatt. ,,Oroszlán bömböl'', -- most harmadszor is! Csak rajta, felség, nyeríts még, nyeríts! Nyerít is, már is, -- persze: a vonat, Most hagyja félre az alagutat. De lám! Mi ez? -- Negyedszer is nyerít, Ez már ötödik, ez már tizedik, Vagy századik? Alvók, ébredjetek, Egy ôrjöngô száguldoz köztetek! Ôrült oroszlán -- vagy ôrült vonat Fertôzteti az állomásokat! Ôrült emberek szabadulnak el! Ébredjetek, valamit tenni kell! Kiáltanék, de úgyis hasztalan: Mindenki alszik, ébren egymagam. Vagy alszom én is? Álom az egész? Jöjj, jöjj hamar, megváltó ébredés. Jertek, jó legyek, jertek, szúnyogok, Éreztessétek, hogy ébren vagyok! ======================================================================== A néma Miatyánk Évrôl évre -- 1963 Jegyzet Hozzád, Veled, Neked, Mondani egy utolsó éneket, Imában ömleni Eléd, Legutolsó, de hűséges cseléd...! De jaj! ha nem igaz! Szobám csupa por, Kertem csupa gaz, Csupa lelógó tört faág, A templom messze, a könyv nehéz, Ólomcsizmában toporog az ész. És mégis, mégis, Ô van itt, Immár tôlem el nem veszik. Nap nap után, éj éj után Én Téged hívlak, Miatyánk. De mire jó Egy lámpástalan rádió? Hogyan szólítsam az ég Urát Egy siketnéma Miatyánkon át, Ha szói közül minden második Alattomosan elrejtôzködik! Bénult napokon, izzadt éjeken Az értelem is értelemtelen, Értelemtelen és imátalan, -- Magam vagyok, egészen egymagam. De talán mégis volna valami Helyettem hinni, vallani, Nevemben felimádkozó Karikás kis szentolvasó, Egyetlen társam aki vagy, Karikagyűrűm, el ne hagyj! De nem hagytalak-e Téged el én, Szómmal, amelybôl kialudt a fény? Szívemmel, amely csupa seb, Elmémmel, amely űrnél üresebb? S nem hagytam-e el Veled együtt Azt, Aki az űr fölött virraszt? Mit felelek, hisz nem tudok felelni: Mit felelhet a Mindennek a semmi! Akarom élni az egész hitet, Szeretni, ahogy Isten szeret, És bízni, bízni akarok, Abban, amit a Krisztus hozott. Nem érzem, nem is gondolom, De akarom, akarom, akarom. ======================================================================== Utószó A kötet sajtó alá rendezôje úgy véli, joga s kötelessége is röviden számot adni arról a munkáról, amelyet végzett, s azokról a gondolatokról, amelyek fölmerültek benne Sík Sándor költôi életművének gondos át- meg átolvasása, sajtó alá rendezése során. Sík Sándor verseinek összegyűjtése félig irodalomtörténeti föladat, hiszen egy több mint tíz éve halott költô hagyatékáról van szó, akinek elsô kötete Babitsé után egy évvel jelent meg, s akinek költôi indulása a Nyugat alapítási idejére esik. Ugyanakkor -- személyes okok és sajátos történelmi körülmények egybejátszása következtében -- Sík Sándor költôi életműve sokak számára elevenebb, mint klasszikussá vált költô-kortársaié. Valószínű, hogy ezt a kötetet legtöbb olvasója olyasféleképpen veszi majd kezébe, ahogyan élô költôk műveit szokás, olyan műveket, amelyeknek értékérôl még nem döntött az idô, amelyek nem az irodalomtörténetbôl, hanem valami meghittebb közelségbôl szólnak hozzánk. E kötet elsô olvasói többnyire még személyesen is emlékezni fognak Sík Sándorra. A versekbôl kihallják majd az ô hanghordozását, a nyomtatott sorok itt is, ott is személyes emlékeket idéznek föl bennük. Szülôk, nagyszülôk úgy adják majd ezt a kötetet fiaik-lányaik, unokáik kezébe, mint saját fiatalságuk legszebb ihleteinek fölvillantóját, ôrzôjét, s a versek költôjéhez úgy próbálják majd elvezetni ,,örököseiket'', mint ahogyan kedves és nagyra becsült mesteréhez vezeti fiát-lányát, unokáját az öregdiák. Ez a kötet elsôsorban nem a tudomány számára készült, hanem a Sík Sándor költészete iránt mutatkozó élô érdeklôdést kívánja kielégíteni. Lehetôleg az egész költôi életmű fölmutatásával. Mégis épp a nem szigorúan tudományos cél természetessé tette, hogy lemondjunk egy olyanfajta teljesség-igényrôl, amelyik csak a kritikai kiadásnak szokott sajátsága lenni. Sík Sándor költôi hagyatéka a hozzáférhetés szempontjából két részre oszlik. 1941-ben maga adta ki a Szent István Társulatnál Összes verseinek gyűjteményét. A költôi életmű elsô felét illetôen mi is ezt a kiadást vettük alapul. Nem vettük tehát föl ebbe a kötetbe azokat a folyóiratokban vagy akár korábbi kötetekben megjelent, esetleg kéziratban föllelhetô verseket, amelyeket a 41-es gyűjteményes kötetbôl már ô maga kihagyott. Ezeket ô nyilván ,,zsengéknek'' ítélte. Másrészt a közölt költemények végleges szövegének az Összes versekben talált szöveget tekintjük, s jegyzetben sem közöljük az elsô megjelenés vagy az elsô kötetbe foglalás korábbi szövegváltozatait. (Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a költô szövegigazításainak határozott, egységes iránya van: helyes ösztönnel általában tömörebbé tette verseit, egyet-egyet több versszak kihagyásával is.) Az Összes versek kötetébôl kihagytunk néhány olyan költeményt, amelyeknek irredenta hangja sértené a szomszéd népek nemzeti érzését, vagy amelyek politikailag lehetnének bántók, félrevezetôk. Kihagytunk néhány olyan verset is, amelyet maga a költô gyöngébbnek ítélt, mintegy a zsengéi közé sorolt, s az Összes versek kötetbe csak személyes vonatkozása miatt vett föl. A sajtó alá rendezô munkája érthetôen megnehezült, amikor azoknak az esztendôknek költôi termését kellett földolgoznia, amelyekbôl maga a költô már nem készített gyűjteményes kiadást. A Gyôzöd-e még kötet 1945-ben, a Tizenkét csillagú korona 1947-ben, az Ôszi fecske 1959- ben, az Áldás 1963-ban jelent meg. Ezekbôl az évekbôl maradt ránk néhány olyan vers is, amely annak idején valószínűleg csak azért nem került kiadásra, mert nem illett az épp megjelenô kötetekbe. Ezeket a verseket csaknem kivétel nélkül fölvettük mostani kötetünkbe, közülük legtöbb itt jelenik meg elôször. A verseket nem kötetbeli sorrendjükben közöljük, hanem keletkezésük idôrendjében. Eredeti (még a költô életében készült) gépelt ,,kéziratuk'' alapján itt-ott változtattunk a kötetekben föllelhetô szövegükön is: olyankor, ha a kéziratban talált szövegváltozatot jobbnak találtuk a kötetben közöltnél. A föntebb említett szempontok figyelembe vételével ezeknek az éveknek költôi termésébôl is kihagytunk néhány verset, olyanokat is, amelyek a fölsorolt kötetekben megjelentek. A kötet végén a versek, majd a kezdôsorok betűrendes mutatóját találja meg az olvasó. Sík Sándor kéziratai közt fönnmaradt egy följegyzés-sorozat, amely a már öregedô költônek egy-egy régebben írt versére vonatkozó megjegyzését, emlékeit örökíti meg. Ezt a szélesebb közönség szempontjából is érdekesnek és fontosnak találtuk, s ezért nem akartunk közlésérôl lemondani. Hogy külön, utalószámos jegyzet- apparátussal ne tegyük nehézkessé a kötet használatát, ezt a följegyzés-anyagot a Tartalomjegyzékbe olvasztottuk bele, apró betűvel, hogy a címek áttekintését ne zavarja. II. Számadásunkat ezzel akár le is zárhatnánk: elemzô tanulmány megírása nem volt szándékunkban. Mégis szükségesnek tartjuk, hogy mintegy utólagos megjegyzésként szóvá tegyük néhány gondolatunkat, amelyek a kötet szerkesztése közben ébredtek bennünk. Úgy véljük ugyanis, sokak számára hasznos lehet a kezükben levô költôi életmű néhány tanulságának megfontolása. Szülôket, nagyszülôket említettünk elôbb, akik e kötetben ifjúságuk emlékeit fogják keresni, és fiatal éveik kedves költôjének verseit abban a reményben adják fiaik, lányaik, unokáik kezébe, hogy olvasásuk közben majd azokban is kigyullad az a lelkesedés, amellyel valaha ôk maguk olvasták, szavalták ezeket a költeményeket. A kötet szerkesztôje -- most, amikor több mint egy éven át folyamatosan találkozott ennek a költôi életműnek darabjaival --, szükségesnek látja kimondani azt az egyébként magától értetôdô tényt, hogy ezek fölött a versek fölött nem múlt el nyomtalanul az a jó fél évszázad, amely életünket, gondolkodásmódunkat, ízlésünket, sôt kereszténységünket is oly alaposan át- meg átformálta. A Sík Sándor költeményeit magába foglaló kötetet szeretettel és megilletôdött tisztelettel a múlt emlékeinek ôreként szeretné átnyújtani az olvasóknak, azoknak is, akikben magának Sík Sándornak alakja elevenen él. Ezt a múltat nagy hiba volna elfelednünk, oktalanság volna szégyellnünk, de attól sem félhetünk, vonakodhatunk, hogy múltba tűntét, történelemmé válását tudomásul vegyük. A mai magyar katolikus olvasó hajlamos lehet arra, hogy az élô irodalomban, kiváltképpen a lírában végbemenô nyelvi, stílusbeli átalakulást hallatlanra vegye, elutasítsa egyszerűen azért, mert az új lírai nyelvnek, megnyilatkozási módnak elsô, legismertebb megszólaltatói más világnézetű költôk voltak, vagy olyanok, akiknek költészete a modern ember mindent megrendítô kétségeibôl, minden világnézeti tájékozódást elutasító bizonytalanságélményébôl fakad. Nem kell sokat magyarázni, mennyire szerencsétlen dolog volna, mennyire ellenkeznék épp Sík Sándor nagy alapelveivel és magatartás- örökségével is, ha egy ilyenféle riadalmakban élô olvasóréteg vagy -- csoport ízléskánonná, esetleg épp a katolikus költészet kötelezô és máig érvényes mércéjévé akarná avatni Sík Sándor költôi hagyatékát. Ellenkezôleg: bátran és ôszintén ki kell mondanunk, hogy a líra nyelve, látás- és kifejezésmódja sokszorosan átalakult ezeknek a költeményeknek születése, fogantatása óta. Ideje még azt is megállapítanunk, hogy nem abban az irányban fejlôdött, amelyben költônk alakítani, fejleszteni próbálta. Költôi pályájának kezdetén Sík Sándor ösztönös vonzalomtól és tudatos elhatározástól egyaránt vezetve Adynak és a Nyugat elsô nemzedékében épp akkortájt közönség elé lépô költôknek formai, nyelvi leleményeit vállalta költészetében, s bár világnézeti okok miatt távolmaradt a Nyugattól, hitte-hirdette, hogy saját költészete egy tôrôl fakadt a nagy nyugatosokéval. Illyés Gyula vetette elôször szemére, hogy Adynak inkább csak külsô, könnyen utánozható nyelvi leleményeit vette át, költôi ,,forradalmának'' lényegesebb, láthatatlanabb vonatkozásait nem vállalta. Ma -- az emlegetett fél évszázad távlatából -- ez a megállapítás mind igazabbnak bizonyul. Maga Ady -- ismét Illyés Gyulát idézve -- a ,,mindent kivallani'' programját tette költôi hivatásává, s ezt a kötelességet, hivatáseszményt hagyta örökül a század magyar költôire. Apollinaire a Kaland és a Rend pörpatvarában a lírikusokat egyértelműen a Kaland szolgálatára kötelezte el, hogy ,,a jövô s a végtelen határain harcoljanak az emberek helyett''. Még azok a modernek is, akikben a tanúságtévô, sôt tanító igény félreérthetetlen -- egy József Attila, egy Illyés Gyula vállalták ezt a kettôs örökséget, akár a szektásság gyanújával, az érthetetlenség kockázatával együtt is, így tudták ,,nem középiskolás fokon'' tanítani azokat, akik készek voltak figyelni szavukra. Sík Sándor költôi alapmagatartásában nagyon sok a tizenkilencedik századi örökség, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletre méltó, de bénító s nem szárnyat adó tanító felelôsségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. Ennek a költôi magatartásnak hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élô részében is megfigyelhetô, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerű. Hadd idézzek egyetlen példát, nem is a fiatalkori versekbôl! 1955- bôl való az Emberség című vers. Ennek emlékezetesen szép két sora a záróversszak kezdete: ,,Nincs szánva szemednek a holnap: Ott légy igaz ember, ahol vagy.'' Ez ,,tiszta beszéd'' a líra mindenkori mértéke, a legmodernebb szerint is. Mint az ezüstpénz: cseng, ha márványhoz ütöm, fénylik, ha beleharapok. Sajnos, a versnek nincs vége, s a szakasz így folytatódik: ,,Most tedd, amit adatik tenned: Az Isten rügyezik benned.'' Ezt a két sort kegyetlen s kegyeletlen volna boncolgatni, de eltakarni sem kell, mert nem egy költô gyöngeségének, inkább egy költôi magatartás korszerűtlenségének jele s bizonyítéka. Talán mondanom sem kell: Sík Sándor papként, tanárként, egy országos ifjúsági mozgalom irányítójaként mennyire kénytelen-akaratlan vállalta ezt a lírai alapmagatartást (miközben pedig maga is tiltakozott az ellen, hogy a lírai verset összekeverjék a prédikációval, a költô dobogóját a szószékkel). Egy ma is hiteles lírai hang kialakításának lehetôségéhez öregkorában került legközelebb, amikor a ,,Meghalt a visszhang'' dohogó-reménykedô szakaszait megírta. Öregkori termésében van néhány költemény, amelyet egészen élônek érzünk, ilyen például az ,,Ökörfarkkóró''. De a föladattól akkor sem tudott egészen elszakadni: egzisztenciálisan sem, hiszen az egyetemi tanárságból a rendfônökségbe került, költészetében sem, kialakult hangja, versszerzô módszere már megkötötte. Amint az ,,Emberség''-ben két véglegesen tiszta sorra két sor csetlô-botló magyarázkodás rakódik rá, úgy felel az Ökörfarkkóróra fél év távolából az ,,Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra'' című költemény, jeléül annak, hogy nemcsak Nikodémusnak volt nehéz öregkorában újjászületnie. A költôi nyelv és kifejezésmód, a költôi alapmagatartás vizsgálata után szembe kell néznünk egy még nehezebben megközelíthetô igazsággal is. Hans Urs von Balthasar s a katolikus gondolkodás Trento utáni történelmének több más kutatója ismételten rámutatott arra, hogy az ellenreformációs, apologéta teológia megmerevedésének, elmeszesedésének idején a legújabb kori Egyházban a teológia szerepét az irodalom vette, ,,érezte'' át. Bernanos, Claudel vagy Dosztojevszkij a modern katolikus -- még általánosabban: keresztény -- eszmélés számára több teológiai kiindulópontot szolgáltat, mint nagy monográfiák szerzôi vagy évszázadokon át használt tankönyvek tudós szerkesztôi. Ne féljünk kimondani: Sík Sándor költészete a katolikus hit, világlátás szempontjából nem fogalmazott meg lényegesen új, elôre- mutató igazságokat, nem termékenyítette meg eredeti meglátásokkal a teológiát. A fiatal Sík Adyról és Prohászkáról írta elsô, fölfedezésszámba menô elemzô tanulmányát. Világszemlélete mindvégig Prohászka szellemi forradalmának ihletkörében maradt. Babitstól, akár Szabó Lôrinctôl, József Attilától, az élôk közül Pilinszkytôl vagy a legújabbaktól, többet tudunk meg a mai ember Isten körüli vívódásairól, saját hitünk kísértéseirôl és megvilágosodásairól is, mint tôle. Ezen a ponton ismét egy -- világért sem szégyellni való -- de egyértelműen a múlt távolodó partjára tartozó élményvilág szóvátevôje ô. Ismét egyetlen példára hivatkozom. A ,,Hiszek'' című költeményre, amelyet a költô belevett az imádságos könyvébe, szerepeltetett az Ôszi fecskében is. Lehetetlen nem látnunk, hogy ez a vers is menynyire a Prohászkás ,,diadalmas világnézet'' élményébôl született (nem hiába szerepel is benne Prohászka), és éppen harsány hôsiességében -- bizony idegen a mai keresztény hit-élményétôl. A mai keresztény hite (Ratzinger szerint) megkísértett hit. A hívô ember -- anélkül, hogy hite szükségképpen megrendülne -- nagyon átéli azt, hogy nem a boldog birtokos helyzetébôl néz szét a világban (nem is a birtokát féltô megtámadott védekezô állásából), hanem úton van: titkok, nemegyszer kínzó és megdöbbentô titkok között. Ez a hit kevésbé harsány a diadalmas világnézet'' Prohászkás-Sík Sándoros hiténél, de hitelesebb annál; s ha maga a hitetlenség kísértését nem tudja egyetlen fölényes mozdulattal elutasítani; viszont kísértôje lesz a nem-hivôknek, hogy megint Ratzinger megállapítása igazolódjék: ma a hivô a hitetlenségnek, a nem-hivô a hitnek kísértésében él. Amint veszedelmes volna, ha Sík Sándor örökségét valaki a katolikus költészet máig érvényes eszményévé akarná avatni, úgy nem kevésbé veszedelmes volna az is, ha a verseiben megnyilatkozó katolikus világlátást abszolutizálnánk. Ne feledjük, Sík Sándor papköltô volt, költô létére teológiai műveltséggel és felelôsségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költô s irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepô hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott, jobban, mint azokéra, akik a teológiától jóval távolabb éltek, mint ô. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai- skolasztikus iskolázottsága lehetett s volt is akadály, amelynek keresztjét nemesen viselte, de költôként nem nôhette ki. Sík Sándornak legutolsó költeményei közé tartozik az Örökösök. Az ,,iskolaház'' folyosóján diákokkal találkozik a költô: ,,Amint egyik-másikkal összenézek, Elnehezülnek vállamon az évek, Olyan avultnak érzem magam, Mint egy elszürkült történelmi képet. De én kilépek rozsdás keretembôl S szürkült kezemmel, nem szürkült szívembôl Áldást intek a sietôk után, Atyai áldást -- a történelembôl.'' A verseskötet, amelyet kezünkben tartunk, a történelem tanúja, múltak emlékét s az elszürkülô történelmi kép vonásait ôrzi. Sík Sándornak igazi hagyatéka nem ez a kötetnyi vers, hanem az áldás, amelyet életének-szerepének rozsdás keretébôl kilépve int utánunk, sietôk után. Tisztelettel és szeretettel lapozgatjuk verseit. Akkor vagyunk hozzájuk legigazságosabbak, ha nem várunk tôlük mást, többet, mint amit valóban jelenteni tudnak. S ôrizzük magunkban az ember emlékét, aki -- bármennyire költônek tudta-vallotta magát -- mindvégig több volt a verseinél. ======================================================================== Jegyzetek A versek címe mellett feltüntettük, hogy szerepelnek-e abban a válogatásban, amelyet maga a költô az Ôszi fecske (1959-ÔF) majd az Áldás (1963-Áld) című kötetben közreadott, illetôleg A kettôs végtelen (1969-KV) című gyűjteményben, amelyet Rónay György szerkesztett. 1962- ben Kardos Klára harminc lapos följegyzés-sorozatban rögzítette az életművére visszatekintô költônek egy-egy költeményével kapcsolatos rövid megjegyzéseit. Ezek nemcsak a kutató, hanem az olvasó számára is értékesek, ezért -- néhol megrövidítve, néhol az élôszó esetlegességébôl kissé kiemelve -- itt közöljük ôket. 1. Szembe a Nappal Egy orosz regény volt akkor erkölcsi vita tárgya, Szanin című. Ennek a végén van egy szép kép: a hôs szembenéz a nappal és elindul. Ez a kép föl- fölmerült bennem, és mikor ez a mondanivaló formát keresett, valahogy ez a kép fogta meg. 2. Phaëton ,,Görögizáló.'' Olyan, mintha metrikus volna, de valójában magyar hangsúlyok. Inkább formailag izgatott. 3. Kiáltás a kapuból Eléggé sokszor feltűnô motívum. Tárgytalan líra még az elején. 4. A fehér koszorúk titka Maeterlinck-hatás. 5. Sötét folyosó Ez a régi piarista háznak a folyosója. 6. Holdsugár Ez is Maeterlinck-hatás. Élményi alapja azért van ezeknek az elsô holdas verseknek: nyaranként, mikor otthon voltam Gödöllôn, nagyon szerettünk anyámmal meg a testvéreimmel vacsora után kisétálni az isaszegi országútra. Több vers is szól errôl, pl. a Porban és éjszakában. 7. Vonat a mezôn A mi házunk kertjének a végén mentek a vasúti sínek, a pesti vasúti vonal. Ez az éjszakában vágtató vonat, kivilágított ablakaival egyik leggyakoribb élményem. ,,Mezôn'' azért, mert a mi házunk volt az utolsó a faluban. 8. Virág a tengeren Azok közül a versek közül való, amelyeket a Nyugatnak beküldtem. 9. Tűnôdés Egészen fiatal kispap koromból. 10. Ködös vizek fölött Ezt is beküldtem a Nyugatnak 11. A tó lelke Az isaszegi országúton volt a Malomtó, messze kint. Ha messzire akartunk sétálni, odáig mentünk. Ezt a verset akkor nagyon szerettem és becsültem, az átlagnál jobban. 12. A Vág ritmusai A Nyugat nem felelt jelentkezésemre. A kesernyés hangulatot azonban hamarosan feloldotta egy váratlan siker: a Petôfi- társaság Vigyázó-díjának elnyerése. Sem a Petôfi társaságnak, sem a pályázatoknak nem volt nagy tekintélye akkoriban, mégis megragadott az a lehetôség, hogy minden feltétel és megkötöttség nélkül egyszerűen lírai költeménnyel vagy költeményekkel pályázhatom. Akkoriban készült el az a versciklusom, amelyet a harmadéves bölcsészkorom vakációjában átélt, több mint két hetes vági tutajkirándulás élményeibôl írtam és amelyrôl úgy éreztem, hogy a legjobb, ami telik tôlem. Beküldtem hát a ciklust, s a kísérletet egészen váratlan siker követte. A bíráló bizottság döntô tagja Harsányi Kálmán volt, a kitűnô költô és nagyszerű ember, akinél különb versbírálót abban az idôben aligha lehetett volna találni a magyar irodalomban. H. el volt ragadtatva a versektôl. A sikernek volt némi hatása további írói pályámra, megerôsítette írói öntudatomat, hogy amit jónak és eredetinek érzek verseimben, az nem öncsalás. És megszerezte nekem Harsányi Kálmán barátságát, amely ennek a kivételes embernek haláláig csak melegebbé és mélyebbé vált. 13. Ketten a Mesterrel Ez átérzett vers, de azért valahogy mégis csak formailag nem tetszik nekem igaznak. Egyike azoknak amelyek a legtöbb embernek voltak élmény: alkalmas arra, hogy beleélje magát egy hívô olvasó. 14. Véresô esik Ez egy Prohászka-elmélkedés versbe tétele, amelyet nagyon szerettem. Természetesen ott van mögötte a liturgia is, az a sok alkalom, amikor ez így szokott lenni. 15. De profundis Gondolom, a legépebb versek egyike ezek között a régiek között. 16. Síró testvérnek Egy barátomnak meghalt egy közeli hozzátartozója: szóval tényleges haláleset alkalmából íródott. 17. Dal A forma fogott meg. Persze a formákra sok külföldi, fôleg francia befolyás is. hatott ebben az idôben; pl. ez a vers azt gondolom, nem született volna meg a Cyrano versikéi nélkül. Olvasgattam akkor erôsen a kétkötetes modern francia antológiát, és innen vettem sok minden formát. 18. A tornyos ház Abban az idôben ezt tartottam a legjobb versemnek. Ennek minden sora igaz. Itt persze javítva van. A Szembe a Nappal kötetben sokkal gyöngébb. 19. Hollók Ezt is nagyon értékeltem annak idején. 20. Este az ablakban Nagyon zeneinek éreztem. Ennek is megvan az élményi alapja: Gödöllôn Ilma néném házában az utcára nézô kétablakos szobában volt a zongora. A családnak hol ez, hol az a nôtagja ült hozzá, én a ház elôtt padon üldögéltem vacsora után és hallgattam az ákáclombokon keresztül. Akkor is szerettem már, azóta is a zongoraszót messzirôl. 21. A napos hegy Ez teljesen kigondolt kép. 22. A torony kürtöse Ez már amolyan harcos vers akart lenni, a Zászlónk körének gondolata. Egy temesvári versolvasó estén Kosztolányi azzal fordult hozzám, hogy ebben a versben, amelyet utolsónak olvastam fel, úgy sikerült kifejeznem a ,,keresztény éberséget'' mint még soha senkinek. Ma azt hiszem, hogy csak azért mondta ezt, mert valami kedveset akart mondani. Akkor azonban a kezdô költônek, akinek még könyve sem jelent meg akkor a már országos hírű író részérôl ugyancsak jól esett ez az elismerés. 23. Liliput Voltaképp a Nyugatnak szólt, s ezt meg is érezte Karinthy: írt róla és kigúnyolta. Persze nem magammal hasonlítottam én össze ôket, ha a versben úgy van is, hanem inkább a Prohászka-féle világgal. És persze késôbb aztán nagyon röstelltem én ezt. 24. Királyok igrice A Prohászka-féle gondolatvilág. 25. A mécses Erre a ciklusra hatott egy és más az elôbb említett franciák közül: elsôsorban Maeterlinck. Aztán még Rilke Stundenbuchja és Kosztolányi hangulatversei. Akkoriban volt legmelegebb az a barátság, amely Radványi Kálmánhoz fűzött, ô is jelen van a versek hátterében. Egyébként a nagyon fiatal papi léleknek -- nem is problémáit -- inkább hangulatait próbáltam kifejezni. 26. Fehér mezôk Olga húgom lefordította németre, és nagyon tetszett nekünk, a vers is, a fordítás is. 27. A beteg siránkozik Tényleg valami influenza-félében feküdtem hosszabb ideig. 28. Mint gyenge harmat a Ezt nagyon tiszteltem akkoriban Nagyon napon boldog voltam, hogy ilyen egészen rövid dalokat tudok írni. Csak persze ezek mögött nincs igazi átélés. 29. Tavasz csengettyűje A Zászlónk szellemének kicsendülése. Valaki észrevette, hogy Babits hatott rá. Valóban: a versformára. 30. Ballada a szépség Ezt nagyon átéltem, Radványi-féle közös szomorúságáról élmény volt. Ballada francia értelemben: a forma. 31. Dal A Verlaine-féle dallamos versek is erôsen hatottak rám. Húsz évvel ezelôtt még el tudtam volna mondani azt a verset, amelynek dallama érzôdik ezen. 32. Fehér rózsák a Dunán Sokszoros élmény: a régi piarista ház a Dunaparton volt, és régen tisztességes telek voltak, amelyeken jégdarabok jártak a Dunán. Most egy pár éve nem járnak. 33. Regôs ének Olga megzenésítette, és karácsonyeste ma is énekelni szoktuk az elsô és az utolsó versszakát. 34. Költemények (1916) ,,Az Isten küld...'' Legtöbbet emlegetett soraim. Nem is költôi, hanem papi élmény. 35. Énekszó a magasságból Ezt kifejezetten elôszónak írtam. Sokkal hosszabb, mint kívánatos. A stanzát örömmel írtam. 36. Jeremiád Akkor nagy elemi csapások voltak, úgyhogy ennek is reális élmény az alapja. (Jegyzet a 24. sorhoz: ,,a kecskeméti földrengés"; a 28.-hoz: ,,az 1913-i nagy áradások".) 37. Egy magányos magyar Az elsô külföldi utam elsô tanári évem után. 38. A magvetô Egy kép alá írtam a Zászlónk-nak, ahol egy csontváz veti a magot. 39. Jó nekem, Uram A tábori lelkészség elsô heteinek fô élménye volt. 40. Odysseus Ezek míves versek. Szerettem volna sokkal többet, de aztán meguntam. 41. A bánya A Zászlónk, ill. az Élet, amelynek akkor már Izsóf volt a szerkesztôje én meg a segédszerkesztô-féléje, irodalmi estre ment Selmecbányára. Ott töltöttünk egy napot és rám igen nagy hatást tett, mikor lementünk a bányába. Akkor írtam ezt a verset. Persze itt is minden meg van nagyítva. 42. Júdás A költô késôbb két versszakkal kiegészítette ezt a költeményt: Nem igaz! Júdás zárd el a füled! Egy a valóság: áll a Feszület. A Feszület, melyen a Megfeszített Igazságot s irgalmat egyesített. Júdás, Júdás, -- a végsô pillanat: Tereád várnak a kereszt alatt. ,,Barátom" -- hív a Jézus csókja, -- mit vársz? Most lebben át a mennyországba Dizmász. 43. Tenger Talán ez a legcsináltabb a lelkiéleti, vallási élmény körbe tartozó versek közül. Azok a hatások, amelyeket a Belülvalók mécsével kapcsolatban felsoroltam, itt is érvényre jutnak. 44. Hamvazás Maga az élmény valóban a Gellért-szobor: azt vettem egyszer észre, és kiugrott bennem ilyen óriássá. Forma: Poe Hollója. 45. Erdô Etelka nagynéném színésznô volt, aztán mint magántanítónô a galántai cukorgyár magániskolájában tanított. Egyszer meglátogattam ott töltöttem néhány napot. Onnan kirándultunk egy erdôbe, arról szól a vers. Még kispap voltam. 46. Hegyek Stílusgyakorlat. 47. A folyó Talán az elsô nagy szabadversem. Persze azért olyan magamféle: dallamos. 48. Szonett Sokaknak nagyon tetszett. Szintén Maeterlinck-hatás 49. Esti dal A ház elôtti pad esti élménye 50. Gyöngyvirág Ez is a dalok közül való, amelyeket szerettem. A vonaton, Selmecbányáról hazafelé velünk volt Berzeviczy Mária énekesnô az Operaház tagja. Nagyon szépen énekelt, nagyon csinos volt, láttam, mennyire csodálták a társaim, és akkor írtam ezt. 51. Csengettyűszó Ez konkrétabb, mint a Tavasz csengettyűje. 52. Jani Csôre János nevű tanítványom. Akkor voltam az elsô osztályban Pesten osztályfônök. Úgy mondja el a vers ahogy megtörtént. Jani azután elvégezte az iskolát, nem érettségizett, mert rossz tanuló volt, de hozzám el-eljött még egynéhányszor. 53. Novemberi utazás Stílusgyakorlat. 54. Fáklya A váci idôbôl való, amikor a Maeterlinck- Verhaeren-Verlaine, szóval a nyugati féligmeddig vallásos költôk hatása érvényesült. 55. Követek Súlyos vers és egészen konkrét témája van. A katolikus tanítóegyesület lapjában egy egészen csúnya támadás jelent meg ellenem. Panteista vagyok, szabadszerelmet hirdetek: ez volt a két legfeltűnôbb vád. Amikor utóbb a Magyar Kultúrában két számra terjedô hatalmas tanulmány jelent meg a költészetemrôl Várdai Béla tollából akkor P. Bangha, a szerkesztô kifejezetten személyesen megmondta nekem, hogy az expiáció akar lenni azért a tanítók lapjabeli támadásért. Ezt a szót használta: expiáció 56. Meditációk Hát akkor még elmélkedtem is néha. Abban az értelemben, hogy akkor tudtam, most már nem. Akkor még nem tudtam, hogy nem tudok. 57. A költô háborús (Ôszi fecske kötetben) imádsága 58. A hatvanéves Voltaképpen inkább értekezés, mint Prohászkának költemény, de átélt. 59. Csend (1924) Tépett világok (Ôszi fecske kötetben) -- a mottó már a kötethez készült. Ennek a kötetnek jó része Balatonlellén született. Nagyon beteg volt a torkom, az orvos egy hónapi teljes hallgatást rendelt. Édesanyámmal lementem Lellére, meg is gyógyultam és bôven írtam a verseket. 60. Búzavirág (Ôszi fecske kötetben) Ez meg az Akácvirágzás még gödöllôiek. 61. Orgonaillat (Ôszi fecske kötetben) 62. Ákácvirágzás (Ôszi fecske kötetben) 63. Lombzúgás Egyszer, még a húszas években Károlyi J. gróf erdejében táboroztunk a Bakonyban, egy fölséges szép tisztáson, ahol egy forrás is volt. Megszerettem a helyet s megkértem, maradhassak még néhány hétig egy erdészházban. Onnan való ez a vers. 64. Balatoni csend (Ôszi fecske kötetben) 65. Herkulesfürdôi emlék Emögött egy nyári utazás van a háború alatt. De eléggé csinált vers ez. 66. Szonett egy palack Ez is azzal függ össze. Herkulesfürdôi forrásvízre vendéglátóm küldött késôbb egy kis üveget forrásvízzel. 67. Áldás Szép sorokat is tartalmazó, de csinált vers. Egy van közte, amelyik nagyon mélyrôl jött és nagyon állandó: az utolsó. Jogos, hogy sokat idézik, mert valóban központi gondolatot fejez ki. 68. Áldás / VII. Áldás (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 69. Falusi reggel Ezt a verset, azt hiszem, Szemesen írtam, ahol egyik kedves tanítványom családjának volt, talán még most is van, nyaralója és vitorlása. Ott is táboroztunk a cserkészekkel. 70. Alszik a sátor (Ôszi fecske kötetben) A Garam partján is táboroztunk, eléggé fiatal koromban. Ez a vers rengeteg élménybôl tevôdik össze. 71. Isten lánca Ez egy gyónómnak, ill. egy gyónómról szól. 72. Ének egy rút arcról (Ôszi fecske kötetben) 73. Csigabiga (Ôszi fecske kötetben) A csigabigával Fehérvárcsurgón találkoztam a Károlyi J. féle parkban, amikor ott jártunk megbeszélni a táborozásunkat. Egy napot ott töltöttem, és a parkban szó szerint megtörtént ez az esemény. 74. Kis csibék (Ôszi fecske kötetben) Nagykanizsai rendtársaimnak tartottam lelkigyakorlatot, s közben legtöbbször a kertben sétáltam. Annak folytatása volt a gazdasági udvar: ott spacíroztak el a tyúkanyóval ezek a kis csibék. 75. Harangvirág (Ôszi fecske kötetben) 76. Útféli bokor (Ôszi fecske kötetben) 77. Tűzvész Ennek két ihletôje van. Az egyik maga a tény a téma. Sokat gyóntattam akkoriban, és sok nehéz esetem volt. A másik élmény egy tényleges tűzvész emléke. Egy kirándulásunkon a Nagykevélyen szálltunk meg, késô este nagyon messzirôl valami tüzet vettünk észre. Gyerünk oltani. Szentendrén égett egy faház, mikor odaértünk a tulajdonos meg a lakója veszekedett, melyik a felelôs, kinek kell oltania. Úgy rájuk rivalltam hogy elszégyellték magukat. Cserkészeim addigra hozzáfogtak az oltáshoz magam is fölmásztam a háztetôre, együtt csináltuk. Életmentô kitüntetést is kaptam ezért. Ez adta hát a képet. 78. Angyal Farkas Edit kapott ajándékba egy gyönyörű gobelint, amely egy angyalt ábrázol: az ihlette a verset. 79. Fiúk A szegedi gimnáziumunk kétszáz éves fennállásának jubileumára írtam. 80. Két imádság Igazán nem tudom, miért éppen ezt írtam meg. Többször gondoltam hogy meg kellene a testvéreiket is írni, dehát nem kerülközött. 81. Sarlósboldogasszony (Kettôs végtelen kötetben) A kötetcímet Schütz Antal ihlette. Mondtam neki, hogy valami olyat szeretnék címnek, ami kifejezi az élet delét. Ô mindjárt erre a szép ünnepre figyelmeztetett. Nagyon kedvemre volt, s a szóhoz, a címhez írtam a verset. 82. Nyári zsongás (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Voltaképpen ez az alapgondolata ennek a kötetnek. 83. Hullámmoraj (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Akkor egy évet Olaszországban töltöttem s annak húsvétjára utánam hozták Harangi Lacit. Visszafelé meghűlt, Firenzébôl a tengerpartra kellett kivinni. Így töltöttünk egy hetet Viareggioban s ott írtam ezt a verset. 84. Antenna Amikor elôször éltem át a rádió nagy élményét. Még akkor fülhallgatós készülékrôl volt szó. 85. Éjjel a tengeren (Kettôs végtelen kötetben) Nápolyból mentem Szicíliába a 4. osztályon, utazó katonák közt, a tengeri hajó legalsó emeletén. 86. A kis gomba dicsérete A szociális testvérek Tömösön szoktak nyaralni: sokan, az útkaparó házában. Egyszer nekem is szereztek ott nyári lakhelyet: benn az erdôben, egy kis vízimalom épületében. Több versem való onnan. 87. Hó a hegyeken (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 88. Angelus (Kettôs végtelen kötetben) Egy bakonyi vers. 89. Alm (Kettôs végtelen kötetben) 90. Gyerekek az utcán (Ôszi fecske kötetben) Egy sokszor ismétlôdô pesti élmény. 91. Könnyek Ez sokkal korábbi a kötetben szereplô többi versnél. Majdhogynem a korai, retorikus zsengék közül való. 92. Bűbáj Ennek kalandos sorsa van. A Csend című kötetben kellett volna megjelennie, mert ez is a bakonyi versek közül való de az egyházi cenzor kihagyatta velem, mert pantheizmust vélt felcsillanni benne. A következô kötet kiadásakor újra próbálkoztam vele, s akkor már engedték. A pantheizmus és a panentheizmus művészi megjelenésében annyira hasonló, hogy egy versben nem is lehet megkülönböztetni, a költô egész életművében igen. 93. Mondtam magamban (Ôszi fecske kötetben) Rómában írtam. A piaristák vizitátora és maga az egyetemes rendfônök fölvetették azt a gondolatot, hogy maradjak Rómában a generális titkáraként. Megrémültem ettôl, megkérdezték szívesen maradnék-e, s nemet mondtam. Akkor már sokminden fűzött Pesthez: környezetem, hivatásom, lelki összeköttetések. Édesanyámat sem szerettem volna öregkorában messze tudni. Belátták, s nem erôltették a dolgot. 94. Havasi pihenô (Kettôs végtelen kötetben) 95. Kilenc gödör (Kettôs végtelen kötetben) Tömös: Kilenc valóságos sírgödör. 96. Hová rohantok? A dátum megmondja a keletkezés alkalmát: a budaörsi csata éjjelén írtam. 97. A pátriárka Zimányi Gyula: nélküle vagy pap nem volnék, vagy költô. 98. A Ziller litániája (Kettôs végtelen kötetben) 99. A Dioskurok temploma (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) A pirosbóbitás kislányok Várady professzor lányai, akik feleségével együtt szintén ott voltak. 100. A római holdhoz (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) A Szent Pantaleonnak, római anyaházunknak tetején. Szerettem oda följárni: Róma tetôi fölött elnézhetett az ember, látta a Szent Pétert, a legszebb dolgokat. 101. Tengerparti ének Szicília. Két nagy élmény fűzôdik hozzá: az Etna és Taormina. 102. Alagút (Kettôs végtelen kötetben) Amikor Rómából Firenzébe jöttem vissza vonaton. 103. Régimódi vers az (Kettôs végtelen kötetben) isaszegi országútról 104. Egy karéj fekete Az elsô néhány vers bevezetésnek kenyeret született a kötethez. A többi közül sokat egy Imst nevű tiroli faluban írtam. 105. Apám (Ôszi fecske kötetben) 106. Rapszódia E két utóbbi csinált vers, amit a műfaj kívánt. 107. Intermezzo Ez voltaképpen a Köldöknézôbôl való. 108. Kupolaterem Akkor még nem sejtettem hogy, egyszer én is elôadok majd ott. A dráma történetérôl és a regényrôl. Az Élet szerkesztette azt a sorozatot, kijárták, hogy ott lehessen. Pénzért volt, egy ciklus tíz vagy húsz elôadás. Azért vállaltam ezeket, mert anyámat kellett eltartanom. 109. A Püspök (Ôszi fecske kötetben) 110. Isten érkezése (Ôszi fecske kötetben) 111. Primicia Valaki mondta késôbb, hogy ô valóban hallotta a biztatást a manuduktortól. Így keletkeznek a legendák. Nyilván annyira beleélte magát a versbe, hogy visszavetítette a valóságba. Én egy kicsit hűvösen nézem ezt a verset mert magasabb hangon szól, mint az élmény. Nem azt akarom mondani, hogy nem igaz, de misztikusabb a valóságos élménynél. Én nem vagyok misztikus. 112. Dunapart és cella Vác. Van egy korzó a Dunaparton, ahol hétköznap senki sem jár, ott szoktam sétálni. 113. A köldöknézô Ez egy nagy filozófiai versnek indult, de aztán nem tudtam megcsinálni, hát a meglevô részeket összeállítottam, s egy néhányat máshol alkalmaztam. Azt gondolom, Rilke-hatás. 114. Az egyetlen kéz (Ôszi fecske kötetben) 115. És jönnek hozzám (Ôszi fecske kötetben) 116. Csillag Azt hiszem, ez fontos vers. 117. S. O. S. Alszeghynek írtam: nagyon búskomor lélek, nagyon sötéten látott mindig. 118. Íme mily édes és Rendi körökben sokszor idézik. Schütz és gyönyörűséges... Zimányi körül volt egy kisebb csoport, amelyik összegyűlt rekreációra. Nagyobb terem nem volt, ahol mindenki együtt lehetett volna. 119. Kéz kézben Ilminek. 120. Kézszorítás Harangi Lacinak. 121. Gregórián Frida néninek szól. Mindig azt hittük, én vagyok az idôsebb, egyszer aztán kiderült, hogy néhány héttel ô. Egy alkalommal együtt ünnepeltük a születésnapunkat. 122. Nehéz poggyászú Akkoriban ilyen pszichológiai-morális katonák vagyunk témákkal voltam tele. 123. Asszonyok (Ôszi fecske kötetben) Ezek tudatosan a Fekete kenyér koncepciójába születtek bele. 124. Bölcsek (Ôszi fecske kötetben) 125. Gyalogjáró ember Két szomszédos osztrák falucskában éneke töltöttünk néhány hetet anyám barátnôivel meg én. A két falu közt sokszor ide-odajártam, akkor találkoztam ezzel az autóval. 126. Az autó éneke (Ôszi fecske kötetben) Az elôzô ellendarabja: nem akartam a technikai fejlôdés ellenségének látszani. Egyébként konkrét alkalom szülte: volt diákjaim hívtak autókirándulásra. 127. Ribiszke Ez is lelkigyakorlatos vers, mint a Kis csibék. A váci rendház kertjében húzódott a kerítés mellett egy sor ribizlibokor. 128. Virrasztó Ezt a verset nagyon korhoz illônek gondoltam akkor, s ma is azt hiszem, igazam volt. A kötetnek csak azért nem lett egyszerűen ,,Virrasztó" a címe, mert akkoriban megjelent más szerzôtôl egy ilyen című kötet. 129. Az acélember Háromszor találkoztam vele: Belgiumban, Ausztriában s végül valahol Pomáz táján. Próbálták azonosítani, kikre gondoltam. Nem vettem célba névszerint egyet-egyet, minden pap, minden író, minden másokért felelôs ember. 130. Telihold (Kettôs végtelen kötetben) 131. Máglyafüst Megjelent akkor egy forradalmi jellegű antológia, amelyet Radnóti Miklós szerkesztett, abban jött a Máglyafüst. Aztán a második kiadásra is sor került, s szomorúan jött Miklós mondani, hogy ezt a verset nem engedik, vagy nemigen engednék. Kicseréltük a Rudolf Czinegével. 132. Világítótorony (Kettôs végtelen kötetben) A lindaui világítótorony. Mellette egy oroszlán áll a vízben. 133. Óda az Értelemhez (Ôszi fecske kötetben) 134. Hiszek (Ôszi fecske kötetben) 135. Lelkecskék (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Antwerpenben kapott meg a téma, útközben írtam meg, de nem voltam megelégedve vele, kivéve azt a négy strófás kis betétet, amelyet egyik legjobb versemnek érzek, és a szószékrôl is nemegyszer felolvastam. 136. Kaszálók (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Itt van a legmerészebb formai ötlet: az ötsoros refrén. 137. Kecskepásztorkák (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 138. Lány, kötéssel Ez Olga húgom. 139. Apácák Az Isteni Szeretet Leányainak nem messze Máriacelltôl volt egy nagy mintagazdaságuk. Azon a nyáron ott volt a húgom, én is ott töltöttem vagy két hetet. 140. Ibolyák (Ôszi fecske kötetben) Régibb a többieknél. Bécs mellett nyaraltunk Ilmi húgommal, s divatos volt akkor egy sláger, valami giccses ibolya-nóta. A húgom sokat dúdolta. Egyszer fölértünk egy olyan fennsíkra, amely telisteli volt ibolyával. ,,No, mondtam, most fújhatod!" 141. Tojás (Ôszi fecske kötetben) Kedves eset fűzôdik hozzá. A Mátyás templomban kellett prédikálnom, közvetítette a rádió. Szegedrôl a hajnali gyorssal akartam fölutazni, de elromlott a vekkerem, elaludtam, taxival kellett megtennem az utat, nagy izgalomban, fölérek-e. Mire beértem a sekrestyébe, már olvasták az evangéliumot. A sekrestyésfiú meg öltöztetés közben fölnézett rám: ,,Tisztelendô úr írta azt a tojás-verset? Mert az kérem egy jó vers". Így indultam a szószékre. 142. Cserfa a fenyvesben Azt gondolják róla, hogy szimbólum. Azzá lett, de valóban láttam. 143. Októberi rózsák (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Szeged, Újszeged, liget. Ott volt akkoriban egy nagyon szép rózsáskert, a legszebb hely Szegeden, sűrűn jártam oda. 144. Borongás (Ôszi fecske kötetben) naplementekor 145. Szürke dal Az Ardennek szürke, vasszínű hegyek. Nyomasztó érzés járni köztük. 146. Encián Radnóti Miklós szerette. Idézi is az ötvenéves születésnapomra írt versében. 147. Sirály Teleki Pállal jöttünk haza Stockholmból, és ezt a tengeren írtam Dánia és Németország között. 148. Bárányfelhôk (Ôszi fecske kötetben) Ez is pontos kép egy látványról. Kétszer tartottam hallgatóimmal esztétikai teszteket az egyetemen, az egyiken ez volt az irodalmi példa. 149. Kakasszó Egy jámbor kakas a társszerzô. 150. Pirongató A másik esztétikai kísérlet és tárgya. 151. Szénaillat Bregenz fölött a hegyoldalon keletkezett. 152. Túl a borókán (Ôszi fecske kötetben) Ezt a verset akkor nagyon szerettem. 153. Imádság a hegyen (Ôszi fecske kötetben) 154. A magányosság Ezek azok a versek, amelyekben toronyablakából megpróbáltam megfogalmazni azt, amiben azt hiszem, hogy saját vallásos élményem különbözik a másokétól. 155. Vízválasztó Ez is ilyen. Van ezekben egy nagyon távoli Kierkegaard-hatás. Az az alapbeállítás, hogy Isten minden, és az ember semmi. Persze nálam nem egészen ugyanaz, de ha nem olvasom Kierkegaardot, akkor aligha ebben a formában születik meg. 156. Hetes fogat Nem szokás ennyire mélyen magába ásnia egy poétának. Ezek a nagyobb terjedelmű és igényű istenversek egy mondanivalónak ábrázolásai. Majd minden évben van egy. 157. Cinege (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Egyszer sétán az elôttem haladók énekelték azt a műdalt. 158. Csitt! A dalok közül való, ezeket nagyon szeretem. 159. Csemete-ákác lombon (Kettôs végtelen kötetben) A Bodeni-tó át partján született. 160. Pocsolya (Ôszi fecske kötetben) Dél-Tirolban egy magányos szállodában voltam akkor. 161. Tiszavirág (Ôszi fecske kötetben) Ez végre szegedi vers. 162. Felhôgomolygás (Ôszi fecske kötetben) 163. Fakereszt (Ôszi fecske kötetben) Ez is Fiebôl való, ott az erdô közepén laktam. 164. Rikkant a rigó (Ôszi fecske kötetben) Szegedi. Mikor ötvenedik születésnapomat ünnepelték a Dugonics-társaságban, akkor olvastam föl, mint legfrissebbet, amely akkor reggel született. 165. Ôszelô (Ôszi fecske kötetben) 166. Megy a hajó a tavon Ez belekerült Keresztúry Dezsô balatoni antológiájába. 167. Hegyorom és fátyolfű (Kettôs végtelen kötetben) Egyike azoknak, amelyeket Radnóti Miklós nagyon szeretett. 168. Gyanta (Kettôs végtelen kötetben) 169. Vakáció Ezt Rudnokon írtam, Jászó mellett. Ott látogatott meg minket Mécs László. Húgommal voltam ott, neki akkor nagy bánata volt. 170. Doromb Azt gondolom ebben van valami abból, hogy elkülönítem magamat Mécs Lacitól. 171. Süss fel nap! (Ôszi fecske kötetben) 172. Rudolf Czinege (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Fiébôl hazajövet a Dolomitok közt mentünk végig autóbusszal. Egy turistahotelban szálltunk meg, reggel korán fölébredtem, kimentem, s ott volt egy katonatemetô. 173. Az Isten fiatal Akkor már kezdett sötétedni a világ fölött az égbolt. 174. Állj meg, fölemelt Ez gondolom már a spanyol polgárháború kéz idejére esik: nagy történelmi élmény. 175. Szegedi óda (Kettôs végtelen kötetben) 176. Szentkirály Alkalmi vers. A váci székesegyházzal szólongatása szemben volt egy nagy, országos Szent István ünnepség, Hóman mondott beszédet, én ezt a verset olvastam föl. 177. Virrasszatok! (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 178. A szívemet jártatom Ez mintegy magyarázata annak, hogy utazások közben írtam verseket. 179. Mit láttam! Szó szerint ezt láttam, és sikerült néhány sorban rögzítenem. Úgy érzem, élet és halál benne van. 180. Elkésett hold (Ôszi fecske kötetben) Ezt nagyon szerettem. Elég soká dolgoztam rajta, és a Rudolf Czinege-féle állomásról lefelé jövet a Dolomitok közt lefelé robogó buszon fejeztem be. 181. Szikrazápor Harangi Laci temetése. 182. Négy fiú a tóparton Fiei emlék: megtörtént, amint meg van írva. 183. Apja fia Szórul szóra így történt. 184. Jó testvéri szóval (Ôszi fecske kötetben) 185. A messze húzott (Ôszi fecske kötetben) zivatar nyomában 186. Ments meg Uram! (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 187. Elomlott testtel Amikor kivették a mandulámat. 188. Mindörökké fiatal (Ôszi fecske kötetben) 189. Az Isten ölében Ez a lényegen kívül érdekes próbálkozás a négyes rím modernizálására. 190. Présház (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Ez szimbólum, nem igazi présházról van szó. 191. Újévi reménykedés Ez már a háború. 192. Ó milyen szabaddá (Kettôs végtelen kötetben) Ez a magyar fasizmus visszhangja. 193. Víz, víz, víz... (Ôszi fecske kötetben) 194. Szellôsuttogás Erdély, Marosfô. Ezt kevésbé kedvelem. 195. Légoltalom Rudnokon született. Ilmi húgommal sok szociális nôvér is nyaralt ott. Egyikük eltörte a lábát, nagy nehezen Kassára vittem be. 196. Ne aludj, Uram! (Ôszi fecske kötetben) 197. Szabad ember éneke (Ôszi fecske kötetben) 198. Nem én, Uram! Esztétikai tanszéket szerveztek Pesten, és egy professzor buzdított, hogy azt én pályázzam meg. Ez lett a veszte az Esztétikámnak, mert akik attól féltek, hogy csakugyan én találok odakerülni, kivitték, hogy egy-két lerántáson kívül nem írtak róla. Csak egy tárgyilagos bírálatot kapott: Halasy Nagy Józsefét. 199. Júniusi körte (Ôszi fecske kötetben) 200. A tej himnusza (Ôszi fecske kötetben) 201. Óda egy nyúlhoz (Ôszi fecske kötetben) A legsötétebb fasizmus napjaiban volt ez 202. Láthatatlan ôzikék (Ôszi fecske kötetben) 203. Galambok Rudnokon írtam Auguszta nôvérnek, aki azon a nyáron eltörte a lábát. 204. Váltott gyerek Rudnokon az erdôben volt egy csodálatos faképzôdmény, amely messzirôl olyan volt, mint egy öreg varázsló, ez a régi Panci-Manci mesét juttatta eszembe. Deazért a versen rajta van a fasiszta idôk hatásais. 205. Dalolj, ne félj! (Ôszi fecske kötetben) Reményik S. nagyon kedvelte. Igen-igen szomorú ember volt. 206. Családfa (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 207. Fázó csillag Van itt egymás után vagy húsz vers, amirôl egyszerűen azt lehetne mondani, hogy a történelem tükrözései. Nem kívánok olyan kifejezést használni, hogy antifasiszta, de lehetne. 208. Vízözön elôtt (Ôszi fecske kötetben) 209. Egy fiatal német (Kettôs végtelen kötetben) Marosfôn. Mi katonához még nem voltunk benn a háborúban, de a német katonavonatok ott haladtak át. A szociális testvérek háza a sínek mellett volt, ha kiléptem a kápolnából, láttam ôket. 210. ,,Kraft durch Freude'' (Kettôs végtelen kötetben) Egy óriási arányú sportszervezet volt, nyilvánvaló háborús célzatú. A vers abból az évbôl való, amelyben utoljára kinn voltam Németországban. 211. Ázott kövön Egy kicsit hosszú. Három nyarat töltöttem Marosfôn. 212. Gyôzöd-e még? (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 213. Éjszaka 1943-ban (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Szeged, a gyerekklinika mellett. Ezt nagyon szerettem a verseim közül. 214. Beszélgetés (Kettôs végtelen kötetben) 215. Pilóta (Kettôs végtelen kötetben) Marosfôn fordítottam egy sereg himnuszt, akkor két hónapot töltöttem ott. 216. Kiáltás a pusztába (Kettôs végtelen kötetben) 217. Köszönjük meg a mái (Kettôs végtelen kötetben) kenyerünket 218. Messze nézzen, aki Balatonzamárdi: a fôvárosi élni akar egyházközségek a bombázások elôl vitték oda a gyerekeket. 219. Fecskét látok (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) A háború után jöttem föl másodszor Szegedrôl Pestre. Ez a vers utazás közben íródott. 220. A Csíki Székházban Csíksomlyón a barátok mellett volt egy szülôotthon, a szociális testvérek tartották fönn, ott töltöttem egy éjszakát. A megyeházát alakították át szülôotthonná, s annak ott Székház a neve. 221. A Maros forrása (Kettôs végtelen kötetben) mellôl 222. Székely pap A csíkszentdomokosi plébános, akivel jóban voltunk. 223. Valaki a hegyen kiált (Ôszi fecske kötetben) Ez ott gyakori. Egyszercsak hallatszik valakinek a neve: ,,...jöjjön haza, mert beteg a felesége". 224. Lajtorjás szekér (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) A történet is, a mondás is hiteles. 225. Az Egyeskô Ezt Voinovich nagyon szerette. Fölolvastam a Kisfaludy Társaságban. 226. Egy borjú sír (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 227. A havason Azon a nyáron augusztus utolsó hetében lelkigyakorlatot tartottam és utána még visszamentem egy hétre. Akkor leesett a hó a havason. Szerettem ezt a verset, talán a zenéje miatt. 228. Máriaszem (Ôszi fecske kötetben) Máriaszemnek hívnak egy encián-fajta kék virágot; hegyvidéken terem; ha leszakítják, összecsukódik. 229. Rutafa Ôsi népdal, valószínűleg messze honfoglalás elôtti idôbôl. A rutát istenfának is nevezik. 230. Sütkérezés a Ez lehet, hogy egy József Attila versnek hangyával -- nem hatása -, de emléke alatt született. 231. Úrfelmutatás (Ôszi fecske kötetben) 232. Katicabogár (Ôszi fecske kötetben) Ebben együtt van a történelem is meg a nyár is. 233. Országúton lányok (Ôszi fecske kötetben) mennek 234. Tizenkét bükkfa A Fekete Rez oldalában volt egy ilyen bükkfaliget egy kicsit följebb attól a nyaralótól amelyikben laktam. Szentgyörgyi Albert is ott nyaralt akkor, annyira megszerette azt a telket, hogy aztán megvette. 235. A magam módján (Ôszi fecske kötetben) Újabb kísérlet a négyes rímmel. De itt ez a rejtett humor fátyola. Pesten írtam. 236. Bölcsôdal a bükkfa (Ôszi fecske kötetben) alatt 237. A hegy derekán Ezt szürkének érzem. Nem hódította meg a szívemet. 238. Szénaboglya (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Ez is a Rez oldalában játszódik. 239. Mit mondanál? (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Ez a házsongárdi temetôbôl való. 240. Embertelenül ember (Kettôs végtelen kötetben) Hát az az embertelenség idején íródott 241. Fűzfa az árvízben Szegeden volt akkor olyan nagy víz: a Tisza bolondult meg. 242. Tavalyi fű (Kettôs végtelen kötetben) Ezt szerettem. A Balaton mellett írtam, az utolsó KLOSZ-kurzuson voltam ott, talán húsvéti szünetben volt. 243. A Kék Forrás Ott volt, ahová fürdeni jártunk, nagyon kedves hely volt. Szerettem ezt a verset. 244. Mindazonáltal (Kettôs végtelen kötetben) Ez egyik fô verse ennek az idônek. 245. A bernáthegyi (Ôszi fecske kötetben) 246. Erdô szélén (Ôszi fecske és A kettôs végtelen estvéledtem kötetekben) 247. A marcali Szűzmária A bevezetô négy vers és még egy a kötetbôl meg magának a kötetnek a terve is Marcaliban született. Annyit zaklattak katolikus bírálóim, hogy nem írok Mária-verseket; akkor szentév volt és én beleadtam magam egészen, írtam egy könyvecskére valót. 248. Bölcsességnek széke (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 249. A keresztúton (Ôszi fecske, Áldás és Kettôs végtelen kötetekben) Az Áldás c. kötetben A keresztút IV. stációja. 250. Hajnal a Normafánál (Ôszi fecske kötetben) 251. Örvénynek az örvény (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: ,,nem is tudom kellôképpen megköszönni csak a nagyon melegítô örömrôl és büszkeségrôl írhatok... Nekem legszebb az elsô négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a tszuverénT szót érzem kicsit elütônek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzônek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idô után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is." 252. Ezeréves dallam (Ôszi fecske kötetben) Ez még egy KLOSZ- kurzus volt a Balatonnál. 253. Hajnali madárszó (Ôszi fecske kötetben) 254. Vadgesztenyék (Ôszi fecske kötetben) 255. Samu bácsi (Ôszi fecske kötetben) Marcaliból 256. Tera néni (Ôszi fecske kötetben) Marcaliból 257. Csak a furulyát (Ôszi fecske kötetben) Megírtam, és szépen kifundáltam, hogy nyugdíjba megyek, és csak az irodalomnak élek. Aztán kiderült, hogy nyugdíjba mehetek, de provinciálisnak kell lennem. 258. A bölcs hernyó (Ôszi fecske kötetben) 259. Kukoricaszárak, éjjel (Ôszi fecske kötetben) 260. Tavaszi szél vizet (Ôszi fecske kötetben) A marcali áraszt szôlôben hallottam ezt énekelni, tovább csengett bennem, így született a vers. 261. Kék csend (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 262. Fanyar tavasz Márciusi szél címen az Áldás kötetben 263. Meghalt a visszhang (Áldás kötetben) 264. Bocsásd meg (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 265. Isten áprilisa (Ôszi fecske kötetben) A pesti Duna- parton írtam, a ritka pestiek egyike. 266. A fordított Jónás (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) próféta Egyszer nagyon el voltam keseredve mint újdonsült provinciális. Akkor született. 267. Érett nád (Ôszi fecske kötetben) Vonaton írtam, amikor kánoni vizitációra utaztam a kanizsai házunkba. 268. Téli áhitat (Áldás kötetben) 269. Ejhaj, hóvirág! (Áldás kötetben) 270. Jézus a Mátrában (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) Ez volt az elsô Mátrában írott versem. 271. Invokáció egy szôrös (Ôszi fecske kötetben) hernyóhoz 272. Áraszd meg a vizet! (Ôszi fecske kötetben) 273. A Dunáról fúj a szél Voltaképpen Illyés Gyulának szántam, de aztán mégsem küldtem el. 274. Csendes mise (Áldás kötetben) 275. Ablakomba, Szándékos dolog volt: népi formákkal, ablakomba... ihletekkel kísérleteztem akkor. 276. A Csörgô patak (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 277. Kettôs szivárvány (Ôszi fecske kötetben) 278. Mátraszentimre (Ôszi fecske kötetben) 279. Bocsássatok meg (Ôszi fecske kötetben) 280. Két asszony (Ôszi fecske kötetben) 281. Mandolin (Ôszi fecske kötetben) 282. Te Deum (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 283. Mária és Márta (Áldás kötetben) Kísérlet, de aztán nem voltam vele megelégedve, hát nem folytattam. 284. A Mindennevű (Áldás kötetben) 285. Hej, voltam én is (Áldás kötetben) A Vízkeresztben fiatal Shakespeare-nél van egy sanzon-féle, annak a formájára és annak a hangulatából íródott. 286. Mint egy fáradt csiga (Ôszi fecske kötetben) Valahova mentem lelki napot tartani. 287. Azért... (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 288. Hogy mit szeretnék? (Ôszi fecske kötetben) 289. Szegfű (Ôszi fecske kötetben) 290. Hajnali kertész (Áldás kötetben) Pilisligetrôl. 291. Sétál az Isten (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 292. Esti ballagás (Ôszi fecske kötetben) 293. Béke, béke... (Áldás kötetben) Pilis: a hegyoldalban ültem, ott írtam. 294. Hegyeken túl is -- (Áldás kötetben) innen is 295. Bizonytalanság Mátrai vers, de akárhol írhattam volna. 296. Szél a Pilisen (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) Ezt nagyon nagyra becsültem. 297. Ballagás a Pilisen (Áldás kötetben) 298. Tücsökszó (Ôszi fecske kötetben) Szegény Kornisnak elküldtem, ô nagyon szerette. Nagyon beteg volt már akkor. 299. Ó tiszta csend! (Ôszi fecske kötetben) 300. Az elsô sárga levél (Ôszi fecske kötetben) 301. Az ôsz dicsérete (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 302. A keresztút (Ôszi fecske kötetben) 303. Pannonhegyén, öreg (Ôszi fecske kötetben) padon 304. A jelen, a titokzatos (Áldás kötetben) 305. Fecske (Ôszi fecske kötetben) 306. Lábnyomok (Ôszi fecske kötetben) 307. Avarban virág (Ôszi fecske kötetben) 308. Imádság jó halálért (Ôszi fecske kötetben) 309. Töredékek temetés (Áldás kötetben) Schütz Antal halálakor. után Nagyon foglalkoztatott. 310. Mondd végig (Áldás kötetben) 311. Legyen jobb a világ Ez sötét vers de mégis optimista. 312. Ködben (Ôszi fecske kötetben) 313. Ujjak (Ôszi fecske kötetben) Ott született a svábhegyi kis maradék hajlékunkban. 314. Mosolygó gyermek (Ôszi fecske kötetben) 315. Csavargó szellô (Ôszi fecske kötetben) 316. Ôszi fecske (Ôszi fecske kötetben) 317. A fák, a szelíd (Ôszi fecske és A kettôs végtelen óriások kötetekben) 318. A tearózsa (Ôszi fecske kötetben) 319. Nézd, süt a nap! (Ôszi fecske kötetben) 320. Parázs (Áldás kötetben) 321. Könyvek (Áldás kötetben) 322. Mancus vagy az (Ôszi fecske kötetben) állhatatosság 323. Atommag (Ôszi fecske kötetben) 324. Szekfű Gyula halálára (Áldás kötetben) 325. Párbeszéd a halálról (Áldás kötetben) 326. Madárijesztô (Ôszi fecske kötetben) 327. Mint a Mátra (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 328. Levél Balanyi (Áldás kötetben) Györgyhöz 329. Csillagok, csillagok (Ôszi fecske kötetben) 330. Fények (Ôszi fecske kötetben) 331. Búcsú a bükköstôl (Ôszi fecske kötetben) 332. Levél Rómába (Áldás kötetben) A Teréziánum egyik szobájában laktunk a generálissal és ott tervezgettünk nem gondolván messzebb Magyarországnál. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ô kimegy Rómába egyetemes rendfônöknek. 333. Emberség (Ôszi fecske kötetben) 334. Három sóhajtás (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 335. Hegyoldalban (Áldás kötetben) 336. Elégia egy (Áldás kötetben) hernyó-rágta tölgyesben 337. Szôlôhegyi (Ôszi fecske kötetben) Számomra nagyon szemlélôdés érdekes ez a vers, mert azt hiszem, a misztikus élményt ragadja meg, pedig én nem vagyok misztikus. 338. Hôscincér (Ôszi fecske kötetben) Frida néni kedvence volt: azt szokta róla mondani, hogy a gyakori gyónókról szól. Nem mondom, hogy nincs benne az is. 339. Megint csak a napot (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) lesem 340. Krisztus mindenfelôl (Ôszi fecske kötetben) 341. Készülj, anyánk! (Áldás kötetben) 342. Áldott, aki elôre néz (Áldás kötetben) 343. A feltámadt (Áldás kötetben) gesztenyés 344. Szent család (Áldás kötetben) 345. Törött rádió (Ôszi fecske kötetben) 346. Dörmögés a Múzsával (Áldás kötetben) 347. Mendegélünk föl a (Ôszi fecske és A kettôs végtelen Kopaszra kötetekben) 348. Küldetés (Áldás kötetben) 349. Gyerekek (Ôszi fecske kötetben) 350. Illatok (Ôszi fecske kötetben) 351. Száll az angyal (Áldás kötetben) 352. Madár (Áldás kötetben) 353. A megszedett (Áldás kötetben) gyümölcsfa 354. A mátrai temetô (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 355. Misék (Ôszi fecske kötetben) 356. Úrfelmutatás elôtt (Ôszi fecske kötetben) 357. Megyen már a (Ôszi fecske és A kettôs végtelen hajnalcsillag kötetekben) 358. Köd (Ôszi fecske kötetben) 359. Szamár és cinege (Ôszi fecske kötetben) 360. Két kis malac (Ôszi fecske kötetben) 361. A várakozó (Ôszi fecske kötetben) 362. Ibolyántúli sugár (Áldás kötetben) 363. Hat szonett a (Ôszi fecske kötetben) A Pilisen csodálkozásról születtek. Nem tudom mikor támadt a ciklus gondolata. 364. Jeromos a barlangban (Áldás kötetben) 365. Játékszer (Ôszi fecske kötetben) A ,,Suscipe..." nagyon kedves imádságom, naponta többször elmondom, s egyszer észrevettem, hogy ez kész líra. A két vers eredetileg nem tartozott össze. De a második nem született volna meg az elsô nélkül. 366. Kaszafenés (Ôszi fecske kötetben) 367. Fordíts, fiú, a (Ôszi fecske kötetben) rádión 368. A búcsúzó naphoz (Ôszi fecske kötetben) 369. A névtelen angyal (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 370. Öregasszonyok (Ôszi fecske kötetben) Terkának mátraszentimrei háziasszonyunknak anyja öreg tót asszony volt, mellettünk lakott, sokszor láttuk. Egyszer ragyogó arccal jött: ,,Jön az én fiam, kivándorolt Szlovákiába, és most jön látogatni az anyját!" Úgy megszépült az az öregasszony az örömben! 371. Hársfák (Ôszi fecske kötetben) 372. Nyírfakosár (Ôszi fecske kötetben) 373. Szentségtartók (Ôszi fecske kötetben) 374. Hetven felé (Ôszi fecske és A kettôs végtelen kötetekben) 375. Jaj de szépnek... (Ôszi fecske kötetben) 376. Fák és gyerekek (Ôszi fecske kötetben) 377. Pillanatkép (Áldás kötetben) 378. Ha jô a perc (Áldás kötetben) 379. Szíriát oszlopai (Kettôs végtelen kötetben) 380. Carmen semisaeculare (Áldás kötetben) 381. Búcsú a szavaktól (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 382. Halotti beszéd a (Áldás kötetben) mezeivirágokhoz 383. Bujdosik az árva (Áldás kötetben) madár 384. Kézrátevés (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 385. Nyárvégi reggel (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 386. A kétarcú angyal (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 387. A pók halála (Áldás kötetben) 388. Esik esô (Áldás kötetben) 389. Szép piros szív (Áldás kötetben) 390. Holtig-e vagy hazáig? (Áldás kötetben) 391. Nézz fel a kékbe (Áldás kötetben) 392. Vendégek (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 393. Lilaszegélyes (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) orgonasoron 394. Ne félj! (Áldás kötetben) 395. Szitálnak a szélben... (Áldás kötetben) 396. Ember maradj! (Áldás kötetben) 397. Három és négy között (Áldás kötetben) 398. Múladozóban már a (Áldás kötetben) zivatar 399. Erdei mise (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 400. Hold a Csóványos (Áldás kötetben) felett 401. A köpönyeg (Áldás kötetben) 402. Dáliák (Áldás kötetben) 403. Unokák (Áldás kötetben) 404. Örökösök (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 405. A lóré (Áldás kötetben) 406. Dörmögés (Áldás kötetben) 407. Ökörfarkkóró (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 408. Nem betegség (Áldás kötetben) 409. Szeptemberi lomb (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 410. Hosszú élet (Áldás kötetben) 411. Kínrímek (Áldás kötetben) 412. A rakéta útja (Áldás kötetben) 413. Felhôjáték (Áldás kötetben) 414. Kérdések felelet (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) nélkül 415. Köszöntô (Áldás kötetben) 416. Üzenet (Áldás kötetben) 417. Mozart, hegedűverseny (Áldás kötetben) 418. Egy rózsacsokorra (Áldás kötetben) 419. Emlékezés egy néhai (Áldás kötetben) ökörfarkkóróra 420. Imádság humorért (Áldás és A kettôs végtelen kötetekben) 421. Oroszlán (Áldás kötetben) 422. A néma Miatyánk (Áldás kötetben)