Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Schütz Antal Krisztus Tíz elôadás, melyeket Schütz Antal 1930 ôszén a Pázmány-Egyetem valamennyi karának hallgatói számára tartott A magyar kegyestanítórend fônökének 823/1931. sz. engedelmével. Nihil obstat. Dr. Nicolaus Töttössy censor dioecesanus. Nr. 2226. Imprimatur. Strigonii, die 3. Augusti 1931. Dr. Stephanus Csárszky vic. gen. ad int. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata 1. Krisztus a tudomány színe elôtt 2. Krisztus egyénisége 3. Az Isten-ember 4. Az ember Krisztus Jézus 5. Krisztus valósága 6. Krisztus az emberiség tanítója 7. Krisztus az örök fôpap 8. Krisztus király 9. A misztikus és eszchatologiai Krisztus 10. Krisztus nagy miértje Irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1932-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. A könyvben elôforduló görög szavakat latin átiratban is, egy-két hosszabb idegennyelvű idézetet magyarban is megadtunk, mindkettôt [...] zárójelben. ======================================================================== 1. Krisztus a tudomány színe elôtt Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16,13) Szándékom a tudomány színe elôtt igazolni a Krisztusról való katolikus igazságot. -- Mikor ennek a vállalkozásnak vezérhangjaként ajkamra tolul Szent Márk evangéliumának utolérhetetlenül lapidáris eleje: ,,Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete'', majd úgy járok, mint Villanóvai Szent Tamás. Amikor egy alkalommal megkezdte nagyböjti szentbeszédeit ezekkel a szavakkal: a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése, gyökeret vert a lába, megmerevedett keresztformára kiterjesztett keze, és így maradt órákon keresztül -- hatalmába kerítette és fogvatartotta az Üdvözítô kínszenvedésének nagysága és ereje. Így borul rám a Krisztus-kérdés nagysága és súlya. A hívô számára ugyanis Jézus Krisztus mindannak foglalata, amibôl él és aminek él; feléje fordul minden vágya és ínsége, hozzája tapad lelkének minden mozdulása; neki szól minden hite és reménye, minden bizalma és odaadása. De mit tud ehhez hozzáadni a tudomány? Sôt nem érzi-e profanálásnak, ha a tudomány beletolakodik legbensejébe, legegyénibb és legédesebb életébe? S ha kinézek a magam ablakán, és látom ott, nem mondom a közömbösöket, a hitetleneket és káromlókat -- pedig a Krisztus- hordozónak ezekhez is van küldetése -- hanem a keresôket, a sírókat és éheseket, a fáradtakat és tanácstalanokat: mind ott tolonganak ôk is Krisztus körül; a gyöngék nála keresnek erôt, az erôsek várják áldását erôkifejtéseikre. Mind bizonyságot tesznek, hogy a régi vér, a keresztény vér nem vált vízzé bennük; abból a nemzedékbôl valók, mely fölött nem hiába hangzott el a karácsonyéj éneke és nem hiába cikáztak el a pünkösdi tűznyelvek villámai. De mindezeken segítve van-e tudománnyal? Krisztus-keresô nemzedék ez; nincs kétség benne. De milyen a lelkülete? A nagy háború alatt, de fôként utána kis ideig úgy látszott, hogy történeti arányú hatalmas áramlás indul meg Krisztus felé, sôt az Egyház felé. Ez a nekitavaszodás, biztos vagyok benne, titkon tovább hajtja rügyeit, gyűjti nedveit és szövi életszálait. De történelmi termôereje apadóban van; az elsô nekizsendülésnek reménnyel terhes márciusi párázata elszállt, és elôtűnik belôle a ma emberének -- értem elsôsorban az európai embert -- arculata, s szinte megijedünk tôle. Hisz nem a jövô várományosának gyermekarca ez, hanem a halálraváltnak facies hypocratica-ja, melynek könnyű leolvasni kimeredô alapvonásait. Errôl az arcról lerí a katasztrofális gazdasági, társadalmi és politikai gond. Titokzatos homályból, félelmetes hirtelenséggel reászakadt egy gazdasági válság, mely a termelésnek és értékesítésnek százados gyakorlatát alapjaiban megingatja, és tanácstalanul hagyja a legzseniálisabb nemzetgazdászt is; s így a megélhetés gondja, az éhség réme ott kopogtat minden országnak és minden háznak kapuján. A 15. században megindult társadalmi atomizálódás tetôfokra hágott, és senki sem látja módját, hogyan lehetne megteremteni a közösségnek és áldozatosságnak azt a szellemét és erôkészletét, mely nélkül épp a gazdaságnak világpiacot és az emberiség együttműködését követelô élete is a mai technikának a legmesszebb menô együttműködésre és egyéni felelôsségre alapított üzeme végzetesen megakad. Nacionalizmus és osztálynemzetköziség egyfelôl, az osztályoknak, a legkisebb közületeknek és népecskéknek vad függetlenségi igénye és ezzel szemben az állameszme abszolútságának új formákban való jelentkezése másfelôl, követelôen sürget új politikai elhelyezkedést, és ennek senki sem látja kielégítô módját. A Keletnek fölébredése, a színes népeknek magukraeszmélése pedig új történeti konstellációk összes ostromgépeivel döngeti a kultúra mostani hordozóinak, fôként az európai népeknek létbástyáit. Ezeken a történeti és szociális kereteken belül pedig az egyéni lélek beteg, válságosan beteg. A 18. és 19. század kultúroptimizmusát fölváltotta elôször bizonytalan kezdéssel, elsôsorban mint fin de sičcle-hangulat a múlt század végén és aztán kitörô élességgel a háború után a teljes lemondás, sôt a pesszimizmus szelleme. Hogy amit a 18. és 19. század kultúra nevén termelt és az emberiség szebb jövôjének megváltójaként ünnepelt és tisztelt, a neki szánt szerepre képtelen, azt megföllebbezhetetlenül megmutatta a világháború. Még a tudomány is, sôt a büszke természettudomány is soha nem álmodott válságokba sodródott. A laboratóriumokban tovább folyik a munka; de a lendület, az új világokat alkotni kész merész bízás tovatűnt. Az általános kijózanodásnak ebben a nemtörôdömségében újra kopogtatnak, sôt elhelyezkednek, rég elintézetteknek gondolt vándorlegények: okkultizmus, miszticizmus, világiszony, sôt -- aszketizmus. Azonban újjászületés és egészségesedés jövôje innen sem int. Tagadhatatlan, hogy az elméleti materializmus gyökeres legyôzése dacára a gyakorlati materializmus, az élvetegség, kényelemszeretet, önzés, jelenvilágiság, technika-imádás szinte az egyeduralom terpeszkedésével foglalják le a köz- és magánéletet. Elvekért éhezni és áldozni, a jövô életért a jelen minden csábítását küszöbrôl elutasítani, erôteljes, velôkig hatoló meaculpával a belsô újjászületésnek elsô hatékony lépését megtenni: ebbôl ugyan semmi sincs, vagy legalább hírül sem annyi, hogy társadalmi és történelmi alakító tényezô lendítôerejével kapna bele a ma kerekeibe. Megrekedt az európai emberiség életfolyama, és várja az angyalt, aki Bethezda-tavának poshadt vizeit fölkavarná. De vállalkozhatik-e erre a tudomány? Élet, ifjúság, egészség, lendület, eszmék, erô, hit - - lehet ezt tudománytól várni? Ennek a beteg kornak is kell a Krisztus; hisz az ifjúság és örök élet igéi nála vannak. Ebben az egyetemes dekadenciában és lemondásban egy kis csapat hívô hordozza és ôrzi a jövônek merszét és erôit, és kínálja Krisztust. De a tudomány lehet-e Krisztusnak itt új apostola? Ellenkezô látszatok dacára erre határozott igen a feleletünk. Mindenekelôtt ennek a tudománynak jelentékeny része volt a jelen világválságnak elôidézésében, tehát ki kell vennie engesztelô részét megoldásában is. Mikor a 17. században már határozott formában jelentkezett az új életigény és érzés, mikor a középkori ember másvilágával hívô, bűnbánó, az objektív valóságba tapadó, aszkézisre kész lelkével szemben megjelent a reneszánsz-ember az ô korlátlan egyéniségkultuszával, féktelen szubjektívizmusával, élvezet- és uralomvágyával, a tudomány sietett megnyitni számára műhelyét és fölkínálni munkásait. A másvilág és érzékfölöttiség, a hit és metafizika világától ô is elfordult és szenvedelmesen elmerült az én világába (Descartes Cogito ergo sum-ja jelzi ezt a nagy szellemi fordulót), és a kutatás voltaképpeni területeként odaállította a történetet és természetet, céljaként a természet meghódítását és a történet megrostálását. A technika és kritika voltak elsô gyermekei, s ezeknek társaságában nôtt föl a 19. század és a ma nemzedéke, mely ebbôl az örökségbôl él, még akkor is, ha megtagadja forrásait és ôseit. Ez a tudomány tehát rommezôvé (C. F. Volney: Les ruines 1791) változtatta az európai szellem színterét és hatalmas morénákat tolt szabad folyása elé; következésképpen kötelessége, miként háború után a legyôzötteknek a harctereken, eltakarítani a romokat, áttörni a gátat és fölszabadítani az élet folyamát. Sôt ennek a tudománynak kötelessége és hivatása egyenest építôvé és apostollá lenni. Jól tudom én, milyen mélységekbôl fakad az élet és milyen titkos erôk hajtják áramát; tudom, hogy a tudomány szereti az életet boncolni és öldösni; irodalom, dialektika, katedrák itt nem teszik. S mégis a tudomány is ott ül a születés és élet zúgó forrásainál; ô is, miként a művészet, ,,nipote di Dio'', Isten unokája. Hisz mi más a tudomány, mint az igazság dajkája és tanúja, mint a gondolat letéteményese és apostola? Következésképp rokonságot tart az ôsigazsággal és ôsgondolattal, azzal a Logos-szal, akirôl meg van írva, hogy Isten volt és hogy ôbenne az élet volt. (Jn 1) A szellem élettartalma végre is az igazság; életet, meggyôzôdést, áldozatot a becsületes lelkű ember igazságra akar építeni; és az igazságot a tanult ember a tudomány útján, a tudomány eszközeivel, módszereivel és igényeivel is keresi. Tehát a Krisztus nagy kérdésében a tudománynak is van hivatása. S ez a hivatás, mint a hitkérdésekben általában, kettôs. Az egyik apologetikai; nem mint prókátorkodás, vádaskodás, hanem mint komoly igazságszolgálat, mint hídverés a világi tudományok partja és a hitnek másik partja között. Az apologetika Dante Vergilio-ja, aki a kritika és tagadás Inferno-ján, az igazságszomjazás és a látás számára tisztuló lelkület Purgatorio-ján keresztül elvezet a hit templomának kapujáig. Itt átveszi a szerepet Beatrice, mely nem felejti, hogy hittitkok penombrájában jár, de bízik benne, hogy meglát és megláttat ama titkokból annyit, amennyi a tapogatódzó léleknek mérhetetlenül több világosság, mint amennyit a merô világi tudomány mécsese terjeszt. Ennek azonban még nagy útja van. Egyelôre csak arról van szó, hogy a területet megtisztítsuk a romoktól és alkalmassá tegyük az újjáépítésre. Ami ugyanis a 17. század óta az európai szellemi világban tudományosság nevén és tekintélyével szerepel, az úgyszólván csak rontott és rombolt ott, ahol Krisztusról és Krisztus-hitrôl van szó. Tudjuk, hogyan jöttek ezek a dolgok. A 16. században az Egyháztól való nagy elfordulással megindult a tudományos szellemnek is nagyarányú aposztaziája, melynek ez a genezise: A reneszánsz embere új érzéssel és igénnyel került szembe az élettel. A középkori ember a lelki életre és a másvilágra koncentrálta erôit és erôfeszítéseit, útja a hit és tekintélytisztelet volt, eszköze a föltétlen hívô odaadás a katolikum objektív rendje iránt; ebbe igyekezett beletörni egyéni aspirációt. A reneszánsz embere gyökeres átértékelést végzett. Az ô világa ez a minket környezô világ; csillaga az én; társadalmi, politikai, művészi és tudományos érvényesülés, külsô pozíció és fényes anyagi lét az ô törekvéseinek országa, ahol a maga egyéniségét, ízlését és akarását akarja érvényesíteni és föltétlen mértéknek megtenni: individualizmus, szubjektivizmus, naturalizmus. Ez az új életbeállítás, mely sugalmazza és egész rendszerében meghatározza a Luther-féle vallásújítást, pszichológiai szükségszerűséggel megszüli az új tudományt is. Ennek területe immár nem a transzcendens világ, hanem a történelem, természet, pszichológia; módszere nem az elôdöktôl kapott bölcsességbe való szerves belenövés és továbbnövés, hanem az egyéni lelemény, ötletesség, kezdeményezés; mértéke nem a kinyilatkoztatás szava, hanem az egyéni ítélet. Francis Bacon új Organum-a, Descartes Cogito-ja, Laurentius Valla hagyományölô történetkritikája ennek az új tudományosságnak elsô jellegzetes képviselete. Az új lelkület és új tudományos eszmény megteremtette az autonom bölcseletet, mely a kinyilatkoztatástól függetlenül, pusztán a maga erejébôl keresett és kínált világnézetet, sôt nem átallotta a kinyilatkoztatást is ítélôszéke elé idézni, s forrásait és tanításait a maga zsinórmértékére húzni. Így született meg a teológiai és külön a bibliai racionalizmus, melynek atyja Baruch Spinoza, útkészítôi és fullajtárjai az angol és francia deisták, fôként Cherbury, Shaftesbury, Toland, Collins, Woolston, a francia enciklopedisták; építômestere azonban a német protestáns racionalista teológia. Ezek a német racionalista biblikusok fönntartás nélkül magukévá tették a bölcseleti és teológiai racionalizmusnak alaptételét, melyet Adolf Harnack így fejez ki: Wir sind der unerschütterlichen Überzeugung, dass, was in Raum und Zeit geschieht, den allgemeinen Gesetzen der Bewegung unterliegt, dass es also in diesem Sinn, d. h. als Durchbrechung des Naturzusammenhangs keine Wunder geben kann. [Rendületlen meggyôzôdésünk, hogy ami térben és idôben történik, a mozgás általános törvényei alá van vetve, és az ilyen értelemben is -- vi. mint a természeti összefüggések megszakítása -- nem lehet csoda.] Ez más szóval annyit jelent, hogy a természetfölötti semmiféle formában nem lehetséges; Isten nem nyúl bele e világ folyásába csodák alakjában, nem látogat a lelkekre sugalmazás és kegyelem formájában, fôként pedig nem száll le személyesen a történelem és emberélet küzdôporondjára ember alakjában. Jézus Krisztus élete és alakja pedig mindenestül a legmagasabb feszültségű természetfölöttiség miliôjébe van állítva. Az evangéliumok természetes légköre a természetfölöttiség. Krisztus megjelenését angyal- és csillagjárás hirdeti, jelenések és jövendölések elôzik meg; szűz születése maga kiáltó csoda; csodák kísérik gyermekségét, föltámadás és mennybemenetel koronázza meg földi életét. S a gyermekség- és szenvedéstörténetnek ebbe a csodákkal kirakott aranykeretébe van állítva egy élet, telve csodás gyógyításokkal, kenyérszaporítással, tengercsöndesítéssel, halottámasztással és egy még sokkal csodásabb egyéniség varázsával, melynek minden tette, tanítása és vallomása egy iránypont felé irányul: ez az ember nem csekélyebb igénnyel jár, beszél és tesz, mint hogy benne, legszemélyesebb öntudatában és lelki életében maga az örök személyes Isten jelent meg az emberek között. Ámde a teológiai racionalizmus alapdogmája szerint a természetfölötti lehetetlen; tehát az evangéliumok tanúsága nem lehet úgy igaz, amint a gyanútlan olvasónak elsô tekintetre fölkínálkozik. A német protestáns teológia már most másfél százada abban fárad, hogyan hozhatná összhangba a maga racionalista alaptételével az evangéliumokból fölkínálkozó tanúságot. Rövidre fogva az evangéliumi racionalizmusnak ez a problémája: Az evangéliumok és Krisztus természetfölötti jelleggel lépnek az elfogulatlan szemlélô elé. Ámde ez lehetetlen hisz természetfölötti valóság semmiféle formába nincs és nem is volt. De akkor honnan kell származtatni ezt a természetfölötti betétet az evangéliumokban és Jézus Krisztus alakjában? Eszerint két kérdés köré fonódik az újszövetségi bibliai racionalizmus története: az evangéliumok megbízhatósága és Jézus Krisztus alakja. Másfél század alatt fôként a német tudománynak egyetemes vezérsége következtében ennek a ,,tudományos'' tevékenységnek nem egy gondolata és kísérlete népszerűsítô tudományos művek, sôt szépirodalmi munkák útján belement szélesebb könyvolvasó rétegek köztudatába, s mint a londoni köd, beszüremkezett még a hitnek gondosan elzárt otthonaiba is. A Krisztus- valló tudomány tehát jól teszi, ha a maga tanúbizonyságának fölépítésében folytonos tekintettel lesz ennek a negatív ,,tudománynak'' állásfoglalására. Ezért helyén van áttekintô ismertetése. A sort Samuel Reimarus hamburgi gimnáziumi tanár nyitja meg, aki Schutzschrift für die vernünftigen Verehrer Gottes címmel terjedelmes kéziratot hagyott hátra, melynek jelentôsebb részeit Lessing 1774-ben Wolfenbütteler Fragmente címen adta ki. Ennek a radikális írásnak alapgondolata az, hogy ami az evangéliumokban és Jézus Krisztus életében csodás, az egyszerűen és magyarán: csalás eredménye. Krisztus a zsidóknak politikai fölszabadulását akarta, azonban rajtavesztett. Halála után tanítványai nem akartak visszatérni a rendes munkás élethez; az apostolkodás kényelmesebbnek és jövedelmezôbbnek bizonyult; ezért Krisztus politikai fölszabadító eszméit és törekvéseit szellemi értelemben magyarázták el, ellopták holttestét és hirdették visszajövetelét; s ennek az új elgondolásnak rámájára szabták aztán az elhunyt vezérnek kigondolt csodás élettörténetét. Ezt az otromba tákolmányt, melynek minden sorából kirí a sekélyes nyárspolgár és a frivol aufklérista, még a racionalista teológusok is fölháborodással utasították vissza. Érdekes azonban és az egész racionalista kriticizmus meddôségére jellemzô, hogy még sem tudtak szabadulni Reimarus alapgondolatától, melyet különben már másfél ezer évvel elôbb a kereszténységnek a pogányságból jött támadói, Celsus és Porphyrius is világgá dobtak, és II. Frigyes a három csalót (De tribus impostoribus: Mózes, Krisztus, Mohammed) emlegetô feneketlenül cinikus és felületes szólama nem átallott egy IX. Lajos korában megismételni. Csak hellyel-közzel enyhítették és szalonszerűbbé tették. Így Kant (Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft 1793) és Semler szerint Krisztus és az apostolok, mint józan gondolkodású és ,,fölvilágosodott'' emberek nagyon jól tudták, hogy csodák, démonok stb. nincsenek; azonban mint nemes emberbarátok segíteni akartak kortársaik valláserkölcsi ügyefogyottságán, s mert azt találták, hogy azok telítve vannak babonákkal és csodákat igénylô balítéletekkel, mint bölcs nevelôk alkalmazkodtak hallgatóiknak ehhez az alacsonyabb erkölcsi szintjéhez, s tanításaikat, melyek nem nyúlnak ki a józanész vallásának kereteibôl, ilyen csodás elemekkel fölékesítve adták be hallgatóiknak. A fölvilágosodott olvasónak azonban a józanész világánál nem nehéz ebbôl a természetfölötti burokból kihámozni a józan, természetes fölfogással egyezô, könnyen elfogadható valláserkölcsi igazságot. Ezt a gondolatot némileg módosította Gottlob Paulus. Szerinte a régi emberek, tehát az evangéliumok írói is, olyan lelki hangoltságban voltak, hogy a természetes lefolyású eseményeket szinte önkénytelenül is csodás színekben látták és rajzolták meg, különösen, ha nagyobb hatást tettek rájuk, vagy ha okaikat nem ismerték. Amit így a szinte gyermekes csodaszövô képzelet mint folyondárt és girlandot rárakott az eseményekre és tanításokra, azt a ,,természetes'' magyarázásnak megint le kell választania, a fölcsigázott fantázia fűtötte rapszodikus elôadás folyamán elmaradt vonásokat ki kell egészítenie. Ami azután megmarad, az a természetesség színvonalán mozgó, könnyen elfogadható jelenségnek bizonyul. Pl. a templomadó esete (Mt 17,26: Péter fogjon halat, nyissa meg száját, s benne talál egy ezüstpénzt, abból fizesse meg a templomadót mindkettejükért) valójában úgy történt, hogy az Üdvözítô meghagyta Péternek: Fogj halat, nyisd ki -- a magad száját, azaz kínáld a piacon és árából fizess. Nem nehéz kiérezni ebbôl a három elméletbôl a csalásnak egyre tompított alapgondolatát, melyet megint reimarusi nyerseséggel vet föl az ún. tübingeni iskola (feje F. Baur +1860). Szerinte a kereszténység két iránynak, a zsidózó petrinusoknak és a görög műveltségű paulinusoknak huzakodásából született; az evangéliumok a kibékülésnek termékei, a 2. század közepe tájáról, és bôségesen mutatják a szándékos koholtságnak nyomait. Azonban az akármilyen óvatos formában elôadott szándékos hamisítás, alkalmazkodás, csalás elmélete annyira otromba, tendenciája annyira kirívó, hogy még a jobbízlésű hitetleneknél sem talált visszahangra. David Fr. Strausz (három fôműve: Das Leben Jesu kritisch bearbeitet 2 k. 1835 k.; Die christliche Glaubenslehre in ihrer geschichtlichen Entwickelung 2 k. 1840 k.; Das Leben Jesu für das deutsche Volk 1864, Renan hatása alatt) vállalkozott arra, hogy ezt a botránykövet eltávolítja és az evangélium problémáját mégis a racionalista kriticizmus szellemében oldja meg, még pedig azzal, hogy az épp akkoriban terjedezô mítosz-elméletet következetesen alkalmazza az evangéliumokra. Már Gottlob Heyne megpendítette azt a gondolatot, hogy minden népnek története, világnézete, tehát vallása is, mítoszból indul ki; de Wette, Goldziher (volt budapesti tanár) az ószövetségre alkalmazták ezt a gondolatot (Max Müller késôbb az egész vallástörténetre). Strausz pedig úgy gondolta, hogy benne megtalálta az evangélium igazi megértésének varázskulcsát. Ami csodás elem van benne, ami a modern embernek idegenszerű és elfogadhatatlan, az nem más, mint keresztény mítosz, vagyis ôskeresztény gondolatoknak csodás történeti beöltöztetése, az öntudatlanul és gyanútlanul költô mondának terméke: die geschichtartige Einkleidung urchristlicher Ideen, gebildet in der absichtslos, arglos dichtenden Sage. Ezt az önkénytelenül és gyermekded képzelettel mítosz-szövô ôskeresztény lelkületet táplálták messiási remények és gondolatok, szította a fölcsigázott vallási fanatizmus. Maga Krisztus tiszteletreméltó rabbi volt, aki Keresztelô János hatása alatt Messiásnak gondolta magát, és sokan elhitték neki; halála után pedig, nevezetesen mikor már senki sem tudta, voltaképpen ki volt és mit művelt, körülfonták személyét mindazokkal a csodás elemekkel, melyeket a Messiástól vártak, azzal a félig tudatalatti következtetéssel: a Messiásnak így kell tenni és szólni; ám Krisztus a Messiás, tehát így tett és szólt. Végre a 2. század közepe után ez a folyamat a mostani evangéliumokban irodalmi megrögzítéshez jutott és ezzel aztán meg is állt. Strausz mítosz-elméletének az a sarkalatos föltétele, miként a Baur-féle tendenciás elméletnek is, hogy az újszövetségi iratok, nevezetesen az evangéliumok, a 2. század közepénél elôbb nem keletkeztek; hiszen az álmatag öntudatlansággal alkotó, mítosz-szövô képzeletnek legalább néhány emberöltôre van szüksége, míg létrehozza művét; a történet éles vonalainak el kellett mosodniok, hogy helyükbe léphessen a mítosz-alkotó fantázia színes rajza. Már most a bibliai racionalizmussal egyidejűleg megindult a Szentírásnak és fôként az evangéliumoknak irodalomkritikai vizsgálata is. Eleinte a racionalista evangélium-kriticizmus szekértolójának volt szánva; de a múlt század 80-as éveiben az újszövetségben arra a megindítóitól nem várt, de végleges eredményre vezetett, hogy az evangéliumok keletkezési idejére és szerzôségére nézve a régi hagyományos fölfogás nagyjából helyt áll: Szent Pál négy fôlevelének (Róm, 1,2Kor, Gal) szentpáli szerzôségét a szélsô kritika is elismerte, a három szinoptikus evangélium (Máté, Márk, Lukács, melyek tárgyban és földolgozásban sok egyezést mutatnak, úgyszólván egy szemszögbôl, együttnézésben, [synopsis]-ban tárgyalják az Üdvözítô életét) 60--80 között keletkezett; Lk biztosan Szent Lukácstól, az Apostolok Cselekedeteinek szerzôjétôl való; Jn 100 körül keletkezett. A Szentírás-kritikának ez az eredménye válságba sodorta az evangéliumi racionalizmust. Baur és Strausz elmélete tudományosan lehetetlenekké váltak; a régi csalás- és alkalmazkodás-elméleteket pedig Strausz kritikája végezte ki. A racionalizmusnak tehát, ha nem akarta magát megadni, más megoldást kellett keresnie. Persze ebben a vállalkozásban neki is éreznie kellett az ,,unokák végzetét''. A racionalizmus gondolata történetileg kimerült. Az új elmélet, melyet a jelzett kénytelenség szült s melynek fôképviselôje Adolf Harnack, hordozói pedig az ún. liberális protestáns teológia hívei voltak, hírül sem annyira egységes és következetés, mint az elôzôk, és egyáltalán nem eredeti. Epigon jellegét fôként azzal árulja el, hogy az elôzô elméletek gondolatainak tompításával és elegyítésével dolgozik. Nem meri azt mondani, hogy Krisztus vagy az apostolok és evangelisták csalnak, hanem arról beszél, hogy vallási fölajzottságukban -- ezt szeretik enthuziazmusnak nevezni, de nem átallják rajongásnak sem minôsíteni -- könnyen csalódásnak lettek áldozatai; fölcsigázott képzeletükben a tények vonalai eltolódtak, illetôleg csodás arányokba nôttek; túlfűtött vallási érzelmességükben és akarásukban fôhôsük kinôtt az emberi keretekbôl. Az evangéliumokat általában hiteleseknek tekintik és elutasítják a tübingeni iskola radikális irodalmi kritikáját; de ha egy-egy vonása nem illik bele elôre megalkotott Krisztus-képükbe, habozás nélkül késôbbi betoldásnak minôsítik. Nem emlegetnek mítoszt, de beszélnek az elsô hívôk vallási fölhúzottságáról, mely túlzott, emberfölötti méretekben és csodás színekben látta hitének múltját és hôseit s a maga hitének színeit és méreteit önkénytelenül belevetítette abba múltba. S így az evangéliumok és Szent Pál levelei is elsôsorban nem a pôre történeti valóságot tükröztetik, hanem az elsô keresztény községnek róla való hitét; s a kritikának föladata a hitnek e Krisztusából kihüvelyezni a történeti Krisztust. Persze ez a ,,történeti Krisztus'', mikor kivetkôztetik a ,,Gemeindeglaube'' állítólagos hozzáadásaiból, a protestáns liberális teológia legkirívóbb vonásaiban lép elénk: tiszteletreméltó népbarát, bensôséges hittel, feddhetetlen élettel, fogyhatatlan irgalommal, aki követôitôl semmiféle ,,dogmatikai'' hitet nem követel, legkevésbé a saját személyében való hitet; nincs elítélô szava az elméleti jellemtelenséggel szemben, a jelenvilágiságot, kultúroptimizmust mindenképpen fölbíztatja, a a szentségek használatát, az Egyház tekintélye elôtti meghajlást nem kívánja, s az emberiség számára mindössze négy nagy szó a mondanivalója: Istenben való bizalom, bűnbocsánat, alázat, szeretet. Azonban ami az egyik számára igazságos, az a másik számára is méltányos; így nem csoda, ha mások is nekiálltak, ugyancsak a tudományos kritikára való hivatkozással, megrajzolni a maguk Krisztus- képét. Ha a mai protestantizmus liberális szárnya a kultúroptimista, világbarát, lágyszívű dogmátlan bölcset látja Krisztusban, az ún. krízises teológia (R. Bultmann: Jesus 1826) fordítva a világtagadó, minden kultúrmunkát elátkozó sötét prófétát látja benne, aki mindent Istennek szán, az embernek semmit. A szociálisták természetesen társadalmi reformernek, sôt forradalmárnak, a korabeli proletármozgalom vezérének és vértanújának minôsítik (lásd Kiefl: Die Theorien des modernen Sozialismus über den Ursprung des Christentums 1915). A nacionalizmus (pl. H. St. Chamberlain) az erôs egyéniségű, zseniális árját födözi föl benne, aki új nemzeti tavaszokat és kultúrvirágzásokat indított meg; a romantikusok pedig érdekes és szimpatikus -- sit venia verbo -- regényhôsnek teszik meg több- kevesebb költôi szabadsággal és felelôtlenséggel, jóllehet a tudományra való utalással. Ebben a nemben még ma is, két emberöltô után, vezet Renan könyve: Vie de Jésus 1863; nem tartalmának megbízhatósága miatt, hisz Paulus receptje szerint bánik az evangéliumi elôadással; sem szempontjainak és gondolatainak eredetisége miatt, hisz ô maga a német racionalisták tanítványának vallja magát, hanem írói tehetsége és (nem egészen ôszinte -- Il parle comme vous, et il ne pense pas comme vous: Dupanloup) lelkesedése miatt. Az újabbak közül Frenssen, E. Ludwig nevét említem. A katolikus Papini is a kívánatosnál nagyobb mértékben engedte magát sugalmaztatni ettôl az ,,irodalmi fajtól''. Ezek a Krisztus-rajzolók mind azzal a jelszóval indulnak, hogy amivé jámbor hit és lelkesedés, sôt rajongás tette Krisztust, abból ki kell hámozni az igazi Krisztust. Ezen a vonalon legtovább merészkednek azok, akik radikális következetességgel már nem is a Krisztus- bámulókat és -követôket, hanem ôt magát a pszichopathológia kategóriáiba akarják beleszorítani. Némelyek csak eksztatikusnak, vizionáriusnak, rajongónak merik minôsíteni (Bousset, J. Weiss, R. Otto, A. Schweitzer, O. Holtzmann). Ezeknek a szerzôknek teológiai származása -- mind Harnack-tanítvány -- jelzi, hogy ez az irány, melynek vakmerôsége Reimarusra emlékeztet, és legnyersebb formájában (Krisztus paranoiás pszichopatha; így v. Loosten, Binet-Sanglé: La folie de Jésus I. 1908 II. 1910 c. művével) a legradikálisabb racionalista teológusoknak is kihívja fölháborodott visszautasítását, mégis csak a Wellhausen utáni evangéliumi kriticizmusnak törvényes gyermeke. A Wellhausen elôtti iskolák törekvéseinek végsô következményeit levonta Kalthoff, Jensen, Drews mithizmusa: Krisztusnak nemcsak élete és tevékenysége van mítosszal átszôve, hanem maga a személye és léte is mítosz; s ezért jelentôsége, miként már Strausz is állította, egy eszmévé zsugorodik: Isten megtestesül nem egy emberben, hanem az emberi nemben és a világban, a Hegel-féle panteizmus értelmében. A Krisztus-tagadó tudomány erôfeszítéseinek ez az áttekintése az emberi szellem történetének egyik igen sötét lapját üti föl; de még sincs híjával a biztatóbb tanulságnak. Egyrészt immanens, magának a történetnek lepergésében kifejezôdô tanulságot kínál föl: a negatív tudománynak, a kriticizmusnak munkája mindig temetés; minden kísérlete és elmélete az utána következôtôl megkapja a szentpéteri ítéletet: ,,Íme, akik eltemették férjedet, az ajtónál állanak, és téged is kivisznek'' (ApCsel 5,9). Utolsó kiágazásában, a mithizmusban és pathológizmusban pedig félreérthetetlenül megmutatja, milyen fajtából való az a szülô, melynek ilyenek a gyermekei. Másrészt pedig világosan megmutatja azt az utat, melyen a mi tárgyalásunknak kell járnia. A régebbi teológia -- irodalmi kiverôdését látni a ma közkeletű apológiai munkákban -- általában úgy járt el, hogy mindenekelôtt igazolta az evangéliumok megbízhatóságát a szerzôi hitelesség, szavahihetôség és szövegépség történeti forráskritikai szempontjai szerint, és aztán az így biztosított forrásokból megfelelô szövegkiválasztással és értelmezéssel igazolta a hit Krisztusát. -- De ajánlatos-e ma járni ezt az utat, mikor az evangélium-kritikának ez a vezérokoskodása: Krisztus ezt és ezt (ami természetfölötti) nem tehette, nem mondhatta, nem vallhatta jellemvonásául, tehát nem is tette, nem mondotta, nem vallotta; következésképp a róla szóló írások ennyiben nem érdemelnek hitelt. A Krisztus-tagadó racionalizmus történetének egyik legcsattanósabb tanulsága az a tény, hogy kritikája és tagadása, jóllehet a történelem és a tények nevében beszél, erre az aprióris, bölcselô meggondolásra támaszkodik (és nem tényekre): Lehetetlen, hogy Isten a földre jöjjön és emberré legyen. Így beszélt már a 2. században Celsus és a 4-ben Porphyrius, s a legmodernebbeknek is ez a végsô bölcsessége: ,,L'idée que Dieu se soit incarné, nous heurte... aujourd'hui elle reste inassimilable'' [Az eszme, hogy Isten megtestesüljön, meghökkent... ma (is) megemészthetetlen marad.] (Couchaud : Le mystčre de Jésus 1924 ap. Grandmaison: Jésus Christ II 193). Ezzel a hadjárattal szemben, mely az ex non-posse ad non-esse következtetés vaslogikájának fegyverével vonul fel, módszeres következetességgel és az igazság immanens diadalra segítésének reményével csak egy eljárásnak van helye: kihívásra kihívást, logikára logikát! Ha a racionalista kriticista teológiának szabad a maga képére rajzolni egy Krisztust, és ami ezzel ellentétben van, azt mint lehetetlent, mint fikciót visszautasítani, akár Krisztus képe az, akár róla szóló írott tanúság: akkor szabad a hívô teológiának is becsületesen megrajzolni a Krisztus alakját úgy, amint az elfogulatlan, kritikailag ki nem kezdett lélek elé tárják a források, és aztán megint teljes elfogulatlansággal tüzetesen meg szabad vizsgálnia, van-e lehetetlenség ebben a Krisztus-képben? Akkor azután a források megbízhatósága is egészen új világításba kerül. Lássuk tehát, melyik részen van a következetes logika és a becsületes kritika! ======================================================================== 2. Krisztus egyénisége Hát ti kinek mondotok engem? (Mt 16,15) Mikor Jézus Krisztusról lelkiismeretes hűséggel és lehetô teljességgel meg akarjuk rajzolni azt a képet, melyet a róla vallomást tévô tanúk tárnak az elfogulatlan szemlélô elé, nemcsak módszerileg biztos útra lépünk a tagadó kriticizmussal szemben, hanem eleget teszünk a szellemtudományi tárgyalás amaz újabb és szerintem jogosult követelésének (melyet különben már Aristoteles sürgetett), hogy az elsô lépés és minden további tüzetesebb vizsgálat kiinduló és állandó iránypontja: a vizsgálat alá vett tárgyat híven és lehetôleg teljesen leírni úgy, amint tudatunk elôtt megjelenik. A [phainomenon]-nak, vagyis a tudat elôtt megjelenô tényállásnak szabatos megállapítása adja meg az alapot és normát a tényállás mélyebb értelmének és összefüggéseinek, a [nümenon=érteni való]-nak megállapítására. (Lásd N. Hartmann: Grundzüge einer Metaphysik der Erkenntnis. 2. kiad. 1925.) Ez a ,,fenomenológiai'' követelmény arra hív föl bennünket, hogy necsak az evangéliumokat kérdezzük meg arra nézve, ki és mi volt a Krisztus, hanem az Egyházat is, sôt elsôsorban az Egyházat. Hisz a Krisztus-hívôk községe, apostolok és tanítványok, voltak Krisztus életének, művének és személyiségének elsô tanúi. És az ô tanúságuk hirdette ezt a Krisztust, még mielôtt akár csak egy sor evangélium is beszélt volna róla. Ez a tanúság a tanúknak szakadatlan nemzedéksorában a történelem és életáram folytonosságával, erejével és elevenségével szól hozzánk. Ezt az élô tanúságot nem lehet büntetlenül tudatlanra venni, éppen a Krisztus-kérdésben. Itt egészen új, példátlan egyéniség lép elénk, aki szokatlan új igéket hord ajkán, egészen új világba hívja az embereket, és a közönséges mértéket messze meghaladó igényeket támaszt velük szemben. Amíg az ilyen egyéniség és élet merôben könyvekre lesz bízva, ha mindjárt kánoni evangéliumok is azok, mindig meglesz az emberekben a kísértés ennek az egyéniségnek és életnek kánonját a maguk képére és hasonlatosságára megalkotni. Hisz éppen a Szentírásról hangzott el és kapott -- sajna -- csattanós történeti igazolást ez a megállapítás: Hic liber est in quo quaerit sua dogmata quisque, Invenit et pariter dogmata quisque sua; benne keresi mindenki a maga meggyôzôdéseinek támaszát, meg is találja benne! A könyv maga holt betűk tára; az élet a maga gazdagságával, feszüléseivel, sôt látszólagos ellentéteivel csak életbôl, élethordozó s élettanúsító élô organizmusból szól a maga teljes gazdagságában, mélységében és jellegzetességében. Amint a Krisztus-kutatók ettôl a metodikai elvtôl eltértek, hullaboncolókká lettek; ettôl kezdve követte egyik fantasztikus elmélet a másikat, s temette egyik Krisztus- kép és evangéliumelmélet a másikat. A kritikától eltorzított és kifosztott Krisztussal szembeállítjuk azt a Krisztust, aki az evangéliumok és az Egyház közvetlen élô tanúságából néz ránk. Aztán pedig hadd lássuk, mi kifogása lehet a tudománynak ez ellen a Krisztus ellen! Mikor persze néhány vonással kell megrajzolnunk a Krisztus képét, és elénk özönlik ennek az egyéniségnek tengerbôsége és mélysége, atérezzük egy Michelangelónak kínját, aki meg akarta festeni az Üdvözítô arcát úgy, amint az ô zseniális lelkében megfogant, és készítette egyik vázlatot a másik után, és végre is elkeseredetten eldobta a tehetetlen ecsetet. Pedig a művész a sejtés és sejtetés eszközeivel dolgozhat. Mi marad itt a tudománynak? Mi más, mint fölmutatni néhány szempontot, megnyitni néhány ablakot, melyeken át a látni akaró megláthat legalább valamit abból az életteljességbôl, és még többet megsejthet... I. Krisztus jelleme. Ami új és példátlan vonás rajzolódik elénk Jézus Krisztusról az Egyház és az evangélium tanúságából, azt legtalálóbban három idegen szóval lehet kifejezni: transzcendencia, harmónia, abszolútság. 1. Transzcendencia. -- Az elfogulatlan evangéliumolvasónak páratlan, felejthetetlen és mindannyiszor megismétlôdô élményben van része. Megjelenik elôtte egy ember, hasonló hozzája mindenben (kivéve a bűnt; lásd Zsid 4,15), aki nem tart magától idegennek semmit, ami igazán és nemesen emberi; megfordul lakomákon és lakodalmakon, szívesen betér barátainak és tisztelôinek házába, szóba áll szegénnyel és elôkelôvel, értéssel és látható kedvteléssel nyugtatja tekintetét az élet ezer tarka és beszédes jelenségén, meglátja az utcán sípoló és ugrándozó gyerekeket, a vámnál ülô éhes tekintetű vámszedôket, a kamaráját kisöprô, mécsesét igazító, garasát keresô, kis kenyerét gyúró özvegyasszonyt, a vôlegényváró hajadonokat, és a lakomát szerzô dúsgazdagot; hallja és érti a természet titkos nyelvét: mit mond a mezôkön fű és liliom, fügefa és szôlôtôke, mit csipog a veréb a háztetôn és a saskeselyű a levegôben; megfigyeli a kertészt és szôlôművest, a szántóvetôt és aratót. Egy ember, aki jár-kel és elfárad és megéhezik, kérdez és vitatkozik, szomorkodik és fölujjong... És mégis, ez a talpig ember, aki mindkét lábával benneáll az élet tarka vásárjában, föltétlen szuverénséggel, a legteljesebb lelki szabadsággal és függetlenséggel megy végig rajta. Mindent megfog és besugároz egyéniségének melege, ôt magát azonban semmi meg nem fogja. Nincs hol lehajtania fejét, nem tart éléstárt; rendesen néhány cigányhal vagy egy marék búza az eledele, mindamellett nincs nála még nyoma sem a koldus vagy akár csak rideg aszkétalelkületnek, éppúgy mint nem ejti meg az elôkelôk társasága és élete; érintetlenül és diadalmasan megy végig azon az életen, mely körülözönli. Mi több: amint megjelenik és megszólal, nyomban megérezzük a valóságnak elutasíthatatlan közvetlenségével, hogy benne és vele egy más világ nyílik meg elôttünk. Hangja mintha harangszó volna, mely elérhetetlen távolban szól és mégis lelkünkben csendül meg; tekintete mintha a végtelenségbôl nézne ránk és mégis oly közel! Akárhol találkozunk vele: a tizenkétévessel a templomban, a jordáni keresztelkedésénél, a Hegyi-beszédben, a kafarnaumi zsinagógában vagy a jeruzsálemi templom pitvarában, beteggyógyításban vagy példabeszédmondásban, az utolsó vacsorán vagy Pilátus elôtt, vagy a keresztfán, mindig mintha augusztusi éjtszakán tág mezôn hanyatt fekve bámulnók a csillagos eget, mintha az egész mindenség nézne ránk végtelen távlatokból, és mégis mintha közvetlenül ránk borulna és belénk ereszkednék; mindig elérhetetlen messzeségben és mégis bennünk, megilletôdôen idegen és mégis rokon, döbbentô és mégis vonzó, más világ és mégis mindenestül a mi világunk. 2. Harmónia. -- Világot említettem; mert valóban egy egész kozmosz, csillagos ég és élethordozó föld tárul föl benne, a belsô világnak, a szellem-erkölcsi kiválóságnak kozmosza. Ami egy jellemnek nagyvonalúságot tud adni még szűk életkeretek között is, a hivatás iránti teljes odaadás és hűség életen és halálon át, az Krisztusnál világméretekbe tágul. Küldetésének tekinti az embereket Isten igazságára vezetni: Én azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról; s ennek a föladatnak szól minden lépése és lélekzése. Még pedig nem sztoikus nekikeseredettséggel, hanem a leggyöngédebb szeretet bensôségével és szenvedelmességével: Keresztséggel kell kereszteltetnem, és mily nehezen várom, míg be nem teljesedik (Lk 12,50); és mikor közeledett a teljesedés, utolsó jeruzsálemi útjában folyton elôresietett, tanítványai alig gyôzték nyomon követni. A hivatása iránti odaadás alaptónusában ég és ragyog minden erénye: egyetemes és fáradhatatlan szeretet gyámoltalanok és erôsek, szentek és bűnösök, gyermeklelkek s gôgös farizeusok és nekikeményedett szadduceusok iránt; határtalan türelem, értés, irgalom, alázat, bensôség, áhítatosság. És miként a külsô élet-relációkon érintetlenül, szuverén diadalmassággal ment végig, úgy a nagy erkölcsi életföladatok és problémák lapályaiból illetetlen tisztaságban emelkedik ki mint az Eiger havasa a nyári napsugárban. Ki fedd meg engem közületek a bűnrôl? Így merte reákérdeni a kákán is csomót keresô ádázságot és kajánságot, és tizenkilenc század óta senki sem meri vádló szóra nyitni ajkát. A föltett kérdésre azonban ô maga felelt meg, a nagy kísértések fölséges elhárításával (Mt 4) és a bűntelenség, lelki tisztaság teljes diadalmasságában: Eljött e világ fejedelme és énbennem nem talált semmit (Jn 14,30). Ennek az erkölcsi nagyságnak megfelelô szellemi nagyság járt kíséretében. Ama titokzatos másvilágnak dolgairól úgy szólott, mint aki lát és teljességbôl merít; e világ dolgait felülrôl nézte és fenékig átlátta, a legkényesebb helyzeteket döbbenetes magátólértôdéssel oldotta meg (Mt 22,15-40; Jn 8,1-8); miként a kagylóban benne zúg az egész tenger, neki minden szavában ott zengett és rengett a legteljesebb egyetemesség. Aki el tudta mondani a Hegyi- beszédet, az szellemének tekintetével átfogta az életet és történelmet, a jelen és másvilágot, a mélységet és magasságot. Jézus Krisztus egyéniségében ez a szellem-erkölcsi gazdagság páratlan egységbe fonódik. A Krisztus-kutatók régóta álmélkodással állják körül ezt a példátlan jelenséget: Krisztusban tökéletes harmóniában egyesülnek olyan vonások, melyek másoknál harcban állnak és egymást gyöngítik, vagy a legjobb esetben egymást váltogatják; Krisztusban egymást támogatják, nyomatékozzák és az egész jellemnek biztosítják a tartalmi teljesség mellett a formai elrendezettséget és dinamikát, a ritmust és termékenységet. Transzcendencia és legteljesebb valóságérzék, átható világlátás és gyermekded közvetlenség, egyetemes szempontok és elvek következetessége és viszont egyedi helyzetek legpontosabb megítélése, imádságos bensôség és gyakorlatiasság, a legteljesebb igénytelenség és a legegészségesebb életigenlés, alázat és önérzet, gyöngédség és határozottság itt nemcsak egymás mellett vannak, mint a próféta látomása szerint a Messiás országában a párduc és gödölye, a gyermek és a csörgôkígyó, hanem mint pszichoethikai erôpárok az élet termékeny egységébe fűzôdnek. Ennek a sok dimenziójú jellempolaritásnak láthatatlan centruma, az egész egyéniségnek vezérhangja és fogyhatatlan gazdagságában az egységnek biztosítéka az, amibôl ez a rövid elemzés kiindult: a küldetése iránti fönntartástalan odaadás, még pedig a legszemélyesebb kölcsönösség melegségével és bensôségével. Krisztus lelkének minden gesztusa és lényének minden mozdulása nem akar más lenni, mint az Atya akaratának teljesítése. Az Apostol a világba lépô Krisztusnak ajkára adja a zsoltáros szavát: Akkor mondám: Íme, eljövök (Zsid 10,5; Zsolt 39,7). S valóban az az ô kenyere, hogy Atyja akaratát cselekszi (Jn 4,34). Legnehezebb órájának küzdelme ebben az imádságban oldódik föl: Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied; és földi életének egész drámája ebben csendül ki: Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet. 3. Abszolútság. -- Krisztus jellemében a formai oldalról a harmónia mellett még egy más vonás ötlik szembe: a befejezettség, a kiteljesedettség. Ott áll ô bűn nélkül; de bűntelensége nem tisztulás, bűnbánat és vezeklés gyümölcse. Transzcendenciája már tizenkétéves korában bámulatba ejti hallgatóit és hozzátartozóit: Micsoda dolog az, hogy engem kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám ügyeiben kell lennem? (Lk 2,49). Amikor elôször szólal meg nyilvánosan szülôhazájában, a kafarnaumi zsinagógában, álmélkodva tanakodnak földijei, akiknek tudniok kellett a tényállást: Honnan tud ez írást, mikor nem tanulta? Ott áll az erkölcsi tökéletesség legmagasabb csúcsán, és legcsekélyebb nyom sem vall arra, hogy úgy kellett fölkapaszkodnia rendszeres gyakorlódással a tökéletesedés lépcsôfokain. Minden irányban a megállapodott, önmagával, Istennel, a világgal, embertársaival teljesen tisztában levô, kiérett ember áll elôttünk; de semmi jel nem vall arra, hogy a kezdônek tökéletlenségeibôl, küzdelmek, válságok és problémák viharain keresztül jutott el oda. Ez a befejezettség a megföllebbezhetetlen teljesség, a fokozhatatlan tökéletesség, vagyis az abszolútság jellegével lép elénk. Krisztus bűnbánatot és bűnbocsánatot hirdet mindenki számára; ô maga nem veszi igénybe, és senkinek nem jut eszébe reáolvasni: Medice cura teipsum! Az Isten-fiúság evangéliumát hirdeti és Isten-fiúságra hív másokat; de maga kezdettôl ott van, és elfogulatlan hallgatósága ezt természetesnek találja. Ô felszólít mindenkit: Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes, és magamagát ebbe a biztatásba nem veszi bele. Igen, mert aki csak meg is indul követése útján, meglátja benne a tökéletesség minden mozzanatának példaképét; de csakhamar meglátja azt is, hogy amily mértékben igyekszik elérni magaslatait, oly mértékben távolodik az tôle -- mint a szivárvány és a csillag a fényüket kergetô gyermek elôl végre is odatűnik, ahol Aristoteles szerint természetes helye van: a végtelenségbe. II. Tevékenysége. A történelem és jellemkutatás ítélete a férfi- nagyság mértékévé a tetteket avatja. S mit tett Krisztus? Megdöbbentôen keveset, ha tevékenységének idejét és terét nézzük. Róma alapítása után 780 januárjában jelent meg a Jordán partján és vette föl János keresztségét; addig rejtekben élt Názáretben mintegy harminc évig (Lk 3,23), és életének errôl a szakáról az egy templomjeleneten kívül (Lk 2,49) semmit sem tudunk; ami ezen kívül itt-ott fölbukkan az irodalomban, teljesen megbízhatatlan apokrifek fecsegése. Eleinte rövid ideig Jeruzsálemben tanított; János fôvétele után északnak vonult, huzamosabb ideig szülôhazájában, Galileában idôzött. Mikor itt is nôtt az ellenkezés a hivatalos tényezôk, az írástudók és papság részérôl, tanítványaival a Jordán forrásának fölséges hegyvidékére vonult, majd közvetlenül kereszthalála elôtt, mely 783 ápr. 7-én történt, ismét Jeruzsálembe ment. Ez tevékeny életének színtere és idôkerete. S mégis, micsoda tartalom tölti ki ezt a keretet! 1. Mindenekelôtt tanított. Tanította az egy szükségest, meghozta az örvendetes jóhírt az Atyáról, aki minden gyermekét keblére akarja ölelni, Isten országáról, mely mindenkinek nyitva áll, a rejtett kincsrôl, melyen mindenki gazdagodhatik. Tanította, hogyan kell életet és halált és másvilágot, embert és Istent, államhatalmat és világfolyást, embersorsot és embertársakat, felebarátot és ellenséget egészen új megvilágításban nézni és egészen új fogással megfogni. S tanított úgy, mint akinek hatalma van. Szavára világosság támadt a nehézkes elmékben is, és tettrekészség gyulladt a tétova szívekben is. Így lett az evangélium a világnak legolvasottabb és legbecsültebb könyve, még hitetlen szabadgondolkodók, blazírt kínaiak és japánok szemében is. 2. Tanítását megpecsételte példájával. ,,Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek'' (Jn 13,15). A tanításnak ezt a legközvetlenebb és leghatásosabb módját a hiánytalan tökéletesség magaslatára emelte. Tanítószéke volt Szent Ágoston szerint a jászol és a keresztnek fája, de egyben minden piactér és ház, hol megfordult, minden út, melyen járt, minden kút és fa, melynél megpihent. Az emberi lét nagy kérdését megoldotta életével; zökkenô nélküli következetességgel és árnyéktalan tökéletességben megmutatta a legnehezebb körülmények között, hogyan lehet és kell egészen és igazán embernek lenni. Világformáló láthatatlan erôk és életcsírák áradnak ki ebbôl az egyéniségbôl és életbôl, mely a legmélyebb szimpátiának titkos szálaival fűzi egybe és teszi erôsekké ebben az egységben azokat, akik követésére vállalkoznak. Ez Krisztus példaadásának még eléggé nem tanulmányozott pragmatizmusa. 3. Mit tett még? ,,Körüljárt jóttevén'' (ApCsel 10,38). Mindenki számára volt jó szava, bíztató tekintete, megértése és türelme. Jót akart konok ellenfeleinek, az ószövetségi vallás hivatalos képviselôinek, kiket utolérhetetlen tapintattal hívott Isten országába; de jót akart azoknak is, akik erre leginkább rá voltak szorulva. Nyolcszoros boldogságot ígért a földhözragadtaknak, nyomorgóknak és az élet osztozkodásaiban megrövidülteknek, szánta a betegeknek és nyomorékoknak seregét; az éhezôknek adott kenyeret, a vakoskodóknak az evangélium világosságát gyújtotta meg, betegeket gyógyított, ördögöket űzött, halottakat támasztott. Mindeneket jól cselekedett: a siketeknek visszaadta hallását, és a némáknak megoldotta nyelvét (Mk 7,37) Minden egyes csodája nemcsak hatalmi tény, hanem elsôsorban irgalmi cselekedet. 4. Aztán pedig -- szenvedett és meghalt. Tudni meghalni, ez számunkra a legszükségesebb tanultság és a legnehezebb tudomány; mindenkinek keresztül kell mennie szigorú vizsgáján, és senki sem ismételheti meg; sikerén fordul üdvösségünk. Nincsen semmi annyira fölemelô, emberméltóságunk számára annyira megtisztelô, mint a halálnak nagy példái, kezdve Sokratesen s végig a vértanúk és névtelen hôsök egész során. De mi ez mind Krisztus halálához képest? Kell-e itt részletezni? Hisz úgy belénk vésôdött minden vonása, az utolsóvacsorától, a Getszemáni-kerti imádságtól a Golgota-hegyi utolsó nagy fölkiáltásig, mintha mindezt testi szemünkkel látnók, nem is kell nekünk hozzá a galatákhoz beszélô Apostol. 5. S most jön a legcsodálatosabb: Krisztusnak igazi tevékenysége halála után kezdôdött. Rövid nyilvános tevékenysége mint valami nagy geológiai megrázkódtatás csodaforrásokat nyitott, kincseket és nemesfémeket vetett ki, melyekbôl élnek és gazdagodnak a késô nemzedékek. Ô azt mondotta: Miután fölmagasztaltatom, mindeneket magamhoz vonzok (Jn 12,32). Mik ennek a példátlan actio in distans- nak, ennek a távolbahatásnak fô állomásai? Mindenekelôtt fölrázta a lelkeket. Krisztus óta tagadhatatlanul más lett a világ. Nem tud többé úgy, mint hajdan napirendre térni bűn, nyomorúság, lelkiismeretlenség, elállatiasodás fölött. Végigsöpört rajta a pünkösd viharja és ez nem engedi többé büntetlenül véteni a Szentlélek ellen. Megjelent elôtte a kínhalált szenvedô Krisztus-arc, és ez beleégett lelkébe, mint annak idején a hagyomány szerint Veronika kendôjébe; fölriasztja még álmában is és megborzongató jelenésként reálátogat még orgiáira is, mint Boldizsár királyi palotájának falán a mene-thekel-ufarzin végzetét író kéz. Aztán hirdette és hirdeti az evangéliumot végig a világon. Fölhangzott szava az areopaguson és a római császár udvarában, tatár kánok és kínai császárok elôtt; ahol a büszke római sasok megtorpantak, az evangélium ott nem rettegett behatolni; az örök vihartól körülkorbácsolt legelhagyottabb szigeten és a legjárhatatlanabb hegyeken, melyek elôtt tétován áll még ma is a civilizáció úttörôje, Krisztus és az ô evangéliuma otthon van, és hangzik ma mindenütt, hol nemesebb honvágytól űzött emberek éhezik és szomjazzák az igazságot. S jól jegyezzük meg, nem könyvek zörgô, száraz lapjai vitték szét, hanem élô ajkak hirdetik, és piros meleg vér pecsételi meg. Mert ez a különös: Krisztus 1900 éve meghalt és mégis minden új nemzedékben határtalan személyes odaadást és hôsi áldozatokat tud kiváltani; igaz, sokszor érthetetlen gyűlöletet és fanatizmust is, bizonyságul, hogy él; hisz aki nincs, azt nem szeretik és nem gyűlölik. Micsoda seregszemle volna az, ha mint a költô Napóleon katonáit az éjféli nagy szemlére, meg tudnók idézni mindazokat a neves vezéreket és névtelen hôsöket, akiknek általános jegyzékét a Mindenszentek litániája adja! S ezek mind egy értelemmel vallják, hogy Krisztus hívására vették föl és az ô erejében vívták meg diadalmasan a harcot a mammon, önzés és világias aggályoskodás ellen az evangéliumi Isten-szeretés és áldozat szellemében. S végül: alapított Egyházat. Ebben a posztumus művében az alapító alkotó erejének jellemzékeként fôképp két mozzanat tűnik szembe. Ez az alapítás minden szokásos emberi bölcsességnek ellenére járt el. A legnehezebb életföladatra -- mi nehezebb, mint az embereket komolyan magasabb szellemi-erkölcsi életstandard-re sürgetni?! -- néhány tanulatlan, félénk és gyámoltalan embert választ ki olyan népbôl, mely már akkor csaknem széles e világon ellenszenves volt, olyan néprétegbôl, amely elôtt eleve becsukódnak a legbefolyásosabb házak kapui. S aztán ezt az Egyházat mint állandó kihívást állította bele a hétköznapiság, laposság, naturalizmus és racionalizmus kellô közepébe. Az Egyház mint titkok és kegyelmek letéteményese, mint emberekben isteni tekintélyt követelô intézmény a történeti magátólértôdések és józan ekonomiák közepett állandó messze látható gesztusa és végrehajtója az alapító történetfölötti jellegének, tevékenységének és igényének. III. Igénylése. Igényt mondottam. Ez a Krisztus ugyanis, a szeretet-szolgálatnak önmagát emésztô áldozata és vértanúja, a legfölségesebb alázat embere, egészen hallatlan igénnyel áll az emberiség elé, éppen a maga személyét illetôleg: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6), s nincs kétség benne, hogy ezt a hallatlan személyi igényt azzal a kizárólagossággal kívánta érteni, amint itt hangzik. 1. Út. -- Jézus Krisztus önmagát, a maga tanítását, példáját, egyéniségét úgy állítja az emberek elé, mint elégséges és egyetlen igazi életutat, a gondolkodásnak, viselkedésnek, életberendezésnek zsinórmértékét: Aki hozzám méltó akar lenni, vegye föl keresztjét mindennap és jöjjön, kövessen engem. Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet és jöjj, kövess engem. Ez az örök élet, hogy megismerjenek téged egyedül igaz Atyát, és akit küldöttél, a Fiút. Tanítsátok az embereket megtartani mind, amit parancsoltam nektek; és aki hisz, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. Ennek a hívatásnak erejében és szellemében a törvénynek megföllebbezhetetlen értelmezôjeként áll az ószövetségi gondolatvilág embere elé. Mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek -- ez a Hegyi-beszéd állandó refrénje (Mt 5-7). Ugyanott megkezdôdik aztán az az újraértékelés, melynek oly nyomorúságos és káromkodó kópiáját produkálta Nietzsche Umwertung aller Werte-jével. Tanítványainak külön is új utat mutat a világ értékelésére és teljes határozottsággal megkívánja követôitôl, hogy ennek értelmében szembehelyezkedjenek a világ értékelésével és ízlésével: Akiket az emberek fejedelmekül tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem úgy van tiköztetek; hanem aki nagyobb akar lenni, az lesz a ti szolgátok; aki pedig elsô akar lenni köztetek, egyben szolgája lesz a többinek (Mk 10,42). S a szuverén értelmezés és törvényadás e jogát ô fönntartotta a hivatalos tényezôkkel szemben is. A sabbatnak is ura (Mt 12,8), jóllehet tudta, hogy a sabbat a teremtô Isten műve (Ter 1). S Krisztus mint út kizárólagos út; nem vezet más az örök hazába: Aki nem jön én utánam, sötétségben jár; aki nem gyűjt énvelem, szétszór; aki nincs mellettem, ellenem van; aki nem rajtam, a kapun keresztül megy az akolba, az zsivány, akit kivernek; aki nem énbennem marad, az gyümölcsöt nem terem. Valóban nála van az élet kulcsa; ô megnyit és senki nem zár, ô bezár és senki nem nyit. Így értelmezték ezt az igényt már elsô hallgatói és mindennapos társai: Más alapot senki sem vethet, mint amely vettetett, amely a Krisztus Jézus. 2. Élet. -- Az út a vándornak világossága, és a világosság a szemnek igazsága, és az igazság az értelemnek élete. Krisztus azonban sokkal egyetemesebb és átfogóbb értelemben akart élettartalom és életerô lenni mindenki számára és minden életigény és remény számára: Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki énbennem hisz, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, halált nem lát mindörökké, és én föltámasztom ôt az utolsó napon; én azért jöttem, hogy életük legyen, és hogy bôvebben legyen. S csakugyan boldogok, akik üldözést szenvednek ôérette (Mt 5,11); aki életét elveszti ôérette, megnyeri azt (Mt 10,39); mind, aki elhagyja atyját, anyját, feleségét ôérette, százannyit nyer helyébe (Mt 19,29). Különösen Szent János evangéliuma ennek a krisztusi életnek evangéliuma. Már a prológusa nyitányként megüti a vezérhangot: Mi mindnyájan az ô teljességébôl merítettünk, és pedig kegyelemért kegyelmet. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és igazság Jézus Krisztus által lett (Jn 1,16). Ez a motívum aztán hatalmas szólamokban árad végig az egészen, folyton új szempontokkal. Nikodémus elôtt kijelenti az Üdvözítô a benne való újjászületés szükségességét mint az igazi életnek föltételét és kezdését (2), a szamáriai asszonynak megmutatja, hogy benne nyílnak az élet forrásai (4); a jeruzsálemi írástudók elôtt megjelenik mint szôlôtôke (15), a vele való egység nélkül a venyigék meddôségre és halálra vannak szánva; és végül ez az eszmesor kicsattan az eucharisztiás gondolatban: Én vagyok az élô kenyér. Ha valaki e kenyérbôl eszik, örökké él (6,21). Az eucharisztia alapítása és az Egyház történetébe gyökérzett állandó gyakorlata örök történeti bizonysága ennek a föltétlen igénynek: Krisztus mer odaállni az emberek elé és követelni tôlük, hogy belôle és csakis belôle éljenek. Tehát elég gazdagnak és értékesnek tartja a maga egész egyéniségét arra, hogy az abszolút igazságot mint élettartalmat éhezô halhatatlan léleknek teljes kielégítést tud adni. Ennyiben tehát igenis helyes volt a würzburgi teológiai karnak annak idején sokat vitatott híres pályázatkiírása: Die Einsetzung des hl. Abendmahls als ein Beweis für die Gottheit Christi (J. Hehn 1900); ti. maga az Oltáriszentség alapításának ténye nagy bizonyság, hogy Krisztus Istennek tudta és vallotta magát. Aki azonban mindenkinek élete akar lenni, nem mehet el részvétlenül avagy üres ígéretekkel az élet mostohái mellett. Hisz ôk is szomjazzák a maga teljességében azt az életet, melybe belekóstoltak, és melynek ízét csak annál égetôbbé teszi ínségük. Krisztus akar és mer életforrás és életerô lenni ezek számára is. Gyermekek, kiknek tehetetlenségük a végzetük, különösen primitív, önzô társadalmakban, ügyefogyottak, földhözragadtak, kiket szellemi gyámoltalanságuk és fejletlenségük nem kevésbé nyom, mint társadalmi jogfosztottságuk és anyagi ínségük, betegek, kik az élet könyvének csak sötét lapjain olvasnak, és szônek sejtelmeket az aranybetűs lapok tartalmáról, s fôként bűnösök, kiket örvénylô szenvedélyük legtávolabb sodort az élet fájától és forrásától, és akik épp ezért valamennyi között a legszánalomraméltóbbak -- mindezeket a roskadozókat és rokkantakat ô hívja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megenyhítelek titeket. A gyermekeket biztosítja, hogy övék a mennyek országa, és hogy hozzájuk kell hasonlóvá lennie annak, aki az ô országának honosa akar lenni. A szegényeknek megnyitja a nyolc boldogság fölséges új csodavilágát, a betegek váltják ki csodatevô gyógyító tevékenységét; és a bűnösök -- ôk, ha szabad azt mondani, Krisztus dédelgetettjei, állandó botránkoztatásra farizeus lelkeknek, kik az önismeretben nem jutottak el még Szent János becsületességéig: Aki azt mondja magáról, hogy bűn nélkül van, hazug az, és igazság nincsen ô benne (1Jn 1,10). Ezzel a farizeusi botránykozással ô szuverénül nem törôdik. Irgalmas lelke elôtt megjelennek a testi, szellemi, erkölcsi megrogyottak, bélpoklosok, toprongyosok seregei, és ô megrendül; látván a sereget, megkönyörült rajtuk; mert el voltak gyötörve és lesújtva, mint a pásztor nélkül való juhok (Mt 9,3-6). Lelki szeme elôtt megjelenik az egész emberiség, kortársak és jövendô nemzedékek, sôt az elköltözöttek; és íme ôk mindnyájan betegek, és ô akar mindnyájuknak orvosa lenni. Nem jött ô, úgymond, az egészségesekhez, hanem a betegekhez. De Istenem, ki nem beteg? Ô a jó pásztor; ha eltéved csak egy báránya is, megy és keresi hegyen-völgyön, kô vérzi lábát, tüske tépi testét, de ô oda se néz mindennek; mikor aztán megtalálta, tulajdon vállán viszi haza, vissza, Atyja házába, meg sem várja, mint a tékozló fiú atyja, hanem maga megy érte. És végül is küldetése megmutatja konkrét színét: Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon és váltságul adja életét sokakért (Mt 20,28). Így lett az élet szerzôje a világ megváltója. 3. Igazság. -- Hogy Krisztusnak út- és életigénye megföllebbezhetetlen és elkerülhetetlen, azt minden kétséget kizáró módon megpecsételi igazság-igénye; igazság a szentírási alapértelemben: igazságszolgáltatás és igazságosság. Krisztus már azáltal szolgáltat igazságot, hogy világosság, azaz út, zsinórmérték a gondolkodás és állásfoglalás számára, és hogy élettartalom a lélek számára; vagyis ítél egyénisége tartalmának és erejének immanens súlyával: Aki nem hisz, az már megítéltetett (Jn 3,18). Hiszen aki nem a világosságban jár, az sötétségben van; aki nem az úton van, eo ipso az út mellé került és elvéti célját; aki nem az élet forrásából iszik, természetesen halál fia. Krisztus azonban hatalmat és küldetést tulajdonít magának arra is, hogy ennek az immanens igazságnak és szellemek-oszlásának nyomatékot és érvényt szerez a történelemben és a végsô kifejletben: Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön (Mt 28,18); s vállalja a nagy történelmi harcot a világosság- és életellenes erôk személyes képviselôjével, a sátánnal szemben. Szent János evangéliuma annyiban is élet-evangélium, amennyiben ennek a gigászi drámának a vezérmotívuma alatt áll. Sôt hogy semmi kétség se maradjon, Krisztus végül is mint a történelem ura és a mindenség ítélôbírája jelen meg. Pilátusnak értésére adja, hogy nem volna hatalma, ha onnan fölülrôl nem adatott volna neki; a konok papifejedelmeket pedig figyelmezteti: Látni fogjátok az Emberfiát a hatalmas Isten jobbján ülni és eljönni az ég felhôiben (Mk 14,62); és megrendítô lángjegyekkel rajzolja a megrettent emberiség elé az utolsó ítélet képét (Mt 24,25). A történelem színtere itt világarányokba tágul, az emberiség története, küzdelmei és próbálkozásai mint ítélet anyaga és tárgya kapják meg mélyebb értelmüket, a Krisztushoz való vonatkozás dönti el az örök sorsot, és maga Krisztus az, ki ennek érvényt szerez: Eljövendô leszen ítélni eleveneket és holtakat. A legmeglepôbb azonban, hogy Krisztus ezeket az igényeket valamiképpen átruházza az ô Egyházára is. Emberekre, nem egyszer meglepôen elégtelen szellemi és erkölcsi fölkészültségű emberekre bízza a legkényesebb kincseket: az evangéliumot, a bűnbocsátó hatalmat, az élet kenyerét; és nem fél, hogy ezek a kényes értékek elkallódnak emberek kezén. Sôt szent kötelességként rájuk hagyja a tulajdon nagy igényeit: ha ô út, ôk is; ha ô élet és igazság, ôk is. Egyik tanítványának azt mondta: Te Péter, kôszál vagy (pedig tudta, hogy a sátán megkívánta és megrostálta), rád építem az Egyházamat és a pokol hatalmasságai sem vesznek erôt rajta; neked adom a mennyek országának kulcsait, amit megnyitsz, nyitva lesz, amit zárva hagysz, örökre zárva lesz. Valamennyinek mondja: Itt az én testem és vérem, készítsétek és adjátok az emberiségnek az én emlékezetemre. S az emberektôl megkívánja, hogy olyan szemmel nézzenek rájuk és úgy vegyék ôket, mint ôt magát. Nemcsak azt mondja: Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek, hanem: Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg; aki hisz a ti igehirdetésteknek és megkeresztelkedik a ti kezetekbôl, az |dvözül, aki ezt nem teszi, elkárhozik; akinek ti megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva, akinek megtartjátok, meg lesznek tartva. Példátlan eljárás! Már az is egészen egyedülálló dolog, hogy Krisztus önmagát állítja az emberek elé útnak, életnek és igazságnak. De ezt még lehet rendkívüli személyi kiválóság folyományaként értelmezni. Hogy azonban ugyanezt az igényt rábízza emberi gyülekezetre (sôt kötelezôvé teszi), gyülekezetre, melynek emberi gyarlósága és merôben emberi fölkészültsége nyilvánvaló -- itt új erôvel tör ránk a kérdés, mely ott lappangott minden eddigi meggondolásunkban: Ki az, aki ilyen jellemmel, ilyen tevékenységgel, ilyen igényekkel áll az emberiség elé? IV. Személyisége. Az evangéliumok tanúsága szerint is az ô nyilvános tevékenysége és tanítása egyre inkább homloktérbe tolta az ô igazi mivoltának, helyesebben kivoltának kérdését. Az a titokzatosság, mely szavából és tetteibôl áradt, magának a létnek valami mélységes titkára utalt, és végre is kipattantotta a nagy kérdést, még pedig egyedül lehetséges formájában: Te ki vagy, mit mondasz magad felôl? Hisz a személyiség titkát csak önvallomás tárhatja föl. Ezért kérdi reá a fôpap is a döntô órában: Kényszerítlek az élô Istenre, hogy valld meg nekünk: te vagy-e a Krisztus, az élô Isten fia? (Mt 26,63). És Krisztus elébe áll a kérdésnek. Ismeri ugyan a farizeusi sakkhúzást: ugyanazok, kik sürgették, tegyen tanúságot önmagáról, szinte eleve hatástalanították a feleletet: Te magad teszel bizonyságot magad felôl. De ô jóváhagyja az igazságkeresés elsô spontán lépését: Ha magam teszek is bizonyságot magam felôl, igaz az én bizonyságom (Jn 8,13 kk). Ezt a nagy bizonyságot a következô szempontok alá foglalhatjuk: 1. Valahányszor Krisztus olyan kijelentést tesz és olyan igényt támaszt, hogy az ô tanítása az emberi gondolkodásnak és cselekvésnek föltétlen normája, hogy benne és vele eljött az Isten országa, hogy a hitnek, reménynek, életföladatoknak ô az elégséges és teljes tárgya és célpontja, hogy a vele szemben való állásfoglalás dönti el az egyesek és összességek sorsát, mindannyiszor kétséget kizáró módon bizonyságot tesz, hogy meggyôzôdése szerint ô benne megjelent ,,az Istenség teljessége''. Ember, ha még oly gazdag és zseniális szellem is, ha még oly szeretô és áldozatos szív is, sohasem lehet elégséges élettartalom és támasz az embernek, akinek legmélyebb valósága mégis az, hogy csupa szem, mely a teljes igazságot akarja látni, csupa szív, mely a teljes szentséget akarja átölelni, csupa nyughatatlanság és feszülés, mely csak Istenben nyugszik meg. Ha tehát Krisztus önmagára mutat mint minden igazság és életéhség kenyerére, mint minden erôfeszítés és remény kikötôjére, akkor ez csak azt jelentheti, hogy meg van gyôzôdve, hogy személye nem teremtményi, hanem -- isteni. Jól jegyezzük meg újra, hogy itt a fenomenológia síkján járunk; nem azt kérdezzük most, igaz-e ez a bizonyság, hanem: elhangzott-e. S ez az, amit ezek után nem lehet kétségbevonni. 2. De Krisztus teljes határozottsággal metafizikailag is odaáll, ahová pszichológiailag tartozónak vallja magát. Megmondja, hogy születése elôtt létezett: mielôtt Ábrahám lenne, ô van; nemcsak tudatával, tudásával és hivatásával jön és szól más világból, hanem mivoltával is más világban gyökerezik. S hogy milyen ez az emberrélevése elôtti létezése, aziránt sem hagy kétségben. Nem akarok elidôzni azoknál a gondolatoknál, melyeket megindít az a tény, hogy Krisztus Messiásnak és Emberfiának mondotta magát. Itt ugyanis messzebb ágazó teológiai, fôként bibliai meggondolásokra volna szükség, melyek a laikust fárasztják és összezavarják. Rövidebb és könnyebb úton is célt érünk. Krisztus Isten fiának mondotta magát -- végig az evangéliumokon, a legkülönfélébb helyzetekben és alkalmakkor; tehát ezt a vallomását olyannak tekinti, hogy mivoltának legalkalmasabb, legalább is általános közlésre legalkalmasabb kifejezése; és aztán legcsekélyebb kétséget sem hagy aziránt, hogy milyen értelemben veszi. Hisz Isten fiainak ô is, az Írás egyebütt is nevez embereket, sôt az embereket, amennyiben a kitüntetôbb isteni kegyelemnek várományosai: Dii estis et filii Excelsi omnes (Zsolt 81,6); Krisztus azonban megdöbbentô szabatossággal szembehelyezi önmagát az Isten-fiaknak e sokaságával: Az én Atyám és a ti Atyátok; ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk... Ô egyetlen, egyszülött fiú: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érette. Tehát ô egészen más értelemben fiú, mint a többi. S ez a mástermészetű, egyetlen fiúság már merôben logikai és metafizikai meggondolás alapján sem lehet más, mint a metafizikai, vagyis a szentháromsági értelemben vett fiúság, az Atyával azonos lényegű istenfiúság, amint ezt a fôpap helyes érzéssel észrevette (Mt 26,63-6). Ezt a tényt azonban Krisztus annak rendje és módja szerint ki is mondja: Amiket az Atya cselekszik, azokat a Fiú is hasonlóképpen cselekszi; Fülöp, aki lát engem, látja az Atyát; sôt: Én és az Atya egy vagyunk. S hogy mindjárt itt nyomatékozzunk egy tényállást, melyet a kriticizmus sokszor tudatlanra vesz vagy elmagyaráz: itt a szinoptikusok éppúgy beszélnek mint János: ,,Senki sem ismeri a Fiút más, mint az Atya, és az Atyát sem ismeri senki más, mint a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni'' (Mt 11,27). Ezt a szót akárhogyan forgatjuk, mindenképpen a Fiúnak az Atyával való azonoslényegűségét fejezi ki. S valamennyi bizonyság között a legcsattanósabbat és laikus számára is legkönnyebben érthetôt megint a szinoptikus Máté ôrzi: ,,Elmenvén tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén ôket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében'' (28,19). Krisztusnak ezt az önvallomását mindjárt elsô hallgatói úgy értették és hirdették, hogy benne, az emberben a legbensôbb azonossággal és egységgel Isten jelent meg a történelemben. Tamás fölkiáltása: Én Uram és én Istenem; Péter vallomása: Te Krisztus vagy, az élô Isten fia; Pálnak fölséges teológiája: Isten formájában (=lényegében) volt és nem tekintette rablásnak (tehát neki ki nem járó idegen valaminek), hogy ô Istennel egyenlô (Fil 2,5-7) -- mind egyet mondanak: Krisztus test szerint Izraelbôl született, aki áldott Isten mindörökké (Róm 9,9). Az elsô keresztény községek Plinius tanúsága szerint vasárnaponként összegyűltek s himnuszokat énekeltek Krisztusnak mint Istenüknek. Az elsô keresztény homília (az ún. 2. Kelemen-levél, 150- bôl) így kezdôdik: Testvérek, úgy kell nekünk gondolkodni Jézus Krisztusról, mint Istenrôl, mint élôk és holtak bírájáról. Az elsô keresztényfaló racionalistának, Celsusnak az volt a nagy kifogása a kereszténység ellen, hogy Istenként imádnak olyan valakit, aki sírba tétetett. Az Egyház pedig százados harcok után a legkülönfélébb tagadásokkal és tanításokkal szemben azt vallja a kalcedoni zsinaton: ,,Mindnyájan egy szívvel-szájjal valljuk ugyanazt a Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben, igaz Isten és igaz ember, eszes lélekkel és testtel; az Atyával azonos lényegű istensége szerint, velünk azonos lényegű embersége szerint, hozzánk mindenben hasonló, kivéve a bűnt; az idôk elôtt az Atyától született istensége szerint, az idôk teljességében azonban érettünk és a mi üdvünkért az Istenanya Szűz Máriától embersége szerint; egy és ugyanaz a Krisztus, egyszülött Fiú, akit vallani kell két természetben, össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválhatatlanul, meg nem szüntetvén a természetek különbségét az egyesülés miatt, hanem ellenkezôleg fönntartva mindkét természet sajátosságát, amint egy személyben és önállásban egyesülnek, nem két személyben és önállásban''. Az Egyház szava tehát ugyanabban a tanúságban csattan ki, mint Krisztus önvallomása. Krisztusban eszerint sajátos egységben ölelkezik a két világ: ember és Isten, teremtmény és teremtô; Isten, aki ember lett s emberi lét és tevékenység szűk keretei közé húzódik, egy igazi és teljes emberi gondolkodás-, érzés- és akarásvilág megnyilvánulásain keresztül szól és nyúl bele a történelembe; és viszont egy ember, aki az Istenség életének, hatalmának, sôt létének körébe emelkedik öntudatával és igényével. Lehetséges-e ennek a két ellentétes lét- és életkörnek ilyen bensô egysége? Ez a következô két vizsgálódásnak tárgya. ======================================================================== 3. Az Isten-ember Isten volt az Ige... és az Ige testté lôn. (Jn 1) Olyan igényt támaszt Jézus Krisztus az emberekkel szemben, mely isteni öntudatra vall és ezt megerôsítik kifejezett önvallomásai. Viszont megjelenése, tevékenysége és jelleme páratlansága mellett is igazi embernek mutatják azt, aki magát Istennek vallja. Krisztus tehát, amint a forrásokból elénk lép, Isten és ember; az emberségen közvetlenül átverôdik az istenség, sôt mi több: Isten itt az emberséggel az öntudat és valóság fölbonthatatlan bensô egységében jelenik meg. Már most az a kérdés: lehetséges ez; és ha igen: hogyan lehetséges? I. Lehetséges-e, hogy Isten emberré legyen? A végtelen Istenség hogyan fér el a véges emberség kereteiben? Az örökkévalóság hogyan lép bele az idôbe, a változatlanság a változandóság árjába? Az abszolút Tökéletesség miképp veheti föl gyarlóságainkat, mindazt, amit Szent Pál embervoltunkban oly diszkréten corpus humilitatis néven foglal össze? Itt végelemzésben arról van szó: Leszállhat-e fölsége trónjáról az Isten ebbe a világba? valóságaiba belenyúlhat-e úgy, hogy közvetlen érintkezésben és együttműködésben beleszövi a folyásába, a történelembe és életbe a természetfölötti világ mozzanatait: a csodát, kegyelmet, Istenközösséget? Ennek a kérdésnek kulcsa pedig az Isten- eszme. Minden szellemi irány úgy felel majd meg erre a kérdésre, amilyen eszmét alkotott Istenrôl és ennek alapján Isten és a világ kapcsolatáról. Tehát itt nem arról van szó: Van-e Isten?! Hisz annyira animal religiosum az ember, hogy Istenre valamiképpen rátalál. Hanem az dönt: milyen Istenre talált rá; kicsoda a mi Istenünk? Alig jelent meg az ifjú kereszténység a történelem porondján, mindjárt reákérdették: Milyen a ti Istentek; mutassátok meg nekünk Istenteket (Theophilus: Ad Autolycum I 2). S már jóval elôbb a zsidók azért tartották magukat másoknál különb népnek, mert meggyôzôdésük szerint ,,nincs nép, melyhez oly közel volnának isteneik, mint köztünk jár az egy igaz Isten''. S ha jobban mélyére nézünk a történelemnek, nem lesz nehéz meglátnunk, hogy ma is és a múltban is minden szellemharc csak egy-egy epizódja annak az elsônek, melynek csatakiáltása volt a vezérnek neve: Mi-ka-el, azaz: kicsoda olyan, mint az Isten? Ez a nagy kérdés: milyen az Isten, három típusjellegű feleletet kapott a történelem folyamán; minden más kísérlet beletorkollik valamelyikébe. 1. A monizmus alapgondolata: egy ôsvalóság van, s amit látunk mint természetet és világot, s amit élünk mint öntudatot és történelmet, az mind csak annak az egy ôsvalóságnak valamilyen megnyilvánulása vagy valósulási foka; olyanféle mint egy-egy hullámtaraj a tajtékzó tengeren, vagy mint egy gally, levél, gyümölcs egy fán. Ennek az ôsfának a gyökere lehet mélyen benn a földben, azaz a létben, rejtve tudatunk elôtt; s akkor némely új megnyilvánulása lehet csodaszerű. Az az ôsvaló igazi mivoltában nem okvetlenül anyag, amilyennek a materialista monizmus állítja, hanem lehet szellem, mint a panteizmus tanítja; s akkor az anyagi világon keresztültörhet a szellemiség ereje, s ezt is lehet csodának mondani az anyagvilággal szemben. Sôt lehet az az ôslény egyéniség is, öntudatos valóság (panentheizmus), és akkor a tapasztalati világba belenyúlhat az öntudatosság formájában is. De minden esetben Isten és a világ között a vonatkozás az, hogy a világ egy darab az Istenbôl; s azért nincs helye igazi megtestesülésnek, ahol Isten emberré lesz; mert hiszen minden máris Isten. Legföljebb fokozatokról lehet szó, de nem arról az új kozmoszról, melyet a Krisztus fenomenológiája tár elénk, hol Végtelen és véges, Isten és ember egy személyiség közös pontjában találkoznak. És viszont a monizmusban az az Isten rá van utalva a világra, szükségképp világgá kell válnia, mivoltának, léttartalmának világgá és világfolyamattá kell kibontakoznia, és éppen ennek a szükségességnek mint kérlelhetetlen végzetnek orsóján perdül le a világtörténés. Itt tehát nincsen hézag olyan áttörés számára, minôknek egész világát tárja elénk Krisztus: csoda, közvetlen isteni beavatkozás, kegyelem, megtestesülés. A monizmus számára lehetetlen, hogy Isten emberré váljon; itt minden isteni; tehát voltaképpen semmi sem lehet igazán isteni. 2. Deizmus. -- A 18. századi fölvilágosodásnak, az angol erkölcsbölcselôknek és a francia enciklopedistáknak ez a rendszere: Isten a világtól különbözô abszolút és személyes valóság, tehát távol áll minden monista elmosódottságtól és összeszűrtségtôl; de ha egyszer megteremtette a világot, többet nem törôdik, nem is törôdhetik vele; fölsége trónjáról többé le nem szállhat valamit igazítani a művén, amint Madách is gondolta: ,,A gép forog, az Alkotó pihen, Évmilliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát újítni kell''. Pszichogenetikailag ez a fölfogás a nyárspolgárnak világnézete: nem akarja elrontani Istennel a dolgát, s ezért elismeri létét és méltóságát; de viszont azt sem akarja, hogy kispolgári létének megszokott köreiben zavarja ôt csodajellegű belenyúlásokkal, és kényelmességébôl kizökkentse természetfölötti célkitűzéssel és rendkívüli erôfeszítésre való kötelezéssel. A nagy külsô különbség ellenére is egy a deizmus és a monizmus alapgondolata: Isten gúzsba van kötve a világgal szemben; következésképp nincsen mód benne, hogy az egyszer megállapított természetfolyamat során kívül, rendkívüli módon beleavatkozzék folyásába; lehetetlen minden csodajellegű tevékenység, legfôképpen pedig a csodák csodája, Istennek emberrélevése. 3. A theizmus azt az Isten-eszmét vallja, amelyet a kinyilatkoztatás ad elénk és amelyet a nyomósan gondolkodó bölcselô elme is igazol (lásd Bölcselet elemei 230-61. lap): Isten az abszolút szabad szellem, foglalata mindannak, ami értéket és valóságot jelent; teljességgel átfogja önmagát, mint minden értéknek és igazságnak együttességét, még pedig szabad és öntudatos önrendelkezô erôvel. A világ ennélfogva Istennek teljesen szabad elgondolása és elhatározása; ô nem kényszerült teremtésre és nem lett művének rabja. A világ az ô műve, szabad alkotásának eredménye, melyet minden műszer nélkül, csakis szuverén akaratának érvényesítésével hozott létre: ,,Mondotta és meglettek''. Ebben a tényben gyökérszerűen és elvileg adva van minden csodás beavatkozás lehetôsége. A teremtés volt az elsô csoda, azaz Istennek szabad és közvetlen tette, és a világnak Istennel szemben való ez a vonatkozása gyökeresen ugyanaz marad minden idôben. Isten az ô szabad elgondoló és elhatározó tettével tartja és fogja a világot, minden teremtett eszköz gyökeres kizárásával; következésképp szabad tetszése szerint akármikor és akárhonnan belenyúlhat akár létébe, akár folyásába; nincs áthidalhatatlan távolban tôle, mint a deizmus Istene, hanem benne van, helyesebben a világ ô benne; csak egy elhatározása kell ahhoz, hogy jelenlétének és működésének egy új megnyilvánulása jöjjön létre. Ezzel aztán elvileg adva van minden csodának, tehát a megtestesülésnek is lehetôsége. S ha a 18. század végi és a 19. század eleji racionalista protestantizmus teológiája Krisztus- és evangélium-tagadásához még abból a meggyôzôdésbôl merítette erejét és lendületét, hogy a csoda lehetetlen, állásfoglalása történetileg és pszichikailag érthetô: a deizmus igézete alatt áll. De már sokkal meglepôbb és sokkal elmarasztalóbb diagnózist érdemel a 19. századvégi liberális protestáns teológia negatív kriticizmusa. Hiszen egy Harnack és mások bibliás emberek; a 19. század folyamán megerôsödött történeti és filológiai érzék és módszer iskolájában megismerhették volna a kinyilatkoztatás Isten-eszméjét, már magának a Szentírásnak tüzetes tanulmányozásából; és ha aztán innen, fölülrôl nézték volna az evangéliumot, okvetlenül el kellett volna ejteniök ezt a szillogizmusukat: A megtestesülés nem történhetett meg, tehát nem is történt meg. De ôk teológushoz nem méltó megalkuvással kompromisszumot kötöttek a korszellemmel, és alulról néztek az evangéliumra: megigézte ôket nem mint a deistákat egy Isten-eszme, hanem a 19. század természeteszméje, mely szerint minden folyamat típusa a mechanikai törvényszerűség, mely akár Newton, akár Maxwell, akár Einstein alapfölfogásában differenciálegyenletek rendszerével fejezhetô ki, és melybôl egy adott konstanssor segítségével a folyamatnak mindenkori fázisa elôre kiszámítható; s ha egy átfogó szellem egyszer fölállítja az egyetemes differenciálegyenlet-rendszert, abból mindenkor kiszámítható bármely világjelenség (Laplace ,,felsôséges szellem''- ideálja). Ebben a fölfogásban természetesen nincsen helye semminek, ami elôre ki nem számítható; itt a történések zárt sorokat és hálózatokat alkotnak, sehol nincsen hézag kívülrôl jövô belenyúlás, csoda vagy kegyelem számára. Erre való tekintettel mondotta Harnack, hogy a mai ember számára magátólértôdô és rendíthetetlen meggyôzôdés, hogy csoda nem történhetik (11. lap). Pedig már a 20. század küszöbén láthatók voltak azoknak lábai, akik jöttek temetni ezt a ,,rendíthetetlen meggyôzôdést''. A természeti történések differenciálhatósága a folytonosság föltevésén alapszik; s éppenséggel nem magátólértôdô, hogy a természeti folyamatok continuum-ok. A differenciálegyenletek mellett lehetségesek differenciásegyenletek mint a természeti történések matematikai kifejezései; és a zseniális Boltzmannak zseniális kísérlete: a termodinamikai törvényeket valószínűségtörvényeknek fogni föl és kezelni, teljes sikerre vezetett. Mások ezt a gondolatot átvitték a fénykibocsátás tudományos tárgyalására, és ezzel a fa gyökerére tették a fejszét: a természeti történések számunkra nem zárt okhatás- sorozatok, hanem elôttünk rejtett ágensek játékából a mi eligazodni akaró elménk a legvalószínűbb eshetôséget kiemeli. Ez a gondolat a keresztény bölcselôk elôtt nem új; csakhogy régen ezt így fejezték ki: a természeti törvények nem szükségképesek, mint a matematikának, metafizikának, etikának törvényei, hanem csak ténylegesek; a szükségképességgel szemben esetlegesek, contingentia-törvények, egy akaratnak tételes megállapításai; következésképp ennek az akaratnak további érvényesülései ellen nem emelhetnek gátat. Itt nincsenek hézagtalanul összefüggô okhatás-láncolatok, hanem mintegy olvasószemek, melyeknek közein keresztül elvben igenis beleérvényesülhet a világba egy másrendű okság. Hogy újabban komoly tudósok is komolyan foglalkoznak az okkultizmus jelenségeivel, ez az ún. klasszikus, azaz mechanikus természet-fölfogás megingásának logikus folyománya és kiáltó jele. Így tehát a csoda és általában a természetfölötti világbeavatkozás elméletének, az apologetikának ma sokkal könnyebb dolga van, mint akárcsak egy emberöltô elôtt is volt. Azonban nem kívánatos, hogy a papiruha minden divatáramlathoz igazodjék. Aki az örök igazság szolgálatában áll, jól teszi, ha műveletei számára olyan alapot keres, melynek nem kell megéreznie minden eszmejárás földrengését. Tegyük föl tehát, hogy helyt áll a klasszikus fizikai fölfogás, hogy a természeti történések hézagtalan zárt okláncokat és hálórendszereket alkotnak. Következik-e ebbôl, hogy ezen a mechanikai történésen belül lehetetlen a csoda és általában a természetfölötti belenyúlás ebbe a zárt világba? Egyáltalán nem, még pedig két okból: 1. A természet még nem a világ: szellemet és anyagot, gondolatot és mechanikai lökéseket nem lehet közös nevezôre hozni; következésképp a mechanikai természettörvény-rendszer még nem a világkép. S az csak az önhálójában megfogódó racionalizmusnak rémlátása, hogy a természetfölötti beavatkozás minden törvényszerűségen kívül állna: La loi est venue, le miracle est mort! Kívül állna mindenesetre a mechanikai törvényszerűségen, de nem a világegyetem törvényein egyáltalán, amint Jean Paul helyesen mondja: Ami csoda a földön, az törvény az égben. S így a mechanikai természetfolyamatok zárt rendszere nem lehet akadály arra, hogy a valóságegyetembôl, melynek a differenciálegyenletekre hallgató természet csak egy darabja, egészen másjellegű hatások jöjjenek -- olyanformán, mint a mi tejútrendszerünk is nyitva áll más világrendszerek kozmikai befolyásának; annál inkább, mert: 2. A természet területén belül a szellemi, tehát a természetfölötti ágensek is, nem a mechanikai törvényszerűséggel működô természeti tényezôk megkerülésével, nem a zárt mechanikai oksorok áttörésével érvényesülnek, hanem rajtuk és velük és általuk. Azt csak nem tagadja senki, hogy minden kultúrtett a mechanikai történésen kívül áll. Az orvos, aki beteget gyógyít; a művész, aki anyagra formát és lelket kényszerít; a zseni, aki szülôk nélkül született, egy Szent Ágoston, egy Petôfi vagy Prohászka, akik a genealógiai elôzetekbôl semmiféle differenciál-taglalással ki nem elemezhetôk; a szeretetnek vagy meggyôzôdésnek vértanúi és az egész valláserkölcsi világ -- ezek csak nem vezethetôk vissza mechanikai törvényszerűségre! A naiv materializmusnak ebbôl a gyermekbetegségébôl a kultúremberiség egyszersmindenkorra kigyógyult. S mégis ki tagadná, hogy mindezek a természeti oksorok fölhasználásával, mondhatnók respektálásával érvényesülnek? Így alulról is, a természet nézôpontjáról, felülrôl is, Isten oldaláról nyitva van a kilátás a megtestesülés lehetôségének meglátására: a természeti történések jellege nem áll útjában a felsôbb ágensek belenyúlásának, és viszont Isten semmiképpen sincsen gúzsbakötve a természettôl és általában a teremtménytôl, hanem szuverén szabadsággal áll szemben vele. Ha tehát a racionalista kritika már Spinoza óta azon akad fönn, hogy lehetetlen a végtelen Valóságnak véges emberség keretei közé szorítkozni, hogy Isten egy emberi élet és egyéniség börtönében meg nem fér, azt feleljük, hogy 1. Isten személyes szellemi való; és a személynek, már a teremtett személynek is, kiválósága, hogy átadhatja magát egy életföladatnak vagy személyes vonatkozásnak (a baráti vagy hitvesi viszonyban pl.), anélkül, hogy ebben az odaadásban mindenestül föl kellene oldódnia, s anélkül, hogy ezáltal megoszolna avagy kisebbednék. Van módja megtartani önmagának annyit, amennyit akar, és adni annyit, amennyit akar; hisz ezért személy, és nem merôben természeti ágens. Teljesen indokolatlan vállalkozás volt tehát régibb protestáns teológusoknak az az elmélete, hogy az Igének istensége fölségébôl valamit le kellett adnia vagy föl kellett függesztenie (mintha az abszolút valónál ilyesmi metafizikailag lehetséges volna!), különben be nem férne az emberség szűk házába (önkiüresítés, kenózis- elmélet Fil 2,7 hibás értelmezésével). Ha pedig valaki azon akadna fönn: Leszállhat-e az abszolút szent tisztaság az emberi lét- és életfolyamat tisztátalanságába, gyarlóságaiba, szennyébe, az ugyanabba a sikátorba tévedne, mint Nietzsche, aki az Isten egyetemes jelenlétérôl tanuló kislánynak ezt a szót adja ajkára: Das finde ich aber unanständig. Az ilyen ,,kislányos'' naiv anthropomorfizmusokból gyökeresen ki kell emelkedni. A félrenevelt és eltorzult ízlés sok jelenségen ütközhetik; azonban a meg nem vesztegetett érett elme azt találja, hogy Isten szentségével éppúgy, mint az érett ember ítéletével és ízlésével csak egy dolog nem fér meg: a bűn; amit pedig Isten megtisztított, ember ne mondja tisztátalannak (ApCsel 10,15). A megtestesülés e tekintetben a gondolkodó számára nem jelent másnemű nehézséget és problémát, mint a teremtés: Ha Isten szentségével nem összeférhetetlen jelen lenni a világegyetemben, akkor nem lesz ellenére az se, hogy leereszkedik és leszáll egy emberi életnek körébe. 2. A személyesség mindenesetre jelent zártságot. A személy ugyanis a maga öntudatával és önuralmával átfogja a maga léttartalmát; de egyben jelent nyíltságot is: megnyílottságot más személyek, szellemi életközlések, igazság, szeretet és igazság felé. Épp ezért az emberség is mint szellemi való nem idegen a végtelentôl. Tehetése, ereje véges, de sejtése és vágya, igazságszomja és tökéletességvágya határtalan. Tehát elvben nem képtelen arra, hogy befogadja a beléje áradó végtelen életáramot. Ne felejtsük, hogy a teremtésben is benne van Isten az ô mindenható gondolatával és tetterejével; más szóval a véges világban valamiképp benne van Isten a maga végtelenségével. Akkor az sem lehet ellenmondás, hogy a végtelen Isten a véges emberséggel lépjen bensô egységre; különben azt is kellene mondani, hogy a végtelen Isten véges teremtése ellenmondás -- ez pedig monizmus, vagyis az a fölfogás, mely azonosságot állít Isten és a világ között. Mihelyt Isten a világ teremtôje, adva van a megtestesülés lehetôsége is. Ezek a szempontok világítanak rá a másik nehézségre is: Miképp szállhat le az abszolút tökéletes, változatlan, örök valóság a tökéletlen, változékony lét sajkájába, miképp bízhatja tiszta fényben ragyogó örökkévalóságát az idô gyarló gyermekére? Aki ugyanis ezen akad fönn, attól szabad viszont azt kérdezni: Az abszolút, változatlan, végtelen Isten miképp teremthet változékony világot? Örökkévalóságból hogyan születhetik meg egyáltalán az idô? Vagyis megint odajutunk: Ha lehetséges a bibliai értelemben vett világteremtés, akkor a megtestesülés is. Ha lehetséges, hogy a változatlan örök Isten teremtô gondolatában legyen idô és változékonyság, ha a szellemnek kiváltsága, hogy szabad művészi alkotó tevékenységgel létrehozhat olyant, ami nem az ô metafizikai lényege, ha a kissé könnyelmű Raffael a leggyöngédebb szenteket tudja festeni, a férfi Goethe a legfinomabb nôi alakot, ha a mű változékonysága még nem jelenti az alkotó változékonyságát és sorsa még nem a szerzônek sorsát: akkor a megtestesülés ellen sem lehet elvi kifogást tenni. Az az Isten, aki az emberiség életkörébe lép, megôrzi istensége abszolút jellegét, éppúgy, mint megôrzi erkölcsi érintetlenségét az a művész, aki megírja a Christian Lavransdaaghter-t, és mint az a Shakespeare, aki megírja III. Richárdot (a tüzetesebb megokolást lásd Dogmatika I 410). Így más úton megint odajutunk, hogy a megtestesülés lehetôségének tagadásában végelemzésben a monizmus lappang. Aki azt mondja, hogy lehetetlen Istennek emberré lenni, végelemzésben azt gondolja, hogy Isten a világgal nem rendelkezik szuverén hatalommal és szabadsággal, nem ô szab neki törvényt, hanem a világfolyása köti meg Istent és szab neki törvényt; s ez csak úgy lehetséges, hogyha a kettô gyökerében azonos. Lehetséges-e, hogy Isten emberré legyen, lehetséges-e, hogy a végtelenség leszálljon fölsége trónjáról és a végesség és korlátoltság házában lakjon, ezt a kérdést más, könnyebben megközelíthetô oldalról is meg lehet világítani. A legnemesebb emberi teljesítmények terén mi lehetséges és mi nem, hogyan lehetséges és hogyan nem, annak legbiztosabb és legkönnyebben kezelhetô kulcsa a szeretet. S nem méltatlan a céhbeli tudományhoz, ha vizsgálat alá veti a szeretetnek ismeretelméleti szerepét és ismeretforrás-jellegét, amikor nem kisebb gondolkodó, mint Lotze mondja, hogy a logikának gyökerei az etikában vannak. Hogy a szeretet a tárgyát egészen sajátos, páratlan energiával fogja körül és emeli ki a közömbös környezetbôl, tehát hogy meg tudja teremteni azt az izolációt, azt a külön-megvilágítást, mely minden tüzetes tudományos vizsgálatnak egyik föltétele, azt éppen csak mellesleg említem. Más mozzanatra akarok itt nagyobb nyomatékkal utalni, mely a mi kérdésünkkel közvetlenebbül függ össze. Elméleti vizsgálatok igen sokszor forognak akörül, hogy lehetséges-e vagy sem a kérdéses dolog. Ezt a kérdést azonban merô logikai elgondolásokkal csak akkor lehet eldönteni, ha sikerül a kérdéses dolog fogalmi jegyeinek vonatkozásait maradék nélkül az azonosság és ellenmondás logikai elveire visszavezetni. Ahol ilyen formai logikai elemzés lehetetlen -- s mindig lehetetlen, valahányszor ún. reális lehetségrôl van szó, vagyis a tényleges erôk teljesítôképességének határairól --, ott végelemzésben mindig arra vagyunk utalva, hogy a ténylegességbôl következtessünk a lehetségre (ex esse ad posse valet illatio). S itt nincs más út, mint térben és idôben kitágítani valóságismeretünket. A tüzetesebb természetismeret és még inkább a tüzetesebb történelmi ismeret sokszor lehetségesnek mutat olyant, ami a megszokottság szűk látószögébôl lehetetlennek tűnt föl. S ez a szempont jól belevilágít a csodásság és természetfölöttiség kérdéseivel szemben is a különféle korok, irányok is emberek magatartásába. De mikor a valláserkölcsi és pszichológiai- szociológiai területen van szó lehetségekrôl, valóságismeretünket a harmadik dimenzióban, az énvilág intenzitásának irányában is ki kell tágítanunk. A világegyetem és az embersors megértésének kulcsát magunkban hordjuk. Azt értjük meg igazán és azon nyugszunk meg, aminek csiráit és feszüléseit magunkban hordjuk. Minél gazdagabb lélek valaki, minél változatosabb tartalmakkal és alakulásokkal zajlik és örvénylik benne a gondolatok, indulatok, szenvedelmek és akarások tengere, annál kevésbé lesz kísértve szokatlan jelenségek elôl elzárkózni azon a címen, hogy lehetetlenek. Hisz a legtöbb lehetséget tulajdon énje világában átélte legalább mint gondolati, képzeleti és akarási valóságot, legalább mint szent álmot vagy merész sejtést; tehát nem lesz kísértésben tagadni reális transzcendens megvalósításának is a lehetôségét. Már most tagadhatatlan, hogy a szeretet a legnemesebb emberi kiadásban: a hitvesnek, anyának, a hit és igazság vértanújának, a nemzeti hôsnek szeretete sorompóba szólítja a léleknek legrejtettebb mélységeibôl is az addig szunnyadó, nem sejtett erôket, elgondolásokat és erôkifejtéseket; a szeretet hevében tűzfolyóvá lesz úgyszólván az emberi léleknek egész erôkészlete, a tudat világosságába kerül, ami addig úgyszólván alvadt állapotban lappangott; és így éppen a legmagasabb lelki-erkölcsi tehetés irányában mérhetetlenül kitágul a bensô élményvilág, melyrôl azt mondtuk, hogy a lehetségek megismerésének legbiztosabb pszichikai kulcsa. Nem csoda, ha a finom szellemű M. Scheler a szimpathiát állítja oda mint a lelki világ tudományos megismerésének fô útját és föltételét, és kiváló tanítványa, D. von Hildebrand a szeretetet mint a szociológiai megismerés fôforrását (Die Metaphysik der Gemeinschaft 1931). A szeretetnek egyik legnagyobb mestere, Assisi Szent Ferenc ebbe a mondatba foglalja össze az ô ismeretelméletét: Quanto fŕ, tanto sŕ; s nem lett volna méltatlan hozzá még tágabbra szabni a fogalmazást: Quanto ardisce, tanto sŕ: a mersznek szent lendülete is egészen új világot nyit meg a merni tudó lélek elôtt. Éppen a tiszta önzetlen nagy szeretet -- s csak errôl lehet szó; az a szeretet, mely az alsó természetnek tisztulatlan erôit kavarja, mely a legtöbb, ún. szerelemnek is fôalkotó eleme; mindenestül részese annak a káosznak, melybôl született -- az önzetlen tiszta nagy szeretet tud, ha kell, szerelme tárgyának kedvéért igen kicsiny lenni, miként az anya csecsemô gyermekével tud úgyszólván csecsemô lenni, miként egy Gerson, korának legnagyobb tudósa tudott elemi iskolás fiúkkal egészen elemi fokra leereszkedni, miként az apostoli papi lélek tud a lelki ügyefogyottakkal együgyű lenni. Tehát csak költôi ,,pointe'', ha egy német költô a veterán katonát odaviszi anyja sírjához és végül is azt mondatja vele: ez nem lehet anyám sírja, akkora szeretet ilyen kicsiny helyen meg nem fér. Viszont a szeretet tud mérhetetlen naggyá nôni, tud kiemelkedni a maga természetszerű kereteibôl; a gyönge nôt hôssé vagy vértanúvá tudja tenni az anyaság követelményeinek színe elôtt. Szeretetbôl föl lehet emelkedni még a gondolkodásnak, értésnek, lelki finomságnak is olyan fokára, melyrôl a hideg erôfeszítés soha nem is álmodott; a szeretet tud Szent Pállal mindenkinek minden lenni. De ha így van, akkor ki meri lehetetlennek mondani Istennek és az embernek azt az egyesülését, melyet a Krisztus titka mond ki? Minden teremtményi szeretet, még a leglángolóbb lelkek paroxizmusában is, halvány holdfény ahhoz a szeretet-naphoz képest, mellyel Isten öleli at teremtményeit, s fôként az eszes teremtményeket; kezére írta ôket, hogy ha atyja és anyja el is feledkezik róluk, ô el ne feledkezzék. És viszont az embert legmélyebb mivoltának örök éhsége és sorsának nyomorúsága ellenállhatatlan, szenvedelmes vággyal viszi a teljes élet forrása felé. Mi van tehát lehetetlen abban, hogy végül is találkoznak azon a közös vonalon, a határtalan szeretetnek vonalán: az az Isten, aki mérhetetlen irgalmas emberszeretetében leereszkedik az ember felé, és az ember, aki megváltódást és tisztulást keresô ínségében feléje tátong s olthatatlan igazság- és boldogságszomjában nyitva áll mérhetetlen valóság-tengerének? Nem kell-e itt átadnunk a szót Szent Ágostonnak: Ama et fac quod vis? II. Hogyan lehetséges a megtestesülés? Ha a valóságon tájékozódó elgondolás nem akad fönn azon, hogy Isten emberré lesz, a soha nem nyugvó fürkészô elme tovább kérdi: Az Istenségnek és emberségnek ez a szoros egysége miképp lehetséges? Ez a kérdés állott az elsô keresztény századok érdeklôdésének és kutatásának homlokterében, és évszázados, sokszor szenvedelmes harcoknak volt forrása, melyeknek fôhadállásait három név jelzi: adopcianizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus. Az adopcianizmus (zsidó ebjoniták, a görög Theodotos, Samosatai Pál, Noetus, Sabellius), mely már a 2. század ajtaján kopogtat, régi pogány gondolatáramot akar rávezetni a kereszténység mezôire: Kiválóbb emberekben föllobban az isteni láng, egy [theia mania], s a bámuló kortársak és hálás utódok kegyelete, de a kegyes Istenség is kiemeli ôket az emberi lét szűk lapályaiból és közel engedi ôket önmagához -- apotheózis, fölmagasztalás, istenítés, hol az emberek kegyelete és hôstisztelet-igénye (Carlyle) alulról emel, Isten kitüntetô kegye felülrôl húz, és így végre is Istenné teszi a teremtményt. A pogány theogóniák, a görög ember-istenítés, a keleti mítosz-alkotó tendenciák itt rávetik magukat az evangéliumra és csinálnak Krisztusból kiváló szentet, aki érzésben és fölfogásban közelebb állt Istenhez, szent élettel és apostoli buzgósággal már életében kiérdemelte a csodatevés és ember-nyerés rendkívüli hatalmát, halála után pedig az apotheózist. Tehát Krisztus az igazi, a messze kimagasló ember; csak a szónak tágabb, pogány értelmében Isten. Ehhez a fölfogáshoz gondolatban közel jár a nesztorianizmus, az úgynevezett antiochiai iskolának, az egyoldalú racionalizmussal kezelt aristotelizmusnak szülötte (400 körül). Szerinte Krisztus ember, azonban a legszentebb, a második isteni személynek, a Logosnak kiválasztott eszköze az emberiség üdvözítésében, s mint ilyen a legbensôbb szövetségben áll vele; gondolkodásban, odaadásban, érzésben az ember Jézus mindenestül azonosítja magát az örök Igével, aki egészen különös szeretetével, gondviselésével, természetfölötti erônyilvánulásával állandóan körülveszi, sôt benne van. Két világ ez: egy nagyon szent ember, és az Isten; de a kettô a legbensôségesebb szövetségben egy szent nagy cél érdekében együtt jár, és az ember Jézus végre is, földi művének befejezése után Isten dicsôségébe emelkedik föl -- megint valamilyen apotheózis formájában. Itt szinte kézzelfogható, hol érintkezik a nesztorianizmus az adopcianizmussal. A különbség köztük voltaképen csak fokozati. Az adopcianizmus Krisztust egy sorba állítja a többi ,,isteni'' emberrel, legföllebb a sor elejére teszi; a nesztorianizmus mégis kiveszi abból a sorból mint Isten egyetlen kedvencét és szövetségesét. Az adopcianizmus épp ezért megfér a monizmussal is, hisz a pogány sokistenhívés gondolatát akarja átültetni a keresztény talajba; a politeizmus pedig a monizmusnak, a természetistenítô naturalizmusnak édes gyermeke. Egészen más tájakról jön a monofizitizmus (szerzôje Eutyches, konstantinápolyi kolostorfônök). Tanítását jelzi neve ([mone physis] = egy természet), Krisztusban ugyanis egy természetet, egy valóságot vall, még pedig az istenit, mely teljesen fölszívja magába az emberit, mint az óceán a csöpp mézet avagy tejet. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a gondolat végelemzésben abból a fölfogásból táplálkozik, hogy ahol megjelenik az Isten, ott el kell tűnnie a teremtménynek, ahol tehát Isten közvetlen egységbe lép egy emberi életkörrel, ennek meg kell szűnnie; az Istenség lángtengere megemészt minden teremtményi valóságot. Ez voltaképpen álmisztikai fölfogás; azt gondolja, hogy Isten dicsôségét különösen elômozdítja, sôt tartozik Isten dicsôségének azzal, hogy a teremtmény rovására mindenütt kiemelje -- ugyanaz az irány ez, mely mint egyoldalú szupernaturalizmus a kegyelmi élet tényezôinek egyoldalú hangsúlyozásával és követelésével elhanyagolja, sôt ignorálja a természetet, amely pl. csak gyakori szentáldozással akarja megoldani a serdülô ifjúság nevelési problémáit. Vele szemben az adopcianizmus és nesztorianizmus naturalizmus, illetve racionalizmus közös tövén fakad: a megtapasztalható, fogható természet önálló valóságát félti Isten közelségétôl, s ezért Isten befolyását a minimumra redukálja; az ész vélt jogait képviseli a misztériummal szemben, s ezért olyan megoldásokra törekszik, melyek beleférnek az úgynevezett józanész kereteibe; a józanész határait természetesen ô méri ki. Racionalizmus és miszticizmus (=álmisztika), az emberi léleknek két szélsôséges tendenciája, táplálja ezeket a chrisztológiai egyoldalúságokat. Nem csoda, ha nem évülnek el, ha az alapjában azonos emberi természet minden történeti korban valamilyen formában újra kitermi magából. Az eretnekségek csak a laikusnak szemében merôben történeti alakulatok s a velük való foglalkozás henye múzeumjárás; aki mélyebbre nézett és belelátott forrásaikba, tisztában van vele, hogy azok magának az emberi természetnek alaptendenciáiban fakadnak, és ezért az eretnekségek, sajna, mindig modernek. Adopciánusok ma az unitáriusok, a theozófusok és csekély kivétellel a protestáns teológusok. A monofizita tendencia pedig ott kísért még egyházi teológusoknál is, annál inkább gnosztikus spiritiszta körökben. Minden eretnekség egyoldalúság szülöttje. Sehol nem lehet ezt kézzelfoghatóbban szemléltetni, mint a chrisztológiai alapkérdésben. A naturalizmus és racionalizmus mint empirizmus reáveti magát a megszokottság világában hozzáférhetô, tapasztalatilag adott tényállásra: Krisztus ember; s ezt a tényt olyan görcsösséggel hangoztatja és védi, hogy az ember Krisztus istenségének tagadására jut. Viszont az álmisztikai szupernaturalizmus alapjában röstelli és szégyelli a természetet; voltaképpen nem tartja Istenhez méltónak; tehát Istenre és a természetfölöttire függeszti tekintetét és vágyát, és oly kizárólagossággal hangoztatja Krisztus istenségét, hogy közben elvész az embersége. A katolikus álláspont egyéb kérdésekben is, itt is a két véglet között van: az egy Krisztust Istennek is, embernek is vallja; a kalcedoni zsinattal azt vallja, hogy Krisztus istensége szerint azonoslényegű az Atyával, akitôl öröktôl fogva születik, emberségével azonoslényegű mivelünk és mint ilyen az idôben Szűz Máriától született; két természet, isteni és emberi, és a két természet össze nem keveredik, mindegyik megôrzi a maga jellegét; de szét sem választhatók, hanem az örök Ige személyében (görögül = hypostasis; ezért személyes egység, unio hypostatica) egységet alkotnak. Erre az álláspontra azt mondja a modern kritika, hogy nem lehet logikusan végiggondolni. Ha Krisztus egy személy és mégis két valóság, isteni és emberi, akkor nem lehet igazi emberi élete -- tehát a monofizita álláspont kerekedik fölül; vagy ha mégis, akkor távol kerül tôle az Isten -- adopcianizmus vagy nesztorianizmus; a kalcedoni álláspont mindenképpen tarthatatlan (így Harnack is). Ennek a súlyos kifogásnak kell most a szemébe néznünk, még pedig mindenekelôtt a létiség oldaláról. Itt a probléma ebben hegyezôdik ki: Miképp lehetséges, hogy Isten egy személy legyen egy emberi valósággal; ez mondjuk, a megtestesülés metafizikája. A következô vizsgálódás (4. értekezés) néz aztán majd szemébe annak a másik kérdésnek: ilyen Isten-közelség mellett hogyan állhat fönn igazi emberi élet; ez a megtestesülés pszichológiája. Mikor kérdésbe tesszük: miképp lehetséges, hogy Isten a személyes lét egységében magába kapcsoljon egy valós és teljes tartalmú emberi lét- és életkört, nem egyszerűen arról van szó, megjelenhet-e Isten emberi testben. Hisz a teremtés következtében Isten bármilyen teremtményt megtehet -- a Szentírás tanúsága szerint ismételten meg is tett -- megnyilvánulása eszközének; pl. egy égô csipkebokrot. Hisz valamiképp az egész teremtett világ az ô megjelenése, epiphaniája; ahol pedig több, gazdagabb és erôteljesebb teremtett lét van, ott Isten is nagyobb hatásossággal és szembetűnôbb erôvel szól: La gloria di Colui, che tutto move per l'universo penetra e risplende in una parte piů e meno altrove (Dante Parad. 1, 1-3). Így jelent meg Mózesnek égô csipkebokorban és a Sinai-hegy ködében; így világított a pusztát járó zsidóknak a tűzoszlopban; így szólott a dörgô égi szóban: Ez az én szerelmes fiam. Istennek ilyenféle megjelenése logikailag nem kevésbé lehetséges, mint a teremtés általában. Lehetsége adva van a teremtés tényével. S ha az elmélyülô szellem minden virágból, fűszálból és az egész természetbôl, a csillagvilágból és tulajdon lelkének világából rá tud következtetni Istenre mint ezeknek a műveknek alkotójára, akkor Istennek valamiképpen benne is kell lennie a műveiben; ha az ô nevét le tudjuk olvasni a természetrôl és lélekrôl, akkor annak oda fölírva kell lennie. Ez tiszta sor! A megtestesülésben azonban új világ nyílik: Itt Isten nem alkot és nem választ külön emberi testet vagy csonka emberi természetet megnyilvánulásának eszközéül. Azt részben a gnósztikusok gondolták, hogy Isten csak emberi látszatot öltött, és ariánusok tanították, hogy csak élô testet vett föl, de nem egyúttal értelmes lelket is. Ezeket az Egyház visszautasította, mint hitének nem hű értelmezôit. Az Egyház szerint a megtestesülésben valóságos és teljes tartalmú emberség, mindenestül olyan mint a mienk, lép az Istenséggel a legbensôbb egységbe; az énnek, még pedig az isteni énnek közös pontján találkoznak. Tehát itt egy embernek nincs emberi, csak isteni énje; és ennek az isteni énnek nemcsak isteni, hanem emberi teljes életköre is van, tehát emberi elméje, szíve, lelki világa. A katolikus fölfogás nem áltatja magát. Nem tagadja és kendôzi, hogy az ô álláspontja titok, vagyis merô észigazságokba föl nem oldható; a bölcselô elme ki nem merítheti, ha az mindjárt a legmélyebben járó filozófiától veszi kölcsön fogalmait, tételeit és szempontjait; tehát nem gondolja, hogy az ész mondja itt ki a végsô szót. Az elmélô észnek azonban mégis kettôs szerepet szán. Hivatottnak tartja mindenekelôtt arra, hogy visszautasítsa mindazokat a kifogásokat, melyeket az ész nevében szokás emelni a titok lehetôsége ellen -- amint néhai Kisfaludy Árpád szokta szellemesen megjegyezni: a katolikus elme meg van gyôzôdve a titok színe elôtt, hogy akit nem érek föl avégbôl, hogy simogassam, avégbôl sem érem föl, hogy megpofozzam. Ebben a szerepében megmutatja tehát azt is, hogy a titkot az ész nem éri föl. Másodszor vállalkozik arra, hogy Szent Ágoston fölhívása szerint énekelje a lépcsôk énekét (cantemus canticum graduum): a titok megfogalmazásával adott mozzanatokból, más hitigazságokból és végül a természeti vagy hívô megismerés kezeügyébe esô analógiákból lépcsôket emel, egyiket a másik fölé, míg végre oly magasságba viszi az elmét, ahonnan legalább a megsejtésnek egy-két pillantását vetheti a titok országába. Mellesleg kell mondanunk, hogy kár a tudománynak idegeskedni a titkok színe elôtt: mikor maga is belôlük él. Elsô elvei a legtöbb tudományteoretikusnak fölfogása szerint értelmi adottságok, melyek vissza nem vezethetôk egyszerűbb észelvekre, tehát végelemzésben -- titkok. Továbbá minden tudományos vizsgálódás kiindulópontja a titokzatos és épp ezért megfejtésre hívogató valóság. Amely nap meg volna fejtve az utolsó titok, a tudomány becsukhatná laboratóriumait és kutatóintézeteit. És ha a világi tudományoknak szabad tisztelni az ô titkaikat, ha az egészséges életérzéknek szabad elragadtatással avagy melankóliával megilletôdötten állni az érintetlen lélek elôtt, mely titkokat sejtô szemmel tud a világba nézni, akkor a teológia sem fosztható meg tudományos polgárjogától azért, mert titkokba futnak vizsgálódásainak tárnái. A katolikus megtestesüléstannak, a személyes egység tanának lehetsége két kérdésen sarkallik: 1. miképp lehetséges teljes és igazi emberi valóság emberi személyesség nélkül, és 2. az isteni személy miképp veheti át az emberi személynek szerepét? 1. A tapasztalás, mégpedig hézagtalan egyetemes tapasztalás arra tanít, hogy minden emberi valóság egy meghatározott emberi éniség pólusa körül forog; minden emberi természet egyben személy. A személyvesztések (deperszonalizációk), személyiség-hasadások, melyekrôl a pszichopathológia beszél, csak annyit jelentenek, hogy ennek a metafizikai ténynek tudatvetülete, mondjuk, pszichikája körül támadhatnak zavarok, de magát a tényt, a személyesség elvét föltételezik (lásd Jaspers: Allgemeine Psychopathologie 3. kiad. 72. lap). A bölcselô elmélés is megállapítja, hogy ennek így kell lennie: lehetetlen, hogy legyen emberi gondolat, indulat, törekvés, mely nem valakinek indulata, gondolata, törekvése; lehetetlen fájás, mely nem valakinek fáj; vágy, akarás, mely nem valakiben feszül. Tehát -- úgy tetszik -- lerontja az emberi valót, aki megvonja tôle a személyességet. Ha a személyesség mint minden öntevékenység kiindulópontja, mint minden egyéni felelôsség föltétele, mint minden egyéni kiválóság egyéni színezôje és hordozója az igazi döntô érték (Höchster Wert der Menschenkinder ist nur die Persönlichkeit), akkor az, aki Krisztustól megtagadja az emberi éniséget, megfosztja egész életét a legmélyebb értékétôl, és a személyesség magaslatáról lerántja a merô természeti jelenségek és folyamatok színvonalára, és így az ember Krisztus koronájából kitöri a legértékesebb drágakövet. Mindazáltal szabad ezzel szemben éppen a bölcselet nevében pörújítást kezdeni. A bölcseletileg kevésbé iskolázott elme is láthatja, hogy személyiség és emberi valóság közé nem lehet identitási jelet tenni. Én nem vagyok az én természetem, hanem nekem van ilyen természetem; én nem vagyok az én gondolat-, érzés-, törekvésvilágom, hanem nekem vannak gondolataim, érzéseim stb. Tehát valamiképpen birtokos és birtok viszonyában vannak az éniségem és mivoltom, személyiségem és természetem; s a birtokos elvben nem jelenti a birtokot. Igaz, ez a kettô, emberi természet és emberi éniség, a tapasztalás körében mindig elválhatatlanul egységben vannak; de bizonyos, hogy a) bennem sok minden van, ami nem én vagyok, amit az énem számára meg kell hódítanom. Hányszor mondjuk mentségképpen valakinek szokatlan szégyenletes tettére: ez nem ô; vagyis énisége, legbensôbb személyes felelôssége nem födi mindenestül azt, ami benne él és dolgozik. b) Senki logikai ellenmondást nem tud kimutatni abban az elgondolásban, hogy az én lelki életem, tehát gondolataim, tapasztalataim, tehetségeim, terveim stb. egy másik énnek is alkossák élettartalmát, tehát, hogy két éniség fogja át és sodorja központisága köré egy embervalónak tartalmát. S mihelyt a titok világába emelkedünk, fölragyog egén a Szentháromság vezércsillaga, és ez azt mondja, hogy az egy isteni Valóság három isteni éniségben nyugszik és áll fönn; tehát valóság, vagyis természet és személy nem azonos. Következésképp személy és természet, éniség és léttartalom nem azonos; de akkor meg kell engedni, hogy ami magában, a dolog természete szerint nem egy, hanem kettô, ami különbözô, jóllehet nem külön van, azt az isteni mindenhatóságnak különválasztani nem ellenmondás, tehát nem is lehetetlen. Ma a haladottabb természetismeret és -uralom idejében az atomban is szét tudjuk választani, amit egy régibb fölfogás rendíthetetlen meggyôzôdéssel szétválaszthatatlannak [a-tomos]-nak gondolt. Ha a metafizika magaslatairól leereszkedünk a pszichológia meghittebb völgyeibe, kitűnik, hogy éppenséggel nem áll vitán felül a modern hitetlen kritikának az a tétele, hogy Krisztusban az emberi személyiség hiánya okvetlenül értékhiányt jelent. Hisz tulajdon tapasztalásunk tanúsága szerint azok a legboldogabb óráink és perceink, mikor teljes önfeledéssel belemerülünk nemes föladatokba, mikor tehát énünk szinte azonosul a lélek élettartalmával. Azon a területen, hol az emberi léleknek talán legmélyebb mélységeibe vethetünk egy pillantást, ahol a léleknek legkiválóbb és egyben legrejtettebb tehetései és hivatottságai villannak elô, a misztikai életben, ott az Isten-szeretés tetôfokán, az ún. misztikai egyesülésben a lélek teljesen elfeledkezik önmagáról, s szinte kivetkôzve és kiemelkedve énjébôl, fönntartás nélkül, teljes magafeledettséggel Istenbe tapad, sôt beléolvad. Ezeknek a pszichikai tapasztalatoknak a vonalán csak tovább kell menni; ha nem is jutunk el a személyes egységig, legalább meglátjuk, hogyan torkollik belé útja. Igaz, ellenmondás, tehát lehetetlen, hogy legyen emberi gondolat, érzés, fájdalom stb., mely nem embernek, emberi éniségnek gondolata, érzése, fájdalma. De a katolikus megtestesüléstan ilyesmit nem állít. Krisztus szava, imádsága, haláltusája is valakinek, egy igazi embernek szava, imádsága, kínja. Ennek az emberi valóságtartalomnak is van birtokosa, vonatkoztatási középpontja. Igaz, az nem emberi, hanem isteni éniség. S a kérdés éppen az, vajon miképp lehetséges, hogy Isten vállalja egy emberi énnek szerepét. A felelet adva van abban a tényben, hogy Isten személyes való és pedig abszolút, végtelen kiadásban. A személyesség az egyetlen létforma, mely úgy tudja adni magát, hogy sem meg nem rövidül, sem meg nem oszlik. Sôt minél gazdagabb élete és minél intenzívebb énisége van egy személynek, annál inkább át tudja adni magát másnak s tud Jóbbal a sántának lába és a vaknak szeme lenni. S ebben a legintimebb szolgálatban és egységben nem veszít egyéniségébôl, sôt határtalanul mélyül és belsô erejének legragyogóbb bizonyságát adja. Ezzel megint láthatóvá lett egy ösvény, melynek kapaszkodóin az analógiás sejtés útját járó elme a közelébe férkôzhetik annak a meglátásnak, hogyan adhatja magát Isten énisége egy emberi életnek szolgálatára. Vegyük még hozzá, hogy a teremtés által Isten énisége a teremtett személyiségnek amúgy is egészen sajátos módon hordozója, hisz benne élünk, vagyunk és mozgunk; az örök Szentháromságban pedig a végtelen isteni valóságnak is birtokosa és hordozója. Mi lehetetlenség van tehát abban, hogy az isteni személy és valóság azt a tartást és hordozást olyan intenzívvé és intimmé tegye, hogy személyes egység legyen belôle? Itt aztán elmélésünk beletorkollik a föntebb megpendített gondolatokba: A személy úgy tudja adni magát, hogy nem oszlik meg és nem veszít; úgy tudja adni magát, hogy a megajándékozottat nem nyomja el, hanem ellenkezôleg fölfokozza léttartalmát, teljesítôképességét és értékeit; Istennek pedig ez egyenest alaptörvénye, mikor teremtményeihez leszáll. Viszont az emberi léleknek potenciális végtelensége, az igazság és értékek számára való határtalan megnyílottsága nem áll teljesen idegenként szemben a végtelen isteni személlyel. Szinte azt lehetne mondani: ott, ahol az ember gondolatai, sejtése, vágya a végtelenbe nyit, azon a ponton ereszkedik belé a Végtelen. Részletesebben mely ponton történik a végtelen éniségnek a véges emberi létbe való ez a bekapcsolódása, ezen a kérdésen gyakorolják java erejüket a legjobbak. Itt van mindenekelôtt Szent Tamás, a megállapodott, egyensúlyozott zseni, aki a teljes szellemi érettségnek megadásával, alázatosan lehajtott fôvel áll a titok elôtt, és úgy gondolja, hogy a legjobb tárgyalás itt magának a titoknak szabatos igenlése. Ó azt mondja, hogy a személyiség metafizikailag merôben alaki mozzanat, arra hivatva, hogy egy léttartalomnak tartója, egy természetnek hordozója és birtokosa, egy életkörnek középpontja legyen. Ebben az elgondolásban Jézus Krisztus egyénisége, valósága két életkör: isteni és emberi, egy pólussal: az Ige éniségével; két léttartalom, mintegy kettôs rózsa, mely egy tövön fakad és áll, az örök Ige személyességének tövén. S mert a személyesség, a magánállás csak alaki mozzanat, a két életkör és életfolyamat tartalmát magát nem érinti; mindegyikben épségben marad a maga természete és jellege, olyanformán, mint egy láthatatlan középpont körül keringô kettôs csillag; itt a középpont a második isteni személynek magánállása. Viszont Duns Scotus, akinek zseniális ifjú fejében egy új idônek nem egy ponton meglepô módon elôvételezett eszményei és posztulátumai feszültek, úgy találja, hogy a személyesség egy szellemi világnak, egy lelki architektúrának záróköve, s ezt a szerepét és benne önálló létét csak addig tartja meg, míg nem tetszik a szuverén Építônek ezt az architektúrát beleiktatni egy felsôbb rendszerbe. Krisztusban az emberség bele van iktatva a második isteni személybe; s így ez lett az egész rendszernek záróköve, és a volt zárókô, az emberi személyesség elvesztvén szerepét, lappangóvá válik. De nem szándékunk továbbfűzni ezeket a rendkívül nehéz gondolatmeneteket (lásd Dogmatika I 411-15). Amit belôlük adtunk, csak azt akarják megsejtetni, hogy a katolikus teológia becsületesen birkózik ezekkel a súlyos kérdésekkel, sôt meg is birkózik velük, legalább annyira, mint a világi bölcselet az ô problémáival. Az eddigi megállapításokból kitűnik, hogy a megtestesülés katolikus fölfogása lehetséges, illetôleg szabatosabban: nem lehetetlen a bölcselô elme színe elôtt. Kifejezi-e a tényállást, igazságot mond-e, ez a kérdés késôbb foglalkoztat bennünket (5. értekezés). Itt csak az eddig mondottaknak levonjuk önként kínálkozó jelentôsebb következtetéseit. 1. A monofizita felelet logikailag lehetetlen. Föltételezi ugyanis, hogy az emberség az Istenségben fölszívódik, vagy összetételbe megy vele. Mindkét gondolat ellentétben áll a kinyilatkoztatás Isten-eszméjével: Az abszolút, mindentôl független, teljes léttartalmú végtelen Valóság nem integrálódhatik és nem integrálhat, nem szorul kiegészülésre és nem szorítható kiegészítésre, különben elvesztené abszolút szuverén önállását és függetlenségét. Isten csak teremtô vonatkozásba hozható a teremtménnyel; semmiféle formában nem lehet a teremtésnek része és nem veheti föl magát a teremtményt mint részt. Ezt az alapigazságot a katolikus chrisztológia teljes mértékben tiszteletben tartja, míg a monofizita chrisztológia mindenestül fölborítja. 2. Az adopciánus és nesztoriánus felelet természetesen lehetséges; hisz a racionalizmus szülte, mely a lehetségnek mértékét a ténylegességbôl, a tapasztalat világából veszi; ami van, az természetesen lehetséges is. De bizonyos, hogy a) semmiképpen nem felel meg a 2. értekezésben megrajzolt Krisztus-képnek. A források nem adopciánus és nem nesztoriánus Krisztust tárnak elénk, hanem az egy Krisztust, aki Istennek tudja és vallja magát és egyben igaz embernek. Tehát nem merôben ember, mint az adopcianizmusban; sem nem kettô, egy Isten és egy ember, mint a nesztorianizmusban; amint Szent János prológusa csattanós szabatossággal mondja: Kezdetben vala az Ige, és az Ige Isten vala... és az Ige testté lôn és közöttünk lakozék. b) Ez a két rendszer meghamisítja a kereszténységet és kitöri gerincét. A keresztények az elsô nemzedéktôl kezdve fokozódó öntudatossággal és szenvedelmességgel vallják, hogy az a nagy újság, amit a kereszténység hozott, az ô erejük gyöngeségükben, reményük kudarcaikban, hogy Krisztusban az Isten emberré lett, Tertullianus merész paradoxonja szerint avégbôl, hogy az ember istenné legyen. Csak így érthetôk a százados szenvedelmes harcok a homousion és homoiusion körül: egy i betűért természetesen nem harcolnak és halnak nemzedékek és századok. Viszont a katolikus fölfogás tagadhatatlanul megfelel a fenomenológiai Krisztus-képnek és megfelel a keresztény öntudat jelzett paradoxonjának. Nemcsak, hanem megvalósítja és egyedül valósítja meg az emberiségnek olthatatlan Immánuel-vágyát. Az emberiség történetének egyetlen igazán vigasztaló és megbékítô vonása az a fölséges Isten-éhség, mely a sötétség éjtszakáiból mindig új erôvel és új formákban tör elô -- [chateusi d' anthropoi theon = tátognak az emberek isteneikre]. Ha fölvonul lelki szemünk elôtt a történelemnek mérhetetlen sok alávalósága, és megkörnyékez a kétségbeesés az ember méltósága és értéke felôl, mindig új bizalomra egyenesedünk föl, mikor erre a célbiztos és ki nem irtható Isten-éhségre esik tekintetünk. Még sem mindenestül csak alávaló, csakis rosszra képes, önmagát marcangoló és emésztô, ,,durch Hunger und durch Liebe'' hajtott értelmetlen, érthetetlen és utálatos csorda az emberiség, hanem határtalan eltévelyedései közepett is, szenvedélyeinek és bűneinek éjtszakájában is az üdvösség csillagát áhító, irgalomra, sôt tiszteletre méltó nemzedék: generatio quaerentium Deum. Ez a kitörölhetetlen Isten-éhség az Istent nem a ,,distancia páthoszában'', nem három lépésre akarja, hanem fogható közelben. Igenis keresi, lázas nyugtalansággal keresi és legkínosabb és legáldottabb óráiban megálmodja azt az embert, akinek szemébôl közvetlenül Isten néz reánk, akinek keze melegével Isten melenget, akinek hangjából Isten szól -- Istent, akit szemmel láthat és aki mégis Isten marad, Istent, aki elfödi bírhatatlan fölségét, és mégis a fátyolon keresztül közvetlenül, tisztán engedi elôtörni valóságát. S ezt nyújtja Krisztus a katolikus és csakis a katolikus fölfogásban. Kell a saját fajtája felôl kétségbeeséssel küzdô embernek az az örök gesztus, mely rámutat az igazi emberre: ecce homo. De ugyanesak kell, s szükséges-e mondanom, hogy hasonlíthatatlanul inkább kell, mint lét- és életföltétel annak a vánnyadt, vánszorgó, Isten után tapogatódzó nemzedéknek az a gesztus, mely a diadalmas valóság erejével az emberen keresztül közvetlenül megmutatja az Istent: Ecce Deus! ======================================================================== 4. Az ember Krisztus Jézus Ecce homo. (Jn 19,5) A Jézus Krisztusban az Isten emberré lett, és pedig úgy, amint a katolikus fölfogás vallja, ha egy valóságos és igazi ember az örök Ige személyében kap önállást, éniséget, vonatkoztatási középpontot, akkor lehetetlen, hogy ezen a ponton, az Isten személyén keresztül ne érintkezzék a két életáram, az isteni és emberi. A teológusok ezt a nagy tényt úgy fejezik ki, hogy Krisztusban a személyen, az éniségen keresztül az isteni és emberi tulajdonságok fölcserélése, közlôdése megy végbe (communicatio idiomatum). Ti az élet szerzôjét (tehát Istent) megöltétek, mondja Szent Péter, és maga az Üdvözítô Szent Jánosnál: Senki sem ment föl mennybe, hanem csak az, ki mennybôl szállt alá, az Emberfia (Jn 3,16), s maga az evangelista evangéliumának fölséges nyitányában: Az Ige testté lôn. Szent Pál pedig: A dicsôség Urát megfeszítették (1Kor 2,8). Szent Ignác, Antiochia második püspöke: Az én Istenemet asszony a méhében hordozta; egy az orvos: a testben élô Isten. Nincs kétség benne, hogy az ember Krisztusban egészen új világ ragyog föl, mikor az örök Ige személyén keresztül reáárad az Istenség teljessége, miként a festett templomablakon keresztülárad és színezôdik a napfény. De éppoly bizonyos, hogy ezzel a ténnyel kapcsolatban súlyos problémák merülnek föl. Ha oly szoros a kapcsolat Isten és ember között Krisztusban, ha egy éniség közösségében találkoznak, nem vet-e árnyat az emberség nehézkessége és gyarlósága az Istenségre? Hogy az Istenség kap ilyen napfoltokat az emberségtôl, ezt gondolták a nesztoriánusok, és ezért tagadták az egység bensôségét. Gondolták ezt az ariánusok is, és ezért azt tartották, hogy nem Isten, hanem csak Istennek legkiválóbb remeke, az alkotott Logos szállott le az emberségbe. Hogy azonban ezek az aggodalmak megokolatlanok, azt megmutatta az elôzô értekezés. Érzékenyebb nehézség támad a másik oldalról: miképp állhat meg a teljes és igaz emberség az Istenség fölségének özönében? Lángtengere nem hamvasztja-e el valóságát, abszolút létteljessége nem szívja-e föl minden életfolyamatát és tartalmát? Lehet-e szó Krisztusban igazi emberi életrôl, arról az alulról fölfelé törtetô, a tapasztalati világ és környezet lejtôin és fokain fölfelé kapaszkodó, éjtszakából hajnalba tapogatódzó penombrás életrôl, amely jellemzi az embersort? Nincs-e igaza a racionalista kriticizmusnak, mikor éppen erre való tekintettel Harnackkal azt állítja, hogy a kalcedoni Krisztus-eszme keresztülvihetetlen? Ez a problémakör új föladat elé állít bennünket. Meg kell mutatnunk, hogy a katolikus megtestesülés fölfogásában igenis lehetséges az isteni személyiséggel való létegység közelségében is Krisztusnak igazi emberi élete. Ez a vizsgálódás mélyebben belevilágít az Istenember pszichológiájába, miként az elôzô a metafizikáját világította meg. Az egész kérdés-komplexumot négy alapproblémára lehet visszavezetni; mindegyikben a megoldásnak kulcsa, miként az elôzô vizsgálódásban, a kinyilatkoztatás Isten-eszméje. I. Isteni öntudat és igazi emberi lelkivilág. Ha az ember Krisztus valósággal Isten és a második isteni személlyel, az örök Igével személyi közösségben van, ez annyit jelent, hogy valahányszor magára eszmél, azt kell megállapítania: Én -- a Szentháromság második személye; én -- Isten; nem egyszerűen úgy, mint mi: én és Isten; hanem minden lelki megnyilvánulása beletorkollik az isteni éntudatba mint vonatkozási középpontjába. Descartes a modern individualizmusnak öntudatraküzdését ebbe a formulába öntötte: Cogito, ergo sum. Krisztusban egészen más, egészen új világ hajnallik, és ennek formulája: Cogito, ergo Deus sum. Mikor ô ott ül a Genezáret partján és tanít, avagy a pusztában kenyeret szaporít, mikor a szamáriai asszonnyal beszél Jákob kútjánál avagy Bethániában átlépi Lázár baráti házának küszöbét és köszönti annak lakóit, amikor a hegyre vonul vissza imádkozni, és amikor Judea sivatagjában a sátán ostromait állja, avagy halálig szomorú lélekkel megremeg a kereszt kelyhétôl, sôt mikor mérhetetlen kínban fölkiált: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem -- mindig és mindenben, minden lelki megmozdulásban, Isten az, aki az ô tetteinek, gondolatainak, szorongásainak, szenvedéseinek hordozója, birtokosa és felelôs kiindulópontja. Ilyen Isten-közelség mellett van-e még helye külön emberjellegű lelki világnak? A liberális protestáns teológiai racionalizmus azt feleli: Nem, ez nem lehet; következésképpen nem is történt meg; Krisztusnak nem volt isteni öntudata és éntudata, és az arra valló nyilatkozatokat késôbbi kor dogmatikai hite adta szájába. Ennek a teológiának legújabb hajtása, az ún. vallástörténeti iskola látja, hogy Krisztusnak isteni éntudatra valló önvallomásait a kritika címén nem lehet kibökni az evangéliumból. Tehát vállalja, hogy Krisztusnak volt isteni éntudata, és ô ezt vallotta is, de vallomásának nem felel meg a valóság. Ebben ô súlyos önámításnak volt áldozata, mely a lelkibetegség határán járt; sôt némelyek tovább mennek, és ôt egyenest a pszichopathológia területére utalják: paranoia, különösen vallási paranoia esetén nem éppen ritka dolog, hogy valaki Szent Ferencnek, Mózesnek, angyalnak, sôt Messiásnak vagy éppen Istennek gondolja és vallja magát. Egy harmadik irány azt mondja: Krisztus Istennek tudta magát, és jól tette, hiszen az volt; az ember benne úgyis csak látszat: gnósztikusok, spiritiszták; vagy teljesen föl van oldva az isteniben: monofizitizmus. A katolikus álláspont pedig ez: Igenis lehetséges, hogy az isteni éntudat lelki vonatkoztatási középpontja és pólusa körül álljon és érvényesüljön egy hozzánk mindenben hasonló lelkiélet. 1. Az éniség, személyesség, mint már megállapítottuk, nem léttartalmi mozzanat, hanem vonatkoztatási középpont, nem birtok, hanem birtokos, nem tartalom, hanem tartó; következésképp lehet a személyesség két életáramnak közös középpontja éppúgy, mint egy kettôs csillagnak lehet közös keringési középpontja. Az éniség nem folyik bele az élettartalomba, hanem azt csak belsô középpontisággal látja el, nem ád gondolatokat, érzéseket, tehetéseket, akarásokat, hanem csak arról gondoskodik, hogy azok a gondolatok, érzések, tehetések és akarások ne bitang jószág legyenek, hanem valakinek tevékenységei és állapotai. Akinek ez a metafizikai-pszichológiai elgondolás nehezére esik, annak számára szemléletes analógia világítja meg az istenemberi személyi közösségnek ezt a lehetségét. A Szentírás elsô lapján ez a szó van Isten ajkára adva: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Istennek ez a képe olyan gazdagnak és színesnek bizonyul, hogy egy Szent Ágoston zsenije belôle olvasta ki még a Szentháromságnak is éles körvonalait, és a 4. század teológiai érzéke meglátta benne a megtestesülés vázlatát: ,,Amint az eszes lélek és a test egy ember, úgy az Isten és az ember egy Krisztus'', mondja az ún. Athanázius-féle hitvallás. S csakugyan van-e mélyebb különbség, mint anyag és szellem között? Két külön világ ez; az egyik a mechanikai- biológiai törvényszerűségnek hódol, a másik az igazságnak és az igazságból való életnek; s mégis az emberben egy én fogja össze ezt a két világot, mégpedig a legbensôbb egységben. Egynéhány milligram sztrichnin ennek az éniségnek a hídján át semmiféle tudomány által ki nem derített és ki nem deríthetô titokzatos módon belenyúl a szellem világába, sietteti és élénkíti a gondolkodás folyamatát; s viszont egy gondolat, egy érzés meg tudja akasztani (hisztériában) vagy föl tudja tüzelni (mániában) a fiziológiai folyamatokat. Ez csak egy konkrét szemléletes eset és példa arra, hogy két életkör egy énnek, mégpedig természetesen a magasabbrendű szellemi énnek pontján titokzatosan, de valóságosan és legbensôbben egyesülhet, és ezen a ponton mint titokzatos, de valóságos hídon keresztül a két életkör sajátosságai (idiómái) közlekedésben (communio) vannak és kicserélôdnek. Tehát senkinek sincs joga azt mondani, hogy ami az anyag és szellem határánál lehetséges, az lehetetlen a Teremtô és teremtmény érintkezôpontján. Annyival kevésbé, mert 2. Isten a kinyilatkoztatás Isten-eszméje értelmében éppen teljes, önmagában elégséges léttartalmánál és mindentôl független léterejénél fogva a teremtménynek sohasem lehet konkurrense. Ôneki nincsen arra szüksége, hogy tevékenysége és érvényesülése számára helyet könyököljön magának a teremtmény háttérbe-szorításával; ô nem a teremtmény rovására érvényesül, hanem ellenkezôleg, csakis mint Teremtô közeledik hozzája; tevékenysége vele szemben nem félretolás és pótlás, hanem kiemelés, nem csökkentés és leszorítás, hanem ellenkezôleg növelés, fölemelés. Nem úgy van, hogy minél intenzívebb Isten jelenléte és tevékenysége a teremtményben, annál kevesebb van ott a teremtménybôl, hanem fordítva: Isten látogatásai, különös kegyei és kegyhalmozásai a teremtmény értékeinek és tevékenységeinek arányos fölfokozását jelentik. Minél inkább van ott Isten a teremtményben, annál erôteljesebben érvényesül annak teremtmény jellege és léttartalma. A teremtménynek sajátja, hogy csak teremtménytársai hátán és kárán érvényesül; ahová Atilla lova lép, ott többé nem nô ki a fű; ahová ellenben Isten lép, ott még a lankadt és letiport fűszál is újra nekizsendül. Tehát ha Isten az ô leereszkedô kegyének legnagyobb adományával látogat meg teremtményt, ha személyének, éniségének egységébe vesz föl teremtményt, az nem szűnik meg teremtmény lenni, hanem egészen új tevékenységi lehetôségek színe elé kerül, minden tehetsége a legteljesebb erôkifejtésre van fölhíva és képesítve. Ennek a ténynek a megsejtéséhez is az analógia lépcsôjén lehet eljutni. Legfelsô fokait alkotják a nagy szentek, kiket Isten elhalmoz különös kegyével, és a hagiografusok, a Szentírás könyveinek emberi írói, akiket meglátogat legintenzívebb együttműködô tevékenysége, a sugalmazás (inspiráció). Ezeknek a kiváltságosaknak élete és önvallomása bôséges bizonyságot tesz, hogy a legteljesebb emberi, sôt egyéni jelleg verôdik ki öntudatukon, és a legmagasabb emberi teljesítmények jelzik életük útját. Tehát nyugodtak lehetünk afelôl, hogy az az isteni személy, mely tud tartást, központiságot és fönnállást adni a végtelen isteni valóságnak, elég erôs lesz arra, hogy az emberi valóságnak is adjon éniséget, és elég szuverén arra, hogy ebben a szerepében teljességgel respektálja az ô alkotását, az emberi valóságot, mindenestül átvegye az emberi személynek is rendeltetését, és így biztosítsa Krisztusban az isteni életkör mellett az emberinek is egész természetszerű jellegét és teljességét. A teológusok joggal mondják, hogy Krisztus valójában egy személy, de ez az egy isteni személy kettôs szerepet tud betölteni, az isteni és az emberi személynek szerepét, és így kettôvel ér föl (Christi persona physice una moraliter est gemina). A liberális protestáns teológiai racionalizmus pozíciója tehát tarthatatlan. Az imént vázlatozott gondolatmenetek színe elôtt nem lehet ugyanis azt mondani: Krisztusnak nem lehet isteni éntudata; tehát ilyen tartalmú kijelentéseket nem is tett. A vallástörténeti racionalizmus szélsô képviselôinek, a pszichopathológiai szárnynak elméletét pedig kell-e, szabad-e megtisztelni az érdemleges méltatás figyelmével? Nem kell-e a tárgyalás küszöbérôl visszautasítani azzal a fölháborodással, mely még a racionalista teológián is végigfutott Reimarus csaláselméletével szemben? Azonban a tudománynak nem szabad finnyásnak lennie, és az igazság apostolának nincs oka kerülni a legsötétebb zugokat sem, már csak azért sem, mert kötelessége gátat vetni a miazmák tenyészésének. Akik Krisztus éntudata problémájának nyitját a pszichiátriában keresik, akik itt paranoiát emlegetnek, azokat lehetne Jaspers-szel, a legszabatosabban gondolkodó német pszichiáterrel figyelmeztetni, hogy a normalitás kérdése egyáltalán nincsen megoldva, hogy mindig többé- kevésbé önkényes lesz az a vonal, amelynek innensô felére helyezi önmagát önkénytelenül is a kutató, s a túlsó oldalra könnyen hajlandó átutalni azt, aki a megszokás marhacsapásait elhagyva mer szokatlanul nagyot gondolni és tenni. Mindenesetre azonban Schäferrel figyelmeztetni kell a lelkiismeretes pszichiátert (lásd Felder: Jesus Christus II, 3. kiadás, 49. lap), hogy történeti személyrôl megbízható pszichiátriai ítéletet mondani már magában lehetetlen a források hiányossága miatt, de fôként azért, mert a vizsgáló orvosnak nem áll rendelkezésre a diagnózis legszükségesebb módszere, az állandó figyelés és a kísérletezés. Ha pedig a dolog érdemébe akarnánk belemenni, nem kellene mást tenni, mint figyelmesen elolvasni, mondjuk a régibb pszichiátriai iskola joggal ünnepelt fejének, Kraepelinnek Psychiatrieja IV. kötetét (8. kiadás, 1915), mely 1706--1779. lapján tárgyalja a paranoiát, és aki nem is orvos, mozzanatról-mozzanatra meg fogja állapítani, hogy Krisztusra mindebbôl semmi, de egyáltalán semmi nem talál. Binet- Sanglé, a pszichiátriai Krisztus-tagadók legszorgalmasabbja nem is tud más érveket fölvonultatni mint efféléket: Krisztus atyja (a racionalista természetesen Krisztusnak más származását el sem tudja gondolni) alkoholista (és az alkoholisták utódai pszichikailag terheltek szoktak lenni), mert -- bortermô vidékre való. Krisztus jámbor ember, tehát -- degenerált. Krisztus igen vonzó külsejű; ám ezek között vannak visszamaradt és rendellenes fejlôdésűek; tehát Krisztus is az volt. Krisztus gyönge tüdejű volt (bizonyíték: leült Jákob kútjánál), és ezért biztos, hogy tuberkulózises mellhártyagyulladásban halt meg a kereszten (az érv: lehet így is meghalni keresztfán). Ámde az ilyen emberek között akadnak paranoiások; tehát... Ez a Renan redivivus tipikus képviselôje a francia racionalista iránynak, melynek logikai eljárását így lehet kifejezni: A dolog így lehetett (többnyire csakis a legmerészebb fantázia szerint); szeretném, ha így lett volna; sôt milyen jó lenne, hogy így történt volna. Miért is ne történt volna így; tehát kétségtelenül így volt. Ebben benne van a tudományos ítélete. Aki hatni engedi magára Krisztus egyéniségét, tanítását és életét úgy, amint pl. Szent Márk evangéliuma tárja elénk, abban a mélységes érett életbölcsességben, lelki harmóniában, céltudatos életalakításban, egyensúlyozottságban az ellenkezôjét találja mindannak, ami lelki betegség; nem is szólva arról az életrôl, erôrôl és egészségrôl, mely immár 19. századja árad ebbôl az egyéniségbôl. Az ilyen tények színe elôtt már nem Krisztus éntudata lesz pszichiátriai probléma, hanem maga ez a pszichiátriai elmélet, illetve szerzôi. Lehetetlen ennek a századforduló körül megjelent pszichiátriai szárnynak megjelenését összefüggésbe nem hozni azzal a specializáló iránnyal, melyet a 19. század tudományos üzeme termelt ki, mellyel szakemberek a maguk világának szempontjaival, módszereivel és tételeivel mint varázskulccsal nyitogatták a legegyetemesebb problémák kapuit, és miként egy Oswald, az energetikai kémia fanatikusa végül is mindenütt, a legmagasabb szellemi jelenségekben is csak energiafolyamatokat látott, így a pszichiáterek is minden, még oly kiváló emberben és emberi teljesítményben is csak a maguk mesterségének jelenségeit kezdték látni. Ezt a fölületes, beleolvasó és tolvajlámpással járó irányt legtöbb képviselôjében még meddôséggel párosult föltűnési és eredetieskedô viszketeg is fűtötte. Fôtörekvése volt újat mondani, ami szenzációként hat; szellemi terméketlenségében ezt úgy iparkodott elérni, hogy termékeny szellemek tételeit és állításait tagadó és modális határozószókkal tűzdelte át: nem úgy van, amint eddig tanították, hanem ellenkezôleg; csak, kizárólag úgy van, ami eddig úgy is volt. Ez a mindenáron érvényesülni akaró tehetségtelenség és anarchizmus, mely legújabban kultúrfilozófia címén terpeszkedik, karakterológiai tárgyalást hív ki; tudományos szakméltatást nem érdemel. Némileg enyhébb elbírálás alá esik a pszichopathológiai irány, melynek képviselôi nem a teológiába betörô dilettánskodó orvosok, hanem fordítva, a pszichopathológiával kacérkodó racionalista teológusok, szintén a vallástörténeti szárnyból. Ezek nem merik Krisztust lelkibetegnek mondani, de úgy gondolják, hogy rajongónak, és ezzel együtt vizionáriusnak, eksztatikusnak szabad tartani, és így szabad isteni éntudatát többé-kevésbé szándéktalan és öntudatlan önámításnak minôsíteni. Erre a kísérletre a dolog érdeme tekintetében ugyanazt kell mondani, mint a pszichiátriai irányra. Krisztusra a rajongónak, vizionáriusnak pszichopathológiai fogalmát csak akkor lehet ráhúzni, ha a forrásokat tudatlanra vesszük, és ha minden természetfölötti jelenséget, nevezetesen a látomásokat is eleve lehetetleneknek minôsítjük. Ennek az utóbbi álláspontnak tudománytalanságát kimutattuk a harmadik értekezésben. Hogy pedig Krisztust csak a források ignorálásával lehet rajongónak minôsíteni, kitűnik, ha meggondoljuk, mi jellemzi a pszichopathológiai rajongót: egyoldalú, sôt részben téves eszmevilág igézete alatt áll, ennek következtében érzelmi világa és tevékenysége, beszédje és tettei nem a valóság józan megismerésének, nem a bölcsesség követelményeinek, hanem az egyoldalúan túlzott és részben téves eszmevilágnak folyton változó benyomása alá kerülnek. A rajongó épen ezért excentrikus, egyensúlyozatlan, fanatikus és képzelgô. Ámde az a Krisztus, akit a források rajzolnak elénk, a lelki egyensúlyozottságnak, érettségnek, fontoltságnak, békességnek, megállapodottságnak eszménye, tanításától távol áll minden képzelgés, a legmélyebb világ- és emberismeret szól belôle, amelyet nem gyôznek magasztalni és kihasználni még nemhívôk is. Ez a pszichopathológiai irány merész fordulattal voltaképpen visszatér Reimarus álláspontjára, és ezzel a bibliai kriticista racionalizmus körét egyelôre be is zárja. Miként Reimarus, az evangéliumok tanúságát és Krisztus önvallomásának történeti hitelességét elfogadja, szemben a tübingeniekkel, Strausszal és az irodalmi kriticizmus irányával, és így immanens igazságot szolgáltatott a konzervatív álláspontnak, mely az evangéliumok történeti megbízhatóságát mindig vallotta; a krisztusi önvallomásnak, nevezetesen az isteni öntudatnak döntô ereje elôl pedig voltaképpen abba az odúba menekült, melyet Reimarus vájt: csalás és csalódás. Ezzel aztán ki is mondta a maga tudományos ítéletét. A legnagyobbat, legértékesebbet, legszentebbet, amit az emberiség magáénak vall, csalás, illetve nyomorúságos önámítás termékének tekinteni, ez a legmerészebb generatio aequivoca, melyhez képest félénk kezdeményezés a 19. század materializmusnak az a kísérlete, hogy az életet élettelenbôl származtatja. Pedig ma ki meri tudományosan képviselni ezt a generatio aequivoca-t? A racionalizmusnak tehát minden állása tarthatatlan. II. Istenlátás és zarándokélet. Krisztus emberségének második problémája közvetlenül az elsôbôl nô ki. Ha ugyanis az ô emberi élete, minden gondolata, érzése, akarása közvetlenül az isteni énbe nyílik bele, akkor lehetetlen neki nem tudni, mégpedig az ember egész valóját eltöltô, boldogító tudással, hogy Isten benne van és ô Istenben, mégpedig végleg, elszakíthatatlanul. Az Istenség, a mi reményünknek, vágyunknak és minden törekvésünknek célja, boldogságot áhító vergôdésünk kikötôje az ô éntudatának ablakán keresztül leplezetlenül és korlátlanul özönlik ámuló lelke elé, mely színrôl-színre látja az ô Istenét és ebben az elveszíthetetlen látásban végleg boldog. Ez iránt nem lehet kétség; jóllehet a katolikus teológiai eszmélésnek is idôre volt szüksége, míg egészen világosan meglátta (lásd Dogmatika I 431- 3), hogy Krisztus nem útban van Isten felé, miként mi, hanem végleg hazaérkezett hozzája. Igen, de akkor hogyan élheti mégis a földi vándornak zarándokéletét? Miképp keresheti imádságos lélekkel azt, akit megtalált? Ennek az életnek föladatai és nyugtalanításai közepett miképp tekinthet reménnyel, mint lelkének honja felé oda, ahová voltaképpen megérkezett, és fôként miként lehet fájdalmak embere (Izajás 53 szerint) egészen vére verejtékezéseig és a halál kínjáig és a megrendítô keresztfás kiáltásig: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem'' az, aki már ott van, ahol Isten letöröl minden könnyhullatást a szemrôl? Egy szóval: Miképp lehet Krisztus, az ember, egyszerre utas és célhoz ért? (viator et eomprehensor), boldog Isten- látó és egyben küzdô ember? Ebben az éppen nem könnyű kérdésben (nem egy teológus egyáltalán a teológia legnehezebb kérdését látja benne) mindenekelôtt az a meggondolás igazít el, hogy Isten azért lett ember, hogy éppen mint ember, szenvedésre, fájdalomra, küzdésre, verejtékezésre, munkára képes emberi természetben, in corpore humilitatis (Fil 3,21) vigye végbe a megváltás művét, hogy vállalja az áldozatos küzdelmes emberéletet, hogy irgalmasságon, türelmességen, gyöngeségen és halálon keresztül jusson el dicsôségébe. Már most az erkölcsi rendben helyt áll a híres Kant-féle következtetési mód: du sollst, also du kannst. Ha Krisztusnak olyan hivatása van, mely igazi vándorélet jellegű természetet és emberséget kíván, akkor tudott is igazi, küzdô, érdemszerzô, szenvedô emberi életet élni az Istennel való legbensôbb egyesülés dacára. Nem szükség egészen részletesen és apróra látni, miképpen lehetséges ez. De úgy gondolom, hogy nem egy teológus itt szükségtelenül nehézséget teremt önmagának, és a sajátmaga feszítette kötélbe akad bele, mikor így okoskodik: Aki boldog Isten-látó, annál már nincs helye se szenvedésnek, se küzdelemnek és nehézségnek, sem pedig érdemnek; ámde Krisztus Isten-látó, tehát. Ezek ti. beleesnek abba a logikai hibába, mely a tudomány műhelyében egyebütt is elég gyakori, miként az imént a pszichiátriai irány méltatásánál is láttuk, amelyet apriorizmusnak lehet nevezni: Alkot fogalmakat, állít föl elméleti kereteket a teljes eleven valóság kellô figyelembevétele nélkül; mikor aztán az így elôre elkészített keretekbe bele akarja szorítani a valóságot, azok Prokrustes-ággyá lesznek. Logikusan, természetesen a fordított eljárásnak van helye: Az Isten színe- látásának teológiáját nem szabad egyoldalúan az ember örök üdvösségének oldaláról megkonstruálni, hanem úgy kell megfogalmazni, hogy beleférjenek az összes ide vonatkozó üdvtörténeti tények. Hisz, hogy többet ne mondjak: az angyalokról is tudjuk, hogy míg e világ folyása tart, addig sűrűn járnak küldöttségben Isten ügyében, a Szentírás tanúsága szerint nem egyszer nehéz munkában, tanakodással, harcban; és mégis, amíg ebben a küldetésben járnak, Istentôl nem járnak távol; tehát Isten-látó boldogságukkal összeférhetô küldetésük műve. Ugyanígy Krisztus, ha mindjárt teljesen Istennél van is, addig, amíg messiási műve befejezve nincs, tehát a történelem végéig, de különösen amíg földi műve befejezve nem volt, tehát a föltámadásig fönnállott küldetése, melynek értelmében verejtékes, küzdelmes, érdemszerzô, sokszor fájdalmas tevékenységben kellett Isten akaratát teljesítenie. Tehát ez lehetséges is volt; ha mindjárt nem látjuk is mindenestül, miképpen volt. Mit értünk mi az egyéniségnek, nem is mondom a nagy egyéniségnek, pszichológiájából! Bár a miként fátyolát is lehet valamelyest föllebbenteni. Nagy szenteknél nem egyszer látjuk, hogy kemény és kitartó aszkézis és az ún. misztikai éjtszakából való kivergôdés után felhôtlenül virrad föl lelkükre Isten napja, nem-földi boldogság árasztja el egész valójukat, és mégis, mintha ez a boldogság idônként lelkük centrumába húzódnék meg: lelkük periferiáján tudnak szenvedni; megszenvedik a földi lét gyarlóságait, az emberek gyatraságát, testük esékenységét; lelkük csúcsa az örök igazság verôfényébe nyúlik, de emberlétük lábát a mulandóság fuvalmai lengik körül, és ez elég létalap arra, hogy a felsô ember boldogsága, mondjuk, megérkezettsége mellett is a földi léttel adódó hányódások hullámai csapdossák körül. Krisztus is, amíg a földön élt, nem a mindenestül kiérett eszkatológiai véglegességben, megdicsôült világban élt, hanem abban a világban, mely nyögi létét és sóvárogja megváltását (Róm 8,22). S ez elég volt ahhoz, hogy boldog Isten-látása mellett is emberi küzdelmesség, sôt kín vegye körül. Minthogy itt jár a halál országában, tud lelke szomorú lenni mindhalálig, és mert a még Istenhez emelendô emberiségnek minden hűtlensége, kegyetlensége kozmikus arányokban borul lelkére, arra az igazi emberi lélekre, azért szakadhat föl belôle mérhetetlen fájdalmában ez a sóhajtás: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem. Csakugyan kár volna teológiailag boncolgatni a fájdalomnak ezt a kitörését. A fájdalom nyelvét nem a logika és nem is a teológia, hanem a pszichológia inspirálja; fölséges példa rá Jób könyve, különösen a Jób fájdalomkitöréseit jóváhagyó isteni szó (42,7). Nem azt jelenti az Üdvözítônek ez a kiáltása, hogy egyszerre visszavonul tôle az Isten, akinek önállásából áll és él az ô embersége; ez metafizikailag lehetetlen, és egyenlô volna Krisztus emberségének megsemmisülésével. Hanem mint minden igazi nagy fájdalom, az ember Krisztus is kétszeres erôvel kapaszkodik bele Istenbe, aki a tudat és a pillanat számára mintha visszavonult volna gyöngéd, gondos szeretetével. Különben a fölkiáltás a 21. zsoltár kezdôszava, és miként az egész zsoltár, mélységes Isten-közelséget és bizalmat lehel. Akit igazán elhagyott (természetesen csak pszichológiailag; a metafizikai lehetetlen) az Isten, az nem mondhatja: Istenem, Istenem. III. A teljes tudás és az igazi emberi értelmi élet. Ha Krisztus az ember Isten-látó, lehetetlen neki Istenben, a teremtés ôsforrásában meg nem látni mindazt, ami reátartozik; hiszen ez az üdvözült embereknek is öröksége; s ha éniségének ablakán át beözönlik lelkébe az isteni tudás teljes világossága, lehetetlen, hogy ez a tudás át meg át ne járja az embert; ott a tudatlanságnak vagy éppen tévedésnek semmi sötét zuga nem maradhat. Aki magáról azt állítja, hogy ô a világosság, abban nem lehet sötétség; aki maga az út, abban nem lehet úttalanság; aki az élet evangéliumát hirdeti, annak ismernie kell azt az életet minden gyökerében és kiágazásában, jelen és másvilágot, embersorsot, lelki igényt és mélységet, közösséget és történelmet; aki arra van hivatva, hogy teljességébôl mindnyájan merítsünk, annak magának is azzal a teljességgel rendelkeznie kell, elsôsorban a tudás terén, egyébként reáhullana saját ítélete: mikor vak vezet világtalant, mindketten a verembe esnek. Ezért mondja róla Szent Pál, hogy a tudomány minden kincsei benne rejlenek; és ezen a nyomon híven jár a katolikus hittudomány már Szent Ágoston óta (lásd Dogmatika I 427-30). Nem vet árnyat erre a tényállásra, ami a racionalista kritikának vesszôparipája lett: Mintha az Üdvözítô nem lett volna tisztában a világvég idejével, mintha azt egészen közel jövôre várta volna. Komoly hívô bibliaolvasónak is fejtörést okoz, mikor hallja az év utolsó vasárnapjának az ítéletrôl szóló evangéliumában: El nem múlik ez a nemzedék, míg mindezek meg nem lesznek, (Mt 24,34). Aki ugyanis gondosan összeveti az ide vonatkozó helyeket (fôként Mt 24,13; 28,19; Mk 13,32; 14,4; 16,15; Lk 24,47; ApCsel 1,7-8), mindenekelôtt megállapítja, hogy az Üdvözítô egyszerűen nem akart nyilatkozni a világvég idejérôl. Ahányszor sürgették az apostolok: ez idôben állítod- e föl Izrael országát, a felelet elôl mindig kitért: Nem a ti dolgotok tudni az idôket és alkalmakat (ApCsel 1,7). Sôt egy kemény szóban (Mk 13,32) egyszerűen kijelenti, hogy messiási küldetésének keretén kívül esik erre nézve valamit is közölni az emberekkel: Isten örök titokzatos végzése ez, a hétpecsétes titkos könyvnek egyik lapja. Tehát nem mondhatta ô közelinek azt a világvéget, melyet szándékkal bizonytalanságban hagyott, hogy minden ember és minden nemzedék számára az éberség és elkészültség állandó ösztökéje legyen: Virrasszatok, mert nem tudjátok sem az órát, sem a napot! (Egyébként lásd 9. értekezés 238. lap.) Ha pedig valaki fönnakad azon a tételen, melyet a teológusok így fogalmaznak: Krisztus az ember tudója mindannak, ami egyáltalán van (nem végtelen ez a tudás, hisz nem minden lehetségnek tudása, hanem a nagyon is véges tényvilágnak teljes ismerete), annak legyen szabad eszébe idéznem, hogy komoly tudósok komoly műveiben hasonlót állítanak -- okkultista médiumokról (lásd K. Gruber: Parapsychologische Erkenntnisse 1925; 111. lap). Tehát nem szabad a pszichológia és kritika nevében azt mondani: embernél lehetetlen ilyen tudás. Azonban azt igenis lehet komolyan kérdezni: Ha Krisztus emberi ténytudása egyetemes, ha tehát kiterjeszkedik mindarra, amit tudni lehet, miképp lehet nála még szó szerzett tudásról? Aki mindent lát, mi értelme van annál még a nézésnek; aki mindent tud, miképp tud az igazán kérdezni és csodálkozni? Márpedig az evangélium ezt nyilván tanúsítja Krisztusról; s nem is gondolható, hogy igazi ember híjával legyen ennek az igazi emberi tudásnak, hogy ne járja igazán a tapasztalás útján szerzendô tudásnak útját, mikor ez az igazi embersors és emberélet útja. Ennek a nehézségnek színe elôtt mindenekelôtt kérdem: Élhet-e még igazi emberi, értelmi, gondolkodó életet, aki többé nem kutató, kétkedô, következtetô, kérdezô, nyomozó Analógiák alapján erre azt kell mondanom, hogy igen. Elgondolható és van is érett tudós, aki már nem tanul, de tanít teljes eredménnyel, tapasztalt orvos, aki új tapasztalatok gyűjtése nélkül is áldásos gyógyító tevékenységet fejt ki -- sôt inkább, mint akárhány kísérletezô. S az emberiség nagyobb része, a keleti ember le egészen Homerosig a bölcsnek eszményérôl ábrándozik, akinek számára már nincsen új a nap alatt, aki éppen ezért már nem csodálkozik, akinek lábához gyűlnek azonban csodálkozó lélekkel ifjú nemzedékek. De Jézus Krisztusnál nem is kell erre a lehetôségre szorítkozni. Pszichikailag nagyon is elfér a már megteljesedett tudás mellett is a tanulás, a látás mellett a tapasztatás. Az elméleti tudás ugyanis teljes a maga nemében, és mégis kiegészíthetô másnemű, éppen tapasztalati tudással. Az a bizonyos német tudós egészen apróra ismerte a búza fiziológiáját és morfológiáját, és mégis mikor elôször látta a magyar Alföldön rengô búzatengert s kérdésére megtudta, hogy az triticum vulgare, fejéhez kapott: Hoc est ergo triticum, de quo librum scripsi! A fiatal orvos apróra ismerheti a betegségeket nemcsak elméletileg, hanem klinikai tapasztalatból is és mégis -- gyarapszik a tudása, mikor önmaga keresztülment rajta, amint tanulságosan kitűnik pl. a híres bécsi Nothnagelnek közvetlenül haláláig tett följegyzéseibôl. Általában egészen más szemmel nézzük a valóságot, melyet sajátmagunkon átéltünk, mint amelyet közlés vagy következtetés vagy akár intuíció útján ismerünk. Sôt még az olyan színes és élô tudásra is, minô az alkotóké, ráfér a szemlélet részérôl jövô integrálás. Hogyan is volna egyébként érthetô a tervezôk izgulása, mellyel várják terveik megvalósulását. Tehát a pszichológia nemcsak nem lát lehetetlenséget benne, hogy egy emberben a teljes tudás megférjen a komoly tanulással, a megérkezettség a haladással, hanem az analógia kapuján át bepillantást enged még a pozitív lehetségekbe is. IV. Teljes szentség és emberi erkölcsi élet. Ezek a szempontok vetnek világot arra az utolsó fôproblémára is, melyet az ember Krisztus pszichológiája nyújt: miképp fér meg Krisztusban a szubstanciás szentség és az igazi emberi erkölcsi élet. A tényállás, mely köré ez a probléma szövôdik, a következô: Ha Krisztusban az emberség az Istenséggel személyes egységben van, akkor osztozik az isteni személy méltóságában. Hisz a felelôsség, erkölcsi érték, méltóság a személy velejárója. Ha tehát az ember Krisztus ily közvetlen egységbe kapcsolódik az Istenséggel, akkor ez az emberség egészen sajátos jellegű szentségben ragyog föl. Szent Tamás szerint a szentség kritériumai: bűntelenség, Isten-közelség, Isten elôtti föltétlen kedvesség, az örök üdvösséghez mint örökséghez való igény. Mindez teljes mértékben megvan Krisztusban a személyi közösség címén. Betű szerint az Istenség szentsége fölkeni, fölavatja és konszekrálja az emberségét (ez az ún. szubstanciás szentség, szemben a léleknek közvetlen sajátjává lett ún. járulékos szentséggel, aminôt Krisztusban megalapoz a kegyelemmel való teljessége, az erényekben való tündöklése). De ebben az esetben lehet-e szó Krisztusnál igazi, meleg emberi érdemszerzô erkölcsi életrôl, mikor az erkölcsi nagyság harcban, vívódásban, nehézségek hôs legyôzésében érik? Mikor a források Krisztus lelki életét ilyennek festik! Akirôl Szent Pál azt mondja: meg volt kísértve hozzánk hasonlóan mindenben, kivéve a bűnt, arról az evangéliumok megírják, hogy keresztülment az alapvetô nagy kísértéseken, minôk a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége (Mt 4); akirôl az Apostol megállapítja, hogy amit szenvedett, abból engedelmességet tanult, arról az evangélium tanúsítja, hogy engedelmes volt szülôinek, de heroikusan engedelmes volt mennyei Atyjának ott a getszemáni éjtszaka példátlan vívódásában, és így joggal mutathatott önmagára: Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem, ti is azonképp cselekedjetek -- természetesen nem abban az örök felhôtlen szentségben, melyet az isteni személyközösség neki biztosított, hanem abban az alázatban, szelídségben, imádságos lelkületben, mely az evangéliumnak minden lapjáról az emberségnek melegét leheli felénk. Miképpen lehetséges, hogy ez a merôben ellentétes két világ, az isteni és emberi, egy személyben úgy találkozik és jár együtt, hogy mindegyik megtartja a maga jellegét, annak legmélyebb alapját már ismerjük. Ismételten rá kellett mutatnunk, hogy Isten, éppen mert Isten, a teremtményt nem nyomja el és nem dispenzálja az öntevékenységtôl, hanem ellenkezôleg. S csakugyan, úgy amint az ember Krisztus a forrásokból elénk lép, igaz embernek bizonyul erkölcsi életében és erkölcsi törekvéseiben is. Minthogy igaz és teljes emberség birtokosa, benne is megvan az alsó és felsô ember kettôssége és valamilyen értelemben való ellentétessége, amelyrôl Szent Pál oly megrázó módon tud beszélni (Róm 7,23). A nagy erkölcsi föladatok iránti teljes odaadás, a kicsinyben való állandó hűség tôle is áldozatot és erôkifejtést kíván. Éppen mert magában hordja az igaz emberi természetet, ô is nyitva áll mindazoknak a közvetlenül és szinte törvényszerű vonzással magukkal ragadó erôknek, melyek ebbôl a kaleidoszkópszerűen változó színes, hangos, gyorsiramú világból bűvös igézettel áradnak belénk; és ezért az ô számára is, nemcsak a pusztában, megjô az éhezés, elfáradás, változatosság-kívánás ideje, amikor kötelessége is, módja is kínálkozik csöndet parancsolni lelkének. Jóllehet vihar nem kavarta, a viharnak erôit és képességeit ô is magában hordja. Értelme eléje is varázsol különféle lehetôségeket, a messiási hivatás teljesítésében is, s köztük a könnyebbet ô is könnyebbnek érzi; az ô lelke is átéli és megérzi a rettenetes áldozatot és nehézséget, melyet az emberiségért való keresztáldozat jelent; és e nehézségek és a könnyebb lehetôségek színe elôtt neki is lehet és szabad kérni: Múljék el tôlem ez a pohár; meg van ô is kísértve mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve magát a bűnt. Aki úgy meg van gyökerezve Istenben, mint ô, és annyira egy vele, abban a kísértéseknek mint a valláserkölcsi eszménytôl elcsábító belsô megmozdulásoknak igazán csak a reális lehetôsége van meg; mondjuk, viharok, melyek az idôjárás méhében szunnyadnak, tüzek, melyek még ott alusznak a szén ölében. Amint az elsô közülök ébredez, már az ébredés küszöbén tüstént ott találja a kérlelhetetlen, ellenmondást nem tűrô szót és gesztust: Távozz, sátán. Halvány analógiája ennek a lelkületnek az érett szent, aki hosszú életharc és sok-sok küzdelem után már semmiféle kísértéssel szóba nem áll, mint Remete Szent Antal, vagy egyenest száműzte, mint Aquinói Szent Tamás. Minthogy tehát Jézus Krisztus komolyan át tudta élni a hivatás áldozatos teljesítésével járó nehézségeket, érdemszerzô volt áldozata és hűsége; és ennek az áldozatos lelkületnek és hűségnek mindennap és minden órában való új megbizonyítása biztosítja számára az erkölcsi haladást, nem bensô tökéletességben, hanem a bensô tökéletesség állandó külsô érvényesítésében és térhódításában. Egyébként nem szabad feledni, hogy Krisztusnak nemcsak az volt a küldetése, hogy példát adjon, hanem elsôdlegesen, hogy a beteg emberiségnek orvosa, a gazdátlan nyájnak pásztora és feje, az emberiségnek megváltója legyen. Nem kelt bizalmat az az orvos, aki maga beteg, és nem jó fej a fájós fej. Ha Krisztus azért jött, hogy bôségébôl mindnyájan merítsünk, akkor annak a bôségnek, tehát a valláserkölcsi életgazdagságnak teljesnek, a kegyelmek forrásának tisztának kell lennie. S példája is osztozik ebben a megváltói jellegben. Az éjtszakából hajnalba, bűnbôl tisztulásba nyújtózó embernek vannak órái, mikor különös bíztatással és vigasztalással szól hozzája a hasonló módon bűnbôl, szenvedélybôl, tévelygésbôl tisztulásra küzdô embernek, a hôs megtértnek példája. De minél vigasztalanabb a sötétség, minél utálatosabb a fertô, melyben vergôdik a megváltást sóvárgó lélek, annál mélyebben igényli a szeplôtelen fényben szebb hazából feléje ragyogó csillagot, annál szenvedelmesebben keresi azt a kezet, melyet soha szenny nem ért, azt a szívet és vért, melyet semmiféle tisztulatlan szenvedély tüze meg nem perzselt és titkos tisztító varázsától meg nem fosztott. Krisztus csak azért lehet megváltó, sôt csak azért lehet minden idôre példa a fölfelé áhító és törtetô emberek számára, mert rendíthetetlen tisztaságban és elmozdíthatatlan erôben ott áll fönt, ahová legmélyebb vágya elemi ôserôvel folyton hívja a tisztaságra szomjas és Istenre éhes bűnös embert. V. Ecce homo. Ha egyszer megbizonyosodik, hogy a kalcedoni Krisztus-eszme metafizikailag és pszichológiailag lehetséges, akkor az ember Krisztusban megvalósul az az embereszmény, melyet legtisztább óráiban áhított és legáldottabb perceiben megálmodott az emberiség, de soha meg nem közelített. Ahol magasabb kultúra méhében szerencsésebb alkotó elmék születtek, ott a művészi ihletnek sikerült képbe, szoborba, irodalmi alkotásba odavetni egy-egy vonását, aminô, mondjuk, Shakespeare Perditája; fölcsillan ennek a szent álomnak egy sziluettje Phidiásnak egy-egy alkotásán, még gazdagabban és emberebbül Platon Sokratesében (Symposion, Phaidros). De az álom nem valóság, a szobrok nem emberek, és a platoni Sokrates is csak költemény, és művészi tökéletessége dacára is csak -- görög. A kereszténységnek kellett jönni, hogy megmutassa a tökéletes embert, elôször az elsô emberben, Ádámban, aki érintetlen szépségben került ki a Teremtô kezébôl; és aztán hasonlítatlanul különb kiadásban Krisztusban. Szent Pál szerint (1Kor 15,47) az elsô ember földbôl való, mindenesetre a Teremtônek kezébôl épp kikerült még szűzi földnek földillatával és termékeny szépségével; de mégis csak homo terrestris. Krisztus azonban nem ennek a földnek talaján fakadt, hanem közvetlenül az örök Istenségnek tövén sarjadt, és ezért az isteniség minden tisztaságát és szépségét hordozza: homo caelestis. Micsoda lélek az, melyen nemcsak elömlik az Istenség verôfénye, amelyen nemcsak tükrözôdik az Istenség szeplôtelen napja, mint a Tátra Tengerszemének felületén, hanem amely magába öleli ezt a napot, amely az én közösségében él vele, amelyet nem kívülrôl világít meg és éltet, hanem belülrôl; ember, akinek minden gondolata, eszmélése belenyit az Istenségbe, akinek minden szíve-dobbanása, minden indulata, lelkének minden rezdülése az Istenségben forrásoz! Már az eszményhez való közelség is mondhatatlan szépségbe tudja öltöztetni a lelket, miként Richard Wagnerrôl állapította meg ámulattal a környezete, hogy még külseje is idegen szépségben ragyogott, mikor a Parzifalt írta. Az Istennel való társalgás földöntúli szépségbe öltözteti az elragadtatott szenteket, és a Horeb hegyérôl leszálló Mózesnek emberfölötti ragyogását nem bírja el a nép vakoskodó szeme. Milyen új világ hajnallik ki a psziché mélységébôl ott, ahol a lélek nemcsak nézi az Istent, hanem az éntudat közösségében van vele, ahol ô maga az, és ezért a gondolati és akarati élet minden régiójában maga az Istenség pecsételi meg és mártja meg tulajdon tökéletessége tiszta tüzében; értelem, melyben nincs tévedésnek és tudatlanságnak homálya, kapkodásnak tétovasága; érzelemvilág, melyben nincs hányódás és tisztulatlanság, hanem csak bensôség, tisztaság és lendület; törekvés, melyben nincsenek lankadtságok, elkalandozások, vargabetűk, hanem az Isten- és emberszeretésnek föltétlen uralma; lélek, amelyben benne van minden tragikum mélysége annak végzetessége nélkül, minden emberi színesség és gazdagság annak kábítása nélkül! Ha Milton tolla megtántorodott és megbokrosodott, mikor egy angyalnak szépségét kellett leírni, ki az, aki egy új Canticum Canticorum izzó színeivel és tüzével rendelkezik, hogy csak meg is kísérelje megénekelni a pulcherrimus hominum-ot? S ne felejtsük: ez az ember mindenestül a mienk; egy közülünk. Az Egyház mindig mint Krisztus-csonkító eretnekséget visszautasította a gnosztikusokat, akik Krisztusnak csak valami látszatos, vagy éteri, felsôbb anyagból való testet tulajdonítottak, az ariánusokat és néhány hasonló eretnekséget, kik Krisztusban az emberi lélek helyébe állították a Logost. A források minderrôl természetesen nem tudnak. Itt Krisztus úgy jelenik meg az emberek között mint egy közülük, aki velük étkezik, jár, éhezik, fázik, fárad, bánkódik és ujjong, vitatkozik és tanít, aki végül is Atyjának kezébe ajánlja lelkét, mikor testét a kereszt kínjai tépdesik és megnyitott oldalából piros meleg embervér buggyan elô. A kalcedoni zsinat a százados chrisztológiai harcok eredményét abba foglalja össze, hogy Krisztusban két azonoslényegűség van: Istensége szerint azonos az Atyával, embersége szerint azonoslényegű velünk; Istensége szerint öröktôl fogva az Atyától születik, embersége szerint idôben Szűz Máriától, akinek szíve alatt pihent és növekedett miként más ember. S csakugyan, csak így van igazi értéke az Isten megtestesülésének. Amennyire igaz ugyanis, hogy az emberiség generatio quaerentium Deum, keresi olthatatlan szenvedéllyel égen-földön az Istent, éppannyira meglepô szenvedéllyel keresi az embert. Önmagában hordja embervolta minden gyarlóságát, kínját és szégyenét; a bűn, szenvedély évezredes veszett tébolyában megrendült bizalma saját értékei és hivatása felôl; de az önlealacsonyítás fertôjébe még bele nem fulladt nemesebb része a fuldoklónak kétségbeesett erôszakával és a kétségbeesés elszántságával indul keresni az embert, akin fölegyenesedhetik bizalma és megalázott, megtépett önérzete, és kigyógyulhat halálos sebe. És ha ez a tragikus emberkeresô ember nem diogenesi nonchalance-szal, hanem mint megváltást éhezô Ahasvérus végre megállapodik a megtestesült Ige küszöbénél, s ha azt kellene találnia, hogy Isten nem az ô emberi természetét tisztelte meg személyes közösségével, hanem csak mutatóba, nem valójában lett ember, vagy pedig különb, magasabb régiókból vett kölcsön valami emberféleséget, vagy pedig épp azt nem méltatta közösségre, ami a legemberibb az emberben, a lelkét, akkor megföllebbezhetetlen tekintély tettével megpecsételni látszik legsötétebb és legkétségbeejtôbb sejtéseit: az embervolt nem méltó arra, hogy Isten közösségében éljen, Isten maga is távol tartja éniségének szentélyétôl. S az önmaga iránt megtévedt, önérzetét, méltósága tiszteletét vesztett embernek sebe gyógyíthatatlan lesz, és soha többé abból nem fakad mélyebb, szentebb élet, melynek alapföltétele a tulajdon hivatásába vetett hit és a tulajdon jobbik énje iránti tisztelet, mondjuk, szent önérzet. Csakis akkor van segítve az emberiségen, ha Isten lett mint egy közülünk, ha közvetlenül mellettünk ütötte föl sátorát, ha tudjuk, hogy megbecsüli egész embervoltunkat, és nincs metafizikai énünkben semmi, ami nem volna méltó Isten-közösségre, hogy tehát van helye és értelme a harmonikus önkifejtôzésnek. Mérhetetlen erô, tisztulás és biztatás fakad abból a ténybôl, hogy Krisztus ereiben a mi vérünk csörgedez, s hogy mikor Isten emberré lett, az ember Krisztusban voltaképpen mindnyájunkat magához ölelt, mint azt már a 2. század végén nagy koncepcióban elgondolta a lyoni Szent Irén. ======================================================================== 5. Krisztus valósága Igaz az ô bizonysága. (Jn 8,11) Szent Ágoston azt mondja, hogy a vallás dolgában nincs helye képzelôdésnek; akármilyen csekély valóság is többet ér itt, mint bármilyen sok és szép fantazma. Ha tehát Jézus Krisztus, úgy amint az evangéliumok és az Egyház tanúsága szerint elénk rajzolódik, mindjárt metafizikailag és pszichológiailag ellenmondástalan fölséges egésszé alakul is, de nem valóság, akkor lesz az emberiségnek egy szép álma, lesz egy darab remek költészet, ahová mint oázisra menekül idônként a hangulat, képzelôdés és művészi lelkesedés, de az életre szomjas, valóságot éhezô emberiség úgy érzi majd magát, mint az emmausi tanítványok: Azt vártuk, hogy ô hozza meg Izrael váltságát, és most -- meghalt, nincs...; hulló csillag, mely belecikázott éjtszakánkba, aztán ellobbant, nem lett belôle éltetô, melegítô nap... Tehát szemébe kell néznünk ennek a kérdésnek: valóság-e az a Krisztus, akit a források elénk rajzolnak, és akit tüzetes vizsgálat lehetségesnek mutatott meg, vagy csakugyan a racionalizmusnak van igaza: ez a Krisztus csak egy szerencsés történeti konstellációnak vetülete, vagy sajátos vallási hangoltságok és tehetések alkotása? Erre a kérdésre két helyrôl kapunk feleletet; egyet a történetbôl és egyet a történet- és kultúrpszichológiából. I. A történet tanúsága. Történetileg a valóságkérdéseket a tanúk megbízhatósága dönti el. Élt-e Assisi Szent Ferenc, az volt-e egyénisége, amilyennek mi gondoljuk, azon fordul: hitelt érdemelnek-e azok (a dolog természete szerint többnyire írásban ránkmaradt) tanúságtételek, melyek róla szólnak; vagyis akik elôször szólnak róla, tudhatták, tudták-e a valóságot és úgy mondták-e el, amint tudták. Krisztus életének, egyéniségének és tanításának tanúiként kezdet óta a négy evangélium szerepel, melyet az Egyház az újszövetségi Szentírás részeinek tekint és ezért kánoniaknak nevez. Ezeknek megbízhatóságáról van szó; és ez azon fordul: akkor keletkeztek-e, mikor még lehetett tudni, mi történt Jézus Krisztus körül; mert ha nagyon sok idôvel az események után jöttek létre, nyilvánvaló, hogy már legjobb akaratuk mellett sem járhattak mindennek a végére, s legalább is idôt és gyanút hagynak a lassan, de biztosan dolgozó mítosz-alkotó vallási népfantázia számára. Aztán azt kell tudni: kiktôl vagy legalább milyen emberektôl erednek; mert hiszen a tanú megbízhatóságának kérdése elsôsorban jellem-kérdés. S végül: megbízhatunk-e abban, hogy csakugyan azt a valóságot írták le, amelyet tudhattak. 1. Az evangéliumok keletkezésének idejére nézve ma a kritika is általában elismeri, hogy a szinoptikusok, Máté, Márk, Lukács 60 és 70 között keletkeztek. Tartalmukból egészen világos, hogy Jeruzsálem és a templom akkor még állott; tehát nem jöhettek létre 70 után. János pedig 100 és 110 között keletkezett. A szerzôségre nézve a hagyományos fölfogást igazolja a legrégibb történeti tanúság és kétséget kizáró módon támogatják magukból az evangéliumokból merített megfigyelések. Mátéra nézve Papias, 150 körül meghalt kis-ázsiai (Hierapolis Phrygiae) püspök, apostol-tanítvány azt írja: ,,Máté tehát héber nyelven írta meg az Úr tanítmányát; s mindenki úgy tolmácsolta, amint tudta''. Magában az evangéliumban semmi sincs, ami ennek a bizonyságnak ellene szól, sôt meg lehet belôle állapítani, hogy palesztinai ember írta, Jeruzsálemnek és a zsidó dolgoknak kitűnô ismerôje; palesztinaiaknak írt, mert sohasem magyarázza, miként a többi evangélium, a zsidó szokásokat és kifejezéseket, rendkívül sokat (többet, mint a többi együttvéve) idézi az ószövetséget; szemmel láthatóan harcol zsidó elfogultságok és rágalmak ellen, mikor pl. annyira nyomatékozza Krisztus szűz születését, és védekezik az ellen a hiedelem ellen, mintha a tanítványok lopták volna el holttestét. Márkra nézve Papias azt mondja: ,,Márk Péter tolmácsa volt, és így amire emlékezett, pontosan, de nem sorjában leírta az Úr szavait és tetteit''. Tehát Márk, Barnabás barátja, egy ideig Pál kísérôje, utóbb Péter segédje, Szent Péternek tanítását, katechézisét írta le Rómában. Az evangélium maga ezt a tanúságot föltűnô módon megerôsíti: Szent Péternek Kornélius százados házában mondott beszéde (ApCsel 10,37-41), az ô igehirdetésének rövid foglalata, adja Márk gondolatmenetét és fölépítését. A tudósok megfigyelték, hogy azokon a helyeken, ahol Márknál Szent Péter szerepel, Simon helyébe csak azt kellene tenni: én, és az elôadás úgy hatna, mintha magának Péternek elôadása volna. Egyedül ez az evangélium viszi keresztül következetesen a Simon és Péter névváltoztatás használatát. Márk nem Palesztinában, nem is elsôsorban zsidókban látja olvasóit: magyarázza a zsidó szokásokat és kitételeket, sok latin szót használ a görög szövegben. Cirénei Simonról azt mondja az egyébként annyira szófukar evangelista, hogy Alexander és Rufus atyja; ezek pedig (Róm 16,13 szerint) a római egyházhoz tartoztak. Sôt mikor az oly szűkszavú s csak az egyéniségek és események nagy vonalai mentén haladó evangelista elmondja azt a jelentéktelen epizódot (14,51-2), hogy a kínszenvedés éjtszakáján egy ifjú egy szál ingben vegyült az utcai tömegbe, mikor pedig valaki el akarta fogni, otthagyta ingét és mezítelenül futott haza, szinte lehetetlen nem látni azt az önarcképet, melyet a régi másoló sokszor odabiggyesztett a kódex szélére, avagy a szobrász, mint a bécsi dóm szószékének alkotója, diszkréten odaillesztett egy zugba. Lukácsnak tulajdonítja a harmadik evangéliumot már kifejezetten az ún. Muratori-féle könyvjegyzék a második század közepébôl, s Harnack rendkívül gondos és szakszerű filológiai vizsgálódással kimutatta, hogy az Apostolok Cselekedetei és Szent Lukács evangéliuma egy szerzôtôl való, és az csak Lukács, Szent Pál kísérôje és munkatársa lehetett, ,,Lukács, a szeretett orvos'' (Kol 4,4), akirôl az amerikai W. C. Hobart 1882- ben kimutatta, hogy az evangéliumában szereplô betegségeket és gyógyításokat az akkori orvosi műnyelven fejezi ki, ellentétben a többi apostollal. Mind a három szinoptikus szerzô különben is a keresztény ôshagyományban nem visz semmiféle megkülönböztetett kiemelkedô szerepet, úgy hogy a legendaalkotó képzeletnek nem lett volna semmi fogódzó pontja az evangélium-szerzés elôkelô szerepét éppen nekik juttatni. A hagyomány fölfogása tehát csak a történeti valóság visszhangja lehet. A negyedik evangéliumnak már hangja és tartalma és egész fölépítése is elárulja, hogy a szinoptikusok akkor már megvoltak. Akárhányszor elôadása föltételezi azok létezését és ismeretét (jordáni keresztelkedés, Oltáriszentség szerzése), akárhányszor szándékosan kiegészíti (az ún. eucharisztiás beszéd a 6. fejezetben; a szigorú kronológiai keret megtartása). Az elôadás módja arról is bizonyságot tesz, hogy akkor már legalább a harmadik keresztény nemzedék volt a színtéren; a zsidó szokásokat és kifejezéseket már nem értették, azokat magyarázni kellett; eretnek fölfogások, nevezetesen doketista nézetek (gnósztikusok, kik azt tanították, hogy Krisztus csak látszat szerint öltött emberi testet) ellen állást kellett foglalni. Ezek mind olyan mozzanatok, melyek megerôsítik a hagyományos fölfogást, hogy a negyedik evangélium 100 körül keletkezett. A szerzôségre nézve a hagyomány (kivéve az alogosok jelentéktelen eretnekségét a 2. századból) egyöntetűen azt tartja, hogy szerzôje Szent János volt. Így már a Muratori-féle töredék, és így nevezetesen Szent Irén, aki Polikárpnak, a 156-ban vértanúságot szenvedett szmirnai püspöknek tanítványa; s ez a Polikárp még hallgatta Szent János apostolt. ,,Láttalak Polikárpnál Kis-Ázsiában, írja Florinusnak Irén, mikor még fiú voltam. Ami akkor történt, arra jobban emlékezem, mint a mostani dolgokra. Hisz amit az ember fiúkorában tanul, az a lélekkel együtt nô és eggyé válik vele. Így még meg tudnám nevezni a helyet, hol a boldogult Polikárp beszélni szokott, vissza tudnám idézni járását, életmódját, alakját és külsejét, a néphez intézett beszédjeit; miképp beszélt arról, hogyan érintkezett Jánossal és a többivel, akik az Urat látták, és miképp emlékezett szavaikra; és amit tôlük hallott az Úr felôl, csodáikról és tanításaikról, azt mind elmondta Polikárp, úgy, amint a Logos életének szemtanúitól vette, teljes összhangban az Írással. Mindezt Isten irgalmából nagy buzgósággal hallgattam, s gondosan bevéstem nem hártyába, hanem szívembe.'' (Apud Euseb. Hist. Eccl. V 20,4). Ezt a fölfogást maga az evangélium sokféleképpen megerôsíti. Az író született palesztinai. Jeruzsálemben, a templom dolgaiban teljes biztonsággal igazodik el, pedig a templom akkor már régen elpusztult, mikor ô írt. Az a tanítvány, akit szeretett Jézus, aki az ô keblén pihent az utolsó vacsorán. A Keresztelôt minden jelzô nélkül csak Jánosnak nevezi, tehát nem tart attól, hogy összezavarják a másik Jánossal, az evangelistával, ami csak úgy lehetséges, ha az maga az író, és ez nyilván tudva van. Mikor leírja, miként találkozik Krisztussal a két János-tanítvány (1,35), az egyiket utóbb megnevezi, a másikat nem, és odaveti ezt a megjegyzést: tíz óra volt; ezzel világosan jelzi, hogy csak a nagy személyes élmény tette neki jelentôssé ezt a kis mellékkörülményt. A racionalista kritika, melynek érdeke, hogy a Krisztus istenségét oly határozottan tanúsító evangéliumnak apostoli szerzôségét elvitassa, a racionalista univerzálérvnek, a természetfölöttinek lehetetlenségén kívül nem is tud mást fölvonultatni, mint Papiasnak egy homályos kijelentését, mely különböztetni látszik (hogy tényleg különböztetni akar, éppenséggel nem biztos, amint kimutatta D. Chapman) az apostol János és a prezbiter János között. Ez a bizonytalan értelmű kiszakított kijelentés (Papiastól ugyanis csak más szerzôk ôriztek meg néhány töredéket idézet alakjában) elég neki arra, hogy az egyébként egészen ismeretlen Joannes Presbytert tegye meg az evangélium szerzôjének, minden történeti alap nélkül. Igaz, ennek az ingyenes tételnek alapján teszi meg aztán történeti nagyságnak is; tehát végelemzésben erre a bölcsességre lyukad ki: az Odysseiat nem Homeros írta, hanem egy másik ritka zseni, akit szintén Homerosnak hívtak. Aki azonban valóságérzékét kritikai szôrszálhasogatásokban el nem hasogatta, akinek az életforrás csobogása iránti hallását a kritika műhelyzaja el nem tompította, annak lehetetlen a negyedik evangéliumból külön irodalomtörténeti tanultság nélkül is ki nem hallania annak a sasnak szárnya csattogását, melyrôl már Alexandriai Kelemen beszél. Valóban, az Istenember titkát úgy, amint tanúsága eleven fakadással ömlik a negyedik evangéliumban, csak az beszélhette el, aki az Üdvözítô keblén, az elmélyedô szeretet kiváltságos közelségében hallgatta ki és érezte ki annak mélységeit. A liberális kritika ma nagyjából elismeri az elôzô irodalomtörténeti megállapításokat, de kiveszi a természetfölötti tartalmú részeket, vagyis mindazt, amiben Krisztus emberfölötti éntudatáról és igényérôl, a történelemben folytatódó hieratikus tevékenységrôl: Egyházról, szentségekrôl, hitigazságokról, dogmatikai kötelezésekrôl van szó. Ma már nem lehet kétségbe vonni, hogy erre nincsen szövegtörténeti ok, leszámítva néhány, apologetikus szempontból jelentéktelen versszakot (aminô Márk végsô 6 verse, Jn 8,1- 8). Ami tehát kétes esetekben teljes tudományos szabatossággal dönt az eredetiség mellett: a szövegkritika, a legrégibb kódexek tanúsága, az ún. varians lectio-k jellege, tovább a nyelvnek, stílusnak a kétségtelenül hiteles részekkel való azonos jellege, az összefüggésbe való természetes beilleszkedés, ezeknek a természetfölötti tartalmú részeknek hitelességét éppúgy tanúsítják, mint a többiét, amint meggyôzôdhetik bárki, ha egy racionalista kritikai szövegkiadást, pl. v. Sodenét összeveti egy katolikus kritikai kiadással, mondjuk Vogelsével. Ezért ma már nem lehet tudományos komolysággal megtámadni pl. Mt 16,16 (Te Péter vagy) hitelességét, ha még oly kevéssé van is ínyére azoknak, akik szerint Krisztus nem alapíthatott Egyházat. Hozzájárul egy más szempont, melyet éppen az evangélium-kritika szolgáltatott. Sok fejtörést okoz a szentírási szövegtudománynak mindmáig, hogyan jött létre az a meglepô tartalmi és még meglepôbb formai egyezés a szinoptikusok között (ez az ún. szinoptikus kérdés). Bármint foglalunk állást ezzel a rendkívül nehéz és mindmáig kielégítôen meg nem oldott irodalmi kérdéssel szemben, bizonyos, hogy Máté és Lukács Márkkal, a legrövidebb evangéliummal az alapvetô szövegekben egyeznek; a legelterjedtebb fölfogás szerint belôle vagy vele közös forrásból merítenek. Ámde ha ezek már 60 után létrejöttek, akkor bizonyos, hogy a Márkkal közös szövegeket már abban az irodalmi rögzítésben találták, melyben átvették; tehát ez a rögzítés nem keletkezhetett késôbb. Ebben pedig természetfölötti tartalmú szövegek éppúgy szerepelnek, mint a kriticizmustól elfogadott egyéb szövegek. Ez a két tény a racionalista protestáns teológia szélsôbal szárnyát, a vallástörténeti iskolát (Bonwetsch, Jülicher, Weiss, Bousset stb.) arra bírta, hogy elejtsék a liberális iskola (feje Harnack) szövegkülönböztetését. Ôk becsületesen megvallják, hogy szövegtudományi okok alapján semmivel sem lehet kevésbé hiteleseknek minôsíteni a természetfölötti tartalmú részeket, mint a közömbösöket. Tehát a szöveg-hitelesség területén is bekövetkezett, amit már ezelôtt ötven évvel megállapított Harnack az irodalomtörténeti problémák, a szerzôség és szerzési idô kérdésében: Wir sind in der Kritik der ältesten Quellen des Christentums ohne Frage in einer rückläufigen Bewegung zur Tradition (Geschichte der altchristl. Liter. 1893 I X. lap); és egy emberöltô múlva a jeles katolikus Batiffollal szemben: a katolikus tudósokat álmukban lepte meg a szerencséjük (L'Église naissante et le catholicisme. Elôszó.). A bibliai racionalizmusnak ez a dolog természetébôl táplálkozó dinamikával a hagyományos állásponthoz való visszasodródása a hívô tudomány és a hit számára nagy megnyugvás és tanulság. Föl nem menti ugyan a hivatottakat, hogy talentumaikat az igazság érdekében lelkiismeretesen és serényen forgassák, de megóvja attól, hogy idegeskedjenek és aggodalmaskodjanak. A hitetlen tudománynak minden új támadását és kísérletét úgy fogadhatják, és teljes tárgyilagossággal úgy méltathatják, mint az igazságnak kerülôúton való új védelmét. Krisztus igazsága minden támadásból új erôben kel ki. Vannak mélyen meggyökerezett fák, melyeknek a vihar nemcsak erôpróba, hanem egyenest a gyökerek mélyítése és megerôsítése. A liberális kritika a természetfölötti tartalmú evangéliumi szövegeknek az evangéliumból való kiemelésére végelemzésben nem tud más okot, mint a bibliai racionalizmus egyetemes szerét: Krisztus ezt nem mondhatta és nem tehette, vele ez nem történhetett, tehát nem is történt. Vagyis tagadásuk bölcselô, világnézeti forrásból fakad, melyet csak eltakarnak szövegkritikai erôlködések. Ebbôl a szempontból igen tanulságos, és egyben megnyugtató az ún. Syrus Sinaiticus kódexnek egy olvasása, melyet v. Soden belevett kritikai kiadásába is: József pedig nemzé Jézust (Mt 1,16). Hívô tudósok ezzel a némi idegességet keltô olvasással szemben joggal utalhattak arra, hogy zsidó szokás a természetes atyaság mellett ismeri a törvényszerű atyaságot, sôt több fajtában, és ezért amily joggal a kánoni evangéliumok is Józsefet Jézus atyjának (törvényszerű, nem természetes atyjának) nevezhették, éppúgy mondhatta a sinai szír kódex, hogy József nemzé (nem természet, hanem törvény szerint) Jézust. Föltűnô volt azonban mindjárt kezdettôl, hogy a Syrus Sinaiticus is úgy beszéli el Krisztus szűzi fogantatását, mint a kánoni szöveg. Utóbb aztán kitűnt, hogy a nevezett kódexszel egy családba tartozó Syrus Curetonii a rendes olvasást tartalmazza. Tehát a nagy izgalommal fogadott Syrus Sinaiticus-olvasás csak elírás (un. dittographia). Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a racionalistáknál végelemzésben nem az egzakt szövegkritikai tudomány mondja ki a döntô szót, hanem a világnézet; tehát végelemzésben a hit. A nem-katolikus meggyôzôdés is végelemzésben hit, melynek szintén megvannak a dogmái és tekintélyei, olykor nagyon is türelmetlen és erôszakos tekintélyei, pápái és sacrum officiumai. Habilitálást vagy tanárságot keresô német katolikus tudósok tudnának errôl beszélni, és szavuk sajátos, szomorú de hatásos apológiája volna a katolikumnak. Ezt a jelentôs tényállást tanulságosan mutatják azok a pozitív kísérletek is, melyekkel a liberális irány az általa hitetességükben megtámadott helyeknek keletkezését iparkodik megmagyarázni. Ez egyben csattanós bizonyság arra is, hogy a racionalizmus, mint elôre megfogalmazott balítéletek és elfogultságok rendszere, mint apriorizmus, mennyire erôszakot tesz a történeti valóságon. Egyben a tagadás egyetemes végzete és pszichológiája is teljesedik rajta. Strausz óta állandó eljárása volt ennek a liberalizáló kriticizmusnak, hogy minden új iskola kíméletlen kritikában részesíti az elôzôt; kimutatja tudománytalanságát, és mégis -- átveszi alapgondolatait: a negáció és kriticizmus meddôségének csattanós bizonyságául. A Ritschl-Harnack-féle liberális racionalizmus voltaképpen a Reimarus-Strausz-féle receptekkel dolgozik, melyeknek eredményeit oly éles kritikával marta meg. Így azt mondják, hogy a természetfölötti tartalmú evangéliumi részletek akárhányszor jövendölések történeti vetületei az ismert okoskodás szerint: A Messiásnak a próféták szerint ezt kellett tennie és így kellett szólnia; ámde Krisztus a Messiás, tehát így tett és szólt (Strausz). Ez a gondolat feledi, hogy nem az evangélium- szövögetô hit, hanem maga Krisztus az, aki a maga megjelenését az ószövetségi jövendölések teljesedésének minôsíti (lásd Lk 4,16); és figyelmen kívül hagyja, hogy a legtöbb jövendölés, mely itt szóba jöhet, betűszerinti szövegében másról beszél, és csak ún. típusos értelemben vonatkozik a Messiásra; s ez csak akkor lett fölismerhetôvé, mikor már az események világánál lehetett visszanézni rájuk. Így pl. Krisztus szűz születését a racionalizmus Iz 7-bôl származtatja; de elmulasztja megmondani, hogy a Krisztus-korabeli zsidóság -- s belôle valók az evangéliumok szerzôi is -- ezt a helyet nem a Megváltóra értette. Az Egyiptomból való menekülést Os 11-bôl eredeztetik; de az eredeti szöveg nem hagy kétségben aziránt, hogy ott közvetlenül nem errôl van szó. Ugyanezért a betlehemi csillag szülôhelye nem lehet Szám 24,7, mikor ott az eredeti szöveg szerint kétségtelenül egy Izrael kebelébôl támadó vezérrôl és nem csillagról van szó. Tehát valójában nem a jövendölések voltak itt a történet atyja, hanem fordítva, a történet nyitotta meg a hívôk szemét a jövendölések messiási megértése számára. A csodákat tartalmazó elôadások a racionalisták szerint akárhányszor úgy keletkeztek, hogy az akkori hiányos orvosi és természettudományos ismeret csodás színben lát dolgokat, melyek természetesen mentek végbe (Paulus). Nevezetesen ilyenek a sánták és vakok gyógyításai -- hisztériás vakság és bénaság; Jairus lányának, a naimi ifjúnak föltámasztása -- nem halálból, hanem merevgörcsbôl. Ez az ún. természetes magyarázás laposságaiba (lásd 14. lap) visszacsúszó kísérlet megfeneklik ezen a dilemmán: Vagy hitelesek ezek a csodamondó helyek, vagy nem. Ha nem, akkor természeti gyógyulásokat sem írnak le, hanem egyszerűen kitalálások, csalások vagy legendák (Reimarus, Strausz); ha igen, akkor nem járja elfogadni belôlük azt, ami egy elôzetesen és önkényesen megfogalmazott koncepcióba beleillik, és elutasítani azt, ami ezzel nem vág össze. Történeti kérdésekben nem az dönt, mi felel meg a kutató ízlésének, hanem mi a valóság. Itt apológiai szempontból szabad utalni arra, hogy az evangéliumban leírt csodák között vannak nemgyógyulások is (tenger lecsillapítása, kenyérszaporítás), és biztosan nem merevgörcsbôl való föltámasztások (Lázár), és fôként magának Krisztusnak föltámadása -- a racionalizmusnak legsúlyosabb keresztje: történeti valóságát elfogadni nem akarja, ezt megtiltja neki negatív Credo-ja, viszont tagadni nem bírja, olyan hatalmas bástyák övezik. Nevezetesen nem tudja átszakítani ezt a tényláncot: a föltámadás hirdetése nélkül nincs evangélium terjedése; nem alakul meg az elsô keresztény község (a liberális racionalizmus szerint az evangélium és a chrisztológia szülôanyja). Ám ez a húsvéti hír erôtlen húsvéti hit nélkül, és ennek a hitnek nincs világot mozgató, hívôket toborzó ereje történeti valóság nélkül. Húsvéti hír, húsvéti hit, húsvéti tény: ezt a logikai láncot nem lehet szétszakítani; ezt csak egészben lehet elfogadni vagy elvetni; persze hogy a lánc elsô és második szemét valaki elvesse, az ellen nagyon is világos történeti tanúságok elemi erôvel tiltakoznak. A racionalizmus pszichológiája megdôl, hacsak egyetlenegy evangéliumi csoda is történeti valóságnak bizonyul; mert akkor már nincs elvi alap másoknak elutasítására sem, amint a belátóbb és következetesebb racionalisták maguk is elismerik. Végre is a liberális kriticizmus számára nem marad más magyarázat a természetfölötti tartalmú evangéliumi részletek tekintetében, mint a község hite, mely Krisztus életét, egyéniségét és tetteit természetfölötti transzparensben látta meg, és ebben az igézetében történeti valósággá minôsítette át, ami csak a buzduló lelkes hitnek volt vetülete, és így került bele az evangéliumokba, melyek eszerint nem a történetnek, hanem a hitnek Krisztusát adják elénk. Lehetetlen észre nem venni, hogy a liberális kritika visszavonulásának ezen az utolsó állomásán odajutott, ahová immanens logikával végre is odaszorul minden negatívizmus: egyszerűen állítja azt, amire szüksége van, de nem bizonyítja. Hiszen épp ez a kérdés és probléma: honnan van az evangéliumok természetfölötti betétje; ha nem jövendölések történeti vetítése, ha nem csalás, akkor hogyan lehet az elsô hívô községnek csalódása? Maga a kritika elismeri, hogy a szinoptikus evangéliumok legkésôbb 70-ben megvoltak, Szent Pál fô levelei pedig, melyek a Krisztusra vonatkozó alapvetô tényeket tartalmazzák, már 60 elôtt megvoltak. Tehát egy emberöltô alatt kellett volna végbemennie annak a példátlan változásnak a lelkekben, hogy egy közönséges embert az Istenség régiójába emeltek, mégpedig azok, akik közvetlen közelbôl ismerték igaz embervoltát, vele áztak, fáztak, vele egy tálból ettek, tanúi voltak emberi fáradalmainak és küzdelmeinek. Hol van az a pszichológia, mely ezt el tudja hitetni, hol az az enthuziazmus, mely erre képes? Azt kell ugyanis jól szemügyre venni, hogy nem közönséges apotheózisról, istenítésrôl van szó, hanem arról, hogy a kinyilatkoztatás nappali világítása mellett a kinyilatkoztatás Isten-eszméjének páratlan metafizikai magasságába emelnek egy embert egy emberöltô alatt merô buzgóságból és jámborságból olyanok, akiknek körében és lelkében évezredes nevelés és begyökérzés alapján a legrettenetesebb bűn volt teremtményt isteníteni. S hozzá ez az Istenné-tevés végbement volna olyan körben, mely a racionalistáktól is elismert történeti források tanúsága szerint (1Kor, Róm, Gal) a vallási életnek nem alsó, ösztönös, indulatoktól fűtött, tisztulatlan képzeleti és érzelmi élményektôl átszôtt régióiban mozgott, ami a vallási hamisításnak és nagyításnak természetszerű pszichológiai talaja, hanem az Isten elôtti felelôsségnek, a feddhetetlen lelkiismeretnek, a lélekben és igazságban való Isten-imádásnak, a gyakorlati áldozatos emberszeretésnek tiszta etikai magaslatain járt. Lehet azt valláspszichológiailag érteni, hogy a legnemesebb vallási életnek az lenne a fôterméke, hogy beszennyezi ennek az életnek a forrását, a tiszta Isten-eszmét? Végül még egyet. Nem lehet tagadni, hogy az elsô keresztény községekbôl indult ki az a hatalmas missziós áramlat, mely megszerezte az evangéliumnak váratlan nagy elôretörését és diadalát a korhadt régi világ omladozó romjain és mindenütt a vallási áldozatosságnak, hôsiességnek addig példátlan gyümölcseit termette. Nincs kétség benne, hogy ez a viruló gyakorlati vallási élet, a 2. és 3. század hitvédôinek döntô érve a pogányokkal szemben, abból a meggyôzôdésbôl táplálkozik, hogy Krisztusban megjelent az Isten. Hisz ezért folyt a harc a 2. században a gnoszticizmus, a 3. és 4. században az arianizmus ellen. Lehetséges-e történetpszichológiailag, hogy a legnehezebb és legmagasabb eszményt képviselô és ennélfogva a legkevesebb történeti valószínűséggel induló és ennek ellenére mégis diadalmaskodó mozgalom annyira megtévedjen létének és erejének alapja felôl; sôt mi több, hogy ebbôl a tévedésbôl merítse aztán világlegyôzése, eszményi életalakítása számára fogyhatatlan erejét? Lehetséges-e, hogy ekkora önámításból forrásozzon a legszentebb eszményiség, a leghôsibb etikai áldozatosság, amelyet a világ eddig látott? Ez is pszichológia, s ennek a pszichológiának logikája alatt tekerôdzik és vergôdik a liberális protestantizmus. Legtudósabb és legkomolyabb képviselôi is száz színben kezdenek csillámlani, mikor ennek a dilemmának vasmarkai közé kerülnek, és teljességgel érthetô, ha egy Ruville-t éppen Harnack híres összefoglaló művének, a Das Wesen des Christentums-nak olvasása ingatta meg a modern, ún. tudományos protestáns kereszténységgel szemben és vitte aztán teljes következetességgel az Egyházba. 2. Az evangelisták megbízható tanúi annak a krisztusi életnek és működésnek, melyet leírnak. Mindenekelôtt tudhatták azt, amirôl tanúskodnak. Hisz kettô közülük apostol, tehát szem- és fültanú; a másik kettô pedig apostol- kísérô és kifejezetten apostoli tanítmányt akar leírni. Egy ezek közül, Lukács külön hangsúlyozza, hogy szorgalmasan utánajárt mindannak, amit leír (1,3). S csakugyan, a tüzetesebb szövegvizsgálat megállapítja, hogy lelkiismeretesen források után dolgoznak; pl. Lukács, aki egyébként szép görögséggel ír, a gyermekség történetében egyszerre hemzseg hebraizmusoktól, kézzelfogható bizonyságul, hogy arám forrásokat dolgoz föl. Ahol pedig nem források után dolgoznak, nyugodtan megbízhatunk emlékezetükben, melynek teljesítôképességét ugyancsak nem szabad a mi papiroskorunk emberein mérni: még egy Szent Athanáz is emlékezetbôl tudta az egész Szentírást; a talmudot, mely legalább tízszer olyan terjedelmes, mint az evangéliumok, századokon keresztül iratlanul, merôben emlékezetbôl származtatták át nemzedékrôl- nemzedékre, persze abban az idôben, mikor a jó tanuló eszménye volt a jól vakolt ciszterna, mely egy csöppet sem enged ki tartalmából. Hogy az evangelisták csakugyan arról tesznek tanúságot, amit tudtak, annak közvetlen karakterológiai bizonysága jellemük. Minden tanúság értéke azon fordul, erkölcsileg mennyire megbízható az, aki egyébként normális gondolkodású és a dologban tűrhetôen tájékozott. E tekintetben van egy megföllebezhetetlen bizonyságunk, melyet Pascal zseniális tömörsége így fogalmaz: Je crois ŕ des témoins qui se laissent égorger. Csakugyan attól a perctôl kezdve, mikor Péter kimondta: Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek, Szent Pálnak megrázó milétusi beszédéig (ApCsel 20) az apostolok és evangelisták tanúságukért csak üldözést, alkalmatlanságokat, gondokat, aggodalmakat és halált arattak. Ezért nem szokás hamis tanúságot tenni. Csak az olyan 18. századi fölvilágosodási filiszter, mint Reimarus, minôsíthette az Isten országának szolgálatát ,,jó üzlet''- nek. Aki fölesküdt az igazság szolgálatára akármilyen területen, hamar megtudja, hogy ezzel a tanúságtétellel vértanúságot vállal; és vérét, életét épelméjű, normális érzékű férfi adhatja-e másért, mint meggyôzôdéseért? Az evangelisták megbízhatósága indirekt úton is igazolható. Ahol megállapításaik profán történeti forrásokból ellenôrizhetôk, mindenütt teljességgel megbízhatóknak bizonyulnak, még mellesleg odavetett megjegyzéseikben is, és viszont egészen egyedülálló bonyolult történeti konstellációk rajzában is, minô Lk 3,1-6. Egy amerikai biblikus tudós az evangéliumokkal mint Baedekerrel a kezében járta végig a szenthelyeket, természetesen legtöbbször csak romjaikat, és mindenütt pontosan igazolva találta a távolsági adatokat. Ugyancsak mellesleges dolog a szent szerzônek, hány órajárásnyira van Jeruzsálemtôl Jerikó vagy Emmaus; és ha ezekben is egészen pontosaknak bizonyulnak, ez eleget mond általános megbízhatóságukról. Ma a kriticizmus is elfogadja ennek a tanúságnak megbízhatóságát -- kivéve a természetfölötti tartalmú helyeket. De hogy ez következetlen magatartás és hogy semmi köze az egzakt tudományhoz, a történeti kritikához, azt láttuk. (103. lap.) Ugyanebbôl a forrásból fakadnak azok a nehézségek, melyeket állítólagos ellenmondásokból kovácsolnak, minôk különösen a gyermekség és a föltámadás történetében találhatók, és külön a szinoptikusok és János között. De hogy az evangelisták a látszólagos ellenmondások dacára meghagyták relációikat és nem igyekeztek harmonizálni, egymaga elég bizonyság arra, hogy nem szándékosság vezette ôket és irodalmi köszörülés ambíciója, hanem a kérlelhetetlen rideg valóság. Milyen valóság, ezt ma, annyi évszázad után, annyira idegen kultúrmiliôben sokszor szinte lehetetlen megállapítani. Itt még nagy tere van a hívô tudományos kutatásnak (lásd az új magyar nagyobb evangélium-kiadás jegyzeteit). Ugyanezt kell mondani Szent Jánosra is, vonatkozásban a szinoptikusokkal. Nyilvánvaló, hogy ô ismeri a szinoptikusokat, sôt támaszkodik rájuk; hol kiegészíti, hol föltételezi ôket. Ha tehát ellentétben tudta volna magát velük, igyekezett volna azt elsimítani - - aminek semmi nyoma nála. Sôt azt a mai kritika is kénytelen elismerni, hogy János akar történetet adni, kronológiája a szinoptikuséknál pontosabb; ahol adatokat közöl, azok megfelelnek az egyebünnen ellenôrizhetô történeti valóságnak; Krisztus embersége csak olyan elevenséggel és közvetlenséggel domborodik ki nála, mint a szinoptikusoknál, jóllehet a Krisztus isteni öntudatát hirdetô vallomások uralkodnak nála. Ami eltérés van közte és a szinoptikusok között, azt eléggé megmagyarázza az a tény, hogy az összes kánoni evangéliumok voltaképpen az elsô térítô keresztény igehirdetésnek, a katechézisnek írásba-rögzítése. Ezzel a katechézissel szemben a harmadik keresztény nemzedék -- s ennek írt János -- természetesen más igényeket támasztott, mint az elsô és a második. Itt természetszerűen elôtérbe kerül az Üdvözítô személye. Minden nagy szellemi új mozgalom elôször tartalmának újságával és varázsával köt le; lassan azután ettôl az új, áldásnak tapasztalt tartalomtól mélyebb, érettebb intenzitással az áldás forrása, a mű szerzôje felé fordul az érdeklôdés. Ezt elégíti ki János annak a tanítványnak szuverén és kiváltságos tudásával és illetékességével, aki Krisztusa keblén kihallgatta és másoknál élénkebben megsejtette páratlan nagy titkát, és azzal a szuverén biztonsággal, mely a tartalomnak minden másítása nélkül tudja és meri kezelni az irodalmi alakot. Helyes és sokat mondó megfigyelés és bizonyság János történeti megbízhatósága mellett, hogy az ô teológiájának (mert nyilván van nála az is!) sarkalatos fogalmát, a Logos-tant sehol nem adja az Üdvözítô ajkára; tehát tudatosan és szabatosan különbözteti Krisztus szavát az ô saját értelmezésétôl és teológiai gondolatától. Egyébként az evangelisták akarva nem akarva kénytelenek voltak igazat szólni. Hisz kortársaknak szóltak, kik között sok volt az események szem- és fültanúja, mint Krisztus föltámadásának kérdésében, ezt Szent Pál kifejezetten megmondja. (1Kor 15,6) És ezeknek a született ellenôrzôknek éles volt a szemük és feszült a figyelmük. Azok nem voltak hajlandók a legkörültekintôbb vizsgálat nélkül elfogadni az evangelistáknak, illetve, ami egyre megy, az igehirdetôknek tanúságát. Mert hát kik voltak azok az igehallgató kortársak? Részint hitetlenkedô, ellenséges indulatú zsidók, akik nyomban óvást emeltek volna és hamisítás címén lehetetlenné tették volna az apostolok prédikálását; részint pedig hinni kész jóindulatú emberek, akik azonban az evangéliumi erkölcs új igáját, elôzô életüknek, minden megszokottságának és értékének megtagadását csak úgy szíre-szóra nem voltak hajlandók vállalni. Egy Theophilus (Lk 1,1), Aberkios, Justinus, Papias, Irenaeus stb. bizonyságot tesznek, hogy az értelmesebb hallgatók tüzetesen utánajártak új hitük alapjainak, és ugyancsak megnézték, kiknek és mi címen hisznek. Ezeket hazugságokkal és hamiskodással áltatni és vonzani, abban a korban, mely hemzsegett a nagystílű vallásalapító sarlatánoktól (lásd csak Thyanai Apollonius esetét), ugyancsak nem lehetett. Így elénk áll négy, sôt Szent Pállal együtt öt önálló tanú, akik a megbízhatóság legkényesebb történeti igényeit is kielégítik. Nincs még egy eseménysorozat a régmúltból, melyrôl annyi és oly szeges gonddal megrostált, a kritika minden tüzét járt tanú szólna. És biztos, soha senkinek esze ágában sem lett volna mást vallani, mint azt, hogy az általuk tanúsított események a legjobban megtámasztott hiteles leírások, ha annak a tanúságnak tartalma oly mélyen életbe nem vágna, ha követelései annyira ellenére nem járnának a merô természet igényeinek és ambícióinak. De aki ezen a címen utasítja el tanúságukat, nem hivatkozhatik a történeti megbízhatóság követelményeire, mintha azok itt nem volnának a legszigorúbban kielégítve, hanem dogmatikát űz, világnézetet szô és hitet hirdet, de a logikátlanságnak, önkénynek és alanyiságnak hitét. Az a lelkület, mely a történettudományi kritériumok szigorú alkalmazásával elég elfogulatlanságot egyesít és csak a valóságot akarja magára hatni engedni, tekintet nélkül tartalmának szokatlanságára és szuverén életmarkoló igényére, annak számára csak egy következtetés marad: Az a Krisztus, akit az evangéliumok közvetlen tanúsága elénk tár, igaz Isten és valóságos ember egy személyben; aki páratlan jellemével, tevékenységével, igényével és istenemberi éntudatával a bölcselô elme elôtt lehetséges, az a történeti kritika elôtt valóságnak bizonyul. Tehát ami érték és áldás adva van az Isten-ember valóságában, annak bízvást átadhatjuk magunkat testestül-lelkestül, és az ô személyére és művére nézve újabb tanulságot nyugodtan meríthetünk az evangéliumokból. II. A történetpszichológiai tanúság. Lehetséges azonban, hogy éppen ebben a nemzedékben akadnak fáradt, zilált emberek, kik nem okoskodni akarnak, hanem élni, akiknek nincs kedvük kritizálni, hanem békét és egészséget keresnek; akik nem szívesen járnak a történeti kritika árkaitól barázdált és tüskésdrótjaival behálózott térségeken. A következô meggondolások ezeknek szólnak; azok más mezôkre visznek, zöldellô, sarjadó élet meghitt útjain. Figyelemreméltó és bíztató valami a hitvédelemnek újabb fejlôdése. A támadásoknak új stratégémái új utakra terelték a védelmet is. Szinte azt kell mondani: megtanították, hogy rövidebb és hatásosabb módon, mintegy mesterfogással, mint az avatott bába a szülésnek megakadt folyamatát, lendületes hit magaslatára segítsék a készséges elmét. Így pl. az ószövetség területét a racionalista kritika még inkább föltúrta, mint az evangélium világát. Ezzel a végeláthatatlan mikrológiával szemben az apológia egyszerre visszaterelte az igazság királyi útjára a játékkavicsokkal ki nem elégíthetô embereket: megmutatta, hogy az ószövetség Isten-eszméje annyira meghaladja mindazt, amit a filozófia és a történeti vallások alkottak, tartalmával és erejével annyira emberfölöttinek bizonyul, hogy csak kinyilatkoztatásnak lehet visszfénye, és következésképpen ennek a kinyilatkoztatásnak természetfölötti eredetében részesek azok a szentkönyvek is, melyeknek alapját, lelkét, velejét éppen ez a páratlan Isten-eszme adja. Ugyanígy meg lehet mutatni, hogy Krisztus egyénisége oly páratlan vonásokkal bontakozik ki az evangéliumok egyszerű irodalmi kereteibôl, hogy ennek a Krisztus-képnek forrása nem lehet a kitaláló és önként alkotó emberi elme, hanem csak emberfölötti eredetű valóság. E tekintetben Jézus Krisztus egyéniségét három szempontból kell szemügyre vennünk: a tartalom, forma és hatékonyság szempontjából. 1. Már a fenomenológiai tárgyalásnál ki kellett emelnünk jellemének abszolút sokoldalúságát. Ennek a tartalmi jellem- teljességnek páratlansága akkor emelkedik ki teljes bizonyító erejében, ha összevetjük a legnagyobb erény- és jellemhôsökkel, a szentekkel. Ezek közül a legjelesebbek is többnyire a jelleméletnek egy irányában váltak ki. Alban Stolz úgy tudta megírni a szentek legendáját, hogy minden egyes szentet egy keresztény erény és kiválóság képviselôjeként mutatott be. Könyvének adhatta ezt a címet: Christlicher Sternhimmel; minden szentben a keresztény égboltozatnak egy-egy csillaga ragyog föl. Ellenben Krisztusban maga a tökéletesség ege tárul az ámuló lélek elé. A legmagasabb emberi életeszménynek minden követelménye fényes csillagként gyullad ki Krisztus lelke egén, sôt úgy, hogy nem csillag sorakozik csillag mellé, nem egyszerűen erény erény mellé, kiválóság kiválóság mellé, hanem egymást teljesen átjárják. Akármilyen oldalról közelítjük meg Krisztus kiválóságát, legalább a sejtés éjtszakájában kigyullad minden kiválósága. Ha elmélyedünk pl. emberszeretô irgalmasságában, lassan meglátjuk rajta és benne szigorú igazságosságát, világalakító erejét és egeket ölelô transzcendens öntudatát és imádságos lelkületét; így hovatovább ez a határtalan irgalmasság a lelki kiválóság összes színeiben izzik ki. A legkiválóbb szentek is, ha bizonyos sokoldalúságban tündökölnek is, mint egy Páli Szent Vince vagy Szalézi Szent Ferenc, az emberi lelkiélet szükségképes polaritásának súlya alatt lelki gazdagságuk súlypontja szükségképpen az egyik pólus régiójában helyezkedik el, a másik pólus bizonytalanságban cselleng, s így nem egy jelentôs emberi vonatkozásban a legnagyobbak is meglepô egyoldalúságot mutatnak. Ezért minden szentnek élete kifejletében, fôként a külsô világgal szemben egy mély tragikum van, amint ez rendkívüli fájdalmasan vágódik ki egy Assisi Szent Ferenc vagy Kalazanci Szent József életének utolsó éveiben. Jézus Krisztusnál ennek az egyoldalúságnak árnyékát sem találjuk. Nála minden lelki mozzanatban és minden jellemvonásban benne cseng és reng és duzzad és szikrázik a teljes szentségi eszmény. Ezt a tényt új, éles világításba teszi az ellenpróba. A racionalista kriticizmus a 19. század eleje óta megirigyelte Galilei dicsôségét: foltokat akart találni a napban. De mit találtak? Némelyek kifogásolták, hogy Krisztus haraggal veri ki a kufárokat a templomból, mások, hogy oly élesen elutasította okvetetlenkedô hozzátartozóit (Mk 3,32). Némelyeknek nem tetszett, hogy megrendült a haláltusáján, mások azon akadtak fönn, hogy a gerazénusok disznóit a tengerbe küldte, és ismét mások, hogy oly önérzettel szól önmagáról. Sôt akadt, aki kifogásolta nôtlenségét. Soha nagyobb dicséret és fényesebb elismerés Krisztus számára mint ezek a kifogások! Ha a júdási serénységgel dolgozó fáradhatatlan kritika évszázados ádáz kutatás után csak ennyit talált, ha még ô sem merte megfeddeni a bűnrôl azt, aki korának kriticistáit bátran kihívta, akkor nyilvánvaló, hogy azoknak a kifogásoknak alanyi a forrásuk; azok a napfoltok nem a napban vannak, hanem mint a híres Mars-csatornák, a nézôk recehártyáján; egy egyoldalú etikai eszmény mint színes közeg elnyeli a teljes napfénynek nem egy sugarát és Fraunhofer-féle vonalakat hagy a színképen. A sztoikus természetesen meg fog ütközni azon, hogy Krisztusban emberies érzések is csíráznak, és hajlandó lesz tökéletlenségnek minôsíteni, ami éppen az emberiesen érzô embernek legdrágább: az Olajfák-kertjének oly megrázóan emberi jelenetét. A filiszter persze hogy a vérség kötelékeinek ápolásában látja a tökéletesség netovábbját, és sejtelme sincs arról, hogy még a katonának, hajósnak, sarkutazónak is lehetnek nemes férfi-ambíciói, melyek habozás nélkül elhagyatnak vele családot és otthont. Fôként azonban a racionalista elôítélet nem tud mihez kezdeni Krisztus abszolút éntudatával és igényével. Akadt szomorú merészség, mely Krisztust ,,közepes szellem''-nek minôsítette, nyilván, mert nem a modern tudományos terminológiák és fôként német receptek szerint írt könyvekkel boldogította az emberiséget (E. Hartmann). Lehet-e, kell-e színvakkal vitatkozni a szivárvány fölséges színvilágáról? Krisztus erkölcsi jellem-tökéletessége nemcsak a kimeríthetetlen sokoldalúságban, mondjuk az extenzitásban mutatkozik, hanem az intenzitás irányában is. Akármilyen erkölcsi kiválóság szempontjából nézzük ezt a tökéletességet, nem lehet fokozni. Avagy lehetséges nagyobb alázat, irgalom, lelki béke, összeszedettség, hűség, elvesség, mint aminôt Krisztus tanúsít? S ezt a tökéletességet nem lehet túlszárnyalni. Mihelyt komoly igyekezettel vállaljuk az imitatio Christi-t csak egy ponton, mondjuk éppen a megértô irgalom vagy alázat pontján, hamar ráeszmélünk a tulajdon megélés közvetlenségével, hogy Krisztusnak minden lelki szépsége olyan, mint a januári égboltnak egy-egy csillaga: ha teljes magafeledéssel reáirányítjuk tekintetünket, egyre távolodik tôlünk, ami az imént még oly közelinek tetszett, és hovatovább a végtelenbe vész. Így vagyunk a Krisztus-követéssel és nézéssel. A művészek, mikor tökéletest akarnak alkotni, az eszményítés, idealizálás útjára lépnek: elôszedik a való világ legszebb szépségeit, fölkapaszkodnak azoknak legcsúcsára, és akkor észbeveszik, mennyire mögötte marad ez a valóság is az ô gondolatuknak; és akkor otthagyják, s a képzelet, vágy és sejtés szárnyain föléje emelkednek; és amit így létrehoznak, az nem a valóság, hanem annak valami égi nagyítása és mássa. Krisztussal szemben a fordított eljárásnak van helye; itt nem a valóság lábbal tiprásával kell a képzelet régióiba emelkedni, úgy hogy az eszménynek a valóság mélyen alatta marad, hanem fordítva: a legmerészebb elgondolás sem ér a valóság nyomába: Glorificantes quantumcunque potueritis, non comprehendetis; supervalebit enim adhuc! Hogy micsoda egészen új és páratlan világba ébredünk itt bele, erre akkor eszmélünk rá, ha egy konkrét erkölcsi kiválóság irányában elindulunk a tulajdon tapasztalásunk vonalán. Lángoljon csak föl egyszer bennünk teljes konkrétséggel az emberszeretés egész problémája, élje csak át egyszer lelkünk Pascal keservét, azt a legnagyobb gyöngeségünket, hogy olyan keveset tehetünk azokért, akiket szeretünk, és azt a még nagyobb gyöngeséget, mellyel állhatatlanságunk, érzékenységünk, elkedvetlenedésünk, elkeseredésünk folyton gáncsot vet, és nem enged teljes tűréssel, bízással, bensôséggel, a személy és elvek iránti hűségnek egyaránt való megôrzésével szeretni olyanformán, mint Szent Pál a szeretetnek legfölségesebb himnuszában lángbetűkkel elénk írja (1Kor 13); próbáljuk csak járni ezt az utat: akkor saját elégtelenségünk résein keresztül egyszerre, szinte közvetlenség erejével megtapasztaljuk, hogy úgy, amint Krisztus szeretett, azzal az egyetemességgel, állhatatossággal, tűréssel, értéssel, hűséggel, szentséggel, áldozattal soha ember nem szeretett és nem szerethet. Ezt a próbát akármilyen irányban tetszés szerinti számmal megismételhetjük. 2. A formai szempont tekintetében már a fenomenológiai tárgyalásban rá kellett mutatnunk arra a befejezettségre, megérkezettségre, mellyel Krisztus páratlanul áll a nagy erényhôsök között. Ismer a történelem szenteket, akik nem a nagy bűnbánat mélységeibôl, nem ,,de profundis'' küzdötték föl magukat a szentség verôfényes magaslatára, aminô Gonzagai Szent Alajos. Ismer olyanokat, akik nem a szenvedélyek viharaiból és a lelki szaggatottság Isten- távolából tapogatództak elôre a hitbôl való életnek hajnala felé. De kell-e mondanom, hogy nem ezek a legnagyobbak, és hogy ezeket az emberiség többé-kevésbé mindig szerencse fiainak érezte, akiket gyermekeknek ôrzött meg Isten különös kegye. A nagyok és legnagyobbak, kiket a történelem bámul, éjtszakából, viharból, lapályokból, távolból küzdötték föl magukat Isten közvetlen közelébe. Nem mondom egy Buddhának, Mahommednek és annyi másnak, kiket az emberiség tekintélyes része nagyoknak tart ma is, hanem egy Szent Pálnak, Ágostonnak és kíséretüknek megvoltak nemcsak tanuló, hanem nagyon is kérdôjeles vándorévei; Krisztusnak nem. Még egy Szent Pál is a szenvedélynek összes pusztító viharait érezte végigviharzani lelkén, ô is bűnbocsánat és megtérés útján jutott el az apostolnak boldog Isten- közelébe; Krisztus nem. Fölsorakozik az Isten-keresôk, bűnbánók, vezeklôk, törtetôk serege; és velük szemben egymagában áll Krisztus a megérkezettség verôfényében -- egymagában, utolérhetetlen fölségben, és mégis oly közel! Más szempont: Krisztus rendelkezik a bölcsességnek, szentségnek és hatalomnak minden kincsével, és mégis, micsoda példátlan önmérséklés jellemzi. Nincs az a nagyeszű ember, aki idônként ne akarná a szellemét ragyogtatni; nincs az az erôs, aki idônként ne volna kísértve mutogatni erejét; s nincs az a buzgó tanító, karitász-munkás, apostol, akit idônként ne fogna el valami nyugtalanító láz: preceptorkodni, segíteni, boldogítani akárhol és akárhogyan. S ezért még legjobbjainkban is valami ideges nyughatatlanság rezeg, mely a föladatok egyre növekvô nagyságának és saját tehetetlenségüknek, illetve erejük kimértségének aránytalanságából ered. Krisztus nem így. Ô az idegeseknek és a nyugtalankodó buzgóknak azt mondja: Igazán mondom nektek, sok özvegy vala Illés napjaiban Izraelben, mikor bezárult az ég három évig és hat hónapig, úgy hogy nagy éhség lôn az egész földön; mégis azok közül egyikhez sem küldeték Illés, hanem csak a szidonföldi Szareptába az özvegy asszonyhoz. És sok poklos vala Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, hanem csak a szíriai Námán (Lk 4,25-7). Akármennyire sürgetik és noszogatják, ô nem tágít attól, hogy csak Izraelhez van küldve. Szinte kézzelfoghatóan tapasztaljuk, hogy ô tud várni, neki van ideje; neki nem kell mohó sietséggel lepörgetni egy programot, mint akinek lejár a terminusa. Ô rendelkezett a csodatevés minden hatalmával, és mégis -- három halottámasztás, huszonegy gyógyítás, tíz természetcsoda mindaz, amit az evangélium ebbôl elmond. Ezzel szemben a népképzelet a mesében mennyire dôzsöl az erôsek erôtékozlásának kiszínezésében, de a történelem is egy Napóleon hatalmi és hódító mohóságának és határtalanba növekvô tragédiájának fantasztikus rajzában! A legnagyobb nehézség ember számára mértéket vinni az erôk teljességébe. Ezt a föladatot az egész vonalon, maradék nélkül megoldani senkinek sem sikerült, csak Krisztusnak. Egy harmadik vonás, melyet a Krisztus-kutatás régóta joggal kiemel az ô egyéniségének formai oldaláról, az az egyetemesség, mellyel föléje emelkedik minden kornak, fajnak és kultúrfázisnak. Rámutatnak, hogy a legnagyobbak is koruknak, népüknek, kultúrájuknak gyermekei. Platon tagadhatatlanul a dekadens görög világ gyermeke, Ágoston a hanyatló római kultúra fia, Néri Szent Fülöp 16. századi olasz és Nagy Szent Terézia 16. századi spanyol nô; még Szent Pál is szellemének nagy felsôbbsége dacára zsidó -- secta pharisaeorum. Krisztus is zsidó test szerint: Israel, ex quibus Christus est secundum carnem. Nagy dolog is a vér; és örüljön, aki úgy gondolja, hogy tiszta és értékes vér csörgedez ereiben -- sokkal ritkább dolog ez, mint emlegetése; s kérdés, fönntartható-e ma még komolyan a fajoknak és népeknek e bábelében. De az embert emberré nem teste és vére teszi, hanem szelleme. És Krisztus szellemén ki tud kimutatni csak szemernyit is a zsidó szellembôl? Akár a fogság elôtti nyakas, érzékies, bálványimádásra és lázadásra hajlamos zsidó népszellemet vesszük, akár a fogság alatt kifejlôdött alkalmazkodó üzérszellemet, akár az okosan számító, megalkuvással vagyonhoz és hatalomhoz jutott szadduceus, akár a törvény betűjéhez tapadó fanatikus farizeus, akár a késôbbi talmudista szellemet: nem mind ennek az ellenkezôjét látjuk-e benne? S Szent János evangéliumának nem ez-e az alaptémája: az az egész vonalon szinte késhegyig vitt harc és ellentét, melyben Krisztus áll elsô föllépésétôl kezdve a farizeus, szadduceus és népies zsidó lelkülettel szemben egyaránt? Miképp tudná Krisztust annyira rokonnak érezni minden nemesebb küzdô szellem minden korban, minden népben és minden kultúrfázisban, ha ô csak egynek veretében járna? S vegyük hozzá, ez az egyetemesség nem az eszménynek absztraktsága és elmosódottsága, hanem a legélesebb egyéni vonásokkal domborodik elénk. Krisztus egészen határozott egyén, és épp ezért felejthetetlen nyomatékossággal rajzolódik a lélekbe már elsô jordánparti megjelenésében, és ugyanígy búcsúzik el tôlünk az utolsó jelenetben a Tibériás partján, s közben mindenütt, akár hegyen ül és tanít, akár a tó partján áll napkeltekor, miután egész éjtszaka imádkozott, akár a templom tornácában harcot áll fôpapokkal és mrástudókkal. Ez az élesen körvonalozott egyéniség a szellemiségnek kortól, fajtól és történeti fázistól érintetlen egyetemességében teljesen példátlan a történelemben és az aprióris meggondolás számára eleve egészen valószínűtlen. 3. Éppen Krisztus egyetemessége új kiválóságban mutatkozik meg, ha a hatékonyság oldaláról, a jellem dinamikájának oldaláról tekintjük. E tekintetben mindenekelôtt az lep meg, hogy Krisztus egyetemes eszmény. Kell mindenkinek eszmény, és keres is mindenki, akár az ôt környezô vagy a történet távlataiból feléje intô valóságban, akár pedig a tulajdon képzeletében keres embert, aki teljességgel tartalmazza azt, ami benne hiányos, aki kiérettségben hordja, ami benne vágy és akarás. De ebnek eb az ideálja, és az ember, ha magában indul eszmény-keresô útjára, egészen egyoldalú eszményt alkot. Akárhányszor a legnagyobbakkal sem tud mit csinálni. Egy Sokrates, a humanisták számára joggal a legnagyobb lelkesedés tárgya, semmit sem mond a modern bérmunkásnak, egy Szent Ágoston nem eszmény a katonának, egy Páli Szent Vince a tudósnak, és így tovább. És íme, Krisztus tud eszménye lenni a tudósnak, pedig nem írt értekezést, és nem alapított akadémiát; eszménye a katonának, pedig Szent Péternek visszaparancsolta hüvelyébe a kardját; eszménye a rómainak, pedig ugyancsak nem imperialista, és eszménye a görögnek, pedig nem filozofál; eszménye a keletinek, pedig nem quietista, és eszménye a nyugatinak, pedig nem kultúrtörtetô; eszménye a vergôdôknek és keresôknek, pedig ô megérkezett; eszménye minden életszaknak, minden állásnak és minden nemnek. A beteg emberiség egyetemes orvosságról, panaceáról álmodott, naiv korok tudósai fáradhatatlanul keresték a bölcsek kövét. Íme, itt több van, mint amit a legmerészebb álmodók álmodtak. Itt egy ember, akiben minden mélyebb és nemesebb életszükséglet és igény megtalálja, amire szüksége van, megtalálja reményét, fölegyenesítheti letöröttségét és helyreállíthatja a legnemesebb értékekben való hitét. Itt fölséges valóságban fölkínálkozik az a manna, mely régi zsidó hagyomány szerint minden jó ízt egyesített; itt az örök pünkösd, hol minden ünneplô a maga nyelvén van megszólítva, énje és igyekezete legrejtettebb mélységeiben. Ebbôl az eszménybôl életfakasztó erô árad egyesekre és nemzedékekre. Aki egyszer találkozott Krisztussal, mássá lett. Ô ránéz a tagadó Szent Péterre, és ez a tekintet bánatot fakaszt, melynek könnyei többé el nem apadnak. A verekedésre kész olasz Gualberti János felé kitárja kereszt alakban karjait, egy irgalmat esdô gyilkosnak képében, és a hetyke katonából alázatos szerzetes lesz. Ez a két találkozás és a nyomában fakadó élet tipikus. Az evangélium mintha a kétezer év elôtti korból kiemelkednék idôtlen lét régiójába és onnan folyton sugározná erôit minden korra és minden nemzedékre. Ma is ahány bűnös eléje vánszorog vagy ahány irgalmas kar eléje visz egy inaszakadtat, az ô szájából hallja: menj és ne vétkezzél többé, és erôt érez ezen a megjelölt új úton járni. Nikodémusok nyugtalanságaik és kétségeik éjjelén fölkeresik és megnyugvással távoznak; lanyha tanítványok emmausi útjukban találkoznak vele, és szavára fölgerjed szívük; magukba szállt szadduceusok és vámosok meghívják fényes lakomájukra és megtapasztalják Zacheussal, hogy az nap üdvösség lett házuknak. Gazdag ifjak otthagynak mindent és követik ôt; írástudók az ô színe elôtt rátalálnak, mi a fontos a törvényben; akik terhelve vannak és fáradoznak, végeláthatatlan menetben hozzája zarándokolnak, és ô megenyhíti ôket; félénkek és tétovázók hallják szavát: Aki megvall engem az emberek elôtt, én is megvallom atyám elôtt, és mennek a vértanúság, a hitvallás vérpadjára. Erô árad belôle, és annak áldásáért tolonganak kisdedek és jóllakottak, munkások és művészek, szegény anyókák és tudós professzorok. S ami talán még csodálatosabb: jellé lett, melynek ellenmondanak mindmáig. Az evangélium ebben az értelemben is evangelium aeternum lett, ha nem is Joachim de Floris álma szerint. Ma is ott settenkedik körülötte az ádáz kritika minden farizeusa és a nyugalmát féltô filiszteri szadduceus, s gáncsoskodik és feneketlen gyűlölettel tanakodik, miként tehetné el láb alól. Ez a gyűlölet ott lángol a Krisztus-tagadó kritikában nem kevésbé, mint egy Anatole France talmudi alattomosságában és az orosz bolsevista vezérek nagypénteki csôcselék-fanatizmusában és kegyetlenségében. Példátlan dolog, hogy egy ember évezredekkel halála után is még mindig a történelmi és egyéni élet középpontjában áll; szeretik és gyűlölik úgy, mint mikor élt; nem egyszerűen kultusztárgy, vagy álmodozók és kutatók, vagy épen ritkasággyűjtôk célpontja, mint Kongtsze vagy Buddha, vagy akár Mahommed, hanem a forró, áradó életnek pólusa és forrása. Ha az elôzô utalásokból valakinek kétsége maradna, elég az Egyház életére utalni. Minden Úrfölmutatás, minden eucharisztiás körmenet, minden breviáriumozó és gyóntató pap, minden gyónó és oltáriszentség- imádó hívô, minden dogma és hierarchiai rendelkezés a mának és a valóságnak erejével kiáltja világgá: Krisztus él és uralkodik. Vonjuk le a következtetést. Jézus Krisztus egyénisége úgy, amint merô fenomenológiai elemzésben és szintézisben elénk rajzolódik, egészen egyedül áll. Sem történet, sem irodalom a mássát nem mutatja. Azt tehát onnan nem lehetett kölcsönvenni. Mivel pedig az utol nem ért legtökéletesebb és abszolút embereszményt fejezi ki, azt kell mondani: ilyent a szabadon alkotó emberi tehetség, akár legenda- vagy mítoszképzô, akár költôi tehetség nem alkothatott; az ember nem tud önmagán fölül építeni; causa aequat effectum. Ha emberek, sôt részben olyan egyszerű emberek, mint az evangéliumok írói és azok köre az emberi gondolatnak ezt a fölséges remekét maguk alkották volna, azt vagy olyan generatio aequivoca-nak kellene minôsíteni, amely mellett eltörpül az életet az élettelen anyagból származtató haeckeli természetbölcselet, vagy pedig minthogy az okozat nem lehet különb az oknál, azt kellene mondani, hogy az Igének valami sajátságos tömeg- megtestesülése termékenyítette meg úgy az egyszerű elméket, hogy megalkothatták ezt a páratlanul egyetemes, fönséges, élettôl duzzadó, fölülmúlhatatlan egyéniséget. A nagy csoda ilyenformán az egyéni megtestesülés területérôl valami egészen érthetetlen és indokolatlan irodalmi tömeg-megtestesülés területére játszódnék át. Ezt a meggondolást megerôsíti az a megállapítás, hogy a régi ember nem értett az irodalmi egyénítéshez (lásd Innsbrucker Zeitschrift für kathol. Theologie 1928. évf. 40. kk. lap: Hertling). Hiába keresünk ott a legkiválóbbak közt is olyan egyéniségalkotó írókat, minô Shakespeare, Goethe, Fontane, Ibsen, Dosztojevszkij; az egy Euripidesnek sikerült nehány irodalmi egyéni jellemet alkotnia; a többi legföljebb típusokat teremtett. Az egyéniségek, melyeket a klasszikus irodalmakból ismerünk -- a keletiek e tekintetben még tehetetlenebbek voltak -- két forrásból fakadnak: évszázados mondaalkotás csiszolta és kögítette a nem egyszer ellentétes vonásokat egy-egy hôsben egyeddé, melynek aztán művészi zseni formát adott. Ilyenek a homerosi hôsök: egy Agamemnon, Odysseus, Achilles, ilyen Sophokles Oedipusa. Továbbá kiváló historikusok a valóság után tudtak másolni; így rajzolta meg Thukydides Periklest és Kleont, Tacitus Tiberiust. Ebbôl kínálkozik a következtetés: az evangélium duzzad egyéniségektôl, minô Szent Péter, Pilátus, de még mellékesen odavetett, a színen éppen csak átvonuló alakok is, milyen a gazdag ifjú vagy Nikodémus. S mit kell akkor gondolni magának az Úr Krisztusnak alakjáról, mely a történelemben is egészen páratlanul áll? Ha ilyent költeni egyáltalán generatio aequivoca, akkor abban a korban egyúttal irodalmi lehetetlenség is. Miután ott az egyénítés elsô forrása, a százados legendaszövögetô népfantázia, nem jöhet szóba, marad a második lehetôség: a valóság után rajzolták. Ha az evangelisták nem azt írták le, amit láttak, illetve megtapasztaltak, akkor az evangéliumok keletkezése örökre megoldhatatlan pszichológiai és irodalmi rejtély. De Jézus Krisztus nemcsak páratlan egyéniség, hanem páratlan probléma a karakterológiai elemzés számára is. Hisz itt az isteni és emberi életkörnek egy élô középpontban, az isteni személyiség élô középpontjában egybefutó életközösségérôl van szó. Ez teljesen ellenére jár az emberi tapasztalatnak, és egészen új világba vezet: az isteninek és emberinek egysége, a végtelennek és a végesnek, ennek az egymástól legmesszebb esô két pólusnak egybehajlítása. S a konstruktív karakterológiai probléma itt az: hogyan alakul annak az embernek élete, aki az Istenség személyi életközösségébe van fölemelve, és hogyan mutatkozik meg az Isten, mikor az emberi életkörbe a személyes egység közvetlenségével lép bele? Miképp oldja meg ezt a problémát a valóságnak kérlelhetetlenül parancsoló orientáló ereje nélkül a konstruáló elme, azt megmutatták az eretnekségek, az adopcianizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus. Hogyan oldja meg a jámbor néplélek, illetve az irodalmi ambíciókkal dolgozó fantázia, azt megmutatják az evangélium-utánzatok és hamisítványok, az ún. apokrifek, melyek döntô erejű próbát adnak arról, hogyan festenének az evangéliumok, ha úgy készültek volna, mint a racionalizmus föltételezi; ha nem a valóság diktáló szava vezette volna tollukat és lelkiismeretüket. Példaképpen csak úgy találomra kiszedek néhány történetet az ún. Tamás-evangéliumból: Mikor Jézus hatéves volt, az anyja vízért küldte; a korsó eltörött, erre kiterítette köpönyegét és így hozott vizet. Máskor a héjazaton játszanak; egy fiú leesik, szörnyet hal; a kis Jézus föltámasztja. Máskor féltestvérével mennek fát szedni; amazt megmarja egy kígyó, Jézus ráfúj a marásra, az meggyógyul, és a kígyó elpukkan. A szomszédságban meghal egy fiú; Jézus odakiáltja neki: kelj föl, és azt mondja a síró anyának: adj neki tejet és gondolj rám. Íme a teljes ellentétje annak, amit föntebb az evangélium mértékességének mondottunk: a csodatevés hatalmában szinte vájkáló népfantázia, akár csak a népmesében, hol az óriásnak senki és semmi nem áll ellen. Már az utolsó helyen említett esetbe etikailag is hamis hang vegyül bele, mely egyenest káromlássá válik az ilyenekben: Krisztus ötéves korában társaival játék közben pocsolyát gyűjt, a sárból madarakat csinál társaival és a napon szárítják. Mikor egy mogorva öreg ember ezeket össze akarja törni, a kis Jézus tenyerébe csap, a madarak elröpülnek. Erre az egyik fiú fűzgallyal levezeti a pocsolyát, Krisztus megátkozza, és a fiú elszárad. Máskor egy mellette elszaladó fiú meglöki a vállát. Mérgesen rákiált: nem jutsz majd utad végére; s csakugyan még útközben szörnyet hal. Egy Zaccheus nevű tanító görög betűvetésre tanítja a kis Jézust. Mikor a [beta]-hoz jutnak, a kis Jézus nem akarja elôbb utána mondani, míg meg nem magyarázza neki az [alpha]-t; a mérges tanító erre megüti a makacskodó tanítványt, aki viszont megátkozza, és a tanító szörnyet hal. Így képzeli el a népi és írói fantázia az emberré lett Istent! Alig tudok hatásosabb bizonyságot elgondolni az evangéliumok megbízhatósága mellett, mint ezt a szembeállítást. Fejezzük be ezt a vizsgálódásunkat. A Krisztusról tanúskodó evangelistáknak tudományosan is igazolható megbízhatósága, a Krisztus egyéniségének páratlan valóságán magára eszmélô pszichológiai irodalom- tudomány bizonysága a tudományos meggyôzôdés erejével odavisznek, ahová a megnyílt romlatlan lelket vonzza a Krisztusból áradó titokzatos erô, ahová állítja a hívôt az élô Egyháznak folytonos élô tanúbizonysága: az a Krisztus, akit az evangélium és az Egyház hirdet, valóság, igaz Isten és igaz ember a második isteni személy egységében. Mikor a belátás erre a magaslatra följutott, nem akad fönn többé az Úr Krisztusnak ilyenféle kijelentésein: Az Atya nagyobb nálamnál; vagy amit a gazdag ifjúnak felelt: Mit mondasz engem jónak; senki sem jó, hanem csak Isten. Hisz lehetetlen nem látni és érezni, hogy effélékben egy igaz és teljes emberi természet egészen és igazán emberi megnyilvánulásáról van szó, mely nem befolyásolja és nem homályosítja el az isteni életkörnek abszolút fönségét. S az elme nem térhet ki többé a belátás elôl: ez a Krisztus valóság; tehát teljes súlyukban és komolyságukban kell venni azokat az igényeket, melyeket személyére és tanítmányára nézve velem szemben támaszt: ô az út és igazság és élet. De félre ne értsen senki. Itt egy újabb és döntô lépésrôl van szó: a hitnek lépésérôl. Az összes elôzô fejtegetések odairányítottak a szentély kapuja felé, és hiszem, a jóindulatú olvasót is elvitték odáig. De a kapun bemenni az embernek magának kell. Az eddigi vizsgálódások eredménye ez a következtetés: Az evangéliumoknak elhihetem, sôt ha hallgatok a tudomány követelményei elôtt is meghajló eszemre, kell hinnem, amit Jézus Krisztusról mondanak. De a tényleges elhívés, az élô és új életet fakasztó Krisztus-hit már nincsen közvetlenül adva az elôzô fejtegetésekben mint következmény az elôzetben; nem hajt ki belôlük természetszerű logikával, mint a gally a rügybôl, hanem egészen új hajtás; új írás a lelkiélet könyvében, új nekiindulás az élet útján; az a lelki fôhajtás ez, mellyel az önmagát kinyilatkoztató, önmagáról szóló Krisztus szava elôtt meghajol a lélek és azt elfogadja igaznak, immár nem tudományos vizsgálódások és okoskodások eredményeképp, nem tulajdon eszének követelményeként, hanem a megismert Krisztusnak tekintélye alapján, mint a szamáriai asszony honfitársai: ,,Már nem a te beszédednek hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk és tudjuk, hogy ez valóban a világ Üdvözítôje'' (Jn 4,42). A hivés ténye ez, melyben megnyílik az elme és belátja, hogy hihet, sôt kell hinnie, megfakad az akarat és kész a megnyilatkozó Isten elôtt meghajolni, és mindkettôt mint két ölelô anyai kar átfogja egy titkos erô onnan felülrôl, mely beleereszkedik az értelembe mint felsôbb világosság, az akaratot átjárja mint felsôbb melegség, hajlékonyság és életáram, s belésugározza a lélekbe azt az egyenrangúságot, mellyel a lélek az isteni kinyilatkoztatás világosságát be tudja fogadni. Tehát az elôzô fejtegetések elvisznek a keresztelôkútig, de a lecsorgó életsugár alá az embernek magának kell hajtania fejét; odaterelnek Krisztus elé, miként a föltámadás után a vonzódás az apostolokat, de a léleknek magának kell Ôt titkon megérintenie és utána Szent Tamással vallania: Én Uram és én Istenem. A hit a kegyelem titokzatos műve; nemes érdeklôdés és tudományos vizsgálódás elôkészítheti, miként a szántó-vetô megmíveli földjét, de az élô magot, az esôt és harmatot felülrôl kell kérni és várni. Ezért a Krisztus-keresô léleknek ama megszállott néma fiú atyjának iskolájába kell járnia, aki a Tábor hegyérôl éppen leszálló Úr Krisztus elé vitte szerencsétlen gyermekét és kérte gyógyulását; és második imádságává kell tennie annak az atyának fölséges hitvallását: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen (Mk 9,23). ======================================================================== 6. Krisztus az emberiség tanítója Egy a ti mestertek: Krisztus. (Mt 23,10) Eddig Krisztus személyiségével foglalkoztunk. Ideje, hogy művére fordítsuk figyelmünket. A kettô úgyis elválaszthatatlan. A személyiségnek mint az igazi alkotó erôk élô forrásának és centrumának tevékenységben kell megbizonyítani erejét és hivatottságát, és a műnek, melyben meggyülemlenek és állandósulnak a tevékenységek, a személyrôl kell örök élô tanúságot tenni. Aki egyszer rádöbbent arra, ki és mi a Krisztus, sürgetve van tovább kérdeni: Mit tett a Krisztus? S ezt megmondja neki az a név, melyet már jó évszázadokkal eljövetele elôtt tüzes remények szent lázálmaiban a próféták megadtak neki, mely az ismert monogrammos alakban [px] a történelem nagy fordulóján megjelent Nagy Konstantin lobogóin, mikor évezredekre eldôlt a nyugati emberiség hovatartozásának sorsa: [christos] mesiach, fölkent. Ebben a névben már Irenaeus szerencsés tekintete meglátja Krisztus teljes szentháromsági mivoltát. Benne van, úgymond, a fölkenô, az Atya, a fölkent, a Fiú, és a kenet, a Szentlélek. De kifejezésre jut benne a tevékenysége és műve is. Fölkenés volt a szentírási világban ôsidôktôl fogva a próféta, pap és király avató és szentelô szertartása; s ha Jézus Krisztus a Fölkent, aki ott áll az ószövetség alkonypírjában és lett az új és örök szövetség hajnala, akkor ô egészen sajátos értelemben próféta, pap és király. A próféta nemcsak jövendöl, hanem elsôsorban Isten nagy gondolatait és szándékait képviseli, mindig a kor üdvtörténeti fázisának megfelelô értelmezésben; hivatása megmutatni az örökkévalóság utait az idô árjában, s így alkalomadtán a jövôbe is utal, hogy megmutassa, milyen irányt kell vennie a jelennek. A próféta az örök isteni igazságok látója és tanítója, a tévedés és tudatlanság ostora, a világosság és magasabb belátás hírnöke; a pap szentség képviselôje és közvetítôje, a király szent erôk ôre és szervezôje. Világosság, szentség és erô, ez a három embervoltunk és emberhivatásunk alapkövetelménye; aki meghozza nekünk a teljes világosságot, szentséget és erôt, az és csak az segített gyökeresen az emberiség három fôbaján: Dummheit, Sünde und Elend -- kötöttség, bűn és nyomorúság; más szóval az és csakis az, megváltotta az emberiséget. Krisztus próféta és tanító-jellegét méltattuk, ha a végére jártunk annak, mit és hogyan tanított. Ez a vizsgálódás egyben az evangéliumnak mint tanításnak is méltatása, tehát az evangéliumra szomjas, evangéliumolvasó intelligens embernek különösen szól. I. Mit tanított Krisztus. Mikor Krisztus tanításának tartalmáról van szó, Harnack óta szokásban van a kérdést így föltenni: Mi az evangéliumnak és ezzel a kereszténységnek lényege (Das Wesen des Christentums). Ennek a kérdés-föltevésnek megvan az a mellékíze, mintha volna az evangéliumban olyan valami is, ami nem lényeges. S csakugyan Harnack az evangélium quintesszenciáját, azt, ami új nagy mondanivalója van Krisztusnak a világ számára, ebbe szűri le: Isten atyai jósága, bűnbocsánat, alázat, emberszeretet. Ezzel persze hű maradt a protestantizmus alaptendenciájához, mely már Luther korában lényeges és nem-lényeges (adia-phora) elemeket különböztet a kereszténységben, és igen kényelmesre szabta az evangéliumot, amennyiben egészen hozzászabta az ô kora liberális ízléséhez; itt nem feszélyez dogma, metafizika, egyházi megkötöttség és szentségi függés. Igaz, teljességgel el is távolodott a történeti valóságtól. Helyesen és szellemesen állapította meg már 1900-ban vele szemben Schell, hogy amit Harnack a kereszténység lényegeként állít elénk, azt ugyanúgy, sôt könnyebben a buddhizmus lényegeként is ki lehetne mutatni. Harnack a maga redukáló és desztilláló eljárását azzal okolja meg, hogy az evangéliumnak egyszerűnek kell lennie, mint az életnek; annak veleje tehát nem lehet tanoknak, elôírásoknak, gyakorlatoknak és szervezeteknek bonyolult rendszere. S ki merné tagadni, hogy az evangélium csakugyan egyszerű; de egyszerű mint az élet, mint az életnek forrása, a mag, melyben benne van a leendô fának egész gazdagsága és bonyolódottsága. A Harnack-féle evangélium-egyszerűsítés olyanféle, mint mikor valaki egy remek költeménynek, mondjuk Vörösmarty Szép Ilonkájának ,,lényegét'' az ún. alapgondolatban látja; tehát egy hatodikos gimnázista kivonatos füzetébôl akarja kiolvasni, mit is akart voltaképpen Vörösmarty. Ezért ha mindenáron formulában akarjuk kifejezni az evangélium velejét, olyant kell keresnünk, amely csíraszerűen tartalmazza egész teljességét, életét, erejét és gazdagságát, miként a mag a fát. S ezt elénk adja maga az Üdvözítô: Ez pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust (Jn 17,3). A próféták is abban várták és látták Izrael váltságát, hogy Isten helyes ismerete az emberiségnek közkincsévé lesz (pl. Iz 11, Mik 4,1-7). ,,Ne dicsekedjék a bölcs az ô bölcsességében, és ne dicsekedjék az erôs az ô erôsségében, és ne dicsekedjék a gazdag az ô gazdagságában; hanem abban dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy tud és ismer engem, hogy én vagyok az Úr'' (Jer 9,23). Az Üdvözítô abban látja az Isten országa és evangéliuma elôl elzárkózó hivatalos zsidó lelkületnek okát és tartalmát: Tévedtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten erejét. Krisztus nem jött az ószövetséget fölbontani, hanem teljesíteni; ugyanígy nem jött a fölséges ószövetségi Isten-eszmét kiigazítani, hanem kiegészíteni, még pedig a következô mozzanatokban: 1. Az ószövetségi Isten-eszmét jellemzi, hogy amit a bölcselô és vallási elme egyébként Istenben szétszakít és ennek következtében torzzá formál, azt energikusan egybehajlítja és Istent úgy mutatja be, mint valóban teljes tartalmú és erejű szuverén abszolút valót, aki minden létnek tengere, minden erônek forrása és minden értéknek foglalata; mérhetetlenül fölötte áll a világnak (transzcendens), és mégis mindenestül és gyökeresen benne van (immanens); végtelen és mégis személyes; mindennek teljes és abszolút oka, a rossz és a bűn sem vonhatja ki magát hatalma alól, és mégis föltétlenül szent. Ennek a polaritásnak és komplexitásnak, mely a kinyilatkoztatás Isten- eszméjének páratlan gazdagságát és vallási erejét biztosítja, az Üdvözítô megmutatja legmélyebb gyökerét és okát a Szentháromságban. Mikor megkezdi nyilvános működését és megkeresztelkedik a Jordánban, a Szentlélek reászáll galamb képében, és szózat hangzik a magasságból: Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik. Itt a Szentháromság szinte érzékelhetô módon jelenik meg. S mikor befejezi küldetését, mennybemenetele elôtt világgá küldi tanítványait: Elmenvén tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén ôket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. De hogy a Szentháromság miképpen lett kulcsa a transzcendenciának és immanenciának, a végtelenség és személyesség, az okteljesség és föltétlen szentség harmóniájának, azt az utolsóvacsorai búcsúbeszéd és fôpapi ima mondja ki legközvetlenebbül. A búcsúzó Krisztusnak csordultig telt lelkébôl csak úgy árad a legmélyebb szeretetnek és bölcsességnek szava: Fülöp, aki engem lát, látja az atyát is... Én az Atyában, és az Atya énbennem vagyon; és én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az Igazság lelkét: ...az majd megtanít titeket mindenre (Jn 14). 2. Jézus Krisztus Istennek az emberekkel való vonatkozását teszi egészen új világításba. Biztosít, hogy ellenkezô látszatok ellenére Isten mindenestül mint Atya áll szemben a teremtménnyel, és ennek a nagy ténynek teljes határozottsággal levonja minden következményét: mindenestül komolyan kell venni az ô gondviselô és bűnbocsátó akaratát és ezért fönntartás nélkül belé kell helyeznünk minden reményünket. Az elfogulatlan evangélium-olvasónak nem nehéz megéreznie, hogy ez Krisztus ,,jóhírének'' sarkallója. Hogy ezt egész jelentôségében tudjuk méltatni, absztrakt kivonatolások és új fogalmazások helyett legjobb, ha közvetlenül hatni engedjük magunkra azt, amit már régen az evangélium evangéliumának mondanak: a Hegyi beszédet, Mt 5-7, különösen 6. fejezetét. 3. Istennek ez az új ismerete új személyes életnek is forrása. Krisztus evangéliuma megmutatja, voltaképpen milyen az Isten; avégbôl, hogy az ember új bizalommal tekinthessen föl reá, de azért is, hogy egészen új igyekezettel törekedjék feléje. Az evangélium korszakában az Isten-tisztelés már csak abban áll, hogy az ember mindenestül igyekszik Istenhez hasonlóvá lenni: Lélek az Isten, és akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell ôt imádniok; legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes. Az új Isten-ismeret a valláserkölcsi törekvésekre alkalmazva elsôsorban abban nyilvánul, hogy az ember gyökeresen szakít azzal a külsôségeskedéssel, farizeizmussal és talmudizmussal, mely fölburjánzott és elborította az ószövetségi vetést (lásd Mt 5. és 23. fejezetét). 4. Isten új ismeretének kinyilatkoztatása és gyökeres életelvként a lelkekbe való átültetése nem más, mint Isten uralmának megvalósítása a lelkekben, általában a teremtményben. Az emberek Istenben mint Atyában természetszerűen közösséget alkotnak, melyben az egyesek számára és a kölcsönös közös vonatkozások számára Isten szempontjai és szándékai a döntôk. Aki eltelt Istennel, azt az atyai értést, segíteni- akarást, megbocsátást és bensôséget, melyet ô mondhatatlan áldásként kapott és hordoz, át fogja árasztani az emberekre; s kész lesz másokkal jót tenni, amint Isten vele tett jót, másoknak megbocsátani, amint Isten neki bocsátott meg; sôt kész lesz minden nyomorúságot, értetlenséget, elszenvedett méltatlanságot alkalomnak tekinteni az értô, engesztelô szent szeretet odaadóbb érvényesítésére, a mindent legyôzô, türelmes és áldozatos szeretet legbensôbb erejének megmutatására; a világ erôszakoskodásával szembehelyezi a nagylelkű áldozatosságot: aki ezer lépésre kényszeríti, azzal kétannyira megy, ki elkéri köntösét, annak kész odaadni a palástot is. A világ kegyetlenségével szembehelyezi a komoly ellenségszeretést és bízik abban, hogy ez és csakis ez végre is leszereli a fegyvereket és a háborús szellemet; a világ külsôségességével, szorgoskodásával és ezer szétszedettségével szemben a bensôséget, összeszedettséget és megtéveszthetetlen célbiztonságot: Az Isten országa bennetek vagyon; keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát, a többi hozzáadatik nektek. Így lesz az Isten országa más szempontból, mondjuk, a szociológiai oldalról, foglalata az evangéliumnak. Az a szentháromságos kegyes Isten, akit Krisztus hirdet, az egyéni léleknek válik ideáljává, és amikor ez az élet kivirágzik a lélekben, a maga képére alakítja a közösséget, sôt még a természetet is. Mihez hasonlítsuk Isten országát? Mustármaghoz, szôlôhöz, magvetôhöz... Isten országa, Jahve uralma volt a prófétáknak is legszenvedelmesebb reménye. Krisztus korában ez a remény a legtüzesebb politikai színekben izzott ki az elnyomott, nemzeti önállóságából kivetkôzött zsidó honfiak lázas szemében. De mennyire másnak bontakozik ki ez az Isten-országa Krisztus evangéliumának hátterébôl: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, harcra kelnének az én szolgáim, hogy kézbe ne adassam a zsidóknak (Jn 18,36). Csakugyan a Krisztussal szemben szervezkedô hivatalos zsidó ellenállás, mely a Mester személyes közelségébe is férkôzött (Judás; lásd hozzá az oberammergaui passiójáték beállítását), fôként ebbôl a nagy ellentétbôl táplálkozott. Krisztus nem hagyott kétséget az iránt, hogy az ô szemében Isten országa nem más, mint a helyes, új, messiási Isten-ismeret következetes kiépítése: bensôség, önlegyôzés, szeretet, különb élet Istenben és Istenbôl, nem külsôség, nem könyöklés és érvényesülni-akarás, nem kíméletlen létharc. Isten országának alaptörvénye, magna chartája a Hegyi beszéd, és ennek kezdete Krisztus új világának nyitánya: Boldogok a lelki szegények; boldogok, akik sírnak és üldözést szenvednek, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. 5. De ami mondanivalója volt az Úr Krisztusnak az emberiség számára, annak foglalata voltaképpen ô maga. Csak a megrögzött liberális dogmatizmus állíthatta föl Harnackkal és társaival azt a tételt, hogy ,,a Fiú nem tartozik bele az evangéliumba, hanem csak az Atya''. Sokkal könnyebb volna igazolni azt az ellenkezô tételt, hogy csak a Fiú van benne az evangéliumban; s Szent Pál és nem Harnack állapította meg helyesen, mi az evangélium lényege, mikor a maga apostoli evangélium-hirdetését ebben foglalja össze: Nem véltem én köztetek tudni mást, mint Krisztust és pedig a megfeszítettet. Ebben a gyújtópontban egyesülnek az evangéliumhirdetés sugarai. Amit az evangélium Istenrôl, a Szentháromság rejtett boldog életérôl mond és még inkább amit ezenfelül sejtet, az szinte fogható közelbe, a láthatóság körébe lép Krisztusban: Fülöp, aki engem lát, látja az Atyát, azt az Atyát, akit senki sem ismer, hanem csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja jelenteni. Amikor búcsúzófélben vigasztalja tanítványait: Én kérem az Atyát és más Vigasztalót ád nektek, ez az emberszeretô, az emberi lelkekben lakást készítô Isten a maga Szentháromságában közvetlenül szólal meg: egy beszél és hárman szólnak, az egynek szavában megszólal a három. Istennek gondviselô, megbocsátani kész türelmes emberszeretése Krisztusban emberi közvetlenséggel jelenik meg: Krisztus könyörületes szemével végig tekint az emberiségen, irgalmas szívével megrendül az emberi életsor veszendôségén Lázár sírjánál; Isten irgalma szól Krisztus szavában, mikor szánja a sereget mint pásztor nélkül tévelygô nyájat; és a bűnben roskadó ember számára akkor hajnallik igazán új világ, mikor tulajdon fülével, emberi szóban hallja: Menj békével, meg vannak bocsátva bűneid. Ez azonban még nem minden. Krisztus megjelenése maga az Isten nagy epifaniája, hisz benne Isten testesül meg, s láthatóvá lett, ami öröktôl fogva el volt rejtve, és megföllebbezhetetlen bizonysággal áll az ember elé Istennek bűn- legyôzô végtelen irgalma: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette (lásd 7. értekezés 169. lap). Krisztus egyénisége és élete a nagy szemléleti oktatás: Miképp áll Isten a teremtményei közé, miképp van az, mikor Isten maga vállalja a személy közvetlenségében az emberi életsorsot. Az az igaz Isten-ismeret, mely a prófétáknak reménye és az evangéliumnak tartalma, így teljesedik és virágzik ki Krisztusban. De ugyancsak benne virágzik ki ennek a felsôbb Isten-ismeretnek alanyi gyakorlati visszhangja: az igaz Isten-ismeret szerint kialakított lelkiség. Ô az igazság, az élet kenyere és csillaga; aki ô utána jár, nem jár sötétségben; példát adott, hogy amiképpen ô cselekedett, mi is hasonlóképpen cselekedjünk; és az evangéliumszerű életnek, a valláserkölcsi életnek a tisztult Isten-eszme képére kialakított formája röviden ez: Imitatio Christi. S ezért természetszerűen ô az az anyasejt, melybôl megszületik Isten országa; az ô személye Isten országának tartalma, rendeltetése és építô ereje. Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, azt nekem tettétek; én vagyok a szôlôtô, ti vagytok a szôlôvesszôk; aki énbennem marad, és én ôbenne, az sok gyümölcsöt terem; miképp a szôlôvesszô nem hozhat gyümölcsöt önmagától, ha nem marad a szôlôtôn, azonképpen ti sem, ha énbennem nem maradtok (Jn 15). Ha tehát az evangélium tartalmát igazán híven kifejezô és mégis rövid formulára akarjuk hozni, és a csonkítás és torzítás veszedelmét is gyökeresen el akarjuk kerülni, azt kellene mondanunk: az evangélium lényege -- Krisztus. Így bizonyul az evangélium alapvetô és döntô tájékoztatásnak jelen- és másvilág számára, üdvözítô életprogramnak és életerônek, és voltaképpen ezért [euangelion], jóhír. De itt elénk mered egy végzetes súlyú új kérdés: Megérdemli-e az evangélium igazán ezt a nevet? Igazában jóhírnek csak akkor ismerhetô el, ha mindenki számára az: böser Handel, wo der eine lacht, der andere weint. -- Itt vannak az erôsek és bátrak, a vállalkozók és egészségesek, kik úgy érzik, hogy ide vannak állítva a jelenbe és kultúrmunkában akarják kiélni talentumaikat. Nekik is jóhír-e az evangélium? Nem az a fojtó benyomása marad-e a Hegyi-beszéd olvasójának már az elsô szavaknál, a nyolc boldogság hirdetésénél, hogy ez a tanítás csak az ügyefogyottaknak, gyámoltalanoknak, rokkantaknak, fáradtaknak, bűnösöknek szól, kiknek e világon nincs veszteni és várni valójuk, s azért könnyen belenyugszanak, hogy itt lemondanak küzdelmekrôl és gyôzelmekrôl, és szívesen sandítanak olyan kárpótlás felé, melyre elégséges jogcím a nyomorúság és egyéni ügyefogyottság. A Hegyi- beszéd, úgy tetszik, burkoltan, sôt kifejezetten is félretolja vagy semmibe veszi mindazt, ami az utolsó századok emberének a legjelentôsebb és legdrágább: tudomány és művészet, munka és haladás, haza és nemzetközi vonatkozások, állam és jólét. Akik erôt éreznek, miként Sienkievicz Quo vadis-ában Ursus, megfogni a bikát a szarvánál és azt leteperni, és az arénán vértanúság helyett a kultúra büszke palotáját emelni, mindezek nem járnak-e úgy, mint Ézsau Jákobbal, aki minden áldását a szelíd, gyenge, lemondó Jákobra halmozta, a robusztus, harcias, férfias Ézsaunak meg semmi sem jutott belôle? Tudjuk, hogy ez a kérdés egy százada élénken foglalkoztatja a kultúrbölcselôket és igen eltérô megítélésben részesült. Schopenhauer, Tolsztoj megtapsolják az evangéliumnak realizmusát, illetve pesszimizmusát, mely szerintük egyedüli valós kifejezése és meglátása az emberi létnek és sorsnak; Nietzsche és a törtetôk megvetéssel félretolják, mint a kisemmizettek élni-akarásának himnuszát, mint a gyöngeségnek és értéktelenségnek mesterséges fönntartását, mint az életre nem-érdemesnek minden áron életbentartását, mint a nyomorúságnak mesterséges alátámasztását és kitenyésztését. A valóság pedig az, hogy 1. Az evangelium éppen azáltal bizonyul jóhírnek, és pedig a legegyetemesebb értelemben, mindenki számára való jóhírnek, mert a szegényeket, kifosztottakat, bűnösöket, gyöngéket állítja gondja, figyelme, biztatása és reménye középpontjába -- mert alapjában mindnyájan azok vagyunk. Mindnyájan annak az országnak vagyunk polgárai, melynek uralkodó csillaga az enyészet és halál. Aki ma erôs és egészséges, aki életkedvtôl duzzad és naiv magabízásában magának követeli a világot, holnap már hervadás fia lehet, és reászorulhat mindenestül arra az irgalomra, melyet tegnap még a gyöngeség mesterséges kitenyésztésének minôsített, mint ez éppen Nietzschével betű szerint megtörtént. Mindenki számára elkövetkezik az idô, mikor a fáradtak, elnyűttek, csalódottak, szegények sorába kerül: és nem volna jóhír az evangélium, ha éppen akkor nem volna számára mondanivalója és adnivalója, mikor e világ már kifogyott a bölcsességbôl, sôt a szóból. Persze bölcsesség és becsületesség kívánja, hogy erre mindenki idejében ráeszméljen, és addig gondoskodjék olajról mécsese számára, míg nem késô. Régi bölcsesség: a bôség napjaiban gondoskodni a szűk esztendôk számára; különben eljönnek és készületlenül találnak; aki idejében nem tanulta meg az evangélium nyelvét, a nyomorúság idejében talán már nem érti és nem hallja. 2. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy az evangéliumnak, az Isten országának nincs mondanivalója, nincs föladata és munkatere a dolgozni akaró és tudó erôsek számára; hogy az evangélium azért, mert ez élet hamupipôkéinek szól, ingyenélôket és lepénylesôket akar nevelni. Ellenkezôleg! A mennyország erôszakot szenved és az erôszakosak ragadják el azt. Istent lélekben és igazságban kell imádni, tökéletességben hozzá kell hasonulni; ez állandó föladat, mely minden erônek teljes megfeszítését követeli, amint az Üdvözítô megerôsíti az ószövetségbôl: Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és minden erôdbôl. Aki itten talentumait nem forgatja, mint a példabeszéd haszontalan szolgája, annak itt nincs helye; és a világosság fiainak is kell hallani az Üdvözítô ajkáról a kultúrprogramot jelentô szemrehányást: A világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Az Isten igazsága a bensôségnek, szeretetnek, áldozatnak, a tisztult Isten-eszmének lépésrôl-lépésre hódító uralma; mustármag, melynek világot ölelô fává kell fejlôdnie. Mennyi munkát jelent ez egyénileg és társadalmilag; milyen mérhetetlen térségek nyílnak itt a legerôteljesebb vállalkozókedvnek, tehetségnek és haladásnak! 3. Ami pedig a szó szoros értelmében vett kultúrmunkát és haladást jelenti tudományban, művészetben, társadalmi szervezkedésben, nemzeti és nemzetközi érvényesülésben, jólétben és finomodásban, bizonyos, hogy a) az evangélium mindezzel szemben nem foglal ellenséges állást. Ha nincs is külön áldása a számára, semmi esetre sincsen átka. Hiszen mindezt egyszerűen mint adottságot veszi és ezen belül helyezkedik el: Adjátok meg, ami a császáré a császárnak (állami és politikai ideálok); míg az erôs fegyveres ôrzi házát, békében van, amit bír (katonai ambíciók). Sôt amikor b) Isten országának hasonlatait látja bennük, mikor Isten országát sáfárhoz, talentumforgatáshoz, pénzváltókhoz, kincskeresôkhöz, királyi emberhez hasonlítja, pozitív értékeket ismer el bennük, olyasvalamit lát rajtuk, ami belsôleg rokon Isten országával. Azonban c) élesen állást foglal a liberális és a belôle sarjadó szocialista-kommunista kultúreszmény ellen, mely anyagi, földi jólétben látja a jólét elsô, sôt egyetlen formáját, s kultúrmunkában, vagyontermelésben, tudományban, technikában, életfinomításban az élet egyetlen föladatát és egyetlen értelmét. Mindezzel szemben az evangélium megvesztegethetetlen következetességgel fölállítja az emberi célok és föladatok értékhierarchiáját: Keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát, a többi majd hozzáadatik nektek; Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja. Aztán pedig kérlelhetetlen realizmussal arra utal, hogy ezek a kultúrjavak csalókák és bizonytalanok az egyesek és népek számára, hogy tehát végzetesen megjárja, aki ezekre teszi föl életét és reményét. ,,A világ csak híd, mondja egy nem túlságosan régen talált agraphon (= az evangéliumokban föl nem jegyzett krisztusi szó); menj át rajta, de ne építsd rá házadat.'' Az evangélium tehát a kellô distanciában tartja a lelket mindezekkel a javakkal szemben, s mindegyiket beilleszti a maga helyére a törekvések és föladatok rendjében, és éppen ezáltal páratlanul megtermékenyítette az értük való munkálkodást. A nyugati kultúra legmaradandóbb indításai, céljai és teljesítményei lényegesen a kereszténységbôl táplálkoznak, mint egy Dubois-Reymond is elismerte a modern természettudományra nézve: egyedül a kereszténység finomította ki azt a munkalelkiismeretet, azt a tárgyi igazságszomjat és áldozatosságot, melyek nélkül a természettudománynak Galilei és Newton óta történt példátlan föllendülése teljességgel érthetetlen volna. S ugyanezt kell mondani a többi igazi nagy nyugati kultúrértékrôl is. Épp ezért az evangélium annyiban is igazi jóhír, egyetemes, mindenkinek szóló jóhír, mert minden idônek szól. Az elôretörtetô nemzedékeket meg tudja óvni a kalandos és meddô kísérletezésektôl, mert megföllebbezhetetlen határozottsággal megmondja nekik: aki nem gyűjt énvelem, szétszór, s állandóan és energikusan azokat a javakat állítja oda reményei, vágyai és törekvései homlokterébe, melyek egyedül képesek kielégíteni az ember legmélyebb igényeit. Fiatal embernek ez a világ és élet a föladataival és javaival, a kultúra a káprázatával még úgy tűnhetik föl, mint egyedüli és elégséges életcél és tartalom. De az idôsebb ember és haladottabb nemzedékek, ha igazán lelkiéletre tettek szert, rájönnek, hogy ezt a lelkiséget, az egyedül igazi emberséget nem gazdagítja és nem lendíti az ún. kultúra. Aki emberségében igazán gyarapodni és gazdagodni akar, annak mindig azokból a forrásokból kell meríteni, melyekhez ôsei is jártak, annak otthonossá kell válnia Isten országában. Megvalósulhatnak a jövô századok legmerészebb regényeinek legmerészebb álmai, jöhetnek a gôz és villany századai után, nem bánom én, az elektron vagy éter századai, és testet ölthetnek az alkimisták leglehetetlenebb fantazmái: mindig kell majd az embernek dal, melyet elénekelhet gyermekei bölcsôje fölött, koszorú atyái sírjára, szó, mely könnyet szárít és mosolyt fakaszt, kéz, mely ráncot simít és imádságra kulcsolódik. Akkor is kell majd enyészetet és halált gyôzni, akkor is kell igazi nemes szeretet, melyet adni és kapni ennek az életnek egyetlen értelme; s mindezt akkor sem lehet majd szôni éterbôl és atomerôkbôl, amint most sem lehet kicsiholni gôzbôl és elektromosságból; azt akkor sem lehet majd máshonnan venni, mint Annak bôségébôl, ki az igazság és kegyelem és szeretet teljességét hozta meg e világnak. Az örök élet igéi nála vannak; kihez mennénk máshoz? Épp ezért annak a keresztény reformnak törekvései, melyrôl liberális protestáns részen vagy félszázadja annyit beszélnek, eleve hibás irányban indulnak, mikor azt hirdetik, hogy Krisztus személyéhez kell igazodni, de evangéliumát az egyéni és korízlés szerint meg lehet rostálni. Nem; ég és föld elmúlnak, de az ô igéi el nem múlnak; és homokra épül minden, ami nem ezeknek az örök igéknek erejére épül. II. Hogyan tanított Krisztus? Az evangélium tartalmával lépést tart tanításának formája. Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember, hajtogatták mindjárt elsô hallgatói. Lehetetlen rövid formulába foglalni azt, amit közvetlen élethatásban meg kell itt érezni. Mindazáltal lehet is, kell is megmutatni azokat a szempontokat, melyek az Úr Krisztus tanításának páratlanságát jellemzik. Ha azt mondom: Krisztus páratlan tekintéllyel, életszerűséggel és erôvel tanított, megjelöltem azokat a hullámgyűrűket, melyeket az ô tanítósága vetett. 1. Krisztust a táborhegyi theofania úgy mutatja be, mint az emberiség egyetlen tanítóját: Ez az én szerelmes fiam, ôt hallgassátok! És ô maga határtalan alázata ellenére ebben a pontban döbbenetes önérzettel és határozottsággal szól: Ti ne hívassátok magatokat rabbiknak; mert egy a ti tanítótok; mestereknek se hívassátok magatokat; mert egy a ti mestertek, a Krisztus (Mt 23). Ti engem mesternek ([ho didaskalos] = az egyetlen mester) és úrnak hívtok; és jól mondjátok, mert az vagyok (Jn 13,13). Az egyetlen tekintélyt megadja Krisztusnak az ô páratlan illetékessége: ô és egyedül ô tudja egész terjedelmében és mélységében mindazt, amit tanít. Mint ember járta az emberi életsor és lélek minden mélységét. Ô, és csak ô, igazán leszállt az ,,anyák országába'', le egészen ama titkos kútfôkig, ahol az embersors döntô erôi és csirái fogantatnak és születnek. Nyilvános tevékenysége, kínszenvedése és kereszthalála, az emberi nyomorúsággal és szenvedéssel együttérzô szeretô szíve és az összemberiség vívódásait és hivatottságait magába ölelô lelke hasonlíthatatlanul mélyebb közvetlen betekintést biztosított neki, mint a legzseniálisabb emberismerô embernek, mert senki abban a mértékben nem rendelkezett az emberismeret varázskulcsával: az önzetlen, magafeledô, áldozatos szeretettel (lásd 120. lap). De járt ô és egyedül ô azokban a magasságokban is, ahol egyedül nyílnak meg az embersors és hivatás titkának zárai és a létnek csírái: embersége a személyes egységnél fogva állandóan ott idôz az éntudat egységében az örök Isten örök verôfényében. Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén vagyon, ô jelenté ki (Jn 1,18). Ezért, mikor Istenrôl, az ember Isten-szolgálatáról, rendeltetésérôl, életkérdések megoldásáról, Isten országáról van szó, Krisztus úgy beszél, mint aki látott, és azt mondja el, amit látott; míg mások, kiket az emberiség tanítóinak mondanak, csak dadognak. Ennek a látó tudásnak és megélt biztonságnak hangja szól Krisztus minden szavából. S ezt megérzi és zaklatott lelke váltságaként öleli, aki a kétkedésnek, bizonytalanságnak, tapogatódzásnak poklait járta. Aki keresztülment a kételynek, skrupulusoknak és féligazságoknak kínjain, akinek legföljebb Hume imádsága jött ajkára szorongása óráiban: Isten, ha vagy, segíts, ha tudsz, az megérti Descartes-ot a nagy rendszeres kételkedôt, hogy lorettói zarándoklatra tett fogadalmat, ha kétkedései tengerérôl beevez a bizonyosság kikötôjébe; az irigységgel áll erôs korok világmozgató hitének művei elôtt, mint Heine az antwerpeni dóm elôtt: Azoknak voltak dogmáik, nekünk csak nézeteink vannak, és nézetekkel nem lehet dómokat építeni. Mindezek a tapogatódzók és útban levôk évezredek óta és a még eljövendô idôkben végleges föllélekzéssel ráhagyatkoznak Krisztus szavára és kihallják belôle a változhatatlan, föltétlen igazság akcentusát, és boldogoknak vallják magukat, hogy végre meggyôzôdésük házát sziklatalajra építették, miután addig váltig kísérleteztek a futóhomokon. 2. Ez a szuverénül biztos és föltétlen tekintély jellegű tanítás a természetszerűség ellenállhatatlan hódító varázsával szól az életérzékében még egészen meg nem rokkant, igazságra szomjas lelkekhez. Akiben maradt egy kis valóság- és életérzék, az Krisztus tanításán megérzi az alkotó psziché páthoszát, mely titkos erôvel vonz és ragad magával. Krisztus nem másoktól vett és keserves verejtékezéssel úgy ahogy magáévá tett nézeteket hirdet, hanem amit látott, azt beszéli, és amit élt, azt hirdeti. Régi pszichológiai igazság, hogy az ember a saját gondolatait, melyeket az ihlet szerencsés perceiben fogant, és melyek mint életalakító eszmék égnek lelkében, saját szenvedelmes szerelme tűzével izzítja át, és ezek viszont fölhevítik lelkét, nekipezsdítik kifejezô páthoszát, színt adnak képzeletének, szárnyat kombinációjának, lendületet szavának. A föltaláló meg nem tévesztve és el nem fáradva, csalódások és értetlenségek közepett képviseli ,,opportune, importune'' a maga gondolatait, és ezért, ha igazán egyéniség, a történet tanúsága szerint mindig tud híveket szerezni Columbustól egészen Hans Hörbigerig. Ez az alkotó, föltaláló páthosz, melynek az emberi szellem- történet annyi vigasztaló jelenségét köszönheti, de egyúttal annyi tragikus momentumát is, eszményi tisztasággal és erôvel árad Krisztusból. Hisz, amit ô tanít: az egész evangélium az ô elgondolása; a szeretetében teremtô és gondviselô irgalmában segítô Isten itt az ember embervoltának teljes résztvevô ismeretében gondol el egy teljesen az emberre szabott és egészen isteni életrendet úgy, amint csak a végtelen Bölcsesség tud elgondolni: a szükség és szabadság, kötelesség és hajlam, egyéni akarások meg eszmények és közösségi célok szabad játékában és harmóniájában. Lehetséges-e, hogy ennek a szeretô bölcs elgondolásnak melege ne ömöljön el minden szaván, ennek a szent foganásnak tüze és sodró ereje ne ragadja magával a hirdetôt és hallgatót egyaránt? ,,Nemde szívünk gerjedez vala bennünk, amint szólott az úton?'' (Lk 24,32). Az élet tövén fakadó élet -- ez az evangélium ereje. A forma, melyben megjelenik, csak ennek a belsô életlüktetésnek megfelelô kifejezése, a fakadó életnek fakadó virága, a rejtett szent tűznek apokaliptikus serpenyôje, mely azt magas hôfokán megtartja és gyújt vele, ahová szórja parazsát. Krisztus tanításának magja erô és formája erô, minthogy az ô egyéniségén és életén szűrôdik át. Régi bölcsesség, hogy a leghatásosabb tanító szó a tettnek szava. S Krisztus így tanított, amint az Apostolok Cselekedetei utolérhetetlen lapidárissággal mondják: Kezdett tenni és tanítani. Az evangélium gondolatai, mielôtt a megfogalmazásnak sápadt köntösébe öltöznének, az életnek, a tettnek és egyéniségnek pünkösdi tüzében gyulladnak ki. Krisztus elôbb van, elôbb él és tesz, s aztán tanít. Szava ezért nem vértelen árnyék, mint a klasszikus Orcus megidézett lelkei (Od. 9); azoknak nem kell elôbb az életnek és áldozatnak piros vérébôl inniok, hogy megelevenedjenek; azok már abból a vérbôl születnek és ezzel az eltörülhetetlen anyajeggyel indulnak utukra hitet, reményt, életet gyújtani. Csoda-e, ha külsôleg is, mondjuk, irodalmi formájában is az evangélium az élet minden hangján szól és minden színében szikrázik? Az Üdvözítô ajkán a nap és csillagok, föld és tenger a világátfogó és átalakító nagy gondolatoknak tükrei és szócsövei. De még csodálatosabb, hogy a hétköznapi dolgok, az özvegyasszony mécsese és garasa, a háziasszony kovásza és a gondos gazda bora, szôlôtô és fügefa, fű és virág, verebek a háztetôn és sípoló, ugrándozó gyerekek az utcán, az alkony bíbora és a ringó vetés sápadt színe mind a legmélyebb titkoknak válnak hírnökeivé. De ugyan ki vállalkozik majd az evangélium irodalmi kiválóságának jellemzésére? Ami gyöngéd rózsaszínt és illatot a legszűziesebb költészet lehel, ami világosat, csattanósat, szemléletest termett a legtökéletesebb tanítóművészet, ami fölrázót és heroikust alkotott a drámai költészet, mind elhalványul az evangélium bűvös szava mellett. Igen, szó, és nem írás! Az Üdvözítô abban is páratlan tanító, hogy tudatosan nem írt. Egyszer írt az evangélium tanúsága szerint, akkor is homokra; hanem az élô szót tette gondolatai eszközévé, azt a szót, mely ,,eleven és hathatós, áthatóbb minden kétélű kardnál és beható az elme és lélek, az ízek és velôk eloszlásáig'' (Zsid 4,12). S utóbb sem írásra bízta jóhírének sorsát, hanem élô és éltetô tanítószervezetet alkotott a számára (lásd 9. értekezés). A protestantizmusnak viszont végzete a ,,papiros'' Krisztus. Magyar fölfogás szerint a papiros türelmes. S csakugyan, mit csinált a protestantizmus a ,,papiros''-sal, melynek valaha védelmére indult! Kaptunk belôle ízelítôt az elsô értekezésben! Hogy mi az evangélium merôben irodalmilag nézve, -- ez a téma még koránt sincsen kimerítôen földolgozva -- az villámszerűen megvilágosodik, ha egybevetjük az utánzatokkal. Egy Nietzschének, aki kétségtelenül a német nyelvnek és írásnak egyik legkiválóbb művésze, Zarathustrája pl. kínos fölfúttként hat az evangélium mellett, és ezt a hatást még kínosabbá teszi az utánzásnak rosszul leplezett szándéka. Ki is merheti utánozni azt az elôadást, hol a gazdagság döbbenetes egyszerűséggel, a színesség szűzi tisztasággal a közelség végtelen fölséggel, az átlátszóság feneketlen mélységgel egyesül? Így csak egy szól még -- annak számára, akinek megadatott meghallani szavát: a természet. Bizonyos, hogy soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember. Minden mondása, mint lángjegy, beleég az emlékezetbe, képzeletbe, érdeklôdésbe. Aki egyszer találkozott ez igék valamelyikével, többé nem szabadulhat tôle. Sajátos és szent egy megtapadás (perszeveráció) ez, nem a pszichológiának, hanem az Isten országa biológiájának való tanulmány! 3. Ez a megállapítás már bele is vitt a harmadik régióba, mely Krisztus tanítóságának páratlan kiválóságát van hívatva méltatni: Soha ember olyan erôvel nem szólott, mint Krisztus. Hiszen ennek az erônek egyik tényezôje éppen az az életszerűség, melynek néhány mozzanatát az imént kiemeltük. De ez nem elég. Bizonyos, hogy a szellem világában minden erônek személy a forrása és letéteményese. Az eszmék és gondolatok, a legragyogóbbak is és legigazabbak is, hideg csillagfénnyel néznek le [topos noetos]-ukból az ámuló és lelkesülô halandóra. Hódító, átütô, világalakító és mozgató erejük csak akkor lesz, ha személy áll mögéjük. A személyiség az a titokzatos fókusz, melyben fölgyűlnek és megduzzadnak az ideális szempontok, eszmék, gondolatok, célok, amelybôl kiindulnak azok az erôsugarak és erônyalábok, melyek eszmék szerint alakítják a világot. Annak a tanításnak van sodró ereje, melyben benne duzzad és feszül egy nagy egyéniségnek koncentráltsága és energiája. Kétszeresen igaz ez, mikor a legnehezebb emberi föladatok elgondolásáról és igazáról van szó. A nagy vallási föladatok csak akkor kerülnek számunkra is járható útra, ha nagy egyéniségek megoldották a maguk számára, s így szemléletes közelségbe hozzák és az együttérzés erôszálait sugározzák ki magukból. Innen az evangélium szavának belsô ereje, melyet a régi protestánsok megéreztek, de túloztak és eltorzítottak, mikor magánsugalmazásról, az evangélium olvasásakor az olvasóban kigyulladó belsô világosságról beszéltek. Itt átjárja egymást szó és személy, tanítás és tanító; de mit mondok -- itt szó és személy azonos! Hisz az evangéliumban maga az Ige hangzik föl, az az örök Szó, melyben az örökkévalóság titokzatos hallgatagságában az Atya belemondja a Szeretet lángözönének erejével, Szentlélekkel a maga mindent átfogó és kimondó, mindent alkotó örök gondolatát. Ez az Ige Istennél volt; mi több: Isten volt, és Isten létére emberré lett és láttuk az ô dicsôségét, mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, és bôségébôl mindnyájan merítettünk. Még egyet: Akit hivatás vagy szükség csak átmenetileg is katedrára állított, csakhamar kénytelen inni a tanítás tragikumának poharából. Az a velôt emésztô türelem és szeretet fogyasztó, elcsüggesztô harc értelmetlenség, szellemi tunyaság és kötöttség ellen -- Krisztust is megsuhintotta a szárnya széle: Ó értelmetlen nemzedék, meddig tűrlek még benneteket! De neki és egyedül neki kezében volt az a varázskulcs, mely az értelmetlenség, kötöttség, butaság, laposság kapuját meg tudja nyitni; neve kegyelem: Aki követi az én beszédemet, annak maga a Lélek tesz bizonyságot, hogy igaz az én beszédem. Nagy titok, de nagy valóság: Akik nap-nap mellett hallották Krisztust; de nem hallgatták meg, farizeusok és vének, írástudók és fôpapok azért nem hallgatták meg, mert nem voltak híva; nem vonzotta ôket az Atya, nem voltak az övéi közül. Viszont ahová ennek a léleknyitogató varázskulcsnak, a kegyelemnek egy sugara esett, ott lelkek nyíltak, értés fakadt és nyomán erô, kedv és kitartás, belátás, világosság és készséges elfogadás. ,,Nemde gerjedez vala szívünk'', az emmausi tanítványoknak ez a tapasztalata megállandósult a századok folyamán és gyöngítetlen erôvel belenyúl a mába. Így természetesen csak az tud tanítani, aki az emberi szív és elme minden zugát ismeri; és ki ismerhetné úgy, mint aki alkotta, és aki hatalmában tartja, aki a tanítással együtt világosságot ád, az élet igéjével együtt az élet erejét? Ezért történt, hogy az egyszerű nép is nyomban megérezte: Ez úgy tanít, mint aki hatalommal bír, és nem úgy, mint az ô írástudóik és a farizeusok. Mindebbôl kínálkozik a következtetés: Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember. Igen, de ez az ember a történet tanúsága szerint írást nem tanult, a legegyszerűbb körülmények között élt egy egészen egyszerű nép közepett, távol a nagy kultúrcentrumoktól és tudós fórumoktól. És alig élt harminc esztendôt; tehát nem nyílhatott meg elôtte a leghatásosabb és leggazdagabb iskola, az élet iskolája sem. És mégis tanítása tele van ennek az életnek utolérhetetlen ismeretével, olyan bölcsességgel, melybôl évezredek tapasztalata szól, oly egyetemességgel, mely a korhoz, nemzethez, géniuszhoz kötöttség semmi nyomát nem hordja, oly teljességgel és biztonsággal, melyet akármilyen emberi tanításban hiába keresünk, és az életnek oly polaritásaival (egyszerűség és gazdagság, mélység és átlátszóság, egyszerűség és erô, közvetlenség és leszűrtség), hogy mindez már mint merôben objektív jelenség is meghaladja mindazt, amire irodalomtörténeti tapasztalat szerint ember képes; s ha meggondoljuk, hogy mindez egy alig harmincéves, egészen egyszerű körülmények között élô, a kortársak tanúsága szerint semmiféle tudományos képzésben nem részesült ember műve, elutasíthatatlan a következtetés: Ebbôl az emberbôl Isten beszél. De ha most ôt magát sürgetjük és tôle magától kérdezzük: kinek erejében szól és tanít, ez az Istentôl eredô tanítás hogyan kerül hozzánk az ô ajkán keresztül, nem hagy kétségben a felelettel. Már a Hegyi-beszédben megüt egy szokatlan hangot: Hallottátok, hogy mondatott a régieknek; én pedig mondom nektek. Ez a próféták világának végét jelenti. Ôk mindig így beszéltek: Halljad, Izrael, ezt mondja az Úr; s íme itt megszólal maga ez az Úr: Én mondom nektek. Ez a történet sora: sokszor és sokféleképpen szólott Isten hajdan az atyákhoz a próféták által, utoljára pedig egyszülött Fia által... Nem volna teljes Krisztus tanítóságának méltatása, ha szemébe nem néznénk annak a kérdésnek, melyet az újabb szabad Krisztus-kutatás minduntalan fölvet, és jobbára negatív módon old meg: Mi az új a Krisztus evangéliumában? Sôt, van-e egyáltalán új benne? Azt mondják ezek a vallás-összehasonlítók: Az evangélium valláserkölcsi tartalma, vallási gondolatai nem emelkednek föléje annak, amit a tisztultabb pogányoknál olvasunk; egy Lao-tsze, Epictetus, Seneca stb. legszerencsésebb óráinak gondolatai bátran az evangélium gondolati tartalma mellé állíthatók. Ezzel szemben persze lehetne arra utalni, hogy ebben a feleletben teljes erôvel jelentkezik az újság megállapításának ôsi ellensége, a megszokottság. A kereszténység, nevezetesen az evangélium, annyira áthatja minden műveltségi tartalmunkat, annyira megszokottá és természetessé vált, ami valaha megigézett és fölfigyelésre kényszerített egy világot, hogy ma könnyen hajlandók vagyunk mindezt természeti emberi közkincsnek tekinteni. Már Tertullianus megtette ezt a mély és termékeny megállapítást: Anima naturaliter christiana. A kereszténység az emberi lélek legtermészetesebb megmozdulásainak teljesedése, kezdeményezéseinek, veleszületett legnemesebb igényeinek kielégítése. Ha most mindezt abban a testhez álló fogalmazásban olvassuk az evangéliumban, az a hiedelmünk támad: lehetetlen mindezt másképpen elgondolni és elmondani; s lehetetlen, hogy mindezt nagy gondolkodók maguktól így ne gondolják és mondják el. De a mélyebben járó és a megszokottság porát lerázó elme számára épp ez az újságnak és páratlanságnak legbeszédesebb kritériuma. A legnagyobb műalkotásokat jellemzi, hogy a magátólértôdôség benyomását teszik -- az a derék táblabíró a múlt század közepén Arany Toldiját igen szépnek találta ugyan, de úgy gondolta, hogy ha kissé megfeszítené erejét, olyanfélét ô is tudna csinálni. Hogy az elsô megalkotás éppen a legegyszerűbbeknek látszó életbölcsességi tanításoknál mennyi eredetiséget és igazi alkotóerôt kíván, azt csattanósan igazolja annak az amerikai egyetemi hallgatónak az esete, aki a Példabeszédek könyvének tárgyalásánál a tanár elôtt kijelentette, hogy ô azokat a mondásokat nem találta valami különös bölcsesség kifejezésének és talán ô is tudna ilyent csinálni. A tanár erre szárazon csak annyit mondott: Hozzon holnapra kettôt. Az ifjú nekiállott elôször maga, aztán barátaival együtt, és egyetlen banális közmondásszerű mondást sem tudott elôteremteni. Mikor érdemlegesen a végére akarunk járni ennek a kérdésnek: mi az új egy szellemi műben, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szempontot sem, hogy az újság itt elsôsorban nem is tartalmon, illetve a tartalmi elemeken fordul. Arany János kimutatta, hogy ha az elbeszélô költészetnek tartalmát vesszük, a világirodalom elbeszélô művei mind négy-öt alaptípusra vezethetôk vissza. És mégis mennyi újság és eredetiség van a nagy géniuszok alkotásaiban! Hiába mutatják ki, hogy Shakespeare drámáinak tartalma az utolsó epizódig megtalálható a korabeli elbeszélésgyűjteményekben; mégis ezek az alkotó géniusz örökké új remekei, míg a források csak -- krónikák. S az újságnak ez a jegye mindenesetre megvan az evangéliumokon is: Ha egy-egy elemét ki is lehet mutatni az ószövetségben, melyet egyébként nem fölbontani jött Krisztus, hanem teljesíteni, mégis új az egész. Új mindenekelôtt abban, hogy Krisztus föltétlen biztonsággal megmutatja az értékek és eszmék hierarchiáját. Ami másutt az ószövetségben, filozófiákban, vallásokban, irodalmakban meghúzódik valahol a periférián, itt értéke szerint a centrumba kerül, vagy fordítva. Minden kérlelhetetlenül a maga helyére van utalva. Így új az evangéliumban az a központosítás, melyrôl fönt (135. lap) szóltunk: Isten és ember, Isten országa és Krisztus. S új az a következetesség, mellyel az uralkodó szempontnak minden alá van rendelve, az a félelmes következetesség, mely elénk döbben és megremegtet már a Hegyi- beszédben: Keressétek elôször az Isten országát... Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja; ha megbotránkoztat a kezed vagy szemed, vágd el; aki jobban szereti atyját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Ez az az ellenszer, mely az evangélium komoly követôit egyszersmindenkorra beoltja a mélyebb vallásosság legveszedelmesebb immanens ellensége ellen, a külsôségnek és elôírásoknak labirintusába veszô talmudizmus ellen. De csak a rövidlátás, illetve a dolgok lényegét elpárologtató liberális evangélium-kritika állíthatja, hogy az evangéliumban tartalmilag nincsen semmi újság. Mintha a hittitkok, nevezetesen a Szentháromság, megtestesülés, szentségek, kegyelem titka, a kegyelmi és másvilági élet, a nagy keresztény paradoxon, mely már a nyolc boldogság tanából oly élesen vágódik ki, leszűrhetô volna a hellenizmusból vagy orientalizmusból vagy a vallási zseni panaceájából! Új azonban az evangéliumban mindenekfölött maga Krisztus: az egy igaz világfölötti Isten, aki hozzánk hasonló emberré lett; és igaz ember, aki az igaz Isten személyes életközösségébe emelkedik; maga a Teremtô teremtményei közepett, Isten mint a teremtmény életének elôképe és útmutatója, és ezzel az élet égetô kérdéseinek abszolút megoldása, nemcsak mint eszme, hanem mint valósító erô is. Így ragyog föl új színben a régi erkölcsi elôírás: Új parancsolatot adtam nektek, hogy szeressétek egymást. Ez az evangélium igazi lényege, és ez mint új tartalom és élet szállott le a tikkadt és ámuló világra. Aki pedig a megszokottság szürke hályogát leveti, az ma is az elsô nemzedék ámulatával hallja az evangélium szavát, az annak az elsô nemzedéknek megdöbbenésével rendül meg és a szent nyugtalanság fullánkjával szívében jár, mint Remete Szent Antal vagy késôbb Szent Ferenc, míg ennek a titkos fullánknak meggyűlt nedvei egyéniségében életcsodává nem szövôdnek, mely messzehallhatóan megmondja aztán a nyárspolgárnak is, hogy igenis, itt új világ alakult; ami el volt rejtve világ kezdetétôl, itt nyilvánvalóvá lett. Kell-e ezután kérdeni: Jóhír-e Krisztusnak ez a tanító kiválósága? Nem tudjuk-e mindnyájan tulajdon keserves tapasztalásból, mennyire baj, ha az ember sötétben tapogatózik épp a legjelentôsebb kérdésekben; és milyen áldás, ha a keresés, kétkedés, bizonytalanság hosszú éjtszakája után végre hajnalodik? Nem nyögjük-e a társadalmi és a közéletben a ,,nyolcadik fôbűnt'' (Simor), a butaságot, az értelmi kötöttséget az egész vonalon? Lesz-e nagyobb jótevôje ennek az értelmetlenségbe és szellemi restségbe nyűgözött világnak, mint aki föloldja lelkérôl az ördögnek ezt a szégyenletes kötelékét? Ha a történelemben és a jelenben nem is a népek ösztönös tapogatózásainak, a vak szenvedélyek és önzések ütközéseinek végeláthatatlan sorát nézzük, hanem ami az emberi bölcsességnek műve: a gondolkodók, filozófusok, vallások rendszereit és egymásutánját -- a tévedéseknek micsoda nem vígjátéka, hanem megrendítô tragédiája tárul elénk! Ma is az Egyházon kívül mennyi az értelmetlenség, látninemakarás, szándékos butítás, mondjuk csak a házassági, nemzetiségi, gazdasági kérdésben, és micsoda elemi tájékozatlanság és naiv, sokszor megrendítôen sötét nemtudás a nagy emberi alapkérdésekben, a honnan, miért, hová nagy kérdéseiben! Itt bizonyul elsôsorban megváltónak az a Krisztus, aki teljes illetékességgel behatol ebbe a sötétségbe és miként föltámadásával, a hosszú éjtszakára meghozza a húsvét hajnalát. Ami vágy és hála köszönti itt ôt a tévelygô ember részérôl, azt megható módon fejezi ki az az ôsz angol nemes: Mikor az angol térítô, Paulus Kenti Szent Ágostonnak egy munkatársa hirdeti az evangéliumot és a király fölszólítja nemeseit, hogy fogadják el, az öreg harcos azt mondja: Úgy fest elôttem az emberélet, ó király, mintha veréb repül végig a termen, mikor télvíz idején ott ülsz a vacsoránál, meleg tűz lobog a kandallóban és kint jeges hóförgeteg dúl. A veréb berepül az egyik ajtón, néhány percig ott idôz a kandalló tüzének melegében és fényében, és aztán ki a másik ajtón és belevész az éjtszakába, melybôl jött. Így idôz egy pillanatra az ember az élet melegében és fényében; de mi van elôtte, mi utána, nem tudjuk. Ha ez az új tanítás valami biztosat mond nekünk errôl, gyerünk, kövessük! ======================================================================== 7. Krisztus az örök fôpap Tu es sacerdos in aeternum. (Zsolt 109) Húszéves korában az ember racionalista. Bízik az elme és a dialektika mindenhatóságában, és éppen ezért, ha jobb lélek lakik benne, hajlandó Krisztusban is megbecsülni a tanítót. Harmincéves korában -- mindig az ember életútjának átlagállomásairól szólok -- jô a megemberesedés, a teljesedés vágya, és akkor sokan rátalálnak Krisztusra, a nagy átalakítóra és királyra. S csak az élet felén túl, úgy negyvenéves kora körül és még késôbb ébred az ember a tulajdon megélés megrázó erejével bűntudatra; és akkor kezdi lelke legmélyébôl áhítani és érteni Krisztusban a megváltót. Mindez azonban csíraszerűen már éled a tizenötéves kortól kezdve, és ezért amikor a belsô ütközések, problémák és válságok elôször alig hallhatóan kopogtatnak, legalább sejtésszerűen kezdi keresni és megbecsülni Krisztust, a papot. S ez ennek az értekezésünknek tárgya: Krisztus papságának ténye és legkiválóbb papi műve, a megváltás. I. Krisztus papsága. Mikor papi méltóságról van szó, sok fölületes gúnyolódás és ressentiment dacára még a mának frivol gyermeke is ösztönszerűen a legnagyobb emberi méltóság elôtt hajol meg, sokszor elégiás, fájó tisztelettel; önkénytelenül érzi, hogy a papságban az emberméltóság legtiszteletreméltóbb virága feslik ki. Megjelennek a révedezô tekintet elôtt igézetes látomások: a druida, aki a téli napforduló éjfelén aranysarlójával járja az ôserdôt és leszedi vele a fagyöngyöt, az életnek és reménynek titkos szimbólumát; a táltos, ki a hajnalpírban fölcsillanó hegytetôn áldozza a fehér lovat; az ószövetség fôpapja, aki az engesztelés napján remegô kézzel félrevonja a sechina-rejtô szent függönyt -- ez egyszer az évben -- és az aranyfüstölôvel kilépve a várakozó nép elé engesztelést és biztatást hoz neki; a misézô pap a gót templom reggeli félhomályában, körültérdelik a hívek, mind abban a szent meggyôzôdésben, hogy meleg lehelô szavára a Golgota áldozata gyulladt ki titokzatos módon az oltáron... Dehát nekünk nem látomások és hangulatok kellenek most, hanem fogalmak és tiszta látások; s kérdezzük: mi a papság fogalma? A papságot fogalmilag három mozzanat jellemzi. A pap mindenekelôtt közvetítô. Ott áll ô Isten és az emberek között, hívatva arra, hogy az embereket, Istenkeresô vágyaikat Isten elé vigye, és Isten segítségét, kegyét, erejét lehozza az emberek számára. Atlasz ô, aki vállán hordozza az eget, Isten kegyelmeinek egét, hogy nyugodtan tudjon élni alatta az az ember aki, hiába, már úgy van alkotva, hogy kell neki ég és nap és csillagok. Ezzel az elhelyezkedéssel adva van a papi tevékenységnek is kettôs iránya és jellege. Nem más ez, mint amit a mélynézésű görög bölcs, Herakleitos csodálatos sejtéssel megállapított. Szerinte kettôs útja, kettôs áramlása van mindannak, ami történik: az egyik alulról fölfelé száll, [hodos ano]; a másik felülrôl lefelé ereszkedik [hodos kato]; a papban ez a két áramlás találkozik és mindegyik megkapja a maga természetszerű irányát és lendületét. Alulról fölfelé folyton emelkedik az embernek Isten-keresô erôfeszítése; szent vágyak és hódolatok, mélységes ínségszülte könyörgések, sebzett lelkek szent hazavágyódása a pap áhítatos lelkében áhítattá és áldozattá sűrítve és nemesítve szállnak Isten trónja elé. És folyton ereszkedik le az Istennek teremtménykeresô szeretete, segíteni kész irgalma; s mindaz, amit az eszes teremtménynek viszonzásul és válaszul szánt szenvedelmes Isten-keresésére, mint szentelés, segítés, kegyelem és váltság a papnak lelkén és kezén keresztül árad a hívekre. De miért csak rajta keresztül és miért nem közvetlenül? Mert egyfelôl az Isten-keresô ember érzi, hogy Isten elôtt a léleknek csak ünneplôben szabad megjelenni; ott az embernek legtisztább gondolatait kell gondolni, legmélyebb, legnemesebb és legszentebb érzéseit kell érezni, legszebb csengésű szavát kell hallatni. Erre a hétköznapiság, kötöttség és laposság nem érez illetékességet és méltóságot; ezért keresi azt, aki az ô legszentebb gondolatainak és lelkületének méltó képviselôje lehet Isten elôtt. És viszont Isten bölcsessége számba veszi ezt az emberi szükségletet, számba vészi azt a tényt is, hogy az ô kegyeinek sáfárja csak úgy lehet valaki, ha ô arra külön meghatalmazza és képesíti; ô nem küldhet kontárokat és nem engedheti bitangjára a mennyország gyöngyeit. Ez a kettôs meggondolás okolja meg a papság harmadik mozzanatát: az Istentôl való kiválasztottságot. Ennek a fogalomelemzésnek világánál kitűnik, hogy Krisztus pap, sôt a papi méltóságnak egészen páratlan módon birtokosa, úgyhogy a papi méltóság ôbenne elsôdlegesen és forrásszerűen van meg; minden egyéb papság csak ennek helyettese vagy sugárzása. Ilyennek várja és nézi megváltóját már az ószövetség. Mikor jô, akit a próféták áhítata vár, a népet Isten kegyelmének elidegeníthetetlen birtokába helyezi egyfelôl, másfelôl pedig méltó áldozatot mutat be Istennek. Ha a messiási jövendöléseknél nem tapadunk meg az egyes vonásokon és számba vesszük a prófétaság igazi hivatását (lásd 133. lap), akkor nem nehéz meglátnunk, hogy az egész ószövetségi messiási jövendölés kicseng a zsoltárosnak e szavában: Tu es sacerdos in aeternum secundum ordinem Melchisedech (109). A prófétizmusnak ezt a vezértémáját fölkapja és mélységes teológiával mint megvalósulást mutatja be a Zsidókhoz írt levél; kiegészíti a Jelenések látnoka, aki látja a Bárányt a mennyei udvar színe elôtt ,,mintegy leölve világ kezdetétôl'' és amint állandóan közbenjár a választottak seregéért. S csakugyan Krisztusban páratlan módon megvalósulnak a papság mozzanatai. Ô mindenekelôtt közvetítô Isten és ember között; mégpedig az egyedüli igaz, mert természetszerű közvetítô. Hiszen személyében egyesíti azt a két végletet, melyek között a papnak közvetíteni kell. Énjében a valóságos létegység erejével találkozik az a két életáram, melyeket Herakleitos fölfelé és lefelé vivô útnak mondott. Mint igazi ember ott áll az emberek között, belegyökerez minden szükségükbe és igyekezetükbe; de érintetlen szentségével, világölelô szeretetével és hatalmával fölötte áll az embereknek; mint az emberek legkiválóbbja méltó arra, hogy mindörökre képviselje Isten elôtt az emberiség legszentebb érdekeit. A másik oldalról pedig ez az ember, az emberiség virágja és exponense egyben igaz Isten; tehát énisége közvetlenségével, az élet és létközösség melegével és erejével tudja az emberiség érdekeit Isten elôtt képviselni és egyben a legközvetlenebb közelbôl tudja rájuk árasztani Isten áldását. Minden más papnál attól kell remegni, hogy nem ért meg, hogy nem igazi érdekünket képviseli, hanem esetleg keresztülszűri tulajdon egyéni korlátoltságán; hiszen maga is bűnös, és ezért rászorul, hogy önmagáért is bemutassa a tisztulás áldozatát (Zsid 7,27). Másrészt meg, amit Istentôl kap avégbôl, hogy az emberek között szétossza, annak egy része, talán éppen a java az ô elégtelen befogadóképessége miatt esetleg elkallódik szűkmarkú kezén, és a kiosztás tökéletlensége megkárosítja az ínségeseket a lelkiség kenyerének kiosztásánál. Mi katolikusok tudjuk, hogy a papság hatékonysága a papnak nem emberi jellemén és kiválóságán fordul, hanem azon az egészen más jellegen, melyet szentségi karakternek nevezünk, mellyel Isten sajátkezűleg jellegzi meg papját. És mégis kiirthatatlanul él bennünk az igény, hogy a papban az embert is nézzük. Ahhoz vonzódunk, akiben megérezzük a papi jellem és az emberi jellem egybehangzását; a papnak keressük nemcsak a méltóságát, hanem a lelkét; keressük és áhítjuk azt a papot, aki megért bennünket, akinek szaván és tekintetén megérezzük, hogy nincsen távol tôle semmi, ami nemesen emberi, aki nemcsak hivatalos jelleggel, hanem az egyéni meggyôzôdés melegével is képviseli azt a tant, melyet hirdetni tartozik, éli azt az életet, melyet kíván, és kezeli azokat a karizmákat, melyeket oszt. Mindezt megtaláljuk Jézus Krisztusban és csakis ôbenne teljes tisztaságában, fogyhatatlan gazdagságában és forrásszerű fakasztó erôben. S minél közelebb áll a pap lélekben az Úr Krisztushoz, annál inkább árad belôle is a krisztusi papságnak ez a páratlan áldása. Minthogy Krisztus az egyetlen természetes közvetítô Isten és ember között, papsága páratlan abban az értelemben is, hogy az ô közvetítése kizárólagos. Ô az út és az élet; az Atyához senki sem mehet, hanem csak ô általa (Jn 14,6); és aki nem ô vele gyűjt, szétszór. Ami fölfelétörés égnek száll emberi szívekbôl és sorsokból, hódolat, engesztelés, hálaadás nevén az áhítat jákob-lajtorjáján, és ami isteni kegyelem harmata és isteni erô tüze ereszkedik le a szomjas kiaszott lelkek földére, az mind Jézus Krisztus által jön. Per Christum Dominum nostrum, ez a pecsét, melyet az Egyház rávet minden imádságára, kifejezi a katolikum mivoltát: Jézus Krisztus a vallási élet kettôs áramlásának, a [hodos ano] és [hodos kato]-nak egyetlen nagy közvetítô állomása; nem adatott más név az ég alatt, melyben nekünk üdvözülnünk kellene. És minthogy az Egyház és egyedül ô kapta meg a megbízást ennek a krisztusi közvetítô hivatásnak történeti folytatására, természetszerűen a közvetítés kizárólagosságának is örököse. Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg; akinek ti megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva, akinek ti megtartjátok, meg vannak tartva. Errôl az oldalról is a katolikum maga a következetesség és logika. Ha Krisztus az emberiség papja és minden egyéb papi méltóságnak és tevékenységnek forrása, akkor a papi tevékenységnek, imádságnak, és áldozatbemutatásnak egyfelôl, a megszentelésnek másfelôl, szintén forrás- és elvjellegű abszolút tökéletességű megvalósítója. Föltűnôen sokat beszélnek az evangéliumok Krisztus imádkozásáról. S a hittudósok törik a fejüket, miért is imádkozott az a Krisztus, aki a személyes egységnél fogva birtokában és pedig teljes, természetszerű birtokában volt mindannak, amiért minekünk könyörögnünk kell, és allandó gyakorlatában volt annak, amiért mi Istent dicsôítjük. Nem szándékom itt Krisztus imádkozásának teológiáját kifejteni; s ami ennek a páratlan imádságos lelkületnek pszichológiáját illeti, nincs bátorságom csak kopogtatni is a legédesebb titoknak ez ajtaján. De azt nem hallgathatom el, hogy Krisztus imádsága megértésének kulcsa az ô papi lelke és hivatása. Amit az ószövetségi bölcs mond Jeremiásról: Ez az atyafiaknak és Izrael népének szeretôje; ez az, aki sokat imádkozik a népért és az egész szent városért (2Mak 15,14), az ragyog föl titokzatos lángjegyekkel ama megolvasatlan órák és éjtszakák fölött, melyeket Krisztus imádságban töltött. Micsoda órák, micsoda éjtszakák voltak azok! Nesztelen csendjükben kibontotta szárnyait minden becsületes Isten-keresô lélek, szent sóvárgások és sóhajtások szálltak és gyűltek ama hegy körül, hol Krisztus imádkozott. Az ô lelkében megnyílt a múlt és a jövô, és ami emberi törekvésben és vergôdésben a szentségnek még oly szemernyi csírája volt is, mind virágba pattant az ô szívében. Fölsorakozott minden emberi konokság és elvetemültség s Isten ellen tusakodó gôg és érzékiség, és ami eget ostromló kérlelés és engesztelés fakadt nyomukban, mind ott gyülemlett és feszült Krisztus lelkében: Atyám, bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek. Azoknak a szent éjjeleknek hallgatag ösvényein Krisztus lelke betért Palesztinának minden kunyhójába és a pompás Ázsiának minden palotájába és a pusztáknak minden sátorába; megtalálta Korinthus filozófus iskoláit és Róma Oziris- és Mithrás-templomait, a neandervölgyi trogloditák barlangjait és a fáraók palotavárosait, és ami emberi ínséget, vergôdést és kötöttséget ott talált, azt mind testvéri szeretettel gondosan fölszedte és szíve aranykelyhében Atyja trónja elé vitte. Ami nemes ég felé való mozdulás, hálaadás és könyörgés valaha megdobbantott emberi szívet, Krisztus lelkében ott lobogó lánggal szállt égnek; ami megátalkodottság, lázadás, kárhozat és káromlás valaha lázadozott Isten ellen (Zsolt 2), azt, mint Winkelriedi Arnold az ellenség lándzsáit, maga ellen gyűjtötte, adósságát vállalta, káromlását engesztelte és érte Istent kérlelte. És ami hűség valaha megvigasztalhatta azt a szent érzékeny szívet, és ami hűtlenség valaha szomorította, végig a történelmen... Ah, kinek van csak halvány sejtelme is annak a szívnek mélységeirôl; ki merne vállalkozni, hogy leírja annak a szívnek imádságát! Krisztusban ott imádkozott és imádkozik az egész emberiség az idôk végéig -- semper interpellans pro nobis! A papi tevékenységnek legjellegzetesebb mozzanata az áldozat; tehát ha Krisztus pap, kell neki is valamivel rendelkeznie, amit föláldoz (Zsid 8,3). Mi az áldozat? Nem más, mint a legmagasabb fokra fölfokozott és messze láthatóvá lett imádság. Az áldozatban a pap láthatóan odaad valamit Istennek. S ugyan mit adhat az ember Istennek, akié az ég és föld és minden gazdagságuk (Zsolt 49)? Végelemzésben csak önmagát (lásd Az Ige szolgálatában 531-4. lap), és pedig teljesen, fönntartás nélkül, avégbôl, hogy egész lélekkel Istent vallja elsô oknak, kitôl mindenestül függ léte és sorsa, és végsô célnak, aki minden reménye és boldogsága. Az áldozatban csattan ki egész tartalmában az embernek Isten-keresése, és benne érik ki ennek a reménynek valósulása: Isten ember-boldogító szentelô tevékenysége. Ami mondanivalója van az embernek Isten számára és ami várnivalója van tôle, azt a leghívebben és legkifejezôbben az áldozatba mondja bele; és ami adnivalója van Istennek az imádkozó ember számára, az mind az aldozatban gyűlik föl és virágzik ki. Ezért joggal tekintjük az áldozat-bemutatást a legjellegzetesebb papi tevékenységnek és a vallási élet legbeszédesebb kifejezésének. Ahol fejlettebb vallási élet van, az mindig megtalálja az áldozat útját, és joggal döbbenünk meg, hogy a hitújítók a 16. században merész kézzel törülték vallási életükbôl az áldozatot. Krisztus keresztáldozata az áldozatnak is virágja, miként papi méltósága a papságnak virágja. Megható és mérhetetlenül tiszteletreméltó az Isten-tisztelô emberiségnek az az igyekezete, mely áldozattal iparkodik Isten közelébe férkôzni és így megszentelôdni. Ha végigsiklik tekintetünk a vallások történetén, Kain áldozatától az ószövetség sokrétű áldozati rítusán keresztül s ázsiai és amerikai népek vad emberáldozatain át, a görögök, rómaiak, egyiptomiak ritualizmusába fúlt külsôséges áldozat- gyakorlatán végig, végül megnyugszik, mikor fölhangzik Malakiás ajkán az Úr szava a fogságból visszatért templomrestauráló zsidókhoz: Nem kedvellek titeket, úgymond a Seregek Ura, és az ajándékot nem veszem el kezetekbôl. Mert napkelettôl napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek (Mal 1,10). Az a folytonos erôfeszítés folyton új áldozatok és rítusok kitalálásában, folyton új és egyre hajmeresztôbb misztériumok fölkarolása, az áldozatok folyton növekvô és végre alig fölérhetô száma: mind bizonyság arra, hogy az áldozat- bemutató emberiség nem tudott megbizonyosodni arról, hogy Isten kedvét leli abban, amit elébe visz áldozat alakjában. A Golgotán elsimulnak ennek az áldozat-hajszolásnak viharjai; a keresztfán megnyugszik Isten tekintete. Hiszen aki itt föláldozza magát, az az ô szerelmes fia, akiben neki kedve telik, és akiben a legkajánabb kritika sátánja sem talál kivetnivalót. Ez az áldozat, mely a legértékesebbet, legszentebbet: a mennyei embert ajánlja föl Istennek, az áldozatos lelkület tekintetében is teljes. Krisztus teljes tudással és akarással megy föl a Golgota oltárára. A kritika ugyan tett kísérletet, hogy Krisztus halálát az ô számára váratlannak mutassa ki. Ezt azonban csak annak a már méltatott módszerének segítségével tehette, hogy nemhitelesekként kiböki az evangéliumból mindama krisztusi kijelentéseket, melyek kezdettôl fogva szólnak az Emberfiának készülô fölmagasztalásáról. Maga Krisztus kezdettôl fogva tisztában volt vele, hogy eljön az idô, mikor elvétetik a tanítványoktól a vôlegény, és ô Keresztelô János sorsára jut (Mk 2,20; 6,31). És egyre gyakrabban és egyre határozottabban ismételte tanítványai körében és aztán nyilvánosság elôtt is: ,,Az Emberfia nem jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon és váltságul sokakért életét adja'' (Mt 20,28). Fôpapi imádságban ott rezeg szent végrendelkezésének minden szeretete és aggodalma (én érettük fölszentelem = föláldozom magamat Jn 17,19); Oltáriszentség- alapító szavaiban pedig bevonul a Kálvária a búcsúzás csöndes termébe: Ez az én testem, az én vérem, mely sokakért kiontatik (Lk 22,19). És amikor eljött az ô órája, teljes készséggel vállalta a neki szánt kelyhet, engedelmes lévén mindhalálig, és pedig a kereszt haláláig. Krisztus kereszthalála úgy áll a keresztény lélek elôtt, mint a mi üdvösségünk forrása, mint páratlan tett, melynek világtörténeti és üdvtörténeti jelentôsége mellett eltörpül minden egyéb, ami valaha történt. Ott fordult egyet a világ, onnan indult ki az új történelem és az új élet. Krisztus kereszthalálát úgy tekinti a keresztény világ, mint az emberiség váltságát, és a keresztet, mióta Krisztus megszentelte, mint az igazi boldogulás kulcsát: in cruce salus; adoramus Te Christe et benedicimus tibi quia per crucem tuam redemisti mundum! Dehát hogyan? Csakugyan olyan páratlan jelentôsége van ennek az egy emberhalálnak? Mi áldás fakadhat abból a ténybôl, hogy ez a virágzó szép emberélet legjava virágában kegyetlen enyészetnek esett martalékul? Örül vajon Isten a halálnak, és kedve telik neki a vérben; szent, ártatlan, ifjú vérben? Az az elgyötört Krisztus-arc, akár egy Mathias Grünewald iselsheimi oltárképérôl, akár egy útszéli feszületrôl néz le ránk, vajon életnek és reménynek napja-e, és nem inkább meduzafô, melynek színe elôtt megdermed a remény és életkedv? II. A megváltás. Ez a kérdés, mely ott feszeng minden gondolkodó evangéliumolvasó ember lelke mélyén, elvezet bennünket Krisztus papságának második nagy kérdéséhez: a felülrôl lefelé áradó, kegyelemárasztó, szentelô tevékenységnek méltatására, melynek neve megváltás. Igen, Krisztusnak ez a nagy műve: megváltott bennünket, és pedig elsôsorban keresztáldozata által. Megváltás -- a meggyötört, bűnben vergôdô, balsorssal küzdô, végletek alatt morzsolódó ember legnagyobb vigasztalása és kincse, keresztény embervoltunk és reményünk gyökere. S mégis legtöbben kínos zavarban volnának, ha hirtelenében felelniök kellene erre a kérdésre: Mit jelent az, hogy Krisztus megváltott téged, és mit mond különösen éppen neked a megváltás? Hiányos tudás e téren sok erôtôl foszt meg jobb keresztényeket is, és fogalomzavar sok súlyos félreértésnek és balfogásnak gyökere és forrása. Megint odajutunk: egyszerű valóság a megváltás, egyszerű, mint maga az élet és Isten, egyszerű, mint a lélek, mint a csillag és virág; és mégis, gazdagságához csak úgy tudunk hozzáférni, ha többfelôl közelítjük meg. Úgy gondolom, három kapu vezet a megváltás szentélyébe és titkos kincstárába; a megváltásnak van metafizikája, pszichológiája és pedagógiája. 1. A megváltás metafizikája. -- Ez az alapvetô szempont a megváltás dogmatikájának méltatására és Krisztus papi tevékenységének megértésére. Kegyelem és bűn -- ezen a két tengelyen sarkallik a mi hitünk, ez a megváltásnak is két tengelye. Természetfölötti hivatás, az eszes teremtménynek, nevezetesen az embernek kegyes fölemelése Isten szentháromságos életközösségébe, és az erre szolgáló fölkészítés, megfelelô erô-közlés: ez a kegyelem. Ez áll a teremtés elején és ennek külsô kisugárzása a paradicsomi állapot (lásd Dogmatika I 356 l.) Ennek a fölséges hivatásnak eljátszása és helyébe Isten haragja, aztán végeláthatatlan áradatban a lelkeken végighömpölygô mondhatatlan nyomorúság, mindaz, aminek neve bűn, bűnhôdés, lelkiismeretfurdalás, gonoszság, nyomor, betegség, szegénység, kínszenvedés, rothadás és halál: ez az eredeti bűn titka; egy ember által jött a világra a bűn és a bűn által a halál (Róm 5). A megváltás elsôsorban azt mondja, hogy amit Ádám bukása rázúdított az emberiségre bűn és nyomor alakjában, azt Jézus Krisztus áldozata megszüntette. Az elsô Ádám eljátszotta a kegyelmet, és lett az emberiség massa damnata; a második Ádám lényegben és elvben visszaszerezte ezt az állapotot és lett az emberiség megint massa benedicta. Hozzájárulásunk nélkül estünk ki a kegyelmi hivatásból és áldásaiból: Ádám bűne eredeti bűn lett; hozzájárulásunk nélkül kerültünk vissza ebbe az áldott állapotba: Krisztus tette egyetemes megváltás lett. Mindjárt itt nyomatékoznom kell: lényegben; mert a paradicsom mint az eredeti kegyelmi állapot külsô kifejezése és kisugárzása megszűnt, örök emlékeztetôül arra, hogy a bűn valóság és nem egyszerűen rossz álom; és elvben: Krisztus megváltó tevékenysége következtében megvan adva a mód megint ott kezdeni, ahol a próbát megálló Ádám fiaiként kezdtük volna; Isten fiaiként élhetünk, és a fiak örökségére, Isten boldog színelátására tarthatunk számot; ennek tényleges megnyerése más kérdés (lásd 178. lap). A metafizikai magaslaton tehát Krisztus megváltó tevékenysége úgy áll elénk, mint kompenzációs folyamat; paralizálja azt a folyamatot, melyet az eredeti bűn megindított; állapotszerűen, elvben helyreállítja azt, amit Ádám elrontott. Majdnem úgy fest a dolog, mintha Isten, miként az enyelgô anya kisgyermekét, elengedte volna az embert karjából, de csak azért, hogy a végleges halálos esés elôtt újra ölbe kapja, a megkegyelmezésnek, megváltódásnak ölébe, Jézus Krisztusba. Ennek a tényállásnak színe elôtt a gondolkodó embernek okvetlenül fölkínálkozik két kérdés. Az egyik: Vajon ezt a helyreállítást Isten nem vihette volna-e végbe csekélyebb áldozattal? Az iránt ugyanis nem lehet kétség, hogy az Ige megtestesülése a legnagyobb isteni tett, amely mellett eltörpül még a teremtés nagysága is. Szent Péter nekünk, feledésre hajlandó embereknek lelkébe dörgi: Nagy áron vagytok megváltva; és ez igaz, súlyosan igaz. Megérte-e a mű ezt a példátlan nagy árat? Miért lett az Isten emberré, és miért kellett így szenvednie? Cur Deus homo, ezt a kérdést tűzi Szent Anzelm zsenije a középkori teológiai spekuláció büszke palotájának homlokzatára, és oly nagyarányú a probléma, mely benne adva van, hogy külön vizsgálódást kell neki szánnunk (10. értekezés). Ezúttal tehát a másodiknak nézünk szemébe: Miért kellett ennek a -- sit venia verbo [legyen bocsánat a szónak] -- végzetes vargabetűnek megtörténnie? Miért engedte Isten az embert bukni, mikor úgyis jóvá akarta tenni a bukást? Nem lett volna egyszerűbb a kitérô nélküli egyenes út, az eredeti kegyelmi, paradicsomi állapotnak fönntartása? Ezzel érintve van a legsúlyosabb kérdések egyike, amelyen az emberiség rágódik, úgyszólván amióta gondolkodik. Beletorkollik ugyanis ebbe a régi nagy kérdésbe: honnan a rossz, [pothen to kakon], s elsôsorban a rosszak rossza, a bűn? A végleges, teljesen kielégítô felelet a lét és embersors, nevezetesen a véglegesült embersors, az örök élet titkának hiánytalan föltárása volna, s ez nyilván meghaladja az emberi gondolat erejét. A megoldás útját azonban lehet is, kell is keresnünk. Ez az út, mint a mai alagutak, két ellentétes oldalról készül; mint minden nagy probléma tárgyalásánál, itt is kétfelôl kell indulnunk: felülrôl az átfogó eszmélés és a hit erejével kiküzdött magaslatok oldaláról, és alulról az emberi tapasztalat oldaláról. Az elsô szempont szent merészséggel belefúrja magát az isteni végzéseknek legmélyebb titkába, és ott a kérdésre maga is nagy alázatban inkább kérdéssel felel, mintsem vakmerô kézzel merné oldozgatni a csomót, mely nem halandó elme számára van bogozva. De szabad ráeszmélni erre a nagy metafizikai tényre: az esékenység velejár az emberi természettel, a teremtett valósággal. Csak a magától való, a magaokoló színvalóság mindig ugyanaz; a teremtmény a semmibôl van kiemelve és lelkével a semmi felé horgad. Ennek a lényegi esékenységnek egyik velejárója a bűn. Quod possibile est non esse, aliquando non est, mondja Szent Tamás (I 2, 3 c); ha tehát a teremtett akaratnak lehetséges Isten útján nem járni, akkor számolni kell vele, hogy valamikor nem jár ezen az úton. Olyanforma az eszes teremtménnyel kapcsolatban a bűn, mint a napnak az árnyéka; ha a napot akarom, az árnyékát is kell vállalnom; ha Isten elhatározta eszes lények teremtését, a bűn lehetségét is megengedte vele; föltétlen szentsége csak azt követeli, hogy a bűnt mint ilyent kezelje, azaz elítélje és büntesse; és irgalma azt kívánja, hogy módot adjon minden egyesnek a bánatra. Bizonyos az is, hogy a bűn léte Isten titokzatos mivoltának némely vonását új színben tükrözteti, nevezetesen szentségét, irgalmát, szeretetét. A teremtmény számára pedig az Isten-szeretésnek és az iránta való áldozatos hűségnek legmélyebb indítéka éppen a bűntudat és bűnbocsánat. Mária Magdolna megnyerte sok bűnének bocsánatát, mert sokat szeretett; egészen bizonyos, hogy utána még sokkal jobban szeretett: átélte volt az Isten-távol összes kínjait, az Isten iránti hűtlenségnek bensô önmarcangolásait; mikor aztán Isten ismét kegyébe fogadta, ennek a kegynek nagysága és Isten páratlan szeretete egészen másképpen égett bele a lelkébe, mintha mindig az ô közelében járt volna. A végig való ártatlanság farizeusi önteltségre és megkeményedésre is vezethet; a magára eszmélô és bocsánatot nyert bűn pedig a legnagyobb áldozatra és a leggyöngédebb hűségre képesít. Tennyson egy kis költeményében leírja, hogy útban kis gyermeke sírjához összezördült a feleségével; a kicsiny sír fölött ismét megbékéltek és csak annál bensôségesebben simultak lélekben egymáshoz; aztán kimondja a merész általánosítást, mely azonban mély igazságot mond: And blessings on the falling out that all the more endears, Áldott legyen az összekülönbözés, mely csak növeli a gyöngéd szeretetet! Talán ezt is akarta Isten, mikor megengedte a bűnbeesést és nyomban kilátásba helyezte a megváltást?! Ha alulról, az ember felôl indulunk neki a nagy kérdésnek, beleütközünk mindenekelôtt az emberi nyomorúság nagy tényébe. A mélyebbrehatoló gondolkodók elôtt sohasem volt kétség az iránt, hogy minden emberi nyomorúságnak és bajnak gyökere egy az emberben forrásozó diszharmónia; egy repedés, mely végighúzódik az egész építményen, emberen és világon, az emberiségen és az ember mindenségi helyzetén, de gyökere és kiindulása az emberben van. Ennek a ténynek magyarázatát és orvosságát megtalálni, ez az emberiség számára a legjelentôsebb és legsürgetôbb föladat, melyhez képest légyfogdosás és láncfű-fuvogatás mindaz, amit katedrák és könyvek problémaoldozás címén űznek. Szabad tehát a bölcselkedés talaján az eredeti bűn és megváltás keresztény tanát úgy kezelni és fölfogni, hogy az felelet, ha tetszik, ,,elmélet'' ennek a kettôs problémának megoldására; és nekem szabad itt tetemre hívnom az összes többi kísérleteket, és reákérdeni ôket: akad-e köztük, mely észszerűbb, megnyugtatóbb magyarázatot és gyökeresebb orvosságot tud adni? Minden valamirevaló vallás megváltó vallás akar lenni, és könnyű belôlük kihüvelyezni a megváltás-elméletek típusait. Az egyik nevezhetô volna fizioszótérizmusnak, aminô a gnosztikusok, manicheusok, modern ráolvasók, christian science és sok humanista emberboldogító elmélet egészen a bicsérdistákig: bizonyos biológiai magatartások vagy fiziológiai folyamatok hozzák meg a baj orvosságát; persze, mert a baj maga is fizikai eredetű. -- Dehát nagyon is kirívó az a naivság, mellyel mechanizálni akarják itt a szellemet és az anyag szintjére akarják lerántani, ami merôben etikai és szellemi valami; úgyhogy mélyebb szellemek és következetesebb gondolkodók mindig úgy járnak vele, mint Szent Ágoston a manicheizmussal: legföljebb a fiatalság mámorában tudnak hozzászegôdni. Heteroszótérizmus az az elmélet, melyet a keresztény megváltás titkából csinált az orthodox protestantizmus, különösen Hugo Grotius óta: Krisztus mindent elvégzett helyettünk, nekünk éppen csak a kezünket kell kinyújtanunk, hogy az ô érdemeinek és szentségének palástját magunkra rántsuk -- bízó hitnek (fides fiducialis) mondták a régi lutheristák --, de egyébként a kis ujjunkat sem kell, sôt nem is szabad mozgatnunk avégbôl, hogy a magunk igyekezetével valamivel is hozzájáruljunk váltságunkhoz. Krisztus itt -- sit venia verbo -- az a Prügelknabe, akin Isten elverte a port; számunkra csak a nézés és megindultság marad; ô elszenvedte még a poklot is érettünk és helyettünk. -- Ez a fölfogás lehet rokonszenves a sült galambot lesô csodaváró lelkületnek; de gyökerében erkölcstelen és gyümölcsében mállasztó. Ezért maga a protestáns teológiai fejlôdés kikezdte; Kant óta nem szűnt meg támadni a protestáns kritika; és a modern protestáns teológia az említett nyers formában el is ejtette. Modern képviselôiben odamenekül, ahol a vallásbölcselôk nagy része kereste az ôs baj orvosságát: az autoszótérizmus, önmegváltás elméletéhez. Számos árnyalata van a buddhizmustól Kantig és E. Hartmannig; mind ebben a gondolatban cseng ki: Az egyén maga hivatott és képes arra, hogy bölcs magatartással, nevezetesen bölcs világmegítéléssel és megfelelô életberendezéssel megszabaduljon az ôsi átoktól. Sôt nem is volna méltó az önálló, önérzetes és magafelelôs személyiséghez, hogy helyette más végezze el a nagy etikai életföladatot; ez csak vészes semmittevésbe, másra hagyatkozásba ringatná bele, elölné az öntevékenység csíráit és így voltaképpen erkölcstelen volna. -- Az önmegváltás elmélete azonban minden formájában gyökeres hibában szenved, melyben el kell pusztulnia: a bajt, melyet nem magunk hoztunk magunkra, melynek okai hatalmunk körén kívül esnek, a magunk emberségébôl nem is tudjuk semmiképpen sem elhárítani. Minden önmegváltás föltétele volna az önrendelkezés az egész vonalon; s ilyen nincs. Ezért az önmegváltás éppúgy hazugság, mint az öntörvényhozás; minden autoszótéria és autonómia föltétele volna az autogónia és autontia, önhatalom és önlét; így azonban a mi gyökeresen függô embervoltunk kizárja, hogy bármi téren a magunk urai legyünk. Pszichológiailag is teljesen lehetetlen ez a münchhauseni vállalkozás; és mert ontológiailag hazug, erkölcsileg is végzetes: a mi legsúlyosabb erkölcsi nehézségeink sajátmagunkból, temperamentumunk, jellemünk, megszokásaink és önámításaink körébôl erednek; ezért a legszükségesebb dolog megszabadulni saját magunktól, s ez csak úgy sikerül, ha beleszabadulunk egy felettünk álló, tôlünk független objektív erkölcsi eszménybe és erôrendszerbe. Szabadulni saját magunktól -- aki ezt komolyan megpróbálta, tudja, milyen nehéz; aki komolyan magába tekintett, tudja, milyen szükséges; és aki becsületesen vállalta ennek a megismert igazságnak konzekvenciáit, tudja, mennyire nem telik ez a magunk emberségétôl. Mindezekkel az irreális világszemléleten és emberismereten sarkalló kísérletekkel szemben a katolikus megváltástan mint theoszótéria, Istentôl eredô megváltás jellegzôdik, és már azzal megmutatja felsôbbségét, hogy magát a bajt, melytôl szabadulni kell, annak minôsíti, aminek a mélyebb élettapasztalat színe elôtt bizonyul: erkölcsinek; bátran bűnnek mondja, és orvosságkeresésében erre a gyökérre teszi a fejszét. Szokásba jött a 18. század óta lemosolyogni a Ter 3. fejezetének ,,naiv'' elbeszélését kígyóról, tiltott gyümölcsrôl; és mégis -- ma már profán elmék, minô egy Klages, a joggal híres karakterológus, végelemzésben ebben látják embervoltunk tagadhatatlan kettôsségének és az ebbôl fakadó tragikumnak kulcsát (Grundlagen der Charakterkunde 4. Aufl. 1926. 150. lap), és hovatovább egyre többen hajlandók lesznek igazat adni Pascalnak: ,,Mihelyt a kereszténység megmagyarázta nekem az eredeti bűn tanát, kinyílt a szemem és mindenütt megláttam jeleit; az egész világ hirdeti az elvesztett Istent és a bukott természetet''. A bűn sötét végzetként borul az emberiségre -- nem hibája nélkül; az orvosság kegyelemként árad beléje -- közreműködése nélkül. Van-e ennél logikusabb felelet a nagy kérdésre? Sôt ami más elméletekben -- a fizikait mellôzhetjük, hisz nyilván egészen más síkban keresi a probléma megoldását, mint ahol forrása fakad --, jogosultnak látszik, azt minden hamis elemtôl megtisztítva harmonikus egységben tartalmazza a katolikus megváltás- elmélet, mely az auto- és heteroszótéria szintéziseként jelenik meg a vallásbölcselô elôtt. Hogy azonban éppen ezt a jelentôségét méltathassuk, evégbôl a megváltás titkának pszichológiáját és pedagógiáját kell szemügyre vennünk. 2. A megváltás pszichológiája. -- Ez hívatva van feleletet adni erre a kérdésre: Milyen tevékenységgel vitte végbe az Úr Krisztus a megváltást. A kinyilatkoztatás nem hagy kétséget az iránt, hogy Krisztus megváltó tevékenysége tartalmilag elégtevés a bűn és büntetés adósságáért; a bűnért fölgerjedt isteni szentségnek engesztelése, úgy hogy ezután nem nehezteléssel, hanem megbékülten, megértéssel és atyai szemmel néz az emberekre; és végül visszaszerzés: az eredeti kegyelmi, természetfölötti állapotnak és áldásainak visszaszerzése. (Dogmatika I 450. l.). Formailag Krisztus megváltó tevékenysége a teljes föltétlen engedelmesség -- hatalmas ellenképe Ádám engedetlenségének; szent, alázatos, kötelesség- és szeretetsugallta fönntartásnélküli azonosulás Isten akaratával, emberlétének elsô pillanatától kezdve az utolsó lehelletig, a kereszthalálig. Ebbôl látni való, hogy Krisztus megváltó tevékenysége felöleli egész földi életét és kiterjeszkedik tanító, papi és királyi tevékenységére egyaránt. Azonban legkoncentráltabban és legjellegzetesebben kicsattan a keresztáldozatban, mert ez Krisztus engedelmességének legmagasabb és legnyilvánvalóbb ténye; ebben emelkedik föl a hegyen, az egész világ számára láthatóan a nagy jel, melyrôl Iz 2 és Mik 4 szólnak. Nehogy valaki beleakadjon itt azokba a nehézségekbe, melyeket a modern racionalisták: Kant, Mill Stuart, Strausz emelnek, mikor Isten engesztelésérôl, a keresztáldozat elégtévô és Isten-engesztelô hatékonyságáról van szó; mintha ti. Isten hasonló volna a Molochhoz, akit csak vérrel lehet megnyugtatni! A megváltás folyamatát ugyanis, miképp Istennek minden művét, az atyák intelme szerint [theoprepos = istenszerűen], Istenhez méltó módon kell elgondolni. A kinyilatkoztatás vezérgondolatához kell igazodni, melyet a Tridentinum is nyomatékoz (6. ülés): végelemzésben Isten kimeríthetetlen irgalmas szeretete az, mely megszerzi nekünk a váltságot, sôt magát a megváltót: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette. Ha a nem iskolázott emberízű elmének számára nehéz is, a kinyilatkoztatásnak el nem csavarható kétségtelen tanítása szerint mégis úgy van a dolog, hogy Istennek megbocsátó kegyes szeretete a mi üdvösségünk forrása, és az ember Jézus Krisztus ennek a föltétlen és mindentôl független irgalomnak eszköze és fölséges záloga (lásd 10. értekezés I.). Azonban egy sokkal mélyebben elevenbe vágó kérdés mered itt éppen a vallásilag komolyan érdekelt hívô elé: Krisztus csakugyan kiengesztelte Istent és csakugyan visszaszerezte nekünk az eredeti állapotot; honnan van mégis, hogy annyian, nemcsak hitetlenek, hanem keresztények is bűnben élnek és a kárhozat útján járnak? A megváltottságnak nem annyit kellene-e jelenteni, hogy részesei immár túl vannak minden bűnön és bajon? Ezen a nehézségen feneklett meg végelemzésben Luther és ma is a legtöbb ún. orthodox lutherista; ezen csúszott el a jobb sorsra érdemes J. Wittig (Die Erlösten). Ennek a kérdésnek nyitja abban van, hogy Krisztus megváltó tevékenysége úgy, amint eddig szemügyre vettük, a megváltást biztosítja elvben és általánosságban. Hogy a megváltás aztán megvalósuljon egyénileg és konkrét módon is, vagyis számomra is tényleg és eredményesen megváltottság legyen, ehhez szükséges az én közreműködésem. Az Úr Krisztus maga ez iránt nem hagy kétségben: Aki megkeresztelkedik és hisz, az üdvözül; hatalmat adott nekik Isten fiaivá lenni -- azoknak, kik hisznek az ô nevében; aki engem szeret, tartsa meg az én parancsaimat. Olyanformán kell ezt az itt fennforgó vonatkozást gondolni, mintha pl. Lourdes forrása olyan erôvel rendelkeznék, hogy minden esetben meg tudna szüntetni minden bajt és betegséget. Akkor lehetne és kellene azt mondani: nincs többé betegség. De hogy minden beteg tényleg meg is gyógyuljon, avégbôl minden egyesnek ezt a forrást föl kellene keresnie és megmerülni benne. Bizonyos is, hogy nem néhány száz beteg feküdné körül mint most, hanem beláthatatlan seregek. Krisztus is megnyitotta az üdvösség forrását; üdvözíteni azonban csak úgy fog, ha megmártózunk benne. Igaz, Krisztus megváltó tevékenységének hatásossága még erre az alanyi és egyéni körre is kisugárzik; fôként tanító, királyi, de papi tevékenysége is sokféleképpen segít a magunk egyéni megváltásföladatát megoldani; de az egyéni állásfoglalástól és erôkifejtéstôl senkit sem ment föl. Isten ekonómiájának egyetemes törvénye, hogy amit ajándékul szánt a teremtménynek, arról azt akarja, hogy maga is megdolgozzék érte. S csakis ez van javára az embernek, akinek szellemi méltósága megkívánja, hogy ne mindenestül kegy és ajándék legyen, ami életének értelmet ád; de viszont teremtményvolta, ôskoldussága megköveteli, hogy ne üres kézzel, tôke nélkül kezdje sáfárkodását Isten országában. Tehát Isten megadja neki azt a szükséges kezdô tôkét és állandóan mellette van; amit aztán hű sáfárkodással gyarapít és megôriz, azt meg is fogja becsülni. Errôl az oldalról is kitűnik, hogy a katolikus megváltástan az auto- és heteroszótéria tökéletes összhangja. Sok félreértés szűnik meg, ha meggondoljuk, hogy amaz üdvekonómiai törvény értelmében Ádám bűnbeesése nélkül is, a paradicsomi állapot állandósulása esetében is, minden egyes embernek külön megjött volna az ô órája, mikor hűségérôl öntevékenységgel és önelhatározással bizonyságot kellett volna tennie; csak így vált volna Ádám nagy örökségének részesévé; s a megváltás korában is végelemzésben csak ez a szempont érvényesül: Qui te creavit sine te, non te salvabit sine te; Isten hozzájárulásunk nélkül teremtett, de nem fog hozzájárulásunk nélkül üdvözíteni (Szent Ágoston). 3. A megváltás pedagógiája. -- Ez a meggondolás átvezet a megváltás pedagógiájának méltatására. A megváltás egyéni megvalósítása aszkézisben és törvénytartásban, szentséghasználatban és érdemszerzô tevékenységben valósul meg. S ebbe megint beleakad a liberális kritika: hogy Krisztus nem akart aszkézist és nem gondolt szentségekre, hanem Isten fiainak szabadságát hirdette. Azonban ez a liberális pozíció megint csak úgy tartható, ha valaki követi a liberális exegézisnek tarthatatlan módszerét, ha ti. az evangéliumból csak azt fogadjuk el hitelesnek, ami a liberális Krisztus-képpel összevág, és minden egyebet késôbbi betoldásnak minôsítünk. Erre már nem kell visszatérnünk (17. és 103. lap). Az alapvetô szempontokat azonban meg kell adnunk az aszkézis, szentségi és egyházfegyelmi élet méltatására, tekintettel ennek a nemzedéknek pszichológiájára, melyre rá lehet húzni Kollonich jellemzését: libertatis incapax, freni impatiens. Krisztust és fôként az ô áldását akarná ez a nemzedék; de igájától váltig húzódozik. A liberális racionalista kritika azt mondja, hogy a katolikus aszkétikus fölfogás, nevezetesen amint az a szerzeteséletben és lelkikönyvekben kifejezésre jut, mint a világ megvetése és a világtól való menekülés nem az evangélium álláspontja. Krisztus szerette a világot és az életet, és követôitôl sem kívánja, hogy megvessék és gyűlöljék, hanem csak azt, hogy legyôzzék. De bizonyos, hogy a katolikus Egyház a világ értékelésében következetesen Krisztus álláspontjára helyezkedett. Szerinte a világ Isten műve; tehát nem rossz, sôt mint Isten gondolatainak hű kifejezése, mint a szellem gyakorlótere és a kegyelem eszköze alkalmas arra, hogy az örök életnek lépcsôje legyen; valóban híd, melyen át lehet menni az örök életnek másik partjára. S ezt az álláspontot az Egyház védte eretnek túlzókkal, enkratitákkal, gnosztikusokkal, katharusokkal, manicheusokkal szemben mindmáig. Az Üdvözítô azonban félreérthetetlen és fölszabadító határozottsággal megállapította az értékhierarchiát: Semmit sem használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja. Ennek a hierarchiának megvalósításában, éppen mert a bűn megbontotta a paradicsomi állapot fölséges harmóniáját, ellenére dolgozik az embernek a világ; sôt végzetévé tud válni a mammon és a lázas gond, az érzékiség és a kevélység. Amennyiben ezek a sötét hatalmak elvben és valóságban ellenére járnak Isten országa és a lelki üdvösség mindenekfölött való keresésének, igenis kell az embernek ellenük állást foglalni; itt áll: aki szereti életét, elveszti azt. Nem, mert ezek a dolgok magukban rosszak, hanem mert mi vagyunk tisztulatlanok és rosszak; nem mintha tôlük futni kellene, hanem mert legyôzésük és a magasabb érdekek szolgálatába való beiktatásuk nem lehetséges másképpen, mint energikus elutasításuk által; nem szabadul meg csábításuktól, aki nem tudja kimondani a világfölényes ,,apage satanas''-t, aki nem tud lélekben függetlenedni velük szemben. A legteljesebb és leggyökeresebb függetlenedés pedig az, amelyre maga Krisztus adott példát: szegénység, teljes Istenre-hagyatkozás, minden érzékiségnek teljes leküzdése. Erre szóval is kifejezetten is bíztat: Vannak, akik férfiatlanítják magukat Isten országáért; ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet és kövess engem; ti pedig ne aggodalmaskodjatok, mit esztek, hisz tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek. Csak az mondható igazán Krisztus-követônek, aki lélekben eljutott erre a szabadságra és elhatározottságra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy külsôleg is így kell mindenkinek alakítania az ô életkereteit. Maga az Üdvözítô mondja az érzékiség alkalmainak gyökeres leküzdésével kapcsolatban: qui capere potest capiat: aki föléri ésszel, érzékkel, ám érje föl! Házas és gazdag embereket is kitüntetett különös szeretetével; tehát szociális állapotukat mint olyant nem tekinthette az evangélium szellemével összeférhetetlennek. Tehát nem önhitt magabízás, ha katolikus hívô aszkézisre szenteli magát, és ha a keresztény állapotban (a kegyelem segítségével) végbevitt tetteinek Isten elôtt értéket tulajdonít, ha ezért méltánylást remél, vagyis ha érdemrôl beszél. Hisz tisztában van vele, hogy ezek a tettei csak azért kedvesek Isten elôtt, csak úgy érdemelnek méltánylást és elismerést, s csak azért jó gyümölcsök, mert a kegyelmes lélek mint venyige be van oltva Krisztusba, az örök szôlôtôkébe, s így tettei magából Krisztusból veszik értéküket. De ha egyszer igazában Krisztusba oltott venyigék, és ha Krisztus igazában a szôlôtô, akkor a katolikus álláspont elutasíthatatlan. Szörnyű gondolat volna és az evangéliumnak nem dicsôsége, hanem megbélyegzése, ha a Krisztus tövén csak művirágok teremnének, ha a keresztény lélek csak karácsonyfa volna, mely a maga bensô erejébôl nem terem, hanem csak kívülrôl ráaggatott díszben csillog. Mi igazság volna akkor az Üdvözítô szavában: Azért jöttem, hogy életük legyen és hogy bôségesen legyen?! Ugyanígy vagyunk a szentségi renddel és az egyházi fegyelemmel. A megváltás konkrét, alanyi hováfordítása, a megváltás gyümölcseiben való egyéni részesedés magának az Üdvözítônek rendelkezése értelmében egy objektív szentségi világba való beleilleszkedéshez és az Egyház képviselte fegyelmi rendhez van hozzákötve: Aki hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül; akinek ti megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva; aki eszi az én testemet, halált nem lát; aki titeket hallgat, engem hallgat; aki szeret engem, az én parancsaimat megtartja. Csak így van biztosítva az ember az autoszótéria veszedelme ellen; csak úgy szabadul meg tulajdon lelki hullámzásaitól, énje bűvös ámításaitól, ha szilárdan belerögzôdik az énfölötti megmozdíthatatlan valóságba; és csak úgy van gondoskodva testi-lelki természetének megfelelô állandó támogatásáról, ha az az objektív rend nem merôben szellemi, hanem érzékelhetô kifejezésre jut. S még egyet: Minthogy Krisztus az egyetlen közvetítô Isten és ember között, az ô papi tevékenységének eredménye, a megváltás természetesen csak úgy valósulhat meg az egyesekben, ha Krisztusba kapcsolódnak. Ennek a kapcsolódásnak az ember testi-lelki természete miatt érzékelhetônek kell lennie, miként a Krisztus is testben jelent meg köztünk. Így az Egyház problémája, a szentségi és fegyelmi rend magának Krisztus nagy valóságának problémája (lásd 9. értekezés). Krisztus ellen tusakodik, aki a szentségi rend és egyházi fegyelem ellen tusakodik: Befejezésül még egy kérdést. A megváltást az evangélium lényeges elemének kell tekintenünk. De csakugyan jóhír-e ez az evangélium, ha csak úgy kell kemény aszkézisben, fegyelemben és lemondásban élni, csak úgy lehet bűnbe esni és kell kárhozattól tartani, mint annakelôtte? Hol van itt Isten gyermekeinek szabadsága, melyrôl a gnosztikusoktól Harnackig annyian és annyit álmodtak? Érzi-e, mondhatja-e a tulajdon énjének súlya alatt roskadozó ,,kínok és kétségek gyermeke'', hogy Krisztus terhe könnyű és igája gyönyörűséges? Mikor erre a kérdésre kielégítô feleletet keresünk, mindenekelôtt meg kell gondolnunk, hogy magának az embernek java kívánja az üdvössége művében való közreműködést, mint az imént láttuk (179. lap). Ezenkívül már maga az a tény döntô nagy segítség: tudni, hogy elvben megvan a bajunk orvossága. Ha az, aki sclerosis multiplexben senyved, végre megtudná, hogy megtalálták ennek a bajnak biztos orvosságát, ez a hír maga már mondhatatlan megnyugvással és bizalommal töltené el; szívesen várna sorsára, szívesen vállalna minden fáradságot és költséget, csakhogy az orvosság rajta kárba ne menjen. És a mi nagy orvosunk nemcsak meghozta nagy bajunk orvosságát, hanem még külön gondoskodik arról, hogy kedvünk kerekedjék a gyógyulást keresni; és sokféleképpen segít, hogy vállaljuk és viseljük a kezelést. Tanító és kormányzó tevékenysége elsôsorban arra szól, hogy bíztatással, irányítással, paranccsal és feddéssel is rátereljen az üdvösség útjára; beleállít Isten országának közösségébe és folyósítja számunkra a szociálpszichikai tényezôket és lendítôerôket; az Egyház fegyelmét s a szentségi rendet, a liturgiát, a szentek közösségét, a pszichikai és pedagógiai ráhatásnak egész skáláját szólaltatja meg, hogy hívjon, biztasson és vonzzon a vele való együttműködésre. Ha az evangélium édességébôl és terhének könnyűségébôl ma olyan keveset érzünk, annak Newman szerint az a magyarázata, hogy nem vettük magunkra ezt az igát gyermekkorunktól kezdve, nem törtünk bele teljes következetességgel a krisztusi élet hámjába. Anyanyelvünket milyen könnyen beszéljük! Ha pedig fölnôtt korunkban tanulunk idegen új nyelvet, ha mindjárt még oly nagy igyekezettel, milyen nehezen és mennyi küszködéssel és nehézséggel kezeljük! Körülbelül így vagyunk az evangélium nyelvével. Az evangélium megváltás-híre mindenképpen jóhírnek bizonyul -- azért is, mert jóllehet vigyáznunk kell, hogy el ne essünk és ébren találtassunk, ha megjön a gazdánk, mégis az evangélium minden lapja leheli azt a bizalmat, melyrôl Szent Pál szól: Nem vettük mi a félelem lelkét szolgaságra, hanem a fiak lelkét vettük bizalomra és szeretetre (Róm 8,14). Az Üdvözítô maga bíztatja övéit: Ne félj, te kisded nyáj; tetszett a ti Atyátoknak országot készíteni nektek. Már most: a biztonság háborgások közepett is boldogság, és az ember kész minden fáradalmat vállalni, minden erejét végsôkig feszíteni, ha tudja, hogy végre is célt ér. Ez a katolikus megváltás-biztonság jellege: Az Úr Krisztus szelíd és erôteljes hangja bíztat annyira, hogy nem kell kétségbeesnünk; de viszont van annyira tartózkodó, hogy nem szabad elbizakodnunk. Ami egyes katolikusokban ezen túl van, a folytonos aggodalmaskodás, skrupulózus öngyötrés, az vagy betegség, vagy elneveltség, vagy súlyos bűnök következménye; az lehet, s legyen is, gyógyítás tárgya; de nem lehet támadó fegyver a katolikus megváltástannak jóhír-jellege ellen. A legmélyebben markoló jóhír és erôforrás pedig éppen az, ami a zsidóknak bolondság és a pogányoknak botránkozás: a kereszt. Az Üdvözítô kínszenvedése az ember mivoltának legmélyebb revelációja. Mennyi alávalóság verhet gyökeret az emberben, és milyen csodás virágokat tud hajtani a maga-feledô áldozatos szeretet és szolgálat lelke, azt vérrel és könnyel rajzolja elénk s írja belénk a szenvedéstörténet. S hogy az Üdvözítô, a legszentebb és legszeretôbb ember vállalta a keresztet, és hogy a keresztáldozattal érdemelt ki magának nevet, mely minden név fölött van, nekünk pedig engesztelést, váltságot és üdvözülést, ez végre is kezünkre adja a legkínzóbb kérdés végleges kulcsát: Ami kín, baj, nehézség kísér utunkon, ami akadály, laposság, konokság, kötöttség állhatja utunkat, az mind mennyország lépcsôje, üdvösség eszköze lehet, ha keresztté tesszük, ha beleiktatjuk Krisztus kínszenvedésébe. Az embersors végeláthatatlan sok erôfeszítésével és látszólagos értelmetlenségével, tenger kínjával és kudarcával valóban olyan, mint az Apocalypsis hétpecsétes könyve: tele van írva kívül-belül, és az írását senki sem tudja megfejteni Krisztus keresztje nélkül, mindenki meg tudja fejteni Krisztus keresztjének kulcsával a kezében. ,,Méltó vagy, Uram, elvenni a könyvet és fölnyitni pecséteit. Mert halálra adtad magadat és megváltottál minket Istennek a te véreddel minden nemzetség és nyelv és nép és nemzet közül, és Istennek királyokká és papokká tettél minket, és uralkodni fogunk a földön'' (Jel 5,9.10). ======================================================================== 8. Krisztus király Királyok királya és uralkodók uralkodója. (Jel 19,16) Tizenegyedik Pius pápa 1926 végén a jubileumi év befejezéseképp nagy ünnepségek között elrendelte minden idôre Krisztus királyságának ünnepét (október negyedik vasárnapjára). Tette ezt a gondolkodóknak szinte általános megdöbbenésére épp akkor, mikor lezárult egy negyedszázad, melynek történetét röviden így lehetne összefoglalni: Les rois en éxil; és a kultúrbölcselôk megállapíthatónak vélték, hogy a királyság eszméje végleg lejárt, a demokrata köztársasági gondolat diadalútja és végleges gyôzelme pedig föltartóztathatatlan. Némileg érthetô ez a megdöbbenés, ha az ember meggondolja, hogy kit proklamáltak itt királynak. Az a porlepte utas, aki fáradtan leült Jákob kútja mellé, az volna a mindenség királya? Az, aki nem sokkal késôbb a Getszemáni-kertben megrendült és vért verejtékezett? Nem gúny- e a jeruzsálemi bevonulás és a keresztnek INRI fölirata? Pedig nincs kétség benne: Krisztus valósággal király. Az ószövetség Dávidban látta megvalósulva a királyság eszményét, és az ószövetség népét legsúlyosabb rabságában is az a remény élteti, hogy az eljövendô Messiás ezt a dávidi királyságot állandósítja, sôt világarányokba tágítja, amint a 2., 44., 71., 109. zsoltár izzó színekkel ecseteli; amit aztán Izajás a történeti arányokon is túlterjeszt és transzcendens régiókba emel. Megjelenik ugyanis látnoki szeme elôtt az Immánuel, akinek vállán van fejedelemsége, és hivatik az ô neve csodálatos tanácsadónak, erôs Istennek, jövendôség atyjának, békefejedelemnek (9,6). Dániel látja, amint az Ôsöreg a Messiásnak ,,hatalmat ád és tisztességet és országot, hogy minden népek és nyelvek és nemzetségek szolgáljanak neki; és az ô hatalma örökkévaló hatalom, mely el nem vétetik, és ország, mely el nem enyészik'' (7,14). Ezt a szót visszhangozza a názáreti szegényes ház szűzi elzártságában az angyal: Íme méhedben fogansz és fiat szülsz; és neki adja az Úristen Dávidnak, az ô atyjának székét, és országlani fog Jákob házában mindörökké, és az ô országának nem leszen vége (Lk 1,32). ,,Országának nem leszen vége'', ezt a szót az angyaltól átveszi az Egyház, és azóta minden szentmisén hangoztatja: Regni eius non erit finis; és a hívô állandóan látója Szent János látomásának (Jel 19,16): látja megnyílni az eget, és íme ,,egy fehér ló, és aki azon ül vala, hivaték hűnek és igaznak, aki igazságban ítél és harcol; és fején sok korona vala; és az ô neve Isten Igéje; és szájából mint kétélű kard jô ki, hogy ezzel verje a nemzeteket. És ô fogja azokat kormányozni vasvesszôvel; és az ô ruháján és ágyékán írva vagyon: királyok királya és uralkodók uralkodója.'' S maga az Úr Krisztus mit mond maga felôl -- ô, aki szelíd és alázatos, és folyton ezt a leckét olvassa reá az emberiségre? Az evangéliumnak foglalata, mint láttuk, az Isten országa. Krisztus így kezdte evangélium-hirdetését: Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgetett mennyeknek országa; és fölszólítja az egész természetet, az egész társadalmi rendet és annak minden alakulatát, hogy színeket és vonalakat adjanak ennek az ô országának rajzába, és végül sincsen megelégedve velük: de mihez is hasonlítsuk az Isten országát! Már most bizonyos, hogy ország nincsen király nélkül, s Krisztus nem hagy kétségben, hogy ô maga az a király. Ezt a leghatározottabban és teljes ünnepélyességgel kijelenti az akkor egyetlen nagyhatalomnak, a római impériumnak képviselôje elôtt: ,,Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna az én országom, harcra kelnének az én szolgáim, hogy kezébe ne adassam a zsidóknak. Valóban, az én országom nem innen való. Mondá erre neki Pilátus: Tehát király vagy te? Felelé Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról'' (Jn 18,36-37). Dehát milyen király az, akinek országa nem e világból való? Akire éppen ezért nem kell féltékenynek lenni sem heródeseknek, sem cézároknak? Lássuk mindenekelôtt, miben áll a királyság? Ki érdemli meg a király nevet? Erre a kérdésre nem olyan könnyű megfelelni; hiszen a királyságot a történelem dolgozta ki önmagából, és az ilyen kultúrjelenségeknek gazdag történelmi tartalmát nem oly könnyű beleszorítani a fogalmi meghatározás csontvázkeretébe. Még aziránt is zavarban vagyunk, melyik király-típus legyen számunkra a minta: a primitív pátriarkális jellegű királyság, az abszolút keleti vagy a primitív nyugati (görög és római); az imperátor vagy a népvándorlás hadvezér-királya; a középkori keresztény király, akinek ragyogó mintája a mi Szent Istvánunk, az újkor abszolút királya (egy XIV. Lajos) vagy az angol alkotmányos király? Minthogy Krisztus királyságának tanát a Szentírás közvetíti, mindenesetre akkor kapunk olyan királyeszmét, melyben elfér Krisztus királyságának tartalma, ha a régi keleti királyságból indulunk ki, melyben van valami az abszolút uralkodónak, aztán az atyának és a papnak vonásaiból; bár a szabatosabb fogalom-kidolgozás és kifejtés végett ajánlatosabb a modern államelmélet királyfogalmából kiindulnunk (lásd pl. Jellinek: Allgemeine Staatslehre 3. kiad., 1912). Eszerint az államelmélet szerint a királyi méltóságnak alapvetô mozzanatai: a királyi hatalom, illetve szabatosabban királyi meghatalmazások, föladatok és megfelelô tevékenységek, ország és jogcím. A király uralkodó; ezért természetszerűen az jöhet kérdésbe: milyen címen, hol és hogyan uralkodik? 1. A királyi hatalom. A király a monarchiás állam feje, és ennek következtében az ô kezében futnak össze mindazok a meghatalmazások és föladatok, melyeket a modern államelmélet az állam föladataiként elismer, s melyeket így lehet egybefoglalni: közösségbe szervezni az egyeseket úgy, hogy emberméltóságuknak megfelelô életet tudjanak élni. Evégbôl mindenekelôtt meg kell alkotnia azokat a törvényeket, melyek az egyeseknek egymáshoz és a közösséghez való vonatkozásait szabályozzák, megállapítani azokat a jogokat és kötelességeket, melyeknek tiszteletbentartása mellett a közösség úgy állhat fönn, hogy az egyesnek jogos emberi érdekei nem szenvednek csorbát: törvényhozó hatalom (beletartozik az alaptörvény, az alkotmány is). Aztán tekintéllyel és erôvel kell rendelkeznie, hogy a törvényeknek érvényt szerezzen ellenkezô akarásokkal szemben: jogszolgáltatás (bírói és végrehajtó hatalom). Továbbá kötelessége a királynak megvédeni országát külsô és belsô erôszakkal szemben, mely fenyegeti létét, tevékenységét és épségét: a háború joga. Végül a király az ô népének természetszerű képviselôje; benne mint személyben sűrűsödik egybe az ország, az ô egyéni érdeke a közérdek, az ô egyéni méltósága az ország méltósága (ezért az állami szuverénitás reflexe a szent és sérthetetlen királyi fölség); az ô személyes akaratában futnak össze a nemzeti akarat szálai, ô jogban és méltóságban a nagykorú, akivel szemben minden alattvaló kiskorú, akire mindenki föltekint; mindenképen , ,,a legelsô magyar ember a király'' (Vörösmarty). 2. Az ország a hely, ahol a király a hatalmát gyakorolja. Ez két mozzanatot tartalmaz: mindenekelôtt az alattvalókat, akik azonban nemcsak alattvalók, vagyis a királyi fölségjogok gyakorlatának passzív alanyai, hanem valamiképp együttkormányzók is, együttvalósítói a királyi hatalomban összesűrített állami akaratnak (sujets et citoyens); továbbá az országot magát, a területet, amely ismét nemcsak egyszerűen fizikai lakóhelye az ország polgárainak, hanem az állami közösségi életnek részese: jellege beleszövôdik a népnek jellegébe és történetébe (Buckle kultúrbölcseleti alapgondolata). 3. A jogcím lehet születési: öröklöttség, a szuverén isteni kiválasztásnak titokzatos pecsétje és fogható jele, mellyel mint az emberi befolyásolástól független ténnyel egyszerűen számolni kell, melyen változtatni azonban nem lehet. Azután lehet szerzett: egyéni kiválás, nagy, személyes tettek a közösség érdekében, hódítás, országszabadítás. A történet tanúsága szerint ilyenekbôl szövôdnek az elsô koronák; itt kell keresni az örökletes királyságnak is szülôit. Mikor most arról van szó, hogy ezeket a mozzanatokat átvigyük Krisztus királyságára, olyanformán vagyunk vele, mint az óceánjáró, mikor átlépi az egyenlítôt: egyszerre új világ tárul föl elôtte, új, addig nem látott csillagok és csillagképek ragyognak föl ámuló tekintete elôtt. Krisztusban is a királyi méltóság egészen új színekben ragyog föl, melyek az egyetlenség jegyét nyomják reá, miként papi és tanító méltóságánál láttuk. Országa egyetemes; neki adatott minden hatalom égen és földön. Hatalma nem olyan, mint a profán királyoké, kikrôl a modern államélet megállapítja, hogy az lényegesen nem-produktív: kultúrjavakat nem termel, hanem csak óv, ôriz és véd; ellenben Krisztus királyi hatalma lényegében produktív, atyai, pátriarkális, sôt papi hatalom. És jogcíme? Az ô jogcíme az öröklött és szerzett jogcímnek olyan teljessége és harmóniája, mely mindenestül egybehangzik hatalmának és országának abszolút egyetemességével. I. Krisztus királyi jogcíme. Jézus Krisztus mind született, mind szerzett jogcímen egészen sajátos és kiváltságos módon az emberiség királya. 1. Születési jogcíme. -- A megtestesülés által eljön birtokba venni jogos uralmát az a király, aki addig ,,e longinquo'', messze földrôl kormányzott. Hisz a mindenségnek természetszerű királya Isten, akinek ezt a páratlan méltóságát és jogát a legkomorabb pillanatban, a halál színe elôtt, a temetés szertartásában hozza tudatunkra az Egyház a zsoltáros szavával: Quoniam Deus magnus Dominus et rex magnus super omnem terram (Zsolt 91). Ô az egyetlen király, akivel szemben okvetlenül kudarcot vall minden lázadás és forradalom (Zsolt 2), akit nem lehet elűzni, és aki elôl nem lehet elmenekülni (Zsolt 138). Ez a király, aki a teremtés címén szuverén módon rendelkezik minden teremtményével, a megtestesülés elôtt távolról kormányozott, az abszolút lét transzcendens távlatából; most eljött abból a ,,távoli országból'', köztünk ütötte föl királyi sátorát, emberré lett, de mint már Origenes mondja, úgy hogy nem szűnt meg Isten maradni; és miként istensége átárasztotta szent emberségére a tudásnak és szentségnek teljességét, úgy reáhárította a hatalomnak és méltóságnak teljességét is. Krisztusban az Isten szuverén uralkodói méltósága és hatalma csorbítatlan teljességben jelenik meg, már most nem az abszolút szellemi valóságnak távlatából, szinte ködébôl, hanem az emberség közvetlen közelségébôl. Ez a született királyi jogcím a következô mozzanatokban fejti ki tartalmát: Krisztus a király mindenekelôtt birtokba veszi országát. Hisz a született királynak akárhányszor úgy kell meghódítani azt az országot, melyhez joga van, miként Dávidnak is Saul halála után úgy kellett községrôl-községre járnia és elismertetni azt a méltóságot, melyet a próféta fölkenése által már régen megkapott. Krisztus a megtestesülés által személyének egységébe kapcsolta azt az országot, mely fölött kiterjeszkedik uralma; hisz az ember a IV. lateráni zsinat szerint a mindenség rövid foglalata; a régi gondolat szerint is a világ kivonata, mikrokozmosz; lelkével képviseli a szellem világát, testével, mely kivonata a természetnek, egybefoglalja az anyagvilágot; tehát Krisztus azzal, hogy emberré lett a leggyökeresebben foglalta el országát: fölvette azt személyének egységébe. Aztán a megtestesülés által föl van szerelve arra, hogy ezt az egyetemes királyságot tényleg gyakorolja is. Mindenekelôtt megvan a méltósága, az a kiemelkedô helyzete, mellyel a királynak ki kell magasodni alattvalói fölött. Megértjük azt az ujjongást, mellyel a nép tapsolt Saulnak vagy Szent Lászlónak, akik vállal emelkedtek ki a többi ember fölött. Sokkal jelentôsebb, hogy Krisztus, a mi királyunk, szellemerkölcsi méltóságban emelkedik ki az emberek fölött, és pedig nem vállal, hanem a személyes egység következtében méltósága égbe szökken, és egyenest az Istenségnek föltétlen hódolatot parancsoló végtelen távlataiba vész. Továbbá Krisztus rendelkezik az abszolút fejedelemséghez szükséges szuverén tudással. Hisz a királynak elsô hivatása igazi közösségbe szervezni alattvalóit; tehát minden embert, minden igényt és erôt a maga helyére kell állítania. Ezt lehetetlen megcsinálni megfelelô tudás nélkül; hiszen a rend és rendezés nem más, mint az elemeknek egységes gondolatra való vonatkoztatása. Az ideális kormányzattal ezért összeférhetetlen a tudatlanság. Sapiens est -- regat nos, tartja egy egyházi testület, mely kormányzatának kiválósága miatt egyetemes bámulatnak tárgya. S csakugyan, mikor megkezdôdik az apellálás a rosszul informált fejedelemtôl a jobban informálandóhoz, kezdôdik a bomlás és anarchia; amikor a fejedelem tanácsosok önkényének, önzésének és tanácstalanságának van kiszolgáltatva, országa és méltósága a kísérletezések és balfogások martaléka. Nem így Krisztus; ô, a bölcsesség és tudomány minden kincsének letéteményese, úgy tudta megalkotni országának alkotmányát, alaptörvényét, úgy tudja vezetni alattvalóit, mint akit meglepetések, félrevezetések, csalódások nem érhetnek, akire nyugodtan ráhagyatkozhatnak alattvalói, ahol mindenki bátran vállalhatja a neki szánt helyet és föladatot és nem kell attól tartania, hogy balfogásnak lett áldozata. Az Isten országa királyának egészen különös hatalommal is kell rendelkeznie. Mondottuk, hogy földi uralkodók és uralmak értékeket nem termelnek, hanem csak ôriznek. Isten országában azonban az alattvalókat még meg kell teremteni; hiszen az természetfölötti ország. Itt kegyelem gyermekeivé kell tenni azokat, kik ebben az országban mint polgárok akarnak mozogni és működni; ennek a kegyelmi életnek a rendjét és országát meg kell szervezni: meg kell teremteni a kegyelemszerzés eszközeit, meg kell állapítani a kegyelem-osztás és - ôrzés rendjét. Isten országa nem alulról nô, természetszerű szükségességgel, mint a földi közösségek, hanem éppen mert magasabb életnek rendje, csak felülrôl lefelé épülhet. Itt a király nemcsak képviseli országát, hanem sűrítve tartalmazza is; országának fejlôdése és nekivirulása voltaképpen csak az ô benne egybefoglalt erôknek, szempontoknak és értékeknek, föladatoknak és törvényeknek kibontakozása. Ô nemcsak arra van hívatva, hogy kormányozzon és uralkodjék, hanem neki mindenekelôtt mint atyának nemzenie kell titkos természetfölötti életközlésben országa gyermekeit, és azután is állandóan mint életük forrásának táplálnia kell ôket. Ez a forrásszerű életteljesség, melynek állandóan át kell áradnia alattvalókra, mint a szôlôtôrôl az életnedv árad a venyigékbe, mint a szívbôl a vér az erekbe, ez az, amit a teológusok a fôség kegyelmének (gratia capitis) neveznek, amelynek értelmét és hivatását Szent János oly fölséges lapidárissággal állapítja meg: Láttuk az ô dicsôségét mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, telve kegyelemmel és igazsággal... és mi mindnyájan az ô teljességébôl merítettünk (Jn 1,14-6). 2. Szerzett jogcíme. -- Amit Jézus Krisztus a megtestesülés címén mint öröklött királyi méltóságot magával hozott már születésével, azt öntevékenységgel is megszerezte, és ezzel megfordította a királyi méltóság történeti fejtôdésének törvényét. A történet tanúsága szerint ugyanis az volt mindenütt a fejlôdés iránya, hogy személyes kiválóság és tevékenység emelt egyeseket a közösség fölé, és ami így ezeknek személyes kiváltsága és műve volt, idô folytán intézménybe jegecesedett és öröklôdött. Krisztus ellenben megváltó tevékenységével azokat, akiken öröklött címen uralkodni volt hívatva, formálisan elhódította a sátántól, kiszabadította a bűn rabságából, és így a hódítás történeti jogcímén alattvalóivá tette. Mi több, akik a bűn következtében Isten országa számára halálra váltak, azokat újból életre keltette; bűnüket eltörölte, beléjük lehelte az új életnek lelkét kegyelem alakjában. Csak ezáltal váltak alkalmasakká arra, hogy Isten gyermekeinek életét éljék és Isten országának élô tagjai legyenek. Így szerezte meg magának a tulajdon alattvalóit, olyanformán, mint a bájos népmesében a királyfi fölkelti varázsálmából az elbűvölt királyleányt, s ezzel megszerzi kezét és koronáját. Sôt az országot is ô szerezte meg ezeknek a kiszabadított és új életre keltett polgároknak. Hisz Isten országának polgáraivá akarta tenni, természetfölötti föladatokat tűzött eléjük és természetfölötti érvényesülések kilátásait nyitotta meg számukra. Tehát egészen más értelemben és más arányokban, mint a földi királyok szokták, hódított meg új területeket, szerzett kolóniákat és adott lehetôséget terjeszkedésre és érvényesülésre; dedit eis potetatem filios Dei fieri... heredes quidem Dei, coheredes autem Christi (Jn 1,12; Róm 8,17). Krisztus e hódító tevékenységének egészen sajátos vonása, mely egyúttal királyi hatalmának jellegére is világot vet, hogy az ô hódítása nem erôszakos; az ô hódító útját nem vér, pusztítás és rabság jelzi, mint a Hódító Vilmosokét, hanem ô beférkôzik minden alattvalójának szívébe és egyenként megnyeri ôket. Álruhában jár köztük: Isten létére emberként; osztozik sorsukban, vállalja szenvedéseiket, nem veti meg szerény örömeiket (kánai menyegzô), és így közvetlen közelbôl, tulajdon tapasztalásból megismeri bajaikat, mint azok a népszerű királyok (Hollós Mátyás), akik álruhában a nép közé vegyülnek, köztük élnek s ennek az együttélésnek és sorsmegosztásnak mélységes inspirációiból hozzák meg törvényeiket és teszik meg intézkedéseiket; s ezért nem félelem és rettegés, hanem gyermeki bizalom fogadja ôket és rendelkezéseiket. -- Német fejedelmek egyszer versengtek, ki a leggazdagabb köztük. Az egyik emlegette bányáit, erdôit, a másik borát, búzáját, a harmadik népe fegyveres erejét. A württembergi gróf (Eberhardt im Bart) megvallotta, hogy mindezekkel az ô országa nem dicsekedhetik, de egy kincse neki is van: bármely alattvalójának ölébe nyugodtan teheti le fejét. S a fejedelmek erre egyhangúlag fölkiáltottak: Graf im Bart, Ihr seid der reichste Fürst! Hasonlíthatatlan nagyobb mértékben ez Krisztus királyságának gazdagsága: nyugodtan lehajthatja fejét minden igaz alattvalójának ölébe, sôt ott ütheti föl trónját. Jézus szívek királya a szó legszebb és legteljesebb értelmében. Még egy harmadik mozzanata van Krisztus szerzett királyi jogcímének: egyéni kiválósága. Az emberrel veleszületett az igény meghajolni nagyobbak elôtt; az ember akar fölnézni, csak legyen kire; aki igazán kimagaslik fölöttünk, azt koronázatlanul is fejedelemnek valljuk. Már most Jézus Krisztus az ô méltóságával, bölcsességével, igazságosságával, önfeláldozásával, jellemének páratlan gazdagságával, lelkének minden mozdulatával, minden tettével és gesztusával fejedelmi méltóságot sugároz; valóban, every inch a king, minden hüvelyknyi király rajta, hasonlíthatatlanul inkább, mint Shakespeare Lear királyán. Földi királyokra általában áll, hogy senki sem király a komornyikja elôtt. Krisztusnál fordítva van: minél közelebb került valaki hozzája csak szeretésben és sejtésben is, annál nagyobb arányokba tágul elôtte a méltósága. A királyi jogcím megpecsételése a király megkoronázása. Ezt különösen mi magyarok értjük és értékeljük, kiknél a királykoronázás közjogi hatású és egyben szentelmény jellegű ténykedés. Krisztusnak, mint láttuk, kettôs jogcíme van az ô páratlan királyságára; mindegyiknek megfelel egy sajátos koronázási tény. Elsô koronázása ott történt a názáreti ház rejtett kamrájában; akkor, mikor a köszöntô angyal szavára elhangzott Szűz Máriának az a szava, melyet várt ég és föld, melyen függött akkor a világ sorsa: Íme az Úrnak szolgálólánya, legyen nekem a te igéd szerint. Akkor lett az Isten emberré és akkor ragyogott föl a személyes Isten-közösségbe fölvett emberen a mindenség királyának koronája. S ha a koronázásokat népek ujjongása, kitörô öröme és tapsa kíséri, azon a koronázáson is a názáreti házban emberi szemnek és fülnek hozzáférhetetlen módon, mégis valósággal fölhangzott az addig királytalan mindenségnek hódoló sejtése, a megváltatlan életnek fojtott ujjongása, a természetfölötti valóságok közvetlen tanúinak, az angyali seregnek szent örömrivallása. Ez a király a láthatatlan koronával a fején, vagyis a személyes Isten-közösségben, elôször mint kisded jelent meg. Ha igaza van v. Gagernnek, hogy az elsô királyi korona az ôsz haj volt, akkor bizonyos, hogy ez az elsô korona, mely elôtt a hódolatnak egész új nemével borultak le a napkeleti királyok, és azóta a karácsony-ünneplô egész emberiség, az aranyos gyermekfürtök -- blonder Knabe im lockigen Haar. S ha a múlt századot a gyermek századának nevezték, és ha ennek a szónak nem éppen jó mellékíze van, akkor a keresztény község a gyermek évezredeinek órájában él, és már nem érzi átoknak a próféta szavát: majd gyermeket teszek királyukká (Iz 3,4). Az Üdvözítô szerzett jogcímének megpecsételése, második koronázása akkor történt meg szimbolikusan, mikor Pilátus pribékjei fejébe nyomták a töviskoronát. A keresztáldozat által szerezte meg ugyanis Krisztus a megváltottak fölött a teljes jogcímet, és mikor megjelent Pilátus udvarában a töviskoronával a fején, rongyos bíborban és nád-jogarral -- örök víziója lett a megilletôdött emberiségnek ez az ,,ecce homo''. Két emberi vonás van, mely biztosan térdre kényszerít mindenkit, aki embersége utolsó szemerét el nem vesztette: gyermekmosoly és a szeretet töviskoronája. Mindkettô ott ragyog Krisztus fején páratlan szépséggel és fölséggel. II. Krisztus országa. Mikor a Krisztus királyságának ünnepe még új volt és szokatlan, gyakrabban úgy emlegették, mint Krisztus szociális királyságát. Ez a kifejezés azonban félreértésre adhat okot. Krisztus királysága nem húzódik meg ilyen keretek között, ha mindjárt az egész emberiséget felölelô szociális keretek is azok. Az ô országának kiterjedését csak úgy jelöljük ki megfelelô módon, ha azt mondjuk: Krisztus a mindenség királya; alattvalója minden teremtmény, minden állapot és minden vonatkozás. 1. Minden teremtmény. A megváltás címén természetesen csak az ember tartozik Krisztus országába, hisz a váltság Ádám ivadékának szól; de aztán fel is ölel minden embert, nemcsak a megkeresztelkedetteket. Ezért Krisztus tanítása gondolkodás normája, törvénye cselekvés útja, evangéliuma ítélet zsinórmértéke nemcsak a katolikusok, sôt nemcsak a megkereszteltek számára, hanem az egész emberiség számára; sôt mindannak számára, ami a megváltással kapcsolatba hozható, tehát még a természet számára is, amennyiben vajúdik mindezideig és sóhajtoz és várja megváltóját. Született jogcímen közvetlenül alája tartozik minden teremtmény. Hisz ô örökli itt az Atyának királyi méltóságát, neki adatott minden hatalom égen és földön; tehát uralma kiterjed az angyalokra és élettelen természetre is, az emberre és minden javára, és pedig nemcsak oldallagosan, mintha a politikai-, kultúr- és gazdasági javakhoz csak annyiban volna joga és hatalma, amennyiben azok az ô lelkiországának ellenére járhatnak. Nem; minden az Istené, égen és földön (Zsolt 49), és Krisztus ennek az isteni uralomnak jogos örökös birtokosa, bár ezt a közvetlen joghatóságot vagyonok és földi törekvések fölött általában és rendszeresen nem akarja gyakorolni sem személyében, sem helyettesei által (lásd Dogmatika I. 493. l.). 2. Krisztus uralma alá tartozik, tehát tôle köteles elfogadni a fejedelmi irányítást minden állapot; nemcsak a megkereszteltek, hanem a pogányok is, eljövetele elôtt és után; nemcsak az üdvözülôk, hanem a kárhozottak is, akik kárhozatukkal is kénytelen-kelletlen vallják, hogy egyedül Krisztus törvénye és hatalma dönt az ember sorsáról. Az ô pokolraszállása ennek az uralomnak csak egy ténykedése. Aztán, a szociális állapotok és ellentétek: nemcsak a társadalmilag kicsinyek, elhagyatottak, ügyefogyottak -- az evangélium favoritjai, hanem a hatalmasok és gazdagok is, a szellemvilág gazdagjai, a zsenik és kiválók -- az evangélium nem ismer kiváltságos morált senki számára; a primitívek, a barlang- és sátorlakók és a kulturáltak kultúrájukkal együtt; tehát a tudomány, művészet, módos élet -- semmi sem emancipálhatja magát Krisztus alól; a lelki érettek, akiket élettapasztalat és kegyelem hajlít az ô uralmának önkéntes elismerésére, és az útbanlevôk, a tapogatódzók és keresôk, a nem készek, kiket a kegyelem titkon vonz. Gyermekek és felnôttek. Jézus Krisztus a maga szolgálatára és hódolatára lefoglalja az embert, mihelyt ember, tehát már az anya szíve alatt feslô emberéletet is, és nincs az a nagykorúsodás, mely jogcímet adna, hogy valaki kivonja magát kormányzata alól. Ha nem lesztek mint e kisdedek, nem mentek be mennyeknek országába; s Krisztussal szemben minden ember örökké kiskorú marad; csak a választottak teljessége az, amit a kegyelem és az idô a Krisztusban való nagykorúságra érlel. Végül, férfi és nô, mindegyik a maga természete szerint: a nô inkább személyes szolgálatra, amire az Úr Krisztus a keresztfa alól is küldte, midôn anyjának ajánlotta a tanítványt, akit szeretett; a férfi inkább az objektív javaknak vallási intézményekben, tudományban, művészetben és közéletben való alakítására és ôrzésére. De éppen ez az alapvetô ember-különbség mint ilyen teljes mértékben arra van szánva, hogy Krisztus kormányzata alatt Isten országának ajánlja föl és kamatoztassa kincseit és értékeit. A laicizált férfi és még inkább a laicizált nô, a Krisztus uralma ellen tusakodó és lázadozó nemek a lázadók és forradalmak sorsában osztoznak (lásd 2. zsoltár). 3. Minden vonatkozás. A történelmi királyság lényegében szociális tényezô. Egy-két embernek még nem kell király, sôt a primitív társadalomnak sem. Azonban Krisztus eo ipso király; akkor is, ha csak egyetlenegy teremtett értelmes lélek létezik, mert ô királya, azaz valósítója, törvényhozója és végrehajtója azoknak az alapvonatkozásoknak, melyekben az emberélet egyáltalán ki tud fejlôdni. Krisztus királya a legelemibb és legjelentôsebb emberi vonatkozásnak, az Istenhez való vonatkozásnak, a vallásosságnak; itt Krisztus a nagy közvetítô, a fôpap, aki az ô elkerülhetetlen közvetítô tevékenységét mint kötelezô törvényt és normát reáveti a lélekre és a közösségre. Krisztus királya az alapvetô emberi élettevékenységeknek: mint igazság uralkodik az ember értelmén, mint törvényhozó és kegyelemadó akaratán, mint a szeretet kiapadhatatlan tengere szívén. Uralkodik a szociális vonatkozásokon. Krisztus királya a családnak; mint élet ura, mint a családteremtô Isten királyi hatalmának letéteményese állandó lángoló tilalom és óvás a család laicizálódása ellen. Királya az államoknak és társadalmi közületeknek. Elvben igenis az államoknak és az emberiségnek egymásközti politikai és diplomáciai vonatkozásai is a Hegyi-beszédnek, az evangéliumnak vezércsillaga és normája alatt állnak és szerinte ítéltetnek meg; nemcsak, hanem a tudományos akadémiák és kereskedelmi kamarák, orvosi, ügyvédi és bírói közületek és gyakorlat is alapvetôen és elkerülhetetlenül Krisztushoz vannak kötve és tartoznak elfogadni döntô ítéletét. Krisztusnak alá van vetve minden szociális élethivatás. A régi keresztények úgy gondolták, hogy akárhány foglalkozást nem űzhetnek hitük sérelme vagy egyenest megtagadása nélkül (így a színészséget, katonáskodást, ügyvédkedést, idônként kereskedelmet). Ma már tartunk ott, hogy kimondhatjuk: Ezen a kényes ponton nincs más elvi megoldás, mint hogy el kell tűnnie a keresztény közösségbôl minden olyan foglalkozásnak, melyet gyakorlatilag nem lehet megkeresztelni, és minden foglalkozásból el kell tűnni minden olyan gyakorlatnak és praktikának, melyet nem lehet összeegyeztetni a finomult és igazán fölvilágosult katolikus lelkiismerettel. Tehát Krisztus nem ünneplôruha, melyet csak minden szentidôben vesz föl az ember; az evangélium nemcsak vasárnapi szentmise, hanem miként a mózesi törvény követte az ószövetségi embert minden jártában- keltében, úgy a Krisztus evangéliuma mint kötelezô norma, mint szervezô erô és kizárólagos életeszmény ott áll az ember mellett minden egyéni és társadalmi megmozdulásában -- miként régi katolikus vidékeken az útszéli feszület és a harangszó, kápolnák mezôn és hegyen, szentképek, szenteltvíz, szentelt gyertyák stb. az otthonban, szentelések, avatások, szertartások minden viszonylatban születéstôl halálig folyton fogható szemléletességgel elénk tárják, hogy ,,minden Krisztusban és Krisztus által, és egyúttal Krisztus mindenben és minden által és minden fölött''. Ezzel egyúttal meg van jelölve az a terrénum is, mely Krisztus országának hona, az a föld, melyet a Hegyi-beszéd kilátásba helyez a szelídeknek, és amelyet a halotti zsolozsma oly jellegzetesen élôk földjének, terra viventiumnak nevez. Azt mondják, ,,költô hazája széles a világ''; s a világtávlatok valami monumentalitást visznek bele az emberi impériumba is, melynek leheletét megérezhette a római impérium idejében a Forum látogatója, vagy Velence virágkorában a Szent Márk-tér vendége, melybôl még ma is megsejt valamit a londoni City lakója. De mi ez mind a keresztények hazájához képest, ahhoz a hazához, melynek határait Krisztus kormánypálcája írja körül! Ezer meg ezer fényév szédítô távolában, ahol megnevezetlen csillagok nesztelenül járnak útjukon, melyet létük hajnalán egyetlen tanújuk, a Teremtô elébük szabott; titokzatos mélységekben, hol szemtôl nem látva kristályosodik kô és fém és fogantatik az élet; és még mélyebb mélységekben és még szédítôbb távlatokban, ott, ahol gondolkodó és áhítatos elmék merészkednek ki az igazság véghetetlen óceánjára és szívek feszülnek a Végtelen felé, ott, ahol az Én és Te találkoznak és adják a Mi problémáinak kibogozhatatlan szövevényeit: ott van az Isten országa és Krisztus királysága. A honi föld, a haza több mint az a prózai platform, ahol polgárok politizálnak és munkásemberek dolgoznak; annak mezôi, folyói, hegyei és égboltja, alkonypírja és szél- meg esôjárásai, füve és fája beleszövôdnek a nép lelkébe, sôt jellemébe, foglalkozásába, sorsába és történetébe. Ezek az imponderabilek teszik hazává, otthonná a földet, ahol másképp szól a madár, másképp nyit a virág és másképp ragyog még a csillag is. Nos, Krisztus országának, a kegyelmes lelkek hazájának is megvannak a mezôi, a természetfölötti élet kilátásaival és a kegyelem vetésének változatosságával és termékenységével; megvannak a folyói, a kegyelem és igazság áramai és esélyei; az egyetemes normák és törvények királyi útjai, az egyéni áhítat és kezdeményezés meghitt dűlôi, az evangéliumi tanácsok és heroikus szentség égbenyúló ormai s a szentek csillagos ege, a hitnek és imádságnak honi nyelve s a liturgiának népéneke és nemzeti zenéje... És akiben ennek a hazának a szerelme lobog, úgy tekint itt minden dombra és fára, úgy felel minden szóra és hangra, mint a vándor, ki hosszú bujdosás után elôször honi földre lépve még a porát is megcsókolja, mint az odisszeájukból hazatérô vegliaiak könnyezve megölelték kopár szigetük kopár szikláit -- i nostri benedetti sassi! S ki merné nehány vonással ecsetelni ennek az országnak új szépségét és gazdagságát, mely ott fakad, hol Isten országa szent ölelkezésben egybeszövôdik a földi hazával, hol hegyeit égbetörô monostorok és templomok népesítik, hol térségeit harangszó járja be, vizei mint keresztvíz kegyelem szervei, búzája és bora az eucharisztiában Krisztus testének és vérének hordozója! Lehet- e csodálkozni, hogy aki itt van otthon, annak távlatban tűnik föl minden más haza és föld, mint a hatodik égbe emelkedô Dantének ez a mi földünk oly kicsinynek tetszett, hogy el kellett mosolyodnia, mikor lakóinak fontoskodásaira gondolt. S kell-e külön méltatni azt a tényt, hogy miként Isten nem versenytársa a teremtménynek, hanem teremtôje, úgy Krisztus országa nem riválisa a földi hazáknak, hanem éltetôje, fönntartója és áldásosztogatója; amint elborul a menny, nem lesz többé igazában haza a honi föld sem. Csak tájékozatlanság és agitátorfölületesség tudta fölvetni és napirenden tartani ezt a kérdést: a keresztény (katolikus) elôször keresztény és azután magyar-e? Ez körülbelül olyan, mintha azon töprengenénk: az ember elôször ember-e és azután magyar, vagy fordítva. A valóság pedig az, hogy ,,non eripit mortalia, qui regna dat caelestia''. III. Krisztus királyi hatalma. Ha Krisztusnak királyi hatalma valóságos, akkor mindenekelôtt kell hatalommal rendelkeznie megszervezni a maga országát, megadni annak alaptörvényét és alkotmányát; szabályoznia kell funkcióit és életét megfelelô törvényekkel és biztosítania kell létét, tehát nyomatékoznia kell a törvények megtartását jogszolgáltatással és szentesítéssel. A törvényhozó és ítélô Krisztus, aki kötelezô normákat szab, követôit szervezet vashálóiba szorítja bele, a modern individualizmusnak elviselhetetlen gondolat; s ezért a liberális kritika híven tovább fejlesztette Luther örökségét, aki láthatatlan egyházat, Krisztushívôk láthatatlan közösségét állította szembe a látható, híveit normákra kötelezô és megfelelô szentesítésekkel kormányzó Egyházzal szemben. Több mint száz éve ez a negatívizmus rengeteg elmeélt, irodalom- és szövegkritikai munkát fordít annak a tételnek igazolására, hogy Krisztusnak nem volt esze ágában sem Egyházat alapítani, hogy az Egyház a zsinagógától való elválásnak, a hellenizmus befolyásának és a gnoszticizmus elleni szervezkedés szükségességének folyománya. Ez a merész történeti konstrukció csak az elôttünk már ismeretes racionalista és kriticista föltevések mellett lehetséges. Hogy az evangéliumnak immanens szükségességgel, belsô törvényszerűséggel egyházzá kellett alakulnia, azt a következô (9.) értekezés mutatja meg. Itt az 5. értekezésben tett megállapítások szellemében elég kiemelnünk, hogy a történeti Krisztus a legünnepélyesebb órában és a legünnepibb helyen, a Jordán zúgó forrásainál, zordon hegyvidék fölséges magányában, mikor vette Péter vallomását: ,,Te vagy a Krisztus, az élô Isten fia'', tette ezt a döntô kijelentést: Te Péter vagy, és erre a kôsziklára fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erôt rajta; és neked adom a mennyek országa kulcsait (Mt 16). Ez volt az igazi királyi tett! Látszat szerint minden hatalomtól megfosztva, az emberek elôl menekülve, az addig is már nem egyszer nádszálnak bizonyult Péterre alapítja történelmi jövôjét, az Egyházat és megadja alapszervezetét: Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg; amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket; amit megkötöztök a földön, meg lesz kötözve a mennyekben is, és amit föloldoztok a földön, föl lesz oldozva a mennyekben. Már jóval elôbb példabeszédeiben nem hagyott kétséget az iránt, hogy az ô országa látható közösség lesz, hegyen épült város, nyáj, királyi ember és népe; és fôpapi imádságában még egyszer végrendeletként meghagyja, hogy az ô követôi mind eggyé legyenek, miként ô egy az Atyával (lásd Dogmatika II 121 kk.). Nem hagyott ô kétséget aziránt, hogy azzal az alaphatalommal, melyet Egyházának adott, a kötelezô és oldó, törvényhozó és ítélkezô hatalommal ô maga is rendelkezett, és csak a maga megbízottjainak és helyetteseinek tekintette apostolait, akikre rábízta az Egyházat: amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. S hogy ôt az Atya nevezetesen törvényhozónak küldte, azt sokféleképpen nyilvánította, mikor önmagát állította oda az emberek elé elégséges és egyben kötelezô élettartalmul és zsinórmértékül (lásd 33. lap); amikor megmondotta, hogy nem jött ô a régi törvényt fölbontani, hanem teljesíteni, és az üdvözülés föltételéül a leghatározottabban ezt jelölte meg: Ha az életbe be akarsz menni, tartsd meg a parancsolatokat; aki szeret engem, az én parancsaimat megtartja. Persze mint törvényhozó is élet szerzôjének és élet forrásának bizonyul. Mi megszoktuk a törvényben inkább a kötô jelleget érezni és nyögni; ô azonban biztosít, hogy az ô törvényei élet föltételei és életerô forrásai; az ô országának magna charta-ja csak a Hegyi-beszéd marad, melynek leglelke nem kazuisztika és nem farizeizmus, nem az élet lüktetôerét elkötô gyámkodás, hanem élet és szellem. Ennek a szellemi törvényhozásnak megfelel a szentesítés jellege. Azon ugyanis semmiféle liberális erôszakoskodás nem változtat, hogy az evangélium az Úr Krisztus elgondolása szerint nem csáki-szalmája, és az ô igéi nem szabad választás és ízlés tárgyai; aki nincsen vele, ellene van, és aki ôt nem vallja meg az emberek elôtt, azt ô sem vallja meg Atyja elôtt; aki nem hisz ôbenne, már meg van ítélve, és aki nem tartja meg az ô törvényeit, annak a nagy ítélet döntô órájában hallania kell: nem ismerlek, távozz tôlem. Persze ez az igazságszolgáltatás is egészen szellemies: immanens, ti. az egyéni lelkiismeret reagálása és furdalása, a bűn logikájának kibontakozása (pl. a spirocheta pallida kegyetlen logikája a vérbajnak és következményeinek kidolgozásában) és eszchatológiai: Mt 25-ben az Üdvözítô félreérthetetlenül kimondja, hogy a végsô szó az övé, és az ember örök sorsáról csak az dönt, hogyan vallotta életelvként az ô parancsát. Hogy Krisztus védô és oltalmazó királyi hatalma arányban van országának és föladatainak távlataival, láttuk megváltói működésébôl. Ô azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról és hogy a sátántól, az ôskísértôtôl elhódítsa és megóvja zsákmányát. Nem is jött ô békét hozni, azt az ún. rothadt békét, hanem kardot és tüzet, állandó elszánt harcot az elvtelenség, brutális ösztönösség, szellemi tunyaság ellen. Még egy szót Krisztus királyi hatalma gyakorlásának módjáról. Az ô országa nem e világból való, és ezért országlása sem e világ fiainak és királyainak módszerét követi. A világi uralkodók elsôk akarnak lenni és kiszolgáltatják magukat. Ô azonban nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ô szolgáljon és vérét adja alattvalóiért. Ezért királyi ünnepi fölvonulása, a jeruzsálemi bevonulás Zachariás látomása szerint: Íme a te királyod jön hozzád szelíden, szamáron és vemhén (Mt 21,5). S ez a halk, nesztelen járás illik ahhoz a fejedelemhez, aki a füstölgô mécsbelet nem oltja ki és a hajladozó nádat nem töri össze, aki elsô trónjává a jászolt tette, s gyermeknézéssel és gyermekmosollyal kezdte uralkodását, akinek utolsó fölmagasztalása a kereszt, és onnan könnyel és vérrel kormányoz. Ez a pap-király, aki életet nem ront, hanem alkot és gyarapít, aki nem úgy erôsíti új országát, hogy régi drága szálakat széttép, hanem minden életcsírát teljes kibontakozásra melenget, aki a nagy életértékek és igények föltétlen tiszteletbentartásával a szabadságnak és kötöttségnek olyan harmóniáját teremti meg, melyre csak Isten képes, aki nem erôszakkal és nem nyers erôvel jár, hanem szellemben, nem viharban és förgetegben jelenik meg prófétájának, hanem a lágy esti szellô nesztelen járásában (Zak 4,6). Krisztus királysága külsô kibontakozásának (nem belsô tartalma fejlôdésének) négy stádiuma van. Az elsô stádium kezdôdik a fogantatásban és végzôdik a kereszthalállal; ez az álruhában járó királyság, az önkiüresítés állapota, mikor csak néha lebbent föl az emberi álruhának egy-egy csücske, és csillant elô a királynak teljes hatalma, mint a csodákban, a táborhegyi megdicsôülésben. A második a kereszthalált közvetlenül követô diadalmas királyság, mikor Krisztus diadalmenetet tart, és az összes teremtmények hódolnak, s ennek három állomása van: akkor az ô nevére minden térd meghajolt, a földieké (föltámadás), földalattiaké (pokolraszállás), és földfölöttieké (mennybemenetel). A harmadik állomás a misztikai Krisztusnak királyi útja végig a történelmen (9. értekezés. I.); a negyedik az eszchatológiai (9. értekezés. II.): az Atya jobbján ülô Krisztus, aki eljön nagy hatalommal és dicsôséggel ítélni élôket és holtakat. De ezzel félig máris kinyitottam azt az ajtót, melyen át a következô elôadás témája válik láthatóvá. Be is teszem és visszatérek a kiinduláshoz. Lehet megütközni XI. Pius merészségén, és a szkepszis csóválhatja fejét azon az idôszerűtlenségen, mellyel az Egyház a király-eszme legalább látszólagos likvidálásának kellô közepében oly ünnepélyességgel Krisztus királyságát állítja a hívek elé. S mégis úgy sejtem, a 22. vagy 23. század teológusai és történetbölcselôi ámulattal és tisztelettel fogják majd megállapítani, hogy ez a kihirdetés éppen a legjobbkor, a világtörténeti megérettség pillanatában történt. A ma ideges impresszionista emberének pedig meg kell gondolnia, hogy azok a gyökerek, melyekbôl a történet tanúsága szerint kisarjad a királyság történeti jelensége, magában az emberi természetben fakadnak és ezért kiirthatatlanok. Bizonyos mindenekelôtt, hogy a nagyobb közületnek, minô az állam is, egységét csak egységes akarat tudja biztosítani, és ez csak egy személy akarata lehet. S a dolog természete szerint az a szervezô és kormányzó személyes akarat lesz igazán hatékony, mely eredetében fölötte áll az alattvalói kénynek (ez a köztársasági elnök esete) és mivoltában fölötte áll az önzés gyanújának. Bizonyos, hogy csak a király, és pedig a dinasztikus király az, akiben az egyéni és családi ambíció egybeesik az államéval, akiben tehát a köz- és magánérdek ütközése, a demokrata kormányzatnak ez az örök nyílt sebe, gyökeresen ki van kapcsolva. S végezetül csak az ilyen fô az, akire föl tud tekinteni minden alattvaló, mert méltóságával és megkoronázottságával igazán kiemelkedik a többi fölött, és nem egyszerűen primus inter pares. A fölfelétekintés és a vezettetés igénye pedig sokkal mélyebben gyökerezik az emberi lélekben, mint kegyeletnélküli nemzedékek sejtik. Innen van, hogy minden demokratizmus dacára ez a nemzedék is folyton beszél a gazdasági életben koronázatlan királyokról; a közéletben megbámulja az igazán fejedelmi gesztusokat -- minél ritkábbak ma, annál ôszintébben örül a királyi ötleteknek és gondolatoknak. A politikai életben, ha ezidôszerint ki is ábrándult a történeti királyokból, nagyon lehet, hogy szublimált formában visszafogadja. Hisz a szellemi kiválóság hierarchiáját és királyi méltóságát ma is elfogadja, és a szociális és politikai életben elôrelátható a közvetlenül következô történeti fázis jellege: Minél inkább kiterjeszkednek a közszabadságok, és minél tágabbra nyílnak a közhatalmak elnyerésének lehetôségei, vagyis minél inkább válik a közület egyenjogúak és egyenrangúak versenyének vagy helyesebben erôjátékának színterévé, annál föllebbezhetetlenül kitűnik majd, hogy a közösségnek létföltétele egy megingathatatlan, föltétlen tekintély és hatalom, mely az egyesek, pártok és szervezetek fölött áll, mely hajthatatlan erôvel és méltósággal képviseli azokat az elveket, melyek nélkül az emberi együttlét káosszá válik, illetve a bellum omnium contra omnes jellegét ölti. Ez a nemzedék és a közvetlenül következô át fogja élni a Bírák könyve szerzôjének pragmatizmusát, aki a zsidó történelem ama Sturm und Drang korának szörnyűségeit azzal a lapidáris refrénnel okolja meg: Rex in Israel tunc non erat et unusquisque quod volebat faciebat, és meg fogja érteni tulajdon tapasztalásból, mit jelent az, mikor a 13. század második felét a krónikás úgy jellemezte: die kaiserlose, die schreckliche Zeit. De minél határozottabban szellemiesedik a nyugati emberiség, mondjuk, minél elôbbre halad a szemek megnyílásának folyamata, mely a paradicsomi bűnbeeséskor kezdôdött, annál kevesebb kedvük és indítékuk lesz az embereknek a maguk fajtájában keresni a királyi méltóság teljesülését, és annál szívesebben teszik majd magukévá a zsoltáros figyelmeztetését: Nolite confidere in principibus, in filiis hominum, in quibus non est salus. S így egyfelôl az a kiirthatatlan mély emberi igény, mely királyt keres, másfelôl a kiérett kritikai érzék, mely hajlandó lesz azt emberben meg nem találni, a jövô nemzedékeket miként a legendabeli Kristófot, aki akart szolgálni, de csak a legnagyobb úrnak, ellenállhatatlanul Krisztus királyságának elismerésére fogja terelni. Miképp leszen ez? Vajon úgy-e, mint Firenze 1495-ben egyenest népfölkiáltással: Evviva il Cristo rč, Krisztust tette meg városa királyának és szabadsága védôjének, s újabb szorongattatásában a Palazzo Vecchio márványtáblájára fölvésette: Jesus Christus rex Florentini populi publico decreto electus? Nem, nem. Krisztus nem lehet választott király, ô örökös és szerzett jogon királya minden kornak és minden emberi törekvésnek és minden népnek meg községnek. A választás ennek a ténynek színe elôtt csak azt jelentheti, hogy egy- egy nép fölismeri az ô óráját és szabad vállalással igenli; ami kötelessége, s így kötelességét erénnyé, érdemmé, áldozatát áldássá változtatja, mint tették a lengyel nemzet jobbjai a múlt század negyvenes éveiben, mikor politikai leigázottságukban és szétdaraboltságukban arra eszméltek, hogy lehet egy nemzetnek mint nemzetnek is hivatásává tenni az Úr Krisztus misztériumának nemzeti és közületi képviseletét. (Mickievicz és társai ún. lengyel messzianizmusa). Ez a lengyel fölbuzdulás, éppúgy mint a firenzei, nem tartott soká. Pszichológiai forrása nem volt tiszta; ha valaki szarkasztikus akarna lenni, alkalmazhatná reá az ismert mondást: Daemon languebat, monachus tunc esse volebat; ast ubi convaluit, mansit ut ante fuit. Bizonyos azonban, hogy amely népnek nincs eszményibb nemzeti hivatása, annak nincs jövôje. S viszont lehet egy nép számra nézve akármilyen csekély, lehet politikailag és gazdságilag akármilyen elnyomott, ha nemes nagy cél gyullad ki lelke egén, erôt, lendületet, jelentôséget és jövôt szerez. S van-e méltóbb cél keresztény nemzet számára, mint Krisztus királyságának nemzetileg is érvényt szerezni? Itt kapcsolódnak ezek az egyetemes meggondolások a döntô magyar problémába. Tanácstalanul néz ma borús egére és ködös jövôjébe a magyar. Múltjában volt hivatása; kereszténység védôje, defensor fidei volt nemesebb és igazabb értelemben, mint akire a történelem rápazarolta ezt a címet. Miért ne tájékozódhatnék jövôje múltja szellemében, csak nagyobb következetességgel, Krisztus királysága felé? Ez nem érinti a politikai és történeti magyar király-kérdést. De nemzeti hivatássá tenni Krisztus királyságának érvényesítését -- egyszer már fölcsillant e nemzet elôtt ez a hivatás és lehetôség; a magyar kommunizmus letörése után sok nemes lélek Európában így kezdett Magyarország felé nézni, áhítatos, titkos reménnyel. A gyökér nem volt elég mély és a talaj nem volt elég erôs. De a kezdet megvolt, és a magyar szent korona tana mintha bíztatna, hogy a magyarban éppen ebben az irányban van fogékonyság. Az Isten népe választott nép. Az ószövetségben csak egy volt, és az csekély száma és politikai súlytalansága dacára az által lett a történelem legjelentôsebb népe, hogy Jahvét vallotta királyának. Az újszövetségnek minden népe választott nép, és választottságának gyümölcseit, kivételes erôit és áldásait úgy tudja folyósítani, ha teljes tudatossággal és következetességgel reááll erre az alapra, ha vallja és vállalja a hivatottságát. És ha sikerülne egynek is fölküszködnie erre a magaslatra, annak biztosítva volna történeti hivatása és ezzel jövôje; mert a történelem esélyei közepett egy marad meg és nem sodródik bele a mulandóság árjába: Ég és föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak. A trentói zsinati templom oldalán van egy feszület, elkényszeredett Krisztus-arccal, mélységes szánalom és részvét arca, és mégis fölötte a fölírás, és az a fölirat igazság: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat! ======================================================================== 9. A misztikus és eszchatológiai Krisztus Christus heri et hodie, ipse et in saecula. (Zsid 13,8) Aranyszájú Szent János egyszer beszél kortársairól, akik sopánkodnak: Ha nekünk is, miként az apostoloknak, módunk volna Krisztust szemmel látni, ruháját érinteni, hangját hallani! Nincs is kétség benne, hogy minél közelebbrôl megérezte az ember az igazi lelki nagyságot, annál erôsebb és érthetôbb a vágya állandóan annak a jelenlétében élni. Értjük az apostolok elfogódottságát és lehangoltságát az utolsó vacsorán, mikor elhangzott az Üdvözítô ajkáról a búcsúszó: Nem iszom most többet veletek ebbôl a szôlôtermésbôl. S elég különösen hat ebben a hangulatban az Üdvözítônek ez a másik szava: Jobb nektek, hogy én elmenjek; ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok. S csak akkor lélekzünk föl megint, mikor azt mondja: Ne félj, te kisded nyáj, nem hagylak árván titeket; íme, én veletek vagyok a világ végezetéig. Ebben a két szóban benne van ennek az értekezésnek kettôs tárgya; Krisztus elmegy -- azok érdekében, akiket szeret: íme az eszchatológiai Krisztus; s még sem hagyja árván ôket, hanem köztük marad: íme a misztikus Krisztus. I. A misztikus Krisztus. Krisztus, mint láttuk, az ô tanítói, fôpapi és királyi tevékenysége által segítette meg gyökeresen az emberiséget fô bajai ellen, az elmebeli kötöttség, a bűn és nyomorúság ellen. Ezek azonban állandó bajok, és az igazi segítséget Krisztus akkor adja, ha az elmebeli és természetfölötti vallási vakság gyógyítására állandóan tanít, ha bűnre hajló és bűnben vergôdô lelkünket állandóan szenteli és erôsíti áldásával, ha szertehúzó zilált akaratunkat és rugdalódzó egyéniségünket állandóan az ô törvényének és kormányzatának vaspálcája alá hajlítja. S erre nem elég valami gyönge visszhang, akármilyen megbízás vagy helyettesítés; ehhez az ô tulajdon felsôbbséges egyéniségének varázsára, föltétlen tekintélyének súlyára és fogyhatatlan életének erejére van szükség. A megváltás művének ezt a szükséges betetôzését és biztosítását végbeviszi az Üdvözítô, mikor apostolainak és azok utódainak hatalmat ád tanítani, szentelni, kormányozni ugyanazzal a hatásossággal, mint ô tette: Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket. Így Krisztus folytonosítja magát, beleállítja a maga küldetését a történelembe, hogy nemzedékrôl-nemzedékre újra nôjön és újból kigyulladjon. Elmenvén, tanítsatok; tanítsátok az embereket megtartani mind, amiket én meghagytam nektek; és aki titeket hallgat, engem hallgat. Menjetek és ítéljetek; és akinek megbocsátjátok bűneit, meg lesznek bocsátva. Az én testem és vérem az élet kenyere; menjetek és cselekedjétek ezt az én emlékezetemre. Menjetek, oldozzatok és kössetek; és ez így lesz a mennyekben; és aki nem hallgat rátok, legyen mint a pogány és a vámos. S mindebben én veletek vagyok a világ végezetéig. Hogy aztán semmi kétség ne maradjon arra, hogy hol kell keresni Krisztusnak ezt a folytonosított tanító, szentelô és kormányzó tevékenységét, melyet az ô helyetteseként, de az ô erejével és tekintélyével teljesítenek az apostolok és azok megbízottai, világosan megjelölte ennek az állandósított hármas megváltói tevékenységnek helyét és szervét: Te Péter vagy, s erre a kôszálra építem egyházamat; neked adom a mennyek országának kulcsát; oldj és köss egymagad is. A sátán megkívánt ugyan, hogy megrostáljon, én azonban imádkoztam éretted, hogy hited meg ne fogyatkozzék, és te ennek fejében erôsítsd meg atyádfiait. Kell, hogy te jobban szeress ezeknél; legeltesd hát az én evangéliumom erejével és áldásaival valamennyit, juhokat és bárányokat. Az Úr Krisztus oly határozottsággal és világossággal, melynek nincs mássa a történelemben, azonosítja magát ezzel az intézménnyel, melyet a tizenkét apostolra és azok fejére Szent Péterre alapított: Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg; amit az emberek nektek tettek, ha mindjárt csak egy ital vizet is tudtak adni az én nevemben, azt nekem tették; akit ti áldotok és szenteltek, azt én áldom és szentelem; a ti tanítástokban az én bölcsességem szól, a ti szentelô tevékenységtekben az én kegyelmem ereje buzog, amint Szent Ágoston mondja: Akár Péter keresztel, akár Pál keresztel; Krisztus az, aki keresztel. Mikor az Úr Damaskus kapujában szembekerül Saullal, aki üldözte a keresztényeket, egyenest ezzel a kérdéssel támad neki: Saul, miért üldözöl engem? Nyilvánvaló tehát, hogy Krisztus valamiképpen azonosítja magát ezzel az Egyházzal, mintegy az ô második kiadásának, a történelembe beleállított második énjének tekinti: Ecclesia est alterego Christi. Azóta nincsen oka és joga egy nemzedéknek sem panaszra. Van már módja mindnek hallani az ô tanító szavát, miként hallották a galileai halászok és ácsok és napszámosok a Genezáret-tó partján a Hegyi- beszédben; mindenkinek van módja odamenni és meríteni az Üdvözítô forrásaiból; miként a jeruzsálemi húsvéti zarándokoknak (l. Iz 12,8), és akiben éled a Christophoros igénye: szolgálni a leghatalmasabb királyt, annak van már módja megtalálni ezt a királyt és személyesen fölajánlani neki lovagi vagy csatlósi szolgálatát. S mégis mit kell látnunk? A mai ember ahelyett, hogy Aranyszájú Szent János kortársainak türelmetlenségével rávetné magát erre a Krisztusra, aki ha el is távozott, mégsem hagyta árván övéit és egy következô nemzedékkel szemben sem volt mostoha, nem tud voltaképpen mit csinálni ezzel a misztikus Krisztussal, aki az ô Egyházában itt van közepette; és mikor tanít, szentel, kormányoz örök életre és üdvösségre, még az ô házanépe is, akik szívesen átélik egy fényes szentbeszéd, szertartás lelki szenzációját, akik nyári utazásukban elérzékenyednek egy trappista kolostor vagy Beuron látogatásán, mégis igen sokszor ki nem mondott titkos ellenkezéssel elhárítják ennek az Egyháznak nem létezését és tevékenységét, hanem föltétlenül kötelezô krisztusi tekintélyét, és félig öntudatlanul is igazat adnak a reneszánsz óta megerôsödött individualizmusnak és szubjektivizmusnak: Ez az Egyház, ez az emberekbôl álló közösség, mely emberi tevékenységek által föltétlen tekintéllyel meg akarja szabni, hogyan kell gondolkodni és élni, mely ráparancsolja szentségeit és rendelkezéseit s azt mondja, hogy nélkülök nincs üdvösség, hogy Istenhez más úton nem lehet eljutni mint az ô útján: ez az Egyház el akarja fojtani az egyéniség igényeit és szabad kibontakozását, elsorvasztja a vallási életnek bensôségét és közvetlenségét; odaáll az embernek lelke és az ô Istene közé, és nem engedi, hogy a lélek az ô Istenével közvetlen érintkezést találjon; tanításainak és követeléseinek merev hangoztatásával útjában áll minden kultúrai haladásnak és modernebb igénynek; szentségi rendjével mechanizálja a vallási életet, sok külsôségével, elôírásaival és szertartásaival öldösi a bensôséget; és így végelemzésben a magasabb vallási eszmény nevében is óvást kell emelni az Egyháznak krisztusi igénye ellen. Ez a lelkület, mely már a 15. században kopogtatott az európai ember lelke ajtaján, a 16. században a gyászos vallásújító szakadásra vezetett, a 17. században a vallásháborúkat idézte föl, a 18. században a nagy közömbösségre és a 19. században a nagy aposztaziába vitt. Ez a lelkület föl nem ismerve ott él sok katolikusnak is szíve mélyén, és élénk visszhanggal felel a protestáns teológiától inspirált és a szépirodalomtól terjesztett tanításokra: az Egyház elpártolása az evangéliumtól, Krisztus alapgondolataitól. Magának Krisztusnak nem volt esze ágában sem ilyen kötelezô ,,jogi'' szervezetre bízni az ô örökségét; ô át volt hatva eszchatológiai várakozásoktól; gondolta, hogy Isten országa hirtelen, csoda módjára és elôkészületlenül a legközelebbi jövôben rászakad az emberiségre; csak a közös lelkesedés, az evangéliumi lelkület, az egy Atyának szeretete, az alázatosság, emberszeretés és a gondviselésben való bízás fogja megteremteni, minden elôírás és kötelezés nélkül is, azt a közösséget, melyet Isten országának lehet nevezni. Csak miután ez az eszchatológiai várakozás nem vált be, a történeti valóság kemény nyomása alatt, a zsinagóga mintájára, a gnoszticizmus elleni szervezkedés szükségébôl, a hellenizmus metafizikájának segítségével alakult ki lassan az, ami magát ma katolikus Egyháznak nevezi. Így konstruálja a modern racionalista protestáns történeti kritika, Harnackkal az élén, az Egyház keletkezését. Minthogy az Egyház problémája a Krisztus-kérdéstôl elválaszthatatlan, és aki rásejt, hogy az örök élet igéi Krisztusnál vannak, nem kerülheti meg az ô Egyházát; ezért a modern egyházellenes lelkülettel és gondolattal szemben, ha még oly röviden is, mégis érdemlegesen meg kell szólaltatni az igazságot. 1. Az Üdvözítônek szavai és tettei, melyekre az imént rövid utalás történt (214. lap), történeti tények, az evangéliumokból merítve, melyeket a liberális kritika csak azzal a már jól ismert szofizmával tud elhárítani, hogy Krisztus így nem szólhatott és cselekedhetett, tehát nem lehetnek hitelesek. De nekünk éppen ennek a szofizmusnak, a mai Krisztus-kritika életerének megdöntésére kellett ezeket az értekezéseket fölépíteni, és így a szillogizmust joggal visszafordíthatom: Krisztus így szólhatott és cselekedhetett; az evangéliumok tanúsága szerint tényleg így szólt és tett, tehát igenis az Egyház az ô második énje, a misztikus Krisztus. Hogy az eszchatológia uralkodó szempontja az evangéliumnak és az Úr Krisztus igehirdetésének, azt jól tudom, és jelentôsége szerint szemébe nézek az értekezés második felében. Itt csak azt a látszatot kell elhárítani, mintha az Úr Krisztus az ô eszchatológiai várakozásában úgy gondolta volna, hogy evangéliuma nem egyúttal történeti tényezô is, hogy tehát nincs szüksége fönntartó és terjesztô szervre. Akkor ugyan miért választott volna tizenkét apostolt? Miért készítette oly gonddal és fáradsággal eljövendô föladatukra? Miért jövendölt számukra annyi fáradságot, küzdelmet, nehézséget és buzdította ôket türelemre és kitartásra? Biztos, hogy ô evangéliumát mustármaghoz hasonlítja, melynek lassan kell felnônie és meggyarapodnia, kovászhoz, melynek lassan kell az egész tésztát erjedésbe hoznia. Mikor aztán beszél országának eljövetelérôl (Isten országának arról a sajátos kettôs arculatáról, hogy az bennünk, köztünk van és mégis eljövendô, alább szólunk), nem hagy kétséget aziránt, hogy azt olyan jelek elôzik meg, melyek csak lassú történeti fejlôdésben tudnak kiérlelôdni: álmessiások és hamis próféták támadják, szakadások és harcok támadnak, és fôként: az evangélium hangzik majd az egész világon, és csak azután jô a vég. Egyébként az eszchatológiai elmélet, mely szerint Krisztus bármely percben és mindenesetre még földi életében várta az Isten országának csodás gyorsaságú, villámszerű eljövetelét, megdôl azon az állhatatosságon, mellyel ô elutasít minden pontos idômeghatározást, valahányszor sürgetik az apostolok (lásd 86. lap). 2. Dehát azt mondja ez a modern kritika, hogy a ,,jogi'' Egyház elpártolás az evangélium szellemétôl és Krisztus alaptendenciájától. Harnack szerint is az evangélium alapkövetelése a szeretet, az egyetemes, mindent felölelô Isten- és ember-szeretés. Biztos, hogy ez a szeretet az ember életerejének legmélyebb forrása és létének egyetlen igazi értelme. Ám ez az élet, melynek szellemi kölcsönösségben, a szellemi javak kölcsönös adásában és elfogadásában kell kifejtôznie, melynek akadályokkal és nehézségekkel szemben is diadalmaskodnia kell és a szeretetteknek igazi javát szolgálnia, a történelem és a pszichológia bôséges tanúsága szerint szétmállik tulajdon gazdagságában, parttalanságba vész tulajdon árapályában, ha kemény mederbe nem terelôdik, ha szigorú fegyelem nem irányítja működését és nem óvja nyilvánulásait. Az emberi élet csak szervezetben, mégpedig erôs, egészséges szervezetben tud kifejtôzni. S szabad-e azt mondani, hogy a test elpártolás a lélektôl, a szervezet - - elpártolás az élettôl és megtagadása az életnek? Pedig az Egyház csak a krisztusi szeretetnek teljesen egyenrangú, megfelelô szervezete, [hé agapé], mint már az ôskeresztények nevezték. Nem kell a szervezésnek okvetlenül elfojtani az életet és annak ôsfakadását; van szervezés, mely belsô harmónia erejével történik, miként Amphion lantjának hangjára összeálltak a hatalmas ciklopszi sziklatömbök Théba falává; de azért kemény sziklafalak voltak! Aztán az evangélium a liberális kritika szerint is Isten országa. Már most milyen ország volna az, melynek se területe, se szervezete, se alkotmánya, se törvénye, se királya? Nem a legszánalmasabb káosz volna-e, mely már kiindulásában kudarcba és pusztulásba vész? Lehet Istennek ilyen országa? Elpártolás-e a rend a gondolattól, bíróság és katonaság a közösségi nagy akarattól? Nem inkább szükséges logikája, követelménye-e? Akkor volna vádolható a történelem, hogy elpártolt Krisztustól és az ô evangéliumától, ha ilyen kontár, természetellenes és észellenes koncepciót tulajdonítana neki! Végezetül pedig bizonyos, hogy az evangélium föladat, nagy nevelô föladat az emberiség számára. Ha mindjárt olyan böjtös volna is a tartalma, milyenné Harnack desztillálja a kereszténység lényegét, mégis az emberiség számára egy magasabb valláserkölcsi eszményt és tant képvisel; és ezért állandóan kellene küzdenie azzal az örök emberi kísértéssel szemben, mely minden magasabb követelményt a maga alacsonyabb szintjére akar lerántani és minden eszményt a maga képére akar átformálni. Mi lett volna Krisztus evangéliumából az Egyház nélkül, ama ,,jogi'' szervezet nélkül, mely elvekkel áll az ember elé, ezeket az elveket rendületlenül képviseli és belôlük egy jottát nem enged! Ebbôl kaptunk ízelítôt: Mit csinált csak magából Krisztusból az a kereszténység, mely az Egyháztól emancipálta magát és pusztán evangéliumi szimpátiáira hagyatkozott és hivatkozott! Elpártolás-e az iskola az igazságtól, vagy nem inkább elkerülhetetlen követelménye-e és folyománya-e annak az igazságnak, mely élni és hódítani akar? Avagy talán a vár és bástya is elpártolás a vitézségtôl? Mindebbôl mi következik? Ha Krisztus semmit sem mondott vagy tett volna, amibôl az Egyház alapítására kell következtetnünk, akkor is az evangélium immanens erôvel, a beléhelyezett krisztusi csíráknak következetes kibontakozásaképp Egyházzá szervezôdött volna. Az Egyház Krisztusnak logikája és folytatása. Ellenben a racionalista fölfogás e téren csak a régi Luther-féle gondolat továbbépítése: Krisztus egyháza láthatatlan; tehát olyan közösség, melyet egyéni ízlés és kényelem akar; s ez a nagy elpártolás, nem is mondom az evangéliumtól, hanem magától Krisztustól, az ô mivoltától. Hisz a Krisztus misztériuma az, hogy az Istenség láthatóan megjelent közöttünk; a végtelen Ige konkrét emberi természet szűkös keretei között húzódott meg, megjelenését és működését az emberi szervezet megszabott útjára engedte, nem láthatatlanul, nem törvény nélkül; rend és törvény alá helyezkedett, és ezáltal lett megváltónk. Ha tehát a késô nemzedékek számára is egyházi szervezetbe engedi beleszoríttatni és beleszabályoztatni az ô szellemét, kegyelmét és erejét, csak hű marad legmélyebb mivoltához, a megtestesülés nagy titkának éppen ahhoz a mozzanatához, amelyben áldása és üdvözítô ereje forrásozik. 3. Végül lássuk, ez az Egyház, úgy amint Krisztus elgondolta és aztán a történelemben megjelent, csakugyan ellenére jár-e valamely mélyebb, nemesebb emberi igénynek és igazi értéknek, minôket szabadság, egyéni, haladás, bensôség, közvetlenség, valláserkölcsi önállóság és felelôsség nevén emlegetnek? S csakugyan van-e valami legalább a történeti egyház szellemében, ami ellenére jár a Krisztus szellemének, aki mint Megváltó nem lehet semmiféle igazi emberi értéknek hóhéra, hanem csakis orvosa és atyja? Az Egyházat három szociológiai mozzanat gyökeresen megkülönbözteti minden történeti intézménytôl és közösségtôl: a) A felülrôl-valóság. Az Egyház mint krisztusi rendelkezéseknek, normáknak és meghatalmazásoknak komplexuma a maga tartalmával és föladataival készen odalép a történelem porondjára és hivatását éppen abban látja, hogy ehhez kész, minden mozzanatában megállapodott eszményhez toborozzon, neveljen és emeljen. Nem más az Egyház e tekintetben, mint a Krisztus, aki mint fô, mint kiemelkedô és test- formáló alapszerv önmagához csatol és asszimilál tagokat. Az Egyház tehát nem egyenlô gondolkodású és érzésű embereknek egymásra- találkozása és a közös szociális lelkületnek megfelelô külsô szervezkedése -- ez a demokrata szocializálódási gondolat --, hanem egy a tagoktól meg nem másítható, csakis elfogadásra kötelezô kész szervezetbe való beilleszkedés. Ez a közösség nem a tagok önszántából jött létre; nem is a tagok akaratától függ fönnmaradása és működése. De éppen ez a mozzanat, melyet az Egyháznak csakis az a nagy valóság adhat meg, hogy Krisztus második énje, gyökeresen biztosítja az emberi haladást. Egy megvalósult eszmény, mely céljaival, erôivel és föladataival fölötte áll minden egyéni és szociális tehetésnek, tagjai számára állandó fölhívás és erôteljes fölfelévonzás, hogy önmagán, az egyesen is, a közösségeken is fölülemelkedjék. Nem csoda, ha a nyugati kultúra példátlan lendületét még a merôben profán vonatkozásokban is a mélyebben látók abból a lendületbôl származtatták, melyet a kereszténység sugárzott bele az európai lélekbe. Isten országánál nagyobb történeti és egyéni föladat nincsen, s az Egyháznak minden tagja ebbe a föladatba és ennek erôibe nô bele. Minden haladási igénynek és kilátásnak ez a zsinórmértéke; minden, ami nincs ennek irányában, mellékes, és benne a látszó haladás valójában csak körben járás; minden, ami ellenére van, nem lehet haladás, akárminek minôsíti is a kordivat. Az Egyháznak ez a szociológiai készsége és adottsága még egy jelentôs kultúrbölcseleti mozzanatot emel ki: A katolikum alapvetôen a közösségre van beállítva; az egyes embert már létének elsô pillanatától kezdve úgy nézi és fogadja, mint a Krisztus titokzatos testébe szánt tagot. Ezzel az egyest egyrészt gyökeresen kiemeli az izoláltságból, lecsiszolja egyedisége éleit és kiegészíti egyénisége hiányait, az egyént meggyarapítja a közösségnek kincseivel; másrészt pedig gyökeresen gátat emel az individualizmussal velejáró szétforgácsolódások és érték-mállások ellen. Az egész elôbb van, mint a rész -- Aristotelesnek ez a mélyértelmű megállapítása itt egészen új és teljes tartalmú megvalósulást nyer. b) Az Egyház objektívum. Dogmák, szentségek, hierarchia, ezek személytelen tényezôk, mondjuk, dologi mozzanatok. Nem a teológusok zsenialitása a kezesség arra, hogy a dogma éltetô igazság, nem a papság és pápaság szentsége a biztosíték arra, hogy szentelô tevékenysége áldás és üdvösség. Ezzel a katolikum gyökeresen megszabadít a személy-kultusztól; nem a személy teszi, hanem a hivatás, nem az egyéni teljesítmény, hanem a szentség, nem az egyéni leleményesség és szellemesség, hanem a kinyilatkoztatott igazság. Az Egyháznak ezért a történelem tanúsága szerint nem is imponál az egyéni kiválóság mint ilyen; ha a dogma sértetlensége, a szentségek szentsége, a hierarchia épsége megkívánta, a leghatalmasabb és legzseniálisabb embereken is túltette magát. Az Egyház tehát az az iskola, ahol meg kell tanulni az igazságot, szentséget, tekintélyt, rendet önmagáért megbecsülni, nem személyek szuggesztiója alá kerülni, hanem az igazság, szentség és fegyelem objektív uralma alá. Így a leggyöngébb egyéniség is módot nyer arra, hogy önmagára találjon és ki tudjon bontakozni, hogy az objektív nagy szellemi értékeken maga is nagyra nöjjön éppen egyéni életében, mint azt egy Dante vagy Szent Ágoston történeti példája mutatja. Így a katolikum alkalmas és egyedül alkalmas arra, hogy az embert megszabadítsa legnagyobb ellenségétôl, önmagától, tulajdon kötöttségétôl, szeszélyeitôl, hangulataitól és egyben a felsôbbséges szellemek zsarnokságától. c) A katolikum a felülrôl-valóság és objektívum mozzanataiban magát Jézus Krisztust viszi bele a történelembe és életbe. Dogmái nem akarnak más lenni mint Krisztus tanítása, szentségei az ô papi szentelô tevékenysége, hierarchiája és kormányzása Krisztus hatalmas keze. Tehát éppen az objektív vonás, ez a tételesség, nem személyes kiválóság és erôfeszítés, hanem áthagyományozottság kapcsolja bele közvetlenül a lelket Krisztusba. Csak a katolikus van abban a helyzetben, hogy a szentmisén megremegjen attól a valóságtól: itt a Krisztus, itt a Golgota áldozata; csak neki adatott meg az utolsó falusi káplán szentség-szolgáltatásában is a Krisztus áldó szentelô kezének melegét érezni, szaván az ô akcentusát hallani. Ezért az Egyház nagystílű lelkivezetô tevékenysége nem emel gátat Isten és a lélek közé, nem vet akadályt a bensôséges egyéni vallási élet kifejlôdése elé, hanem ellenkezôleg, egyenest Istenhez viszi -- miképp a lépcsô sem emel gátat az emelkedés ellen, a napfény a látás ellen, az út a biztos járás ellen. 4. De amiért annyi mai embernek, belülállóknak is, oly nehéz a szíve az Egyházra, ez az Egyház most megrajzolt eszményének és a történeti valóságnak diszharmóniája. Az Egyház tagjai, sokszor a kormányzó Egyház tagjai is, oly nagy arányokban mutatnak tökéletlenségeket, sôt bűnöket, az Egyház élete sokhelyütt és sok idôben annyira mögötte marad hivatásának, az ígéreteknek és eszménynek, hogy akárhányan jobb lelkek sem akarják fölismerni benne Krisztus titokzatos testét és helyettesét, és nem készek elismerni föltétlen krisztusi hivatottságát és tekintélyét. Ezért akárhányan igazolva látják tôle való idegenkedésüket vagy éppen elpártolásukat, mások pedig fanatizmusukban meg akarják alkotni a tiszták egyházát (katharusok = ,,tiszták'', már a 2. század montanistáitól kezdve napjaink nazarénusaiig). Gondolom, gyakorlatilag ez a legnagyobb nehézség a kapufélfánál rekedt és a hazatapogatódzó lelkek számára. Nekem eszem ágában sincs tagadni azokat a tényeket, melyekre ez a nehézség támaszkodik. Én ismerem a 9--11. századi római egyházi élet chronique scandaleuse-ét, megborzadok az inkvizíció és boszorkányüldözés kegyetlenségein, szégyellem a reneszánsz egyháznagyok nagy részének életét, sôt tudom, hogy Wiseman Fabiolája is regény; az Egyház sohasem volt kizárólag szentek, vértanúk és erényhôsök közössége. De meghökkent és gondolkodóba ejt, hogy Jézus Krisztus ezt elôre látta, és mindazáltal akarta az Egyházat, s akarta úgy, hogy az emberek mindenben olybá vegyék, mint ôt magát. Hálóhoz hasonlítja Egyházát, melyben a jó halak mellett haszontalanok is vannak; szántóföldnek látja, melyben a búzával együtt konkoly is bôven nô, és annak az ô kifejezett utasítása szerint ott kell maradnia az aratásig; sôt kimondja ezt a megdöbbentô szót: Necesse est ut veniant scandala; igaz, hozzáteszi: Jaj azonban annak, akitôl a botrány jön. S miért kell jönni a botrányoknak? Mert az Egyház történeti föladattal van beleállítva a történeti életbe, a történeti ember számára. A történeti ember pedig legjobbjaiban is a bukásokon és kudarcokon igazság felé vergôdô küzdô, aki a Krisztus világosságára is a maga vakoskodó szemével hunyorít, kegyelmét is a maga romlottságának bűnre húzó edényével várja. Az Isten országa kovász, melynek át kell járnia az egész tésztát, az egész emberiséget, egyeseket, községeket, irányokat és korokat. De ez folyamat, ennek idô kell és melléktermékei vannak. Mihelyt az Egyház a történelembe van beleállítva, mihelyt föladatává van téve az emberiséget a krisztusi életeszmény felé nevelni, eo ipso kell vállalnia a nevelôintézet kockázatát is; egy iskola sem áll csupa mintadiákból, de még csupa mintatanárból sem. Az Egyház vezetôiben is emberekbôl, e világba gyökerezett emberekbôl áll, kik koruk gyermekei és Ádám fiai; a történeti kötöttség és a bűn a veszedelmük, s hogy ezt a veszedelmet mind és gyökeresen elkerülik, ezt Krisztus nem helyezte kilátásba. Ez az ô kinyilatkoztatásának kétségtelen tanúsága szerint a másvilágnak van fönntartva; ott, az aratáskor történik majd meg a szétválasztás a búza és konkoly között, és akkor lesz majd az Egyház, az örökkévalóságba érlelôdött Egyház ,,tiszták'' társasága. S a mi számunkra a kérdés ez: ez az Egyház úgy, amint áll és él a történelemben, amint végigjár korokon és gyarlóságokon, magán viseli-e a Krisztus-arc vonásait? Gyarlóságai közepett is megtalálni-e benne a krisztusi karizmákat és letéteményeket, a krisztusi igazság, kegyelem, fegyelem karizmáját? Aki a világosság ellen nem vétô tiszta szemmel nézi ezt a történeti Egyházat, még leggyászosabb szakaiban és legszomorúbb kortörténeti területén is, kénytelen megállapítani, hogy ez az Egyház sohasem tagadta Krisztus igazságát, sôt ezer csábítással és ferdítéssel szemben egyedül ô ôrizte, az arianizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus kora óta. (Ez a nagy történeti meglátás hozta vissza a nagy Newmant végleg az Egyházba.) Mindig óvta és nyitva tartotta a kegyelem forrásait, és fôként magát a Krisztust; amiért Assisi Szent Ferenc joggal mondhatta fölséges végrendeletében: ,,Bűneikkel nem akarok törôdni; mert itt a földön semmit sem észlelek, ami test szerint közelebb hozná hozzám az Isten fiát, mint az ô szentséges teste és vére: s ezt ôk veszik és egyedül ôk osztják másoknak''. Mindig megvolt az Egyházban az a szent maradék, melyrôl Izajás szól, amelyért az Úr hajlandó megkegyelmezni a bűnbesüllyedt közösségnek, nemcsak, hanem amelybôl kinôhet az új élet -- csattanós bizonyság arra, hogy az Egyház Krisztusnak ifjú, termékeny, szép hitvese: mindig megvolt benne a lelki megújhodás ereje és az önifjítás csírája. Ebben az egyetemes áttekintésben a történeti kötöttségek, gyarlóságok és botrányok, melyek az Egyháznak is szegélyezik történeti útja-szélét, új világításban jelennek meg. Valamiképp hozzátartoznak ezek is a Krisztus titokzatos életútjához. Ô, aki kereszthalála után megkezdte egyéni diadalútját, mint misztikus Krisztus folytatja megalázottsága állapotát. Miként földi életében botránkozhattak azon, hogy Isten fia, a várva-várt Messiás fárad, éhezik, fázik, remeg és vért verejtékezik, szenved és meghal, s a lelki megkeményedettség és elvakultság számára ezek a mozzanatok elfödték az Isten-arcot, ugyanúgy a történelemben mint misztikus Krisztus folytatja ezt a megalázottságot sok szenvedésben, nélkülözésben, hátratétetésben, botránykoztatásban (lásd Gal 6,7; 2Kor 1,5; Fil 3,10); persze úgy, hogy ami mindebben bűn és gyarlóság, azzal ô semmi közösséget nem vállal, annak csak szégyenét és büntetés-adósságát veszi magára, s ezzel folytatja szenvedése és alázata állapotát, és utat mutat Egyházának végsorsa számára. Az emmausi tanítványoknak azt mondta: nem tudtátok-e, hogy ezeket kellett szenvedni a Krisztusnak és így bemenni dicsôségébe? Az Egyháznak is elôbb keresztül kell menni a megalázottságon, teljesíteni kell történeti hivatását, és csak azután mehet majd be dicsôségébe. ,,Még éjtszaka van... és az Egyház ínségben van, éhezik és szomjazik zarándokságban, hogy majd jóllakjon a hazában'' (August. in Psalm 87, 13, 14). A történeti megítélés számára jó tudni, hogy az Egyháznak van lelke: a Krisztus igazsága, kegyelme és királyi méltósága; ennek megszervezése az Isten országa; ez úgy azonos az Egyházzal, hogy ami merôben történeti és gyarló van az Egyházban, az nem Isten országából való; és másrészt ami Krisztussal rokon az Egyházon kívül is, valamiképpen hozzátartozik, minthogy az Egyház lelkében van része. Mindebbôl az Egyház tagjai számára jelentôs következmény folyik: Akiben valamelyest kifejlôdött a szociális érzék, az legalább rásejdített, hogy sem az államot, sem az Egyházat nem szabad vele szemben álló idegen adottságként kezelnie, hanem mert élô szervezet az, melynek ô is egy sejtje, ezért az egésznek sorsa az ô érverésében is lüktet, és viszont az ô magatartása belesugárzik az egésznek, a szervezetnek sorsába. Le fogja tehát vonni a konzekvenciát Szent Pállal, és önmegszenteléssel, az egyházi föladatoknak ráesô részének szíves vállalásával iparkodik a maga részérôl is az eszmény felé terelni az egyházi életet. Nem a papságra fogja tolni a bajokat, már azért sem, mert tudja, hogy a katolikus papság nem a hívôktôl izolált és velük szemben álló kaszt, hanem minden nemzedékben a hívôk kebelébôl születik, tehát mindig olyan, amilyenek a hívôk. Ami gyarlóság pedig mutatkozik, azt megint mély együttérzéssel viseli Szent Pál szellemében: betölti az ô testén a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét a Krisztus testéért, ami az Anyaszentegyház (Kol 1). Ezt a konkrét történeti egyházat pedig gyermeki kegyeletével öleli. Mert ez az Egyház, amint itt és most áll és él, ez az Isten országa (August. Civ. Dei XX 9, 1); Krisztus nem két Egyházat alapított, és nem légüres térbe helyezett elmebeli konstrukcióra, ha mindjárt ideális egyház volna is a neve, bízta a maga nagy letéteményét, hanem apostolaira és azok utódaira; ez a történeti sor, a valóságok sora: Ecclesia ab apostolis, apostoli a Christo, Christus a Deo (Tertull. Paescript. 37). Tehát ez a mi hazánk, és egészséges hovátartozási érzékünk vele szemben történeti gyarlóságok és nehézségek közepett is azt fogja vallani: Right or wrong, my country. Ez az Egyház a mi anyánk Krisztusban; hitre és reményre ez szült bennünket; hittel, igazsággal és kegyelemmel ez táplál bennünket; szentségekkel és fegyelemmel az örök hazába ez vezet bennünket. Lehet neki a sok gondtól ráncokkal barázdált az arca, a hosszú úttól poros a lába és fáradt a járása, mégis ô az, aki egyenest Krisztustól jön és Krisztussal a keblén jön; mi az ô fiai, ô a mi anyánk és -- fiúnak az anyja az elsô nô! II. Az eszchatológiai Krisztus. Az evangélium Jézus Krisztus földi életét ezzel zárja: Meghalt és eltemetteték; s a Credo átveszi ezt a szót és folytatja: szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból föltámada, fölméne mennyekbe, ott ül az Atyának jobbja felôl és onnan lészen eljövendô ítélni eleveneket és holtakat. Ezzel megvannak jelölve a megdicsôült Krisztus diadalútjának állomásai és végpontja. 1. Krisztus pokolraszállása, föltámadása és mennybemenetele közvetlenül kapcsolódik szenvedéstörténetéhez, és részben még a történeti tanúvallomás alá esik; hisz az evangéliumok és részben az Apostolok Cselekedetei közvetlen tanúságtétellel szólnak róluk. Így jelennek meg ezek a mozzanatok az eszmélô hit elôtt, mint a kínszenvedés virágai, mint passiflora-bokor, mely Krisztus sírján nyílott. Maga az Üdvözítô is így mutatja be az emmausi tanítványok elôtt: Nemde ezeket kellett a Krisztusnak szenvedni és így menni be dicsôségébe? Ezzel voltaképpen folytatja az evangéliumot, jóhírt ád: a kínszenvedés és halál nem a létnek végsô szava, hanem ha igazán áldozat volt, vagyis fönntartás nélküli odaadás Isten iránt, akkor végleges boldogság kapuja. Krisztus itt is úttörô, útkészítô és causa exemplaris számunkra: Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsôíttetünk. De ennek a három állomásnak s diadalútnak más jelentôsége van az ô számára is: diadalának kezdete. Ô földi életében vállalta a félreértést és félreismerést egészen az üldözésig, halálig és megtagadtatásig. Amint azonban befejezte ezt a művét, amint fenékig ürítette a kelyhet a ,,Consummatum est''-tel, átvette teljes birtoklásba azt az uralmat, mely jár személyes méltóságának. Halálig való engedelmességével valóban kiérdemelte, hogy meghódoljon neki minden teremtmény, és ez a hódolat megkezdôdött: hogy az ô nevére meghajoljon minden térd, a földieké, földalattiaké és földfölöttieké. Mind a három területen zsöngéje volt ez annak a hódolatnak, mely teljessé és egyetemessé válik, mikor az országlást az Atyának átadja, mikor megsemmisít minden fejedelemséget és hatalmasságot és erôt (1Kor 15,24). A mi számunkra pedig folytatja az evangélium hirdetését egészen új hangon és ád új tanítást nehezen megfogható és mégis végzetesen komoly igazságokról. Megföllebbezhetetlen gesztussal rámutat: van föltámadás, van kárhozat, van mennyország; mindez nem egyszerűen szép költemény, melyen Danték és Dante-olvasók andalognak a hangulat választott óráiban, hanem megdönthetetlen, mérhetetlenül komoly végsô és végleges valóság. Persze a nyitja ennek a valóságnak a föltámadás, a húsvét nagy ténye. Itt és csak itt van legyôzve a bűn és annak legfoghatóbb keserves gyümölcse, a halál. Csak akkor nyílik mennyország és csak akkor fenyeget kárhozat, ha a test halála nem a lét vége, sôt ha a lélek halhatatlansága nem a testnek és a világ kategóriáinak tagadása. Az önerejébôl föltámadt Krisztus egyúttal a megtestesült Isten valóságának legkiáltóbb jele, a természet legnagyobb csodája, a természetfölötti világ valóságának nagy bizonysága. Nem csoda, ha a Krisztus-tagadó racionalizmus másfél század óta különös makacssággal a húsvét tényének valóságát iparkodik lerontani. Ma már visszahozhatatlanul elmúlt az az idô, mikor föl lehetett melegíteni a Krisztus-korabeli szadduceusok otrombaságait: a tanítványok ellopták Krisztus holttestét és föltámadása hírét költötték, vagy a tetszhalottként eltemetett Krisztust ôk keltették életre. Ez mégis nagyon is kirívóan mond ellene az evangéliumok határozott tanúságának és minden történetpszichológiai valószínűségnek. Hanem a pszichológiai kor szellemében pszichogén eredetét keresik a ,,húsvéti hit''-nek: A Krisztus vesztét sirató és Krisztus-váró, minden elhivésre kész fölcsigázott lelkület és képzelet látta meg elôször az eltemetett Krisztust újra, és ez a képzeletben, hitben, vágyban föltámasztott Krisztus került bele aztán az evangéliumba. Ám az evangéliumok hitelességét ezen a ponton is csak az ismert racionalista kerge-okoskodás kezdheti ki: Krisztus ilyent nem tehetett, tehát az evangéliumnak ideszóló elôadása nem érdemel hitelt. Sôt éppen a jelen kérdésben megszólal a racionalista kritikától annyira-amennyire megkímélt tanú, Szent Pál is: ,,Azután megjelent több mint ötszáz atyánkfiának egyszerre; kik közül sokan élnek mindez ideig, némelyek pedig elaludtak'' (1Kor 15,6). Ha pedig arra hivatkoznak, hogy föltámadás, föltámadottnak megjelenése, ezek már a hit országából való dolgok, hogy Krisztus föltámadásának nincsen semmi egzakt történeti bizonyítéka, joggal lehet utalni az üres sírra, Krisztus testi ereklyéinek teljes hiányára, mint kétségtelen történeti tényre, melynek más észszerű magyarázatát nem lehet találni, mint a föltámadás történeti tényét. De meg kell vallanom, én elôttem ezek a történeti bizonyságok eltörpülnek az életnek nagy bizonysága elôtt, ama nagy történeti tény elôtt, hogy az apostoli igehirdetés sarkpontja és fôbizonysága a föltámadás volt; ez volt az új és súlyos követelményű tanítás elfogadásának fôindítéka a hívôk számára; ez volt egyúttal a buzgóságnak és kitartásnak fôlendítéke és támasza az apostolok számára. Hogy egy halott Krisztus mennyire agyonütötte volna a Krisztus-követôknek amúgy is folyton ingadozó bizalmát, lendületét és kitartását, annak beszédes bizonysága a két emmausi tanítvány hangulata és magatartása (Lk 26). Oly óriási dolog volt annak a kornak és annak a nemzedéknek hirdetni az evangéliumot, oly hallatlan vállalkozás élet-halálra elszánt követôket nyerni számára, hogy kudarcot vall a történeti megokolás elégséges elve, ha egy merô fikció, exaltált asszonyok látomása végbe tudja vinni a történelemnek ezt a legsúlyosabb és hatásaiban legnagyobb vállalkozását (lásd még 108. lap). Ez elôl a tény elôl csak az a szobatudós absztrakció zárkózhatik el, melynek sejtelme sincs a valóság dialektikájáról, nevezetesen a magasabb valláserkölcsi életeszmény hatásos és konkrét képviseletének hihetetlen pszichológiai nehézségeirôl. Aki azonban csak szerény keretek között is próbálta valaha, nem mondok mást: csak önmagát az evangélium eszménye felé terelni, de igazán, következetesen, komolyan, annak számára fölösleges minden irodalmi bizonyság arra, hogy az élô, tehát testi halála után föltámadt Krisztus nélkül az evangélium történelmi hódítása egyszerűen lehetetlen dolog. Életet csak élet fakaszt; a halálból fakadó élet, a Krisztus halálából fakadó történeti kereszténység -- ez generatio aequivoca, amely ellen óvást emel a tények logikája. 2. Krisztus tehát él, és -- ül az Atyának jobbja felôl. Ezzel elfoglalta azt a végleges állapotot, mely neki az üdvtörténetben szánva van, és ezzel kettôs hivatást tölt be: Mindenekelôtt elôrement elkészíteni azt a hazát, mely bennünket vár: Atyámhoz megyek és lakást készítek nála számotokra; Még ma velem léssz a paradicsomban. Ezzel az Úr Krisztus az ô követôi számára félreérthetetlenül a mennyországot jelöli meg mint igazi hazát; más szóval ennek a földi életnek határozottan eszchatológiai beállítást ád. Nem a liberális Krisztus-konstrukciónak van igaza, mely szerint az evangélium e földön akar állandó és céltudatos kultúrmunkával mennyországot teremteni, hanem a katolikus meggyôzôdésnek, hogy vándoroknak akar bennünket tekinteni, akik útban vannak hazájuk felé. S ez az út Krisztus. Ám akit követni kell, az most és végleg ott van, ahol megszűnik a történelem, ahol a földi tülekedés az örök békébe, az idô az örökkévalóságba torkollik, hol Isten minden lesz mindenben. A mai emberben azonban mintha elsatnyult volna a láthatatlan dimenziók érzéke. Még aki elméletileg hisz is, sôt esetleg hivatásszerűen is hirdeti a másvilágot és ennek a földi életnek másvilági tájékozottságát, annak is a gyakorlati magatartásán legtöbbször alig van látszatja ennek a másvilági hitnek. Távol vagyunk attól az idôtôl, mikor -- mint pl. a virágzó középkorban -- e világ minden jelenségének, sikerének és szenvedésének mértéke a másvilág volt, mikor egyéni élet; áldozat, egészség, betegség, emberélet és halál arra volt beállítva, hogy ez a földi élet átmenet, és hogy a súlypontja mindenestül a másvilágban van. Nem mintha a vezetô körökben ma általános volna a múlt századnak az a materialista meggyôzôdése, hogy a látható világ és a jelen élet minden. A szellemtudományok ráeszméltek megint arra, hogy van igenis külön szellemi világ, melyet semmiféle anyagvizsgálat meg nem magyaráz, melynek megvannak a külön törvényei és értékei. A természettudomány is arra figyelmeztet, hogy sejtelmes, láthatatlan világok öveznek: éter, atomon-túli, radioaktív világ, az élet rejtélyei, a csillagvilág szédítô dimenziói és perspektívái még a szakember elôtt is ma titokzatosabbak mint voltak ezelôtt még félszázaddal. De tagadhatatlan, hogy a reneszánsz óta a jelen világot az értékeivel, örömeivel és céljaival ragyogóbb, igézetesebb színekben látjuk, mint a társadalmilag is bizonytalanabb, technikailag és gazdaságilag annyival szegényebb középkor; s merész képzeletű tudósok máris azt ígérik, hogy nem is távoli jövônek ködében az egyéni földi élet századokkal lesz megtoldható. Nem elméletileg, hanem gyakorlatilag, az érzés, értékelés és törekvés számára, az emberi lélek súlypontja a jelen világra csúszott át. Nekem itt nem föladatom ennek az iránynak irreálisságát és gyakorlati veszedelmeit kimutatni. Csak azt kell nyomatékoznom, hogy az eszchatológiai Krisztus félreérthetetlenül a másvilágra teszi az életnek értelmét és középpontját; a jelen életet úgy nézi és rendezi be, mint elôkészületet, mint rövid zarándokságot, mely alatt az embernek meg kell érlelôdnie az Istenben való örök élet számára. A halál kérlelhetetlenségének és minden földi dolog hívságának, a természettudományilag is biztos nagy világhalálnak színe elôtt ez az egyedüli reális fölfogás, melyet hatalmasan támogat az a megdönthetetlen nagy igazság, hogy az emberi szellem halhatatlan, és hogy Isten, maga a lélek igazi élete, e látható világgal szemben eo ipso ,,más'' világot jelent. Mélységes komolyságot és felelôsséget ád ez élet minden mozzanatának az a tudat, hogy itt minden tett és minden állásfoglalás az örökkévalóságba nyúlik; mérhetetlen bíztatás a jelen kínjai és problémái között vergôdô embernek, hogy ennek a háborgó tengernek minden hullámverése közelebb visz a túlsó parthoz, hol Krisztus vár. Hogy ez a nemzedék vagy legkésôbb az unokák hatalmas történeti megrázkódásoknak és a jelen terpeszkedô technikai kultúra és kényelem katasztrófaszerű összeroppanásának súlya alatt megint visszakapják a természetfölötti és másvilági látást, elôttem nem kétséges. Krisztus pedig minden nemzedéket ott vár az Atya jobbján; várja meg és imádkozza meg tehát az e világban feledkezett, röghöz tapadt nemzedék is, míg megláthatja ôt ott ülni az Atyának jobbján! De Krisztus nemcsak lakást készít az ô választottainak az Atyánál, hanem éppen onnan, eszchatológiai távlatok és valóságok végtelenségébôl van csodálatos módon és csodálatos hatékonysággal történetileg jelen. Azt mondotta búcsúbeszédében: Jobb nektek, hogy én elmenjek; ha el nem megyek, a Vigasztaló Szentlélek nem jô el hozzátok. Ki lát bele az evangélium pszichológiájának ebbe a legmélységesebb mélységébe, mely egy hirtelen biztos kézmozdulattal föltárja a szeretetnek egyik legsajátosabb titkát, a distancia- törvényt? A szeretet együttlétet kíván, és Krisztus ezt tiszteletben tartja; nem akarja árván hagyni kisded nyáját, és mégis: a distancia, a távollét jótéteményétôl nem fosztja meg, hogy legyen módjuk igazában megérlelôdni és megnôni nagyobb értésre és nagyobb áldozatra. A legmélységesebb és legdrágább áldozatkészségek, szeretet- elhatározások, hűségek csak ebben az áldott távolban tudnak megszületni és megerôsödni; a szeretet csak úgy tud megtisztulni az önzésnek, tapintatlanságnak, gyávaságnak, elvtelenségnek minden foltjától és salakjától, ha idônkint komoly distanciát kap. Hogy a távozó Krisztusnak elsô eszchatológiai ajándéka a Szentlélekküldés volt, a pünkösd, ez annak az evangéliumi pszichológiának elsô nagy fölvillanása. A szeretett Krisztus távozásán költ elmélyülés, szent elhatározás és áldozatkész lelkület duzzasztotta meg az érte való apostolkodás és tanúságtétel áldozatkészségét úgy, hogy viharrá nôtt, mely fölkavarja az emberiség lelki lomhaságát, magával ragadja tétovaságát; és a világnak valamennyi nyelve és tüze éppen elég arra, hogy kifejezze, ami a Krisztus-szeretô lélek mélyén él és feszül. Ennek a pünkösdnek vihara nem ül el, és tüzes nyelvei nem alusznak ki az Egyházban. Régen észrevették, hogy az Egyház elsô tavasza a Szentlélek remekműve, és hogy ennek történeti forrása, az Apostolok Cselekedetei a Szentlélek evangéliuma. Ez a Lélek-küldés állandó az Egyházban, és ez váltja valóra Krisztusnak az ô Egyházában való állandó jelenlétét. Krisztus jelen van minden egyes lélekben, melyben megfogan a kegyelem. Hiszen ez a kegyelem veleje és páratlan fölsége: Aki szeret engem, az megtartja az én parancsaimat, és Atyám is szereti ôt és hozzája megyünk és lakást veszünk nála. Jelen van minden még oly kicsiny közösségben, ott ahol az ô új parancsolata életté vált: Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott én köztük vagyok. Jelen van az Egyház hármas tevékenységében, tanító, szentelô és kormányzó tevékenységében (lásd 214. lap), és jelen van sajátos valósággal és titokzatossággal az Oltáriszentségben: Ez az én testem, ez az én vérem. Ez az eucharisztiás jelenlét mutatja meg talán legszemléletesebben, mit jelent az eszchatológiai Krisztus a földön küzdô és a Krisztus teljes látását és bírását áhító Egyháznak. Az eucharisztia lelki táplálék, és pedig örök életre szóló elégséges táplálék -- a lélek csak Istennel tudja beérni; de vele be is éri. Krisztus önmagát adja mint táplálékot, de az embernek a szellemi táplálék is csak érzéki formában való, ezért adja testét és vérét, hogy tápláljon: miként vérünk táplálja életünket és így szellemünket, miként az anyatej, a test és vér legfinomabb kivonata táplálja azt a gyermekéletet, melyet elôbb kilenc hónapig betű szerint tulajdon vérével táplált. Erre a kettôs szerepre csak az életadó test, a caro vivificans (1Kor 15,45) való. A nehézkes anyagias test itt nem teszi, caro non valet quidquam (Jn 6). Krisztus csak megdicsôült állapotában, csak mint eszchatológiai Krisztus lehet eucharisztiás táplálék és egyben eucharisztiás áldozat: önmagát folyton föláldozó és mégis mindig élô áldozat, folyton testét és vérét adó és mégis soha meg nem haló Krisztus. Az eucharisztiában közvetlenül, fogható módon lép bele a megdicsôült eszchatológiai Krisztus a történelmi, életszerű valóságba. Ezért minden szentmise és minden szentségház ablak, melyen keresztül föltárul az ámuló tekintet elôtt sejthetô közelségben a másvilág titokzatos valósága, és melyen keresztül annak ereje az életáram melegségével átömlik a tapasztalat világába. Itt a misztérium kapuja, minden igaz megilletôdésnek, és ennélfogva minden igazi nagyságnak és megifjodásnak nyitja és forrása (lásd Az Ige szolgálatában 556. lap). Ezzel a meggondolással az eszchatológiai Krisztust máris kiemeltük a sztatikai méltatásból, és a dinamikai oldalról vettük szemügyre; ezen a vonalon most menjünk tovább. Az eszchatológiai Krisztus dinamikájának csattanójaként megjelenik elôttünk test szerinti, fizikai új eljövetele: eljövendô leszen ítélni eleveneket és holtakat. Ez az eljövetele lesz az ô nagy igazolása, a történelem és embersors hétpecsétes könyvének ünnepi megnyitása (lásd a következô értekezést), egyúttal azonban a történelemnek és eszchatológiának egybehajlása. Krisztus második eljövetele az a nagy tény, mely a történetet befejezi s a másvilági, végleges állapotot és életet megnyitja. Ezen a ponton megy végbe az idônek az örökkévalóságba való atcsattanása, a történeti életnek másvilági életté való szublimálódása. A racionalista kritika újabban folyton azt hangoztatja, hogy az egész evangélium át meg át van itatva eszchatológiával; Krisztus várja és váratja Isten országának csodás, hirtelen, villámszerű jövetelét és e világ gyors pusztulását. Ebbôl vonják le azt a következtetést, hogy nem volt szándéka Egyházat alapítani (217. lap), s hogy látókörében és szándékában nem volt benne a történelem. Hamis következtetés ez, téves nézésnek, mechanikus megítélésnek eredménye. A valóság ez: Krisztus megítélése szerint ennek az életnek, minden tettének és minden idôpontjának csak abban van értéke, hogy az örökkévalóság számára van vonatkozása; minden idôpontnak igazi értelme a vetülete, mely az örökkévalóságba esik. S viszont az örökkévalóság lesz értékmérôje minden idôleges állapotnak, tevékenységnek és sorsnak; s ez az örökkévalóság azonos vonatkozásban van az idônek minden pontjával, miként a kör középpontja a kerületnek minden pontjával; az idôtlen örökkévalósághoz minden idôpont egyformán közel van, akármilyen távol esnek egymástól. Az örökkévalóságban nincsen tegnap és holnap; örök ma az; és ott, ahol az idôt az örökkévalósághoz mérik, mindig ebben a mában állnak benne. Itt az idô elveszti megszokott jellegét, itt nem napok, órák, évek szerint mérnek, hanem tettek, elhatározások, alapvetô állásfoglalások szerint. A nagy elhatározások és teljesülések szinte nekifeszülnek az idô kerekének és megállítják forgását, mint a honfoglaló hôs Józsue a napot és a holdat járásában. A végleges nagy elhatározások nyugodtan nézik az idôk forgását; aki elkészült egy fenyegetô nagy szerencsétlenséggel, halálos betegséggel, életreszóló csapással, annak nem számít már, hogy most következik-e be, vagy csak hónapok múlva; ô ma áll készen. Nos, Krisztus, a jövendôség és örökkévalóság és jövendô századok atyja (Iz 9,6), az emberi alapvetô állásfoglalás számára megadta az elmozdíthatatlan elveket és szempontokat. Aki ráhelyezkedett az ô alapjára, az döntött az örökkévalóság számára. Amióta végbevitte a megváltás művét, mely amaz örök elveket és szempontokat végleg megpecsételte, attól kezdve az evangélium szerinti végleges jellegű és erejű állásfoglalás egyben a végleges sorsdöntés is az ember számára. Aki melléje állt, az elvben ott van már nála, az örök hazában; annak számára ezer esztendô immár annyi, mint egy nap, és egy nap, mint ezer esztendô; itt az idômérôk megállnak, és az örökkévalóság mozdulatlan mája vette kezdetét akkor is, ha a létnek csónakja még rajta úszik az idô árján. Különben is a halál, mely mindenki számára akármikor jöhet, tényleg is lezárja az egyes számára e világnak minden ügyét-baját; ami az imént még a legizgalmasabb érdeklôdés és törtetés, utálat és kín tárgya volt, egyszerre a teljes közömbösség végtelen távlatába kerül, és tényleg is kezdetét veszi, ami elvben megvolt attól a pillanattól kezdve, hogy a lélek Krisztus mellett vagy ellen foglalt állást. Tehát nem a világvég, hanem a világítélet közelsége az, amit Krisztus hirdet és ami csakugyan egészen közel van, sôt jelen van minden nemzedék, az ôt hallgató nemzedék számára is. A világnap utolsó órája eljött, amint Krisztus szempontjai és törvényei életbelépnek. S itt már nem az jô tekintetbe, milyen hosszú a tartama annak az utolsó órának, hány emberöltôt ölel föl, hanem hogy immár minden ember és minden nemzedék számára aktuálissá vált. Aktuális kivált a történelem nagy fordulói számára; és azok között kétségtelenül üdvtörténetileg a legjelentôsebb az ószövetség megszűnése, aminek külsô jele és megpecsételése Jeruzsálemnek, az ószövetségi Isten-tisztelet helyének elpusztulása. Hogy ez az Isten-alapította és Isten-lakta város elpusztul, messze látható és félre nem érthetô jel arra, hogy csakugyan itt van az utolsó óra, hogy a fejsze a fa gyökerének van eresztve. ,,Eljött az óra, és most van'' (Jn 1,23). Mindezt megérte az a nemzedék, mely hallgatta az Üdvözítô nagy eszchatológiai beszédét (Mt 24,25): El nem múlik ez a nemzedék, mígnem mindezek meglesznek. (Ennek a mondatnak annyiszor félremagyarázott nehéz értelme okolja meg az elôzô gyökeres értelmezés tüzetességét; lásd 86. lap is). Krisztus tehát nemcsak köztünk van, nemcsak az Atyának jobbján ül, nemcsak eljövendô leszen a végítéletre, hanem folyton útban van, minden pillanatban jön; a földi zarándok mindig, minden pillanatában, minden tettében és művében, adventben, Krisztus-várásban áll. Ezért is mondhatta Krisztus joggal, hogy el nem múlik ez a nemzedék, mígnem mindezek meglesznek, ezért az elsô keresztények joggal éltek folytonos paruzia-várásban, s ezért kell a jelen nemzedéknek is benne élni. Csak az eszchatológiai érzék beteges visszafejlôdése magyarázza meg, hogy ez a valóságra támaszkodó állandó eszchatológiai várás elvesztette sodró erejét. Mindig akadnak azonban robbanékonyabb lelkek, kiket tetterejük vagy az eszmények magasabb feszültsége a történelem ütemébôl kilendít eszchatológiai iramokba. Millenaristák, montanisták régen, adventisták, s profanált formában bolsevisták mostanra vagy a legközelebb jövôre várják vagy idézgetik a földi paradicsomot, mely csoda módjára, tűzvészként megemészti ennek a történeti világnak tökéletlenségeit és tökéletesség hazájává teszi ezt a földet. Láttuk (225. lap), hogy a misztikai Krisztus-indította problémák is ide konvergálnak -- meglepô történeti és pszichológiai bizonyságul arra, hogy a történelemben van egy eszchatológiai gravitáció; az élet nem lehet el az eszchatológiai feszültség lendítô ereje nélkül. De a krisztusi valóság színe elôtt ezek az adventista remények és törekvések hiú ábrándnak bizonyulnak. Krisztus nem hagyott kétségben az iránt, hogy az ô titokzatos testének megalázott állapota a végítéletig tart; a nagy szétválasztás konkoly és búza, kos- és bárányhad között csak akkor történik meg. Bizonyos azonban, hogy az ô országának kettôs az arculata. Sokszor és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az ô eljövetelével és evangéliumhirdetésével az ô országa már eljött: köztünk, bennünk van. És mégis: még eljövendô; még mindennapi könyörgésünkké is ezt teszi: Jöjjön el a te országod. Isten országa e jánus-arcának nyitja az idôbe belesugárzó eszchatológia, mely minden történeti idôpontot a következô idôpont atyjának tekint ugyan, de egyben az örökkévalóság vetületének is, s melynek pszichoethikai reflexe az Üdvözítônek ez a szüntelen figyelmeztetése: Virrasszatok, mert nem tudjátok, mely órában jön; amit Szent Pál így fejez ki: Az idô rövid. Következik tehát, hogy akiknek feleségük vagyon, úgy legyenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik örülnek, mintha nem örülnének, és akik vásárolnak, mintha nem birtokolnának; és akik e világgal élnek, mintha nem élnének. Mert elmúlik e világ alakja (1Kor 7,29). A világegyház számára Isten országának ez a kettôs arculata állandó történeti föladat. Addig kell képviselnie az evangéliumot a történeti fázisok sajátosságai szerint, minden ember és minden igény és minden irány számára, míg eléri az Egyház a Krisztus nagykorúságának teljességét, míg történetileg az Egyházba asszimilálódik mindaz, amit az Úr Krisztus belészánt. Az egyes számára pedig ugyanezt a föladatot jelenti: addig nevelni önmagát, míg Krisztus teljesen ki nem formálódik benne. Ez az eredmény pedig csak egy eszchatológiai és egy történeti, egy metafizikai és egy pszichoethikai mozzanat harmóniájából születhetik meg. A keresztség és a kegyelem láthatatlanul, közvetlenül meg nem élhetô módon mint életelvet, csírát és jogot ülteti bele a lélekbe Isten országának hivatottságát; egyéni erôkifejtés, imádság, aszkézis, tevékeny szeretet az Egyházban (mert csak az ô anyai ölén tud termékeny krisztusi életté válni az egyéni törekvés) az élet számára is hatékony elvvé és erôvé teszi azt, amit a kegyelem csíraként titokzatosan a lélekbe adott. Amikor pedig a Krisztus-követô eljutott oda, hogy elmondhatja Szent Pállal: Élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él énbennem, akkor az ô számára megoldódott a nagy probléma; megtörtént a nagy találkozó, az idô szövetkezett az örökkévalósággal, a történelem és pszichológia eszchatológiává lett Krisztusban. ======================================================================== 10. Krisztus nagy miértje Cur Deus homo? (S. Anselmus) Van a Szentírásnak két nevezetes lapja, a Genezisnek és Szent János evangéliumának kezdete; egymástól idôben és jellegben nagyon távol esnek és mégis egyben találkoznak: elvezetnek a lét bölcsôjéhez, mint már kezdô szavuk elárulja. ,,Kezdetben teremté Isten az eget és a földet,'' és -- nagy ugrással: ,,Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra''. A másik: ,,Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige''; s megint egy ugrással: ,,És az Ige testé lôn és miközöttünk lakozék''. Az egyik a világ teremtését tárja elénk, a másik a kegyelmi világ teremtését; az elsônek középpontjában áll az Isten képére teremtett ember, a másikban az Isten, aki emberré lett. S ez az utóbbi valóság mérhetetlenül több, mint az elôbbi; hogy Isten emberré lett, sokkal több, mint hogy van Isten képére teremtett ember; a legnagyobb, ami Isten után egyáltalán elgondolható. A nagy tény dimenzióinak súlya alatt szinte megroskad az emberi elme, és ami legmélységesebb hódolatára méltó s legnagyobb boldogságának és békességének lehetne forrása, abból meríti fô nehézségét: Lehetséges-e, hogy Isten ilyen nagy dolgot megtegyen az emberért? Mi lehet ezzel a gondolata és célja? S ha mégis megtette, így kellett azt végbevinnie? S annak a páratlan nagy tettnek csak annyi látszatja, eredménye van, amennyit az utolsó két évezred nyugati története mutat? Íme a nagy ,,miért'', mely ott mered a megtestesülés nagy ,,úgy van''-ja elôtt. A felelet-keresés bevezet az Isten-ember mivoltának, kiválóságának és világhelyzetének legbensôbb szentélyébe. Ezért nyomósabb kifejtése végett kétfelé osztjuk: Miért jött a Krisztus, és érdemes volt-e jönnie. I. Miért jött a Krisztus? Ha kérdezzük a teológiailag nem iskolázott katolikus köztudatot: miért jött el Krisztus, a közönséges vallástanításból jött hívô azt fogja felelni: Azért kellett Krisztusnak jönnie, hogy megváltó tevékenységével, fôként kereszthalálával jóvátegye, amit Ádám a bűn által elrontott; Isten azért lett emberré, azért jött az emberhez, hogy az ember tudjon Istenhez térni. De ez az egyszerű és oly közvetlenül kínálkozó felelet súlyos problémát hordoz méhében. Bizonyos ugyanis, hogy Istennek a bűn jóvátételére a bűnös emberiség megmentésére sok más mód is állott rendelkezésére. Szent Anzelm egy zseniális merészségű gondolatmenetben (Cur Deus homo c. művében) vállalkozott ugyan annak a megmutatására, hogy Istennek a végtelen fölségén esett sérelemért teljes elégtételt kellett követelnie, és ezt csak az Isten-ember nyújthatta. Azonban elôtte és utána nagy teológusok egyhangúlag azt nyomatékozzák, amit Szent Ágoston kissé türelmetlen szellemi felsôbbséggel kivág: Akadnak ostobák, kik azt mondják, hogy Isten nem tudta volna másképp (mint a megtestesült Ige megváltó tevékenysége által) megszabadítani az embert. Ezeknek azt feleljük: Igenis tudta volna (lásd Dogmatika, I 471. l.). Isten szentsége csak azt kívánja, hogy ne bocsásson meg egyéni bűnt egyéni bűnbánat nélkül; de szuverén fölsége megteheti, hogy egyébként minden ellenszolgálat nélkül megbocsát. A Szentírás sem hagy kétséget aziránt, hogy a megváltásnak tényleges módja, a megtestesült Ige útján történô megvalósítása is az ô szuverén akaratának ténye; nem kellett neki így visszafogadni az embert a kegyébe, hanem egyszerűen így akarta. Az ô bűnbocsátásának és így a megváltódásnak végsô forrása és oka semmi más, mint az ô irgalma; ennek a minden külsô indítástól független, föltétlen irgalomnak elsô és legnagyobb ténye az, hogy Jézus Krisztust küldte megváltónak. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette. Isten Krisztusban önmagával megbékéltette a világot (2Kor 5,18). De ha tetszett Isten irgalmának úgy könyörülni az emberiségen és úgy segíteni bűnén, hogy a megtestesült Ige, mint a bűnös emberiség helyettese, magára vállalta az engesztelést és elégtételt, kétszeres erôvel borul ránk a kérdés: Miért ezt a legsúlyosabb módot választotta Isten, mikor a bűn jóvátételére annyi más, könnyebb mód állott rendelkezésére? Nincsen-e óriási aránytalanság bűn és megtestesülés között, még akkor is, ha igaza van Szent Anzelmnek, hogy a bűn végtelen Isten-sértés és ennek következtében jóvátétele is végtelen erkölcsi értékű tettet kíván? Aziránt csak nem lehet kétség, hogy a megtestesülés a legnagyobb valóság, s közte és az emberi bűn között mégis csak óriási köz tátong! S aztán nem egészen különösen hangzik-e, hogy a legnagyobb jót, ami egyáltalán elgondolható, a megtestesülést, az Úr Krisztust, a legnagyobb rossznak, a bűnnek köszönhetjük? Itt új aránytalanság támad, mely nem kevésbé kínozza el az elmét, mint az elôbbi. Ez a problematika érthetôvé teszi, ha a teológiai eszmélés nem nyugodott meg a hagyományos feleleten. A nagy kérdésre: Miért lett Isten emberré, a hagyományos és általánosabb felelet ez: A bűn jóvátételére; ha bűn nincs, Krisztus nem jön. De hátha más szempontok is kínálkoznak itt, hátha Krisztus akkor is megjelent volna, ha a bűnbeesés nem történik meg? Ebben az irányban a tapogatózás megindult már a középkori teológiai spekuláció megizmosodásának hajnalán a 12. század végén, és egy század alatt kialakult egy tüneményes új elmélet, mely elsôsorban a merész és zseniális Duns Scotus nevéhez fűzôdik és a következô gondolatmenettel áll elô: Istennek az eredeti bűn bekövetkezésétôl és ennek krisztusi megváltásától függetlenül is az volt a szándéka, hogy a második isteni személy emberré legyen. Isten elhatározásainak ugyanis az ô örök elgondolásában megvan a sorrendje; nem idôbeli, hanem logikai. Eszerint elsô helyen önmagát szereti, mert ô mindenképpen a legszeretetreméltóbb. Aztán kiáradó szeretetében akarja, hogy más lények is legyenek. A sok lehetséges teremtmény között elsô helyen ismét olyant akar, mely ôt legjobban szereti, és akarja ennek egy isteni személlyel való egységét akkor is, ha bűnbeesés nem történik. Végül utolsó mozzanatként akarja, hogy az Istenség személyes egységébe fölvett emberség szenvedékeny legyen és így közbenjáró lehessen a bűnért, melyet Isten már erre a megváltási módra való tekintettel enged meg. Tehát az Isten-ember a teremtô isteni végezésnek elsô gondolata, a teremtés célpontja, középpontja és értelme: Teremtô és teremtmény legbensôbb egysége. Már most melyik fölfogás adja a megnyugtató feleletet? Melyik fejezi ki a valóságot? Ennek a kérdésnek színe elôtt a teológiai gondolatmenetekhez hozzá nem szokott érdeklôdôben valószínűleg föltámad két probléma, melyek talán már többször fölbukkantak az egész tárgyalás folyamán: az ilyen szubtílis kérdéseket el lehet-e dönteni? A teológia vajon abban a helyzetben van-e, hogy belelát Istennek legsajátosabb és legtitkosabb örök terveibe? Nem kell-e itt is Szent Pállal elhallgattatni a kíváncsiskodót: Ki volt Istennek titkos tanácsosa? Hogy a komoly teológiai fejtegetések tanúja ilyenféle kétségektôl egyszersmindenkorra megszabaduljon, eszméljen rá, hogy Isten az ô örök titokzatos akaratát akárhányszor kijelentette annak rendje és módja szerint a Szentírásokban; hiszen sokszor és sokféleképpen szólott ô hajdan az atyákhoz a próféták által, utoljára pedig hozzánk szent Fia által. S ahol nem is beszélt nyíltan az ô szándékairól, ott is belelehelte tetteibe; hiszen minden tette minden mozzanatában pontosan födi az ô akaratát, nem úgy, mint a mi tetteink; ezért ki lehet olvasni belôlük az ô akaratát. Persze ennek a sokszor láthatatlan írásnak olvasásához kell szem, titkos jeleihez kell kulcs (Dogmatika I 195), és bizonyos, hogy ilyen finom dolgok meglátásához finom érzék is kell. Miként Szent János az Üdvözítô keblén hallgatta ki az ô legmélyebb titkait, úgy a teológusnak is a kegyelet és a magafeledô szeretet fönntartástalan odaadásával kell nyomozni Isten műveiben és tetteiben az ô akaratának útjait; erre a mérlegre kell tennie az ellentétes lehetségek minden esélyeit, és megvesztegethetetlen szemmel kell figyelnie és végül megállapítania a mérleg nyelvének ingadozásait és állását. A másik nehézség, mely laikusban támadhat ilyenféle kérdések színe elôtt: Mire jó ezeknek a finomságoknak feszegetése? Nem szôrszálhasogatás-e ez; nem hasonló-e azokhoz a kérdésekhez, melyekkel a hanyatló skolasztikát szokták gúnyolni: hány angyal fér el egy tű hegyén? Erre azt felelem: Nincsenek henye kérdések, bár rengeteg a henye felelet. A legbanálisabb és a legkörmönfontabb kérdésbôl is lehet élô meglátások forrását fakasztani; csak Mózes vesszejével kell járni a kérdések sivatagjai és kopár sziklái közepett. Newtonnak ez a banálisnak és henyének látszó kérdése: miért esik le az alma a fájáról, hozta meg a gravitáció jelenségének és törvényének kiszámíthatatlan jelentôségű meglátását; és valaki vállalkozhatnék arra, hogy az imént idézett ,,henye'' skolasztikus kérdésrôl tart tíz elôadást, és a hallgatóság az utolsóról nem azzal a gondolattal távoznék, hogy hiába ült itt. Nem hiábavaló az a mérkôzés sem, melyet a teológia Krisztus nagy miértjének színe elôtt folytat. A kétféle felelet mindenesetre mélyen belevilágít a megtestesülés titkának kiágazásaiba, és ugyanaz a mély titok: Isten emberré lett, más-más színekben ragyog föl a két külön megvilágításban, miként ugyanaz a táj másképp mutatkozik meg verôfényes június eleji reggelen, másképp egy augusztusvégi holdvilágos éjtszaka. Ha az Üdvözítô csak azért jött, hogy jóvátegye a bűnt, akkor az üdvekonomia nagy reparáció. -- Az üdvtörténet fölséges dráma, melynek expozíciója a bűn, fordulata a bűn eltörlése, kifejlete a nagy helyreállítás; az ember lábadozó beteg, kit betegsége vitt magábaszállásra és rántott vissza az enyészet és kárhozat szélérôl, de egyúttal ez a betegség szerezte meg neki a leghatalmasabb orvosnak nemcsak segítségét, hanem ami mérhetetlenül több: barátságát; megtanította az élet és egészség új becsülésére, rádöbbentette a rejtett életerô- és egészségcsírák létezésére sajátmagában, és ezeket mind sorompóba szólította új világ alkotására. S így hasonlóvá lett ahhoz az emberhez, akit fiatalkori betegség megtanított az egészségnek megbecsülésére és ápolására, és így biztosít neki hosszú és zavartalan életkort, inkább, mint a gondtalan, magabízó egészségesnek az ô duzzadó életereje. A lét hangulata itt az az édes-bús ôszi hangulat, tele szent melankóliával és reménnyel, melyet oly utolérhetetlen művészettel és bensôséggel varázsol belénk Dante Purgatoriója. Jézus Krisztus itt elsôsorban az orvos, az üdvözítô, aki azonban régi ideális orvosok módjára, és hasonlíthatatlanul fölségesebb módon, betegeinek egyben barátja, tanácsadója, támogatója és kalauza lett. A világ itt nagy kórház -- nem olyan, amilyentôl az egyszerű ember ma is, és nem éppen ok nélkül irtózik, hanem az a meghitt szanatórium, mely elôkelô csendjével és rendjével kívánatosabb, mint a tülekedô, vásári világ; - - s ki nem betegje ennek a szanatóriumnak? A betegség, azaz a bűn, itt valami sajátságos középponti helyzetbe, és ami meglepôbb, megtisztelt helyzetbe kerül; bűn marad az, az Isten elleni lázadásnak kaini bélyegével, a rothadásnak és kárhozatnak végzetességével; de mégis hasonló lett a gyermek betegségéhez, mely visszaszerezte neki a szülôk gyöngédségét és a gyöngéd ápolásnak minden édességét. Maga az Egyház mondja ki, sôt énekli ki a merész szót, melyet aligha merne ajkára venni más: felix Adae culpa, boldog bűn! Hogy ez a fölfogás nem lehet bíztatás vétkezésre: ,,csináljunk hát rosszat, hogy jó következzék'' (Róm 3,8), arról épp a megtestesült Ige megváltó alakja és sorsa gondoskodik a leghatásosabb módon (lásd 259. lap). Duns Scofus fölfogásában az üdvekonomia elsôdlegesen nem jóvátevés, hanem építés és szervezés. Itt a világ nem áldott szanatórium, melynek híres nagy orvosa a mindene, hanem az az ország, melynek királya a középpontja és napja, lelkes alattvalók hódolata és szeretete a fogyhatatlan termékenységű alkotó munkának indítéka és sugalmazója; mindenki szívesen dolgozik és áldoz szeretett nagy királyának. A bűn az elôbbi fölfogás szerint a drámának expozíciója, itt csak epizód; vihar, mely a tölgynek mélyebbre tolja gyökerét, mindenütt tisztít, öntöz, és a kiállott próba áldásait hagyja maga után; a bűn itt az a vízözön, melyet a védôgátakkal biztosított és jól csatornázott ország megbír, sôt mint a Nilus vidéke, még áldásként köszönt, hisz új termékenységet és szépséget hoz. Egyszóval a bűn itt Isten engedelmébôl inkább a meglevô duzzadó egészség erôpróbája, mint sorvasztója és új életrend kezdôje. A mindenség itt következetes elhelyezkedés Krisztus körül, mint jegecedési tengely körül, sôt nem egyéb, mint Krisztusnak, az Isten- embernek valamilyen kifejtôzése és folytatása, olyanformán mint a régi zsidó hagyomány Adam Kadmonja (az elôbbi fölfogásban Krisztus inkább a második Ádám, aki eljött jóvátenni, amit az elsô elrontott), a Nagy Ádám, a világépítô, akinek mintájára alakultak az égi világok és utánzatára a föld és annak lakói. A felsô világ tehát az örök Igének utánzata, az alsó Krisztus emberségének lenyomata, és a két világ mint a platoni Symposion elválasztott félemberei, éppen mert Isten örök terveiben együtt voltak és együtt vannak, egymást áhítják, egymás felé gravitálnak, és csak az egyesülésben találják meg létteljességüket és ennélfogva boldogságukat. Az ember pedig csodálatosan és páratlanul meg van becsülve: Isten az összes lehetséges teremtmények közül az embert méltatta arra, hogy fölvegye személyes egységébe és így részesévé tegye Isten méltóságának, országának és életének. Istennek elsô szava volt: Legyen Krisztus; a második szó: legyen ég és föld, csak arra szolgált, hogy alapot teremtsen a harmadiknak: teremtsünk embert; és a hozzáadás: a mi képünkre, egészen más értelemben hangzott el mint az elsô fölfogás szerint; a földi ember itt az égi embernek, az Isten-embernek utánzata és lenyomata; és így valamiképp az ember lett az egész teremtésnek zsinórmértéke. Merész és grandiózus fölfogás, mely arányaival és távlataival szinte szédít és nagyvonalú elmékre ellenállhatatlan varázzsal hat. Eltalálta-e az igazságot? Merészsége és újságja a hagyományos fölfogással szemben nem arra utal-e, hogy inkább zseniális, mint igaz, inkább igézô, mint nyugtató ? Nem egyike-e azoknak a rakétáknak, minôk lángelmékbôl gyakran kipattannak: kápráztatnak, és aztán menthetetlenül belehamvadnak az éjtszakába? E tekintetben mindenekelôtt hangsúlyoznunk kell, hogy ez a fölfogás teológiailag teljesen szabad és aggálytalan, természetesen, ha távol tartjuk tôle azt az optimista betétet, melyet Malebranche-nál és Leibniznél kapott, kik szerint kellett az Igének emberré válni és a teremtés mintájává lenni, hogy a világ a legjobb világ lehessen és méltónak bizonyuljon Istenhez. Ez a betét nincs szerves összefüggésben Scotus elméletével, éppúgy mint Szent Anzelm merész elgondolásával sem okvetlenül van összekötve, mely más elôzetbôl ugyanazt a következtetést hozta le: Az örök Igének kellett megtestesülni; hiszen ismételten kiemeltük, hogy a megtestesülés Isten szuverén szabad szeretetének teljesen szabad elhatározása: ajándék, nem tartozás; nem is szólva arról, hogy a legjobb világ kérdése nem intézhetô el egy huszárvágással, mint azt Leibniz akarta. Scotus elmélete magában mentes ettôl a kinyilatkoztatás-ellenes optimizmustól, és ezért nem csoda, ha egy Bonaventura, a fiatal Szent Tamás nem tud ellene dönteni, s ha a mai teológusok közül egy sem akarja tévesnek, nemhogy eretnekízűnek minôsíteni. Igaz, az atyák, ha szólnak a megtestesülés indítékairól, Szent Ágostonnal hangsúlyozzák: ,,Ha az ember el nem veszett volna, Isten fia el nem jött volna''. De egyrészt ôk a kérdést még nem nézték abban az élesen körülhatárolt fogalmazásban, mint mi fölállítjuk; ôk egyszerűen csak a tényt állapítják meg: Krisztus a tényleges üdvrendben az emberiség megváltására jött; még nem villan meg elôttük a kérdés: Megjelent volna-e, illetve megjelenhetett volna-e akkor is, ha bűn nincs; sôt még szabatosabban: Isten örök végzésének logikai sorrendjében minek van elsôbbsége: a bűnnek-e vagy a megtestesülésnek? A döntô azonban az, hogy ôk ebben a kérdésben nem mint a kinyilatkoztatás tanúi beszélnek, hanem mint kutató teológusok; tehát állásfoglalásuk annyit ér, mint bizonyítékaik. Lássuk ezeket a bizonyságokat. A Szentírást, úgy gondolom, nem lehet Scotus ellen fölvonultatni; sôt ha hatni engedjük magunkra nem egyik-másik kijelentését, hanem vezérgondolatait, jobban kedvez Scotus fölfogásának. Tagadhatatlan, hogy az ószövetségben a Messiás eljövetelének fôindítékaként az ô jövendô messiási uralmának és országának fölállítása szerepel; így Dánielnél, a zsoltárokban, Izajásnál, akinél elôtérbe nyomul egyenest az Immánuel gondolata, tehát a teremtmény Isten-közösségének gondolata. Ugyanezt a megokolást adják Krisztus eljövetelének az evangelisták, kiknél Krisztus sokkal gyakrabban és határozottabban Isten országának királya, mint a bűn orvosa; Szent Pálnál meg egyenest a mindenség misztikai feje: Róm 12; 1Kor 12; Kol 1;2; nála Krisztus nemcsak az embereknek feje, hanem az angyaloké is, holott egészen bizonyos, hogy az angyaloknak nem megváltója. Megdönthetetlennek tartom Scotus nézetének teológiai megokolását: Arról van szó, minek van elsôbbsége Isten örök végzésében: a bűn megváltásának vagy a megtestesülésnek. Már most az örök isteni végzés egyes mozzanatai között csak annak lehet elsôbbsége, aminek önmagában nagyobb értéke van. Isten bölcsességével nem egyeztethetô össze, hogy egy eszköze értékesebb legyen, mint egy célja. Bizonyos pedig, hogy a megtestesülés a legnagyobb teremtett érték; következésképpen ezt nem akarhatja Isten mint eszközt (a bűn megváltására), hanem csak mint célt, és pedig mert legfôbb érték, mint legfôbb, tehát a teremtô végezés logikájában mint legelsô (önmagáért akart) célt. Isten öröktôl fogva számba vette a bűnt és ennek krisztusi megváltását is; de csak miután elhatározta, hogy legyen Krisztus, határozta el, hogy a Krisztus egyúttal megváltója legyen annak a bűnnek, melyet csak azért engedett meg, mert Krisztus útján akarta jóvátenni. Ha tehát valakinek nincs kedve a teológiában követni Jókait, aki az ôt jellemzô felelôtlen játszással nem egy regényéhez két befejezést adott, hogy az olvasó válogasson ízlése vagy hangulata szerint, a mi kérdésünkben merre tájékozódik? Az imént meg kellett mutatni, hogy teológiai helyesség szempontjából egyik sem esik kifogás alá; mindkettô szabad nézet, éppen mert nem annak rendje és módja szerint kinyilatkoztatott igazságról van szó, hanem teológiai elméletrôl; s annak a bizonyos aranymérlegnek nyelve nem mutatja messze láthatóan, legalább nem minden laikus számára, merre akar inkább fordulni. Az én benyomásom szerint inkább Scotus felé billen; és ha ez idô szerint nem is érett még meg a helyzet annyira, hogy már teljesen megnyugodott és nem vibrál többé: aki elfogulatlanul és a kinyilatkoztatás távlataihoz mért fogékonysággal engedi hatni elméjére az összes tekintetbe jöhetô szempontokat, annak a napi teológiai irodalomból Himalájaként kiemelkedô Salmanticenses-szel és Scheebennel, a 19. század legkiválóbb dogmatikusával, legalább is oda kell jutnia, hogy a megtestesülés indítéka semmi estre sem merül ki a bűn megváltásában; Krisztus nemcsak az emberiség megváltója, hanem a mindenség feje és királya is; nemcsak orvos, hanem építô és szervezô is; nemcsak a bűnnek köszönhetjük a megtestesülést, hanem a megtestesülés abszolút és minden egyebet meghaladó önértékének is. Azt tartom, csakis ez az álláspont képesít érdemleges feleletre ebben a súlyos kérdésben: Érdemes volt e Krisztusnak jönnie? Erre a nagy kérdésre a méltó feleletet csak akkor tudjuk megadni, ha Krisztusban nemcsak az orvost nézzük, hanem a bűn gyógyításától függetlenül önfényében ragyogó és abszolút nagyságában elénk táruló Istenembert. II. Érdemes volt-e Krisztusnak jönnie? Ez a fogalmazás az értékesség kérdését veti föl; s a legnagyobb értékelô megállapításnak színe elôtt meg kell mondani, hogy jóllehet az érték föltételez értékelôt, mégis igaz, még a kanti alapon is, hogy van önérték, melynek nem kell tényleges relatív, esékeny értékelô alany (elég a ,,lehetséges'' relatív értékelô alany). A csillagos égnek megvan a fölséges szépsége akkor is, ha halandó szem nem mereng rajta és teremtett elme nem szédül bele harmóniájába és arányaiba. A megtestesülésnek mindenekelôtt ezt az önértékét akarom kimutatni, mégpedig kettôs vonatkozásában: mit jelent a megtestesülés abszolút elgondolásban, tekintet nélkül a bűnre, és aztán, mit jelent külön a megváltás számára. 1. A megtestesülés által a világ a teremtés eszméjével szemben új és mérhetetlenül magasabb rendű, szeretném mondani, abszolút jellegű értéket kapott. Mikor Isten az ô személyének egységébe és ennek következtében méltóságának, erejének és életkörének közvetlen közelségébe fölvette az embert, akkor voltaképpen magához ölelte az egész mindenséget. Hogy az ember mikrokozmosz, aki az anyag és szellem világát a személyes egység meleg életáramában kapcsolja egybe, azt már a Krisztus elôtti emberiség is jól tudta. De hogy Isten az emberben, ebben a sűrített teremtésben az egész teremtett világot belekapcsolja az ô végtelen személyének egységébe, és onnan többé ki sem engedi, erre csak a hit tanított meg. Ebben a felsô világításban a teremtés új fénnyel és addig nem sejtett önértékkel ragyog föl. Amióta Isten a megtestesülés útján személyes egységbe lépett a világgal, amióta fölütötte sátorát az emberek között -- tabernaculum Dei cum hominibus --, azóta e világ többé nem közömbös az ô számára, melyet mint művét fönntart ugyan az alkotónak bölcsességével, de miként teremtett, úgy ronthat is száz világot; hanem azóta a világ a szívéhez nôtt, nem hagyhatja többé; szinte testévé és vérévé lett -- és ugyan ki gyűlölhetné tulajdon testét (Ez 5,29). Épp ezért e világ kategóriái nem is tekinthetôk többé múló átmenetnek. Az emberiségen végig kisért az a manicheus gyanú -- éppen bizonyos lelkialkatú jámbor emberek is egészen különösen vannak rá kísértve --, hogy ez a világ valahogyan nem méltó Istenhez; olyanforma, mint egy nem sikerült gyerek, akirôl szülôje legszívesebben nem venne tudomást; hogy tehát kereteinek, kategóriáinak; tendenciáinak és alakulásainak valaha mindenestül el kell majd múlniok, mikor egyszer Isten igazán minden lesz mindenben; nem méltó arra, hogy a megdicsôült állapotban részt vegyen, nem udvarképes a mennyei udvarnál. Jól meg lehet érteni azt a pszichológiát, mellyel kultúrfanatikusok kudarcok után máról holnapra kultúrpesszimistákká vedlenek; éppen napjainkban, mikor a világháború hatalmas röntgennel mutatta ennek a kultúrának csontvázjellegét, megint nagy keletje van. -- Aki az Isten-ember nagy tényén tájékozódik, nem eshetik bele ennek a kísértésnek kelepcéjébe. Az tisztában van e világnak sorsával. Világos, hogy elmúlik ez a világ és az ô alakja; de amit az örök Ige benne és belôle méltónak talált, hogy létének és személyének egységébe fölvegyen s majd örökkévalóságának és a Szentháromságnak ölébe letegyen, az megdicsôült kiadásban örök idôkre meg is marad, az mindig kedves lesz Isten elôtt, és ezért van abszolút értéke. Ha tehát el is múlik e világ, joggal várunk ,,új eget és új földet''. Még aki nem enged is a manicheus kísértésnek, azt is idônként megszállhatja a viharban vergôdô tengeri betegnek hangulata: egyszerre ráborul ennek a létnek sivársága és üressége, és egész értelmét ebben a mindent elnyelô kérdôjelben adja ki: minek mindez, minek van egyáltalán valami? Akkor, miként egykor a galileai tengeren, megjelenik ennek a hányódó, péteri léleknek a hit látóhatárán Krisztus, és egyszerre kigyullad megint lelkében a meggyôzôdés: mégis van értelme ennek a létnek, érdemes azt szeretni és érte küzdeni. Akármin akad fönn tekintetünk, amin az esztétikus ütközhetnék, vagy ami alatt a gyönge ember nyög, betegség, nyomorúság, csúfság, halál, veszedelmek, háborúságok, mindarra, ami nem bűn, rá kell mondanunk: ezt meg kell becsülni, ezt szeretni kell, mert Krisztusban maga Isten mindezt keblére ölelte, megbecsülte, az ô tulajdon életének, gondolatának és akaratának lett hordozója, eszköze és szemtanúja. De föllebb kell emelkednünk. A mi számunkra a legközelebbi adottság és probléma mégis az ember; és az embernek legnagyobb teher, sôt idônkint legnagyobb utálat -- az ember, aki mindenesetre mélységes tragikum kipattanó szelepe. Ott áll ô két világ mesgyéjén, szellem és anyag, erkölcs és természet mesgyéjén; benne sül ki ennek a két világnak minden problematikája; neki kell a szellem uralmát az anyag fölött, az erkölcs felsôbbségét a természettel szemben képviselni, tulajdon szíve vérének meleg párájával kell a két elemet egy nemes ötvözetté forrasztani. Ebbôl fakad emberéletünk minden tragikuma és kínja és a kínzó kérdés: érdemes-e sôt lehet-e igazán embernek lenni? S íme elénk áll a nagy valóság: annyira lehet, annyira érdemes embernek lenni, hogy Isten, aki mérhetetlen szeretetében örök közösséget akar teremtményeivel, mégpedig a legbensô, személyi közösséget, az embert szemelte ki erre a példátlan méltóságra. Ezzel az ember valamiképp a világ középpontjába kerül. A 19. század a világegyetem szédítô méreteinek súlya alatt, büszke csillagászati ismereteinek magaslatáról lemosolyogta a mózesi teremtéstörténetet azért, hogy az embert és a földet teszi a mindenség középpontjába; naiv anthropomorfizmus, mondogatták; és szinte röstellték, hogy a nyugati ember annyi ideig volt ennek a naiv bibliai fejezetnek tanítványa. A 20. század csillagászata aztán egészen váratlanul revideált: mégis csillagászatilag is a föld valamiképpen a világ közepe (lásd Az Ige szolgálatában 621. lap), s mindenesetre bolygórendi viszonyainál fogva az ismert égitestek közül a legalkalmasabb, sôt egyedül alkalmas arra, hogy életet hordozzon és az emberi történetnek legyen színhelye; s akármennyire nincsen ínyére a 19. század reményeinek, a lelkiismeretes csillagászatnak nem sikerült sehol sem fölfedezni életnek nyomait a mindenségben, kivéve a földet. Így bár a teológia nagyon is el tud gondolni csillagászati lehetôségeket -- nem valóságokat --, melyekben nem az ember lenne Isten dicsôségének kiváltságolt tanúja, ámulva látja fölgördülni a teremtés gondolattitkainak függönyét, és eléje lép mint a teremtés ôssejtje és kristályosodási tengelye -- az Isten-ember, tehát az ember mint a teremtés mintája, problémáinak kulcsa, mint a mindenség középpontja, még sokkal nagyobb arányokban és élesebb körvonalozásban, mint a mózesi teremtéstörténet sejteti. Kell tehát az emberben valaminek lennie, ami ôt más valóságos és lehetséges teremtmények fölé emeli; különben Isten nem választotta volna erre a páratlan méltóságra. Kell valaminek lennie, amiért különösen érdemes és megtisztelô dolog embernek lenni. Mi ez, azt a nem hívô, sôt a hívô szem is talán nem látja részletesen. De ha megföllebbezhetetlen biztosítékot kap rá, hogy így van, akkor úgy jár vele, mint az esztétikai neveléssel vagyunk. Elénk állítanak klasszikus remekeket; nem látjuk, mi emeli ezeket mások fölé, de mert biztosítanak, hogy ezek a legszebb alkotások, folyton bíztatva és fölszólítva érezzük magunkat, hogy keressük és végre is meglássuk ezeket a szépségeket. Így világnézetünk számára is az Isten-ember a klasszikus örök minta; rajta kell iskolázódnia nem esztétikai, hanem etikai és vallási, bölcselô és önnevelô tekintetünknek. Addig kell elmélyednünk valójának, tevékenységének, hivatásának minden mozzanatába, míg végre meglátjuk, hogy csakugyan az ember minden problémájának, elméletieknek és gyakorlatiaknak, megoldása ôbenne van. Absolutum és relativum, Isten és teremtmény, örökkévalóság és idô, közösség és egyén mik, és mi köztük a helyes vonatkozás; honnan mindez és hová visz, mi értelme van annak, ami van és mi útja van annak, aminek lenni kell -- minderre felelet ez az egy valóság, melyet kifejez az egy páratlan szó: Krisztus. A bölcselô elme évezredek óta gyötrôdik ezeken a kérdéseken, s az emberi gondolat történetének tanúsága szerint nem egy tiszteletreméltó kísérletet tett a megoldásra. De aki az igazságot éhezô és szomjazó lélek életigényével közelít hozzájuk, másodszor átéli azt az undort, iszonyatot, ürességet, mellyel az Isten nélküli, krisztustalan lét ásít az emberre. Vigasztalan sivatagokon át vezetô irányok, zsákutcában végzôdô erôfeszítések: ez a történelem Krisztus nélkül; mihelyt beleállítom Krisztust, pezsdítô elôkészület, úttörés, fölséges, ígéretes nyitány! Jézus Krisztusban az ember, és nemcsak egy ember van fölvéve annak az örök Istennek ölébe, akirôl mély elmék régen megállapították, hogy Deus tranquillus omnia tranquillat; és az ember, a két világ mesgyéjére állított ember, akiben végbemegy anyag és szellem, erkölcs és természet titokzatos endozmozisa, úgy van, mint a gyermek, aki elaludt anyjának ölén és nehéz álmot álmodik -- még eléggé gyermek ahhoz, hogy álmodjon, már nem eléggé gyermek ahhoz, hogy nehéz álmoktól meg legyen kímélve. De amikor teljes öntudatra riad, ott érzi az anyai kebel és anyai kar ölelô melegét, s ebbôl kiérzi és kiolvassa az élet értelmét és erejét, a bizalmat mosolygó mélységes anyai tekintetbôl kisejti álmának értelmét; megnyugszik, és anyai bíztatással, atyai áldással vág neki új életnek. Igen, új életnek. Mert Krisztus által új célok nyílnak, új életerôk fakadnak, új életáram járja át a dermedt tagokat, új színekben gyullad ki a fakult világ. Nevezetesen új világosságot és erôt jelent éppen az a kérdés, mely a 17. század óta a vallásbölcselônek és félig a tudat alatt a hívôknek is lidércnyomásszerű problémája: 2. Isten miért ezt a legsúlyosabb módját választotta a megváltásnak; miért küldte egyszülött Fiát az Atya arra, hogy olyan kínos és véres elégtételt adjon a bűnnel végbevitt isteni fölségsértésért s engesztelést és kegyelmet szerezzen? Miért? Isten minden művén hármas anyajegy ragyog legfeltűnôbb művein messze olvashatóan; az a hármas jegy, melyet Dante zsenije a pokol kapuján látott fölírva, illetve dantésebben: a pokol kapuja kiáltott a közeledôk felé: Fecemi la divina Potestate, la somma Sapienza e'l primo Amore. a) Az isteni hatalom itt mint szuverén szentség jelenik meg, és ellenállhatatlanul térdre kényszerít. A bűnös embernek legvégzetesebb kísértése: csekélybe venni a bűnt. Ma ismét olyan idôt élünk, mikor egészen ijesztô módon megcsappant ez a bűntudat, szemben pl. a császári Róma lelkületével, hol a nagyarányú vétkezéssel legalább lépést tartott egy nagyarányú és intenzív bűntudat, mely a misztérium- vallásokban megrendítô kifejezést talált; ez a lelkület tette alkalmassá és méltóvá a világot arra, hogy a megváltót befogadhassa. De a bűnös ember rendkívül könnyen csinál magának elméletet, mely elkövetett bűneirôl megnyugtatja, azokat jelentéktelen gyarlóságoknak tünteti föl, vagy éppenséggel emberségünk természetes vagy egyenest kívánatos velejáróinak; aztán szô elméleteket, melyekkel -- ami még rosszabb -- eleve igazolja jövendô bűneit, s helyébe még a szalontheológia sekélyességével, sokszor jámborabbaknál is, elkeni a bűn logikus következményét, a kárhozatot. Nos, ennek a végzetes kísértésnek, az embervolt és emberhivatás legnagyobb ellenségének a krisztusi megváltás megföllebbezhetetlen tekintéllyel és hallatlanra nem vehetô intenzitással odakiáltja: Annyira nagy dolog a bűn, annyira komoly Istennek bűnt büntetô és sújtó szent akarata, hogy tulajdon egyszülött szent Fiának sem kegyelmezett; hanem amint az -- ha mindjárt merô szeretetbôl is, ha mindjárt egészen tiszta lélekkel is, -- a bűn árnyékába lépett, kérlelhetetlenül lehengerelte, és kiüríttette vele a szenvedés kelyhét az utolsó keserű csöppig, a kereszthalálig. Persze a másik nagy kísértés, hogy a kegyelem, a természetfölötti valóságok általában, az Isten-jegyesség és barátság csekély dolgok a messze világító, látható jelen világi értékek mellett. Ezért megkörnyékezi az embert a gondolat: érdemes-e egy egész életnek áldozatát, minden hűségét és energiáját ezekre az árnyékszerű dolgokra fordítani? Ennek a kérdésnek feleletül megint elébe vetjük az örök Istent, aki emberré lett, aki a legnagyobb tett és a legnagyobb áldozat lett azért, hogy a léleknek ezt a szeplôtelen szűzies ruháját, a kegyelmet visszaszerezze. Tehát nagy, mérhetetlen nagy értéknek kell annak lennie, amiért Isten jónak látta ilyen vételárat adni. b) Isten bölcsessége: Csakis a megtestesült Isten útján való megváltás tudta az embert kikerülhetetlen és félre nem érthetô módon megtanítani a legszükségesebb tudományra: mi az ember, milyen hatalmak dolgoznak benne, mivé alakul a lét és sors, ha ezek a hatalmak érvényesülnek, és mi ennek egyedüli orvossága. Az auto- és heteroszótéria, a kegyelemnek és öntevékenységnek teljes egybecsengése csak ezen az úton volt lehetséges (lásd 176. lap). Ezenkívül bizonyos, hogy az isteni igazságosság, mely a bűn megfelelô büntetését kívánja, és az irgalom, mely ellenérték nélkül szabad ajándék- és kegyelemkép árasztja jótéteményeit az emberre, más úton nem hozható Istenhez méltó termékeny összhangba, mint az Isten-ember megváltó élete és halála által. Ezt az egyet jól megérezte Szent Anzelm. c) Az isteni szeretet. A bűnbeesett és azután lelkileg összeesett embernek talán valamennyinél veszedelmesebb kísértése a kaini lelkület: nagyobb az én bűnöm, semhogy Isten megbocsássa. Egyszersmindenkorra az ellenkezôrôl Isten csak úgy gyôzhette meg a világot, hogy maga jött el és vállalta az embersorsot, járta az ember minden útját, átitatta lelkével és istensége melegével és szentségével minden viszonylatát, egészen a halálig. Íme, úgy szerette Isten a bűn után is a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette. S annál nagyobb szeretete igazán senkinek sincs, mint ha életét adja barátaiért. A mítosz szerint a meduzafôtôl kôvé meredt, aki meglátta. A Golgota keresztjérôl is egy kínban vonagló arc néz le az emberiségre s néz bele a történelembe és lelkekbe. Ezek a vonások beleégnek abba, aki egyszer meglátta. De nem mered kôvé, aki meglátja, jóllehet irtózatos vonásokkal belevérezik a lélekbe Isten kérlelhetetlen fölségét és szentségét mindazzal szemben, ami bűn és lázadás; hanem meglágyul, megilletôdés, bánat és hűség könnyforrásává lesz, és ebben egyszersmindenkorra kioltódnak a vétkezniakarás és lázadás lángjai. 3. A megtestesülés alanyi értékei. -- Az objektív értékek fönnállnak szubjektív értékelés és értékelô nélkül is; arany és gyémánt megôrzi akkor is nemességét és kiválóságát, ha nincs, aki pénzben vagy ékszerben értékesíti. A megtestesülés titkának az imént vázolt példátlan értékei, melyek ebbôl a hitvány emberbôl a legkiváltságosabb teremtményt csinálják és ennek a hívságos világnak homlokára olyan tündöklô koronát tesznek, fönnáll akkor is, ha nincsenek szellemi teremtmények, emberek és angyalok, akik ezeket tudomásul veszik és élettartalommá teszik, s valóságra váltják olyan intenzitással és történelmi terjedelemben, amely méltó bensô tartalmukhoz; éppúgy, mint a teremtés, elvonatkozva az Isten-ember titkától, méltó hírnöke és tanúja Isten hatalmának, bölcsességének és szeretetének akkor is, ha az eszes teremtmények részben vagy akár egészben is nem élnek szent életet. Hiszen akkor is igaz marad, hogy ez a világ fönnállásában és folyásában, egyedeiben és összefüggéseiben Istent kiáltja ki szerzôjének; a mű dicséri mesterét akkor is, ha ennek a dicséretnek nem akad lelkes bámulója és utánzója. De emberi érzésünk szerint a teremtés tagadhatatlanul méltóbban dicséri Istent, ha akadnak, és pedig imponáló számmal, akik a műnek lelkesült bámulói és sikerrel koronázott, odaadó utánzói. Illô, hogy legyenek angyalok és emberek, mégpedig megfelelô számban, talán a túlnyomó többség, kik tudatosan is imádással, hódolattal, istenes élettel dicsérik Istent. Ugyanígy Krisztusnak világközponti jelentôsége meg látszik kívánni, hogy a megtestesülés mérhetetlen méltósága kellô föl- és elismerésre találjon, hogy támadjanak nagy számmal és imponáló erôvel Krisztus-követôk. A mindenség chrisztocentrizmusának kell, hogy megfeleljen a történelmi és etikai chrisztomorfizmus. Ha megjelent a Krisztus és a világ arcába nézett, kell, hogy errôl az arcról leragyogjon a Krisztussal való társalgás, mint a Hóreb hegyérôl lejött Mózes arcáról a Jahve-közelség víziója. S itt jön a kritikának a 19. század második fele óta annyit forgatott kérdése, mely mint probléma ott lappang sok intelligens hívônek is lelke mélyén és bénítja katolikus öntudatának örömét és lendületét: Van-e hát megfelelô látszatja Krisztus eljövetelének? Jobb lett-e a világ tôle? Éppen ma nem úgy vagyunk-e, mintha nem volna kellô ereje és lendítéke a kereszténységnek? A marxista kommunizmus milyen tömegeket tud mozgatni, mennyire tud, vagy legalább látszik tudni történelmet csinálni -- és az Egyház, mely magát Isten országának és a krisztusi hivatás és örökség letéteményesének mondja, mit tud ma hasonlót fölmutatni? Nem élünk-e a kereszténység alkonyában, mint az Augusztus-korabeli római a pogányság alkonyában élt: történeti gravitáció, hagyományos intézmények még tartották, de a lelkek fölött és a jövô fölött elvesztette uralmát? A múlt dicsôségét, de porát is viselte ruháján; de a jövôt, azt nem hordta keblében! Lélekbemarkoló kérdések ezek, a Krisztus-hordozó elmélés nem térhet ki elôlük. De mindenekelôtt jöjjünk tisztába egy követelménnyel. Mikor Krisztusnak és az ô evangéliumának történelmi, azaz pszichoethikai, embernevelô és szociális erejérôl van szó, meg kell szabadulni egy nagyon érthetô, nagyon emberi és éppen ezért nagyon elterjedt, de mindazáltal egészen téves hiedelemtôl és várakozástól. Az Úr Krisztus maga mondja az ô evangéliumáról: Az igék, melyekkel szólottam nektek, szellem és élet. Szellem és élet azonban nem érvényesülhet mechanikus módon, hanem éppen csak mint szellem és élet, mint bensôség, mint belülrôl fakadó és gyarapodó tetterô és kezdeményezés. Az ember hajlandó mindenben a dolog könnyebb végét fogni, s lénye látható részének szellemében mechanizálni, gépiessé tenni azt, ami öntevékenység és bensôség és folytonos új fakadás és sarjadás. Ezért inkább hajlandó tizedet adni a kaporból és mentából, mint megtenni azt, ami fontosabb a törvényben, az igazságot és irgalmat; s ezért szeretné az evangélium Isten-fiúságot biztosító erejét is úgy megérezni és áldásait úgy megélni, hogy azok ragadják és ringassák egyéni erôfeszítés nélkül, egy májusi esti szellônek vagy balatoni hullámzásnak lágy erôszakával; szeretné, ha az evangélium áldásai ölébe hullanának, mint az arisztokratának születési elônyei. Ámde az evangélium nem születés, hanem újjászületés; és ezért már kialakult, nagykorúvá lett emberek lelkében kell megszületnie: elmélésben és elhatározásban, igenlésben és önátadásban, az egyéniség legbensôbb énjébe fölvett élettartalom- és erôként. Nagyarányú öntevékenység nélkül nincs az evangéliumnak történeti ereje -- Und wäre Christus tausendmal geboren: wird er's nicht in dir, oh Christ, du bist verloren! (Angelus Silesius.) A mennyország erôszakot szenved, és az erôszakosok ragadják el azt. Persze az ember, miként a szellem és természet mesgyéjére van állítva, úgy a szabadság és természet, egyéni és történeti valóság gyújtópontjában is áll, és ami mint eszme életet és szellemet lehel, annak megfelelô történeti megvalósulásra is kell érlelôdnie. S így csak nem kerülhetô meg a kérdés: Meglátszik-e a történeten, hogy Krisztus végigjárt rajta minden áldásával és erejével és szentelésével? Erre azt felelem: Igenis van látszatja; a világ más lett, amióta Krisztus végigjárt rajta; Isten emberré születése nagy karácsonyának vajúdásai, pünkösdjének viharjai nem mentek el nyomtalanul fölötte, hanem lelke legmélyén fölkavarják és nem engedik többé nyugovóra térni a lelki eltompultság, bűnberögzöttség és szellemi megszokás párnáin. A lét és jobblét nagy kérdései Krisztus megjelenése óta éppen a Nyugatot nem hagyják többé pihenni; azok a vallási feszülések a monizmustól az anthroposzofizmusig, azok a világnézeti harcok és filozófiai versengések a gnoszticizmus fizizmusától korunk relativizmusáig és fenomenologizmusáig, mind bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy az emberi szellemet megsuhintotta az igazságnak szárnyalebbenése; ráesett az Igének egy sugara, és attól álmából is fölriad és indul keresni -- az elveszett mennyországot. Ugyanígy nem tud többé napirendre térni a bűn fölött. Ha vétkezik is nagyot, tud sokszor nagy bűnbánatot tartani, és ha odáig nem tud is fölemelkedni, mint éppen ez a nemzedék, keresi a bűn fátyolán keresztül is az erkölcsi eszményt; ha másképp nem, megfelelô elmélet keretébe kényszeríti bele, mint az erkölcsiség részletjelenségét. Így az Istenországa a kovász és mag szerepét, melyet Alapítója szánt neki, történetileg is jól kimutatható módon teljesíti. Csak össze kell vetni a Nyugatnak ezt a képét a meg nem keresztelt Keletnek arculatával! De úgy gondolom, a történelem fejlôdésének, és nevezetesen az evangélium történeti fejlôdésének még eléggé az elején vagyunk. S az Üdvözítô szavai, nem is szólva a próféták kitekintéseirôl, nem hagynak kétséget az iránt, hogy a történelmi fejlôdés az evangéliumnak nemcsak kovászszerű indító és erjesztô erôiben, hanem eredményeiben is méltó diadalt készít. ,,Egyéb juhaim is vannak, melyek nem ez akolból valók (nem Izraelbôl); azokat is el kell hoznom, és hallgatni fogják az én szómat, és egy akol leszen és egy pásztor'' (Jn 10,16). Az evangéliumnak hangzania kell végig a világon, a pogányságnak és azután a zsidóságnak is meg kell térnie; csak azután jô a vég (Dogmatika II 499). A chiliazmust, mint láttuk (240. lap), az Egyház mindig elutasította, mint az eszchatológiának illetéktelen belerántását a történelembe; de az evangéliumnak méltó történeti diadala magának az evangéliumnak a szava, mely mint szent posztulátum éppúgy ott integet a történeti jövô kéklô távolába nézô hívô tekintetnek, mint ahogy a Krisztusban megbecsült embereszmény fölragyog a maga eszményén dolgozó lelki ember tekintete elôtt. S végre is az utolsóítélet, melyben a történelem áthajol az örökkévalóságba, mint a történelem alkonya és az örökélet hajnala, grandiózus arányokban föl fogja tárni a történelem értelmét, és ki fog tűnni a részletekben és a nagy szintézisben, hogy a történelem folyása és eredménye ellenkezô látszatok dacára, a sokszor ijesztô arányokban terpeszkedô bűn, értelmetlenség, szenvedély, önzés, vad ösztön tombolásai dacára méltó volt az Isten-emberhez, aki nemcsak egyéneket keresztel, hanem közösségeket is; ki fog tűnni, hogy érdemes volt Istennek teremtményei közé jönni és köztük fölütni királyi sátorát. Így az ítélet, miként a vihar az erdô sűrűjét, föl fogja födni azt a bozótot, mellyel a mi korlátoltságunk, a történelem gyors fordulásai és élményeink látszólagos káosza takarják annak értelmét. De a fürkészô szem már így is meg tudja látni a történelemben revelálódó Krisztus-arcnak nehány vonását. Hogy Krisztus nem eredmény nélkül jár a történelemben, annak bizonysága a szenteknek az a hatalmas serege, mely egymagában is az emberiségnek nagy történelmi becsületmentése, a látszólagos történelmi összevisszaság és értelmetlenség csillagos ege. Ott van a liturgia, ma kívülállók elôtt is bámulat és tisztelet tárgya -- bizonyság arra, hogy abban, ami leginkább revelálja az ember géniuszát, a szellemi alkotásban ifjú erôvel működik egy felsôbb szellem. Fôként pedig az Egyház léte, működése és története a sok nehézség dacára két szóban világgá kiáltja mindenkinek, aki meg akarja hallani, hogy Krisztus itt van: a krisztusi tanítást és eszményt megalkuvás nélkül természetfölötti jellegében ôrzi meg, és ennek erejében az Egyház az egyetlen megbízható nyugvópont a történelmi zajlás tűnô árjában. S emellett fogyhatatlan önújító erôt mutat. Egy jó iskolai egyháztörténelem futólagos áttekintése is meggyôzhet bárkit, hogy a legszomorúbb századokban is mindig élt és érvényesült az Egyházban a krisztusi eszmény mint igazság és szentség eszménye, mint követelmény és erô, és a kellô történeti fázisban mindig megteremtette magának azokat a szerveket, embereket, mozgalmakat és intézményeket, melyek új tavasznak zsendítették életét, s a holtvizekrôl élô áramlásokra vitték hajóját. Még egy szempont kínálkozik Krisztus történeti erejének értékelésére -- egyetemesebb kultúrtörténeti meggondolás eredménye, melyet úgy lehetne nevezni: a kiválasztottság, kiemelkedés kultúrtörvénye. Ezt úgy értem, hogy minden területen számszerint elképesztôen kevesen vannak, akik az eszményt tűrhetô fokban kifejezésre juttatják, és mégis ezek a kevesek lesznek mértékei amaz értékeknek, melyeknek ôk egy hosszú haladványsorban exponensei. Csak kevés jó mesterember van minden téren, és ez a kevés elég ahhoz, hogy a mesterségek értékérôl és történet-pszichológiai erejérôl meggyôzôdjünk. Kevesen akadnak, kik embereket tudnak kormányozni, kevesen a családban, kik az atyaság, anyaság, testvériség eszményét tudják valósítani, kevesen igazán jó tanulók, talán még kevesebben jó tanárok; kevesen kiváló gondolkodók, nagy szentek; és mégis ezek a kevesek egész világokat jelentenek és tömegekkel érnek föl. Egy Szent Ágoston az emberi művelôdés számára több, mint összes kortársai együttvéve, egy Szent Pál, mint összes hívei; egy Dante tízezer sora több, mint ugyanannyi kötet sok másnak tollából; egy szó, egy tett kellô idôben és helyen nagyobb jelentôségű, mint mindaz, amit akkor mások együttvéve mondanak vagy tesznek; s egy ember még az érzelem értékelése számára is jelentheti az egész világot: Un seul ętre vous manque, et tout est dépeuplé (Lamartine). Korunk szociológiai tömegfelfogásával szemben jó újra ráeszmélni, hogy a kultúrértékek és kultúreszmék ereje ügyében az egyesek, a kiválók döntenek, és a történelemnek, úgy látszik, ez egyik törvénye. Nagy Károly egyszer fölsóhajtott: Csak volna tizenkét olyan emberem, mint Ágoston és Jeromos; és Alkuin csöndesen felelt: Az Úristennek csak kettô volt belôlük, és te mindjárt tizenkettôt akarsz? Éppen ezért egy ember, akiben igazán életre kelt Krisztus, egy Szent Pál, Szent Ágoston, Szent Ferenc, Terézia, Ignác, Ozanam, Prohászka, a valóságérzék számára egymagában elegendô bizonyság arra, hogy Krisztus nem hiába jött; az a tanúság, melyet egy igazán Krisztus képére formált, igazán chrisztomorf ember szolgáltat, egymaga teljességgel revelálja az ô erejét és méltóságát. Nem kell attól tartani, hogy ezzel a meggondolással a Nietzsche-i Übermensch ábrándjának malmára hajtjuk a vizet; mintha ti. a tömegek, a névtelenek csak arra volnának valók, hogy egy-egy ilyen, mondjuk, emberi díszpéldánynak kitenyésztésére szolgáltassák a talajt és trágyát. Az evangéliumban valamiképpen mindenki lehet kiválasztott, mint a kisbarát ámulattal hallotta, hogy ô is lehet olyan kiváló Isten elôtt, mint Bonaventura testvér, és ezen való örömében kirohant az utcára és fűnek-fának elkiáltotta ezt a nagy fölfedezést. És így megint egybehajlik az egyéni és a szociális mozzanat; Krisztus megint megmutatja erejét a kiválasztott egyénekben és tömegekben, Isten országának sokaságán, a Jelenések könyvének 144 ezer megjelöltjén. De éppen ennek mi az értelme és terjedelme, erre a felelet a történelmi jövô és az utolsóítélet méhében szunnyad. Befejezem. Bizonyos, hogy ez a nemzedék nagy világtörténelmi válság kátyújába került. Az Egyház minden jel szerint kint van már abból a nagy hullámvölgybôl, melybe a 14. század vége óta sodródott. De mikor Isten jár a történelemben, egyik lépését a másiktól sokszor évszázadok, sôt ezredek választják el, és ki tudja, mikor válik történetileg és szociológiailag is jól lemérhetôvé a hullámnak hegy felé emelkedése! Mit hoz a hívônek a jövô, nevezetesen az a jövô, melynek mi is még tanúi és örökösei szeretnénk lenni, ki annak a megmondhatója? Egy bizonyos, és ennek az értekezéssorozatnak ez a végsô gyakorlati konklúziója: Más alapot senki sem vethet, mint amely vettetett, mely az Úr Krisztus Jézus. Krisztus a mindenség centruma és szíve; benne futnak össze az összes elméleti kérdések szálai, és belôle indulnak ki fogyhatatlanul az alkotó erôk áramai. Az örök élet igéi és erôi ônála vannak; sem az egyeseknek és népeknek, sem a koroknak és irányoknak nincs kihez máshoz menni, s hozzá egy sem megy hiába. Csak abban van remény egyesek és korok számára, hogy Krisztushoz idomulnak, hogy Krisztus-hordozókká, christophorosokká válnak. A kiválasztottság imént jelzett törvényének erejénél fogva a nagy társadalmi és történelmi válságokban jó ráeszmélni, hogy a segítség csak egyesektôl jöhet. Tagadhatatlanul a Szentléleknek is megvannak a maga történeti járásai; vannak boldogabb korok, mikor leszáll a Lélek és megkavarja a Bethezda tavának poshadt vizeit; de akkor is, és máskor még inkább kellenek egyesek, kik a kort és beteg nemzedékét ráengedik az életnek fölkavart hullámaira. Ha egy családban, közületben, nemzetben, korban csak egy ember támad, akiben egyéni koncentráltsággal, teljes következetességgel fölragyognak a krisztusi nagy erôk, ez az egy ember tud történelmet csinálni, mint tudott Szent Pál, Szent Ágoston, Szent Bernát, Ferenc, Ignác és annyi más. S e kor gyermekeinek rá kell eszmélniök arra, hogy az igazi christophoros mindig eszchatológiai feszültségben, mindig az utolsó idôben él, és ezért lelke tele van az örökkévalóság elszántságával és készenlétével. Soha nem fakuló újság, a filiszterségbôl következetesen kilendülô, nem számító, hanem kockáztató heroizmus jellemzi az evangéliumot; és ha jól látok, e kor gyermekeinek fôként erre a kettôre kell ismét rátalálnia. Diepenbrockról föl van jegyezve, hogy mikor édesanyja elôször beszélt neki hatéves korában az Üdvözítô kínszenvedéseirôl, az érzékeny fiú egész nap befelé sírt, s az utcán és a családban nem gyôzött csodálkozni, és nem tudta magában eligazítani, hogy az emberek olyan nyugodtan járnak-kelnek, mikor úgy szenvedett az Isten! Igen, mindennap az ilyen kis gyermek fogékonyságával kell ráeszmélni és rádöbbenni, hogy az Isten érettünk így szenvedett, sôt ami több: hogy az Isten érettünk emberré lett; és mindennap újra föl kell szítani azt a készséget, mely egy egész világgal szemben is teljes bensôséggel, nyugodtsággal és becsületes következetességgel vallja életelvül és élettartalmul Krisztust. Ez a Krisztus-hit, mely hegyeket tud áthelyezni, és az a szeretet, mely tud világokat mozgatni, hacsak egy emberben is egész tartalmával és erejével valóra vált, tud korokat és nemzeteket menteni. ======================================================================== Irodalom Általános munkák: H. Felder: Jesus Christus. 2 kötet, 3. kiad., 1923. L. de Grandmaison: Jésus Christ. 2 kötet, 5. kiad., 1927. A. Reatz: J. Ch. 1924. H. Schell: Chr. 22. ezer, 1922. S. Thomas: Summa theol. III 1--51; contra Gentes IV. Lelki életi szempontból klasszikus: P. de Bérulle: De l'état et des grandeurs de Jésus Prohászka O.: Elmélkedések az evangéliumról. Schütz A.: Dogmatika. 1923. I 375--500; itt tüzetesebb irodalom is. Külön munkák: 1.-hez St. Székely: Hermeneutica biblica. 1902. F. X. Kiefl: Der geschichtliche Christus und die moderne Philosophie. 1911. F. X. Kiefl: Theorien des modernen Sozialismus über den Ursprung des Christentums. 1915. M. J. Lagrange: La vie de Jésus d'aprčs Renan. 3. k., 1923 2.-höz: Az új magyar evangélium-kiadás, kitünô jegyzeteivel. A legjobb kat. evangéliumkommentárt M. J. Lagrange írta (éd. Gabalda). Th. Robinson: Studies on the character of Christ. 1900. (protestáns) K. Deiszner: Die Einzigartigkeit der Person Jesu. 1919. (protestáns) 3.-hoz: H. Schell: Religion u. Offenbarung. 3. kiad., 1904. J. P. Steffes: Religionsphilosophie. 1925. H. Dingler: Der Zusammenbruch der Wissenschaft. 1926. 5.-höz: F. Tillmann: Die Quellen des Lebens Jesu. 1913. H. Schell: Jahve u. Christus. 3. kiad., 1908. Az általános munkák közül fôként Grandmaison-é. 6.-hoz: P. Batiffol: L'enseignement de Jésus. 1909. 8.-hoz: Horváth S.: Krisztus királysága. 1926. 9.-höz: St. v. Dunin-Borkowski: Die Kirche als Stiftung Jesu. 3. k., 1923. R. Guardini: Vom Sinn der Kirche. 1923. K. Adam: Das Wesen des Katholizismus. 4. kiad. 1929.