Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Schütz Antal A házasság Tíz elôadás, melyeket Schütz Antal 1931 ôszén a Pázmány-Egyetem valamennyi karának hallgatói számára tartott A magyar piarista rendfônök 1128/1932. sz. engedélyével. Nihil obstat. Dr. Michaël Marczell censor dioecesanus. Nr. 3224. Imprimatur. Strigonii, die 4. Novembris 1932. Dr. Julius Machivich vic. gen. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata 1. A házasság válsága 2. A házasság teremtôi gondolata 3. A házasság krisztusi gondolata 4. A házasság katolikus elgondolása 5. Férj és feleség: a házasság alapértelme 6. Szülô és gyermek: a házasság fôcélja 7. Holtomiglan, holtáiglan: a házasság alapjellege 8. Férfi és nô: a házasság gyökere 9. Eszmény és valóság 10. A házasság jövôje Irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1933-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. A könyvben elôforduló görög szavakat latin átiratban is megadtuk [...] zárójelben. ======================================================================== 1. A házasság válsága Korunk válságok kora. Régi társadalmi és kultúrerôk és -eszmék omlanak, százados partok és gátak szakadnak. Amit hosszú évszázadok áldásnak hittek, ez a nemzedék kínos végzetnek érzi; amit évezredes múlt szentnek és sérthetetlennek tisztelt, a kritika, sôt anarchizmus ökölcsapásai alatt ízzé-porrá mállik, és egyelôre nincs kilátás rá, hogy ebbôl a káoszból szebb és jobb világ emelkedik majd ki. Ez az egyetemes válság sűrítetten kicsattan a házasság válságában. Mi sem természetesebb! Miként a nemzô sejtekben fölhalmozódik és összesűrűsödik egy egész emberélet, sôt egy hosszú nemzedéksor minden tette és szenvedése, minden küzdelme, bukása és gyôzelme, úgy a házasságban csomóba fut mindaz, amit az emberi közösség tett és szenvedett, küzdött és gyôzött, bukott és vérzett. A házasságban fakad az emberi közösség megújhodásának forrása, nemcsak fiziológiai, hanem erkölcsi értelemben; titkos mélységeibôl törnek elô folyton új remények és új erôk, és ha ez a forrás elapad, elapad a megújhodásnak lehetsége és reménye is. Ennek a válságnak tünetei átfogók; kiterjednek a házasság minden mozzanatára. Négy gyökérszála van a házasság életfájának: sexus, genus, eros, ethos -- nemiség, fajfönntartás, szerelem és erkölcsiség. Mind a négyet kikezdte a kornak férge. A házasság mindenekelôtt nemi vonatkozás: viri et feminae maritalis coniunctio, mondja a Jusztinián-féle törvénykönyvnek immár másfélezeréves meghatározása. Ezzel velejár a kölcsönös nemi hűség, a házas férfi és nô kizárólagos kölcsönös nemi joga egymáshoz. Ezzel szemben ma terjed az a fölfogás, hogy a nemi ösztön voltaképpen poligám; ,,az erósz ugyan állandóságot kíván, de a szexus változatosságot akar''. Így a monogamiás keretek között egy lappangó, sokszor a házasfelektôl is hallgatagon, sôt nem egyszer kifejezetten elismert poligamiás gyakorlat fejlôdik -- nem is szólva a házasságon kívül fölburjánzó nemi elvadulásról és a házasságon belüli nemi érintkezésnek ama formáiról, melyekre már Nagy Szent Vazul erôs szava sem elég erôs: [euprepész moikheía = tetszetôs házasságtörés], házasságtörés az illem keretei között. A házasság lényegesen nemzô életközösség, az emberiség életfája, arra hivatva, hogy tavasszal virágba boruljon és ôsszel meghozza gyümölcsét: új embereket, új erôkkel és új reményekkel. Ezzel szemben kifejlôdött a rendszeres gyermekkorlátozás gyakorlata, az egyke meg kettôke rendszere, sôt a gyermektagadás, mely útjául nem a házas érintkezéstôl való tartózkodást választja, hanem a szándékos fogamzásakadályozást és magzatölést. A házasság egészen sajátos szeretetközösség, melynek gyökere a nemi szeretet, az erósz, a szerelem. Az erósz a másik félben, a jegyesben és hitvesben a maga nemileg jellegzett és megalapozott egyoldalúságának kiegészítését keresi, nemcsak fiziológiai, hanem pszichikai és etikai téren is, és nemcsak abban, amit a másiktól kaphat, hanem még inkább abban, amit a másiknak adhat. Az erósz arra van hivatva, hogy megteremtse a legbensôségesebb, leggazdagabb vonatkozású, legboldogítóbb emberi közösséget; s ehelyett ma végeláthatatlan a kiábrándultak, az elégedetlenek, irritáltak, lehangolódottak serege. Lépten-nyomon találkozunk házastársakkal, kiknek mindenki más többet jelent, mint a másik házasfél, akik mindenki mással szemben figyelmesebbek, odaadóbbak tudnak lenni, mint házastársukkal szemben. Ha az a névtelen szobrász ma akarná megfaragni a római házaspár közismert szobrát, mely szinte kézzelfoghatóan ábrázolja az egy lelket két testben, nem tudom, hol találna hozzá modellt. A házasság valláserkölcsi közösség. Hisz átöleli az embert minden tehetségével, összes felelôsségeivel, legintimebb vonatkozásaival; lényege személyeknek legszemélyesebb önátadása és kölcsönös lekötése, melyet megpecsétel a gyermeknemzés és -nevelés felelôs szent feladata. Ez azt jelenti, hogy a házasság legmagvában fölbonthatatlan állandó közösség, mint azt a katolikus Egyház tanítja. S ezzel szemben ma napirenden van a válás, sôt elharapódzik egy gyakorlat, mely már eleve átmeneti nemi viszonyokra törekszik: ideiglenes házasság, próbaházasság, pajtásházasság a nevük. Azt mondhatná erre valaki: ezek a jelenségek kísérik a házasságot, mint fényt az árnyék; megvannak, amióta házasság van a történelemben. Azonban itt nem a magában egészséges szervezetnek elmaradhatatlan kisebb betegségeirôl van szó, hanem válságról, mely a házasságnak halálát készíti. Ennek szomorú bizonysága, hogy a vázolt jelenségek még az elôzô emberöltôhöz képest is rohamos terjedést mutatnak, és ez a vészes emelkedés tart. Németországban a válások száma 1913-ban 16.650 volt, 1927-ben már 34.000 -- pedig jóval kevesebb volt a házasságkötés; tehát a válások száma legalább megháromszorozódott. Hazánkban (Pezenhoffer Antal úr szíves közlése szerint) 1904-ben 3.550 válás volt, 1928-ban 5.560; pedig akkor 20 millió ember lakta hazánkat, most alig 9; tehát a válások száma itt majdnem négyszeresre emelkedett. Hát ha még statisztikailag ki volna mutatható azoknak száma, kik törvényesen nincsenek ugyan elválasztva, de lélekben régen elváltak! Ezt a képet még sötétebbé teszi a házasságok termékenységének zuhanásszerű csökkenése. Hazánkban 1891-- 95 között ezer lélekre átlag 42.6 élveszületés esett; 1931-ben már csak 23.6; tehát csaknem felére szállt. Más nyugati országokban a számok még szomorúbb nyelvet beszélnek. A házasság körüli bajok válságjellegét világosan mutatja a házasodniakarás nagymérvű megcsappanása. Amerikában, melyet sokan nem minden alap nélkül a következô kultúrfázis elôfutárjának tekintenek, a szociológusok szerint a fiatal nemzedéknek a házasodástól való vonakodása már statisztikailag is megállapítható, és végzetes társadalmi válság mélységeibe enged betekintést. S teljes joggal. Nem más ez, mint az élniakarás megrokkanása, tehát halódás tünete; kiáltó jel, hogy a házasság válságának okai sokkal mélyebben vannak, mint a fölületes materialista szociológus gondolja: mintha ti. merôben csak a mai gazdasági válság, a megélhetésnek és a gyermekek elhelyezésének nehézségei volnának itt a rováson. Nem. Ha az emberiség életfolyamának megújhodására irányuló akarat is már szűnôfélben van, ez arra vall, hogy az egész mai társadalom bomlófélben van. S így a házasság válsága egyszerre okozati kapcsolatba kerül korunknak egyetemes válságával, és a házasság válságának okai azonosak lesznek az egyetemes nagy kultúrai és társadalmi válság okaival. De hogy itt egy gyökeresen egészségtelen és tarthatatlan helyzet érik megoldásra, vagy jobbra vagy balra, életre vagy halálra, azt még a fölületes szemlélôre is ráerôszakolja egy olyan tény, mely az európai kultúrterületen eleddig páratlan: A házasság bajai és a bajok megszűntetése a tudományos és gyakorlati megvitatások központi témája lett, sôt programszerű törekvéseknek intézményes és törvényhozási segíteniakarásoknak középpontjába került. Hogy a házasságnak hivatalosan képviselt és polgári törvénnyel védett keretei és ama keretek kitöltése között, mondjuk eszmény és valóság, törvény és tényleges élet között mélységes űr tátong, és hogy ennélfogva az európai házas gyakorlat úgy, amint a liberális érában kialakult, nagy hazugság, azt társadalmunk nagy kritikusai már a múlt század második felében napirendre tűzték, és egy Ibsen, Sudermann, Tolsztoj nem átallották írói tehetségüket ennek a kritikának szolgálatába állítani. Ma egy fiatalabb nemzedék egyenest elviselhetetlennek találja a mai házasság hazugságát, és gyökeres megoldást követel egyenest a becsületesség, az ôszintébb lélek és jobb erkölcs nevében. Különösen a germán lélek az, mely végzetesen meg szokta szenvedni az eszmény és valóság között feszülô ellentétet, és radikális szenvedelmességgel igyekszik aztán kitölteni a szakadékot -- még az eszmény árán is. Valahányszor ugyanis az erkölcsi vagy másfajta normák és eszmények között egyfelôl és az általuk bevilágított területen a tényleges állapotok között másfelôl kimélyül az ellentét, a kiegyenlítés elvileg két irányban történhetik: Vagy a tényleges állapotot törvényesítjük, vagyis a valóságot tesszük meg eszménynek, és ezzel az eszményt lefokozzuk, sôt egyenest föladjuk. Vagy pedig nem tágítunk az eszmény megvalósíthatásának hitétôl, megvalósítására sorompóba szólítunk minden erôt, és az eszmény és valóság közti űrt nem hidaljuk ugyan át, hanem igyekszünk egyre csökkenteni anélkül, hogy valaha is egészen sikerülne kitölteni, s így vállaljuk az eszmény és valóság állandó feszültségét és annak tragikumát. Az elôbbi utat választja a modern házassági reformmozgalom, melynek legkiáltóbb elômunkása Szovjetoroszország házassági törvényhozása; az utóbbi kezdettôl fogva a katolikus álláspont, mely csak a minap is történeti arányú kifejezésre jutott XI. Pius pápa Casti connubii kezdetű enciklikájában (1930. dec. 31; lásd Acta Apostolicae Sedis 22, 539-- 92. lap). Vagy egy emberöltô óta szépíróktól elôkészítve, orvosi és szociológiai irányoktól támogatva, nyilvános elôadásokban, kongresszusokban, népszerűsítô szociológiai, etikai, orvosi irodalomban a keresztény fölfogással szemben kibontakozik egy új házassági program két alaptétellel: a nemi ösztönnek vannak jogos igényei, melyek a monogamiás keresztény házasság keretei között el nem férnek; és: a nemi élet minden velejárójával együtt az egyén ügye. Ennek következtében a nemi vonatkozás csak addig kötelezô, sôt csak addig jogosult és erkölcsös, míg fönnáll a kölcsönös rokonszenv és egyetértés, melynek alapján mindkét fél számára az egyéni kibontakozás és boldogulás eszköze tud lenni; amint ez megszűnik, eo ipso válásra érett a házasság. ,,Úgy találom, hogy az egyes már nem fontos a közösség számára, amennyiben lelki és erkölcsi alkata jô szóba. Csakis a pár a fontos. Minden férfi és minden nô számára csak egy kiegészülés lehetséges; ez mélységes meggyôzôdésem. Mit nyerne a társadalom, ha megszaporodnának a valóban együvé tartozó párok, mit nyernének békességben, örömben, lendületben, tisztaságban! Ezért meg kellene dönteni minden korlátot a választás tekintetében. Férfiakat és nôket nem volna szabad megakadályozni semminek, akár erkölcsi ódium, akár apasági teher, akár anyaság, akár erény dicsérete annak neve, hogy kipróbálják a szerelemnek összes megjelenési és átélési formáit, amik kívánságuk és elképzelésük körébe esnek. Csak azt ne, amit most házasságnak neveznek! Mindent csak azt ne!'' Így nyilatkozik Jakob Wassermann olyan helyen, aminô Keyserling Ehebuchja (179--80. lap). És ugyanennek az írónak szintén író felesége: ,,A (modern értelemben) megváltozott nô számára csak az a szerelmi vonatkozás szent, mely lelkének és szellemének fejlôdése számára a legtágabb teret nyitja'' (uo. 184. lap). ,,Nem járja ma már ,Dirne'-nek bélyegezni a nôt, ha a tudás útján, a világ átfogásának útján folyton újra meg újra meg kell adnia magát, hogy folyton új világátfogáshoz jusson'' (uo. 185. lap). S mert az egyéni differenciáltság és életütem mai fokán egyre több az eshetôség a lelki elválásra, ezért már magának a házasság megkötésének sem szabad egész életre szólnia, hanem vagy kifejezetten határidôre kell azt megkötni, vagy már eleve próbaházasságnak kell lennie, amely fölbomlik, amikor kitűnik, hogy a próba nem vált be. Magától értôdik aztán, hogy az akármiképp megkötött házasság magától megszűnik, mikor megszűnik akár egyoldalúan, akár kölcsönösen, a lelki összehangoltság, a szerelem, mely egyedül ád erkölcsi alapot a házasságnak. A házasság nemi gyökere, a nemi ösztön ennek a programnak értelmében az egyén kifejlôdésének és gazdagodásának szükséges mozzanata; következésképp kielégítése nem lehet kizárólag a házasság kereteihez, sôt ezeken belül is kizárólag a nemzô föladathoz kötve. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ezt az ösztönt kiélje a maga egyéni diszpozícióinak megfelelô módon, akkor is, ha nem tudja a házasság terheit vállalni. Így aztán a házassági reform csak részlet lesz egy gyökeres nemiéleti reformban, mely jelentéktelen korlátozásokkal nemi érintkezésre jogot akar adni minden férfi és nô számára (a ,,szerelemhez'', ,,anyasághoz'' való jog!), s a házasság mellett átmeneti házasságkívüli nemi vonatkozások, sôt még egyneműeknek nemi jellegű vonatkozásai számára is törvényesítést követel. Aztán a nemi vonatkozások nemzô föladata tekintetében törvényes elismerést és szabadságot követel a házasságkívüli gyermek számára; viszont a házasságon belül teljesen a házasfelek akaratától kívánja függôvé tenni a gyermeknemzést; jóváhagyja a fogamzáskorlátozást minden formában és bármilyen okból, a magzatölést pedig egyszerű orvosi, sôt gazdasági indikációra is föl akarja szabadítani. S végül fajjavítás címén az ún. selejtesek (Minderwertige) házasodását törvénnyel is akarja tilalmazni, vagy még gyökeresebben: a selejteseket törvény kényszerével mesterségesen sterilizálni kívánja. Szovjetoroszország a maga házassági törvényhozását nagyjából ezek szerint a követelések szerint alkotta meg. Hisz a fönt vázolt programnak legfanatikusabb elôharcosai a marxisták voltak, kivált Bebel: Die Frau című rendkívül fölületes és dobverô, de nagyon elterjedt könyvével. Ennek a törvényhozásnak kimondott alapgondolata: A bolsevizmus a házasságot nem tekinti a társadalom sejtjének, miként a ,,polgári'' társadalom, hanem a szocialisták számára az állam a primér közösség, melynek ezért joga és kötelessége a gyermekeknek a maga szellemében való teljes fölnevelése; a szülôknek csak nemzô joguk van. Ezért a házasság merôben az állami közösségnek ügye; a vallásnak abba semmiféle beleszólása nincsen. Ezekbôl az elvekbôl foly maga a törvényhozás. Kétféle házasság van: bejegyzett és tényleges; a kettô jogilag teljesen egyforma. A tényleges házassághoz elég a nemi együttélés és adott esetben bármelyik félnek az a kijelentése, hogy ezt az együttélést házasságnak tekinti. Törvényes és törvénytelen gyermek különbségét a szovjetállam nem ismeri. A poligámiának és vérfertôzésnek nincs törvényszerű büntetése. A magzatölés egyszerű orvosi indikációra és orvosi asszisztencia mellett meg van engedve. A váláshoz elég, ha az egyik fél megjelenik a házassági hivatal rácsánál, kitölt egy kérdôívet, melyben a válás okára nézve nem tartozik nyilatkozni. A bejelentésrôl elismervényt kap, és ezzel a válás jogerôs; az egész nem tart tovább tíz percnél. Nem más ez, mint az ún. szabad szerelem összes követelményeinek (kivéve az egyneműek nemi vonatkozásainak törvényesítését) törvénybeiktatása. Magától értôdik, hogy rengeteg nemi szabadosság és elvadulás, magzatölés, gyermekelhajtás, gyermekelhagyás és lelki tragédia jár ennek a törvényhozásnak a nyomán. Némileg vigasztaló, hogy magának az ifjú szovjetnemzedéknek kebelébôl, mely pedig teljesen szovjetszellemben nevelkedett, igen erôteljes ellenhatás indul ki ez ellen a nemi anarchia ellen. Ebbe az elméleti és gyakorlati zűrzavarba döbbenetes határozottsággal és világtörténeti elszántsággal szól bele a pápai enciklika. Tisztában van vele, hogy úgyszólván minden tétele és megállapítása szöges ellentétben áll a kor ízlésével, akarásával, mondjuk a történelmi fázis áramlásával. El van készülve, hogy csaknem minden kijelentésénél és rendelkezésénél szemébe mondják, hogy elmaradott, nem ismeri az életet és lehetetlent kíván. Mindamellett vállalja azt a kockázatot, hogy nemcsak a szadduceusok gúnya és a tömegek feszítsdmege kíséri, hanem hogy tulajdon gyönge gyermekei közül is akárhány elboruló arccal, a távozni készülônek nekikeseredettségével feléje mormogja a hűtlen tanítványok szavát: Kemény beszéd ez, ki hallgatja!? Itt megint kézzelfoghatóan megtapasztalhatja, akinek van hozzá érzéke, hogy az Egyház szelleme nem e világnak szelleme; az ô szava és tanítása nem a természeti, történeti és társadalmi tényezôk eredôje, hanem egészen más világnak sugallataiból és erôibôl táplálkozik. Nem nehéz észrevenni, hogy itt megint ama történelmi arányú drámai fordulók egyike elôtt állunk, mikor az Egyház vagy hallatlan új diadalra készül, vagy új fájdalmas áldozatra érik, mint VII. Gergely, VIII. Henrik vagy IX. Pius korában. Az enciklika, mely sokszor utal a nagy XIII. Leo Arcanum divinae sapientiae kezdetű 1880-i enciklikájára, mindenekelôtt Szent Ágoston alapján kifejti az alapvetô katolikus tanítást a házasságról, mint nemzô közösségrôl, szeretetközösségrôl és szentségrôl (proles, fides, sacramentum). Aztán rögzíti a katolikus álláspontot a fönt jellemzett reformtörekvésekkel szemben, az összes idevonatkozó megmozdulásoknak rendkívül biztos és részletes ismeretével. Megnyugtató és fölemelô, hogy a pápa nemcsak ismeri, hanem szíve vérén át érzi és éli azokat a komoly nehézségeket és áldozatokat, melyeket a katolikus házas erkölcs következetes vállalása jelent, fôként a gyermeknemzés és nevelés tekintetében. Teljességgel méltányolja és vérzô szívvel látja azokat az óriási harcokat, melyeket a sokgyermekű családnak sokszor a mindennapi betevô falatért kell megvívnia; drámai szavakkal méltatja a méhmagzatától életében veszélyeztetett anya vértanúságát. De -- kétségtelenül itt emelkedik tetôpontra az enciklika történeti hangja - - sem a nyomor, úgymond, sem a szenvedés nem szabadít föl bűnre; és az ex cathedra tanítás ünnepélyességével hangzik el a megállapítás: ,,Némelyek nyilván eltérnek a keresztény tanítástól, amint az már kezdetben elhangzott és azóta el nem hallgatott; sôt még a minap is jónak látták ezt ünnepélyesen kifejezésre juttatni (itt az anglikán püspököknek 1930-as Lambeth-konferenciájára történik utalás, mely a mesterséges fogamzásakadályozás kérdésében végzetes engedményeket tett a korszellemnek). Ezért a katolikus Egyház, melyre Isten reábízta az erkölcsök tisztaságának és tisztességének tanítását és védelmét, az erkölcsi romok közepett, hogy a keresztény házasságot megóvja ezzel a gyalázatos szennyáradattal szemben, általunk hangosan fölemeli szavát és újra kihirdeti: A házasságnak minden olyan gyakorlata, amelyben emberi szándékosság megakadályozza a házas érintkezést életnemzô hatékonyságában, Istennek és a természetnek törvényét lábbal tiporja, és ezért akik ilyesmit elkövetnek, halálos bűn foltjával szennyezik magukat'' (Acta Ap. Sedis. i. h. 560. lap). Ugyanezzel a kérlelhetetlen határozottsággal elítél minden, bármi címen történô magzatölést. Továbbá óvást emel a modern fajjavítás házassági tilalma és mesterséges sterilizálásai ellen; újra nyomatékozza XIII. Leo nyomán, hogy a polgári és vegyes házasság a katolikus fölfogásnak ellenére jár, és megismétli a válás abszolút megengedhetetlenségét. Tiltakozik ama nôemancipáció ellen, mely veszélyezteti a házastársak együttélésének isteni rendjét, melynek értelmében ugyanis a házasságban a férj a fô, a nô a szív. -- Egy utolsó, gyakorlati részben aztán megjelöli azokat az eszközöket, melyek a katolikus házassági eszmény szerint való megújhodást szolgálhatják. Jellemzô az enciklika fölséges látóhatárára, hogy itt rendkívüli nyomatékkal ki van emelve a gazdasági helyzetnek, nevezetesen a munkabéreknek is katolikus elvek szerinti megoldása és általában annak a társadalomnak megteremtése, mely a katolikus házasságok boldogulásának szükséges miliôje. Így állnak ismét szemben egymással filiszteusok és Isten harcosai, mint már annyiszor a történelem során. S ha nincs is kétség benne, hogy Isten harcosainak föl kell venni a küzdelmet a közvélemény, a történeti áramlás, és nekiszabadult érzékiség ellen, tekintet nélkül a látható gyôzelem eshetôségeire, ennek a küzdelemnek színe elôtt mégis csak fölvetôdik három kérdés, melyeket felelet nélkül nem hagyhat, aki a teljes katolikus igazság tudományos képviseletére vállalkozik a házasságtagadó korszellem ellenében. 1. Immanens mállasztó történeti erôk sodrába került a keresztény házassági eszmény. Mit segíthet itt a katedrabölcsesség? Fölszabadult elemi szenvedélyek, történelmi érlelôdések zúgó árját föl lehet-e tartóztatni tanári szóval? Mikor az élet követelôdzik és vájja a maga útjait, az elmélet emelhet-e gátat? Az igazság méltósága azonban megköveteli, hogy lovagja végig kitartson mellette akkor is, ha nagy tömegek és egész korok otthagyják; akkor is, ha irodalmi góliátokkal szemben és a káprázatos modernség minden ágyújával szemben az örök elvek dávidja csak a becsületes egyéni meggyôzôdés és tudományos lelkiismeretesség parittyáját tudja forgatni. Bíznia kell ugyanis abban, hogy ha az Úr harcait harcolja, ô is harcol majd érte, és ott, ahol végelemzésben eldôl az elvek küzdelme, az örök igazság hazájában, megválik majd, hogy az ô csatája nem volt hiába. De itt nemcsak a zászló becsülete forog kockán. Itt nemcsak arról van szó, hogy az igazság ne maradjon szószóló nélkül, Szent Ágoston szellemében, aki nehéz kérdésben azzal mentette a maga részérôl is elégtelennek érzett feleletét: Dictum, non ut diceretur, sed ne taceretur, csak azért szóltam, hogy hallgatás vádja ne érjen, nem azért, hogy mondjak valamit. Hanem itt magának az életnek, a történelem és társadalom alkotó erôinek létjogát kell igazolni és kibontakozási terét biztosítani. Minden vásári reklámirodalommal és tudományoskodással szemben bízni kell abban, hogy a Logos, az az örök Gondolat, mely ott állott a világ születésénél és ellenállhatatlan erôvel a maga mintájára alakította a káoszt, ott lesz minden újjászületésnél is, és lesz ereje azt is a maga képére formálni. Az eszméknek is megvan a maguk alakító ereje. Sôt minden reális közösségi, kultúrai, történeti és egyéni alakulásnak az a törvénye, hogy a határozott körvonalú és világosan kifejezett eszmék, ha lassan és láthatatlanul is, titkos alakító, irányító és formáló erôt fejtenek ki, jóllehet az eszmék szerinti tényleges életalakításhoz kell szívós, elszánt akarat is, és amennyiben közösségi alakulatokról van szó, kellenek mozgatható tömegek is. XI. Pius pápa is meg van errôl gyôzôdve. A Casti connubii harmadik részében számbaveszi azokat az eszközöket, melyek a katolikus házassági eszményt ismét érvényre segíthetik, és megállapítja: ,,Rendkívül fontos dolog, hogy jól kitanítsuk a híveket írásban és élôszóval, nemcsak egyszer-másszor és futtában, hanem gyakran és alaposan, világos és nyomós érvekkel, hogy az igazság az értelmüket áthassa (percellat) és az akaratot magával ragadja'' (i. h. 581. lap). Ennek a fölhívásnak értelmében vállalkozom arra, hogy a mai tudományos követelmények szerint mérlegre teszem a katolikus házassági tanítást egész terjedelmében és szembesítem a tudomány nevében mozgósított vádakkal, ellentétes nézetekkel és reformtörekvésekkel. Mindenekelôtt megrajzolom és megokolom a katolikus házassági eszményt (2--4. értekezés); aztán szembesítem ezt a modern házassági problematikával (5--8. ért.) és végül megcsinálom ennek az összemérésnek mérlegét (9. és 10. ért.). 2. Dehát illetékes-e ezekben a kérdésekben a katolikus pap és szerzetes, kit celibátusa kizár a házasság gyakorlatából, és szüzességi fogadalma elzár mindazoknak a mozzanatoknak közvetlen tapasztalati átélési lehetôségeitôl, melyek itt döntô szerepet visznek. Nem lesz-e vértelen, a valóságtól távoljáró, élhetetlen absztrakció minden mondanivalója? Erre ez a feleletem: Ha ez a kifogás helytállna, ha a gyakorlati vonatkozású problémák tudományos megoldása csak közvetlen tapasztalás útján volna lehetséges, akkor be kellene csukni az egyetem másik három karát is. Hiszen az orvos is tüzetesen tárgyal betegségeket és adja azoknak klinikai képét, melyeken ô maga át nem esett; a jogász boncol és megítél bűntényeket, melyeket ô maga el nem követett; a historikus tanulmányoz korokat, melyekben nem élhetett, vezéreket és fejedelmeket, szenteket és intrikusokat, kiknek lelki világa nem az ô világa; a műkritikus ítél alkotások fölött, minôket ô maga nem tud létrehozni. Ezeket a meggondolásokat ki lehetne terjeszteni a művészetek egész területére: Goethe nem volt maga Gretchen, Shakespeare nem volt maga Jagelló, Raffael Madonna, Michelangelo Mózes. Ezek az utalások tények erejével döntik meg azt a követelést, hogy az egyéni közvetlen megtapasztalás a tudományos megismerésnek és ítéletalkotásnak szükséges föltétele. De nem volna nehéz tovább menni és megmutatni, hogy különösen elevenbe vágó kérdésekben, melyekbe szenvedély, vér és tömegösztönök ordítanak bele, nem is rendelkezik elég szellemi szabadsággal és függetlenséggel, aki közvetlen bennéléssel van érdekelve bennünk: éppen tulajdon élményei és tapasztalatai folyton pártállásra csábítják és csalják; a kívülálló azonban elvben pártatlan lehet. A házassági probléma -- miként minden életprobléma -- megoldásának mindenesetre megvannak a pszichikai és noétikai föltételei. Itt is, miképp minden nagy életkérdésben, aki ajtót akar nyitni, annak magával kell hoznia a kulcsot. De hogy csakugyan rendelkezik-e a szükséges lelki gazdagsággal, plaszticitással, beleélési képességgel, azt végre is csak via facti lehet eldönteni; azt az adott gondolatok és megoldások belsô értékének kell igazolni. 3. Ha pedig fölmerül az a kérdés, hogy kiknek vannak szánva ezek az elmélések, azt felelem: Természetesen elsôsorban házasulni akaróknak. Hisz ezeknél vannak meg a lelki és külsô föltételek arra, hogy a házasság nagy életföladatát eszmények szellemében oldják meg. De szólnak házasoknak is. Hiszen a nagy élethivatások, házasság nem kevésbé mint papság vagy szeretetszolgálat, ellenkezô divatokkal szemben csak úgy igazolják keresztény voltukat és áldják meg az egyéneket, ha képviselôik úgyszólván mindennap újra fölfödözik hivatásuk értelmét, és egész egyéniségük latbavetésével teljesítik hivatásuk értelmét. De szólnak azoknak is, akik nem házasodtak meg és nem is fognak megházasodni; és pedig nemcsak nevelôknek. Hisz éppen a katolikus házassági eszmény megvalósításához külön miliô kell, katolikus elvek szerint berendezett közösségi élet; s ez nem valósul meg, ha sokakban nem érik meg belátása, vágya és akarása. A katolikus eszmény épp a korszellem áramlásaival szemben csak úgy remélhet diadalt, ha sokan vallják, mégpedig jól megalapozott meggyôzôdéssel, és ha ezt a meggyôzôdésüket kisugározzák az élet minden megnyilatkozására és formájára. Szólnak tehát mindazoknak, kikben testvéri együttérzés gerjedez olyanokkal szemben, kiket ennek a kegyetlen idônek keménysége akadályoz a házasodásban; mindazoknak, kikben részvét támad elhagyott gyermekek, gondoktól elnyűtt apák, magzatukért életüket kockáztató anyák iránt; mindazoknak, kik szenvedik a mai nemi elvadulást; mindazoknak, kik érzik, hogy nagy történeti fordulóban vagyunk; akik megsejtették, hogy Krisztus igazságának hôsökre van szüksége, és hogy a házasság ma már hôsöknek nem bölcsôje, mint valaha, hanem temetôje készül lenni... ======================================================================== 2. A házasság teremtôi gondolata Angelus Silesius, a jeles konvertita misztikus a Cherubinischer Wandersmann-ban azt mondja: Die Rose, welche hier dein äusseres Auge sieht, Die hat von Ewigkeit in Gott also geblüht. Ami lett, az mind örök isteni gondolatoknak idôbeli kifeslése; és ha az idôbeli dolgoknak értelmét és értékét igazában meg akarjuk találni, föl kell kutatnunk örök isteni teremtôi gondolatukat. Az a titokzatos rózsa, mely az emberiség életfáján nyílt, melynek házasság a neve, szintén Isten gondolata; és ha föl akarunk szabadulni mivoltának, nehézségeinek és értékeinek igazi meglátására, igyekeznünk kell Isten szemével nézni. Sok szociális és egyéni baj a házasság körül zagyva és ferde nézetekben gyökerezik. Az igazság azonban fölszabadít: veritas vos liberabit (Jn 8,32). Aki tudja a dolgokat Isten szemével nézni, értôvé, látóvá és gyôzôvé lesz. Igaz, Isten teremtôi gondolatainak fölismerése egyben elmozdíthatatlan normákat is jelent: Isten gondolatai ellen nincs helye föllebbezésnek és alkudozásnak, ellenük hiábavaló a harc és tusakodás. Isten az ô örök gondolatait két könyvbe írta bele: a természetnek és a kinyilatkoztatásnak könyvébe. Mindkettôt lelkiismeretesen kell tanulmányoznia annak, aki a házasság isteni elgondolásának összes jelentôs mozzanatait meg akarja találni. I. Ezúttal a kinyilatkoztatás könyvét vesszük elô. Ennek írása határozottabb és bôvebb. A természet rendjének fekete betűi fölött és között ott vannak a természetfölötti rendnek piros betűi, a rubrikák, melyeknek olvasása könnyebb és biztosabb. S minthogy Isten teremtô tevékenységének sugalmazott oklevele az ószövetségi szentírás, mégpedig annak legeleje, melynek neve Genezis, Keletkezések könyve, fôként ennek tanítását kell most szemügyre vennünk. A Genezis elsô fejezetében, az ún. elsô teremtéstörténetben az ember úgy jelenik meg, mint a teremtés nagy művének, az elemek szétválasztásával megalkotott világtartományok (világosság és sötétség, alsó és felsô vizek, szárazföld és víz) és azok benépesítése után, mint a látható teremtésnek koronája. A Szentírás szava ünnepélyessé válik, hangja új akcentust ölt: ,,Mondá (Isten): Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Meg is teremté Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfiúnak és nônek teremtette. És megáldá ôket az Isten és mondá: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok azt uralmatok alá'', (Ter 1,26-8). Itt nyilván két gondolatot nyomatékoz a Szentlélek: az ember Isten képe és pedig egyenest a nemi különváltságban, és: a nemi együttműködésbôl eredô sokasodás alapvetô föladatai közé tartozik. Részletezôbb az ún. második teremtéstörténet (Ter 2), melynek témája éppen az ember eredete; a világ teremtése, az elsô fejezet fôtémája, itt csak mint keret jelenik meg. ,,Megalkotta tehát az Úristen az embert a föld agyagából, arcára lehelte az élet leheletét, és élôlénnyé lett az ember. Ültette pedig az Úristen kezdettôl fogva a Gyönyörűség paradicsomát... Vette tehát az Úristen az embert és a Gyönyörűség paradicsomába helyezte, hogy művelje és ôrizze azt... Mondá tovább az Úristen: Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon; alkossunk hozzá illô segítôt is. Megalkotta ugyanis az Úristen a földbôl a föld minden állatát és az ég minden madarát, és odavezette ôket Ádámhoz, hogy lássa minek nevezi el ôket... de Ádámnak nem akadt magához illô segítôje. Ezért az Úristen mély álmot bocsáta Ádámra, s mikor az elaludt, kivevé egyik bordáját s hússal tölté ki helyét. Aztán nôvé építé Isten a bordát, melyet Ádámból kivett és odavezeté Ádámhoz. Mondá ekkor Ádám: Ez most csont az én csontomból és hús az én húsomból; ezt a férfiú feleségének nevezzék, mert a férfiúból vétetett. Ezokból elhagyja az ember atyját és anyját s ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté''. Itt megint kézzelfoghatóan két gondolat van kiemelve: a nô a férfiúnak egyenlôrangú segítôje, és: a férfi és nô nemi viszonya szorosabb minden emberi köteléknél. A két szöveg együttvéve a házasság alapító okirata; el nem mosódó, örök írással három alaptörvényét hirdeti ki: 1. A nemek elkülönültsége magának Istennek teremtô elgondolása. Nem a bűn következménye, nem fejlôdés eredménye, nem utólagos elfajulás. Sok régi és modern talmudista azt gondolja, hogy Ádám nemi jelleg nélkül került ki Isten kezébôl, vagy éppen kétnemű lényként, és utóbb vagy a bűn pattantotta ki belôle a lappangó nemiséget, vagy pedig -- ostoba és káromló ötlet -- az állatok nemi életének megfigyelése eszméltette rá a maga nemiségére és a nemi vonatkozásokra egyáltalán. A Szentírás szava nem tűr elcsavarást: ,,Aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és nôvé alkotta ôket'' (Mt 19,4). Mindaz, amit az imént olvastunk a Szentírásból, még a bűnbeesés elôtt hangzott el. Ennek a nemeket teremtô isteni gondolatnak tartalma is nyilvánvaló: Isten a maga képére alkotta az embert, természetesen mint embert, azaz mint testszellemi egységet (az angyalok szellemek, még sincs róluk az mondva, hogy Isten képére vannak teremtve; lásd Dogm. I. 329. lap). Ez a kép kettôs kiadásban került ki a Teremtô kezébôl; férfi és nô együtt adja Isten képét teljes tartalmában, minden színével és egész plaszticitásában, olyanformán, mint a sztereoszkóp két képe ugyanannak a tárgynak jobb- és balnézeti mása, és a kettô együvénézésében adja a harmadik dimenzióba beleteljesedô, plasztikus képet. A két nem tehát arra van szánva, hogy kiegészítsék egymást, nemcsak a sokasodás isteni parancsának teljesítésében, hanem mindenben, ami egyáltalán emberi életföladat és tevékenység. 2. A nô a férfiúval teljesen egyenlôrangú, jelleg, eredet és rendeltetés tekintetében egyaránt; sôt Isten teremtô tevékenységében különös gond és gyöngédség, szinte valami sajátos szent, finom lovagiasság tárgya. Jelleg tekintetében Isten képe, éppúgy mint Ádám. Igaz, a második teremtéstörténet ôt Ádám képének, pontosan ellenképének, pendant- jának, tükörképének mondja (az eredeti héber szöveg k'negdo-jának ez a pontos jelentése). De éppen ezért Istennek is képe, persze Ádám közvetítésével. Amint ezt Szent Pál mondja nagy határozottsággal: ,,Minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten... A férfiúnak ugyan nem kell befödni fejét, mert ô az Istennek képmása és dicsôsége, az asszony azonban a férfiúnak dicsôsége. Mert nem a férfiú van az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból'' (1Kor 7,3-12). Itt finom és mégis biztos körvonalazással jut kifejezésre Istennek a nôre vonatkozó teremtô gondolata: A nôt rendeltetése alapvetôen a férfiúra utalja, de úgy, hogy nem merül ki a férfiúval való vonatkozásában. Ô is Isten képét hordozni és valósítani van hivatva, ha mindjárt függô, de nem másodfokú kiadásban; a férfiúnak segítôje, de hozzája hasonló, vele egyenlô rangú. Ezt az igazságot páratlan szemléletességgel juttatja kifejezésre a nô eredetérôl szóló szentírási elôadás. Nem az állatvilágból való ô; ott nem akadt Ádámnak hozzája hasonló segítôje. Sôt nem is a földbôl való, mint Ádám, hanem egyenest Ádámnak élô testébôl: csont az ô csontjából, hús az ô húsából; természetesen azért is, hogy a férfi kísértésbe ne jusson ôt alsóbbrendűnek tekinteni vagy visszaélni természeti gyöngébbségével, hanem mint a szíve tájáról valót (ezt jelenti a bordából-alkotottság, bár újabb értelmezôk hajlandók a héber szót: ,,zela'' az ékiratos nyelvek útmutatása szerint vérre is magyarázni), mint szívének, lelkének felét szeresse és becsülje. A nô rendeltetése, mint minden rendeltetés, nem más, mint az eredetében kifejezésre jutó mivoltának következetes és teljes érvényesítése. A férfiú a földbôl vétetett. Ez az eredete ôt arra utalja, hogy a földet meghódítsa, a földre és a rajta épülô emberi életközösségre rávésse Isten képét és gondolatait. A nô a férfiú oldalából van véve; tehát oda is való. Ott kell állnia a férfi oldalán mint segítôtársnak, nemcsak gyermekek nemzésében és fölnevelésében, hanem a férfi összes társadalmi és erkölcsi föladatainak mezején; és pedig eredetéhez híven abban a körben, ahonnan vétetett: a családban, a férfiú, a gyermekek, az otthon gondozásában. Ez a kisebb körre szorítkozó hivatás tehát nem jelent alsóbb eredetet és nem eredményez lealacsonyodást, hanem természetszerű következménye annak a polaritásnak, ellenképiségnek, egymásrahangoltságnak és kölcsönös kiegészülésre-szorultságnak, mely a férfi és nô teremtôi eszméjében adva van. Különben a nô nem lehetne a férfiúnak igazán egyenlôrangú társa és nem válthatná ki azt a mélységes, odaadó szeretetet, mely már az elsô találkozáskor oly elemi erôvel tör ki a férfiúból. 3. Ezután természetes, hogy a nemi elkülönültségnek természetszerű közösségi formája, a házasság is mint a nemi élet törvényes kerete, mindenestül Isten elgondolása, tehát éppúgy mint Isten minden más műve, jó, sôt igen jó (Ter 1,31). Haec omnia bona sunt, propter quae nuptiae bonae sunt: proles, fides, sacramentum, mondja Szent Ágoston (Bon. coniugii 32). Vagyis Szent Ágoston is úgy találja, hogy jó a házasságnak minden gyökérszála: a nem, a faj, a szerelem, a valláserkölcsi szentesítés. A nem, mint láttuk, Isten teremtése és akarata. Isten műve a nemi házas érintkezés is a gyermeknemzés céljára. Az elsô teremtéstörténet a házasságot beleállítja Isten egyetemes teremtô tervébe, mely szerint minden élônek magához hasonlót kell létrehoznia a maga neme és faja szerint (Ter 1,11.22). Az embernél a nemi érintkezés útján történô sokasodás magasabb rendeltetésbe kapcsolódik bele: ô arra van hivatva, hogy a házas érintkezésben fönntartsa és sokasítsa Isten képét (lásd Ter 5,3). Isten már a teremtésben azt akarta, hogy a házasfelek kölcsönös viszonya a fides, a szeretet hűségének csillaga alatt álljon. Jellegre nézve a két házastárs egy képnek kölcsönösen egymásrahangolt két kiadása; tehát igazi mivoltuk csak összhangban valósul. Eredetre nézve a nô a férfi szíve tájáról való, és nemi rendeltetése: egy testté lenni vele. Ezen a kettôs címen a férfi elvben föl van vértezve az ellen a kísértés ellen, hogy feleségét elnyomja és kínozza: ,,Hiszen soha senki sem gyűlöli a tulajdon testét'' (Ef 5,29). Végül a második teremtéstörténet rendkívül finom hangszereléssel megérezteti a férfiúval, hogy mennyire a lénye legmélyében gyökerezô szükséglet neki a hozzá hasonló, az ô igényeire hangolt élettárs, és mennyire nem találja meg ezt sehol másutt, nemcsak az állatok között nem (Ter 2,20; Ádám jobb antropológusnak bizonyult, mint akárhány mai tudós, akik mindenáron az állatból akarják leszármaztatni az embert), hanem az emberek között sem: mikor a férfi ráakad arra a neki szánt, az ô lelkére szabott élettársára, képes és kész elszakítani az egyébként legerôsebb kötelékeket is, kész elhagyni atyját és anyját, csak azért, hogy feleségéhez ragaszkodjék. Épp ezért a paradicsomi házasság magán viseli a sacramentum jellegét is, melyet Szent Ágoston a homlokára tűz mint szent tiarát. A sacramentum szó jelent elsôsorban szent fölbonthatatlanságot (és aztán szent titkot, szent erô és jelentés hordozóját; errôl a 4. értekezésben). Már a házas hűséget megalapozó mozzanat, az a kötelék, mellyel a teremtô Isten összeköti a hitvestársakat, a legerôsebb emberi kötelék, erôsebb mint a vér kötelékei. A házas érintkezés aztán, az egy testté válás, ezt a köteléket olyan bensôségessé teszi, hogy széttépése öncsonkítás számba menne. Így Isten a létrendben a nemeket egymásra hangoló kettôs kiadású Isten-képiség megteremtésével, a tevékenységi rendben a rendeltetés és egymásrautaltság kötelékével s a nemzô tevékenység törvényével elválhatatlanul egybekapcsol férjet és feleséget; ez az ô szuverén és megföllebbezhetetlen teremtô akarata és rendelkezése: ,,Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza'' (Mt 19,6). De ha a nemiség és a belôle sarjadó házasság hármas szentágostoni begyökérzésével Isten elgondolása, akkor teljesen rossz nyomon jár az eretnek manicheizmus és annak minden lelki unokája, mely a saját beteges vagy tisztulatlan nemiségének vetületeként botránkozik azon, hogy Isten az embert a nemek és nemi vonatkozások polaritásába állítja bele, és szeretné ezeket a mozzanatokat vagy kitörülni a teremtés könyvébôl, vagy legalább az ún. palimpszesztus kódexek módjára a maga bölcsességének kurta és torz ákombákomaival átírni és eltakarni. Ez a fülledt és végelemzésben kevély beteges fölfogás sokszor ránehezedik már a nevelésre: Bűnnek minôsíti, ami csak lehetséges bűnalkalom, szégyellnivalónak tanítja, ami csak a szemérmesség oltalma alá kívánkozik; s ezzel olyan lelkületet és légkört teremt, mely nem tud természetszerűen belenôni a házasságnak isteni gondolatokkal és erôkkel telített valóságába, és az egész nemi szférában nem tud fölszabadulni attól a kötött lelkülettôl, mely program szerint a nemiség teljes tagadása, valójában azonban félig a tudat alatt, sokszor hirtelen kitörésekben vagy veszedelmes kompenzációkban -- nemi rabság. Az egyetlen fölszabadító és áldásos magatartás: ezt az egész területet Isten szemével nézni, és úgy irányítani minden megmozdulását, hogy egyedül Isten gondolatai érvényesüljenek benne. Ennek az egyedül helyes magatartásnak vezérmotívuma pedig a nemiségnek ôszinte megbecsülése. Ki kell vetni a lélek legrejtettebb zugából is a manicheus megítélését, mely a nemiséget magát (és nem annak bűnös megnyilvánulásait) lényegesen szennyesnek tartja; ne merje még a tudat alatti életünk se tisztátalannak mondani, amit Isten megtisztított (ApCsel 10,15). Amit a világias szellem cinikusan nemi életnek nevez, azt minden ízetlenkedés, esztetizálás, túlfinomultság és egyben minden kandiság és lelki kacérság nélkül ismerjük el az egész vonalon Isten gondolatának, melynek Istenhez méltó fölségét hangozza az a magasság, ahonnan jön, és visszhangozza az a mélység, melybe belesugároz. A nemi életnek ez a természetfölötti megbecsülése biztos alap a katolikus elvek szerinti házasság és a celibátus megbecsülésére egyaránt. Nem véletlen, hogy a szigorúan erkölcsös házassági eszménynek csak ott van becsülete, ahol a celibátusnak: a katolikus Egyházban (lásd 8. ért.). Ez a magatartás egyúttal a nemi nevelésnek is biztos csillaga. Nem járt jó úton a nevelés, ha azt a meggyôzôdést érlelte, hogy a nemiség és annak életterülete csúf vagy éppen bűnös valami, amelyet a házasság éppen hogy tűrtté tesz az [euprepész moikheía = tetszetôs házasságtörés] értelmében; hanem minden házasodni akaróban és minden istenes önmegtartóztatásra készülôben annak a meggyôzôdésnek kell gyökeret verni, hogy ez fölséges, isteni elgondolás; általa az ember nagy isteni titkoknak és föladatoknak, s egyben mérhetetlen felelôsségeknek lett hordozója: egyedüli Istennek tetszô, épp ezért egyedüli Isten áldását biztosító kerete a házasság vagy a becsületesen vallott önmegtartóztatás. Ma sok a kisiklott temperamentum és félresikerült természet. Ezek mindenesetre állandóan szenvednek abban a nemi megoldatlanságban, melyet magukban hordanak; s a keresztény szeretet minden leleményességével kell ôket segítenünk, hogy bölcs megadással viseljék, amin változtatni embernek nem áll hatalmában. De kikezdett és elferdült lelkek nem hivatottak arra, hogy a nemi fölfogásban és nevelésben ôk vigyék a vezérhangot. A színvak nem lehet festmény-szakértô és a botfülű nem lehet zenekritikus vagy éppen zene- reform vezére. II. Miközben ezek a gondolatok és meglátások fölgördülnek elôttünk, máris ott settenkedik körülöttünk ennek a nemzedéknek végzete. Alig kezd fölmelegedni az eszményen, nyomban mellette terem a skepszis: Szabad nekem ezért az eszményért lelkesednem? Rátehetném én erre a gondolatra az életemet? Nem az emberiség gyermekkorának gazdagabb képzelete űzi-e velem lidércfényes játékát? Fôként mikor a Szentírásnak legelsô lapjairól olvassák ránk ezt az eszményt, olyan területre vagyunk állítva, melyet a darvinista evolúció tanától elbűvölt tudományos kritika teljesen föltúrt. Marad-e itten annak a kritikának immár százéves munkája után más, mint egy érdekes, esetleg szép paradicsomi idill, melynek valósága a paradicsommal együtt visszahozhatatlanul eltűnt? A ma újra sokat emlegetett Bachofen a múlt század 60-as éveiben a darvinista fejlôdés gondolatát a házasságra is alkalmazta, és E. Morgan követte. Szerinte az évszázezredek alatt állatból kifejlôdött ember eleinte nemi összevisszaságban (promiscuitas) élt, minôt az állatok legtöbbjénél ma is látni. Újabb, hosszas fejlôdés eredménye volt az ún. csoportházasság, mely szerinte abban állott, hogy a nemi érintkezés egy-egy csoportra szorítkozott, melyen belül azonban férfiak és nôk egymás között minden korlátozás nélkül érintkeztek. Csak a történeti kor hajnalán jelent meg a matriarchális sokférjűség, majd a patriarchális soknejűség és legvégül a monogamia. A szocializmus házassági fölfogásának és reform-programjának ez a ,,dogmatikája.'' Ennek a fejlôdésnek elején tehát ott áll az a rogyott inú, hajlott testű, elôretolt pofájú emberféle, az elmaradhatatlan husánggal vagy kôdarabbal, akit sekélyes népszerűsítô könyveknek legalább címlapjáról mindenki ismer; s csak a végén, sok-sok évezred múlva csillan meg valami abból, amit a Genezis már az emberiség bölcsôjénél lát. Ebbôl kész a következtetés: A Genezis elôadása mítosz; nem történetet ír le, hanem költôi alakításban egy késôbbi kor fejlettebb gondolatait vetíti vissza a múltba. Ezzel aztán természetesen a Genezis házassági eszménye elveszti isteni eredetét, méltóságát és kötelezô erejét. Dehát, kérdem én, a darvinista evolúció tana inkább történeti valóság? Mikor fölmerül a kérdés: Honnan jött a földre a mai ember, akit az összes mai komoly tudósok szerint áthidalhatatlan mélység választ el minden mai állattól, az evolúció-elmélet évmilliós fejlôdéssel felel, melynek minden közbülsô állomása az elôzônél közelebb áll a mai emberhez; végelemzésben mindegyik még állat, míg végül egyszer csak jönnek olyanok, amelyek már kissé emberek, és aztán megint beláthatatlan idôk során a kissé-bôl lesz az egyre több, és végül a sor végén megjelenik a ma igazi embere. Bizonyítékok? Keresem a legújabb és legtárgyilagosabb, az evolúcionizmusért lelkesedô szerzôknél, és mit olvasok? Hogy eddig voltaképpen semmit sem talált a lelkiismeretes tudomány; aminek bizonyíték íze is volna. Eddig csak negatívumokra jutott: ,,Emberszabású majomtól nem származhatik az ember, hanem valószínűleg egy közös ôstôl, amelyrôl azonban egyáltalán semmit sem tudni''. ,,Nem dönthetô el, vajon egy vagy többtörzsű-e ez a fejlôdés.'' ,,Nincs semmi pozitív bizonyíték rá, hogy ez a kifejlôdés csakugyan megtörtént. Azonban mégis így kell annak lenni, mert -- különben el kell fogadni a teremtés gondolatát.'' Ezt pedig csak nem lehet! (B. Bavinck: Probleme u. Ergebnisse der Naturwissenschaften 1930. 4. kiad. 459. kk. l.) Ismerem a fejlôdés- elmélet természetbölcseleti érveit (Bölcselet 153. l.) és komolyan számbaveszem teológiai eshetôségeit (Dogm. I. 322. l.). De az a logika, mellyel ma annyi természettudós és író (pl. a ma sokat olvasott, hihetetlenül fölületes és vakmerô H. G. Wells) evolúcionista alapon meri megkonstruálni az emberiség kezdeteit, semmiben sem különbözik attól, mellyel mítosz címén elutasítják a Genezis elbeszélését. Ha ez mítosz, akkor éppúgy, sôt még inkább mítosz az evolucionizmus is. Különben csak mellesleg és ad hominem: A mítosz kezd ismét becsülethez jutni. Napjainkban E. Dacqué, Münchenben a geológia tanára, s már régebben H. Hörbiger volt resicai bányamérnök, azt vitatják, hogy amit a XIX. század racionalizmusa mint mítoszt egyszerűen a mesék országába utalt, az többnyire igaz régi történeti reminiszcenciák költôi beöltöztetése, tehát történeti forrásként jöhet szóba éppen a történetelôtti idôkre nézve. Nem akarnám a katolikus igazság fegyvertársának minôsíteni H. Hörbigert, még kevésbé a katolikus igazságtól nagyon is távol járó Dacquét és társait. De mégis csak gondolkodóba ejthet az olyanféle állásfoglalás, amilyent Klaatschnál, a legelszántabb evolúcionisták egyikénél találunk. Ô tudományos becsületességgel szemébe néz annak a fejlôdésellenes nehézségnek, hogy az ember az egyetlen magasabbrendű ,,állat'', kit testi szervezete nem szerelt föl különösképpen a létharcra. Ebbôl arra következtet, hogy annak az állatsornak, melybôl az ember fejlôdött, különösen kedvezô, létharctól mentes, békés miliôben kellett élnie, amilyen volt pl., úgymond, a Szentírás paradicsoma (Ap. Bavinck 461. lap). Nem szeretnék az effélékbôl sem többet következtetni, mint amennyit a logika megenged. De erre a következtetésre nyomatékkal rá kell utalnom: A Szentírás elôadását éppen a mai tudományos módszeres gondolkodás nevében nem lehet ma már dajkamesének minôsíteni. Azt meg ítélje meg ki-ki maga, mihez kell több ,,hit'': elfogadni a Szentírásnak rövid ideig tartó paradicsomát, vagy Klaatschnak többezeréves geológiai paradicsomát, a geológiai katasztrófák és jégkorszakok viharai közepett. Ma azonban éppen az illetékes szaktudományok a mi kérdésünkben többet is tudnak mondani. Bachofennel már annak idején sikeresen szembeszállott Westermarck és más alapon Durkheim, a híres francia szociológus. Legújabb idôben pedig az etnológiában egyre jobban hódít az ún. kultúrtörténeti iskola, melynek alaptétele: a történetelôtti állapotok tanulmányozására a legmegbízhatóbb anyagot azok a primitívek szolgáltatják, kik antropológiai és etnológiai tekintetben a megállottság, infantilizmus jellegét mutatják. Lange és utána W. Schmidt ilyeneknek mutat ki bizonyos afrikai és óceániai törpe népeket, a pigmeusokat, negritókat, negrillókat. Nos, ezeknél a népeknél feltűnôen magas nemi-erkölcsi felfogást és magatartást találni; csekély torzítással monogamiás házasságban élnek. A nemi összevisszaságot mint ôsállapotot ma már minden komoly tudományos irány mítosznak minôsíti. A csoportházasságot pedig nem korlátozott promiszkuitásra értelmezi, hanem ellenkezôleg, mint a totemklan- rendszerrel együtt kifejlôdött bonyolult arisztokratizmust, mely nemhogy szabadjára nem engedi a házastárs választását, hanem rendkívül szigorú és sokszerű korlátok közé szorítja. Az egész Bachofen-Morgan-féle elméletbôl csak az a tragikomikus utóhang marad meg, hogy materialista, fôként szocialista házasságreformálók a haladás és fejlôdés jelszavával ajkukon az embert éppen legintimebb és legemberibb vonatkozásaiban vissza akarják erôszakolni az erdôbe, a tôlük kiagyalt, valójában csak az alacsonyabb állatvilágban fönnálló nemi összevisszaságba. Szomorú önellentmondás, melybe némi vigasztaló hangot csak az a megállapítás visz bele, hogy legalább itt is megnyilvánul a tisztelet a forrás, az eredet, a bölcsô iránt. Lehetne a tudományos meggondolások során még tovább menni. Ha a Genezis házasság-eszméje csakugyan nem volna más, mint egy haladottabb késôbbi kor etizáltabb fölfogásának visszavetítése az eredet küszöbéhez, akkor kultúrtörténetileg érthetetlenné válik. Hisz a Genezis a legszélsôbb racionalista kritika szerint is legkésôbb a Kr. e. VII. vagy VIII. században került irodalmi rögzítés alá; egy legújabb elmélet szerint éppenséggel már kétezer körül. De abban az idôben azon a kultúrterületen, hol az irodalmi rögzítés történt, a házassági gyakorlat kimutathatóan kb. a patriarchális soknejűség fokán állott, a nônek meglehetôsen lealacsonyított fölfogásával és rabnôszerű helyzetével; a Genezis finom lovagias fölfogásának sehol semmi nyoma. Ezen a bogáncs-steppen hogyan nyílhatott a házasságnak paradicsomi virága? Az evolúciós elmélet megint önmagával keveredik ellentmondásba, ha itt megenged egy a sorból kiugró különjelenséget, vagy éppenséggel a fejlôdési sor végének egy elôvételezését. De végre is, ha valaki kereszténynek vallja magát, annak számára a megföllebbezhetetlen végsô tekintély Jézus Krisztus. Áldatlan és jellemtelen lelkület az, mely válogat az evangéliumban. Azt csak egészben lehet vagy elfogadni vagy elvetni. Értéke és kötelezô ereje áll és dôl magának Jézus Krisztusnak egyéniségével. Tehát a következetes és jellemes keresztény ember számára bármilyen vita el van döntve, ha az Úr Krisztus félreérthetetlenül hallatja szavát. A mi kérdésünkben ez megtörtént: Az Úr Krisztus Máté 19-ben kifejezetten vallja a Gen. 2-t, belôle súlyos következtetést von; tehát egészen magáévá teszi (lásd 3. értekezés). III. Ha a házasság Isten gondolata, akkor Isten elgondolása az az emberi elme is, mely a házasság gyökereit kutatja, eshetôségeit vizsgálja, eszményt és valóságot szembesít. És azért nem lephet meg, ha azt állítom, hogy az evolúcionisták örökös tapogatódzásaiban is ott lappang az igazság megsejtésének egy magva. De hogy mi itt a teljes igazság, azt megint csak a hitnek adatott meglátni. Kiolvastuk a Genezis 1. és 2. fejezetébôl a házasság teremtô gondolatát: az egészséges életnek, tisztaságnak, emelkedettségnek fölséges koszorúja az. Tovább olvasunk, és a Genezis 3. fejezetében megdöbbenve azt találjuk, hogy ez a koszorú hervad és porba hull; a teremtés ragyogó tükrén végighasít a bűn, miként a Balaton gyönyörű jegét végighasítja a rianás. Súlyos tévedés volna azt gondolni, hogy a bűn le tudta fokozni vagy el tudta torzítani Istennek a házasságra vonatkozó teremtô gondolatát. Nem! A bűn alattomosan gáncsot vet az eszménylátó elmének és eszményvalósító akaratnak, de nem tudta kikezdeni magát az eszményt és az eszményre kötelezett természetet. Luther tanított ilyesmit a régi gnósztikusokkal, de ezzel a tanításával eltorzította a kinyilatkoztatás világos szavát (lásd Dogm. I. 370, 364.). Az meg éppenséggel manicheista tévedés, melynek forrásából a tisztulatlan nemiség is szokott meríteni, hogy az ôsbűn nemi bűn volt (idôelôtti házas érintkezés); mikor Gen. 1 és 2-bôl egészen világos, hogy a házasság fôcélja, a sokasodás Istennek eredeti teremtôi gondolata, mely mint hivatás és kötelesség parancsként van az ember elé adva mindjárt a teremtés után, a bűn elôtt! A nemiségnek és házasságnak csak annyi köze van a bűn létrejöttéhez, hogy az a mélységes metafizikai, erkölcsi és érzelmi kapcsolat, mely az elsô emberpárt mint házaspárt egybefűzte, bűn csábítójává lett Ádám számára (Ter 3,12); s így már az elsô nagy próbán a házasság megrendítô módon végzetesen sodró, titokzatos sorsközösségnek bizonyult. A bűn következményei pedig a házasságot csak annyiban érintették, mint az emberi vonatkozásokat általában. Az eredeti kegyelmi állapotban a felsô ember, a valláserkölcsi felelôsségek és fogékonyságok székhelye, a lélek csúcsa (apex mentis, mint a misztikus teológusok mondják), mindenestül alá volt vetve Istennek; ez az alávetettség és fegyelem átáradt az egész emberre: az értelem és szabadakarat nem tusakodott a kegyelem ellen, az érzéki élet nem a lélek ellen; mind szívesen és pontosan engedelmeskedett a felsôbb elvnek; hasonlóképpen a nô alávetette magát a férfinak, a természet az embernek. S voltaképpen ez a paradicsom: az ember és a természet teljes összhangja egymás között és Istennel. Mikor a bűnben a felsô ember, a lélek csúcspontja föllázadt Isten ellen és megtagadta az engedelmességet, akkor a szellem is kivonta magát a kegyelem uralma alól, s föllázadt az alsó ember a felsô ellen, az érzékiség a szellem ellen, a természet az ember ellen; megjelent a halál és követelte jogait. A föld többé nem volt paradicsom, kész minden adományát fölajánlani az ember szolgálatára, hanem tövist és bojtorjánt termett; az érzékiség fölszabadult és külön hatalommá lett. Elôbb ,,mind a ketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat'' (Ter 2,25), mert nem volt érzékeikben semmi olyan gerjedelem, érzelmeikben semmi olyan indulat, mely Isten házasságteremtô gondolatainak ellenére járt volna. A bűn után ellenben bujkáltak és ruházkodtak (Ter 3,7-8). Nem azért, mert, mint az imént is említett suta új-manicheizmus gondolja, fölismerték nemiségüket -- ezt ugyanis Ádám Ter 2 tanúsága szerint nyomban Éva meglátásakor fölismerte. Hanem kezdtek jelentkezni bennük olyan gerjedelmek és kívánságok, melyeket lelkiismeretük nem helyeselhetett; s ettôl kezdve a libido, a sóvár érzéki kívánság végzetes, sokszor démoni erôvel rántja és sodorja az embert arra, hogy érvényt és kielégülést szerezzen neki házasságon kívül Isten kifejezett akaratának ellenére, házasságon belül pedig a teremtô isteni gondolat megcsúfolásával és megcsalásával -- ,,a Teremtô gyalázatára'', in contumeliam Creatoris, mint az erôteljes régi egyházjogi kifejezés mondja. Aztán jön a lázadás nyomában a keserves létharc s a csaták veszedelmei és szenvedései; megjelenik a fájdalom. Ennek hordozója elsôsorban a nô. Az asszonynak pedig mondá: ,,Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait; fájdalommal szüljed a gyermekeket s légy a férfi hatalma alatt'' (Ter 3,16). Tehát nem a szülések sokasága, mint a frivol feminizmus hirdeti, hanem a sok szüléssel járó vajúdási fájdalmak sokasága az, ami a nô alapvetô nemi tevékenységének büntetés jelleget ád. Hogy itt csakugyan ténnyel van dolgunk és nem ténymagyarázó ,,mítosz''-szal, azt csattanóan igazolja egy kultúrpszichológiai megfigyelés: Ha a paradicsomi állapotot az összes emberi tehetések és akarások harmóniája jellemzi, akkor általában a gyermekek állnak legközelebb a paradicsomi állapothoz -- egészen a serdülés koráig; egészen a közelébe kerülnek a szentnek, természetesen a tudatos feléjedolgozás magasabb szintjén. Nos, a gyermekekhez közel állnak a gyermeknépek, a föntemlített primitívek. Szakemberek tesznek tanúságot, hogy azoknál a szülési nehézségek hasonlíthatatlanul csekélyebbek, mint a kulturált népeknél, sôt a mi kultúrterületünkön is az egyszerű sorból való asszonyok itt általában sokkal jobban állnak, mint a ,,magasabb'' osztálybeliek. Világos jel ez, hogy a test és szellem harmóniájának bomlásával lépést halad a nônek ez a tragikuma; és Szűz Mária szűz szülése bizonyság rá, hogy mihelyt az eredeti bűn végzetes törvénye nem érvényesül, a szülési folyamatnak fájdalmas és roncsoló jellege is megszűnik. Hogy éppen a nônek kell viselnie a közös bűnnek ezt a nemi következményét, metafizikailag a fönt vázolt nemi helyzetébôl foly. Ôt nemi hivatása elsôdlegesen a családra és házas életre utalja; annak összes érdekei, gondjai és örömei, s természetesen fájdalmai is elsôsorban neki szólnak. De felületesség volna azt gondolni, hogy itt egyoldalúan csak a nô van sújtva. Hisz az eredeti bűn sem szüntette meg azt a nagy valóságot, hogy a házasságban ketten egy testté lesznek; s ezért minél inkább férfi a férfi, vagyis minél bensôségesebben ragaszkodik feleségéhez, annál intenzívebben osztozik sorsának egész végzetességében is; s ezt éppen a finomabb lelkű férj számára csak súlyosbítja a tehetetlensége, mely a hitves szülési fájdalmain nem tud enyhíteni. Végül a bűn lázadásjellege kiterjed a két nem kölcsönös viszonyára is. Történetileg ez a tény úgy öltött alakot, hogy a fizikailag erôsebb és szellemileg önállóbb férfi zsarnoka lett a gyöngébb nônek, fôként három irányban: az elszabadult érzékiség vak eszközévé süllyesztette a soknejűségben, szeszélyének játéklabdájává tette a válás gyakorlatával, s önzésének erôszakosságát éreztette vele, mikor egyenlôrangú társ helyett szolgává, sôt szinte rabbá tette és a nehezebb munkára kényszerítette. Ez a hármas férfiönzés és erôszakosság a legkirívóbban az ún. patriarkális soknejű nomádoknál alakult ki, hová etnológiailag az ószövetség népe is tartozott. Innen van, hogy az ószövetség késôbbi folyamában is találkozunk nemcsak a soknejűséggel, hanem azzal az önkényes feleségelbocsátással is, melyet csak némileg enyhített Mózes elôírása, a váláslevél adásának kötelezettsége (MTörv 24); s a nô itt is szolgasorban volt. Ez a tény azonban nem változtat azon az igazságon, hogy a házasság teremtôi eszméje teljes tartalmában fönnállott, és hogy az ószövetség népénél megfészkelôdött gyakorlat ellentétben volt ezzel az eszménnyel, amint az Üdvözítô a lehetô legnagyobb határozottsággal és világossággal megállapította (lásd 3. ért.). Miképpen illeszkedik be ez a válási gyakorlat -- az Üdvözítô kifejezetten megmondja, hogy itt csak egy gyöngeséggel szemben adott engedménnyel van dolgunk -- a házasság katolikus elgondolásába, az késôbbi vizsgálatnak lesz tárgya (48., 90. lap). Itt csak azt állapítjuk meg: ha Isten engedményt tett, nem lehet olyasmirôl szó, ami minden körülmények között bűn (ún. intrinsece malum; amilyen pl. a házasságtörés vagy káromlás); és ha megengedett olyasmit, ami ellentétben állott az eszménnyel, az csak azért történhetett, mert az ószövetségi kinyilatkoztatás nem volt Istennek az emberiséghez intézett végsô szava, hanem tele volt átmeneti jellegű mozzanatokkal; ezek közé tartozott az ószövetség népének házassági gyakorlata is. Egyébként a bibliaolvasó elôtt nem kétséges, hogy az ószövetség házassági gyakorlata a torzulások dacára is meghaladta a többi akkori kultúrnépek házaséletét, még a köztársasági rómaiakét is; pedig ezek átlag nemes házassági fölfogással válnak ki. Nem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a többnejűség az akkori kultúrfázisnak megfelelôen elsôsorban a gazdagoknak, a sejkeknek volt szokása, sokszor inkább társadalmi állásukkal járó luxus, mely a gazdasági és társadalmi helyzet fejlôdésével szinte magától megszűnt. Bizonyos, hogy a próféták kora óta az egynejűséget találjuk mint általános gyakorlatot. Azt sem szabad felejteni, hogy a tízparancsolatból három védi a házas- és családi élet szentségét: a negyedik a szülôk és gyermekek viszonyát, a hatodik és kilencedik a házas hűséget. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ezek feltételezik a felbonthatatlan monogamiás házasságot, mint természetszerű alapot. A házasságtörés mindkét fél számára halállal járt (Lev 20,10). A nô helyzete pedig a gyakorlatban általában sokkal jobb volt, mint elméletben. Még a többnejűség rideg keretében is sokszor meglepô hitvesi gyöngédség tudott fészket rakni, mint Elkána és Anna esete bizonyítja (1Kir 1,8). A nô egyéni kifejtôzése és érvényesülése számára meglepôen tág tér nyílott; az ,,erôs asszony'', fölséges dicsérete (Péld 31) eleget mond. De ami döntô: a házasság teremtôi eszméje, mint a legjobb törekvések irányító csillaga és a torzítások megvesztegethetetlen bírája, gyöngítetlen fényben ott ragyogott az ószövetségi ember hitének egén, és éppen az ószövetségi üdvtörténet késôbbi szakaszaiban a házasság mivoltából kezdik terjeszteni titokzatos fényüket új sugarak, melyek a házasság teremtôi elgondolásának új mélységeit sejtetik meg. A 44. zsoltár, Ozeás könyvének elsô három fejezete, az Énekek éneke Jahvénak és a választott népnek, illetôleg a választott léleknek viszonyát a házasság jelképében kezdik szemléltetni és részletezni, sokszor (kivált az Énekek énekében) olyan izzó színekkel és életszerű fordulatokkal, hogy a manicheus lelkület akárhányszor botránkozik; azonban Isten útjainak és gondolatainak alázatos, megilletôdött bámulója megsejti, hogy a házasság tartalma nem merül ki azokban a fölséges teremtôi gondolatokban, melyeket megismertünk, hanem titokzatosabb, gazdagabb, mélyebb világba utalnak: a természet világából ki, a természetfölötti titkok világába (3. és 4. ért.). Így az ószövetségnek a bűn után kibontakozó története csak megerôsíti azt a nagy igazságot, hogy a házasságot az emberiség életfájaként Isten ültette el a paradicsomban, és ha gyökérzete az egészséges keresztény szemérmesség talajába van is rejtve, törzse és koronája szabadon emelkedik napsugár és levegô, vészek és viharok régióin túl az ég felé. ======================================================================== 3. A házasság krisztusi gondolata Jézus Krisztus istenségének egyik legvonzóbb bizonysága, hogy minden szellemi irány és történeti törekvés, minden párt és program eléje járul s várja az ô ajkáról a jóváhagyást és kezébôl az áldást; s minél súlyosabb felelôsséget hordoz, minél hódítóbb igényeket táplál, annál szenvedelmesebben verseng ezért a jóváhagyásért és áldásért. Ha tehát a házasság problémáiban és felelôsségeiben vonaglik ennek a nemzedéknek lelke, ne csodáljuk, hogy az életösztön sürgetésével megy Krisztus elé és tôle magától akarja hallani, mit tart a házasságról, mit a nehézségeirôl és követeléseirôl. Ösztönszerűen megérzi mindenki, hogy akármit mond, akármilyen követelésekkel áll elô, az ô szavát itt is a legmélyebb emberiesség és részvét sugallja és egyben a legteljesebb hatalom hordozza. Ezért szava olaj a szenvedélyek és aggályok hullámaira; s akármilyen kérlelhetetlen volna is a törvény, melyet elénk szab, a ,,du sollst'': éppen abból a hatalmas és egyben mérhetetlenül irgalmas szóból kisugárzik a megvalósítás ereje, a ,,du kannst!'' Mit tanít tehát Jézus Krisztus a házasságról? Feltűnôen keveset! S mégis, ha jól megnézzük, benne van a házasságról szóló fölszabadító igazság egész mélysége és terjedelme -- miként rövid a Miatyánk, mégis benne van a jelen és jövendô életnek minden szükséglete és ereje. A Hegyi beszédben, mikor az Üdvözítô a farizeusoktól elmagyarázott régi törvényt igazítja helyre, azt mondja: ,,Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne törj házasságot! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében... Továbbá mondatott, hogy aki elbocsátja feleségét, adjon neki váláslevelet. Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét, más mint paráznaság miatt, okot ád neki a házasságtörésre, és aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör'' (Mt 5,27-32). Ezt az utóbbi tanítást részletezi, mikor Galileából visszamegy Judeába, és a határnál elébe állnak a farizeusok ezzel a farizeus kérdéssel: ,,Szabad-e az embernek feleségét elbocsátani akármi okból? Ô meg felelvén, mondá nekik: Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és asszonnyá alkotta ôket? és mondá: Annak okáért az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté leszen. Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza. Mondák neki: Miért parancsolta hát Mózes váláslevél adása mellett az elbocsátást? Felelé nekik: Mert Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket; de kezdettôl fogva nem úgy volt. Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, hacsak nem paráznaság miatt, és mást veszen, házasságot tör, és aki elbocsátott nôt vesz el, házasságot tör. Mondák neki tanítványai: Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni. Ki mondá nekik: Nem mindenki fogja fel ezt az igét, hanem akiknek megadatott. Mert vannak férfiatlanok, kik anyjuk méhébôl úgy születtek; és vannak férfiatlanok, kiket az emberek tettek azzá; és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért. Aki föl tudja fogni, fogja föl'' (Mt 19,3-12; hozzá: Mk 10,2-12, Lk 16,18). Ezt a rövid, de súlyos tanítást magyarázza, bôvíti, részben kiegészíti Szent Pál, aki miként az Oltáriszentségrôl szóltában (1Kor 11,23) kifejezetten tanúsítja, hogy az Úr meghagyását tolmácsolja, viszont máskor lelkiismeretesen azt is megmondja, hogy most nem az Úr meghagyásából beszél, mindazáltal mint olyan valaki, aki a Szentlélek Úristen szócsövének tudja magát. Témaszerűen 1Kor 7-ben foglalkozik a dologgal, nyilván a nagy világváros nemi züllöttségének kellô közepébôl jött kérdésre: ,,Ami pedig azt illeti, amirôl írtatok nekem, azt felelem: Jó az embernek az asszonyt nem illetni, a paráznaság miatt azonban minden férfiúnak legyen meg a maga felesége és minden asszonynak legyen meg a maga férje. A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma teste fölött, hanem a férfiúnak; hasonlóképpen pedig a férfiúnak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak. Ne tartózkodjatok egymástól, legföljebb közös akaratból egy idôre, hogy az imádságnak éljetek... Ezt pedig engedményképpen mondom, nem parancsképpen. Mert azt szeretném, hogy mindnyájan olyanok legyetek, mint énmagam; de kinek-kinek saját ajándéka vagyon Istentôl, és pedig az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. A nôtleneknek és özvegyeknek pedig ezt mondom: Jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. De ha meg nem tartóztatják magukat, lépjenek házasságra; mert jobb dolog megházasodni, mint égni. Azoknak pedig, kik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség férjétôl el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével. A férfi se bocsássa el feleségét. A többieknek viszont én mondom, nem az Úr: Ha valamely testvérnek hitetlen felesége van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el; és ha valamely hívô asszonynak hitetlen férje van, és ez kész vele lakni, ne bocsássa el férjét; mert a hitetlen férj meg van szentelve a hívô asszony által, és a hitetlen asszony meg van szentelve a hívô férj által; különben fiaitok tisztátalanok volnának, már pedig szentek. Ha azonban a hitetlen fél elválik, hadd váljék el; mert nincs szolgaságra kötelezve a fivér vagy nôvér ily esetben, hanem békességre hívott minket az Isten... A szüzekre nézve pedig nincs parancsom az Úrtól; tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hű legyek; azt tartom tehát, hogy ez jó a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek úgy lennie. Feleséghez vagy-e kötve? Ne keress válást. Feleség nélkül vagy-e? Ne keress feleséget. De ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük leszen. Én pedig meg akarlak kímélni titeket. Azt mondom tehát testvérek: Az idô rövid; most már az van hátra, hogy azok is, akiknek feleségük vagyon, olyanok legyenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, és akik vesznek, mintha nem volna birtokuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének; mert elmúlik ennek a világnak alakja. Én pedig azt akarnám, hogy gond nélkül legyetek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének; és meg van osztva... Az asszony kötve van a törvényhez, míg férje él. Ha férje meghal, szabaddá lesz; menjen férjhez akihez akar, de csak az Úrban. Véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha úgy marad; pedig hiszem, hogy bennem is az Isten lelke vagyon'' (1Kor 7). Ef 5, 22-33: ,,Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akár csak az Úrnak; mert a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Ti, férjek, szeressétek feleségteket, amiképp Krisztus is szerette az Egyházat és önmagát adta érette avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdôjében az élet igéjével s dicsôvé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplôtelen. Szintúgy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha senki sem gyűlöli a testét; sôt ellenkezôleg, táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az Egyházat; mert az ô testének tagjai vagyunk, húsából és csontjaiból valók. Ezért az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy test. Nagy titok ez; én pedig Krisztusra és az Egyházra mondom. Tehát mindegyik szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát''. De az Úr Krisztus nemcsak szóval tanított és nemcsak tanítványai által szólott, hanem elsôsorban életével és tetteivel tanított. S ez a hármas forrás nemcsak határozott, hanem részletes vonásokban is elénk tárja az Úr Krisztusnak házassági elgondolását, melyet három szempont alá foglalunk. 1. Az Üdvözítô mindenekelôtt megerôsíti és megpecsételi az ószövetségnek házasságtanát. Nem jött ô fölbontani a törvényt, az ószövetséget, hanem teljesíteni (Mt 5,17); Krisztus, az Atya küldötte nem jött elhomályosítani a teremtôi gondolatokat, hanem ellenkezôleg, teljes eszmei tartalmukat igaz világításba tenni és életbe váltani. Ezt azért nem fölösleges itt újra hangsúlyozni, mert mindmáig kísért a régi marcionita gondolat (Marcion gnosztikus ízű agilis eretnek volt 150 körül), mely szembe akarja állítani az ószövetség Istenével és szellemével Krisztust és az evangélium szellemét, amazt anyagiasnak, sôt érzékinek minôsíti ellentétben az evangélium szellemiségével. Ezen a címen is manicheus gondolatokat akarnak becsempészni a keresztény eszmevilágba, éppen a házasság kérdésében, látszólag és elsô tekintetre egy szellemibb életstandard érdekében, voltaképpen azonban a tisztulatlan alsóbb világ javára. A házasság teremtôi elgondolásának az az alapja, hogy a nemek differenciáltsága nem bűn következménye, nem lehanyatlás egy eszmény magaslatáról, hanem magának Istennek tökéletes gondolata. Az Üdvözítô ezt az alapvetô igazságot kifejezetten magáévá teszi Máté 19-ben és le is vonja belôle a döntô nagy következtetést: a házasság felbonthatatlanságát. Azonban hasonlíthatatlan magasabb megszentelést és mélyebb értelmet ád a nemek különbségének. A szentatyák és teológusok között közkeletű az a régi gondolat, hogy az Úr Krisztusban és Szűz Máriában mindkét nem meg van tisztelve, miképp az ôsbűn által mindkét nem, mint romlás és halál szülôje kiesett ôsi méltóságából. Szent Pál fölállít egy mélyértelmű beszédes párhuzamot: ,,Lôn az elsô ember, Ádám, élôlénnyé; az utolsó Ádám éltetô lélekké... Az elsô ember mint a földbôl való földi, a második ember mint a mennybôl való, mennyei. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. Tehát, amint hordtuk a földi ember képét, úgy majd hordjuk a mennyeinek képét is'' (1Kor 15,45-9). Ezt a párhuzamot a szentatyák, már Irén (meghalt 200 k.) óta szorgalmasan továbbépítik: Az elsô Évával, aki engedetlensége által halál anyja lett, szembeállítják a második Évát, aki engedelmességével, alázatos ,,Legyen nekem a te igéd szerint'' szavával élôk anyja lett minden idôre. S az ember, aki a teremtés révén, mint az elsô férfi és az elsô nô gyermeke, arra volt hivatva, hogy a férfiúiság és nôiség differenciáltságában Istennek, illetôleg az elsô Ádámnak képét hordja, az Isten országában a kegyelem címén arra van hivatva és képesítve, hogy mint a második Ádám és a második Éva gyermeke, hordozza és hirdesse a nemek differenciáltságában a mennyei embernek annyival ragyogóbb és gazdagabb képét. A házasság teremtôi elgondolásának második mozzanata a nônek megbecsülése: a férfiúval való teljes egyenrangúsága, nemcsak, hanem valami megkülönböztetett helyzete, mely számba veszi és tiszteletben tartja azt a sok felelôsséget és áldozatot, melyet követel nemi hivatása: szolgálni tulajdon vére árán az élet titkát. E tekintetben az Üdvözítô élete és magatartása világos nyelven beszél. Ô, ki földi életsorsának intézôje, még mielôtt a földre lépett volna (lásd: Zsid 10,5), jónak látja, hogy életútjának minden állomásán és fordulóján ott legyenek szent, szolgáló, szenvedô, megkülönböztetett nôk, sokszor kitüntetett helyzetben és szerepben. Alig jelenik meg a földön, már eléje járul Anna, a bensôség és mennyei reménység hordozója; nyilvános életében aztán különös gondjának és gyöngédségének tárgya a szenvedô nôk (a vérfolyásos asszony, a kánáni nô), a bűnbánók; Mária Magdolnáról nem átallotta kimondani, hogy ahol elhangzik majd az ô evangéliuma, ott fölhangzik annak a nônek dicsérete is. Keresztútján külön szava van Jeruzsálem leányaihoz, és föltámadása után elsô látogatása azoknak a buzgó, önzetlen asszonyoknak szól, akiknek nôi szolgálatát nyilvános életében annyiszor elfogadta a magátólértôdés közvetlenségével. Bizonyos továbbá, hogy az a Krisztus, aki utolérhetetlen lelki szabadsággal teljes érintetlenségben megy végig az életnek és emberiségnek minden viszonylatán, teljes elfogulatlansággal és testvéri közvetlenséggel áll szemben a nôkkel, úgyhogy még a legádázabb kritika sem találja viselkedésében a manicheus nôgyűlöletnek halvány árnyékát sem; sôt, akinek van hozzá érzéke, kiérzi viselkedésébôl és szavából a mélységes együttérzést a nôi tragikummal és hivatással szemben, különös mélységgel és gyöngédséggel elsôsorban tulajdon édesanyjával szemben. S az ô örökségét híven ôrzi és gondozza Egyháza. Hiába fogja rá felületes modernek kajánsága, hogy megbélyegzi és bűnösnek ítéli a nemiséget és háttérbe szorítja ennek par excellence hordozóját, a nôt. Az Egyház Szűz Máriát állítja oda a tisztulatlan és mégis fölfelé áhító nemiség elé, mint a tiszta nôiség szeplôtelen ideálját; s elfogulatlan kívülállók tanúságot tesznek, hogy tôle indult ki és belôle táplálkozik, ami egészséges és igazán lovagias nôtisztelet van a nyugati kultúrában. -- Az Üdvözítô közvetlen, mondhatnók bizalmas környezete apostolok voltak és szent asszonyok. Az apostolok hivatását férfiakra, papokra kellett bízni, mert Isten meghagyása szerint nekik kell vérrel, verejtékkel és felelôsséggel művelni a földet, Isten országának földjét is. A szent szeretetszolgálatra, melyet Isten a nônek szánt, mindjárt kezdetben nagyszerű teret és fölséges perspektívát nyitott a keresztény karitászban, nagyarányú szervezettséggel a nyugati nôi szerzetekben. Végül az Üdvözítô magáévá tette és megszentelte magának a házasságnak teremtôi gondolatát. Igaz, maga nem élt házas életet, és tudjuk, a XVIII. és XIX. század szadduceusaitól és filisztereitôl kitelt az a szomorú bátorság, hogy merte ezt hiánynak minôsíteni. Mintha az erkölcsi eszmény képviselôjének végig kellene járni az összes szociális és történeti viszonylatokat! Mintha Krisztusnak katonának, sôt hadvezérnek, orvosnak, sôt vasmunkásnak, diplomatának és talán még versírónak is kellett volna lennie, hogy mindegyiknek útmutatója tudjon lenni a lelki tökéletesedésben! Mintha mindezekben a foglalkozásokban és társadalmi keretekben nem az egy-szükséges volna a döntô! Jóllehet, az Üdvözítô maga nem élt házasságban, -- mindjárt meglátjuk majd, miért nem, -- tettben és szóval nem hagyott kétségben aziránt, miképp értékeli. Megtette ezt alapvetô módon már azzal, hogy jónak látta házasságban (jóllehet nem házasságból) születni. Méltónak és alkalmasnak találta a házasságot arra, hogy példázza az ô tanításának és megváltói művének legjelentôsebb értékeit: Hasonló a mennyek országa a királyi emberhez, aki menyegzôt szerez fiának; ô vôlegény, kit várnak a szüzek, apostolai vôfélyek. Jelenlétével és elsô csodájával megtiszteli a kánai menyegzôt és éppen ennek a csodának elvi értelme és jelentése van a házasság szempontjából (lásd 49. lap). A házasélet hivatása és tevékenységei iránt Isten teremtôi gondolatával teljesen azonosuló mélységes tiszteletet és férfiasan reális és gyöngéd együttérzést tanúsít. Lehetetlen ebbôl meg nem érezni valamit annak, aki elolvassa a vérfolyásos asszony gyógyítását (Lk 8,43--8), aki végig gondolja, amit a házasság gyümölcsérôl, a kisdedekrôl mond (Mt 19,14), vagy aki elelmélkedik e szaván: ,,Az asszony, midôn szül, szomorúságban vagyon, mert eljött az ô órája; mikor pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra örömében, hogy ember született a világra'' (Jn 16,21). De különben minek halmozni ezeket a töredékbizonyítékokat? Lehetett-e a házasságot jobban megbecsülni és erôteljesebben igenelni, mint tette az Úr Krisztus, mikor emberi eltorzításokkal és visszaélésekkel szemben félre nem érthetô határozottsággal és idôket átölelô föltétlen tekintéllyel helyreállítja a házasság eredeti isteni gondolatát és aztán Isten országában éppen ennek a házasságnak ád egészen új értelmet és méltóságot. S éppen ez a két mozzanat adja meg a házasság krisztusi elgondolásának jellegét. 2. Az eredeti bűn, mint láttuk, a lét és élet, az értékek és törekvések különféle rétegeinek kölcsönös harmóniáját megbontotta, s a házasság terén ez abban nyilvánult, hogy a szexus föltámadt az erósz és még inkább az étosz ellen és zsarnoka lett a nemi vonatkozásoknak; ez a zsarnokság és zabolátlanság átterjedt a nemek kölcsönös házas vonatkozásaira is: a férfi brutális terpeszkedése, soknejűség, válás... Ebbe az anarchiába harsog bele az Üdvözítô szava: Kezdetben nem így volt; s új teremtô hatalommal, az elsô teremtésnél sokkal gyöngédebb modulációval ismét megalapozza a házasságot. A nemi elvadulásnak gyökerére, a féktelen érzékiségre teszi a fejszét, mikor azt mondja: ,,Mindaz, aki asszonyra néz, hogy ôt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében''. Ezzel félreérthetetlenül elítél minden házasságon kívüli nemi viszonyt, s a nemzô ösztönnek minden házasságkívüli szándékos megmozdulását a hatodik parancsnak végzetesen komoly isteni szentesítése alá helyezi. Vigyázzunk, félre ne értsük az Üdvözítônek ezt a rövid és mégis mérhetetlenül súlyos szavát. Nem vonja ô itt vissza, amit a nemek különbözôségérôl és a házasságról mint teremtô gondolatról vall. Nincs igazuk a modern szadduceusoknak, hogy az Üdvözítô itt elítéli a nemiséget. Nem; hanem igenis, teljes határozottsággal a házasság kereteibe és felelôsségeibe utalja bele és ezzel félreérthetetlenül értésünkre adja, hogy a nemzô ösztönnek értelme és rendeltetése a házasságra utal, tôle és csakis tôle kapja szentesítését és áldását. A soknejűséggel szemben tanítása nem kevésbé határozott, ha nem is annyira kifejezett. Benne van az már abban a tényben, hogy mindenütt egynejűséget talál, s azt szenteli és áldja meg. Mikor aztán Máté 19-ben oly energikusan nyomatékozza, hogy Isten férfivá és nôvé teremtette az embert, világosan értésünkre adja, hogy a házasság eredeti monogamiás gondolatát teszi magáévá. Ha pedig valaki kifejezett szót akar, ott van Szent Pál, aki egyenest az Úr rendelkezésére hivatkozik, amikor kimondja: ,,Minden férfiúnak legyen meg a felesége, és minden asszonynak legyen meg a maga férje''. Szokatlanul ünnepélyes és elszánt az Úr Krisztus hangja, mikor a házasság fölbonthatatlanságáról szól. Elhangzik örök idôkre, szemben az emberi állhatatlansággal; változatosságsóvárgással és álokoskodással, a félre nem érthetô, el nem magyarázható szó: Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. Ez a szó kivételt nem ismer: Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörô, aki elbocsátottat vesz el, nem különben. Ha tehát Máténál a fönt idézett két helyen (a másik két szinoptikusnál a párhuzamos helyeken nem!) szerepel a paráznaságról szóló közbeiktatás, az nem jelenthet okot házasságbontásra. Minthogy késôbb errôl tüzetesen lesz szó (145. lap), most elég arra utalni, hogy Szent Pál, aki éppen ebben a kérdésben az Úrra hivatkozik, a paráznaság kivételezését meg sem említi. A különélésrôl tud ô is, a házasság fölbontásáról nem. Különben is az Úr szavainak értelmét eldönti az elsô hallgatóság értelmezése. Az apostolok megdöbbennek: ,,Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni''; szinte kihallani szavukból, hogy az Üdvözítô rendelkezését ôk a mózesi törvénnyel és az annak alapján kifejlôdött gyakorlattal szemben elviselhetetlen igának, hallatlan szigorításnak érezték. Szinte megismétlôdik a hitetlenkedô zsidók magatartása az oltáriszentségi ígérettel szemben: Kemény beszéd ez, ki hallgathatja! (Jn 6,60.) S az Üdvözítô, miként Oltáriszentség ígérô beszédében, nem vonta vissza tanítását, ha még oly keménynek érezték is hallgatói, hanem felsôbb régióba utalta ôket, mint minden nehézség megoldásának hazájába. A zsidók hitetlenkedô kérdésére azt felelte: Az igék, melyeket szólottam, szellem és élet (lásd Dogm. II. 310. lap); a házasság kérdésében pedig az emberi természet tusakodásának színe elôtt nem fokozta le a házasság fölbonthatatlanságának követelményét, hanem magát a tusakodó természetet egy felsôbb világba hívta, hol az eredeti házassági eszmény megvalósítására készen állnak az erôk; sôt magát a házasságot is egészen új világba emelte, új titoknak tette hordozójává és új teremtô erôk forrásává. Itt tárul elénk a kánai csoda nagy elvi értelme. Mikor az Üdvözítô elsô nyilvános csodájában a kánai újházasok vizét borrá változtatta, már az atyák értelmezése szerint jelezte azt az új világot, a dolgoknak és értékeknek azt a rendjét, mely még az elemekben is új erôk forrását fakasztja. Miként Kánában a lakodalmas nép vigasztalására és örömére a vizet borrá változtatta, úgy az emberiség állandó vigasztalására és örömére akarja tulajdon vérévé változtatni a bort. A vér az élet jelképe, hordozója, táplálója és jele; a jó vér egészséges élet záloga, jogos remények, önérzet és egyben kötelezések forrása: Vér nem válik vízzé -- Blut ist ein ganz besondrer Saft. Ennek az életfolyam tápláló drága vérnek jelképe a bor. Mikor az Üdvözítô a fiatal kánai házaspár vizét borrá változtatja, értésünkre adja, hogy új erôáramok égisze alá állítja a házasságot. Ami eddig lapos hétköznapiság, a legjobb esetben filiszteri vizenyôsség volt, megszokottság, léleknélküliség, sôt lelketlenség, annak ezután életté, lendületté, ízzé kell válnia. A legtöbb házasságban hamar kifogy a természetes vonzódás és kölcsönös szerelem közönséges bora és elkövetkezik az unottság vagy irritáltság vizenyôs korszaka, melyben az emberi okosság új tavaszt hiába vár; de ha Krisztus jelen van a házasságban és reája szállt az ô áldása: ahány kôvedrében a természeti szenvedelemnek, érzületnek és kárvallásnak meggyűlt a merô természet vize, annak a krisztusi áldásnak erejében mind színborrá válik, kegyelmi lelkületté, s zamata még a vôlegényt is ámulatba ejti, nemhogy a lakodalmas népet (Jn 2,1-11). Krisztus azt akarja már most, hogy az ô követôi között minden házasság kánai menyegzô legyen: Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott én köztük vagyok (Mt 18,20). S ez az ô jelenléte biztosíték rá, hogy mikor elhangzik a segíteni kész együttérzés aggodalma: Nincs boruk, elfogyott a merô természet házassági értékkészlete, akkor ô neki van hatalma és akarata közbelépni és adni az ô borából, és annak erejében majd gyôzik a hitvestársak azokat a kötelességeket, melyeket ô szentesített. A krisztusi házassági eszmény színe elôtt a hüledezô gyarlóság azt mondja: Ha így van dolga az embernek a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. S Krisztus a tettnek, a tényleg folyósított kegyelmi segítségnek erejével azt feleli: Igen, embernél ez lehetetlen; de Istennél minden lehetséges (Mt 19,26). Nehéz dolog, sôt lehetetlennek látszik, a házas hűségnek, a nemi tisztaságnak az a gyakorlata, melyet az Úr Krisztus a keresztény élet alapokmányában, a Hegyi beszédben követel: még a szándékos tisztátalan kívánságnak is száműzése; meghaladni látszik az ember erejét az az állhatatosság, melyet ô követel a házastársaktól: Holtomiglan, holtáiglan, mikor az érzékek követelôznek és a természet állhatatlan. De ô odaáll az emberi csüggetegség és gyarlóság elé: Bízzatok, én meggyôztem a világot! S benne, mint fônkben, mi is elvben és módban legyôztük ezt a világot (lásd Krisztus 180. kk. l.). De példát is adott, hogy miképp ô cselekedett, mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Mikor a kísértésben (Máté 4) kimondotta a megföllebbezhetetlen ,,távozzál sátánt''-t, egyszersmindenkorra megnyitotta a bennünk lakozó démonok kiutasításának útját: Ez a fajzat nem űzhetô ki másképp, mint imádság és böjtölés által (Mt 17,20). Aki életében csak egyszer is igazában találkozott Krisztussal, aki csak egy órát is töltött vele a Getszemáni-kertben, aki csak egyszer is meglátta a kereszt kínjában vonagló Krisztus-arcot, annak beleég a lelkébe és vérébe ez a látomás, és ennek erejében új sejtések kelnek benne és új erôk forrásai kívánkoznak létbe. A vértanúság, halál és örökkévalóság kapujában megjuhászodnak a követelôzô szenvedélyek, meglapul a fölületes érzékiség, lehűl a vér, és megszólalnak a legmélyebb felelôsségek eltemetett harangjai. De nemcsak a szenvedés és felelôsség tragikus akcentusával szól a házasokhoz az Úr Krisztus. Ô velünk van a világ végezetéig, velünk van sokféleképpen, velünk többek között és kiváló módon az eucharisztiában. Ez a trienti szentzsinat szerint ,,ellenszer, mely által a mindennapi bűnöktôl megszabadulunk és a halálosoktól óva maradunk''; s a trienti káté hozzáadja: ,,fékezi és csökkenti a rendetlen testi kívánságokat'' (lásd Dogm. II. 347. lap). Aki nem érti meg és nem tudja a maga számára folyósítani azt a metafizikát, mely itten dolgozik, melynek erejében az abszolút Tisztaságnak érintése tisztít, és a tiszta vér tiszta léleknek tud alapjává lenni, az eszméljen rá, hogy vannak még emberek is, akiknek jelenlétében lehetetlen nem legtisztább gondolatait gondolnia, nem legszűziesebb akarásait akarnia annak, akiben egy szikrája maradt az igazi emberiességnek. Hát Krisztus elôtt, akinek néma ajkáról is velôkig hangzik a fölhívás: Jöjjetek hozzám mind; és egész valójából kisugárzik az örökkévalóság tenger-mélysége! Hát annak az embernek, akiben nem egyszerűen az emberiességnek, hanem a krisztusi emberiességnek nem is szikrája, hanem bôsége van, legalább a keresztséggel adott kegyelem bôségében! Lehetetlen itt a léleknek föl nem gerjedni arra, hogy szembeszálljon az érzékekkel, a természet állhatatlanságával és fölületességével, s elszánt erôvel föl nem venni Krisztusért a harcot -- a házasságban is: ,,Mindent meg tudok tenni Abban, aki nekem erôt ád'' (Fil 4,13). 3. Hogy ezek az új erôk csakugyan működésbe léptek, annak legszembetűnôbb bizonysága és egyben a keresztény házasság teljesítésének állandó pszichikai és szociális erôforrása: a Krisztusért önként vállalt és vallott nemi önmegtartóztatás, celibátus és szüzesség alakjában. Azt mondja az Üdvözítô: ,,Vannak férfiatlanok, sunt eunuchi...'' Ezzel a szokatlan fogalmazással kapcsolatban legyen szabad egyszersmindenkorra tenni egy elvi megjegyzést. Ami merô érzékcsiklandozás, könnyelműség vagy beteges exhibicionizmus, arra nézve a keresztény lelkiismeret számára alku nélkül áll Szent Pál szava: Talia nec nominentur in vobis, efféle ,,szóba se jöjjön köztetek, amiképp az a szentekhez illik'' (Ef 5,3). Ami azonban elkerülhetetlen az életnek teljes megkeresztelésére, elvi tisztázására és okulására, abban a Szentírásnak és magának az Úr Krisztusnak példája szerint nincs helye álszeméremnek, prüdériának, amely végre is egyik raffináltabb formája a nemi tisztulatlanságnak és fölszabadulatlanságnak. Castis omnia casta, ez ennyit is jelent: aki nem éretlen tacskó vagy tisztulatlan önáltató módjára nézi a nemi tényeket, hanem a teremtô Isten szemével, akit megérintett a halálnak, ítéletnek és tragikumnak az a lehelete, mely errôl az egész területrôl árad, annak egyszersmindenkorra elment a kedve frivolizálástól, olcsó szellemeskedéstôl és felelôtlen pszichikai kacérkodástól; az már nem tud itt másképp szólni, mint a legmélyebb tisztelet, részvét, döbbenet és felelôsség hangján. Tehát az Üdvözítô kendôzetlen fogalmazásban azt mondja: Vannak, akiket szerencsétlenség tett házasságra alkalmatlanokká; s vannak még szerencsétlenebbek, kiket emberi barbárság tett azzá (ne felejtsük, Keleten vagyunk!). Ezek is kénytelenek viselni sorsukat; s viselik, talán tompa, értelmetlen rezignációval, talán fogcsikorgató tehetetlenséggel. Nos, akadjanak már most, akik nem ilyen otromba kényszerűségbôl, hanem a maguk elszánásából vállalkoznak házasságnélküli és ezzel együtt természetesen teljesen önmegtartóztató életre, a legnagyobb ügyért: Isten országáért; Szent Pál szerint azért, hogy ne legyenek megosztva, hanem minden gondjuk, idejük és erejük arra álljon rendelkezésre, hogy Istennek tessenek. Ezzel a fölhívással az Úr Krisztus a házasságot is teljesen új perspektívába állítja és a házasság bajainak megadja a gyökeres orvosságát. Két fôbaja van a házasságnak: az érzékiség, mely a házasság kereteit folyton szét akarja vetni és azokon a kereteken belül is mocskol, mállaszt és ront; és az ember-imádás, amely az ún. szerelemben a másik félben látja üdvösségét s így betűszerint ,,imádja'' ,,imádottját'', s annyira bele tud felejtkezni a másik félbe a házasságban is, hogy elhalványul, sôt elenyészik a többi erkölcsi kötelezettség, és a házasságból a házas rendszeres önzésnek lesz melegágya. Mindezzel szemben az Üdvözítô félreérthetetlenül arra utal, hogy vannak magasabb célok is, és azok kedvéért szabad és lehet egészen lemondani arról, amibe a gyaloglelkű ember egészen el tud merülni. Így lesz a celibátus és szüzesség a házasság nagy támasza: Ha a házasságra rátermett ember Isten kedvéért egész életére le tud mondani minden nemi vonatkozásról, akkor a házastársaknak sem lesz lehetetlen Krisztusért és az ô országáért lemondani arról, ami nélkül a házasság krisztusi eszménye eltorzul. De az összes házas problémák gyökerére teszi a fejszét az Üdvözítô, mikor félreérthetetlenül értésünkre adja, hogy a házas vonatkozás nem a legalapvetôbb emberi vonatkozás: ,,Aki atyját vagy anyját..., fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10,37); és pozitív fogalmazásban: ,,Mindaz, aki elhagyta házát vagy fivéreit vagy nôvéreit, vagy atyját vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap és az örök életet örökli majd'' (Mt 19,29). Az ember tehát alapvetôen, elsô helyen Istenhez, Krisztushoz van kötve, s csak ezután, ezen a megkötöttségen belül hitvestársához. Ahol ketten kezet fognak életfogytig való hitvesi hűségre, ott köréjük és föléjük eo ipso templom emelkedik, és a házastársak kötelezô fölhívást kapnak ott szolgálni az oltárnál; azon az oltáron pedig kikezdhetetlen fölségben Isten trónol. S inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek; aki embert és emberi vonatkozást jobban kultivál mint Krisztust, nem méltó hozzá. S ebbôl a krisztocentrizmusból indul ki a házas vonatkozások fölszabadulása és gyökeres meggyógyulása. Hogy a házasság bele ne fúljon se az érzékiség mocsarába, se a kölcsönös önimádás örvényébe, arra szükséges és elégséges biztosíték, ha a házastársak mindenestül, tehát érzéki és érzelmi életükkel csakúgy mint személyes igényeikkel, gyökeresen és alapvetôen bele vannak kapcsolva Jézus Krisztusba. A Jézus Krisztusba való belekapcsolódás azonban nem merül ki a jelzett erkölcsi és lelki mozzanatokban. Hanem az erkölcsi krisztusi elkötelezettségen és a lelki Krisztus felé-tájékozódáson túl belegyökerezik az a metafizikába, a Krisztussal való misztikai létegységbe. S ez a Krisztusba való begyökérzés, ez a misztikai, de valós beléiktatódás a házasságot is egészen új erôk és értékek forrásává és új méltóság hordozójává teszi. Az Úr Krisztus ugyanis híveinek vele szemben való vonatkozását így jellemzi: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki énbennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek'' (Jn 15,5). Ezáltal ti. a Krisztus-követôk kölcsönös vonatkozásai sem lesznek már merôben embernek emberhez való viszonylatai, hanem új jelleget öltenek: Krisztus titokzatos testének minden tagja itt vonatkozásba kerül Krisztus titokzatos testének tagjaival; bármilyen kölcsönös vonatkozásban alapvetôen, létrendileg ott van Krisztus, és így minden jelentôs személyes vonatkozás lényegesen és gyökeresen részes a Krisztus-jellegben. Ezt éppen a házasságra nézve azzal jelzi az Úr Krisztus, hogy benne Isten országának legszemélyesebb vonatkozásait látja jelképezve: ô a vôlegény, követôi a menyasszony. Így a házasság legmélyebb ószövetségi értelme krisztusi veretet kap. Az Énekek énekének alapgondolata, Jahvénak és a hű léleknek jegyesi viszonya, az újszövetségnek kegyelmi rendjébe emelkedik; mindazok, kik hivatottak énekelni új éneket, azok megérik és megélik ennek a krisztusi gondolatnak teljesedését: ,,Eljött a Bárány menyegzôje, és jegyese fölkészült. Írjad: Boldogok, kik a Bárány menyegzôs lakodalmára hivatalosak'' (Jel 19,7.9). Az Üdvözítô evangéliuma szerint tehát a házasság az ô eljövetelével alkalmassá vált arra, hogy a természetfölötti életnek legyen közvetlen talaja. Ismételten hangsúlyozza, hogy ha követôi nem lesznek mint azok a kisdedek, kiket zsidó anyák vittek eléje, nem mennek be mennyek országába; és azzal a megokolással engedi magához azokat a kisdedeket: mert ilyeneké a mennyek országa (Mt 18,3;19,13). Ha ugyanis alkalmazzuk itt azt a zsinórmértéket, melyet ô maga adott kezünkbe: Gyümölcséirôl ismeritek meg a fát, azt kell mondanunk: ô jóvá tette az emberiség életfáját, alkalmassá arra, hogy immár szent, mennybe való gyümölcsöt teremjen. A házasság már most mindenestül az ô áldása alá került; róla, mint fôrôl, akinek bôségébôl mindnyájan merítettünk, és pedig kegyelemért kegyelmet (Jn 1,16), árad a kegyelem a házasságra is. De hogy itt mi volt részletesebben az Üdvözítô gondolata, azt megtudjuk az ô nagy apostolától. Szent Pál alapnak odaveti azt a súlyos gondolatot, hogy mindnyájan mint vad olajfa-hajtás be vagyunk iktatva Krisztusba, a nemes olajfába (Róm 11,17), s ezáltal mindnyájan új kegyelmi életre nemesültünk meg. Továbbá ô tanít meg bennünket arra, hogy az új Ádámban az az ember, akit Isten férfiúvá és nôvé teremtett, a mennyei embernek képét van hivatva hordozni. Végül az efezusiakhoz írt levélben témaszerűen kifejti, hogy a hívôk Krisztusban, a fôben, mind egy misztikai testet alkotnak; ugyanott kifejezetten megmondja azt is, micsoda új rendeltetése és értelme van a régi házasságnak ebben a titokzatos krisztusi világban: ,,Az ember elhagyja atyját és anyját s ragaszkodik a feleségéhez, és ketten lesznek egy test'' -- tehát a házasság teremtôi gondolata teljes épségben marad; de új életnek és értelemnek válik hordozójává: ,,Nagy titok ez; de én Krisztusra és az Egyházra mondom'' (Ef 5,31-2). Ugyanott valamivel elôbb a hitvesi szeretet kötelességét azzal okolja meg, hogy Krisztus is szereti az ô Egyházát és önmagát adta érette, s hogy mi egy test vagyunk ôvele. Nyilván azt akarja értésünkre adni az Apostol, hogy a házas viszony valami közvetlen reális kapcsolatban van Krisztusnak és az ô Egyházának viszonyával. Pontosabban miben áll ez a viszony és mi következik belôle a házasságnak krisztusi jellege tekintetében, azt a következô értekezésben vizsgáljuk. Itt csak egy gondolatot kell még fontolóra vennünk. Mikor Szent Pál kimondja, hogy a házas viszony, a két házastársnak egy testté válása nagy titok, mely Krisztusnak és az ô Egyházának kölcsönös viszonyára utal és abba torkollik, egyszerre föltárul elôttünk a házasságnak világot átfogó egész jelentôssége és világossá válik a keresztény házasság problematikájának begyökérzése. A jámbor hívô méltán megütközik azon az ádázságon és szívósságon, mellyel ez a kor üldözôbe vette a katolikus házasságot nemcsak gyakorlatban, hanem elméletben, tanításaiban is. Mennyi gúny, lenézés, kézlegyintô elintézés kíséri tanításait és érveit; milyen felsôbbséggel intézik el a haladás nevében gyakorlatát; milyen fanatizmussal kiáltanak feszítsdmeget minden követelésére a kultúrfejlôdés nevében! Elég különös magatartás ez azzal az intézménnyel szemben, melyet az egészséges egyéni és társas élet ôssejtének fölismerni nem olyan nehéz. De mihelyt Szent Pállal meglátjuk, hogy a keresztény házasságnak lényeges kapcsolata van Krisztussal és az ô Egyházával, s így a házasság valamiképp jelenti és történetileg képviseli Krisztust és az ô Egyházát, a katolikus házasság-eszmény ellen tomboló harc egyszerre érthetôvé válik: Nem különb a tanítvány a mesterénél... Ha engem üldöztek, majd titeket is üldöznek (Mt 10,24). Ha Krisztus és az ô Egyháza jel, melynek ellene mondanak (Lk 2,34), nem lehet más sorsa annak az intézménynek sem, mely a maga részérôl Krisztusnak és az ô Egyházának jele. Ha Krisztus a zsidóknak botránkozás, a görögöknek balgaság (1Kor 1,23), ne csodálkozzunk, ha a Krisztusra lényegesen utaló és ôt valamiképpen utánzó házasság is botránkozás a szadduceusoknak és balgaság a szenvedélyeiket észokokkal igazolni akaró farizeusok elôtt. De innen, errôl a szentpáli magaslatról még egy jelentôs kilátás nyílik. Az a kérdés: akarjuk-e, tudjuk-e a házasság krisztusi eszményét élni, végelemzésben ebben a kérdésben csattan ki: akarjuk-e, tudjuk-e Krisztust egyáltalán követni: akarunk-e, tudunk-e keresztények lenni, és az a Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás és a görögöknek balgaság, nekünk a hívôknek, lesz-e Isten ereje és bölcsessége? ======================================================================== 4. A házasság katolikus elgondolása A házasság katolikus fölfogása két mozzanatban kristályosodik ki: A házasság egyénfölötti közösség és szentség. Az elsô mozzanat a házasság teremtôi elgondolásán sarkallik, a szentség-jelleg pedig krisztusi gondolatán. Itt sem más a katolikum, mint a kinyilatkoztatás tanításainak következetes kifejtése és szabatos kifejezése. I. A házasság egyénfölötti közösség. Ez azt jelenti, hogy a házasság mint igény, mint rátermettség és kötelezettség lényegesen nem arra van szánva, hogy közvetlenül az egyén érdekeit szolgálja, hanem egyénfölötti értékek és kötelezettségek hordozója. Az Egyház ezzel a fölfogásával tudatosan és élesen szembehelyezkedik a régibb és modern profán fölfogással, mely a reneszánsz nagy álmát akarja végigálmodni: az egyén és az ô joga az a szuverén norma, melyhez igazodnia kell minden törekvésnek és értékelésnek. A házasság tekintetében ez a fölfogás elôször a romantika korában öltött határozott formát, mikor programszerűen kezdték hangoztatni, hogy a konvenciós polgári jellegű házassággal szemben a ,,lélekkel'' teljes házasság az ideál, melynek egyetlen célja az egyén harmonikus kifejlesztése és boldogítása. Ezt hirdeti tanszerűen Schleiermacher és a színpadra viszi F. Schlegel híres Lucinde-je. Mikor Ibsen ostorozza a konvencióvá lett modern házasságot és benne reklamálja az egyén jogait, pl. a Nórában, voltaképpen ezt a romantikus örökséget veszi át, igaz, nagyobb erkölcsi komolysággal. A mai fölfogást, mely elveti a romantikától még meghagyott utolsó ideális maradékot is, leghívebben az amerikai ifjúság tükrözteti. Ez a nemzedék semmiféle erkölcsi felelôsséget nem táplál a házas vonatkozásokkal szemben, s siket és érzéketlen mindenre, ami nincs kapcsolatban legegyénibb érzéseivel és érdekeivel. Ennek a fölfogásnak az étosza: Mit ád nekem a házasság? A katolikus étosz: Mit adok én a házasságban? Ez a szembeállítás mutatja legcsattanóbban, milyen szellem szülötte az egyik és a másik. Aki mindenben azt nézi, mit kaphat, az kapzsi, tehát voltaképpen ágrólszakadt szegény; az zsugori és a zsugorodás és elaggás lejtôre került. Ellenben, aki tud adni és akar adni, az a gazdagság és ifjúság honából jô. Világválasztó az evangélium szava: Jobb adni, mint kapni. Tehát a katolikus házassági étosz: Adni, fölajánlani a legszemélyesebb szolgálatot, hűséget, odaadást a faj szolgálatára, hogy teljesedjék a Teremtô akarata: Sokasodjatok -- s ez a házasság fôcélja; fölajánlani a hűséget, odaadást a másik nem szolgálatára; hogy teljesedjék a Teremtô akarata: kell az embernek hozzá hasonló segítôtárs és ellenkép -- s ez a házasság fôértelme. Mindkét vonatkozásban mindegyik házastárs mindenestül Istennek adja magát, nemcsak abban az értelemben, hogy akarja szolgálni Isten teremtôi faj- és nem-gondolatát, tehát tudatosan beáll a maga helyére Isten nagy világműhelyében, hanem abban a sajátos értelemben is, hogy a házas hűség, önfeláldozó kölcsönös odaadás és szeretet dacára a személyiség elsôdlegesen és alapvetôen lekötve marad Istennek. A házasság fôértelme és alapértéke, hogy Isten képét hordozza sajátos módon: férfi és nô Isten együttes képe, férfi és nô nemi életközössége Isten képének folytonosítása. Elfakulna, sôt elborulna ez a kép, mihelyt nem ragyogná és járná át teljes intenzitással a mintája: Isten örök teremtôi és kegyelmi gondolata. Ezért a házastársaknak mint olyanoknak is, mint a házassági föladatok és hordozóinak is, alapvetôen Isten felé kell fordulniok, ahonnan jô nemcsak segítségük, hanem létjoguk is. A házasság katolikus meggyôzôdés szerint lényegesen teocentrikus, nem pedig ego- vagy antropocentrikus. Elsôsorban nem arra való a házasság, hogy egyéni igényeket elégítsen ki, sem arra, hogy társadalmat, nemzetet vagy államot szolgáljon, hogy katonákat és adófizetôket szállítson a császárnak, gyarapítsa a gyarapodó nemzet önérzetét, hanem elsôsorban az a rendeltetése és értelme, hogy Isten- szolgálat legyen a maga sajátos jellege szerint. A katolikus fölfogás szerint az ember mindig inkább van lekötve Istennek, mint akár a házastársnak is; s csak ez az alapvetô lekötés ád szentesítést, értéket és erôt az összes emberi vonatkozásoknak, a házasságnak is. E tekintetben nincs különbség házas és szűzi állapot között. Ha a szüzesség meg is könnyíti az embernek, hogy Istennek tessék, hisz nem kénytelen megosztani energiáit Isten és a család között, a család tagjai sem kapnak fölmentést vagy könnyebbítést az elsô és alapvetô emberi kötelesség alól: Inkább kell tetszeni Istennek, mint az embereknek. A házasságnak ebbôl a teocentrikus, Istenhez igazodó elgondolásából két jelentôs gyakorlati következmény foly: feleletet ad a boldog házasság kérdésére és a házasodás kötelezettségének kérdésére. 1. A modern házassági elgondolások és programok, kivált az irodalmiak, melyek még mindig a romantika örökén rágódnak, az egyéni boldogságot teszik meg a házasság értékmérôjévé és létföltételévé: a házasság csak akkor, csak addig és csak annyiban jogosult, amennyiben biztosítja az egyén boldogságát. Ezzel a modern házasságjavítók az egyed és faj, egyén és társadalom örök problematikájában lehetséges két véglet (individualizmus és kollektivizmus) egyikén helyezkednek el: a szélsô individualizmus álláspontján, mely szerint az egyén igényeinek kielégítése és erôinek kiélése az emberélet egyetlen értelme. Ezt az álláspontot azonban nem lehet következetesen végiggondolni anélkül, hogy önmagát ne ölné meg, olyanformán, mint Epikuros tette a nevét viselô hédonizmussal: Ô azt hirdette, hogy az élet föladata és értelme a gyönyör keresése. De volt annyira becsületes, hogy számba vette a mindenfajta gyönyörrel együttjárható fájdalmat is, s végre is odajutott, hogy az egyetlen igazi gyönyör: tartózkodni minden gyönyörhajhászástól, mert csak így marad ment az ember a fájdalomtól. Az egyéniségkultusz, mint életprogram szintén ilyen sárkány, mely önmagát eszi meg; aki keresi életét, elveszti azt. Nem is kell itt mindjárt arra gondolni, hogy minden kíméletlen és makacsul következetes önérvényesülés beleütközik a többi egyénnek azonos jogú és hasonló irányú törekvésébe, és az ilyenformán állandósuló bellum omnium contra omnia egyiknek sem hoz boldogságot, hanem csakis úgy végzôdhetik, mint a német diáknóta két kiránduló oroszlánjának románca: összevesztek, megették egymást, és csak két farkpamacs maradt, mint sorsuk bús hírmondója. Nézzünk a dolog mélyére. Az individualizmus mindig megfeneklik azon az ontológiai igazságon, hogy az ember nemcsak egyed, hanem fajnak is hordozója; a fajiság pedig (itten az emberség mint olyan) szellemvoltánál fogva az egyént a felelôsségeknek és magasabb igényeknek ezer szálával kapcsolja bele egy felsôbb világba, és ezeknek kinemelégülése végelemzésben nagyobb tragikummal sújtja az egyént, mint a merôben érzéki, a nem ember- hanem állatfaji igények egyoldalú erôltetése. Aki csak egyéniségét akarja élni és nem egyben emberségét is, meghasonlásban van legigazibb mivoltával, s ezért hovatovább megcsalottnak érzi magát léte legmélyebb magvában, és minél inkább akarja élni éniségét, annál vigasztalanabbul távolodik tôle. Az éniség végre is az emberségben találja meg tartalmát és gyökerét; az egyéni élet annak az egyetemes emberségnek csak egy színezése, nüánsza. Aki vétkes egyoldalúsággal a nüanszot kultiválja, a lényeget menthetetlenül elveszti. Ezért az individualizmus, mint ontológiai képtelenség pszichológiailag is keresztülvihetetlen. Megolvashatatlan sok erô- és igénypár feszül az emberben. Aki erôteljes, határozott középpontraigazodás nélkül ezeknek a démoni erôpároknak odaveti magát, legbensôbb énjébe viszi bele a forradalom és robbanás világát és csakhamar úgy jár, mint a pannonhalmi ebédlô falfestményén a bor, mely ifjú zabolátlan feszengésében szétveti a bilincsnek érzett abroncsot: libertate periit. A másik szélsôség a kollektivizmus, amelyet a marxista szocializmus képvisel; ez az orosz bolsevizmusban bemutatkozik igazi mivoltában, de egyúttal kritikájában is: végelemzésben a csordaállapotba kényszeríti bele az embert, hol megszűnik minden egyéni életnek és akarásnak lehetôsége. Itt a legkedvezôbb esetben olyan életlehetôség nyílik, aminôt Wordsworth ismert verse a legelészô nyájról rajzol: The cattle are grazing Their head never raising; They are forty like one. Az európai embert erre az állapotra tartósan visszasrófolni nem lehet. És hiú remény azt gondolni, hogy a reneszánsz individualizmusával megindult társadalmi atomizálásnak ez lehet majd az ellensúlyozója: közösség, melyben elvész az egyén, mint a költô idézett versében a birka a legelészô nyájban: negyven úgy legel, mintha egy volna. A program lehetetlensége itt is a lét lehetetlenségén sarkallik. A kollektivizmus ellentétben áll a metafizikai valósággal. Mert amennyire igaz, hogy az egyéniség léttartalma alapvetôen a faj tartalma (ez az egyén elsôsorban ember és csak azután ez az ember), éppannyira igaz, hogy a faj mindig csak egyénekben valósul. Nem az ember létezik, mint Platon gondolta, hanem mindig csak ezek az emberek. Az egyetemes embereszmének mindig egyén a hordozója; minden emberi törekvésnek, erôkifejtésnek és értékelésnek reális középpontja egy-egy egyéniség, egy-egy éntudat, mely erkölcsi felelôsségeknek és ambícióknak egyetlen, senkivel nem közösködô alanya. Aki tehát egyéntelen közösségbe akarja föloldani az embert, betömi a sajátosan emberi kezdeményezô és vonatkoztató erôforrásokat, betűszerint csordaállattá fokozza le az embert. Ezek a kollektivista törekvések nem hivatkozhatnak régebbi korok testületi szellemére, nevezetesen olyan idôkre, mikor a törzshöz, a klanhoz való tartozás volt minden egyéni jog és védelem forrása, s a közösség érdeke volt az egyetlen döntô érdek. A törzsszervezet ugyanis nem jelentette az egyeseknek elvi elnyomását és jogfosztását. Másodszor nem volt egyes emberiségboldogítók programszerű törekvéseinek eredménye, hanem az organizmusszerűen fakadó és alakító történelem terméke, s épp ezért a tudatfejlôdés akkori fokán áldásos és megfelelô állapot volt. A történelmet azonban nem lehet a visszájáról újracsinálni. Nem lehet primitívebb állapotra visszafordítani azokat, akiknek lelkülete, történelmi konstellációja már nem primitív. A valóságon sem lehet erôszakot tenni. S ez a valóság követeli, hogy a fajnak és ezzel a közösségnek megadjuk, ami a közösségé, és a faj konkrét hordozójának, az egyénnek is, az emberi vonatkozások egész területén, a házasságban pedig különösen, megadjuk, ami az egyéné. Ezt a szintézist, ezt a valóságnak egyedül megfelelô, tehát egyedül áldásos megoldást képviseli a katolikum. A katolikum lényegesen közösségi elv; nem a merô ösztönös csordaközösség ez, hanem az a finoman tagolt és méretezett közösség, melyet a Krisztus titokzatos testének tanítása fejez ki a leghívebben (lásd Dogm. II. 221. lap). A katolikum szerint az Egyház elôbb van, mint a hívek, mert Isten és Krisztus is elôbb van, mint az ember; általában a felsôbb világ elôbb van, mint az alsó. A Krisztus titokzatos teste a maga törvényeivel, erôivel és hivatottságával már készen várja az egyént; de azt úgy iktatja be ebbe a kész felsôbb világba, hogy a maga egyéni rátermettségének megfelelô helyre állítja és a tehetségével arányos célt tűz eléje. Tehát a házasság is úgy van beiktatva Krisztus titokzatos testébe, hogy teremtôi és krisztusi gondolatának tartalma a maga teljes mélységében és gazdagságában megvalósulhasson. Hogy ez a beiktatás eleget tesz a legmélyebb egyéni aspirációknak, sôt hogy csakis ez tesz eleget, kitűnik majd a következô értekezésben. Itt csak egy elterjedt tévedést kell kiigazítani és azután levonhatjuk a konzekvenciát a boldog házasság kérdése számára. Végzetes tévedés ugyanis az a hiedelem, hogy a katolikus életfelfogás és erkölcs lényegében eudémoniás, azaz a boldogságot teszi meg az élet értelmének. Bizonyos, hogy a keresztény remény és törekvés foglalata az örök boldogság. De ennek hazája elôször is a másvilág. A jelen világ pedig éppen a hívô keresztény számára siralom völgye, és minden keresztény embernek életútja az Üdvözítô pályája: ,,Hát nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ô dicsôségébe?'' (Lk 24,26) Azután pedig nem szabad felejteni, hogy annak az örök boldogságnak egészen sajátos a tartalma: A Szentháromsággal való legbensôségesebb életközösség a másvilágban, elôvételezett Isten-közösség hitben és kegyelemben ezen a világon. Ennek a boldogságnak tartalma, sôt már külsô kerete is homlokegyenest ellentétben van azzal, amit az emberek közönségesen boldogságnak gondolnak. Errôl megföllebbezhetetlen tanúságot tesz a Hegyibeszédnek, Isten országa alapokmányának eleje: Boldogok, akik szegények, akik sírnak, üldözést szenvednek... (Mt 5,3-12). A katolikus eudémonizmusnak ez az értelme és programja: A földön készülni és érdemessé válni az egyetlen igazi boldogságra, mégpedig azáltal, hogy az ember híven jár Isten gondolatai nyomán, teljes lelkével és minden erejével; a többi majd hozzáadatik neki. Tehát a házasságban rosszul indul, aki boldogságát várja tôle. A házasság Isten teremtôi és Krisztus megváltói gondolata megvalósításának egy módja és tere; minél hívebben követik nyomdokait a házastársak, annál több áldás fakad viszonyukból; de egyébként, amint a jelen élet és embersor általában nem boldogság, hanem köteles harc és munka, úgy a házasság is elsôsorban mélyértelmű sorsközösség (lásd 5. ért.), melynek talán ép az a legnagyobb áldása, hogy a küzdelmes embersorsot a legreálisabb keretbe állítja bele. 2. Kötelesség-e tehát megházasodni? Igen és nem! Igen, a faj számára. Hisz az emberiség fönnmaradása Isten akarata, és ennek szükséges eszköze a házasság. Innen a parancs: Sokasodjatok és töltsétek be a földet. De ez a parancs magában véve nem az egyesnek szól abban az értelemben, hogy minden házasulásra képes ember köteles is megházasodni. Különben az Üdvözítô nem mondhatta volna, hogy az önként vállalt házasságnélküliség különb dolog a házasságnál. Bölcselô szemmel így nézhetjük a dolgot: Az emberfajnak fönn kell maradnia, és ez nem történhetik meg házasság nélkül. Ezért kell lenni mindig elegendô számmal olyanoknak, akik vállalják a fajfönntartásnak és ezzel a házasságnak a kötelezettségét. Ami pedig az egyes embert illeti: a normális emberek mind képesítve vannak arra, hogy szolgálják a fajfönntartás gondolatát. De könnyű belátni, hogy az egyes nem okvetlenül köteles minden rátermettségét a közösség szolgálatába állítani. Ha pl. valakiben jó szónoki tehetség van, még nem okvetlenül köteles magát a jó ügyet szolgáló agitátorrá kiképezni; aki szervezô tehetség, nem köteles miniszterséget stb. ambicionálni. A házasodás parancsa a természetbe van beírva, s ezért Isten az ô bölcsességének módján el tudja érni a természet céljait az egyéni szabadakarat erôszakolása nélkül is. Ezért teljesen tárgytalan némely régibb hittudósnak az a nézete, hogy ha senki sem akarna többé házasodni, az államfônek joga, sôt kötelessége volna alattvalóit tételes és szentesített törvénnyel házasodásra kötelezni (Sanchez). Ez olyan, mintha valaki azon törné a fejét, mit kell majd csinálni, ha az elöljáróságnak méltóságát és terhét senki sem akarja többé vállalni. Az efféle gondoknak az isteni bölcsesség az emberi természet megalkotásával vette gyökeresen elejét. Mindamellett nem lehet azt mondani, hogy megházasodni, vagy meg nem házasodni teljesen az egyénnek szabad tetszésére van bízva. E tekintetben eligazít az Üdvözítô szava a férfiatlanokról. E szerint három állapot járhat fölemelt fôvel és tiszta tekintettel az Úr elôtt: a házasság, az Isten országáért vállalt házasságnélküliség, és -- itt az evangélium szavát teljes, tehát a fölületesnél tágabb értelemben kell venni -- az önkénytelen házasságnélküliség, melyben azok vannak, kiket konstitúciójuk vagy életsorsuk és helyzetük tesz házasságra képtelenné (lásd 181. lap). Egyébként teljes szigorúságában fönnáll az Üdvözítô szava: ,,Mindaz, aki asszonyra néz, hogy ôt megkívánja, már házasságtörést követett el szívében''; s másrészrôl az Apostol szava: ,,Jobb megházasodni, mint égni''. Ezzel meg vannak ítélve azok, akik férfiatlanítják magukat -- nem Isten országáért, hanem saját magukért, akik önzésbôl, kényelembôl, a mélyebb felelôsségek hiányából nem házasodnak. Ezeknél az agglegényeknél, akár a gyámolatlanabb, akár a raffináltabb fajtából valók, nem kell várni, míg az állam kiveti rájuk az ,,agglegényadót''. Bevasalja azt rajtuk az utolsó fillérig az Úristen e földön az önzônek kijáró izoláltság és meddôség alakjában, az örökéletben pedig a kérlelhetetlen felelôsség alakjában. Fejlettebb és tudatosabb szociális erkölcsi érzék itt is természetesen Szent Pál álláspontjára helyezkedik: Ô óva int az olyanoknak elöljáróságától, kik a maguk házanépét nem tudják elkormányozni (1Tim 3,5); egészséges társas erkölcsi érzék pedig majd nem engedi felelôs állásban és helyzetben szóhoz azokat, kik nem tartoznak sem az istenileg jóváhagyott nôtlenek valamely kategóriájába, sem pedig a családalapítás áldozatait és áldásait nem vállalják. II. A házasság szentségjellegű közösség. -- A trienti szent zsinat szerint ,,ki van közösítve, aki azt állítja, hogy a házasság nem igazán és tulajdonképpeni értelemben egy a hét újszövetségi szentség közül, rendelve az Úr Krisztustól'' (lásd: Dogm. II. 451. lap). Ezzel a házasság új világba emelkedik. Hisz egy sorba kerül a keresztséggel, melyben közvetlenül az Úr Krisztusba öltözik a lélek, a töredelemmel, mely fehérre mossa a bűnös lelket, az egyházirenddel, mely a legfölségesebb isteni adományok közvetítôje; sôt az Oltáriszentséggel, mely Krisztus kegyelmeinek teljessége. Elámul a lélek az itt nyíló távlatokon. Lehetséges-e, hogy az a viszony, mely nemi jellegénél fogva mégis csak mélyen a tenyészô életben vert gyökeret, ilyen fölséges kozmosznak, ennyire szent új erôknek és föladatoknak legyen szerve és záloga? Mert mi is a szentség? Gyermekkorunk óta tudjuk: a láthatatlan kegyelemnek Krisztus rendelte látható jele. De ha életfakasztó közvetlenséggel rá akarunk sejteni, mit jelent a házasságra nézve az a tény, hogy az újszövetségnek szentsége, a megszokott katekizmusi fogalmazásból ki kell szabadítani a szinte beléje varázsolt teológiai tartalmat. Kegyelem -- a teológia úgy definiálja: természetfölötti életre képesítô isteni adomány. De ha itt is rá akarunk nyitni a száraz formulába rögzített életre, éljük bele magunkat pl. Eichendorffnak, a kitűnô katolikus lírikusnak fölséges költeményébe, a Mondnacht-ba: Es war, als hätt' der Himmel die Erde still geküsst, dass sie im Blütenschimmer von ihm nur träumen müsst. A kegyelemben tehát Isten leereszkedik az emberhez a legintimebb bensôségben, megérinti lelkét a leggyöngédebb szeretettel, hogy aztán már csak róla álmodjon, csak ôt, az ô tetszését keresse még legálmodóbb mozdulása is. Amint az ifjú földi szerelem egészen szerelmének tárgyában él és a többi világ eltűnik a lelke elôl, úgy a kegyelem a lelket megnyitja minden más ráhatással szemben Isten közvetlen hatásának: tanító szavának, megvilágító és gerjesztô indításainak, ifjító varázsának; képesíti arra, hogy ami igazában teszi az ô emberi életét: jelentôs gondolatok, tettek, örömök, annak tartalma és tárgya ne teremtmény legyen, hanem maga az Isten képesíti arra, hogy a létet betű szerint Isten szemével nézze, mindent, s elsôsorban magát az Istent Isten szerelmével szeresse, s így lassan ráérlelôdjék arra, hogy mindenestül részt vegyen Isten szentháromságos életében. A kegyelemben Isten örök világossága ül ki a lélekre és öltözteti azt páratlan ragyogásba, miként az augusztusi nap a kopár havasokat az Alpenglühen páratlan bíborába. Mi több: Isten örök önéletének csíráit ereszti titkon a lélekbe és ott új tavaszt fakaszt. Petôfi az egri kispapoknak írt költeményében azt mondja: Kedvemnek ha magja volna, elvetném a hó felett; ha kikelne, rózsaerdô koszorúzná a telet. Ez költemény; de a kegyelemben valósággá válik: A kegyelem a közömbösségnek, meddôségnek és érzéketlenségnek pszichikai és szociális telébe belevarázsolja egy szebb, egészséges, termékeny istenes életnek csodavirágait. Hiszen nem más az, mint megismétlése, ha mindjárt kisebb kiadásban is, a kegyelem legnagyobb csodájának és csodaforrásának, a megtestesülésnek; s errôl énekli a régi költô: Es ist ein' Ros' entsprungen aus einer Wurzel zart, mitten im kalten Winter, wohl in der halben Nacht. Ez a kegyelem a szentségekbôl mint megannyi forrásból árad a szikkadt lelkekre. A forrásnak foglalása a szentségi jel: látható dolgok, mint víz, olaj, bor és a közben elhangzó forma; Szent Ágoston klasszikus megállapítása szerint: accedit verbum ad elementum et fit sacramentum. Mi a szentségi jelnek legmélyebb értelme és hivatása? Goethe a tűnô-múló világnak bizonyos lesajnálásával megállapítja: Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis. A szentségi rendben ezek a múló árnyak és néma jelek egyszerre megelevenednek, sôt végtelenbe nyúlnak. Ajkuk megnyílik és kezd beszélni Isten fogyhatatlan irgalmáról és gazdagságáról; árnyéklétük megelevenül és kezd életet meg erôt szikrázni; idôlegességük útmutató és ablak lesz, melyen keresztül közvetlenül beárad a lélekbe az örökkévalóság. Ha Angelus Silesius szerint az a rózsa, melyet testi szemem itt lát, így nyílik Istenben öröktôl fogva, akkor viszont az idôben feslô minden rózsa az örökkévalóságot illatozza bele az idôbe. A szentségi jelek által ez a látható világ láthatatlan valóságok titkos írásává lett; belészövôdnek egy más világ aranyszálai, alatta és fölötte és mögötte nyílik és tágul egy más világ, csak a hit sejtésének hozzáférhetôen, hol azonban tisztább a patak és zengôbbek a dalok... De amikor az ámuló lélek szinte megittasul ennek a szentségi kozmosznak új szépségétôl és gazdagságától, újra és élesebben belenyilallik a kérdés: Lehetséges-e, hogy a házasság, annyi tragikumnak forrása, annyi éppen nem-szép mozzanatnak szinte természetszerű sodra, ennek a fölséges életnek részese legyen, nemcsak tagja, hanem szerve? A házasság nyilván inkább fiziologikum (legföljebb pszichikum), mint etikum; lehet-e charismaticum, lehet-e a kegyelemnek, az isteni irgalom és szeretet legszebb, legszűziesebb lányának anyja? Luther és Kálvin letették a fegyvert ez elôtt a kérdés elôtt: Nem, ez lehetetlen; a házasság profán valami, ein weltlich Ding. Ellenben XIII. Leo pápa az Arcanum divinae sapientiae kezdetű híres enciklikájában joggal utal arra, hogy a házasság nemcsak a kinyilatkoztatás területén, hanem mindenütt és mindenképpen, a természet rendjében is szent valami, res sacra. Ott rezeg rajta Istennek áldó és szentelô szava, mely a paradicsomban elhangzott bölcsôje fölött; mint rózsafelhô ott lebeg fölötte, s hullatja reá szűzi harmatát. S ez a felhô, mint a pusztában Izraelt, elkíséri a házasságot a primitívek erdeibe és barlangjaiba és a nomádok sátraiba, és nem marad el mellôle, csak kevésbé szembetűnô, az egyiptomi, babiloni és hindu paloták termeiben. Hogy is lehetne ez másképp! Hisz a házasság teremtôi szava elhangzik minden házasságban, valahányszor a házas közösségben fölhangzik a súlyos szó: ember lett a világra; a szülôk szeretô egyesülése adja ennek az új embernek a testét, de közvetlenül Isten teremtô kezébôl jô a lelke (lásd Dogm. I. 327. lap). Tehát a házasság elsôdleges céljánál fogva rá van utalva Isten teremtôi együttműködésére -- többek között ezért ítél el a katolikum minden házasságkívüli nemi közösséget. De rá van utalva a segítô Istenre a lelki oldalról is, és pedig nemcsak a keresztény életrendben, hol a házasság eredeti tisztaságának fönntartása, a szigorú monogamia és fölbonthatatlanság döbbenetes nagy terheket ró a tusakodó és roskadozó természetre, hanem a természet életkörében is. Hisz mindig ott tátong partján a két örvény: egyfelôl az érzéki fiziológiai mozzanat, melybe beleállatiasodik, ha Isten teremtô szava állandóan vissza nem szólítja az emberméltóság magaslatára; másfelôl a pszichikai, az erotikus mozzanat, mely közösségi önzésbe és magafeledésbe sodorja a házastársakat, ha állandóan és energikusan nincsenek fölhíva és rásegítve, hogy fönntartás nélkül Isten felé tájékozódjanak. Így a házasságot már mivolta ráutalja, hogy Isten külön segítô, szentelô, emelô és oltalmazó gondviselésének legyen tárgya. Mihelyt aztán a házasság a keresztény életkörbe emelkedik, belekapcsolódik annak sajátos erô- és értékáramkörébe is. Ha az apostolok az eredeti tisztaság magaslatára visszaemelt házassági eszmény színe elôtt megremegnek: hogyan lesz majd lehetséges ennek megfelelni? megnyílik az erônek új forrása is: Ne félj, te kisded nyáj, nem hagylak árván titeket; veletek vagyok, köztetek vagyok, ott, ahol ketten összegyűltök az én nevemben. Nehéz a keresztény házasság? Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Az Üdvözítô az ô megváltó vérét odahullatja arra a talajra, melyen sarjad az emberélet. Ez az ô programja: Tegyétek jóvá a fát, s így majd jó lesz gyümölcse is; nem hagyhatta tehát romlásra és meddôségre az emberiség életfáját. Hisz ô meghozta annak a teljesedését, ami az üdvtörténet régibb szakában csak jelezve volt. A házasság már a paradicsomi isteni alaprajz szerint arra volt hivatva, hogy beszédes képe és jele, sôt bizonyos értelemben valósítója legyen a legalapvetôbb és örök idôkre szánt közösségnek: Jahve és a választott nép, illetôleg a választott lélek közösségének. Ez az Isten- közösség az elgondolható legtökéletesebb bensôségre jut az Immánuelnak, a Krisztusnak nagy titkában, hol Isten a megtestesülésben az emberiséggel, a kegyelemben az egyes lélekkel, misztikai papságában az Egyházzal lép bensôséges, közvetlen és valós közösségbe. Mihelyt ez a legtökéletesebb Istenközösség megvalósult, mihelyt valósággá vált, amire a házasság addig titkon utalt, a házasság többé nem maradt halvány sziluett, hanem lett árnyékképbôl élôkép, elôképbôl utókép, mely az emberiség Krisztus-közösségének tartalmát immár nem egyszerűen ábrázolja, hanem segít megvalósítani, erôit nemcsak jelzi és tükrözi, hanem egyenest sugározza. Jel maradt, de már nemcsak jelent és ábrázol, hanem valósít; nem egyszerűen a valóságot ábrázoló hideg kép, hanem valóságot, életet sugárzó valóság maga is. Ez a katolikus szentség fogalma, amint már az elsô idôben él az Egyház tudatában és gyakorlatában. Amit Tertullián mond a keresztségrôl: ,,Jô a Szentlélek az égbôl és a vizek fölött lebeg; megszenteli ôket önerejével, és az így megszentelt vizek maguk is szentelô erôt szívnak magukba'' (Bapt. 4), az Egyház állandó meggyôzôdése valamennyi szentségrôl. De ha a házasság szentség, akkor kegyelmet is nemcsak jelent, hanem közöl. Hogy ne legyen számunkra botránykô az a probléma, miképp lehet olyan tiszta szent dolognak, a kegyelemnek jele, sôt forrása az a házasság, mely látszat szerint annyira távol jár mindettôl és hogy belelássunk a házasság titkának egész mélységébe, szemébe kell néznünk egy jelentôs katolikus igazságnak, mely az egész házassági teológiának gerince és fakadási pontja; ha megtalálta szemünk, rajta keresztül lelátunk a forrásnak legmélyéig és egyben elénksejlik titokzatosságának és méltóságának egész nagysága. Ez a tanítás pedig azt mondja: nem valami külön szertartás, hanem maga a házas közösség teszi a házasság szentségét. Vagyis, ami Isten gondolata és szándéka szerint két ember életközösségét házassággá teszi, az teszi egyúttal szentséggé. Házassággá pedig egy Istentôl arra alkalmasnak ítélt férfi és nô házas akarata teszi a nemi életközösséget; vagyis az az akarat, mellyel a hitestársak házas életközösségre engedik át és fogadják el egymást. Mihelyt tehát egy keresztény férfi és nô között létrejön ez a házas elhatározás, ha az Isten gondolata szerint helytáll, az már egyúttal szentség is, vagyis krisztusi áldások és kegyelmek forrása. Nem kell hozzá semmi más; nevezetesen nem kell a papnak szentelô beavatkozása -- az esketô pap csak mint az Egyház tanúja szerepel. Hogy ez így van, kitűnik az Üdvözítônek és Szent Pálnak tanításából és eljárásából. Amit ôk a házasság új szent jellegérôl és kegyelemsugárzó erejérôl mondanak, azt mondják arról a házasságról, melyet akkor gyakorlatban találtak; semmiféle rendelkezést nem tesznek, hogy a jövôben a házasságkötésnek másképp kellene történni mint eddig; hanem a házasság eo ipso szentség jellegét ölti azáltal, hogy Krisztus erôkörébe lép, azáltal, hogy a házasulók Krisztus titokzatos testének tagjai. Ugyanígy tanították ezt mindig az atyák és a hittudósok. Az a néhány XVIII. századi teológus, kik a házas szerzôdést és szentséget szét akarták szakítani, csak a jozefinizmusnak kívántak szolgálatot tenni. Ha ti. külön dolog a házasságban a házas szerzôdés és a szentség, akkor a házas szerzôdést ki lehet utalni az állam illetékességének, s az Egyházra marad a házasság szentségi jellege. A katolikus igazság ezzel szemben az, hogy a házas szerzôdés és a házasság szentsége nem két dolog, hanem egy. Ennek persze az az egyik szembetűnô és elevenbe vágó következménye, hogy keresztények között az a nemi életközösség, amely nem szentség, nem is Isten elôtt érvényes házasság, tehát bűnös viszony. A szentségek azonban az Úr Krisztus kétségtelen rendelkezése szerint az Egyházra tartoznak. A házasságról ezt a Szentlélek az apostol által kifejezetten is kimondja: Nagy titok ez; én pedig Krisztusra mondom és az Egyházra (az eredeti görög szöveg szerint az Egyházba, [eisz tén ekklészían]); ha tehát az Egyházba, akkor nem az Egyházból ki! Tehát az Egyháznak és egyedül neki van megbízása és joga megállapítani, kik között és milyen föltételek mellett jön létre Isten elôtt érvényes házasság; hisz a házasság egyben szentség, a szentségek kiszolgáltatása és kezelése pedig az Egyház dolga. Az a nagy titok, mely Szent Pál szerint Krisztusra és az ô Egyházára vonatkozik, nem élhet meg az Egyházon kívül, nem tehetô ki az ajtó elé. A polgári házasság gondolata mindenképpen ellentétben van a katolikummal. Nincs természetesen ellentétben vele, hogy a házasok mint állampolgárok és mint új állampolgárok szülôi az állam számontartása alatt álljanak, éppúgy mint a keresztség sem szünteti meg a megkeresztelt állampolgári kötelékeit és kötelességeit. -- Tehát a házassági jog is lényegesen és alapvetôen az egyházjog körébe tartozik és csak másodlagosan és amattól függô viszonyban a polgári jog körébe. Ez a katolikus tanítás szinte a skolasztikának igénytelen szürke öltözetében lép elénk; mégis rendkívül jelentôs; életbevágó következmények folynak belôle. 1. A házasság az egyetlen szentség, mely nem a fölszentelt, liturgiai papság, az egyházi rend képviselôjének szentelô közreműködésével jön létre. Az esketô pap az Egyháznak csak tanúja -- a trienti zsinat óta nagyon is megokolt és az új egyházi Törvénykönyvben joggal még szigorított módon a házassági szerzôdés érvényéhez is szükséges tanú. A házasság szentségének kiszolgáltatói azonban maguk a házasulók; természetesen mindegyik fél a másik számára, mivel senki sem szolgáltathat önmagának szentséget (kivéve az Oltáriszentséget, mely mint kész szentség megkülönböztetett helyet foglal el a szentségek rendjében). A kegyelem rendjében is fönnáll a szeretet nagy törvénye: ,,Köztünk senki sem él magának és senki sem hal meg magának'' (Róm 14,7); a legnagyobb szeretetszolgálat, a krisztusi kegyelem közlése is a felebaráti szeretetnek ténye, melyet mindegyikünknek a szentségi rendben felebarátunktól kell kérni és várni. Ezáltal a házasságban sajátképpen valóra válik, amit Szent Péter odakiált a hívôknek: ,,Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, szerzett nép vagytok, hogy hirdessétek annak erejét, aki sötétségbôl hívott titeket az ô csodálatos világosságára'', (1Pt 2,9). A házasságban tehát meg van adva az egyszerű hívônek, ami sehol egyebütt az Egyházban: teljesíteni a kettôs papi tevékenységet, azaz közvetíteni az ember Isten-szolgálatát egyfelôl, Isten kegyelmi adományait másfelôl. Emellett a házasság a Krisztus titokzatos testében, fölépítésében és élettevékenységében alapvetô szerepre van hivatva. A házasság ugyanis valamiképpen az elsô és legszükségesebb szentség. Ezt tanultuk és hirdetjük a keresztségrôl is. De bizonyos, hogy a keresztséghez kellenek keresztelendôk, és ezeket Istennek tetszô módon adni az Egyháznak a házasság hivatása. A többi szentséghez és általában az Egyház szentelô tevékenységéhez kell papság. De ez a papság is minden nemzedékben újra születik a házasság ölébôl; a keresztény házasok mint zsöngeáldozatot hozzák elsôszülötteiket, a jámborságban és tehetségben makulátlanokat -- ennek így kell lenni -- oda a szentélybe, hogy legyenek a titokzatos krisztusi test lelkének építôi, miként ôk a testének építôi. 2. A házasság az egyetlen pont Krisztus titokzatos testén, hol a kegyelem közvetlenül, papi közvetítés nélkül árad be Krisztusról, a kegyelem ôsforrásától a természetre, és viszont az így megszentelt természetrôl közvetlenül szökken elénk a kegyelem. A Helmholz-féle szemtükör lehetôvé teszi, hogy szemünkkel közvetlenül lássunk működésben levô élô ideget: a szemideget. Mindenütt egyebütt a legfinomabb fiziológiai életnek ez a legfinomabb hordozója visszahúzódik a kíváncsi tekintet elôl. Így a házasságban is közvetlenül, szinte szemmel láthatóan fakad a kegyelem kútfeje. Ez az egyetlen pont Krisztus titokzatos testén, hol szinte szemmel lehet látni a természet és kegyelem, a teremtés és természetfölötti világ érintkezését. 3. Miképp történik ez? A felelet rávilágít arra a problémára is, mely ennek a gondolatfejtésnek minden fordulójánál elénk döbben: hogyan lehet a nemi életközösség minden alacsonyabb rendű komponense dacára a legfölségesebb és legszentebb értéknek, a kegyelmeknek közvetítôje? A házasság ti. azáltal szent és azáltal tud szentelô erôk kútfeje lenni, hogy a legszentebb és legtermékenyebb életközösségnek, a lélek Isten-közösségének valós képe. Hisz a házas egység, mint a tapasztalás alá esô életközösségek legbensôségesebbje, mint a legteljesebb anatómiai, fiziológiai és pszichikai összehangoltságban megalapozott és a legteljesebb kölcsönös szeretetben kivirágzó életközösség a legalkalmasabb arra, hogy a közvetlen szemléletesség ezer színével és a legintenzívebb élmény ezer hangján elbeszélje és kiénekelje azt a közösséget, melyben Krisztus él az ô szent emberségével (lásd Krisztus 72. kk. l.), Egyházával és a választott lélekkel. Mit jelent a lélek számára egynek lenni az ô Krisztusával, mit az Egyház számára a Krisztus-fô titokzatos testének lenni, mit a választott lélek számára Krisztus választott jegyesének lenni: azt a valóság közvetlenségével, erejével és gazdagságával a házas közösség mondja meg. De nemcsak megmondja, hanem a maga módján és a maga körében valósítja is. A házasság a krisztusi egységnek valós képe; olyan, aminôt a homorú tükör vagy a domború lencse ád: maga is tüzel; olyan aminôt a teremtô Isten önmagáról alkotott, mikor embert teremtett a maga képére: a lélek magába gyűjti az Isten-hasonlóság mozzanatait és azokat egyben keresztül sugározza a testen. Titkos egybehangolódás által a test a lelket nemcsak hirdeti és tükrözi, hanem a maga tisztaságát, erejét, egészségét, fegyelmességét, gazdagságát, finomságát visszahárítja és kisugározza reá. Így a házasfelek kölcsönös egybehangolódása, hűsége, fegyelmezettsége, áldozatossága, közösségüknek istenes gyermeknevelô termékenysége, viszonyuknak Istenbe és az ô Krisztusába való közvetlen begyökérzettsége megvalósítja Krisztus titokzatos testének egy sejtjében legalább elvileg azt a szeretetközösséget, melyben már az elsô keresztények az Egyház lényegét látták, amiért Szent Ignác azt egyszerűen agapénak, szeretetközösségnek nevezi. A középkori fölséges házassági imádság szerint a házasság szeretetnek titka, mysterium caritatis, miként az Oltáriszentség hitnek titka, mysterium fidei. Már most sejthetjük, miképp lehet a házasság kegyelem eszköze, szent erôk és szent méltóság forrása. Aki Krisztusért, a nagy királyért jár követségben, annak egész magatartásáról sugárzik az az erô és egyben az a méltóság, mely ennek a követségnek kijár. Aki bizalom, titkok, megbízások letéteményese, annak még a tekintete is sugározza a megbecsültetés boldogságát, abban fölszabadulnak -- sokszor kifürkészhetetlen mélységekbôl -- erôk a bizalomhoz méltó tettre. A keresztény házasok számára is megnyílnak ezek a titokzatos erôforrások. Hisz Krisztust és az ô megbízását hordozzák. Ha Krisztus náluk helyezi letétbe legédesebb titkát, Egyházához való szerelmét, és teljes bizalommal fölhívja ôket, hogy segítsenek neki ezt megôrizni és megvalósítani: lehet-e ellenállni ennek a fölhívásnak? -- íme a házasságban a segítô és szentségi kegyelem. S lehet-e párját találni ennek a méltóságnak a természetes emberi közösségek sorában? -- íme a házasság megszentelô kegyelemközlése (lásd Dogm. II. 466). De éppen mert a házasság mint olyan, csont az Úr Krisztus csontjából és hús az ô húsából, ezért hivatása és tevékenységi köre is sajátos módon hordozza Krisztusnak és az ô Egyházának problémáit és föladatait. Ha a házasság az a sejtszövet Krisztus titokzatos testén, hol tapasztalható közvetlenséggel tör a fölszínre a krisztusi élet, akkor az Egyháznak a világgal érintkezô problémái, a katolikus kultúrproblémák elsôsorban házassági problémák, és ennélfogva a katolikus házasság és család van elsôsorban hivatva azokat úttörô módon és mintaoksággal megoldani. Ilyenformán az egyházi életnek fokmérôje lesz a házassági élet színvonala. Szent házasságok szenteket adnak az Egyháznak, buzgó papokat és emelkedett egyházi életet. A házasság süllyedése lenyomja -- nem a Krisztus titokzatos testének titokzatos lelkét; ez lehetetlen: az Egyház isteni elemét kortörténeti jelenségek ki nem kezdhetik, miként az eucharisztiás Krisztushoz nem ér, ami a kenyér vagy bor színeit sérti, hanem -- a tényleges egyházi képviseletnek híveiben és elüljáróiban a krisztusi élet színvonalát. Így válik a házasság és család Krisztus titokzatos teste vonaglásainak és szenvedéseinek is gyűjtôszervévé, és így kell kivennie a maga részét Krisztus arájának vajúdásaiban, szülôi és nevelôi gondjaiban és eshetôségeiben. De ezzel még nem merül ki a keresztény házasság szentségi méltósága és tartalma. Minden keresztény törekvés, alakulat és vonatkozás végsô értékmérôje a vég, az örök élet. Onnan az örökkévalóság egérôl pedig egy páratlan ragyogású hármas csillag küldi eligazító világosságát az idôbe és az idô szülötteinek minden vonatkozásába. A Szentháromság fölséges életközössége, az igazság és szeretet teljességének tökéletes kölcsönössége teljes önátadásban és egyenlôértékű kölcsönös elfogadásban, az Atya, Fiú és Szentlélek életközössége a gazdagságnak és bensôségnek páratlan, végtelen kiadásában: ez az a csillag, mely világít minden hűséges krisztusi vándornak; ez a kikötô, amelybe ha beevez a fáradt lélek, hazaért, de úgyhogy révbe jutott, és ugyanakkor kiért a soha többé nem ijesztô és nem fárasztó, hanem folyton újabb és szebb tájakra hívó nyílt tengerre. Ott már ,,nem házasodnak, sem férjhez nem mennek'' (Mt 22,30). Akkor valóra válik az Üdvözítônek az evangéliumokban meg nem írt ama szava (agraphon), melyet az ún. II. Kelemen-féle levél ôrzött meg számunkra: Mikor az Úrtól valaki megkérdezte, mikor jô el az ô országa, azt felelte: ,,Mikor a kettô eggyé lesz, a külsô a belsôvel, a férfiúi a nôivel, többé sem férfiúi, sem nôi''. Ott tehát már nincs házasság. Ott minden egyes lélek közvetlen Isten-közösségben él. Akik földi életükben lemondtak a házasságról, valamiképp már a földön elôvételezték azt az állapotot; akik keresztény módon házaséletet éltek, ábrázolták, és ezért el nem vesztegették. Ott megszűnik a házasság mint életkeret, mint életföladat és erôforrás. De még mindig ottragyog, sôt új színekben ragyog föl titokzatos jelentô, ábrázoló értelme. A mennyei boldogság minden emberi törekvésnek célja, minden emberi vonatkozásnak és jelnek kulcsa, a hívô lélek elé a házasság képében van tárva. ,,Új eget és új földet láték; mert az elsô ég és az elsô föld elmúlt, és a tenger nincsen többé. És látám a szent várost, az új Jeruzsálemet leszállni az égbôl, mint a férjének fölékesített menyasszonyt. És nagy szózatot hallék a trón felôl, mely mondá: Íme Istennek hajléka az emberekkel; és velük fog lakni, és ôk az ô népe lesznek, és maga az Isten nekik ,,Isten-velük'' leszen (Jel 21,1-4). Eljött a Bárány menyegzôje és jegyese fölkészült. És mondá nekem: Írjad: Boldogok, kik a Bárány menyegzô lakodalmára hivatalosak''! (19,7-9) Akik mint házas emberek ráeszmélnek a házasságnak erre a méltóságára és mélységére, úgylehet, megdöbbennek: Volt nekünk sejtelmünk arról a fölségrôl és gazdagságról, melyben annyi ideje éltünk? A megszokottság szárazmalmát tapostuk, az unottság poros útjait róttuk, a csalódottság koldustarisznyájával hátunkon kuncsorogtunk idegen küszöbökön! Nem úgy voltunk-e, mint a mesében a nyomorgó, aki nem sejti, hogy dúsgazdagság címe van abban a por és piszok lepte, megvetett faliképben, melyet anyjától örökölt. Igen, ennek a nemzedéknek nagy tragikuma, hogy nem tudja, milyen kincset örökölt anyjától, az Egyháztól, nem tudja, milyen gazdagsága van abban, hogy katolikus keresztény. O si scires donum Dei! Vakoskodó, ügyefogyott nemzedék, ha tudnád Isten ajándékát! Ezért is kellett újra rávilágítani a házasság katolikus elgondolására, hogy ráeszméljünk örökségünkre, hogy letegyünk a kolduslelkületrôl, és a gazdagoknak, a könyöradományokra nem sóvárgóknak, hanem a segíteni akaróknak, az adni tudóknak hivatásával és önérzetével járjunk Isten és ember elôtt. ======================================================================== 5. Férj és feleség: A házasság alapértelme Nacionalisták, szociológusok, fajjavítók, kik többé-kevésbé mind a Hegel-féle államelméletnek hódolnak, a házasságot úgy tekintik, mint jogilag szabályozott intézményt, melynek rendeltetése polgárokat, fôként adófizetôket és katonákat szolgáltatni az államnak, avagy erôteljes harcosokat a fajnak, illetôleg nemzetnek, hogy a fajok vagy nemzetek politikai és történelmi versenyében helyt tudjon állni. Viszont individualisták, kik a házasságot is az egyéni boldogság- gyarapítás eshetôségeinek szemszögébôl nézik, a katolikus álláspontra is ráfogják a kollektivistáknak fönti fölületes nézetét: ,,Modern jámbor egyházias emberek a nemi érintkezést a szaporodásra akarják korlátozni'' (Alphonse Mader: Ehe als Selbstentwickelung apud Keyserling: Ehebuch 377. lap). Ezzel szemben a katolikus tanítás ez: A házasságnak fôcélja igenis az emberi nem fönnmaradásának törvényszerű biztosítása (lásd 6. ért.), de alapértelme nem a gyermeknemzés, hanem az, hogy sajátos jellegű szeretetközösség. Valamely dolognak, fôként szociális alakulatnak alapértelme és fôcélja korántsem azonos és nem egy síkban mozog az értékelés szempontjából. A cél fogalmából egy hasznossági gondolat csendül ki; az ,,értelem'' ellenben az értelmes természetünkkel való rokonságot juttatja kifejezésre és az igazságra utal, mint alapvetô értékre. Leverô és bénító, ha valamirôl azt kell megállapítanunk, hogy ,,nincs értelme''; viszont erôindítás és biztatás villan elô a rejtélyességbôl, mihelyt fölcsillan elôttünk az ,,értelme''. A dolgoknak célja és rendeltetése az értelmükbôl, vagyis az általuk képviselt eszmébôl sarjad; de az eszme, az értelem lesz a gyökér, és ennek a gyökérnek más hajtása is van mint a cél. Nevezetesen a dolog értelmében tárul föl a mivolta. Pl. az emberi természetnek értelme az igazságnak szeretetben való szolgálása -- veritatem facere in caritate (Szent Pál), azaz mindenestül hódolni Istennek; célja pedig az örök boldogság, mely szervesen összefügg vele, de nem mindenestül azonos vele. I. Ha a házasságnak értelme, veleje a gyermeknemzés volna, akkor nem beszélhetnénk a szó nemesebb értelmében házasságról ott, ahol a gyermeknemzést kizárja vagy a természet vagy magasabb erkölcsi szempont, az ún. József-házasságban, hol a házastársak közös szent elhatározásból testvérekként élnek. S hogy az Egyház ezt a József- házasságot annyira megbecsüli, egymaga megtaníthatná a fönt említett individualistákat, mennyire alaptalan az a szemrehányásuk, melynek Alphonse Mader is kifejezést ád. A hivatalos egyházi állásfoglalás is egészen határozott: A Casti connubii megállapítja, hogy ,,a hitvesi szeretet a keresztény házasságban fôhelyet foglal'' (Acta Ap. Sedis i. h. 547. lap); és ez a szeretet arra is kiterjed, hogy ,,a házastársak segítik egymást lelkiségüknek napról-napra való intenzívebb kialakítására és kifejlesztésére'' (uo. 548). Mi más ez, mint ,,Ehe als Selbstentwickelung'' a szó legjobb értelmében? Sôt az enciklika tovább megy. Helyesléssel idézi a Római Kátét (II. 13), hogy éppen ezt a mélyebb, kölcsönös kiegészítést és segítséget teljes joggal lehet a házasság alapvetô értelmének mondani, verissima quadam ratione etiam primaria matrimonii causa et ratio dici potest. Hogyanis taníthatna másképpen az az Egyház, mely mint tanító nem keres más dicsôséget, mint hogy Isten gondolatainak tanítványa akar lenni. S a házasságot megteremtô elsô isteni szó, mint láttuk (2. ért.) az embert mint férfit és nôt Isten képének és ellenképének szánja, tehát lényegesen egymásnakvalóságra rendeli. Értelmes lényeknél pedig az egymásnakvalóság nem más mint szeretetközösség. Ezt annak rendje és módja szerint ki is mondja a házasságot megteremtô második szó: Teremtsünk az embernek hozzá hasonló segítôt -- ellenképül. S hogy milyen jellegűnek szánta Isten ennek a segítôtársnak helyzetét, világosan jelezte, mikor ôt a férfi szíve tájáról vett csontból alkotta meg és mikor a férfiúnak azt az elhatározást sugalmazta, hogy az ember elhagyja még atyját és anyját is, csak azért, hogy ragaszkodhassék feleségéhez és vele eggyé lehessen. Az egység ugyanis értelmes lényeknél a kölcsönös szeretetnek sajátos műve. Mikor pedig az ószövetség további folyamán kitűnt, hogy a házasságnak legmélyebb értelme és legfôbb méltósága Jahvé és a választott lélek kölcsönös viszonyának, tehát a legszentebb és legbensôségesebb szeretetközösségnek ábrázolása, nyilvánvalóvá lett, hogy a házasság nem tudna ennek a legmélyebb és legszentebb szeretetközösségnek legpregnánsabb ábrázolása lenni, ha maga is a legigazibb mivoltában nem volna a legmélyebb és leggazdagabb és legszínesebb földi szeretetközösség. Az újszövetség ezt a nagy igazságot még erôsebb világításba helyezi, mikor a házasságnak ábrázoló jellegét szabatosan úgy határozza meg, hogy Krisztusnak és az ô Egyházának, tehát a sajátos értelemben való nagy Szeretetközösségnek, a szentignáci Agape-nak valós képe (lásd 77. lap). Most látjuk csak igazában, mit jelent Szent Pál házassági etikájának végsô szava: Ti férjek, szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az ô Egyházát és önmagát adta érette. S most látjuk csak igazi begyökerezésében azt a beszédes tényt, hogy a középkori liturgia az esketô szertartásban a házasságot szeretet titkának nevezi, mysterium caritatis. Már ez a fogalmazás is egysorba állítja a házasságot a hitnek titkával (mysterium fidei), amint nevezi az Egyház az Oltáriszentséget, mely a hit számára titok, de éppen a szeretet számára honi nyelven szól. A házasság eszméje is sajátos jellegű szeretetközösségnek mutatja a házasságot. Hogy ezt meglássuk, csak szemügyre kell vennünk annak a szeretetnek sajátos jellegét, mely megalkotja a házasságot és lelkét teszi: a hitvesi szeretetet -- coniugalis amor, qui quendam tenet in christiano eoniugio principatum locum (Casti connubii i.h. 547. lap). A szeretet elsô nagy teorétikusa, Platon a Symposionban és Phaidrosban a hivatott zseni biztos fogásával és a művésznek páratlan erejével megmutatta a szeretet gyökereit, állomásait és 1utait, sôt megsejtette ama magaslatokat, melyeken aztán a kereszténység addig nem álmodott hôsiességgel, tisztasággal és erôvel járt. ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta''; ennek a szeretetforrásnak bôségébôl merítettek a keresztény szeretet nagy hôsei, vértanúi és névtelen napszámosai; s amit ezek a valóság és élet szuverén erejével mutattak be, azt Platon izzó művészetéhez nem méltatlan módon elméletileg és irodalmilag is kifejezésre juttatták Szent Pál, Ágoston, a nagy misztikusok, elsôsorban Szent Bernát, Nagy Szent Terézia, Keresztes Szent János, Seuse, Ruysbroeck stb. A szeretet e nagy elméleti és gyakorlati művészeinek gondolatait és témáit újra fölvette a bölcselet, fôként az a szimpatikus irány, mely föladatául vallja Aristoteles átfogó bölcseleti programjának elsô pontját, a jelenségeknek, fôként a lelkieknek pontos, részletes és finom jellemzését és ezért magát fenomenológiai iskolának nevezi. Ez az iskola a jobb sorsra érdemes, tehetséges M. Scheler nyomán nem tartja méltatlannak a bölcselethez, tehát az akadémiákhoz és katedrákhoz azt a témát, melynek vizsgálatához egy Platon éppen elég jónak találta a maga páratlan zsenijét. A szeretet mivoltát Platon az ô páratlan alakító művészetével mítoszban szemlélteti: Aphrodite születési lakomáján [Porosz = Bôség], a szerzés, bírás, gazdagság, teljesség istene a nektártól megittasulva Zeus kertjében egyesül a koldus [Penía = Éhség]-val, a kiegészülést, teljességet sóvárgó éhséggel, és egyesülésükbôl megszületik Eros, a szeretet, ki anyjától örökölte az olthatatlan éhséget teljesülés, kiegészülés után, atyjától az önmagát szuverén pazarsággal osztogató gazdagságot. Ezért folyton keresi az egyesülést, egyrészt avégbôl, hogy megkapja, aminek híjával van, másrészt, hogy a gazdagságához mért módon adakozhasson: hogy ti. a szépségben nemzô tevékenységgel létrehozzon önmagához hasonlót (Sympos. 203; 180). Ez a kettôs csillagzatú Eros megint két fajta. Platon ismét mítoszba öltöztet egy alapvetô, mély igazságot: Miként két Aphrodite van, úgy két Eros: az egyik [Úranosz]-nak, az Égnek anyátlan gyermeke; kísérôje az égi szerelem, [erósz uraniosz], mely az örök, múlhatatlan szépség felé fordul, az ideákba szerelmes. A másik Zeusnak és Dionénak leánya és kísérôje, az [erósz pandémosz], a hétköznapi, nyárspolgári szerelem, mely a mulandó léten akad meg, a testi szépségen, és válogatás nélkül összeadja magát azzal, ami útjába akad. Az újabb fenomenológiai vizsgálatok ezeket a megállapításokat jóváhagyják és külön szemügyre veszik azt a közösséget, melynek megvalósítására törekszik minden szerelem. Azt mondják, hogy van szeretet, mely ,,mi''-közösségeket teremt, hol ketten vagy többen azért válnak eggyé, hogy közös akarattal egy harmadikat valósítsanak, akár eszményi javakról van szó, mint pl. tudós társaságnál vagy karitászegyesületnél, akár alsóbb javakat, mint pl. termelôszövetkezeteknél. Egészen másfajta az ,,én-te''-közösség, hol a szeretet tárgya és célja nem valami objektív érték, nem valami harmadik, hanem maga a szeretett személy. Itt tehát a szeretet- tevékenység lényegesen viszonosságra, kölcsönösségre irányul; a platoni szerelmet jellemzô éhség és teljesülésvágy a másik személyt akarja, a gazdagsági komponens pedig önmagát adja. Ilyen bensôséges én- te-közösség fôként három van: barátság, hitvesi közösség és a léleknek Isten-közössége. Ezek közül a hitvesi közösség azzal emelkedik ki, hogy Isten elgondolása szerint férfi és nô egymásnak vannak szánva, nemcsak fiziológiailag. Hisz a nemi differenciáltság kisugárzik a legmagasabb szellem-erkölcsi régiókba, s ezért egészen sajátos egymásra- hangoltsággal tudják ki is egészíteni egymást nemcsak a nemzô hivatásban, hanem az életföladatok egész vonalán. Valóban úgy vannak, mint Platon megint fölséges művészettel szemlélteti a Symposionban: két fél, valaha egy lény voltak; különös végzet szétválasztotta ôket, és most keresik egymást, mert egyik a másik nélkül nem egész. Amikor pedig megtalálták egymást, az együvétartozás ôstudatával és szenvedelmességével válnak eggyé: A férfi kifeléhúzása megtalálja ellensúlyát a nônek intimségében, rideg tárgyisága a nônek meleg alanyiságában, ész-orientálódása a nônek érzelmi tájékozódásában, elvontsága a nônek konkrét érzékében (lásd 8. ért.). Efféle meggondolások hatása alatt szinte az az aggodalma támadhat az embernek, hogy aki nem találta meg a maga házastársát, az nem találta meg a maga lényének másik felét, és ezért nem egész ember. Hogy ezt a következtetést mégsem szabad levonni, azt majd utóbb meglátjuk (8. ért.). De arra már most rá kell mutatni, hogy ha a házasság mint szeretetközösség én-te-közösség, és pedig a tapasztalatiak közül a legbensôségesebb, akkor kijár neki az efféle közösségeket jellemzô szeretetnek minden sajátossága. Amikor az én egy más személlyel szemben abba a helyzetbe jut, hogy te-nek mondja, akkor abba belemondja a maga egész mivoltát. Az én megoszthatatlan, éppúgy, mint a te; és ezért feleletképp is csak a te- nek egész mivoltát tudja elfogadni. Az én-te-közösségbe belemegy az egész személyiség, minden értékével és felelôsségével, teljes megosztatlanságban; ezért ennek a szeretetnek arra a kérdésre: mit adjak neked, mit kívánsz tôlem, csak egy felelete van: téged! De ebben a kölcsönösségben aztán föl is tárul az én és te egész értéke és tartalma olyan egységben, teljességben és határozottsággal, mint semmiféle más vonatkozásban. A szeretet és annak paroxizmusa, a szerelem -- nem az a félig érzéki mámor, melyet annak szokás nevezni, hanem a platoni égi eros -- nem vak, hanem ellenkezôleg, páratlanul éleslátó. A szerelemben egyszerre, sokszor már az elsô találkozáskor -- mert az én-te- közösséget az is jellemzi, hogy mindig Isten kegyelmébôl való, nem összetákolt valami -- megnyilatkozik a szeretett te-nek sajátos értékessége, nem részletekben vagy éppenséggel foszlányokban, hanem a maga egészében, nem fölszínesen, hanem úgyszólván a személyiségnek magvában: az, amit Isten mint értéket és föladatot beléhelyezett; s ez az értékesség aztán a szeretô számára kiragyog a szeretett személynek minden vonásán, mozdulatán és tettén. Az igazi szeretet elôtt nyilván van, ami mások elôtt rejlik; megérti, amit más nem, vagy alig sejt; meglátja a nyugtató és fölmentô összefüggéseket ott, hol más ellenmondásokat szenved és ítél el; tud hinni és bízni akkor is, mikor mások már rég lemondtak. ,,Das erste an der Liebe ist der Sinn für einander, das Höchste der Glaube aneinander'' (Schlegel). Innen van, hogy a szerelem még közönségesebb emberekben is csodákat tud művelni, ha komolyan hatalmába ejtette ôket. A fölületeseket el tudja mélyíteni, a tompa és durvalelkűekre finomságot és fogékonyságot önt, az önzôt önzetlenségre sarkalja, a gyalogos lelket szárnyalásra segíti. Ha ez a csoda a legtöbbször olyan hamar tűnô álomnak bizonyul, csak azt mutatja, hogy az égi szerelem ritka valami, de nem bizonyít a szerelem páratlan értéke ellen. Az én-te-közösséget alkotó szeretetbôl indult ki ez a rövid elemzés, és észrevétlenül átsiklott a hitvesi szeretet jellemzésére. Igen, mert az én-te-közösségnek látó, bízó, átfogó, építô szeretete a tapasztalati világon belül a hitvesi szeretetben jut delelôre, és mert a nemi egymásrahangoltság erôteljes új árnyalatokat visz bele ebbe a csodás szeretetbe. De belevisz egy alapvetô felelôsséget is. Az emberben ugyanis a nemi differenciáltságnál fogva megvan a képesség az alsóbb erószra; de lelkének szellemi természeténél fogva megvan a hivatottsága a felsô, égi erószra; és mert az ember nem két valóság, hanem egy személy, ezért benne csak egy erósznak van helye, nem kettônek. A személyességét az embernek nem szabad megtagadnia semmiféle téren, a nemi területen sem; s ezért a házasság csak én-te- közösség lehet, vagyis az egész embernek osztatlan és teljes önátadása és a másik félnek, mint te-nek ugyanilyen osztatlan és teljes elfogadása. A házasságot tehát az ember mivolta is lényegesen én-te közösségnek szánja, és ezzel kinyilatkoztatja legmélyebb értelmét és megmutatja igazi értékét. Megmutatja mindenekelôtt, mennyire nincs igazuk azoknak a különben magasabb igényű kritikusoknak, kik a házasságban egy alacsonyabbrendű életközösséget látnak, ,,önzést kettesben'', mint a francia közmondás hirdeti, vagy pedig ,,die erbärmliche Behagung zu Zweien'' (Nietzsche); ellenkezôleg, itt a legmagasabb emberi igények, értékek és erôkifejtések szólalnak meg. Nincs igazuk azoknak a már kevésbé tiszteletreméltó teorétikusoknak sem, kik, mint Havelok Ellis, a házas közösség alsóbb vonatkozásait dicsôítik a degenerált primitívekre emlékeztetô termékenységimádás szenvedelmességével: ,,Der geschlechtliche Verkehr ist das grosse Sakrament'' (in Keyserling: Ehebuch, 319. lap) Ezekkel szemben megföllebbezhetetlenül arra tanít, hogy az ember mint ember számára a merôben tenyészô vagy állati életnek bármilyen nyilvánulása sohasem lesz a megfelelô tér és tanúság. Sôt éppen az az ember tragikuma, hogy a hétköznapi szerelem, az [erósz pandémosz] folyton lefelé húzza az égbetörô, az eszmékbe és örök szépségbe szerelmes erószt és elemi erôvel igyekszik belesodorni a maga állhatatlanságába, válogatásnélküliségébe és felelôtlenségébe, s ezzel állandóan veszélyezteti az emberméltóságot. A házas nemi érintkezés, sokszor éppen nem esztétikus és nem mindig harmonikus velejáróival együtt csak úgy ölt emberhez méltó, átlelkesített jelleget, ha a magasabb eredetű, égi erósz a maga régióiba emeli, a maga felelôsségének és szellemiségének bélyegét nyomja rá és a maga tiszta lelkét leheli beléje. Csak így csillan föl a házas nemi érintkezésnek igazi értéke, mert immár a házas én-te-közösségnek legkifejezôbb szimbóluma és záloga lesz, a szeretet áhított egységének legszemléletesebb és legbeszédesebb megvalósítója, és a termékeny szeretetnek megfelelô pecsétje: a szépségben nemzô erósznak szükséges eszköze, az Isten-képnek folyton újból való megalkotása. II. Ha a házasság lényege, magva az, hogy hitvesi szeretetközösség, az én-te-közösségek legbensôségesebb, leggazdagabb és legintenzívebb alakja, akkor ez a lényege és gyökere belesugározza a maga mivoltát és erejét minden lényeges mozzanatába. A házasság szeretetközösség jellegének közvetlen következményei ezek: a házasság lényegesen egy férfinak és egy nônek viszonya; monogámiás, és pedig egyenrangú viszony, mely a teljes kölcsönös házas hűségben valósul. Amint már most a házasságnak én-te-közösségi jellege annak isteni elgondolásából fakad és közvetlenül az emberi természetnek házasságra való rátermettségébôl sarjad, úgy ezek a következmények, a monogamiás jelleg és a házas hűség is a házasság mivoltából adott megmásíthatatlan isteni elgondolások, magának a megmásíthatatlan természetnek változtathatatlan követelményei, nem emberi kény vagy ötlet tételezései. 1. Monogamia. -- A trienti zsinat kiközösíti azt, aki azt állítja, hogy ,,a keresztényeknek meg van engedve egyszerre több feleséget bírni, és hogy ezt semmiféle isteni törvény nem tiltja''. Ez közvetlenül következik abból a ténybôl, hogy a házasság a legteljesebb én-te-közösség, mely felöleli az egész személyt, annak egész lét- és élettartalmával együtt; nem úgy, mint a barátság, melybe az érdekek és föladatok egyneműsége belevisz valamit az én-ô-, illetve a mi- közösségbôl; hisz közös feladatok és célok a barátság legerôsebb alapja; de épp ezért lehet egy embernek több barátja. De ahol a közösség alapja a nemi differenciáltság és kiegészülhetôség, ahol a kölcsönös önátadás és elfogadás az ama differenciáltsággal elôírt közös életre, sôt a jövô nemzedékre szóló feladatok vállalása, ott bármilyen más, nem én-te-közösségi elem belekeverése lefokozza legalább az egyik felet, mert a személybôl tulajdont csinál, a szeretetközösséget érdekközösséggé süllyeszti, s a szeretést birtoklássá teszi. Ezért a többnejűség -- többférjűségrôl nem is lehet szó, hisz ez a természet biológiai törvényénél fogva nem lehet más, mint nemi összevisszaság -- mindig lefokozza a nôt, többé-kevésbé birtoktárggyá, élvezeti cikké teszi és rabot csinál belôle; s ezért a legkedvezôbb esetben is elhomályosítja és megsebzi a házasság eszméjét, mely az egész személyiségnek a legteljesebb életközösségre, közös sorsra és közös felelôsségre való átadását követeli. Ez a legkedvezôbb eset, mint jeleztük (36. lap.), az ószövetségben valósult meg. Nincs semmi teológiai alapja annak a hiedelemnek, hogy ez az ószövetségi többnejűség Isten részérôl fölmentés; dispenzáció, vagy éppen kiváltság volt; sôt még arra sem, hogy engedmény volt. Hanem az egész ószövetség üdvtörténeti jellege szerint nem volt az más, mint Isten bölcsességének türelme, mely sem az életnek, sem a történetnek folyását nem forgatja föl, késôbbi kultúrállapotokat nem elôvételez, és ennek értelmében az akkori nomádok kultúrállapotának megfelelô férfiúi felsôbbséget és nôi alávetettséget egyszerűen mint történeti adottságot beleállította az ószövetségi üdvtörténetbe, mely Istennek nem utolsó szava az emberiséghez. Mi az utolsó szava, azt kétséget kizáró módon megmondotta az Úr Krisztus, akinek kemény szava ide is vonatkozik: Kezdetben nem így volt! Aki az embert teremtette, férfiúvá és nôvé teremtette, Ádámnak segítôül egy ellenképet teremtett, tehát a házasságot monogamiának gondolta el, és ezt a teremtôi gondolatát ma is titokzatos természeti csodával nyomatékozza, mikor kifürkészhetetlen irányítással nagyjából annyi fiúnak ád életet, mint lánynak: 106 élve született fiúra esik 100 lány, a fiúcsecsemôk nagyobb halandósága azonban az egyéveseknél ezt a különbséget teljesen kiegyenlíti. Aztán megtette a házasságot valós jelképpé, melynek ábrázolni és bizonyos értelemben valósítani kell azt a viszonyt, melyben Krisztus van az ô Egyházával. Amint tehát egy a Krisztus és egy az Egyház, egy a fô és egy a test, illetve szív, úgy csak egy férj és egy feleség kölcsönössége lehet annak a legszentebb vonatkozásnak képe. Minden többesség itt az eredetinek nem hű és méltó képe, hanem karikatúrája. Az olyan Schopenhauer-féle tetragamiás javaslatok: két férjnek legyen egyszerre egy közös felesége, mikor ez öregszik (a nô öregedése szerinte gyorsabb, mint a férfiúé), vegyenek el egy második fiatalabbat -- az efféle javaslatok a természetnek csúf eltorzításai és elsô tekintetre elárulják, hogy a tenyészvilágból veszik szempontjaikat és sugalmazásaikat. Már akkor közelebb járnak az igazsághoz az individualisták, mind a romantikusok, mind a modernek, kik a házasságot az önkifejtôzés keretének tekintik, és rásejtenek, hogy az egyén legmélyebb értékei csak úgy tudnak kibontakozni, ha házas vonatkozásai is egyéniek, ha mint én csak a te-vel áll szemben a nem a ti-vel. 2. A házastársak egyenlôrangúsága -- ez talán a legszembetűnôbb következménye és föltétele minden én-te-közösségnek. Az én a te-t komolyan csak annak mondhatja, aki megérti és visszafelel rá; különben az én nem a te-vel állna szemben, hanem az ô-vel; nem személy nyílnék meg személynek, hanem személy dolognak. Innen a régi megállapítás: Amicitia pares aut invenit, aut facit, a barátság egyenlôrangúakat talál vagy csinál; és a még régibb iránymegjelölés, mely a házasságnak bölcsôdala: Csináljunk neki hozzá hasonló segítôt. Legszemélyesebb ügyeiben az embernek nem lehet segítôje, akinek segítôkeze nem ér föl hozzá. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy ennek az egyenlôrangúságnak mechanikai vagy éppen matematikai egyenlôségnek kellene lenni. Hisz az a segítség, melyet az erósz nyújt: a kiegészítés és kölcsönösség segítsége, föltételez bizonyos különbséget. Azt sóvárgom a másikban, ami bennem nincs, és azt tudom adni a másiknak, aminek ô híjával van. A házasság azért tud a legintimebb és legáldásosabb földi szeretetközösség lenni, mert a nemek testi-lelki különbözôsége miatt férjnek és feleségnek legtöbb adnivalója van egymás számára. Ebbôl több fontos gyakorlati következmény foly: a) Teljesen ellenére jár a házasság legmélyebb érdekeinek minden olyan törekvés, mely arra irányul; hogy a nemi különbözôséggel adott ezt a termékeny feszültséget, ezt a polaritást tompítsa. Ide tartozik a mai gyökértelenségnek és minden hóbortból vallást csináló tehetetlenségnek egyik legkiáltóbb jelensége, a meztelenség kultusza (Nacktkultur), mely azt hiszi, hogy szoktatással közömbösítheti a nemek különbségébôl eredô veszedelmes ingerhatásokat. Mintha le lehetne arról szokni, hogy az ember férfi vagy nô! Amit ezzel a szemérmetlen meztelenkedéssel el lehet érni, mindössze a kölcsönös megilletôdésnek, az ebbôl táplálkozó titkos vonzódásnak és szinte áhítatos kölcsönös kiegészüléskeresésnek eltompulása, tehát a házas szeretet gyökerének mérgezése, sôt rothasztása. Viszont a szemérmes, lovagias viselkedés a legegészségesebb talaj a hitvesi szeretetközösség számára is. Épp ezért a házastársak kölcsönös vonatkozását is gyökerében támadja és hihetetlen mértékben pusztítja a házas szemérmességnek nem kínosan szigorú megtartása. A házasságnak is szűziesnek kell lennie, tanítja a Casti connubii, és ez a szűziesség mindig egyik legszilárdabb bástyája lesz. Ugyanilyen, sôt szigorúbb elbírálás alá esik az a mai kultúrtendencia, mely fiúsítja a lányokat és effeminálja a fiúkat, amelynek aztán egyik természetszerű következménye lesz a pajtásházasság (melyet Lindsey amerikai gyermekbíró ajánlott). Mintha a házasélet a felelôsségeivel és tragikumaival pajtáskodás volna, és mintha az igazi, teljes tartalmú férfi és nô, mikor mint én és te kerülnek egymással szembe, pajtásoknak akarnák és tudnák érezni magukat! Megcsalottaknak éreznék magukat legmélyebb igényükben és fonák helyzetbe kerülnének legmélyebb énjükkel szemben! A hitvestárs nem játszótárs és kellemes pajtás, hanem a jobbik énnek másik fele, betű szerint fele-ség! b) Ahol a házasság valósága megközelíti az eszmét, ott a házastársak között nincsen sem nyílt, sem lappangó versengés az elsôségért. Ott legmélyebb igényeik csattanó kifejezésének tekintik Szent Pál utasítását: A feleség engedelmeskedjék férjének, a férj pedig szeresse feleségét! Oda nem ront be nagy dérrel-dúrral a felületes és egészségtelen nôemancipáció, mely az egyenlôrangúságot egyenlôségre értelmezi. Ott mindegyik fél teljes nemi értékeinek és hivatottságának birtokában tudja, hogy férj és feleség viszonya nem fölé- és alárendeltség, nem magasabb- és alacsonyabbrendűség, hanem szerves és harmonikus egybehangzás, amint a Casti connubii páratlan mélységgel megállapítja: A férj a fô, a feleség a szív. Van-e értelme, hogy vetélkedés támadjon e kettô között, és a fej lenézze a szívet, a szív pedig fô kívánjon lenni? Nemde, azt mondjuk: az a talpig ember, akinek helyén van az esze és a szíve? Az a házasság lesz a talpig jó házasság, hol helyén van az ész és szív, s áldatlan világ az, hol a fô föllázad a tagok ellen, vagy egyik tag a másik ellen. Ne azt nyomozzuk: melyik különb, az ész-e vagy a szív. Ez szofista kérdés, álprobléma. Mindkettônek központi jelentôssége van a szervezetben, annyira, hogy Platon a fôben, mások Aristotelesszel a szívben keresték annak a helyét, ami az emberben a legemberibb. Mindkettôben van, más- más oldalról! Tudjuk, vannak fej-emberek és vannak szív-emberek; vannak fej- és vannak szívkultúrák. De a hívô tudja azt is, hogy a fô az észnek szerve és a szív a szeretetnek szimbóluma, és minden rang- és értéksor ôsmintájában, a Szentháromságban a személyes abszolút ész, az Ige, és a személyes abszolút szeretet, a Szentlélek; s az ôsi hitvallás szerint ,,amilyen az Atya, olyan a Fiú és olyan a Szentlélek... Ebben a Háromságban nincsen elôbb vagy utóbb, nincsen nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlôn (Atanáz-féle hitvallás). A hitvesi egyenlôrangúságnak e lényeges velejárójával együtthalad néhány gyakorlati követelmény, melyeket szokás és jog szabályoz, azonban a házasságnak nemi én-te-közössége szentesít és értelmez. A házasság csak akkor lesz igazán egyenlôrangúak közössége, ha a házastársak közös világnézet színvonalán találkoznak. A világnézet, avagy mondjuk csak ki nyíltan, a vallási meggyôzôdés annyira központi lelki ügye az embernek, hogy igazi én-te-közösség két ember között lehetetlen, ha ebben nincs meg a közösség. Ezért a vegyes házasság, nemcsak az, melyet a jog tilalmaz, hanem az is, melyben gyakorló és névleges katolikus találkoznak, már eleve súlyos handicappel indul, és csak akkor nyújt reményt, ha a teljes valóság alapján álló hívô katolikus fél engesztelô és megváltó áldozatokra kész. Az egyenlôrangúsághoz hozzátartozik, sokkal nagyobb mértékben, mint a mai embernek mélyebblátásoktól elszokott szeme látja, az életharcra való rátermettség egyenlôsége. Ahol az egyik fél -- ma többnyire a nô -- nincs fölszerelve, vagy nincs hangolva, sôt nincs rákényszerítve, hogy férje oldalán derekasan kivegye a maga részét a létharcból, ott elôbb-utóbb aránytalanság lopódzik be a házasságba, mely a mai házassági válságnak egyik fô oka (lásd 220. lap). Érthetô, hogy a balkézrôl való házasság is lehet forrása rangegyenlôtlenségnek. Ami kevés jogosultság van a ,,Standesehe'' követelésében, abból a meggondolásból fakad, hogy a társadalmi és születési osztálykülönbség igen sokszor lelki rangkülönbséget is jelent, s ez az én-te-közösségnek természetszerű akadálya. De éppen ezt a különbséget még legbiztosabban tudná áthidalni a komoly kölcsönös szeretet és megbecsülés és szellemerkölcsi egyenlôrangúság. A házasságnak szeretetközösségi jellege, mely egyenlô rangot követel, alapozza meg és lelkesíti át azt a jogilag is sürgetett követelményt is, hogy a házasfelek együttlakásra kötelesek, akkor is, ha lényegesen megváltoztak azok a körülmények és kilátások, melyek között egybekeltek. Férj és feleség kölcsönös viszonyánál fogva a feleség köteles férjét követni -- egészen kivételes, abnormis esetektôl eltekintve. Ubi tu Gaius, ego Gaia -- a régi ôserôs és tiszta római házas erkölcsnek ez a stílusos megnyilvánulása voltaképpen a hitvesi lelkületnek leglelkébôl van mondva. Az igazi szeretet aláírja, amit a költô mond, hogy akik szeretik egymást, azoknak jó nem távolabb kerülni egymástól, mint amennyire hervadás nélkül el lehet vinni egy rózsát (Lenau). 3. A hűség. -- A házas hűséget nem egyszer úgy tüntetik föl, mintha az a szeretetnek pótléka volna, arra hivatva, hogy sorompóba lépjen akkor, mikor a szeretet hűlôben van; hogy mentse, ami menthetô olyan vonatkozásban, melyet valaha két mélységes tüzes szenvedélynek egybelobbanása szült, de nem tudott életben tartani. A valóság azonban az, amit H. v: Meissen mond: Treue ist der wahren Liebe Schwester! Mert mi a hűség? A római légionárius ezt a két betűt viselte a sisakján: S. T., vagyis ennek a két szónak kezdôbetűit: Semper talis. Értelme: a római katonának mindig olyannak kell lennie, amilyen volt, amikor elôször nyomták fejébe azt a sisakot, nagy hagyományok büszke szimbólumát, melyet ô akkor a fiatalság hevületével és önérzetével vett föl és viselt a világ színe elôtt. Élete további folyamán, mikor ezek az érzések fakulnak, mikor az ifjú szenvedelem lankad, ennek kell egy hosszú nemzedéksorok alatt kikristályosodott kiválóság egész méltóságával és varázsával szívébe szólnia: feszítse meg minden erejét, szólítsa csatasorba minden elbújt hôsiességét, de ne csúfolja meg elsô buzgóságát; amilyennek indult, olyannak folytassa: semper talis! A hűség tehát a szeretetnek nemcsak édestestvére, nemcsak lánya, hanem anyja és ôrzôangyala is. Ha röviden meg akarom mondani: a hűség a szeretet aszketikája. A hitvesi hűségnek föladata megvédeni a házas szeretetet az egyéni lelkület hullámzásai, s különösen hanyatlásai ellen. Ezt úgy éri el, hogy folyton a felsôbb erósszal áll eleven kapcsolatban és annak sugalmazásait hívja ki az alsó erósz ellen, melynek Platon szerint az a természete, hogy elszáll, ha elvirult a testi szépség, mely egyedül érdekelte és vonzotta. Ellenben a felsôbb erósz az eszmébe -- mi azt mondjuk: a lelki szépségbe, a hitvestárs lelkén ragyogó Krisztusképbe és méltóságba volt szerelmes, s ezért ennek a szerelem-tárgynak az állandóságában részes. A hűség, mint a felsôbb szerelemnek leglelke és egyben medre, megvédi a hitvesi szeretetet nemcsak a változékonyság ellen, hanem a változatosságkívánás ellen is; az ellen, amit ma úgy szeretnek nevezni és nem egyszer úgy mentenek, hogy a férfiúban ,,poligám tendenciák'' vannak. Keyserling, akinek Ehebuchja a nemes szándék dacára nagyban és egészben mégis csak a kinyilatkoztatástól elszabadult modern szellemnek szánalmas vergôdése és veresége, megállapítja, hogy mint erotikus lény mindenki poligám, a nô még inkább, mint a férfi, mert erotikája nüanszirozottabb (6. lap). Ez a jobb igyekezetű moderneknek is jellegzetes magatartása: féligazságok, de nagyban és egészben zavaros és zavaró beszéd. Ha Keyserling erósz helyett szexust mondott volna, nem kellene pörbe szállani vele. A nemiség magában, mint a differenciáltabb állati lét nemzési ösztönének formája, a fajt akarja folytonosítani és keresztülgázol egyéni érdekeken és értékeken, amint azt Schopenhauer közkézen forgó Parerga-töredékében (A szerelem metafizikája) helyesen, de egyoldalúan megállapítja. S e tekintetben Keyserling még dicséretet érdemel, hogy nem követel a férfi számára kiváltságos helyzetet, mint az ,,úri morál'' gyászvitézei; mintha ti. a monogamiás házas hűség csak a nônek szólna, és a férfiúnak ,,poligamiás tendenciái'' szabadságlevelet adnának minden hűtlenségre. De Keyserling éppúgy, mint annak idején Schopenhauer azt a végzetes hibát követi el, hogy a merô alsó nemzô ösztönt, mely az én félretolásával a fajra irányul, egy tálba önti az erósszal, melyrôl már elsô nagy apologétája, Platon megállapította, hogy lényegesen az egyénen tájékozódik: benne az egyén keresi a maga lényeges kiegészülését és akarja biztosítani legmélyebb egyéni lehetôségeinek teljesülését a hozzája hangolt másik lényben. Az erósz ezért lényegesen monogám és természetszerűn hűséges; mint a legintimebb és legátfogóbb én-te-közösség az egyéniség legmélyebb rétegeibe ereszkedik a gyökere és felöleli a személyiséget a maga egész valójában; személyt személyhez köt, lefoglalja kölcsönösen a személyiségnek minden felelôsségét és elvállalja egész életsorsát a jelen világra és az örökkévalóságra. Az ilyen lefoglalás és közösség elvben kizár minden csapodárságot és eleve törvényt ül a hűtlenségnek minden gondolható igazolása fölött. Aki kölcsönösségben adja és elfogadja a halhatatlan lelkű ember személyiségét összes felelôsségeivel együtt, azt magától értôdô kizárólagossággal egyszersmindenkorra hozzákötik az örök felelôsségnek láthatatlan és mégis eltéphetetlen szálai. Ennek viszont három jelentôs következménye van. Az elsô a teljes kölcsönös önátadásnak jogi jellegű, természetszerű pszichofiziológiai következménye, melyet Szent Pál így fejez ki: ,,A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen pedig a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma a teste fölött, hanem a férfiúnak; hasonlóképpen a férfiúnak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak'' (1Kor 7,3-4). Ennek a kölcsönös házas tartozásnak gyökere azonban a házasság eszméje, az intim én-te-közösség, és ezért természetes, hogy gyakorlatát is átjárja a kölcsönösségnek, szeretetnek, áldozatosságnak, kíméletnek és önzetlenségnek az a szelleme, mely szülte. A házas hűség pszicho-etikája kellô világításba helyezi a házassági féltékenységnek annyira jelentôs kérdését is. Van féltékenység, melyet nem szeretet sugall, hanem szenvedély. Az a szeretet, melynek Schlegel szerint kezdete az egymás számára való megnyílottság és delelôje az egymásban való föltétlen megbízás, nem hágy helyet ama féltékenység számára, melyet Schopenhauer rendkívüli szellemességgel így jellemez: Eifersucht ist eine Leidenschaft, die mit Eifer sucht, was Leiden schafft. Ez voltaképpen önzés, mely a másik félben csak tárgyat lát és mivel nem tud szellemi közösségbe helyezkedni vele, ezt a tárgyát félti ugyanazzal a lelkülettel, mellyel a fösvény félti aranyát, az államférfi a hatalmát vagy népszerűségét. Ennek nincs köze ahhoz a szeretethez, melyrôl Szent Pál megállapítja, hogy az ,,nem féltékeny... nem gondol rosszat'' (1Kor 13,4.5). De van féltékenység, mely a felsôbb szeretetnek édestestvére és fegyveres bajtársa, mely félti azt, ami a hitvesi szeretet közösségnek lényege: a személyes kölcsönösség kizárólagosságát. ,,Erôs a szeretet, mint a halál, mondja a Szentlélek, és kemény, mint az alvilág a buzgó szerelem; annak lobogása tűz és lángok lobogása. A vizek sokasága nem olthatja ki a szeretetet, és a folyóvizek nem boríthatják el azt'' (Én 8,6-7). Ez a szeretet hogyne szállna síkra legszentebb érdekeiért! Hogy mirôl van itt szó, azt legjobban megérezteti Szent Ágostonnak egy fölséges tanácsa: ,,A nôknek féltékenyeknek kell lenniök férjeikre, nem testük, hanem lelkük miatt. Erre intem ôket, ezt parancsolom nekik; a püspök parancsolja, Krisztus énbennem parancsolja: Ne engedjétek paráználkodásra férjeiteket, hívjátok föl az Egyházat velük szemben... Minden egyéb dologban szolgálóként engedelmeskedjetek nekik, szeretettel szolgáljatok nekik. Dacosság, gôg, engedetlenség ne legyen bennetek; szolgálóként szolgáljatok nekik; de ebben az egy dologban hangosan kiáltsatok az ügyetekért. Ha férjed szükségbôl eladja a házat, szó nélkül tűrd; mindent viselj el férjed szeretetébôl. Csak tiszta maradjon! a házas hűség legyen a te egyedüli saját kívánságod; ezért küzdjél. Hadd pusztulni a birtokot, csak férjed lelke ne pusztuljon el a te elnézésedbôl!'' A házas hűségben gyökerezô és ezért megokolt féltékenységnek legjelentôsebb területe a közös nemi vonatkozásban való hűség. Hisz a nemi közösség a teljes, személyes házas közösségnek legfoghatóbb és következményeiben legfelelôsebb folyománya és szimbóluma. Az ember mélyen egységes lény. Az alsó erósznak másfelé-húzása mint irány és kísértés megvan. De ha engednek neki, mindig magával rántja és meggyalázza a felsô erószt, letépi az emberméltóság koszorúját éppen annak a homlokáról, ami legintimebb az emberben. A nemi hűtlenségnek ez az ember- és jellemromboló hatása újabban ismételten mély megvilágításba került (Foerster). De a dolgot a másik végérôl is kell nézni. Az egész nemi életnek az ember számára jogosultságot, megengedettséget és így az emberméltóságnak megfelelô jelleget csak az ád, hogy teljesen a felsôbb erósz szolgálatába szegôdik. Minden félrelépés itt súlyos vétség ama felsôbb erósz ellen, megsértése, sôt megtagadása a házas én- te-közösség nagy felelôsségeinek, halálos merénylet az ember egyéni méltósága ellen. A házasságtörés példátlan súlyosságának itt van a gyökere; jóllehet a társadalmi jogrend és a gyermekek ellen irányuló vétsége egymagában is eléggé megminôsíti. Ezért nem csoda, ha magában hordja büntetését, amint ezt nagy művészettel érzékelteti az elsô modern híres ,,házasságtörési regény,'' Flaubert Madame Bovary-ja, melynek bizonyára nem maradt volna el mély tisztító és józanító hatása, ha szerzôje legalább valami szikráját mutatta volna a hívô kereszténységnek. A kereszténység elmélyítette az erószt és az én-te- közösségek tartalmát és felelôsségeit, amennyiben vonatkozásait örök szempontok alá állította és az én-te-közösségnek tagjait Krisztus élô tagjaiként tiszteli. Ezért most a házasságtörés ezt a hitvesi közösség gyilkoló jellegét felölti már a gondolat és szándék világában: ,,Mindaz, aki asszonyra néz, hogy ôt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében'' (Mt 5,28). Ezért aztán a keresztény lelkiismeret az Isten elôtti nagy számadás élô hitével és halálos elszántságával utasít és ítél el minden olyan házasságellenes nemi vonatkozást, melyre a legszentebb emberi érdekeket áruba bocsátó modern lelkületnek nincs elítélô szava -- legföljebb sekély elméncségét köszörüli rajtuk, és nem sejti, hogy a házasságtörés minden tragikuma sír ki belôlük --: az ún. házassági háromszög, házi barát vagy barátnô, és minden flirt, amire ennek a kereszténysége vesztett társadalomnak legföljebb blazírt mosolya van. Van aztán a mi alaptételünknek még egy következménye, jelentôsebb, mert átfogóbb az elôzôknél: Ha a házasság az a mélységes szeretetközösség, aminek jellemeztük és indokoltuk, akkor voltaképpen meg is jelöltük a házassági válság megoldását és a házas nehézségek minden orvosságát. Hisz az a szeretet, mely ott izzik a házasság eszméjében, a legnagyobb hatalom az Égben: L'Amor che muove il sol e le altre stelle -- méltán ebben a páratlan sorban cseng ki Dante Divina Commedia-ja; és a legnagyobb hatalom a földön: Liebe ist der Weisen Stein (Angelus Silesius). Ez a bölcsek köve, melyrôl álmodtak hiú álmokat ügyefogyott tudósok: amihez nyúl, arannyá változtatja. Halljuk csak -- a legszebb sorokat, melyeket valaha ember írt! Megírta egy fájós szemű, igénytelen külsejű tarzusi zsidó, aki azonban a világtörténet legnagyobb embere lett, mert a legnagyobb szeretet lángolt benne, mely valaha merô emberszívet hevített: ,,Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretetem nincsen, olyanná lettem, mint a zengô érc vagy pengô cimbalom. És legyen bár prófétáló tehetségem, és ismerjek bár minden titkot és minden tudományt, és legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretetem nincsen, semmi vagyok. És osszam el bár vagyonomat a szegények táplálására, és adjam át bár testemet úgy, hogy elégjek: ha szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem. A szeretet tűrô, kegyes; a szeretet nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel; nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra; nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik... Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három; de ezek között legnagyobb a szeretet'' (1Kor 13). Ez a szeretet hogyne tudna orvosságot minden házassági bajra is, hogyne tudná kibogozni minden csomóját, hogyne tudna erôt folyósítani minden föladata számára! Ha megborzongott lelkünk, mikor belelátott azokba az egyéni és társadalmi örvényekbe, melyeket a házasság mai állapota nyit (1. ért.), most, mikor a teremtôi és krisztusi elgondolás fényében a házasság örök szeretetforrásnak bizonyul, csak azt kellene mondanom a nehézségek színe elôtt Szent Ágostonnal: Da amantem, et fac quod vis! Azonban még sem olyan egyszerű a dolog. A házassági válság, mint láttuk, szociális válság is. S igaz, hogy minden szociális bajnak orvossága a szeretet; de épp annyira igaz ez egyszer az a szellemes meghatározás: Quid est caritas? -- In mundo raritas. Ritka dolog e világon a szeretet; s a kérdés éppen az, hogyan lehetne belôle minél többet juttatni a házasságnak. Aztán azt sem szabad feledni, hogy a házasság eszméjének megvalósítása -- pedig csak az eszmeszerű házasság az igazi, fölszabadító, építô, gyógyító szeretet forrása --, miként Platon helyes meglátása szerint minden eszme megvalósítása, ezen a földön állandóan föladat marad. Tehát annak nagy útja van. A szeretetnek, a hitvesinek is, megvan a maga iskolája, melybe ugyancsak nem egyforma tehetséggel kerülnek bele és nem egyforma igyekezettel járnak a hivatottak. Ez megannyi szempont, melyek megokolják, hogy ha a szeretetben meg is találtuk a házassági válság teljes megoldását, mégis türelmesen tovább fejtsük tragikumának szálait. ======================================================================== 6. Szülô és gyermek: A házasság fôcélja Valamely dolog lényegét az értelme fejezi ki. De a célja közvetlenül az értelmébôl fakad. Mi rejlik valamiben, mi a mélyebb értelme, azt kezünkre adja rendeltetése. A házasságnak értelme, mint láttuk: nemi differenciáltságban gyökerezô én-te-közösség. Minden igazi erósz egyesülésre törekszik, hogy kiegészülést áhító szegénysége kielégüljön. Ebben az egyesülésben az egyik félnek rászorultsága találkozik a másiknak bôségével, az egyiknek kapni-akarása a másiknak adni-akarásával. Mikor a szegénység, [Penía], a bôséggel ([Porosz]) nászra lép, a kölcsönös adás és elfogadás virága új életnek fakadása. A hitvesi egyesülés a kölcsönös szeretet tüzének új föllángolása és konkrét biztosítéka, s az így elmélyült, biztosított és meggazdagított szeretetnek látható gyümölcse és egyben záloga: a gyermek. Hogy van hitvesi szeretet, hogy a házas én-te-közösség nem merô hangulat és ötlet, hanem élettel teljes mélységes valóság, annak mindig föllebbezhetetlen bizonysága lesz a gyermek. Benne teljessé válik a szeretet-közösség. Minus quam inter duo caritas haberi non potest, mondja Nagy Szent Gergely: legalább ketten kellenek a szeretéshez. Ez igaz; de minden élet- és szeretet- közösségnek ôsmintája a Szentháromság, megtanít, hogy a szeretet lánca csak három szemben lesz gyűrű: szeretô, szeretett és a kettô kapcsa, diligens, dilectus et ipsa dilectio, mint már Szentviktori Richárd megállapítja. A házasságban a gyermek a szeretet-kapocs a két hitvestárs között; közös vérük és közös lelki képük; mégpedig amint megtanít G. J. Mendel, a híres brünni ágostonos tanár, kit félszázaddal a halála után a tudomány újra fölfedezett és mint a XIX. század egyik legeredetibb tudósát ünnepel: a lányokban az atya vonásai uralkodnak, a fiúkban az anyáéi. Így az atya a fiában, kitôl különben az egyneműség taszítja, újra meglátja és szeretheti feleségét, és az anya a lányban, akitôl egyébként a nôknél még nagyobb egynemű irritabilitás következtében távol kerülne, valamiképp újra rátalál szeretett férjére. Isten teremtô elgondolása így ismétli meg az ô jellemzô finomságával a házasság céljában, a gyermekben annak értelmét, a hitvesi szeretetközösséget. De éppen mert a házasság rendeltetésében jelen meg fogható konkrétségben annak lényege, nem csoda, ha a házasság egész mivolta kevésbé finom húrozatú lelkek és a szociális értékelés számára is úgy jelenik meg, mint intézmény, melynek hivatása és mivolta az emberiség életfájának lenni. Érthetô, ha a házasság teremtôi és krisztusi elgondolása is ezt a mozzanatot állítja elôtérbe. Hisz a közösség számára ez a jelentôsebb és a házas egyének számára is ez a házas közösségnek és lelkületnek mindenki számára jól érthetô és félre nem érthetô kifejezése. Katolikus elgondolás szerint is a házasság egyénfölötti krisztusi kegyelemközösség, s az énfölöttiség legcsattanósabban abban a ténybe fejezôdik ki, hogy az emberi nem fönntartásáról van hivatva gondoskodni. Érthetô tehát, ha a házasságot megteremtô elsô isteni szó a házasság rendeltetését kifejezett parancs alakjában nyomatékozza: ,,Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet'' (Ter 1,28). Isten, a teremtô és ítélô Isten megföllebbezhetetlen rendelkezése irtelmében tehát a házasság arra való, hogy Isten képmásának hordozói sokasodjanak, s alapot és anyagot szolgáltassanak ahhoz a világalkotó gondolathoz, mely elhangzott akkor, mikor Isten mondotta: Teremtsünk embert, és mikor nyilvánvalóvá lett, hogy ezt a nagy gondolatot az emberi történelem útján akarja megvalósítani. Ugyanezt az igazságot hangoztatja a házasság krisztusi elgondolása, csak ,,felsôbb fekvésben.'' Elközelgetett az Isten országa, és benne a házasság arra való lett, hogy polgárokat adjon Isten országába. A kisdedeket éri az a kitűntetés, hogy az Üdvözítô a házasságnak ezt a zsönge gyümölcsét találja elsôsorban alkalmasnak és hivatottnak a mennyek országának elnyerésére. A keresztény házasságnak az a lényege, hogy Krisztusnak és az ô Egyházának vonatkozását valós ábrázolásban kell képviselnie, sôt bizonyos értelemben megvalósítania. Nos, Krisztusnak és az ô Egyházának viszonya nem meddô viszony, hanem lelkeknek Krisztusban való állandó új nemzése: ex lavacro aquae in verbo vitae. A házas termékenység ennek a kegyelmi nemzésnek nem egyszerűen képe és utánzata, hanem föltétele és részben valósítója. A bűnbeesés nélkül épp a házasság lett volna nemcsak a testi, hanem a kegyelmi születésnek is eszköze és szerve. Ádám minden ivadéka nemcsak Isten képét, értelmet, szabadakaratot, a lélek föladataira alkalmas ép testet kapott volna, hanem kegyelem állapotában is született volna, sôt a teljes testi-lelki harmónia adományaival is; mindennek közvetítôje maga a házasság lett volna (Dogm. I. 350. lap). De a jelen üdvrendben is, mely a bűnnel jött diszharmóniát nyögi, de már a megváltásnak áldott csillaga alatt áll, a házastársak teljes tartalmában és hatékonyságában gyakorolják gyermekeik által azt az egyetemes papságot, melyre a házasság szentségi jellege fölkeni ôket: általuk állítják Isten színe elé az ô élô képmásait, általuk visznek oda az újjászületés forrásához folyton új hivatottakat, általuk adják oda az oltár szolgálatára zsengéjüket, szebb értelemben mint az ószövetség családjai. A római katolikus egyházban a papság kötelezô celibátusa miatt a papság és a keresztény család között vérrokonságszerű, bensôséges vonatkozás jön létre, melynek nincs mása semmiféle vallási közösségben. Hisz a család keblébôl születik újra minden nemzedékben az a papság, mely ilyenformán nem mint kaszt és idegen test helyezkedik el a többi osztállyal szemben, hanem hús az ô húsából és vér az ô vérébôl (lásd Ige szolgálatában, 443. lap). Ha a keresztény házasságon Isten áldása van, az elsôsorban gyermekáldás. A gyermek valóban áldás az atyának, mert élete alkonyán, mikor férfiönérzete számon kéri tôle élete művét, gyermekeire néz és azt mondja: Non frustra vixi. Áldás az anyának, akit Szent Pál mély szava szerint megszentel a gyermekszülés; s ez egyúttal a legtermészetesebb módon elégíti ki a nôben a benne szunnyadó legmélyebb, legtiszteletreméltóbb és éppen ezért legkevésbé megcsalható igényt, az anyaság igényét, tehát megkíméli ôt a céljavétett természet és élet keserűségeitôl. A gyermek a hitvestársak kölcsönös szeretetének mindenkor meginterpellálható beszédes tanúja, záloga és kapcsolata. Általa Isten a házas frigyre pecsétet üt, melyet többé le nem törölhet semmi. A gyermek ezért a házas hűségnek is legtermészetesebb ôre és orvosa. Ki tudná megmondani, mennyi lanyhuló szeretetnek lett támasza, mennyi elhagyott anyának lett életalapja a gyermek! Nem utolsó helyen áldás a gyermekáldás azért, mert a szülôk számára jogot és kötelességet jelent nevelésük. Hisz a nemzô tevékenység természetszerű folytatása a nevelés, mely voltaképpen növelés. Istennek ki nem meríthetô bölcsessége szerint a gyermek az összes lények között a leggyámoltalanabbnak születik és legtovább szorul rá a család szeretô gondozására és gyámolítására. Ebben a nevelô tevékenységben a szülôk, elsôsorban és különösen az elsô idôben, természet szerint nagyobb arányban az anya, újra átélik ifjúságukat. A gyermek ôseredeti közvetlenséggel nyílik meg minden hatásnak; minden megnyílása és alakulása az eredetiség, a fakadás üdeségével mosolyog belé a szülôkbe, és módot ád nekik a fakadás frissességében újra átélni mindazt, ami a megszokottság és kopás következtében már-már elvesztette értékét és ízét a számukra. Ezért a harmonikus termékeny családi élet az igazi lelki fiatalság megóvásának páratlan virágos kertje, s benne a gyermek a napsugár; coniugium sine prole est quasi dies sine sole. Aztán a szülôket gyermeknevelô tevékenységük a legközvetlenebb életközösség és kölcsönösség erejével és felelôsségével állandóan fölhívja, hogy maguk is éljék, amire nevelnek. A keresztény nevelésnek egyszerű a programja: ut formetur in vobis Christus, Krisztust kiformálni a zsönge lelkekben (Gal 4,19) és ennek tartalma: lelkiség Krisztusban, fegyelem, igénytelenség, odaadás az eszmények iránt. Ha a szülôk erre becsületesen ráeszmélnek, a gyermek áldás lesz számukra abban a mélyebb és igazibb értelemben is, hogy a fakadó keresztény élet az elsô ifjúság bájával és az elsô szeretet erejével tulajdon vérükrôl töretlenül sugárzik vissza rájuk és az élet koptatásaitól fakuló lelkiségüknek visszaadja az elsô fiatalság üdeségét és lelkiismereti finomságát. A házasság fôcélja azonban akkor mutatkozik be igazi jelentôsségében, ha szociális vonatkozásában tekintjük. A házasság a közösség életfája. Egészségén és termékenységén fordul a társadalom megújhodása. Ha mennyiségben és minôségben folyton kiváló nemzedék sarjad a házasságból, biztosítva van a társadalmi testszervezet megújhodásának egészséges folyamata; ,,minden egészséges új gyermekben, ki a világra születik, Isten biztosít, hogy még nem esik kétségbe az emberiség jövôje felôl,'' tartja egy keleti mondás. Meddô avagy silány házas termékenység az emberi életfolyamat sorvadása. Nincs leverôbb és aggasztóbb látvány, mint az egykés területek néptelen községei, és nemcsak elégikus hangulat sugalmazója a megfordított címer; az temetés: egy nemzedék temetése. Nagy dolog és szívbe markol az egyes ember sírbahervadása; de hasonlíthatatlanul nyomasztóbb egy nemzedéksor elöregedése, amint ez statisztikailag kimutatható a mai európai kultúrnépeknél. Eltűnôdve kérdhetjük itt a messze tekintô Petôfivel: Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Nevelési problémákkal és törekvésekkel kapcsolatban szokás-mondás: Akié az ifjúság, azé a jövô. Pedagógiai tekintetben ez nem egészen fejezi ki az igazságot. De teljes mértékben igaz szociális tekintetben. Az emberiség élni-akarása, egészséges életösztöne szociális fokon a gyermek-akarásban jut kifejezésre, s hanyatló koroknak a történet tanúsága szerint mindig az volt a jellemzéke, hogy irtóztak a gyermekáldástól. Ez jellemzi a mi korunkat is. A házasság kérdésében minden javaslata ebben csattan ki: birth-control, a születések szabályozása ésszerűeknek gondolt szempontok szerint. Ez az állásfoglalás a reneszánszkor óta elharapózott kereszténytelen individualista és naturalista életfölfogásnak logikus folyománya. Ha minden életformának is élettevékenységnek egyetlen értelme az egyéni aspirációk érvényesülése, ezek pedig a naturalista-monista alapgondolat értelmében a fogható, anyagi, jelenvilági életkörre szorítkoznak, akkor a házas tevékenységnek sem lehet más mértéke, mint az eudémoniás naturalista egyéni jóllét; és akkor természetes, hogy az újkori technikai gondolkodás, mely mindent a hasznosság és racionálás szempontjából néz, a házas vonatkozásoknak, és nevezetesen a házas nemi érintkezésnek is egyetlen irányítója lesz. Ez következetes állásfoglalás, és jogosultsága csak azon fordul: helytállnak-e elvei? S ez a kérdés, mely elvileg csak a bölcselô elmélés terén intézhetô el (lásd A bölcselet elemei), rövid úton megítélhetô házasság-reformáló törekvéseinek gyakorlati eredményeibôl is: gyümölcseikrôl ismeritek meg ôket! Ezeknek a házassági reformtörekvéseknek minden javaslata és érvelése hadüzenet a hagyományos, keresztény fölfogás ellen, amelyet teljes következetességgel megint csak a katolikus Egyház képvisel, amint azt köntörfalazás nélkül elismerik ennek a fölforgató reformiránynak olyan elszánt hívei is, mint Ellen Key. A kérdésben forgó javaslatok három probléma körül helyezkednek el: fogamzás- szabályozás és megakadályozás, születés-szabályozás, magzatelhajtás és -ölés alakjában, és elvi termékenység-szabályozás a fajjavítás, az eugenetika nevében. Mind a három területen két engesztelhetetlen ôsi ellenség vívja csatáit életre-halálra, s nekünk föladatunk megmutatni, hogy az egészség, élet és ennélfogva a jövô harcos képviselôje az ôsi katolikus fölfogás, ha az individualista naturalizmus még annyira a haladás, életszerűség és célszerűség igéit hordja is ajkán. 1. A fogamzás-szabályozás. -- 1798-ban Th. R. Malthus anglikán pap Essay on the Principles of Population című művében fölállította híres népesedési törvényét: Az emberiség geometriai arányban szaporodik, ellenben az élelem csak számtani haladványban fokozható; ezért az emberiség menthetetlenül éhség-válságoknak néz elébe. Művének második kiadásában veti föl elôször mint ennek az éhségválságnak orvosságát a születések szabályozását, birth-control, de csakis késôi házasodás és a házas nemi érintkezéstôl való önkéntes lemondás alakjában. Ennyiben jogtalanul hivatkozik reá egy újabb irány (az ún. új-malthuzianizmus), mely a fogamzás-akadályozásnak régebbi dekadens korokban is szokásos, de mindig bűnösnek érzett és bélyegzett módját (a szándékosan megszakított érintkezést: coitus interruptus) erkölcsileg föl akarja szabadítani, és ezenfelül a modern technika és orvosi gyakorlat támogatásával ijesztô arányú agilitással a fogamzás akadályozásának olyan módjait javasolja és terjeszti, melyek lehetôvé teszik a nemi érintkezéssel járó kéjérzéseket, ellenben a Teremtôtôl hozzája kapcsolt felelôsségek és terhek alól kibújnak. Ez a gyakorlat vezetett aztán a születéseknek oly aggasztó mérvű csökkenésére elôször a vezetô társadalmi rétegekben, aztán az alsóbb népnél is és a fehér fajnál általában, hogy az individualistákkal egyébként közös világnézeti alapon álló nacionalisták és fajimperialisták kétségbeesetten meghúzták a fehér fajnak és világuralmának halálharangját. De ezzel a viharozással a folyamatot magát a legcsekélyebb mértékben sem tartóztatják föl. Sôt megértük, hogy 1930 júniusában a világ összes anglikán püspökeinek Lambeth- konferenciája az általános keresztény elvek hangoztatása dacára kimondotta: ,,Ahol fönnforog a gyermekkorlátozásnak vagy gyermekkizárásnak világosan érzett erkölcsi kötelessége, és ahol elégséges erkölcsi ok a teljes tartózkodás ellen szól, ott a konferencia megengedhetônek tartja más módszerek alkalmazását is, föltéve, hogy ez a keresztény elvek világánál történik''. Ez a protestantizmus gyökeres felemásságának csattanós történeti dokumentuma: keresztény elveket hangoztat, és megteszi a végzetes engedményt a kereszténységgel átlós ellentétben álló naturalizmusnak és utilitarizmusnak. Viszont a katolikus Egyház éppen ezen a ponton mutatja meg, hogy állásfoglalásait nem kordivatok és ízlések, nem nehézségek és megalkuvások inspirálják, hanem örök elvek és érdekek képviselôjének és ôrének tudja magát, és ezzel az elmozdíthatatlan elvi magatartással tesz az emberiségnek, az egészségnek, az életnek és igazi haladásnak döntô szolgálatot. Már 1869-ben a vatikáni zsinat atyái elé került egy emlékirat, mely a gyóntatók számára engedelmet kér, hogy adott esetben az onanizmust (ez a szándékosan megszakított házas érintkezésnek másik neve) ne halálos bűnnek kezeljék. A vatikáni zsinat kénytelen volt idô elôtt félbeszakítani működését és így a fölvetett kérdésben nem foglalhatott állást. De az Egyháznak elméleti és gyakorlati állásfoglalása kezdettôl fogva tétovázás nélkül az volt, amit aztán a Casti connubii szokatlan ünnepélyes formában, tehát dogma jellegével kimondott (lásd 14. lap). Az Egyház a házas nemi érintkezésben föltétlenül, mint az isteni és természeti törvénnyel ellenkezôt, tehát mint tartalmánál fogva halálos bűnt elítél minden olyan szándékos tettet, mely egyenest a fogamzás megakadályozására irányul, akár operatív avagy beoltó orvosi beavatkozás az, mely hosszabb idôre vagy egyszersmindenkorra lehetetlenné teszi bármelyik házasfél számára a fogamzást (házasoknak, különösen nôknek mesterséges sterilizálása), akár magának az érintkezésnek tényében ún. preventív eszközökkel és módokkal él, melyek a fogamzás lehetôségét közvetlenül kizárják. A katolikus tanítás itt nem más, mint következetes és hű alkalmazása annak a teremtôi gondolatnak, melyet Isten beleírt a nemi természetbe és melyet tételes parancs alakjában külön is kifejezett. Isten beleírta a XI. Pius pápa által oly ünnepélyesen kihirdetett, parancsot magába a természetbe. Hiszen köztudomású, hogy mi a nemi differenciáltságnak biológiai jelentôsége: Külön a férfiúi és külön a nôi szervezetben képzôdik a két differenciált csírasejt (mag- és petesejt), melyeknek az a természetszerű rendeltetése, hogy egyesülésük által új emberi egyéni létnek adják meg az anatómiai és biológiai alapját. Minden szándékos nemi tevékenységnek csak úgy van tehát jogosultsága, ha azonosítja magát a természetnek ez útmutatásával. Etikailag ugyanis csak az helyes, ami összhangban van a dolognak természetével. Következésképp minden szándékos tevékenység, mely természeti jellegénél fogva arra alkalmas, hogy egy-egy ilyen nemi sejtet elválasszon (ilyen a szándékos érzéki gondolat és gerjedelem is), csak akkor lehet erkölcsileg megengedett, ha a két különnemű sejt egyesülését szolgálja, illetôleg nem akadályozza meg szándékosan. A természet ellen van és ezért súlyosan bűnös minden szándékos nemi gondolat, érzés és tett, amely tartalmánál fogva arra irányul, hogy a szervezettôl elválassza a csírasejtet, de magában kizárja a két csírasejtnek egyesülését. Ezért a természet ellen van és ennélfogva súlyosan vétkes és soha, semmi körülmények között megengedetté nem válik minden fogamzásakadályozó tett, melyet az új malthuzianizmus ajánl. Hasonlóképpen el van ítélve minden szándékos nemi gondolat és tett, mely természeténél fogva nemi sejt elválasztására irányul és természetszerűen abban végzôdik, de a két csírasejt egyesülését kizárja (önfertôzés, szándékos buja gondolatok, érzések, érintések). A házasságkívüli természetszerű érintkezés pedig, jóllehet a nemiség Isten rendelte biológiai föladatának nem jár ellenére, mégis súlyosan bűnös és természetellenes, mert egyrészt a nemi egyesüléssel járó intimséget és felelôsséget csakis személyes én- te-közösségben lehet az ember erkölcsi méltóságának sérelme nélkül megvalósítani, másrészt pedig a nemi egyesülés természetszerű eredménye, a gyermek és annak nevelése a nemi közösség állandóságát követeli meg. (Lásd 7. ért.) Amit Isten ilymódon félreérthetetlenül írt bele a természetbe, amikor férfiúvá és nôvé teremtette az embert, azt rendkívül finom és erôteljes vonásokkal belevéste az emberi lélekbe is. A nemi differenciáltság nem hiába hogy belesugárzik az összes emberi életmegnyilvánulásokba: a nemi biológia törvényei magasabb vetületben megismétlôdnek a házasság értelmét adó erósznak alkatában is, és ott is föllebezhetetlenül követelik megtartásukat. Mihelyt a nemi érintkezés eltér a természetnek útjától és a racionálás, a technika inspirációira hallgat, megszűnik az érintkezés annak lenni, amivé a házasság mélységes szent értelme avatta: nem lesz többé a közvetlen kölcsönös átadásnak, az erósz követelte egyesülésnek természetszerű, mély és intim szimbóluma, mely intenzitásával, melegségével és teljességével a hitvesi szeretetnek pecsétje, virága, éltetô gyökere és áldása, mely folyton táplálja azt az ifjító, alkotó erô- és önérzetnövelést, mely minden szeretetsugallta, fönntartásnélküli önátadásban és elfogadásban benne van. Mihelyt itt közbelép a technika és racionálás, a természetszerű fakadás helyébe lép az utilitarizmus, az erósz természetszerű gyermekének, a heroizmusnak helyébe a sunyi számítás, és ennek nyomán jön az önzés, a raffináltság, aztán az unottság és végül a többé-kevésbé racionált baromiság. Ez az értékek hierarchiájának fölforgatása: ami eszköz, céllá lesz, ami szimbólum-jellegében érték, lényegbe torzul. S ebben a fejetetejére állított világban az önzôvé és élveteggé vált lélek a legérzékenyebb virágnak letörli hímporát, a szeretet méltóságának lerántja legszebb koronáját: a házastárs megszűnik az én-te- szeretetközösség egyenlôrangú fele lenni, s e helyett merô kéjeszközzé süllyed; a kölcsönös tisztelet, minden szeretet alapgyökere elsorvad, és vele visszahozhatatlanul vész a hitvesi szeretet lelke, az együvéhangoltság. A mai ún. szerencsétlen házasságok szerencsétlenségének okát 95%-ban itt, az újmalthuziánus fogamzás- akadályozó praktikákban kell keresni. Hogy ezek a praktikák közvetlenül meghiúsítják Istennek tételes rendelkezését is, tehát vakmerôn ujjat húznak a Teremtôvel és örök Bíróval, a mondottak után alig szorul részletezésre. A házasság hajnalán elharsant az isteni parancs: Legyetek termékenyek és sokasodjatok. A fogamzás-akadályozó propaganda eredménye, hogy a valaha virágzó keresztény kultúrát hordozó népek fogynak és a halál útján járnak. Szociológusok megállapítják, hogy ahol a születési index (ezer emberre esô születési szám) 17-re száll, ott menthetetlenül a halál jár; s ehhez veszedelmesen közel kerültek a valaha legértékesebb kultúrnépek: franciák, angolok, amerikaiak, sôt a németek és mi is! Német eugenetológusok megállapítják, hogy a német nép számbeli fönnmaradása, tehát nemzeti léte egyáltalán csak akkor van biztosítva, ha minden család legalább három gyermeket legalább ötéves korig fölnevel. Így kel harcra Teremtôjével a modern individualista és utilitarista házassági reform. Mikor aztán fegyvertársává szegôdteti azt a tudományt, melynek a tudományok Urát kellene szolgálni, az egész mozgalmat új titánok harcává avatja, melybe úgyszólván az összes teremtmények bele vannak vonva. Lehetetlen meg nem érezni, hogy kimenetele csak világomlás lehet. Végül nem hagyható szó nélkül az a nagy igazság, hogy a családban a természetes gyermekszámot megköveteli a gyermekeknek java. Akiket a szülôi akarat létbe helyezett, azoknak joguk van létük ama föltételeihez, melyeknek elôteremtése a szülôknek a hatalmában áll. Már most bizonyos, hogy a fogamzás-akadályozó praktika biológiai és pszichikai okokból az utódok elfajulására vezet. Az egyke és kettôke már ezen a címen is terhelten kezdi élete útját. De sokkal nagyobb veszteség neki az az erkölcsi elfajulás, mely a szülôi kényeztetésbôl jön. Szülôi rövidlátás, önzés és majomszeretet az egykébôl és kettôkébôl bálványképet farag, fôdolgának tekinti óvni azt minden komoly életküzdelemtôl, és így szívós, lemondó munkára képtelen, heroizmusra meg éppenséggel nem kapható szomorú penészvirágokat tenyészt. De talán még nagyobb veszteség az ilyen gyermek számára a testvértelenség átka. A gyermek is úgy van, mint a nemes fenyô: csak hasonlók társaságában tud egészségesen fejlôdni. Hogy a társaság kinevelje az egyént az önzésbôl és belenevelje a közösségi gondolatba, ahhoz legalább hárman kellenek: tres faciunt collegium. Mély igazság van a régi népmondásban: Ein Kind, kein Kind; zwei Kinder, halb Kind; drei Kinder ein Kind! Amikor a katolikus álláspont így belegyökerezett az emberi természetbe, a házas közösség lényegébe és Istennek világosan és ismételten kifejezett teremtô akaratába, eleve várható, hogy a naturalista és individualista utilitarizmus érveinek és szempontjainak látszólagos jogosultságuk dacára nem lehet igazi bizonyító erejük. Mindegyikben valami veszedelmes szofizma lappang, mely megejti a felületes elmét és az önzô akaratot, de nem tévesztheti meg azt, aki becsülettel járja az evangéliumi igazság iskoláját. A legjobb esetben mégis jók arra, hogy fölhívják a figyelmet komoly nehézségekre és föladatokra, melyeket nem vehetnek tudatlanra azok, kiknek hivatása krisztusi elvek szerint alakítani az egyéni és közösségi életet. A naturalizmus fôérvei a következôk: 1. A gazdasági helyzet az utolsó két nemzedék alatt veszedelmesen ahhoz az állapothoz közelít, melyet Malthus megjósolt. A megélhetés egyre nehezebbé válik és lelkiismeretes szülôknek kötelessége nem nyomorra nemzeni gyermekeket; legföljebb annyi gyermeknek szabad életet adniok, ahánynak állapotszerű megélhetését eleve biztosítani tudják. Hogy éppen ma, az általános elszegényedés és elmunkátlanodás történeti fázisában a népes családokra óriási gondok és terhek nehezednek, olyan súlyos, sôt tragikus igazság, melyet nem lehet egykönnyen nagyítani, és melyet ma semmi esetre sem lehet boldogabb koroknak receptje szerint elintézni: Gibt Gott's Häschen, gibt er auch's Gräschen. Itt gyökeres és áldozatos gazdasági és szociális reformokra van szükség, XIII. Leó Aeterni Patris és XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű enciklikája szellemében, melyeknek meg kell teremteniök azt a szociális és gazdasági miliôt, hol a házassági (és más) keresztény erkölcsi követelések teljesíthetetlenségének még a látszata is gyökeresen meg van szüntetve. Amikor azonban a katolikus álláspont ezt a szociális, illetve gazdasági nehézséget teljes jelentôsségében méltatja és a maga részérôl mindent megtesz a bajnak nem palliativ, hanem gyökeres orvoslására, nem hallgathatja el, hogy ez a kifogás a szociális látszat dacára nem szociális részvétbôl fakad, hanem sokkal kevésbé tiszteletreméltó forrásból, ti. abból az önzô és élveteg lelkületbôl, mely egyre magasabbra csigázza az anyagi életszínvonalat, és abból semmi elv és eszmény kedvéért nem akar engedni sem a maga, sem esetleges gyermekei számára. A statisztika ti. azt a megdöbbentô tételt igazolja, hogy a gyermekkorlátozás nem a szegénységgel, hanem a gazdagsággal van egyenes arányban. A háború elôtt ezer családtagra esett gyermek: Párizsban Berlinben Londonban Bécsben Szegény családban 108 127 147 100 Gazdag családban 34 47 63 71 Hogy ezt a gyermekkorlátozást a gazdagoknál nem valami mély erkölcsi felelôsség sugallta és nem a házas érintkezéstôl való tartózkodás volt annak útja, fölösleges bizonyítani. Tehát nem közvetlenül a szegénység és nyomor irányítja a gyermekkorlátozást, hanem az élet értékhierarchiájának végzetes fejetetejére való állítása. Régebben a család magátólértôdônek találta a gyermekáldást és a családi háztartást úgy osztotta be: Ennyi kell a meglevô és várható gyermekekre; ami marad -- ha marad -- azt költhetem majd másra. Ma pedig így kalkulálnak: Ennyi kell az elôkelô lakásra, fényes étkezésre, megfelelô szórakozásra és társadalmi reprezentációra; ami aztán marad -- egy immanens logika természetesen arra dolgozik, hogy egyre kevesebb maradjon --, azon nevelhetünk majd gyermeket. S a gyermek jövôjére nézve is rég letértek arról az egészséges, tisztult fölfogásról, mely a gyermek számára legdrágább örökségnek tekinti a testi-lelki egészséget és legnagyobb áldásnak, ha igénytelenségben és szívós munkában ô maga szerzi meg majd létének eszközeit. Még a valaha egészségesebb érzékű alsóbb rétegekben is ez a fölfogás ver lassan gyökeret: Nem akarom, hogy gyermekem majd annyit veszôdjön az életben, mint én; legyen belôle úr! Mintha nem az volna a nagyobb jó az emberre, az a küzdés, mely sorompóba szólítja legjobb erôit és megbecsülteti vele azt, amiért maga becsülettel megdolgozott. Azt sem szabad itt figyelmen kívül hagyni, amit éppen ma az élet oly sok szomorú tanúsággal igazol: Ein Laster kostet mehr als zwei Kinder. A döntô azonban az a nagy igazság, hogy a gazdasági szempont nem lehet az erkölcs normája. A legnagyobb szegénység, sôt ínség sem lehet jogcím bűnre. A fogamzás akadályozása súlyos bűn Isten ellen, a természet ellen, a házasság, a gyermek, a társadalom ellen; azt a gazdasági nyomor nem teheti nem-bűnné; különben ugyanezzel a logikával menthetôk, sôt ajánlhatók volnának a betörések, lopások, sikkasztások stb. A tisztesség mint életeszmény, nem is mondom, hogy a keresztény tisztesség, mindig handicap-et jelent az élet kegyetlen versenyében; az erkölcsi elvek lelkiismeretes megtartása mindig bizonyos hátrányt jelent a gazdasági versenyben azokkal szemben, kiket nem feszélyez erkölcs és tisztesség. S mindamellett, aki egyszer eljegyezte magát az erkölcsi eszménynek, nem jut kísértésbe ,,gazdasági'' haszonért árulója lenni az eszménynek. 2. A modernek azt mondják: Sokszor súlyos egészségi okok követelik a fogamzás megakadályozását; legtöbbször az anya egészsége, sôt élete; olykor azonban a gyermek várható elfajulása emel óvást az ellen, hogy hülyék, degeneráltak, lelki betegek s általában terheltek szülessenek és rontsák a társadalom egészségét és életrevalóságát. Ez az utóbbi szempont eugenetikai fajjavító meggondolás és a maga helyén kerül méltatásra. Hogy az anyát általában elôveszi a terhesség és különösen a szülés, tudott dolog. De ez magában nem lehet ok és jog az anyaság ellen. Hiszen a legtöbb élethivatásnak lelkiismeretes teljesítése általában idegeket, vért és életet követel, s mindamellett senkinek sem jut eszébe azzal igazolni a hanyag orvost, a zászlója hagyó katonát, kényelmes tanárt és hivatalnokot, hogy neki egészségét kell óvnia. És ha idônként éppen a katonának, orvosnak, papnak, hajóskapitánynak stb. hivatása megkívánja élete kockáztatását, az eszmény- és elv-tisztelô lelkiismeretesség minden idôben és helyzetben -- nem is mondom hogy a keresztény világban -- természetesnek találta ezt az áldozatot. Nem szabad tehát ezt az erkölcsi nagyságot elzárni az anyaságtól sem, mely magának az élet titkos fakadásának eszköze. Mikor ennek a fakadó életnek -- még a szellemi vonalon is -- titkos törvénye, hogy míg életet ád, a maga életét kockáztatja és koptatja! ,,Ha csak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.'' (Jn 12,24.25) Ha pedig a biztos terhesség biztos halál -- aránylag ritka eset -- akkor is áll a kérlelhetetlen elv: nem szabad rosszat, bűnt csinálni csak azért, hogy jó következzék; nem szabad a Teremtô gyalázatára meghamisítani és meghiúsítani az életfakasztó tevékenységet csak azért, hogy mentsük annak életét, akinek hivatása életet támasztani. Isten törvénye itt nem tűr más megoldást, mint vagy tartózkodni, vagy pedig vállalni a kockázatot. Jobb sántán vagy bénán bemenni mennyek országába, mint ép tagokkal gyehennára jutni (Mt 5,29.30). 3. A modern utilitarizmus erre azt mondja, hogy az Egyház álláspontja szívtelen; nem veszi számba azt a rengeteg kínt, amit a sokgyermekűség jelent, nem hallja meg azt a velôtrázó sikoltást; mely a szülô anya halálra ijedt lelkébôl szakad föl; merev elvhangoztatásával a bűn és kétségbeesés útjára taszítja a magukon másképp segíteni nem tudó embereket, és mint annyi más alkalommal, újra maradinak bizonyul, szembehelyezkedik a józan haladással, mely a természettudomány és technika gyôzelmével a szellem uralmát, a természetnek ésszerű szabályozását hirdeti az egész vonalon, a házaséletben is. Ezt az utóbbi rendkívül tetszetôs gondolatot kell mindenekelôtt kellô világításba tennünk. A technika csakugyan arra való, hogy uralomra segítse a szellemet, vagyis az igazság és erkölcs szempontjait a magában közömbös, sôt brutális természettel szemben. Tehát a technikának erkölcsi jogosultsága és értelme abban van, hogy nyomán jár Isten parancsának: Hajtsátok uralmatok alá a földet. Ezt azonban megelôzi a másik, alapvetôbb teremtôi parancs: Legyetek termékenyek és sokasodjatok. A technika tehát nem vállalkozhatik arra, hogy gáncsot vessen a Teremtô életfakasztó akaratának. Az a technika, mely a fogamzás-akadályozás szolgálatába szegôdik, nem a természetet hajlítja a szellem és erkölcs uralma alá, hanem minden leleményességét és tudományát arra használja, hogy a szellemet a merô természetnek, az élvetegségnek, felelôtlenségnek és naturalista hasznosságnak tegye rabjává. Egy sorban van tehát a betörô technikával; az emberi szellemnek nem diadala, hanem szégyene és gyilkosa. Hogy pedig az Egyház szívtelen, mikor a házastársaktól alku nélkül megköveteli a házas erkölcsöt, azt megint csak a határtalanul önzô naturalizmus mondhatja, mely végre is odajut, hogy minden elvszerűséget szívtelenségnek bélyegez. Hisz minden jellemesség, az elveknek minden lelkiismeretes következetes szolgálata egyéni áldozatokat követel. S mindamellett a mélyebb lélekismeret minden korban azt tanúsítja, hogy az elvi téren az engedékenység látszólag irgalom, legmélyén azonban kegyetlenség: az embert odadobja alsóbb szenvedélyeinek és szeszélyeinek, és ezzel ezt az alsó természetet védtelenül kiszolgáltatja a kielégíthetetlen ösztönvilág közös sorsának, a züllésnek és pusztulásnak. Az emberben ugyanis olthatatlanul él az elvek és eszmények igénye, s ez a mélyebb, mert értékesebb felének természetszerű életigénye. Elfojtása, eltorzítása is hamis vágányraállítása elôbb-utóbb az egyéni életnek, a házas közösségnek és a rajta épülô népközösségnek bomlására visz, s mérhetetlenül nagyobb arányú katasztrófákat idéz föl, mint a házas erkölcsnek megtartása; hisz ez csak néhány, nagyon is ritka esetben visz bele a tragikumba, mely végre is elválaszthatatlan ez emberi élettôl. A katolikum tisztában van vele, hogy házassági eszménye éppúgy mint szociális programja keresztény elvek szerint berendezett gazdasági és társadalmi világot követel. A Casti connubii is prófétai energiával sürgeti ezt a szociális megújhodást. De azonközben sem válik hűtlenné mesterének és fejének, Jézus Krisztusnak lelkületéhez, aki az elvek hajthatatlan képviselete mellett is az egyénnel szemben és a konkrét helyzetben tudott határtalanul irgalmas lenni. Rigorista irányok szerették volna az evangéliumból kibökni Jn 8,1-8-at (a házasságtörô asszony esetét); az Egyház ezt nem engedte, örök bizonyságul, hogy az elvek tekintetében való hajthatatlansága nem csorbítja az egyes bűnössel szemben való krisztusi irgalmasságát, mely távol minden farizeus és szadduceus keményszívűségtôl számbaveszi a mentôkörülményeket, de nem hágy félreértést arra nézve, hogy az isteni irgalom és a bűnbocsánat reménye nem lehet soha és senki számára sem jogcím és bíztatás újabb vétkezésre. Ez a hamis bizalom ugyanis a Szentlélek elleni bűnök területére sodorja a vakmerô bizakodót, és ott áll az Üdvözítô kemény szava: Minden bűnre van bocsánat, a Szentlélek elleni bűnre azonban nincs. (Lásd: Dogm. II. 408. lap.) Egyébként az Egyháznak a házas érintkezés tekintetében való álláspontja, mint láttuk, csak a házasság igazi értelmének az erkölcs nyelvére való lefordítása. Isten teremtô gondolatának hiteles értelmezése. Távol áll tôle az a manicheista, mechanikus ízű egyoldalúság, mely a házas érintkezést csak akkor tartja erkölcsileg megengedhetônek, ha közvetlenül új emberéletnek fakasztása. A katolikus álláspont ez: emberi szándékossággal nem szabad meghiúsítani ennek a lehetôségnek bekövetkezését, de ,,nem cselekszenek a természet ellen, kik természetes módon élnek házassági jogukkal, jóllehet tettükbôl természetes körülmények miatt, akár bizonyos idôk miatt, akár bizonyos rátermettségi hiányok miatt nem keletkezhetik új élet''. (Acta Ap. Sedis i. h. 582. lap.) Tehát a katolikus erkölcsi magatartásnak magától értôdô föltételei mellett (nevezetesen megfelelô súlyos erkölcsi ok miatt) nem vétenek a házastársak, ha a házas érintkezésre olyan idôt választanak, melyben a fogamzásra kevés a valószínűség -- fogamzási lehetôség egészséges házastársaknál a termékeny életkorban mindig forog fönn, s ezt a házastársaknak természetesen vállalniok is kell. A fogamzás szabályozásának ez az egyedüli módja, melyet a katolikus házassági erkölcs megenged, mert ez az egyetlen, melyet a természet ír elô és nem emberi racionálás, s ezért az egyetlen, mely az életnek áll szolgálatában és nem a halálnak. (Ogino-Knaus). 4. Szokás a katolikus álláspont ellen így is érvelni: A fogamzásakadályozásra az Egyház nem enged más biztos módot (az elôbb érintett mód ugyanis ád némi valószínűséget, aligha biztonságot), mint a teljes tartózkodást. Ez pedig egymást szeretô, folyton egymás közelében élô házastársaktól olyan önuralmat, áldozatot és önmegtagadást követel, melyet csak a lelki élet hôsies fokán álló ember tud megvalósítani. Már pedig a hôsiességet lehet tanácsolni, arra lehet buzdítani; ha megvan, meg lehet koronázni, de nem lehet egyetemesen kötelezôvé tenni. Az mindig kivételes lelkek kivételes tökéletessége lesz. Ebbe az okoskodásba azonban súlyos hiba csúszott be: Az Egyház a házas nemi tartózkodást nem teszi egyetemesen kötelezôvé, annyira nem, hogy az ún. József-házasságot, férjnek és feleségnek testvérekként való együttélését általában nem javasolja és nem mozdítja elô. Amit egyetemesen kötelezôvé tesz, az Isten teremtô gondolatának föltétlen tisztelete és érvényesítése, illetôleg meggyalázásának megakadályozása. Csak föltételesen kíván önmegtartóztatást: ahol helytálló erkölcsi okokból indokolt a gyermekkorlátozás, ott ennek a célnak csak egy erkölcsileg megengedett eszköze van: a megtartóztatás. A katolikum teljesen tisztában van vele, hogy ez nehéz és ezért ritka dolog, ha hosszabb életszakra terjeszkedik. De az átmeneti nemi tartózkodást a házaséletbôl nem lehet kikapcsolni akkor sem, ha a gyermekkorlátozásnak szándéka nem szerepel. Megkívánja azt sokszor a hitvestárs iránti gyöngédség, különösen a sokgyermekű anyának idônkénti kímélése (általában három-négy évi idôköznek kellene lenni két szülés között), és a teljes önfegyelmet megköveteli a házas nemi vonatkozásoknak lélekkel, igazi szeretettel való átitatása. Ezeket a legintimebb vonatkozásokat is a felsôbb szeretet sugallataival, felelôsséggel és szellemmel kell átjárni; különben árulói és lassú, de biztos sírásói lesznek a hitvesi szeretetnek és életközösségnek. Nem lehet tagadni, hogy olykor súlyos helyzetek támadnak, hol föloldhatatlan kérlelhetetlenséggel összeütköznek a házas közösséget végre is alátámasztó és a házas szeretetet tápláló házas érintkezés érdekei és az egyik félnek egészségi érdekei, amikor nincs megoldás másban, mint a heroikus áldozatban a másik fél részérôl. Akire ezt ráméri a Gondviselés, fogadja keresztjét abban a mélységes meggyôzôdésben, hogy lehetetlen az embernek úgy intézni élete útját, hogy megkerülje a keresztet. Valami formában megtalál az mindnyájunkat, és -- ezt a mélyebb életismeret nevében kell hangoztatni: a jobb megoldás még az eudémonia álláspontján is a hôsi áldozat, melyre végre is az Egyháznak egész szelleme ránevel, és melyre közvetlen bíztatás a celibátus és önkéntes szüzesség: Ha ezek bírják, teneked sem lesz lehetetlen. A hôsi áldozatosság a testet megfeszíti ugyan, de a lelket magasabb életre magasztalja föl. A modern házasságújítók újmalthuziánus javaslatai pedig látszólag mentik a testet, de megölik a lelket, a hitvesi szeretetet; és ezzel végelemzésben magát a nemi közösséget is és a testet is gyehennára adják. A nemi zabolátlanság mondhatatlan bajoknak állandó özönét zúdítja éppen a mi társadalmunkra, és ezek a bajok nem lesznek kevésbé végzetesek, ha onnan indul ki árjuk, ahonnan orvosságuknak kellene jönni: a családból. 2. A magzatölés. -- Ez a gyakorlat, akár elhajtás (mesterséges abortus), akár egyenes magzatölés alakjában, a gyermeknemzés racionalista önzô szabályozásának természetszerű következménye, a fogamzás-akadályozás és szabályozás logikus folytatása. Nagyjából ugyanazokat az okokat is szokás mellette fölvonultatni; ezért rövidebbre foghatjuk tárgyalását. De a katolikus erkölcsnek más szempontjai is érvényesülnek, nevezetesen az emberélettel szemben való kötelességek. Ez mégis megokolttá teszi a katolikus álláspontnak szabatos megfogalmazását és megokolását. A katolikus álláspont itt is a következetes elvhűség: az emberéletnek tisztelete, a teremtô és életadó Isten szándékainak föltétlen respektálása, a ,,Ne ölj'' parancsának következetes megtartása, aminek a katolikus erkölcstan ezt a fogalmazást adja: Súlyosan bűnös, még pedig gyilkosság jellegű minden olyan tett, melynek egyenes célzata és természetszerű következménye ártatlan emberélet kioltása. Már pedig az anya szíve alatt fejlôdô magzat már ember, halhatatlan lélekkel és egyéni élethivatással. A skolasztikusoknak Aristotelesre támaszkodó az a hiedelme, hogy a fiúmagzat kb. 40 nappal a fogantatása után, a leány 80 napra kapja az emberi lelkét, a mai tudományok színe elôtt tarthatatlan nézet. A katolikus fölfogás tehát elutasítja a római jognak ezt a materialista tételét: Foetus est pars viscerum matris, mintha ti. a magzat csak az anya szervezetének egy része volna; épp ezért mint gyilkosságot elítél minden olyan, akár orvosi címen is végrehajtott beavatkozást mely mivoltánál fogva egyenest arra szolgál, hogy a magzatot megölje, akár idôelôtti mesterséges szülés (abortus) formájában, akár az anyaméhben történô magzatölés (fejlékelés, szétmetélés) alakjában. Minthogy itt isteni alaptörvényrôl van szó és a természetnek alapkövetelményérôl, ti. az ártatlan embernek tulajdon életéhez való jogáról, a katolikus álláspont nem enged semmiféle kivételt és nem ismer el semmi okot, amely ettôl az isteni és természeti alaptörvénytôl fölmentene. Ami magában, természeténél fogva rossz, azt még oly dicséretes cél sem teheti jóvá. S a modern individualizmus és utilitarizmus magzatölést ajánló szempontjai és céljai hozzá még általában éppenséggel nem is dicséretesek. Az egyik ajánló szempont ugyanis a szociális meggondolás: Ha másképp nem lehet, ily módon is meg kell akadályozni, hogy a társadalom vagy a család nemkívánatos elemekkel gyarapodjék; akár a születendô gyermek elfajultságától vagy terheltségétôl kell tartani, akár betolakodónak érzik az új jövevényt az anya vagy a családtagok. Nyilvánvaló, hogy ezzel a megokolással meg lehetne ölni a már megszületett és akármilyen korú ,,nem kívánatos'' elemeket is. Könnyű elgondolni, hová vinné a társadalmat ez az orgyilkos elv. Egyébként az érvelés eugenetikai meggondoláson épül, és ezért a maga helyén részesül érdemleges méltatásban. Jelentôsebb és komolyabb az orvosi szempont. A komolyabb orvosi etika még ma is, a hivatási etika egyetemes hanyatlása korában, ráeszmél, hogy az orvosnak nem hivatása gazdasági vagy szociális bajokkal szemben kétes munkatársnak lenni, hanem életet és egészséget kell mentenie. Azonban ma majdnem általános az az orvosi meggyôzôdés, és ahhoz igazodik 99%-ban az orvosi gyakorlat, hogy orvosi indikációra a terhességet meg szabad, sôt meg kell szakítani, többnyire mesterséges abortus útján. Ez az indikáció: súlyos szívbaj, tüdôvész, vesebaj, hányás (a szülés anatómiai nehézségeit a mai orvosi technika más módon képes és köteles megoldani, mint a magzat koponyalékelésével); szóval az orvosi gyakorlat indokoltnak, sôt szükségesnek tartja a mesterséges abortust minden esetben, mikor a terhesség komolyan veszélyezteti az anyának nemcsak egészségét, hanem életét. Ily esetben régebben még katolikus moralisták is megengedhetônek tartották a magzat megölését, ha az anya élete másképp meg nem menthetô. Hasonlóképp gondolkodik még ma is sok komolyan veendô erkölcsbölcselô. Érveik közül kettô jön komolyabban számba. Az egyik: a magzat támadja az anya életét. Már pedig a jogtalan támadóval szemben meg van engedve a jogos védekezés, még akkor is, ha ez a védekezés a támadónak halálával jár. -- Felelet: A magzat eltekintve attól hogy szunnyadó állapota miatt bajosan minôsíthetô támadónak, sohasem lehet jogtalan támadó; hisz természet adta joga anyjától születés formájában megkapni a földi lét elsô föltételét, és viszont az anyának természeti kötelessége ezt neki megadni. Azt sem lehet itt mondani, ami másik érvként szokott szerepelni ebben a kérdésben: Végsô szorultságában az ember a maga életének megmentésére tehet olyant, aminek (nem szándékolt) következménye egy emberélet veszélyeztetése. Így -- ez az iskolás példa -- a lovas katona, kit üldöz ellensége, menekülhet szűk utcán, hol kis gyerek játszik, akkor is, ha ezzel a kis gyereket eltiporná. A mi esetünkben ugyanis nem egy üldözöttnek (az anyának) szorultságáról van szó, hanem hivatás teljesítésérôl, illetve két emberéletnek, anya és magzat életének megmentésérôl, hol mindkettônek egyenlôképpen van joga az élethez, az anyának nem inkább, mint magzatának. Ami pedig az orvosi indikációt illeti, az általános gyakorlattal szemben ma már akadnak, kik éppen a mélyebb orvosi erkölcs nevében óvást emelnek az ellen hogy az orvos megszavazza az anya életének veszélyeztetettségét és orvosi tekintélyével födözze azt a magzatelhajtást, mely végre is általában gazdasági és még inkább önzô okokból történik. Jellemzô és fölszabadító Lemme-nek, a heidelbergi egyetemi nôorvosnak vallomása: Húsz éve vezeti a nôi klinikát; ott évenként átlag 1200 szülés történik, és egyetlen egy esetben sem kellett mesterséges abortust véleményezni és végrehajtani. Hozzáteszi: ,,Az abortus indikálása tekintetében majdnem a katolikus egyház álláspontján vagyok, melynek a maga elvéhez való következetes ragaszkodása miatt protestáns létemre is mindig bámulattal adóztam''. Ama rendkívül ritka esetekre nézve, mikor az orvosi beavatkozás elmaradása esetében biztos mind az anyának, mind a magzatnak halála, Pestalozza, jeles olasz nôorvos közvetlenül a Casti connubii megjelenése után az Osservatore Romano-ban azt vallja, hogy a katolikus elvvel nem kell ellentétbe kerülni annak az orvosnak, aki ilyenkor legalább az anyának megmentésére megtesz mindent, amit neki orvosi lelkiismerete parancsol. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden ilyen orvosi beavatkozás rettenetes pusztítást visz végbe az anya szervezetében, és mindig súlyos kockázat az egészségére nézve, amint azt pl. Fetscher tanár nagy nyomatékkal kiemeli. Nem kell ezek után vérmes optimizmus arra a megállapításra, hogy az orvosi elmélet és gyakorlat határozott léptekkel közeledik a katolikus álláspont felé, melyhez különben eugenetikai meggondolások is terelik ennek a kornak hitetlen fiait. De az elvek és az erkölcsi magatartás nem tehetôk függôvé a doktorkalapoknak végre is változó divatjától. Ami erkölcsileg bűn, azt semmiféle orvosi indikáció nem teheti nem-bűnné. Már pedig ártatlan ember életének szándékos kioltása gyilkosság, és nem szűnik meg az maradni a gyilkosság minden átkával együtt, ha orvosi ürüggyel és orvosi technikával történik. A katolikus lelkület tisztában van azokkal a nehézségekkel, veszélyekkel és kockázatokkal, melyekkel az anyaság jár. Megilletôdéssel áll az elôtt a tény elôtt, hogy a világon kb. minden félpercben történik egy szülés, és kb. minden századik szülésbe még ma is, minden orvosi haladás dacára, belehal a szülô anya. A katolikus lelkület azzal a tisztelettel lép az anyaság elé, mely a mártíromság vérvirágos koszorújának jár; de nem akarja, nem meri ezt a szent koszorút letépni a homlokáról, mert tudja, hogy van valami, ami több, mint az élet és egészség: a hivatási kötelesség: Das Leben ist der Güter höchstes nicht; der Übel grösstes aber ist die Schuld. Ma közkeletű jelszó: fô az egészség. A katolikum a maga mivoltához híven ezt csak úgy írja alá, ha igazán egészség, vagyis az egész embernek épsége. Ha nem lehet az egészet megtartani, ha föl kell áldozni valamit, akkor jelentôsebb a vezérelemnek, a hegemonikon-nak egészsége; ez pedig a lélek és annak örök élete. Aki egyoldalúan a test egészségét akarja, és még hozzá, mint itt, a lélek épségének árán, nem az egészség számára dolgozik, hanem végzetes betegséget terjeszt, beteggé teszi az ember gyökerét és centrumát, és ettôl gyógyíthatatlanná lesz a test is. Igaza van Bumm tanárnak: Az anyának mérhetetlenül nagyobb bajt okoznak meg nem született gyermekei, mint a megszületettek. S aki ráeszmélt egyszer a lélek egészségének döntô szerepére, Isten szavára ismer az igénytelen népmondásban: Besser zehn Kinder auf dem Kissen, als eins auf dem Gewissen. 3. Eugenetika. -- A sokoldalú és élénk szellemű Francis Galton, Darwin unokaöccse 1869-ben Hereditary Genius címen kiadott dolgozataiban elsônek állapította meg, hogy Európa minden nagy kultúrnemzetében az értékesebb vezetô osztály pusztulásnak indult: a vezérségre termett értékesebb elemek kevésbé termékenyek, mint a sekélyesebbek. Már pedig, úgymond, a társadalmi és kultúrai kiválóság tekintetében döntô az öröklés. Szerzett tulajdonságok az egyéné maradnak, az öröklöttek mennek át a következô nemzedékbe. Így ennek a pusztulásnak színe elôtt külön föladat: mennyiségileg és minôségileg hogyan lehet biztosítani az értékesebb elemek uralmát? Ezzel meg volt pendítve az eugenetikának, a nemzés útján történô nemzet- és fajjavításnak problémája, mely a Gobineau-tól nagy következetességgel képviselt fajelmélettel (vannak értékesebb, vezérségre termett és vannak selejtes fajok) szövetkezve a modern öröklési biológia (megalapítója G. J. Mendel, brünni ágostonos szerzetes) segítségével egész rendszerré és kultúriránnyá nôtte ki magát. Vannak eugenetikai törekvések, melyek egyenest -- sit venia verbo -- a méntelepekrôl veszik eszméiket, s a fajviselô egészséges férfiak korlátlan és összevissza való nemzési jogát hirdetik. Ezek feledik, hogy ily módon lehet talán javítani állatokat; embereket, kik csak mélységes felelôs erószban születhetnek teljes emberekké, ezzel a módszerrel csak végzetesen lefokozni lehet. Hisz merôben tenyészeti szempontokat visz bele azokba a vonatkozásokba, melyeket a legmélyebb étosznak kell áthatni, és így biztos útját készíti a teljes nemi eldurvulásnak és ezzel a menthetetlen elfajulásnak. Ehhez a különös fajjavító irányhoz hasonló az a másik, mely a pogány Taygetos-t akarja beleállítani az evangéliumi életre hivatott kultúra kellô közepébe s a sokat emlegetett Hitlerrel azt mondatja, hogy Németországban 800.000 olyan gyermek van, kiket a német nép jövôje érdekében meg kellene ölni. Ez a fajjavítás tehát a trogloditáknak az evolucionistáktól állított, de hála Istennek be nem bizonyítható módjára akarja visszajavítani az emberiséget, hol az erôsebb irgalmatlanul leüti a gyöngébbet; s bizonyos elfajult primitívektôl veszi inspirációit, kik a betegeket és öregeket megölik, hogy útban ne legyenek. Mit is érne az a biológiailag egészséges nemzedék, mely Sobri Jóskákból, útonállókból és haramiákból állna? S micsoda egészséges faj volna az, melyet rendszeresen beleagitáltak a legsúlyosabb emberi betegségbe, az erkölcstelenségbe? Az efféle vtleteket voltaképpen agyon kellene hallgatni, ha annyira jellemzô kórtünetei nem volnának egy kornak, mely elszakadt az élet és egészség legmélyebb forrásától: ,,Engem, az élô Istent elvetettek és ástak maguknak ciszternákat, melyekbôl poshadt vizet isznak''. (Jer 2,13.) Komolyabb figyelmet érdemelnek a tudományos eugenetika törekvései. Ennek képviselôi arra utalnak, hogy gyógyíthatatlan betegek, nemi fertôzöttek, alkoholisták, terhelt gonosztévôk, gyöngeelméjűek, rendszeres munkakerülôk a mai humanitárius gondozás korában oly óriási terheket rónak a dolgozókra, hogy hovatovább nem bírják majd; és csupa beteggondozástól elsorvadnak az egészségesek. Csak 1928-ban Németországban a gyógyíthatatlan betegek gondozása 54 millió munkanapba és megolvasatlan milliókba került. Nagyobb baj, hogy a társadalomnak e heréiben a felelôsség és közösség szelleme rendkívül fogyatékos, a ezért sokkal szaporábbak, mint az egészségesek, kik a degeneráltak fönntartása címén rájuk rótt terhektôl nem gyôznek még népes családot is. Így éppen a legnagyobb kultúrnépek, melyek finomabb humanizmusból legtöbbet fordítanak a gyógyíthatatlanok és degeneráltak gondozására, abban a veszedelemben forognak, hogy néhány nemzedék alatt teljesen elfajulnak: fölveri és elnyomja ôket a selejtesek gazossa. Két amerikai eugenetikus a végére járt egy 1720-ban New-York táján született csavargó utódainak. Két fia egymás után öt degenerált nôvért vett el. 1877-ben, a tanulmány évében a csavargó utódai hét nemzedéken keresztül 1200-ra szaporodtak. Ezekbôl 300 kisgyerek korában halt meg, 310 összesen 3200 évet töltött szegényházakban, a nôknek több mint fele prostitucióra adta magát, 130 nyilvános gonosztévô volt; csak 20 tanult mesterséget, ennek is a fele börtönben. Együtt egy és egynegyed millió dollárba kerültek az államnak. 1915-ben, mikor a tanulmányt folytatták, a kilencedik nemzedékre jutottak, az elôzô nemzedékek züllése tovább folytatódott és az állam gondozási költségei már két és fél millióra szaporodtak. Ez a sok mizéria és költség természetesen mind elkerülhetô lett volna, ha annak idején az ,,ôst'', kinek Juke volt a csúfneve, megakadályozzák az utódnemzésben. Nagy hiba volna részünkrôl elzárkózni ezek elôl a tények elôl, tudatlanra venni a belôlük sarjadt problémákat és azok megoldásába bele nem vinni az evangélium lelkét. Mert már is történtek itt olyan javaslatok, sôt intézkedések, melyeket az evangélium erkölcse nem hagyhat jóvá. Az evangéliumtól emancipálódó eugenetika ugyanis radikális megoldást javasol. Szerinte a mai öröklési tudomány már biztosan megállapította, mely betegségek öröklôdnek, illetve kik azok, kik pszichofizikai konstitúciójuk következtében biztosan elfajult utódokat nemzének, vagyis a társadalom számára haszontalan, here, sôt veszedelmes tagokat adnak. Ezeknek házasodását tehát meg kell akadályozni, állami kényszerrel is; mert és amennyiben ez az egész vonalon nem vihetô keresztül, orvosi indikációra sterilizálni kell azokat a férfiakat és nôket egyaránt, kikrôl a tudomány megállapítja, hogy nem hoznak létre ép utódokat. Érdemes tudomásul venni, hogy a kötelezô sterilizálást több-kevesebb korlátozással törvényhozásilag már bevezették: Észak-Amerika több állama, Kalifornia, Kanada, Svájc több kantona, Dánia; Németországban küszöbön van ilyen törvény. A Casti connubii az eugenetikának mindkét módját határozottan elutasítja. Tehát katolikus ember nem állhat bele ezekbe a mozgalmakba. Ezt nem is teheti sem az ész nevében, sem az evangéliumi erkölcs nevében. A kötelezô sterilizálás megcsonkítás. Már pedig természet adta joga az embernek tagjainak épsége, és mindenkinek kötelessége ennek az épségnek tiszteletbentartása, úgy hogy senki még maga sem rendelkezik tulajdon tagjainak épsége fölött korlátlan kénnyel. Különösen illetéktelen pedig az állam, melynek kötelessége éppen védeni alattvalóinak természeti jogait, nem pedig kénye szerint korlátozni, kivált nem orvosi tudományos indikációra, mely sokszor téves, és amellett nem is illetékes abban a rendkívül bonyolult folyamatban, melyet nemzésnek mondunk. Az Egyház, mikor itt óvást emel, az egyén jogainak kel védelmére egy hatáskörét túllépô kollektivizmussal szemben. Ugyanez a szempont irányítja akkor is, mikor tiltakozik az ellen, hogy az állam az egyénnek házasodási jogát, szintén merôben tudományos indikációra, csorbítsa vagy elvegye, mikor az a természetben és nem tételes rendelkezésben forrásoz. Mindkét esetben tehát az Egyház a mélyebb emberi érdekek és erkölcsi szempontok védôje; védôje az egyesnek az állami prepotenciával szemben, védôje az életnek, a természetnek a technikával, a racionálással szemben. A modern technikai kultúra egy új veszedelmes babonát teremtett: hasznossági meggondolásokkal, racionálással, mechanizálással oldani meg olyan kérdéseket, melyek a mechanizálást nem tűrik meg, hanem csak a legintenzívebb erkölcsi nevelô tevékenységgel terelhetôk a megoldás felé: türelemmel, áldozattal, szeretettel, fegyelemmel, önmegtagadással. S hogy itt az Egyház megint mennyire a helyes nyomon jár, azt éppen nekünk kellene megéreznünk, kik tulajdon bôrünkön tapasztaljuk máris a XIX. századi nagy racionálás eredményeit: addig racionáltuk a gazdasági életet, míg menthetetlenül elszegényedtünk; addig tökéletesítettük és terjesztettük a gépeket, míg tönkretettük az embereket, akiknek kényelmére szántuk a gépeket. Mérhetetlenül végzetesebb baj, ha a racionálás az életfa gyökeréhez nyúl, s akár fogamzásakadályozó technikával, akár magzatöléssel, akár preventív eugenetikus racionálással fölzavarja és mérgezi azokat a forrásokat, melyekbôl csak a legteljesebb felelôsségű felsô erósznak szabad meríteni. Az eugenetika problémáinak tehát más oldalról kell nekikerülni. Itt egyrészt majd a házasságra való elôkészítést kell egészen újból rendezni és rendszeresíteni; aztán pedig a kétségtelenül közveszélyeseket hatásos módon el kell szigetelni. A katolikus erkölcs ugyanis csak a preventív kényszer ellen emel óvást; a büntetés és védekezés jellegű kényszert, sôt a büntetés jellegű épségcsonkítást is megengedhetônek tartotta mindenkor, és elvi kifogást nem emel a büntetés jellegű sterilizálás ellen sem. (Lásd Muckermann-Warschauer: Eugenetische Eheberatung 1931, 31. lap.) Egyelôre azonban az eugenetika fôproblémáját nem az elfajultak túltengô szaporodási lehetôségében kell keresnünk, hanem a tehetôsek, a vezérségre hivatottak életakaratának rohamos megroppanásában, amely egyenest nem akarja vállalni a gyermeknemzéssel járó áldozatokat. Szakértôk hozzávetôleg a születettek 50%-ára becsülik a meg nem születettek számát, s ki gyôzné csak hozzávetôleg is számba foglalni azokat, kiket kéj és gazság csak a lét küszöbéig engedett eljutni?! S ez a sokaság, a meg nem születettek néma serege a történelem nagy napján -- talán már a legközelebbi jövôben -- föltámad majd e nemzedék ellen, mely ôt példátlan kannibalizmussal a lét peremérôl visszataszította a semmibe vagy a földi életlehetôségek küszöbérôl visszalökte más létek és más lehetôségek bizonytalanságába. Föltámad is számonkéri tôle azt az Isten-káromló vakmerôséget, mely ujjat mert húzni az élettel és annak szuverén Királyával. Föltámad és fejére idézi a némaságában is vérfagyasztó ítéletet: Élet ellen használtad a beléd adott szent életerôket, életfejlôdés és életfokozás nevében öltél és elnyomtál életet; de visszaszáll a fejedre minden bűnöd. Máris alája kerültél az átokfelhônek: Történeti nagy kornak lettél gyermeke, de hiába várod a nagy embereket, kik a súlyos történeti végzetet áldássá tudnák változtatni. Emberek viszálykodásában sokszor egy ki nem mondott szó megváltó szó lehetne; de mert nem hangzik el, mert megszületetlenül tövén hal, velehal és temetôvé lesz a szép életlehetôség. Ugyanígy egy meg nem született gyermek lehetne segítô, épp most; talán már régen munkában állna, aki gyökerén megfogná azokat a bajokat, melyekben nyögnek a nagy ,,életművészek''. De a racionáló, okosnak lenni akaró nemzedékeknek éppen az a végzete, hogy ugyanazzal a gesztussal készítik bukásukat és szegénységüket, mellyel gazdagodni és haladni készültek. Akik ma hivatva volnának segíteni rajtunk, ott szunnyadnak a lehetôségek ölében vagy járják az öröklét titokzatos útjait. Ez a botor, önzô, felelôtlen nemzedék hiába várja ôket... ======================================================================== 7. Holtomiglan, holtáiglan: A házasság alapjellege Lehetetlen mélységes megilletôdés nélkül hallgatni a magyar házassági szertartásnak végét, az ,,esküvôt'': ,,Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a szeplôtelen Szűz Mária, Istennek minden szentjei, hogy a jelenlevô N-t szeretem, szeretetbôl magamhoz veszem feleségül (hozzámegyek feleségül), és hogy ôt el nem hagyom holtomiglan, holtáiglan, semminemű viszontagságában. Isten engem úgy segéljen!'' Akik ezt az esküt mondják, úgy érzik ott az oltár elôtt, hogy ez a szó híven kifejezi, ami lelküket akkor eltölti. S mégis, aki föleszmél, szinte megborzong, mikor az állhatatlan ember ajkáról, az idô ingatag gyermekétôl hallja az örökkévalóságnak ezt a beszédjét, melyet voltaképpen mégis az Egyház diktál, és a házasulók csak utána mondanak. Olyanformán vagyunk vele, mint Pizarróval, a conquistadorral, aki kiköt egy ismeretlen, vésszel és végzettel teli világnak partjain és fölgyújtja hajóit: nincs többé vissza! S talán maguk az ifjú házasok is az elsô idôk mámora után úgy hallják tulajdon szavukat ,,holtomiglan, holtáiglan'', mint távoli zárcsikordulást: becsukódott egy ajtó és vele az egyéni szabadság és új életalakító lehetôség; holtomiglan, holtáiglan... Ezt a vegyes, szorongó hangulatot használja föl a modern naturalista, hédonista házassági reform és propaganda, mikor a válásnak teljes szabadságát követeli, körülbelül olyan terjedelemben, mint azt Szovjetoroszország máris megvalósítja. Nincs a házasság problematikájának még egy pontja, ahol oly élesen ütköznek össze az ellentétek, mint itt. Nem túlzás, ha azt mondom: ezen a ponton dôl el a csata, hogy melyik szellem alakítja maid a házasság erkölcsét. Ezért mindenekelôtt rögzítjük a katolikus álláspontot és azután szemébe nézünk a naturalizmus érveinek. I. Az Üdvözítô beszédje éppen ebben a kérdésben rendkívül határozott (lásd 48. lap) és ebben a félre nem magyarázható szóban cseng ki: Amit tehát Istene egybekötött, ember el ne válassza! S az Egyház példátlan következetességgel és elszántsággal járta az Alapítótól megjelölt utat; vitte és viszi a házasság fölbonthatatlanságának követelését az ellentétes és ellenséges indulatuk, helyzetek és támadások közepett nem egyszer tulajdon létének kockázatával. Mikor megindult történeti hivatása útján, olyan világba lépett, melyben a válások napirenden voltak, hol ujjal mutattak rá az univira-ra; és nem egészen három század alatt megérte, hogy apologétái a keresztények házas erkölcsét és hűségét tudták odaállítani mint a kereszténység legkézzelfoghatóbb bizonyságát. Mikor a bizantinizmus aztán az élet, illetve az emberi gyarlóság nyomása alatt házasságtörés esetében az ártatlan fél javára megengedte a válást és az új házasságot, sôt ezt kodifikálta, az Egyház nem tágított az Üdvözítô szava mellôl: Aki elbocsátott házast vesz el, házasságtörô (Mt 5,32;19,9; vesd hozzá Mk 10,2-12; Lk 16,18). Jöttek azután a népvándorlás rakoncátlan nemzedékei, hatalmaskodó fejedelmek, kik dinasztiai érdekekre hivatkoztak, de sokkal szorgalmasabban kardukra ütöttek, és jogot követeltek megunt vagy meddô feleségük elbocsátására és újnak elvevésére. S az Egyház, jóllehet a hatalommal szemben nem tudott hatalmat mozgosítani, viselte sokszor az erôszakot, még többször és nagyobb szívfájdalommal az erkölcsi kockázatot és vérvesztéseket -- elég VIII. Henrikre utalni - -, de az érvényesen megkötött és elhált házasságot föl nem bontotta. Nagystílű bizonyságot tett, mennyire kell inkább engedelmeskedni Istennek, mint embernek. Mikor jött a vallásújítás, és a naturalizmus elôször tört rést a keresztény állásfoglalás addigi egyöntetűségén (Luther második feleséget engedett Hesszeni Fülöpnek) és beözönlött a naturalista humanizmus, a trienti zsinat ünnepélyesen kimondotta, hogy keresztények érvényes és elhált házasságát föl nem bonthatja sem az egyik félnek házasságtörése vagy akármilyen súlyos bűne, sem pedig meddôség vagy kibírhatatlanság. S ebbôl az évezredes álláspontjából egy tapodtat sem eged a modern pszichiátria, szociológia és haladás nevében megindított ostrommal szemben sem. Az Egyház ezzel csak olyan eszmét képvisel teljes tisztaságában és következetességgel, melyet erkölcsileg egészségesebb idôkben pogányok is vallottak, nevezetesen az árják. A germánokról Tacitus állítja ki a bizonyítványt: Sic unum maritum accipiunt, quomodo unum corpus unamque vitam (Germ. 18). A perzsáknál, sôt a kínaiaknál is a virágkorban a fölbonthatatlan monogamiás házasságot találjuk. ,,A házasság az ég és föld szövetségének képe'', mondja Kong-tsze. Hogy ez az eszmény csak elhomályosult, de ki nem veszett másutt sem, annak bizonysága az egyiptomi törvény, mely legalább a papságtól az állandó, fölbonthatatlan monogamiás házasságot követelte; és a homéroszi idôben Penelope megható alakja beszédes tanú rá, hogy finomlelkű nôk voltak már akkor és még akkor ôrei és letéteményesei a házas hűségnek a férfiúi csapodársággal szemben. Ez a történeti jelenség egyúttal arra enged következtetni, hogy a házasság fölbonthatatlansága nemcsak tételes rendelkezés, melynek fönntartása bomlott korokban, minô a mienk, olyanformán hat, mintha a korát nem értô csökönyös aggastyánnak volna attitudeje, hanem ez a természet szava, a házasság eszményének elválaszthatatlan velejárója, s így fönnmaradásának föltétele és áldásainak biztosítéka. S csakugyan, a házasság fölbonthatatlansága nyilván következik rendeltetésébôl. A gyermekkel megjelenik a családban nemcsak a hitvesi szeretetnek látható záloga és vér alkotta élô köteléke, hanem kézzelfoghatóan megjelenik a harmadikkal szemben való elkötelezettség, mely lényegesen kihív és kiutal az egyéni érdekkörbôl és a házasságot lényegesen énfölötti közösséggé teszi (4. ért.). A gyermek a szülôkre való utaltság megtestesítôje; nevelése a nemzésnek elutasíthatatlan folytatása; s miként a nemzés az Isten elgondolása és a természet megkerülhetetlen törvénye szerint a házastársak együttességét követeli, ugyanígy a gyermeknevelés ugyanezen a címen, és ugyanezzel az erôvel szükségessé teszi a szülôk együttműködését. Elvált szülôk gyermekeinek nem is az a legnagyobb baja, hogy bitang jószágként bolyonganak idegenben, küszöbrôl-küszöbre, az otthon áldott bensôsége és melege nélkül, hogy két versengô szülô kényeztetése közepett elkényesednek és gyökeresen elromlanak, hanem az a végzetes tragikumuk, hogy híjával vannak annak a harmonikus és egyensúlyozott ráhatásnak, mely csak atya és anya együttes nevelô tevékenységébôl eredhet; -- nem is szólva arról, mily végzetesen romboló lehet egy gyermek számára az a tény, hogy akikre mint példaképre és tekintélyre készteti föltekinteni még vére is, azok a tekintélytaposás és hűtlenség szégyenbélyegével járnak elôtte. S ez a szempont, a gyermekekkel szemben való házas együttességi kötelezettség nem szűnik meg, mikor a gyermek nevelése befejezôdött. A gyermeknek mindig megmarad az a joga, hogy magát ne múló szeszély vagy szenvedély sugallta nemi találkozás ötletszerű eredményének tekintse, hanem Istentôl megszentelt felelôsséges és szent szeretet gyümölcsének. Joga marad ahhoz, hogy ezt a legszükségesebb örökséget átszármaztassa a tulajdon gyermekeire is, és megkímélje ôket attól, hogy Isten az apák bűnét, a hűtelen elhagyást és válást, a fiakban büntesse harmad- és negyedízig. Épp ezért nem gyöngül ez a kötelék, melyet a gyermek jelent, akkor se, ha a házasságban nincs, sôt nem is várható gyermek. A házasság ugyanis lényegesen gyermeknemzésre és nevelésre van Istentôl rendelve, és ez a rendeltetés és cél mint szent irányító csillag ott ragyog minden házasság fölött. Ha más tájakra tér, hol ez a csillag nem ragyog, megtagadja eredetét, mivoltát és ezzel együtt áldásainak forrását és alapját. Aki házasságot köt, olyan háznak lépi át a küszöbét, melynek láthatatlan királya és diktátora, sôt alapja és teteje a gyermek; az ô láthatatlan jelenléte szabja meg a házi törvényt és életrendet és emel állandóan és megföllebbezhetetlenül óvást az ellen, hogy vendégfogadóvá legyen az a ház, mely neki épült - - öröklakásul. De ha ez a meggondolás meghaladná akárhány házasembernek befogadóképességét, és számukra, gyöngének mutatkoznék ez az egy ama szálak közül, melyekbôl a házasság sodorva van, ott van a fôszál, a házasság alapértelme, mely a házassági köteléket minden házasember számára elszakíthatatlanná teszi. A házasság két személynek egészen intim és felelôs én-te- közössége (5. ért.). Az ilyen közösségek természetszerűen az egész személyt ölelik át annak egész tartalmával, minden felelôsségével és méltóságával. A személyiséghez pedig lényegesen hozzátartozik a tartama, minthogy a személyesség a halhatatlan szellemi léleknek kiválósága. Tárgyakat lehet használhatóságuk határidejéig birtokba venni, személyt csak örökre. Atya és fiú, tanár és tanítvány, barát és barát, és még hasonlíthatatlanul inkább hitves és hitvestárs örökre mint ilyenek állnak szemben egymással. Megtörténhetik, hogy az egyik fél, vagy akár mindkettô, érzelmével és esetleg akaratával már nem vállalja ennek a vonatkozásnak tartalmát, de megszűntetni nincs hatalmában; akármennyire menekül valaki pl. szülôinek emlékétôl vagy jelenlététôl, örökre gyermekük marad. Aki tehát házastársától elválik, lefokozza személyes méltóságát, merôben kéje tárgyának tekinti -- ,,gombház, leszakad, lesz más''. A házasság mivoltánál fogva a legszemélyesebb az összes emberi vonatkozások között, és ezért egész mivoltával tiltakozik az ellen, hogy bárki merô tárgyakként kezelje a házasfeleket. Innen van, hogy az a szeretet is, mely a házastársakat összehozza, honi nyelvnek érzi a holtomiglan, holtáiglan beszédét, s mélységes sértôdöttséggel óvást emelne, ha ott, az oltár lépcsôjénél arra szólítanák föl, hogy esküdjék hűséget egy esztendôre, vagy visszavonásra, vagy kiábrándulásig. Erre rányitnak még skeptikusok is, ha becsületesen elmerülnek a házasság eszméjében: ,,A válás ellentmond a házasság alapgondolatának. A katolikus fölfogás, mely szerint a házasság szentség, csak vallási vetülete a házasságban rejlô eszmének'' (Ungern-Sternberg báróné, ap. Keyserling: Ehebuch, 228. lap). Sôt az igazi hitvesi szeretetnek nem is elég a holtomiglan, holtáiglan. Csak egy szó fejezi ki igazi lelkületét: örökre; örök hűség, örök szeretet. Nem: a sírig, hanem a síron túl is, mindig -- ezt mondja az igazi szeretet. ,,Erôs a szeretet, mint a halál.'' Szenvedelmesebb és ezért egyoldalúságra hajlóbb lelkek ebbôl le is vonták ezt a konzekvenciát, mint Tertullián (Ad uxorem), és a hűségnek finomabblelkű választottjai ezt viselték is. Egy Római Szent Paula, Magyar Szent Erzsébet, Folignói Szent Angela nemcsak aszkétikai okból maradtak özvegységben. Azonban a házasság keresztény eszméje itt nem áll meg. Nemcsak az emberi szeretet gyökérereje az, mely itt az örökkévalóságba nyíló virágot teremt, értem a fölbonthatatlan köteléket, hanem egy sokkal mélységesebb erô, mely közvetlenül az örökkévalóságból jön és épp ezért csak az örökkévalóságba építhet. A házasság ti. lényegesen arra van rendelve, hogy utánzata és hajtása legyen Krisztus és az Egyház viszonyának (3. ért.). Krisztus pedig az ô Egyházával nem próbaházasságra lépett, hanem egyszersmindenkorra jegyezte el kínszenvedésének éjjelén. Hiányos tehát az az utánzat, az a valós kép, mely nem örökre szól. A keresztény házasságban Jézus Krisztus odaáll a két házasuló közé, karjába ölti karjukat. Aki válik, az kivonja a maga karját Krisztus karjából, megcsúfolja és megsebzi Krisztusnak legdrágább érzelmét, Egyházához, az emberséghez való hűségét. Drasztikusan, de helyesen szemléltette ezt a nagy valóságot az a falusi plébános, aki a válni akaró fiatal gazda elé odarakta a földre a Feszületet: elválasztalak, de elôbb taposs rá Krisztusra. Erre a meghökkent gazda: ,,Nincs más mód válásra?'', -- ,,Nincs !'' -- ,,Akkor nem válok.'' II. Így természet és kegyelem, emberszív és Krisztus-szív összefog, mikor a házasság fölbonthatatlanságát kell hirdetni és szentesíteni. S ezzel szemben a modern individualista és materialista naturalizmus a közvetlen testi érdekek és szenvedélyek nevében támadja a fölbonthatatlanságot. Nincs a katolikus házassági fölfogásnak még egy pontja, melyet állandóan annyi támadás érne, nemcsak kívülálló szabadócok, hanem bennlevô inaszakadtak részérôl is. A szadduceizmus minden leleményessége mozgósítva van, hogy szempontokat találjon, melyek a hűtlen házas elhagyást a jogosultság látszatába burkolják. Fôként négy szemponttal szokás fölvonulni, mindegyik hatalmas fegyveres kíséretet kap az emberi gyöngeségben. 1. Elsô ,,a szerelem joga''. Más-más köpönyegben, egyszer az élvezet föltétlen uralmát hirdetô epikurizmus, máskor az egyéni kiélés jogát követelô romanticizmus, sôt a sztoikus erkölcs nevében is lehetetlennek igyekszik bizonyítani a házasság fölbonthatatlanságát. A sztoikus erkölcsprédikátor azt mondja: A házasságnak értelmet a kölcsönös házas szeretet ád. Ha ez megszűnik, megszűnt a házasság létalapja; a viszony kiüresedett, hazuggá vált, és ennek következtében nem áldást terjeszt, hanem bajt és átkot; és pedig elsôsorban a házastársakra, kik személyes méltóságukban látják mélyen megsértve magukat; bilincseket kell hordaniok, melyek ellen tiltakozik személyes önérzetük és szabadságvágyuk. De nincs az ilyen házasságban köszönet a gyermekek és a társadalom számára sem, hisz csak a házasságból kiáradó harmóniától élednek és virulnak, nem pedig a viszálykodástól, visszavonástól és elkeseredéstôl. Ez az érvelés -- a legkomolyabb, amivel a házasság fölbonthatatlansága ellen föl szokás vonulni -- mint merôben etikai- pszichológiai meggondolás végzetes szofizma: a szeretet fogalmának kétértelműségébôl kovácsolja bizonyítékát. Platon Symposionja megtanította az emberiséget arra, hogy van alsó szeretet, mely a test világából veszi eszményeit és sugalmazásait. Ez természetesen hozzáköti a maga sorsát tárgyának sorsához: a test és testi vonatkozások múlók, változékonyak, maga is az! Ebbôl a világból is jöhetnek nagy nekiindulások. Mint az égô trágyadomb lángja, magasra törhet az a lelkesedés, mely érzéki benyomásokon lobban föl, de velük együtt el is lobban. Meg is van a jogosultsága addig, míg tárgyakhoz tapad. Szabad ma ilyen divatért hevülni, holnap másért; ma ezt a sportot bálványozni, holnap mást; sôt személyeket is megtehet tárgyaknak: művészetben, politikában stb. lehet ma ez a sztár vagy favorit, holnap más. Azonban az a szeretet, mely személybôl személynek szól és kölcsönös önátadásban és önáthatolásban akar életközösséget, csakis a felsôbb világból merítheti eszményeit és sugalmazásait. Az alsó szeretet is lehet lendítô erô, lehet színezô vagy alap; de soha nem lehet végsô fórum. Ez a méltóság csak a felsô szeretetnek jár. Ez a szeretet, mint Szent Pál mondja, nem szűnik meg, nem szűnhetik meg. Ha meg is szűnnek a hangulatok, ha el is lobban az a lelkesedés mely segített megalapítani egy szeretetviszonyt, maga a viszony nem szűnik meg. A lét több, mint a tevékenység, a valóság erôsebb, mint a folyamat. Az a szenvedély, melyet közönségesen szerelemnek szokás nevezni, melyet túlnyomóan az alsó szférák tüze táplál, persze fölfelé nyuládozó lángokkal, itt segít megszôni egy köteléket, mely lényegesen a felsôbb szeretetnek hordozója és bölcsôje. A házas kötelék nem egyéb, mint ez a szinte megalvadt, létté szilárdult szeretet; s éppen ezért, soha nem válhatik erkölcstelenné csak azért, mert az egyik fél nem vállalja már érzelmével és tudatával annak tartalmát éppúgy, mint nem szűnik meg atya lenni az atya azért mert a fia szégyelli, vagy unja. Egy dolog képes csak erkölcstelenné tenni ezt a vonatkozást: a hűtlenség, a kötelék alól való kibúvás, mert nyílt arculütése az emberhez mint személyhez egyedül méltó szeretetnek. Az a lelkület tehát, mely a szerelem megszűntével erkölcstelennek mondja a házasságot, a sztoikus tógát csak kölcsönben hordja: a maga önzését és az alsó szenvedélyek követelôdzéseit takarja vele. Ugyanezt kell mondanunk a romantikus követelésrôl is, melyet a legnyersebben talán Schleiermacher, a protestáns teológus mond ki. A nôknek azt ajánlja: Ha megismerik az igazi szerelmet, és lehetôségük kínálkozik igazi házasságot kötni, vessenek szét minden bilincset. Lányoknak is ajánlja, hogy kísérletekkel készüljenek az igazi házasságra. Ezt a híres filozófus olyan műben írja, melynek azt a címet adta: Katechismus der Vernunft für edle Frauen. Lehetetlen itt elnyomni egy asszociációt Goethe Faustjából: Er nennt's Vernunft, und braucht's allein, um tierischer als jedes Tier zu sein. De mindenekfölött lehetetlen ki nem érezni belôlük azt a kíméletlen önzést, mely szerelem, egyéni önkifejtôzés jogáról beszél, mely a házasságot eszköznek tekinti a személyes gazdagodásra és kibontakozásra. Természetes, mihelyt alkalmasabb eszköz kínálkozik, az elôzô házasságot mint elnyűtt eszközt elveti. Sokat tud érzelegni két egymásra talált szerelmesnek könnyeirôl, kiknek a ,,konvenció'', vagyis a fönnálló házas kötelék nem enged boldogulást, s közben egy szava sincs azokról a könnyekrôl, melyeket a kíméletlen önzés az elhagyott hitvestársnak és gyermekeknek szívébôl sajtol ki. Mélységesen igaz Gyulai Pálnak merész szava: Goethe összes remekművei nem tudják ellensúlyozni az egy Friederickchen összetört szívét. A romantikus szerelmi és házassági ideál a mindent legázoló übermenschi brutalitásnak és önhittségnek szülöttje, melynek anyját jól jellemzi Bettina v. Arnimnak kijelentése: Szerencséje a kötelességnek, hogy nem találkozott még velem; mert kitekerném a nyakát. Ez a [hübrisz = gôg] önfejére olvassa ítéletét. A kíméletlen önérvényesülés übermenschi ideálja erôszakos emberekben megvalósulásra tör, és aztán a történeti logika erejével kihívja maga ellen a legázoltakat, kik maguk is legázolókká lesznek, és kihívja a végzet titkos mérlegén a [hübrisz = gôg]-nek azt a büntetését, melytôl még a könnyelmű görögök is annyira rettegtek. Álmodozókban pedig az elvek ellen folytatott frivol játékká lesz, melyen a valóság sokszor tragikomikus bosszút áll: A fórum nagynevű romantikusai átlag nagyon is filiszteri házasságoknak nagyon is kicsinyes rabságába kerültek. A szerelem prókátorai között még a legbecsületesebbek az epikureusok, akik legalább kertelés nélkül megvallják, hogy az alsóbb erósznak, a szexusnak változatosságra törekvése az az erô; mely a házasság fölbonthatatlansága ellen tusakodik. Tehát a csatangoló szerelem, a Venus vulgivaga terpeszkedik és hangoskodik itt, ahol nincs szava: kujtorgó ebként járja azokat a tereket és utakat, melyeket a legszentebb és legfelelôsebb emberi érdekek vájtak. Ennek az ebnek szájkosarat, vagy leütni! A házasság megalkotója nem a kujtorgó szerelem, hanem Uránia tiszta és szent gyermeke. Ez a szeretet nem érzi megkötésnek és erôszakolásnak a törvényes formát, az esküvôt és annak eredményét, a házas köteléket, hanem ellenkezôleg: Követeli a köteléket és elvárja tôle, hogy föloldhatatlanul hozzákösse szerelme legmélyebb igényeihez és felelôsségeihez, miként Odysseus odaköttette magát hajója árbocához, hogy biztosítva legyen az alsóbb lelkület szirénjei ellen. Sok finomsággal és költôi igazságérzéssel szemlélteti ezt Gárdonyinak ,,Az a hatalmas harmadik'' c. regénye, s csak a Gárdonyit egyébként is oly fájdalmasan jellemzô félség akadályozta ôt meg abban, hogy ez a mű a házasság fölbonthatatlanságának és a fölbonthatatlanságot teremtô formának fölséges apológiájává legyen. 2. Komolyabb méltatást érdemel egy másik szempont, mellyel a házas kötelék fölbonthatatlansága ellen szokás érvelni. Ha az egyik fél hűtlenné vált, ha házasságtörést követett el, bizonyos, hogy léket kapott éppen az a mozzanat, mely a házasságnak leglényege. Nem csoda, ha mélyebb lelkek számára mondhatatlan szenvedés házastársuk hűtlensége, ha egy Szent Ágoston a nôket csak erre az egy féltékenységre szabadítja föl (99. lap), ha az Úr Máté 5 és 19-ben csak erre az esetre engedi meg a házasfél elbocsátását, ha az egyházjog is nyilvánvaló házasságtörés esetében az ártatlan félnek minden külön eljárás nélkül, nyomban megengedi a különlakást. Fölkínálkozik itt a kérdés: Miért kell itt az ártatlan félnek a rövidebbet húzni? A másik fél jogtalanul, a hűség megszegésével másutt kereste azt, amit a házasságban állítólag nem talált meg; s az ártatlan fél, a hűség mártírja, újabb lemondásba menjen? Ha szabad különváltan élnie, miért nem szabad újra megházasodnia? A skizmás görög egyház csakugyan engedett ennek a csábító érvelésnek, igaz, jobbára a gyakorlat és a világi jog hatása alatt (lásd Dogmatika II. 473. lap). De az Írás szava világos: hűtlenség esetén csak a különválást ismeri, nem a kötelék fölbontását. Ez egyúttal a mélyebb szeretetnek is felelôsségnek szava. Mikor a felek házasságra léptek, egyszersmindenkorra eljegyezték magukat nemcsak egymásnak, hanem azoknak a magasabb erkölcsi eszményeknek is, melyeknek képe és hordozója a házas viszony. S az elvek és erkölcsi felelôsségek nem kölcsönösségi üzlet alapján köteleznek, hanem önmagukért. Nem erkölcs, hanem kendôzés ez az önnyugtatás: más is megteszi, miért ne én is? Ha én nem teszem meg, megteszi más. Ha van egyszer lelkiismereti kötelezettség embertárssal szemben, az kötelezettség marad akkor is, ha a másik nem teljesíti. Az erkölcs csakugyan olyan világ, hol minden birka a maga bôrét viszi a vásárra. Mindenki a maga egyéniségében felelôs Isten elôtt hűségéért és hűtlenségéért, és nem mentesíti ôt mások állásfoglalása. Megtörténhetik, hogy nehézzé, szinte elviselhetetlenné válik a kölcsönösségre alapított vonatkozásokban egyoldalúan hűnek, önfeláldozónak maradni. Azonban az emberi szeretetviszonyoknak ezzel mint igen gyakori lehetôséggel számolni kell, és számolhat is, mert megnyitja elôttük a szeretet egészen új lehetôségeinek és áldásainak is a világát (lásd 151. lap). 3. Szokott az elmélet is sorompóba szólítani egy szempontot, mellyel a gyakorlat sajna sokszor él: Ha az egyik fél súlyosan megbetegszik, nevezetesen, ha alkalmatlanná válik a házas nemi érintkezésre, akkor az egészséges fél súlyosan megrövidül; egyfelôl elesik az utódnemzés lehetôségétôl, ami sokszor, különösen történeti családoknál katasztrófa; mindenképpen pedig teljes nemi önmegtartóztatásra van kárhoztatva, vagy a bűn útjaira utalva, ha ily esetben sincs megengedve a válás és új házasság. Ebben az érvelésben két gondolatot kell különválasztani. Az egyik az utódhoz való jogra hivatkozik, mikor a fönnálló házas kötelék helyébe újat akar. Utódok kívánása magában jó dolog, történeti családoknál lehet közjó is. A házasság fölbontása, mint láttuk, rossz dolog, mely ellen magának a házasságnak mivolta emel óvást. Már most a keresztény erkölcsnek és így az igazi egyéni és közjónak is súlyosan ellenére jár, ha eszerint a Szent Páltól is elítélt elv szerint akar eljárni: Faciamus mala, ut veniant bona, tegyünk rosszat, hogy jó következzék belôle! A másik gondolat a ,,nemi élethez való jog''. Ez a modern individualista eszmezavarnak egyik szomorú terméke. A nemi differenciáltsággal az ember nem kapott jogot ennek a jellegnek közvetlen kiéléséhez, hanem csak képesültséget és hivatottságot a házassághoz, s csak a házasságon belül jogot a nemi képesültség természetszerű érvényesítéséhez. Ha aztán a házasság ennek a jognak érvényesítését adott esetben lehetetlenné teszi, akkor az mindenesetre súlyos egyéni áldozatot jelenthet. Azonban az emberlét, az erkölcsi elvekhez való hűség áldozatok nélkül meg nem valósítható. Egyébként az egyik házasfél nemi alkalmatlannáválására hivatkozó házasságbontás olyan elvet pendít meg, mely két logikai lépésben oda visz bizonyos primitívek erkölcséhez, kik az öregeket és betegeket egyszerűen agyonverik, mert ,,alkalmatlanná váltak''. A házasság eszméje, kivált a keresztény házasság, mint minden mély szeretetközösség, éppen akkor tárja föl legmélyebb és legszebb értékeit, erôit és áldásait, mikor a hűség lemondásban, áldozatban, névtelen gondozásban adhatja bizonyságát felsôbb eredetének, mikor az erósz izzó szenvedelme a caritas glóriolájában ragyog föl. Egyébként minden ilyen érvelés csak addig sugároz bizonyos szuggesztív erôt, míg hallgatója annak az egészséges félnek a szerepébe gondolja magát, melynek érdekei sugallták. De nyomban föltárul egész nyomorúsága és brutalitása, amint a hallgató arra eszmél, hogy ô is lehet rokkanttá, nyomorékká és beteggé. Ekkor egyszerre meglátja, hogy a szeretetnek mégis az a legértékesebb és legtiszteletreméltóbb velejárója, hogy akkor nem mond csütörtököt, mikor leginkább kell adnia és nem kaphat. 4. A válásnak leggyakoribb ügyvédje és a legkevésbé szofista: a házasfelek meghasonlása. Ismeretes dolog: legtöbbször már a mézeshetek mézében gyűlik a méreg, mely eleinte csak kisebb nézeteltérésekre visz, majd utóbb összetűzésekre, lassan folytonos különvéleményezésbe és sértôdöttségbe sűrűsödik, végül elkeseredettségben, sôt olthatatlan gyűlöletben csattan ki, s nemcsak válást tud erôszakolni, hanem hitves- és öngyilkosságot képes sugalmazni, amint azt megrázó valószerűséggel megrajzolja Tolsztoj a Kreutzer-szonátában. Ebbôl kínálkozik a következtetés: ha a házasság pokollá lett; milyen címen lehet követelni a kötelék fönntartását? Ez a gondolat voltaképpen bensô rokonságban van a legelsôvel (141. lap). Csakhogy ebben a formában jobban láthatóvá lett a gyökere: Az alsó erósznak természetéhez tartozik, hogy megokoltság nélkül hirtelen tud támadni és megteszi ígéreteit és fogadkozásait, még mielôtt a felsôbb erósz jóváhagyását megnyerte volna. Ennek a születésének terheltségét aztán magával hordja. Túlzásban és színezésben fogantatott, és minthogy izzó fantáziájának mását nem találja meg a valóságban, hamar kész kiábrándulni. Minthogy önzô és érzéki, a birtokbavétel után ernyed, sôt könnyen teljesen kilobban. Minthogy végül azon a területen sarjadt, hol az idegélettel találkozik és szövôdik kibogozhatatlan egységbe, könnyen belesodródik az idegélettôl táplált érzelmek és indulatok egyetemes árjába. Az érzelmek és kívánások ambivalenciájának nevezte el Bleuler azt a lelkületet, melyben az ellentétes irányú érzések és kívánások lappangó formában együtt laknak és könnyen egymásba mennek át. ,,Gyűlöllek, mert nagyon szerettelek'', mondja a régi költô. Nos, ennek az ambivalenciának csíráit mindnyájan magunkban hordjuk. Napóleon minden katonája tarsolyában hordta a marsalbotot; ennek a kornak minden gyermeke pedig keblében hordja -- a hisztériát. Nem csoda aztán, ha olyan házasságban, hol két embert nem az eszményekhez elszegôdött felsôbb szeretet hozott össze, hanem az alsóbb ember gerjedelmei, ott ezek a hisztérikus csírák hamar dús vetésbe szöknek, amint Tolsztoj a természettôl kissé hisztérikus orosz néplélek jellegének megfelelô nagy művészettel szemlélteti föntemlített lélekrajzában. Hiába, a merô szenvedély nem szül hűséget; a Chevalier des Grieux-k a franciásan konstruáló elmének termékei, nem a valóságnak tükrözései. A szenvedély csak végzet jellegével tud egybeláncolni, amint azt utolérhetetlen művészettel érzékelteti Francesca da Rimini és Paolo Malatesta esetével Dante (Inferno 5). Ezzel gyökerükben el vannak ítélve azok a kísérletek és javaslatok, melyekkel a modern individualizmus és naturalizmus akar segíteni a házas meghasonlás bajain: próbaházasság, pajtásházasság, családi háromszög (vagy -- négyszög?), magyarán: kölcsönösen tűrt és elnézett állandó házasságtörés, és természetesen mindaz, ami magát ,,rossz', ,,szerencsétlen'' házasság megszűntetésének és második (s ki tudja hanyadik) ,,javított'' kiadás rendezésének mondja. Mindezeket a megoldásokat sugallja az a fölületes életfölfogás, mely az élet egyetlen értelmét az élvezésben látja, legföljebb az egyéni kiélésben, mely a szenvedést nem tudja hová tenni, mely az áldozatot a legjobb esetben mint szociálbiológiai funkciót másoktól ,,elfogadja'', de önmagát nem érzi reá kötelezettnek. De nyilvánvaló, hogy ezzel gyökerében megtámadja magát az egyéni létet is; hisz gúnyolja és tagadja a magasabb szellem-erkölcsi életigényeket, melyek legalább épp olyan erôsek és elemiek, mint az állati igények. Épp ezért ez a válási járvány és annak elméleti igazolni akarása végzetszerű bizonyossággal végromlásba viszi a közösséget is. Most, nagy válságunk idején, mikor csak egészséges közösség tud ggôzelem reményében szembeszállni a nagy történelmi veszedelmekkel, kezdik ezt meglátni olyanok is, kik a szabad válásnak voltak leghangosabb szószólói. Mikor már a Berliner Tagblatt (1931, 11) is azt mondja, hogy a nyugati társadalmon csak a házasság érinthetetlenségének új diadalrajuttatása segíthetne, mikor egy Lindsey (lásd 93. lap), a pajtásházasságok hivatlan prókátora takarodót fú, a látni akarók számára nyilvánvaló lett, hogy a felelôtlen individualizmus és naturalizmus kezd megijedni tulajdon gyermekétôl. Így nyitva áll az út az egyetlen reális megoldásra, a katolikus megoldásra, melynek ezek az állomásai: A házasság Isten elgondolása. Nem az alsó erószból született, következésképp nem az alsó erósz hivatott a házas hűség és a kötelék ügyében kimondani az irányító és döntô szót. Az alsó erósz változékony tárgyra irányul s ezért annak sorsához kötötte a magáét, mint Carlyle hajósa, aki nem szirthez, hanem a leviáthánhoz, a szeszélyes és önkényes vadállathoz kötötte bárkáját. Az alsó erósz nem az állandóság fogyhatatlan szent tüzébôl táplálkozik, hanem a hamar hamvadó mulandóságból, s ezért elég öntüzében: mikor birtokba vette, amit keresett, kiábrándultan és kiüresedve önmagába omlik. Amíg a maga inspirációiból táplálkozik és a tulajdon síkján mozog, Don Juanként a változékonyságban, új meg új lehetôségekben keresi bensô önelégtelenségének és ürességének kitöltését és ennek az ahasvéri loholásnak és keresésnek vége végleges kiábrándulás, teljes önkiüresedés, önundor és az annyiszor arculcsapott erkölcsi eszmény bosszúja. Ezen a vonalon nincs segítség. A modern javaslatok, melyek ezt a kielégíthetetlen önelégtelenséget törvénnyé akarják tenni könnyű válás vagy törvényesített titkos poligámia formájában, a bajt csak állandósítják és megpecsételik, mert intézményessé és törvényszerűvé teszik. Az egyetlen igazi orvosság az, mely az alsó erószt ki tudja emelni a már születésében ott lappangó tragédiából, úgy hogy elválhatatlanul eljegyzi a felsôbb erósznak. A felsôbb erósz is keresi a másik nembeli hitvestársban a kiegészülést, és bele tudja vinni ebbe a vonatkozásba az alsó erósznak szenvedelmességét izzó erejével együtt. De alaposan számot vet azzal a nagy valósággal, hogy ember embert soha sem elégíthet ki egészen; ember embernek csak azért és csak annyiban adhatja oda magát azzal a teljességgel, melyet a házasság intimsége megkíván, mert itt a másik fél valamiképp reprezentánsa annak az Istennek, önátadása szimbóluma és eszköze annak az isteni szeretetnek, mely egyedül tud hevíteni anélkül, hogy égetne, egyedül tud kielégíteni anélkül, hogy új éhséget vagy csömört okozna. Csak ez a szeretet nem táplálkozik mindenestül és alapvetôen a másik félnek szeretetébôl és egyéniségébôl oly kizárólagossággal, hogy amaz emberi gyökér elsorvadása esetében neki is el kell sorvadnia. Ellenkezôleg; ez a szeretet éppen akkor eszmél reá mélyebb gyökerére is hivatásának igazi értelmére, mikor nem talál már viszonzásra. Csak akkor nyílik meg szeme és látja meg a másik félben azt a reprezentáns és jelkép jelleget, melyrôl a legmagasabb szeretet állandó fölhívása hangzik feléje. Akkor tanulja meg a hűtlen, önzô, kiállhatatlan hitvestársban meglátni és fölismerni azt a keserves, de áldott scala santa-t, szent lépcsôt, mely a megváltott és ezért megváltóvá lett szeretet csúcsára visz. Ezen a ponton az erósz karitásszá vált. Ha egyáltalán valami, akkor ez a kölcsönös szeretet számára még meg tudja menteni a másik felet; ha pedig nem, akkor is a hűségesen, gyöngéden, áldozatosan szeretô félnek meghozza a karitász minden áldását, teljessé teszi a házasság szentségjellegét az ô számára, amennyiben lelke legmélyéig megszenteli nemcsak a létrendben, kegyelem által, hanem az élet és tett rendjében is, kemény és áldásos aszkézis által. Akinek pedig magasak ezek a magasságok, aki a maga házassági konfliktusának hétköznapiságában erre a csúcsra nem tud följutni, az is a völgy lakójaként részesül a hegynek áldásaiban. A házas kötelék föloldhatatlansága törvény erejével is készteti és fölhívja arra; hogy hitvestársához való viszonyát ne múló hangulatok és ízlések irányítsák. A vihar a legtöbbször hamarabb elmúlik, mint a pillanat gyermeke gondolta, és akkor a házasfelek hálásak az Egyháznak, hogy nem engedte ôket a földrengés elsô lökésére mindjárt kiszaladni a házból s utána fölgyújtani, hanem a vihar elmúltával megint hű menedékké lett. Hányszor megtörtént, hogy hosszú meghasonlás után végre is legalább a kölcsönös hűség szelíd alkonyába enyhült a házastársak zivataros napja. S ha erre nincs kilátás, ha az a tragikum, mely elválaszthatatlan az emberélettôl, tehát a házasságtól is, sem megszentelés eszköze nem tud lenni, sem hűség iskolája, ha a házasság már csakis lelki veszedelem a felekre, s így közvetve a gyermekekre és a társadalomra is, akkor, s csakis akkor, az Egyház mint kisebb rosszat és végsô kísérletet megengedi a különélést. A kötelék megmarad. Amit Isten egybekötött, házasember azt akkor sem oldhatja föl. Az emberi indulatok és tragikus ütközések viharfelhôi fölött is elmozdíthatatlanul ott ragyog az elvek sarkcsillaga, és a végsô megoldás akkor is csak attól jöhet, aki azt mondotta: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Sokan, fôként személyesen érdekeltek erre azt mondják: Az Egyház nem anya, nincs szíve. Mikor elvet hangoztat, szíveken gázol át és boldogságokat tapos el. Emellett nem bölcs; nem számol a mai életnek ütemével és idegességével, és így lelkére kell vennie azt a rengeteg tragikumot és összetörtséget, mely hajthatatlan és makacs elvhajszolásának nyomában jár. Az ószövetségben Mózes az Úr tanúsága szerint megengedte váláslevél adását a zsidók ,,szívének keménysége'' miatt. Ma a sors keménysége nem hasonló engedékenységet sürget-e? De így folytatják, mintha az Egyházban is derengene a belátás. Itt is, ott is hallani, hogy Egyház fölbontott házasságot. Bizonyos körökben különösen az a hiedelem van elterjedve, hogy fôként gazdagoknak és elôkelôknek elég könnyen sikerül nem kívánatos házasságokat fölbontatni. Lássuk, mi az, amit az Egyház a fönnálló házaskötelékkel tehet és amit nem tehet. Mert, hogy súlyos esetekben -- nemcsak házasságtörés esetében -- a különélést, hivatalos kifejezésben az ágytól és asztaltól való elkülönítést (separatio a thoro et mensa) megengedi, azt épp az imént láttuk; s ez egymaga is bizonyság rá, hogy az Egyháznak van anyai szíve és szava gyermekeinek tragikumai és nehézségei iránt. Nem errôl van tehát szó, hanem két más dologról. Az egyik: Az egyházi hatóságok bizonyos esetekben megállapítják, hogy egy kötés nem volt érvényes házasság, bár a világ elôtt annak látszott. Ti. a házasodás nem lehetséges korlátlanul akármilyen férfi és akármilyen nô között. Bizonyos esetekben a házasság egyszerűen nem jöhet létre, ha az alakiságok meg is voltak; ilyenkor tehát semmis, és eo ipso fölbomlik. Ezért beszélünk bontó házassági akadályokról. Ilyenek fölállítása, a róluk való törvényhozás és ítélkezés az Egyházat illeti, hisz egyedül az Egyházra bízta az Úr Krisztus a szentségeket, tehát a házasságot is és a lelkek üdvösségét (74. lap). Ezek a bontó akadályok négy csoportot alkotnak. 1. Vannak mozzanatok, melyek lehetetlenné teszik a házasságkötés lényegét, a kölcsönös beleegyezést. Nem adhatja kötelezô házas beleegyezését, aki nem épelméjű (amentia), aki lényeges tévedésben van a másik fél tekintetében, tehát voltaképpen más valakit akar házastársul, mint aki elôtte van (error), aki kényszer alatt állott és ezért nem nyilatkozhatott szabadon (vis, metus, raptus); aki kikötéseket tett, melyek a házasság lényegével ellenkeznek, pl. gyermeknemzés kizárására, fölbontásra (conditio contra matrimonium), vagy aki ezeknek a lényeges föltételeknek tényleg nem felel meg (nemi tehetetlenség, impotentia coeundi). Minthogy ezek a mozzanatok a dolog természeténél fogva teszik lehetetlenné a házasságot, az Egyház alóluk nem adhat és nem is ád sohasem fölmentést. 2. A fönnálló erôsebb kötelék nem engedi létrejönni a házassági köteléket: már fönnálló házas kötelék, ünnepélyes szerzetesi fogadalom, nagyobb egyházi rend. Idesorolható a valláskülönbség is (katolikus és nem keresztény). Az ún. vegyes vallás (katolikus és nemkatolikus keresztény) tiltó akadály, az ún. vegyesházasság esete (lásd 200. lap). A házassági köteléket leszámítva lehet ebben a csoportban helye fölmentésnek; minthogy azonban a Krisztus titokzatos testét épségben tartó igen nagy lelki érdekekrôl van itt szó, az Egyház nem igen adja meg, különösen nem fölszentelt diakonusoknak és még kevésbé áldozópapoknak. 3. Rokonság (közeli vérrokonság, közeli sógorság, lelkirokonság = keresztelt és keresztelô, illetve keresztszülô között, törvényszerű rokonság = örökbefogadó és örökbefogadottak között). Ezeket az akadályokat részben a természet javasolja (közeli vérrokonság), részben az Egyház szociális gondoskodása sürgeti; ugyanis arra akarja késztetni az amúgy is könnyén széthúzó embereket, hogy a rokonságon túlmenô házassági kötelék is szorosabb kapcsolatokat teremtsen. Mert ezeket az akadályokat az Egyház anyai gondoskodása szülte, anyai belátása aránylag könnyen ád fölmentést, kivéve az egyenes ágú vérrokonságot. 4. Bűntett és köztisztesség akadálya: házasságígéréssel egybekötött házasságtörés avagy hitvesgyilkosság. Itt a finomabb lelkiismeret nevében történik intézkedés, hogy valakinek ne legyen haszna bűnébôl. Megfelelô föltételek mellett természetesen ezek alól is van helye fölmentésnek. A házassági akadályok, mint látni való, megannyi sövényt alkotnak, melyek részint magát a házasságot, részint a házasfelek lelki javát, részint pedig az egyházi és világi közösség javát szolgálják és védik. Minthogy itt természetszerűen egyik jó a másik ellen vonul föl, az Egyháznak kötelessége és joga mérlegelni; melyik irvényésüljön a két versengô jó között. Néha az akadály olyan föltétlen jót képvisel, hogy ellenében nem juthat szóhoz a házasodással adódó jó; s ilyenkor nincs helye fölmentésnek. Máskor meg bizonyos föltételek mellett az akadály képviselte jó kisebb, mint a konkrét esetben a házasodásban valósulható jó; s ilyenkor van helye fölmentésnek. Akik között bontó akadály forog fönn, mely fölmentéssel nincs megszüntetve, nem köthetnek érvényesen házasságot. Ha ezt mégis megkísérelték, ha mindjárt alakiságok között is, a fönnforgó akadály meghiúsítja a kötelék létrejöttét. Mikor forog fönn ilyen eset, annak megállapítása természetesen nem bízható az egyesek vagy éppenséggel az érdekeltek önkényére. Itt is érvényesül a katolikum alapgondolata: Senki sem lehet bíró a maga ügyében, s fôként lelki ügyében, hol oly könnyen esik önámításnak áldozatul. Csak törvényes egyházi eljárás, az ún. házassági pör van hivatva kimondani az érvénytelenséget. Ez tehát nem házasság fölbontása, nem a kötelék megszüntetése, hanem a soha nem létezett házasság tényének hivatalos megállapítása. Tájékozatlanság sokszor ezeket az ítéleteket gondolja fölbontásoknak és botránkozik, természetesen alap nélkül. A helyes megítélés számára itt még két megállapításnak van helye. A jogi preszumpció mindig a kötelék mellett szól, s ezért az érvénytelenség igényét terheli a bizonyítás, mely kivált kényszer és tévedés esetében nem könnyű. Aztán: Minthogy a házasság alapértelme és fôcélja ellen irányuló föltétel érvényteleníti a házasságot, megtörténhetik, hogy valaki a törvény bűnös megkerülése végett (in fraudem legis) olyan föltételt szab, mely már gyökerében érvényteleníti a házasságot. Agyafúrt lelkiismeretlenek mindig akadnak; de az illetékes tényezôk kötelesek mindent elkövetni, hogy az ilyen veszedelmes kufárokat a szentélybôl kirekesszék. De a törvények kötelezô ereje és értékvédô jelentôssége nem szenved csorbát azért, hogy mindig akadnak vámszedôi is. -- Az Egyház a házas köteléket is fölbontja a következô esetekben: A megkötött, de házas nemi érintkezés által teljessé nem vált házasság (matrimonium ratum non consummatum) kötelékét fölbontja bármely félnek ünnepélyes szerzetes fogadalma. Ugyancsak az el nem hált házasságot V. Márton pápa óta (+1431) a Krisztustól kapott oldó- és kötô hatalom erejével fölbontja az Egyház feje más esetekben is, ha a lelkek java ezt megokolttá teszi. Végül pedig a hit védelmét szolgálja az ún. Szent Pál-féle kiváltság (lásd 1Kor 7): ha két pogány házastárs közül az egyik kereszténnyé lesz, s a pogánynak maradt fél csak a megtért társ hitének veszedelmére és a Teremtô gyalázatára folytatná a házasságot, akkor ennek a tényállásnak kétségtelen megállapítása után az Egyház a katolikus felet föloldja az együttlakás kötelességétôl, és ha újra megházasodik, a pogány kötelék ezzel fölbomlik (lásd tüzetesebben Sipos könyvében). Az Egyháznak ez a gyakorlata a következô meggondolásokra támaszkodik: Keresztény igazság szerint minden ember erôsebben és alapvetôbben van Istenhez kötve, mint bármely emberhez. Ha már most az együttlakás legelsô szakában kitűnik, hogy az egyik házasfél legintimebb érzése tiltakozik a nemi együttélés ellen, és ez a tapasztalása megnyitja lelkének szemét mélyebb hivatása iránt, az osztatlan és teljes Isten-szolgálat iránt (szerzetes fogadalom), akkor elôáll az az eset, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek. Hasonló meggondolás alapján oldja föl az Egyház megfelelô indokoltság esetén az el nem hált házasságot akkor is, ha az érdekelt felek lelki üdve másképp súlyos veszedelembe kerülne. Itt is fontosabb az örök üdvösséget nem kockáztatni, mint fönntartani azt a köteléket, mely végsô megpecsételését az elhálásban még nem kapta meg. A házas nemi egyesülés ugyanis a házasság alapvetô értelmének konkrét megvalósítása, mely mindkét félben, kivált a nôben többé el nem tüntethetô nyomot hágy, és emellett mint nemzô tevékenység a házasság fô rendeltetésének összes lehetôségeit és felelôsségeit életrehívja. Ezért a nemi egyesülés mindig ott találja magát ama néma ítélôszék elôtt, mely ennek a kikezdhetetlen elvnek értelmében hozza meg ítéleteit: Factum infectum reddi nequit; ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Mindkét esetben tehát érvényesül a törvény, hogy az erôsebb és szentebb kötelék, a léleknek alapvetô Istenhezkötöttsége fölszívja a gyöngébbet, a hitvestársaknak egymáshoz-kötöttségét; és érvényben marad az Üdvözítô szava: Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza; nem ember, nem különösen a házasfelek viszik itt végbe a válást, hanem Isten. Végelemzésben ugyanez a rációja a szentpáli kiváltságnak is. A léleknek alapvetô hivatása a Krisztushoz-kötöttség, és ennek nem állhatja útját egy olyan kötelék, mely különben is a Teremtô házas gondolatának ellenére jár, tehát valószínűleg már gyökerében romlott, azaz csak látszólagos házasságot takar, voltaképpen tehát egy az elsô csoportba tartozó bontó akadály miatt érvénytelen volt. De szerepel itt és az V. Márton óta dívó gyakorlatban egy más meggondolás is. Az Egyház számol az emberi tökéletlenséggel, mely az eszményt maradék nélkül általában meg nem valósítja. A szigorú eszmény betűje szerint a házasság fölbonthatatlanságának voltaképpen teljesnek kellene lennie, a síron túlra is ki kellene terjeszkednie, amint ezt Petôfinek, ennek az anima naturaliter christiana-nak Szeptember végén- je oly meghatóan juttatja kifejezésre. S így az özvegyek házasságát is érvénytelennek kellene minôsíteni. Erre mutatkoztak is törekvések a görögöknél, enkratita szektákban (más a pszichológiája, de azonos ezzel a hindu, perzsa stb. özvegy-égetés és élveeltemetés). Az Egyház azonban mindig óvást emelt ez ellen a fanatikus szektárius következetesség-hajszolás ellen. A házasság mint szentség az egyéni üdvözülésnek és szentségnek iskolája -- hivatásánál fogva; emberi tökéletlenség következtében azonban lehet a lélekszentelésnek és üdvözülésnek gáncsvetôje is. Ezért az Egyház a gyöngéknek és szorongatottaknak akar kezére járni; lehajol hozzájuk annyira, amennyire az elvek sérthetetlen megôrzése mellett egyáltalán lehet. Viszont az elveken rést ütni az egyén, illetve a konkrét helyzet kedvéért, ez kegyetlen kegyelem volna. Átmenetileg talán könnyebbülést szerezne, azonban tönkretenné a lélek mélyebb és örök érdekeit, és ezért nem segítés volna, ha az irgalom cégére alatt kárhozatba vinne. Az a kéz, mely elvtiprással segít, voltaképpen enyészetbe taszít. S ez a gyökeres különbség a katolikus és a modern humanitárius fölfogás között, mely a két világ legbensôbb mivoltába enged bepillantást: A modern humanitárius fölfogás zsinórmértéke a pillanatnyi élvezet; minthogy a házas kötelék ebbôl a pillanatból kinyúlik, nem tud megbarátkozni a fölbonthatatlanságával. A katolikus fölfogás szerint az élet nem élvezetre van adva, hanem arra, hogy a lelki érés ideje legyen. A házasságnak is érés iskolájának kell lennie; s mélyebb és igazabb értelemben ilyen lesz éppen a szerencsétlen házasság, ha szenvedései áldozattá nemesülnek. S ez a kereszténység titkos és páratlan ereje: Miként némely forrásnak vize finom kvarckristályokkal szövi át a beléje mártott dolgokat, és így hervatag virágokból csinál hervadhatatlan kristályos virágokat, úgy a kereszténység a lelket, mely megmártózik mélységeiben, arra képesíti, hogy az örökkévalóság igényeit valósítsa a ma és holnap tűnô vonatkozásaiban. ======================================================================== 8. Férfi és nô: A házasság gyökere A házasság gyökere a kétneműség. Azonban ez a gyökér nem okvetlenül hajt ki házasságban, és akárhány hajtása nem a házasságból nô ki. Ebbôl a modern házasságfejelôk aztán törvényt akarnak csinálni; követelésük ,,a nemiséghez való jog'' házasok és nem-házasok számára, a nôk számára külön ,,az anyasághoz való jog.'' Ismeretes ezzel szemben a katolikus álláspont logikája: A nemi differenciáltságban gyökerezô ,,nemi életnek'' természetszerű végpontja a nemi egyesülés; ennek természetszerű gyümölcse a gyermek, a gyermeknek emberhez egyedül méltó létkerete pedig a házasság. Így lesz a házasság az az architektónikus középpont, amelybôl a nô és férfi differenciáltságával adódó összes problémákat helyesen meg lehet látni, miként bizonyos nagy művészettel készült építmények számára is van egy pont, mely egyedül mutatja a konstrukció minden törvényét, művészetét és az építmény helyes arányait. I. Mindenekelôtt lássuk magát a házassági gyökeret, a nemi differenciáltságot úgy, amint a kinyilatkoztatás világánál a szenvedélytôl el nem homályosult elme számára megjelen. A nemi differenciáltság biológiai értelme világos: morfológiai és fiziológiai tekintetben férfi és nô úgy van megalkotva, hogy a két csírasejt, a mag- és petesejt kialakulhasson és egyesülhessen. A nô külön helyzete, nagyobb nemi föladata abban jut kifejezésre, hogy be van rendezve az anyaságra, a két csírasejt egyesülésébôl keletkezô magzat kihordására, megszülésére és táplálására. Ez merô anatómia és biológia, melynek analogonjait mutatják a magasabbrendű növények és állatok is. Hogy azonban az embernél a nemiség nem merô biológia, hanem csak biológiai alap, egy lényegesen valláserkölcsi felelôs vonatkozás, a házasság számára, semmi sem igazolja oly csattanósan, mint az a tény, hogy a nemi differenciáltság gyökeresen belesugárzik a pszichébe, a jellembe és ennélfogva átjárja az összes kultúrteljesítményeket és történelmi alakulásokat. Itt a test és lélek kölcsönhatásának egy új megnyilvánulásával állunk szemben. C. Wolff, a híres filológus egy Schleiermacherrel folytatott irodalmi vitával kapcsolatban ezt a kijelentést tette: egy embernek még a logikáján is meg lehet látni, hogy púpos. S Gobineau mondotta, hogy a helyes logika nem más, mint a fajtiszta vér. Ez erôs túlzás; de aziránt nem lehet kétség, hogy olyan mélyenjáró anatómiai és fiziológiai különbség, mint a nemi elkülönültség, ha nem is oka, mindenesetre jele és szimbóluma egy mélyen gyökerezô pszichikai különbségnek is. Ezt a különbséget, jellegét és tartalmát iparkodik megfogni a maga módszereivel és tudományos eszménye szerint a mai pszichológia. A Wundt szellemében dolgozó laboratóriumi pszichológia mérésekkel és elemi kísérletekkel dolgozik. Ennek eredményeit leszűri O. Lippmann (Die Psychologie der Frau). Valamivel közelebb kerül a való élethez ez a mikrológus pszichológia, mikor kérdôíveket bocsát ki sok részletezô kérdéssel és lehetôleg széles kör elé terjesztve. Ennek az iránynak eredményeit jól földolgozza Heymans (Psychologie der Frau). Az újabb és legújabb fiziológia az endokrin mirigyekrôl és a hormonokról szóló tanításaival a pszichológiában is visszhangra talált, amióta Berman megírta alapvetô művét (The Glands regulating Personality). Azóta sokan hajlandók az egész lelki életet bizonyos mirigyek és váladékok függvényének tartani. Ez a régi materializmus új kiadásban, mellyel szemben nem lehet eléggé hangsúlyozni és értékesíteni a megdönthetetlen régi igazságot: Es ist der Geist, der sich den Körper baut. Egy charakterológiai irány figyelmeztet, hogy amit a lelkek nemi különbségének mondunk, az jöhet, legalább nagy részben, a nemek külön történelmi és társadalmi helyzetétôl és föladataitól, vagyis lehet nem eredeti, hanem szerzett jelleg. Ismeretes, hogy a legradikálisabb nô- fölszabadító irány, melyet Ellen Key svéd írónô is képvisel, ezen az alapon követeli a nôk számára minden téren a férfiúval teljesen egyenlô érvényesülési lehetôséget. Minden iskolától lehet itt valamit tanulni. A magában kimeríthetetlen gazdag valóság csak hálás lehet, ha a különféle irányok és iskolák minél több úton iparkodnak legalább megközelíteni. Mikor azonban konkrét, életrevaló pszichológiáról van szó, fômesterünk mégis mindig maga az élet marad, az élô valóság és annak legközelebbi rokona, a kongeniális intuíció, amint azt képviselik a nagy gondolkodók, a zseniális élet- és emberismerôk, és nem utolsó helyen az emberiségnek évezredes sűrített és sokszorosan átszűrt tapasztalata. Ennek a lehetôleg egyetemes és a valóság mélyére menô látásnak az az elsô megállapítása, hogy férfi és nô, a szembetűnô nagy különbség dacára, végre is elsôsorban ember, közös szellemerkölcsi tôkének és tehetségeknek birtokosa. Ez egymagában elég annak a nemi pszichológiának elnémítására, mely a két nem közötti különbséget rang és érték különbségévé akarja kiélezni és a nô inferioritásának jelszavába sűríti útszéli bölcsességét. E tekintetben ugyanis épp a mai pontosabb pszichológiai kutatás megföllebbezhetetlenül megállapította, hogy sem a tehetségek, sem a testi teljesítôképesség dolgában nem lehet rangkülönbséget találni a két nem között. Egyetlen terület van, melyen ilyen különbség látszik: a legtöbb tudományban és némely művészetben, pl. a zenében a nô mintha nem volna képes arra a produktív eredetiségre, mely a férfi-pszichének sajátja. Azonban az összevetési anyag hiányossága, nevezetesen pedig az igazságos összeméréshez szükséges föltétel-azonosság eddigi meg nem valósulása ebben a kérdésben is nagy óvatosságra int. Hanem a különbség mégis fönnáll. A férfiúi és nôi psziché nem egyforma. Miként hiba volna rang- és értékkülönbséget fölállítani, és igazságtalan volna az ennek megfelelô társadalmi berendezkedés, éppúgy hibás és ostoba volna az olyan társadalmi berendezkedés is, mely abból a hiedelembôl indulna ki; hogy férfi és nô minden társadalmi kultúrföladat számára fölcserélhetô mennyiségek. A valóság az, hogy a férfiúi és nôi psziché egy valóságnak sarkított (poláris) kiadása (lásd 22. lap); mondjuk, egy ellipszises erôtér két pólussal. Mindegyik pólusból meg lehet szerkeszteni az ellipszist és levezetni a törvényeit; de a fókusz-kettôsség nélkül nincs ellipszis. S ezeket a pólusokat nem a tehetségek és teljesítôképességek területén kell keresni, hanem mint Heymans helyesen hangsúlyozza, az érdekek vonalán, vagyis azon a vonalon, hol a charakterológia a pszichikai jellem gerincét látja. S hogy itt nem neveltséggel van dolgunk, hanem természeti adottságokkal, azt már a gyermekek természetszerű kölcsönös elhelyezkedésénél meg lehet figyelni. A fiúk bandákba verôdnek, játéktörvényeket állapítanak meg és azokat a legkomolyabb magátólértôdéssel meg is tartják. A leányok kettesben, hármasban szeretnek lenni, és a játékban a szabályt vagy nem tűrik, vagy megkerülik. Ott a pajtás, itt a barátnô a természetszerű partner. Sigrid Undsetnek ebben a mesteri megfigyelésében voltaképpen benne van a kétféle psziché, melynek fô jellegét ezek a sajna idegenszavú fogalompárok fejezik ki: absztrakt, konkrét; objektív, szubjektív; diszkurzív, intuitív; racionális, emocionális. Vagyis a nô a konkrét egyedi lét körében érzi magát igazán otthon, a férfi ellenben a konkrétumból az absztraktumba, az adott esetbôl a törvényre, az otthonból a világba tör; szóval elvet, rendet, törvényt akar. Lehet ezt fölületesen így is kifejezni: a férfi centrifugális, a nô centripetális. A nô skrupulus nélkül meri a világot a maga szempontjából nézni, illetve a maga érdekeihez mérni és amennyire tôle telik, alakítani, és nem engedi magát zavartatni elvektôl, törvényektôl, objektív meggondolásoktól, közérdektôl. Minden élményt és ítéletet, minden tudományát és eszményét a maga én-körén szűri át, és ezért hajlandó a törvényre fittyet hányni és a demokráciát lebecsülni, ellenben rokonszenvezik a diktatúrával és anarchiával. A közérdeknek, az objektív világrendnek, a méltányosságnak, az audiatur et altera pars és a suum cuiqe elvének a férfi a hivatott és természetszerű képviselôje. Mikor azt mondják, hogy a nô a világot a szívén át nézi, a férfi az eszén keresztül, hogy a férfi okoskodik és néz, a nô nem okoskodik és lát, a férfi figyel és következtet, a nô megsejt és megérez, voltaképpen ugyanezt mondják és jelzik, hogy a nô lelkében az érzelmi és ennél fogva az akarati mozzanat nagyobb szerepet visz, mint a férfinál. Ugyanebbôl következik, hogy a nô impulzív a férfi fontoltságával szemben, intuitív a férfi gyűjtô és láncoló állásfoglalásával szemben. A fején találja a szeget az orosz közmondás: A nô elsô tanácsát fogadd meg, a másodikat tedd félre; és az olasz: savie (sono le donne) all impensata, pazze alla pensata. Ezeknek a megállapításoknak színe elôtt nem nehéz eligazodni a modern nô-emancipációs törekvéseken és azoknak a férfiak részérôl való egyoldalú megítélésén. Föltétlenül hibás az a hiedelem, mintha a nô az inferióris, a gyöngébb nem volna. Ha tudományos és részben művészeti téren nincsenek olyan teljesítményei, mint a férfiaknak, az ugyan a feministák szerint az eddigi elnyomottságnak következménye; azonban bizonyos, hogy ez az elnyomottság és az abból eredô állítólagos inferioritás az európai kultúrterületen nem volt meg -- csak a XVII. és XVIII. század nagy nôire kell gondolni; azt a gépek világa teremtette meg. Ha a közalkotás, nevezetesen a törvényhozás jobbára férfimunka, annak nem az az oka, hogy erre a nô nem képes, hanem, hogy erre nincs igazi ambíciója. Viszont a közvetlen konkrét, önzetlen emberszeretés és önfeláldozás terén a nô általában messze meghaladja a férfi teljesítôképességét, nevezetesen testi szenvedések elviselésében is. S amikor akarja, megmutatja, hogy a világ, illetve a történelem folyásába is bele tud nyúlni, sokszor hatásosabban, mint a férfiak -- Hatsepszuttól Eugéniáig. A ,,Cherchez la femme'' történeti heurisztikai elve helyes megfigyelés eredménye, s eléggé kijózaníthat férfiakat és nôket egyaránt abból a hiedelembôl, hogy a történelmet csak a férfiak csinálják. Arról meg felesleges szólni, hogy a maga sajátos területén, értem a családot és házasságot, a tôsgyökeres nô mindig keresztül tudja vinni a maga akaratát. Mikor Thackeray azt mondja, hogy egy valamire való leány elveteti magát azzal, aki a szíve választottja, a magyar néphumornak ugyanez a meggyôzôdése: Odalent a Baranyában jó szokása van a lánynak: maga mondja a legénynek, adjon Isten engem kendnek. Tehát a nôfölszabadító törekvések addig föltétlenül helyes úton járnak, míg a közös emberi jogokat és életlehetôségeket ki akarják vívni a nôk számára is olyan társadalomban, melyet jobbára férfi-önzés és kíméletlenség épített. De végzetesen rossz nyomon jár, mikor egymással helyettesíthetô egyenlô mennyiségekként kezel férfit és nôt. Ez ellen óvást emel a természet, mely fizikailag és ennélfogva pszichikailag nem nivellálta, hanem polarizálta a férfit és nôt. Fején találta a szöget a jeles Linsenmann, aki már két emberöltô elôtt megállapította, hogy ,,nem kevesebb a nônek joga, mint a férfinak, hanem jogai mások. Nem is csekélyebb a műveltségre való rátermettségük, csak természetüknek más műveltség felel meg; nem is kevesebb a teljesítôképességük, mint a férfiaknak, hanem más területen mozog'' (Moraltheologia 1878, 642. lap). Mihelyt a nômozgalom komolyan veszi az egyenlôsítés programját és gyôz, okvetlenül vesztesként kerül ki; pyrrhusi lesz a gyôzelme: a férfipozíciókat csak a nôi sajátosságok árán éri el; ama föladatokra a megfelelô pszichofizikai erôkészletet nem fogja megszerezni; elveszti nôi értékeit és helyébe nem szerez férfi értékeket, nem is szólva arról, hogy mérhetetlenül szegényíti majd a kultúrát és a társadalmat, mely csak akkor adja ki összes értékeit, ha mindkét nem pólusán jár a tengelye. Mi már most az a más terület és más föladatkör, melybe a reális nemi pszichológia utalja a nôt? Ennek megállapítása végett meg kell találnunk a nôiségnek úgyszólván pszichológiai magvát, azt a földalatti kútfôt, melybôl fakadnak minden nyilvánulásai, mely aztán megvesztegethetetlenül megmutatja igazi mivoltát és ezzel együtt értékét és föladatát. Mindenekelôtt tegyük magunkévá az újabb kutatásnak azt a megállapítását, hogy a férfiúi és nôi psziché, úgy amint jellegét vázlatoztuk, ún. ideáltípusok, vagyis a valóságból merített és ezért nem önkényes, de az instanciák elhagyásával összehangolt fogalmak, melyek a maguk teljességében egy egyedben aligha valósulnak meg, azonban alkalmasak arra, hogy a konkrét valóság tarka sokféleségét hozzájuk mérjük (normatív típusok), és így a tôlük való kisebb, nagyobb távolság szerint méltassuk. Helyes lesz nagyjából a szerencsétlen, de tanulságos sorsú Weininger megállapítása: A nemi vonatkozásokban, tehát a házasságban is, természetszerűen úgy keresi egymást férfi és nô, hogy egy teljes férfiúiság és egy teljes nôiség adódjék. A konkrét egyed azonban, jóllehet morfológiailag és biológiailag egy nemre van határolva (fiziológiai hermafroditák egyáltalán nincsenek, anatómiak is elenyészô számmal; mindössze 3-4 esetet ismer a tudományos irodalom), pszichéje tekintetében ritkán egészen férfi, illetve egészen nô. Normálisoknak kell mondani azokat, kikben a saját biológiai nemüknek megfelelô pszichikai nyilvánulások uralkodnak és adják az általános jelleget. Ezen túl helyezkednek el az abnormisak: a visszamaradtak, infantilisek, a közömbösültek vagyis pszichikai hermafroditák, akár passzívek, vagyis olyanok, kiknél az ún. nemi élet igényei alig jelentkeznek, akár aktívek, akik ismét vagy biszexuálisak (ezeknek a nemisége két irányba hull szét), vagy kiforgatottak, invertáltak: nôileg érzô férfiak és férfiúilag érzô nôk. Ezek a nemi abnormitások magukban véve egyszerűen adottságok; etikai szempontból kísértések és vsztökélések a nemi gondolatoknak, vágyaknak és ízlésnek hamis vágányra való terelésére. Itt föltárul a psychopathia sexualis szomorú országa, hol beteg a nemi orientáció vagy tárgyában, vagy módjában (auto-, homo-, alloerotizmus a normális heteroerotizmussal szemben, amely azonban maga is beteggé válhatik hypo-, hyper- és paraerotizmus alakjában). Ezen a téren aztán egy, a tudományost adó népszerűsítô irodalom, mint szexuáltudomány igen rossz munkát végez: Nem szólva arról, hogy erkölcsileg rendkívül veszedelmes témákat és tényeket a természetszerű etikai óvóintézkedések nélkül tálal ki boldognak- boldogtalannak, világgá vet részben kiforratlan, részben csak felelôs szakemberek elé való megfigyeléseket, sôt hipotéziseket, s a kritika- és ítéletnélküli laikus könyvolvasók tömegét arra csábítja, hogy ezekkel a meg nem emésztett szaktudományos patronokkal akarja befogni és elintézni azt az élô valóságot, melyet sablonokba szorítani nem lehet; az önigazoló bűnösöket vagy betegeket pedig tudományos jelszavakkal és ürügyekkel fölszabadítja, hogy bűnös vagy beteges hajlamaiknak engedjenek. Érett, intelligens ember ma alig kerülheti el, hogy épp ebben a kérdésben is némi tájékozódást ne szerezzen. Aláírhatjuk Keyserling megállapítását: Ma sok házasság azért is mállik szét, mert akárhány férfinak sejtelme sincs a nôi psziché sajátosságáról (Ehebuch 40. lap). Azonban rászabadítani ezt az intelligenciát arra a jelzettem irodalomra: medicina peior morbo. Jó lélekkel csak két munkát ajánlhatok, melyek kiegészítik egymást; az egyik Seved Ribbing: Gesundes Geschlechtsleben, a másik I. Klug: Die Tiefen der Seele. Amennyiben a modern kutatás tovább megy és a nemi pszichikai differenciáltságot általános kategóriaként kínálja föl, mint annak idején a pythagoreusok, ha benne akarja megtalálni a történelem kulcsát, mint Ottfried Eberz (Hochland 1829-30. évfolyam), már merô szimbolizmusba megy át. A férfiúiság és nôiség nevével és jellegével jelzett két pólus analogonjait csakugyan nem olyan nehéz megtalálni a teremtésben, s az is bizonyos, hogy akárhány kultúrtermék, sôt kultúrkorszak inkább a férfiúival van rokonságban, más inkább a nôivel. Addig nem is kell állást foglalni ez ellen a szexualizmus ellen, amíg tudatában van szimbolizmus jellegének, míg a férfiúiságot és nôiséget alkalmas jelnek és képnek tekinti bizonyos szellemtudományi tényállások nagyjából való jellemzésére. Teljesen rossz nyomon jár azonban, mikor a férfiúiság és nôiség eredeti egységérôl beszél, mikor az elsô embert is androgynnek minôsíti. Ez már nem szimbolizmus, hanem mitologizmus, fantázia terméke; a valósághoz semmi köze. A valóság a nemeknek biológiai differenciáltsága, mely a körülírt módon és fokban belesugárzik a pszichikumba. És ha most azt kérdjük: Mi ennek a pszichikai differenciáltságnak legmélyebb értelme és mivolta, mi a metafizikai magva, a helyes leletre ráirányít a biológiának félreérthetetlen nyelve. A férfiúi psziché alapértelme, lényege és ennélfogva hivatottsága az atyaiság, a nôi léleké az anyaiság. Anyaiság: befogadás, megtermékenyülést váró megtárulás, a kapottságok megtartása, hordozása és kiérlelése, konkrét személyes aprólékos gondozással, és ennek szellemében a férfiúra való támaszkodás igényével. Atyaiság: adni, termékenyíteni, életet fakasztani, azt megvédeni, kereteit és lehetôségeit megszervezni és nevezetesen az értékek nagy hierarchiájába beleszervezni, Istenhez igazítani. Az atyaiságban van egy papi vonás: A férfi feje Krisztus; az anyaiságban pedig van egy lényegesen karitatív vonás: a nô feje a férfi (1Kor 11,3). Ebbôl három nevezetes következmény foly: 1. A nemi differenciáltság érvényesítésének természetszerű kerete a házasság. Az atyaiság és az anyaiság teljes tartalmával, biológiai megalapozottságával is ott tud teljesen kibontakozni és képes megadni a szublimált atyaiságnak és anyaiságnak mint erkölcsi eszménynek a tôrôlmetszettség alapját és vitalitását. Férj és feleség helyzete a házasságban bio-pszichikailag is meg van alapozva abban az értelemben, amint a katolikus fölfogás mindig képviselte Szent Pál nyomán (3. értekezés). 2. A nemeknek házasságkívüli egymáshoz való vonatkozása csak ebben a jelben lesz egészséges; mert csak így lesz a természetnek megfelelô. Luis Coloma, a kiváló spanyol jezsuita író egyik regényének (Boy) ezt teszi jelszavává: ,,A férfi életében csak két nônek van jogosan helye: az ô anyjának és gyermekei anyjának. Ami ezen a két szent és tiszta szereteten túlmegy, vagy veszedelmes vargabetű, vagy bűnös eltévelyedés.'' Igen, az a férfi találja el a nôkkel szemben való magatartását, aki az atyaiság felelôsségével, védeni- és építeni akarásával nézi; s az a nô a férfival szemben, aki az anyaiságot, gondosságot, közvetlen, de felelôs szeretetszolgálatot tudja belevinni vonatkozásába. A hitvesi viszony férfi és nô természetes viszonya, ennek gyökere atyaiság és anyaiság: ,,az a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar''. Nemcsak biológiailag, hanem lelki vonatkozásban is férfi és nô mélyebb találkozásának csak úgy van értelme, ha készül általa világra jönni az a hatalmas harmadik, akinek vagy aminek létesülése e két ember szent találkozásához és együttműködéséhez van hozzákötve. Fiú és leány testvéri viszonyában, mint azt sokszor ajánlják, nem tudom megtalálni azokat a gyökeres mozzanatokat, melyek ezt a viszonyt alkalmassá tennék arra, hogy férfi és nô kölcsönös vonatkozásának mintaképe, causa exemplaris-a legyen. 3. A nemi életnek minden házasságkívüli valósulása azért is súlyosan ellene jár a természetnek, mert pusztítja az atyaiság és anyaiság értékeit. A nemi zabolátlanság mérhetetlen pusztításokat visz végbe a történelemben és jelen életünkben; de ne gondoljuk, hogy ennek a rettenetes bűnözönnek legfélelmesebb megtorlója a spirochete pallida, a vérbaj sápadt, alattomos bacillusa; legveszedelmesebb fertôzése az a szellem-erkölcsi öncsonkítás, eunuchizmus, mely felelôtlen kalandoknak, testet-lelket ölô nemi vonatkozásoknak dobja oda a férfi és nô legdrágább földi javait: az atyaiságot és anyaiságot. Megbecstelenített, életük koronájától megfosztott, honukból kiűzött gyászmagyarok nemzedéke az, mely a házasságon kívül akar ,,nemi életet'', s ott még jogról is mer beszélni -- enyészethez, kárhozathoz való jog?! II. Most rendelkezésünkre állnak a szempontok annak a jelentôs gyakorlati kérdésnek megoldására: miképp kell lelkileg, tehát gondolattal és magatartásban elhelyezkedni azoknak, kik házasság nélkül élik le életüket? Itt három csoportot kell megkülönböztetnünk: az Istenért, az önzésbôl és a kénytelenségbôl házasságnélküliek csoportját. 1. Az elsô csoportba azok tartoznak, kik követik az Úr Krisztus szavát (lásd 40. lap), kik Isten országáért, propter regnum caelorum, mondanak le a házas életrôl, tehát nemcsak a férfi- és nôszerzetesek, hanem a papi rend emberei is. Átlépnôk kitűzött kereteinket, ha vállalkoznánk a fogadott házasságtalanságnak, a szüzességnek és papi nôtlenségnek, a celibátusnak tüzetes tárgyalására. Történeti megokolásul elég most arra utalni, hogy az Egyház mindenesetre megértette Szent Pál szavát, melynek értelmében meg van osztva, aki kénytelen feleségére is gondolni (40. lap). Ennek a súlyos szónak levonta a konzekvenciáját s nôtlen papságában és szerzeteseiben teremtett magának olyan vezérkart és munkássereget, mely Isten országának ügyét a történelemben páratlan hatásossággal és egyedülvalósággal tudja képviselni. Az evangéliumi igazság úttörése és következetes képviselete osztatlan erôt és sokszor teljes kockázatot követel. A család ennek az osztatlanságnak útjában áll -- elég történeti példa rá a görög klérus; a családi tekintet pedig útjában van az apostolságnak, amint az északi protestáns papság és misszionáriusok példája mutatja. A katolikus szentségkiszolgáltatás, nevezetesen a gyónás és a lelkivezetés szinte megköveteli a celibátust, mely egyedül teszi lehetôvé, hogy a hívôk papjuknak közvetlen közelébe férkôzzenek, és ne kelljen indiszkrécióktól és nemkívánatos közvetítésektôl tartaniok. Nemkatolikus gondolkodók és életismerôk is tudják méltányolni az Egyháznak azt a stílbiztonságát, mellyel így tudott magának teremteni Isten országa számára vezéreket és elômunkásokat. Itt azonban nem pontosan errôl van szó (lásd különben Dogm. II. 463. kk.), hanem a celibátusnak és szüzességnek a házassághoz való viszonyáról. Épp a házasság nevében érik a celibátust a legmakacsabb és legkomolyabban számbavehetô támadások. Amit ugyanis az egyházellenes düh tajtékoz rá az Egyháznak minden olyan intézményére, mely a természetbôl kirí, azt felsôbbséges lélekkel letörli orcájáról az Egyház és annak képviselôje, abban a szentpáli tudatban: Tudom, kinek hittem és biztos vagyok (2Tim 1,12). Azonban a múlt század 80-as évei óta az Egyháznak számos intézménye, sôt tanítása és erkölcse ellen éppen egy felsôbbséges erkölcsi eszmény és lelkiismeret nevében indult meg a hadjárat. Ennek a támadásai veszedelmesebbek, mint a sekélyes fölvilágosultság és szabadkômívesség vásári és színpadi levegôverdesése; de az igazság veterán harcosa számára egyúttal megtisztelôbbek, azért is, mert alkalmat adnak a katolikus élet és igazságeszmény szuverén felsôbbségének bensô igazolására. Egy közkeletű nehézség a természet nevében emel kifogást a nemi megtartóztatás ellen. A legerôsebb ösztön, úgymond, az, mely az érett normális embert a másik nem felé tereli; ez mélyen meggyökerezett a természetben, sok értéknek és lelki szépségnek forrása. Lefojtása tehát természetellenes; s nem csoda, ha súlyos testi és lelki károkat okoz. Akik fiatalos hevülettel vállalták is a celibátust, az ebbôl származó kötelességet elôbb-utóbb kényszernek, octroy-nak érzik és iparkodnak szabadulni az elbírhatatlan lidércnyomás alól, vagy kompenzációkkal, vagy egyenest a vállalt kötelezettség elhanyagolásával. Így a legsúlyosabb eltévelyedések és erkölcstelenség forrása lesz, amit az Egyház a magasabb erkölcs normájának, ôrének és kútfejének szánt. Hogy sok a gyönge ember, hogy akárhányszor becsületes igyekezet mellett is a valóság elmarad az eszmény mögött, a tényleges magatartás a vállalt kötelezettség mögött, és hogy ennélfogva sok kínos és botrányos félrelépés történt és történik, ki akarná ezt tagadni? Aki az Egyházzal érez, sôt aki akár mint kívülálló is csak rásejtett a fogadalmas nemi megtartóztatás erkölcsi értékeire, azokat a kisiklásokat velem együtt siratja, irtja, messze tekintô neveléssel iparkodik megelôzni és sebeit gyógyítani. De soha egy pillanatra sem téved meg aziránt, hogy az Isten kedvéért vállalt megtartóztatás nem természetellenes, hanem természetfölötti. Nem természetellenes a szellemnek felsôbbségét és erejét hirdetni a test fölött, különben természetellenes volna a technika is sôt a kultúrának minden erôteljesebb elôretörése. Hogyis lehetne természetellenes, amit az Úr Jézus Krisztus mint a finomabb odaadó lelkület követelményét és eszményét állít elénk?! S épp ezért a nemi tartózkodás nem is lehetetlen. Bizonyos, hogy nem mindenkinek egyformán könnyű. Az ösztönök ereje, iránya, idôszakisága tekintetében számos fokozat található az emberek között, s akadnak bizonyára nem csekély számmal, akikre áll Szent Pál tanácsa: Ha nem tartóztatják meg magukat; házasodjanak; jobb házasodni, mint égni. De a nemi tartózkodás normális testi és lelki konstitúciójú embernek, akár férfinek, akár nônek, nemcsak nem lehetetlen, hanem általában nem is jelent nagyobb nehézséget, mint a magasabb erkölcsi követelések hű és következetes megtartása általában. Bizonyságul felvonul az a sokezer férfi és nô a múltban és jelenben, kik a vállalt szüzességi fogadalmat vagy celibátust becsülettel megtartották egy hosszú életen keresztül, sokszor nem csekély nehézségek közepett. Persze a botrányok és kisiklások a dolog természeténél fogva könnyebben jutnak nyilvánosságra, mint a magátólértôdôség magányában meghúzódó kötelességteljesítés; a közönség természeténél fogva élénkebb visszhangot kelt a szellem-erkölcsi fegyverletétel, mint a gyôzelem. Magától értôdik, hogy a nemi megtartóztatásnak is megvan a higiénéje, aszketikája, pedagógiája és pszichológiája. De épp ezen a területen a mi közönségünket oly kiváló művek tájékoztatják, mint Tóth Tihamér és Marcell Mihály könyvei; s ezért nem kell ennél a jelentôs tárgynál tovább idôznöm. Hasonlóképpen nem kell ma már tüzetesebben visszautasítani azt a vádat, hogy a nemi önmegtartóztatás egészségtelen. Illetékes orvosi fórumok újabb és legújabb ismételt nyilatkozatai után igazán kár volna a Dunába vizet hordani. De nem fölösleges a következô megállapítás: A magam részérôl elfogadom, hogy kevésbé egészséges konstitúciójú embernek egészsége szempontjából jobb volna a békés, harmonikus házas élet; sôt a legtöbb orvossal szemben még azt is állítom, hogy a harmonikus házasélet minden normális ember számára az egészségnek általában jobb, mint a nemi megtartóztatás. S lehet-e ez másképp, ha a nemiség Isten adta természeti velejáró? De mi következik ebbôl? A nemi megtartóztatás ellen egyáltalán semmi annak számára, aki tudja, hogy a testi és fiziopszichikai egészség nem értékmérôje az emberéletnek, és még kevesebb annak számára, aki tudja, hogy a harmonikus házasélet általában mennyire csak posztulátum. Az élet nagy konfliktusait nem lehet megoldani kompromisszumok nélkül; s azok lesznek a szerencsés kompromisszumok, hol az értékesebb fél érdekei gyôznek, tehát a mi esetünkben a lélek érdekei. Ez a gondolat a nemi önmegtartóztatást egyszersmindenkorra kiveszi az orvosi vélemények divatváltozásainak eshetôségei alól. Szokás -- még katolikus részrôl is itt-ott -- arra utalni, hogy a celibátus által igen sok értékes katolikus férfiú, sokszor a legértékesebbek, meddôségre vannak kárhoztatva, s az Egyház elesik attól az áldástól, mely az ilyen férfiak értékes házasságából és értékes utódaitól jöhetne. Ez az egyházi -- mondjuk -- eugenetika feledni látszik, hogy azokat a férfiakat éppen celibátusuk tette értékesekké, tehát circulus vitiosus-ba rántanák bele ha meg akarnák fosztani attól, ami értékük forrása. Aztán figyelmen kívül hagyják, hogy az eugenetika végre is nem tenyész-fogás. Nem annyira biztos, hogy az alma nem esik messze a fájától, kivált ha az a fa dombtetôn állott! A celibátus pedig a katolikus papságot és szerzetességet arra képesíti, hogy éppen abban legyenek termékenyek, ami az eugenetikában a legszükségesebb: a szellem-erkölcsi nemzésben. A legtetszetôsebb gondolat a celibátus ellen a következô: A házasság szentség; a szerzetes, illetôleg célebs állapot pedig nem. Ha tehát az Egyház papjainak nem enged házasságot, lebecsüli azt az állapotot, melyet maga szentségnek minôsített és végelemzésben helyt ád annak a gyanúnak, hogy a házasságban élôket csakugyan másodrendű keresztényeknek minôsíti, mint azt ma hajtogatja a liberális protestantizmus. Mi ismételten kiemeltük, hogy éppen az Egyház nem fárad bele a manicheizmus elleni harcba; épp az Egyház az, mely állandóan tiszteletben tartotta és uralomra segítette Istennek a nemekre és a házasságra vonatkozó teremtô gondolatát. S hogy az Egyházban nincsenek elsô- és másodrendű keresztények állapot szerint, hanem legföljebb személyes teljesítmény szerint, annak állandó élô cáfolata a katolikus erkölcs alapmeggyôzôdése: az erkölcsi tökéletességnek egyetlen fokmérôje az Isten-szeretés és a krisztusi emberszeretés. Miként Isten nem ismer személyválogatást, az Egyház is ugyanezt a zsinórmértéket alkalmazza bármilyen rendű és rangú hívôivel szemben, amint azt nagy arányban bizonyítja a szentek jegyzéke. Mikor a trentói zsinat kimondja, hogy az Istenért való szüzesség különb, mint a házasság, nem a házasembereket teszi második helyre, sôt még a házasállapotot sem, hanem csak azt mondja ki, amit az Úr Krisztus is hirdetett és Szent Pál nyomatékozott: Aki Istenért, Isten országáért szüzességben él, az közvetlenebbül és osztatlanabbul tud Istennek szolgálni, mint a házasember, és elvben nagyobb elszántságot mutatott erre a közvetlen és osztatlan Isten-szolgálatra. De ennek az eszménynek megfelelô erkölcsi magaslatra tényleg fölemelkedni, az már a személyes áldozat dolga. Talán nem oly nehéz belátni, hogyha egy magas hegycsúcsot kell megmászni, nem olyan kedvezô a kilátása annak, aki súlyos poggyásszal indul, mint annak, aki minden fölösleges teherrôl eleve lemondott, s csak jó hegymászó-botját, trenírozott izmait és legszükségesebb élelmét viszi magával. Ennyit és nem többet akar kimondani a Tridentinum a szűzi és a házasállapot tekintetében. Ki hogyan és milyen ütemben mássza meg a hegyet, végre is személyes teljesítôképesség és erôkifejtés és -- szerencse (a lelkiéletben kegyelem annak neve) dolga. Házasemberek között is vannak kiváló nagy szentek, mint Római Szent Paula vagy Magyar Szent Erzsébet; celibátusban és fogadalomban is akadnak lanyha keresztények. A megtartóztatás állapota magában, elvonatkozva a személyektôl, alkalmasabbá tesz az osztatlan és közvetlen Isten-szolgálatra. A házasság e tekintetben kísértéseket tartalmaz. S épp ezért kell szentségnek lennie. Elsôdleges értelme ugyanis az, hogy embert emberhez köt. Az ember pedig nem eo ipso megszentelés eszköze embertársa számára; tehát szentségi fölavatásnak, kegyelmi újjáteremtésnek kell azzá tennie. Ellenben az Istenért vállalt nemi önmegtartóztatás az embert közvetlenül Istenhez köti. Ez a viszony tartalmával eo ipso lélekszentelô; itt tehát nincs helye közvetlen szentségi fölemelésnek és átminôsítésnek. Tehát a házasság nevében nem szabad megtámadni a celibátust, hanem azt kell mondani, hogy a házasság nem lehet el a celibátus nélkül; ezt újabbak is itt-ott hangoztatják (pl. Foerster: A nemi élet etikája és pedagógiája); de -- amire ritkán szokás gondolni: -- a celibátus sem a házasság nélkül. A két állapot lényegesen egymásra van utalva, és egybehangzásuk az isteni bölcsességnek mesterműve, az Egyházban működô Logosnak nem utolsó bizonyítéka. Mindenekelôtt a házasság lényegében nemi viszony lévén, csak akkor lehet harmonikus, a természetének megfelelô, ha igazában és egészen férfi és nô találkozik benne, és adják egymásnak nemi mivoltuknak is a javát. Már most az Istenért vállalt nemi megtartóztatásban adva van egy állapot, mely módot nyújt, hogy férfiak és nôk a maguk sajátosságában magukra eszméljenek, s nem befolyásolva emberi vonatkozásoktól, még nemi vonatkozásoktól sem, egyenest Istennel való eleven vonatkozásban éljék meg és érvényesítsék embervoltuk teljes tartalmát. Ezáltal a házastársak számára mintakép és tájékoztatási középpont lesznek: a házastársaknak ,,egymás'' számára olyanoknak kell lenniök, amilyeneknek Isten számára bizonyulnak a teljes tartalmú, igazán értékes szerzetesek és szerzetesnôk. De van a szüzességben a házasság számára még jelentôsebb erô is. Akik Istenért vállalják a nemi megtartózkodást, nagy arányban megmutatják, hogy a nemzô ösztön nem lebírhatatlan, hogy magasabb erkölcsi értékek kedvéért az ember lemondhat róla embersége kára nélkül, sôt magasabb új értékek reményében. A keresztény házasság sem lehet el erôs és következetes nemi fegyelem nélkül. A házas hűség és kímélés sokszor huzamos kölcsönös tartózkodást követel, nem is szólva az esetleges ideiglenes gyermekkorlátozás szükségességérôl, melyre nézve a katolikus erkölcs más eszközt nem ismer, mint a megtartóztatást. Hirdetni az ösztön mindenhatóságát és ellenállhatatlanságát, s ezen a címen lehetetlennek mondani a celibátust és szüzességet, természetesen végelemzésben a keresztény házasságot is lehetetlennek mondja és a nyakló nélküli nemi kitombolásnak készíti útját. A protestáns és anglikán nemi etika éppen ezen a ponton kerül önellentmondásba és evez föltartóztathatatlanul a végzetes hajótörés felé. Ha ellenben van celibátus és szüzesség, akkor via facti folyton ott áll a házasok elôtt a bizonyság, hogy ez lehetséges, s a bíztatás, hogy tegyék is meg: si potuerunt hi et hae, quare non tu? Ha azonban nincs celibátus és szüzesség, akkor a házasok védtelenül ki vannak szolgáltatva az ösztönnek; a legtöbb házasnak még csak sejtelme sem dereng arról, hogy a természetnek erre a vad paripájára is lehet zabolát vetni. De a celibátus is rá van utalva a házasságra -- akármennyire különösen hangzik is! Rá van utalva mindenekelôtt azért, mert a szerzetesi szüzesség és a celibátus föladatai teljes férfit és teljes nôt kívánnak. Ennek a kiteljesedésnek természetes iskolája és tere a házasság. A celibátus lemondott a nemiség fájának errôl a természetes kertjérôl; nem mondhat le azonban arról a tanulságról és elevenítô erôrôl, mely belôle feléje árad. Ô is arra van hivatva, hogy valósítsa az Isten országáért fölajánlott nemiségének alapgondolatát, atyaiságát, illetôleg anyaiságát; mert csak ebben a kategóriában fogja természetszerűen, harmonikusan és termékenyen Isten országának irdekében értékesíteni embererôit. A fejletlen vagy félrecsúszott nemiség félségbe, torzságba, irritáltságba, meddôségbe és egocentrizmusba sodródhatik; a teljes tartalmú, de a kegyelem által magasabb etikumba föl nem oldott nemiség pedig szomorú, sokszor tragikus kompenzációkat keres. Ezért az Isten országáért való nemi tartózkodásnak határozott célkitűzéssel az atyaiság, illetôleg anyaiság teljes etikai tartalmára kell törekednie, abban az értelemben, mint az Üdvözítô jelzi a tíz szűzrôl mondott példabeszédben, amint azt fölségesen kommentálja Langland-nak, a kiváló középkori angol költônek Piers Ploughman-je: Chastity without charity lies chained in hell; it is as lewd as a lamp that ne light is in. S ennek a célkitűzésnek megvan a maga pedagógiája és pszichológiája, melyet nem is oly könnyű szabályokba foglalni; legalább eddig még nem történt meg. Egy negatív szabálya mindenesetre annak a közvetlenül kínálkozó kísértésnek visszautasítása, mintha itt a [szüneiszaktoi], subintroductae, ,,szellemi jegyesek'', szokásának valamilyen megújítása célravezetne. Az Istennel eljegyzett férfi az atyaiságnak kegyelmi kifejlesztésére a szükséges nôi ellenpólust abban a nôiségben keresse, melyet a katolikum mint olyan tartalmaz: Szűz Máriában, az Oltáriszentséghez való viszonyában, papi tevékenységének anyai jellegű, gondozó mozzanataiban, és nem a subintroducta-ban, aki csakis hamis, ha ugyan nem végzetes vágányra tudná azt terelni. A nô természeténél fogva inkább van arra utalva, hogy emberi támaszt keressen. A részletekhez és a közelbe tapadó igényénél fogva neki nem olyan könnyű az objektív katolikumban és a láthatatlan Istenben megtalálni a maga nôiségének és anyaiságának ideális ellenpólusát. Ezért a nô számára a szüzesség állapota nagyobb áldozat és nagyobb elszántság -- persze, ha aztán egész lélekkel történt, s teljes következetességgel és gazdagsággal épült ki, hasonlíthatatlanul nagyobb az érdeme és áldása is, amint a legnagyobb nôi szentek, egy Nagy Sz. Teréz, Sziénai Sz. Katalin stb. alakja mutatja. Ennek a pedagógiának a legjelentôsebb pozitív szabálya: a teljes értékű házasságnak mélységes, élô megbecsülése. A természetszerű medrében és területén kiérett atyaiság és anyaiság az élet közvetlenségével, egyenességével és erejével tanítja meg a celibatáriust és a szüzet a szublimált atyaiságnak és anyaiságnak is igazi tartalmára és jellegére. Ez a komoly házasságtisztelet a megtartóztató állapot kísértéseinek legyôzésére is a kegyelem után a leghatásosabb tényezô. A nemi önmegtartóztatás legközvetlenebb és legerôsebb kísértése a testbôl és vérbôl jön s az alsó erósz motívumaiból táplálkozik. A nemi ellenpólusnak meggyökerezett mély keresztény tisztelete ennek az alsó erósznak félreérthetetlenül értésére adja, hogy nem vállal vele semmi közösséget. Amely férfi elôtt a valóság közvetlenségével és begyökérzésével ott áll a meggyôzôdés, hogy a nôben az anyaiságot kell látnia és tisztelnie, tehát ami ôt a nô felé tereli, az köteles az anyaiságnak igényeit, felelôsségeit és áldozatait is komolyan tiszteletben tartani, az a férfi nyomban tisztában lesz vele, hogy az vsztönök csábító beszédje felelôtlen; felületes, utálatos, lealázó; lelkében tehát a kísértés nyomban kiváltja az anyaisággal szemben tartozó tiszteletnek és felelôsségnek magatartását és ezzel az egész lelki folyamatot abba a régióba emeli, ahol lehetségessé válik az emberméltóságnak megfelelô folytatódása és elintézése. A nemi ösztön csak addig lebírhatatlan, amíg erôszakkal vagy mesterségesen elszakítják a vele szervesen együvétartozó felsôbb erósznak világától. A házasság megbecsülése a celibatáriusnak éppen ezt oltja bele a tudatába; míg az egyoldalú aszkézis könnyen odajuttat, hogy megtörténik a lélekben a végzetes szakadás, és amikor ezzel betömôdik a kísértéseknek egy csatornája, fölszakad egy másik, erôsebb és veszedelmesebb. Így a házasság és szüzesség két virág; egy tövön fakadnak, a nemiség közös tövén, arra hivatva, hogy egy tavasznak legyenek közös nyílása. Két húr ez, egymásra hangolva; két erôrendszer egymásra utalva -- tanulságos és fölemelô példája Isten teremtô bölcsességének. A dór stílusban élesen különvált két rend az oszlop és a rajta nyugvó gerendázat. A gót stílusban az oszlop észrevétlenül átmegy a mennyezetbe; a hordozó és teher közti ellentét föl van oldva szabad erôk szabad vonatkozásába. Itt már nincsen feszültség és versengés, hanem egyenlôrangú erôk szabad és termékeny kölcsönössége. Ez a házasságnak és szüzességnek is konstruktív törvénye és szelleme. 2. A nemházasodók második nagy csoportját azok alkotják, akik nem önként, nagylelkű odaadásban mondtak le a házasságról -- propter regnum caelorum, hanem akik egyszerűen lemaradtak róla. Ezek közül külön megítélés alá esnek azok, kik önzésbôl maradtak le, tehát mindenekfölött a tipikus agglegények és (ez a típus ritkább) önkéntes vénleányok, mint akik egyszerűen kényelmesebbnek találták a meg nem házasodást. Ezek a zsugorodás sorsát választották a nyíló tavasz közepett; magukra vessenek, ha zsugorodottságban, múmia- állapotban élik le és fejezik be földi életüket; földöntúli sorsuk Isten kezében van. Nem lehet ebbôl a gyászos hadból kivenni azokat, kiket az ún. oedipus-komplexus tartott vissza a házasságtól: anyjukhoz való antiquált vonzódás, melyet persze nem egyszer rövidlátó anyai önzés is szít. Ezek az anyámasszony-katonák nem gyôzelemre indulnak neki az életnek, hanem gyászvitézek tragikomikus sorsát választották. Nem járnak messze tôlük, kik földi érdekbôl nem jutottak el a házassághoz, ha az az érdek mindjárt tudomány, karrier vagy társadalmi avagy politikai föladat volt is. Az atyaiság, illetve anyaiság áldásából ezek is kirekednek; ez ugyanis olyan kényes mag, mely csak a házasság földi melegében vagy az Isten-szolgálat mennyei napsugarán tud kibontakozni. Más megítélés és elbánás alá esnek, kik hibájukon kívül nem jutottak el a házasságba. Ezeknek meg kell találniok a helyüket Isten országában. Itt mindenekelôtt olyanokról van szó, kik megértették, hogy nem szabad megházasodniok: akár testi, akár lelki, akár erkölcsi hibák vagy hiányok miatt nem vállalhatják azt a felelôsséget, hogy a maguk sorsához hozzákössék egy házastársnak és esetleges gyermekeknek sorsát. Ezek megértették a legmélyebb atyai, illetve anyai felelôsséget, amint azt Nietzsche is kimondja: Du willst Weib und Kind. Aber bist du einer von denen, die Weib und Kinder wünschen dürfen? Elsôsorban azonban olyanokra kell itt gondolni, kik nem akadtak megfelelô hitvestársra. Fôként nôket ér ma ez a sors; hisz ez is egyik tünete és következménye a mai társadalmi élet egészségtelenségének. Ezekre súlyos probléma nehezedik. Egyfelôl úgy érzik, hogy nekik nem mondotta az Üdvözítô: Aki föl tudja érni, érje föl; nincs teljes indításuk Isten országáért elvben lemondani a házasságról; másrészt erkölcsi felelôsség vagy kemény életsors a házasság kapuit is elzárta elôlük. Ezek életútjukat nagy megterheléssel járják, sorsukba beleszövôdik egy tragikum, melynek színe elôtt csak az a vigasztalásuk marad, hogy a kereszt és tragikum valamilyen formában mindenkit megtalál; minél mélyebben érzô és minél finomabb lelkű, annál inkább. De megmarad az a vigasztalásuk is, hogy az élô hit minden csapást és mostoha sorsot koronává és áldássá tud változtatni. Tôlük az élet megtagadott valamit. De Istenem, ki meri mondani, hogy megkapott az élettôl mindent, amire titkon, és úgy gondolta, joggal vágyódott? Igaz, tôlük olyant tagadott meg, aminek igénye ott csírázik az emberi természet mélyén. Mondjam-e nekik azt, hogy bölcs rezignációval arra is eszméljenek rá: ha a rózsától elestek, a tövisektôl is meg vannak kímélve. Szent Pál is azt mondja korintusi híveinek, hogy akik megházasodnak, azoknak sok háborgásuk van; ô pedig kímélni akarja ôket; tehát javallja, ne házasodjanak. Az efféle gondolatok azonban korunk gyermekét könnyen az önzôk útjára sodorják; ezért ,,különb utat'' mutatok nekik. A házasságban van egy gyökeres nehézség, melyet a legharmonikusabb házasságban sem tud föloldani semmiféle merôben emberi igyekezet. Minden emberi vonatkozásban, legyen az baráti vagy hitvesi, ott lappang a néma tragikum, melyet a költô rendkívül finoman így fej ez ki: Kann auch ein Mensch des andern ganz wie er möchte, sein? In langer Nacht bedacht ich mir's und musste sagen: Nein! A vágy könnyen eltakarja az örvényeket és csak a tó mosolygó, sima tükrét mutatja, minél távolabb van, annál csábítóbban. Nekünk azonban megadatott megismerni nemcsak Isten országa titkait, hanem az emberélet és földi vonatkozások titkait is. A házasságban van valami kívánatos, igen nagy jó; de van benne valami (a kockázaton kívül is), ami megborzongat. Ha tehát meg lehet kívánni a házasságot mint nagy jót, lehet szofizma nélkül olyan igaz szempontokat is találni, melyek megbékéltetnek veszteségével. Ugyanezt mondja ki, talán más formában, a jelenkori nôk egyik legnagyobbika: ,,Nekem szent meggyôzôdésem, hogy sok családanyánál gazdagabb lelkű az a nô aki lemond egy félig-meddig neki való férfiúval való félig-meddig jó házasságról csak azért, hogy megôrizze legértékesebb földi reményét: ha a sors adott volna egészen neki való férfiút, tudott volna egészen kiváló családanya lenni''. S új utat mutat, fôként önkénytelen házasságkívüliek számára: ,,Amelyik nô arra szánja életét, hogy gyermekeket óv és segít, vagy öregeket és betegeket istápol, éppolyan nagy tetteket visz végbe, mint aki anyává lett.'' (Sigrid Undset: Hochland 1929--30. 328. lap.) Sigrid Undset arra a vigasztaló nagy igazságra utal, hogy az önkénytelen házasságtalanok számára is van az agglegénység és vénleányság gyászos sorsa ellen orvosság, s csak egyetlenegy orvosság: az atyaiságot, illetve anyaiságot életforma- és életcélként vállalni, amint azt kedvesen szemlélteti Th. Fontane költeménye: Herr von Ribbeck auf Ribbeck im Havelland. Meglehet, idônként megmosolyognak egy ilyen atyaivá vált öreg urat vagy anyaivá lett öreg nénit -- melyikünket nem mosolyogtak már meg legszentebb magatartásában! De aki épségben megôrizte erkölcsi érzékét és emberségét, tisztelettel és megbékülten tekint rájuk -- megbékülten ôk is: aki Krisztusban nagyon szeretett, nem mondhatja elhibázottnak életét. Sôt ezen a ponton erénnyé lehet, ami szükség volt, éppen nôk számára, akiket leginkább sújt a modern házasságiszony. A mai történeti válságban, melynek a házassági válság csak egyik tünete és mozzanata, épp a maguk anyaiságára eszmélt és azt következetesen valló nôkre külön hivatás vár. Nincs ugyanis kétség benne, hogy a mai történeti alapbajok jórészt a férfiúi kultúra melléktermékei: a mechanizálódás, racionalizálódás, gépkultúra mind a szív és élet közvetlen követelményeitôl elszabadult hatalmaskodó és agyaskodó egyoldalú férfi-psziché termékei. Hiszen még a szorosan vett nemi területen is a fogamzás-korlátozás, magzatölés is mi más, mint brutális ,,férfi''-technikának betörése az élet szentélyébe?! A gyökeres orvoslásra nincs más út-mód, mint sorompóba állítani és társadalmi erôkké tenni a sajátosan nôi értékeket: az életnek azt a közvetlen tiszteletét és az életigényeknek azt a harmóniáját, mely az anyaságnak sajátos tartalma és hivatása. Annak a gyakorlati, nem okoskodó, hanem önmagát feláldozó szeretetnek, mely egyedül menthet meg férfiúi önzésbe merült korokat, tanítója csak a tisztult és magára eszmélt nôiség lesz: Donne, ch'avete intelletto del amore! Tehát ne nôi jogokat védô ligákat, ne egyenlôsítést követelô feministákat, hanem szent ligákat, melyek újra felfödözik és érvényesítik a tiszta nôiséget és anyaiságot! S minthogy a nô impulzivitása rászorul a férfiúi állandósításra és rendszeresítésre, ebben a láthatatlan szent ligában az eszmény tiszteletében és hitében találkozniok kell mindazoknak a férfiaknak és nôknek, kikben él az atyaiság és anyaiság hite: komoly keresztény házasoknak fogadalmas szüzeknek és a házasságkívüliség keresztény sors-vállalóinak; s meg kell végre kezdeni azt a munkát mely némaságában is a leghangosabb vádló és tanító beszéd, mely föltűnéstelenségében is egyedül igazán diadalmas erô: az atyaiság és anyaiság evangéliumi munkáját. ======================================================================== 9. Eszmény és valóság A házasság katolikus elgondolása nem úgy fest-e a valósággal szemben, mint egy szép költemény, melyen föllelkesülnek fogékony lelkek, melyben hisz talán néhány ifjú jegyes és a legjobb esetben papok, kik nem ismerik az életet? Az Egyház úgy állítja a házasságot az emberek elé mint vas insigne caritatis-t, és majdnem mindenünnen a kiábrándultság, ingerültség, feszültség, sôt teljes széthullás vagy legalább széthúzás diszharmóniája zúg felénk. A katolikus házassági követelések pedig: házas hűség, az életfakadás lelkiismeretes tiszteletbentartása, fölbonthatatlanság, úgy merednek bele ebbe a világba, mint egy geológiai vándorkô: idegen, rég letűnt korból szakadt ide, értetlenül mennek el mellette vagy éppen fölötte ennek a kornak gyermekei, más eszmékkel és más látásokkal más célok felé. Itt a történeti és szociális szükség félelmes, vaskerekű harciszekerei dübörögnek; fölszabadult vad szenvedélyek fűtik, a haladás jelszavát harsogó közvélemény makadámozza útját. Nem úgy tűnik-e föl ezzel szemben a Casti connubii; mint egy visszahozhatatlanul elmúlt kor igricének lantpengetése, s nem úgy fest-e, mint ha fuvolaszóval, fehér szegfűvel fel akarná tartóztatni útjában a történelmi végzetet? S mégis -- hátha megint egyszer a fuvolaszó bizonyul diadalmas építô erônek, mikor egyszer már megépítette a hétkapus Tébának falait és ledöntötte Jerikó bástyáit? És hátha a virágnak és tavasznak, az ifjúságnak és reménynek van igaza? És hátha az ismeri jobban az életet, aki nem gázolt nyakig a mocsárban? Mikor az a valóság, hála Istennek, nemcsak mocsár, hanem virág és csillag, gyémánt és kenyér is! Avagy ha valaki Dantéval végigjárt minden poklokon, kevésbé ismeri- e a valóságot csak azért, mert elfogadta Vergilius és Beatrice vezérségét, és mert nem felejtett el járni a tisztítóhelyen és a mennyországban sem? De bármint vagyunk ezzel, itt az ideje, hogy szemébe nézzünk annak a sokszor aposztrofált valóságnak és szembesítsük a mi házasságkövetelésünkkel, melyre folyton azt kell hallanunk, hogy ,,szép, felséges eszmény, de meg nem valósítható''. Az a valóság bizony ma nem vigasztaló. Világos nyelvet beszélnek egymagukban azok a számok, melyekkel tárgyalásunk folyamán találkoztunk: a házasodások csökkenése, a válásoknak egy emberöltô alatt körülbelül megnégyszerezôdése, a születések csökkenése egészen a népesedési index minimumáig, sôt azon alul, a magzatölések félelmes szaporodása -- ez mind együttvéve komor és aggasztó képet ad. S még szomorúbb, amirôl a statisztika szükségképp hallgat. Szomorú látvány az a kert, ahol annyi élet bimbajában fonnyad. De ki látja végét annak a kihívó játéknak, mely az élet kapuja elôtt folyik, hol az életadó erôket sorompóba szólítják és az élet fakadását eltapossák? S ami még ijesztôbb: ezen a nemzedéken végigmegy a nemi elvadulásnak vihara, melyet nem lehet állatinak mondani, hiszen az állatot ösztönök irányítják, és azok nem vétenek az élet ellen: ,,A szamár megismeri gazdáját és az ökör ura jászolyát; csak az én népem nem ismer és Izrael nem ért''. (Iz 1,3.) Ami itt az utolsó három nemzedék alatt nemi zabolátlanság, elzüllés és elbetegesedés nevén végigpusztított és a háború után paroxizmussá fokozódott, nem egykönnyen találja párját a történelemben. Kloakák fölött járunk. Elfödi ôket konvenció, törvény és gyanútlanság; csak néha szakad be egy-egy tárnája, és akkor a gyanútlanok elszédülnek, a tudók és aggódók pedig rettegve kérdik: mikor szakad be az egész mesterséges burkolat és nyeli el mind, ami keresztény kultúrérték még maradt ebben az egyetemes elpogányosodásban?! Világos, hogy ennek a szennyárnak a keresztény házasság sem vet hatásos gátat. A poligámiát az európai kultúrnépek törvényhozása tiltja; de ritka az az anyagilag tehetôsebb ,,úr'', aki idônként tényleges poligámiában nem él -- nem szólva az átmeneti hűtlenségekrôl, melyek fölött nem egyszer még a jámborabb ártatlan fél is mint elkerülhetetlen rossz fölött napirendre tér. S ki veszi számon azokat a titkon rágó kínokat, azokat a befelé sírt könnyeket, melyek ma annyi házasságnak mindennapos vendégei, s melyek annyi menyasszonyi fátyolt oly hamar szemfedôvé fordítanak! Hány házasságot ismerünk, hol a férj mindenki iránt figyelmesebb és lovagiasabb, mint felesége iránt; hányat, hol az asszonynak senki sem annyira idegen és ellenszenves, mint a férje. Nem csodálhatjuk, ha érzékenyebb és becsületesebb lelkekbôl kitör a kiáltás, mely végigsikolt Ibsen drámáin is: Csak ki, ki ebbôl a pokolból; ki, bármi áron! S alig lehet az a vigaszunk, hogy a nagyváros egészségtelen levegôje termeli ki ezt az egészségtelen házassági életet. Hisz az egyke és az arzén a falu terméke. Az igazság nevében azonban azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a házassági bajok ma átlag elterjedtebbek az ún. intelligensek házasságaiban, mint az egyszerű emberek között. Ennek fôként két igen tanulságos oka van. Az egyik az egyszerű embernek csekélyebb lelki differenciáltsága, mely sok surlódási és feszülési lehetôséget eleve kizár. A másik és jelentôsebb pedig a nônek lényegesen más szociális és gazdasági elhelyezkedése az egyszerű embereknél; ez értékes útmutató a házasság jövôjének irányítására (lásd 220. lap). S hogy semmi illúziónk ne maradjon, mintha ti. ,,a régi jó idôkben'', ,,als Grossvater die Grossmutter nahm'', lényegesen jobban lett volna, vessünk egy tekintetet a házassági nívó szempontjából az európai történetre -- Ázsia, melynek Európán kívül egyedül van történeti múltja, még ma is annyira primitív viszonyokat mutat háremszerű házasságaival és a nônek rabszerű helyzetével, hogy számunkra szóba sem jöhet. A görögök büszkén hánytorgatták, hogy ,,egy feleséget venni, ez görög szokás, szemben a barbárok soknejűségével''. Azonban még az iskolákban olvasott klasszikusok is bôségesen illusztrálják azt a megállapítást, hogy a görögnek háromfajta nôvel van állandó vonatkozása: felesége mellett ott van a hetéra, aki szellemi igényeit elégíti ki, és a rabnô, aki érzékeinek szolgál. S ami ezen felül van, meg lehet olvasni Lukianusnál és elôtte Aristophanesnél. A rómaiaknál ötszáz évig, a köztársaság növekvése korában nem volt válás Halikarnassusi Dénes szerint, és a római házas erkölcsösség mint a római nagyság forrása, köztiszteletben és hírben állott. De a császári Róma annál szégyenletesebben kárpótolta magát, amint Apuleius, Juvenalis, Martialis igazolják. A kereszténység, ha valahol, ezen a téren mutatta meg fogható módon, hogy új világot alkot és jelent. A hitvédôknek egyik legerôsebb érve volt a pogányokkal szemben a keresztényeknek feddhetetlen házasélete. A rendkívül ritka kisiklásokat oly nagy dolognak tekintették, hogy akárhány egyház a házasságtörôre halálig való vezeklést szabott. Ezt a szigorú fölfogást és fegyelmet az Egyház átvitte a középkorba. Nem mintha az ifjú barbár népeknek minden barbár szokását és erkölcsét egy csapásra meg tudta volna szüntetni, és mintha az emberi gyarlósággal folytatott harca maradék nélküli diadallal végzôdött volna. Bizonyos azonban, hogy a reneszánsznak közismert erkölcsi lazaságát és nevezetesen laza házassági erkölcsét a középkori házassági magatartással ellentétesnek érezte és ítélte a kortársak legnagyobb része. Azután jött a ,,gáláns'' század hitvány és destruáló moráljával: XV. Lajos és udvara, II. Katalin és köre ennek történetileg közismert képviselôi. És jött a romanticizmus és a zsenik kivételes erkölcsének és jogának filozófiája; ezeket a jogokat, éppúgy mint az alapot: a ,,kivételes'' tehetséget és kultúrhivatottságot mindmáig könnyen megszavazza magának minden libertínus. Sötét képet tár elénk úgyszólván minden kornak erkölcsbírája és szatírikusa. Sötét képet kap, aki a szépirodalomból, nevezetesen a drámából és a regénybôl -- nem is szólok a célzatos, beteg és mételyezô ún. ,,erotikus'' irodalomról -- akarja megismerni a valóságot. Persze, tôlünk idôben vagy térben távol esô erkölcsi jelenségeknek és állapotoknak tanúságból való rekonstruálásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy éppen a konkrét emberélet jelenségeit és állapotait mindenki a maga ízlésének, tapasztalatainak és céljainak szemüvegén keresztül nézi. A pesszimista és a felületesen általánosító természetesen mindenütt csak bajt lát; az optimista és gyanútlan hajlandó észre nem venni a legkiáltóbb bajokat sem. Akinek célzata van, a célzatának megfelelô színeket bôven rakja képére, nemcsak az apostoli lelkű Damjáni Szent Péter, hanem olyan régi írók is, Boccacciótól kezdve, akik részint a hatás kedvéért szeretnek élezni, részint pedig még alacsonyabb indítékoknak hódolnak, mint mondjuk d'Annunzio és a gonosz, alattomos Anatole France. De ha számba is vesszük ezt az eléggé nem nyomatékozható ismeretelméleti meggondolást, biztos, hogy minden korban még mindig óriási űr marad a katolikus házassági eszmény és annak megvalósítása között, még keresztény, sôt még katolikus körökben is. Korunknak egyik jellemzéke, s ez becsületére válik, hogy ezt az űrt kínosan érzi és nem sajnál fáradságot, sôt áldozatot, hogy keresse áthidalását. Ez is értékes bizonyság arra, hogy Jézus Krisztus nem hiába jött, hogy a pünkösd vihara fölrázta a lelkeket és lelkiismereteket, hogy Európa szelleme ellenkezô látszatok ellenére mégis csak meg van keresztelve. Nem tud többé egyszerűen bamba rezignációval elfogadni erkölcsi tényeket, hanem fáradhatatlanul hozzáméri az eszményekhez. Mármost az eszmény és valóság közt tátongó űr két módon hidalható át. Lehet arra törekedni, hogy a valóságot eszménnyé emeljük, és lehet szívósan igyekezni az eszményt valóságra váltani. Az elsô mód a könnyebb és csábítóbb, mert közvetlen eredménnyel kecsegtet. A modern házasságreformálók erre az útra léptek. Okoskodásuk ez: A keresztény házassági követelések, melyek testet öltenek a nyugati monogámiás házasság keretében, általában meg nem valósíthatók. A törvényesen védett monogámiás házasság így üres keretté vált, melyet egészen más tartalom tölt meg: a szabadabb nemi és házassági fölfogás meg gyakorlat; álarccá lett, mely szigorú erkölcsöt mutat kifelé, belül azonban szabadosságot takar, és így törvényerôre emeli a képmutatást. Az erkölcsiség, nevezetesen az igazlelkűség nevében óvást kell emelni a házasságnak mai hazug formája ellen; és törekedni kell olyan formákra, melyek megfelelnek a tényleges nemi, illetve házas magatartásnak. Ezzel gyökeresen ki lesz küszöbölve a farizeizmus, és aztán várható a nemi életnek új nemesedése és tisztulása is; hisz most a tiltott gyümölcs csábítása és a rejtett üzelmek aknafúró veszedelmei is terhelik. Így a jóhiszeműek és lelkiismeretesebbek a házasságjavítók táborában. Ezeknek a reformálóknak nem csekély hányada azonban, éppen a leghangosabbak és legmozgékonyabbak, részint a maguk erkölcsi csôdjét akarják az egyetemesített züllés cégére alá menteni, részint az elbetegesedett nemi ízlés számára keresnek szabadkikötôt (a freudizmus legtöbb képviselôje); részint pedig arcátlan csábítást folytatnak, fôként a nôk nemi emancipálásának jelszavával. Hisz aziránt nincs kétség, hogy a nemi vonatkozások nagyobb áldozatait és felelôsségeit a nônek kell viselnie, s ezért még a dekadens korokban is nôkben általában élénkebben élt a nemi erkölcs megóvásának igénye, és emelt nem egyszer gátat a nekivadult férfi-érzékiség ellen. Amikor tehát egy messze ágazó propaganda ma ezer hangon azt kiáltja oda a nôknek: Ton corps est ŕ toi, ígérkezéseiben és agitálásában ott settenkedik a kaján remény: Ha téged emancipállak a felsôbb törvény és felelôsség alól, akkor ,,ton corps sera ŕ moi''. A másik lehetôség: nem tágítani az eszménytôl s a valóságot lehetôleg az eszmény közelébe emelni. Itt is akadnak természetesen naiv entuziaszták, kiknek sejtelmük sincs azokról a nehézségekrôl, melyek szembeszegülnek az eszményvalósító törekvésekkel. Az Egyházat azonban ez a vád nem érheti. Ha vannak rózsaszínben látó optimisták kint és bent, az Egyház mint olyan a valóságot sima tükörként mindig híven vetítette. Nevezetesen nem áltatta magát az emberi természetnek állhatatlansága, gyatrasága és rosszrahorgadása tekintetében. Csak bele kell tekinteni egy tüzetesebb lelkipásztori műbe, amilyen pl. Liguori Szent Alfonz Erkölcsteológiája. Szégyene a liberalizmustól fűtött protestáns németségnek az a farizeizmus, mellyel a század elején és most a háború után újból rávetette magát erre a munkára -- legújabban Ludendorff Matild, ahelyett, hogy atyja végzetes ballépéseit siratná, jónak látta ismét fölmelegíteni a régi vádakat. Mikor ti. elhangzanak katolikus követelések a nemi élet vagy házasság tekintetében, azzal intézik el: az életet nem ismerô idealizmus beszédje. Mikor pedig pl. Liguori Szent Alfonz kazuisztikája rájuk cáfol, akkor rendôrt kiáltanak: honnan ismerik ezek a papok és szerzetesek annyira az életet és hogyan merik ezzel a részletes ismerettel kikezdeni a szeméremérzést! Ezt a kétlaki farizeizmust, melyet már az Üdvözítô megszenvedett és megbélyegzett (Mt 11,18), nem lehet megfogni; de a becsületes elme elôtt elintézi magát a vádat. A szeméremsértés vádja persze magában is perfidiának bizonyul. Hisz az olyan szakkönyvek, mint Liguori Theologia moralisa, hivatott és felelôs szakembereknek készülnek. Orvosi könyvek is sok dolgot írnak le, még képben is, melyek nem valók könnyelmű kézbe. Mikor ítéletet kell tennünk a két törekvés között, fönntartás nélkül az utóbbi mellé állunk. Mégpedig mindenekelôtt a valóság nevében, Súlyos rövidlátás ugyanis az a hiedelem, hogy az eszmények nem valóságok, azért mert sokan nem valósítják meg, vagy csak hiányosan. Az eszmények fejezik ki a dolgoknak igazi, mélyebb mivoltát, azt a valóságot, melyet a fölületes tekintet elôl sokszor eltakarnak jelentéktelen külsôségek, melyet a reális erôtényezôk sokszor megakadályoznak teljes kibontakozásában; mégis bennük él és dolgozik a dolgoknak magva és gyökere. Aki tudatlanra veszi, nem ismeri meg a valóságot igazi mivoltában, hanem csak a fonákjáról, olyanformán, mint ha valaki hatalmas szellemi alkotást csak szerzôjének koponyaméreteirôl ismerne meg. Épp ezért az eszményekrôl, ahová az erkölcsi követelmények is tartoznak, nem lehet azt mondani, hogy nincs bennük valóságerô, és hogy kerékkötôi az élet fejlôdésének. Ellenkezôleg, minthogy az eszmény fejezi ki a dolgoknak állandó létre hivatott mivoltát, egészséges csírázó magként titkos hajtó erôvel hív és kötelez folyton magasabb és erôteljesebb önkifejtôzésre. Aristoteles entelechiáról beszél: minden dolog magában hordja magként a mivoltát, és ez célbiztos határozottsággal vonja és hajtja birtokosát, hogy lépésrôl- lépésre, haladó létfokokban, önkifejtôzésben legyen azzá, ami. A haladás csak mint fölfelé növekvés értelmezhetô; az eszmény pedig ennek a fölfelé növekvésnek elmozdíthatatlan iránypontja. Az eszmények adnak igazában értéket annak a valóságnak, amely soha egészen be nem akarja ôket fogadni. Ha egyszer kialudnék minden csillag, elhervadna minden virág és szépség, kihűlne a szívekben minden fölfelé lendülô titkos vágy, az eszmény mostani ellenségei is kibírhatatlannak találnák az emberlétet. Innen van, hogy az eszménytiprók csak mesterséges mámorral tudják megszerezni azt az életfeszülést, azt a tonalitást, mely nélkül értéktelennek és elviselhetetlennek találja az ember a létet. Igaz, eszménypótlékok csak átmenetileg tudják azt biztosítani; utána annál keservesebben jelentkezik a lelki másnaposság, amelyet senki sem mer kívánatosnak minôsíteni. Ezért nem túlzás általában és ma különösen eszményéhségrôl beszélni. Még a legzüllöttebb emberben is él; mint sokszor rombadôlés után a sértetlennek megmaradt szentkép, egy magasabb világ sejtelme és álma. Valamilyen ideálja mindenkinek van; és pszichológiailag érthetô az a kollapszus, mely sok emberben az eszményben való csalódást követi, mely az alacsonyabb lelki struktúrájú emberben aztán gyűlöletbe, elkeseredésbe és magaelhagyásba megy át. Az eszmények nem is gyönge, erôtlen árnyak, mint sokan hirdetik. Ott ülnek az igazság trónján, s láthatatlan és hallhatatlan, de meg nem vesztegethetô ítélettel döntenek minden emberi állásfoglalás és teljesítmény értékérôl. Ez az ítélet ott hangzik mindenkinek lelkiismerete szavában és láthatatlanul ott rezeg minden kornak egész kultúrszintjében. Idônként aztán láthatóvá válik nagy kultúrkatasztrófák, történeti Isten-ítéletek alakjában, s ilyenkor, mint a Boldizsár király palotájának falán megjelenô író kéz, az elképedt nemzedéknek lelke elé írja a mene thekel ufarzin-t. Legcsattanósabban azonban azzal mutatják erejüket, hogy megfogják és nem eresztik ellenségeiket sem. Mikor a merô nyers valóságot, tehát voltaképpen a fegyverletételt mindenáron törvénnyé, azaz elvvé akarják dekretálni, voltaképpen azt vallják, hogy a valóságot egyszerűen csak valóságnak elfogadni ôk sem akarják. Ôk is csak akkor tudnak megnyugodni, ha eszmény lett a valóságból -- ha a dolognak könnyebb végét fogják is, és ha végelemzésben nem egészen mentesíthetôk attól a gyanútól sem, hogy csak így tudnak szabadulni a szemrehányástól, mely az eszménybôl feléjük harsog, mely talán legkiáltóbb jele reális jellegének és erejének, s melyet a Szentírás is kimond: A gonosznak elviselhetetlen az igaznak fénye. Tehát ezek az ún. realisták éppúgy bemutatják hódolatukat az eszménynek, az idealisták csillagának, mint a materializmus, mely az igazság nevében támad minden anyagfölöttiséget és rá sem eszmél, hogy semmi sem áll annyira fölötte az anyagnak, mint éppen az igazság. Nem csoda aztán, ha ez a ,,realizmus'' nem is tud következetes lenni. Semmiféle képviselôje, még a szovjet-törvényhozás sem meri mindazt fölszabadítani és egyszerűen törvénnyé tenni, ami megtörténik. Tehát vallják, hogy nem a ténylegesség az, amihez a törvényt kell igazítani, hanem vannak törvények, melyek a ténylegességtôl függetlenül kimondják azt, aminek lenni kell. Bizonyos azonban, hogy az eszmény az erkölcsi téren mindig föladat marad és erôkifejtést kíván. Sok egyszerűbb és mélységekhez kevésbé szokott embernek ez a nehézsége: Ha a házassági eszmény (s ez áll más eszményekrôl is) az, aminek a katolikus Egyház hirdeti, miért és honnan van, hogy olyan kevesen és olyan tökéletlenül valósítják meg? Ebben a nehézségben voltaképpen az eszmény megbecsülése húzódik meg, a belévetett gyermekes hit, amely azt gondolja, hogy ami az ô becsülését megnyerte, annak a mesebeli óriás módjára mindjárt egy csapással térdre kell kényszeríteni minden ellenkezést, és valamilyen fizikai erôvel ellenállhatatlanul a maga útjára kell terelni minden még annyira tusakodó embert is. Ez a hit feledi, hogy az eszmény a szellemhez szól és nem az anyagvilághoz, mint még Platon is gondolta. Platon az emberiségnek egyik legnagyobb jótevôje, hisz fölfedezte az emberek számára az ideálok csillagos egét, s így igazi hazájának útmutatója lett. Megérdemelte, hogy Marsilio Ficino örökmécsest égetett a képe elôtt, mivelhogy visszavezette katolikus hitéhez. De az ô eszmetanának szarvashibája az a pogány gondolat, hogy az eszmény, amint a földre ér, beszennyezôdik; amint meg akar valósulni, útját állja egy sötét hatalom, mely okvetlenül lealkudja a javát. A kinyilatkoztatás nekünk biztosítékot ad arra, hogy ilyen végzetes sötét hatalmak nincsenek; az eszmék és eszmények hazája Isten, és Isten műve maradék nélkül födi azt az eszmét, melyet ôróla alkotott. Az egy szabadakarat az, melyben Isten maga jónak látta bennehagyni az ellenállás képességét is, és ezzel megnyitotta azt a lehetôséget, hogy az erkölcsi eszmény, a törvény követelése nem valósul meg maradék nélkül. De amióta az örök Eszme, a Logos a földre lépett, úgy, hogy nem szennyezôdött és nem szennyezett (szeplôtelen fogantatás; lásd Dogm. I. 511 kk), amióta elhangzott az ô szava: ,,Bízzatok, én meggyôztem a világot'' (Jn 16,33) és: Embernél ez lehetetlen, azonban ,,minden lehetséges a hívônek'', (Mk 9,22), azóta megvan az elméleti biztosításunk, hogy amit Isten kíván, a házasság terén is, az nem lehetetlen, ha idônként nehéz is. Isten nem kísért erônkön fölül (1Kor 10,13), és nem ád lehetetlen parancsokat. Ezt kizárja az ô föltétlen bölcsessége, melyet megcsúfolna a lehetetlen kívánság, és szentsége, mely nem csapdákat állít teremtményeinek, hanem életlehetôségeket nyit. S azóta megvan a gyakorlati lehetôségünk a megvalósításra: csak rajtunk áll, hogy a szabad szellemet jellemzô igenléssel vállaljuk az eszményt, és a magunk erôkészletét belekapcsoljuk a kegyelmi erôkörbe. Más szóval: a keresztény életkörben az eszmény föladat: s nincs olyan emberi föladat, melyet a kegyelem rendjében maradék nélkül meg ne lehetne oldani. Mert hogy a keresztény házasság föladat, mégpedig a súlyosak közül való, aziránt nem szabad áltatni magunkat. Lehet itt beszélni több modern bölcselôvel immanens problematikáról, vagyis olyan nehézségekrôl, melyek magának a házasságnak síkján, az ô erôibôl és inspirációiból sohasem oldódnak meg, hanem következetesen felsôbb világból eredô erôforrásokra utalnak. Ez a problematika az alsóbb régióban magának az erósznak természetébôl jön, amint azt már jeleztük (142. lap) és ennek megoldása aszkétikai föladat, nevezetesen a nemi fegyelemre való nevelôdés. Még a felsôbb régióban támadó nehézségre kell röviden rámutatnunk. Ennek a nehézségnek magva: A házasság lényegesen énfölötti közösség (4. ért.); viszont a nyugati kultúrfejlôdés a reneszánsz óta teljes célbiztonsággal az egyediség jellegének, tartalmának és (ezzel arányosan) igényeinek egyre differenciálódóbb kifejlesztése felé halad. Mármost minél mélyebbek, erôteljesebbek, gazdagabbak ezek az egyéni igények, annál nehezebb az egyénnek beleilleszkedni olyan közösségbe, mely nap-nap mellett, az élet legapróbb részleteiben és mozzanataiban is, folyton a másik félnek és a közösségnek igényeibe való beleilleszkedést kíván. Különösen az élet felén túl, mikor az egyéni jelleg a legtöbb ember számára már teljesen tudatossá válik, szokott ez a nehézség krízissé élesedni. Ezen az úton a házasságba egy állandó belsô feszülés szürenkezik, melyet a házas erósz természetesen tud enyhíteni, de magának a házasságnak erôivel föloldani képtelen. Hisz nem más ez, mint az a tragikum, mely ott lappang minden két-emberi vonatkozásban: Niemand wahrlich ist weise, der das Dunkel nicht kennt, das unentrinnbar und leise von dem Andern uns trennt. Tehát differenciáltabb lelkű emberek, míg merôben a házasság síkján mozognak, ha még annyira szerették is egymást, a folytonos feszülésben ernyednek, az egyre jobban kiélezôdô egyéni különbségek és igények megannyi surlódási felületté válnak, és a lelkek mélyén meg- megszólal egy sejtés, melyet ôk maguk alig értenek, hogy ember embernek nem elég; lehetetlen embernek emberhez állandóan olyan ikerszerűséggel kötve lenni, mint azt a házasság kívánja. Ezt a surlódási felületet egyre növeli és érzékenyebbé teszi a mai kor idegessége, sok embernek pszichotikailag meggyökerezett érzékenysége (nevezetesen a ,,Minderwertigkeitsgefühl'') és az élet felén túl az egyre jobban megcsontosodó és a hajlékonyságát vesztô egyéniség. A házas érintkezés bűnös természetellenessége mellett (lásd 113. lap) ez a mai intelligens házassági tragikumoknak és boldogtalanságoknak fôoka. A kegyelem rendjében azonban nincs megoldhatatlan emberi probléma. Az a feszülés, surlódás és immanens gravitációval haladó, kölcsönös elidegenedés felé sodró egymáshozkötöttség is föl tud oldódni, sôt újabb áldások, egyéni megszentelôdés és elmélyedés forrásává tudnak válni, abban a percben, amint a házasok ráeszmélnek, hogy ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis'': a házas föladatnak is az a legmélyebb hivatása, hogy konkrét szimbóluma és reprezentánsa legyen annak a legfelsôbb és egyedül kielégítô szeretetnek, mely az embert Istenéhez köti. Az intim emberszeretet, bármilyen én-te- közösségben, a házasságban elsôsorban, akkor szabadul meg a belsô mállás és agyonirritálódás veszedelmeitôl, mikor az én megtanulja a te- ben tisztábban meglátni az isteni szeretet angyalát, aki arra van küldve, hogy benne és rajta, konkrét szolgálatban és figyelmekben, önfegyelemben és áldozatokban bizonyságot és állandó hitvallást tegyünk Isten iránti hűséges szeretetünkrôl. Ez a meggondolás világosan megmutatja, milyen szálakból kell szôve lenni annak a pszicho-etikai eszménynek, mely egyedül tudja biztosítani a házasság harmóniáját és egyedül tudja megoldani legalább elvben a problematikáját. Ennek az eszménynek vonásai: tisztelet, önzetlenség, tűrnitudás, magány. Tisztelet a házastárs emberméltósága iránt és tisztelet a házasság teremtô gondolata iránt; tehát készség megszerezni és megôrizni azt a belsô fegyelmet, mely a házas nemi érintkezésben is eleget tud tenni a házastárs tiszteletének és Isten házasságteremtô gondolatának. Sok házassági feszültség és elégedetlenség éppen onnan jön, hogy ezt a kölcsönös lelki distanciát és fegyelmet nem tartják; minél érzékenyebb lelkiismeretűek egyébként és minél finomabb ízlésűek, annál inkább megszenvedik ezt. Önzetlenség. Minden intimebb szellemi közösségnek az a törvénye, hogy kölcsönösségben fejti ki igazi természetszerű mivoltát, az adásnak és elfogadásnak abban a meleg, élô áramlásában, mely az ént lényegesen meggazdagítja a te egész tartalmával és így az én és te élettartalmát természetszerű fakadással az énfölötti életrendbe emeli és gazdagítja bele. De ez a teljes és kiegyensúlyozott kölcsönösség olyan egybehangoltságot kíván, mely nem magától értôdik és ritkán valósul meg a legintimebb barátságban vagy házasságban is. Épp ezért az a fél, mely inkább arra van beállítva, hogy kapjon, okvetlenül megcsalódik a leggazdagabb adó mellett is; s ez állandó szenvedés, elégedetlenség és ingerültség forrása lesz számára. Aki azonban arra hangolja és készteti magát, hogy adjon és szolgáljon, az nem csalódhatik; mert hisz a kiegészítô magatartás, az elfogadás az emberi természetbôl bôvebben fakad és egyetemesebb elterjedésű, mint az adás; következésképp az ô magatartásának kiegészítô pólusa biztosítva van. De biztosítva van számára az az áldás is, mely minden önzetlen adásban eo ipso benne van: jobb adni, mint kapni (ApCsel 20,35). A mai házassági válság nem kis mértékben onnan is ered, hogy megcsökkent az adakozás képessége és az éngörcs terjedôben van; egy radikális lelki szegénység a házasságban is rátarti makacskodással és önfejűséggel folyton kompenzációkat keres a házastárssal szemben. Ez lelki gyöngülés és elfajulás jele. Bizonyos, hogy a gyógyulás itt is csak az erô és gazdagság oldaláról jöhet. Aki tehát jó házasságot akar, ne a hozományt keresse -- a szó etimológiai értelmében se; ne azt nézze, mit hoz nekem a másik házastárs, bár természetesen ez sem lesz közömbös, hanem azt nézze és vizsgálja, hogy ô mit visz. Az jár jól a házasságban, akár férfi, akár nô, aki azt nem segítô- egyesületnek és rokkant-ellátó intézménynek nézi, hanem páratlan alkalomnak, hol ô helyezheti el természetszerű kilátásokkal legdrágább szellemerkölcsi tôkéjét. Tűrni-tudás. A ,,türelem-fű'' minden emberi bajnak legszükségesebb orvossága. A legteljesebb elôrelátás, tisztelet, önzetlenség sem óv meg félreértésektôl, figyelmetlenségektôl, sértésektôl, melyekkel szemben nincs más orvosság, mint a csöndes, nem tüntetô, nem vértanú-képet öltô tűrés, melynek a hűség ád erôt és a szeretet ád hatalmat. Ez a tűrés megóvja a sértettet hűtlenségektôl, melyek lelkiismeretét késôbb súlyosan terhelnék; s a legtöbbször ez az egyetlen hatásos mód arra, hogy a sértô magábaszálljon, megvezekeljen is igazi elégtételt adjon. Persze megbecsülhetetlen dolog, ha a tűrés humorral párosul, azzal a fölséges adománnyal, mely az együttléttel járó ezer apró-cseprô bajt tudja mintegy madártávlatból nézni, beiktatja a lét nagy összefüggéseibe, és aztán csöndes rezignációval elmosolyodik és mosolyt fakaszt a másik ajkán is: hogy ilyen csekélységekért annyi fölösleges és aránytalan erôt és szenvedélyt tudnak mozgósítani és annyi szenvedést okozni. Ez odautal a házasegyüttlétnek egy legtöbbször észre sem vett követelményére: a házastársaknak kell tudni distanciát, magányt szerezni egymással szemben is, lehetôleg külsôleg is, de mindenesetre lélekben. A magányban ugyanis a mélyebbjárású lélek ismét szembekerül a maga jobbik énjével és szentebb elhatározásaival, elveivel és felelôsségeivel; megtisztul a munkanap porától és verejtékétôl és így megtisztulva és megerôsödve tér vissza föladataihoz és személyes vonatkozásaihoz. Igen sok házas viszály, félreértés, szenvedés, sôt katasztrófa volna elkerülhetô, ha legalább az egyik fél idejében meg tudná találni a visszavonulásnak és magábavonulásnak ezt az útját. Ezek a megoldások adják a házasságra való nevelésnek is alapvonalait. A legszükségesebb teendô itt, amire a mi nevelésünk csak újabb idôben vet ügyet: A mindkét nembeli ifjúságot a házasságnak helyes nézésére és tiszteletére vezetni; megtanítani ôket a házasságot úgy nézni, gyökereit, erôit és igényeit úgy megbecsülni, mint Isten és az Úr Krisztus elgondolása akarja. Ezzel kapcsolatban állandó és körültekintô gyakorlással önfegyelemre, kivált nemi fegyelemre kell nevelni; ami éppen ma, a nemi elvadulásnak egy szomorú korszakában rendkívül nehéz föladat. Foersternek munkássága e téren, ha nem is éppen úttörô volt, de eléggé meg nem hálálható, fôként határozott elvi állásfoglalása és finom, megnyílott pedagógiai érzéke miatt. Hogy aztán a közösségi erényeknek, az önzetlenségnek, tűrni és magába szállni tudásnak egészen odaadó munkát kell szentelni, magától értôdik egy korban, mely ebben ugyancsak nem jár kezére a nevelônek. Ennek a műnek azonban nem célja a házasságra való nevelésnek akár elméletét, akár gyakorlati szabályait adni. De nem térhet ki az elvi irányítás elôl, melybôl fôként három gondolatot emel ki. 1. A mai ifjúsággal, fôként a nôi ifjúsággal, meg kell értetni, hogy a házasodás nem az egyedüli lehetséges életkeret. Teljesen téves a ,,lányos-mamáknak'' és a mai polgári családoknak az a fölfogása, hogy ha a lány nem mehetett férjhez s hozzá még jól, akkor el van hibázva az élete, katasztrófának lett áldozata, és nincs számára segítség. Ez a közfelfogás ugyanis akárhány leányt a mindenáron férjhezmenés lelkületébe sodor bele. Ez a lelkület pedig arculüti a házasság eszményét, és az eszmény nem késik bosszút állni. Különösen súlyosan megbosszulja magát az a fölületesség, mohóság és könnyelműség, mellyel a mindenáron házasodni akarók a vegyesházasságokba mennek bele az Egyház elôírásainak vakmerô elhanyagolásával. A vegyesházasság semmiképpen sem felel meg a házasság ideáljának, mert mint láttuk (95. lap), az egyenrangúság követelménye ellen van. Csakis akkor igazolható a mélyebb és gyöngédebb lelkiismeret elôtt, ha a katolikus fél az okvetlenül reászakadó szenvedéseket mint tisztulást és engesztelést, illetôleg mint megváltó szenvedést vállalja az Agnus Dei misztériumának szellemében -- természetesen nem egy felületes szerelmi mámor elsô föllobbanásában, hanem a lélek legszentebb felelôsségeinek mélységébôl, egy élet egész komoly tragikumának tudatában, a Golgota isteni áldozatának színe elôtt. Ha azonban az Egyház követelményeinek teljesítése (az összes gyermekek katolikus vallása, a katolikus házasfélnek és az összes gyermekeknek teljesen zavartalan katolikus vallásgyakorlata, mégpedig törvényes erejű kezességgel: reverzálissal) nincs biztosítva, akkor a katolikus fél, mivel ki van rekesztve az egyházi közösségbôl, egyben el van vágva attól a forrástól, mely az itt megkívánt áldozatosság szelleméhez az erôt van hivatva szolgáltatni. A katolikumot éppen az jellemzi és abban van páratlan ereje, hogy csak egészben lehet venni. Félkatolikus -- ez fából vaskarika. Aki azt mondja, ,,jó katolikus vagyok, de...'', az már nem katolikus. A katolikumban nincsen de, hanem csak igen és nem. Aki katolikus akar lenni, de az Egyházra nem hallgat mindenben, az a testre és vérre hallgat, és így Jézus Krisztus áldása nélkül indul az élet legnehezebb és legkockázatosabb útjára. Milyen áldást és erôt remélhet belôle?! Egyébként jó a katolikusnak tudnia, hogy az ún. reverzális kérdése, mint a mondottakból kitűnik, az ô számára a katolicitás, az üdvösség kérdése, tehát a lelkiismeret kérdése; a nem-katolikus félnél csak hatalmi kérdés, akkor is, ha lelkiismeretére hivatkozik. Akkor ugyanis már ellentétbe jutott a protestáns alapelvvel, mely a lelkiismereti szabadság elve; tehát a katolikus fél számára is szabadságot követel; s ez nem teheti meg katolicitásának megtagadása nélkül, hogy tulajdon gyermekeit nemkatolikusoknak akarja látni. Ha tehát a nemkatolikus fél a reverzálist nem akarja megadni, arról tesz bizonyságot, hogy a hatalom neki több, mint leendô hitestársának lelkiismerete, és így végelemzésben a házasodás ügyét a férfi- ,,hódítás'' alantas kategóriájával méri. Az ilyen hódításnak az a természete, hogy ha elfoglalta az ostromolt várat, nem becsüli többé; ha birtokba vette, birtoknak is nézi és kezeli, és nem személynek. Az ilyen házasságnak már megszületésében benne van a hűtlenség és elhidegülés csírája. Azt is jó meggondolnia, különösen a katolikus nônek: amit nemkatolikus jegyese megszeretett benne, az elválaszthatatlan az ô katolikumától. Ha tehát félreértelmezett szerelembôl lemond a katolikus vallásos életnek nélkülözhetetlen eszközeirôl (töredelem és Oltáriszentség), épp attól fosztja meg magamagát, ami férje elôtt kedvessé és becsültté tette. 2. Ezért idejében kell fiatal embereket és leányokat rásegíteni arra, hogy a házasodás indítékai között el tudjanak igazodni. A házasság eszményének egyedül teljesen megfelelô indíték természetesen az igazi jegyesi szeretet (84. lap), mely kalmár meggondolások nélkül azt a biztos tanúságot adja: ez az, akit Isten nekem szánt, mert egyedül benne van meg az, ami nekem hiányzik; és ami ôbenne hiányzik, azt egyedül én tudom neki megadni. A dolog természete szerint ez a teljes hitvesi szeretet ritka; és ha meg is van, -- ez is egy fejezet az emberélet tragikumából -- külsô körülmények, nem egyszer a másik fél lekötöttsége áll útjában. Ilyen esetben azonban a mélyebb lelkiismeret nem tiltja le minden házasodástól a szabad felet. A lemondó teljes szeretet még mindig hágy helyet rezignált szeretet számára, sôt akárhányszor különösen fogékonnyá tesz számára: mélységes tisztelet a házasság gondolata és kötelessége iránt, bensôséges tisztelet egy másik nembeli iránt, akit józan meggondolások is ajánlanak, még mindig lehet alap nagyon is békés, sôt boldog házasságra. Mert hisz a házasság alapkövetelményei: tisztelet, önzetlenség, tűrni- és magábavonulni-tudás itt is teljes mértékben irvényesülnek, sôt helyet hagynak ôszinte szeretet számára is, Goethe mély megállapításának értelmében: Ist Gehorsam im Gemüte, wird die Lieb' nicht lange fern sein. Teljesen ki kell azonban rekeszteni a házasság jogosult indítékai közül az alsó érzéki szerelmet. Hisz ez a tisztulatlan és múló lelkület hírül sem elég szilárd alap arra, hogy sorsokat hordozzon (141. lap). Az ún. szerelmi házasságok ezért válnak a fölületes emberek bámulatára többnyire oly hamar és oly alaposan szerencsétlenekké. Az ún. érdekházasságokat pedig eleve el kell utasítani. Megszentségteleníti a Teremtô Isten és az Úr Krisztus szent szándékát, aki gazdagodás, gondtalan ellátás, betegápolás, karrier stb. eszközének teszi meg azt, amit Isten az élet fájának szánt és az Úr Krisztus az ô legszentebb szívügyének, Egyháza iránti szeretetének élô képévé avatott. Ô még ma is készen áll ostorral kiverni a kufárokat a szentélybôl. 3. Idejében gondoskodni kell arról, hogy fiatal emberekben és kivált fiatal lányokban meg ne gyökerezzék a romantikának és regénynek az a szomorú hazugsága, hogy a házasság (és szerelem) a boldogság netovábbja, és ami ennek természetes folyománya: csak akkor és addig van értelme, ha ezt a boldogságot meg is adja. Ez a romantika szüli a polgári osztály fiatal nôiben azt az ábrándozást, mely ,,kancsalul festett egekbe néz'', és gyökerében képes megrontani az életet, természetesen elsôsorban magát a házas életet. A valóság ezzel szemben az, hogy a házasság az emberéletnek szíve és virága, s már ezért sem lehet különb, mint ez az élet általában. Ez az élet pedig Jób szerint küzdés, Ibsen szerint arra való, hogy a sötét kísértetjárások hatalmát legyôzzük magunkban. S a házasság a legtermészetszerűbb mód és keret arra, hogy az élet áldozatát és kötelességét, s egyben az erôit is, a nemi differenciáltsággal adott kölcsönös segítésben vállaljuk és viseljük. A házasság legfôbb értéke tehát az, hogy a legtöbb ember számára ez a természetszerű keret és lehetôség az emberhez méltó életre, a tisztulásra és az élethivatás teljesítésére. Ehestand ist Wehestand -- ezen nem változtat sem romantika, sem nevelés, sem okos házasodási attitude. Minden azon fordul, hogy a házasságnak úgy menjen neki az ember, mint az életnek általában, egészséges, katolikus szellemben: hideg fôvel és meleg szívvel. ======================================================================== 10. A házasság jövôje Mikor kultúrjelenségnek vagy kultúreszmének jövôje jön kérdésbe, vagy arról van szó: mi lesz, vagy arról: minek kell lenni? Hogy mi lesz, az a történelem titka; az mindig a szabad emberi akaratnak és egy titkos történelmi irányulásnak eredôje, és ember részérôl még hozzávetôleg sem állapítható meg, nemhogy biztonsággal. Ezért minden ilyen vállalkozásnál helye van az angol közmondás figyelmeztetésének: Ne jövendölj, ha nem vagy kénytelen vele. Hogy minek kell lenni, azt végelemzésben az eszmény fejezi ki és iparkodik érvényre segíteni a valóság ellenállásával szemben. A mi esetünkben a kell-t a katolikus házassági eszmény képviseli; a valóságot elvvé akarja tenni a modern házasságújítók programja. Ez a két ellenfél küzd az egyesekért és a társadalomért, mint Jud. 9 szerint Mózes holtteste fölött harcolt a sátán és Szent Mihály arkangyal. A harc ott végelemzésben akörül forgott, hogy a zsidó nép, mely Mózes vezérsége alatt csak az imént ébredt szellemi önállóságának és nemzeti vallási hivatásának tudatára, a bálványimádás, tehát a naturalizmus irányába terelôdjék-e, vagy megmaradjon az egy igaz Isten hivatásos és intézményszerű imádójának és apostolának. Ez a harc mély szimbólum. Minden ember, minden kor, minden szellemerkölcsi megmozdulás fölött megjelenik a sátán és az Isten küldöttje, és megkezdik érte a harcot -- azzal a különbséggel, hogy nem holttest fölött, hanem élô, személyes akarat fölött foly a küzdelem, és ezért kimenetele lényegesen függôvé van téve azoknak személyes állásfoglalásától, kik fölött folyik. Ez a meggondolás megszabja tárgyalásunk menetét. Mindenekelôtt mérlegre tesszük a modern házassági programnak és a katolikus házassági eszménynek esélyeit, azután pedig fontolóra vesszük, miképpen kell belekapcsolódnunk abba a harcba, mely fölöttünk és érettünk foly. I. A modern házasságújítók programjukat és reményüket a történeti konstellációra és a haladás sodró erejére alapítják. Hisz nem más az ô programjuk, mint azoknak a történeti erôknek, mozgalmaknak, aspirációknak és igényeknek összefoglalása, melyek a reneszánsz óta következetes célbiztonsággal megérlelôdtek, általánosokká váltak és bizonyos gazdasági jelenségekkel is egybefonódtak. A reneszánsz óta egyre erôsödô individualizmus bátran megteszi immár az egyén érdekeit, ízlését és igényeit a legszentebb intézményeknek is mértékévé, és végre odajut, hogy a házasságra nézve kimondja: Aus einer sozialen, art- und staatserhaltenden Institution ist die Ehe im XIX. Jahrhundert immer mehr eine individuelle Angelegenheit zweier Liebender geworden. Így Marte Karlwiess, Jakob Wassermannak, a zsidó német írónak felesége (Keyserling: Ehebuch 186. lap). Ezzel adva van a házasság értelmének profanizálása és kötelékének az a gyökeres kikezdése, melyet ebbôl a nobile par-ból a férj hirdet. (uo. 179-80. lap; lásd fönt 10. lap). Az a naturalizmus pedig, mely ugyanakkor megindult és a természetfölötti, majd általában a valláserkölcsi eszmények megvalósulására irányuló hôsi harcnak és áldozatosságnak hadat üzent, egyre szemérmetlenebbül tágította a földi jólétnek és anyagi önzésnek sorompóit, s agitátora lett a házasságba rögzött önzésnek; mindannak, amit az angolok birth control-nak neveznek. Ezekhez az áramlatokhoz hozzájárult legújabban a gazdasági összeomlás, amely éppen sok becsületesebb és szociálisabb lelkiismeretű családnak egyre nehezebbé teszi a sok gyermek fölnevelését és elhelyezését. Amit így régebben csak az önzés és a fölcsigázott élet-standard okolt meg, a gyermekkorlátozást, ma szinte elkerülhetetlen szükségként szabja a legtöbb ember elé a gazdasági nyomor. Végezetül pedig a mai embernek, sôt az egész életüzemnek elidegesedése és eljellegtelenedése is ennek a programnak malmára hajtja a vizet. Ennek a kornak hivatlan prófétái úgy látják, hogy itt titokzatos amalgámozódási folyamat megy végbe: ,,die Annäherung der Geschlechter an einen übergeschlechtlichen Typus'' (így Alphonse Maeder apud Keyserling 380. lap). A következtetés is fölkínálkozik: ,,A házastársak ezáltal egyre inkább pajtásokká válnak'', (így Thomas Mann ib. 215. lap). A pajtásházasság természetesen kikapcsolja azokat a mély felelôsségeket és állandóságokat, melyeket a keresztény házasság jelent. Így tehát magának a történelmi eszmeáramlásnak sodra az, amely fölkapja a modernek házassági programját; a történelem föltartóztathatatlan menetelése viszi a mai embert akarva nem akarva ama jövô felé, melyet ez a házassági program eléje rajzol. Ki vállalkozik mármost arra, hogy kivesse irányából azt a mágnestűt, melyet a történeti konstelláció egyénfölötti, sôt elmefölötti erôi állítottak be; kiben van magabízás megállítani vagy visszafordítani a történet kerekét? Úgy alakul elôttünk a mai helyzet, mint végeláthatatlan menete történeti erôknek és tényezôknek, mindegyik a modern házassági programnak egy-egy pontját viszi a tábláján, mint azok a tüntetô tömegfölvonulások, melyeknek a nagyváros az utóbbi évtizedekben annyiszor volt tanúja. Ez a menet beláthatatlan a tömegében, föltartóztathatatlan az útjában, víhatatlan az erejében; hasonlatos az amerikai prairie-ken vonuló vad ménesekhez, melyek irgalmatlanul legázolnak mindent, ami útjukba esik; sôt, ha tulajdon tömegükbôl valamelyik megbotlik vagy elesik, a többi kíméletlenül átgázol rajta; az egyén számára itt nincs más választás, mint együtthaladás; különállás és különválás már pusztulás. Ez a látszat. A valóság pedig az, hogy a modern házassági program számára a történelmi áramlás sodra és a haladás ereje voltaképpen fűrész, mely vágja, csöndesen, alig észrevehetôen, de folyton vágja azt az ágat, melyen ô elhelyezkedett a programjával. A modern házassági program ugyanis, mikor fölszabadítja a szexust, mikor meghamisítja a házasság rendeltetését és emancipálja a nagy erkölcsi felelôsségektôl, az emberiséget -- egyelôre persze csak a vezetô fehér fajt -- a kihalás útjára tereli (lásd 110. lap). Föltehetnôk a haladás bálványozói elôtt a kérdést: Csakugyan haladás-e az érzékek fölszabadítása a szellemiséggel szemben, az összevisszaság a renddel szemben, a könnyelműség a felelôsséggel szemben? Vajon bizonyos primitíveknek nemi viszonyai, melyeket a mai etnológia elfajulásoknak minôsít, adják-e majd azt a kívánatos jövôt, mely felé a haladás iránytűje mutat? De ezt csak mellesleg. Itt arról van szó: Haladás-e a meddôség a termékenységgel szemben, és haladó-e, a jövô várományosa és hordozója-e az a mozgalom, mely föltartóztathatatlanul halálba megy? Nem úgy jár-e ez a haladás programja, mint a cigány, aki koplalásra szoktatta lovát, és éppen mikor már megszokta, elpusztult? Mire a modern házassági program az egész vonalon megvalósul, már nem lesz kiken valósítani. Ez nem a haladásnak programja, nem a jövônek zenéje, hanem a halál és menthetetlenség hörgése. A modern próféták közül persze akárhányan látják ezt és korántsem akarnak olyan nemi vonatkozásokat, melyek elôbb a modern eszmék iránt mindig fogékony intelligenciát és utóbb társadalmi törvény szükségességével az alsó osztályokat kihalásra ítélik. Ôk bíznak abban, hogy a részükrôl erkölcstelennek, farizeusnak ítélt mostani álmonogamiás állapot megszűntetése épp a magasabb erkölcs nevében szükséges, és a nemi vonatkozásoknak individualista alapra való helyezése majd önmagából kitermel olyan formákat, melyekben az egyén nem lesz kénytelen önmegtagadásra, áldozatra fanyalodni, és mégis teljesen biztosítva lesz az erkölcsi felelôsség és a házasság fajfönntartó rendeltetése. Ez a remény persze csak addig tartható fönn, míg valaki hisz a fejlôdésben mint reális erôtényezôben, amíg olyan komoly tudós is mint C. J. Jung leírhat ilyent: Man sollte sich eigentlich hüten, diese notwendige (!) Entwickelung (Wandlung von Natur in Kultur, von Trieb in Geist) durch moralische Gewalttätigkeiten (tehát minden erkölcsi beavatkozás erôszak még a XIX. századi orvosi gondolkodásba belerögzött pszichiáter számára!) zu unterbrechen (ap. Keyserling: Ehebuch 302. lap). A XIX. századnak ebbôl a csodatevô nagy bálványából azonban a kritikusabb XX. század alaposan kiábrándult (lásd H. Dingler Zusammenbruch der Wissenschaft. 1926). A fejlôdés gondolata lehet hasznos, sôt hellyel-közzel szükséges is bizonyos tényeknek vagy ténysoroknak jellemzésére és összefoglalására. Azonban reális alkotó tényezônek nem lehet minôsíteni. A zárt oksorok törvénye szigorúan megköveteli, hogy az ilyen sorok végén ne jelentessünk meg olyant, ami teljesen elégséges elôkészülettel nem volt elôvételezve az oksor elején. A fejlôdés csak mint evolutio, mint valami már valamiképpen meglevônek kifejtôzése lehetséges logikailag és ennek következtében metafizikailag. Hogy a káoszból rend, a sárból arany, az ösztönbôl szellem, az életbôl kultúra ,,fejlôdhetik'', csak úgy a tudósok követelte haladás varázsszavára, ebben a generatio aequivoca-ban ma már senki sem hisz komolyan. Tehát a haladás és a történeti konstelláció oldaláról tiszta a jövônek tere a katolikus házassági eszmény számára. Lássuk mármost ennek reális eshetôségeit. A katolikus házassági eszmény mozzanatai, a házasság katolikus értelmezése, rendeltetése és a kötelék fölbonthatatlansága nem egyszerűen tételes rendelkezések, nem merôben kultúrtermékek, mint ma nem egy tudós gondolja, hanem nem más, mint magának az emberi természetnek a házasság nyelvére való lefordítása -- ennek kimutatása volt legfôbb gondunk. Csakhogy a katolikus álláspont az ôt jellemzô realizmussal veszi az embert a maga valóságában, den Mensch mit seinem Widerspruch, a test és lélek tagadhatatlan pszichoethikai dualizmusának, széthúzó erôinek és igényeinek egész valójában, és igazán katolikus voltát azzal igazolja, hogy minden mozzanatot a maga helyére tesz. Aminek vezérség jár: a szellem-erkölcsi szempontoknak megadja a vezérséget. A katolikus házassági követelések tehát magának a természetnek szava. Ezért nem évülhetnek el, nem válhatnak idôszerűtlenekké és nem eshetnek ki a jövô alakulásából. Amíg az ember ember lesz, nem lehet el a hűség, élettisztelet, áldozatosság, felelôsség nélkül semmiféle egyénközi vonatkozásban, legkevésbé a legintimebb és legfelelôsebb vonatkozásban, a házasságban. Igaz, a katolikus álláspont eszményjellegű és ezért osztozik az eszmények sorsában: állandóan föladat marad (194. lap). Ha eszmény, kell vállalnia annak tragikumát; de egyben osztozik halhatatlanságában is. Csillag, tavasz, napsugár, egészség -- ezek ellen hiába kel harcra az érzékek, ösztönök, a lapos könnyelműség és hasznosság minden hada. Nincs jövôje annak a társadalomnak, melyben ezek nincsenek benn. Igaz, az eszményeknek, mint történeti és társadalmi erôknek, megvannak a történeti esélyei és hullámzásai. Önértékük, normatív jelentôségük és kötelezô erejük érintetlen magasságban ragyog, mint a hétköznapiság porfelhôi fölött fénylô csillagok. De tagadhatatlan, hogy toborzó erejük és elterjedtségük nem egyforma minden történeti korban. Ez a történeti sorsa a katolikus házasság eszményének is, sôt magának az Egyháznak is, melynek szerves eleme a házassági eszménye. Ha tehát kérdésbe jön: Van-e jövôje a katolikus házassági eszménynek, a kérdés ez: Van-e jövôje a katolikus Egyháznak? S aki erre a kérdésre, mint merô történetbölcselô keres feleletet, annak számára lehet probléma, vajon a jelen történeti helyzet iránytűje merre mutat, emelkedôben vagy esôben vannak-e az Egyház toborzó erejének és uralkodó helyzetének sánszai a legközelebbi történeti fázis számára vagy se. De az Egyház jövôjére nézve általában megmarad neki Macaulay-nak, a híres protestáns angol történetírónak prognózisa: ,,Nem tudnám, mi módon mehetne tönkre''; sôt a hívô számára ott van az Üdvözítô biztosítása: A pokol kapui nem vesznek erôt rajta! Ugyanez áll a katolikus házassági eszménynek a jövôben való elhelyezkedésérôl is. Ennek az eszménynek minden mozzanata teremtôi és krisztusi elgondolás, tehát részes a krisztusi biztosításban: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Ebbôl érthetô az Egyháznak magatartása a modern követelésekkel, sôt kísértésekkel szemben. Megkörnyékezi ugyanis ez a kor az Egyházat is éppen a leggyöngébb oldaláról; anyai szívéhez szól: A modern házassági programnak nem egy pontja mintha mélységes irgalom jajkiáltása volna; nem akar a nyomornak kitenni tehetetlen gyerekeket, nem akar tönkretenni beteg anyákat, és ezért ajánl fogamzás- akadályozást és adott esetben magzatelhajtást; nem akarja egy ideges kornak ideges gyermekeit egészen szétmorzsolni, és ezért elválasztja azokat, akik csak a maguk kárával tudnának együtt élni. S minderre az Egyháznak csak az a kemény szava van: Non possumus. De éppen ebben ellenkezô látszat dacára mélységes irgalom van, sôt az egyetlen igazi irgalom. Hiszen igazában irgalmasnak csak azt lehet mondani, aki számbaveszi az embernek összes konkrét körülményeit, minden javát és érdekét s összes mentô körülményeit. Aki pillanatnyi szenvedések csillapítására krónikus bajokat okoz, az nem igazán irgalmas, hanem voltaképpen kegyetlen; s ugyancsak irgalmatlan irgalom, ha valaki egy emberrel szemben úgy méltányos, hogy ugyanakkor mással szemben igazságtalanná és kíméletlenné válik. A katolikus házassági követelések jelenthetnek átmeneti szenvedéseket, sôt igen súlyos tragédiákat az egyes számára. De hasonlíthatatlanul súlyosabb és végzetesebb szenvedéseket és tragédiákat idézne fel, ha felszabadítaná az érzékiséget, könnyelműséget, felelôtlenséget és ösztönt, ha veszendôre hagyná a lélek mélyebb érdekeit; nevezetesen, ha figyelmen kívül hagyná, hogy a házasság lényegesen én-fölötti vonatkozás, melyben az egyesnek problémáit és bajait sohasem lehet elvonatkoztatni a másik házastársnak és a gyermekeknek s végelemzésben a valláserkölcsi világnak érdekeitôl. Tehát a kegyetlenség a modern házassági program részén van, mely az embert védtelenül kiszolgáltatja az érzékeknek, szeszélyeknek, hangulatoknak, és a többi érdekeltet, a házastársat, a gyermekeket és a társadalmat odadobja a felelôtlenségnek, kíméletlen önzésnek és az erôsebb önkénykedésének. A tragédiát és szenvedést az emberéletbôl nem lehet kiküszöbölni semmiféle modern programmal, legkevésbé az önzés és érzékiség diktatúrájának proklamálásával. Itt csak arról lehet szó, hogy hôsiesen valljuk és vállaljuk a tragikumot és Jézus Krisztus kegyelmének segítségével keresztté változtassuk. A szenvedésbôl vagy üdvösségnek kell fakadni, vagy pokollá válik. Tehát az Egyház éppen megalkuvás nélküli elvi álláspontjára támaszkodva nyugodtan vallhatja Perikles büszke szavát: ,,Miattam Athénben egy özvegy sem öltött gyászt'' s hozzáteheti: Engem egy riadt gyermekarc réme sem kísért, és egy soha meg nem nyílt ajaknak némaságában annál rettenetesebb vádja sem átkoz. II. Hogy a katolikumnak van egyedül igazán irgalmas álláspontja a házasság nagy problematikájával és tragikumával szemben, annak van egy csattanós történeti bizonysága: Mindig és legutóbb is a Casti connubii- ban nyitott szemmel és érzô lélekkel jár a szenvedô emberek és bajok között; nem hunyja be szemét a nehézségek, szenvedések, sôt tragikus ütközések elôtt, melyekbe az embereket nemcsak saját gyarlóságuk juttatja, hanem olykor az elvek keménysége is. S amit Isten törvényének sérelme nélkül tehetett, azt igyekezett megtenni: lehetôség szerint megszűnteti vagy legalább enyhíti a bajokat és megerôsíti a sújtottakat az elkerülhetetlen szenvedések elviselésére. Nem is zárkózik el ama szempontok és javaslatok elôl, melyeket komoly embereknek a problémákkal való komoly birkózása felszínre vetett. Az Egyház tisztában van vele, hogy eszményei az örökkévalóság gyermekei; de tudja azt is, hogy az idôbe vannak beleállítva, arra hivatva, hogy az emberi magatartásoknak és kultúralakulatoknak magja legyenek, s ezért hajtásai és virágjai belenônek a korokba. Hívek is maradhatnak hozzá. Ezzel a katolikus házassági eszmény a jövôje tekintetében feladatok elé van állítva. Önzô és rövidlátó emberek persze itt is belerögzôdnek önzésük kisvilágába; az ,,aprčs nous le déluge'' jelszavával elhárítják a közzel szemben való felelôsséget. Mások, e tehetetlen kor tehetetlen gyermekei, hajlandók páholyból nézni azt a heroikus küzdelmet, melyet a katolikum mint az emberméltóságnak és jövônek védôje vív egy romboló korszellemmel. Akiben azonban feszül a történelmi felelôsség lelkiismerete, aki el nem tékozolta egészséges életösztönét, az nem sokat okoskodik, hanem ahol bajt lát, segítésre érez ösztönzést, és ahol a saját legszentebb érdekei kerülnek veszedelembe, ott kész harcra kelni. Egy mélyen érzô és stíl-alkotó kor keresztet és kardot tett avatáskor a lovagnak fejére. Harcra és nem gyáva meghunyászkodásra avatta, ezért adott neki kardot. De a keresztrôl nem feledkezett meg, hogy félreérthetetlenül megmutassa, miért kell harcolni. Ez a felséges szimbolizmus láthatatlanul ott van az esketés szertartásában is, amint ott van a keresztelésben. Házasulók és keresztények általában fejükre, lelkükbe kapják a kereszttel, hitük és reményük zálogával és tartalmával együtt a kardot is, a küzdelemre való felhívást és erôt. A házasság feladat, állandó feladat. Tehát feladat a jövô számára is, melyben a feladat megoldása és történeti diadala elvben biztosítva van (ennek az értekezésnek I. része); most vegyük szemügyre ennek a küzdelemnek és feladatnak két legjelentôsebb területét. Az egyik arról tájékoztat, mit tehet a katolikus a jövôben a házassági válság egyéni problematikájával szemben; a másik: mit tehet történeti problematikájával szemben? 1. A kultúrfejlôdés az Egyházat odautalja, hogy az eddiginél is nagyobb nyomatékkal neveljen a házasságra, s a házasság elôkészítésénél támogasson minden olyan törekvést, mely már a házastárs megválasztásánál elhárítja lehetôség szerint mindazt, ami késôbbi tragikumok csírája lehet. Minél határozottabban kénytelen követelni a házas köteléknek és a házasság rendeltetésének, illetve alapértelmének teljes tiszteletben tartását, annál nagyobb megértéssel lesz azok iránt az újabb törekvések iránt, melyeket Eheberatung, házasulók útbaigazítása nevén foglalnak össze, és igyekeznek intézményesen rendszeresíteni. Azzal természetesen tisztában kell lenni, hogy a tanácsadásnak itt csak addig van helye, míg a házasodni akaró, akár férfi, akár nô, még lélekben szabad. Amint egyszer érzelmileg átlépte a kritikus határt, már az a pszichológia viszi a szót, mely a mindenáron férjhezmenni akaró leánnyal azt mondatja: Ratet mir gut, aber ratet mir nicht ab! Tehát szülôknek, nevelôknek és eszmélésre képes fiatalembereknek és leányoknak szól, amit a házastárs körültekintô megválasztása tekintetében az Egyház a Gattenwahl és Eheberatung követelményeibôl magáévá tud tenni. Szándékkal említek fiatalembereket és leányokat. Azzal ugyanis számot kell vetni, hogy visszahozhatatlanul elmúlt az az idô, mikor a szülôk adták férjhez leányukat, sokszor annak elôzetes beleegyezése, sôt tudta nélkül; nem egyszer egyenest akarata ellenére. Ez régen, nagyobb differenciátlanság korában nem volt akkora csapás, mint akárhány mai individualista hajlandó gondolni; s az is bizonyos, hogy nôkre nem származott annyi baj abból, hogy akarat nélkül adták ôket férjhez, mint ma keletkezik abból, hogy akarat dacára sem mehetnek férjhez. Ma azonban a mi kultúrterületünkön leányokat nem adnak férjhez elôzetes beleegyezésük nélkül; ezenkívül a házasodásra van bizonyos velükszületett tehetségük, mely arra képesíti ôket, hogy elvétessék magukat azzal, akihez férjhez akarnak menni. A katolikus felfogás sem tiltja azokat az erkölcsbe nem ütközô elôzetes lépéseket, melyek házasságra vezethetnek; hiszen qui vult finem, vult media. Mind ennek alapján mindkét érdekelt félnek, fiatalembernek és leánynak a mi kultúránk területén van módja teljes felelôsséggel, a vissza nem fordítható következmények teljes latbavetésével készülni a házastársnak megválasztására. Az elsô belátás, amelyre ma minden házasodni akaró intelligens embernek el kell jutnia -- mikor a házassági problematikából kivezetô utakat keresünk, elsôsorban intelligensekrôl van szó --, hogy a modern egyéniség-igényt a házasodásnál nem lehet tudatlanra venni. Aláírhatjuk, amit Ungern-Sternberg báróné mond: A házasságnak, ha a jövôben fenn akar maradni, egészen személyes viszonnyá kell válnia; a merô tipikumból az egyéniességbe kell emelkednie, tudatosságra, önismeretre, fegyelemre kell támaszkodnia; feladattá kell válnia, melyet mindennap újra vállalnak a felek (ap. Keyserling: Ehebuch 231. lap). Ez a felfogás nem zárja ki azokat az egyénfölötti felelôsségeket és feladatokat, melyeket a katolikus eszmény tartalmaz. S ami jogosult elem van a modern felfogásban, azt hiánytalan érvényesülésre segíti a házasság alapértelmének katolikus gondolata (5. ért.). Ennek azonban az a közvetlen következménye, hogy a házasság nem az életnek egyedül lehetséges kerete. Az Isten országáért vállalt teljes nemi önmegtartóztatás körén kívül minden férfi és nô számára lelkiismereti kötelességgé válik teljes felelôsséggel a házasodásra gondolni; mindamellett nem köteles tényleg megházasodni, sôt tartózkodásra köteles, akinek a házasság nem való: aki gyógyíthatatlanul vagy súlyosan fertôzô módon beteg (tüdôbaj, nemi, lelki betegség), aki súlyosan terhelt és nagy a valószínűség, hogy terheltségét sűrítve és rögzítve átviszi utódaira; aki nem rendelkezik a megfelelô pszicho- etikai feltételekkel; aki teljességgel összeférhetetlen; nô, aki nem akar gyermeket, férfi, aki az állatiasságból nem tudott kiemelkedni. Hasonlóképpen köteles a házasodásnak kivált nôk körében érzett társadalmi kényszerétôl magát függetleníteni az, akinek számára nem akad komolyan szóbajöhetô házastárs, vagyis olyan, akivel a maga szent meggyôzôdése és más hozzá közelálló megbízható emberek ítéleté szerint tűrhetôen harmonikus házasságban tud élni. Aki erre az erkölcsi felelôsségre és lelki függetlenségre eljutott, annak saját ítélete, sokszor még jobban a közelállók bölcs megállapítása meg tudja nagyjából mondani, kit ne, sôt részben még azt is, kit vegyen el. Kit ne -- ebben van némi illetékessége a mérlegelô elmének is, tehát a tudománynak is, nevezetesen azoknak a legújabb keletű tudományos törekvéseknek, melyek az egészség és öröklés, illetve a lelki alkat kutatását tűzték ki feladatul. Ennek értelmében nem szabad beteg házastársat választani, ki olyan betegségben van, mely a házasság rendeltetésének és értelmének megvalósításában súlyos akadály; alkoholista, morfinista, nemi beteg, lelki beteg nem való házastársnak. De nem alkalmas házastársnak a súlyosan terhelt sem, különösen akkor, ha a másik fél is hasonló terheltséget örökölt. S ezért nem kell elzárkóznunk azok elôl a törekvések elôl, melyek házasulók számára orvosi házasulási bizonyítványok kölcsönös kicserélését kívánják. Lehet ugyanis az ilyen egyetemesen kötelezô orvosi vizsgálatot úgy keresztülvinni, hogy jogos érzékenységek és finomságok nem szenvednek sérelmet, Azonban már itt ki kell mondani, hogy az orvosi szempont nem az egyetlen, mely a házasulásra való alkalmasság kérdésében dönt; ki milyen erkölcsi erôkkel és pszichikai energiákkal rendelkezik a házas együttélés terheinek, válságainak, áldozatainak viselésére, azt semmiféle orvosi vagy akár karakterológiai vizsgálat el nem dönti. Azonkívül az orvosi vizsgálat távol van s belátható idôn belül távol is lesz attól, hogy akár akut betegség esetében is, akár fôként öröklési lehetôségek kérdésében teljesen megbízható dia- és prognózist adjon. Nem ritka dolog, hogy az orvosi vélelmezés ellenére gyönge vagy éppen beteges nôbôl egészséges gyermekeknek egészséges anyja válik, és még gyakoribb eset, hogy a kedvezô orvosi vélelem ellenére fiziológiailag kedvezôtlenül alakul a házasság. S erre való tekintettel szívesen aláírjuk Unger-Sternberg bárónak ezt a megállapítását is: Semmiféle tudatosság és akartság nem szabadíthatja meg a házasságot a problematikától és szenvedéstôl. (Ibid.) Szilárdabb alapon áll és egyetemes érvényű a két következô szabály: Nem szabad a házasodni akarónak olyan társra gondolni, akiben nem tudná tisztelni gyermekeinek atyját, illetôleg anyját. A házasodó férfi emellett jól teszi, ha a kiszemelt nôre nézve megkérdezi vnmagát: állja-e az összehasonlítást a tulajdon anyjával, húgával. Amit a kölcsönös tiszteletrôl mondottunk (197. lap), felment ennek a szabálynak igazolásától. Továbbá nem szabad olyanra gondolni, akivel eleve ki van zárva a harmonikus együttélés, akinek temperatumát nem állja a másik fél, akitôl világnézetek választják el -- érdekes, a komolyabb modernek is ezen az alapon elítélik a vegyesházasságokat. Nem jó a házasság prognózisa ott sem, hol nagy a társadalmi, kor- és faji különbség. Azonban éppen ez a három nem annyira kizáró és végzetes, hogy konkrét esetben nagy lelki mélység, harmónia és érettség ne tudná áthidalni. Hogy kit vegyen el a házasodni akaró, erre nézve a tudomány már alig tud egy-két figyelemreméltó szót szólni. Azt meg tudja mondani -- inkább mint évszázados egyetemes tapasztalat és megfigyelés összefoglalását, hogy tűrhetônek ígérkezik azoknak házassága, kik temperamentum és erkölcsi jellem dolgában egyeznek. Egyébként az egészséges érzéknek, a célbiztos nemi ösztönnek kell döntenie, természetesen nem úgy, hogy megfontolás és felelôs elhatározás ne jutna döntô szerephez. A dolog itt úgy áll, hogy minden valamirevaló normális férfi magában hord egy határozott nôi eszményt, és fordítva. Milyen vonásokból szövôdik ez a kép és milyen színekben ragyog -- ez a szolid önnevelésnek és bölcs nevelôdésnek jutalma vagy a könnyelmű nevelés és önnevelés büntetése. Bizonyos, hogy akarva, nemakarva ezzel a lelki képpel indul nagy háztűznézôjére a házasodni akaró, olyanformán, mint a Grimm-mesében a királyfi a táncban talált aranytopánkával; és akkor lesz boldog jegyessé, ha megtalálta ennek a képnek eredetijét. De csakugyan boldog házas lesz-e belôle, tisztára azon fordul, hogy az a kép a mély felelôsségnek, komoly életfelfogásnak, elszánt áldozat- vállalásnak, szolid és finom ízlésnek szálaiból volt-e szôve, vagy pedig üres ábrándokból, felületes hiúságokból vagy éppen léhaságokból és még szomorúbb elemekbôl. Hosszú önnevelô tevékenységnek, sôt nemzedéksorok hôsi erkölcsi küzdelmeinek jutalma vagy sorozatos bukásoknak és maga-elhagyásoknak büntetése itt csattan ki; nagyjából el lehet mondani: mindenki olyan házastársat kap, amilyent érdemel. Jó azt is észbevenni, hogy a nôknek házasodási ,,ösztöne'' és érzéke általában megbízhatóbb, mint a férfiaké, mert egyrészt kevésbé absztraktak, kevésbé szakadtak el az élet mély valóságaitól, másrészt elevenebben sejtik és érzik meg elôre azokat a felelôsségeket és áldozatokat, melyeket a házasság jobbára az ô vállukra rak. Minthogy a házasságnak keresztény megélése oly döntôen függ a lehetôleg jó házasodástól, ezért van értelme és jogosultsága az eljegyzésnek, mint próba és kölcsönös megismerés idejének. Az eljegyzés ígérete komoly ígéret; lelkiismeretben kötelez, és a belôle sarjadó kötelezettségek alkalmasak arra, hogy a házasságra való nevelés nagy munkájának utolsó részét hordozzák. Ha azonban éppen az eljegyzésben lehetségessé vált közelebbi kölcsönös megismerkedés arra a biztos látásra vezetne, hogy a két jegyes nem való egymásnak, helye van, megint lelkiismeretben, a jegyesség felbontásának, tekintet nélkül bizonyos társadalmi feszélyességekre. Sokkal mélyebben elevenbe vágó dolog a házasság, semhogy külsôséges társadalmi tekintetektôl lehetne függôvé tenni. A jegyességnek ez a felbonthatósága szemben a házasság felbonthatatlanságával, egymagában is megokolttá teszi, amit a katolikus erkölcs egyébként is magátólértôdôen elôír: A jegyesség a két jegyesnek az egymással való érintkezésben egyáltalán semmivel sem ád több jogot, mint amit a katolikus erkölcs a két nem általános vonatkozásában megenged. Különösen házassági intimitások elôvételezése nemcsak súlyos bűn terhe alatt tilos, hanem az ilyen könnyelműség késôbb keservesen megbosszulja magát; fôként finomabb lelkekben a kölcsönös tiszteleten végzetes sebet ejthet. 2. A történeti konstelláció okozta bajok részben kultúrtörténeti jellegűek, mint az individualizmus, naturalizmus és mechanizmus elharapózása. Ezekkel szemben éppen az Egyház állandó harcot folytat, és így közvetve készíti a katolikus házassági eszmény jövendô térfoglalásának is útját. Részben azonban gazdasági jellegűek ezek a bajok, és ezek gyógyításába csak közvetve tud belészólni, amint a Casti connubii nagyvonalú perspektívában elébe tárja ennek a nemzedéknek: Isten parancsainak tökéletes megtartása és a házasság tisztessége sokszor súlyos kárt lát, ha anyagi ínség nyomja a családot. Ezért mindenképpen segíteni kell nyomorukon. ,,Elsôsorban és minden erôvel azon kell igyekezni, amit már XIII. Leó sürget (Rerum novarum): az állam gazdasági és társadalmi rendjét úgy kell megalkotni, hogy minden családapa megkeresse, ami a maga, felesége és gyermekei megfelelô megélhetéséhez szükséges.'' Ezt az alaptörekvést támogatni kell a házasulók körültekintô gazdasági nevelésének, az áldozatos és okos karitásznak, és fôként a népes szegény családok nagyarányú rendszeres köztámogatásának. (Acta Ap. Sedia. i. h. 586-8. lap.) Van ebben a gazdasági probléma-komplexumban egy mozzanat, mely külön figyelmet érdemel, mert éppen a mi értelmiségünk alig szokott reá ügyet vetni. Akik a mai házassági válságnak gyökeréig mennek, nem katolikus szociológusok is, meglepô egyértelműséggel azt találják, hogy az értelmiség körében a házasság válságának egyik döntô oka a nô foglalkozásnélkülisége. B. Hinkele az amerikai házassági válság kérdésében azt találja: Míg a kolonizálás tartott, a nô derekasan kivetté a részét minden munkából és mint egyenrangú fél állott a férje oldalán. Jött a gép. Fölöslegessé vált otthon, és egy részük a gyárakba ment. Ezzel elszakadtak az otthontól s a munkás-házasságok külön válságának ez az egyik fôoka, hogy a munkás nô nem tudja erôit az otthonnak szánni; nincs otthona. Az értelmiségi háziasszonynak ellenben az a baja, hogy van otthona, de nincs munkája az otthona számára; az otthon nem tudja lekötni energiáit. Túlságosan ráér az otthonában, miközben a férj pénz és egyre több pénz után fut. Mikor aztán egy-egy családban kitör a válság, ezek a gyanútlan férjek kérdik: Mi lelte az én feleségemet? Nem adok-e neki elég pénzt ? Nincs más dolga, mint szórakozni, és mégis elégedetlen. Miért? (Az utolsó években az amerikai válóperek 80%-át a nô indította; ap. Keyserling 193. lap.) Igen, ez a krízisnek egyik legmélyebb gyökere: nincs más dolga -- s példák nyomán nem is akar mást tenni, mint szórakozni; holott benne is élnek, ha sokszor lefojtva is, mélyebb igények, benne is kísértenek Minderwertigkeit-érzések, melyek csak az egész egyéniséget kitöltô munkában és értékes teljesítményekben lelnek kompenzációt! Azonban nemcsak Amerikában van ez így. A romantika oltotta bele elôször az európai világba a hamis szerelmi és házassági ábrándozást. Aztán jött a gépipari nagy forradalom, ,,und es entstand die unbeschäftigte Dame, die fast darauf angewiesen ist, ihre Zeit mit Liebesintriguen auszufüllen. Hat der Mann wenigstens die Möglichkeit im Beruf aufzugehen, so ist der Künstler, namentlich der Dichter dureh seine Berufslosigkeit geeignet, den Partner der unbeachäftigten Dame zu machen.'' Így R. Hugh (Keyserling 163. lap.). Ma persze ez a ráérô és házasságbontó, fertôzô partner igen gyakran a modern bürokratizmus szomorú szülöttje: fiatal és agglegény hivatalnokok, kiknek gondtalan kenyéradó pályájuk csak idejük felét és munkaerejüknek legfeljebb negyedét foglalja le. Általában talál ma, amit a szocialista P. Ernst keményen, de igazságosan megállapít: A nô a sajátos munkájában fölöslegessé vált. Amit régen ô csinált, azt házon kívül állítják elô, olcsóbban és jobban. Amint fölöslegessé vált, áltevékenységekre adta magát, minôk az ún. művelôdés, olvasás, zongorázás, társaság, fecsegés, írás, festés, az egyéniségnek ún. kialakítása stb. Mindez feltartóztathatatlanul megfúrja; azt a kevés munkát is, ami még lehetséges volna számára, zöldségtisztítást, portörlést, lehetôleg másokra hárítja és így teljességgel képtelenné válik gyermekeit fölnevelni (és férjének egyenrangú társa lenni). Erre ugyanis csak egész ember képes, és egész emberré csak munkában, gondban, harcban lehet érlelôdni. Itt tehát elénkdöbben a nagy program: visszaadni a nônek a nekivaló otthon-építô és kitöltô, teljes emberségre nevelô munkát! Az elôzô fejtegetések során sok meggondolásunk ebben csendült ki: elsôsorban a nô van arra hivatva, hogy a házasság szent érdekeinek papja legyen. A modern gazdasági és társadalmi fejlôdés elszakadt a kereszténység mélyebb gyökerétôl és ezzel elterelôdött az emberi életközösségnek természetes alapjaitól is: a nôt vélt kíméletbôl kíméletlenül kiszolgáltatta a könnyelműségnek és alsóbb természetének. A társadalommegújító tevékenységnek tehát tudatosan és kifejezetten újra meg kell teremteni a nô számára is a teljes munka lehetôségét és vissza kell adni neki a minél nagyobb felelôsséget. A sokgyermekű és az otthon minden munkáját maga végzô nôbôl sohasem lesz M. Bovary, már azért sem, mert arra egyszerűen -- nem marad ideje. Itt azonban a házasság jövôjének egyik sarkalatos feladata beletorkollik a nôkérdés keresztény megoldásának problémakörébe, miként gazdasági és kultúrai kérdései beletorkollanak az általános történeti helyzet mai fázisába és feladataiba. Ez a történeti és szociális házassági feladat: olyan gazdasági és kulturális miliôt teremteni, mely mindenestül támogatja a házasság katolikus követelményeit. Ezzel a házasság problémája a mának általános történelmi problémájába torkollik bele és a katolikus házassági eszmény történelmi térfoglalásának kérdése a történelmi holnap fázisának kérdésévé lett. Az pedig, mint a történelem fordulói általában, emberfölötti tényezôk eredôje. Egy, bármennyire szerény komponens, benne mindenesetre az emberi igyekezet. Vannak a történelemnek szakai -- és a mienk olyan -, mikor legmélyebb rúgói és hatóerôi szinte felszínre kerülnek; és mikor sokak számára szinte szemmelláthatóvá válik a történelembe való belekapcsolódás szimbóluma, Szent Mihály arkangyalnak és a sátánnak az a harca, melybôl ez az értekezés kiindult. Itt csak arról lehet szó az egyén számára, melyik félnek oldalára áll a harcban. A mai neuraszténiás ember kísértve van visszavonulni önzése szűk tornyába vagy páholyból nézni a történelem szövôdését és vívódásait. De az élet sodra ilyen semlegességet nem tűr: Du musst steigen oder sinken, Du musst herrschen und gewinnen, oder dienen und verlieren, leiden oder triumphieren, Ambos oder Hammer sein. (Goethe) A mi számunkra nem lehet kétséges az állásfoglalás. Kard és kereszt a mi örökségünk, akár házasságra vagyunk rendelve, akár a katolikus házassági eszmény szociális honfoglalásának útkészítésére. A kardnak csak a kereszt oldalán van helye; a küzdelemnek csak az igazság ügyében van értelme -- de egyben reménye is. ======================================================================== Irodalom Általában: Schütz: Dogmatika. II. 449--75. I. Bilz: Die Ehe im Lichte der kath. Glaubenslehre. 1918. Rive-Umberg: Die Ehe. 1921. Külön az egyes értekezésekhez: 1. H. Keyserling: Das Ehebuch. 1925. K. Böckenhoff: Reformehe u. christliche Ehe. 1912. Foerster: A nemi élet etikája és pedagógiája. 2. kiad. 1912. A modern házasságújítás fô képviselôi: Ellen Key: Über Liebe u. Ehe. 13. kiad. 1906; Ellen Key: Das Jahrhundert des Kindes. 13. kiad. 1909. Aug. Bebel: Die Frau u. der Sozialismus. 34. kiad. 1902. 2. P. Heinisch: Das Buch Genesis. 1930. Döller: Das Weib im A. Testament. 1920. N. Schmidt u. W. Koppers: Völker u. Kulturen. I. 1929. W. Koppers: Die Anfänge des menschlichen Gemeinschaftslebens. 1921. E. Westermark: The History of Human Marriage. 5. k. 1926. 5. Platon: Symposion; Phaidros. D. v. Hildebrand: Die Ehe. 1929; D. v. Hildebrand: Reinheit u. Jungfräulichkeit. 1928. D. v. Hildebrand: Metaphysik der Gemeinschaft. 1931. H. Fahsel: Ehe, Liebe u. Sexualproblem. 1928. 6. Mausbach: Ehe u. Kindersegen. 4. kiad. 1925. H. Muckermann: Kind u. Volk. 5. kiad. 1921. A. Kolnai: Sexualethik. 1930. Kecskés P.: A házasság etikája. 1928. Smulders: Periodische Enthaltung in der Ehe. 1932. 7. Sipos I.: A katholikus házasságjog rendszere. 2. kiad. 1928. L. Bundiment: Le divorce. 1924. Huszár E.: A katholikus házasságjog rendszere. 1928. 8. I. Mausbach: Die Stellung der Frau im Menschenleben. 1906. E. Gnauck-Kühne: Die deutsche Frau um die Jahrhundertwende. P. Thouvignon: L'âme féminine. 1930. O. Karrer: Seele der Frau. 1932.