Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Schéda Mária: Salkaházi Sára a szociális szeretet apostola Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Életútja Sára testvér felajánló imádsága Sára testvér egyénisége villanófényben X. állomás, Salkaházi Sára emlékére Salkaházi Sára a szociális szeretet apostola néhány kisprózai művének tükrében Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Munka után... Szombat felé (Munkáséletem egy napjának emlékére) Zörög a pesti villamos Villamoson Ilyet is látni Így történt Andriska kilenc éve A Varga lány meghal (regényrészlet) Karácsony Haragosok Ima, imameghallgatások címe ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Szociális Testvérek Társasága és a Korda Kiadó gondozásában az ISBN 963 9097 28 4 azonosítóval. Az elektronikus változat a Szociális Testvérek Társasága engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szociális Testvérek Társasága tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó A Szentléleknek szentelt évben, a Szociális Testvérek Társasága alapításának 75. évében adjuk az olvasó kezébe ezt a kis kiadványt. Azzal a szándékkal tesszük, hogy megismertessük Salkaházi Sára testvér lelkiségét egy olyan világban, ahol a szociális szeretetre és a vértanúságot is vállaló istenszolgálatra olyan nagy szükség van. Kötetünk nem törekszik a teljességre, hiszen a boldoggáavatandó Salkaházi Sáráról már megjelent egy részletes életrajz (Mona Ilona -- Szeghalmi elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága, Ecclesia, Bp., 1989). Testvérünk, Schéda Mária olyan céllal válogatott az írónô műveibôl és elemezte szociális munkájával kapcsolatos írásait, hogy ezáltal megszólítsa a mai olvasót is akár hívô, akár hitetlen. Kívánjuk, érje el célját: a vértanú szívében élô remény sugározzák e reményében sérült világra. Budapest, 1998. április 16. Berkecz Franciska SSS kerületi elöljáró ======================================================================== Életútja A századelô Magyarországának egyik legpatinásabb nagyvárosa volt Kassa, centrumában a híres Schalkház Szállóval, mely évtizedeken keresztül a magyar művészet közismert fellegvárának szerepét töltötte be. Ez a funkciója akkor is megmaradt, amikor ifj. Schalkház Lipótnak - Sára édesapjának -- korai halála után az édesanya mint igazgatósági tag dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben. E jövedelmébôl tartotta el három gyermekét. Sára 1899. május 11-én született. Iskoláit a tanítónôi diploma megszerzéséig Kassán végezte. Kislánykori karakterérôl a leghitelesebb képet bátyja, Lipót rajzolta meg számunkra. Fiús temperamentumú, határozott fellépésű, erôs akaratú gyermek volt Sára, többnyire a fiúk játékaiba (pl. háborúsdi) kapcsolódott be szívesen. Egyik iskolatársa s egyben barátnôje mókás természetűnek, szellemes tréfacsinálónak ismerte, de megemlíti mélyen érzô szociális lelkületét, hűséges, kitartó természetét is. A már tizenéves korában színdarabokat író Sárát esténként szobájába be-benyitogató családtagjai gyakran találták pamlaga elôtt térdepelve, fejét kezébe temetve, gondolataiba és imáiba merülve. Egy esztendeig működik tanítónôként, majd (az impériumváltás után a csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt) elhagyja a pályát. Megtanulja a könyvkötészetet, dolgozik húga kalapüzletében, 1919-tôl kezdve írogat különbözô felvidéki magyar lapokba. Még ez évben újságírói igazolványt is szerez. Szülôvárosa közéletében élénken részt vesz, tárcáiban, novelláiban frissen reagál az eseményekre. Hamar elsajátítja azt a (századfordulón egyébként is divatos) szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatja. 1926- ban jelenik meg elsô novelláskötete Fekete furulya címmel. Közben éli a művészek, újságírók könnyed, mozgékony -- de egyáltalán nem a mai értelemben vett nagyvilági -- életét. ,,Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfôtt, zsebredugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...'' -- írja naplójában korábbi életmódjáról. 1922--23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony. Vôlegényét mint édesanyja egyik ingyenkosztos diákját ismerte meg, aki késôbb gazdatisztnek tanult. Sára hamarosan ráeszmél arra, hogy a vidéki gazdatisztnek élete nem az ô örökmozgó, szuverén egyéniségének való, és visszaküldi a jegygyűrűt. Mindemellett már jelentkezik a szívében egy belsô, hívó hang is, az éledezô hivatásé... Ô maga így ír errôl egy visszaemlékezésében: ,,És ha az Úristen foglalt le magának?... Az elsô szó már elhangzott, s te meghallottad! És mégis bizonytalan vagy! Nyugtalan, keresô, vergôdô. Mert van valami, ami miatt nem válaszoltál... Talán foglalkozásod, amelyben annyi örömet találsz, ... talán csak az a néhány filléres cigaretta, amelynek szétoszló füstje mégis olyan áthághatatlanul burkol be.'' A hivatásért való harc éppen tíz évig tartott Sára testvér életében. 1927-ben ismerkedik meg a Kassán letelepedô szociális testvérekkel. 1928-ban elvégzi az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb kerül a Társaság szelleméhez. Még ez évben ,,háztűznézôbe'' megy a budapesti anyaházba, ahol kissé furcsállják ugyan túl modern, cigarettázó stílusát, de nem vágják el útját a Társasághoz. Sára belátja, hogy változnia, bizonyítania kell, s kemény küzdelmek árán rövid idôn belül leszokik a dohányzásról és az újságírói élet kínálta ,,szabadságról'', hogy ráléphessen az Istennek adott lélek belsô szabadságának új távlatokat nyitó útjára. 1929-ben elfogadják jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Februárban megkezdheti a noviciátust a szegvári házban. A fogadalomtétel elôtti hónapokat már Kassán tölti, ahol a karitász szervezésének munkája várja. Elsô fogadalmát 1930 pünkösdjén teszi le Szegváron. Jelmondata egyetlen szó: ,,Alleluja!'' A hivatásért vívott harc nem ér véget a belépéssel, az elsô örömteli hónapok után újra kezdôdik. (Nem véletlen, hogy amíg egy szerzetes eljut az örökfogadalomig, jószerével tíz évet kell várnia, érlelôdnie!) Sára testvér akaratos, elismerésre vágyó egyéniségének a szerzetesi élet kívánalmaihoz igazodni éppúgy nem volt könnyű, mint az, hogy erôfeszítéseit vajmi kevéssé értékelték. Gyakran félreértették, gyakran azonosították ôt múltjának rávetülô árnyékával. Nemegyszer szenvedett a középszerűségtôl, attól, hogy magasabb intelligenciáját egy látszólag kicsinyes keretbe kellett belegyömöszölnie. De a természetfelettiért való küzdelmet soha nem adta föl. ,,Keresztül kellett gázolnom önmagamon... hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre'' -- írja egyik testvérének. 1932 ôszén áthelyezik Komáromba, ahol a kassaihoz hasonló szolgálatot teljesít, de sokkal nehezebb körülmények között, igazi túlterheltségben. Azonkívül, hogy a karitász munka élén áll, gyermekkonyhára felügyel, heti huszonhat órában hitoktat, szerkeszti a Katholikus Nô című folyóiratot, egy kegytárgyüzletet vezet, felügyel a szegények menházában, családokat látogat. 1934-tôl megbízzák a szlovenszkói magyar nôk szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozzák a Katholikus Nôszövetséget --, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetôje. Állandó levelezésben áll nyolcvan egyesületi vezetôvel, kurzusokat szervez, beutazza a Felvidék és Kárpátalja városait, elôadásokat tart a katolikus lányoknak és asszonyoknak. 1934-ben -- igen kimerült állapotban -- visszahelyezik Kassára, s mivel elöljárói idegállapotát hivatásbeli bizonytalanságnak ítélik, ez évben nem tehet fogadalmat. Ezzel kezdôdik élete legnagyobb próbatétele, ami oly sok szentnek kijutott, az ún. ,,jók általi üldözés''. Sára testvér Jézus szeretetéért mindent kész elviselni: ,,Fel akarom vértezni lelkemet az eljövendô nehézségekre. Nem kérem Uram,... de ha küldöd, el akarom fogadni szeretettel. Elôre akarok készülni erre: bárki részérôl érjen a megnemértés... úgy fogadjam, mint olyan fordulatot, amely mindig jobban kapcsol Hozzád!'' S a következô esztendôk lelki megpróbáltatásaiban érlelôdik meg benne az Isteni Jegyessel való állandó, bensôséges együttlét kegyelme. ,,Egyetlen boldogság az Úristené lenni, de ez azután olyan boldogság, hogy emellett eltörpül minden'' -- írja barátnôjének. 1934-ben, a fogadalom nélküli évben semmit sem változtat fogadalmas életvitelén. Ekkor támad benne elôször komoly vágy a missziós tevékenység iránt. Teljes hűségben és alázatban végzi tovább munkáját. Rendületlenül helytáll a leányifjúság szervezésében, elôadó körútjainak témája a keresztény házasságra való felkészítés. 1937-ben a Brazíliában élô magyar bencések szociális testvéreket kérnek missziós munkára. Slachta Margit fôelöljáró (ismerve Sára testvér vágyait), nem tagadja meg e kérést. Hogy e terv valóra válhasson, Sárának elôször magyar állampolgárrá kell válnia. E célból 1937 augusztusában végleg elhagyja Kassát, és Budapestre költözik. Az anyaházban mindig olyan beosztást kap, amilyen munkára épp nincs ember. Egy év alatt tizennyolc féle munkaterületen találjuk. 1938-ban a Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetségében dolgozik, majd a háztartási alkalmazottakkal foglalkozik az ún. Zita-körökben. Idôközben a második világháború szomorú fejleményei miatt lehetetlenné vált a brazíliai misszióba utazás. ,,Már nem kérem azt se, hogy kijuthassak Brazíliába, csak azt kérem, hogy szentül élhessek, szentül szolgálhassam Istent'' -- írja naplójában. 1938--39-ben Sára testvér a szepesi, kassai, majd a técsôi és a rahói járás szociális elôadója. 1939-ben a Katholikus Nôi Szociális Képzôben is tanít. 1940 pünkösdjén leteheti örökfogadalmát. Új jelmondata: ,,Alleluja! Ecce ego, mitte me!'' (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben -- amikor a németbarátság következtében sokan visszaveszik eredeti német nevüket --, Salkaházira magyarosíttatja. Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzd az országot elárasztó nemzetiszocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel jár, amit a testvérek tudatosan vállalnak. Sára testvér 1940 áprilisában így ír naplójában: ,,...a kínzástól! ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek''. 1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nôk és Leányok Szövetségének országos vezetôje és a mozgalom lapjának szerkesztôje. Három évig dolgozik itt, ez idô alatt öt új otthont alapít közel háromszáz férôhellyel. Elkezdi az elsô magyar Munkásnô Fôiskola építését. Állandóan utazgat, tanulmányi és lelkinapokat tart, gyűléseket szervez. A DL újság vezércikkeiben határozott katolikus ideológiai programot ad az elpogányosodott, fasizálódó közszellem ellenében. Egyre jobban ég benne a vágy, hogy felajánlhassa életét ,,azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be'' (idézet életfelajánlásából). Az engedélyt megkapja, és az életfelajánlás -- teljes titoktartással -- a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943 szeptember végén vagy október elején megtörténik a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában. 1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatják. Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én Budapesten a Magyar Művelôdés Házában (ma Erkel Színház) elôadják Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztérium-játékát, mely az Isten- és emberszeretet hôsies apoteózisa. Az elôadás után a hatóság berekeszti a DL ezt követô gyűlését. Ez a nap a német megszállás sötét napja, melytôl kezdve a zsidókra és ellenállókra halál leselkedik. A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek -- nem kis bátorságot igénylô -- menekítésébôl. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel száz személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal. 1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnôotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónôt ôrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelôs vezetôjét, ôt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hátukat -- mezítelenre vetkôztetve -- a jeges Dunába lôtték. A kivégzés elôtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, vértanúsága betejesedett. Az antifasiszta és zsidómentô akciókban kockázatokat vállaló szociális testvérek közül senkinek nem történt bántódása, a világháború pusztításai következtében egyetlen testvér sem vesztette életét. Salkaházi Sára boldoggáavatási eljárásának megkezdését a Szentszék 1997. januárjában engedélyezte. ======================================================================== Sára testvér felajánló imádsága ,,Ó, fölséges Szentháromság! Legkegyelmesebb Atyám! aki engem végtelen szeretetbôl megteremtettél s jóságos irgalmadból gyermekeddé fogadtál, ó édes Jézus Krisztusom! aki szent véreddel engem megváltottál s végtelen jóságodból jegyesednek választottál, ó drága Szentlélek! aki a kegyelmek bôségét zuhogtatod rám s aki nekem méltatlannak a hivatás kegyelmét és a Társaságot ajándékoztad, ó legteljesebb Szentháromság, én ma a Társaság és a Testvérek iránti hálából és szeretetbôl felajánlom magam, mint a Társaság áldozatát! azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és Testvérek üldöztetése következne be és legbölcsebb végzésed szerint gondviselésed tervében nem lenne benne halálom: fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek -- különösen az öregek, betegek és gyengék életéért és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ô életüket és kíméld meg ôket a megkínoztatástól, fenyegetésektôl, fôként pedig a hűtlenségtôl: Irántad, az Egyház, a hivatás és a Társaság iránt. Amennyiben pedig isteni végzésed terveiben az én halálom benne foglaltatik, ebben az esetben is fogadd el életemet-halálomat, mint értük való áldozatot. Ezt a felajánlást teszem Lelkiatyám és Elöljáróim engedélyével, édes Szűz Anyám keze által, Szent József, Szent Benedek Atyánk, ávilai Nagy Szent Teréz, Szent Sára és Szent ôrzôangyalom segítségét kérve, nem a magam erejében, hanem a teljes Szentháromság kegyelmében bízva. Ámen. Ó édes Jézusom, teljes megnyugvással és készséggel fogadom már most a halál azon nemét, amely Neked tetszik, az összes vele járó gyötrelmekkel, fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt. Ámen. ======================================================================== Sára testvér egyénisége villanófényben ,,Jól van, te hűséges, derék szolga. Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.'' Mt 25,21 Kire bíz az Úr sokat, kire bíz nagy dolgokat, amelyekhez társul az Ô öröme? Aki a kicsiben hű volt. A nagy megbízatást sok, kicsinek tűnô feladat hűséges teljesítésével lehet kiérdemelni. A Szentírás tanítja ezt, nincs okunk kételkedni benne, hogy másképp is lehetne. Hallhattunk már olyan véleményt, hogy egyszerűbb egy hirtelen, nagy odaszánással nem mindennapi hôstetteket végrehajtani, mint csendes, hűséges, mindennapi odaszánással az úgynevezett kis dolgokban kitartani. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy nem tud világcsúcsot ugrani az, aki nem készül fel erre a napi edzések öngyötrô fáradalmaival. Kolbe atya ragyogó áldozatát egy odaadott élet napi aprómunkája készítette elô. És Krisztus minden vértanújának életáldozatát is, hiszen maga a Mester is harminc csendes, Istenben elrejtett év után indulhatott a Golgotához vezetô útra. Sára testvér sem kivétel ez alól. De melyek azok a ,,kis'' dolgok, amelyekben ô hű volt, hogy sokat, hogy nagy dolgokat bíztak rá, s bemehetett Ura örömébe? Naplójában olvashatjuk: ,,Lehet, hogy néha egészen kicsi, csekély és egészen prózai dolog az, ami a lelkemet leköti. Talán egy szem kockacukor vagy egy falat kenyér. Ne mosolyogjam le ezeket, ne mondjam, hogy ezek olyan semmiségek, amelyek szóra sem érdemesek a lelkiéletben. Lássam egészen tisztán, hogy az a szem cukor jelenti a boldogságot vagy az a darab kenyér. Próbáljam elvenni magamtól, s ha egy icipicit fáj is, világos, hogy ragaszkodom hozzá, mondjak le! Legyek szabad mindentôl, nemcsak a nagy dolgokban, hanem legfôképpen legyek szabad az apróságoktól.'' A hűséges és derék szolga bölcsessége szól a következôkbôl is: ,,Akarhatom a magam boldogságát, de csak az Úristen akarata után. Isten elgondolása nem az az emberrôl, hogy szenvedjen. Isten boldog, örömteli embert akar. Csak emberi gyarlóságból az ember, ha boldog, nem tudja úgy szeretni Istent, mint amikor szenved. A szenvedéssel az Úristen mintegy kisajtolja a nagyobb szeretetet.'' Naplóiból tudjuk azt is, milyen ádáz harcot vívott kevélysége, önérvényesítése ellen, mennyit küzdött a felebaráti szeretet kimunkálásáért. Akaratának megfeszítésével kitartóan dolgozott, százszor és ezerszer újra kezdett. Acélossá edzett akaratereje bámulatra késztetheti a mai fogyasztói társadalom akaratgyenge emberét, sôt elgondolkoztathatja a könnyű lelki sikerekre, látványos lelki élményekre számítókét is. És visszaállíthatná az akarat tekintélyét a lelki életben. Csodálhatjuk az Úristen formáló kezét, amint Sára testvér Neki adott életében dolgozik, s épp fogyatékosságaiból formál hôsi erényeket a kegyelemmel együttműködô lélekben. Egy egészen korai, 1921-ben megjelent gyönyörű meséjében, a Ködfiben, Sára testvér olyan sorokkal jellemzi a mesehôst, amelyeket prófétai ihletésű önjellemzésnek tekinthetünk. Huszonkét évesen -- természetesen nem erre törekedve -- megírta saját lírai nekrológját. ,,Finom fekete haja volt. És a finoman ívelt szemöldök alól csak úgy szórta, csak úgy pazarolta szeme a jóságot. Nagy, kitágult szíve volt. Az egész világot beleölelte egy kitárult öleléssel, és felitta a bánkódok könnyeit, a nyomorgók ráncos gondjait elsimította, a kesergôk jajongó panaszait megvidámította. Csak járkált, bolyongott szerteszét, és tett... Ismerték már mindenütt. Híre végigszaladt sebesen az országon. Emberi szájak szószárnya tolta hírkocsiját, hálaszavak suttogása lövellte nevét szerteszét... Senki által nem hallható, nem látható muzsikaszer birtokában volt, és a muzsikaszer csak neki zenélt. E bűvdallamokra figyelt, és ezek után tett. És e muzsikaszer sohasem tévesztette meg ôt. Egész életét jótevésekkel bolyongta át. Finom fekete haját már sűrű vonásokkal festette fehérre a közeledô tél, -- melyet ô nem várt meg. Meghalt. És a halott Ködfit sokan vették körül. Kik sírásos ôszinteséggel, kik kíváncsi balgasággal. És akadt valaki, aki Ködfi varázslatos muzsikaszerét akarta megkeríteni, és hiába kereste, kutatta, nem volt sehol... A muzsikaszer Ködfi kitágult szíve volt.'' Hogy ezt a kitágult, -- szívének muzsikaszerét a Szentlélek hangolásában figyelô -- lelket megértsük, nekünk elsôsorban a magunk szívébe rejtett muzsikaszerre kell figyelnünk. Talán ez is valamiféle ,,Szentlélekben való kommunikáció'', s legalább olyan rejtélyes, mint az, hogy miért nem adhattak az okos szüzek a balgáknak olajat. Ha nem ezt a módszert követjük, olyan titkokat feszegetünk, amelyek nyitját sohasem fogjuk megtalálni, mert Isten minden lélekhez egyedien szól, egyszeri, soha meg nem ismételhetô módon, ezért (más számára) soha meg nem ismételhetô módon is. A szentek titkait nem tudhatjuk meg. Ám megtudhatjuk a szentté levés mikéntjének titkait írásaikból, életpéldájukból, de csak akkor, ha magunk is szentté akarunk válni Isten rólunk való gondolata szerint. Csak ez az egyetlen út járható, hiszen elméleti úszásoktatás sincs. Másként issza a pohár vizet, aki szomjas, és másként, aki nem. Isten iskolájában mindannyian magántanulók vagyunk. S ez már igazán a titkok titka, mert kizárólag az Istené. A lepecsételt forrás. ,,Csak Krisztus érti meg a lelket és senki más! -- sóhajt fel naplójában Sára testvér. -- Krisztusom, Te úgy látod a lelkemet, ahogyan én nem tudom. Ugye tudod, hogy Téged akarlak, Téged kereslek? Elôször úgy próbáltam, hogy: emberszíveken át Isten felé. Most úgy akarom, hogy Krisztus szívén át jussak az emberekhez.'' Ki képes erre? Csak az, akit az Úr erre meghív. A hivatás csírája jóval a Társaságba lépés elôtt ott élt Sára testvér lelkében, amikor még sejtelme sem volt a jövôrôl, amikor maga a Társaság is alakulófélben volt, a húszas évek elején. De hogy a lelkek mentésének apostoli munkájára már akkor küldetést érzett, azt az 1926-ban megjelent novelláskötete, a Fekete furulya is bizonyítja. A Jó föld című szimbolikus elbeszélés fôhôse, EGY (ez a neve), az élet poros útjait valami halk, könnyes mosollyal, lehajtott fôvel járja. Egyszer valaki megkérdezi tôle: -- ,,Miért van a fejed lefelé? És a szemed? -- Keresek. -- Hát mégis elvesztettél valamit? -- Nem. -- Hát mit keresel? Egy felemelte lefelés fejét. Szemét rátette a másik szemére. És szeme olyan szép és olyan jó volt, hogy a másik szíve kalimpálni kezdett Egy jó szemétôl. És Egy mondta: -- Lelket. Lelkeket. Lelkecskéket. A másik szeme butásan kikerekedett: -- Mit? Mit keresel? -- Lelkecskéket. Szegényke lelkecskéket. -- A... a porban? -- A porban.'' ,,És egyszer talált valakit. Ott ült a porban. Lány. Fiatal. Még arcán is elfeküdt a por. Poros volt,... és sose rázta le magáról a port. És a por nagyon nyomhatta, mert nagyon fáradt volt. Arca is, szeme is, szája is fáradt. Szomorú fáradtság és fáradt szomorúság volt arcán, szemén, száján. Egy meglátta. Csendesen mellé ment és leült mellé...'' Ezután egy csodálatosan egyszerű beszélgetés következik, majd Egy így fejezi be: ,,És látod itt az útszélen a fűszálakat? Porosak. Porosak! De milyen porosak! Jön az esô, és szépen lemossa a port. Le a földig. Az esô megtisztítja a portól. A por földhöz tapad. És ismét föld lesz. Csak esô kell. Esô. Esô. Szép, életes, megtermékenyítô esô. Mert minden föld jó. És ha nem jó, hát jóvá lehet tenni. És akkor, ha a Magvetô beleveti a magot, majd teremnek a földek, némely százannyit, némely hatvanannyit, némely harmincannyit.'' E beszélgetés során -- ma azt mondanánk -- a lány megkapta a könnyek adományát, és jó földdé vált a lelke. S aki ennek eszköze volt, az ment újabb lelkecskéket keresni a porban, ment Krisztus szívén át az emberekhez. Mi ennek az útonjárásnak a módszere? Sára testvér naplójában rábukkanhatunk: ,,Értelmünk táplálkozzék Krisztus igéjével: az igazsággal. Az Ô gondolata legyen a mi elménk tápláléka. Az Ô szeretete tanítson minket szeretetre. A lélekmentés sok szeretetet és áldozatot kíván. Talán az életet is kívánja.'' A lelkek mentésének apostoli munkája a szociális testvéri hivatásban eggyé válik a bajok megelôzésén való tevékenységgel, ami nemcsak a bajok orvoslása, sokkal inkább a jajok elsimítása. Sára testvérnek egy, ugyanebben a kötetben megjelent szimbolikus elbeszélése, a Jajsimító már mintha értené ezt. A novella hôse ,,felfelé ment. A magos hegyre akart jutni. Magas volt a hegy. És nagy a fáradtság. De ott akart lenni! A tetején. Nagy akarással ment tehát. Néha letört a nagy akarása, kimerült lihegésbe. Ilyenkor meg-megállt. De nem nézett vissza. Akkor is, megállva is csak felfelé nézett. Nem az utat nézte, amit megtett, hanem amit meg kellett tennie. És minél feljebb ért, annál jobban verte a fáradtság. Ilyenkor sokáig állt. Sokáig fúrta akaratos szemével a megteendô utat, addig, míg újultan feltombolt benne a felfelé való törtetés. És ment felfelé, lihegve, bukdácsolva.'' A szimbolikus hôs, akinek se neve, se kora, se neme nincs, -- tehát egy lélek, aki a magasba tör, -- felér álmai hegyére. De ott valójában sötétség fogadja, ami nem más, mint az önkeresés hiábavalósága (mert szent hegymászásaink célja öntudatlanul is gyakrabban önmagunk, mint Isten). A hiábavalóság és a sötétség tapasztalata félelmet ébreszt a lélekben mindaddig, míg ,,egy titkos hang'' meg nem szólal mellette. E hang tulajdonosa megtanítja látni és hallani mindazt a jajt, szomorúságot, amit a völgyben részvétlenül maga mögött hagyott. ,,Akkor nagyot lendült, és nekiszaladva a sűrű sötétségnek, rohanni kezdett lefelé.'' ,,... kereste a jajos szájakat. És ha talált jajgatót, annak megsimította szenvedô arcát. És addig simogatta, míg elsimította a jajt. Akkor boldog volt, és új jajgatót keresett. És minden elsimított jaj után boldog mosolyú arccal hálálkodott: -- ... hogy megláttam a lobogó szíveket, hogy meghallottam a szörnyű jajokat, hogy nem maradtam átokmagasságban, szitoksötétségben, hogy visszatértem áldásmélységbe, békevilágosságba: köszönöm, köszönöm, köszönöm.'' Íme a téren és idôn diadalmaskodó isteni meghívás ,,titokzatos hangja'' hogyan szólal meg már 1926-ban egy majdani szociális testvér, egy majdani vértanú lelkében, aki ekkor még az önkeresés hegyére törtet, -- s maga sem tudja még mi, azaz KI vár ott rá! De AKI várta, az már tudta. Ismerte, öröktôl fogva ismerte jegyesét, akit a kényelmes polgári életbôl kiszólítva a jajgatókhoz fog küldeni. Még a mai rohanó élettempójú ember feje is beleszédül annak a lázas tevékenységnek szemlélésébe, amely mint forgatag, mint ,,az élettevékenység elragadtatása'' sodorta Sára testvért a szociális munkában. A tennivalók tömegében, az elismerések ellenére is tudta, hogy minden dicsôség Uráé. Így ír naplójában: ,,Semmi sincs magamból, hanem minden a Tiéd! Mindenem, amim van, az Úrtól van. Mit adhatok az Úristennek? Magamat? Munkámat? Akaratomat? Más is adhatja azt. Semmi értékes kincsem nincsen, semmi ritkaságom nincs, csak olyat adhatok, amit más is adhat, és talán jobban, odaadóbban, teljesebben adja. Íme, így látszik csak meg, milyen koldus vagyok, de így látszik az is, milyen kevély vagyok, olyat akarok adni, amit más nem adhat. Nagyszerű tanítása az Istennek: csak ennyit, csak ennyit adhatsz! Milyen nagyon egyszerűnek és alázatosnak kell lennem, s milyen nagyon hálásnak, hogy mindezek dacára akarja tôlem ezt az Úristen. Akarhatta volna mástól is, és megelégszik velem.'' Így vezetgette az alázatosság útján Sára testvért ,,a titokzatos hang'' tulajdonosa, és a sok jajsimítás közben megismertette vele arcvonásait. Így vitte ôt mind közelebb Önmagához -- egyelôre nem a színeváltozás, csak a Golgota hegyére, a mindennapok vértanúságán át a véres tanúságtételig. Közel engedte Szent Szívéhez a mély imában, megmutatta neki sebeit félreértettségében, feltárta keserűségét mellôzetéseiben, s megtanította a boldogságra a lelki gyötrelmek közepette. ,,A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!'' Ez a ,,sok'' a nagy megpróbáltatások, sôt a ,,nagy halál'', (amit Sára testvér kifejezetten kért a maga számára egy társasági nagypénteki keresztúton, ahol neki a XII. állomás jutott), megadatott neki. A Golgota hegye a vértanúságé, de aki itt helytáll, az már szívében Ura örömében van. Sára testvér számára is így vált a Golgota hegye a mennyei színeváltozásé, ahol életének minden titka megoldódott, s beleveszett egy nagy folyam jeges áradatába, valójában az Isteni Szív lángtengerébe, hogy számunkra így maradjon meg nekünk adatott szent titoknak. Titok maradt a közösségbôl való kitaszítottságának közösséghez kapcsoló élménye. Titok a mosolya,... a nagy keresztvetése,... mrásainak sajátos modorossága,... állandóan félreértett iróniája, ...és csak igen kevesek számára érthetô öniróniája. Az maradt a harc, amit a benne élô szeretet megtisztulásáért, a folytonos küzdelemben való újrakezdésért vívott. Paradoxonnak tűnik a lélek teljes magányának és az Istennel való együttlét boldogságának összefonódása is. Hajtsunk fejet e titok elôtt, Sára testvér életáldozatának misztériuma elôtt, mert minden titok nyitja, az Úr Jézus nekünk is adta magát. Ôt kell megismernünk a magunk titkának törvényei szerint, s Ôbenne érthetjük meg testvéreinket. Aztán elindulhatunk jajsimogató és lélekmentô útjainkra, hogy megéljük a magunk életének megismételhetetlen misztériumát. ======================================================================== Schéda Mária: X. állomás Salkaházi Sára emlékére Megfosztottak ruháidtól, s Te beburkolóztál a keresztbe. Úgy tekintettél rájuk, mintha drága ékszerrel is felékesítettek volna, térden állva fogadtad a mennyegzôs köntöst s hozzá a koronát, amit készített neked a Mester, s éppen általuk, akik nem tudták mit cselekszenek, éppen általuk s talán értük is, meg azokért, akiket megfosztottak ruháiktól, mielôtt hosszú sorokban elhajtották ôket a soha vissza nem térés kapujáig, értük, akiknek nem volt mibe burkolózniuk, pedig rájuk is várt a mennyegzôs köntös annak érdemébôl, Aki elôször engedte, hogy mindenétôl megfosszák, Aki vállalta, hogy alászáll a poklokra, hogy utánuk vigye nemcsak a köntöst, de a koronát is, az ékszert is, szívének vérét, a szívet, melyet lándzsa járt át, vagy golyó, kés vagy a szétszaggató fájdalom tüze. Ôértük tetted Te is, meg a közönyösökért, a szájtátiakért, a Golgotát messzirôl lesôkért, de oda soha föl nem merészkedôkért, a hamis testvérekért, a testvérekért... a testvérekért... ,,Ha áldozat kell, itt vagyok, rajtam végy be mindent!'' Rajtam végy be mindent! Csak ôket mentsd meg, a gyengéket az ingadozókat a rettegôket az elmenôfélben lévôket ,,Itt vagyok, engem küldj!'' Ez itt az utolsó állomás, egy lépést sem kell tenned tovább, oda mész, ahová nem akarod, más övez fel téged. ,,Alleluja, alleluja, itt vagyok, engem küldj!'' Burkolózz be a keresztbe, mert ráfektetnek, mint a Mestert, tovább nem mehetsz ennél, ez az utolsó állomás, a kereszt már az Ô titka lesz, csak burkolózz be, drága testvér, ebbe a nagy keresztbe, mert ráfeszülsz, de már le is vesznek, már el is vetnek, messzire, messzire, búzamag leszel a föld mélyében, a pokollá vált föld jéghideg áramában, messze sodort búzamag a soha vissza nem térés kapujáig, hogy utolérd ôket, akik nem tudtak beburkolózni e kapu elôtt. Ott vár a Mester, hogy segíts neki, mert sok a mennyegzôs köntös, sok a rémületbe fagyott arc, a jéghideg torlaszok közt vergôdô szív, -- kell a szíved meleg vére, hogy az Övével vegyíthesse, mert ékszer is kell a hófehér köntösre, s aki adja, az koronát kap. ,,Itt vagyok, alleluja! itt vagyok, alleluja!'' Itt vagyunk, itt vagyunk... Keresztbe burkolózók serege, hófehér köntösre váróké, vérzô szíved érdemébôl, a vérzô Szív érdemébôl irgalomért esengôk, a soha vissza nem térés kapuja elôtt néhány lépéssel bátorságot koldulók, jégtorlaszok közt vergôdô, egymásnak ütôdô, koppanó szívek, hússzívre vágyók, hogy búzamaggá lehessünk a Golgota földjében, a színeváltozás magaslatán, hússzívre vágyók, hogy minket is küldj oda, ahol más övez fel, oda, ahová nem akarunk menni, pedig ott Te vagy és a száznegyvennégyezer pálmaágat lengetô, ruháitól megfosztott hófehér köntösű, a gyengékért az ingadozókért a rettegôkért az elmenôben lévôkért. Itt vagyok, engem küldj! Itt vagyok, engem küldj... engem... engem... engem... Alleluja! Elhangzott 1997. január 19-én, a Duna-parton, a kivégzés helyén Salkaházi Sára és vértanútársai tiszteletére -- a MAZSIHISZ jóvoltából -- újra felavatott emléktáblája elôtt. ======================================================================== Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola néhány kisprózai művének tükrében ,,Hogy valakinek a lelkében ott él-e az isteni szeretet lángja, észreveszem szavaiból. Nem amikor Istenrôl beszél, hanem amikor földi dolgokról szól.'' (Simone Weil) Salkaházi Sára újságírói pályája 1919-ben kezdôdik. 1919. február 2- án jelenik meg elsô írása Syphax álnéven a kassai Esti Újságban. Ezekben az években igazán emberközelségben él. Tárcái, életképei, novellái egyrészt a kisebbségbe szoruló magyarság keserves sorsáról, másrészt a szegények, a filléres gondokkal küszködô munkások, a nyomorban tengôdô munkanélküliek sanyarú helyzetérôl tudósítanak, -- igazi együttérzéssel. Hogy ez a mély beleérzôképesség kialakuljon benne, ahhoz -- alapvetô lelki irányultságán kívül -- szükséges volt az a sok tapasztalat, amit a könyvkötô műhelyben szerzett. Itt a diplomás tanítónôt egyáltalán nem részesítették külön elbánásban. A munkásnôknek kijáró napi robotot, az iskolázatlan vagy félművelt emberek stílusát, életvitelét, hétköznapi megkérgesedését bôven volt alkalma megfigyelni, sôt a saját bôrén is megtapasztalni. A trianoni elszakadás utáni magyar kisebbség sorsa is mindennapjainak alapélményévé vált. Szeme elôtt játszódott baráti köre nagy részének kényszerű kivándorlása, talajvesztése, egzisztenciális ellehetetlenülése. Az akkori Cseh-Szlovákiában a magyarság nyílt vagy burkolt üldözése napirenden volt. A műhelytapasztalatokról fôleg életképeiben, novelláiban, a magyarság sorsáról a Mindennapi kenyerünk című (mindmáig kéziratos) regényében rajzol valós képet az írónô. Megdöbbentô realitással tárja elénk túlórázásainak emlékét a Munka után [1] című rövidke írás. Személyes átélésbôl forrásozó karcolat ez a lelket ölô hajszáról, amely a hosszú heteken át egész nap éjfélig robotoló munkást elzárja a napfénytôl, az élet megannyi ,,ragyogásától, szépségétôl, értékétôl''. A piszkos, nyirkos, sötét műhely bezártsága és a kint tomboló élet kontrasztja -- a túlórázás utolsó napján -- váratlan felismeréssel tölti el a munkáslány szívét. ,,És ez öl'' --, jajdul fel a kapun kilépve. Egy kiáltás, egy sikoltás, egy tiltakozás ez a néhány sor a vadkapitalizmus huszadik század eleji magyarországi munkássorsa ellen. Sárát ilyen élményekkel (is) érlelte az Úristen szociális testvérré. A hivatás hajszálgyökerei ezekbe az egészen hétköznapi, egyáltalán nem lelki, hanem zsigerekig ható idegi küzdelmeknek, tapasztalatoknak szürkeségébe nyúlnak. Hogy lázad-e ellenük?: 1926. március 1-tôl a Keresztény Szocialista Párt lapját, ,,A Nép''-et szerkeszti. 1926 novemberében határozza el, hogy ezentúl írásaiban kizárólag a munkásokról, munkásnôkrôl, az élet peremére szorult proletárokról fog írni, mert ,,a munkásság olyan nagyon egyedül áll.'' [2] Ha ebben az elhatározásában nem segítik saját élményei is, valószínűleg ez nehezebben ment volna. A korai zsengék szecessziós és szimbolikus stílusával szakítva, a magyar realista próza legjobbjainak nyomdokába lépve, stílusa valósághűvé, közérthetôvé és művészien mértéktartóvá válik. Megdöbbentô a ,,Szombat felé'' [3] című, naturalisztikus eszközöktôl sem visszariadó novellája. Az alcím: ,,Munkáséletem egy napjának emlékére'', már utal a háttérben meghúzódó személyes élmény hitelesítô voltára. A kemény, testet, lelket ölô, nem nônek való nyomdai munka mozzanatait eleveníti fel az elbeszélés, és egyben azt az örömöt is, amit a kegyetlen munkatempón, a kínos fáradtságon és önmaga gyengeségén felülemelkedni tudó, erôs lelkű fiatal lány érez a szabadnap és a túlórapénz miatt. Voltaképpen ebben a kis prózai jellemképben maga az írónô mutatkozik be néhány markáns, szénrajznyi vonással. Kendôzetlenül adja elô keserves küzdelmét az elvégzendô túlmunkával és saját kimerültségével. ,,Pihenni! Lefeküdni! Jaj! Hazamenni! Hazamenni! Zuhan, csattog a kés: hazamenni! Kész vagyok. Állok. Mozdulni sem tudok. A kezem még mindig markolja a gépkést. Szinte erôszakkal fejtem le róla ujjaimat. De azok nem akarnak kiegyenesedni, úgy maradnak markolósan: semmit markolva''. Lemeztelenített realizmussal vall indulatairól: ,,Mohón habzsoltam a vizet...'' ,,Nekidühödt gondolatokkal szidom ôket. És mindenkit...'' ,,Ez a nevetés dühösre pofoz...'' ,,A feltoporzékoló düh új erôt ad.'' Olyan jellemmel találkozunk itt, aki indulatait kemény akarattá acélozza. Szó nélkül, befelé gyűrt fogcsikorgatással dolgozik, nem tör ki, nem látszik rajta az ellenállás, önfegyelemmel uralkodik magán. Csak a vízivás (a test fáradtságának enyhítésére) és a dohányzás (a lélek pótcselekvése) utalnak a küzdelemre. Indulatait be tudja fogni egy jó cél érdekében, s a megkezdett úton épp az indulat táplálta energiák segítik. Önmaga és a körülmények fölötti gyôzelme új erôt ad neki. Ez vezet el végül a megenyhüléshez, a szív békéjéhez, a katarzishoz, (mely nélkül Schalkház Sára írásai elképzelhetetlenek.) ,,S míg az ebédet eszem, addig extázisos örömöm megenyhül boldog, vasárnapba szaladó, szép, csendes békévé.'' Sára testvér nem túl erôs fizikumú, és lelki érzékenysége is fáradékonnyá teszi. Errôl késôbbi életszakaszaiban is gyakran vall. A túlterheltséget nehezen viseli, azonnal regisztrálja negatív vetületeit. ,,Ilyenkor látom csak, hogy valóban a fáradság mennyire ellensége a léleknek'' -- írja egy magánlevelében. [4] Ugyanakkor mindig sok és sokirányú munkát végez. Ez extrovertált egyéniségébôl is következik. A munkásélet tapasztalatai fejlesztik ki benne a mély empátiát a kiszolgáltatottakkal, a hajszoltakkal, az élet esztétikumától megfosztottakkal. Ebbôl nônek ki a munkásemberek életével foglalkozó írásai, amelyekben már a puszta tényleírásokkal is felemeli szavát a szociális igazságtalansággal szemben. Hangot ad annak a jogos méltatlankodásnak, amit egy műveletlen proletár nem tud kifejezni, de megteszi ô a nevében, helyette, vele azonosulva. A ,,Hétfôn reggel'' [5] című novellája a könyvkötô műhely munkakezdés elôtti zsánerképe igazi hús-vér figurákkal, szociológiai pontossággal rögzített párbeszédekkel. A kicsiny jelenetekbôl összerakott félóra hiteles mozaiktablóján villanásnyira felvonulnak elôttünk a századelô munkástípusai a maguk gondjaival és élményeivel. Ez a kis -- nyilvánvalóan életrajzi ihletésű -- elbeszélés akkor válik igazán líraivá, amikor a munkáslányok és asszonyok ünnepnapokon is hétköznapi, gondokkal teli, szegényes életébe enged bepillantást. ,,Az asszonyok a gyerekekrôl beszélgetnek egymás között, meg fôzésrôl. Bednarik úr velük is eltréfálgat, elbeszélget. -- Hogy van Kárászné asszony? -- kérdezi az egyik sápadt, szôke, sovány kis asszonytól. Az felsóhajt: -- Nem jól. A kis Pisti beteg. Lázas szegényke. Be van dagadva a torka. Szombat éjjel azt hittük, megfullad. Alig aludtam -- fáradtan legyint, és kék, egészen világos szemével szomorúan néz kifelé az ablakon, az utcán táncoló hópelyhekre. -- Orvos volt? -- kérdi résztvevôn Bednarik. -- Tegnap elhívtam hozzá -- mondja bánatosan az asszony. Porokat adott. Galgarizálni kell és borogatni. Bodnárné Habkónéval tárgyal élénken: Még szombaton megfôztem a káposztát, úgy hogy vasárnap már nem is volt jóformán dolgom. Egy kis kolbászt fôztem hozzá. Azzal sem volt sok pancs.'' ,,A lányok meg-megkínálják egymást tegnapi tésztával. Úgy nyüzsög a műhely, mint egy hangyaboly. Mindenkinek van mondanivalója. Sietnek beszélni, mert munka közben csendnek kell lenni. Sóhaj keveredik kacajjal, szomorúsággal, nevetéssel.'' A sóhaj, a kacaj, a szomorúság és a nevetés, a líra, a tragikum, sôt a melodráma a munkásember életének is része. Salkaházi Sára különös gonddal tárja elénk azokat a rejtett kincseket, amelyeket ezeknek -- az életkörülményeikbôl adódóan megkérgesedett, elfásult vagy eldurvult, fôként tanulatlan vagy félművelt -- embereknek a lelkében a mindennapi érintkezés során felfedezett. Sôt nemegyszer sikerül meggyôznie az olvasót arról, hogy a hiteles öröm a robotos hétköznapok embereinek szívében még hitelesebb, mert az élet peremére szoruló egyén küzdelmének, szomorúságának talajából sarjadó kis virág, amely annál feltűnôbb, minél élesebb kontrasztban áll környezetével. A ,,Sorsjegy mutyiba'' [6] azoknak a szegényeknek álmát tárja elénk, akik szerencsejátékokkal próbálkoznak kivergôdni kilátástalan helyzetükbôl. S amíg ki nem derül a sors játékának heti fordulata, lehet egy kis kurta, földközeli reményt táplálni a jövôt illetôen. Örök típusok ezek, Sára a könyvkötô műhelyben találkozott velük is. Ebben a kis elbeszélésben azt meséli el, hogyan tréfálta meg ôket egy -- munkatársával közösen vett -- sorsjegy, amirôl félretájékoztatás következtében azt hitték, szerencsét hozott, de utóbb kiderült, hogy csak a vételárat nyerték vissza vele. Ezt viszont nagylelkűen elsörözték, elmozizták társaikkal. Derű sugárzik a szociológiai helyszínként is egyedülálló pesti villamosok közönségének bemutatásából. A ,,Zörög a pesti villamos'' [7] jó emberismeretrôl és megfigyelôkészségrôl tanúskodó morzsányi emlékeket köt csokorba a mindennapos utazások alkalmával átélt élményekrôl. A villamoson is imádkozó apácákról, az estélyi ruhás úrinôrôl, aki átadta neki, a kis robotosnak a helyét, a jó humorú kalauzokról vagy épp arról a sajnálnivaló fiatal mamáról, aki gyermekének megtiltja, hogy átadja helyét egy idôs bácsinak. A ,,Villamoson'' című életképben [8] hasonlóképpen az emberi jóság apróságnak tűnô, de valójában az élet elviseléséhez derűvel hozzásegítô -- nemes megnyilvánulásait fedezi fel az írónô. Azt, hogy hogyan adja at a helyét a gazdag úrilány a csecsemôjével utazó fiatal munkásasszonynak, vagy azt, hogyan varázsol mosolyt a fáradságtól megkérgesedett emberek arcára egy önfeledten kacagó kisgyerek. Az életbölcsesség virága nyílik ,,Az ólommadár'' [9] fiatal szerelmeseinek szívében, amikor rájönnek, hogy az élet esztétikuma elsôsorban a szív örömének felfedezésében és nem a külsôségekben rejlik. Ez a ,,mese'' egy dobozfaragó lakatos és egy csúnyácska munkáslány egymásra találását írja le a fiatalembernek egy szép leánnyal kapcsolatos szerelmi csalódása után. Salkaházi Sára ,,meséi'' amolyan ,,embermesék''. Életszagú emberi szituációkat fűznek fel az élet mélyebb titkait és összefüggéseit sejtetô szimbólumokra. Ez a módszer voltaképpen a lelki történések, a logikátlan érzelmek, a pillanatnyi, mégis oly meghatározó érvényű hangulatok hitelesítését szolgálja. A ,,titkokat'' a valóság szerves részeivé teszi, ezáltal sajátos ízt ad ezeknek a kisprózai alkotásoknak. A szenzációhajhászás, a gátlástalan amoralitás, az izgalom mesterséges felfokozása, ami a modern újságírást jellemzi, teljesen ismeretlen volt Salkaházi Sára számára. A keresztény értékek tisztelete, propagálása, és -- ha kell -- a mellettük való kiállás annál inkább jellemezte ôt. Kora olvasótáborát mélyen megérinthették azoknak a kis, tárcaszerű életképeknek, ,,életforgácsoknak'' üzenetei, amelyekben az írónô szándéka kifejezetten ezt sugallja: Az emberek jók, minden szívben ott él a szeretet, csak észre kell venni. Olyanok ezek a kis miniatűrök, mint az összetört tükörcserepeken ezer alakban visszakacagó napsugarak. ,,Az utca is virít mosolyt'' [10] négy aprócska életkép négy utcai megfigyelés. Mindnek ugyanaz a lényege: Az ember legbensejében szeretet és finomság lakik, amely legfôként a váratlan helyzetekben mutatkozik meg. Például abban, hogy a kispénzű hivatalnoklány felemeli az út porába esett kenyérdarabot, s tisztelettel egy ablakpárkányra helyezi; abban, ahogy két egymásnak nekiszaladó nô kedvesen mosolyog egymásra (sôt rövid öleléssel nyugtázza e véletlent!); abban, hogy néhány úriember megértôén utat változtat, hogy a szurtos kis utcagyerekek golyózását ne zavarja, stb. Mai eldurvult, rohanó életünk ellenpéldájaként, okulásképpen pillantsunk bele az egyik életképbe! ,,Elôttem egy munkáslány siet. Valami kifutó vagy tanulólányka lehet. Fiatal, és egy kicsit piszkos köpönyeg van rajta. A cipôje kitaposott és nagy... Nagyon siet és a kezében pénzt csörget. Szemközt egy elegáns fiatal úriasszony jön. A lányka az egyik kirakatban meglátott valamit, mert siettében a kirakatra néz, és bár elhagyta szemével, még mindig odapillant. A fiatal asszony sem néz maga elé és egymásnak mennek. Alaposan összeütköznek. A lányka kiejti a kezébôl a pénzt. -- Hopplá! -- buggyan ki gyerekesen a száján. A hirtelen összeütközésnél mindketten önkéntelenül, futólag átölelik egymást. Aztán egymásra néznek. A lányka nevetve néz az asszonyra és az asszony is elmosolyodik. Majd lehajol és a leesett pénzbôl ô is felvesz egyet. Mikor átadja a lánykának, ismét egymásra mosolyognak. Egy ideges, hirtelen, indulatos szót sem hallottam.'' Üdítôek ezek a kis írások még most is, a mai olvasó számára is. Az ,,Ilyet is látni'' [11] három, villanásnyi történést köt egy csokorba. Mindhárom a nehéz fizikai munkát végzô napszámosok lelki finomságáról, segítôkészségérôl, együttérzô szívérôl ad pillanatfelvételt. A robotos élet teherként lelkükre rakódó porrétege alatt ott lapul a szolidaritás, ami minden igazságtalanság és fájdalom láttán elôtör. A ,,Déli szünet'' [12] realisztikus életkép a forró kánikulában dolgozó útépítô munkások délebédjérôl, némi szentimentalizmussal fűszerezve. A cselekmény középpontjában egy sokat próbált, nehéz lelkű, idôs munkás áll, akinek szíve felmelegszik a fiatal munkás derűt hozó fiacskájának megjelenése és játszadozása láttán. ,,Az öreg még áll. Hatalmas, kérges tenyerével ügyetlenül megsimítja a gyerek fejét, hirtelen lehajol, és megcsókolja a homlokát. A gyereknek szokatlan ez a gyöngédség, csodálkozó szemmel bámul az öregre, de az öreg már megy is a munkájához. Nem néz vissza, csak megy mosolygó arccal, földre nézô szemmel.'' A szenvedô, testileg, lelkileg kiszolgáltatott gyermekekkel különösen is együttérzett Sára testvér. Annak idején mint tanítónô egy évig Kassán, egy külvárosi iskolában rongyos, szegény kisgyermekeket tanított. Cigányok is voltak köztük. Sára mint újságíró, majd mint szociális testvér késôbb is elôszeretettel foglalkozott velük. A mai hírközléssel, borzalom-tálalással ellentétben ô mindig megtalálta és fel is fedte a kiutat. Ez természetesen nem a súlyos társadalmi probléma megoldása, ,,csupán'' a krisztusi felebaráti szeretetben való feloldása, a segítôkészség egy-egy szép példáján való ujjongás, vagy éppen a segítség nyújtásra való felhívás. Ilyen például a néhány sornyi ,,Így történt'', [13] amely szívszorítóan mutatja be az ágrólszakadt kis proletárgyermekek örvendezését, amikor váratlanul kapnak valamit ingyen, szeretetbôl. (Egy zacskó cukrot a boltban vagy egy szem sült gesztenyét az utcán.) A gyermekek fájdalmánál nincs szánandóbb fájdalom, és ezen segíteni nem is tud más, mint a Krisztussal átitatódott lélek. Sára testvér ,,embermeséiben'', hétköznapi legendáiban esetenként maga az Úr. Az ,,Andriska kilenc éve'' [14] talán a legtragikusabb hangvételű elbeszélése, de az egyik leghitelesebben valósághű is, hiszen a kegyetlen nyomor talaján kivirágzó, családpusztító tüdôvész egy kis ártatlan áldozatáról szól. Egy szegény napszámoscsalád (négy elhalálozott gyermeke után) az ötödik, csenevész, de életben maradt Andriska rövidke életét, édesanyjának a létfenntartásért vívott, emberfeletti küzdelmét bemutatva József Attila-i mélységekbe vezet minket az írónô. A katarzist pedig a halálon gyôzedelmeskedô szeretet, Isten lehajló irgalma jelenti. A kisfiút a vágyva vágyott elsô áldozás napján viszi el a kíméletlen morbus hungaricus -- valójában azonban a neki megjelenô, ôt kézenfogva vezetô gyermek Jézus. ,,-- Andriska, mert vártál, hát eljöttem, -- s megölelte, s ekkor tűz, melegség, láng járta át Andriskát s Andriska végtelenül boldog volt.'' Mennyivel gazdagabb egy társadalom, ahol a keresztény értékeket még nem rabolták el a felnövekvô nemzedékek elôl! ,,A Varga lány meghal'' [15] című elbeszélés a ,,Mindennapi kenyerünk'' című regény egyik epizódja, szintén a tragikus sorsú proletárgyermekek mártíriumáról ad naturalisztikus képet. A testi, lelki nyomorban tengôdô, tehetetlenségében kocsmázó, pincelakásban vegetáló, lezüllött munkáscsaládok egyikérôl szól, mély kompasszióval festve a gyermekek ínségét és a gyermekhalandóság tragikumát a nagy gazdasági világválság utáni Magyarországon. ,,A földreszórt szalmán, a piszkos, szennyes ágyneműben ott feküdt Vargáné legnagyobb gyermeke... Szája keskeny és vértelen volt és láztól kimart... -- Orvos volt-e? -- kérdezte Szemkóné. Az asszony hangos sírása engedett: -- Dehogy... Mibôl?... szipogta halkan. ... Hát az apja hol van? Vargánéból erre megint kitört a sírás. Kocsmában ül tegnap este óta. Pénteken, szombaton dolgozott, de nem adott egy krajcárt sem... Már két napja, hogy nem ettünk...'' A katarzist itt a meghalt gyermekét megpillantó apa lelki összeomlása jelenti, de a probléma társadalmi szintű megoldása (megoldatlansága) -- sajnos -- örök téma maradt. Természetesen a harmincas évek Magyarországában is akadtak próbálkozások a társadalmi nyomornak, és következményeinek enyhítésére. Ezek a seb-kötözések azonban nemegyszer még tragikusabb, még kilátástalanabb helyzeteket is teremthetnek, s csak ideig-óráig tartó megoldást eredményeznek. Egy ilyen segítô intézmény pl. az árvaház (ma állami gondozottak otthona), amely ,,felneveli'' a megárvult gyermekeket, vagy leveszi a nevelés gondját az arra képtelen szülôk válláról. Hogy milyen áron és milyen újabb sebeket okozva, arról rajzol nagyon markáns, szentimentalizmusában is naturalisztikus képet a ,,Vonatindulásig'' [16] című életkép. Lírai hangvételét a komor valóság indokolja: az árvaházba szállítandó kisgyermekek és özvegyen maradt, ôket ,,elengedô'', élet-tépázta szüleik zokogása a vonatindulás elôtt a ,,három millió koldus'' országának egy fájdalmasan igaz életdarabkája. ,,A férfi ottmaradt nyomorúságával és a három gyerekkel. Valaki törôdött velük, kijárta, hogy a gyerekeket elvigyék. Hisz ez a legjobb, mit csinál egy szegény, nyomorúságos férfi, egyedül maradt férfi három kis gyerekkel?''... ...,,Ott áll a kocsi mellett a férfi. A keze már nincs az arca elôtt. Már nem sír. De szeme véresen vörös. Arca ég. Vörösesszôke bajusza lefelé lóg. Borostás. Talán már négy-öt napja nem borotválkozott. Vagy talán egy hete. Talán éppen a temetés napján volt kiborotválkozva utoljára. Kis, kopott zöld kalapja alól rendetlenül kuszálódik elô ritkás haja. Keze zsebében. Nagy, kemény, formátlan, fénytelen fekete cipôje van. Olyan, mintha vasból lenne. A sár rajta meg olyan, mint a rozsda. Valami szakadozott zsákból csinált kötény van elôtte. A nagyvárosok hatalmas bútorszállító kocsijain ilyenek a kocsisok. Lehajtott fejjel áll. A vonat körül nagy a szaladgálás.'' ... ,,-- Indulunk. A másik fülkében kiáltozássá lesz a sírás. Keserves, könnyes, rekedtre sírt gyerekhangok kiáltoznak. Egy szigorú, türelmetlen, éles nôi hang nem tudja túlkiabálni a gyerekeket. A férfi áll. Megemeli fejét. A vonatra néz, de nem lát semmit. Szája nyitva, hörgô, kínos sírásának utolsó foszlánya most szakadozik torkában. Valahogy megemeli kalapját s aztán keservesen fejébe vágja. Nagy öklével szeméhez nyúl. Aztán megfordul, otromba cipôjével nehezen, megverten indul vissza a városba.'' Sára testvér, aki mint író, kötelességének érezte, hogy a társadalmi ínségen az írott szó erejével enyhítsen, a prevenció szándékával segítsen, a Szociális Testvérek Társaságának egyik legfôbb alapelvét valósította meg. Csodaváró naivitás helyett lendületbe kell hozni az emberi szeretôképesség hegyeket mozgató erôit! Ez igazi szociális testvéri feladat. Hiszen ezek az erôk ott lapulnak minden lélek mélyén. Elô kell hívni ôket! A keresztény szellemű nevelés ebben az idôben még a legszegényebbeknek is kijutott, ezért maradt életképes -- a hihetetlen nyomor ellenére is -- a két világháború közti magyar társadalom. A ,,Húsvéti kalács'' [17] című novella egy mély együttérzésrôl és emberszeretetrôl tanúságot tevô szegény munkásasszonyt mutat be, aki a templomban mellette ülô cigányasszonynak a kosarába óvatosan átcsúsztat egy kalácsot az ételek megáldásának szertartásán, mert észreveszi, hogy annak bizony feketére égett a magáé. Csak a hálálkodó cigányasszony -- és a Jóisten -- tudta, hogy a tészta azért felejtôdött a sütôben, mert gazdáját sebtében áthívták szomszédnôje szüléséhez segíteni. ,,A pap mindjobban közeledett. Az asszonyok összekulcsolták kezeiket. Dudásné nem gondolkodott sokat. Lehajolt s a két kisebbik diós és mákos kalácsot átcsúsztatta Dunáné kosarába. Mire Dunáné felocsúdott, már hullott is a szenteltvíz mindkét kosárra... Csak épp el tudta suttogni: Ó, hogy az Isten áldja meg!...'' Az ehhez hasonló -- jelentéktelen(?) -- társadalmi események teszik elviselhetôvé az életet, enyhítik a testi, lelki ínséget, ott ahol még jelen vannak; ott ahol a keresztény felebaráti szeretet és a kiengesztelôdés szelleme még nem veszett ki. Beteg és életképtelen az a nemzet, amelynek tudatában és mindennapjaiban e magatartásformák nem képviselnek tényleges értékeket. Salkaházi Sára tudta, hogy az olyan -- reményében sérült -- társadalom számára, mint a két világháború közti megcsonkított Magyarországé, keresztényi öntudatot erôsítô lehet az ilyen események bemutatása. Elsôdleges írói feladatának tekintette ennek a reménynek szolgálatát. Az emberi jóság, a szolidaritás és az ajándékozni vágyás legszebb ünnepe a karácsony, alkalmat ad a krisztusi szeretet újra felfedezésére. A ,,Karácsony'' [18] című novella a század eleji magyar realista próza legjobb hagyományait követi. Társadalmi látleletet ad egy nyomorgó, pinceszobában lakó munkás-házaspár karácsonyestéjérôl, egymásnak adott szegényes ajándékukról. A nekik szeretetcsomagot hozó úrihölgynek és a ház legszegényebb öregasszonyának alakja; aki magányát és ,,ünnepi vacsoráját'' osztja meg velük, -- e társadalomban még elevenen élô krisztusi értékrend hatékonyságának realitásáról gyôzi meg az olvasót. És természetesen rávilágít az írónô mélységes humanizmusára és szociális empátiájára is. Sára testvér nem úgy kategorizálta a magyar társadalmat, hogy a gazdagokat rossznak, a szegényeket jónak mutatta be. Minden társadalmi csoportban felfedezte ezt is azt is. A ,,Dicsôség'' [19] című novella fôhôse például egy tüdôvészes gazdag ember, aki a fényűzésben már örömét nem leli, s ezért alkalmat keres arra, hogy karácsonyeste ajándékokkal lepje meg egy szegény munkáscsalád gyermekeit. A szerzô azt sem titkolja el, hogy a halála elôtt elmagányosodott ember voltaképpen a maga számára is szeretetet koldul ezzel. Meglepô, hogy minden (modern) pszichológiai képzettség nélkül is milyen jó emberismerô volt Sára testvér. Tudta, hogy az embert az isteni parancsok megélése teszi igazán emberré, ,,önmegvalósítása'' csak ezen az úton lehetséges. S ahol -- némi erôfeszítés után sikerül önzése határait átlépnie, ott azonnal megmutatkoznak a természetfeletti erôk is. A nôi lélek kiváló ismerôjeként a ,,Haragosok'' [20] című novellában két munkásasszony háborúskodásáról és kibékülésérôl ad -- egészen Móricz Zsigmond-i magaslatokon járó -- realisztikus képet. A századelô munkásnegyedeinek közös udvarú hétköznapi valóságából merítô cselekmény hiteles és magas izzású drámaisággal mutatja be, hogy az egyszerű emberek ,,kasztrendszerének'' haraggal körülbástyázott falait hogyan dönti le két asszony között a hasonló megpróbáltatásból -- gyermekük betegségébôl -- fakadó keresztény kiengesztelôdés szelleme. Erre a nôi lélek mindig bátrabban hajlik, mert rugalmasabb és empatikusabb a férfiénál. Mert kiszolgáltatottabb és megalázottabb is. Ez az oka annak, hogy adott esetben még az úrinôk és munkásnôk is egymásra találnak, ha közös erôvel kell bábáskodni egy szent elhatározás megvalósulásánál. 1919-ben augusztus huszadikát megünnepelni Kassán csaknem ,,izgatásnak'' minôsült. A nôk összefogásából mégis létrejött az ünnep. Schalkház Sára az Esti Újság 1919. augusztus 23-i számában lelkesen számol be a szívet melengetô eseményrôl. Az ,,Úrinôk és munkásnôk'' tárcacikk egyrészt örömteli nyugtázása az alacsonyabb és magasabb társadalmi osztályok nôtagjai által elôkészített istentiszteletnek, a közös munka testvériséget teremtô tényének, másrészt hangot ad annak a vágynak is, hogy ez a testvériség ne csak idôlegesen, hanem végérvényesen áthassa a vagyoni és műveltségi különbségekkel, de fôleg a ,,klikk-szellemmel'' fertôzött magyar társadalmat. ,,Közös akaratból, közös szeretetbôl kivirágzott az oltár. Zöldellô koszorú font körül egy képet. A virágos oltárt, azt a koszorús képet serény munka után mind körülállották. De nem azok többé, akik elindultak: méltóságos úrinôk és szegény asszonyok. Testvérek mind: egy közös Atyának, egy édes anyának és egy nagy családnak édes gyermekei! Hogy tudnak örülni egyformán, mindnyájan, közös munka után!'' Ezt a szellemet ápolta a kassai leányklub, amelynek Sára tizenéves korától tagja és vezetô egyénisége volt, ez vonzotta ôt a Szociális Testvérek Társaságába is. Mint szociális testvér a leányifjúság keresztény szellemű nevelésével is foglalkozott, számtalan elôadást tartott az általa szervezett kurzusokon Szlovákia-szerte és Kárpátalján, fôként a harmincas évek elején. A klubvezetôk számára az önnevelést tartotta legfontosabbnak, majd az általános emberi, nôi és szociális dimenzió erôsítését. Az 1932 júliusában Kassán tartott leányifjúsági összejövetelen mindezekrôl pontosan kidolgozott, alpontokba rendszerezett, a való életben gyökerezô instrukciókat ad. A katolikus nônevelés legfôbb célja szerinte a társadalmi ínségek megelôzése, annak hangsúlyozásával, hogy ,,az Istenbe való szerves bekapcsolódás nélkül nincs eredményes apostolkodás.'' Ugyanezen a találkozón egy akkori munkatársa rövid, írásos portrét készített róla. A mindössze tizenöt soros, lényegre törô jellemzés kiemeli Sára testvér ,,élénk és egyenes modorát'', modernségét, ,,ideális szervezô- és vezetôi képességeit'', mozgékonyságát, odaadó, önmagával nem törôdô önzetlen szeretetét. Így summázza: ,,Egész katolikus. És egész ember. Ez Sára testvér.'' Testvér, akire minden kor emberének szüksége van. Példakép, hívó jel, társ, a hétköznapok apostola a Szociális Testvérek Társaságának karizmája szerint. ,,Az a testvériség, amely az Úr Teste és vére által valósul meg, prófétai jel lesz a jövô évezred küszöbén.'' [21] ____________________ Jegyzetek 1. Új Élet, 1933. II. évf. 2. A Nap, 1930. II. 15. Címlap. Fogjuk meg a kinyújtott kezeket... 3. Kassai Újság, 1928. IX. 8 4. Levél Forgách Erzsébetnek, 1940. XI. 15. 5. A megjelenés helye és dátuma ismeretlen 6. Nemzeti Újság, 1934. X. 2. 7. Nemzeti Újság, dátuma ismeretlen 8. A Nap, 1929. XI. 9. 9. Prágai Magyar Hírlap, 1923. IX. 23. 10. Kassai Újság, 1928. VIII. 12. 11. A Nép, 1920. I. 20. 12. Kazinczy Évkönyv, Kassa, 1929. 13. Katholikus Nô, 1932. II. 15. 14. Prágai Magyar Hírlap, 1935. XII. 25. 15. Prágai Magyar Hírlap, 1933. III. 28. 16. Prágai Magyar Hírlap, 1930. XII. 25. 17. Kéziratban 18. A Nép, 1930. XII. 25. 19. Esti Újság, 1919. XII. 25. 20. A Nép, 1927. III. 13. 21. Barsi Balázs: Krisztus békéje -- Szécsény, 1996 ======================================================================== Munka után... Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Akkor már harmadik hónapja dolgoztunk így: reggeltôl délig, délben rövid szünet, aztán déltôl éjfél utánig egyfolytában megszakítás nélkül. A műhely piszkos, sötét, nyirkos volt. Nappal is égett benne a villany. Este hat órától már nem tüzeltek. Sokat fáztunk. Karácsony elôtt volt. Nagyon fáradtak voltunk. Alig ettünk. A kis szalonnát piszkos, enyves kézzel sebtében vagdostuk, kenyerünkbôl piszkos, ragadós kézzel tördeltük a falatot. Itt-ott kapkodva ettünk. Néha kóstolót adtunk egymásnak ennivalóinkból. Az egyikünk szalonnája paprikásabb volt, a másiké fokhagymásabb. Keserű teámból néha a társamnak adtam. Ô meg vizet hozott ha kellett. A cigarettákon is osztoztunk. Egyszer hirtelen, minden átmenet nélkül megszakadt a túlóra. Akkor hatkor mentünk haza. Kilépek a kapun s egy percre ottmaradok szédülve és mellbeütve. Mi ez? Hol vagyok? Idegen és ismeretlen város. Kirakatok kápráznak százféle fénnyel és százféle színnel felém. Villamos szalad csilingelve, autók tülkölnek és emberek szaladgálnak. Hol vagyok? Vagy hol voltam? Vagy mi ez? Olyan furcsa... furcsa... Mi ez? Semmi. Csak mindig éjfélkor, éjfél után jöttem ki a műhelybôl. Éjfél után pedig más a város, mint nappal, este. Autó ritkábban surran. Emberek alig. Néha vidámabb társaság, vagy egy-két részeg, kik elôl a kocsiútra szököm... Hát csak ennyi. Csak ennyi? És mégis mennyi ragyogástól, szépségtôl, értéktôl esem el és még véletlenül sem tudok rányitni soha! Kint minden ragyog, táncol, fénylik, bent a műhelyben piszok van, hideg és sötétség... És ez öl... (Új Élet, 1933.) ======================================================================== Szombat felé Válogatás Salkaházi Sára írásaiból (Munkáséletem egy napjának emlékére) I. Már akkor egész héten keményen dolgoztam. Péntek volt. Fél tíz lehetett, éppen elkészültem munkámmal: -- Kész vagyok. Most mit csináljak? -- Ezt a két csomag hetvenes lemezt vágja fel. -- Milyen nagyságra? -- A gép be van állítva. A külsô vinklire. Nekikezdtem a vágáshoz. Egy óra múlva ezzel is elkészültem: -- Kész vagyok. Mit csináljak? Rövid hallgatás s aztán: -- Tudja mit? Az összes hetvenes lemezeket vágja fel. Meg sem néztem hány csomag van, csak nekikezdtem újra. Délig nagyszerűen bírtam. De ebédidô alatt már éreztem, hogy erôsen lüktetnek karizmaim. -- Kis izomláz, -- gondoltam -- sebaj. Csak vágtam tovább délután. Ment, ment. Húztam a gépkést, húztam, húztam. Hopp! megállunk: -- Kihúz a gépkés! -- Alul. Egy-két millimétert mindig kihúz. Igazítás, csavarok csavarása, kalapálás: -- No, most jó. Öt percig tartott az igazítás, addig álltam. Neki akarok kezdeni a vágáshoz: jaj! olyan a karom, mintha késsel szaggatnák: lüktet, fáj, tombolnak az izmok. De csak húzom a gépkést, húzom, húzom. Fél négy. A homlokom szintúgy lüktet, szinte hallom a lüktetést: tram, tram, tram. Az ingem már merô víz, de a homlokom szárazon izzik. Köpenyem ujját feltűröm. Cigarettára gyújtok, de nem tudom szívni, szinte kiköpöm a füstöt. Nem kell! Fél négy múlt öt perccel. Jaj! hát áll az idô? A nyelvem a szájpadlásomhoz tapad. Vizet fogok inni! Hol van tiszta papiros? Lüktetô reszketô ujjakkal csavarok zacskót és mohón habzsolom belôle a vizet. Ismét vágok. Vágok, vágok, csak vágok. A homlokom meg kopog tovább. Már a lábam is fáj, a hátam is. Minden tagom. Mikor lesz fél hat? Negyed öt. Mondom, áll az idô! Cipelem a deklicsomagokat, ilyenkor úgy érzem, hogy a beleim is fájnak. Új cigaretta. Legalább pihenek, míg rágyújtok. De ez sem kell. Mintha a füst még jobban a szájamhoz ragasztaná a nyelvemet. Víz! Víz! De most már tiszta papírt sem keresek. Mindegy akármilyen, csak vizet ihassak! Megfröccsentem homlokom és csuklóm is. Újra vágok. Vágok. Mind nagyobb erôvel, mind nehezebben. Fél öt! Áll, áll az idô! Mikor lesz fél hat? Hány csomag van még? Négy. A gép mindig kihúz, csak ha egész súlyommal ráállok, akkor nem. Ettôl megfájdul keresztcsontom. Vizet! Vizet! Se tiszta, se piszkos papiros nem kell! -- engedem a csapot és az egyenes vízoszlopot falom. Ismét vágok. Valaki két kapoccsal szorítja halántékom és az egész koponyámon dobol erôs ököl. Karomba törlöm a homlokom. Karomon ottmaradt a poros izzadtság fekete mintája. Valaki tréfás történetet kezd mesélni. Megáll a műhely közepén és úgy beszél. Felnézek. Látom a szeme körül nevetésbe szaladó ráncokat, látom a száját, mely annyira tele van nevetéssel, hogy elôre is kicsobban belôle a kacaj. De mért lóbálja fejét? És mért tántorog? A fal is mozog, a gépek is és az asztalok is. Táncolnak. -- Vagy csak bennem kavarog minden? Nem várom a történet végét, lecsapom a fejem dolgozáshoz. Most mindnyájuk száján kirobban a nevetés. Ez a nevetés dühösre pofoz. Mit nevetnek? Mért van jókedvük? Mikor nekem minden tagom fáj? Minden tagom fáj! Úgy fáj! Nekidühödt gondolatokkal szidom ôket. És mindenkit. Az idô meg mászik lassan. Fél hat lesz öt perc múlva. Öt perc! Még öt perc! Milyen hosszú öt perc! Még ezt a pár lemezt felvágom és holnapra marad. -- Mennyi vágnivaló van még? -- Két csomag. -- Vágja fel azt is túlórában. Forróság zuhan végig rajtam és hideg verítékkel locsolja hátam, homlokom: vágja fel azt is túlórában! Máskor legnagyobb öröm a túlóra. Most? Nekidühödten kezdek vágni. Minden ernyedô erômet felparancsolom, a feltoporzékoló düh új erôt ad. Úgy húzom két tomboló karommal a gépkést, hogy csak úgy csattog! Most már nem látok, nem érzek, nem hallok, nem gondolok semmit. Nem tudok semmirôl. Most csak egy akaratom van: minél gyorsabban kész lenni, minél hamarabb hazamenni, hazamenni! Pihenni! Lefeküdni! Jaj! Hazamenni! Hazamenni! Zuhan, csattog a kés: hazamenni! Kész vagyok. Állok. Mozdulni sem tudok. A kezem még mindig markolja a gépkést. Szinte erôszakkal fejtem le róla ujjaimat. De azok nem akarnak kiegyenesedni, úgy maradnak, markolósan: semmit markolva. Megyek haza. Hideg ôszi esô esik. Hideg, ôszi szél fúj. Olyan jó, mikor forró, izzadt hátamat hidegre fújja. Karom, mint üres kabátujj lóg. Már annyi erôm sincs, hogy felemeljem. Vállamat valami ismeretlen kéz a föld felé húzza. Elôre esett fejjel és vállal cipelem magam. Lábam gorombán csoszog: súrolja az aszfaltot. Hazaérek. Vörös, égô, izzó, hólyagos tenyeremet fáradtan úsztatom a vízben. Lefekszem. Amint elnyúlok érzem: minden tagomat korbácsolja a fáradtság. Mintha valami hatalmas malom ôrölt volna meg. Rettenetes: Malom! Még egy-két gondolat dadog agyamban aztán vége. II. Másnap. Minden tegnapi fájás kétszeresen fáj, minden tegnapi fáradtság kétszeresen fárasztja testem. De frissült lélekkel ébredek. Tegnapi minden haragom, dühöm, elégedetlenségem, másokat szidásom ez volt, fáradt testembôl (test; föld; sár; piszok) letaposott lelkem sötét felacsarkodása. Ma friss, erôs, hatalmas a lelkem. Ma hiába fáradt a testem. Friss, erôs, hatalmas lélekkel és fáradt testtel megyek dolgozni. Ma úgy tudok örülni a mai könnyebb munkának, boldogan örülni. (Ha tegnapi volnék, azt gondolnám sötéten: kell is, hisz az ember nem barom! De ma gondolat nélkül örülök!) Úgy tudok örülni a szombatnak: délig dolgozásnak, fizetésnek, holnapi vasárnapnak, mint gyerek az évenkint egyszeri karácsonynak. Boldogan, örömösen dolgozok. Boldogan, örömösen hallgatom a tréfát, boldogan örömösen nevetek. ,,Már ezután így élem világom...'' Hej! haj! dalol a szám, dalol a lelkem, dalolnak a gépek, dalolva szalad az idô. És hogy szalad! Dél van. Fizetés: -- Hány különórája volt? Bemondom. (Most boldogan örülök a tegnapi túlórának is!) Megkapom a cédulát és a pénzt: -- Itt a fizetése. Hetenkint tíz korona feljebbítés. Már azt hiszem megpattan bennem az öröm. Majd a szememen csordul ki a túlfeszített boldogság. Tíz korona feljebbítés! Tíz korona feljebbítés! Boldog, vidám csárdásokkal dolgozok egy óráig. Egykor haza. Otthon drága anyai hangon kérdik: -- Fáradt vagy nagyon? -- Dehogy vagyok fáradt! Tíz korona feljebbítést kaptam! Tíz koronával többet! Felvillannak boldogan az otthoni szemek: mert nem vagyok fáradt és mert boldog vagyok! S amíg az ebédet eszem, addig extázisos örömöm megenyhül, boldog vasárnapra szaladó szép, csendes békévé! (Kassai Újság, 1928. IX. 8.) ======================================================================== Zörög a pesti villamos Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Sokféle ember utazik a villamoson. Ha csak így ülök s kifelé nézek a házakra, akkor nem látok sokat. De ha kezdek körülnézni bent a villamosban, akkor sok mindent észrevehetek. Nem mondom sokszor látok, hallok olyat is, hogy ijedten hunyom le szemem, zárom le fülem: egy-egy gorombaság, durvaság, szitok, veszekedés, türelmetlen hang... de azért látni sok szépet, szívmelegítôt, kacajt fakasztót is. Egyszer, jó régen volt, talán a tél elején, felszáll a villamosra egy botra támaszkodó, reszketô kezű, bizonytalan lábú öreg. A villamos nem zsúfolt, de ülôhely nincs. Velem szemben egy mama s mellette 10 éves leányka. Az öreg elôretotyog, megáll a kislány elôtt, s halk, kérô hangon mondja: -- Kislánykám, add át a helyett, hadd üljek le rossz lábammal. Mire a mama harciasan, bôszen rákiált: -- Miért állna fel? Megfizette a jegyét! Szívembe vág ez a néhány szó. Valaki feláll s az öreg leül. Egy idegen hölgy csendesen csak ennyit mond a hangoskodó mamának: -- Nem kívánom, hogy majd ebben a korban, ilyen lábakkal ugyanezt kelljen hallania. A mama szeme villan, szája replikára nyílik, de én már nem hallom, mert sietve átszállok. Közben arra gondolok, mi lesz ebbôl a kislányból, ha gyermekkorában ilyen szoktatást kapott -- szociális szeretetre? Este fél tíz. Már nagyon sokan várakozunk a villamosra, mely érthetetlenül késlekedik. Amint befut, megindul a tülekedés, türelmetlen, tolakodó felszállás. Megjön az enyém is, nagy nehezen sikerül feljutnom. Besodródom a villamos közepére. Mire a kalauz jön nehezen kotorászom elô tértijegyemet. Narancssárga színérôl mindenki láthatja, hogy reggel fél 10 elôtt indultam s most már esti fél tíz. Hát szép volt a mai nap. Kicsit fáradt is vagyok. Elôttem egy estélyi díszbe öltözött idôsebb hölgy ül. Szép divatos perzsabunda, ôsz haján fekete csipkekendô, kezében csöpp, lila színű estélyi táska. Nézegetem s találgatom magamban: vajon hova megy most, vagy honnan jön ... Közben robog a villamos, már vagy két-három megállót is elhagyunk, mikor egyszerre feláll: ,,Tessék leülni'' -- mondja kedvesen nekem. ,,Köszönöm, ne tessék fáradni'' felelem, mert kicsit szégyellem, hogy jóval idôsebb helyét foglaljam el. Akkor csendesen ennyit mond: ,,Csak tessék leülni, látom sok csomagja van, reggel indult el s csak most megy haza.'' Hát ezt nem lehet visszautasítani. Hogy ezt mind észrevette, csak azzal köszönhetem meg, hogy leülök s elfoglalom helyét. Ô állva maradt. Nem akadt senki, aki átadta volna a helyét. * * * Külön humora is van a villamosnak. Néha találkozunk egy-egy tréfás, vidám jókedvű kalauzzal: az egész kocsit megnevetteti jó ,,bemondásaival''. Mikor megdrágult a villamos, akkor történt, hogy valaki megjegyzést tett a drága jegyre s tréfásan alkudni próbált. A kalauz szintoly hangon jóízűen rávágta: ,,Sajnálom, nem adhatom olcsóbban, magamnak is annyiba van.'' Vannak azután roppant udvarias kalauzok, kik szíves szóval köszöntik a felszállókat, nem olyan közönséges ,,siessünk a felszállással'', hanem derült jókedvvel, mintha külön örülnének minden egyes utasnak: Tessék kérem beljebb fáradni! Van még ülôhely bôven! (találkoztam már olyannal is, aki itt hozzátette: esetleg ülnek rajta, de az nem baj!) Az egyik kalauz folyton ezt mondogatta: Szíveskedjenek helyet foglalni! Szíveskedjenek elôbbre fáradni! Szíveskedjenek a kocsi közepére fáradni stb. stb. Annyira belejött a nagy udvariasságba, a sok szíveskedjenek, hogy így folytatta: szíveskedjenek helyet adni, hadd szíveskedjek elôbbre fáradni! Közderültség. Pedig ô maga nem is vette észre. Ahogy tavaly megjelentek a káromkodás elleni plakátok, várnom kellett a 49-es villamosra. Várok, várok többekkel egyetemben. Csak mennek sorra: 11, 5, 45, csak a 49-es nem jön. Már mindenki türelmetlenkedik. Itt-ott egy-egy hangos, ingerült szót hallani. Már ismeretlenek ismerkednek, hogy közösen szidják a villamost. S ebben a feszült, ingerült hangulatban egyszerre egy kedélyes hang szólal meg: Tessék, már a hatodik 45-ös jön s még egy 49-es sem jött. És nem szabad káromkodni! -- Hirtelen minden türelmetlenkedônek felderül az arca, nevetésbe szalad a szája. S a kacagás úgy fut végig, mint egy megnyugtató simogatás. Kedves keserű, vidám és szomorú, jó és rossz apróságokat lehet látni a pesti villamoson. Észreveszem ezt is, azt is. De visszaemlékezni, hiába, csak a jóra akarok!... ======================================================================== Villamoson Válogatás Salkaházi Sára írásaiból A villamos zörögve szaladt. Még nem volt egészen tele, de már alig- alig volt ülôhely. És minden megállónál csak felszálló akadt. Valahogy mindig többen voltunk. Az egyik sarokban víg, gondtalanul kacagó lányok ültek: teniszezôk. Úgy látszott: hazafelé tartanak. Tréfálkoztak, nevetgéltek. Fiatal lányok voltak. Mintha semmivel sem törôdtek volna. Közben lassan minden ülôhely megtelt. Csak egy-két leszálló akadt, de felszálló mindig több. Az egyik megállónál különösen sokan szálltak fel. Asszonyok, férfiak, fiatalok, öregek, gyerekek vegyesen. Egy szegény asszony, nyilván munkásasszony, kopott kék ruhában, foltos kötényben, nagy kosárral és gyerekkel a karján, nagy nehezen jutott csak elôbbre. A gyerek, tán 10 hónapos, sápadt, sovány, városi gyerek. Az asszony 30 körül. Kidolgozott, erôs, markos kezei voltak. Szeme barna volt és egészen fáradt. Szemöldöke magosra szaladt, mintha mindig csodálkozna. Az asszony csak nehezen tudott beljebb jönni. De hátulról noszogatták, tolongtak, lökdösték hát furakodott kínosan. A vígan nevetgélô leánycsoporthoz ért. Abban a pillanatban, amint odaért, felugrott az egyik lány és átadta a helyét. Elegáns, divatos, teniszrakettet szorongató úrilány volt. Az asszony meglepetten nézett rá. Ezt nem várta. A lány a gyerekre nézett. Kicsit mosolygott. Az asszony mintha megértette volna, azonnal leült, csak halkan köszönte meg az átadott helyet. Nem volt kínálgatás, nem volt szabadkozás. Egy gazdag, elegáns, gondtalan úrilány átadta a helyét egy munkásasszonynak, mert észrevette, hogy az fáradt, mert látta, hogy gyerek van a karján. Nem tudom, ki vette még észre. Én észrevettem. Szép emlékként simogatom a lelkemben. A villamos csak zörgött tovább. A gyerek kis öklét szájába gyömöszölte. Az asszony kötényével megtörülte a gyerek arcát és megsimította a haját. Valamit súgott a gyereknek. Aztán felnézett. Fáradt szeme egy kicsit csillogott. A jókedvű lányok egy kicsit halkabban, egy kicsit komolyodottabban beszéltek. A villamos zörgött. A felszállók és leszállók váltakoztak. Hazaérkeztem. Leszálltam. (A NAP, 1929. november 9.) ======================================================================== Ilyet is látni Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Egy délben, amint hazafelé mentem, az utcán két idôsebb munkás jött velem szemközt. Nyár volt, hajadonfôvel mentek. Sötét, olajtól, koromtól fekete nadrág és naptól, mosástól szívott, fakókék ing volt rajtuk. Szótlanul jöttek szemközt, egy kicsit görnyedt tartással, lefelé lógó fejjel. Látni lehetett, hogy munkából jönnek, kifáradtan, éhesen. Nem beszéltek. Alig voltak tôlem három-négy lépésnyire, mikor az utcát szegélyezô fák egyikén egy madár kezdett csattogni. Édesen, boldogan, diadalmasan gyöngyöztek torkából a hangok. Az egyik munkás felkapta fáradt fejét, a fára nézett és valami csendes, nyugodt örömmel mondta társának: -- Pintyôke! Pintyôke! Egy percre mindketten megálltak, a fára néztek és gondtól szántott, ráncos arcuk felragyogott, fáradt szemük örömtôl csillant. Aztán megindultak és továbbmentek. Én egy percre megálltam és utánuk néztem. Még a pintyôke füttyénél is szebb volt az, hogy két ember, két tagbaszakadt, kormosképű, ,,durvalelkű'' munkás szívét úgy megfogta egy csöpp madár, hogy fáradtan, piszkosan, munkából jövet, felragyogó arccal megálltak egy percre, hogy egy kicsiny madár énekét élvezzék! Még ma is és ahányszor visszagondolok erre, valami nagy-nagy barátságos meleg terjeng szívem körül: íme nincs, nincs az a piszok, fáradtság, letörtség, munka, amely meggátolna abban, hogy észrevegyünk egy piciny madarat, amely megnémítaná egy piciny madár énekét az élet nagy zűrzavarában. * * * Fáradt és ideges voltam. És kedvetlen. Sok dolgom volt, sietnem kellett. Sietve mentem az utcán. Hirtelen azonban meg kellett állnom. Bosszúsan álltam meg. Két napszámos egy alaposan megrakott szekérkét igyekezett behúzni egy kapuba. De nem sikerült. A kocsi nehéz volt. Többször nekirugaszkodtak, de a kocsi kerekei mindig megakadtak a kapu szögletes küszöbén. Velem szemközt két ember állt. Szintén arra vártak, hogy átmehessenek. Csak álltak, álltak és nézték a két napszámos kínlódását, aztán hirtelen egymásra néztek. Nem szóltak egy szót sem, de mindketten odaálltak a kocsi végéhez és egy hangos ,,ho rukk!'' kiáltással átsegítették a kocsit az akadályon. Aztán meg sem várták a két -- kicsit csodálkozó -- napszámos köszönetét, nyugodtan tovább mentek. Mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem adtak volna. Pedig annak a két ismeretlennek nemcsak a napszámosok tartoztak köszönettel, hanem én is. Én is! Mert bosszús, ideges, fáradt hangulatomat egyszeriben valami lágyság öntötte el és arcomra nyugodt mosolyt dobott az egymáson segíteni akaró és tudó emberi megértés és szeretet! Köszönöm! * * * Forrón, melegen tűz a nap. Egy bolt elôtt nagy szállító szekér és két munkás nagy nehezen zsákokat cipel a boltba. Válluk meggörnyed. Homlokukról nagy cseppekben hull a veríték. Arcuk lilásan vörös és nagyokat fújnak. Most mindketten a szekér mellé állnak. Az egyik éppen egy zsákot emel a vállára. A másik segít neki. Ebben a percben egy üres szekér megy el elôttük. Fiatal siheder a bakon. Egy agyondolgozott, agyonéhezett ló, gebe a szekér elôtt. Alig-alig emeli lábait. Térdei mindig-mindig össze-összecsuklanak. Úgy kocog, oly halálos fáradtsággal, mintha minden perc a végsô összeesést, a kimúlást hozná magával. A bakon ülô suhanc vígan fütyörész és ostorával keményen, hosszan végig-végigvág szegény állaton s a gyeplôt is erôs kézzel ráncigálja. A ló lefelé lógó feje nehezen emelkedik fel s fáradt, botorkáló lábaival megpróbál szaladni. A két zsákhordó látja ezt. Az egyik, aki már éppen befelé indult, most megáll -- vállán a nehéz zsák -- és a tovatűnô szekér után néz. Fejét, amennyire lehet, hátrafordítja társához, szájszéle lefelé biggyen és haragosan, bosszúsan szól hátra: -- Láttad azt a taknyost, hogy verte szegény állatot? -- kicsit felrázza vállán a zsákot, nagyot köp, aztán bemegy a boltba. Homlokáról csurgott a veríték, arca lilásan vörös volt, vállán csaknem egy mázsás zsák és észrevette, észrevette!, hogy bántottak, igazságtalanul bántottak egy szegény állatot! (Nagyasszony, IV. évf. 1. sz.) ======================================================================== Így történt Válogatás Salkaházi Sára írásaiból A boltban nagyon sokat voltak. Várnom kellett. Elôttem egy kis ötéves gyerek szorongott. Egy kiló sót kért már vagy negyedszer vékony hangján, de alig vették észre. Mellette egy fiatal hölgy. Amikor a gyerek ötödször kiáltotta: ,,Tessék adni egy kiló sót!'' odasúgta a segédnek: -- Adja oda s adjon neki tíz deka selyemcukrot. -- Itt a só és itt van egy kis cukor. Köszönd meg a nagyságának -- mondta a segéd, miközben átadta a gyereknek a cukrot. De a gyerek nem szólt semmit, csak felragyogó szemmel nézett az illetôre és mosolygott. Aztán gyorsan szaladt ki a boltból. Néhány perc múlva már én is kint voltam. Amint megyek az utcán, a legelsô kapu elôtt ott látom a kislegényt, másik három gyerekkel. Mindhárom keze kinyújtva, ô pedig boldogan, komolyan nagy-nagy buzgalommal osztogatta a kis csomag tartalmát. Néha megrázta a zacskót és belekukucskált, hogy van-e még benne, de osztogatta bôségesen. Szép volt és felejthetetlen... * * * A gesztenyesütô szegény rongyos proletár, elnyűtt vékony kabátjában fázósan didereg a legszélesebb, leghidegebb részén a városnak. Ott látom mindennap ugyanazon a helyen, összehúzott vállakkal. Az egyik este ez történt: látom messzirôl, hogy két rongyos kis utcagyerek áll a kis kályha elôtt. Két rongyos kisgyerek óriási cipôkkel, nagy lógó kabáttal, beesô sapkával. Az egyik kicsit távolabb áll, a másik merészen ott áll az ember elôtt, néz rá és mond valamit. Az megnézi a gyereket, hallgatja, aztán szó nélkül felemeli a sütô tetejét s egy szem forró, ropogós gesztenyét nyújt a gyereknek. A gyerek lilára fagyott kezébe kapja, boldogan melengeti tenyerét, aztán hirtelen kinyújtja jobb kezét s rámutatva társára így szól: tessék neki is adni egyet! Az ember megint nem szó semmit, csak kivesz egy szemet s nyújtja a másik felé. Ez is elkapja. Egy kicsit még állnak, néznek az emberre, aztán megindulnak, kék kezükben szorongatva az egy szem marónit s csak annyit hallok diadalmas, boldog hangon: -- Látod!? ...Látod milyen sok jóság és szépség van egy szem gesztenyében?... (Katholikus Nô, 1932. febr. 15.) ======================================================================== Andriska kilenc éve Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Andriska elsô éve arról volt nevezetes, hogy megszületett. De ô errôl a nevezetességrôl nem sokat tudott. Apja azok közé a nagyöklű, sovány, kókadtbajuszú, piszkosingű emberek közé tartozott, akiket százszámra látni azon az utcasarkon, ahol a munkanélküli napszámosok szoktak álldogálni. Anyja pedig a proletárasszonyok névtelen hôse, szomorúszemű asszony, melegszívű anya. Andriska az ötödik gyerek volt, de a négy elsô közül egy sem élt. S mikor Andriska megszületett, apja már sokat és szárazon köhögött. Egész vagyonuk egy rozzant ágy, két szalmazsák, két szék, egy ütött-kopott asztal, no meg három korona volt. S csodálatos, Andriskának mégiscsak örültek. Valahogy meleg lett az apja beesett melle, amikor elôször vette kezébe gyerekét. -- Meg fog maradni, -- mondta az asszonynak, szeme megcsillant. -- Meglásd, megmarad. Erôs gyerek, szép gyerek. Egy se volt ily erôs. Az asszony hallgatott, sóhajtott. Szeme elnedvesedett. Ki tudja, mire gondolt? Az elment gyerekekre, vagy az egyre, aki megmaradt? De azért örült Andriskának nagyon. S talán Andriska is örült az életnek, mert sírni egy álló hétig nem hallották. -- Miért is sírna? -- kérdezte az apja, mikor az anyja emiatt aggodalmaskodott. -- Okos gyerek ez. Tudja, hogy szeretjük. Meg azután nem éhezik s pólyácskája is van. Hát volt is. Hogy honnan került?... Csak az Úristen a megmondhatója, honnan kerül minden nyomorban születô csecsemôre utolsó percben mégis ingecske, pólyácska. Hát így került rá is. Úgy vitték a keresztelôre félig ajándékba kapott, elnyűtt, félig kölcsönkapott holmikban. De olyan lényegtelen ez. Hiszen a keresztelô víz egyként csordul akár selyempólyácskában, akár avítt dunyhácskában tartják alá az apró emberkék fejét. Andriska fejére is rácsordult. S a mélyen alvó gyerek akkor hirtelen fölnyitotta a szemét, mintha meg akarta volna nézni a kezet, amely kegyelmet csorgat lelkére. Fölnyitotta egy percre a szemét s aztán aludt tovább. Andriska életének következô két esztendeje még színtelenebb volt, mint az elsô. Igaz, hogy akkor tanult meg járni és beszélni, meg sokat éhezni, de ez mind olyan természetes volt. Nem tudta, hogy másként is lehetne... Négyéves korában meghalt az édesapja. És ez így történt: Akkor már hetek óta feküdt s anyja egész nap lótott-futott, hol súrolt, hol mosott, hol meg fát hordott, csomagot cipelt, néhány koronáért lejárta a lábát, elvégezte a legundorítóbb munkákat, fulladozott, mert már az ô tüdejét is markolászta a kór, néha még vért is kicsikart a száján, de az a csöppnyi, ami az élethez kellett, megvolt mindhármuk részére. Andriska egész nap otthon volt. Kint játszadozott az udvaron s be- beszaladt az apjához. Az egyik délelôtt az apja akadozva, kínlódva, szakadozva hörgött. Andriska, mikor bejött s ezt hallotta, megállt a rozzant ágy elôtt s nézte apját. Az apja fölemelte kezét s magához intette. Közelhúzta magához Andriskát s valami olyan félelmetes volt a szemében, hogy Andriska, aki még sohasem félt, most megijedt. -- A Vörösnét... ôôô ... A Vörösnét... ôôô ... küldd be... -- hörögte az apja. Andriska kiszaladt s nagy kiáltozással kereste a szomszédasszonyt. Aztán csak azt látta, hogy az bement, de nemsokára kijött. Kendôt kapott magára s bekiáltott a másik szomszédjának: -- Nagyné asszony, vigyázzon a krumplimra, mindjárt jövök, halódik a Farkas Gáspár, papot kér... -- s már szaladt is. Nagynénak pedig volt ideje a krumplivigyázás közben arra is, hogy megsimogassa Andriska fejét s egy darab lekváros kenyeret nyomjon a markába: -- Óh, te szegény kis nyomorult!... Hol az anyád?... De Andriska nem beszélt, mert evett. Éhes volt, hát csak gyömöszölte magába a kenyeret. Nemsokára aztán visszajött Vörösné s néhány perc múlva a pap is. Erre Andriska is befelé tartott, de nem mert bemenni, csak az ajtóban állott. S azt látta, hogy a pap mélyen hajol az apjára, fülét egészen annak szája elé tartja. Nagy csönd volt. Csak az apja hörgô suttogását lehetett hallani. Azután a pap is szólt néhány szót. Két gyertya égett az asztalon s egy csillogó kereszt a két gyertya között. Sohasem tudta, hogy került az oda... Látta, hogy a pap még tesz-vesz az apja körül. De ô nem mert mozdulni. Akkor sem mozdult, mikor a pap már indulóban volt s megállott elôtte az ajtóban. Kérdezett valamit tôle, de Andriska nem tudott felelni, csak az apját nézte. A pap megsimogatta fejét s egy kis keresztet rajzolt homlokára, azután elment. Andriska pedig csak állott, állott az ajtóban. Az apja meg feküdt mozdulatlanul, hunyt szemmel. Késôbb fölnyitotta szemét. Különös tűz égett benne. -- Andriska... -- lehelte majdnem hallhatatlanul --, Andriska... A gyerek közelebb ment az apjához. A férfi fölemelte csontos, nagy kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy fia fejére tegye. -- Mondd meg anyádnak... -- itt hosszan kínlódott s elgyöngült ujjaival próbálta azt a kemény kezet lefejteni torkáról, amely úgy markolta, hogy szavai hörgésbe vesztek. Csak sokára tudta folytatni: -- Isten... áldja... Aztán csöndesen feküdt. Szemét ismét lehunyta. Andriska ott állott az ágy elôtt, két ujját szopogatta s nézte az apját. Különöseket látott. Pedig nem is mozdult az apja. De az arca úgy simult, úgy szépült, úgy derült, hogy Andriska örülni kezdett. Nemsokára hazajött az édesanyja. S akkor a nyomorúságos kis lyuk tele lett jajgatással és sírással. S ez a sírás hosszan kanyargott kifelé a szobából, megtöltötte az egész piszkos udvart, keresztülhatolt az ajtókon és húzta, csalogatta a szomszédokat. S Andriskáék szobája megtelt résztvevô, sopánkodó szomszédokkal. A következô esztendô ôszén hurcolkodtak Andriskáék. A Tolnay-uccáról, ahol megszületett, a Werk VI-ba. ... Werkek... hat, hét, nyolc... Mit tudnátok ti mesélni, komáromi várfalak, talajvizes odúk, sötét kazamaták a bűnrôl, betegségrôl, nyomorról, micsoda fekete és sötét színek kavarognának elôttünk, micsoda félelmetes, csontot csikorogtató hangok zúdulnának reánk, ha egyszer megszólalnátok!... No, sok gond a hurcolkodással nem volt. Farkasné kerített valahonnan egy taligát, arra ráfért minden. Andriska is segített. A két löttyedttollú, laposodott párnát cipelte nagy buzgalommal. Igaz, hogy a Werkek elôtt kétszer is elcuppant a sárban, de nem ütötte meg magát. Hanem a párnák sárosak lettek. Ezért kapott két pofont s a hurcolkodás be volt fejezve. A Werkekben szép napok virradtak Andriskára. Annyi volt ott a gyerek, mint a réten a fű. Mindent lehetett játszani. Ordítozhattak, ahogyan a torkukon kifért, szaladhattak, mint a megvadult csikók. S mindig akadt hely, ahová bemehetett egy kicsit melegedni, ha az anyja nem volt otthon. De életének legnagyobb szenzációja mégiscsak az iskola volt. Az iskolát -- mint minden nagy épületet -- mindeddig csak kívülrôl ismerte. Most beléphetett a kapuján. Ilyen nagy, tágas, sokablakos szobát még nem látott. A falak hófehérek s teleaggatva képekkel. A folyosók is tele voltak képekkel, de azokat nem jól látta, mert nagyon magasan függtek. Hanem bent az osztályban jól megnézhetett mindent. Némelyik kép igen mulatságos volt. Így például az, amelyiken a gomba egy törpe lakásául szolgál s körülötte a legkülönfélébb bogarak és rovarok táncolnak. Andriskának ez a kép tetszett a legjobban. Annyira, hogy egyszer bátorságot vett s megkérdezte a tanító bácsit, hogy ilyen gombát hol lehet szedni? Akkor éppen számtanóra volt, a tanító azt magyarázta, hogy két ceruza meg egy ceruza az három ceruza. Mikorhát Andriska hirtelen a házgomba lelôhelye felôl érdeklôdött, a tanító egy percre érthetetlenkedve nézett rá. De mikor Andriska kezével rámutatott a képre s úgy kérdezte ismételten, hogy ilyen gombát hol lehet szedni, akkor elnevette magát s csak annyit mondott, hogy majd nyáron kirándulnak s akkor keresnek olyan gombát. Karácsonykor egy pár új cipôt kapott az iskolában. Aznap este nem tudott aludni az örömtôl. Még soha új cipôt nem kapott. Ez volt az elsô. Az ô lábára szabták! Erôs, kemény bôrbôl, a sarkán patkó volt, orrán sárgarézpántocska. Patkós sarkával azután olyan csíkokat hasított a csúszkán, hogy csak úgy sziporkázott a jég... Andriska már a második osztályba járt, mikor az anyja azt vette észre, hogy a gyerek komolyodik, csöndesedik. De azt gondolta, hogy az iskolában szoktatják csöndre, komolyságra. A köhögésre se adott sokat. Melyik gyerek nem köhög télen? De amikor már a húsvét is elmúlt s Andriska tovább köhécselt, elkezdett anyai szíve szorongani. De nem, nem akarta hinni, amit sejtett. -- Csak rossz szokás, -- gondolta. -- Tôlem tanulja. Tôlem hallja. S talán jól hitte, mert a nyár elmúlt s Andriska megszűnt köhögni. Ôsszel azután egy napon égô örömmel jött haza Andriska az iskolából. Annyira csordultig volt örömmel, hogy a szavak csak úgy ugráltak belôle s anyja alig-alig értette meg, hogy mirôl is van szó. A hittanóra hozta ilyen lázba Andriskát, mert a tisztelendô úr olyan szépen beszélt a májusban elkövetkezô elsô szentáldozásról, hogy Andriska, de a többi gyerekek is lángoló lelkesedéssel mentek haza. A lelkesedés lángja elégett, de a szeretet melege megmaradt. Andriska szorgalmas, figyelmes volt az iskolában. Jól tanult. Egy decemberi estén azonban Andriska szeme úgy parázslott, arca pedig úgy tüzelt, hogy az anyja ijedten fektette az ágyba. Kétszer volt nála az orvos és az anyja vagy háromszor vitte orvoshoz s Andriska, ha föl is kelt néha az ágyból, de egészséges többé nem lett. Csak úgy lézengett, húzta magát, néhány lépést tett, néha megpróbált kimenni. Keveset beszélt, sokat köhögött. Amúgyis sovány kis teste mindjobban száradt. Csak szeme nagyobbodott, tágult mindjobban s csodálatos tűz égett benne. Kicsi szívét emésztette a vágy az iskola után s anyja nem gyôzte bíztatni, hogy majd tavasszal... Egyszer meglátogatta a tisztelendô úr. Andriska ujjongott boldogságában. A tisztelendô úr megígérte, hogy máskor is eljön. S még azt is megígérte, hogyha Andriska nem gyógyul meg, otthon gyóntatja s áldoztatja meg. Andriska három napig égett a boldogságtól, nyugtalankodott, tervezgetett, járkált, beszélt. Utána hetekig feküdt. Húsvét után kicsit jobban lett. Május elején aztán ismét meglátogatta a tisztelendô úr. Sokat beszélt Andriskával. Kikérdezgette. A hittanból. S Andriska felelt. A tisztelendô úr csodálkozott. S Andriska megmutatta elnyűtt Katekizmusát. -- Fiacskám -- mondta a tisztelendô úr -- jól figyelj. Vasárnap eljövök hozzád. Reggel. Meggyóntatlak s megáldoztatlak. Elhozom hozzád a kis Jézust... Andriska szótlanul bámult a tisztelendô úr arcába. Kétszer is nyitotta száját, hogy szóljon, de nem tudott beszélni. S abban a percben belépett az anyja. Akkor Andriska fölugrott s nagyot kiáltott: -- Mama!... Vasárnap!... -- de többet nem szólt, mert összeesett. Az anyja úgy szedte föl sírva. A tisztelendô úr nyugtatgatta. S végül is elnyugodott. Vasárnap reggel azonban nem volt az a hatalom, amely bent tartotta volna. Szép meleg, napos májusi reggel volt. A várfalak elôtt már zöldellt a fű azzal a friss, sárgás, új színnel, amely minden tavaszi növényt ragyogva pompáztat. Andriska kopott, foltos, de tiszta ruhában volt. Anyja a szobát rendezgette. Majd tiszta terítôért szaladt a szomszédba. Ezt az alkalmat használta föl Andriska arra, hogy kiszökjön megnézni, vajon jön-e már a tisztelendô úr. Kivánszorgott. Mert jártányi ereje sem volt már. Csak éppen, hogy kiért a Werk VI. kapuján s elnyúlt a zöld fűben. -- Milyen jó, hogy kijöttem -- gondolta --, innen jól látni az utat. Feküdt, de közben meg-megemelte fejét. A nap sütött. S Andriska boldogan élvezte. Aztán a gyónásra gondolt s néhányszor elismételte a gyónási formulát. Nehogy elakadjon. Megtapogatta zsebét. Abban ott volt a papiros, a kitépett irkalap, melyre tegnap fölírta bűneit. Elôvette s átolvasta ôket. Szemébôl kicsordult a könny, mikor elolvasta, hogy milyen rossz volt. A másik zsebébôl elôkapart egy kis ceruzavéget s a bűnök után odaírta: Soha többé nem leszek rossz és mindig szeretni foglak. De ez a munka úgy kifárasztotta, hogy elgyöngülten visszaesett a fűre. A fejét egy kicsit megemelte, s úgy leste, hogy nem jön-e még a tisztelendô úr s mikor látta, hogy nem, akkor csöndesen lehunyta szemeit. Csak akkor nyitotta föl, mikor valaki nevén szólította: -- Andriska! Andriska fölült s úgy érezte, teljesen kipihente magát. Egy hasonlókorú fiú állott elôtte. Ismerôs volt, s mégsem ismerte meg. Ruházata a szegény gyerekek kopottasa. De nem volt sem szakadozott, sem piszkos. Szôke haja volt és nevetô, vidám szeme. Andriska, mikor az idegen fiú szemébe nézett, maga is vidám lett. -- Mit csinálsz itt, Andriska? -- Várok. -- Gyere velem, menjünk eléje, -- a kezét nyújtotta Andriska felé. Andriska megfogta az idegen fiú kezét. Az meleg és erôs volt. Fölállott: -- Én nagyon gyönge vagyok, mert beteg vagyok. Az idegen fiú nevetett: -- Dehogy is vagy beteg, dehogy is vagy gyönge. Nagyon is erôs vagy. Igen hosszú útra megyünk. Ne félj, csak gyere. S Andriska elindult. Az idegen fiú fogta Andriska kezét s ô úgy érezte, hogy ebbôl a kézbôl csodálatos erô ömlik beléje. Ez az erô végigszaladt egész testén s egy-két pillanat múlva Andriska már oly erôsen és biztosan ment, mintha sohasem lett volna beteg. Andriska hirtelen észrevette, hogy lépcsôn mennek fölfelé, de a lépcsôt nem látta. Akkor egyszerre megállott: -- Te!... -- szólt az idegen fiúnak s szembefordult vele. Akkor az idegen fiú is szemközt fordult. S Andriska most azt látta, hogy egészen más a ruhája, mint mikor elindultak. Most egy hófehér, bokáig érô, vakító köntös volt az idegen fiún, s arca úgy ragyogott, hogy Andriska szégyenkezve sütötte le szemét. Akkor az idegen fiú csak ennyit mondott: -- Andriska, mert vártál, hát eljöttem. -- S megölelte s ekkor tűz, melegség, láng járta át Andriskát s Andriska végtelenül boldog volt... S ugyanebben a percben ért a tisztelendô úr a Werk VI. elé. S látta, amint Andriska ott fekszik a fűben. -- Andriska! -- szólította, -- Andriska, -- ismételte, mikor a gyerek nem mozdult. -- Elaludt, -- gondolta s közelebb ment hozzá. -- Andriska! -- kiáltozott most Farkasné is, aki kijött a kapun. -- Andriska, hol vagy?... Mikor meglátta a tisztelendô urat, odaszaladt. -- Alszik, -- mondta a tisztelendô úr s lehajolt, hogy fölkeltse. Mikor megérintette a vállát, elsápadt s hirtelen fölegyenesedett. -- Mi az? -- kérdezte aggódva Farkasné s ô is lehajolt. Andriska fölé hajolt. Belenézett a gyerek ragyogó, világító arcába. Aztán fölegyenesedett. Szemébôl könny csörgött, de a szava egészen halk és csöndes volt: -- Meghalt. (Prágai Magyar Hírlap, 1935. XII. 25.) ======================================================================== A Varga lány meghal Válogatás Salkaházi Sára írásaiból (regényrészlet) Valaki nehéz, kapkodó kézzel felrántotta az ajtót. A kis nyomorúságos szoba egyszerre tele lett jajongással, felzokogó sírással. -- Az Istenért! Segítsenek!... Mindketten felugrottak. Vargáné volt. Szinte beesett az ajtón. -- Mi történt? -- Meghal Mariskám -- fuldokolta az asszony. -- Meghal Mariskám... Szemkóné kendôt kapott magára. -- Mi baja? Az asszony hangosan, hosszasan sírt. Szavai meg-megcsuklottak és meg- megbotlottak a feltörô könnyekben: -- Nem tudom... jaj... nem tudom... Csáth Magda kirántotta kabátját a szekrénybôl és utánuk szaladt. Az udvar visszhangzott Vargáné sírásától. -- Hiszen sose volt egészséges... de tegnap estétôl... oh, én Uram, Istenem... még ez is... Még ez is! Ekkor volt elôször Vargáék pincelakásában. A kis odúban -- mert az volt -- nem volt más, mint egy ágy és egy asztal. Az egyik sarokban nagy halom szalma, azon egy szennyes, szakadozott lepedôroncs s egy piroshuzatos, vékony takaró. A másik sarokban fa, ruha, edény nagy összevisszaságban. A pincelakásnak alig volt ablaka s így csaknem teljesen sötét volt. Egy kis töredezett petróleumlámpa állt az asztalon. Az üvegje piszkos és kormos volt s a kis odú tele petróleumszaggal. Csáth Magda elôször az ágyhoz lépett, hogy lássa a beteget. Az ágyban nem volt senki. Akkor vette észre, hogy Vargáné is, meg Szemkóné is a sarokban állnak, ott, ahol a szalma volt. Odalépett. A földreszórt szalmán, a piszkos, szennyes ágyneműben ott feküdt Vargáné legnagyobb gyermeke. Föléhajolt. A leány ránézett, de szeme valahogy kifordult. Szája keskeny és vértelen volt és láztól kimart. Keze görcsösen markolta a takarót. Néha megmozdult szája és egy-egy hosszú, keserves sóhaj vonaglott fel belôle. Szemkóné rátette kezét a beteg homlokára s a beteg megrázkódott az érintéstôl. Az anyja hozzáhajolt és halkan, hosszan kérdezgette, hogy nem akar-e valamit. De a beteg már nem tudott beszelni. Úgy látszott, már anyját sem ismerte meg. Csak dobálta kínlódva fejét jobbra-balra. Szemkóné kiegyenesedett: -- Már nem kínlódik soká -- mondta Vargánénak suttogva. Vargánéból hosszan, hangosan kitört a zokogás: -- Megvert minket az Úristen! Megvert minket az Úristen! Csáth Magda szeretett volna valami békítô szót mondani, de torka összeszorult. -- Orvos volt-e? -- kérdezte Szemkóné. Az asszony hangos sírása engedett: -- Dehogy... Mibôl?... -- szipogta halkan. Szemkóné körülnézett: -- Hát az apja hol van? Vargánéból erre megint kitört a sírás. -- Kocsmában ül tegnap este óta. Pénteken, szombaton dolgozott, de nem adott egy krajcárt sem... Mi már két napja, hogy nem ettünk... Az egyik sarokból most kiabálás, veszekedés hallatszott. Csáth Magda megfordult. A sarokban a három fiúgyerek játszadozott, mindeddig csendben, de most összekaptak valamin és hangosan verekedni kezdtek. Szemkóné odament: -- Nem fogjátok be mindjárt a pofátokat, taknyosok! Mars fel! Menjetek hozzám, mindjárt jövök. Majd kaptok egy kis levest -- és egyenként felindította ôket a lépcsôn. -- Szaladgáljatok az udvaron -- kiáltotta utánuk. -- Mindjárt jövök! Aztán Vargánéhoz fordult: -- Miért nem teszi az ágyba? Hiszen borzasztó lehet szegénynek ott!... -- Mindig ott szokott aludni -- tördelte kezét Vargáné, de azért az ágyhoz ment és kezdte szétbontani. -- Haza kéne hívni az apját... -- De kit küldjék érte?... Valamelyik gyereket?... Kidobja, nem is engedi beszélni... ha meg hazajön és megtudja... ezt szereti a legjobban... Csáth Magda most elôlépett: -- Én elmegyek érte. Hol van? -- mondta, de hangja bizonytalan volt. Vargáné ránézett, egy percre szinte ijedten s Csáth Magda, amint látta az asszony sápadt, könnytôl ázott arcát, közelebb lépett: -- Elmegyek. Hol van? -- Óh, a jó Isten áldja meg. De ha részeg, nem tudja majd hazahozni... Itt, a sarki kocsmában lesz... Csáth Magda elindult. Már sötét volt, az utcán gyújtogatták a kevés világosságot adó gázlámpákat. Csáth Magda gyorsan ment. Mégis, mikor közel ért a sarki kocsmához, meglassította lépteit. A kocsma ablaka magas volt, nem látott be rajta. A barna üvegajtón fakult függöny volt. Bentrôl széles, elnyújtott, részeges dalolás hallatszott. Kicsit elszorult a szíve, de azért bátran lépett be. Amint betette az ajtót, megállt és körülnézett. Kicsi helyiség volt, mindössze öt vagy hat asztal volt benne. A piszkos faasztalok mellett olyan emberek ültek, hogy Csáth Magda egy mozdulattal kimenekülést keresett. A kocsma tele volt füsttel, szemét égetni és marni kezdte a füst. Nagy volt a lárma és a zaj. Az egyik asztal mellett kártyáztak, a másik mellett részegesen bóbiskoltak, a harmadik mellett veszekedtek és ketten nagy, erôs öklükkel úgy döngették az asztalt, hogy a poharak mindig ijedten csörrentek össze. Az egyik sarokban csak hárman ültek s ezek igen jól mulattak. Ezek voltak a dalolók. Egy félszemű, ragyásképű rongyos cigány ült mellettük és rozoga hegedűjén cincogott nekik. És ott, az ô asztaluk mellett egy sápadt, sovány asszony állott, gyerekkel karján, mellette két gyerek és halk, noszogató hangon beszélt az egyik mulatónak. De azok rá sem figyeltek. Csáth Magda csak állt, állt s minden erejére szüksége volt, hogy erôtlenül, de mégis hallhatóan belekiáltsa a kocsma zajába: -- Varga Mátyás! Most egy percre csend lett a kocsmában és mindenki odafigyelt, ránézett. Csáth Magda lüktetô szívvel állt. Senki se mozdul. Valaki ezt kiáltotta: -- Nincs itt. Elment. Egy másik, mély hang visszakiáltotta: -- Nem ment el, te marha! Kint van az udvaron. -- A teremtésit a bitang, mocskos szádnak! Hát ki az a marha? Mi? -- az egyik asztal mellôl egy magas, vállas férfi ugrott fel dühtôl kimeredt szemmel és egy hirtelen mozdulattal a marházó felé dobta poharát. Annak homlokát elöntötte a vér, megtántorodott. Aztán indulatosan kapott széke után és egy hosszú, trágár káromkodással indult a dobáló felé. Nem verekedtek össze, mert mindkettôt lefogták szomszédai. De azért csapkodtak egymás felé vaskos, piszkos szavakat. Csáth Magda azt hitte, összeesik. A dalolók is elhallgattak s egyikük mérgesen fordult az asszonyhoz: -- Eredjetek a frászba, míg mérges nem leszek, mert aztán megkeserülitek! Az asszony félénken néhány szót mondott, de a férfi nagy mérgesen szeme közé öntötte pohara tartalmát és fenyegetô mozdulattal állt fel. Az asszony sietve indult. Szája hangtalanul mozgott. Kötényét védôn borította karonülô gyermekére, a másik kettô meg ijedten, szaporán topogott mellette. Úgy ment ki az ajtón, mint egy megvert, agyonhajszolt, kirúgott állat. Csáth Magda tehetetlenül állott. Nem tudta mit csináljon. Innen is, onnan is ránéztek. Észrevette, hogy itt is ott is róla beszélnek. Szemtelen röhögéseket hallott. Keze ökölbeszorult. Nem tudott volna egy percig sem ottmaradni, ha nem gondolt volna a haldokló Varga lányra. -- Itt van Varga Mátyás! -- kiáltotta most valaki. Csáth Magda arrafelé nézett. Az udvarra nyíló ajtón többen jöttek be. Csáth Magda megint elkiáltotta Varga Mátyás nevét. Egy sovány, alacsony, beesett arcú, lógó bajuszú ember közeledett felé. Járása bizonytalan volt. Meg-megbotlott a saját lábában. -- Maga keres engem? -- kérdezte akadozó nyelvvel. Csáth Magdát, amint meglátta a részeg Varga Mátyást, elöntötte a harag. -- Jöjjön haza azonnal! -- mondta parancsoló hangon. De Varga Mátyás részeg volt s így csak nevetett szélesen és kezével intett: -- Majd... majd... -- kezdte nehezen, de Csáth Magda hangja felcsattant: -- Nem szegyelli magát?... A lánya haldoklik, maga meg... Varga Mátyás elsápadt. Kabult, részeg feje mintha tisztulni kezdett volna: -- Mi történt? -- kérdezte bicsakló hangon. Csáth Magda hangja meghalkult: -- Jöjjön haza, mert a lánya haldoklik... A részeg férfi megtántorodott és mindkét kezét rácsapta a lány vállára. -- A lányom... a lányom... -- hörögte nyögve. Csáth Magda haragja hirtelen megsemmisült. Megszánta a férfit: -- Hol a kalapja? A férfi zsebébenyúlt, néhány koronát dobott a pult pléhjére: -- Majd máskor elhozom a többit... -- mondta aztán rongyos, piszkos sapkáját fejébe nyomva kifelé indult. Kiléptek. Varga Mátyás megállt egy percre. Nagyokat nyelve kapkodta magába a tiszta esti levegôt. Sokáig állt lehajtott fejjel. Két karja tehetetlenül lógott oldalt. Csáth Magda is állt, de aztán megsürgette: -- Menjünk, mert... -- nem fejezte be. Varga Mátyás megemelte fejét. Nagy, széles, örvénylô káromkodás tört ki belôle. Felemelte kezét. Öklösen fenyegetôzött a néma, sötét utcán. -- Jöjjön -- sürgette Csáth Magda türelmetlenül s aztán kicsit félénken, halkan tette hozzá -- ne káromkodjék. A férfi megindult. Némán mentek. Csáth Magda lopva figyelte oldalról. Észrevette, hogy nem tántorog. De azért halkan motyogott magában valamit. Hirtelen megállt: -- Nem élet ez! -- kiáltotta keserűen és nagyot köpött. -- Hát miért él így? -- kérdezte Csáth Magda. -- A családja éhezik, maga meg kocsmázik... Hát azt gondolja... A férfi megállt. -- Hallgasson! -- kiáltotta. -- Tudja maga, hogy mért iszom? A lány hallgatott. A férfi hangja mögül valami tragédia feketéllett. -- Tudja, hogy miért iszom? -- kiáltotta bele kétségbeesetten a sötétségbe a férfi. Csáth Magda a kezével indulást sürgetett. -- Tudja mióta iszom?... -- ropogtatta tovább a kétségbeesést a férfi. A lány megindult. A favágó nemsokára mellette volt. Pár percig némán mentek. -- Látta a lakásunkat? -- kérdezte késôbb Varga Mátyás halkan, de izzó hangon. -- Látta azt a nyomorúságos odút? Látta, hogy élünk?... Nem voltam én mindég ilyen rongy, semmi ember... -- hangja mindjobban és jobban lobogott. -- Csak azóta... Postás voltam... tizenkilenc évig hordtam a leveleket becsülettel... tizenkilenc évig... érti?... s aztán tizenkilenc év után jött ez... az ucca... a nincstelenség... a balta és a pálinka... rongy, bitang élet ez... rongy, bitang ember vagyok... Hej, -- kezével nagy, keserves kanyarulatot csinált a levegôben. Mikor hazaértek és lefelé mentek a szűk, sötét pincelépcsôn, valami különös, nehéz fojtogató csend áradt lentrôl felfelé. Csáth Magda meggyorsította lépteit és kopogtatás nélkül gyorsan nyitott be. De aztán úgy maradt az ajtónál, fogva a kilincset, döbbenten és némán. Varga Mátyás utolérte és belépett. Ô is megállt az ajtóban. Az ágy most a szoba közepén állott és rongyos, de tiszta lepedô volt rajta. A lány hanyatt feküdt, némán, csendesen, keze mellén össze volt kulcsolva. A petróleumlámpa nem égett, de jobbról, balról két piciny gyertya lobogott. A Varga lány halott volt. Kínlódó arca elsimult... A szobában templomi csend volt. Anyja csendesen, gyengéd kezekkel igazgatta halott gyermekét. Szemkóné is némán segédkezett. Mikor az ajtó felnyílt és Csáth Magda belépett Varga Mátyással, mindketten az ajtó felé néztek. Vargáné kiegyenesedett és ránézett az urára. Nem szólt, csak kinyújtotta a kezét. Ebben a mozdulatban benne volt minden. Néma bemutatása a halott gyermeknek, hívás és szemrehányás -- s sok megértés az élôvel szemben. Varga Mátyás csak állt, állt, állt az ajtóban. Sokára megmozdult. Lassú mozdulattal felemelte kezét és levette rongyos sapkáját. Másik kezével mélyen belekotort ôszes, ritka hajába. Majd földhöz csapta sapkáját és két lépést tett a halott lány felé. Megállt elôtte és csak nézte, nézte, nézte a sápadt, meredt, hideg arcot. Feje valahogy hátrabicsaklott és egy hosszú, elnyújtott, hörgésbe veszô üvöltés tört fel belôle. Aztán sírva zuhant az ágyra... (Prágai Magyar Hírlap, 1933. III. 28. 5-6. lap) ======================================================================== Karácsony Válogatás Salkaházi Sára írásaiból A kis, nedves, levegôtlen, pinceszobában sötét volt. Az asszony valahol a városban szaladgált, ilyenkor mindig lehet néhány koronát keresni, sok üzletben kevés az ember s annyi portékát kell hazaszállítani. A férfi nemrég jött haza. Kabátját rádobta az ágyra s a sötétben a tűzhely mellett fát keresett. Talált néhány darabot. Tüzet rakott. Aztán egy vedret fogott és felindult az udvarra, hogy vizet hozzon. Két falábával nehezen, szánalmasan botorkált felfelé. Aztán visszajött és egy lábaskában vizet tett a tűzhelyre. Még tett- vett a tűzhely körül, aztán leült mellé. Egy pléhdobozt kotort elô a zsebébôl. Néhány komisz, keskeny cigaretta volt benne. Rágyújtott. Némán ült a sötétben. Komoran. Hosszan szívta a füstöt, melle nagyokat emelkedett, mikor kilökte száján. Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két- három kis csomagot tett az asztalra. -- Mit hoztál? -- kérdezte az ura. -- Heringet -- mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba. -- Nagyon fáradt vagyok -- mondta az asszony és nehezen leült. Az ura nézett rá: -- Sokat szaladtál? -- kérdezte és érdes hangja meleg lett. Az asszony bólintott. -- Érdemes volt? -- kérdezte ismételten a férfi, de hangja most már kemény volt. -- Érdemes volt? Lefutod a lábaidat és kiköpöd a tüdôdet mert... -- hangja úgy bugyborékolt vészesen felfelé s az asszony, aki ismerte urát s tudta, hogy most hosszú, keserves káromkodás következik, felállt és két lépést tett az ura felé: -- János, János, -- mondta szomorúan -- Hagyd. A férfi elhallgatott, de mélyen morgott valamit fogai között. -- János... akartam venni neked valamit... de tudod, hogy ennünk sincs mit... hát csak ezt... A férfi felkapta fejét. Az asszony egy újságpapíros csomagot bontott ki s egy kopott, ócska, divatját múlt, de meleg nyaksált nyújtott felé. Az ura önkénytelenül is a nyakához kapott és megráncigálta rongyos, elnyűtt ingjét. -- Az ócskásnál vettem -- mondta az asszony. -- De jó. A férfi kinyújtotta kezét és átvette. Az asszonyra nézett és szeme fényes volt. Az asszony még egy kis csomagot adott neki. Cigaretta volt benne. Nem Zóra. Sport. Karácsonyi cigaretta. A férfi zsebébe nyúlt. -- Én csak ezt -- mondta. Egy kétkoronás ki szappant vett elô. -- Harisnyát akartam, mert láttam, hogy csupa rongy vagy, de nem volt annyi pénzem. Még a legolcsóbbra sem. -- De ez nagyon jó -- mondta az asszony -- nagyon jó. Álltak egymással szemközt s ügyetlenül, szokatlanul tartották kezükben az ajándékot, amit egymástól kaptak. Aztán a férfi megfordult és megpiszkálta a tüzet. Egy újságpapírossal rágyújtott. A Sportra. Hosszan fújta a füstöt. Szaporán. Lefelé jövô léptek dobogása hallatszott s a sötétségben bizonytalanul motoszkáló kéz kapargálása. Az asszony kinyitotta az ajtót. Két hölgy lépett be. Két elegáns, prémkabátos hölgy. A kis pinceszoba tele lett parfümmel. Cigaretta füst, hagymaszag és parfüm keveredett. A két hölgy orra kicsit elfacsarodott a dohos, nehéz levegôtôl. A munkás meg felesége melle megnehezedett az émelyítô parfümtôl. A nôk hangosan és barátságos hangon köszöntek. A férfi komoran, feketén fogadta. Az asszony várakozón nézett rájuk. Az egyik hölgy megszólalt és egy csomagot tett az asztalra. Az asszony meg a férfi némán néztek rájuk és meredten hallgattak. Az asszony aztán megszólalt. -- Az Isten fizesse meg jóságukat, köszönjük szépen, hogy ránk is gondoltak... -- kezet akart csókolni az egyiknek. -- Csak hagyja jó asszony, csak hagyja jó asszony... -- mondta a hölgy -- ma karácsony van s a karácsonyi öröm és glória minden lakásba belecsengi diadalmas muzsikáját. Az asszony érthetetlenkedve hallgatta s egész másra gondolt: -- Ha valami munkát tetszene tudni szerezni nekem, meg az uramnak. Már november óta nyomorgunk. Az uramat akkor tették ki az állásából és én is hiába keresek munkát. Tetszik tudni az uram a Gazdacskó féle gyárban volt és szépen keresett mindig, pedig mind a két lába fából van, de tönkrement a gyár... azért vállalunk akármilyen munkát... A két idegen hölgy sietve mondta: -- Nézze jó asszony, nekünk most nincs idônk erre... még sok helyre kell mennünk... Isten áldja magukat. -- sietve, gyorsan mentek el. A két ember ott maradt egyedül. Az asszony a csomaghoz ment. Kibontotta. -- Liszt van benne... -- kiáltotta örömmel. -- Meg cukor... Meg rizs... meg zsír... A férfi is közelebb lépett és mondani akart valamit, de egy hang kiáltott le hozzájuk az udvarból: -- Szafcsikné asszony... Szafcsikné asszony... Itthon van? Az asszony az ajtóhoz ment és kinyitotta. Az udvaron a lépcsô végén Veresné állott, egy öreg, hozzájuk hasonló szegényasszony, aki ott lakott fent az udvarban leghátul egy pici konyha-szobában. Az asszony felkiáltott: -- Itthon vagyunk... -- Az ura is? kérdezte Veresné. -- Ô is. -- Csak azt akartam mondani, hogy jöjjenek fel hozzám. Bobajkát fôztem. A fiam felesége küldött egy kosárkával. -- Meg más mindent is. -- Ôk nem jöhetnek, hát jöjjenek fel, jó? Akkor már a férfi is ott állott a felesége mellett és felfelé nézett. -- Felmegyünk -- mondta a felesége helyett -- köszönjük. Majd mi is viszünk valamit. Aztán betették az ajtót. -- Mit vigyünk? -- kérdezte az asszony. -- Nem tudom -- mondta a férfi. Az asszony a asztalhoz lépett. -- Hátha... -- mondta a férjének bizonytalanul és ránézett az egyik csomagra... A férfi bólintott. Az asszony felkapta az egyik csomagot. Rizs volt benne. -- Tégy még a tűzre -- mondta az urának, miközben a szekrénybôl elôvette kendôjét. Felindultak. Mikor keresztül mentek az udvaron, a férfi megállott egy percre. A máskor lármás udvaron most csend volt. Mintha senki sem lett volna otthon. Hideg volt. A hó keményen csikorgott lábaik alatt. Az udvar végérôl egy piciny petróleumlámpa fénye világított feléjük barátságosan. Az asszony elôre ment. Kendôje alatt szorongatta az ajándékba kapott rizst, -- melyet ajándékba vitt. A férfi még állt. Felnézett az égre. Az ég tiszta, csillagos volt. Mintha hunyorgattak volna a csillagok. Kicsit fázott. Nyakán szorosabbra vette a sált. És amíg keze a puha sállal babrált, megindult ô is. Szembe nézett a piciny fénnyel. Kihallatszott a két asszony hangos beszéde. Megint az égre nézett. Béke és csend volt. -- Karácsony van -- gondolta és melle megmelegedett. Aztán belépett az édes, mákos illatú szobába. (A Nép, 1930. XII. 25. 6-7. lap) ======================================================================== Haragosok Válogatás Salkaházi Sára írásaiból Szabóné asszony boldogan jött haza a piacról. Kopott, toldozott- foldozott kosarából egy vékony, ijedten pislákoló csirke nyújtogatta a nyakát. -- Mi az Szabóné asszony? Csirkét vett? -- kérdezte Nagyné, a szomszédasszony, aki éppen vízért volt az udvaron. -- Vettem egyet. Tudja Nagyné asszony, minden évben kétszer veszek csirkét. Felesbe persze. Már egy egész párra nem telik. -- tette hozzá kissé szomorúan. -- Kétszer egy évben. Húsvétra, meg Bözsike születésnapjára. Szereti a lelkem a csibehúst. Hát legyen meg az öröme. Úgy se telik akármikorra. -- Jó is ám a csibehús. -- felelt a másik asszony. Aztán kikérdezgette, hogy vette, mennyit kértek érte, megemelgette elég nehéz-e s aztán megnyugtatta Szabónét, hogy jó vásárt csinált. Szabóné boldogan és büszkén vitte kis konyha-szobájába a csirkét. Bözsi örült még csak igazán a csirkének. Mindjárt el is keresztelte, barátkozott vele és kenyérmorzsával etette. Tíz perc múlva már a kis ház minden lakója -- no nem volt nagyon sok -- tudta, hogy Szabóné csirkét vett, felesbe, jól vette, nehéz csirke, öt koronát alkudott le az árából. Csak Molnárné biggyesztette fel ajkát a hírre. Mert Molnárné régi haragosa volt Szabónénak. Valami csekélységen, csip-csup dolgon kaptak össze -- csak egészen kis dolgokból válik nagy harag -- s Molnárné erôsen tartotta a haragot. Különben is mindig bizonyos lenézéssel kezelte Szabónét, aki csak szegény özvegy volt és délelôtti takarításból, délután lapkihordásból, meg éjszakai mosásból tartotta úgy ahogy, magát és lányát. Molnárné pedig! Nagy tekintély volt a házban! Férje szakmunkás volt, sôt valami üzemvezetô, bizony majdnem olyan okos ember, mint a gyári mérnök úr. De meg is látszott rajtuk. A férfi mindig komoly és kimért volt, nem állt össze akárkivel beszélgetni. Molnárné pedig még büszkébb volt, mint a férje. Ô volt a hangadó a házban. S bár a többi asszonyok sokszor érezték, hogy nincs igaza, mégis meghajoltak tekintélye elôtt. -- Csirke! Éppen Szabónénak kell csirke! -- mondta Molnárné most is bizonyos megvetéssel. -- Egy héten hét napig éheznek, de csirke az kell nekik! -- Hát Istenem -- mondta bátortalanul az egyik asszony -- akármilyen szegény is az ember, egyszer-kétszer mégis csak ünnep van és ilyenkor... -- Hát ünnepeljen -- vágott közbe Molnárné -- nem mondom, hogy ne ünnepeljen. De ha nem telik, hát nem telik. Most csirkét vett, de a hozzávalót majd tôlünk kéri kölcsön soha vissza nem adásra. -- Hiszen jó szívvel segítjük -- szólt egy másik asszony. -- Amíg nekünk van, hadd legyen neki is. Nehezen keresi meg úgyis az életet. -- Akkor vegyen marhahúst, az olcsóbb! Azzal is ünnepelhet az, aki hetenkint csak egyszer eszik húst. Ne akarjon több lenni, mint ami... Mintha bizony gyomorgörcsöt kapna, ha nem enne csirkét! -- kelepelt Molnárné és gyorsan pergô nyelve elhallgattatta a többieket. Így intézôdött el a Szabóné féle csirke ügy az elsô napon. S aztán sokáig szóba sem került. Csak Szabóné etetgette, dédelgette, hadd hízzék a nagy napig. S a kis ház élte rendes életét, addig amíg... Amíg egy napon megbetegedett a csirke. Az egész ház tudta a megbetegedést. Szabóné kisírt szemmel járkált, úgy reszketett azért a kis csirkéért, mint más ember egész vagyonáért. S a kis ház lakói vele együtt reszkettek. -- Hogy van a csirke? -- Mit csinál a csirke? -- Még beteg? -- Eszik már? Így hangzottak a kérdések naponta százszor is. És Szabóné asszony százszor felelgetett. Elmondta, hogy gubbaszt, hogy búsul, nem akar enni, nem akar inni, lekókadt a feje, csak ül, ül, szomorúan s olyan fájdalmasan pislog kis szemével, csaknem hogy könnyek nem potyognak belôle. Aztán még nagyobb betegség jött. A Molnárné egyik kis fia, a Lacika lett beteg. Komoly beteg, nagy beteg. Orvos is jött hozzá. Elôször csak egyszer, aztán mér kétszer-háromszor is naponta. Meghűlt a gyerek. Tüdôgyulladást kapott. Nagy láza volt. És kisírt szemmel járkált Molnárné is. S a kis ház lakói most a másik beteg iránt érdeklôdtek. Szabóné is hallotta, hogy beteg, nagy beteg a Molnár Lacika és az ô szíve is megindult. Szeretett volna egy-két meleg szót mondani haragosának, de hát nem mert, félénk asszonyka volt, azt várta, hogy ô szóljon elôbb, mert hátha rákiált haragosan. És akármennyire is búsult beteg csirkéje miatt, titokban, szíve mélyén hálát adott a jó Istennek, hogy csak a csirkéje beteg, Bözsikéje egészséges. S aztán másnap megtörtént a tragédia. Kimúlt a kis csirke Szabóné asszony bizony keservesen megsiratta, nem szégyellte, megsiratta. Hogyne is sírt volna. Az évenkénti kétszeri csirkébôl az egyik már nincs! Pedig milyen nehéz volt a pénzt megszerezni hozzá. S a kis ház lakói is mind csaknem megsiratták. Éppen ezt a szomorú esetet tárgyalták az udvaron, mikor az orvos jött ki Molnáréktól. Molnárné a kapuig kísérte. Az asszonyok bevárták, míg visszajô. -- Hogy van Lacika? -- kérdezte az egyik, mikor Molnárné visszajött. Molnárné arca felragyogott: -- Hál Istennek, már nincs komoly baj. Most mondta az orvos. A veszély elmúlt, jövô héten talán már itt ugrálhat az udvaron, ha elég erôs lesz. Az asszonyok megkönnyebbültek, de mindjárt szomorúbbak is lettek. Mert annál szomorúbbá lett a Szabóné esete. Molnáréknál nincs baj, de szegény Szabóné asszony... -- Maguk hát örülhetnek Molnárné asszony -- mondta az egyik -- de szegény Szabóné... -- Mi történt Szabónéval? Csak nem beteg a lánya? -- kérdezte részvéttel Molnárné, mert az anyai aggódás, amin az utóbbi napokon keresztülment, meglágyította szívét és érzékenyebbé tette mások bánata iránt. -- A lányának nincs baja, hanem az ünnepi csirke... az ünnepi csirke bizony felfordult. Megdöglött. Molnárné szó nélkül állt. Állt egy ideig, majd megfordult és bement lakásába. -- Nincs szíve ennek az asszonynak -- vélte az egyik asszony utánanézve, aztán ki-ki munkája után ment. Molnárné pedig elgondolkozott. Gondolkozva tett-vett gyógyuló fia körül. Most, hogy a fia már nem volt veszélyben nagy-nagy öröm váltotta fel az aggodalmat. És szégyellte magát. Hát ô is nem mindent megtenne gyermekeiért? És azért szidta Szabónét, mert az nagyon szereti egyetlen leányát? Hát nincs jobb dolga neki, mint Szabónénak? Él a férje, munkája van, jól keres, szépen, rendesen nevelhetik gyermekeiket s az a szegény Szabóné... mennyit dolgozik... mennyit küszködik... egyedül, özvegyen... s az a kis öröm, amit lányának akart szerezni... nincs már... Szabóné pedig ezalatt siratta kis csirkéjét. Bözsi is siratta. -- Úgy bizony Bözsikém, holnap nem lesz csirke... -- mondta könnyesen lányának -- látod nincs... nem lehet... másikat nem vehetek... no, ne sírjál angyalom, majd húsvétra kettôt veszek... Hirtelen nyílott az ajtó. Szabóné megfordult. Molnárné állt a küszöbön. Kicsit zavart volt, kicsit elfogódott. Egy csirkét tartott a kezében. Csendesen, lassan, szinte félének szólt: -- Szabóné asszony... hallottam, hogy megdöglött a csirkéje... nekem van több... hoztam egyet... fogyasszák el egészséggel... meggyógyult a Lacika, hát legyen öröme másnak is... én... -- többet nem tudott mondani, mert összeszorította torkát a sírás, csak nyújtogatta Szabóné felé a csirkét. Szabóné csak állt, állt, mozdulatlanul, némán, aztán lassan-lassan megeredt a könnye, de ez már a boldogság és öröm könnye volt. Aztán maguk sem tudták hogy történt, a csirke az ujjongó Bözsi kezében volt és a két asszony, a két haragos egymást átölelve sírt. - Hála a jó Istennek! Hála a jó Istennek! -- tördelte Szabóné. Az egyik hála Lacika egészségéért szólt, a másik a csirkéért. -- Mégis csak van szíve Molnárnénak -- állapították meg a többi asszonyok késôbb és még nagyobb tisztelettel néztek Molnárnéra, mint eddig. (A Nép, 1927. III. 13.) ======================================================================== Ima Salkaházi Sára boldoggáavatásáért Mennyei Atyánk! Te elfogadtad Szent Fiad jegyesének, Salkaházi Sára testvérnek önkéntes életáldozatát. Kérünk, hogy a mai, gyűlölettôl megosztott világban az ô példája szítsa fel az egységre és a szeretetre való törekvést az emberszívekben, közbenjárása pedig teremje meg a krisztusi testvériség és irgalom bôséges gyümölcseit! Ámen. * * * Imameghallgatásokat kérjük a következô címre küldeni: Esztergom-Budapesti Fôegyházmegyei Hivatal 1014 Budapest, Úri u. 62. ======================================================================== A könyv hátoldala Salkaházi Sára élete, tevékenysége példa arra, hogy a XX. században is vannak kimagasló nôi egyéniségek, akik képesek kilépni önmagukból embertársaik szolgálatára. Naplóiból tudjuk, hogy akaratának megfeszítésével kitartóan dolgozott, százszor és ezerszer újra kezdett. Acélossá edzett akaratereje bámulatra késztetheti a mai fogyasztói társadalom akaratgyenge emberét, sôt elgondolkoztathatja a könnyű lelki sikerekre, látványos lelki élményekre számítókét is. Csodálhatjuk az Úristen formáló kezét, amint Sára testvér Neki adott életében dolgozik, s épp fogyatékosságaiból formál hôsi erényeket a kegyelemmel együtt működô lélekben. Mint újságírónak a szenzációhajhászás, a gátlástalan amoralitás, az izgalom mesterséges felfokozása, ami a modern újságírást jellemzi, számára teljesen ismeretlen volt. A keresztény értékek tisztelete, propagálása, és -- ha kell -- a mellettük való kiállás annál inkább jellemezte. A mai hírközléssel, borzalom-tálalással ellentétben ô mindig megtalálta és fel is fedte a kiutat. Ez természetesen nem a súlyos társadalmi probléma megoldása, ,,csupán'' a krisztusi felebaráti szeretetben való feloldása, a segítôkészség egy-egy szép példáján való ujjongás, vagy éppen a segítség nyújtásra való felhívás.