Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött A Második Vatikáni Zsinat története A mű eredeti címe: Der Rhein fliesst in den Tiber Eine Geschichte des zweiten Vatikanischen Konzils Angolból németre fordította: Inge Köck Fordította: Paulik Péter A német eredetivel összevetette: Dr. Diós István Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Az elsô ülésszak: 1962. október 11--december 8. Ugrásszerű elôrelépés Az európai szövetség A harmadik gyôzelem A szent liturgia Sajtó és titoktartás A missziós álláspont a liturgia kérdésében ,,A keresztény élet nem régi szokások gyűjteménye'' A liturgikus gyakorlat modernizálásának néhány alapkérdése Egy patthelyzet megoldódik Egységtörekvések Mit hozott az elsô ülésszak? A második ülésszak: 1963. szeptember 29--december 4. Elôkészületek a második ülésszakra A Liturgikus Bizottság munkamódszere János pápa utolsó hónapjai A Nem Keresztény Vallások Titkársága A fuldai konferencia és következményei A második ülésszak megnyitása A Boldogságos Szűz Máriáról szóló szövegtervezet A diákonátus A laikusok A rendek és az életszentségre szóló általános meghívás Össztűz alatt a Római Kúria: a püspökökrôl és az egyházmegyék kormányzásáról szóló szövegtervezet Kollegialitás Megfigyelôk és vendégek A világszövetség A kommunikációs eszközökrôl szóló tervezet elfogadása A liturgiáról szóló tervezet elfogadása és annak végrehajtása A harmadik ülésszak: 1964. szeptember 14--november 21. Sietség az ördögtôl származik Szervezkedik az ellenzék Információéhség A Boldogságos Szűz és az Egyház A vallásszabadság Zsidók és mohamedánok Az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezet -- pápai utasítások Nôk a zsinaton A papokra és missziókra vonatkozó javaslatok A pátriárkák helye az aulában Az Egyház és a mai világ viszonya A moderátorok veresége A szemináriumok és az iskolák Egy bevezetô magyarázat története ,,Fekete hét'' A negyedik ülésszak: 1965. szeptember 14--október 8. Eltérô álláspontok -- a vallásszabadságról szóló tervezet A világ problémáinak megoldása érdekében Az Egyház missziós tevékenysége A püspökök tekintélye az iskolák vonatkozásában A papi nôtlenség Házasság és születésszabályozás Ateizmus és kommunizmus Háború és atomfegyverek Fedezzük fel újra Istent! Függelék Páter Wiltgen rövid életrajza ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program a Szent István Társulatnál 1999-ben kiadott, ISBN 963 361 058 3 azonosítójú könyv elektronikus kiadása. Az elektronikus kiadás a Szent István Társulat engedélyével készült. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint szabadon lehet lelkipásztori célokra használni. A terjesztés, másolás és minden egyéb más jog a Szent István Társulat tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Ha egy nagy folyam új medret alakít ki magának, változik a vidék is, amelyen keresztülfolyik. Az emberiség történetét rendre különbözô áramlatok befolyásolják vagy határozzák meg. Ez érvényes még a katolikus Egyház és legnagyobb XX. századi eseménye, a II. Vatikáni Zsinat történetére is. Juvenalis már száz évvel Krisztus után azt írta: ,,Az Orontész a Tiberisbe ömlik'', és a Rómában jól megfigyelhetô szír kulturális befolyásról beszélt. Az én életemben Rómában, a II. Vatikáni Zsinaton teológiai irányzatokat lehetett jól megfigyelni. És mivel a legmeghatározóbbak a Rajna partján fekvô országokból, Németországból, Ausztriából, Svájcból, Franciaországból, Hollandiából és Belgiumból származtak, könyvemnek a ,,A Rajna a Tiberisbe ömlött'' címet adtam. Nem lehetett és nem is lehet feltételezni, hogy a nagyvilágból összegyűlt 2150 zsinati atya egy emberként járuljon hozzá vagy tegyen módosító javaslatokat a 16 zsinati dokumentum minden pontjához. A hasonló gondolkodásúak magától értetôdôen csoportokba tömörültek. Ezek közül a legkisebbeknek is hatása volt azoknak a szövegeknek a kialakítására, melyekhez különleges érdekük fűzôdött. Ezek a csoportok életet vittek a zsinatba, és felvetôdik a kérdés, hogy nélkülük egyáltalán létrejött volna-e valami. E könyv megírásakor rendelkezésemre állt a teljes hivatalos levelezés, dokumentum-, és munkaanyag, melyet az egyes zsinati atyák is megkaptak a zsinat titkárságától. Hozzájuthattam a Rajna-csoport teljes belsô levelezéséhez és dokumentációjához. Ehhez más csoportok és püspöki konferenciák további dokumentumai, ülések jegyzôkönyvei, magánlevelek, stb. is járultak még. Az egyik független, többnyelvű zsinati hírszolgálat vezetôjeként interjúkat is készítettem számos zsinati atyával és tanácsadóval. Római fôhadiszállásomról jól figyelemmel követhettem az egész zsinatot. Szeretném most megosztani Önökkel, amit láttam és hallottam, és a tényeket, amiknek utána tudtam járni. Engedjék meg, hogy végül köszönetet mondjak Dr. Inge Köck kisasszonynak önzetlen és gondos fordításáért. Leona Arciszewska Foley asszonynak, páter Richard Hartwich és páter Manfred Müller testvéreimnek, és Walter Burkart úrnak is szeretném szívbôl megköszönni közreműködését. 1988. május 18-án Páter Dr. Ralph M. Wiltgen S.V.D. Collegio del Verbo Divino Via dei Verbiti, 1 I-00154 Roma ======================================================================== Ugrásszerű elôrelépés 1. ülésszak -- 1962 A mitrában és pluviáléban érkezô püspökök hosszú, fehéren hullámzó körmenete mintha sose akart volna véget érni. A Scala regián jöttek le, áthaladtak a bronzkapun és a tér közepére vonultak. Ott egy éles kanyarral jobbra fordultak, felvonultak a lépcsôn és eltűntek a Szent Péter-bazilika fôbejáratában. 1962. október 11-e volt, csütörtöki nap, a Boldogságos Szűz Mária istenanyaságának ünnepe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának napja. A tér kövezete nedvesen csillogott az egész éjjel tartó esôtôl, a reggeli napsütés azonban gyorsan fölszárította a vizet. Én a bazilika homlokzati lépcsôjén álltam, onnan figyeltem, hogyan vonul el a 2400 zsinati atya. Többségüket egyházmegyéjük határain kívül nem is ismerték. Néhányan azonban azzal, amit mondtak vagy tettek, örökre tovább élnek a zsinat történetében: Frings, Ottaviani, Liénart, Meyer, Bea, Suenens, Léger, Maximosz IV. Szaigh és Sigaud neve csak néhány a sok, immár feledhetetlen név közül. Voltak a püspökök között, akik vonulás közben nem mosolyogtak a jelenlévôkre. Sokan úgy gondolták, a zsinatot csupán azért hívták össze, hogy rányomja bélyegzôjét a készen elôterjesztett dokumentumokra. Néhány Egyesült Államok-beli püspök értésre adta, hogy a látszat kedvéért két-három hétig marad, de aztán hazatér. A paraguayi püspökök pedig egy magasrangú egyházi méltóságtól úgy értesültek, hogy Rómában mindent olyan jól elôkészítettek, hogy a zsinat nem fog sokáig tartani. Végül a körmenet végén feltűnt János pápa, arca sugárzott az örömtôl. Többször meghajolt a tömeg felé, áldást osztott és örömmel fogadta az üdvözléseket. Ez a zsinat -- a huszonegyedik egyetemes zsinat a katolikus egyház történetében és a második a Vatikánban -- úgyszólván az ô szülötte volt. (Mindössze három hónapja volt pápa, amikor 1959. január 25-én a San Paolo fuori le mura bazilika melletti bencés kolostorban tizenhét meglepett bíborosnak beszélt az egyetemes zsinat összehívását célzó tervérôl.) A Szent Péter-bazilika fôbejáratánál kiszállt a sedia gestatoriából és gyalog ment végig a hosszú középfolyosón. A zsinati atyák, akik már elfoglalták helyüket a bazilika fôhajójában, a zsinat óriási (22 m széles és 190 m hosszú) aulájában, tapsolva és éljenezve fogadták, amint bevonult. Valamennyi földrész képviseltette magát: Észak-Amerika (14%), Dél-Amerika (18%), Közép-Amerika (3%), Európa (39%), Ázsia (12%), Afrika (12%) és Óceánia (2%). János pápa az aula oltárához érve letérdelt és imádkozott. Ezután következett a II. Vatikáni Zsinat elsô hivatalos imádsága, a Veni Creator Spiritus, amellyel a pápa és a zsinati atyák közösen fordultak a Szentlélekhez világosságért, és vezetését kérték az elôttük álló feladat megoldásához. Aztán szentmise következett, majd -- a korábbi zsinatok szokásához híven -- ünnepélyesen az oltárra helyezték az evangéliumos könyvet. Végül János pápa megtartotta nyitóbeszédét. Bízik abban -- mondta --, hogy az Egyház új erôt, új energiákat merít majd a zsinatból és ,,félelem nélkül fog a jövôbe tekinteni''. Derűs optimizmusa nyilvánult meg, amikor ezt mondta: ,,Nekünk, akik hiszünk, szót kell emelnünk azokkal a vészt jósló prófétákkal szemben, akik folyton csak bajt jövendölnek, mintha küszöbön állna a világ vége... Ôk azt mondják, hogy korunk rosszabb, mint amilyenek az elmúlt korok voltak, és úgy viselkednek, mintha mit sem tanultak volna a történelembôl, az élet igaz tanítómesterétôl.'' Mert a történelem azt mutatja -- mondta a pápa --, hogy a dolgok korábban valójában semmivel se mentek jobban. János pápa nem akart kétséget hagyni igazhitűsége felôl. Az egyetemes zsinat legfôbb reménye -- magyarázta --, ,,hogy hozzájárul a krisztusi tanítás szent letéteményének hatékony ôrzéséhez és tanításához''. Az Egyház soha nem szakadhat el ,,az igazságnak az atyáktól kapott szent örökségétôl''. Egyúttal azonban ,,mindig a jelenre, azokra a modern világban kialakuló új életformákra is fordítania kell figyelmét, melyek új utakat nyitnak a katolikus apostolkodás számára''. A zsinatnak -- mondta -- nem az Egyház alapvetô tanait kell pontról pontra megfogalmaznia, ahogy azt régebbi és újabb korok teológusai tanítják, mivel azok már ,,elterjedtek és közismertek''. Emiatt -- fűzte hozzá -- nem volna szükség zsinatra. Hangsúlyozta, hogy szükség van viszont ,,az egyházi tanítás egészének ismételt, nyugodt és higgadt megszilárdítására illetve az egyes tanok pontosítására, amint az kiviláglott már a trienti és az I. Vatikáni Zsinat okmányaiból is''. Ekkor következett a pápa beszédének legfontosabb része: ,,A keresztény, katolikus és apostoli lélek az egész világon ugrásszerű elôrelépést vár a tanítás elmélyültebb értelmezésében és abban, hogy a tudatformálás tökéletes összhangban legyen az autentikus tanítással.'' Ezt a tanítást -- mondta -- ,,a modern kutatási módszerek és a modern gondolkodás irodalmi formáinak felhasználásával kell tanulmányozni és magyarázni. A hit letéteményérôl szóló régi tanítás lényege egy dolog, az pedig, hogy annak átadása hogyan történik, egy másik.'' Nagy türelemre, gondos átgondolásra van szükség -- hangsúlyozta --, hogy a zsinat által adandó tanítások ,,fôként pasztorális jellegűek'' legyenek. János pápa, jóllehet ,,kényes és veszélyes tanokra, véleményekre és elképzelésekre'' irányította a figyelmet, a rá jellemzô optimizmussal kezelte ezt a kérdést. Az emberek nézetei korról-korra változnak -- fejtegette --, és egy-egy generáció tévedései gyakran éppoly gyorsan letűnnek, mint ahogy felszínre kerültek, ,,mint ahogy a nap eloszlatja a ködöt''. ,,Az Egyház mindig fellépett a tévtanokkal szemben'' -- mondta --, ,,gyakran a legnagyobb szigorral ítélte el azokat''. Ma ellenben ,,az Egyház elôbbrevalónak tartja, hogy a kegyelem gyógyszerével orvosolja a bajt... Azt hiszi, a mai kor igényeinek felel meg, amikor inkább tanításai érvényességét demonstrálja, mintsem elítélôen nyilatkozzék.'' Szilárdan hiszi -- mondta a pápa --, hogy az ember ,,egyre mélyebben meg van gyôzôdve az emberi személyiség különleges méltóságáról'', arról, hogy célja a tökéletesség és ezzel kötelezettségeket is kapott. ,,De még ennél is fontosabb: a tapasztalat megtanította az embereket, hogy az erôszak, a fegyverek hatalma és a politikai elnyomás semmiféle segítséget nem nyújt a nyomasztó problémák megnyugtató megoldásához''. Befejezésül a pápa emlékeztette a zsinati atyákat, hogy kötelességük hallgatni a Szentlélek sugalmazásaira, hogy munkájuk betölthesse az óra várakozását és a világ népeinek igényeit. Ez -- mondta --, ,,lelki nyugalmat, testvéri egyetértést, a javaslatok mérlegelését, a viták során méltóságot és okos tanácsokat követel tôletek.'' A függöny tehát felment. A II. Vatikáni Zsinat munkája elkezdôdhetett. Bejelentették, hogy az elsô plenáris ülés október 13- an, szombaton reggel 9-kor kezdôdik. ======================================================================== Az európai szövetség 1. ülésszak -- 1962 A zsinati atyák elsô legfontosabb feladata a tíz zsinati bizottság tagjainak megválasztása volt. A német püspökök a kölni érsek, a 75 éves Joseph Frings bíboros lakásán beszélgettek a lehetséges jelöltekrôl. Frings bíboros törékeny alkata, magas kora s meggyengült látása ellenére továbbra is dinamikus vezetôi tulajdonságokkal rendelkezett. Érezhetô izgalmat váltott ki, amikor valaki tudatta, hogy a Római Kúria jelölôlistát készített elô a választásra. Ellenjavaslatként az merült fel, hogy minden nemzet püspöki kara kapjon lehetôséget arra, hogy az egyes bizottságokba a saját soraiból állíthasson jelölteket. Frings bíboros, a német püspöki kar elnöke késôbb megtudta, hogy Achille Liénart 86 éves lille-i bíboros, a francia püspöki kar elnöke ugyanígy vélekedik. A két bíboros ezután együtt dolgozta ki a lebonyolításra vonatkozó tervét. Október 13-án, az elsô plenáris ülést megnyitó mise után három iratot kaptak a zsinati atyák, melyeket a Fôtitkárság készített elô számukra. Az elsô a zsinati atyák teljes listáját tartalmazta, akik mindannyian választhatók voltak valamilyen tisztségre, kivéve ha volt már funkciójuk. A második azoknak a zsinati atyáknak a jegyzékét tartalmazta, akik a zsinat különbözô elôkészítô bizottságaiban vettek részt. Ez volt az ún. ,,kuriális'' lista, mely a német püspökök körében oly nagy izgalmat váltott ki. A Fôtitkárság késôbbi tájékoztatása szerint ez a lista csupán azért készült, hogy a zsinati atyák láthassák, kiknek vannak már tapasztalataik az egyes területeken. De miután a Szentszék kezdettôl tisztséget szánt az elôkészítô bizottságok valamennyi tagjának, a lista jónéhány zsinati atyának kedvét szegte. A harmadik irat tízoldalas volt, minden oldalán 16 beszámozott sorral, ide kellett beírni az atyáknak jelöltjeiket. Mind a 10 zsinati bizottságban egy-egy, a pápa által kinevezett bíboros elnökölt. A bizottságok 24 tagból álltak, ennek kétharmadát választották a zsinati atyák, egyharmadát pedig a pápa nevezte ki. E kinevezésekrôl a pápa a választás eredményének ismertté válása után döntött. Pericle Felici érsek, a zsinat fôtitkára folyékony latinsággal éppen a választás mikéntjét magyarázta az összegyűlt atyáknak, amikor Liénart bíboros, aki -- mint a tíz zsinati elnök egyike -- egy hosszú asztalnál elöl ült az aulában, fölemelkedett és szót kért. Véleményének adott hangot, miszerint a zsinati atyáknak több idôre lenne szükségük, hogy értesüléseket szerezhessenek az egyes jelöltek felkészültségérôl. A nemzeti püspöki karok javaslatai alapján -- magyarázta -- mindenki tudná, kik a legképzettebb jelöltek, és átgondoltan lehetne választani. Kérte, hogy halasszák el néhány nappal a választást. Az indítványt tetszés fogadta, majd egy pillanatnyi csend után Frings bíboros állt fel és elmondta, hogy osztja Liénart bíboros véleményét. Ô is tetszést aratott. Felici érsek, miután sietve szót váltott Eugéne Tisserant bíborossal, aki a zsinat elnökei közül elsôként vezette az ülést, tudatta, hogy a zsinat elnöksége helyt adott a két bíboros kérésének. Az ülést október 16-án, kedden 9 órára napolták el. Az elsô munkamegbeszélés a misét is beleszámítva mindössze 50 percig tartott. Az egyik holland püspök az aulából távozóban odakiáltott egy pap-barátjának, aki kissé távolabb állt: ,,Az elsô gyôzelmünk megvan!'' A nemzeti püspöki karok rögtön munkához láttak és összeállították listáikat. Az azonos nyelvet beszélô német és osztrák püspökök úgy határoztak, hogy közös listát állítanak. A két német bíborost nem lehetett választani, mert Frings bíboros a zsinat elnökségének, Julius Döpfner, München bíborosa pedig a zsinat rendkívüli ügyekkel foglalkozó titkárságának volt a tagja. Ezért Franz König bécsi bíborost, akinek még nem volt a zsinaton tisztsége, rögtön a legfontosabb bizottság, a Teológiai Bizottság jelölôlistájának élére tették. A megbeszélés végére a közös német-osztrák csoport egy 27 jelöltet tartalmazó listát állított fel, akik közül három osztrák, huszonhárom német, egy pedig egy holland származású indonéz püspök volt, ô Németországban és Ausztriában végezte liturgikus tanulmányait. Hasonló módon a többi püspöki kar is felállította listáját. Kanadának 12, az Egyesült Államoknak 21, Argentínának 10, Olaszországnak 50 jelöltje volt. Az általános rendi elöljárók hatot javasoltak saját soraikból a Rendi Bizottságba és egyet-egyet az összes többi bizottságba. Mégis, ahogy kezdtek kialakulni a listák, a zsinat liberálisai ijedten észlelték, hogy a püspöki karok által felállított listákra vonatkozó javaslatuk nem nyújt igazi biztonságot az ellen, hogy a bizottságokat az ultrakonzervatívok uralják. A zsinat elsô napjaiban ugyanis azt lehetett várni, hogy olyan országok mint Olaszország, Spanyolország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália, valamint az összes dél-amerikai ország a konzervatívokhoz csatlakozik. Egyedül Olaszországból mintegy 400 zsinati atya volt jelen, az Egyesült Államokból kb. 230, Spanyolországból majdnem 80, Latin-Amerikából pedig közel 650. Európából -- beleszámítva az olaszokat és a spanyolokat is - - több mint 1100. Afrika a maga közel 300 szavazatával a mérleg nyelvét képezte, és mindkét oldal megnyerhette a maga számára. Ezek a megfontolások arra késztették a német, osztrák és francia püspököket, hogy a holland, belga és svájci püspökökkel közös listát terjesszenek elô. Közben Joseph Blomjous, a tanzániai Mwanza Hollandiában született megyéspüspöke és Jean Zoa, a kameruni Yaoundé érseke szorgalmasan toborozta Afrika angolul és franciául beszélô püspökeit. Jelölôlistájukat átadták a Frings bíboros által vezetett csoportnak és így számos afrikai szavazatot szereztek nekik. A hat európai ország, amely ettôl kezdve ha kimondva nem is, de facto azonban szövetséget alkotott, más országok bíborosai, érsekei és püspökei között is talált további liberális érzelmű jelölteket. Így listájukra felkerült 8 olasz, 8 spanyol, 4 Egyesült Államok-beli, 3 brit, 3 ausztrál és 2-2 kanadai, indiai, kínai, japán, chilei és bolíviai jelölt. További öt országot 1-1 jelölt képviselt, Afrikát 16. Frings bíboros listáját végülis ,,nemzetközi'' listának nevezték el és 109 gondosan kiválasztott jelöltet tartalmazott, akiknek a sorrendjét úgy határozták meg, hogy az garantáltan széleskörű képviseletet tegyen lehetôvé az európai szövetség számára a tíz bizottságban. Október 15-én, hétfôn estig legalább 34 különálló jelölôlista készült és került a zsinat Fôtitkárságához, mely 28 oldalas összeállításként ,,A püspöki karok által javasolt zsinati atyák listái a zsinati bizottságok megválasztásához'' címmel nyomtatta ki. Október 16-án, kedden az egész nap a 160 jelölt választólistára vételével telt. A Propaganda-Kollégium hallgatói voltak megbízva a szavazatok számlálásával, ami igencsak fárasztó feladat, ha közel 380.000 voksot kell kézírással bejegyezni. Az október 20-án, szombaton tartott harmadik plenáris ülésen a fôtitkár bejelentette, hogy a zsinat elnökségének javaslatára János pápa érvénytelenítette a zsinat ügyrendjének 39. cikkelyét, mely minden választáshoz abszolút többséget (50% + 1 szavazat) írt elô. Így az egyszerű többség is elegendô, és az a 16 zsinati atya, aki egy-egy bizottságban a legtöbb szavazatot kapja, megválasztottnak tekintendô. A választás eredményei rendkívül kielégítôek voltak az európai szövetség számára. Az általa benyújtott 109 jelölt közül 79 jutott tisztséghez, ez az összes választott funkció 49%-a volt. Amikor nyilvánosságra hozták a pápa kinevezéseit is, azok között további nyolc olyan név szerepelt, mely az európai szövetség jelöltje volt. A magasan legfontosabb Teológiai Bizottságban a választott tagok 50%-át adták a szövetség jelöltjei. A Liturgikus Bizottságban 12:4 arányú többséghez jutott a szövetség a választott tagok között, s ez a többség 14:11 arányban a pápa kinevezésekre vonatkozó döntésének meghozatala után is megmaradt. Az európai szövetség minden 10 jelöltjébôl 8 helyet kapott valamelyik bizottságban. Németország és Franciaország mindegyik bizottságban képviseltette magát, Németország 11, Franciaország 10 taggal. Hollandia és Belgium 4-4, Ausztria 3, Svájc 1 helyet kapott. A választás kimenetelével azonban nem volt mindenki elégedett. Egy afrikai püspök elmondta, hogy megállapodásuk szerint a szövetség -- a Teológiai Bizottságba javasolt valamennyi jelöltjének az afrikaiaktól kapott támogatásáért cserébe -- támogatást nyújtott a Missziós Bizottságba javasolt összes afrikai jelöltnek; de a kilenc afrikai jelölt közül csak hármat választottak meg a bizottságba. Továbbá az általános rendi elöljárók konferenciája által javasolt egyik elöljárót sem választották meg, pedig olyan közösségeket képviseltek, melyek különösen illetékesek a liturgia, a nevelés, a missziók és a rendi élet kérdéseiben. Az utolsó pillanatban bejelentették, hogy János pápa az ügyrendben elôírt nyolc helyett kilenc tagot nevez ki mindegyik bizottságba. Az általa kinevezett 90 atya közül 8 általános rendi elöljáró volt. A tíz bizottság valamelyikébe megválasztott vagy kinevezett 250 zsinati atya közül 154 (62%) dolgozott valamelyik elôkészítô bizottságban is, így ôk már rendelkeztek tapasztalattal. E választás után nem volt nehéz észrevenni, melyik csoport elég szervezett ahhoz, hogy átvegye az irányítást a II. Vatikáni Zsinaton. A Rajna utat talált a Tiberisbe. ======================================================================== A harmadik gyôzelem 1. ülésszak -- 1962 A zsinatnak -- némi leegyszerűsítéssel -- konstitúciók és dekrétumok szövegtervezeteit kellett áttanulmányoznia, javítania, elfogadnia vagy elvetnie. Annak megértéséhez, hogy mit is jelent egy szövegtervezet elvetése -- ami újra és újra elôfordult az elsô ülésszak során --, egy kissé be kell pillantanunk a zsinat megnyitása elôtt 3 év és 5 hónap alatt intenzív munkával elôkészített szövegtervezetek történetébe. E munka elsô szakasza 1959 pünkösdjén (máj. 17.) kezdôdött, amikor János pápa -- államtitkára, Domenico Tardini bíboros elnökletével -- felállította azt az Elôkészítô Bizottságot, melynek a zsinat elé kerülô anyagok kidolgozásában kellett ôt segítenie. (Az egyházjog rögzíti, hogy az egyetemes zsinatokon a pápa felel a tárgyalandó témák és a tárgyalások menetének meghatározásáért.) A pápa a Római Kúria tíz Szent Kongregációjának egy-egy képviselôjét választotta a bizottságba. Titkárnak Mons. Felicit, a Kúria egy másik hivatalnokát nevezte ki. 12 nappal az Elôkészítô Bizottság elnökéül történt kinevezése után Tardini bíboros megbeszélésre hívta össze a Római Kúria Szent Kongregációit az illetékességük körébe tartozó valamennyi szakterület átfogó megvizsgálására és speciális javaslatok megtételére azokban a tárgyakban, amelyek véleményük szerint a leendô Elôkészítô Bizottság elé kerülhetnének. Három héttel ezután levelet küldött 2593 prelátusnak a világ minden tájára, melyben értesítette ôket, hogy XXIII. János pápa segítségüket kéri a zsinat vitatémáinak meghatározásához. Tardini bíboros eredetileg azt tervezte, hogy a megfelelô témákkal kapcsolatban kérdôívet küld szét. De mivel ezt egyfajta, a vita meghatározott kérdésekre szűkítését célzó nyomásnak lehetett volna tekinteni, és mivel tudta, hogy a pápa mennyire a szabad és nyílt vita légkörének a híve, másképp döntött. Levelében megjegyezte, hogy a prelátusok válaszuk megfogalmazásakor teljes szabadsággal kikérhetik más ,,körültekintô és tapasztalt klerikusok'' véleményét is. A levelet nemcsak azok kapták meg, akik az egyházjog szerint a zsinaton való részvételre jogosultak, hanem a fölszentelt püspökök, az apostoli vikáriusok és prefektusok, valamint a nem exempt rendi kongregációk általános rendi elöljárói is. 1959 júliusában Tardini bíboros olyan megbeszéléssorozatra hívta össze a Rómában és a világon egyebütt működô katolikus egyetemek (összesen 62) rektorait és a teológiai fakultások dékánjait, melyen megfogalmazták, melyek azok a kérdések, amelyeket különösen idôszerűnek és fontosnak tartanak. A római rektorokkal és dékánokkal közölte: ,,Amennyire ma látható, több mint valószínű, hogy a zsinaton inkább a gyakorlati és pasztorális jelleg dominál majd, a dogmatikai és ideológiai tényezôk kevésbé fognak érvényesülni, és definíciók helyett inkább normák születnek majd. Ez nem zárja ki sem annak lehetôségét vagy szükségességét, hogy felidézzük és megszilárdítsuk a tanítás ma legfontosabb és legnehezebben megfogható pontjait, sem annak a lehetôségét vagy szükségességét, hogy mindenekelôtt pontosnak és tárgyilagosnak tartott kivonatokat adjunk a tanítások alapelveibôl és a rájuk vonatkozó magyarázatokból. Azoknak a prelátusoknak, akik 1960. március 21-ig nem válaszoltak, Mons. Felici újabb levelet küldött. Ebben azt írta: ,,A Szentatya, aki közvetlenül és személy szerint érintett a zsinat tevékenységének levezetésében és elôkészítésében, hálával fogadná válaszát.'' Mellékelte hozzá annak a levélnek a másolatát, amelyet Tardini bíboros kilenc hónappal korábban küldött szét. A két levélre összesen 1998 válasz érkezett (77%). A legtöbb válasz Mexikóból (92%), Spanyolországból (93%), Írországból (94%), Kongóból (95%) és Indonéziából (100%) jött. Az Egyesült Államok-beliek 70%-a (216-ból 151), a kanadaiak 69%-a (90-bôl 62) válaszolt. Ezek az arányok azért voltak ilyen alacsonyak, mert a fölszentelt püspökök és érsekek e két országból csak nagyon kevesen válaszoltak. A megyéspüspököknek és érsekeknek az Egyesült Államokból 89%-a, Kanadából 90%-a, Németországból 100%-a küldött választ. Mons. Felici kilenc segítôjével teljes nyugalomban dolgozott egy tíz helyiségbôl álló irodában a Szent Péter-bazilika szomszédságában. Osztályozniuk és összegezniük kellett a postán érkezett javaslatokat. A leveleket egyúttal lemásolták és eredetijeiket eltették. A másolatokat felszabdalták és tárgyuk szerint osztályozták. János pápa késôbb elmondta, hogy személyesen követte figyelemmel e munkát, mely nagy ,,gonddal és pontossággal'' folyt, és a legnagyobb figyelemmel tanulmányozta a püspökök indítványait, a Római Kúria Szent Kongregációinak javaslatait és a katolikus egyetemek kéréseit és speciális felméréseit. A prelátusok nyolc, az egyetemek és teológiai fakultások három, a Római Kúria Szent Kongregációi pedig egy óriási kötetet töltöttek meg válaszaikkal. E tizenkét kötethez társult még az a gyűjtemény, mely a pápának a zsinattal kapcsolatos összes megnyilatkozását tartalmazta, két kötet a prelátusok javaslatainak elemzésével, s végül külön kötetben egy index. Ez a közel tízezer oldalt kitevô 16 kötet szolgált az Elôkészítô Bizottság majdani munkájának alapjául. Mons. Felici és munkatársai egy év alatt végezték el e munkát. Ebben a helyzetben az Elôkészítô Bizottság már meg tudta adni, melyek azok a témakörök, amelyekre különös figyelmet kell fordítani a zsinaton. Azonkívül (s ez is egyik feladata volt) javaslatot tudott tenni arra, hogy milyen szervezeti formában lehetne lebonyolítani a zsinat elôkészítésének második szakaszát. 1960 pünkösdjén (június 5.) János pápa 12 elôkészítô bizottságot valamint 3 titkárságot állított fel, amikbôl egy Központi Elôkészítô Bizottság létesült 3 albizottsággal. Ezzel elkezdôdött az elôkészítô munka második fázisa. A pápa maga volt az 57 országból 108 tagot és 27 tanácsadót számláló Központi Elôkészítô Bizottság elnöke (ennek az I. Vatikáni Zsinatot elôkészítô elôdjében 4 országból 9 tag -- valamennyi bíboros -- és 8 tanácsadó vett részt). Ez a központi testület koordinálta és felügyelte a többi csoport munkáját. Ôk javították a szövegeket illetve nyilvánították azokat a zsinaton való megtárgyalásra alkasmasnak vagy alkalmatlannak. Ôk tájékoztatták a pápát az egyes bizottságok és titkárságok eredményeirôl, lehetôvé téve ezzel számára, hogy végleges döntést hozzon a zsinaton tárgyalandó témakörökrôl. A Központi Elôkészítô Bizottság felállításakor János pápa a 84 esztendôs Mons. Felicit nevezte ki annak fôtitkárává. Három hónappal késôbb érseki rangra emelte ôt. Bár az olasz érsek szakterületét tekintve jogtudós volt, vesszôparipája volt a latin és több kötetnyi latin nyelven írott verse jelent meg. Segniben született, ahol anyai nagybátyja, az ottani szeminárium rektora oltotta belé a latin szeretetét. 22 évesen szentelték pappá, 36 éves korában pedig a katolikus egyház legfôbb törvényszékéhez, a Rota Romanához rendelték, ahol késôbb a Jogi Kollégium vezetôje lett. Itt működött, amikor János pápa kiszemelte a zsinatot elôkészítô munkára. 1960. július 9-én Felici érsek elpostázta az elôkészítô bizottságok és titkárságok tagjainak a pápa által kiválasztott vagy jóváhagyott, kidolgozásra szánt témákat. A testületek négy hónappal ez után kezdték meg hivatalos tevékenységüket, amikor János pápa a Szent Péter- bazilikában fogadta 871 tagjukat -- köztük 67 bíborost, 5 pátriárkát, 116 érseket, 135 püspököt, 220 világi papot, 282 szerzetes papot és 8 laikust. Kétévi munka után, mely a zsinatot közvetlenül megelôzôen a testületek többségének feloszlatásával ért véget, összesen hetvenöt szövegtervezet készült el. Ezek között voltak olyanok, melyek az igazi szövegtervezeteknek csak egyes fejezeteit alkották, másokat késôbb a Központi Elôkészítô Bizottság összevont más szövegtervezetekkel, ismét mások pedig témájukban túl speciálisnak látszottak ahhoz, hogy a zsinaton foglalkozzanak velük, és a Kánonjogi Revíziós Bizottsághoz utalták ôket. Ily módon a hetvenöt szövegtervezet végülis húszra csökkent. Ezek -- mint késôbb Mons. Vincenzo Carbone, a Fôtitkárság egyik szakértôje utalt rá -- csak ,,olyan elôzetes tervezetek voltak, melyek már alkalmasak a további tökéletesítésre''. Ugyanúgy, ahogy más zsinatok esetében is ,,csak a zsinaton, a Szentlélek segítségével lefolytatott vita révén'' válhattak tökéletessé. Az azonban biztos volt, hogy egyetlen zsinat elôtt sem történt ,,ilyen széleskörű, ilyen gondosan lebonyolított és ilyen mélyreható'' elôkészítés. 1962. július 13-án, három hónappal a zsinat megnyitása elôtt János pápa elrendelte, hogy az elsô hét szövegtervezetet, melynek ,,A konstitúciók és dekrétumok szövegtervezeteinek elsô sorozata'' volt a hivatalos címe, küldjék el a zsinati atyáknak az egész világra. Mivel meg is voltak számozva, a legtöbb püspök feltételezte, hogy ilyen sorrendben tervezik napirendre vételüket. Röviddel ezután Willem Bekkers püspök meghívására 17 holland püspök gyűlt összes Hertogenboschban a szövegtervezetek megvitatására. Általános volt az elégedetlenség az elsô négy dogmatikai konstitúcióval, nevezetesen ,,A kinyilatkoztatás forrásai'', ,,A depositum fidei tiszta megôrzése'', a ,,Keresztény erkölcsi rend'' és a ,,Tisztaság, házasság, család és szüzesség'' címűekkel kapcsolatban, ugyanakkor egyetértettek abban is, hogy a liturgiával foglalkozó ötödik a legjobb. Ezután azt a javaslatot vitatták meg és hagyták jóvá, miszerint fogalmazzanak és a zsinati atyák között terjesszenek egy olyan kommentárt, ami rámutat a dogmatikai konstitúciók gyengéire és indítványozza, hogy a liturgikus tervezet kerüljön elsôként a zsinat napirendjére. Az ez alapján elkészített, név nélkül nyilvánosságra hozott kommentárt valójában egyedül írta a nimwegeni katolikus egyetem Belgiumban született dogmatika-professzora, a domonkos Edward Schillebeeckx, aki a holland hierarchia vezetô teológusa volt. A kommentár megsemmisítô kritikát mond a négy dogmatikai konstitúcióról, azzal vádolván azokat, hogy csak egy teológiai iskolát képviselnek. Egyedül az ötödik, a liturgiával foglalkozó tervezetet nevezte ,,csodálatraméltó munkának''. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Európában évtizedek óta élt már a liturgikus mozgalom, és hogy János pápa a Liturgikus Bizottságba elég nagy számban nevezett ki püspököket és szakértôket a Rajna menti országokból. Ennek következtében sikerült elképzeléseiket érvényre juttatniuk a szövegtervezetben, és egy olyan dokumentumot jóváhagyatniuk, melyet nagyon elfogadhatónak tekintettek. Schillebeeckx részletes kommentárjának elsô oldalán olvasható a következô mondat: ,,Ha véleményük szerint az itt következô kommentár tanulmányozására és végiggondolására hosszabb idô szükséges, kérni lehetne az elnökséget, hogy a zsinat elôször az V., VI., és VII. szövegtervezetet tárgyalja meg, s csak utána az elsô négyet''. Második megjegyzésével még tovább megy: ,,Joggal kérdezhetnénk meg, nem volna-e jobb teljesen újrafogalmazni az elsô négy tervezetet.'' Valójában az igazi cél a teljes revízió volt. Egy harmadik megjegyzés azt indítványozta, hogy a II. Vatikáni Zsinat -- a trienti zsinat példájára -- tartózkodjon olyan kérdések rendezésétôl, amelyekrôl még vita van a teológusok között. Schillebeeckx javasolta továbbá, hogy mind a nyelvezetben, mind a módszerben kerülni kellene a skolasztikus stílust és ,,az evangélium jó hírét jó szándékkal és pozitív módon kellene hirdetni''. A kommentárból latin, angol és francia nyelvű fordítások készültek. Tarcisio van Valenberg püspök, 72 esztendôs holland kapucinus Rómában majdnem 1500 példányt készített, amiket érkezésükkor szétosztottak a világ minden részét képviselô püspököknek. E kommentár szétosztását megelôzôen arról, hogy más országok püspökei hogyan vélekednek az elsô négy dogmatikai konstitúcióról, az egyes püspöki karok semmit sem tudtak. Ahogy az egyik prelátus fogalmazott: ,,A zsinati atyák csak a kommentár kézhezvétele után merték kinyilvánítani a tervezetekkel kapcsolatban titokban felmerült kétségeiket.'' A holland kezdeményezést követôen a püspöki karok és püspökök egyénileg is számos petíciót nyújtottak be a zsinat elnökségének, kérve a négy dogmatikai konstitúció tárgyalásának elnapolását és azt, hogy a liturgikus szövegtervezetet tárgyalhassák elôször. A tervezetek tárgyalásának sorrendjérôl ugyanis még nem született döntés; ez a zsinat ügyrendje szerint a zsinat elnökségének jogkörébe tartozott. A zsinat elnökeinek az október 13-i rövid plenáris ülés utáni találkozóján Frings bíboros, Liénart bíboros és Bernard Alfrink, a hollandiai Utrecht bíborosa, határozottan támogatta a javaslatot. Következô hétfôn János pápa magánkihallgatáson fogadta a tíz elnököt. Másnap reggel a zsinat aulájában bejelentették, hogy az elsô vitára bocsátandó téma a Liturgikus Konstitúció lesz. Ezzel a bejelentéssel, ami az október 16-án, kedden tartott második plenáris ülésen hangzott el, az európai szövetség újabb gyôzelmet aratott. Míg az elsô kettô -- a választások elnapolása és az önálló jelöltállítás a zsinati bizottságokba -- széles visszhangot keltett a sajtóban, ez a harmadik észrevétlenül történt. ======================================================================== A szent liturgia 1. ülésszak -- 1962 A zsinat sajtóirodája által kiadott hivatalos hírlap 1962. október 22- i száma mindössze két mondatban szólt a liturgia elsô vitájáról. Az egyik azokat a prelátusokat nevezte meg, akik ezen a délelôttön szót kértek, a másik pedig ennyit közölt: ,,Húsz intervenció (beszéd) hangzott el, és valamennyi a szövegtervezet egészével foglalkozott; egyesek megvédték, mások támadták.'' Az a több száz újságíró, aki azért utazott Rómába, hogy olvasóit tájékoztassa a zsinaton elhangzottakról, haját tépte a kétségbeeséstôl e szófukar tudósítás olvastán. Elsôként Frings bíboros szólalt fel. Tájékoztatta a zsinatot, hogy a Központi Elôkészítô Bizottság ténylegesen terjedelmesebb szöveget tanulmányozott át, mint ami most a zsinati atyák elé került. Néhány fontos szakaszt töröltek, köztük azokat a fontos ,,Magyarázatok''-at, melyek az újnak tűnô részleteket tisztázzák, s ezért pótlólag valamennyi zsinati atyának meg kellene még kapnia a szövegtervezet egy példányát abban a teljes formájában, ahogy az Elôkészítô Bizottság megfogalmazta. Frings bíboros kérésének elôzménye volt: Zauner linzi püspök október 20-án, szombaton megjelent hatoldalas beszámolója. Zauner püspököt, aki az európai szövetség jelöltje volt, több mint kétezer szavazattal választották meg a Liturgikus Bizottságba, nála több szavazattal egyetlen zsinati atya sem került a bizottságokba. Azonkívül elôzôleg tagja volt már a Liturgikus Elôkészítô Bizottságnak, ezért ismerte annak a szövegnek a részleteit, amit ez a testület a Központi Elôkészítô Bizottság elé terjesztett. Zauner püspök általánosságban egyetértett a szöveggel, ráirányította azonban a figyelmet a tervezet 11 olyan részletére, melyek megváltoztatását ô ,,és néhány más, különbözô nemzetiségű zsinati atya'' szívesen vette volna. Ilyen részlet volt ,,A liturgia nyelve'' című szakasz. Itt a püspök az eredeti szövegben alkalmazott meghatározás visszaállítását sürgette, mely a püspöki karokat hatalmazta föl ,,a határok megvonására és annak meghatározására, milyen módon megengedett a népnyelv a liturgiában, feltéve, hogy döntésük a Szentszék számára elfogadható''. A zsinat elé terjesztett jelenlegi szöveg úgy szólt, hogy a püspökök csak javaslatot tehetnek a Szentszéknek ezekben a kérdésekben. Egy másik hely a koncelebrálással, vagyis két vagy több pap együttmisézésével foglalkozott. Az elôterjesztett tervezet csak két esetben engedélyezett koncelebrálást: a nagycsütörtöki krizmaszentelô misében és nagy papi gyűléseken. E korlátozások miatt -- magyarázta Zauner püspök -- ,,úgy tűnik, hogy a koncelebráció csak mint kivétel merül föl..., pedig gyakorlata a keleti testvéreknél valójában ma is legitim és nagyrabecsült, mint ahogy a középkorban az volt a római egyházban is''. A püspök egy másik fô kifogása a tervezetnek arra az erôtlen megjegyzésére vonatkozott, miszerint a nyugati egyház ôsi becses hagyományával összhangban meg kellene tartani a latin zsolozsmázást. Kérte, hogy állítsák vissza az eredeti szövegbôl törölt következô záradékot: ,,Ha a latin nyelv ismerete mégis elégtelen és nincs megalapozott remény a helyzet megváltoztatására, a püspöki karok engedélyt kapnak, hogy területükre megszabják valamely más nyelv használatának normáit.'' Az Elôkészítô Bizottság eredetileg felvette a szövegbe ezt a záradékot, mert nem egy majdani pap olyan nyilvános iskolában végzi stúdiumát, ahol nem kielégítôen vagy egyáltalán nem tanul latint; mármost, ha a breviáriumot latinul kell olvasniuk, kevés lelki hasznuk fog származni belôle. Amikor Zauner püspök beszámolója ismertté vált, egyre több zsinati atya kérte, hogy nyomtassák ki és terjesszék köztük a Liturgikus Elôkészítô Bizottság tervezetének szövegét. Ekkor azonban hivatalos lépés nem történt e tekintetben. Frings bíboros beszédjével egy napon jelentkezett szólásra Giovanni Battista Montini bíboros, Milánó érseke is, aki egy évvel késôbb már mint VI. Pál pápa elnökölt a zsinat második ülésszakán. Ô a tervezettel kapcsolatos általános elégedettségének adott hangot, különösen azért, mert az a liturgia pasztorális szemléletét hangsúlyozza. Beszéde hangnemébôl kitűnt, hogy közvetíteni kíván liberálisok és konzervatívok között, amennyiben arra utalt, hogy a tervezet két szélsô álláspont között teremt egyensúlyt. Egyrészt -- mondta --, elkerüli, hogy igazat adjon azoknak, akik csak egyfajta hangulat alapján akarnak változásokat bevezetni a tiszteletre méltó gyakorlatban, miközben a liturgia fontos emberi és isteni eredetű elemeiben okoznának kárt; másrészt nem osztja azt a nézetet sem, hogy a szertartás abszolút változtathatatlan lenne, vagy hogy a történeti körülmények eredményeként kialakuló formákat minden áron meg kellene tartani. Feltételezve, hogy az alapvetô elemek érintetlenek maradnak -- mondta --, megváltoztatható és a jelenlegi igényekhez igazítható a liturgia áthagyományozódott formája, amely az a szövet, ami az isteni titkokat beburkolja. ,,Ilyen változásokat természetesen körültekintôen és okosan kell végrehajtani.'' Montini bíboros azzal folytatta, hogy a tervezet semmiképp sem jelent szakítást a múltból örökölt katolikus istentisztelettel. Épp ellenkezôleg, javasolja, hogy a zsinat után alakuljanak bizottságok ,,ennek az örökségnek elérhetôbbé, érthetôbbé és korunk embere számára hasznosabbá tétele érdekében''. Majd támogatta a tervezetnek azt a megállapítását, miszerint ezekben a zsinat utáni bizottságokban képviseltetni kellene magukat az aktív lelkipásztori munkát végzô püspököknek is''. Montini bíboros, anélkül hogy tudta volna, ezzel olyan normákat fogalmazott meg, melyekhez késôbb mint VI. Pál pápa is tartania kellett magát. A liturgia nyelvével kapcsolatban azt mondta, hogy olyan tradicionális nyelveket, ,,mint amilyen a latin a latin egyház területén, a szertartás szentségi és a szó igazi értelmében vett papi részeiben sértetlenül meg kell tartani. Mindent, ami a szent liturgia tanító részeiben a laikusok számára nehézséget jelent, haladéktalanul el kell hárítani. Montini bíboros szívbôl jövô támogatását fogalmazta meg azzal az alapelvvel kapcsolatban, hogy ,,a szertartásokat újra egyszerűbbekké kell tenni''. Ez nem az istentisztelet szépségének és szimbolikus erejének feladását jelenti, csak a szertartások lerövidítését és mindenfajta kettôzöttség és túlbonyolítás eltávolítását. Ebbôl az alapelvbôl kiindulva lehet a liturgia reformját megvalósítani, mert ez felel meg a modern ember temperamentumának. Másnap francia nyelvű hozzászólás hangzott el a zsinaton -- bár a vita elôírt nyelve a latin volt. Maximosz IV. Szaigh, a tiszteletreméltó 84 éves szakállas aggastyán, Antiochia melkita pátriárkája kért szót, aki hamar ismert lett beszédjének erôteljes, vaskos modoráról. Elmondta, hogy egy olyan keleti, nem latin szertartású patriarchátus tanújaként szeretne kapcsolódni a vitához, ,,mely nagy érdeklôdéssel kíséri a latin egyházban folyó liturgikus mozgalmat''. A tervezet egészét kitűnô teljesítménynek nevezte. ,,Minden tisztelet megilleti -- mondta -- a tervezetet kidolgozó bizottságot valamint magát a liturgikus mozgalmat is, melynek létrejötte köszönhetô.'' A pátriárka ezek után a liturgia nyelvérôl fejtette ki véleményét. Maga Krisztus kortársai nyelvét beszélte -- mondta, ,,és az elsô eucharisztikus áldozatot olyan nyelven mutatta be, amelyet mindenki értett, aki hallotta ôt: arámul''. Az apostolok megtartották ezt a gyakorlatot. ,,Sose jutott volna eszükbe, hogy egy liturgikus alkalommal a celebráns a szentírási szövegek felolvasásakor, zsoltározáskor, a prédikáláshoz vagy kenyértöréskor olyan nyelvet használjon, amely nem az ott összegyűlt közösség sajátja.'' A latin nyelv használata a latin egyház liturgiájában -- mondta -- ,,a keleti egyház számára egészen természetellenesnek tűnik''. Maga a római egyház is a 3. század közepéig a görögöt használta liturgiájában, ,,mert a kor hívôi ezt a nyelvet beszélték''. A görögöt éppen azért váltotta fel a latin, mert idôközben a latin lett a hívôk nyelve. ,,Miért kellene ma a római egyháznak feladnia ezt az alapelvet?'' Keleten, fejtegette a pátriárka, sose volt probléma a liturgia nyelvével. ,,Mert minden nyelv liturgikus, mióta a zsoltáros kimondta: >>Dicsérje minden nép az Urat!<<'' Ezért az a fontos, hogy az ember Istent dicsôítse, az evangéliumot hirdesse és áldozatot mutasson be, mindegy milyen nyelven. ,,Mi keletiek nem tudjuk megérteni, hogyan lehet a hívôket egybegyűjteni, majd arra bírni ôket, hogy olyan nyelven imádkozzanak, amit nem értenek. A latin nyelv halott, az Egyház viszont él. A nyelv a kegyelem egyik közvetítôje. ...A nyelvnek, amit használunk, élônek kell lennie, mert nem angyalokat szolgál, hanem embereket.'' A pátriárka végül azt javasolta, hogy a tervezetnek a püspöki karokat kellene felhatalmaznia annak eldöntésére, hogy bevezessék-e a liturgiába a népnyelvet, és ha igen, milyen módon. A szöveg -- jelen változatában -- ,,mindössze azt a jogot biztosítja a karoknak, hogy javaslatot tegyenek a római Szentszéknek a népnyelv bevezetésére. Ehhez azonban nincs szükség püspöki konferenciára; minden katolikus személy szerint is indítványozhatja ezt. Enrico Dante érsek, a Rítuskongregáció titkára energikusan támadta a liturgikus szövegtervezetet. Ezen a területen -- mondta -- a törvényalkotásnak a Szentszék kizárólagos elôjogának kell maradnia. A latint továbbra is meg kell tartani a liturgia nyelvének, a népnyelvet pedig csak tanításra és bizonyos imádságokhoz használják. Ezt az álláspontot támogatta a Kúria három másik tagja is, Antonio Bacci bíboros, a Rítuskongregáció egyik tagja, akit a Vatikán legjobb latinosának tartottak, Pietro Parente érsek, a Rítuskongregáció egyik tanácsadója, aki ezenkívül Alfredo Ottaviani bíboros asszisztense is volt a Szent Officiumban, és Dino Staffa érsek, a Szemináriumok és Egyetemek Kongregációjának titkára. Giuseppe Siri bíboros, Genova érseke, aki a konzervatívok egyik vezetôje volt, indítványozta, hogy a teljes tervezet revideálására nevezzenek ki vegyesbizottságot a Teológiai Bizottság és a Liturgikus Bizottság tagjaiból. Október 30-án, 72. születésnapja másnapján Ottaviani bíboros tiltakozást intézett a zsinathoz a misével kapcsolatos javasolt változtatások ellen: ,,Csodálatot vagy éppenséggel haragot akarunk kiváltani a keresztény népben, amikor egy olyan tiszteletre méltó szertartásban akarunk változásokat bevezetni, mely oly sok évszázadon át elfogadott volt s mára általánosan ismerik is? A szentmise szertartása nem kezelhetô olyan ruhadarabként, melyet mindig át lehet alakítani az új generáció ízlése szerint.'' Mivel nem látott jól, papír nélkül beszélt, s túllépte azt a tíz perces keretet, melynek betartására mindenkit megkértek. Tisserant bíboros, a zsinati elnökök doyenje órájára mutatva figyelmeztette az aznap délelôtt elnöklô Alfrink bíborost. Amikor Ottaviani bíboros már 15 perce beszélt, Alfrink bíboros megrázta a figyelmeztetô csengettyűt. Az elôadót azonban annyira lekötötte mondandója, hogy nem vette észre vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta a csöngetést. Ekkor Alfrink bíboros jelzésére az egyik technikus kikapcsolta a mikrofont. Miután ennek tényérôl Ottaviani bíboros a berendezést megkopogtatva meggyôzôdött, megalázottan visszabotorkált a helyére. A Római Kúria leghatalmasabb bíborosa hallgatásra kényszerült, s a zsinati atyák tapsoltak örömükben. A plénum újra és újra felvetette, hogy adják át a zsinati atyáknak a liturgikus tervezetet teljes szövegével, ahogy azt Frings bíboros indítványozta. Az az érzés kezdett kialakulni, hogy valamilyen fennhéjázó, kulisszák mögötti akció felelôs az eredeti szöveg jelenlegi formájúra szabdalásáért. A dolgot végül Carlo Confalonieri bíboros, a Kúria egyik tagja tisztázta. Ô volt az elnöke a Központi Elôkészítô Bizottság módosításokért felelôs albizottságának, annak a testületnek, melyhez elôzetesen az összes szövegtervezetet benyújtották. A november 5-i ülésen közölte az összegyűlt zsinati atyákkal, hogy a változásokért egyedül az ô albizottsága felelôs. A zsinat aulájában ezt a vallomást a liberálisok újabb gyôzelmének tekintették. De ennél sokkal jelentôsebb volt, hogy az Elôkészítô Bizottság eredeti tervezetébôl törölt szakaszok többségét -- köztük a ,,Magyarázatok''-at -- végül is visszavették a szövegbe. ======================================================================== Sajtó és titoktartás 1. ülésszak -- 1962 Az I. Vatikáni Zsinaton (1869--70) IX. Pius pápa a zsinat munkájának minden elképzelhetô szemszögébôl szigorú titoktartásra kötelezett mindenkit, aki valamilyen módon kapcsolatban állt az eseménnyel. A pápa elmondta, hogy minden korábbi zsinaton is titkot kellett tartaniuk a résztvevôknek, amikor azt a körülmények indokolttá tették. ,,Most az óvatosság minden korábbinál szükségesebbnek látszik'' -- mondta --, ,,mert a gonosz romboló hatalma minden alkalmat megragad, hogy gyűlölködô támadást indítson a katolikus egyház és annak tanítása ellen.'' E konok titoktartási kötelezettség miatt és mivel nem állt rendelkezésre zsinati sajtóiroda, az I. Vatikánumról tudósító újságírók rákényszerültek, hogy kerülôutakon jussanak információhoz. Ez azt eredményezte, hogy az egyházi hatóságok számára a tudósítások többsége nem tűnt elég objektívnek és kiegyensúlyozottnak, bármennyire jószándékúak voltak is a jelenlévô újságírók. Annak érdekében, hogy a II. Vatikánumon ne ismétlôdhessék meg ez a helyzet, már jóelôre elhatározták, hogy különös figyelmet fordítanak az újságírók autentikus információval való ellátására. Tardini bíboros 1959. október 30-án -- kb. 100 újságíró részvétele mellett -- tartott egy sajtókonferenciát, amelyen bejelentették, hogy zsinati sajtóirodát állítanak fel, melynek feladata, hogy ,,pontos és friss információkkal lássa el az újságírókat a zsinaton történtekrôl''. A sajtóiroda 1961. április 18-án nyitotta meg kapuit, és egyben ellátta a Központi Elôkészítô Bizottság hírszolgálatát is. Ebben a minôségében a zsinat elôkészítésének idôszakában összesen 112 sajtóközleményt adott ki. 1961 júniusában János pápa közölte az elôkészítô munkában érintettekkel, hogy ,,nem akar elfeledkezni az újságírókról'', akiknek méltányolja azt a kérését, hogy hozzájuthassanak a zsinattal kapcsolatos újdonságokhoz. ,,Mégis'' -- fűzte hozzá --, ,,udvariasan megkérjük ôket, gondolják meg, hogy egy egyetemes zsinat nem tudományos akadémia, nem is parlament, sokkal inkább az egész egyházi hierarchia ünnepélyes összejövetele a normális egyházi élettel és a lelkek üdvösségével kapcsolatos kérdések megvitatására. Érthetô, hogy mindez érdekli az újságírókat, de elvárjuk tôlük a megkülönböztetett tiszteletet és visszafogottságot.'' Azon év októberében János pápa kihallgatáson fogadta a sajtó képviselôit és elmondta, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a zsinat elôkészítésérôl és lefolyásáról részletes információkkal lássák el ôket. ,,Valóban tökéletesen értjük, milyen értékes szolgálatot nyújthat a sajtó, amennyiben igaz megvilágításba állítja a zsinatot és hozzájárul, hogy a széles nyilvánosság érdeme szerint kezelje és értékelje. Tényleg nem lenne szerencsés, ha kielégítô információ vagy a diszkréció és tárgyilagosság hiányában egy ilyen jelentôségű vallási esemény hamis beállításba kerülne, s ezáltal torzulna jellege és torzulnának azok a valós célok is, amelyeket maga elé tűzött.'' Egy hónappal késôbb János pápa közölte a Központi Elôkészítô Bizottsággal, hogy nem hozható minden részlet a sajtó tudomására. ,,Vannak dolgok, amiket szükségszerűen tanácsos ... a hallgatás leple alatt tartani.'' A zsinat megnyitása elôtt hat nappal Amleto Cicognani bíboros allamtitkár megáldotta és megnyitotta a Szent Péter-bazilikával szemközt levô, nem sokkal azelôtt kibôvített sajtóirodát. A hivatalt mindenfajta modern berendezéssel ellátták, és a négy ülésszak alatt 176 bulletint és 141 monográfiát adott ki angol, francia, olasz, német, spanyol, portugál, lengyel, arab és kínai nyelven. Mons. Fausto Vallainc, a zsinat sajtóirodájának vezetôje az elsô ülésszak alatt közvetlenül a fôtitkár alá tartozott, ami nagyon rossz szervezeti felállásnak bizonyult, s ezért a második ülésszak elôtt változtattak is rajta. Ô a zsinat nyitónapján a következôket tartalmazó bulletint adta ki: A zsinati sajtóiroda ,,minden rendelkezésére álló eszközzel azon lesz, hogy az újságírók kéréseit kielégítse és munkájukat megkönnyítse. ... Természetesen a hivatalra érvényesek bizonyos korlátozások, amennyiben elôször minden közlendô információt jóvá kell hagyatnia és sohasem sértheti meg a zsinat munkája érdekében megkövetelt visszatartást, diszkréciót és titoktartást.'' A titoktartás kérdésével külön foglalkozott a zsinat -- János pápa által két hónappal a zsinat megkezdése elôtt jóváhagyott -- ügyrendjének három cikkelye. Ezek -- rendkívül enyhe formában -- kötelezték a zsinatra meghívott nem katolikus keresztény egyházaktól delegált megfigyelôket is. A 18. cikkely megállapította: ,,A megfigyelôk saját közösségüket tájékoztathatják a zsinaton történtekrôl. A zsinati atyákhoz hasonlóan titoktartásra vannak viszont kötelezve mindazon személyekkel szemben, akikre a 26. cikkely érvényes.'' Ezt a zsinati atyákra vonatkozó kötelezettséget a szabályzat nagyon röviden fogalmazta meg: ,,Az atyák kötelesek a zsinaton folyó vitát és az egyes véleményeket titokban tartani.'' A 27. cikkelyben meghatározott titoktartási kötelezettség még szigorúbb volt: ,,A zsinat teljes jogú résztvevôi, szakértôi, küldöttei, munkatársai és mindazok, akiknek bármilyen teendôje van a zsinat ügyeivel kapcsolatban, kötelesek a zsinat megnyitása elôtt az elnök vagy annak megbízottja jelenlétében esküt tenni, hogy hivatalukat híven töltik be és titkot tartanak a dokumentumokra, a vitákra, az egyes atyák véleményére és a szavazásokra vonatkozóan.'' Bár Mons. Vallainc hôsies erôfeszítéseket tett, hogy információkat nyújthasson, ezek annyira anonimak voltak, hogy a sajtó senkit sem tudott idézni. A sajtóiroda vezetôje dilemma elé került. Tudta, mit akarnak az újságírók, és tisztában volt igényük indokoltságával, mégis képtelen volt bármit is kicsikarni. Ez ingerelte az újságírókat, akikkel naponta érintkezett. Ha pedig a szokásosnál részletesebb információt mert adni, azok a zsinati atyák vádolták meg a zsinati hatóságoknál, akik ebben -- akár a konzervatívok, akár a liberálisok elleni -- pártoskodást láttak, vagy akik a zsinat szempontjából károsnak tartották ezt. Mons. Vallainc rövidesen új instrukciókat kapott Felici érsektôl. Feladata az volt, hogy maradjon a lehetô legsemlegesebb. Végig az elsô ülésszak alatt -- a legkülönbözôbb csatornákon keresztül -- történtek erôfeszítések a sajtó jobb kiszolgálása érdekében. A spanyol információs központ memorandum formájában javaslatot nyújtott be errôl a zsinat titkárságához; az Egyesült Államok püspökeinek sajtóbizottsága valamint különbözô országok püspökei és újságírók egyénileg is figyelmeztettek hivatalos vagy kevésbé hivatalos formában. Jóllehet a sajtó híranyagaiban történt bizonyos javulás, egészen sose voltak elégedettek az újságírók. Továbbra is erôs hangsúlyt kapott a zsinati atyák egyetértése az alapvetô kérdésekben, ezzel szemben fontos pontokon jelentkezô nézeteltérés -- néhány kivételtôl eltekintve -- nem került napvilágra, olyan esetekben sem, amikor -- mint késôbb kiderült -- lényeges nézetkülönbségek voltak. Az pedig, hogy egy kérdéssel kapcsolatban mindkét oldal érveit közölték, olyan benyomást keltett, mintha nagyjából egyensúly uralkodna a vélemények között, akkor is, ha ez valójában egyáltalán nem volt így. Egyes zsinati atyák, fôként a kanadaiak, kísérletet tettek a titoktartási kötelezettség teljes eltörlésére és arra, hogy a sajtót beengedjék a Szent Péter--bazilikában tartott ülésekre. A javaslat azonban nemcsak a zsinati hatóságok, hanem sok zsinati atya részérôl is erôs ellenállásba ütközött. A titoktartási kötelezettséget az elsô ülésszak alatt formálisan sose oldották fel, de még csak nem is enyhítették. Ezekután nem volt meglepô, hogy Manuel Goncalves Cerejeira, Lisszabon bíborosa november 16-án felállt a zsinat aulájában és elmondta, hogy ,,szomorú megjegyzést'' kell tennie, nevezetesen: a zsinat ügyeire vonatkozó titoktartási kötelezettséget sokan nem tartják szem elôtt, és a két nappal korábbi ülésen elhangzottak már teljes egészében nyilvánosságra kerültek. Azonban sok olyan információ, amirôl a zsinati atyák azt gondolták, hogy közülük szivárgott ki, valójában a zsinati sajtóiroda által kiadott hír volt. A zsinat sajtóirodájában az ülések után minden nap rövid szóbeli tájékoztatást adtak a sajtónak, két-három órával késôbb pedig ugyanazt az információt írott formában is a sajtó rendelkezésére bocsátották. Sok zsinati atya került abba a kínos helyzetbe, hogy kívülállóktól olyan információt tagadott meg, amit aztán a másnap reggeli újságok közöltek. Az asszumpcionisták Párizsban kiadott napilapja, a La Croix örömmel tapasztalta a francia püspökök bizalmát. Ezek a püspökök tudták, hogy a La Croix mindent az elhangzottakhoz hűen jelentet meg és semmit sem fúj fel a szenzáció kedvéért. Így aztán a La Croixban számos olyan tudósítás jelent meg, mely hosszú idézeteket közöl a francia püspökök zsinati felszólalásaiból. René Stourm, Sens érseke, a francia fôpapok sajtószóvivôje késôbb elmondta, hogy a francia püspökök úgy érezték, kötelességük népük folyamatos tájékoztatása, és ehhez a sajtót használták fel. Sok Olaszországból, Franciaországból és Kanadából érkezett zsinati atya levélben hetente beszámolót küldött egyházmegyei lapjának a zsinatról. Ezek némelyikét -- pl. Montini bíborosait -- más sajtótermékek is átvették. John Patrick Cody segédpüspök hetente telefonált Rómából New Orleans-ba, egy rádióadásban tájékoztatván érseksége népét, bár csak az elsô ülésszak alatt. A zsinat megnyitásával egyidejűleg több, országok szerint szervezett információs központot is felállítottak. Ezek jelentôsége -- a sajtó igényeinek általános kielégítetlensége következtében -- gyorsan nôtt, és ennek hatására egész váratlan befolyást kezdtek gyakorolni a zsinat tanácskozásaira. A legjobban működô, legbefolyásosabb és legszakszerűbb sajtószolgálatot az Egyesült Államok püspökei állították föl. Minden további nélkül megállapítható, hogy rendkívül nagy mértékben hozzájárult a zsinat munkájához. A szolgálatot hivatalosan a The U.S. Bishops' Press Panel néven emlegették. A zsinat elôírásait betartva működött, s fô célja az volt, hogy több információt nyújtson a zsinaton folyó tárgyalásokról és megvilágítsa a napirendre kerülô fölöttébb bonyolult kérdéseket. A stáb az elsô ülésszak alatt általában 10 tagból állt, akik mindannyian a zsinat munkáját érintô területek -- dogmatika, erkölcsteológia, szentírástudomány, ökumenizmus, zsinattörténet, egyházjog, liturgia, szemináriumok -- szakértôi voltak. Feladatuk az volt, hogy magyarázatot fűzzenek az egyes definíciókhoz és álláspontokhoz, és a sajtót a zsinat aulájában aznap tárgyalt témák háttéranyagaival lássák el. A zsinat elôrehaladtával egyre keresettebbé váltak ezek a rövid információk. A német püspökök olyan információs központot hoztak létre, ahol valamelyik püspök vagy teológus hetente egy-egy háttérszöveget olvasott fel, amit aztán ki is adtak. A spanyol püspökök tájékoztató irodát nyitottak, mely fôleg saját tájékoztatásukkal foglalkozott. A holland püspökök dokumentációs központja az elsô ülésszak alatt egy negyven cikkbôl álló sorozatot adott ki holland nyelven. A francia és az argentin püspökök is megszervezték a maguk információs irodáját. A zsinat elôtt megkérdeztem a sajtó több képviselôjét, milyennek látja a sajtó helyzetét a zsinaton. Curtis Pepper, a Newsweek római irodájának vezetôje így válaszolt: ,,A jelentôs személyiségekkel készített interjúkat semmi sem pótolhatja.'' Megemlítette az Egyházak Világtanácsa Új-Delhiben tartott találkozóját, ahol minden lehetôséget megadtak neki és kollégáinak, hogy interjúkat készíthessenek egyházi személyiségekkel. ,,Így sok tisztázatlan dolog a helyére került, és a sajtó pontosabban tudósított.'' Megerôsítette ezt a véleményt Robert Kaiser, a Time római irodájának munkatársa is, aki azt mondta: ,,A sajtónak arra van szüksége, hogy hozzáférhessen a püspökökhöz és a teológusokhoz, akiknek szabadságukban áll, hogy nyíltan beszéljenek egy olyan, az emberek számára érdekes eseményrôl, mely intelligens férfiaknak nyújt lehetôséget a párbeszédre.'' A Rómába érkezett zsinati atyák többsége bizalmatlan volt a sajtóval szemben. Úgy vélték, pontatlanul idéznék ôket, s ezért vonakodtak attól, hogy idegen újságírókkal üljenek le és dolgozzanak együtt. A zsinati atyák ráadásul oly sok nyelvet használtak, hogy a legtöbb újságírónak eleve korlátot szabott saját nyelvismerete. Én mint pap és az egyik soknyelvű nemzetközi missziós rend tagja elônyösebb helyzetben voltam, könnyebben tudtam kapcsolatot teremteni a világ különbözô részeibôl érkezett zsinati atyákkal. A többi újságíróhoz hasonlóan nekem is le kellett küzdenem a titoktartásból eredô akadályokat. Miután Pepper és Kaiser urak meggyôztek a sajtótájékoztatók fontosságáról, az volt a véleményem, hogy nem szabad azon töprengeni, hogyan találhatnánk módot a zsinati atyák sajtónyilatkozataira, különben félô, hogy a titoktartás kötelezettsége csorbát szenved. Másrészt persze szavaiknak valamilyen módon közvetlenül a zsinatra kellett vonatkoznia; általános kijelentések itt nem elegendôek. A megoldás végül is nagyon egyszerű volt. Ahelyett, hogy az aulában történtekrôl érdeklôdtem volna, elhatároztam, hogy mindössze arra kérem az atyákat, vázolják tárgyszerűen, mit vár, mit szeretne saját egyházmegyéjük az éppen tárgyalt anyaggal kapcsolatban. Ez nem sértette a titoktartást, mégis aktuális információt jelentett a sajtónak. Mert nyilvánvaló volt, hogy az, amit egy-egy püspök ezzel összefüggésben elmond, azt az álláspontot tükrözi, melynek ô vagy valaki más adott hangot az aulában. Hogy a püspököket a pontatlan idézéssel kapcsolatos félelmüktôl megszabadítsam, azt javasoltam, hogy az interjút csak akkor használhassam, ha leírtam és jóváhagyattam velük. A kéziratok jóváhagyása után fordítások készültek belôlük. A soron következô sajtókonferencián minden újságíró saját nyelvén kaphatta meg az aktuális anyagot, amely számos idézetet tartalmazott. Ezt a sajtó belátása szerint használhatta fel. Ez a módszer garantálta a sajtóban megjelenô cikkek messzemenô pontosságát és lecsendesítette az érintett zsinati atyák félelmeit. A sajtókonferenciák két, idônként három nyelven folytak; az írott anyagok hat nyelven álltak rendelkezésre. Ily módon a verbita hírszolgálat az elsô ülésszak alatt 15 sajtókonferenciát hívhatott össze, melyeken 12 ország 7 püspökének és 8 érsekének késôbb sokat idézett interjúi kerültek nyilvánosságra. Ezt a módszert a késôbbi ülésszakokon sokan átvették. ======================================================================== A missziós álláspont a liturgia kérdésében 1. ülésszak -- 1962 Az, hogy a liturgia szövegtervezetének vitája elôre került, egy sor nem várt következménnyel járt. Az ezzel a tervezettel kapcsolatos nagyon gyakorlati, az Egyház istentiszteleti életét befolyásoló kérdések rendkívül fontosak voltak a missziós püspökök valamint az ázsiai és afrikai születésű zsinati atyák számára. Ha a vita valamelyik másik témával kezdôdött volna, ezek a püspökök csak jóval késôbb folytak volna bele igazán. Ôk mindenkinél jobban tudták, milyen fontos a liturgia reformja, különösen ami a nyelvet illeti. De tisztában voltak azzal is, hogy egyedül nem tudják elérni a kívánt változásokat. S miután álláspontjuk az európai szövetség teljes szimpátiáját élvezte, támogatólag csatlakoztak hozzá, ami növelte annak méretét és erejét. A liturgia elôrehozott vitájának a másik következménye az volt, hogy Schillebeeckx atyának és a négy dogmatikai konstitúció többi ellenzôjének a teljes idô rendelkezésre állt a szövegek elégtelenségének igazolására és teljes revíziójuk követelésére. Jónéhány, a témával foglalkozó elôadást szerveztek, amelyeket sok zsinati atya meghallgatott. A Liturgikus Bizottságban Ázsiát egyedül képviselte Willem van Bekkum, az indonéziai Ruteng holland származású püspöke, aki a liturgia reformjáról és a missziókról 1956-ban Assisiben rendezett Liturgikus Lelkipásztori Kongresszuson felolvasott elôadásával nemzetközi tekintélyt szerzett. Jelölését az európai szövetség támogatta, részben azért, mert liturgikus képzettségét a liturgikus mozgalom élén járó Németországban és Ausztriában szerezte. Október 23-án, a tervezetrôl folytatott vita második napján rábeszéltem, hogy sajtókonferenciát szervezhessek számára, melynek témájául a liturgiának az indonéz kultúrához történô alkalmazását jelöltük meg. Ahogy várni lehetett, sok újságíró jelent meg. A püspök elmondta, hogy indonéz hívei segítségével ,,olyan klánok >>erôdjeit<< sikerült bevennie és keresztény hitre térítenie, melyek még eredeti törzsivallási struktúrákat ôriztek''. A zsinat kezdete elôtt -- mondta -- nem gondolta, hogy meghallgatásra találhatnak olyan javaslatok, melyek az ô szájíze szerint valók, de most ,,nagyon optimista''. ,,Az utóbbi néhány napban a világ más részeirôl érkezett missziós püspökökkel személyesen beszélgetvén megtudtam'' -- mondta --, ,,hogy egész Ázsiában és Afrikában sok száz, a mi rutengi kísérletünkhöz hasonló próbálkozás történt. Én nyugati liturgia-szakértôk részérôl is meleg szimpátiával találkoztam ezekkel az elképzelésekkel kapcsolatban.'' Olyan tradicionális indonéz vallási szokások, mint az aratási hálaadó ünnep, a halottkultusz ünnepei és a parasztok újévi ünnepségei, ,,veszélytelenül tehetôk kereszténnyé'' és szentesíthetôk az Egyház által. A nyelv kérdésében van Bekkum püspök az istentisztelet spontaneitását hangsúlyozta és rámutatott, hogy ha a hívôk idegen nyelvvel találják magukat szemben, megszűnik a spontaneitás. Reményét fejezte ki, hogy a latintól különbözô -- például ázsiai és afrikai -- nyelvek, azáltal, hogy befogadják azokat a liturgiába, s különösen a szentmisébe, ,,szentségi jellegű nyelvekké'' válnak. Az eredmény a liturgia nagymértékű gazdagodása és élénkülése lenne. A sajtótájékoztatóról távozóban van Bekkum püspök találkozott Bernardin Gantin érsekkel, a dahomeyi Cotonou érsekségének Afrikában született fejével. Amikor az érsek tudomást szerzett a sajtókonferenciáról, azt mondta: ,,Ön a mi szószólónk.'' Egy óra múlva az itáliai hírműsorok és a nemzetközi hírszolgálatok már világszerte terjesztették van Bekkum püspök nézeteit. A L'Osservatore Romano exkluzív interjúval lepte meg olvasóit. A másfél órás sajtókonferenciához van Bekkum püspök ennyi kommentárt fűzött: ,,Az alatt a tíz perc alatt, ami a zsinat ülésein áll a felszólalók rendelkezésére, sose tudtam volna ennyi mindent elmondani.'' A sajtókonferencia olyan jól sikerült, hogy sietve újabb kísérletet próbáltam tenni. Október 28-án, vasárnap azzal fordultam Eugene D'Souzához, az indiai Nagpur érsekéhez, nem volna-e kedve megosztani az indiai nyelvek és helyi szokások liturgikus használatával kapcsolatos gondolatait a tudósítókkal. Az érsek -- felismerve, hogy van Bekkum püspök véleményének nyilvánosságra hozatala is elômozdította a liturgikus reform ügyét -- megadta hozzájárulását, s másnap megtartotta a sajtókonferenciát. Okkal tételezhette fel, hogy komoly az ellenállás, mert Döpfner bíboros azt mondta neki: ,,Vastag fallal állunk szemben, mely nem úgy fest, mintha át lehetne törni.'' A tudósítók teljesen megtöltötték a termet, ahol D'Souza érsek így beszélt: ,,Az esküvôi szertartás -- jelen formájában -- sok falusi katolikus hívünk számára nem érthetô.'' Hogy érthetôbbé váljon, India egyes vidékein helyi szokások is helyet kapnak benne. ,,Például a gyűrű a mi környékünkön sok ember számára semmit sem jelent, ezért a vôlegény egy thaleenak nevezett lapocskát nyújt át a menyasszonynak.'' Másutt -- mondta -- zsinegre kötött ,,esküvôi csomót'' használnak a házassági szerzôdés külsô jeleként vagy szimbólumaként. ,,Szentségeink és szentelményeink többségét a helyi jellegzetességekhez teljesen igazodó szertartással szolgáltatjuk ki.'' A nyelv kérdésérôl megjegyezte: ,,Kénytelenek vagyunk a szentségek kiszolgáltatásánál a nép nyelvét használni, azon egyszerű oknál fogva, hogy híveink képtelenek követni a szép szertartásokat, ha azok latinul folynak.'' Ha a helyi nyelvet és szokásokat nem illesztenénk be a liturgiába, az Egyház ,,sose érne el olyan sikereket országunkban, mint amilyeneket szeretne elérni.'' Hasonló gondolatok hangzottak el azon a sajtókonferencián is, amelyet a japán Lawrence Naga, Urawa püspöke tartott, aki azt állította, hogy hazájában a katolicizmus azért terjed oly lassan (300.000 katolikus van), mert túlságosan nyugati módon ,,tálalják''. ,,Ha a japán népesség zömét kitevô munkásosztállyal el akarjuk fogadtatni a katolicizmust, a katolikus egyháznak nagyon modern és dinamikus szellemi és szociális erôként kell megjelennie.'' Valami különlegeset kell mondania és nyújtania a modern embernek -- folytatta. ,,Mivel a modern Japán csak szertartásokat és intézményesített vallási szokásokat lát a katolikus egyházban, a katolikus vallást a saját elavult és kihalt tradicionális vallásaival tartja egyenértékűnek, amely képtelen komoly, gyümölcsözô módon hozzájárulni a modern japán életvitelhez.'' Ezért szerinte egyszerűbb liturgiára és közvetlenebb hangvételre lenne szükség, hogy a nép ,,a szertartásban közvetlenebbül csatlakozhasson a paphoz''. Kérte, hogy töröljenek a liturgiából olyan elemeket, mint a térdhajtás, mely -- mint mondta -- nyugati eredetű és a japánok számára semmit sem jelent. ,,A mi országunkban, ahol a tisztelet jele a mély meghajlás, térdhajtás helyett inkább ezt a mozdulatot használnánk.'' A japánok számára más szertartások és szimbólumok sem érthetôek (például tárgyak megcsókolása az istentiszteleten). Ezt a gyakorlatot korlátozni kellene, mivel ,,Keleten a csók nem szokásos''. Ezután elmondta még, hogy szerinte nem kellene olyan gyakran keresztet vetni. November ötödikén már kilencedik napja folyt a liturgikus szövegtervezet vitája. Ezen a napon 24 zsinati atya kapott szót és adott nyomatékot sok olyan témának, gondnak, kérelemnek és eltérô véleménynek, melyek a korábbi üléseken már megfogalmazódtak. Voltak, akik a lépcsôima lerövidítését kérték, s hogy a mise az ,,Ite missa est'' elbocsátással és az áldással érjen véget; mások azt javasolták, hogy az igeliturgia az ambónál, az Eucharisztia liturgiája az oltárnál folyjon, áldozáskor pedig csak a ,,Corpus Christi'' (“Krisztus teste'') szavak hangozzanak el. A délelôtt egyik felszólalója a fülöp-szigeteki Calapan vikáriátusának német származású püspöke, William Duschak volt, aki egy olyan -- ahogy ô nevezte -- ökumenikus(?) mise szükségességét hangsúlyozta, amely pontosan követi az utolsó vacsora lefolyását, mégpedig úgy, hogy a latin miseszertartás jelenlegi formája egészülne ki. A zsinati sajtóiroda aznapi közleménye nem említette Duschak püspök javaslatát, ehelyett azt hangsúlyozta, hogy ,,meg kell tartani a mise jelenlegi struktúrájának lényegi elemeit'', és rámutatott, hogy ,,csupán kisebb változtatások engedhetôk meg''. Délutánra gyorsan sajtókonferenciát szerveztem Duschak püspök számára, s amikor a sajtó munkatársai megtudták, hogy délelôtt fölszólalt az aulában, a szokásosnál is többen jöttek el tájékoztatójára. Annak érdekében, hogy a tudósítók tudomást szerezhessenek a sajtótájékoztatóról, szórólapjaimmal ki kellett állnom a zsinati sajtóiroda lépcsôjére, mivel az elsô ülésszak alatt a hivatal híranyagainak kihelyezésére szolgáló asztalra nem lehetett ilyesmit letenni. A zsinati hatóságok kijelentették, hogy a tudósítók különben azt hihetnék, hogy a sajtókonferencia hivatalos. Duschak püspök az újságírók elôtt elmondta, hogy egész életét a liturgikus lelkipásztorkodás tanulmányozására szánta, és hogy mostani véleménye a Fülöp-szigeteken 30 éven át folytatott lelkipásztori tevékenysége gyümölcse. ,,Egy olyan ökumenikus mise bevezetését szorgalmazom'' -- mondta --, ,,amely a lehetô legjobban meg van tisztítva a történelem során kifejlôdött kinövéseitôl, melynek lényegi alapja a szent áldozat, és amely mélyen a Szentírásban gyökerezik. Ezalatt azt értem, hogy az utolsó vacsora egyetlen lényeges eleme sem hiányozhat belôle, olyan nyelvet és mozdulatokat kell használnia, amit az emberek értenek, és az azidôtájt használatos imák és szavak formáját és szellemét kell átvennie. Olyan szentmisének kell lennie, amely a gyülekezet minden tagjának -- még annak is, aki esetleg életében elôször vesz részt szentmisén -- bonyodalmas magyarázgatás és minden különösebb történeti elôzmény ismerete nélkül is azonnal érthetô.'' Nagyon kevés embertôl származó imát kellene használni -- mondta; a hangsúlyt sokkal inkább a Szentírásban kinyilatkoztatott igékre kellene fektetni, azokra, amelyeket Krisztus az utolsó vacsorán az Eucharisztia alapításakor mondott, az egységért végzett fôpapi imájára és Szent Pál korintusiakhoz írt elsô levelének az Eucharisztiára vonatkozó intelmeire. Duschak püspök kijelentette, hogy nem fogadja el a misekánon sérthetetlensége mellett felhozott konvencionális érveket. ,,Ha az elmúlt évszázadokban az emberek képesek voltak kiválasztani és megalkotni a misék szertartásait -- mondta --, akkor az eddigi legnagyobb egyetemes zsinat miért nem képes ugyanerre? Miért nem lehet elrendelni, hogy a lehetô legnagyobb tisztelettel új miseformulát fogalmazzanak, olyat, ami illik a modern emberhez, amit elfogad és megért az, aki egy napról-napra zsugorodó és uniformizálódóbb világban él.'' A szentmiseáldozat lényege nem változna -- mondta --, de szertartását, formáját, nyelvét és mozdulatait modern korunkhoz igazítanánk, így a modern ember nagyobb lelki hasznot meríthetne belôlük. Azonkívül az egész misét hangosan kellene mondani, a nép nyelvén, a nép felé fordulva. ,,Valószínűnek tartom azt is, hogy ha a világ ilyen ökumenikus formát kapna az Eucharisztia ünneplésére, a nem katolikus keresztény közösségek felülvizsgálnák, esetleg akár módosítanák is a Krisztus szentségi jelenlétét elutasító álláspontjukat.'' Duschak püspök kiemelte, hogy nem a latin mise jelenlegi formájának eltörlését javasolja, hanem csupán azt, hogy a misét egy új formával vagy struktúrával egészítsék ki. Amikor megkérdezték, hogy a javaslat híveitôl ered-e, azt válaszolta: ,,Nem. Azt hiszem, ahogy sok püspök ellene van, ôk is elleneznék. Ha azonban gyakorlattá válhatna, azt hiszem elfogadnák.'' A zsinati sajtóiroda egyik magasrangú konzervatív szakértôje -- Látván a tudósítóknak a sajtókonferenciáról szerkesztett anyagomat -- teljes komolysággal felszólított, hogy vizsgáljam meg lelkiismeretemet és egyszer s mindenkorra hagyjak fel az ilyen anyagok kiadásával, mert az a zsinati sajtóiroda feladata. Amikor viszont megkérdeztem errôl néhány progresszív gondolkodású zsinati atya véleményét is, ôk azt mondták: ,,Folytassa csak! Ha nehézségekbe ütközik, eltávolítjuk az akadályokat.'' A Liturgikus Konstitúció végrehajtásáért felelôs bizottság már a zsinat befejezéséig három különbözô -- kísérleti jellegű, lerövidített -- miseformulát hagyott jóvá, melyek szerint az egész misét -- a kánont is beleértve -- a nép nyelvén, hangosan kell mondani, és a papnak a nép felé kell fordulnia. Duschak püspök javaslatainak egy része máris teljesült. ======================================================================== ,,A keresztény élet nem régi szokások gyűjteménye'' 1. ülésszak -- 1962 November elsô napjaiban megkeresett Geraldo Sigaud, a brazíliai Diamantina érseke, akit konzervatívnak ismertem, vagyis olyannak, aki csak rendkívül óvatosan hajlandó újításokra. Csalódott hangnemben jegyezte meg, hogy a jelek szerint én csak olyan felszólalóknak rendezek sajtókonferenciákat, akik a népnyelv hívei. Biztosítottam, hogy ha valamelyik, a latinért síkra szálló zsinati atya hajlandó nézeteirôl beszélni az újságíróknak, számára éppoly szívesen szervezek sajtókonferenciát. Az érsek közölte, hogy nagyon jól ismer egy ilyet, s nem egészen egy nappal késôbb bemutatta barátját, Antonio de Castro Mayert, a brazíliai Campos püspökét. A sajtókonferencia november 7-én került sorra, és nagyon sokan jöttek el rá. ,,Biztosak lehetünk-e benne'' -- kérdezte a püspök --, ,,hogy a mise népnyelvre fordítása során nem veszik el a hívek számára a latin szöveg egyetlen apró részlete sem?... Ezt a kérdést itt nagyon komolyan kell vennünk és nem dönthetjük el anélkül, hogy alaposan végig ne gondolnánk.'' Egy olyan nyelv használata, amelyet nem ért mindenki tökéletesen, ,,egyfajta méltóságot kölcsönöz a misének, olyan titokzatos színt ad hozzá, mely az isteni dolgokkal kapcsolatban bizonyos mértékig természetes''. Az évszázadok bölcsessége -- mondta Mayer püspök -- a katolikus egyház egyes nem latin szertartásainak liturgiájában valamint a legismertebb nem katolikus vallások egyes rítusaiban is elôírta valamilyen archaikus nyelv használatát. Abból pedig, hogy már számos népnyelven áll rendelkezésre a mise szövegének fordítása, még nem következik szükségszerűen, hogy a pap népnyelven mondja a misét. Mayer püspök megkérdôjelezte azt a sokak által hangoztatott érvet, miszerint a népnyelv használata a misében szükségszerűen a népek és nemzetek spirituális feléledését eredményezné. A püspök ugyanakkor elismerte, hogy ,,olyan kultúrvidékeken, ahol a nyelvnek semmilyen kapcsolata sincs a latinnal, csak fokozatosan lehetne megvalósítani az átmenetet, ami úgy történne, hogy a latinról egy, a helyi kultúrával kapcsolatban álló nyelvre állnának át -- de ennek elôfeltétele, hogy valamennyi alapelem megmaradjon.'' Itt elmondta, hogy nem feltétlenül osztja azt a véleményt, hogy az új nyelv a népnyelv legyen. Az átmenetnek fokozatosan és szervesen kell végbemennie, ,,a Szentszék állandó sugalmazása és irányítása mellett, mely az istentiszteletet és a lelkek üdvösségét érintô minden ügyben élvezi a Szentlélek különleges segítségét.'' Ami a latin szertartást követô nyugati népeket illeti, Mayer püspök megítélése szerint semmi sem szól és még hosszú ideig nem is fog szólni amellett, hogy a misében a latint akár csak kis mértékben is visszaszorítsák. Mayer püspök fejtegetése lényegesen eltért attól, amit János pápa egy aznapi nyilvános kihallgatáson mondott, miután televízión megnézte a zsinat délelôtti ülését. A pápa a zsinat tevékenységérôl beszélt: ,,A feladatunk most nem az, hogy gondosan átkutassunk egy régi tudományos műhelyt vagy bármelyik régi iskolát bemutassuk. Ez kétségkívül hasznos lehet -- mint ahogy hasznos lehet egy régi emlékmű felkeresése is --, de nem elegendô. Azért élünk, hogy elôre haladjunk, s közben megbecsüljük a múltból nyert tapasztalatokat is. De az Úr által számunkra kijelölt úton egyre elôbbre kell jutnunk.'' És hogy véleményét ne lehessen félreérteni, hozzátette: ,,A keresztény élet nem régi szokások gyűjteménye.'' Elôzô vasárnap elméletben és a gyakorlatban is a népnyelv mellett szállt síkra. Aznap volt koronázásának negyedik évfordulója, és a római hívek valamint a zsinati atyák ünnepségre gyűltek össze a Szent Péter- bazilikába. A zsinati atyákhoz latinul szólt, s a következôket mondta: ,,Ez legyen az egyetemes egyház prelátusainak közös nyelve, amikor a Szentszékkel tartanak kapcsolatot, és ezt használják rendszeresen zsinati tanácskozásokon is.'' Miután latinul köszöntötte ôket -- mondotta --, szeretne olaszra váltani, ,,fôleg azért, mert ez könnyebben érthetô sok jelenlévô számára, azok számára, akik nagy számban gyűltek itt össze pásztoruk és atyjuk pápasága évfordulójának tiszteletére''. Ez ugyanaz az érv volt, mint amit a népnyelv bevezetése mellett kiálló missziós püspökök hangoztattak. János pápa olasz nyelven hosszan beszélt az ambrozián szertartás kiválóságáról. Montini milánói érsek ugyanis az évfordulón e szertartás szerint mutatta be a szentmisét a pápa tiszteletére. Emlékeztetett rá, hogy az ambrozián szertartású szentmise külsôségeiben eltér ugyan a latin szertartású szentmisétôl, ez a külsôleg jelentkezô különbség azonban nem akadályozza a milánói katolikusokat abban, hogy ,,ôszinte hűséget tanúsítsanak Róma iránt''. E szavak bátorítólag hatottak azokra az afrikai és ázsiai püspökökre, akik a zsinaton nemcsak a népnyelvű mise bevezetéséért szálltak síkra, hanem a misének és más szertartásoknak a helyi kultúrához igazítását is képviselték. Ahogy János pápa fejezte ki, ,,természetes, hogy az új idôk és új körülmények a tanítás külsôdleges továbbadására és megismertetésére más formákat és módokat kínálnak. De eleven erejüket mindig azok a tiszta, evangéliumi és apostoli igazságok adják, amelyekkel Anyaszentegyházunk tanításai teljes összhangban vannak.'' A missziós püspökök ezt úgy értelmezték, hogy a pápa támogatja álláspontjukat. Mivel az ügyrend nem írta elô, hogy egy-egy témával kapcsolatban hányan kaphatnak szót, a zsinat munkája az elsô hónapban nagyon lassan haladt elôre. Számos panasz és javaslat érkezett a zsinat munkatársaihoz, ami János pápát arra késztette, hogy felhatalmazza a zsinat elnökségét: minden befejezettnek tűnô fejezet esetében rendezzen szavazást a vita lezárásáról. Az új lehetôséget november 6-án, kihirdetése napján rögtön igénybe is vették, miután az elsô szövegtervezet második fejezetéhez addig nem kevesebben mint hetvenkilencen szóltak hozzá. A munka felgyorsítása érdekében egyúttal két másik módszert is elfogadtak. Kevesebb fontos fejezetet vitattak meg egészében, illetve a zsinati atyák egyes csoportjai képviseletükre szóvivôket jelöltek ki. A zsinati atyák -- saját elhatározásukból -- kezdtek nyelvek illetve nemzetiségek szerint csoportosulni; egyes csoportok minden héten meghatározott idôben meghatározott helyen összejövetelt tartottak. Ilyen csoport volt a németül beszélô zsinati atyák konferenciája, mely Frings bíboros lakásán mindig hétfô este jött össze a következô heti teendôk megbeszélésére. Közel százan voltak, közéjük tartozott valamennyi német, osztrák, svájci, luxemburgi, skandináv, izlandi és finn püspök, valamint sok német, osztrák és svájci származású missziós püspök és általános rendi elöljáró is. Erejüket az adta, hogy nemcsak vitázni gyűltek össze, hanem majdnem mindig együttesen is léptek fel. ======================================================================== A liturgikus gyakorlat modernizálásának néhány 1. ülésszak -- 1962 alapkérdése A liturgikus szövegtervezet elsô négy fejezetének vitája során újra és újra felmerült a népnyelv kérdése. Elsôsorban az 1. fejezettel kapcsolatban, mely az általános alapelveket rögzítette, de elôfordult a 2. fejezetben a misével, a 3. fejezetben a szentségekkel, a 4. fejezetben pedig a breviáriummal összefüggésben is. A népnyelv liturgikus bevezetésérôl folytatott véget nem érô vitában a kívülállónak gyakran tűnhetett úgy, hogy kár ennyi -- nem egyszer ismétlôdô -- szót felcsérelni erre a kérdésre. Látszólag egyszerű megoldás lett volna, ha azoknak az országoknak, amelyek püspökei a népnyelvű liturgiát támogatták, engedélyezték volna a népnyelvet, azok pedig, amelyek püspökei a latint részesítették elônyben, maradhattak volna a latinnál. De mint a legtöbb egyszerű megoldás, ez is felületes lett volna. Mindaddig, amíg az egész Egyházban latin szövegeket használnak és latin nyelvű szertartásokat mutatnak be, csak a Római Kúria módosíthat rajtuk. Ha azonban liturgikussá válik több száz vagy akár több ezer helyi nyelv és szokás, a Kúria automatikusan elveszíti ezt az elôjogát. Akkor a püspöki konferenciák -- azzal, hogy ismerik a helyi nyelvet és értik a helyi szokásokat -- kompetensebbé válnak ezeknek az anyagoknak a megítélésére. És a többség -- egyre nyilvánvalóbban -- éppen erre törekedett. Azt akarták elérni, hogy a püspöki konferenciák kapjanak felhatalmazást a liturgikus gyakorlatokra vonatkozó egyes fontos kérdések eldöntésére. A Kúria persze joggal tarthatott tôle, hogy ha a liturgia ügyeiben hozzájárul a helyi jogalkotás alapelvéhez, azzal olyan precedenst teremt, amely más területeken is a püspöki konferenciák döntési szabadságának növekedéséhez vezet. Ez volt az egyik oka, hogy a Kúria szembehelyezkedett a népnyelv és a helyi szokások liturgikus bevezetésével. Az I. Vatikáni Zsinaton a Kúria állt a többség élén, a németajkú és francia püspökök pedig a kisebbséget vezették. Most azonban fordított volt a helyzet, és a németajkú és francia püspökök már egy hónap után teljesen irányításuk alá vonták a II. Vatikáni Zsinat munkáját. A liturgia körül folyó elsô nagy csata komoly csapást mért a Kúriára, mert az itt elfoglalt pozíciók már körvonalazták a szavazásoknál késôbb általában várható erôviszonyokat. A történészek szerint az ókeresztény egyház sikeresen alkalmazkodott kora uralkodó római kultúrájához, és megkérdezik, nem mehetne-e végbe ugyanez a folyamat Indiában, Japánban, Afrikában és a déltengeri szigeteken is. A II. Vatikánum kezdetén ezeknek az országoknak az egyházai külsôségükben teljesen megegyeztek a római egyházzal. Ez lesz- e vajon a helyzet ötven év múlva is? A zsinat vitái és döntései nem hagynak kétséget afelôl, hogy az egyház külsô megjelenésében lényegesen megváltozik ezekben az országokban. A zsolozsma, más szóval breviárium ügyében is változásokat javasoltak. Paul Léger montreali bíboros rendkívül radikális javaslatot terjesztett elô a breviárium teljes átszerkesztésére, amit nagy tetszéssel fogadtak. Javaslata szerint két változatot kellene elôírni: egyet az aktívan a lelkipásztorkodó klérus számára, egy másikat pedig a szerzeteseknek. Az elsô három részbôl állna: egy-egy latin nyelvű reggeli és esti, valamint egy válogatott szövegeket tartalmazó harmadik részbôl, amely szabadon választható és bármely tetszés szerinti nyelven olvasható. Más felszólalók azt javasolták, hogy az egész breviárium népnyelvű legyen. Egy francia püspök azt ajánlotta, hogy ha egy pap egy nap két misét celebrál vagy kétszer prédikál, azon a napon automatikusan mentesüljön a breviárium egyes részeinek elmondásától. Más felszólalók ezzel szemben a breviáriumnak mind az aktív szolgálatot ellátó papok, mind a szerzetesek lelki életére gyakorolt hatását hangsúlyozták és visszautasították a rövidítésre vonatkozó javaslatot. Néhányan azt kérték, hogy egyes, inkább történeti jellegű, kifejezetten a zsidó nép történelmének eseményeire vonatkozó zsoltárokat újszövetségi szövegekkel cseréljenek fel. A zsinati sajtóiroda hivatalos híranyaga úgy fogalmazott, hogy ezek a zsinati atyák azért kérik a breviárium lerövidítését, hogy ,,a papok több idôt szentelhessenek apostoli tevékenységüknek''. Majd hangsúlyozottan megjegyzi, hogy ,,mindenfajta lelkipásztori tevékenység -- legyen az mégoly szívbôl jövô is -- meddô, ha nem az imádságból táplálkozik''. Néhány zsinati atya erre kijelentette, hogy a jelentés tendenciózus, amennyiben nem azokat az érveket ismerteti, amelyek a breviárium lerövidítése mellett hangzottak el. A közvetlenül is érintett kanadai püspökök hivatalos tiltakozást nyújtottak be. A zsinati atyák valóban számos érvet hoztak fel a breviárium lerövidítése mellett -- az apostoli tevékenység szemszögébôl. Például azt, hogy a breviáriumban szereplô imádságokra fordított idô egy részét elmélkedésre, lelki olvasmányokra, lelkiismeret-vizsgálatra vagy a személyes jámborság más gyakorlataira lehetne felhasználni. A népnyelvű breviáriumra vonatkozó javaslatot az motiválta, hogy annak szövegét jobban értenék, ami nagyobb lelki hasznot eredményezne. A munka meggyorsítása érdekében az utolsó négy fejezetet együtt tárgyalták. Ennek eredményeképpen javaslatok színes kavalkádja gyűlt össze. Javaslatot tettek például egy, az egész világra érvényes liturgikus naptárra. Vagy -- a felsorakoztatott ellenérvek dacára -- úgy tűnt, konszenzus alakul ki a húsvét rögzített idôpontjára vonatkozóan (pl. április elsô vasárnapja). Aláhúzták, hogy ebben egyetértésre kell jutni a keleti egyházakkal és a protestáns egyházakkal, valamint az állami hatóságokkal. Kezdeményezték továbbá annak elôsegítését, hogy a hívôk nagyobb rendszerességgel tehessenek eleget vasár-- és ünnepnapi misekötelezettségüknek. Erre az a javaslat született, hogy amennyiben valaki vasárnap nem tud elmenni a szentmisére, kötelezettségét leróhassa valamelyik hétköznap is. A német Johannes Pohlschneider, Aachen püspöke indítványozta, hogy a böjti idôszakban a szigorú böjtöt korlátozzák hamvazószerdára, nagypéntekre és nagyszombat délelôttjére. Ezt két dologgal indokolta: egyrészt a modern ember ,,a modern élet zaklatottsága és az egyre általánosabb feszítettség következtében'' általában nem veszi figyelembe ezt a parancsot, másrészt sok püspök és pap is fölmenti magát a böjt alól, mert nem lenne erejük kiterjedt lelkipásztori kötelezettségeik ellátásához. Ha a püspökök és papok nem böjtölnek -- vélekedett Pohlschneider püspök --, a hívektôl is nehezen várható ez el. De mivel ,,a keresztény ember nem élhet tartósan a vezeklés és önmegtartóztatás lelkülete nélkül'', a híveket állandóan inteni kell a ,,külön áldozatvállalásra''. Október 30-án az argentin Ildefonso Sansierra, San Juan de Cuyo segédpüspöke volt az utolsó felszólaló, aki kifejezte reményét, hogy nem merül feledésbe Szent József nevének a misekánonba vétele, ami ,,nagyon sok püspöknek és papnak a kívánsága''. November 5-én ugyanezt részletekbe menôen ismételte meg Albert Cousineau, a haiti Cap Haitien püspöke, a montreali Szent József Oratórium korábbi elöljárója, aki azt kérte, hogy ,,Szent József, a Boldogságos Szűz Mária jegyese nevét minden olyan helyen vegyék be a misébe, ahol elhangzik a Boldogságos Szűz Mária neve''. November 13-án, a 18. plenáris ülés végén a bíboros-államtitkár erre vonatkozóan saját bejelentést tett. Elmondta, hogy a Szentatya -- sok zsinati atya kérését teljesítve -- úgy döntött, hogy Szent József neve bekerül a misekánonba, közvetlenül a Boldogságos Szűz neve után. Ez emlékeztet majd örök idôkre, hogy Szent József volt a II. Vatikáni Zsinat védôszentje. ,,A Szentatya döntése'' -- folytatta a bíboros -- ,,december 8-án lép életbe; addig a Rítuskongregáció megszövegezi a szükséges dokumentumokat.'' Montini bíboros valamivel késôbb ,,a pápa zsinati meglepetésének'' nevezte a váratlan lépést. Egyes körök élesen bírálták János pápát, amiért az egyetemes zsinat tanácskozása közepette -- úgymond -- önálló akcióra vállalkozott. Pedig dekrétuma valójában csak annak az 1815-ig visszamenôen szórványosan jelentkezô, mégis intenzív -- kampánynak volt a betetôzése, melynek során egyháziak és laikusok aláírásának százezreit gyűjtötték össze és küldték el a Vatikánnak. A kampány intenzitása különösen akkor erôsödött fel, amikor IX. Pius pápa meghirdette az I., János pápa pedig a II. Vatikánumot. János pápa bejelentését követôen Mons. Joseph Phelan, a kaliforniai Capitola Szent József templomának papja, az egyházközségéhez tartozó gyerekekkel azonnal toborzóútra indult és mintegy 150.000 aláírást gyűjtött össze. János pápa akciója elsôsorban mégis Roland Gauthier és Guy Bertrand atyáknak, a montreali Szent József Oratórium Kutatási és Dokumentációs Központja vezetôinek volt köszönhetô, akik 1961-ben egy 75 oldalas összeállítást készítettek a kampány történetérôl. Ebben leírták, hogy amennyiben Szent József nevét fölvennék a misekánonba a Boldogságos Szűz Mária neve mögé, az -- a tanítás és a liturgia szempontjából is -- annak a megkülönböztetett tiszteletnek a hivatalos elismerését jelentené, ami Mária után Szent Józsefet illeti a szentek között. Gauthier és Bertrand atyáknak a valladolidi kármelita jozefológiai intézet és a viterboi Szent József Kutatóközpont segítségével sikerült az összeállítást megjelentetnie angol, francia, spanyol, portugál és olasz nyelven, s ezek egy-egy példányát -- egy petícióval kiegészítve - - még jóval a zsinat kezdete elôtt szétküldték a zsinati atyáknak a világ minden tájára. 1962 márciusában János pápa megkapta azt a hatkötetes petíciót, melyet 30 bíboros, 436 pátriárka, érsek és püspök illetve 60 általános rendi elöljáró írt alá. Az aláírások átnézése közben János pápa így szólt: ,,Szent Józsefért tenni kell valamit.'' Az aláírások megerôsítették abban a személyes szándékában, hogy Szent Józsefért, akit gyermekkorától különös áhítattal tisztelt, valami rendkívülit tegyen. Október 19-én, három nappal a liturgia zsinati vitájának megkezdése elôtt hivatalosan tájékoztatták Edward Heston atyát (a három központ nevében ô nyújtotta át a petíciót), hogy János pápa elfogadja a javaslatot és megteszi a szükséges lépéseket Szent József nevének a misekánonba vételére. János pápa döntésének nyilvánosságra hozatala mellett a november 13-i nap arról is nevezetes, hogy ekkor fejezôdött be a liturgia hosszú vitája, melynek során tizenöt ülést tartottak, s ezeken átlagosan huszonketten szólaltak fel. A délelôtti ülés végén bejelentették, hogy másnap a kinyilatkoztatás forrásairól szóló szövegtervezet vitáját kezdik meg. ======================================================================== Egy patthelyzet megoldódik 1. ülésszak -- 1962 Nem volt nehéz megjósolni, hogy a kinyilatkoztatás forrásairól szóló szövegtervezettel kapcsolatban komoly nehézségek várhatók. A tervezetet elutasítók -- Schillebeeckx atya és a holland püspökök vezérletével -- több mint egy hónapon át agitáltak ellene. Bár a tervezetet megalkotó elôkészítô bizottságnak liberális tagjai is voltak (John Wright pittsburghi és Joseph Schröffer eichstätti püspökök, valamint a löweni Mons. Gérard Philips), a tervezetrôl az a hír járta, hogy fôleg Ottaviani bíboros és Sebastian Tromp atya hatása érvényesül benne. Az utóbbit, jóllehet holland jezsuita volt, csak Ottaviani bíboros múlta felül a konzervativizmus élharcosai közül. Ottaviani bíboros a Teológiai Elôkészítô Bizottság titkárának szemelte ki, és ôt nevezte ki a zsinati Teológiai Bizottság hasonló posztjára is. A zsinat elsô hónapjaiban jónéhány elôadást szerveztek kiváló liberális teológusok részvételével, s ezekre sok zsinati atya el is ment. Az elôadók rámutattak a tervezet gyengéire, felrótták, hogy túl negatív, túl agresszív, túl toleráns, túl egyoldalú és egyáltalán nem modern. Hiányzik belôle a lelkipásztori hangvétel -- mondták --, elítél jó katolikus szerzôket, miközben az összefüggésekbôl kiragadva idézi ôket, és lerontja jónéhány teológiai tévedés is. Az egyik fô kifogás az volt, hogy egy helyett a kinyilatkoztatás két forrását ismeri el. A kinyilatkoztatás forrásairól szóló szövegtervezetet Ottaviani bíboros terjesztette be november 14-én. Most lépett elôször mikrofonhoz azóta, hogy két héttel korábban Alfrink bíboros elhallgattatta. A tervezet pasztorális értékérôl beszélt, s elmondta: minden lelkipásztor elsôdleges kötelessége, hogy az igazságot tanítsa, amely minden idôben és mindenhol változatlan. Majd bemutatta a szintén jól ismert, konzervatív Mons. Salvatore Garofalot, aki felolvasta a tervezethez csatolt elôterjesztést. Mons. Garofalo tagja volt a Teológiai Elôkészítô Bizottságnak, s Ottaviani bíboros tanácsadóként a zsinat Teológiai Bizottságába is kinevezte. Mons. Garofalo (aki nem teljes jogú résztvevô volt a zsinaton) elmondta: a zsinat elsôdleges feladata, hogy a legtisztább formában megôrizze és továbbfejlessze a katolikus doktrínát. Nem a doktrína megújításáról van szó -- mondta --, hanem csakis a meglevô doktrína alaposabb tanulmányozásáról és alaposabb elmélyítésérôl. Vázolta, milyen alapos munkával készítették elô a tervezetet, és utalt rá, hogy sok nemzet és a legkülönbözôbb egyetemek tudósai működtek közre a megszövegezésben. Aztán röviden ismertette az 5. fejezet tartalmát. Az aulában ülôk habozás nélkül, megsemmisítôen reagáltak. A holland Alfrink bíboros, a német Frings bíboros, a Kúriához tartozó Bea bíboros, az osztrák König bíboros, a francia Liénart bíboros, a belga Leo Suenens bíboros, a kanadai Léger bíboros, az Egyesült Államok-beli Joseph Ritter bíboros és Maximosz IV. pátriárka mind határozott elégedetlenségüket fejezték ki a tervezettel kapcsolatban. Támogatta ôket Adrianus Soegijapranata, Samarang érseke, az indonéz püspöki konferencia elnöke is, aki elmondta, hogy országa valamennyi püspöke nevében beszél. Nemcsak a kinyilatkoztatás forrásaival foglalkozó tervezetet támadta, hanem a másik három dogmatikai konstitúciót is, mivel egyikük sem felel meg a zsinat lelkipásztori követelményeinek. Mivel az indonéz püspökök nagy többsége holland volt és a négy dogmatikai konstitúciót hevesen bíráló Peter Smulders holland jezsuita atyát választották maguk közül tanácsadónak, az indonéz fôpapok állásfoglalása nem volt váratlan. Siri, Genova bíborosa és a spanyol Quiroga y Palacios, Santiago de Compostela bíborosa a tervezettel kapcsolatos általános elégedettségüknek adtak hangot; szerintük csak kisebb módosításokra van szükség. A felszólalók közül egyedül az olasz Ernesto Ruffini, Palermo bíborosa nyilatkozott úgy, hogy teljesen elégedett a szöveggel jelenlegi formájában. Aztán figyelmeztetett, hogy a zsinati atyák között körbejár egy szövegváltozat, mely azt a kérdést teszi fel: ,,Kinek a tekintélye áll mögötte?'' Valóban körbejárt egy riválisnak szánt, sokszorosított tervezet, mely a következô megállapítással kezdôdött: ,,Mivel a zsinaton láthatóan nem lehet valamennyi szövegtervezetet megvitatni és megszavazni, úgy tűnik, egyes tervezeteket el kell hagyni, másokat pedig rövidebbre kell fogni és össze kell vonni. Ezért bátorkodnak Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország és Hollandia püspöki konferenciáinak elnökei az elsô két tervezet alapján szerkesztett alábbi összeállítást javasolni alapanyagnak a vitához. Ez az elôterjesztés pozitívabb és lelkipásztoribb hangnemben fogalmaz.'' Latin-amerikai zsinati atyák egy csoportja -- ahogy magukat nevezték -- a két elsô dogmatikai konstitúciót támadó kétoldalas nyilatkozatot tett közzé, mely többek között megállapította: ,,E két tervezet jelenlegi formájában ellentmond a zsinat szándékának. Nem veszik figyelembe a teológia és a szentírástudomány legfrissebb eredményeit, ellentmondanak a jelenlegi ökumenikus helyzetnek, nem törôdnek a modern világ elvárásaival és kívánnivalót hagynak a doktrína tisztasága tekintetében.'' A dokumentum ezután részletezte az öt állítást, majd ezt a következtetést vonta le: ,,Egyértelmű, hogy a két tervezet nem tekinthetô olyan válasznak, ami megfelelne a modern teológiai és lelkipásztori kívánalmaknak. Ezért a fenti megjegyzések szem elôtt tartásával teljesen újra kellene fogalmazni ôket.'' A november 16-án tartott 20. plenáris ülésen továbbra is teljes erôvel tombolt a vihar. A huszonegy felszólaló közül kilenc iparkodott megvédeni a tervezetet, amennyiben csak módosításokat indítványozott. Ketten mertek dicsérôen szólni a szövegrôl. Érezvén a helyzet drámaiságát, egyikük azt mondta, úgy érzi magát, mint Dániel az oroszlánok barlangjában. Kilenc másik felszólaló már említett kifogásokat hozott fel ismét vagy újaknak adott hangot. Kérték, hogy a tervezetet jelen formájában vessék el és készítsenek helyette másikat. Néhányuk azt javasolta, nevezzenek ki különbizottságot az új tervezet megszövegezésére, mégpedig olyat, amelyben nem csak egyetlen iskola képviselteti magát. A 21. plenáris ülésen Döpfner bíboros, aki annak idején a Központi Elôkészítô Bizottságban résztvevô 67 bíboros egyike volt, megjegyezte, hogy állandó zavart kelt a zsinati atyák között, amikor azt látják, hogy a Teológiai Elôkészítô Bizottság és a Központi Elôkészítô Bizottság egyes tagjai most milyen hevesen támadják azt a tervezetet, amelyet elôzôleg elfogadtak. Kijelentette, hogy az elôkészítô bizottságok ülései korántsem zajlottak békésen. ,,Az aulában most felvetett kifogások akkor is megfogalmazódtak'' -- mondta --, ,,de egyszerűen figyelmen kívül hagyták ôket.'' Ottaviani bíboros erre minden elôzetes nélkül felállt, és tiltakozott a kijelentés miatt. Majd emlékeztette a zsinati atyákat, hogy az egyházjog nem teszi lehetôvé a pápa által jóváhagyott tervezetek elvetését. Mire az elnöklô ausztrál Norman Gilroy, Sydney bíborosa rámutatott, hogy a zsinat érvényben levô ügyrendje 33. cikkelyének 1. szakasza szerint a tervezetek igenis elvethetôk. A szakasz így szól: ,,Valamennyi zsinati atya hozzászólhat bármely elôterjesztett szövegtervezethez, elfogadhatja, elvetheti vagy javíthatja azt.'' Ottaviani bíboros lesújtva ült vissza a helyére. A viharos 22. plenáris ülés 18 felszólalója közül ketten védték a tervezetet, kilencen teljesen elvetették, heten pedig nagyobb változtatásokat javasoltak benne. A nyilvánvaló patthelyzet zavart okozott. Elhangzott, hogy a tervezet vitáját el kellene halasztani a második ülésszakra. Alfred Ancel lyoni segédpüspök úgy vélte, hogy a pápa esetleg megbízhatná az ellenzéki teológiai iskolák néhány szakértôjét, s velük kiegészülve az elôkészítô bizottság egy teljesen új tervezetet szövegezhetne. Ekkor a belga Emile De Smedt, Bruges püspöke kért szót a Keresztény Egységtitkárság nevében. A következôket mondta: ,,Jónéhány zsinati atya hivatkozott a kinyilatkoztatás forrásaival foglalkozó szövegtervezethez hozzászólva az igazi ökumenikus lelkületre. Mindenki ôszintén és feltétlenül azt szeretné, hogy a szöveg az egység irányába mutasson. A vélemények azonban megoszlanak -- egyesek azt mondják, hogy a tervezet megfelel az ökumenizmus követelményeinek, mások ezt tagadják. A dolog könnyebb megítélése érdekében talán nem veszik rossz néven, ha ismertetem titkárságunk arra vonatkozó álláspontját, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy ökumenikusnak tekintett javaslatnak. Titkárságunkat -- mint tudják -- a pápa azért hozta létre, hogy az ökumenizmus szemszögébôl nyújtson segítséget a zsinati atyáknak a sokféle szöveg vitája során.'' De Smedt püspök emlékeztetett rá, hogy titkársága felajánlotta ugyan segítségét a Teológiai Elôkészítô Bizottságnak, a testület azonban -- ,,olyan okokból, amelyek megítélésére nem vagyok jogosult'' -- nem fogadta el a felajánlott támogatást. ,,Közös bizottság felállítását javasoltuk, a Teológiai Elôkészítô Bizottság azonban azt válaszolta, hogy erre nincs szükség. Így a Teológiai Elôkészítô Bizottság egyedül vállalta magára azt a rendkívül nehéz feladatot, hogy tervezetünknek ökumenikus jelleget adjon. Hogy milyen sikerrel...?'' Drámai felhívással fejezte be: ,,Mi, akiket a Szentatya azzal a feladattal bízott meg, hogy ezen a zsinaton a nem katolikus testvérekkel folytatott párbeszéd áldásos munkálásához járuljunk hozzá, kérjük mindannyiukat, fôtisztelendô atyák, hallgassák meg, miként vélekedik a Keresztény Egységtitkárság a beterjesztett tervezetrôl. Mi úgy látjuk, hogy a tervezet egyáltalán nem az ökumenizmus szellemében készült. Nemhogy elôsegítené a nem katolikusokkal folytatott párbeszédet, de gátolja azt. Sôt tovább megyek és azt mondom: károsan hat rá. Ha nem változik az a hangnem, amellyel a Teológiai Elôkészítô Bizottság a tervezeteket megszövegezte, akkor mi viseljük annak felelôsségét, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem váltja be sokak nagy, roppant nagy reménységét. Ezt a reményt mindenki osztja, aki XXIII. János pápával együtt imádsággal és böjtöléssel várja, hogy most végre történjen néhány komoly és határozott lépés azon az úton, mely mindazokkal testvéri egységre vezet, akikért az Úr Krisztus úgy imádkozott, >>hogy mindnyájan egyek legyenek<<.'' Az egybegyűltek dörgô tapsviharral nyilvánították ki tetszésüket, amikor ellépett a mikrofontól. Másnap, a 23. plenáris ülésen hét felszólaló ajánlotta a tervezet elfogadását változtatás nélkül, négyen elfogadták, de módosításokat javasoltak, ketten pedig elvetését támogatták. Ekkorra már 85 zsinati atya szólt hozzá a tervezet egészéhez, és a fôtitkár elérkezettnek látta az idôt, hogy rátérjenek az egyes fejezetek vitájára. Miután azonban még jónéhány zsinati atyának lett volna kifogása a tervezet formájával szemben, a zsinat elnöksége úgy látta jónak, hogy szavazás keretében minden atya lelkiismerete szerint kinyilváníthassa véleményét e kérdésben. A szavazásra bocsátott kérdés így hangzott: Megszakadjon-e a kinyilatkoztatás forrásairól szóló szövegtervezet vitája? Összesen 2209 zsinati atya adta le szavazatát. 1368-an (62%) szavaztak a vita megszakítására, 822-en (37%) ellene, 19-en (1%) pedig érvénytelen szavazatot adtak le. Mivel az ügyrend kétharmados többséget írt elô egy-egy javaslat elfogadásához, a vita megszakítását kívánó zsinati atyák formailag alulmaradtak, és a tervezet vitáját -- annak jelenlegi formájában -- folytatni kellett volna. Ebben a -- Giacomo Lercaro bolognai bíboros szavaival -- ,,abszurd helyzetben, mely egy jóval szűkebb kisebbség szavazatait részesítette elônyben a döntô többség szavazataival szemben'', amit a bíboros az ügyrend ,,nyilvánvaló gyöngéjének'' nevezett, többen lépéseket tettek az ügyrend módosítása érdekében. Másnap Felici érsek felolvasta az államtitkárság közleményét, mely tudatta, hogy a pápa összevetette az elôzô napi felszólalások során elhangzott sokféle véleményt, és azt a benyomást szűrte le belôlük, hogy a tervezet vitája fáradságos és hosszadalmas lenne. Ezért azt tartja ésszerűnek, hogy a vita folytatása elôtt egy külön bizottság dolgozza át a tervezetet. Ebbe a revíziós bizottságba a Teológiai Bizottságban és a Keresztény Egységtitkárságban helyet foglaló zsinati atyák kerüljenek. A bizottságnak az lesz a feladata, hogy revideálja a tervezetet, rövidítse le azt, és jobban emelje ki a keresztény tanítás már Trientben és az I. Vatikáni Zsinaton is tárgyalt alaptételeit. Ezek után a bizottság tanulmányozásra ismét terjessze be a módosított tervezetet a zsinati atyáknak. E tervezet helyett a következô plenáris ülésen kezdôdjék meg a médiával foglalkozó tervezet vitája. A konzervatívok gyôzelme rövidéletű volt. A liberálisok megnyerték a választási ütközetet, megnyerték a liturgia vitáját, s most megnyerték a kinyilatkoztatással kapcsolatos vitát is. Számszerűsítve is egyre inkább megbizonyosodtak erejükrôl. A konzervatívok pedig egyre bizonytalanabbnak érezték pozíciójukat. Négy nappal késôbb a L'Osservatore Romano a címlapján közölte az új revíziós bizottság összetételét. Itt már nem történt hivatkozás a kinyilatkoztatás forrásairól szóló tervezetre, ehelyett az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezet terminus szerepelt. Ez megerôsíteni látszott, hogy a liberális tábor eredményesen támadta a kinyilatkoztatás két forrásának fogalmát. Az új revíziós bizottságnak két elnöke volt, Ottaviani és Bea bíborosok. A bizottság hat bíborossal bôvült, köztük volt Frings bíboros és Liénart bíboros is. ======================================================================== Egységtörekvések 1. ülésszak -- 1962 XXIII. János pápa 1962. november 25-én, vasárnap a Propaganda- Kollégiumban a világ minden részébôl összegyűlt 320 szeminarista részére mondott szentmisével ünnepelte 81. születésnapját. Beszédében a pápa kifejezte abbéli meggyôzôdését, hogy Isten irányítja a zsinatot. ,,Önök is bizonyságot kaptak errôl az eddig eltelt néhány hét eseményeibôl. Ez az idôszak egyfajta noviciátusnak tekinthetô a II. Vatikáni Zsinat számára.'' Az csak természetes, hogy ha egy kérdést sokan vizsgálnak, a vélemények és javaslatok eltérnek arról, hogyan lehet az alapelveket a legmegfelelôbben érvényre juttatni. ,,Ez az a szent szabadság, melyet az Egyház -- különösen ilyen körülmények között -- mindig is tiszteletben tartott, ami miatt mindenki nagy csodálattal adózott neki.'' Távozása elôtt a pápa köszönetet mondott a kispapoknak imáikért és hozzátette, hogy igyekszik felhasználni ezeket az imákat életének arra a hátralevô részére -- bármilyen hosszú legyen is --, amit az Úr szán neki.'' Megsejtette vajon közelgô halálát? Végül még egyszer emlékeztette a szeminaristákat, hogy imádkozzanak az egyetemes zsinat további sikeréért és eredményes befejezéséért. Másnap, november 26-án reggel harmadszor jelentették be, hogy a zsinat elsô ülésszakának ünnepélyes zárása december 8-án lesz a Szent Péter-bazilikában a pápa elnökletével. Novemberben a pápának rendkívül zsúfoltak voltak a napjai. Más feladatai mellett kihallgatáson fogadta 37 püspöki konferencia tagjait, vagyis vasárnap kivételével majdnem minden nap kettôt. A püspökök közül kevesen tudták, hogy a pápa -- vérzések miatt -- egy ideje szigorú orvosi megfigyelés alatt állt. A 81. születésnapját követô éjjelen nagyon súlyosan bevérzett, s a további kihallgatásokról le kellett mondania. Nyolc napig volt ágyhoz kötve, de vasakarattal készült a december 8-i záróünnepség levezetésére. A következô év júniusában egy hasonló bevérzés az életébe került. János pápa nagyon tartott tôle, hogy nem éri meg a második ülésszakot, ha az csak 1963 októberében kezdôdik. Ez is közrejátszhatott, amikor úgy döntött, hogy a második ülésszak május 12- én fog kezdôdni és június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén zárul. Bár ezekrôl az idôpontokról a püspöki konferenciák véleményének kikérésével született döntés, bejelentésük -- mind lelkipásztori, mind pénzügyi okok miatt -- sok zsinati atya tiltakozását váltotta ki. Sokan gondolták úgy, hogy így a héthetes tavaszi ülésszak után ôsszel újabb ülésszakra kellene majd jönniük. A -- fôleg Afrikára, Ázsiára és Latin- Amerikára jellemzô -- nagy területet felölelô egyházmegyék püspökei számára az ülésszakok közötti idô túl rövid lett volna lelkipásztori feladataik gondos ellátására. Azonkívül az utazás is jelentôs költségeket rótt rájuk. Az Új-Guineából és más távoli országokból érkezett missziós püspökök már az elsô ülésszakon kénytelenek voltak támogatást kérni repülôjegyük költségeihez: ha a jobb módú országok püspökei hajlandóak lennének hozzájárulni a messzirôl érkezô püspökök útiköltségének fedezéséhez, az megkönnyítené ez utóbbiak részvételét. Sokan javasolták, hogy a második ülésszak 1963. szeptember 1-jén kezdôdjön és december 15-én fejezôdjön be. A pápát ez és november 26-i súlyos vérzése késztethette korábbi döntése megváltoztatására. Másnap reggel ugyanis Felici érsek bejelentette, hogy a nyitónapot áttették 1963. szeptember 8-ra. A zárónap idôpontját nem közölték. Ha a második ülésszak az eredeti tervek szerint, 1963. május 12-én kezdôdött volna, elsô három hete egybeesett volna János pápa életének utolsó három hetével. A kommunikációs eszközökkel foglalkozó tervezet vitájának elsô napján, november 23-án a fôtitkár bejelentette, hogy a következô vitatéma az egyház egységérôl szóló tervezet lesz, amit a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Elôkészítô Bizottság készített. Közvetlenül ezután kerül majd napirendre a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet. Ez a bejelentés nagy feltűnést keltett az aulában, mert épp aznap osztottak szét egy másik, ,,Az egyházról'' címet viselô szövegtervezetet is, melynek egyik fejezete ,,Az ökumenizmusról'' szólt. Így a zsinati atyák már három olyan dokumentummal találták magukat szemben, melyek ugyanazt a témát, nevezetesen a keresztény egység elômozdítását tárgyalták: elôször is az egyház egységérôl szóló tervezettel, aztán az egyházról szóló tervezet ökumenizmussal foglalkozó fejezetével, melyet Ottaviani bíboros elnökletével a Teológiai Elôkészítô Bizottság szövegezett meg, s végül egyes zsinati atyák tudtak arról is, hogy a Bea bíboros elnöklete alatt működô Keresztény Egységtitkárság is készített egy tervezetet ,,A katolikus egyetemességrôl'' címmel. Az ökumenikus mozgalomban tevékenykedô zsinati atyák rendkívül elégedetlenek voltak az Ottaviani bíboros Teológiai Elôkészítô Bizottsága által az ökumenizmusról készített fejezettel. Úgy gondolták, akkor számíthatnak mielôbbi változásra ennek szövegében, ha sikerül elérni, hogy együtt tárgyalják a keresztény egységrôl szóló másik két tervezettel. Stratégiájuk az volt, hogy egymás után megvitatva talán kombinálhatók egymással az egyes részek. Ha egy, a Teológiai Bizottság, a Keresztény Egységtitkárság valamint a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Bizottság elnökeibôl (Ottaviani bíboros, Bea bíboros illetve Cicognani bíboros) álló csoport egy közösen átdolgozott szöveget terjesztene elô, a végleges szövegben biztosan sokkal kevésbé érvényesülhetne a konzervatív befolyás. A liberálisok számára még fontosabb volt az egyházról szóló tervezet egésze. Ha sikerülne elérni, hogy közvetlenül az egyház egységérôl szóló tervezet után vitassák meg, akkor a várható heves bírálatok miatt lehetôvé válna, hogy revízió végett visszaadják az új Teológiai Bizottságnak. S még ha Ottaviani bíboros áll is e bizottság élén, ott van az európai szövetség nyolc gondosan kiválasztott képviselôje, akik sokat nyomnak a latban. A liberális szárny ezért minden korábbinál bizakodóbb volt. Nemcsak a Teológiai Bizottságban elfoglalt pozíciója miatt, hanem azért is, mert mind az afrikai, mind a latin-amerikai zsinati atyáktól komoly támogatást kaptak -- az utóbbiaknak Raul Silva Henriquez, Santiago de Chile bíborosa volt az ,,élharcosa''. Eleinte az egykori francia Afrika bennszülött püspökei kissé hűvösen viselkedtek a francia fôpapokkal, mert el akarták kerülni a gyarmati alávetettség mindenfajta látszatát, ez a tartózkodásuk azonban a vita hevében gyorsan föloldódott, és a Franciaországhoz fűzôdô erôs kulturális kapcsoknak köszönhetôen a francia nyelvű afrikai és ázsiai országok sok püspöke állt az európai szövetség mellé. Szinte kivétel nélkül támogatták a szövetséget azok az általános rendi elöljárók és miszsziós püspökök is, akik a szövetség országaiból származtak. Azonkívül számos olyan latin-amerikai és missziós püspök is a szövetséget segítette, akik hálásak voltak azért az igen nagyvonalú anyagi támogatásért, amit az elôzô években Frings bíboros szervezett számukra a ,,Misereor'' és ,,Adveniat'' elnevezésű segélyszervezetek révén. Azok közül, akik éltek a zsinat által nyújtott lehetôséggel és meglátogatták Frings bíborost, hogy személyesen mondjanak köszönetet, sokan csatlakoztak a szövetséghez. Már a november 26-i 27. plenáris ülésen, három nappal az eredeti munkarend kihirdetése után kiderült, hogy a szövetség stratégiája sikeres volt. Aznap jelentette be a fôtitkár, hogy a zsinat az egyház egységérôl szóló tervezet után és a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet elôtt fogja tárgyalni a Teológiai Bizottság ökumenizmus- fejezetét, a Keresztény Egységtitkárság tervezetét a katolikus ökumenizmusról és a Teológiai Bizottság által az egyházról készített tervezetet. Ugyanezen az ülésen terjesztette be Cicognani bíboros az egyház egységérôl szóló tervezetet, többek között a következô szavakkal: ,,Szeretnénk ismételten és ünnepélyesen elismerni azokat a testvéri kötelékeket, melyek révén az elszakadt keleti keresztényekkel egyek vagyunk Krisztusban'', és kérjük ôket, ,,fontolják meg, hogy egykor összetartoztunk és egyek voltunk.'' A beterjesztett dokumentum -- mondta -- az igazságban és Krisztus szeretetében magvalósuló egység megteremtését célozza.'' Utalt arra is, hogy a tervezet aláhúzza a keleti szertartások történeti és vallási jelentôségét, és nem szerepel benne a múltbeli véleménykülönbségekre utaló megjegyzés. ,,Az egyházi évkönyvekben sose beszéltek annyit az egyház egységérôl'' -- mondta -- ,,és XIII. Leó pápa óta sose tettek annyit annak megteremtéséért, mint manapság.'' Az elszakadt ortodox egyházaknak ma kb. 157 millió híve van az egész világon. A keleti egyházak, az ortodoxoktól eltérôen, a katolikus egyházhoz tartoznak. Rég elterjedt szokás szerint ,,keleti egyházak'' terminust használnak azoknak a katolikus egyháziaknak és világiaknak a jelölésére, akik keleti szertartást követnek. A tervezet megszövegezésekor -- mondta Cicognani bíboros -- a bizottság nemcsak az egyházak közötti teológiai különbségekre igyekezett figyelemmel lenni, hanem arra is, milyen módon szokták kifejezésre juttatni teológiájukat az ortodox egyházak. Ezért vett részt a tervezet megszövegezésében hat olyan képviselô is, akik a fôbb keleti szertartásokat követô egyházak valamelyikéhez tartoznak. A Keleti Egyházakkal Foglalkozó Elôkészítô Bizottság valójában 24 országot és mintegy 16 vallási közösséget képviselt, valamint az öt legjelentôsebb keleti szertartás, az alexandriai, az antiochiai, a bizánci, a káld és az örmény fô változatait. A vitában elsôként Liénart bíboros szólalt fel. Kijelentette, hogy a tervezet mind tartalmilag, mind formailag súlyos hiányosságokat mutat, s el kellene vetni. A palermói Ruffini bíboros és Michael Browne bíboros, a Teológiai Bizottság elnökhelyettese úgy vélte, hogy a tervezetet be kellene építeni az egyházról szóló nagyobb tervezetbe. A Kúriához tartozó Bacci bíboros támogatóan szólt a tervezetrôl és csak apróbb módosításokat javasolt. Másnap jónéhány hozzászóló kérte, hogy a három elôkészítô testület szerkessze egybe a keresztények egységérôl szóló három tervezetet, és az új tervezetet a második ülésszakon bocsássák ismét vitára. Bírálták a tervezetet, mert nem veszi figyelembe a katolikus egyháznak azokat a tévedéseit és hibáit, amelyek hozzájárultak egykor a szakadáshoz. Azonkívül rámutattak, hogy a hangneme olyan nyers és arrogáns és annyira hiányzik belôle az igazi ökumenikus lelkület, hogy az elszakadt testvéreket, akiknek szól, már a tervezet formája is sértheti. Három felszólaló azt kérte, hogy vessék el teljesen. A következô ülésen több hozzászóló javasolta a tervezet teljes revízióját. Egyesek szerint túlontúl sok engedményt tesz; mások megállapították, hogy túlzottan tekintélyelvű. Az egyik felszólaló azt mondta, hogy nem kellene bevallania a nyugati egyházak hibáit. Ancel lyoni segédpüspök erre azzal vágott vissza, hogy a tévedések belátása nem jelenti az igazság föladását, amit hangos tetszésnyilvánítással fogadtak. Egy újabb felszólaló azt mondta, hogy a dekrétum hangnemének ki kell fejeznie azt a tiszteletet, ami nagyságuk, régi hagyományaik, az általuk végzett evangelizáció és sokféle tanúságtételük miatt kijár az ortodox egyházaknak. Ugyan ô kérte, hogy a tervezet helyezzen hangsúlyt arra is, hogy a Kelet vallási, történeti és liturgikus öröksége a Kelet és a Nyugat megkülönböztetése nélkül váljon az Egyház mint egész örökségévé. A hozzászólók sorra kérték, hogy szerkesszék a három dokumentumot egy tervezetté. November 30-án, a vita negyedik napján továbbra is megoszlottak a vélemények. Az ülés úgy fejezôdött be, hogy majdnem egyhangúan megszavazták a vita átmeneti lezárását. Másnap a zsinat 2068 szavazattal 36 ellenében úgy döntött, hogy a három dokumentumból egy tervezetet kell készíteni. ======================================================================== Mit hozott az elsô ülésszak? 1. ülésszak -- 1962 A zsinat a december 1-jén tartott 31. plenáris ülésen, éppen egy héttel az elsô ülésszak befejezte elôtt vette napirendjére az egyházról szóló, nagy fontosságú szövegtervezet megtárgyalását. Az elsô felszólaló Ottaviani bíboros volt, aki a Teológiai Bizottság elnökeként néhány bevezetô megjegyzést kívánt tenni. Mindössze három nappal korábban ô mutatott rá, hogy a hátralevô néhány napban nem lehet lezárni az egyházról szóló 36 oldalas szövegtervezet vitáját és arra kérte a zsinati atyákat, hogy az eredetileg bejelentetteknek megfelelôen a Boldogságos Szűz Máriáról szóló 6 oldalas tervezetet vitassák meg. E tervezet vitáját nem lenne nehéz lezárni -- mondta -- és ez olyan szerencsés helyzetet teremtene, hogy a zsinati atyák ,,a Boldogságos Szűz segítségével, egységben és összhangban'' fejezhetnék be az elsô ülésszakot. Rábeszélésének azonban nem volt foganatja. Folytatván a bíboros hangsúlyozta, mennyire nagy súlyt kapott az egyházzal foglalkozó tervezetet megfogalmazó Teológiai Elôkészítô Bizottságban a tagok véleménye. A bizottság 31 tagját és 36 tanácsadóját 15 ország adta. Többségük a világ legkülönbözôbb részein működô egyetemi vagy felsôszintű egyházi tanintézeti professzor. Mindegyikük több rendkívül jelentôs művet jelentetett meg, melyek közül nem egyet tankönyvként használnak a szemináriumokban és az egyetemeken. Összességében tehát a Teológiai Elôkészítô Bizottság szellemileg elég felkészültnek tekinthette magát az egyházról szóló tervezet megszövegezésére, mely nehéz feladatnak ígérkezett. A munka során végig szem elôtt tartotta a zsinat pasztorális jellegét is. Aznap délelôtt tizennégy zsinati atya lépett a mikrofonhoz. Közülük hatan a szöveg olyan mértékű revízióját ajánlották, hogy az gyakorlatilag egyet jelentett a teljes elvetéssel. Bírálták a tervezetben, hogy túl elméleti, túl legalista, mert egyszerűen a katolikus egyházzal azonosítja a Titokzatos Testet, mert leereszkedôen szól a laikusokról, mert túlhangsúlyozza a hierarchia jogait és tekintélyét és figyelmen kívül hagyja a szeretetteljes, missziós és ökumenikus lelkületet. Az egyik hozzászóló, De Smedt püspök három jelzôbe sűrítette bírálatát. Szerinte a tervezet triumfalista, klerikális és legalista. Aznap az olasz Luigi Carli, Segni püspöke volt az utolsó hozzászóló. Kijelentette, hogy egyes zsinati atyák túlzásokba esnek ökumenikus törekvéseikkel. A Boldogságos Szűzrôl már nem is lehet beszélni -- panaszolta; eretnekek nem is léteznek; a ,,küzdô egyház'' kifejezést senki sem használhatja és illetlenséget követ el, aki felhívja a figyelmet a katolikus egyház belülrôl fakadó erôire. A következô napok nem az egyetértés jegyében teltek. Egyes felszólalók véleménye az volt, hogy a tervezet pasztorális jellegű, mások szerint nem az. Többen úgy vélekedtek, hogy a laikusok megfelelô súlyt kaptak benne, mások felületesnek találták a téma kezelését. Valerian Gracias, Bombay bíborosa szerint az egyház és állam kapcsolatával foglalkozó szövegrész árnyaltabb megfogalmazást igényel: ,,A szöveg jelenlegi állapotában nyílt felszólítás a kormányoknak, hogy mártírokat csináljon belôlünk.'' Bea bíboros kifogásolta a szentírási idézetek használatát és azt kérte, hogy a lelkipásztori jelleg a szöveg egészében jelenjék meg, és ne csak néhány zárójeles intelemben. Bacci kúriai bíboros úgy vélte, hogy a zsinati atyák egyetértenek a dokumentum tanításának lényegével, és hogy néhány stilisztikai javítás után mindenki elégedett lesz majd a tervezettel. Giulio Barbetta, a Római Kúria püspöke vitatta De Smedt püspök véleményét és hangsúlyozta, hogy a szöveg hangnemében se nem triumfalista, se nem klerikális és nem is legalista. Michael Doumith, a libanoni Sarba maronita püspöke, a Teológiai Bizottság tagja élesen bírálta a püspökökrôl szóló fejezetet: miként egy gyermeket az édesanyja ezerszer is óv, hogy össze ne törje a kezébe adott játékot, éppúgy ,,Önök is ezer óvintézkedéssel veszik körül a püspökség fogalmát''. Nem képes szabadulni attól a kínzó gondolattól -- mondta --, hogy a tervezet szerint a püspökök nem mások, mint a pápa hivatalnokai. Ha olyan férfiakat szentelnek püspökké, akikre nem bíznak egyházmegyét, az a püspöki intézmény elhivatalnokiasodásához és szekularizálódásához vezet. Alfrink bíboros ezzel összefüggésben arra mutatott rá, hogy az egyház püspökeinek egyharmada címzetes püspök és hogy a tervezet róluk említést sem tesz. (A címzetes püspököknek nincs saját egyházmegyéjük.) A tervezet vitájának elsô napján Alfrink bíboros azt kérte, hogy gondosan hangolják össze az egyes szövegeket, hogy a zsinat napirendjét ne terheljék fölösleges ismétlések. A következô három ülésen Léger, Suenens és Montini bíborosok támogatták a javaslatot, mely -- elfogadása esetén -- alaposan megváltoztatta volna mind a zsinat menetét, mind a szövegtervezeteket -- formailag és tartalmilag egyaránt. December 1-jén a fôtitkár azzal nyitotta meg az ülést, hogy a pápa egészsége javulóban van. Ezt a bejelentést hosszantartó, nagy taps fogadta. December 5-én délután János pápa az Úr angyala elimádkozására meg is jelent ablakában, s sok zsinati atya elôbb jött el a Szent Péter- bazilikából, hogy lássa ôt. A pápa röviden szólt, áldást osztott, majd késôbb elmondta, hogy vörös palástja gigantikus lángnak tűnt a napsütésben. Helyt adván a négy bíboros javaslatának, János pápa még aznap, december 5-én új koordinációs bizottságot állított fel ,,a zsinat munkájának koordinálására és irányítására''. A bizottság kizárólag bíborosokból állt, elnökévé Cicognani bíborost nevezte ki, tagjai pedig Liénart, Döpfner, Suenens, Confalonieri, Spellman és Urbani bíborosok lettek. Az európai szövetséget hárman képviselték ebben a nagyhatalmú hatos bizottságban, következésképpen a helyek fele ellenôrzésük alá került. A szövetség befolyása és presztizse tehát egyre nôtt. A zsinat kezdetétôl mostanáig a zsinat elnökségében csak a helyek 30%-át tudhatták magukénak. A Koordinációs Bizottság felállítása mellett János pápa december 5-i dátummal hagyta jóvá a zsinat elsô és második ülésszaka közötti hónapokra vonatkozó normákat is. Az elsô ilyen norma megszabta, hogy ez idô alatt a zsinati bizottságoknak ,,újabb vizsgálatnak és módosításoknak'' kell alávetniük az összes szövegtervezetet. E megfogalmazásban benne volt, hogy nem csak az egyházra vonatkozó tervezetet kellett revideálni, hanem a Schillebeeckx atya és a holland püspökök által támadott dogmatikai konstitúciókat is. A normákat december 6-án a délelôtti ülésen olvasták föl a zsinati atyáknak, amit a liberálisok a Kúria fölött aratott újabb gyôzelemnek tekintettek. A zsinati atyák nagy meglepetésére az ülésszak december 7-i, pénteki utolsó munkanapján János pápa megjelent az aulában. Együtt imádkozta velük az Úr angyalát és hosszú beszédet intézett hozzájuk. Másnap is részt vett az elsô ülésszakot lezáró ünnepségeken. Jókívánságait fejezte ki munkájukért és nyomatékosan intette ôket, hogy teljes odaadással készüljenek a még elôttük álló teendôkre. ,,Az elsô ülésszak a zsinattól várt nagy mű lassú, ünnepélyes bevezetôje volt'' -- mondta. Érthetô az is, hogy egy ilyen óriási összejövetelen szükség volt ,,pár napra'', hogy egyetértés alakulhasson ki olyan témákban, melyekkel kapcsolatban ,,a legnagyobb jószándék mellett is jelen vannak egymástól eltérô, jól megalapozott nézetek''. De annak, hogy a különbségek ennyire megfogalmazódhattak, gondviselésszerű szerepe volt az igazság gyôzelmében, ,,mert ez az egész világnak megmutatta, milyen szent szabadságot élveznek Isten gyermekei az egyházban''. A pápa rámutatott: a modern kommunikációs eszközök lehetôvé teszik, hogy a tervezetek megszövegezésével és revíziójával kapcsolatos intenzív munkálatok a második ülésszakot megelôzô hónapokban is tovább folyjanak. Megkért minden egyes püspököt, hogy ,,bár nagyon sok a teendô a lelkipásztori adminisztráció terén is, tanulmányozzák továbbra is a szétosztott és az esetleg ezután érkezô szövegtervezeteket. Ily módon a jövô szeptemberben kezdôdô ülésszak... határozottabban, folyamatosabban és nagyobb tempóban haladhat majd elôre.'' Ha komolyan folynak az elôkészületek, remény van rá, hogy 1963 karácsonyára -- 400 évvel a trienti zsinat befejezése után -- véget érhet az egyetemes zsinat. Joseph Ratzinger német teológus azt nevezte ,,az elsô ülésszak nagy, meglepô és igazán pozitív eredményének'', hogy az ülésszak végéig a zsinat még egyetlen szöveget sem hagyott jóvá. Ez azt bizonyítja, hogy ,,az elôkészítô munkát átható lelkület erôs ellenérzést váltott ki''. Ratzinger szerint ez tette ,,igazán korszakalkotó jellegűvé a zsinat elsô ülésszakát''. Hans Küng, a németországi Tübingen egyetemének katolikus teológiai fakultásán működô svájci teológus néhány nappal az elsô ülésszak vége elôtt elôadásra kapott meghívást az Egyesült Államok püspökeinek sajtóbizottságától. Beszédében kitért arra is, hogy amikor János pápától egy magánbeszélgetésen megkérdezték, miért hívta össze a zsinatot, ô az ablakhoz ment, kinyitotta és azt mondta: ,,Hogy egy kis friss levegô jöjjön be az egyházba.'' Küng lelkendezve magyarázta, hogy az, ami nemrég csak egy avantgarde csoport álma volt az egyházban, ,,a zsinatnak köszönhetôn mára széles teret nyert és áthatotta az egyház egész légkörét''. Ha most valamilyen okból be kellene fejezni a zsinatot, a mozgalom akkor sem szűnne meg az egyházban, és hamarosan újabb zsinatot kellene összehívni. Küng professzort megkérték, soroljon fel néhányat az elsô ülésszak eredményei közül. Azt válaszolta: Sokan féltünk attól, hogy a zsinat elôtt szerencsétlen kijelentések hangzanak majd el a dogmákkal és az ökumenizmussal kapcsolatban. De eddig ,,minden ilyen próbálkozás kudarcot vallott''. Ez a zsinati szellem mindenütt megváltoztatta a légkört az egyházban. ,,A zsinaton résztvevôk közül senki sem fog úgy hazatérni, mint ahogy idejött. A magam részérôl sose vártam volna ennyi bátor és határozott megnyilatkozást a püspököktôl.'' A kinyilatkoztatás forrásairól szóló szövegtervezet elvetését Küng professzor ,,a helyes irányba tett nagy lépésnek'' nevezte. ,,Ez olyasmi volt, amiben mi Németországban mindannyian reménykedtünk. De mivel csak szűk kisebbséget alkotunk, álmunkban sem gondoltuk, hogy valóra válhat.'' Végül azzal zárta, hogy ,,az elsô ülésszak talán legdöntôbb eredménye'', hogy ,,a püspökök rájöttek: az egyházhoz ôk is hozzátartoznak, nemcsak a Római Kúria.'' A mexikói Sergio Méndez Arceo, Cuernavaca püspöke ,,rendkívül sikeresnek'' minôsítette a zsinatot az elsô ülésszak végén. Megemlítette, hogy egyes zsinati atyák panaszkodnak, hogy túl sok volt a szócséplés, sôt az ismétlés. ,,Én azonban azt hiszem, erre szükség van, ha mindannyian tudni szeretnénk, hogyan vélekedik a másik. Az üléseinknek helyet adó Szent Péter-bazilika olyan volt, mint egy óriási kukta, mely gyorsan és alapjaiban alakította át a világ minden részébôl összesereglett püspökök felfogását.'' Elutasított szövegtervezetek és gyors felfogásbeli változás jellemezték az I. Vatikáni Zsinat elsô ülésszakát. ======================================================================== Elôkészületek a második ülésszakra 2. ülésszak -- 1963 Ha valakire, akkor a németajkú püspökökre és teológusaikra mindenkinél jobban illenek Küng professzor szavai: ,,A zsinaton résztvevôk közül senki sem fog úgy hazatérni, mint ahogy idejött''. Ôk abban a reményben érkeztek a zsinat elsô ülésszakára, hogy sikerül talán elérniük néhány engedményt. Most mégis a teljes gyôzelem tudatában térhettek haza, és még jónéhány további gyôzelemben is bizakodhattak. Amikor a zsinati atyák az elsô ülésszak elején a (magát több mint 200 püspökkel képviseltetô) Egyesült Államok jelölôlistáján szereplô 21 jelöltbôl 17-et megválasztottak a zsinati bizottságokba, már-már úgy tűnt, mintha a zsinat tôlük várná az irányítást. De ahogy múltak a hetek, egyre inkább az a benyomás alakult ki, hogy az amerikai püspökök túl visszafogottak és nem elég egységesek ahhoz, hogy átvegyék a vezetô szerepet. Szakértôik talán nem készítettek számukra programot? A bátortalanságnak vagy az egység hiányának nyoma sem mutatkozott ezzel szemben a Rajna-parti országok püspökei körében. Ôk az elsô ülésszakon bebizonyították, milyen fontos, hogy legyen egy olyan konkrét szöveg, amiért küzdhetnek. A liturgikus szövegtervezet ilyen volt, és a szövetség azért működhetett hatékonyan, mert elôre tudta, mit akar és mit nem. Az egyházról szóló szövegtervezettel kapcsolatos módosító javaslatokat 1963. február 28-ig lehetett elküldeni, s a németajkú püspökök és teológusok a maguk részérôl rögtön munkához is láttak. Megállapodtak, hogy február 5-én és 6-án valamennyi németajkú zsinati atya részvételével összejövetelt tartanak Münchenben, s elkészítik a szövegtervezet részletes elemzését valamint gyakorlati ajánlásokat tesznek annak revíziójára vonatkozóan. Az összejövetelre a szövetséghez tartozó más országok képviselôit is meghívták, többek között a holland Jan van Dodewaardot, Haarlem püspökét, a francia Léon Elchinger strassbourgi segédpüspököt, és Johannes Schüttét, a verbiták rendfônökét, aki funkciójánál fogva ismertethette a szövetség álláspontját az általános rendi elöljárók római konferenciáján. Az idôpontot Döpfner bíboroshoz igazodva választották ki, aki tagja volt a zsinat Koordinációs Bizottságának is, és így tájékoztathatta a találkozó résztvevôit azokról a határozatokról, amelyeket a Vatikánban január 21. és 27. között tartott elsô ülésén hozott a bizottság. Ezen két fontos döntés született: egyrészt a Boldogságos Szűzrôl szóló tervezetet az egyházról szóló tervezettôl függetlenül kell tárgyalni, másrészt ez utóbbit négy fejezetre kell rövidíteni. A müncheni találkozón megszületett az egyházról szóló tervezet részletes bírálata valamint egy 46 cikkelybôl álló póttervezet. Suenens bíboros javaslatát véve figyelembe öt fejezetre osztották, szemben a Koordinációs Bizottság által ajánlott néggyel. Az elemzést és a póttervezetet egy bevezetôvel együtt elküldték XXIII. János pápának és Ottaviani bíborosnak mint a Teológiai Bizottság elnökének. A bevezetôben leírják, hogy az elemzés olyan érveket sorol fel, ,,melyek a beterjesztett tervezetek alapos revízióját indokolják''. Kifejtik továbbá, hogy a németajkú atyák a póttervezet megfogalmazásakor végig szem elôtt tartották azokat az általános normákat, amelyeket a pápa az elsô ülésszak végén, december 5-én tett közzé. Ezek a normák speciálisan a zsinati dekrétumok lelkipásztori szempontjaira irányultak. Ezután a bevezetô arról szól, hogy a németajkú zsinati atyák szem elôtt tartották a Koordinációs Bizottság irányelveit is. Különösen azt, amelyik szerint ,,az I. Vatikáni Zsinat által kijelölt úton kell tovább haladni, hangsúlyozni kell a pápa szerepét és primátusát, de ebben egyúttal érvényesülnie kell az ökumenikus szemléletnek is, és egyértelmű megvilágításba kell kerülnie a püspöki kollegialitás jelentôségének és magának a püspöki hivatalnak''. Február 16-i dátummal valamennyi osztrák és német zsinati atya megkapta ezeknek a dokumentumoknak a másolatát Döpfner bíborostól. Kaptak emellett egy kommentárt is a póttervezethez, ami egy mintegy 35 francia és német teológiai művet felsoroló bibliográfiát is tartalmazott. A kommentár elsô mondata szerint a tervezet igyekszik kiküszöbölni a Teológiai Elôkészítô Bizottság egyházról készített tervezetének gyenge pontjait. A póttervezet sokkal rövidebb, és hangnemében sokkal inkább próbálja érvényesíteni a pasztorális szempontot, szellemében pedig jobban elôtérbe helyezi az ökumenikus szemléletet. ,,Ezzel semmi esetre sem a katolikus igazságok elhallgatására vagy rejtegetésére törekszik, még olyan igazságok esetében sem, amelyeket a protestánsok kétségbe vonnak vagy tagadnak. Mindamellett végig igyekszik tekintettel lenni a protestáns kifogásokra, anélkül azonban, hogy ezekkel külön foglalkoznék.'' Így hát a németajkú atyák jól fölkészültek a második ülésszak nyitóvitájára, az egyházról szóló tervezet tárgyalására. Más témákat is elô kellett azonban készíteni, ezért augusztusban újabb konferenciát tartottak Fuldában. Érdemes megemlíteni, hogy a ,,Lumen gentium'' kezdetű póttervezet elsô szavai János pápa 1962. szeptember 11-i beszédébôl valók, s késôbb a zsinat egyházról szóló dogmatikus konstitúciója is ezekkel a szavakkal kezdôdött és ez lett a hivatalos címe. ======================================================================== A Liturgikus Bizottság munkamódszere 2. ülésszak -- 1963 A Liturgikus Bizottság 1962 novemberének második felében és december elején, az elsô ülésszak vége felé terjesztette be tervezetének átdolgozott bevezetôjét és terjedelmes elsô fejezetét. A szavazási procedúra 28 szavazásból állt. A várakozással ellentétben nagyon kevés volt az ellenszavazat. Nemmel egyik menetben sem szavaztak 150-nél többen, átlagosan 40 ellenszavazat érkezett. Amikor pedig december 7-én a fejezet egészérôl szavaztak, 2018 zsinati atya közül csak 11 voksolt nemmel. Ezt a szinte egyhangú támogatást némelyek azzal magyarázták, hogy a Liturgikus Bizottság különleges figyelmet fordított a vita során elhangzott véleményekre. Azonkívül a szöveg szavazásra bocsátása elôtt mindegyik zsinati atya kapott a Liturgikus Bizottságtól egy nagyon részletes, öt füzetecskébôl álló jelentést, melyben lépésrôllépésre elmagyarázták, mit miért csináltak. A jó fogadtatás következtében a Liturgikus Bizottság sokkal jobb hangulatban fogott hozzá a tervezet további fejezeteinek átdolgozásához. 1963 áprilisában hétvégi ülést tartottak Rómában, mely 23-án kezdôdött. Az albizottságok beszámoltak a bizottságnak a végzett munkáról, majd a bizottság sorról-sorra, szavanként vizsgálta meg a javasolt változtatásokat. Megkérdeztem a Liturgikus Bizottság egyik tagját, Paul Hallinant, a Georgia állam-beli Atlanta érsekét, hajlandó lenne-e sajtókonferenciát tartani a bizottság munkájáról. Ô beleegyezett és május 7-én a Columbus szállodában találkozott is a sajtó munkatársaival. ,,Szeretném külön is kiemelni'' -- mondta --, ,,milyen gondos figyelmet fordított a Liturgikus Bizottság a zsinati atyák múlt ôsszel elhangzott véleményeire. Megvizsgáltuk az összes ilyen véleményt és nagyjából négy csoportba osztottuk ôket.'' ,,Az elsô csoportba azok a javaslatok kerültek ,,melyek vagy magában a tervezetben, vagy az eddigi módosításokban szerepelnek már''. A második csoportba kerültek azok a javaslatok, ,,melyeket a Liturgikus Bizottság a szóban forgó kérdés eldöntésére illetékesebb bizottságoknak adott tovább''. A harmadik csoportba olyan javaslatok kerültek, melyeket a bizottság részletkérdésnek ítélt; ,,ezeket a zsinat végén felállítandó zsinatutáni bizottsághoz utalta''. A negyedik, egyben utolsó csoport fogja egybe az összes valóban a liturgikus tervezetre vonatkozó módosító javaslatot, és ezeket dolgoztuk mi fel albizottsági és bizottsági üléseinken''. Hallinan érsek ezután a Liturgikus Bizottság és albizottságainak működését magyarázta el. A zsinat aulájában 1962. október 22. és november 13. között zajlott a liturgia vitája, s ez idô alatt valamennyi zsinati atyának módjában állt, hogy javaslatot tegyen a témával kapcsolatban vagy megjegyzést fűzzön hozzá. Ezt szóban vagy írásban lehetett megtenni. ,,Ebbôl a közel ezer oldalnyi anyagból tíz kötet készült, melyeket aztán sokszorosítottak'' -- mondta az érsek. ,,Csak a szentmisére vonatkozó javaslatok csaknem 250 oldalt tettek ki.'' A bizottság naponta ülésezett. A zsinat titkárságától azonnal megkapta a felszólaló zsinati atyák beszédének szövegét. ,,A javaslatokat'' -- mondta az érsek -- ,,ôsszel alapjában véve ugyanúgy kezeltük, mint a mostani ülésen.'' Mind a tizenhárom albizottságban voltak zsinati atyák is, szakértôk is. A zsinat javaslatait megvizsgálván az adott kérdésért felelôs albizottság megfogalmazta a megfelelô módosításokat és készített egy jelentést, amely megindokolta azokat. ,,Ezt a jelentést azután felolvasták a Liturgikus Bizottság teljes ülésén, amit vita követett, s ezen a bizottság valamennyi tagja és a szakértôk is részt vettek.'' Hallinan érsek a szentségekkel foglalkozó albizottságot vezette, s elmondta, hogy jelentésükrôl elôször két és fél napig vitatkoztak. Miután azonban az albizottság újra átdolgozta a szöveget, az újabb vita már csak fél óráig tartott. A sajtókonferencia idején a Liturgikus Bizottság már két teljes hete ülésezett. ,,Mostanra megvitattuk a misére, a szentségekre és a zsolozsmára vonatkozó összes javaslatot'' -- mondta Hallinan érsek. ,,Ezen a héten a módosítások végleges formájáról szavazunk, ez kerül majd szavazásra a zsinati atyák elé szeptemberben.'' Ha mind a módosítások, mind az egyes fejezetek megkapják az elôírt kétharmados többséget, ,,már csak egy formálisnak tekinthetô végsô szavazás marad hátra, ami nyilvános ülésen zajlik majd a pápa jelenlétében. Azután a Szentatya jóváhagyásával kihirdetik a Liturgikus Konstitúciót, ami ezzel törvénnyé válik az egész katolikus egyházban. A II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Bizottsága ezzel be is fejezi majd munkáját''. Az érsek azt állította, hogy ,,megalapozott a bizottság tagjainak optimizmusa és bizakodása.... Mindenekelôtt azért, mert Larraona bíboros biztosított minket, hogy a Szentatya nagyon elégedett a Liturgikus Bizottság munkájával. János pápa kb. három héttel ezelôtt egy kihallgatáson bizakodva beszélt arról, hogy a Liturgikus Bizottság és a zsinati atyák munkája igazi lépés az aggiornamento irányában. Ez természetesen bizakodással és elégedettséggel tölt el mindnyájunkat.'' A továbbiakban arra a ,,nagyon demokratikus stílusra'' utalt, amellyel Larraona bíboros, a Liturgikus Bizottság elnöke vezette üléseiket. Módszere (mindenkinek mindig lehetôséget adni gondolatai zavartalan kifejtésére) megtette a hatását. A bizottság tagjainak lehetôségük volt egymás tanítására. ,,Az ember elkerülhetetlenül tanul azoktól, akik egészen más környezetben élnek -- Afrikában, a Vasfüggöny mögött, Latin-Amerikában vagy máshol. Végezetül bizton állíthatom'' -- folytatta --, ,,hogy ez a bizottság valóban zsinati szellemben dolgozott. Ez a nemzetközi bizottság nyílt volt, szabad volt és kétségkívül odaadó férfiakból állt.'' Hallinan érsek elmondta, hogy a Liturgikus Bizottság optimizmusához jelentôsen hozzájárult az a lelkesedés is, amivel a zsinati atyák az elsô ülésszak utolsó napjaiban ,,majdnem egyhangúan a megújulásra (az aggiornamentóra) szavaztak. Ez most biztosított. Érezhetik a bizottság munkáján.'' A bizottságba 30-40 szakértôt neveztek ki. ,,Ezek a férfiak -- képzettségük, munkabírásuk, buzgalmuk, kísérletezô kedvük és egyéb tulajdonságaik alapján -- ma valószínűleg a legjobb koponyák a liturgia világában. Minden földrész képviseltette magát általuk. És ittlétük valóban olyan volt, mintha egy könyvszekrény állt volna az ember mellett a világ legjobb liturgikus műveivel. Csakhogy nem a könyvek, hanem maguk a szerzôk sorakoztak ott. Egészen különleges kiváltság volt, hogy ezeket a férfiakat magunk mögött tudhattuk.'' Father Frederick McManus, aki az Amerikai Katolikus Egyetemen az egyházjog professzora és akinek neve már hosszú ideje összekapcsolódik az Egyesült Államokban kibontakozott liturgikus mozgalommal, ott ült az érsek mellett a sajtókonferencián. Az érsek a következô szavakkal mutatta be az újságíróknak: ,,Amerikai szakértônk e területen, az Egyesült Államok egyik legkiválóbb liturgiatudósa, olyan férfi, aki élvezi az Egyesült Államokban nagyon gyorsan terjedô liturgikus mozgalomhoz tartozó püspökök és a laikusok bizalmát.'' ======================================================================== János pápa utolsó hónapjai 2. ülésszak -- 1963 Az elsô ülésszak után XXIII. János pápa -- hogy bizonyságot adjon a világnak visszatért egészségérôl -- látogatást tett a Gianicolón levô Bambino Gesú Kórházban. Beszélgetett a beteg gyerekekkel és szólt a nôvérekhez valamint a kórház többi alkalmazottjához is. Többek között ezt mondta: ,,Ahogy láthatják, teljesen egészséges vagyok, még ha annyira nem is tért vissza az erôm, hogy futóversenyen vegyek részt vagy más sportversenyen induljak. De, Istennek hála, tökéletesen ura vagyok szellemi képességeimnek és egész testemnek, s így megcsodálhatom a felebaráti szeretetnek és az ártatlanságnak ezt az imponáló megnyilvánulását.'' Vízkeresztkor, 1963. január 6-án XXIII. János pápa terjedelmes levelet intézett a zsinati atyákhoz. Közölte velük, hogy folyton ott lebeg a szeme elôtt az a kép, ahogy elôször töltötték meg a zsinaton a Szent Péter-bazilikát. S nincs annál kedvesebb tevékenysége, mint ha gondolatban vagy szóban a zsinat komoly és szent ügyeivel foglalkozhat. Emlékeztette ôket, hogy az 1963. január 6. és a szeptember 8-án kezdôdô második ülésszak közötti idôt ,,a zsinat által elvégzendô munka folytatásának kell tekinteni''. Szent kötelességük továbbá -- fogalmazott -- ,,nemcsak az, hogy egytôl egyig jelen legyenek a hátralevô üléseken a vatikáni bazilikában, hanem az is, hogy ebben a nyolc hónapban lélekben szorosan összetartsanak minden püspöki hivatalt ellátó testvérükkel''. Ne késlekedjenek ,,a bíboros-államtitkár vezette bizottság által küldött levelek megválaszolásával, még ha mégoly gyakran jelentkeznek is egy- egy kérdéssel kapcsolatban. A küldeményeket mindenki alaposan tanulmányozza át és tegyen eleget a levelezéssel kapcsolatos kötelezettségeinek. Nem kétséges, hogy ilyen hozzáállás mellett ésszerűen folyhat a zsinat munkája, melyet mindenfelôl figyelô szemek kísérnek, és gyorsabban oldható meg ez a nagy feladat. János pápa nyomatékosan kérte a püspököket, hogy ,,mindenegyes zsinati témát egyforma odafigyeléssel kezeljenek''. Mindent ,,gyorsan'' és ,,pontosan'' intézzenek. A zsinati szövegek tanulmányozásába vonják be ,,legtudósabb és legerényesebb'' papjaikat is. A Koordinációs Bizottság január 21. és 27. között ült össze a Vatikánban az államtitkár elnökletével. Január 28-án János pápa kihallgatáson fogadta a bizottság tagjait valamint néhány további zsinati tisztségviselôt. Elmesélte nekik, hogy a zsinat alatt végig milyen várakozással követte a fejleményeket. Elégedett az eddigi eredményekkel és a Koordinációs Bizottság határozataival. Ezek azzal a reménnyel kecsegtetnek, ,,hogy a zsinat, mely igen jól indult, nagyon gyorsan elérheti majd céljait''. Aláhúzta, milyen fontos az egység a zsinat napirendjével kapcsolatban, és elmondta, hogy ,,nagy tempóban kell folytatni'' az elôkészítô munkát. 1963 elsô hónapjait a bizottságok és az albizottságok szorgos munkával töltötték. A bizottságokon belül albizottságokat alakítottak, ezek tagjai levelezés útján egyeztették azokat a szövegeket, melyeket aztán az illetékes bizottságok római plenáris ülései elé terjesztettek. Február 20. és április 1. között hét bizottság és Bea bíboros titkársága ülésezett Rómában. A bizottságok munkáját felügyelô és koordináló Koordinációs Bizottság március 25-tôl több ülést is tartott a Vatikánban. Március 28-án tekintették át az egyházról szóló szövegtervezet elsô két fejezetét valamint az átdolgozott ökumenizmus-tervezetet. Ennek szövegét a Teológiai Bizottság, a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Bizottság és a Keresztény Egységtitkárság tagjaiból létrehozott vegyes bizottság készítette el. Ezért a két bizottság valamint az Egységtitkárság elnökeit, alelnökeit és titkárait is meghívták az ülésre. János pápa úgy döntött, hogy ô is ellátogat a megbeszélésre, s délután 6 órakor meg is jelent Cicognani bíboros és Felici érsek kíséretében. A Szentatya naponta kapott jelentést a Koordinációs Bizottság tevékenységérôl és kijelentette, hogy nagyon elégedett a végzett munkával. Ezt követôen tudatta a jelenlevôkkel, hogy aznap, március 28-án bizottságot állított fel az Egyházi Törvénykönyv revíziójára. János pápa már az egyetemes zsinat elsô bejelentése alkalmával, 1959. január 25-én is kijelentette, hogy revideálni kell majd az Egyházi Törvénykönyvet. Az ülésen egy darabig a pápa elnökölt, aztán még egyszer lelkes munkára intette a jelenlevôket, és megismételte, hogy reménye szerint a zsinat igazán gyümölcsözô eredményeket hoz majd. Apostoli áldást osztott, majd távozott az aulából. János pápa -- most már lassan végéhez közeledô pápaságának következô nagyobb eseményeként -- 1963. április 9-én írta alá ,,Pacem in terris'' (>>Béke a földön<<) kezdetű nyolcadik enciklikáját. Húsvétvasárnap, április 14-én rendkívül nyugtalanító közelrôl készült felvétel jelent meg a pápáról a L'Osservatore Romano címoldalán. A kép a nagypéntek délutáni istentiszteleten készült a Szent Péter- bazilikában és azt a pillanatot örökítette meg, amikor a pápa a kereszt imádásakor a feszülethez hajol, hogy megcsókolja. Arckifejezésébôl ítélve szörnyű kínjai lehettek. De az érdeklôdôknek a Vatikánban csak annyit mondtak, hogy a pápa nagyon ,,fáradt'' volt a szertartás alatt. Ahogy késôbb megtudtam, közvetlen munkatársai már attól tartottak, hogy nem fogja bírni a nagyheti megerôltetô istentiszteleteket, de nagyszombaton javult az állapota. Néhány nappal ezután, április 22-én a pápa jóváhagyta tizenkét tervezet szövegét és elrendelte, hogy küldjék el ôket a zsinati atyáknak. Ezek voltak azok a szövegek, melyek a Koordinációs Bizottság és a zsinati bizottságok ülésein nyerték el jelenlegi formájukat. János pápa könyörtelen tempót diktált. Senkinek sem hagyott pillanatnyi nyugtot sem. Tudta, hogy nem fog már sokáig élni, s annál lázasabban igyekezett mindent megtenni zsinata eredményessége érdekében. Április 25-én megbeszélésem volt Dr. Luciano Casimirrivel, a Vatikáni Sajtóiroda vezetôjével, aki -- nem hivatalosan, s nagyon szomorúan -- elmondta nekem, hogy a pápa súlyos beteg. Emiatt haladéktalanul elô kell készíteni a betegségérôl és haláláról szóló jelentést valamint a konklávét. Dr. Casimirri elmondta, hogy a tények nyilvánosságra hozatala után a tudósítók várhatóan azonnal Rómába fognak özönleni, hogy tudósíthassanak a pápa haláláról és az új pápa megválasztásáról. Megkérdezett, hogy -- miután nem beszél folyékonyan angolul és mindig az angol nyelvű tudósítók vannak a legtöbben -- szükség esetén tudnék-e segíteni neki. Még aznap egy másik forrásból azt hallottam, hogy a pápa minden másnap bevérzik és állapota rohamosan romlik. Április 30-án Cicognani bíboros megírta a zsinati atyáknak, hogy megtesz minden tôle telhetôt, hogy a lehetô leggyorsabban eljusson hozzájuk az elsô tizenkét szövegtervezet. Levelében megírta azt is, hogy reméli, június végén a Fôtitkárság újabb tervezetcsomagot küldhet majd szét. Majd így folytatta: ,,Megtisztelô számomra, hogy tájékoztathatom Önöket: a Szentatya rendkívüli fontosságot tulajdonít e tervezetek komoly áttanulmányozásának. Ha az Önök véleménye szerint érdemes lenne egyes dolgokat még egyszer végiggondolni, kérjük, hogy megjegyzéseiket, tanácsaikat, módosító javaslataikat világos és arra alkalmas formában július végéig küldjék el a zsinat fôtitkárságának. Ily módon a zsinati bizottságoknak -- mielôtt az átdolgozott tervezeteket a plenáris ülés elé terjesztenék -- elég idejük lesz majd e vélemények figyelmes áttanulmányozására és arra, hogy figyelembe vegyék azokat a tervezetekhez kapcsolt jelentéseikben.'' Beköszöntött a május, János pápa pedig nem értette, miért nincs még szétküldésre alkalmas állapotban az általa április 22-én jóváhagyott tizenkét szöveg. A munkának még a felénél sem jártak. Felici érsek így kötelességének tartotta, hogy május 8-án, pontosan egy héttel Cicognani bíboros levelét követôen, levélben ô is közölje a zsinati atyákkal, hogy az elsô hat szövegtervezetet ,,néhány napon belül'' el fogják küldeni. Cicognani bíboros már másnap, május 9-én újabb levelet küldött szét, mely mindössze egy mondatot tartalmazott: ,,Ôszentsége, XXIII. János pápa tájékoztatni kívánja a zsinati atyákat, hogy az elküldött szövegtervezeteket maga is figyelmesen áttanulmányozta és, miután az atyák megtárgyalták, a végleges jóváhagyás elôtt még egyszer áttanulmányozza majd azokat.'' János pápa senkinek sem hagyott nyugalmat. Egyetlen cél hajtotta: látni akarta annak biztosítékát, hogy a II. Vatikáni Zsinat valóban elvégzi munkáját. Biztosra akart menni, a dokumentumokat mindenképpen el akarta juttatni a zsinati atyák kezébe, hogy aztán már ne találhassanak olyan kifogásokat, amivel befagyaszthatnák a zsinatot. Minden erejét megfeszítve vett részt a Balzan-békedíj május 11-i átadási ünnepségén. Másnap hivatalos látogatást tett a Quirinalban. Két nappal késôbb Suenens bíboros személyesen adta át U Thantnak, az ENSZ fôtitkárának a ,,Pacem in terris'' János pápa által szignált példányát. Május 18-án ismét találkoztam Dr. Casimirrivel, aki elmondta, hogy János pápa állapota ,,nagyon rossz''. A pápa május 20-án újabb hosszú levelet írt a világ püspökeinek, bejelentvén, hogy a pünkösd elôtti napokban május 25. és június 2. között tartja meg ez évi lelkigyakorlatát. Kijelentette, hogy lelkigyakorlatáról azért tájékoztatja a zsinati atyákat, hogy ,,imáitokkal kísérhessetek Minket ezekben a napokban''. Azért választotta ezt az idôszakot a lelkigyakorlatra, ,,mert szokásunkhoz híven gyorsan valóra váltjuk a kapott sugallatokat''. Május 21-én Felici érsek elpostázta az elsô hat szövegtervezetet. Másnap János pápának 10 órakor kellett volna megtartania szokásos szerdai kihallgatását a Szent Péter-bazilikában. 9.55-kor bejelentették, hogy a pápa nem jön a bazilikába, de 10.30-kor mindenkit megáld az ablakából. Megtudtam, hogy bevérzése volt és egész éjjel vérátömlesztést kapott. Következô vasárnap a pápa közölte az ágya körül levôkkel, hogy 12 órakor oda akar menni az ablakhoz, hogy szokás szerint megáldja a Szent Péter téren összegyűlt tömeget, bár lelkigyakorlata már elkezdôdött. Orvosai azonban megtiltották ezt és közölték, hogy tartózkodnia kell minden testi megerôltetéstôl. Másnap olasz papok Testa bíborost idézték, aki bejáratos volt a pápa szobájába és elmondta, hogy vér folyt a Szentatya szájából. Jól értesült források azt közölték, hogy négyóránként vérátömlesztést kap. Amikor május 28-án Cicognani bíboros elmondta neki, hogy az egész világ érte imádkozik, a pápa mosolygott, majd rövid hallgatás után így szólt: ,,Ha az egész világ a beteg pápáért imádkozik, természetes, hogy erre az imára indíttatást kapott. Ha Isten a pápa életét kívánja áldozatul, akkor nem kell sajnálni az áldozatot, mely túláradó kegyet szerez az egyetemes zsinat, az anyaszentegyház és a békére vágyó emberiség számára.'' Csütörtökön, május 30-án azt mondta egyik orvosának: ,,Azt mondják, daganatom van. De ez mitsem jelent, amíg Isten akarata érvényesül. Remélem, hogy végig tudom vinni a zsinatot és megélhetem, hogy béke lesz a Földön.'' Aznap nem sokkal éjfél elôtt újra válságos állapotba került, immár utoljára. Amikor másnap tudomására hozták állapotát, kérte, hogy azonnal adják fel neki az utolsó kenetet. Gyóntatója az ágyához jött és elvégezte a szertartást. Fölvette a szentkenetet és megkérte gyóntatóját, maradjon az ágyánál az Oltáriszentséggel, míg mond egy pár szót. Tiszta, erôs hangon beszélt, s újra fölajánlotta életét a II. Vatikáni Zsinat eredményes befejezéséért és az emberek közötti békéért. Elmondta még, hogy azt akarja, tudja meg minden zsinati atya az egész világon, hogy a megkezdett nagy mű biztosan be lesz fejezve. Miután mindenkivel beszélt már a körülötte állók közül, unokaöccséhez, Mons. Giovanni Baptista Roncallihoz fordult és magához hívta. ,,Nézd, idejössz és ágyban találsz! Az orvosok azt mondják, gyomorbajos vagyok. De szeretnénk remélni, hogy minden jóra fordul és hamarosan ismét a zsinatnak és az egyháznak szentelhetem magamat.'' A Szent Péter téren péntek délután hosszú virrasztás kezdôdött. Pénteken, szombaton, pünkösdvasárnap és hétfôn éjjel-nappal ott várt és imádkozott a tömeg. Aztán június 3-án, hétfô este 7 óra 49 perckor meghalt János pápa. ,,A zsinat!'' -- mondta. ,,Isten a tudója, hogy lelkem egyszerű szegénységgel nyílt meg a sugallat nagysága elôtt. Megengedi vajon, hogy befejezzem? Ha igen, legyen áldott. Ha pedig nem engedi meg, hogy befejezzem?... Akkor a mennybôl fogom figyelni a zsinat örömteli befejezését, ahová, remélem -- mi több, biztosan tudom -- felvisz majd Isten kegyelme.'' ======================================================================== A Nem Keresztény Vallások Titkársága 2. ülésszak -- 1963 1963. április 2-án, kedden a kameruni Zoa, Yaoundé érseke, a missziókkal foglalkozó zsinati bizottság tagja tartott sajtókonferenciát, melyen a missziós szövegtervezetrôl fejtette ki álláspontját. Elmondta, hogy az elsô ülésszak alatt az a benyomása alakult ki, hogy a zsinaton csak két nagy vonulat van jelen: a lelkipásztori, mely azt keresi, hogyan tehet többet az egyház saját tagjainak lelki növekedéséért, és az ökumenikus, mely arra tesz javaslatokat, mit kell tenni illetve mit kell változatlanul hagyni ahhoz, hogy javuljanak a többi keresztény közösséghez fűzôdô kapcsolatok. Egy dologról azonban mintha megfeledkeztek volna, nevezetesen, hogy a katolikus egyház definíciója szerint misszionárius egyház. Küldetése -- mondta az érsek -- nemcsak saját tagjainak vagy más keresztényeknek szól, hanem minden embernek. Amikor aznap éjjel egy kápolna félhomályában újra eltűnôdtem az érsek szavain, arra a mérhetetlen jóra gondoltam, ami a Keresztény Egységtitkárságnak köszönhetô, és felvetôdött bennem, nem lehetne-e alapítani egy hasonló titkárságot a nem keresztény vallások számára is. A zsidóságnak, az iszlámnak, a brahmanizmusnak, a védaizmusnak, a hinduizmusnak, a jainizmusnak, a buddhizmusnak, a konfucianizmusnak, a taoizmusnak és a sintoizmusnak több mint egy milliárd hívôje van. Egy ilyen titkárság éppoly sikeresen teremthetne kapcsolatot a nagy világvallásokkal és ápolhatná azt, mint ahogy a már meglévô Keresztény Egységtitkárság tette és teszi a nem katolikus keresztény egyházak vonatkozásában. Minél többet töprengtem ezen, annál szükségszerűbbnek tűnt egy ilyen titkárság létrehozása. És miért ne lehetnének jelen a zsinaton a nem keresztény vallások megfigyelôi is? Már másnap korán reggel felhívtam Zoa érseket, mert arra gondoltam, hogy miután egyházmegyéjében sok muzulmán él, az ô reagálása meghatározó. Mivel kedvezôen vélekedett a tervrôl, a következô kérdés az volt, lehet-e olyan püspököt találni, aki hajlandó sajtókonferencián ismertetni az elképzelést. Anthony Thijssen, az indonéziai Larantuka püspöke néhány napig véletlenül éppen Rómában tartózkodott, és ugyanabban a házban lakott, ahol én. Beszélgettünk az újabb titkárság gondolatáról, s elmondta, hogy az elôzô hetekben észak-európai elôadásain ô is síkra szállt a nem keresztény vallások megfigyelôinek -- ha nem is a mostani, de -- a következô egyetemes zsinatra történô meghívása mellett. Thomas Tien bíboros, aki bennszülött kínai, szintén Rómában volt ekkor és nagyon kedvezôen reagált a javaslatra. Úgy vélte, hogy mivel a legfontosabb nem keresztény vallások mindenekelôtt Ázsiában vannak jelen, a gondolatot nem egy indiai püspöknek kellene ismertetni, mint ahogy terveztük, hanem egy európainak. ,,Nálunk Keleten'' -- mondta -- ,,van egy szólás, miszerint az ember ne hívassa meg magát''. Véleménye szerint a Vatikán hajlandó lenne elfogadni a javaslatot, ha az egy európaitól származna, és vállalkozott rá, hogy mihelyt valamelyik zsinati atya nyilvánosan síkra száll a titkárság mellett, támogató nyilatkozatot ad a sajtónak. Így hát ismét Thijssen püspököt kellett megkeresni, aki újabb beszélgetés után beleegyezett, hogy április 6-án sajtókonferenciát rendezzünk a tárgyról. A sajtókonferenciára eljött az összes római irodával rendelkezô nemzetközi hírügynökség valamint India, Szudán és Szaúd-Arábia követségének képviselôje. Thijssen püspök elmagyarázta, hogy Hollandiában született, de 1949 óta indonéz állampolgár, majd így folytatta: ,,Indonézia vallási toleranciája az egész világon ismert. Nekem személy szerint is sok muzulmán és hindu barátom van, akiket nagyon tisztelek.'' A püspök elmondta, hogy ,,szívesen látná egy önálló, a fôbb nem keresztény vallásokkal foglalkozó római titkárság létrejöttét''. Egy ilyen titkárság számos elônnyel járna: ,,Mi katolikusok például sokat tanulhatnánk e nem keresztény vallások liturgiájából, kultúrájából és filozófiájából.'' Nem egyfajta szinkretizmust javasol -- mondta. ,,Nem, egyáltalán nem! Egyszerűen csak mindnyájan jobban megértsük egymást.'' A püspök úgy vélte, hogy a világ üdvözölné egy ilyen titkárság létrehozását. Szerinte ez megfelel a fô nem keresztény vallások törekvéseinek és összhangban van XXIII. János pápa szellemével is, aki azt mondta, szeretné, ha ,,a nemzetek igaz és ôszinte barátjának'' tekintenék. A püspököt megkérték, hogy kommentálja egy buddhista pap -- egy tokiói újságban 1963. január 18-án megjelent -- kijelentését, mely szerint az egyetemes zsinat nagyon sokat tehetne a vallások és a nemzetközi összhang érdekében azzal, ha a buddhisták közül és más nagy nem keresztény vallásokból megfigyelôket fogadna. Ezáltal a zsinat méginkább a világbéke és a vallások közötti szívélyes viszony eszközévé válna. A püspök azt felelte, hogy üdvözli ugyan a buddhista pap véleményét, de személy szerint korainak tartja a javaslat megvalósítását a mostani zsinaton, mely az egyház belsô reformjával és a keresztény egységgel van elfoglalva. ,,Kevés dolog tarthatna számot'' a nem keresztény megfigyelôk ,,közvetlen érdeklôdésére'' -- mondta. Mélyen meg van azonban gyôzôdve, ,,hogy egy önálló, a fô nem keresztény vallásokkal foglalkozó titkárság felállítása felbecsülhetetlen és egyetemes értékű lenne és közvetve gazdagítaná valamennyiünk vallásos életét. A Middle East News Agency tudósítója megkérdezte, beszélt-e már az ügyben a pápával. A püspök elmondta, hogy még nem, elôbb meg akar gyôzôdni a sajtó visszhangjáról, mely minden kérdésben képes közvetíteni a világ véleményét. Elmondta azt is, hogy üdvözölné, ha az ötlet megismertetésében az egész világon segítséget nyújtana a sajtó. Egy másik tudósító azt kérdezte a püspöktôl, ismer-e más olyan zsinati atyákat, akik kedvezôen viszonyulnak az elképzeléshez. A püspök azt válaszolta, hogy a zsinat idején beszélt a kérdésrôl Indonézia semarangi és djakartai jezsuita érsekeivel valamint van Bekkum rutengi püspökkel. ,,Mindhármuknak tetszett az ötlet'' -- mondta. Thijssen püspök közvetlenül a sajtókonferencia után a Propaganda Fide Kongregáció fôhadiszállásán megpróbált beszélni az ügyben Gregorio Agagianian bíborossal. A bíborost nem sikerült elérnie, helyette Pietro Sigismondi érsek fogadta, aki örömmel értesült, hogy a püspök egy önálló, nem keresztény vallásokkal foglalkozó titkárságról beszélt a sajtónak. Biztosította a püspököt, hogy tájékoztatni fogja errôl Agagianian bíborost, és hogy a bíboros szintén nagyon fog örülni a hírnek. Thijssen püspök elmondta Sigismondi érseknek, nem támogatta, hogy a nem keresztény vallások képviselôit meghívják a zsinat aulájába, mert az ott használt terminológia nagyrészt érthetetlen lenne számukra. Úgy gondolja, sokkal hasznosabb lenne, ha ez az önálló titkárság más módon látná el ôket tájékoztatással, persze ha a titkárság egyáltalán működik majd a zsinat mellett. Tien bíboros, mielôtt április 8-án Rómából Madridba utazott, egy sajtónyilatkozatban szintén kiállt az elképzelés mellett. Megígérte, hogy minden befolyásával támogatja Thijssen bíboros javaslatát, majd így folytatta: ,,Rendkívül fontos, hogy a katolikus egyház jobban megértse a világ nem keresztény vallásait, a nem keresztény vallások pedig jobban megértsék a katolikus egyházat.'' Erre egy olyan titkárság felállítása lenne a legalkalmasabb, ,,melyben a nem keresztény vallások és a katolikus egyház legkiválóbb tudósai találkozhatnának és beszélgethetnének egymással''. A titkárság felállításának idôpontjára vonatkozóan ezt mondta a bíboros: ,,Én nagyon örülnék, ha a titkárság rövidesen megalakulna, és a második ülésszak szeptemberi megnyitásakor már itt fogadhatnánk Rómában a nagy nem keresztény vallások képviselôit.'' Szerinte meg lehetne engedni, hogy e képviselôk részt vegyenek egyik-másik ülésen a Szent Péter-bazilikában, hozzátette azonban, hogy véleménye szerint rendszeres jelenlétüknek nem lenne túl sok értelme. Tien bíboros és Thijssen püspök nyilatkozatát összefüggésbe hozták János pápa ,,Pacem in terris'' kezdetű enciklikájával. Sok hírmagyarázó olyan eszközt látott a javasolt titkárságban, mely János pápa szándékának, ,,a jóakaratú emberek'' egész világra kiterjedô kölcsönös jobb megértésének a megvalósítására hivatott. Thijssen püspök sajtókonferenciáján részt vett Edmund Farhat libanoni pap is, aki a Vatikáni Rádió naponta jelentkezô arab nyelvű híradásait szerkesztette és hozzám hasonlóan nagy érdeklôdést tanúsított a tervvel kapcsolatban. Mindkettônknek az volt a véleménye, hogy egy ilyen titkárság vezetésére König bécsi bíborosnál nem lehetne alkalmasabb embert találni az egyházban. Ôt világszerte a nem keresztény vallások szakértôjeként ismerték, nagyon sokat írt e tárgykörben és korábban összehasonlító vallástudományt tanított az egyetemen. Elhatároztuk, hogy adandó alkalommal megismertetjük vele az elképzelést. XXIII. János pápa június 3-i halála miatt az ügy átmenetileg teljesen lekerült a napirendrôl. A következô hetekben az volt a nagy kérdés, folytatódik-e egyáltalán a zsinat. A világnak nem kellett sokáig várnia. VI. Pál pápa 1963. június 22- én, megválasztása másnapján intézte elsô rádióbeszédét Róma városához és a világhoz, s ebben kijelentette: ,,Pápai munkálkodásunk döntô részét adja majd a II. Vatikáni Zsinat folytatása, melyre nagy várakozással tekint minden jóakaratú ember. Ez lesz fô feladatunk, erre kívánjuk fordítani mindazt az energiát, amit az Úrtól kapunk.'' A zsinat lesz ,,apostoli hivatalunk vezérfonala''. Megígérte, hogy megtesz minden tôle telhetôt, hogy ,,elkészüljön a keresztény egység elôsegítését célzó mű, melyet XXIII. János pápa oly szerencsés módon és oly reményteljesen kezdett el.'' Valószínűnek tűnt, hogy a június 30-ra kitűzött beiktatási ünnepségig a bíborosok már nem utaznak el Rómából. Június 25-én elküldtük Alfrink, Cushing, Frings, Gilroy, Gracias, König, Liénart, Meyer, Ritter, Rugambwa, Spellman, Suenens és Wyszinski bíborosoknak a Tien bíboros és Thijssen püspök által a titkársággal kapcsolatban adott nyilatkozatok másolatát. Június 27-én Frings bíborostól lehetôséget kaptam, hogy kérdéseket tegyek fel neki a titkársággal kapcsolatos véleményérôl. Egyetértôen úgy fogalmazott, hogy a Keresztény Egységtitkársághoz hasonlóan minden bizonnyal ez is sokféle áldás forrása lehetne a világ számára, majd azt mondta, hogy König bíborosnál alkalmasabb férfiút nem tudna elképzelni a vezetésére. Vállalkozott arra is, hogy felveti a kérdést König bíborosnak. Farhat atyával június 30-án, a beiktatás napján kaptunk lehetôséget König bíborostól beszélgetésre. Elôzôleg már beszélt a kérdésrôl Frings bíborossal és úgy vélte, kétségkívül most van itt az ideje egy ilyen szerv létrehozásának, mivel a nem keresztény vallások a zsinat befejeztével szükségszerűen kisebb érdeklôdést tanúsítanának a katolikus egyház iránt. Azt mondta, hogy délután a beiktatási ünnepségen beszél errôl Bea bíborossal is. Bea bíboros szintén szimpatikusnak találta a gondolatot, akárcsak a bombay-i Gracias bíboros. Néhány nappal késôbb Liénart bíboros azt írta, hogy ,,igen nagy érdeklôdéssel'' olvasta a titkárság javaslatával foglalkozó nyilatkozatokat. Véleménye szerint ,,a titkárság létrehozásának gondolata valószínűleg teljesen elfogadható a nem keresztény vallásúak számára, de errôl a pápának kell döntenie.'' Mivel ekkorra már Kína és India bíborosa valamint Bea, Frings, Liénart, König és valószínűleg Agagianian bíboros is kedvezôen fogadta az elképzelést, következô lépésként VI. Pál pápa figyelmét kellett ráirányítanunk az ügyre. És mivel egy bíborosnak kellett elôadnia, logikusnak tűnt, hogy Tien bíborosra essen a választás, aki elsôként támogatta a gondolatot hivatalosan. Július 3-án ezért eléje álltam és megkérdeztem, hajlandó lenne-e írásban javaslatot tenni VI. Pál pápának az új titkárságra illetve König bíborosra mint elnökre. A bíboros beleegyezett és megkért, hogy írjam meg és olvassam fel neki a levél vázlatát. A felénél tartottam, amikor kezét a karomra téve félbeszakított. Visszaült a székére, karjait keresztbe tette a mellén és bosszús mosollyal így szólt: ,,Azt hiszem, kínai módon kellene csinálni''. Elmagyarázta, hogy nincs könnyű helyzetben, amikor ilyen levelet akar küldeni az új pápának, akit alig ismer, hiszen a levélben a szervezet vezetôjére vonatkozó konkrét javaslat is szerepel. ,,Ellenben ha Ön írna nekem egy levelet, abban részletesen kifejthetné, milyen funkciókat láthatna el egy ilyen titkárság, felsorolhatná azokat a bíborosokat és püspököket, akiket megfelelônek tart, és König bíborost is megnevezhetné benne, mint aki a legalkalmasabb a titkárság vezetésére. Belevehetné azt is, hogy König bíboros, több mint valószínű, nem hárítana el egy ilyen feladatot.'' Tien bíboros másnap Tajvanba készült, s úgy tervezte, hogy megérkezése után levelet küld Pál pápának -- mellékelve benne az enyémet is --, s megírja benne, hogy szívbôl helyesli az elképzelést. Volt számomra még egy apró tanácsa: mindketten írjuk olaszul a levelünket, hogy a Római Kúria tagjainak ne okozzon nehézséget az elolvasása. Július 21-én Tien bíboros Tajpejbôl megírta, hogy a tervek szerint feladta a két levelet a Szentatyának. Többek között ezt írta: ,,Véleményem szerint a Szentatya nem fog azonnal lépni. Elôször végiggondolja a dolgot, aztán megbeszéli a bíborosokkal.'' Ezzel szemben szeptember 12-én, alig nyolc héttel Tien bíboros levelének kézhez vétele után VI. Pál pápa bejelentette, hogy ,,megfelelô idôben a nem keresztény vallásúakkal foglalkozó titkárság létesül''. Az új titkárság elnökének nevét nem közölte. ======================================================================== A fuldai konferencia és következményei 2. ülésszak -- 1963 Amikor Pál pápa bejelentette, hogy 1963. szeptember 29-én elkezdôdik a második ülésszak, a zsinati atyák az egész világon újra hozzáláttak a különbözô szövegtervezetek tanulmányozásához. Néhány országban a püspöki konferenciák tagjai közösen tekintették át a tervezeteket. Az Egyesült Államokban augusztus elején mintegy 125 püspök találkozott Chicagóban a zsinattal kapcsolatos kérdések nem hivatalos áttekintésére. Az argentin püspökök augusztus 6. és 10. között tanácskoztak, itt döntöttek arról, hogyan foglaljanak állást a zsinat egyes kérdéseiben. Az olasz püspöki konferencia augusztus 27-én és 28- án ült össze Rómában. A dél-afrikai püspökök szintén augusztusban találkoztak Pretoriában, a spanyol püspöki konferencia pedig szeptember közepén ülésezett Madridban. A legnagyobb figyelem azonban a németországi Fuldában augusztus 26. és 29. között tartott tanácskozást követte. A zsinat Koordinációs Bizottsága július 3-án ült össze Rómában két napra. Áttekintette és jóváhagyta a missziókról és a házasságról szóló szövegtervezetet, a második nap pedig Suenens bíboros számolt be az egyházról szóló tervezet második részérôl illetve az egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezetrôl. Megvitatták és elvi szempontból elfogadták Mons. Vallainc javaslatát is, mely azt célozta, hogy a második ülésszakon jobb legyen a viszony a sajtóval. Döpfner bíboros közvetlenül az ülés után fölvette a kapcsolatot Frings bíborossal és König bíborossal, és egyeztették a fuldai konferencia idôpontját. Megállapodtak, hogy augusztus 26-án kezdenek. Július 9-én Döpfner bíboros egy részletes levéllel együtt valamennyi német és osztrák zsinati atyának elküldte a fuldai konferenciára szóló meghívót. Közölte velük, hogy akárcsak februárban, most is lesznek meghívottak Svájcból és Skandináviából valamint ,,szomszédos nyugati országokból''. A levélben egy tizenkét pontos program szerepelt, mely sorra vette a XXIII. János pápa által április 22-én jóváhagyott, majd a zsinati atyáknak szétküldött tizenkét tervezetet, és mindegyiknél megjelölte azoknak a német és osztrák püspököknek a nevét és címét, akik az adott tervezetért felelôs bizottsághoz tartoztak. A levél felkérte a címzetteket, hogy az egyes tervezetekre vonatkozó megjegyzéseiket az illetékes püspököknek küldjék el, akik elemzést írnak tervezetükrôl és azt a konferencia kezdete elôtt két héttel elküldik valamennyi résztvevônek. A konferencián az elemzések szerzôi fogják vezetni a vitát az adott témában. A vita alapján új, bôvebb elemzés készül mindegyik tervezetrôl, mely rávilágít majd azok pozitívumaira és negatívumaira is. Ezt a végleges szöveget juttatják majd el a Fuldában összegyűlt német ajkú zsinati atyák közös állásfoglalásaként a zsinat fôtitkárságának. A konferencia valamennyi résztvevôje -- a vendégeket is beleértve -- ugyancsak meg fogja kapni a végleges szöveg egy nyomtatott példányát. Döpfner bíboros azt is megírta, hogy igyekszik pontos értesüléseket szerezni Rómából a tervezetek tárgyalásának sorrendjérôl. Ennek függvényében esetleg jelentôsen lerövidíthetô a tizenkét pontos program. ,,Mihelyt valami biztosat tudok Rómából, tudatom Önökkel.'' A konferencia augusztus 26-i megnyitásakor 10 ország képviseletében 4 bíboros és 70 érsek illetve püspök volt jelen. Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok majdnem valamennyi érsekükkel és püspökükkel képviseltették magukat. Franciaország, Belgium és Hollandia képviselôket küldtek Fuldába; Hollandiát maga Alfrink bíboros képviselte. A tanácskozáson Frings bíboros elnökölt. Az európai szövetség Fuldában végzett munkájának nagy hatása volt a zsinat további tevékenységére, és csak sajnálni lehet, hogy a nemzeti és regionális püspöki konferenciák nem ugyanilyen intenzitással és eltökéltséggel dolgoztak mind. Ha ezt megtették volna, nem kellett volna minden különösebb ellenvetés nélkül elfogadniuk az európai szövetség pozícióit. Akkor a zsinat kevésbé lett volna egyoldalú, eredményei pedig valóban világméretű teológiai munka gyümölcsei lettek volna. Mivel az európai szövetség rendszerint átvette a német ajkú püspökök állásfoglalását, a zsinat pedig általában átvette az európai szövetség állásfoglalását, fennállt annak lehetôsége, hogy a zsinatot egyetlen teológus nézetei irányítsák, ha a német ajkú püspökök átveszik azokat. Márpedig volt egy ilyen teológus: Karl Rahner jezsuita atya. Rahner atya elvileg csak König bíborosnak volt tanácsadója. Ténylegesen azonban sok más német és osztrák püspök is konzultált vele, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ô volt a fuldai konferencia legbefolyásosabb koponyája. Frings bíboros egy magánbeszélgetés alkalmával ,,a század legnagyobb teológusának'' nevezte Rahner atyát. A Teológiai Bizottság három szövegtervezetéért -- nevezetesen a kinyilatkoztatásról, a Boldogságos Szűz Máriáról és az egyházról szóló tervezetekért -- Fuldában Schröffer eichstätti püspök felelt, aki a szavazáson a legtöbb voksot kapta a Teológiai Bizottság jelöltjei közül. Augusztus közepén a Fuldába meghívott összes zsinati atyának elküldte a tervezetekrôl külön-külön készített elemzéseit. Megírta, hogy az elemzéseket Rahner atya fogalmazta, majd három másik német teológus -- Joseph Ratzinger, Frings bíboros tanácsadója, valamint a jezsuita Aloys Grillmeier és Otto Semmelroth -- ellenôrizte és kommentálta. A rendelkezésre álló rövid idô alatt -- írta a püspök -- nem lehetett több teológust bevonni a szöveg ellenôrzésébe, bár a három teológus teljesen egyetértett Rahner atya elemzéseivel és csak pár kiegészítéssel kívánták ellátni a szöveget. Az, hogy a német és az osztrák püspökök és az egész fuldai konferencia milyen nagy mértékben támaszkodtak Rahner atyára, akkor ítélhetô meg igazán, ha összehasonlítjuk eredeti javaslatait a zsinat fôtitkársága elé terjesztettekkel. Nem sokkal a konferencia elôtt illetve közvetlenül utána számos további szövegbírálatot és néhány póttervezetet is szétosztottak. Johannes Hoeck apát, a bajor bencések fôapátja, a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Bizottság tagja, levelet írt a fuldai konferencia résztvevôinek, és arra kérte ôket, válaszoljanak igennel vagy nemmel négy kérdésre. Meg akarta tudni ugyanis, hogyan foglaljon állást a német ajkú és skandináv zsinati atyák nevében bizottságának a második ülésszak megnyitása elôtt egy héttel kezdôdô ülésén. A német ajkú zsinati atyák összesen mintegy 480 oldalnyi stencilezett anyagot (kommentárokat, bírálatokat, póttervezeteket) vittek magukkal, amikor elindultak a második ülésszakra. Ezekben rögzítették a februári müncheni és az augusztusi fuldai konferencián végzett munkájuk eredményét. Ennyi különbözô nemzetiségű zsinati atya találkozója természetesen a sajtót is érdekli, és egy sor tudósítás a Római Kúria és annak néhány tagja elleni ,,összeesküvést'' és ,,támadást'' emlegetett. Egyes zsinati atyákat ,,progresszívnak'', másokat ,,tradicionalistának'', ismét másokat pedig ,,antiprogresszívnak'' tituláltak. Azt állították, hogy a fuldai konferencia azért jött létre, hogy elhárítsa azokat a veszélyeket, amelyeket az új pápa esetleges ,,hajlamai'' jelenthetnek a zsinaton megkezdôdött folyamatra, eltérítvén azt a János pápa által kijelölt útról. Ezek az állítások gyors és autoritatív reakciót váltottak ki. Frings bíboros sajtókonferenciát tartott, ahol elmondta, hogy a konferenciát a zsinati szövegtervezetek megvitatása érdekében tartották. Rámutatott, hogy az összes megjegyzést írásos formában eljuttatták az illetékes római hatóságoknak. ,,Ostoba igazságtalanságot'' követ el, aki a fuldai találkozót ,,összeesküvésnek'' nevezi. A német püspöki konferencia nyilatkozatot adott ki, melyben a testület ,,mélységes megdöbbenését'' fejezte ki a fuldai konferenciával kapcsolatos ,,teljesen abszurd'' következtetések miatt. Augusztus 26-án és 27-én a fuldai konferencia befejezte három fô (az egyházról, az isteni kinyilatkoztatásról és a Boldogságos Szűz Máriáról szóló) zsinati szövegtervezet áttekintését. Gyorsan formába öntötték a sok-sok javaslatot, melyek 54 gépelt oldalt tettek ki. Ezt Döpfner bíboros augusztus 31-én magával vitte Rómába, a Koordinációs Bizottság negyedik összejövetelére. A javaslatok a német ajkú zsinati atyák és a skandináv püspöki konferencia nevében jutottak el a Fôtitkárságra. Döpfner bíboros felhasználta az alkalmat, és szeptember 2-án látogatást tett VI. Pál pápánál Castel Gandolfóban. Többek között beszéltek a fuldai konferenciáról is. ,,Nagy megkönnyebbüléssel láttam'' -- mondta késôbb Döpfner bíboros -, ,,hogy Ôszentsége nem veszi komolyan az olasz sajtóban Fuldáról megjelent tudósításokat.'' A kihallgatást ,,nagyon szívélyesnek'' minôsítette. Az Olaszországban nagy figyelmet keltô tudósítások ellensúlyozására Döpfner bíboros megállapodott Felici érsekkel az ügy tisztázásáról, amit a zsinati sajtóiroda jelentetett meg a L'Osservatore Romano 1963. szeptember 4-i számában. Ez a ,,nyilatkozat'' közölte, hogy a szomszédos püspöki konferenciák képviselôinek fuldai részvétele nem volt újdonság, mindöszsze az elsô ülésszak alatt Rómában kialakult gyakorlat folytatódott. Az összejövetelnek az volt a célja, hogy ,,gondosabb és komolyabb felkészülést biztosítson az elkövetkezô ülésszakokra''. A cikk azt is tudatta, hogy a német ajkú püspökök mind müncheni, mind fuldai konferenciájuk után ,,közölték másokkal tanácskozásuk eredményeit''. Döpfner bíboros 1963. szeptember 7-én levélben tájékoztatta Németország, Ausztria, Svájc és Skandinávia püspökeit pápai kihallgatásáról és a L'Osservatore Romanoban Felici érsek közreműködésével megjelent cikkrôl. Élve a lehetôséggel, egyben arról is tájékoztatta a zsinati atyákat, hogy ,,a zsinat következô ülésszakán tárgyalandó tervezetek sorrendje pillanatnyilag a következô: 1. az egyház, 2. a Boldogságos Szűz Mária, 3. a püspökök, 4. a laikusok, 5. az ökumenizmus.'' Idôközben lényeges változásokat készítettek elô a zsinat fontos szerveivel és ügyrendjével kapcsolatban, s ezeket szeptember 13-án jelentette be VI. Pál pápa. ,,Egyes tisztelendô zsinati atyák tanácsára'' -- mondta -- módosítja a János pápa által tizenhárom hónappal korábban jóváhagyott ügyrendet. Eszerint az elnökségnek több tagja lesz, de csökken a hatalmuk. Az elnökségben helyet foglaló bíborosok száma tízrôl tizenkettôre nô, szerepük viszont a zsinat felügyeletére, az elôírások betartatására és ,,a kétséget hagyó ügyek és más nehézségek megoldására'' korlátozódik. Ezentúl semmilyen módon nem avatkozhatnak be a zsinat vitájának irányításába. Az új szabályozás szerint a hatról kilenc tagúra bôvült Koordinációs Bizottságból választott négy moderátor bíboros felel ,,a zsinat tevékenységének irányításáért és annak meghatározásáért, hogy az egyes témákat milyen sorrendben vitassák meg az üléseken. A pápa Döpfner, Suenens, Lercaro és Agagianian bíborosokat jelölte ki moderátornak. Döpfner bíboros kiváló szervezôkészségét sokan ismerték; a zsinat elôkészítésének idôszakában a szervezést és a technikai jellegű ügyeket lebonyolító elôkészítô bizottságban együtt dolgozott az akkori Montini bíborossal, az elsô ülésszak alatt pedig ô és Suenens bíboros Montini bíborossal együtt tagja volt a zsinat rendkívüli ügyekkel foglalkozó hét fôs titkárságának. Lercaro bíborost liberálisként ismerték, aki az európai szövetség aktív támogatója és a pápa személyes jóbarátja. Agagianian bíborost a liberálisok a Kúria legelfogadhatóbb bíborosának tekintették. Úgy tűnt tehát, hogy a négy férfiú kijelölésekor a pápa -- elôdjéhez hasonlóan -- a zsinat liberális szárnyát támogatta. E pápai kinevezések révén tovább növekedett az európai szövetség hatalma és befolyása, amennyiben már nemcsak a zsinat elnökségének 30%- át és a Koordinációs Bizottság felét adta, de immár a moderátor bíborosok háromnegyedét is. És miután Agagianian bíboros nem volt erôs egyéniség, a három liberális moderátor bíboros gyakran teljesen magához ragadhatta az irányítást. A strukturális átszervezésen túl sok változás történt az ügyrendben is. Az egyik például lehetôvé tette, hogy valamely bizottság üléseire - - annak három tagja kezdeményezésére -- meghívhassanak egy vagy több nem a bizottsághoz tartozó szakértôt is. János pápa szabályzata elôírta, hogy minden szakértôt az illetékes bizottság elnökének kell kineveznie. Az I. Vatikáni Zsinaton a német, az osztrák és a magyar zsinati atyák azt kérték IX. Pius pápától, engedélyezze, hogy a kisebbségben levôk a zsinati bizottságok elôtt megvédhessék véleményüket, de a pápa elutasította kérésüket. VI. Pál pápa most jóváhagyott ügyrendje szerint ,,a zsinati atyák a tárgyalt tervezettel kapcsolatos nézeteik kifejtése végett meghallgatásért folyamodhatnak bármely bizottsághoz, akár saját nevükben, akár egy csoport vagy egy régió nevében.'' A bizottságnak külön ülést kell kitűznie az ilyen küldöttek meghallgatására. A János pápa által jóváhagyott szabályzat a bizottságok elnökeire bízta annak meghatározását, hogy ki olvassa fel a bizottság beszámolóját a plenáris ülésen. Az új szabályzat elôírta, hogy errôl a bizottság egészének kell döntenie, nem pedig egyedül az elnöknek. Ami magát a jelentést illeti, egy új elôírás megszabta, hogy a bizottság többségi véleményét kell képviselnie, de a kisebbség véleményének ismertetésére kinevezhetô egy ,,relátor'' is. Egy további változtatás már öt bizottsági tagnak is lehetôvé tette ,,egy-egy módosításra javasolt szakasz átfogalmazását'' és kikötötte, hogy ,,a bizottságnak az eredeti vagy már módosított megfogalmazással együtt az új változatot is meg kell vizsgálnia''. Hogy miért épp ötben állapították meg ezt a számot? Talán csak véletlen volt, de az európai szövetségnek legkevesebb öt tagja volt az egyes bizottságokban. A (kinyilatkoztatás forrásairól szóló tervezet szavazásánál kialakult szituációhoz hasonló) patthelyzetek elkerülése végett az új intézkedés elôírta, hogy egy-egy tervezet elvetésének vagy elhalasztásának szavazásra bocsátásához csak egyszerű többség (50%+1 szavazat) szükséges. Továbbra is kétharmados többség kell viszont a szövegtervezetek vagy egyes részeik, valamint a módosítások elfogadásához. A moderátor felhatalmazást kapott, hogy -- igény esetén -- az az napi hozzászólók listájának lezárása után is megadhassa a szót másoknak is, fôleg olyan ,,relátoroknak'', akik azért kérnek engedélyt, hogy ,,még jobban megvilágítsák a kérdést a zsinat számára, vagy mert a már elhangzottakkal kapcsolatban van kifogásuk''. Eddig az elnökök avatkozhattak közbe és szavaztathatták meg a résztvevôket arról, hogy megszakítsák-e az éppen folyó vitát. Ez a jog mostantól a moderátorokat illette meg. Ilyen szavazások után a bíborosoknak és a többi zsinati atyának is jogában áll szót kérni, ,,ha nem saját, hanem legalább öt zsinati atya nevében folyamodnak engedélyért''. A kisebbségben levôk még a vita lezárása után is lehetôséget kaptak további három hozzászóló kijelölésére, akik akár szakértôk is lehettek és még a tíz perces idôhatárt is átléphették. Münchenben és Fuldában kidolgozott határozott politika, melyet hétrôl- hétre módosítani lehetett az Anima kollégiumban tartott találkozókon; 480 oldalnyi kommentár és póttervezet; az a tény, hogy minden bizottságban volt német ajkú zsinati atya (a pápa Fulda püspökét nevezte ki a Missziós Bizottságba, amikor annak egyik megválasztott tagja meghalt a két ülésszak között); Frings bíboros a zsinat elnökségében, Döpfner bíboros pedig a Koordinációs Bizottságban és a négytagú moderátori testületben: mindez együtt azt jelentette, hogy e püspöki konferencia az összes többinél jobban felkészült a második ülésszak irányítására. Most már egyértelmű volt a viták kimenetele. Erôs német befolyás fog érvényesülni, mely megnyilvánul majd a zsinat majdnem minden döntésében és jelentôs megnyilatkozásában. A német és osztrák zsinati atyák és szakértôk Münchenben és Fuldában alaposan elôkészített anyagokat terjeszthetnek majd be. A müncheni és a fuldai konferencia, VI. Pál pápa drasztikus ügyrendi változtatásai és Döpfner, Suenens valamint Lercaro bíborosok zsinati moderátorrá történt kinevezése garantálták az európai szövetség dominanciáját. ======================================================================== A második ülésszak megnyitása 2. ülésszak -- 1963 1963. szeptember 29-én mondott megnyitó beszédében VI. Pál pápa a II. Vatikáni Zsinat fô céljait említve négy dolgot sorolt föl: az egyház öntudatosulását és saját természetének jobb megértését; az egyházon belüli megújulást; a keresztény egység elôsegítését és a modern emberrel folytatott párbeszéd elôsegítését. A pápa ezután a jelenlévô megfigyelôkhöz fordult: ,,Most pedig a katolikus egyháztól elszakadt keresztény felekezetek képviselôihez szólunk, akiket megfigyelôként szintén meghívtunk erre az ünnepélyes találkozásra. Szívbôl köszöntjük ôket. Köszönjük, hogy itt vannak velünk. Atyai és testvéri jókívánságainkat küldjük az általuk képviselt nagyra becsült keresztény közösségeknek. Hangunk elcsuklik s szívünk is gyorsabban ver, amikor jelenlétük kimondhatatlan vigasszal és jogos reménységgel tölt el minket, ám ez tartós elszakadtságuk miatt mély szomorúsággal is vegyül.'' Pál pápa ezután a vallásüldözés és a politikai, faji és vallási megkülönböztetés ellen szólt. Nem használt keserű szavakat, inkább ,,nyíltan és emberségesen intette mindazokat, akik e rosszért felelôsek, hogy nemes lélekkel hagyjanak fel a katolikus vallással szembeni jogtalan ellenségeskedéssel''. Elmondta, hogy a katolikusokat ,,nem szabadna ellenségnek vagy engedetlen polgároknak tekinteni, ôk a polgári társadalom törvénytisztelô és szívósan dolgozó tagjai''. Szomorúan jegyezte meg egyúttal, hogy ,,az emberek egy része ateistává vált, ami szétzilálta a lelki, erkölcsi és szociális rendet''. A világ nagy, nemkeresztény vallásaihoz is szólt néhány szót: Az egyház ,,a zsinat révén mintegy nagyítólencse alá veszi saját ügyeit, de látószögébe beleesnek azok a vallások is, melyek ôrzik az egy, fenséges, transzcendens Isten, a Teremtô és Megtartó ismeretét, tiszta jámborsággal tisztelik ôt és életük erkölcsi, valamint szociális alapjait hitükre és vallásgyakorlatukra helyezik. Igaz, hogy a katolikus egyház megítélése szerint e vallások hiányosak, nem nyújtanak eleget és tévedéseket hordoznak, aminek persze nem lehet örülni. Mégsem feledkezik meg róluk, és érzékeltetni kívánja velük, hogy becsüli az általuk hordozott igazságot, jóságot és emberséget.'' A második ülésszak figyelme -- mondta a pápa -- elsôsorban ,,az egyház belsô természetére fog irányulni és az emberi nyelv lehetôségeihez képest igyekszünk olyan definíciót találni, amely a legjobban képes kifejezni az egyház lényegének legalapvetôbb vonásait és megmagyarázni sokrétű üdvtörténeti küldetését''. Nem meglepô -- mondta --, hogy a katolikus egyház még kétezer év után is pontosabb definíciót keres igazi, legmélyebb és legteljesebb sajátosságainak kifejezésére. Mivel az egyház ,,misztérium, olyan realitás amit Isten jelenléte hat át, mindig új és mélyebb ismereteket lehet róla szerezni''. A zsinat központi kérdése -- mondta a pápa -- az egyházon belüli kollegialitás fogalma. ,,Nagy várakozással és bizakodással'' tekint ,,a vita elé, amely az I. Vatikáni Zsinatnak a római pápára vonatkozó megnyilatkozásait magától értetôdônek tartva lép majd tovább, és továbbfejleszti a püspökség fogalmára, annak funkciójára és a Péterrel való kapcsolatára vonatkozó tanítást''. Ez az áttekintés és a belôle levont következtetések személy szerint neki ,,olyan elméleti és gyakorlati normákat nyújtanak majd, melyek révén az apostoli hivatal, jóllehet Krisztus minden szükséges és elégséges hatalommal felruházta, még határozottabb támogatást élvezhet a hivatalt ellátó szeretett és nagyrabecsült püspöktestvérekkel folytatott hatékonyabb és felelôsségteljesebb együttműködés révén''. A 37. plenáris ülés -- a második ülésszak elsô munkamegbeszélése -- másnap, szeptember 30-án kezdôdött. Elsôként az egyházról szóló szövegtervezetet terjesztették be. Az elsô ülésszak végén, amikor visszaküldték a Teológiai Bizottságnak, a tervezet 11 fejezetbôl állt, jelenleg pedig négybôl. Az új fejezetek a következô címet kapták: ,,Az egyház misztériuma'', ,,Az egyházi hierarchia, különös tekintettel a püspöki hivatalra'', ,,Isten népe és a laikusok'' és ,,Az életszentségre szóló meghívás az egyházban''. A vita elején a püspöki kollegialitás fogalmával foglalkoztak. Ez valóban az egész II. Vatikáni Zsinat központi kérdése volt, mely mintegy kiteljesítése az I. Vatikáni Zsinat eredményeinek, ahol kizárólag a pápa primátusával foglalkoztak és azt definiálták ünnepélyesen. A püspöki kollegialitás definiálásakor a zsinati atyáknak dönteniük kellett: elôször is arról, hogy megfelel-e Krisztus szándékának, hogy az egyházban a pápa egyetemes tanító és kormányzó tekintélyével karöltve az egyetemes tanító és kormányzó tekintélyt érvényre juttató másik testület is létezzen -- nevezetesen a püspökök mint az apostolok utódai, ahogy az egyház mindig is tanította; másodszor arról, hogy ha erre igen a válasz, akkor minden püspök rendelkezik-e ezzel a kollegiális tekintéllyel vagy csak a megyés- püspökök; harmadszor a kollegiális tekintély hatékonyságát biztosító feltételekrôl, negyedszer pedig a püspökök kollegiális tekintélye és a római pápa saját személyes tekintélye közötti kapcsolatról. Ilyen komplex és sokoldalú problémára sokféleképpen szoktak reagálni, ez most sem történt másképp. Siri genovai bíboros például azt a véleményt képviselte, hogy a püspökök ,,bizonyos feltételek mellett'' kollégiumot alkotnak a pápával; ezt mind a Szentírás, mind a hagyomány kinyilatkoztatja. Mindamellett a kollégium ,,szigorúan jogi'' fogalom, s ezért sokkal komplexebb, mint egy egyszerű egyesület. Magában foglalja ugyanis ,,mind a létbôl, mind a cselekvésbôl származó jogi szolidaritást''. A bíboros úgy vélte, hogy az egész szöveg világosabb, jobb felépítésű lehetne és nagyobb összhangra törekedhetne a pápai primátusról már az I. Vatikáni Zsinaton elfogadott definícióval. Albert Meyer chicagói bíboros egyetértett a tervezetnek azzal a megállapításával, hogy Krisztus a tizenkét apostolra mint kollégiumra, mint csoportra bízta egyházát. Véleménye szerint a szövegnek azt is rögzítenie kellene, hogy az apostoli hivatal Krisztus szavai szerint tartós hivatal: ,,Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig'' (Mt 28,20); az Atya ,,más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad'' (Jn 14,16). A bíboros jónéhány szentírási részt idézett annak bizonyítására, hogy a püspöki kollegialitás az Újszövetségben éppoly világosan szerepel, mint az egyház Péterre alapozása. Léger montreali bíboros arról beszélt, hogy a püspöki kollegialitás fogalma nem gyengíti a Péter primátusáról szóló tanítást, mert az egység érdekében történô kollegiális cselekvés vezetôt kíván. Kérte, hogy rögzítsék a szövegben, hogy a püspökké szentelés automatikus tagságot jelent a püspöki kollégiumban; függetlenül attól, hogy egyházmegyés vagy címzetes püspökrôl van szó, valamennyi püspök tartozzon a püspöki kollégiumhoz. De Smedt, Bruges püspöke elmondta, hogy a püspöki kollegialitás ,,mindig is létezett az egyházban'', ma pedig minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kell kapnia, hogy ,,Péter'' -- a pápa -- hatékonyabban láthassa el feladatát, testvérei megerôsítését. A tudomány fejlôdésével -- mondta -- megszűntek a gyors kapcsolatteremtés korábbi korlátai, s ezért kívánatos, sôt sürgetôen szükséges, hogy a Szentatya ,,elsôdleges fontosságú ügyekben'' kapcsolatban álljon a többi püspökkel és a püspöki konferenciákkal. Staffa, a Római Kúria érseke ,,a püspöki kollégium teljes és legfelsô hatalmáról'' beszélt. A kérdés az, hogy ez a hatalom egy személyé vagy az egész kollégiumé-e. Utalt rá, hogy az I. Vatikáni Zsinat már választ adott a kérdésre, definiálván, hogy csak Péter rendelkezik a legfôbb törvényhozó hatalommal az egész egyház fölött. Ezzel összefüggésben emlékeztetett rá, hogy az I. Vatikáni Zsinaton a relátor a primátusról szóló szöveget magyarázván azt mondta, hogy a pápának a püspökök fölötti hatalma mindenkor a legfelsô, közvetlen és teljes hatalom és hogy a pápa a püspököktôl függetlenül rendelkezik ezzel a hatalommal. Staffa érsek ezután utalt arra is, hogy a relátor javaslatot tett a pápa hatalmának korlátozására, amennyiben a legfelsôbb hatalmat a pápát is magában foglaló püspöki kollégiumnak kívánta átadni, a javaslatot azonban elvetették. Az egyház monarchikus szerkezetét így arisztokratikus szerkezet váltotta volna fel. III. Ince pápa (1198-- 1216) már a XIII. században megírta a konstantinápolyi pátriárkának, hogy Krisztus az egyházban nem a többieknek adta a hatalmat Péter nélkül, hanem Péternek a többiek nélkül. Az október 9-i 44. plenáris ülésen a brazil Sigaud, Diamantina érseke azt kérte, hogy fordítsanak különös figyelmet a püspöki kollegialitás megfogalmazására. A magát tradicionalistának nevezô érsek elmondta, hogy a tervezet 12., 13. és 16. cikkelyébôl nyilvánvalóan kiderül, hogy ,,új doktrína'' kerül a tanításba -- nevezetesen, hogy a tizenkét apostol Péterrel mint fôvel a szó szoros értelmében vett igazi és tartós kollégiumot alkot, ,,ráadásul isteni rendelés alapján''. Az érsek tartott tôle, hogy e tanítás rendkívül komoly következményekkel jár majd. ,,Ha a püspökök és a pápa isteni rendelés alapján a szó szoros értelmében alkot igazi és tartós kollégiumot, akkor az egyházat a pápának nemcsak rendkívüli alkalmakkor, hanem az élet rendes menetében is a püspöki kollégiummal kell kormányoznia. Más szóval: az egyház kormányzása az isteni rendelés alapján nem monarchikus vagy személyes, hanem kollegiális''. De az egyház történetében a püspökök ritkán (pl. egyetemes zsinatokon) gyakorolták a kollegiális tekintélyt, ezért az egyetemes egyház kormányzásában ez nem tekinthetô normális, hanem csak rendkívüli módnak. A hagyományos katolikus tanítás e kérdésben azt -- mondta --, hogy a pápai kinevezéssel minden püspök ,,megkapja a püspöki hivatal gyakorlására a kötelezettséget és a tekintélyt a számára kijelölt földrajzi határok között a rábízott hívekre nézve''. Rámutatott, hogy különbség van a püspökök kollektív ill. kollegiális cselekvései között. Kollektív cselekvés pl. egy egyházmegye vagy ország püspökeinek találkozója, melynek hatékonysága nem isteni eredetű, és amelyrôl nem mondható el, hogy kollegiális módon jött létre. Az ilyen találkozókon születô döntéseknek csak akkor lenne jogi következménye, vagyis akkor lennének kötelezôek az egyházmegyén belül, ha a pápa saját teljes és egyetemes hatalmával vagy ha az illetô egyházmegye püspöke saját törvényhozói hatalmával hagyná jóvá az ilyen döntéseket''. El kell kerülni két ,,nagyon veszélyes buktatót'' -- mondta Sigaud érsek. Mindenekelôtt ,,el kell kerülnünk, hogy létrejöjjön egy állandó egyetemes zsinathoz hasonló, az egész világot átfogó intézmény, melybe a püspököket választanák vagy mások delegálnák, és amely átvenné a püspöki kollégium egészének kötelezettségeit. Így a pápával együtt a szokásos és rendes módon valóban kollegiálisan cselekednének, hatásuk pedig az isteni rendelés által kiterjedne az egyetemes egyházra''. Egy ilyen szervezet -- mondta az érsek egyfajta ,,világparlament'' lenne az egyházon belül. Krisztus azonban egészen biztosan nem rendelt ilyen szervezetet, mert a pápák és a püspökök kétezer éven keresztül mit sem tudtak errôl. ,,Épp ellenkezôleg, mindenki számára világos, hogy az Úr Krisztus Péter személyére ruházta át az egyház legfelsôbb kormányzását, hogy azt -- elôször Péter, aztán pedig Péter utódai -- személyesen gyakorolják.'' El kell kerülni egy másfajta szervezet létrejöttét is, nevezetesen ,,egyfajta permanens nemzeti vagy regionális zsinatét, ahol egy nemzet vagy régió püspökei jogi vagy a tanításra vonatkozó döntéseket hoznának. A pápa ugyanis gyakorlatilag köteles volna döntéseiket jóváhagyni, s a nemzet vagy a régió összes püspökének alá kellene vetnie magát.'' Világos, hogy ,,az ilyen testületek nagyon komolyan akadályoznák a Szentatyát legfelsô rendes hatalmának gyakorlásában, illetve az egyes püspököket rendes hatalmuk gyakorlásában''. Sigaud érsek még alig ért vissza a helyére, amikor üzenetet kapott Carli segni püspöktôl, aki gratulált beszédéhez. Ez volt a kezdete a két prelátus késôbbi szoros barátságának. Sigaud érsek ezt követôen bemutatta Carli püspököt a francia származású Marcel Lefebvre érseknek, a Szentlélek atyák rendfônökének. A két érsek az elsô ülésszak elsô hetében találkozott egymással és kis csoportosulásuk szembeszállt bizonyos, általuk túl szélsôségesnek tekintett ötletekkel, melyeket szerintük az erôs püspöki konferenciák, különösen az európai szövetséghez tartozók rákényszerítenek sok zsinati atyára. Lilliputi szövetségükbe most meghívták Carli püspököt is; a püspök elfogadta felkérésüket. Döpfner bíboros késôbb bevallotta, hogy a zsinat résztvevôi közül senkitôl sem félt jobban, mint tôle. Egy exkluzív interjúban Lefebvre érsek elmondta nekem, hogy megítélése szerint a hatalmas püspöki konferenciák a pápaságot nem veszélyeztetik, ellenben fenyegetést lát bennük az egyes püspökök tanítói tekintélye és lelkipásztori felelôssége szempontjából. Úgy érzi illetékes, hogy a kérdésben véleményt nyilvánítson, mivel ô alapította Madagaszkár, Kongó-Brazzaville, Kamerun és Francia-Nyugat-Afrika nemzeti püspöki konferenciáit, amikor 1948 és 1959 között apostoli delegátusként Francia-Afrikában működött. Könnyen belátható -- mondta az érsek --, hogy ,,a nemzeti püspöki konferenciákban három, négy vagy öt püspök a többieknél nagyobb befolyást szerez és átveszi az irányítást''. Szerinte ez ,,veszélyezteti az egyes püspökök tanítói és lelkipásztori tekintélyét, akik híveik Istentôl rendelt tanítói és pásztorai''. Külön hivatkozott a francia érseki konferenciára, mely jelenleg egy szociális és lelkipásztori kérdésekkel foglalkozó közös nyilatkozatot tárgyal. ,,Egy- egy püspök nagyon nehezen térhet el az így nyilvánosan kifejtett allásponttól és egyszerűen hallgatásra van ítélve.'' Lefebvre érsek ,,az egyházmegyés püspökök fölötti új és nem kívánatos hatalomnak'' nevezte ezt. De ennél is tovább ment, amikor ,,az egyházba betörô újfajta kollektivizmusról'' beszélt. A zsinaton most az a tendencia érvényesül -- mondta --, hogy a nemzeti püspöki konferenciákat rendkívül megerôsítik, az egyes püspököket pedig annyira korlátozzák egyházmegyéjük kormányzásában, hogy elveszítsék kezdeményezô szerepüket''. Az egyes püspökök ellentmondhatnak a nemzeti püspöki konferenciának, ,,de akkor klérusuk és laikusaik zavarba jönnek és nem tudják, hogy saját püspöküket kövessék-e vagy a konferenciát''. Az érsek azt a véleményt képviselte, hogy ez a zsinat eredményeire máris megszorító hatással van, ,,mert sok nemzetnél vannak olyan kisebbségek, akik nem jutnak szóhoz, csak hallgatnak nemzeti püspöki konferenciájuk árnyékában''. ,,Ezen a katolikus zsinaton'' nem arra lenne szükség, hogy a zsinati atyák az eddigi gyakorlatnak megfelelô nemzeti vagy nyelvi szempontok szerint csoportosuljanak, ,,hanem arra..., hogy nemzetközi iskolák és irányzatok szerint''. Ily módon kiderülhetne, miként vélekednek a püspökök, nem pedig csak az, hogy mit gondolnak a nemzetek. ,,Mert a zsinatot püspökök csinálják, nem pedig nemzetek.'' Yves Congar, a híres francia domonkos teológus egyetértett ezzel, mondván, hogy a püspöki konferenciák problémája olyan súlyos kérdés, mely életfontosságú területeken érinti az egyházat. Az ilyen konferenciáknak -- hangsúlyozta -- sem a püspökök személyes felelôsségét nem szabadna kioltaniuk a szervezet diktátumainak rájuk erôszakolásával, sem a katolikus egységet nem szabadna fenyegetniük, még távolról sem. ======================================================================== A Boldogságos Szűz Máriáról szóló szövegtervezet 2. ülésszak -- 1963 A Boldogságos Szűz Máriáról szóló szövegtervezetet a zsinat elôkészítô szakaszában hol függetlenül, hol egy másik tervezet egyik fejezeteként kezelték. Az elsô ülésszak befejezése utáni elsô ülésén, 1963 januárjában a Koordinációs Bizottság úgy döntött, hogy ,,a Boldogságos Szűz Máriáról, az egyház édesanyjáról szóló tervezetet az egyházról szóló tervezettôl függetlenül kell tárgyalni''. E döntés alapján a tervezetet újranyomtatták és a második ülésszak elôtt tizenegy másikkal együtt szétküldték a zsinati atyáknak. A két változat csak címében tért el egymástól. Az eredeti ,,A Boldogságos Szűz Máriáról Isten és az emberek anyjáról'', az újabb változat pedig ,,A Boldogságos Szűz Máriáról, az egyház anyjáról'' címet viselte. A címoldalon szerepelt egy olyan megjegyzés is, hogy ,,a szöveg csak a zsinati atyák javaslatára változtatandó''. Amikor a német és osztrák zsinati atyák megkapták a tervezet másolatát, megkérték a jezsuita pater Karl Rahnert, hogy készítsen hozzá kommentárt a küszöbön álló fuldai konferenciára. Pater Rahner, akinek kommentárját a konferencia minden résztvevôjének kiosztották, úgy fogalmazott, hogy a tervezet jelenlegi formájában mind ôt, mind a szöveget teológiai szempontból szintén átvizsgáló Grillmeier, Semmelroth és Ratzinger urakat ,,óriási aggodalommal tölti el''. Ha így fogadnák el a szöveget -- jelentette ki --, ,,beláthatatlan károkat okozna mind a keleti egyházakkal, mind a protestánsokkal fennálló kapcsolatokban''. Nem lehet eléggé aláhúzni, ,,hogy a zsinatnak az ökumenizmus terén elért összes eredményét megingatja, ha ragaszkodnak a tervezet jelenlegi formájához''. Túl bizakodó, aki azt hiszi -- folytatta Rahner --, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezetet ugyanolyan könnyen el lehet vetni, mint a kinyilatkoztatás forrásairól szóló tervezetet. Ezért ,,a lehetô legszívósabban'' arra kell törekedni, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet az egyházról szóló tervezet egyik fejezete vagy zárszava legyen. ,,Ily módon lehetne a legkönnyebben törölni a tervezetbôl olyan állításokat, melyek teológiailag nincsenek kellôen kidolgozva, ökumenikus szempontból pedig beláthatatlan károkat okozhatnának. Ezzel elejét lehetne venni a keserves vitáknak is.'' A továbbiakban kijelentette, hogy a tervezet jelenlegi formájában ,,olyan taktikát alkalmaz, mely objektíve tisztességtelen'', amennyiben ,,azt állítja, hogy nincs szó újabb dogmák definiálásáról, miközben úgy kezel bizonyos tanításokat, mintha már hozzátartoznának az egyház tanításához, pedig még nem dogmák és a modern teológia szemszögébôl nem is válhatnak azzá''. Különösen támadta a tervezetnek a Boldogságos Szűz Mária közvetítô szerepérôl szóló tanítását és azt, hogy a Boldogságos Szüzet ,,minden kegyelem közvetítôjének'' nevezi. A tanítást nem hittételként, hanem inkább általános katolikus tanításként terjesztették elô. Bár ezt a tanítást alátámasztja a rendes egyházi tanítóhivatal sok megnyilatkozása, különösen az újabb keletű pápai enciklikák, ,,e doktrínát annál gondosabban újra végig kell gondolni'', mert a tervezet ,,nagy befolyást gyakorol a mariológiára és a hívôk Mária tiszteletére''. Ha a ,,Közvetítô'' szót egyáltalán használják, akkor a lehetô legegyértelműbben definiálni kell. Rahner gondos felsorolást készített mindarról, amit véleménye szerint vagy meg kellene változtatni a mostani tervezetben, vagy el kellene hagyni belôle. A tervezet egészét úgy kellene megfogalmazni -- jelentette ki --, ,,hogy ne okozhasson ilyen nehézségeket és veszélyeket''. Végül pedig arra buzdította ,,Ausztria, Németország és Svájc püspökeit'', hogy ,,mindenképpen juttassák nyíltan kifejezésre'', hogy a tervezetet jelenlegi formájában nem fogadhatják el. A fuldai konferencia elfogadta Rahner javaslatát -- egy fontos kivétellel. Úgy foglalt állást, hogy a szövegben ne maradjon meg a ,,Közvetítô'' titulus. A konferencia által a zsinat fôtitkárságának beterjesztett javaslatok között azonban végül mégis ez szerepelt: ,,Az osztrák, német, svájci és skandináv zsinati atyák döntô része nem ellenzi mindenáron, hogy a tervezetben megmaradjanak a >>Közvetítô<< és >>közvetíteni<< szavak. A >>minden kegyelem közvetítôje<< kifejezés kerülése azonban kívánatosnak látszik.'' Kijelentik, hogy e kifejezés olyan problémákat vetne fel, mint hogy pl. a Szűz közvetítené azokat a szentségi kegyelmeket, amelyek magukból a szentségek természetébôl következnek, ,,ezt a kérdést pedig kerülni kellene''. Mindazonáltal hozzáteszik, hogy a Teológiai Bizottság megfontolhatná a kisebbségnek azokat az érveit, amelyek a ,,Közvetítô'' és ,,közvetítés'' terminusoknak a tervezetbôl történô teljes törlésére vonatkoznak. A javaslat ezután protestáns írásokat idéz. Dibelius, a német evangélikus egyház püspöke 1962-ben úgy nyilatkozott, hogy az egység egyik fô gátja a katolikus egyház Máriáról szóló tanítása. Más német protestáns tekintélyektôl, mint pl. Hampe és Künneth, azt idézik, hogy Rómában a zsinati atyáknak nem szabadna elfelejteniük, hogy egy Máriáról szóló tervezet jóváhagyásával újabb válaszfalat hozhatnak létre. A szerzôk ezért olyan következtetésre jutnak, hogy a zsinatnak vagy nem kellene megnyilatkoznia errôl a kérdésrôl, vagy kifogásolnia kellene a túlkapásokat. Mértékadó protestáns szerzôket (pl. Meinhold professzor) idéznek abban a reményben, hogy ha a zsinat egyáltalán foglalkozik a Boldogságos Szűzzel, akkor az egyházról szóló tervezet keretében, mert ez ,,a Boldogságos Szűzrôl szóló tanítás új megközelítését tenné lehetôvé''. A szeptember 30-án tartott 37. plenáris ülés, a második ülésszak elsô ülésének témája az egyházról szóló átdolgozott szövegtervezet volt. Frings kölni bíboros volt az elsô hozzászóló. Elmondta, hogy nagyon jó lenne, ha a Boldogságos Szűz Máriára vonatkozó szöveget is ebbe a tervezetbe illesztenék be, egyebek mellett olyan megfontolásból, hogy ez a módszer jelentôsen elôsegítené az elszakadt keresztényekkel folytatott párbeszédet. A bíboros rámutatott, hogy álláspontját 75 német ajkú és skandináv zsinati atya támogatja. Másnap Silva Henriquez, Santiago de Chile bíborosa volt az elsô felszólaló. 44 latin-amerikai püspök nevében szólva elmondta, hogy ezekben az országokban Szűz Mária tisztelete olykor túllépi a keresztény áhítat határait. Amennyiben elfogadnák a Boldogságos Szűz Máriáról szóló dogmatikus konstitúciót, a hívôk nehezen tudnák összeegyeztetni az abban foglalt tanítást a keresztény üdvösség egészérôl szóló tanítással. Ezért támogatta Frings bíboros javaslatát, hogy a Boldogságos Szűzrôl szóló katolikus tanítást illesszék az egyházról szóló tervezetbe. Aznap délelôtt szólt még hozzá ,,sok francia püspök'' nevében Gabriel Garrone, Toulouse érseke is, szintén támogatván Frings bíboros javaslatát. A Boldogságos Szűzrôl szóló tanítás egészének az egyházról szóló tanításba illesztése -- mondta -- teljessé tenné az egyházról kialakult teológiai képet. Ez ellenszer lehetne a Mária-tisztelet túlkapásaival szemben is, mivel a Boldogságos Szűz nem a gondviselés üdvözítô tervétôl függetlenül, hanem annak szerves részeként jelenne meg. Két nappal késôbb Benjamin de Arriba y Castro, Tarragona bíborosa kért szót 60, fôként spanyol püspök nevében. Kifejtette, hogy a korábbi üléseken javasoltakkal ellentétben a Boldogságos Szűzrôl szóló önálló tervezetet kellene elônyben részesíteni, mégpedig Isten anyjának a megváltás rendjében elfoglalt kiváltságos helye miatt. Ha mégis úgy döntenének, hogy a szöveget az egyházról szóló tervezethez kapcsolják, akkor önálló fejezetet kellene alkotnia, legjobb lenne, ha a második fejezet lenne. Október 4-én Anglia és Wales püspökei körlevelet adtak ki, melyben ,,Tervezet az egyházról szóló konstitúcióba illesztett Boldogságos Szűz Mária-fejezetrôl vagy zárszóról'' című javaslatukra hívják fel a figyelmet, melyet Christopher Butler, Downside apátja, az angol bencések rendfônöke készített a már beterjesztett tervezet alternatívájaként. A dokumentum abból indul ki, hogy a zsinat -- különös tekintettel a Szentatyától kapott ökumenikus iránymutatásra -- minél inkább a Szentírásra és a kelet-nyugati szakadásból eredô hagyomány bizonyítékaira alapozzon mindent, ami összefügg a Boldogságos Szűz modern értelmezésével, beleértve az 1854-ben és 1950-ben meghirdetett dogmákat is''. Ha a póttervezet megkapná 50 zsinati atya támogatását, a rendelkezések egyik új pontja értelmében be lehetne terjeszteni a moderátor bíborosoknak, akiknek azután kötelességük lenne továbbítani azt a Koordinációs Bizottsághoz, mely megtárgyalná és döntene róla. A szerviták egy október 4-i keltezésű anyagot adtak körbe, mely többek között javasolta, hogy amennyiben a tervezetbôl nem hagyják ki Mária titulusait, ne csak egy ilyen titulust adjanak meg; a szövegben említett ,,Közvetítô'' tituluson kívül szerepeljen a ,,Társmegváltó'' titulus is. Carolus Balic, a Teológiai Bizottság egyik szakértôje is köröztetett egy szintén aznapi keltezésű anyagot, mely több érvet sorolt fel a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet önálló dokumentumként való megtartása mellett. Idézett egy írásos anyagot, melyben a Spellman bíboros körül csoportosuló zsinati atyák azt vetették fel, hogy elmehet- e szó nélkül a tervezet a Corredemptrix, Reparatrix és más, a pápák által használt titulusok mellett, egyszerűen csak azért, ,,mert azok a protestánsok számára kissé nehezen érthetôek''. A bíboros -- mondta -- nem ért egyet ezzel a fajta gondolkodással, mert ,,az egyetemes zsinatnak elsôsorban az egyház tagjait kell tanítania, s csak másodsorban azokat, akik nem katolikusok''. Október 17-én Silva Henriquez bíboros saját hivatalos póttervezetet nyújtott be a Boldogságos Szűz Máriáról. Elmondta, hogy tud az angol és walesi püspökök által beterjesztett szövegrôl is és sajátját csak ,,segítségnek'' szánja ,,a végleges szöveg kialakításához''. Négy nap múlva egy újabb tervezetet kezdett körbeadni, melyet chilei püspökök készítettek saját javaslatuk valamint Butler apát és René Laurentin francia kanonok, zsinati szakértô tervezetének összevonásával. Október 24-én a moderátor bíborosok bejelentették, hogy olyan sok zsinati atya folyamodott a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezetnek az egyházról szóló tervezetbe illesztéséért, hogy még aznap délelôtt meg kell vitatni a javaslattal kapcsolatos érveket és ellenérveket. A fülöp-szigeteki Rufino Santos, Manila bíborosa szólt hozzá elôször, és amellett érvelt, hogy a két tervezetet külön tárgyalják. ,,Nagyon kérem a moderátor bíborosokat, ne engedjék meg, hogy a kérdésrôl most azonnal legyen szavazás -- mondta --, hanem biztosítsanak valamennyi idôt, hogy a zsinati atyák végiggondolhassák a dolgot és megérlelôdhessen véleményük.'' König bécsi bíboros, aki Santos bíboroshoz hasonlóan a Teológiai Bizottságnak volt tagja, rögtön ezután a két tervezet egyesítésének elônyeit hangsúlyozta. Másnap körözni kezdett egy levél, melyet öt keleti szertartású zsinati atya írt alá, emlékeztetvén, hogy ,,a keleti egyházak hívei között -- mind az Apostoli Szentszékhez tartozóknál, mind az attól elszakadtaknál -- a Boldogságos Szűz Mária igen nagy tiszteletnek örvend'', és sürgette az atyákat, hogy független tervezetre szavazzanak. Október 27-én a brazil Giocondo Grotti, Acre e Purus szervita püspöke kezdte körbeadni anyagát, mely visszautasította a tervezetek összevonására vonatkozó összes érvelést. Ha valaki azzal érvel, hogy Máriának nem kell külön tervezetet szentelni, mert ô tagja az egyháznak -- mondta a püspök --, annak felhívja a figyelmét, hogy ô nem úgy tagja, mint mások: ,,Sajátos küldetése és sajátos privilégiumai miatt ôt csak külön szabad kezelni.'' Ha valaki azzal érvel, hogy egy Máriáról szóló önálló tervezet úgy értelmezhetô, mintha új definíciót alkotnának Máriáról, annak azt válaszolja, hogy sok tervezet kerül a zsinat elé, és senki sem állítja, hogy ezek a tervezetek új dolgokat definiálnának. Említett még egy kifogást, mely szerint Máriát nagyobb tisztelet veszi körül, mint Krisztust. A tervezet szövegébôl kiderül, hogy Mária nem áll ,,se Krisztus fölött, se vele szemben''. Hozzátette, hogy a Mária-tisztelettel kapcsolatos visszaélések nem tekinthetôk érvnek az önálló tervezet ellen, sokkal inkább mellette szólnak, mert egy külön tervezetben világosabban bemutatható az igazság. A püspök ezután megkérdezte: ,,Az ökumenizmus az igazság megvallását vagy elkendôzését jelenti-e? A zsinat a katolikus tanítást magyarázza-e vagy elszakadt testvéreink tanítását? Az igazság elkendôzése minket éppúgy sértene, mint elszakadt testvéreinket. Minket azért sértene, mert kétszínűség. Ôket pedig azért, mert gyengéknek és az igazság által sebezhetônek tartanánk ôket.'' Grotti püspök egy kéréssel fejezte be: ,,Hagyjátok külön a tervezeteket, hadd valljuk meg nyíltan hitünket, hadd tanítsunk most is úgy, ahogy az egyházban mindig is szoktunk; tanítsunk világosan és ne rejtegessük az igazságot.'' Október 29-én a következô mondatról tartottak szavazást: ,,Egyetértenek-e az atyák azzal, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló tervezet az egyházról szóló tervezet része legyen, annak hatodik fejezeteként?'' A szavazatok megszámlálásakor 1114 voksot találtak a két tervezet összevonása mellett, a többséghez pedig csak 1097 szavazatra volt szükség. Pater Rahner -- és az európai szövetség -- gyôzelmét 17 szavazat döntötte el. ======================================================================== A diákonátus 2. ülésszak -- 1963 Az elsô ülésszak vége felé az európai szövetség többek között azért vetette fel az egyházról szóló szövegtervezet elvetését, mert az nem említette a diákonátust. A tervezet harmadik fejezete csupán egy bekezdést tartalmazott a püspökökrôl, egyet pedig a papokról. A német ajkú zsinati atyák 1963. február 5-én és 6-án Münchenben tartott konferenciáján egy Mons. Philips és Pater Rahner által elôterjesztett alternatív tervezet körül folyt a vita. Ez a tervezet kibôvítette a papságról szóló részt és felvett két bekezdést a diákonátusról és a kisebb rendekrôl is. A szöveget 1963 februárjának közepén hivatalosan beterjesztették XXIII. János pápa és Ottaviani bíboros elé. A Vatikánban a diákonusokról szóló részt beépítették az átdolgozott hivatalos tervezetbe, míg a kisebb rendekrôl szóló részt nem vették bele. Az új bekezdések egyik mondata így hangzott: ,,Bár manapság a diákonátust általában csak a papsághoz vezetô út egyik lépésének tekintik az egyházban, a gyakorlat nem volt mindig ez, és ma sem ez mindenütt.'' Az átdolgozott szövegben az is szerepelt, hogy ,,olyan esetekben amikor az egyház lelkipásztori szempontból célszerűnek tartja, a jövôben visszaállítható a hierarchián belül az önálló és tartós diákonátus''. Az illetékes egyházi hatóság dolga annak eldöntése, hogy ezekre a diákonusokra vonatkozzék-e a cölibátus vagy sem. A szöveg egyik lábjegyzete utal rá, hogy hasonló gondolatot terjesztettek 1563. július 6-án a trienti zsinat elé is. Ezen utolsó revízió alkalmával a Teológiai Bizottság élesen támadta az egyházról szóló tervezetnek ezt a kiegészítését. Rahner, aki a Fuldában összegyűlt zsinati atyák kérésére kommentárt készített számukra az egyházról szóló átdolgozott tervezethez, 33 sorban védte meg a diákonátusról szóló 14 sort, megfogalmazván, hogy a diákonátusról szóló részlet komplett megtartása érdekében igen kívánatos lenne hangoztatni bizonyos ellenvetéseket. Kommentárját a fuldai atyák szóról szóra elfogadták és a második ülésszak megnyitása elôtt hivatalosan beterjesztették a zsinat fôtitkárságának. A zsinaton Francis Spellman New York-i bíboros hozzászólásával kezdôdött meg a téma vitája október 4-én. Miután általánosságban elégedettségét fejezte ki az egyházról szóló átdolgozott tervezet második fejezetével kapcsolatban, ellenezte a diákonátusról szóló részlet megtartását. Szerinte amirôl ebben szó van, az elvi kérdés, s ezért nem kellene belevenni egy dogmatikus konstitúcióba. Véleménye szerint arra a kérdésre, hogy valamelyik másik konstitúcióban kellene ezt tárgyalni, nemmel kell válaszolni, majd azt is megmagyarázta, hogy miért. A diákonusokat mindenekelôtt funkciójukra kellene felkészíteni -- mondta. Sok helyen azonban jelenleg alig vagy egyáltalán nem lehet szemináriumokat létrehozni a papi hivatás jelöltjei számára. Akkor hogy lehetne újabb épületeket építeni a diákonusoknak. Azonkívül, ha azok a férfiak, akik már diákonusok, azok is maradnának, automatikusan kevesebb pap lenne. A tartós diákonátus gondolata fôként azoktól a liturgikusoktól származik, akik restaurálni kívánják a régi gyakorlatot, anélkül, hogy számításba vennék az újkori feltételeket. Az idôk folyamán a diákonátus mint a hierarchia tartós intézménye valóban elavult. Ezért a megszűnését elôidézô okok gondos elemzése nélkül nem kellene lépéseket tenni visszaállítására. Az újkori egyházban a diákonusok szerepét sok olyan laikus testvér és nôvér tölti be, akik világi intézmények és a laikus apostolság tagjai és egész életüket az egyház szolgálatában élték le; a zsinatnak pedig éppen az az egyik célja, hogy elôsegítse a laikusok ilyen jellegű tevékenységét. A következô plenáris ülésen Döpfner bíboros válaszolt Spellman bíboros néhány kifogására. Ami a diákonusok képzését szolgáló szemináriumokat illeti, ilyenekre nincs szükség; itt ,,a már meglevô funkciók megszentelésérôl'', nem pedig újak bevezetésérôl van szó. Azoknak, akik már ki vannak képezve erre a funkcióra vagy gyakorolták azt, mint pl. a missziós országokban működô házas laikus katekéták, meg kellene kapniuk a funkciójuk még teljesebb ellátását elôsegítô megfelelô szentségi kegyelmet. Végül utalt rá, hogy a szöveg célja egyszerűen az, hogy ,,megteremtse a tartós diákonátus dogmatikus alapját és utat nyisson a kérdés további vizsgálata elôtt''. A belga Suenens bíboros szintén szembehelyezkedett Spellman bíboros véleményével. Mivel a diákonátus szentség -- mondta --, az egyházi alkotmányhoz tartozik és természetfölötti síkon kell kezelni. Az egyházban bizonyos funkciókkal csak olyan személyek bízhatók meg, akik rendelkeznek a szükséges természetfölötti kegyelemmel. Isten létrehozott bizonyos hivatalokat és kegyelmeket, s ezek egy keresztény közösség szervezôdésében nem hanyagolhatók el; a közösségnek joga van hozzájuk. A bíboros visszautasította azt az állítást, hogy a nôs férfiak diákonátusa aláásná a papi nôtlenséget vagy a hivatások visszaeséséhez vezetne. A diákonátus önmagában az isteni kegyelem ajándéka, erôsíti a keresztény közösségeket és ezzel hozzájárul az egyház növekedéséhez. Befejezésül Suenens bíboros kérte, tartsanak szavazást a vita végén, hogy meggyôzôdjenek, létrejött-e konszenzus a kérdésben. Az elefántcsontparti Bernard Yago, Abidjan érseke úgy vélte, hogy a zsinati atyákat talán érdekelheti egy afrikai vélemény is. Ô támogatta a tartós diákonátus intézményét. A diákonusok különösen a missziós országokban játszhatnának fontos szerepet, mert sok közösség még papot is ritkán lát. Arra a kifogásra, hogy a kereszténység elsô századaiban kialakult és régen letűnt gyakorlatot nem kell újra életre kelteni, azt válaszolta, hogy Afrika valóban elsô keresztény századát éli. A felsô- voltai Paul Zoungrana, Ouagadougou érseke elvileg elfogadta az állandó diákonátust, kifogásolta viszont a nôs férfiak diákonátusát, mely Nyugat-Afrikában egyáltalán nem lenne kívánatos. Súlyos érv a cölibátus mellett -- mondta --, hogy a modern világnak erôs bizonyíték kell, hogy le lehet élni egy életet tisztaságban. Mivel azonban a körülmények egyes területeken indokolttá tehetik a cölibátushoz nem kötött diákonátust, lehetôséget kellene adni a püspöki konferenciáknak, hogy a Szentszéktôl teljhatalmat kaphassanak a cölibátus kötelezettsége alóli felmentéshez. Bacci, a Római Kúria bíborosa a nôs férfiak diákonátusának elve ellen foglalt állást; szerinte ez részben idôszerű, részben veszélyes is. Ha enyhítenék a diákonusok nôtlenségére vonatkozó törvényt, akkor biztosan csökkenne a papok száma, mert az ifjúság ,,a könnyebb utat választaná''. Ráadásul, ha a zsinat lemondana a diákonusok nôtlenségérôl, hamarosan már azt kérnék, hogy vezessék be ugyanezt a papokra vonatkozóan is. Az argentin Jorge Kémérer, Posadas püspöke Argentína, Uruguay, Paraguay és különbözô missziós országok 20 püspökének nevében fordult a közgyűléshez. ,,Valami nagy dolognak kell történnie -- mondta --, hogy megoldódjék az egész világon gondot jelentô nagy és nyomasztó paphiány.'' Bár Latin-Amerikában elvileg 6.000 lélekre jut egy pap, valójában ,,jócskán vannak minden egyházmegyében olyan plébániák, ahol 10, 20 vagy akár 30 ezer lélekre jut csak egy pap''. A megoldás nem az, hogy külföldrôl hozzunk be papokat, mivel Latin-Amerika népessége közel 200 millió, az évszázad végére pedig ennek a duplája várható. ,,Nekünk arra van szükségünk, hogy a diákonátus a cölibátus kötelezettsége nélkül visszakapja régi szentségi fokozatát a hierarchiában.'' Ezután a következô komoly és ékesszóló felhívást intézte a zsinathoz: ,,A diákonátus visszaállítása a mi nagy reménységünk. Latin-Amerika sok püspöke kívánja, hogy Önök, tisztelendô atyák, a szavazáskor ne hagyják veszendôbe e reményünket. A kapu immár feltárult. Ha van Önök között olyan, aki nem kíván belépni rajta, azt nem fogjuk kényszeríteni. De komolyan kérjük Önöket, ne csukják be elôttünk, mert mi be akarunk menni. Engedjék meg, hogy belépjünk rajta!'' -- Kérését tetszés fogadta. A mozambiki Custodio Alvim Pereira, Lourenco Marques érseke 38 portugál nyelvű püspök nevében szólt. Az olyan jelölt -- mondta --, akiben nincs meg a papsághoz szükséges öntudat és nem nôtlen, nem alkalmas a diákonátusra; ha viszont rendelkezik ezzel az öntudattal és nôtlen, akkor pap lesz. Kijelentette, hogy egység van a tekintetben, hogy a nôs férfiak diákonátusa aláásná a papi nôtlenséget. A francia-nyugat-indiai Jean Gay, Basse-Terre és Pointe-á-Pitre püspöke a tartós diákonátus visszaállítását támogatta, de úgy vélte, hogy a nôs férfiak diákonátusa nehézségeket okozna. Emlékeztetett rá, hogy a trienti zsinat 17. kánonja az egyház kisebb rendjei visszaállítása érdekében készült, és hogy a mostani zsinat lehetôséget nyújt egy ilyen lépés megtételére. Nôs férfiak a kisebb rendekben segíthetnének a liturgiában, az Actio Catholicában, a katekézisben és az adminisztratív teendôkben. A kisebb rendek visszaállítása figyelmet érdemel ,,és a tervezetben helyet kellene kapnia a diákonátus mellett''. Az indonéz Paul Sani, Bali püspöke egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy virágvasárnap a papok általában fél óráig áldoztatnak. ,,Ez untatja a gyülekezetet -- mondta -- és itt lenne szükségünk a diákonusok segítségére.'' Ennek ellenére így folytatta: ,,Nem támogatom a felszentelt diákonátust. Ez biztos szép és jó volt az elsô századokban, amikor az egyház még nem szervezôdött meg. De sok olyan funkciót, amit az ôsegyházban felszentelt diákonusok láttak el, ma tanárok, katekéták és az egyháztanács tagjai végeznek.'' Azonkívül a felszentelt diákonusoknak fizetést kellene adni, olyan szolgálatokért, amelyeket az egyháztanács tagjai ingyen elvégeznek. ,,Ez csapást mérne a laikusok apostoli mozgalmára, melynek keretében az emberek spontán módon, ellenszolgáltatás nélkül nyújtják szolgálataikat.'' A püspök szót ejtett arról is, hogy a diákonussá szentelés kitörölhetetlen nyomot hagy a szentségben részesülô lelkében. ,,Ha azonban egy felszentelt diákonus botrányba vagy falusi veszekedésbe keveredik, akkor Önök mit kezdenének vele? Az emberek többé nem fognak nála áldozni. A nyelvi, kulturális, vagyoni és családi kötöttségek pedig többé-kevésbé lehetetlenné teszik, hogy áthelyezzék egyik plébániáról a másikra. Így szolgálatait nem folytatja, de ôt magát továbbra is meg kell tartani.'' Ezzel szemben a missziós területeken sokkal megfelelôbb volna a joghatósági természetű intézmény. ,,Az egyházmegyékért felelôs püspökök vagy ordináriusok fakultásokat vagy törvénykezési jogot kaphatnának a Szentszéktôl, ami alapján meghatározott idôre egy vagy több nôs vagy nôtlen egyént nevezhetnének ki, akik különleges alkalmakkor látnák el a diákonusok feladatait.'' A püspök szerint legyenek diákonussá választhatók mind laikus testvérek, mind katekéták, akár nôsek akár nem, és más nôs férfiak is, de mindig csak meghatározott idôre. Úgy vélte, ha a laikus testvérek között prioritást kap a diákonusi szolgálat, az kihat szerepükre a missziós apostolkodásban is, és a laikus testvéri hivatások növekedéséhez vezet. Más zsinati atyák azonban ragaszkodtak hozzá, hogy a diákonátus felszenteléshez kötôdjék és így a diákonus kötelezettségei ellátásához megkaphassa a szentség kegyelmét. Ez volt a véleménye a holland származású misszionáriusnak, Erman Tillemans püspöknek is, aki ekkor már 34 éve működött Új-Guineában. ,,Nem ugyanaz, ha az embert egy fel nem szentelt katekéta vagy laikus tanít a hitre, mintha egy felszentelt teszi ezt. A felszenteltet segíti a szentségi kegyelem.'' Suenens bíboros korábbi javaslatának megfelelôen október 30-án ellenôrzô szavazást tartottak az összegyűltek véleményének pontos felmérésére. A zsinati atyákat arról kérdezték, hogy a tervezetet átdolgozzák-e olyan értelemben, hogy fontolóra vegyék a diákonátus -- mint a szent szolgálat egyik különleges és tartós fokozata -- visszaállításának lehetôségét, attól függôen, hogy az egyes helyeken menynyire van rá szüksége az egyháznak. A diákonusok nôsülésének engedélyezését vagy tiltását nem bocsátották szavazásra. Az atyák 75%-a szavazott amellett, hogy állítsák fel a diákonátus intézményét a szent szolgálat állandó és különleges fokozataként. ======================================================================== A laikusok 2. ülésszak -- 1963 Az egyházról szóló tervezetnek abban a változatában, amelyet az elsô ülésszakon terjesztettek a zsinati atyák elé, az egyház tagjait három kategóriába osztották és mindegyik külön fejezetbe került: hierarchia (a püspökök és papok), szerzetesek (a rendek és kongregációk tagjai) és laikusok. Amikor a zsinat a tervezet revízióját kérte, a Koordinációs Bizottság 1963 januárjában elrendelte, hogy maradjon meg ez a három fejezet, de más sorrendben: hierarchia, laikusok és szerzetesek. Alig egy hónappal késôbb a német ajkú püspökök Münchenben azt kérték, hogy a szerzetesekrôl szóló fejezetet jelentôsen rövidítsék le, és hogy az sokkal nyomatékosabban rögzítse, hogy a szerzetesek ugyanarra a tökéletességre törekednek, mint az összes keresztény. Ez az európai szövetség teológusai által támogatott nézet annyira teret nyert a Teológiai Bizottságban, hogy a szerzetesekrôl szóló fejezet címét megváltoztatták, ezt az új címet kapta: ,,Az életszentségre szóló meghívás az egyházban''. Az utolsó pillanatban, július elején Suenens bíboros elérte, hogy a Koordinációs Bizottság részben módosította januári rendelkezéseit és ,,Isten népe'' címmel egy kiegészítô fejezetet kért. Ezt a fejezetet, mely gondosan kerülte a ,,tag'' szót, úgy kellett megfogalmazni, hogy ne csak a katolikusokra, hanem minden valamilyen módon kereszténynek nevezhetô emberre vonatkozzon. De mivel a szövegeket tanulmányozás végett haladéktalanul postázni kellett a zsinati atyáknak, júliusban már túl késô volt ahhoz, hogy a már átdolgozott fejezetet még egyszer revideálják. A helyzetet úgy oldották meg, hogy lábjegyzetet készítettek, mely tájékoztatta a zsinati atyákat, hogy ,,a Koordinációs Bizottság újabb rendelkezése értelmében'' a laikusokról szóló fejezetet két részre fogják osztani, mégpedig a második fejezet szól majd Isten népérôl, a negyedik pedig a laikusokról. ,,Az Isten népe'' kifejezést törölték Ottaviani bíboros és Teológiai Elôkészítô Bizottság visszautasított tervezetének elsô oldaláról. Ily módon az egyházról szóló tervezet fejezeteinek száma 4-rôl 5-re nôtt. Szerkezetében és tartalmában a tervezet pontosan annak felelt meg, amit a német ajkú püspökök kértek februári hivatalos müncheni határozatukban. E határozat az egyházról szóló, öt fejezetbôl álló póttervezet alapján készült, ami elsôsorban a belga Mons. Philips és a német Karl Rahner munkája volt. A Suenens bíboros-féle lábjegyzetben szereplô további fejezetek a következô címet viselték: 1. Az egyház misztériuma; 3. Az egyház hierarchikus szerkezete és 5. Az életszentségre szóló meghívás az egyházban. Az utolsó pillanatban történt változtatás következtében a laikusokról és az Isten népérôl szóló két fejezetet együtt tárgyalták meg -- és nem minden bonyodalom nélkül. A vita az október 16-i 49. plenáris ülésen kezdôdött. Wright pittsburghi püspök a laikusokról szóló fejezet történelmi és teológiai jelentôségérôl szólt. ,,A laikusok -- mondta -- 400 évet vártak arra, hogy valamelyik zsinat pozitívan nyilatkozzék a helyükrôl, méltóságukról és hivatásukról.'' Bírálta és túl negatívnak nevezte a laikusságnak az egyházi törvényben definiált hagyományos fogalmát; e szerint a laikus ,,se nem klerikus, se nem szerzetes''. Mihelyt az egyház végre kinyilvánítja ,,a laikusság teológiai természetét -- mondta --, az egyház száraz jogi csontjai meg fognak elevenedni a teológia húsától és vérétôl''. Godefroi Dayez apát, a belga bencés kongregáció elnöke szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy a tervezetben hiányos a laikusság definíciója. ,,A szöveg szerint -- mondta -- a szent zsinat a >>laikusság<< szót azoknak a hívôknek a megjelölésére használja, akik a keresztség révén Isten népének tagjaivá lettek. Ôk a keresztény hívô szokásos módján szolgálják Istent. Nem tartoznak azonban sem az egyházi hierarchiához, sem az egyházi engedéllyel működô szerzetesrendekhez.'' Az apát kijelentette, hogy ez a definíció helytelen. Pontosan fogalmazva -- mondta -- a laikusok csoportja elválik a klérustól, a szerzetesektôl viszont nem, mert sok szerzetes -- férfiak és nôk egyaránt -- valójában a laikusokhoz tartozik. ,,Sajnos sokan nem tudják, hogy a rendi élet se nem klerikális, se nem laikusi élet, hanem egy különleges karizmán alapul.'' Kérte, hogy illesszenek a szövegbe egy új szakaszt, amely rögzíti, hogy a laikus ,,nem klerikus''. Azonkívül a szövegnek különbséget kellene tennie a laikusok között általában; azon laikusok között, akik valamelyik rendben élnek és azok között, akik világi intézményhez tartoznak. Meyer chicagói bíboros megállapította, hogy a szöveg ,,nem megfelelô, és nem realista'', mert elhanyagol két alapvetô tényt. A tervezetnek -- ahelyett, hogy csak Isten népének kegyelmeirôl, adományairól és privilégiumairól beszél -- azt is hangsúlyoznia kellene, hogy a bukott emberi nem tagjaként mindannyian bűnösök vagyunk'', és hogy ,,az egyházba lépés után is tudatában maradunk saját gyengeségünknek és többször is elszenvedjük a bűnbeesést''. A jó keresztény élet nehézségei -- mondta a bíboros -- belsô és külsô forrásokból is táplálkoznak. A belsô forrás az ember bukott természetébôl eredô rosszra való hajlam, a tényleges bűnbeeséssel együtt. A külsô forrás a sátán, amint ez világosan kiderül a Szentírásból. (Meyer bíboros ezzel azon kevés zsinati atyák közé tartozott, akik említést tettek a sátánról.) Ezért -- mondta -- ha a zsinati dokumentum el akar jutni azoknak az embereknek a szívéhez, akik bűntudattól és erkölcsi gyengeségektôl szenvednek, be kellene venni a szövegbe egy olyan bekezdést, amely az egyházat az irgalmas atya házaként mutatja be, ahol megbocsáttatnak a tékozló fiú bűnei. Az Egyesült Államok püspökeinek különös érdekében állt, hogy a tervezet kifejezett említést tegyen a fajok egyenlôségérôl. A Louisiana állambeli Robert Tracy, Baton Rouge püspöke az Egyesült Államok 147 püspökének nevében szólva elmondta, hogy azoknak az embereknek, akiknek -- nem valamilyen kihágásuk miatt, hanem egyszerűen azért, mert egy meghatározott fajhoz tartoznak -- nem adatnak meg jogaik és szabadságuk és akik türelemmel viselik a szenvedést és a diszkriminációt, az egész világon vigasztalást nyújtana, ha a zsinat hivatkozna a fajok egyenlôségére. Bár a faji probléma csak az Egyesült Államokat, Dél-Afrikát, Rhodesiát, és bizonyos mértékig Ausztráliát érinti -- mondta Tracy püspök --, ,,manapság az ebbôl származó megrázkódtatások nemzetközi hatásúak, s ezért a zsinat elé valók. Ezért azt kérjük -- mondta befejezésül, hogy az Isten népérôl szóló fejezetbe kerüljön be egy olyan ünnepélyes dogmatikus nyilatkozat, mely deklarálja minden ember nemzeti és faji egyenlôségét.'' Javaslatát tetszés fogadta és fel is vették a végleges szövegbe. Siri genovai bíboros megbotránkozásának adott hangot a laikusokról szóló fejezet elsô oldalán szereplô lábjegyzet miatt, amely tudatta, hogy a Koordinációs Bizottság nemrég úgy döntött, hogy a fejezetet kettéválasztja, az egyik új fejezet az Isten népérôl, a másik a laikusokról fog szólni. Elmondta, hogy ô nagyon támogatja a bibliai ,,Isten népe'' kifejezést, ellenzi viszont, hogy külön fejezetet szánjanak neki. ,,Egy ilyen fejezetbôl azt a következtetést lehetne levonni, hogy Isten népe az egyház nélkül is létezhet illetve létrehozhat valamit. Ez ellentmond annak a tanításnak, hogy az egyház nélkül nem lehet üdvözülni.'' Javaslata azonban nem kapott támogatást és a lábjegyzetben megadott felosztást fogadták el. A laikusokról szóló fejezet áttekintése az október 16-i 49. és az október 24-i 55. plenáris ülés közötti idôszakot fogta át. Ez idô alatt 82-en szólaltak fel: 13 bíboros, 1 pátriárka, 16 érsek, 49 püspök és 3 általános rendi elöljáró. A fejezetet további átdolgozás végett visszaküldték a Teológiai Bizottságnak. ======================================================================== A rendek és az életszentségre szóló általános 2. ülésszak -- 1963 meghívás A zsinaton az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója volt az egyik leginkább befelé forduló kisebbségi csoportosulás. 125 zsinati atya tartozott hozzá, néhány püspököt leszámítva többségükben papok. Ezeket az atyákat különösen zavarta, hogy miután az elsô és második ülésszak közötti hónapokban az európai szövetség tagjainak sikerült átjátszaniuk a zsinat irányítását a Koordinációs Bizottságnak, a testület az egyházról szóló tervezetbôl törölte a rendek életérôl szóló fejezetet és ,,Az életszentségre szóló meghívás az egyházban'' című új fejezettel helyettesítette. Az európai szövetség azokra az érvekre alapozta pozícióját, amelyeket pater Rahner és Mons. Philips fogalmazott meg és terjesztett a németajkú atyák 1963 februári müncheni összejövetele elé. Ezek az érvek a következôk voltak: a rendek életérôl szóló fejezet tovább növelné azt a felületet, amit ,,a protestánsok amúgy is támadnak, nevezetesen, hogy az egyházban a szerzetek révén az üdvösség elérésének két lényegesen különbözô módja van jelen; laikusok nem hivatottak az evangéliumi tökéletességre és mindig automatikusan a megszentelôdés alacsonyabb fokán állnak, azokat pedig, akik egy-egy szerzet tagjai, automatikusan jobbnak tekintik, mint akik házasságban élnek. A müncheni atyák elküldték e megfontolásokat a Teológiai Bizottságnak. A tervezet átdolgozása során a szerzetesekrôl szóló fejezetet el is vetették és az életszentségre szóló általános meghívást tárgyaló új fejezet került a helyére. Amikor az augusztusban Fuldában összegyűlt német ajkú és skandináv zsinati atyákhoz eljutott a módosítás híre, írtak Rómába, kifejezvén elégedettségüket, hogy ,,végül -- hosszas viták után -- felülkerekedett az a nézet, mely szerint ennek a fejezetnek az egész egyházra vonatkoztatva kell tárgyalnia az életszentséget, s ebben az összefüggésben hangsúlyozottan, de nem kizárólagosan kell említést tenni a szerzetesi életmódot folytatókról''. Ez volt annak a hátterében, hogy az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója október 14-én úgy döntött, hogy a témáról részletes beszámoló elkészítésére kéri fel a sarutlan kármelitákhoz tartozó Enrico Compagnonét, Anagni püspökét, akit XXIII. János pápa nevezett ki a szerzetekkel foglalkozó bizottságba. Ô elôzôleg tagja volt a szerzetekkel foglalkozó elôkészítô bizottságnak is. Compagnone püspök kifejtette: az elôkészítô bizottság kérte, hogy az egyházról szóló tervezetben legyen valami a rendekrôl, ,,hiszen az egyház integrális részét alkotják''. Ennek következtében a Teológiai Elôkészítô Bizottság fölvette tervezetébe ,,Az evangéliumi tökéletesség elérésének szentelt élet'' című fejezetet. Rögtön az elsô ülésszak után a Koordinációs Bizottság létrehozott egy vegyes bizottságot a Teológiai Bizottság és a Rendi Bizottság tagjaiból a fejezet átdolgozására. A vegyes bizottság új címben állapodott meg: ,,Azokról, akik az evangéliumi tanácsok szerint élnek''. Miután azonban a szöveg visszakerült a Teológiai Bizottsághoz, ezt a címet is megváltoztatták, az új változat ,,Az életszentségre szóló meghívás az egyházban'' lett, és a szöveg is ,,lényegesen megváltozott''. Compagnone püspök ,,megdöbbentônek'' minôsítette a Teológiai Bizottságnak ezt az vnhatalmú lépését. Elmondta, hogy vannak ugyan pozitív elemek az új fejezetben, mint pl. annak hangsúlyozása, hogy az egyház minden tagja életszentségre hivatott, hiányos viszont a rendi élet természetének kifejtése. Ezzel kapcsolatban a szöveg csak annyit állapít meg: a szerzetesi élet célja, hogy bizonyságot tegyen az evangéliumi tanácsok követésérôl az egyházban. Ez azonban a szerzetesi életnek csak az egyik aspektusa. A szerzetesi életet folytató emberek -- mondta -,,az egyház életfontosságú részét'' alkotják. A rendek nélkül sose alakultak volna ki az apostolkodás különbözô formái, pl. a miszsziós apostolkodás, mely az egyház egyik lényeges funkciója, és amelyet a gyakorlatban kizárólag szerzetesek folytattak, legalábbis az utóbbi idôkig. Compagnone püspök azt javasolta, hogy vegyenek fel egy ,,A szerzetesekrôl'' című fejezetet; ebben világosan ki kellene mondani (s a vegyes bizottság ebben már egyet is ért), hogy ,,Krisztus azt kívánta, hogy egyházában legyenek olyan Istennek szentelt lelkek, akik az evangéliumi tanácsok szerint élnek''. Az egyházról szóló tervezetnek pontosan azért kellene szólnia a szerzetesi életrôl és azért kellene az egyházi rendek tagjainak helyzetérôl világosan állást foglalnia, mert ez volt Krisztus akarata. A zsinat Rendi Bizottsága úgy határozott, hogy valamennyi, az életszentségre szóló meghívással általánosságban kapcsolatos megnyilatkozást át kellene vinni ,,Az Isten népérôl'' szóló fejezetbe. A tervezetnek így a következô logikai vonala lenne: 1. Az egyház misztériuma, 2. Isten népe, 3. A hierarchia, 4. A laikusok, 5. A szerzetesek. Compagnone püspök arra bíztatta az általános rendi elöljárókat, hogy a fenti sorrend és megfogalmazás érdekében nyújtsanak be szóbeli és írásbeli elôterjesztéseket. További vita után az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója úgy határozott, hogy kérni fogja egy szerzetesekrôl szóló új fejezet felvételét a tervezetbe. Október 22-én Schütte atya, a verbiták rendfônöke az aulában hivatalosan is az egyházról szóló tervezet fejezeteinek Compagnone püspök által támogatott sorrendjét ajánlotta. Azt is javasolta, hogy mindent, ami az életszentségre szóló általános meghívásra vonatkozik, az Isten népérôl szóló fejezetben tárgyaljanak. Ez a fejezet az egyház minden tagját egységes egészként kezeli, ezért itt kellene foglalkozni az életszentségre szóló meghívással, mely mindenkit érint. ,,Ha ebben az egyházról szóló tervezetben -- mondta -- külön fejezetet szánunk a hierarchiának..., bár egy további teljes tervezet foglalkozik a püspökökkel és egy teljes fejezet a laikusokkal, egy másik tervezet pedig a laikus apostolkodással, akkor miért nem kaphatnak külön fejezetet a szerzetesek is?'' A szerzetesekkel -- folytatta Schütte atya -- ,,nemcsak az életszentségre szóló meghívás szemszögébôl kellene foglalkoznia a tervezetnek, hanem nevelô, karitatív, szociális, lelkipásztori és különösen missziós munkájuk szemszögébôl is, melyek rendkívül nagy jelentôségűek az egész egyház életében''. A zsinat teljes jogú résztvevôinek több mint egyharmada szerzetes. Azonkívül a világon élô összes pap egyharmada is szerzetes és a világon kb. 2 millió férfi és nô szentelte magát szerzetesként Krisztusnak. ,,Miért szégyelljük hát szinte, hogy hangosan és érthetôen, világosan és hangsúlyozottan szóljunk a rendek tagjairól, s nemcsak az életszentségre szóló meghívásukról, hanem gyümölcsözô, az egyház életében oly fontos tevékenységükrôl is?'' Pár nappal késôbb 79 német ajkú és skandináv zsinati atya nevében Döpfner bíboros fordult a zsinathoz. Az életszentségre szóló meghívással foglalkozó új fejezetet dicsérte, mert az rögzíti, hogy Isten egész népe hivatott az evangéliumi tanácsok gyakorlására, és így cáfolja azokat a hibás elképzeléseket, hogy különbözô osztályok lennének a keresztények között, melyek helyzetük alapján eltérô mértékben tökéletesek. Javasolta, hogy a zsinat figyelmeztesse a szerzeteseket, hogy ne magukért éljenek és emlékeztesse ôket: arra hivatottak, hogy a hívôk más csoportjaival egységes keresztény népet alkossanak. Léger montreáli bíboros emlékeztetett rá, hogy sokáig a monasztikus szentségideál volt az a prototípus, amely mindenfajta keresztény életforma mintájául szolgált. De mivel a laikusok élete olyanynyira különbözik a szerzetesekétôl, számukra elérhetetlennek tűnt az életszentség. Sok hívô -- folytatta a bíboros -- hiába próbálkozott az evangélium szerint alakított és annak kívánalmaihoz igazodó élettel. Így az egyház komoly lelki energiákat veszített el. Következésképpen a laikusok üdvözölni fogják az életszentségre szóló általános meghívással foglalkozó fejezet javaslatait. A bíboros a továbbiakban rámutatott, hogy a szöveg a laikus élet területei közül kizárólag a házaséletet említi. Az életszentségre azonban mindenkinek megvan a lehetôsége, függetlenül attól, hogy milyen korú, és hogy házas-e vagy sem. Kérte, hogy tegyenek említést ,,az emberi élet minden területérôl: a mindennapi munkáról, a politikai ügyekrôl, a kulturális tevékenységekrôl, a szabadidôrôl és a pihenésrôl, mert általuk és bennük kell megvalósulnia az életszentségnek''. Bea bíboros kijelentette, hogy a tervezet nem elég realista, mert az egyházhoz éppúgy tartoznak bűnösök is, mint szent emberek. Ezért kérte, hogy tegyenek különbséget ,,a tökéletesen szent mennyei egyház és a földi egyház között, mely dinamikusan törekszik az életszentségre, de tökéletesen sohasem szent''. Az, ahogy a tervezet a Szentírást idézi, ,,méltatlan a zsinathoz'' -- mondta, és különbözô példákra hivatkozott, ahol szentírási részletek olyan állítások alátámasztására szolgálnak, amelyekhez semmi közük. Frane Franic, Split-Makarska püspöke a szegénységrôl szólt, mint amely szükséges a püspökök életszentségéhez. ,,Amikor az egyház szegény volt, szent volt. Ahogy gazdagodott, úgy adta fel szentségét is.'' A püspököknek -- mondotta -- az egyház más tagjainál sokkal inkább kötelessége, hogy szentek legyenek, ,,mivel nekünk püspököknek kell megszentelnünk a többieket''. A középkor óta azonban a rendek adják a legtöbb szentet, nem a püspökök. ,,Ez a püspökök közötti hôsies szentség hiányára utalhat -- mondta -- és azt hiszem, ennek oka az evangéliumi szegénység hiánya.'' Az egyházmegyei papságnak és a rendeknek sem ártana, ha megreformálnák magukat a szegénység tekintetében. Több szerzetes-püspök valamint néhány általános rendi elöljáró is annak érdekében kívánt szólni, hogy az egyházról szóló tervezetbe vegyenek fel egy teljes fejezetet a rendek életérôl, s ezt a megfelelô formában jelezték is. A napok azonban csak teltek, a moderátor bíborosok pedig nem szólították ôket. Október 30-án a közgyűlés megszavazta a vita lezárását, de a felszólalni kívánók közül sokan éltek azzal az új szabályozás adta lehetôséggel, hogy beszélhetnek a vita lezárása után is, amennyiben öt zsinati atya támogatja kérésüket. Az október 31-i 59. plenáris ülésen Döpfner bíboros volt a moderátor. Az ülés elején bejelentette, hogy sok zsinati atya panaszkodott a zsinat túl lassú ütemére. Arra kérte a felszólalókat, ,,hogy megjegyzéseiket csak a tárgyra korlátozzák, kerüljék az ismétléseket, a szokásos tíz perc helyett ne beszéljenek nyolc percnél tovább, és fontolják meg, hogy azok a megnyilatkozások, amelyek nem az aulában hangzanak el, hanem írásban jutnak el a bizottságokhoz, ugyanannyit nyomnak a latban''. Így tiszteletben tartotta az öt aláírást bemutató zsinati atyák jogait is, ugyanakkor nem tévesztette szem elôl azt az általános igényt sem, hogy zárják le a vitát és kerüljék az üresjáratokat. Döpfner bíboros aznap gyakran szakította meg a beszédeket és emlékeztette a zsinati atyákat a mondottakra. Legalább három hozzászólót kétszer is megszakított. Három másik hozzászólóval beszédjük közben, illetve végén közölte, hogy amit mondanak, nem tartozik a tárgyhoz. Sok zsinati atya nem tudta mire vélni a bíboros heves megnyilvánulásait és a hozzászólások idejének önkényesnek tűnô lerövidítését. Agostino Sepinski, ferences rendfônök, az Általános Rendi Elöljárók Római Egyesületének elnöke kapott szót aznap tizenkilencedikként. Azt javasolta, hogy az életszentségre szóló általános meghívásra vonatkozó szöveg a 4. fejezetbôl kerüljön át az Isten népérôl szóló fejezetbe. A 4. fejezetnek -- mondta -- logikája szerint kizárólag a szerzetességrôl kellene szólnia. Közölte az egybegyűltekkel, hogy az általános rendi elöljárók egyik megbeszélésükön egyhangúan úgy határoztak, hogy kérik egy, a szerzetességrôl szóló önálló fejezet beiktatását az egyházról szóló tervezetbe. Voltak olyan püspökök és rendtagok, akik felszólalásra vártak, de nem hívták ôket a mikrofonhoz. Ugyanakkor olyanok, akiknek a neve csak aznap délelôtt került a listára, szót kaptak. A hallgatásra kárhoztatott zsinati atyák annyira felháborodtak, hogy elhatározták, titokban figyelmeztetik Döpfner bíborost, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, s ha nem történik változás, hivatalos vizsgálatot kérnek. De amikor el akarták érni, kiderült, hogy egy hosszú hétvégére Caprira utazott és csak november 4-én este lesz újra Rómában. Visszatértekor a megsértett zsinati atyák üzenete fogadta Döpfner bíborost. Összehívta ôket, elnézést kért a történtekért, megígérte, hogy soha többé nem fordul elô hasonló, és kérte ôket, hogy mondjanak le hozzászólási jogukról. Elutasították. A bíboros ekkor belement, hogy beszédeik alapján egy összefoglalót olvasson fel az aulában, és arra kérte ôket, adják meg az általuk leglényegesebbnek ítélt részleteket. A november 7-i 72. plenáris ülésen fel is olvasott egy öszszegzést, de nem azt, amelynek megfogalmazására megkérték. Rendkívül röviden beszélt, homályosan és sok helyen pontatlanul fogalmazott. Ennek az lett a közvetlen következménye, hogy hét, különbözô rendeket képviselô püspök összeült a német és belga szárny semlegesítése érdekében, mely szerintük ,,diktatúrát'' gyakorol a zsinaton. Megfogalmaztak egy sor javaslatot illetve ,,követelést'' az egyházról szóló tervezettel kapcsolatban, külön kérve, hogy a szerzetesi életrôl önálló fejezet szóljon. A követeléseket nagy példányszámban kinyomtatták, és tanulmányozás illetve aláírás végett szétosztották a zsinati atyáknak. November 11-én a hét püspök megbeszélést tartott 35 további rendi kongregáció 35 püspökével, ahol elhatározták, hogy tartós szervezetté alakulnak és héttagú elnökséget választanak. Vezetôjük az olasz Pacifico Perantoni, Lanciana érseke, korábbi ferences rendfônök, VI. Pál pápa jó ismerôse volt. A brit-guayanai Richard Lester Guillyt, Georgetown jezsuita püspökét választották titkárrá. A szervezet a Püspöki Titkárság nevet vette fel, irodáját pedig a jezsuiták nemzetközi fôhadiszállásán rendezte be. Az Általános Rendi Elöljárók Római Uniójának két nappal késôbbi szokásos összejövetelén elhatározták, hogy az új csoporttal azonnal kapcsolatba lépnek és támogatják a követelések alátámasztására indított aláírásgyűjtésüket. Ettôl kezdve a Püspöki Titkárság és az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója szorosan együttműködött. Mivel sok egyházmegyés és kúriai püspök nem szánt túl nagy figyelmet a rendeknek, az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója egyedül közel sem tudta volna olyan sikerrel keresztülvinni programját, mint ahogy erre a Püspöki Titkárságnak megvolt a reménye. Két héten belül 679 zsinati atya, köztük 17 bíboros írta alá a követeléseket. A Püspöki Titkárság hét elnöke ezután személyesen nyújtotta be azokat a zsinat fôtitkárának és Browne bíborosnak, a Teológiai Bizottság alelnökének, s egyúttal szóban is tájékoztatást adtak az ügy hátterérôl. A fôtitkár és Browne bíboros is úgy nyilatkozott, hogy felterjesztik az ügyet Pál pápának. A pápa ezután a Teológiai Bizottsághoz utalta a követeléseket azzal a személyes megjegyzésével, hogy ,,szorgos és gondos tanulmányozás végett'' küldi. A Püspöki Titkársághoz tartozó Perantoni érsekkel külön levélben közölte ezt, köszönetet mondott a Püspöki Titkárság által tanúsított odafigyelésért, és reményét fejezte ki, hogy tevékenységük nem szakad meg. Üdvözölte, hogy a szerzetesek ilyen pozitív módon vesznek részt a zsinat munkájában. Amikor a 2. és 3. ülésszak között a Teológiai Bizottság újra átdolgozta az egyházról szóló tervezetet, belevette ,,A szerzetesekrôl'' című új fejezetet is. Jelentésében ezt azzal indokolta, hogy ,,nagyon sok zsinati atya, köztük a 679-ek kifejezetten és formálisan kérték, hogy kapjon helyet egy szerzetesekrôl szóló fejezet. Ez volt az európai szövetség elsô veresége; ezzel a zsinat köré vont abroncsa elpattant, mert egy hasonló súlyú szervezett csoport jelent meg a színen. ======================================================================== Össztűz alatt a Római Kúria: a püspökökrôl és az 2. ülésszak -- 1963 egyházmegyék kormányzásáról szóló szövegtervezet A püspökökrôl és az egyházmegyék kormányzásáról szóló szövegtervezet vitája november 5-én, kedden a 60. plenáris ülésen kezdôdött meg. Aznap délelôttre különleges belépôt kaptam az ülésre. 9 órakor halk csengetés szólította a széles templomhajót megtöltô zsinati atyákat helyük elfoglalására. Ez gyorsan meg is történt, majd öt perc múlva újra megszólalt a csengô, és a kifogástalanul működô hangszórókból egy hang világos latinsággal bejelentette, hogy Ôszentsége II. Pál, Bagdad babiloni pátriárkája mutat be arám nyelven káld szertartású szentmisét. Ahogy a püspökök az imádsághoz térdeltek le, a bazilikát mintha mennydörgés töltötte volna be. Fél órával késôbb, a mise befejeztével hirtelen megint megélénkült a bazilika. Az atyák felállították kinyitható asztalkáikat, a mappákból elôkeresték jegyzeteiket és hivatalos dokumentumaikat, belenéztek a reggeli lapokba vagy szomszédaikkal váltottak szót. Késôn jövôk siettek a középsô hajóban a helyükre. Újabb öt perc elteltével ünnepélyesen trónjára helyezték az evangéliumos könyvet, majd az egyik elnök szólalt meg: ,,Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.'' És az atyák és a szakértôk együtt imádkozták az ,,Adsumus''-t (Elôtted állunk, ó Szentlélek). Aztán elkezdôdött a munka, és a felszólalók szünet nélkül követték egymást a mikrofonnál. Az új tervezetet Paolo Marella bíboros, az illetékes bizottság elnöke és Carli, Segni püspöke mutatta be, ezt egy kommentár követte a tervezet létrejöttérôl, kidolgozásáról és tartalmáról. Öt fejezete közül az egyiknek ez volt a címe: ,,A püspökök és a Római Kúria közötti kapcsolatok''. A francia Paul Richaud, Bordeaux bíborosa rövid beszédében arról szólt, hogy szükség lenne a Római Kúria újjászervezésére a feladatok jobb elosztása, az illetékesség tisztább definiálása és a kielégítôbb koordinálás tekintetében. A Kúria legyen nemzetközi intézmény és tartozzanak hozzá megyéspüspökök is. Ezt hangsúlyozta a következô hozzászóló, az olasz Josef Gargitter, Brixen püspöke is. Ahogy a püspökök Isten népének szolgálatában állnak -- mondta --, a Kúria álljon a püspökök szolgálatában. Nem elég pusztán elôjogokat biztosítani; erôteljes decentralizációra van szükség. A Kúria nemzetközivé tételét követelte, mondván, hogy a nyugati világ egyetlen nemzete, vagy a nyugati nemzetek egyetlen csoportja sem juthat benne privilegizált helyzetbe. A tervezetnek a nemzetközi, sôt kontinensek közötti püspöki konferenciák szerepére éppúgy utalnia kellene, mint a nemzetiekére. Jean Rupp, a Monacói Hercegség püspöke humorosan ,,a római tömörség mintájának'' nevezte a tervezetet -- annyira tömör, hogy egyes fontos kérdéseket, mint pl. a püspökök öregkori kényszerű visszalépése, egy bizonyos pontig megtárgyal, aztán a levegôben hagyja. Az egyházmegyék újjászervezését célzó alapelvek túlontúl általánosak, mivel a tervezet csupán annyit mond, hogy ,,az egyházmegyék ne legyenek se túl nagyok, se túl kicsik''. Utalt arra is, hogy a püspökök akkora gondot fordítottak jogaiknak az egyházról szóló tervezetben való világos rögzítésére, hogy jó lenne, ha ebben a tervezetben most már világosan kifejtenék más egyháziak, fôleg a papok jogait is. Követve sok zsinati atya példáját az ülés szünetében én is kimentem a kávézóba, amit az egyik sekrestyében rendeztek be és az atyák Bár Jónának kereszteltek el (tudvalevôleg Rómában bárnak hívják a kávézókat). A püspökök és szakértôk kávéjukat vagy üdítôjüket fogyasztották, élénken beszélgetô csoportjaik között kellett utat törnöm. Ott találkoztam D'Souza bhopali (korábban nagpuri) érsekkel, aki biztos volt benne, hogy a következô napokban még erôsebb bírálat éri majd a tervezetet. ,,Attól senkinek sem kell félnie, hogy több hatalmat adjon nekünk püspököknek -- mondta -- nem vagyunk gyerekek''. Az indiai prelátusnak igaza volt. IV. Maximosz pátriárka heves hozzászólásában azt panaszolta, hogy a tervezet ,,csak az egyház központi irányításának jelentéktelen és félénk reformját'' tartja szem elôtt, amikor úgy fogalmaz, hogy ,,lehetôleg az egész világról kellene hívni püspököket a Római Kúria kongregációinak tagjai vagy tanácsadói közé''. A pátriárka kijelentette, hogy a püspökök és a kongregációk közötti együttműködés korlátozása nem felel meg ,,sem az egyház jelenlegi tényleges szükségleteinek, sem a püspökök egyház iránti kollegiális felelôsségének''. Azt javasolta, hogy ,,kollegáik képviseletében meghatározott számú püspök segítse ezentúl a pápát az egyház általános kormányzásában''. Ezek a képviselôk ,,a kormányzó és apostoli pátriárkák, érseki székük alapján a bíboros érsekek... és végül az egyes országok püspöki konferenciái által kiválasztott püspökök lennének''. Ez a csoport alkotná az új szent kollégiumot, amelyet a pápa hívna össze meghatározott alkalmakkor, ,,olyan sűrűn, ahogy szükségesnek látszik, hogy megvitathassák az egyház általános ügyeit''. König bécsi bíboros hasonló javaslatot tett. A tervezetnek gyakorlati ösztönzéseket kellene adnia arra, hogyan működhetnek együtt a püspökök a pápával és a pápa alatt az egyetemes egyház kormányzásában. ,,Évente egyszer vagy kétszer -- mondta --, ha béke van a világban, a pápa tanácskozásra hívhatná össze a püspöki konferenciák elnökeit és még néhány püspököt, hogy kicseréljék véleményüket az egyetemes egyházat érintô dolgokról... Ilyen vagy ehhez hasonló módon a pápa és a püspöki kollégium közötti szorosabb kapcsolat egységet teremthetne a centrum és a periféria között, a püspökök segíthetnének az egyetemes egyház kormányzásában, a missziós területek ill. más országok között pedig javulhatna a kommunikáció.'' Az indiai Indore holland származású püspöke, Francis Simons tizenhárom püspök nevében szólva elmondta, hogy a világ népeinek, nyelveinek és kultúráinak különbözôsége miatt Krisztus nem kizárólag a pápára bízta az egyházat, hanem a püspökökre is, a pápa primátusa alatt. ,,A Római Kúria mostani formájában -- mondta -- nem ismeri a helyi körülményeket és a világ püspökeit sem tudja kielégítôen képviselni''; ezért nem megfelelô eszköz az egyetemes egyházi törvényhatóság gyakorlására. ,,Gyakran nem is eszköze a pápának, hanem korlát közte és a püspökök között''. Alfrink utrechti bíboros a holland püspökök nevében arra mutatott rá, hogy ha a kollegialitás isteni jog, akkor a püspöki kollégium a Kúria felett áll, a Kúriának pedig nincs joga a pápa és a püspökök közé állni. Ez éppolyan mértékben teológiai, mint jogi kérdés, s ezzel nem csökken a Kúria méltósága, sôt változatlan tisztelet és hála illeti eddigi tevékenységét is. Spellman New York-i bíboros a zsinat vitáiról beszámoló újság-, és folyóiratcikkekre hívta fel a figyelmet; ezek sokszor félrevezetôek és artalmasak a lelkek javára nézve. ,,A pápa tekintélye -- mondta -- teljes és felülmúlhatatlan. Nincs rá szükség és nem is lényeges, hogy a pápa megossza e hatalmat a püspökökkel, bár megteheti, ha akarja''. És mivel a Római Kúria valójában a pápa végrehajtó szervezete, csak a pápa illetékes annak megítélésére és megreformálására. ,,Ô pedig már bejelentette erre vonatkozó szándékát.'' A kolumbiai Pablo Correa León, Cúcuta püspöke, aki hatvan latin- amerikai püspök nevében szólt, szerkezeti változtatást javasolt a tervezetben, mely jelenlegi formájában csak olyan dolgokról beszél, melyek a püspöknek mint ,,közösségi vezetônek'' érintik a szerepét. Egy másik, a lelkipásztorkodással foglalkozó tervezet a püspök papi és tanítói szerepét elemezte. ,,A lelkipásztori, tanítói és papi szerep azonban a püspökök ugyanazon pasztorális hivatalának három különbözô, egymást kiegészítô oldala.'' Mert ,,a püspök vezetôi, tiltó vagy akár büntetô hatalmának egyetlen oka éppen az, hogy ezáltal tudja hatékonyan gyakorolni lelkipásztori hivatalát, mely arra kötelezi, hogy az örök üdvösségre vezesse a hittel megajándékozott és a kegyelem által élô lelkeket. Következésképpen a vezetés hatalma a dolog természete szerint és logikailag összekapcsolódik a püspök papi és tanítói szerepével.'' Ezért sürgette, hogy a tervezet világosan jelezze, hogy a vezetôi hatalom a püspök lelkipásztori hivatalának tulajdonképpeni természetébôl ered. Az Itáliából származó Edoardo Mason, a szudáni El Obeid püspöke védelmébe vette a Római Kúriát: ,,Személyes tapasztalatom, hogy nehézségek esetén mind a Római Kúria, mind a pápai delegátusok mindig nagy segítséget jelentettek, barátilag támogattak.'' Mindenki tudja, hogy a Kúriánál küszöbön áll az aggiornamento, maga a pápa is így nyilatkozott. ,,Ez az aggiornamento azonban mindannyiunknak elkelne'' - - mondta Mason püspök. ,,Még tán a patriarchátusnak is!'' A püspököknek pedig az elôjogok hajhászása helyett talán le kellene mondaniuk néhányról meglévôrôl is, pl. a különleges díszekrôl és az ,,excellenciás'' cím viselésérôl. A libanoni Ignace Pierre XVI. Batanian, a bejrúti székhelyű kilíkiai örmény pátriárka nagyon kérte a zsinati atyákat, ,,hogy csak objektív és nyugodt véleményeket hangoztassanak az egyház központi irányításának jelenlegi formájával kapcsolatban, legyenek tárgyilagosak, amikor a pápa munkatársainak szolgálatáról van szó, és ne felejtsék el, hogy kerülniük kell a dühödt kirohanásokat''. Természetesen szabadon javasolhatnak bármit -- mondta --, amit hatékonynak és hasznosnak tartanak az egyház szempontjából. De ,,eközben ne adjunk alkalmat másoknak, hogy azt gondolhassák, jelenlegi irányítási módszerei sajnálatra méltó állapotba hozták az egyházat.'' Egy fát a gyümölcsei alapján lehet megítélni, ,,és azt kell mondanunk, hogy az egyház -- a világot sújtó katasztrófáktól eltekintve -- dicsôséges korszakot él, gondoljanak csak a klérus és a hívôk keresztény életére, a hit terjedésére és az egyház világszerte érvényesülô üdvös befolyására''. A nyilvánosság nehezen érti, hogyan történhet meg, hogy a püspökök ilyen éles kritikát zúdítanak a Római Kúriára, mely oly sok évtizeden keresztül, generációkon, évszázadokon át szolgált ugyanilyen püspököket, a pápát és az egyházat. ======================================================================== Kollegialitás 2. ülésszak -- 1963 Sok zsinati atya vélekedett úgy, hogy a II. Vatikáni Zsinat a püspöki kollegialitás kifejezett tanításával az I. Vatikáni Zsinat pápai primátusról szóló tanítását kívánja ellensúlyozni. Ahogy a primátus világossá tette, hogy kizárólag a pápának van joga uralkodnia az egyetemes egyház felett, a kollegialitásnak most azt kellene kinyilvánítania, hogy a püspökök a pápával együtt uralkodnak az egyetemes egyház felett. Várható volt, hogy a zsinaton a különbözô csoportok különbözô módon értelmezik a kollegialitást. Az európai szövetséghez tartozók közül pl. nem egy teológusnak az volt a véleménye, hogy a pápának lelkiismereti kötelessége, hogy fontos kérdésekben kikérje a püspöki kollégium véleményét. Ezt a nézetet azonban nem osztotta valamennyi zsinati atya. Valójában még az sem volt világos, hogy az atyák többsége valamilyen formában támogatja-e egyáltalán a kollegialitás elvét, hiába vitatkoztak errôl már kilenc napja. Október 15-én, kedden, a vita zárónapján a moderátor bíborosok bejelentették, hogy az egyházról szóló tervezet 2. fejezetének négy fô pontját másnap döntés céljából írásban meg fogják kapni, egy nappal késôbb pedig szavazni fognak róla. Szerdán azonban a moderátorok tudatták, hogy a négy pontot egy késôbbi idôpontban fogják megkapni. Teltek-múltak a napok, az ügyrôl pedig nem tettek több említést. A moderátorok által javasolt megoldás új volt, nem szerepelt az ügyrendben, az elnökség pedig elvetette. Október 23-án az elnökség, a Koordinációs Bizottság és a moderátorok végül is kompromisszumos megoldást dolgoztak ki, és október 29-én a zsinati atyák kinyomtatva megkapták a négy pont szövegét. Ebben megkérdezték ôket, hogy az egyházról szóló tervezet 2. fejezete rögzítse-e a következôket: 1.hogy a püspökszentelés az egyházi rend szentségének legmagasabb foka; 2.hogy minden törvényesen felszentelt és a többi püspökkel valamint a pápával, fejével és az egység princípiumával közösségben levô püspök tagja a püspöki kollégiumnak; 3.hogy e püspöki kollégium tanítói, megszentelôi és lelkipásztori szerepében az apostolok kollégiumának utóda, és hogy e kollégium fejével, a pápával együtt, és sohasem nélküle (akinek az összes püspök és hívô fölötti primátusa teljes és érintetlen marad) teljes és felül nem múlható hatalmat élvez az egyetemes egyház fölött, és 4.hogy e hatalom az isteni jognál fogva a fôvel egyesült püspöki kollégiumé. Egy kiegészítô megjegyzésbôl tudhatták meg a zsinati atyák, hogy másnap e kérdésekrôl lesz szavazás. Ebben az is szerepelt, hogy szavazatuk nem a szöveg ,,jóváhagyását vagy elvetését'' dönti el, mivel a szavazásnak mindössze az a célja, hogy ,,lehetôvé tegye a Teológiai Bizottságnak, hogy a javasolt pontok tekintetében megállapítsa a közgyűlés véleményét''. A bizottság kimondottan kötelezte magát, hogy a zsinat ügyrendjével összhangban ,,megfelelô odafigyeléssel kezeli a zsinati atyák saját kezdeményezéseit''; azonkívül szavazásra a plenáris ülés elé fogja terjeszteni a tervezet teljes szövegét. Azt is jelezték, hogy a moderátorok azért választották ezt az eljárást, mert sok zsinati atya, sôt egész püspöki konferenciák is kérték. Ezek a gondosan megfogalmazott korlátozások, melyek a szavazás jelentôségének csökkentésére irányultak, világosan jelezték, hogy néhány befolyásos zsinati atya fél, hogy a Teológiai Bizottságot uraló liberális szárny arra használja fel a szavazást, hogy figyelmen kívül hagyja a szóban vagy írásban beterjesztett ellenérveket. Az október 30-án megtartott szavazáson a liberálisok újabb fényes gyôzelmet arattak. Az elsô pontot 2123 igennel fogadták el 34 nem mellett, a másodikat 2049-cel 104 ellenében, a harmadikat 1808-cal 336 ellenében, a negyediket pedig 1717-tel 408 ellenében. Wright pittsburghi püspök, a Teológiai Bizottság liberális tagja úgy vélekedett, hogy a szavazás eredménye óriási jelentôségű, mert azt mutatja, hogy a zsinati atyák túlnyomó többsége ,,egyetért e fontos kérdésben''. A kollegialitást érintô kérdésre leadott 408 nemnek nem tulajdonított semmilyen jelentôséget, mert akik ellene szavaztak, sokféle okból tették, és ez nem jelenti szükségszerűen, hogy ,,nem hisznek a tervben''. Lehet, hogy a megfogalmazást ellenzik vagy a szemléletét nem tartják megfelelônek. A szakértôk között helyet foglaló torontói fráter Gregory Baum ,,a moderátorok helyzetének megerôsítéseként'' üdvözölte a szavazás eredményeit. Szerinte a módszer sikeres alkalmazása a jövôben lehetôvé teszi, hogy a moderátorok egyes kérdésekben úgy derítsék ki a többség véleményét, hogy ne kelljen végighallgatni a felszólalók végtelen áradatát. Amikor november 5-én a püspökökrôl és az egyházmegyék kormányzásáról szóló tervezetet bocsátották vitára, legalább hat zsinati atya bírálta azt, mert a jelek szerint nem veszi figyelembe a kollegialitás fogalmát. Másnap Browne kúriai bíboros, a Teológiai Bizottság alelnöke azt mondta, hogy nem megalapozottak az elôzô napi kifogások, ,,mivel a kollegialitás fogalmát sem a zsinat, sem a Teológiai Bizottság nem határozta meg pontosan''. Kifejtette, hogy ennek az alapvetô pontnak a tisztázására meg kell várni a Teológiai Bizottság jelentését, mielôtt bármilyen gyakorlati lépést tennének. Két nappal késôbb Frings bíboros ,,tényleg zavarba ejtônek'' nevezte Browne bíboros megjegyzéseit. Szerinte ezek mintha azt sugallnák, hogy a Teológiai Bizottság hozzáférhet az igazság forrásaihoz, a többi zsinati atya viszont nem. Az ilyen megjegyzések -- mondta -- szem elôl tévesztik azt a tényt, hogy a zsinati bizottságok csupán a plenáris ülések eszközeiként működnek és a zsinati atyák akaratát hajtják végre. Bár az október 30-i szavazást csak jelzésnek szánták, ,,nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy szinte egyhangú volt az egyetértés''. Beszédében késôbb Frings bíboros azt kérte, hogy világosan tegyenek különbséget a Római Kúria adminisztratív és jogi gyakorlata között. ,,Ugyanígy különbséget kellene tenni a zsolozsmára vonatkozóan is'' -- magyarázta. ,,Módszerei sok esetben nem felelnek már meg a modern feltételeknek, s ennek az az eredménye, hogy sokan megbotránkoznak rajta.'' A hit biztosítása rendkívül nehéz feladat, de magában a Szent Officiumban sem volna szabad senki fölött ítélkezni anélkül, hogy kihallgatták volna, s lehetôséget ne kapna arra, hogy könyvét vagy tetteit korrigálja''. A bíboros beszéde többször is tapsot kapott. Véletlenül Ottaviani bíboros is aznap szerepelt a felszólalók listáján a Szent Officium részérôl. ,,A leghatározottabban tiltakoznom kell az ellen, ami az imént hangzott el a Szent Officium ellen, melynek elnöke a pápa'' -- kezdte. ,,E szavak a Szent Officium munkájának hiányos ismeretébôl fakadnak -- ezt a szót használom, hogy ne legyek sértô.'' Kijelentette, hogy a római katolikus egyetemek szakértôit is bevonták a kérdés gondos tanulmányozásába, hogy így a kongregációt alkotó bíborosok megalapozott döntést hozhassanak. Határozataikat a pápához is felterjesztették jóváhagyásra. Ami az aulában október 30-án lefolyt szavazást illeti, az ,,csak jelzésszerűen mutatja a zsinati atyák véleményét''. A négy moderátor -- mondta -- sajnálatos módon nem javasolta, hogy a szavazásra kerülô kérdéseket elôzôleg terjesszék az ügyben illetékes Teológiai Bizottság elé, mivel az a dogmát érinti. Ezek a pontok olyan többértelmű terminusokat tartalmaznak, melyeket tisztázni kellett volna. A kollegialitás kérdésében feltételezik egy olyan apostoli kollégium létét, melynek a jelenlegi püspöki kollégium az utódja. ,,Ez azonban a püspöki utódlás természetének összezavarása... Igaz, hogy a püspökök az apostolok utódai, de kollégiumuk nem utódja az apostolok kollégiumának, mert az apostolok kollégiuma mint olyan nem létezett, legalábbis jogi értelemben nem.'' Az apostoloknál csak egy példa található a kollegialitásra, a jeruzsálemi zsinaton. Senki sem kétli -- mondta --, hogy az apostolok Jeruzsálemben mint kollégium tárgyaltak, ,,ahogy senki sem kételkedik abban sem, hogy a püspökök most a zsinaton a pápával és a pápa fôsége alatt mint kollégium tárgyalnak''. Krisztus kizárólag helyetteséhez intézte szavait (“Legeltesd juhaimat''), ,,s ezért mindazoknak, akik Krisztus juhai közé szeretnék magukat számítani, a Krisztus által kinevezett általános pásztor alá kell tartozniuk''. Senki sem kivétel e szabály alól, ,,még a püspökök sem''. Az indiai D'Souza érsek azzal vádolta Browne és Ottaviani bíborost, hogy úgy tesznek, mintha az október 30-i felmérô szavazás ,,semmis lenne, mert a püspökök kollegialitása jogilag még nincs lefektetve... Nem a zsinat megcsúfolása-e, ha valaki azt mondja, nem kötelezô figyelembe venni az atyák 85 %-ának a szavazáson világosan kifejezésre jutott véleményét?'' Nehezen látható be, hogyan fejthetne ki bármilyen igazi befolyást a Római Kúriára néhány püspök a világ minden részébôl, ,,szétszórva a sokféle kongregációban'', ahogy a püspökökrôl és az egyházmegyék kormányzásáról szóló tervezet ajánlja, ,,ha az egyetemes zsinatra a világ minden részébôl összegyűlt 2200 püspök olykor nehezen tud szembeszállni bizonyos nyomással''. Az egyház érdekét -- folytatta az érsek -- az szolgálná, ,,ha egy ún. szenátus alakulna a legkülönbözôbb országok püspökeibôl, mely a pápával kormányozná az egyházat''. Még kívánatosabb lenne azonban, ,,hogy egyrészt korlátozzák a Római Kúria hatalmát, másrészt pedig a püspökök hivataluk gyakorlásához kapjanak meg minden olyan elôjogot, mely kijár nekik a szokásjog és az isteni jog szerint''. Az Apostoli Széknek mindig ,,megvolt az a joga, hogy az egész egyházat érintô dolgokat fenntartsa magának''. D'Souza érsek beszédét óriási taps fogadta. A november 11-i újabb plenáris ülésen Döpfner bíboros ismét szóba hozta az október 30-i szavazást. Az a benyomása, mondta, hogy miközben a Szentlélek máshol volt elfoglalva, az ellenség jött és elhintette az október 30-án szavazásra bocsátott kérdéseket. A kollegialitás azonban nem ,,lopva'' került közéjük. Miután már 15 napja folyt a téma vitája, ,,az illetékes tekintély, azaz a moderátorok'' terjesztették be a javaslatokat, melyek szövegük és szellemük szerint az egyházról szóló tervezetre épültek. A szavazás nemcsak a Teológiai Bizottság, hanem a zsinati atyák tájékozódásának megkönnyítését is szolgálta. Jóllehet a szavazás nem végleges, ,,világos, hogy nem tehetô semmissé''. Véletlenül aznap estére beszéltem meg Ottaviani bíborossal, hogy elmegyek hozzá és megmutatom neki egyik tudósításomat. Amikor belépett a szobába és leült, zavartnak tűnt és szórakozottan azt mondta: ,,Éppen a Teológiai Bizottság ülésérôl jövök. Úgy tűnik, igen rossz a helyzet; a franciák és a németek az egész világot összehozták ellenünk...'' 10 nappal a Frings-Ottaviani szóváltás után, mellyel a sajtó még sokáig foglalkozott, Dino Romoli domonkos püspök keresett meg, aki nyolc éve dolgozott a Szent Officiumban. Megkérdezett, érdekelné-e a verbita sajtószolgálatot egy tudósítás a szent Officium ítélethozatali ügymenetérôl. Ottaviani bíborost tájékoztatta a nyilatkozattal kapcsolatos szándékáról, a bíboros pedig megadta a hozzájárulást. Biztosítottam a püspököt, hogy örömmel vennénk tájékoztatását. Kérdésemre, igaz-e, hogy az egyház legfelsôbb bírósága kihallgatás nélkül ítéli el a vádlottat, Romoli püspök azt válaszolta: ,,Attól függ. Ha az egyház valamely tagja olyan bűncselekmény miatt vádol valakit, mellyel kapcsolatban a Szent Officium a legfôbb illetékes törvényszék, akkor a vádlottat mindig kihallgatjuk és minden lehetôsége megvan a védekezésre. Védôt kap vagy általa választott ügyvédet is bemutathat a bíróságnak. Ilyen esetben olyan sokrétű és kidolgozott óvintézkedések védik a vádlottat, hogy az olykor már szinte túlzottnak tűnhet.'' A megnyilatkozások elítélése azonban -- fejtegette Romoli püspök -- egészen más ügy, ,,mivel itt olyan elméletekrôl van szó melyek önmagukban is károsak lehetnek a katolikus tanítás épségére és a lelkekre nézve. Olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy a tanítás nem világos vagy egyenesen kétségbe vonja a katolikus hitet, a Szent Officium nem mindig hallgatja meg az érintett felet mielôtt ítéletet mond''. Ilyen ítéleteknél nem bocsátják vitára és nem ítélik el a szerzô szándékait -- a bíróság kizárólag a szerzô elméleteivel foglalkozik. Arra a kérdésre, nem lenne-e humánusabb, ha írásai elítélése elôtt beszélnének a szerzôvel, a püspök azt mondta, hogy erre minden további nélkül lehetôség van, abban az esetben, ha a kézirat nem került nyilvánosságra. ,,Ha azonban a bizonytalan vagy hamis tanok egyszer már nyilvánosságra kerültek, mire lenne jó egy ilyen kikérdezés?'' Az írásoknak már mindenképpen hatása lesz a katolikus világban. ,,Mielôtt a Szent Officium elítél egy megjelent művet vagy ünnepélyesen figyelmeztet egy szerzôt, -- magyarázta a püspök -- különféle nyelv-, és népcsoportok jól képzett szakértôinek bevonásával átfogó, pontos és beható vizsgálatot folytat, hogy támadhatatlanul objektív, ítéletében pedig biztos lehessen. Az ilyen vizsgálatok olykor évekig is eltartanak, olyan alapossággal kezeli a Szent Officium ezeket az anyagokat.'' ======================================================================== Megfigyelôk és vendégek 2. ülésszak -- 1963 1868. szeptember 8-án, az I. Vatikáni Zsinat megnyitása elôtt tizenöt hónappal IX. Pius pápa apostoli levelet küldött az ortodox egyház pátriárkáinak és püspökeinek, felszólítván ôket, hogy térjenek vissza Rómához. Amennyiben ezt megteszik, ugyanolyan jogaik lesznek a zsinaton, mint minden más püspöknek, mivel a katolikus egyház érvényesnek tekinti felszentelésüket. Ha nem hajlandóak rá, speciális - - katolikus püspökökbôl és teológusokból álló -- zsinati bizottságokban vehetnek részt, ezekben vitathatják meg a zsinat ügyeit, mint 1439-ben a firenzei zsinaton. A levél szövege megbotránkoztatta a pátriárkákat és püspököket. Azonkívül kellemetlenül érintette ôket az is, hogy még mielôtt saját példányukat megkapták volna, az egész szöveget nyilvánosságra hozták egy római újságban. Az eredmény az lett, hogy egyetlen ortodox pátriárka vagy püspök sem fogadta el a meghívást. Öt nappal késôbb IX. Pius pápa felhívást intézett ,,minden protestánshoz és más nem katolikushoz'', használják fel az egyetemes zsinat kínálta alkalmat, ,,térjenek vissza a katolikus egyházba''. Gondos munkával -- írta -- be lehetne bizonyítani, hogy e gyülekezetek sem egyenként, sem együtt ,,semmiképp nem alkotnak olyan katolikus egyházat, amilyet Jézus Krisztus alapított, alkotott és akart, és ezek a csoportok mindaddig semmiképp sem nevezhetôk ezen egyház tagjának vagy részének, míg nyilvánvalóan nem alkotnak egységet a katolikusokkal''. Felszólította ôket, ,,fáradozzanak azért, hogy megszabaduljanak ebbôl az állapotból'', melyben nem lehetnek biztosak saját üdvösségük felôl''. Ez a levél is megütközést keltett és nagyon keveset ért el. A keresztény egység érdekében tett sikertelen próbálkozások sötét felhôként nehezedtek a II. Vatikáni Zsinat fölé. XXIII. János pápa azonban mintha nem törôdött volna mindezzel, szokásos optimizmusával kezelte ezt a kérdést is. Amikor az egyetemes zsinat összehívásának tervérôl tájékoztatta a világot, rögtön kijelentette a következôket is: ,,Ismételten felhívjuk az elszakadt egyházak híveit, barátságban tartsanak velünk az egység és a kegyelem keresésében. Sok-sok lélek vágyik erre világszerte''. A közvetlen elôkészítô munka elvégzésére 1960. június 5-én felállított nagyszámú bizottság és titkárság között pedig ott volt a Keresztény Egységtitkárság is. Ennek az volt a célja, hogy kapcsolatot teremtsen az ortodox, az ókatolikus, az anglikán és a protestáns egyházakkal, és rábírja ôket, hogy küldjenek hivatalos képviselôket a zsinatra. XXIII. János pápa korának vallásos hangulata lényegesen eltért attól, ami IX. Pius pápáét jellemezte. A közbeesô idôszakban a keresztény közösségekben az egész világon szilárdan meggyökerezett a keresztény egységért életre hívott ökumenikus mozgalom. Sok tényezô járult hozzá ennek az igazán gondviselésszerű mozgalomnak a kialakulásához, köztük azok a bibliai kutatások is, amelyeket együtt végeztek protestáns, anglikán, ortodox és katolikus tudósok. Ezen a területen alakult ki elôször közösség a keresztény egyházak között. Ezután jött létre az Egyházak Világtanácsa, melyet kifejezetten azért alapítottak, hogy a lehetô legtöbb területen segítse elô a keresztények közösségét, és amely alig 30 év elteltével 214 teljes jogú és 8 társult protestáns, anglikán, ortodox és ókatolikus közösséget tudhatott tagjának. A mozgalom kialakulásához hozzájárult az európai újpogány nemzetiszocializmus fenyegetése is a II. világháború alatt, mely arra ösztönözte a katolikusokat és más felekezetek keresztényeit, hogy közösen védjék vallásukat. Ez a magyarázata annak, hogy a katolikusok elôször miért Németországban, Franciaországban és Hollandiában kezdtek érdeklôdni az ökumenikus mozgalom iránt. A katolikus ökumenizmus legaktívabb vezetôi közé a jezsuita és a domonkos rend tagjai tartoztak. Az említett három országban elért kezdeti sikerek újabb lendületet kaptak, amikor a Szent Officium 1949. december 20-án kiadta terjedelmes útmutatását ,,Instrukció az ökumenikus mozgalomról'' címmel. Ez világszerte arra ösztönözte a püspököket, hogy ,,ne csupán éberen ôrködjenek e mozgalom fölött, hanem okosan támogassák és vezessék is, hogy akik az igazságot és az igaz egyházat keresik, segítséget kapjanak, a hívôk pedig védelmet találjanak mindazon veszélyekkel szemben, melyek nagyon könnyen kialakulhatnak a mozgalom tevékenysége révén''. Ezért nem volt meglepô, hogy János pápa választása a német jezsuita bibliatudósra, Bea bíborosra esett, az pedig, hogy a bíboros 79 éves volt, jelentéktelennek tűnt. Képtelenségnek látszott, hogy a zsinaton a több ezer elszakadt egyház mindegyike képviseltesse magát. Bea bíboros úgy oldotta meg a helyzetet, hogy nagyobb csoportosulásokat keresett meg, és felkérte ôket, küldjenek olyan delegációt, amely valamennyi társult egyházukat képviselni tudja. Így meghívót küldött a Lutheránus Világszövetségnek, a Református és Presbiteriánus Egyházak Világszövetségének, Krisztus Egyházai Világgyülekezetének, a Friends' World Committee for Consultation elnevezésű szervezetnek, a Nemzetközi Kongregacionalista Tanácsnak, a Metodista Világtanácsnak, a Liberális Kereszténység és Vallásszabadság Nemzetközi Egyesületének, az Egyházak Világtanácsának, az Ausztrál Egyházak Tanácsának és más csoportosulásoknak. John C. Heenan liverpooli érsek, Bea bíboros titkárságának egyik tagja így nyilatkozott 1962-ben: ,,Nem mondhatjuk elégszer, hogy a pápa személye megváltoztatta az angol nem katolikusok Vatikánról alkotott elképzelését. Mai zsargonnal azt mondhatnánk, hogy János pápa a protestánsok körében >>új image<<-t adott a katolikus egyháznak... Dr. Fishertôl (korábban canterburyi érsek volt) tudom, hogy János pápa viselkedése késztette arra, hogy vatikáni látogatásra tegyen javaslatot. Akár csak öt évvel ezelôtt is ez még elképzelhetetlen lett volna.'' Bea bíboros felkérte a canterburyi érseket, küldjön delegációt az anglikán egyház képviseletére. A meghívást elfogadták. Ezután Athenagoraszt, Konstantinápoly ökumenikus pátriárkáját kereste meg, és ôt is az ortodox egyház különféle ágait képviselô delegáció kijelölésére kérte. Amikor azonban a pátriárka az orosz ortodox egyházhoz (a moszkvai patriarchátushoz) fordult, az nem mutatott érdeklôdést, hanem kijelentette: az egyetemes zsinat a katolikus egyház magánügye, amelyhez semmi közük. Mivel közben nôtt a zsinat iránti nemzetközi érdeklôdés, ez elérte az orosz ortodox egyházat is, és amikor Nikodim Rotov püspököt az Egyházak Világtanácsa új-delhi közgyűlésén 1961 novemberében megkérdezték, küld-e az orosz ortodox egyház delegátusokat a II. Vatikáni Zsinatra, azt válaszolta, hogy a kérdés zavarba hozza, mert nem hívták meg ôket. Szigorúan véve ez igaz is volt, amennyiben Bea bíboros közvetlenül valóban nem hívta meg az orosz ortodox egyházat, csak a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka révén, akinek jogában állt, hogy javaslatot tegyen a közös delegációra a többi pátriárkának. Amikor pedig Mons. Jan Willebrands, a Keresztény Egységtitkárság titkára felkereste a közép-keleti pátriárkák székhelyeit, hogy tájékoztassa a pátriárkákat és szinódusaikat a zsinaton napirendre kerülô témákról, megtudta, hogy a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkán keresztül kapott meghívást ôk is mind elutasították. Szerintük ugyanis egyik pátriárka sincs a másik fölé rendelve, mindannyian azonos rangúak. Bea bíboros ezért közvetlenül is meghívta az ortodox egyházhoz tartozó valamennyi csoportosulást. Amikor Nikodim püspök 1962 augusztusában Párizsban találkozott Mons. Willebrandsszal, elmondta neki, hogy egyháza kedvezô választ ad a meghívásra, ha Mons. Willebrands elmegy Moszkvába és személyesen hívja meg Alekszej pátriárkát. Mons. Willebrands így is tett; szeptember 27-e október 2-a között ellátogatott Moszkvába. Tájékoztatta a pátriárkát a tervezett témákról és szóban meghívta a zsinatra. Mégsem kapott azonnal választ, mert az írásos meghívás még nem érkezett meg. A kommunizmus témája nem került közvetlenül szóba sem a párizsi, sem a moszkvai találkozón. Az orosz ortodox egyház nem kérte, hogy a témát ne tárgyalják a zsinaton, Mons. Willebrands pedig nem adott biztosítékot arra, hogy nem kerül napirendre. A zsinat témáival kapcsolatos tájékoztatójában Mons. Willebrands csak annyit közölt, hogy a zsinat programjában szerepel a probléma, de nem nyitnak róla vitát. Arra azonban rávilágított, hogy a zsinati atyák kezdettôl változtathatnak a programon, és bármilyen témát felvethetnek, ha akarják. Bea bíboros írásbeli meghívása Mons. Willebrands elutazása elôtt érkezett meg. Október 10-én, egy nappal a zsinat megnyitása elôtt Alekszej pátriárka és szinódusa táviratban közölte, hogy elfogadja a meghívást. Ugyanezen a napon Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka arról tájékoztatta Bea bíborost, hogy nem képes az ortodox egyházat mint egészet képviselô delegációt összeállítani, csak saját ökumenikus patriarchátusát képviselô delegációt pedig nem akar küldeni. (A harmadik ülésszakot megelôzôen sem az ô patriarchátusa, sem az alexandriai görögkeleti patriarchátus nem küldött képviselôket a zsinatra, az antiochiai, az athéni és a jeruzsálemi patriarchátus pedig késôbb sem.) Az elsô ülésszakon jelenlevô ortodoxok között az orosz ortodox egyház delegációján kívül az egyiptomi koptortodox egyház, a szír-ortodox egyház, az etióp-ortodox egyház, az örmény-ortodox egyház és az Oroszországon kívüli orosz-ortodox egyház képviseltette magát. Tizenegy nappal a zsinat megnyitása után bejelentették, hogy János pápa a Keresztény Egységtitkárságot bizottság rangjára emelte. Azzal, hogy ezt a döntést nem hozta korábban nyilvánosságra, elérte, hogy teljes egészében együttmaradt az a kiváló ökumenikus vezetôkbôl álló csapat, amelyet Bea bíboros az elôzô két évben összegyűjtött. A Titkárság volt az egyetlen olyan ,,bizottság'', amelyben nem tizenhat választott tag volt. Új státusza azt jelentette, hogy tervezeteket készíthetett, beterjeszthette azokat a plenáris ülés elé, szükség esetén átdolgozhatta, megvédhette, és elláthatott minden olyan funkciót, melyet a többi zsinati bizottság is ellátott. Még egy hónap sem telt el, amikor Bea bíboros nyilvánosan is hangot adott a megfigyelôk hozzáállásával kapcsolatos elégedettségének. ,,Igazi csodának'' nevezte, hogy annyi nem katolikus keresztény egyház kérte tagjait, hogy imádkozzanak a zsinatért. Ez hatalmas változás az I. Vatikáni Zsinat idején uralkodó légkörhöz képest. Oscar Cullmann, a bázeli és a párizsi egyetem professzora, aki a Keresztény Egységtitkárság vendégeként vett részt a zsinaton, az elsô ülésszak elsô hat hete után nagyszabású sajtókonferenciát tartott, ahol saját, valamint más vendégek és megfigyelôk észrevételeirôl számolt be. Elmondta, hogy megkapták az összes zsinati szöveget, részt vehetnek valamennyi plenáris ülésen, véleményüket ismertethetik a Titkárság hetente tartott külön összejövetelein, és személyes kapcsolatban állnak zsinati atyákkal, szakértôkkel és más vezetô római személyiségekkel is. A Keresztény Egységtitkárság tevékenysége ,,napról napra nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy létük valóban az egymáshoz közeledést szolgálja''. Cullmann professzor rámutatott, hogy vannak, akik téves következtetéseket vontak le a megfigyelôk és vendégek zsinati jelenlétébôl. Katolikusoktól és protestánsoktól is kap olyan leveleket, amelyekbôl kitűnik, hogy szerintük a zsinat célja egyfajta unió létrehozása a katolikus egyház és más keresztény egyházak között. Ez azonban nem a zsinat közvetlen célja -- mondta, és hozzátette: fél attól, hogy sokan csalódni fognak, amikor a zsinat végén azt látják, hogy az egyházak továbbra is külön maradnak. A zsinat ökumenikus vívmányairól szólva Cullmann professzor elôször is a Keresztény Egységtitkárság létét említette. ,,Ha a többi egyházzal szemben továbbra is teljes tiszteletet tanúsít és ôszinte ökumenikus szellemben működik -- jelenleg ez jellemzi minden megnyilvánulását --, léte joggal tekinthetô rendkívüli jelentôségűnek az ökumenizmus jövôje szempontjából.'' Az is újdonság, hogy a megfigyelôk és vendégek jelen lehetnek a zsinat aulájában. ,,Napról napra jobban elcsodálkozom, valóban mennyire hozzá tartozunk a zsinathoz.'' A plenáris ülésekre készülvén a megfigyelôk áttanulmányozták a tervezeteket. ,,Megjegyzéseket írunk hozzájuk, összehasonlítjuk ôket a Bibliával és egybevetjük ôket az egyházatyák írásaival valamint korábbi zsinatok határozataival. A hozzánk eddig eljuttatott tervezetekre természetesen nagyon különbözôképpen reagáltunk; vannak, amelyek tetszenek, mások nem; vannak, amelyek igen lelkesítôen hatnak ránk, mások csalódást okoznak.'' Cullmann professzor megjegyezte, hogy a II. Vatikáni Zsinat majdani történetíróinak bizonyára feltűnik majd a ,,bár'' ökumenikus jelentôsége, amelyet a zsinat valamennyi résztvevôjének állítottak föl. ,,Nemcsak felfrissülést nyújt számunkra, hanem azt is lehetôvé teszi, hogy oly módon találkozzunk püspökökkel a világ minden részébôl, ahogy különben lehetetlen volna... Ha pedig a párbeszéd mindkét oldalról az eddigi szellemben folytatódik, akkor már ez is olyan lépés az egység felé, ami további gyümölcsöket is hozhat.'' A kísérlet az elsô ülésszak alatt olyan jól sikerült, hogy folytatták egészen a zsinat befejezéséig. Amikor VI. Pál pápa a második ülésszak elején kihallgatáson fogadta a megfigyelôket és vendégeket, Bea bíborostól megtudhatta, hogy számuk 49-rôl 66-ra, az általuk képviselt egyházak és közösségek száma pedig 17-rôl 22-re nôtt. A megfigyelôk és vendégek nevében Dr. Kristen Skydsgaard, a Lutheránus Világszövetség megfigyelôje fordult francia nyelven a pápához, kifejezvén ,,mély hálájukat, hogy a zsinat második ülésszakára ismét meghívták ôket''. Elmondta, hogy mindannyian újra megnyugodva tapasztalják, hogy Pál pápa nem azt a naivan optimista vagy felületes ökumenizmust képviseli, amely azon a feltételezésen alapszik, ,,hogy a keresztények látható egysége gyorsan elérhetô''. Kifejezte reményét, hogy a zsinat munkája során egyre érzékelhetôbbé válik majd egyfajta gyakorlati és történeti teológia'', vagyis a Bibliából és az atyák tanításából táplálkozó teológia''. Szólt a zsinaton elterjedt új ökumenikus szellemrôl is. ,,Egy olyan közös út elején állunk, melynek a végét csak Isten ismeri.'' Pál pápa így válaszolt: ,,Azt kívánjuk, hogy ne csak házunk küszöbén, de szívünk legbensejében is fogadhassuk Önöket''. Miután megköszönte a megfigyelôknek és vendégeknek, hogy elfogadták a második ülésszakra szóló meghívást, azt mondta: ,,Biztosak lehetnek, hogy minden tiszteletünkkel, minden odafigyelésünkkel és minden szándékunkkal azon vagyunk, hogy Önökkel a Mi Urunkban a lehetô legjobb kapcsolatokat ápoljuk. Semmit sem rejtegetünk, azokat a nehézségeket sem akarjuk kisebbíteni, melyek a teljes és végleges megértés útjában állnak. Nem félünk sem a vita kényes voltától, sem a várakozás fájdalmától.'' Ami az elszakadás történetét illeti, figyelmét inkább ,,nem arra koncentrálja, ami volt, hanem arra, ami legyen. Egy születendô új, egy megvalósítandó álom felé fordulunk.'' Másnap, október 18-án Bea bíboros fogadást adott a megfigyelôknek és vendégeknek. Franciául tartott beszédében kritikus hozzáállást kért tôlük és emlékeztette ôket Pál pápának néhány héttel korábban a Római Kúriához intézett szavaira: ,,A bírálatot alázattal, nyitott lélekkel, sôt hálával kell üdvözölnünk. Rómának ne kelljen amiatt védekeznie, hogy süket fülekre találnak nála a becsületes javaslatok, különösen ha ezek barátoktól és testvérektôl származnak.'' Bea bíboros biztosította a megfigyelôket és vendégeket, hogy pozitív bírálataikat, javaslataikat és kéréseiket igen nagyra becsülik. Vitalij Borovoj, az orosz ortodox egyházat és a kaukázusi Georgia ortodox egyházát képviselô fôpap oroszul válaszolt az összegyűlt megfigyelôk és vendégek nevében. ,,Korunkban a kereszténység egész története -- mondta -- a Szentlélek bennünk és egyházainkban megvalósuló működésének története, aki egységre hív minket és segít, hogy belássuk e feladat szükségszerűségét és sürgôsségét... Mindig készek vagyunk segíteni római katolikus testvéreinket mindenben, ami hozzájárulhat köztünk keresztények között az összhanghoz és az egységhez, amikor majd egy nyelven és közös szívvel dicsôíthetjük a Szentlelket''. Hat héttel késôbb alkalma nyílott annak bizonyítására, mennyire kész hozzájárulni ,,az összhanghoz és az egységhez'', ekkor ugyanis telefonon értesítették Moszkvából, hogy -- tiltakozásul a Szent Jozafát tiszteletére a Vatikán által bejelentett különleges istentisztelet ellen -- azonnal el kell hagynia Rómát. Az orosz ortodox egyház szerint ez az 1623-ban a lengyelországi Vityebszkben (ma Oroszország) vértanúhalált halt katolikus szent ortodox szentek vértanúságáért felelôs, és Borovoj fôpapot utasították, hogy a római istentisztelet idején ezek tiszteletére tartson istentiszteletet Genfben. Borovoj fôpap azonban kijelentette, hogy az intézkedés dilemma elé állítja, mivel ugyanazon a napon, november 25-én Spellman bíboros rekviemet mond a lateráni Szent János-székesegyházban a nem sokkal korábban meggyilkolt Kennedy elnökért. Ha ezt megelôzôen elmenne Genfbe, az nemcsak hogy nem javítaná az ökumenikus kapcsolatokat -- mondta --, de a sajtó várhatóan úgy értékelné eltávozását, hogy nem akar részt venni a rekviemen. Egyházának moszkvai központja erre visszavonta az intézkedést. Az anglikán delegáció vezetôje, John Moorman riponi püspök elôzékenyen rendelkezésemre állt, és nyilatkozatot adott a primátusról és a kollegialitásról vallott személyes nézeteirôl. Négyszáz éve él az anglikán egyház a Római Széktôl elszakadva, ,,és ez idô alatt a pápák igényei növekedtek, különösen a tévedhetetlenség deklarálásával 1870- ben''. Mindamellett, ha valaha egység jöhet létre a keresztények között, ,,szükség lesz az egyházban egy központi fôre, ennek a fônek pedig minden bizonnyal a római püspöknek kell lennie''. Az a véleménye, hogy az anglikán közösség mint egész, ,,hajlandó lenne elfogadni a pápaság intézményét, bár nagyon nehezen tudná elismerni azt az alapot, amelyen a primátus nyugszik'', mivel történeti és szentírásmagyarázati szempontból ,,túlontúl sok mindent építettek Urunk Szent Péterhez intézett szavaira''. Szerinte a római katolikus egyház nagyon megerôsödne, ,,ha elfogadnák a püspökök kollegialitásának elvét és kialakítanának egy olyan módszert, amely alapján az egész világot képviselô püspökök a pápával együtt tartós zsinatot alkothatnának. Ez javulást jelentene a mostani, az itáliai Kúria által fémjelzett rendszerhez képest''. A megfigyelôket és vendégeket különösen az ökumenizmusról szóló tervezet érdekelte, amely a november 18-i 69. plenáris ülésen került napirendre. Mindössze három fejezetbôl állt, és a francia Joseph Martin, Rouen érseke, Bea bíboros Keresztény Egységtitkárságának egyik tagja terjesztette a közgyűlés elé. Kijelentette, hogy a tervezetet lelkipásztori dokumentumnak szánják a katolikusok tanítására, illetve segédanyagnak ahhoz, hogy jobban megértsék az ökumenikus mozgalom jelentôségét, célját és gondviselésszerű szerepét az egyházban. A spanyol Casimiro Morcillo González, Zaragoza érseke szerint a tervezet egyik legcsodálatosabb sajátossága a ,,pozitív hangvétel'', mely onnan fakad, hogy a témával kapcsolatban korábban kiadott dokumentumoknál sokkal kevesebb intelmet tartalmaz, az elítélô megnyilatkozások pedig teljesen eltűntek belôle. Szerinte nem illene a katolikus egyházhoz, ha ,,vonakodnék elfogadni elszakadt testvéreinktôl a valóban nagyszabású kérdés megoldására immár felkínált együttműködést''. A spanyol de Arriba y Castro bíboros elmondta, hogy a tervezet szándéka szerinti párbeszéd ápolása nagyon veszélyes lehetne ,,a katolikusok, különösen az egyszerűbb hívek hitére, akik gyakran nem tudnak választ adni a sokféle szekta és vallás szakértôi által felhozott érvekre''. Végtelen anyag áll rendelkezésre annak bizonyítására, hogy a protestánsok fokozzák térítô tevékenységüket. Ezért javasolta a zsinati atyáknak, ,,vegyék bele a tervezetbe azt a kérést is, hogy az elszakadt testvérek tartózkodjanak mindenfajta térítéstôl a katolikusok között, hogy félrevezetéssel ne homályosítsák el híveink hitét''. Bea bíboros elismerte a zsinat plénumán, hogy közönyt és megingást kelthetne a hitben, ha olyanok foglalkozhatnának ökumenikus kérdésekkel, akiknél a becsületes szándék nem párosul képzettséggel és óvatossággal. A gyógyírt nem az jelenti, ha nem teszünk semmit az ökumenizmusért, sokkal inkább az, ha hozzáértô püspökök vezetik e fáradozást. ,,Reméljük -- jelentette ki --, hogy kiadhatunk egy ökumenikus direktóriumot, de ezeknek a Szentszék által kiadott szabályoknak és alapelveknek összhangban kell lenniük a püspökök által megadott helyi feltételekkel is''. Bea bíboros emlékeztetett rá, hogy a Szent Officium által 1949-ben kiadott Instructioban olyan követelmény is szerepelt, hogy azoknak, akik bekapcsolódnak a párbeszédbe, alapos teológiai jártassággal kell rendelkezniük és szem elôtt kell tartaniuk az egyház által meghatározott normákat. Heenan érsek elmondta, hogy Anglia és Wales hierarchiája ,,mindenre, akár hite megtagadására is hajlandó'' a keresztény egység elérése érdekében. ,,Rendszeresebb és eredményesebb párbeszédet szeretnénk folytatni valamennyi keresztény felekezettel.'' A texasi Stephen Leven, San Antonio segédpüspöke november 26-án a következôket mondta a közgyűlésen: ,,Napról napra világosabbá válik, hogy nemcsak a protestánsokkal kell párbeszédre törekedni, hanem magunk között, püspökök között is. Nem egy zsinati atya -- mondta -- úgy prédikál nekünk és úgy fenyeget minket, mintha Péter és utódai ellen lennénk, vagy mintha titokban közönyössé akarnánk tenni nyájunkat és meg akarnánk fosztani hitétôl''. Ezek a püspökök, ,,ahelyett hogy plébániáik gyermekeit tanítanák, inkább azokat a nem katolikusokat bírálják, akiket talán soha nem is láttak. Különben miért tartanának attól, hogy az ökumenizmus nem hoz jó gyümölcsöket? Miért nem tanítják eredményesebben saját híveiket? Miért nem keresik fel ôket otthonaikban? A keresztény tanítás az ô plébániáikon miért nem teremt aktív és hatékony testvériséget?'' Leven püspök rendkívül ünnepélyes hangon így fejezte be beszédét: ,,Sürgetve kérem Önöket, tiszteletreméltó testvérek, hagyjunk fel a kölcsönös vádaskodással! Tekintsük át nyugodtan ezt a gondviselésszerű mozgalmat, amit ökumenizmusnak hívunk, hogy türelemmel és alázattal alkothassuk meg azt az egységet, amelyért az Úr Krisztus imádkozott az utolsó vacsorán.'' Az ökumenizmusról szóló tervezet tizenegy napos vitája során nem tartottak szavazást. A Keresztény Egységtitkárságnak azonban a sok-sok módosító javaslat alapján revideálnia kellett a tervezetet; az átdolgozott tervezetet a harmadik ülésszakon terjesztették a zsinat elé. ======================================================================== A világszövetség 2. ülésszak -- 1963 November 15-én Lercaro bíboros a többi moderátor, a Koordinációs Bizottság és a zsinat elnöksége jelenlétében jelentést olvasott fel VI. Pál pápának a második ülésszak tevékenységérôl. Elmondta, hogy a zsinat sokkal gyorsabban haladhatna elôre, ha ,,mi moderátorok alkalmazni tudnánk azt a módszert, amelyet az egyházról szóló tervezet 2. fejezetérôl folytatott vita lezárásakor alkalmaztunk''. Ez a módszer, amelyet a négy kérdésrôl tartott szavazáskor használtak és amelynek ismételt alkalmazását ,,sok püspöki konferencia'' kérte, felhatalmazást adna a moderátoroknak ,,a viták fô vonulatának meghatározására'', olyanformán, hogy kérdéseket fogalmaznának, melyekrôl szavazást tartanának, és így ,,direktívákat lehetne adni az egyes bizottságoknak''. A moderátorok, akik valószínűleg minden általuk tett javaslathoz meg tudták volna nyerni a zsinat plénumának többségét, nem kapták meg a kért felhatalmazást. Ha a módszer szabad utat kapott volna, felhatalmazta volna ôket annak eldöntésére, mi a többség véleménye, és egyben lehetôségük lett volna az egyes zsinati bizottságok munkájának meghatározására is. A moderátoknak kezdettôl fogva csak adminisztratív hatalmat szántak, míg az ügymenetet a plenáris üléseknek kellett meghatároznia, mégpedig azután, hogy a bizottságok alaposan tanulmányozták mind a szóbeli, mind az írásos véleményeket, és a zsinati atyák tényleges véleménye szerint átdolgozták a tervezetet. A továbbiakban a moderátorok többször nem fogalmaztak pontokba foglalt kérdéseket. Miután javaslatuk hivatalosan is meghiúsult, a moderátorok -- és az általuk képviselt liberálisok -- másképp próbáltak nagyobb befolyást gyakorolni az egyes bizottságokra. A teológiai hatalomért folyó harc egyre nyilvánvalóbb lett. November 5-tôl fokozatosan erôsödött az ún. ,,Kúria által uralt bizottságok'' elleni agitáció. Egyes zsinati atyák és egész püspöki konferenciák abban látták a megoldást, hogy levelet írtak a pápának, melyben a zsinati bizottságok elnökeinek, titkárainak és tagjainak újraválasztását javasolták. Céljuk az volt, hogy minden bizottságban számszerűleg is erôsödjön a liberálisok jelenléte. Az európai szövetség e pillanatban teljesen maga mögött tudhatta a zsinat többségét, és biztos lehetett benne, hogy ha csak alkalom kínálkozik, el tudja érni, hogy lecseréljék a zsinati bizottságok konzervatív tagjait. Születtek kevésbé szélsôséges javaslatok is, melyek arra vonatkoztak, hogy legalább az elnököket és a titkárokat válasszák újra. Egy másik javaslat szerint növelni kellene az egyes bizottságok tagjainak számát, mert akkor többen állnának az albizottságok rendelkezésére és a bizottságok gyorsabban tudnának haladni a munkával. A november 21-i 72. plenáris ülésen a fôtitkár bejelentette, hogy ,,a zsinati bizottságok munkájának gyorsabb és hatékonyabb lebonyolítása érdekében'' a pápa hozzájárul a bizottságok létszámának 25-rôl 30-ra emeléséhez. Ezzel ,,sok zsinati atya kérésének'' tesz eleget. Azt is bejelentették, hogy négy tagot az atyák választanak, az ötödiket pedig a pápa nevezi ki, aki arra is felhatalmazta a bizottságokat, hogy tagjaik közül még egy alelnököt, szakértôik közül pedig még egy titkárt válasszanak. A részletes ismertetésben szerepelt egy olyan javaslat is, hogy a püspöki konferenciák elnökei hívják össze tagjaikat, és nevezzenek meg közülük hármat minden bizottságba. Ezeket a listákat november 25-ig kellett benyújtani kinyomtatás és szétosztás végett a fôtitkárnak, hogy november 28-án, csütörtökön, egy héttel a bejelentés után megtarthassák a választást. Nagyon jellemzô a bejelentésre a következô mondat: ,,Fölöttébb kívánatos, hogy a különbözô konferenciák működjenek együtt és közös listát nyújtsanak be.'' Mivel a 30 tagú bizottságok minden tagja a szavazatok 3,33%-ával rendelkezett és 4 tagot kellett választani, a választásnak bizottságonként a szavazatok 13,33%-a volt a tétje. Ezt felismerve fogott munkához az európai szövetség és verhetetlen nemzetközi listát állított fel. Munkájukat alaposan megkönnyítette, hogy ekkorra, a második ülésszak vége felé az európai szövetség világszövetséggé bôvült. A világszövetség gyökerei valójában az elsô ülésszak kezdetére nyúlnak vissza, és attól fogva végig az európai szövetség játszotta benne a meghatározó szerepet. Az elsô ülésszak alatt a világszövetség öt-hat olyan érsek és püspök ,,földalatti'' csoportosulása volt, akik nemzeti, regionális vagy egész kontinenseket átfogó püspöki konferenciákat képviseltek és rendszeresen találkoztak. A második ülésszak kezdetétôl, amikor már elég erôsnek látták magukat a nyílt agitálásra, minden péntek este ülést tartottak a Domus Mariae-ban, és már 24 fôpap tartozott hozzájuk, akik mintegy 65 püspöki konferenciát képviseltek. Az üléseken, amennyiben Rómában volt, Pierre Veuillot párizsi koadjutor érsek elnökölt. Jóllehet a világszövetség nem volt jogi értelemben vett szervezet, helyzetébôl adódóan mégis meghatározhatta a domináns liberális többség politikáját, és olyan levélmintákat készített, melyeket aztán az egyes püspöki konferenciák terjesztettek be a pápának, amikor bizonyos kérdésekben intézkedését kérték. A huszonnégy tagú szervezet titkárai minden kedden este külön is ülést tartottak, úgyhogy hetente kétszer nyílt lehetôség a kommunikációra legmagasabb szinten. A Fôtitkárság elkészítette és november 27-én szétosztotta a zsinati bizottságok jelölôlistáit, melyeken elsô helyen a világszövetség hatvanöt püspöki konferenciája által beterjesztett kombinált lista szerepelt. A többi listát nyolc nemzeti hierarchia, az általános rendi elöljárók és a keleti szertartású egyházak három csoportosulása nyújtotta be. Amikor a november 28-i választás eredményeit másnap közzétették, nem okozott meglepetést, hogy a tisztséghez jutott jelöltek mind a világszövetség listájáról jutottak be. A németek és az osztrákok annyira a listák élén szerepeltek, hogy közülük hatan is tisztséget kaptak. Franciaországnak két bizottsági hellyel kellett megelégednie. A világszövetség által javasolt jelöltek közül azonban nem felelt meg mindenki Pál pápa azon feltételének, hogy a bizottsága által kidolgozandó témában ,,igazán jártas'' legyen. Ilyen volt pl. a Teológiai Bizottság jelölôlistáján második helyen szereplô atya, akit 1448 szavazattal választottak meg. Ô néhány nappal a választás elôtt a Columbus szállodában tájékoztatót tartott hatvan püspöknek a Boldogságos Szűzrôl készített egyik póttervezetrôl. Amikor azok kifogásoltak bizonyos pontokat, nem tudott rájuk válaszolni, s többször is beismerte, hogy ô nem teológus, egyszerűen egy olyan tervezetet ismertet, amelyet mások készítettek számára. A választás után már nem volt kétséges, milyen irányban lép tovább a zsinat. Elég sajátságos módon Pál pápának hat hét kellett ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza az egyes bizottságokba általa kinevezett egy-egy jelölt nevét. ======================================================================== A kommunikációs eszközökrôl szóló tervezet 2. ülésszak -- 1963 elfogadása A kommunikációs eszközökrôl szóló tervezetet az elsô ülésszakon, november 23-án terjesztette be A Laikus Apostolkodással, a Sajtóval és az Információs Eszközökkel Foglalkozó Bizottság nevében a francia René Stourm, Sens érseke. Miután emlékeztetett rá, hogy a sajtó, a rádió, a televízió, a film és más kommunikációs eszközök gyakran az igazi szórakozás és igazi kikapcsolódás forrásai, hatékonyságuk illusztrálására globális számokat közölt: a világon 8.000 napilap és 22 ezer egyéb kiadvány jelenik meg összesen 300 illetve 200 millió példányban, 1.000 televízió-adó, 120 millió TV-készülék, 6.000 rádióadó és 400 millió vevôkészülék működik, évente 2.500 új film készül, a 170 ezer mozit pedig 17 milliárd ember látogatja. Ebbôl azt a következtetést lehet levonni, hogy ezek az eszközök a vélemény, a tanítás és az emberi kommunikáció ,,legegyetemesebb és leghatékonyabb'' hordozói. Az egyház -- mondta -- nem hagyhatja figyelmen kívül a tömegkommunikációs eszközök problémáját, mivel ,,küldetése és természete alapján az egész emberiséggel meg kell ismertetni az egy szükségeset, az üdvösség örömhírét.'' Az egyháznak a történelemben elôször van lehetôsége, hogy üzenetét az egész világgal megismertethesse. Ne olyan eszközöket lásson hát a médiában, melyek a gondviselés jóvoltából ,,a keresztény üzenet gyors, egyetemes és hathatós közlésére szolgálnak''? A modern média alapos elemzése feltárná azt az isteni hívást, ,,hogy vegyük át a média irányítását''. De az egyház, ahelyett hogy gondoskodna az irányításról és ezzel másokat is Krisztushoz vezetne, minden korábbinál több nehézséggel bajlódik, és még saját fiaira is úgy tekint, mint akik ,,nem hallgatnak pásztoraik szavára és pogány vagy materialista felfogás szerint élô bérenceket követnek''. Az egyháznak ebben a helyzetben úgy kell segítséget nyújtania a hívôknek, hogy ,,normákat állít fel, melyek lehetôvé teszik, hogy e csodálatos találmányokat haszonnal élvezhessék''. Mert az egyház látja, hogy ,,ezek az eszközök táplálják, nevelik és formálják'' a modern embert. Ezért kéri a hívôket, ,,működjenek együtt vele, ezen eszközök tökéletesítésében és helyes használatukban, hogy általuk szélesebb fronton és nagyobb erôvel nyerhessen teret a keresztény élet- és világszemlélet''. Ezek az alapvetô megfontolások játszottak szerepet most a zsinat elé kerülô tervezet elkészítésében. Befejezésül a tervezet gyengéire hivatkozott. Utalt például arra, hogy az e téren tevékenykedô papokat szinte kivétel nélkül felszívta és felmorzsolta a kommunikációs eszközök fogyasztására irányuló természete és hangsúlyozta, hogy a teológusok még nem tették meg azt a szolgálatot, amit joggal várnak tôlük. Az egyházban volt már liturgikus, biblikus és ökumenikus mozgalom, tartós kommunikációs mozgalom azonban még nem. Stourm érsek beszéde megpróbálta kizökkenteni a püspököket letargiájukból, de viszonylag kevesen reagáltak konstruktívan a tervezetre. Néhány atya arra hívta fel a figyelmet, hogy a tervezet túl hosszú, túl specifikus ugyanakkor szerteágazó, olyan dolgokkal foglalkozik, amik napról napra változnak. Véleményük szerint egyszerűen bizonyos maradandó érvényű alapelveket kellene kimondania, a gyakorlatot pedig a szakértôkre kellene hagynia. Visszatérôen hangsúlyozták, hogy nem a klérust, hanem a laikusokat kellene a tömegkommunikációs eszközök területén az irányítás átvételére buzdítani. A harmadik napon, 54 hozzászólás után a közgyűlés a vita lezárására szavazott. Másnap pedig 2138 szavazattal 15 ellenében elfogadtak egy hárompontos nyilatkozatot a tervezethez. Elôször is: a lényeges pontokat illetôen kielégítônek találták a tervezetet; megállapították, hogy a Tanítóhivatal figyelmét megfelelôen felhívja a lelkipásztorkodásban ily nagy jelentôségű téma megfelelô kezelésére. Másodszor: utasították a Kommunikációs Eszközökkel Foglalkozó Bizottságot a tervezetben szereplô lényeges alapelvek és fô lelkipásztori szempontok átdolgozására és összefoglalására, valamint a tervezet lerövidítésére. Harmadszor: a beterjesztett tervezet további részeit át kell dolgozni és lelkipásztori instrukció formájában kell megjelentetni. Az átdolgozott tervezetet a második ülésszakon, november 14-én terjesztették elô. Az eredetileg 11 fejezetbôl és 114 cikkelybôl álló 40 oldalas tervezetet 2 fejezetre, 24 cikkelyre és 9 oldalra rövidítették. A szavazáskor az elsô fejezetre 92-en voksoltak nemmel, a másodikra pedig 103-an. A fôtitkár bejelentette, hogy az ügyrend szerint a tervezet átdolgozott formájában megkapta a közgyűléstôl a szükséges jóváhagyást. Mindazonáltal a moderátorok úgy határoztak, hogy alkalmazzák a rendelkezés 61. cikkelyének 7. bekezdését, mely ,,speciális esetekben'' lehetôvé teszi, hogy másodszori szavazást rendeljenek el a tervezet egészérôl. A szavazás idôpontját nem határozták meg, mivel az illetékes bizottság az elôterjesztett újabb módosítási javaslatok fényében még egyszer meg kívánta vizsgálni a tervezetet. Aznap délután az Egyesült Államok-beli püspökök sajtóbizottságában vitát rendeztek az átdolgozott tervezetrôl. Körültekintô újságírók arra kérték a bizottság tagjait, hogy magyarázzák meg részletesen a 12. cikkelyt, mely megállapítja, hogy az állami hatóságoknak kötelességük ,,megvédeni és biztosítani az információ valódi és jogos szabadságát, amelyre a társadalomnak mindenképpen szüksége van haladása érdekében, külön is kiemelve a sajtószabadságot''. Különösen nyugtalanította ôket az a kijelentés, hogy az állami hatóságoknak ,,kötelessége a törvényhozás és a törvények gondos végrehajtása útján a jogrend megtartásával éberen biztosítani, hogy ezekkel az eszközökkel vissza ne éljenek és súlyos kár ne érje a közerkölcsöt és a társadalom haladását''. Úgy tűnt, hogy ez egyfajta állami cenzúra létrehozása. Három katolikus újságíró, Robert Kaiser a Time, John Cogley a Commenweal, illetve Michael Novak a Catholic Reporter képviseletében elhatározták, hogy riasztják a zsinati atyákat. Véleményüket rövid nyilatkozatba foglalták és kerestek négy szakértôt (John Courtney Murray és Jean Daniélou jezsuita atyákat, Jorge Mejiat, Bernhard Häringet), akik igazolták, hogy nyilatkozatuk ,,megfontolásra érdemes''. A nyilatkozat úgy fogalmazott, hogy a javasolt dekrétum ,,nem aggiornamento, hanem visszalépés'', amit ,,egyszer majd annak klasszikus példájaként idézhetnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem volt képes zöld ágra vergôdni az ôt körülvevô világgal''. Úgy tűnik -- vélték a szerzôk --, hogy a tervezet két fontos szakaszában is ,,olyan hatalmat ad a tömegkommunikációs eszközök fölött'' az államnak, ,,mely mindenütt veszélyezteti a politikai szabadságot és amelyet egyes országokban, pl. az Egyesült Államokban, az alkotmány is tilt''. Egy másik szakasz úgy értelmezhetô, hogy ,,tanítói hatalommal és már-már tévedhetetlenséggel ruházza fel a katolikus sajtót, ami sem az újságírás, sem az egyházon belüli nyilvános vélemény kialakítása szempontjából nem kívánatos''. A három újságírónak ez a lépése arra késztetett néhány szakértôt, hogy az idôközben november 25-re kitűzött végsô szavazás elôtt kampányt indítsanak a tervezet ellen. Egy latin nyelvű szöveget kezdtek körbeadni, melyben az állt, hogy a zsinati atyáknak ,,nemmel kellene szavazniuk'', mert az átdolgozott tervezet lényeges pontokon nem egyezik az elsô ülésszakon tárgyalttal, gyakorlatilag ,,új tervezetnek'' kell tekinteni. Miután volt már szavazás, most már nehéz lenne rábírni ôket, hogy ellene szavazzanak, ezért olyan javaslat született, hogy a moderátorok terjesszék a plenáris ülés elé a következô javaslatot: ,,Egyetértenek-e a zsinati atyák azzal, hogy a Koordinációs Bizottság teológiai vonatkozásaiban a laikus apostolkodásról szóló tervezethez, szociális vonatkozásaiban pedig az egyházról szóló tervezethez kapcsolja ezt a tervezetet, hogy a bizottság által méltó módon elkészített tervezet igazságai és belsô összefüggései még inkább kidomborodhassanak?'' A javaslat megszavazása gyakorlatilag a tervezet elvetését jelentette volna. Ft. Mejia, az újságírók nyilatkozatát támogató egyik szakértô további egyszemélyes vállalkozásba kezdett. A következô latin nyelvű és ,,Sürgôs!'' megjegyzéssel ellátott körlevelet jutatta el a zsinati atyákhoz: ,,A kommunikációs eszközökrôl szóló tervezet végsô szavazás elôtti újabb áttanulmányozásakor többeknek az a véleménye alakult ki, hogy a tervezet szövege nem alkalmas zsinati dekrétumnak. Kérjük ezért az atyákat, fontolják meg alaposan, ne szavazzanak-e inkább nemmel, mivel a tervezet nem elégíti ki a keresztények elvárásait, különösen azokét, akik jártasak a kérdésben. Amennyiben a szöveget dekrétumként nyilvánosságra hoznák, a zsinat tekintélye kerülne veszélybe.'' A körlevélen jócskán hagytak helyet aláírásoknak is. A mellékelt rövid kísérô lapon arra kérték a zsinati atyákat, hogy ha egyetértenek a levél szerzôjével, gyűjtsenek össze minél több aláírást, és november 24- én estig küldjék el neki. Silva Henriquez bíboros a következô reggel át fogja adni azokat Lercaro bíborosnak, aki úgy nyilatkozott, hogy jól tudja majd hasznosítani. A levélbôl világosan kitűnt, hogy Lercaro bíboros -- aznap ô vezette az ülést -- a tervezet elfogadásának megakadályozását tervezte. November 25-én reggel Ft Mejia egy adag nyomtatott petícióval állt a Szent Péter-bazilika lépcsôjén. A lapokon 14 ország 25 fôpapjának neve szerepelt, és Mejia minden érkezônek adott belôlük. Késôbb Reuss mainzi segédpüspök váltotta fel. A lapok osztása békésen folyt, mígnem feltűnt Felici érsek hatalmas, dühödt alakja. Az érsek megpróbálta elvenni Reuss püspöktôl a lapokat, dulakodás támadt, s végül is a püspök odaadta a paksamétát. Délelôtt, a szavazás megkezdése elôtt Tisserant bíboros a zsinati elöljáróság elnökeként és a moderátorok nevében a közgyűléshez fordult az üggyel kapcsolatban. A körlevelek terjesztése -- mondta -- ,,a leghatározottabban elítélendô'', különösen ha a vonatkozó tervezetet már jóváhagyta a szükséges kétharmados többség. Az eljárást a zsinat nyugalma ellen irányulónak, az egyetemes zsinathoz méltatlannak és a zsinati atyák szabadsága elleni támadásnak nevezte. Késôbb a fôtitkár bejelentette, hogy a körlevél aláírói között szereplô egyik atya panaszt tett, mert tudomása nélkül használták a nevét. E kedvezôtlen fejlemények következtében a tervezet elfogadásának megakadályozására vonatkozó terv kútba esett. A tervezetrôl egészérôl tartott szavazás a következô eredményt hozta: 1598-an szavaztak mellette, 503-an ellene. A szokásos menetrendnek megfelelôen a moderátor -- dekrétumként történô közzététel végett -- átadta a tervezetet a pápának, mivel megkapta a szükséges kétharmados többséget. November 29-én a Ft. Mejia körlevelét aláíró 25 zsinati atya közül 18 a következô levelet küldte Tisserant bíborosnak: ,,A Szent Zsinat elnöke a moderátorokkal együtt a zsinat ez év november 25-i plenáris ülésén panaszt tett és a zsinathoz méltatlannak nevezte, hogy a Szent Péter téren egy olyan dokumentumot terjesztettek, melyet huszonöt zsinati atya írt alá, és arra kérte a résztvevôket, fontolják meg alaposan, ne a kommunikációs eszközökrôl szóló tervezet ellen szavazzanak-e. A Szent Zsinatnak azonban nincs olyan pozitív törvénye, mely tiltaná ilyen dokumentumok terjesztését; valójában röviddel elôtte ugyanígy terjesztettek egy másik dokumentumot is, anélkül hogy a Szent Zsinat elnöke bármilyen említést tett volna róla. Továbbá, ahol a polgári szabadságjogok virágzanak, senkinek nem tiltják sehol a világon, hogy a szavazók figyelmét felhívja szavazatuk nagy jelentôségére, és az sem tiltott, hogy megnyerje ôket saját véleményének. Módszerünk ezért nem tekinthetô a zsinat megzavarásának és szabadságát sem sérti. E lépést azért választottuk, mert nem volt más lehetôségünk fellebbezésre. Mindezek alapján az említett körlevelet és az e sorokat is aláíró zsinati atyák a Szent Zsinat elnökének kijelentését sértésnek tekintik, és remélik, hogy Ôeminenciája a zsinat elnökségének elnöke, az ügyrôl jobban tájékozódván, módot talál majd a helyreigazításra.'' Tisserant bíboros december 2-án mindegyik aláírónak külön levélben válaszolt, a következôképpen: ,,...Nagyon kellemetlen számomra, hogy Excellenciátok sértve érzi magát. Szándékom, s ugyanígy a moderátorok szándéka is az volt, hogy gondoskodjunk a zsinat megfelelô rendjérôl, mert úgy tűnt, hogy a körlevél szétosztása zavarja azt. Mert ha a Szent Zsinat méltóságát és a zsinati atyák szabadságát biztosítani akarjuk, nem engedhetô meg, hogy a zsinat aulájának közelében, néhány pillanattal a szavazás elôtt, egy olyan tervezet szövege ellen agitáljanak, amelyet rendben elôkészítettek, rendben beterjesztettek, rendben megvitattak és fejezetrôl-fejezetre rendben jóváhagytak, és amelyet a zsinat ügyeiben iránymutató normák szerint (61. cikkely, 6. bekezdés) már teljesen jóváhagyottnak lehetett tekinteni. Egyébként maguk a moderátorok utasítottak engem, hogy ítéljem el ezt az eljárást, miután a zsinati atyák panaszt tettek náluk. Ennyit mondhatok válaszként az Excellenciád által aláírt levélre. Egyébként pedig biztosíthatom nagyrabecsülésemrôl. Maradok legodaadóbb testvére + Eugenius Tisserant bíboros'' December 4-én a zsinati atyák a Szent Péter-bazilikában megtartott nyilvános ülés keretében 1960 szavazattal 164 ellenében formálisan is végleg jóváhagyták a kommunikációs eszközökrôl szóló dekrétumot, amit VI. Pál pápa rögtön ki is hirdetett. Még decemberben a Szentatya a szakértôkre vonatkozó új normákat állapított meg: ,,1. A fôtisztelendô szakértôk a rájuk háruló feladatnak megfelelôen okosan, körültekintôen és objektíven válaszolják meg a bizottságok által eléjük terjesztett kérdéseket. 2. Nem szervezhetnek vélemény- és eszmecsoportokat, nem adhatnak interjút és nyilvánosan nem fejthetik ki a zsinattal kapcsolatos személyes véleményüket. 3. Ne bírálják a zsinatot, kívülállóknak ne szolgáltassanak híreket a bizottságok tevékenységérôl. E tekintetben mindig a Szentatya zsinati ügyekkel kapcsolatos titoktartási kötelezettségrôl szóló dekrétumát tartsák szem elôtt.'' A harmadik ülésszak megnyitása elôtt megjelent még egy utasítás: ,,Az elnök kifejezett engedélye nélkül, mely a fôtitkártól szerezhetô be, a zsinat aulájában vagy annak közelében senki semmilyen dokumentumot, értekezést, nyomtatványt, stb. nem terjeszthet. Az elôírás betartására a fôtitkár köteles ügyelni.'' E normák és elôírások minden bizonnyal azok ellen a csoportok ellen irányultak, amelyek igyekeztek nyomást gyakorolni a zsinat többi résztvevôjére. ======================================================================== A liturgiáról szóló tervezet elfogadása és annak 2. ülésszak -- 1963 végrehajtása Zauner linzi püspök, a zsinati atyák közül a legismertebb liturgia- szakértô volt a Liturgikus Bizottság tagjaként az az ember, aki az 1963 augusztusában tartott fuldai püspöki konferenciát tájékoztathatta a bizottság által tett lépésekrôl. Elmondta, hogy a Liturgikus Bizottság a zsinati atyák által javasolt módosítások megvitatása során mindig azt a célt tartotta szem elôtt, hogy olyan szöveget alkosson, amelyik biztonsággal megkaphatja a zsinat közgyűlésének kétharmados támogatását. Ennek köszönhetôen -- magyarázta -- sok kívánatos pontot kihagytak, például ,,a népnyelv használatát a klérus nagy részének zsolozsmájában, meghatározott területeken''. Utalt azonban arra is, hogy ,,a liturgikus elôrelépéshez szükségesnek tartott összes fontos kérdést'' felvették a tervezetbe, s így az a bizottság által elkészített formájában méltó a támogatásra. Zauner püspöknek csalódást okozott az 57. cikkely, melyben a koncelebrálásra vonatkozó elôírásokat rögzítették. Kijelentette, hogy azt a sok-sok koncelebrálási alkalmat, amit egy korábbi vázlat felsorolt, de a módosításokért felelôs albizottság a zsinat elôkészítô idôszakában eltörölt, nem állították vissza. Ennek még sincsenek komoly következményei, miután ,,a koncelebrálás alkalmait kiterjesztették a papok gyakorlatilag valamennyi csoportjára''. Ismertette, hogy a bizottságnak az üléseken különös nehézséget okozott az énekelt szertartások nyelvének kérdése. Voltak olyan tagok, akik kérték, hogy a gregorián énekeket feltétlenül latinul énekeljék, míg mások kijelentették, hogy ez helytelen. Hosszadalmas vita után a bizottság úgy határozott, hogy megkerüli a kérdést, és még burkoltan sem dönt semmirôl ez ügyben, körülbelül úgy, hogy -- miként a hivatalos kommentár fogalmazott késôbb -- ,,se a gregorián ének eredeti művészi szépsége ne torzulhasson el, se a lelkipásztori gondoskodás ne szenvedjen semmiféle hátrányt''. Utalva a szövegben máshol már ismertetett általános normákra, a 6. fejezet 113. cikkelyében a bizottság, késôbb pedig a zsinat a püspökök belátására bízta, hogy a szent szertartások ünnepélyes éneklésekor a latint vagy a népnyelvet használják. Zauner püspök arra vonatkozó reménye, hogy a zsinati atyák támogatják az átdolgozott szöveget, a második ülésszakon teljesen beigazolódott. A szavazatot leadó körülbelül 2200 zsinati atya közül a 2. fejezet ellen 36-an, a 3. fejezet ellen 30-an, a 4. fejezet ellen 43-an, az összevont 5., 6. és 7. fejezet ellen pedig 21-en szavaztak. A tervezet egészét 2159-en támogatták és 19-en ellenezték; a szavazás 1963. november 22- én, pénteken délelôtt zajlott, Szent X. Pius pápa Tra le sollicitudini kezdetű dokumentuma megjelenésének 60. évfordulóján, mely az egész liturgikus mozgalom elindítója volt. A szavazást követôen interjút kaptam Zauner püspöktôl, aki elmondta, hogy a Liturgikus Konstitúcióban négy fontos alapelv tükrözôdött. ,,Az elsô, hogy az istentiszteletnek közösséginek kell lennie, vagyis a pap mindent a nép aktív közreműködésével végezzen, egyedül semmit se csináljon.'' A népnyelv használata -- mondta -- a közreműködés alapvetô feltétele. A második alapelv az, hogy a hívôknek közvetlenül kell gyarapodniuk a Szentírásból, nem pedig csak a prédikáció révén. ,,Ezentúl minden liturgikus szertartásnak -- beleértve az esküvôi szertartást is -- részét képezik a szentírási olvasmányok.'' A harmadik alapelv az, hogy a nép a liturgikus istentisztelet révén ne csak imádkozzon, hanem tanuljon is. Ez különösen fontos azokon a missziós területeken -- mondta a püspök --, ahol a pap csak ritkán tudja meglátogatni plébániáit. Szükség van erre azokban az országokban is, amelyek üldöztetést szenvednek, és ahol a vallásoktatás gyakran tilos a misén kívül. Szabad társadalmakban is fennáll ugyanez a szükségszerűség; az élet olyan gyorsan zajlik, hogy ha a hívôk a misén nem kapnának oktatást, idô hiányában gyakran egyáltalán nem jutnának hozzá. A negyedik alapelv fôleg a missziós országokra alkalmazható. ,,Ahol olyan törzsi szokások vannak, amelyek nem hordoznak babonás elemeket, e szokások a liturgia részévé tehetôk'' -- mondta Zauner püspök. Ezt az adaptációként ismert eljárást ,,csak az adott nyelvterület szakértôit is segítségül hívó püspöki konferencia engedélyével szabad alkalmazni. Az adaptáció végrehajtásához szükség van a Szentszék jóváhagyására is.'' A püspök elmondta, hogy ,,nagyon elégedett'' a Liturgikus Konstitúcióval, és sose gondolta volna, ,,hogy ennyit elérünk''. A végleges formális szavazás december 4-én, a második ülésszak zárónapján VI. Pál pápa jelenlétében zajlott le. Beszédében a pápa utalt rá, hogy a szent liturgiáról szóló tervezetet tárgyalta a zsinat elsôként, és a téma ,,belsô jelessége és az egyház életében elfoglalt jelentôsége miatt is az elsô bizonyos értelemben''. Az új Liturgikus Konstitúció -- mondotta -- egyszerűsíteni fogja a liturgikus szertartásokat, a nép számára érthetôbbé teszi azokat, nyelvhasználatát pedig az adott nép által beszélthez igazítja. Nincs szó a liturgia gazdagságának csorbításáról -- mondta a pápa. ,,Ellenkezôleg, szeretnénk liturgiánkat tisztábbá, hívebbé, az igazság és a kegyelem forrásaival jobban egyezôvé tenni, és úgy átalakítani, hogy alkalmasabb legyen a nép spirituális örökségének hordozására.'' Közben szétosztották a szavazólapokat és megkérték a zsinati atyákat, hogy adják le szavazataikat a Liturgikus Konstitúció mellett vagy ellen. A számítógép pillanatok alatt kiszámolta és közölte az eredményt: 2147 szavazat mellette, 4 ellene. A bejelentést kitörô taps fogadta. Ekkor felállt Pál pápa és ünnepélyesen kihirdette a konstitúciót, az I. Vatikáni Zsinatétól eltérô formulát használván. Most erôsebb hangsúly került a püspökök szerepére: ,,A szent és oszthatatlan Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A rendben összegyűlt II. szent és egyetemes vatikáni zsinaton most felolvasott dekrétum elnyerte a zsinati atyák tetszését. Mi pedig, a Krisztustól Nekünk adott apostoli hatalom alapján, a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk és megerôsítjük e dekrétumot és megparancsoljuk, hogy ami a zsinaton elkészült, hirdettessék ki Isten dicsôségére.'' Az aulát ismét taps töltötte be. Jónéhányan, köztük Zauner püspök is, azt várták, hogy a Szentatya azonnal hatályba lépteti a Liturgikus Konstitúciót. Ehelyett bejelentették, hogy vacatio legis következik, vagyis a törvény hatályba lépését elhalasztják 1964. február 16-ig, nagyböjt elsô vasárnapjáig. Addig a pápa ki fogja hirdetni, milyen módon kell érvényt szerezni a konstitúció egyes rendelkezéseinek. Ez a halasztás lehetôvé tette a püspököknek, hogy egyházmegyéjük papjait és híveit megismertethessék a jövendô változásokkal. 1964. január 29-én a L'Osservatore Romanóban megjelent VI. Pál pápa motu propriója, a tárgyra vonatkozó utasítások. A pápa ebben lényegében arról szól, hogy a Liturgikus Konstitúció nem minden része léptethetô egyszerre hatályba, mivel új liturgikus könyveket kell készíteni, és bejelenti, hogy a feladat elvégzésére különleges bizottságot nevez ki. Másnap a L'Osservatore Romano közölte Salvatore Marsili bencés liturgia-szakértô kommentárját, mely nagyon csalódottan szólt a motu proprióról: ,,miközben látszólag hatályba lépteti a konstitúciót, gyakorlatilag újabb halasztást jelent''. Szerencsém volt, hamarosan találkoztam Marsili atyával, akitôl megtudtam, hogy az ô szemében a motu proprio ,,katasztrófa''. Elmondta, hogy a Liturgikus Konstitúció rendkívül nyitott, expanzív, ,,most pedig a pápa ismét elzárta az utat''. A Liturgikus Bizottságban -- mondta -- mindenki tudja, hogy a pápának három különbözô változatot készítettek a dokumentumból. Azt, amelyik végülis eljutott hozzá, Felici érsek annyira átalakította, hogy az részben egyenesen ellentmond a kihirdetett konstitúciónak. Sajnos Pál pápa, megbízva a fôtitkárban, engedélyezte a szöveg nyilvánosságra hozatalát. A motu proprio megjelenését követô huszonnégy órában a vatikáni államtitkárság irodájában elszabadult a pokol. Tanácstalan és dühödt püspökök telefonhívásainak és táviratainak áradata özönlött a világ minden részébôl. Angelo Dell'Acqua, az államtitkárság érseke késôbb elmondta, hogy ez a hivatal egész addigi történetében nem élt át ilyen napot. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy a L'Osservatore Romanóban január 31-én a motu propriónak egy olyan olasz fordítása jelent meg, mely nem egyezett a két nappal korábban nyilvánosságra hozott latin szöveggel. A motu proprio ellen felhozott legfôbb panasz talán az volt, hogy nem 1964. február 16-tól engedélyezte a népnyelv használatát a liturgiában. Hamarosan tudósítások jelentek meg a sajtóban, hogy a francia püspökök -- figyelmen kívül hagyva ezt -- áttérnek a népnyelvre. A német püspökök a történtek tisztázására azonnal Rómába küldték egyik vezetô teológusukat, Johannes Wagnert. Lercaro bolognai bíboros nagyon felháborodott, és bejelentette, hogy elmegy Rómába és felkeresi a pápát. Közben a Vatikánban a jogászok szorgosan dolgoztak, keresték a kiutat a dilemmából. Végül azt a megoldást választották, hogy az apostoli nunciusok illetve delegátusok révén világszerte tájékoztatták a püspöki konferenciákat, hogy a L'Osservatore Romanóban megjelent motu propriót visszavonták, és zajlanak az elôkészületek egy másik változat megjelentetésére az Acta Apostolicae Sedisben, a Szentszék egyetlen hivatalos orgánumában. (Jogi nyelven ez azt jelenti, hogy egyetlen vatikáni dokumentum sem hivatalos, míg meg nem jelenik az Acta Apostolicae Sedisben.) Március 2-án egy kis füzetben kiadták és szétküldték a püspököknek a Motu proprio hivatalos szövegét, aszerint a tizenötödik változat szerint, amelyet az Acta Apostolicae Sedisben kívántak megjelentetni. Ez a pár lap sok zsinati atya számára a Római Kúria fölött aratott gyôzelmet szimbolizálta. Március 5-én a L'Osservatore Romano a Liturgikus Konstitúció végrehajtására létrehozott bizottság felállításáról adott hírt, ahogy Pál pápa motu propriójában megígérte. Az új bizottságnak 42 tagja volt 26 ország képviseletében, elnöke Lercaro bíboros lett. A bizottság többségét olyanok adták, akik elôzôleg tagjai voltak a Liturgikus Bizottságnak is, de sokan mások is bekerültek; a titkár Annibale Bugnini CM lett, ô töltötte be ugyanezt a funkciót a Liturgikus Elôkészítô Bizottságban is. Nagy meglepetésre a bizottságnak tagja lett az a Felici érsek is, akinek piros ceruzája alapos nyomot hagyott a motu proprión, és aki a zsinati atyáknak jókora izgalmakat, a Szentatyának pedig nem kis zavart okozott. Mivel érdemelte ki, hogy helyet kapjon a bizottságban? Egyházjogász volt, nem liturgikus. Kinevezését pater Bugnini kezdeményezte, aki úgy vélekedett, hogy az érseknek ezzel kell megköszönni, amit még egy korábbi szakaszban tett a tervezetért, amikor a 80 esztendôs Gaetano Cicognani bíboros, az államtitkár bátyja, a Liturgikus Elôkészítô Bizottság elnöke vonakodott megadni jóváhagyását. A Rítuskongregáció erôsen konzervatív tagjai akarták rávenni aláírásának megtagadására. Felici érsek, aki rendszeresen beszámolt János pápának a tervezetek és a postázás állapotáról, vázolta a Cicognani bíborossal kapcsolatos nehézségeit. A bíboros aláírása nélkül a tervezet zsákutcába jutott volna, hiába hagyta már jóvá az elôírt többség a bizottságban. Még ott a kihallgatáson kitervelték, hogyan szerezzék meg az aláírást. János pápa magához hívatta államtitkárát és megbízta, hogy keresse fel testvérét, és addig ne jöjjön vissza, míg a tervezet rendben alá nincs írva. Az államtitkár 1962. február 1-jén elment testvére irodájába, az elôtte nyíló folyosón ott találta Felici érseket és pater Bugninit, és tájékoztatta testvérét János pápa kívánságáról. A Liturgikus Elôkészítô Bizottság egyik szakértôje késôbb elmondta, hogy az idôs bíboros szinte sírva lengette a papírlapot a levegôben és azt mondta: ,,Azt akarják, hogy írjam alá, én viszont nem tudom, akarom- e.'' Aztán letette az íróasztalára, fogott egy tollat és aláírta. Négy nappal késôbb meghalt. ======================================================================== Sietség az ördögtôl származik 3. ülésszak -- 1964 Nem sokkal a második ülésszak befejezése után a német Franz Hengsbach, Essen püspöke a következôket írta az Amerika 1964. január 4- i számában: ,,Ha lezárul a hátralevô 5 vagy 6 lényeges tervezet megtárgyalása, minden további témát direktóriumokban vagy kézikönyvekben kellene feldolgozni, melyeket a zsinat által létrehozott és alapvetô iránymutatásait követô bizottságok állítanának össze''. E kézikönyvek mintegy vezérfonalat adnának, ,,de nem lenne olyan tekintélyük, mint maguknak a zsinati döntéseknek''. Ekkor még 13 tervezet szerepelt a zsinat napirendjén. A kérdés az volt, melyik az az 5 vagy 6 tervezet, amelyeket a püspök lényegesnek tart. A német fôpapok egyik vezetô alakjaként minden bizonnyal megragadhatta ezt az alkalmat az európai szövetség új politikájának ismertetésére. Ha tényleg így volt, számítani lehetett rá, hogy a zsinat Koordinációs Bizottsága hamarosan ebbe az irányba mozdul. S valóban, 11 nappal Hengsbach püspök cikkének megjelenése után a Vatikánban összeült a 9 tagú Koordinációs Bizottság, és olyan drasztikus, forradalmian új határozatokat hozott, hogy azok meg nem történtté tettek 6 fontos zsinati dokumentumra fordított 4 évnyi elôkészítô munkát. A Koordinációs Bizottság utasította a Keleti Egyházakkal Foglalkozó Bizottságot, hogy tervezetét rövidítse le ,,néhány lényeges pontra''. A Papság és a Hívôk Bizottságát felszólította, hogy a papokról szóló dekrétumából javaslatokat készítsen. A dekrétumot végül is pontosan 100 oldalasra rövidítették le. A Szemináriumi és Oktatási Bizottság utasítást kapott, hogy a szemináriumi képzésrôl szóló konstitúciójában ,,javaslatok formájában a lényeges kérdésekre szorítkozzon... Az anyag további részét az Egyházi Törvénykönyv újabb revíziójához vagy a Szentszék által kibocsájtott speciális utasításokhoz használják majd fel.'' A bizottságot arra is felszólították, hogy rövidítse le a katolikus iskolákról szóló konstitúcióját. A Szerzetesi Bizottságot utasították, hogy 34 oldalas konstitúcióját rövidítse le ,,a lényeges pontokra''. A Szentségekkel Foglalkozó Bizottság ugyanilyen instrukciókat kapott a házasság szentségérôl szóló dekrétumára vonatkozóan. 3 hónappal késôbb a Koordinációs Bizottság utasította a Missziós Bizottságot, hogy a missziókról szóló dekrétumát fogja rövidebbre. Így már csak 7 tervezet maradt hátra. Amikor e döntésekrôl a fôtitkár 1964. május 11-én levélben tájékoztatta a zsinati atyákat, azt is értésre adta, hogy a zsinaton a lerövidített tervezeteket szavazásra bocsátják ugyan, vitát azonban nem kezdenek róluk. Ezek szerint tehát a most felsorolt tervezeteket tekintették másodlagos jelentôségűeknek. Vagyis azokat tartották ,,lényegeseknek'', amelyekkel az említett intézkedések nem foglalkoztak -- a kinyilatkoztatásról, az Egyházról, a püspökökrôl, az ökumenizmusról, a laikus apostolkodásról, illetve az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezeteket. Márpedig összességében épp ez a 6 tervezet volt a német ajkú zsinati atyák és az európai szövetség számára a legfontosabb, és ezeket tartották leginkább ellenôrzésük alatt. Kettôvel -- a laikus apostolkodásról és az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezetekkel -- kapcsolatban a Laikus Apostolkodás Bizottsága volt illetékes, melynek tagjai közé a zsinat elején Hengsbach püspököt választották meg a legtöbb szavazattal. A másik 7 tervezet ,,javaslat''-tá visszaminôsítésével a zsinat munkáját próbálták felgyorsítani. Zsinati atyák egyénileg, de püspöki konferenciák testületileg is jónéhány hivatalos petícióban kérték, hogy folyjék gyorsabban a zsinat; az Egyesült Államok püspökei pl. hivatalosan folyamodtak a pápához, kérvén, hogy a zsinat harmadik ülésszaka legyen az utolsó. Másfelôl azonban a Koordinációs Bizottság által választott megoldás egyáltalán nem volt reális. A bizottság mind a 9 tagjának elôre tudnia kellett volna, hogy határozataikat, de legalábbis a papokra vonatkozó javaslatokat a zsinati atyák el fogják vetni, hiszen hogy is ajánlhatnának a püspökök papjaiknak mindössze 100 sort, melyet ráadásul nem is vitat meg a zsinat, miután saját püspöki szerepükrôl rendkívül részletesen szóltak? A Koordinációs Bizottság határozata mögött azonban talán más is meghúzódott. A zsinati bizottságok irányítása az európai szövetség kezében volt. A bizottságoknak azonban nem volt felhatalmazása, hogy egy-egy tervezet általuk nem kielégítônek ítélt részét vagy részeit elhagyják. A Koordinációs Bizottságnak viszont a maga részérôl volt ilyen felhatalmazása, és élt is ezzel az elôjogával, amennyiben a különbözô bizottságokat tervezeteik lerövidítésére utasította, s ezáltal kiiktatta a számára nem kívánatos részek többségét, még ha nem is mindet. A 7 tervezet a rövidített formában aztán megint bôvíthetô a zsinat plénumának új javaslatai alapján. Április vége felé Döpfner bíboros levelet írt a német, osztrák, luxemburgi, svájci és skandináv püspököknek, és meghívta ôket egy zsinati ügyekkel foglalkozó konferenciára, melyet május 19. és 22. között terveztek Innsbruckban. Hivatkozva a Koordinációs Bizottságnak arra a határozatára, hogy a javaslatokat ne vitassák meg, utalt rá, hogy ebben az ügyben még nem hangzott el az utolsó szó; az is ,,nyitott kérdés, hogy lesz-e negyedik ülésszak vagy sem''. Most is meghívást kapnak -- folytatta a bíboros -- azoknak a szomszédos országoknak a megfigyelôi, akiket már Fuldába és Münchenbe is meghívtak. Azt is bejelentette, hogy a korábbi évekhez hasonlóan, akik ,,körünkbôl valamelyik zsinati bizottságnak tagjai, az általuk választott szakértôk segítségével javaslatokat készítenek az egyes tervezetekhez, melyek vitaanyagul szolgálnak majd''. Rámutatott, hogy a konferencia korai idôpontja nagy elônyt jelent, mert ,,ily módon javaslatainkat idôben eljuttathatjuk más országok zsinati atyáinak, akik kérték ezt''. A Koordinációs Bizottság június 26-i újabb összejövetelén más lépéseket is tett a zsinat munkájának meggyorsítása érdekében. A VI. Pál pápa által július 2-án jóváhagyott intézkedések ügyrendi módosításokat tartalmaztak. Ettôl kezdve minden bíborosnak és zsinati atyának, ha szólni kívánt, a fôtitkárhoz írásban be kellett nyújtania beszéde összefoglalását, mégpedig ,,a téma vitájának megkezdése elôtt legalább 5 nappal''. Ez gyakorlatilag kizárta a tervezetek elutasíthatóságát. A XXIII. János pápa által eredetileg jóváhagyott ügyrend szerint bármely zsinati atya tájékoztathatta a fôtitkárt, hogy szólni kíván egy adott nyilatkozat elfogadása ellen, és mihelyt rákerült a sor a felszólalók között, meg kellett neki adni a szót. A második ülésszakon ezt a kérést öt aláírással is alá kellett támasztani. Most viszont a rendelkezés egyik újonnan beiktatott záradéka szerint ilyen kérést legalább hetven zsinati atya nevében lehetett csak benyújtani. Ahogy várható volt, ezzel eredményesen kedvét szeghették azoknak, akik nem tartoztak valamelyik jól szervezett csoporthoz. Az intézkedés rendkívül hatásosnak bizonyult a kisebbségi vélemények elhallgattatására. Július 7-én a fôtitkár postán értesítette a zsinati atyákat, hogy a harmadik ülésszakon a következô sorrendben bocsátják vitára és szavazásra a tervezeteket: az Egyházról, a püspökökrôl, az ökumenizmusról, az isteni kinyilatkoztatásról, a laikus apostolkodásról ill. az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezet. A többi, javaslatokká rövidített tervezetet, melyeket nem fognak megvitatni, ,,abban a sorrendben és olyan módon bocsátják szavazásra, ahogyan a maga idején a moderátorok meghatározzák''. ======================================================================== Szervezkedik az ellenzék 3. ülésszak -- 1964 Sokáig úgy tűnt, mintha az európai szövetség zavartalanul uralná a zsinatot. Ez nem lett volna szerencsés, mivel mindenfajta -- pénzügyi, politikai, katonai, akadémikus vagy teológiai -- hatalom szükségszerűen visszaél helyzetével, ha monopolizálódik. A zsinat elôrehaladtával azonban legalább fél tucat szervezett ellenzéki csoport jött létre, és jó szolgálatot tettek: elfogadás elôtt a tervezetek pontosabb és gondosabb áttekintésére kényszerítették a többséget. Már láttuk, miként jött létre a Püspöki Titkárság a szerzetesekre vonatkozó szövegek érdekében és hogyan működött folyamatosan együtt az Általános Rendi Elöljárók Római Uniójával. A harmadik ülésszakon Heenan westminsteri (korábban liverpooli) érsek megalapította a Szent Pál Konferenciát, azt az angol nyelvű csoportosulást, mely gyakorlati természetű ügyekre helyezte a fô hangsúlyt. A csoport tagjai fôként a Brit Nemzetközösség országaiból, illetve Írországból és az Egyesült Államokból származtak. Egy késôbbi fejezetben tárgyalandó másik ellenzéki csoportosuláshoz 35 bíboros és 5 általános rendi elöljáró tartozott, ôk kifejezetten a kollegialitás problémájával foglalkoztak. A louisianai Philip Hannan, New Orleans érseke a zsinat legvégén alakított ellenzéki csoportot annak érdekében, hogy biztosabban érvényt szerezzen bizonyos módosító javaslatoknak, melyeket az Egyház és a mai világ viszonyáról készült tervezet háborúval foglalkozó fejezetébe akart felvetetni. Siri genovai bíboros a genovai szeminárium tanárával, Mons. Luigi Rossival együttműködve jónéhány véleményezést és kommentárt készített és bocsátott rendelkezésre azokról a tervezetekrôl, melyek az olasz, valamint az európai és latin-amerikai spanyol és portugál nyelvű püspöki karok konzervatív tagjai között forogtak. E hat szervezett ellenzéki csoport mellett, melyeket a sajtó vagy nem vett figyelembe, vagy nem ismert, volt egy Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportosulása (latinul Coetus Internationalis Patrum) elnevezésű csoport, melyet -- a Római Kúriával együtt -- a konzervativizmus fellegváraként és a zsinat progresszív szárnyának fékjeként lehet jellemezni. Ez a csoport sok elviselhetetlen írást fedezett fel újságokban, folyóiratokban és könyvekben. Alapítója és mozgatója a brazil Geraldo de Proenca Sigaud, Diamantina érseke volt. A csoport azzal a céllal alakult, hogy érvényesülési lehetôséget biztosítson a konzervatív kisebbségi véleményeknek is. Az elsô és második ülésszak alatt Sigaud érsek hetente tartott üléseket, de az olasz tagok kiléptek a csoportból, amikor híre jött, hogy Monsignore Loris Capovilla, XXIII. János pápa személyi titkára úgy nyilatkozott, hogy a Római Kúriának címzett támadásokat nem fogja a pápa személye ellen irányulóknak tekinteni. Újabb lendületet adott azoknak a hangoknak a sokasága, melyek tiltakoztak az ellen, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló szövegtervezetet kombinálják az Egyházról szólóval. Ugyanis miként Sigaud érsek mondta, ez annak bizonysága, hogy a zsinati atyák közül sokan ,,megkísérelték a zsinatot az Egyház hagyományos tanításának irányába terelni. A konzervatív bíborosok közül azonban a harmadik ülésszakig senki sem merte támogatni a szervezetet, mígnem 1964. szeptember 29-én Santos manilai érsek elvállalta, hogy szóvivôként képviselje a bíborosi testületben. A csoport létrehozott egy kis nyomdát, amit a Vatikán közelében helyeztek üzembe. Három nappal Santos bíborossal tartott megbeszélése után Sigaud érsek kiadott egy kis füzetet, melyben bejelentette, hogy a Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportosulása minden kedden este tart megbeszélést, mely nyitott minden zsinati atya számára. A bejelentés szerint a megbeszéléseknek az a célja, hogy ,,teológusok segítségével az Egyház hagyományos tanításának fényében és a pápai megnyilatkozásokkal összhangban tanulmányozzák a zsinati tervezeteket''. Az ülések védnökei Santos, Ruffini, Siri, Larraona és Browne bíborosok voltak. A Nemzetközi Csoportosulás rövidesen olyan aktívvá és befolyásossá vált, hogy kivívta az európai szövetség felháborodását, és a szövetség egyik bíborosa kijelentette, hogy Sigaud érsek nem a földön jár. A német püspökök által megbízott KNA hírügynökség megkövesedett konzervatívnak nevezte, ôt és csoportját pedig olyan emberekként jellemezte, akik fejüket a homokba fúrva dolgoznak a zsinat céljai ellen. A körlevelek, tervezetkommentárok, módosító javaslatok és véleményezések azonban végtelen áradatként özönlöttek Sigaud érsek és a csoportjához tartozó püspökök és teológusok tollából. Már jóval az egyes témák sorra kerülése elôtt gondos programot dolgoztak ki, mely pontosan rögzítette, a tervezet mely szempontjait kell szóban vagy írásban támogatni illetve támadni. 1963. november 9-én, a második ülésszakon a csoport egyik legaktívabb tagja, Carli püspök levelet írt VI. Pál pápának, melyben igyekezett rávenni, ,,kérje meg a moderátor bíborosokat, tartózkodjanak mindennemű saját nevükben tett hivatalos megnyilatkozástól az aulában is, de azon kívül is''. Mindenkinek úgy tűnik, hogy a moderátorok ,,a pápa gondolatainak közvetítôi'' -- írta --, és fennáll a gyanú, hogy hajlamosak ,,egy bizonyos irányt'' követni. Ruffini bíboros azonban nem értett egyet a levél elküldésével, s így az nem is jutott el a Szentatyához. Joseph Ratzinger, Frings bíboros személyes tanácsadója egy nap másokkal ebédelvén elmondta, hogy a liberálisok -- miután a zsinati bizottságokban többségbe kerültek -- arra számítottak, hogy szabad kezük lesz a zsinaton. Az aulában elhangzott beszédekbôl és szavazásokból azonban bizonyos ellenállást kezdenek érzékelni javaslataikkal szemben, s ezt a bizottságoknak figyelembe kell venniük a tervezetek átdolgozásakor. Ratzinger nem tudta, hogy Sigaud érsek is ott ül, mindent hall és e beismerését hallatán jót nevet magában. ======================================================================== Információéhség 3. ülésszak -- 1964 Az 1869. december 8-án kezdôdött I. Vatikáni Zsinaton köztudottan nagyon rosszak voltak az akusztikai viszonyok. Az összes plenáris ülést hangosító-berendezés nélkül tartották a Szent Péter-bazilika egyik hajójában. Az elején még az erôs hangú felszólalókat sem hallotta mindenki, ezért lecsökkentették az aula méreteit. De a hétszáz zsinati atya közül sokan még ekkor sem értettek mindent a beszédekbôl. A II. Vatikáni Zsinaton -- a hibátlanul működô hangosító- berendezésnek köszönhetôen -- a kétezer zsinati atya közül soha senki nem panaszkodott az érthetôségre. A négy ülésszak alatt a berendezés egyetlen alkalommal sem mondta fel a szolgálatot, de még csak megszakítani sem kellett miatta ülést. Az akusztikai viszonyokból adódó problémát a Vatikáni Rádió technikusai oldották meg, és a hangszórókból kristálytiszta latin beszéd hallatszott. A kitűnô érthetôség ellenére sokan voltak csalódottak, mert szinkrontolmácsolásra is számítottak. Mauro Ercole úr, a Vatikáni Rádió mérnöke kijelentette, hogy nem műszaki problémáról van szó. Végeztek kísérleteket, és sikerült megoldani minden műszaki problémát. A probléma nem is anyagi jellegű volt, miután Richard Cushing bostoni bíboros felajánlotta a szinkrontolmácsolás teljes finanszírozását. 1963. október 29-én, a második ülésszak közepe táján John Krol philadelphiai érsek, a zsinat egyik másodtitkára azt mondta egy sajtóértekezleten, hogy ,,személyes problémák miatt'' nincs szinkrontolmácsolás. A negyedik ülésszak kezdetére errôl már mindenki rég megfeledkezett. Két kaliforniai pap, Daniel J. O'Hanlon Los Gatos-i jezsuita atya és Frank B. Norris menlói szulpiciánus atya azonban úgy látta, hogy munkájukhoz feltétlen szükségük van szinkrontolmács-berendezésre. A két atya fordította az üléseken a hozzászólásokat az angol nyelvű megfigyelôk és vendégek számára, akiknek azonban a negyedik ülésszakra úgy megnôtt a száma, hogy ettôl kezdve a puszta emberi hang nem juthatott el mindegyikükhöz. Bár a két pap nem rendelkezett kimondott képzettséggel, 1965. szeptember 30-án hozzáfogtak a szinkrontolmácsoláshoz, és a zsinat végéig így is látták el feladatukat. A berendezés működésére felfigyelt néhány püspök. Ôk is szerettek volna hozzájutni valami hasonlóhoz. O'Hanlon és Norris atya valamint Ercole úr is úgy nyilatkozott, hogy nem jelentene nehézséget az angolul értô zsinati atyák fejhallgatóit is rákapcsolni ugyanarra a mikrofonra. Ugyanezt a rendszert lehetett volna alkalmazni a többi öt nyelv esetében is. Szélesebb körben azonban nem vezették be a szinkrontolmácsolást, elsôsorban azért, mert néhány zsinati atya kifogásolta, attól tartván, hogy hozzászólásaikat esetleg nem pontosan fordítják. Miután a tanítással kapcsolatos dolgokról volt szó, féltek, hogy egy-egy szó vagy mondat helytelen fordítása miatt szavaikat félremagyarázhatják, és ezért inkább latinul kívántak beszélni a plenáris üléseken. Volt még valami, ami hozzájárult a zsinat gyenge belsô kommunikációjához. Nem létezett semmilyen hivatalos kiadvány, mely napról-napra közölte volna a szóbeli és írásbeli hozzászólásokat. Míg a világ minden más felelôs törvényhozó testületében jogában áll a tagoknak, hogy hozzájuthassanak valamennyi beszéd teljes szövegéhez, ez a II. Vatikáni Zsinaton nem teljesült. Többen kétségbe vonták annak szükségességét és egyáltalán lehetséges voltát, hogy az írásbeli és szóbeli hozzászólások teljes szövegét kinyomtassák, illetve szétosszák az atyáknak. Ez naponta több mint 100 oldalnyi anyagot jelentett volna. Ha mindenki minden nap nem is tudta volna elolvasni az összes hozzászólást, az atyák, illetve a vita tárgyában képzett szakértôk mégis örültek volna, ha gondosan tanulmányozhatták volna a hozzászólásokat, ami abban is segíthetett volna nekik, hogy javaslataikat és módosításaikat pontosabban fogalmazzák meg, illetve terjesszék elô. Az ideális megoldás az lett volna, ha a szóbeli és írásbeli hozzászólások teljes szövegét kiadták volna latin eredetiben, egy olyan 15 soros, latin nyelvű bevezetôvel együtt, melyben a hozzászóló maga foglalta volna össze javaslatait. Ily módon minden zsinati atyának megbízható írásos összefoglalása lett volna az összes hozzászólásról, a számára különösen érdekes szövegeket pedig pontosan átnézhette volna. Ha pedig biztosan tudhatták volna, hogy írásos hozzászólásaik eljutnak a közgyűlés tagjainak kezébe, valószínűleg kevesebben ragaszkodtak volna a szóbeli hozzászóláshoz. E hivatalos napi kiadvány hiánya volt a II. Vatikánum egyik legnagyobb gyengéje. Kiegészítô megoldásként sok püspök fizetett elô a L'Osservatore Romanora, mely az elsô ülésszak alatt rövid olasz, angol, német, francia és spanyol nyelvű összefoglalókat közölt valamennyi plenáris ülésrôl. A II. ülésszaktól azonban már csak az olasz változat jelent meg. William K. Leahy, a philadelphiai Overbrook St. Charles Szemináriumának tanára a II. Vatikáni Zsinat kezdetén a Biblikus Intézetben tanult. A zsinattól jelentôs teológiai újjáéledést várt. Megrémült azonban, amikor látta, hogy az amerikai püspököket a teológiai gondolkodásnak ez a gyors áradata nyilvánvalóan nem ragadja magával. Arra a következtetésre jutott, hogy ennek az aulában zajló viták pontos természetét felfedô információk hiánya az oka. Erre kitervelte, hogy az amerikai püspököknek minden nap készít egy angol nyelvű összefoglalót a zsinat plénumán felolvasott hozzászólásokról. Áttekintését Council Digestnek nevezte el és naponta adta ki fiatal papok maroknyi csoportjának segítségével. Az elsô szám 1963. szeptember 30-án, a második ülésszak elsô ülésének napján jelent meg, és a füzetecskéket megszakítás nélkül adták ki egészen a negyedik ülésszak utolsó üléséig. A Council Digest megjelentetését az Egyesült Államok püspöki konferenciájának hivatala engedélyezte ,,az Egyesült Államok püspökeinek tájékoztatása végett''. Mivel Ft. Leahy csapata olyan tudós teológusokból állt, akik használták is a szóbeli hozzászólások tényleges szövegeit, a püspökök számára a Council Digest vált az ülések autentikus beszámolójává. Eleinte 200 példányt nyomtak az amerikai, 70- et pedig a kanadai püspököknek. Hamarosan azonban 750 példányra nôtt az igény, mert több mint 25 ország angol ajkú püspökei vártak feszülten ezekre az autentikus összefoglalókra. Nagyon sajátos helyzet volt, hogy a zsinati atyák, akik bármit elôterjeszthettek és a második ülésszak végén ünnepélyesen hirdették ki a kommunikációs eszközökrôl szóló dekrétumot, melyben az információ jogáról beszélnek, miután nem egyesítették erôfeszítéseiket, saját maguk számára nem voltak képesek elérni, hogy saját zsinatukról megfelelô hivatalos információhoz jussanak. ======================================================================== A Boldogságos Szűz és az Egyház 3. ülésszak -- 1964 A harmadik ülésszakon az Egyházról szóló tervezet ,,A zarándok Egyház eszkatologikus természete és kapcsolata a mennyei Egyházzal'' című 7. fejezetével kezdôdött a vita. Ezt a fejezetet XXIII. János pápa kívánságára vették fel a tervezetbe. A keresztény élet eszkatologikus jellegét a szöveg olyan ,,folytonosságként'' írta le, ,,mely a földön kezdôdik és a mennyben éri el kiteljesedését''. Alaptanítása, hogy a földi és a mennyei Egyház Isten egyetlen népét és Krisztus egyetlen Misztikus Testét alkotja. Urbani velencei bíboros kielégítônek nevezte a fejezet felépítését, s hozzátette, hogy az a második ülésszakon Frings bíboros által a német és skandináv püspökök nevében kifejtett gondolatoknak felel meg. Jeruzsálem latin pátriárkája, Alberto Gori súlyos kifogásokat emelt a fejezettel szemben. Szerinte a szövegnek nem kellene hallgatnia ,,a pokol létérôl, arról, hogy a pokol örök'', valamint a ,,személyes kárhozat'' lehetôségérôl. Ezek kimondottan kinyilatkoztatott igazságok, és manapság is megfelelô hangsúlyt kell kapniuk. Nagyon sokan -- mondta -- mintha visszariadnának, hogy beszédükben nyíltan és világosan kimondják ezeket a tanokat. A libanoni Ignace Ziadé, Bejrut maronita érseke szerint a tervezet igen ritkán említi a Szentháromság harmadik személyét. ,,Nagyon egyszerű, amirôl beszélni akarok. Hogy lehet eszkatologikus meghívásunkról szólni a Szentlélek kihagyásával?'' A keleti Egyházakhoz tartozók -- mondta -- egy ilyen hiányos hitvallásban képtelenek fölismerni a maguk Szentlélekre vonatkozó hagyományos tanítását. Másnap fogtak hozzá a 8., egyben utolsó fejezet áttekintéséhez. Ez volt a Boldogságos Szűzrôl szóló szöveg, mely most az Egyházról szóló tervezet egy fejezetét alkotta, már nem volt külön tervezet. A szöveg két, erôsen eltérô szemléletű szakértô -- Mons. Philips és Pater Balic -- kompromisszumaként született. Mons. Philips sürgette, hogy hagyják ki az ,,Egyház Édesanyja'' és a ,,Közvetítô'' titulusokat, a Teológiai Bizottság azonban úgy határozott, hogy a ,,Közvetítô''-t felveszi a szövegbe, mert biztosra vette, hogy ha a két titulus közül egyik sem szerepel benne, nem kap a jóváhagyáshoz szükséges mértékű támogatást a zsinati atyáktól. A fejezet vitájában 33 zsinati atya szólalt fel. Ruffini palermói bíboros elmondta, hogy a tervezet ,,szinte fátylat borít'' Máriának a megváltásban Isten akaratából játszott szerepére. És miután a szöveg közelebbrôl nem részletezi azt a megállapítást, hogy a ,,Mediatrix'' a Boldogságos Szűznek kölcsönzött egyik titulus, világosan meg kell magyarázni, mit jelent ez a titulus, hogy a ,,nem katolikusok megérthessék, hogy a titulus alkalmazása nem csökkenti Krisztus méltóságát, aki az egyetlen abszolút szükséges közvetítô''. A lengyel Stefan Wyszynski, Varsó bíborosa, aki 70 lengyel püspök nevében beszélt, Pál pápa Ecclesiam suam enciklikájára hívta fel a figyelmet, mely körülbelül hat héttel korábban jelent meg. Ebben az enciklikában a pápa a Boldogságos Szűznek az Egyház életében betöltött alapvetô jelentôségére irányítja rá a figyelmet. Ebbôl a megerôsítésbôl kiindulva a lengyel püspökök memorandumot küldtek Pál pápának, kérve, hogy proklamálja: a Boldogságos Szűz ,,az Egyház Édesanyja''. Azt is kérte, hogy a Boldogságos Szűzrôl szóló fejezet a tervezetnek ne az utolsó, hanem a 2. fejezete legyen, így több figyelmet kapna és jobban kifejezné a Boldogságos Szűznek Krisztushoz és Egyházához fűzôdô szerepét. Léger montreáli bíboros úgy vélte, ,,meg kell újítani a Máriáról szóló tanítást és a Máriatiszteletet''. A teológusok között már elkezdôdött a megújulás, a reform -- mondta --, de ,,el kell érnie a lelkipásztorokat és a hívôket is, és az Egyházról szóló konstitúció zárófejezete nyújtja a legjobb alkalmat ennek elôsegítésére''. A kívánt megújulás ,,akkor valósul meg, ha Mária szerepét találó szavakkal és pontos, józan terminusokkal írjuk le''. Ebben az összefüggésben megkérdôjelezte a tervezetben Máriának adott titulusok -- ,,az emberek Édesanyja'', ,,a Megváltó Szolgálója'', ,,Társmegváltó'' és ,,Mediatrix'' -- használatát. E titulusok eredetét és jelentôségét az alaposabb teológiai kutatás fényében zsinati szövegben való használatuk elôtt gondosan tanulmányozni kellene. Ezután Döpfner bíboros szólalt fel 90 német ajkú és skandináv püspök nevében, és ismertette az innsbrucki konferencián kialakított álláspontjukat. A fejezet -- mondta -- megbízható tanítást ad a Boldogságos Szűzrôl, nem megy bele vitatott kérdésekbe, és véleménye szerint legjobb lenne, ha Mária közvetítôi szerepérôl nem mondanának semmi mást, mint ami a szövegben szerepel. Bea bíboros a Keresztény Egységtitkárság elnöke a ,,Mediatrix'' titulust is kifogásolta. A zsinati szövegek -- mondta -- nem a személyes jámborság kifejezésére valók. A zsinati atyáknak arról kellene dönteniük, hogy a szövegben szereplô megállapítások mind valóban kellôen átgondoltak és teológiailag bizonyítottak-e ahhoz, hogy a zsinat mint az Egyház legfôbb tekintélye taníthassa. Mivel Mária közvetítôi szerepét néhány teológus még vitatja, ez ne kerüljön be a szövegbe. Az olasz Corrado Mingo, Monreale érseke élesen bírálta a szöveget. Ellentétben az aulában megígértekkel -- azáltal, hogy az egyházról szóló tervezet fejezetévé tették -- a szöveget ,,teljesen és radikálisan megcsonkították''. ,,Az Egyház Édesanyja'' titulust minden indok nélkül törölték, ellentétben Pál pápának a Santa Maria Maggiore- bazilikában 1963. október 11-én és a második ülésszak zárásakor 1963. december 4-én kifejezett kívánságával: nemcsak hogy tartsák meg a szövegben a ,,Mediatrix'' titulust, hanem bôvítsék ki a ,,minden kegyelmek Közvetítôje'' formulává. Amikor ,,A Boldogságos Szűz Máriáról, az Egyház Édesanyjáról'' című tervezetet az Egyházról szóló tervezet részévé tették annak 8. fejezeteként, a címét is megváltoztatták: ,,A Boldogságos Szűz Máriáról, Isten Anyjáról Krisztus és az Egyház misztériumában''. A spanyol Juan Hervas y Benet, Ciudad Real püspöke az eredeti cím visszaállítását követelte. Ô is élesen bírálta a fejezetet, szerinte az teljesen új változat, mely egyáltalán nem veszi figyelembe az eredeti szöveget és nem felel meg a zsinati atyák módosító indítványainak sem. Az átdolgozott szöveg abszolút minimális tanítást ad Szűz Máriáról, annak ellenére, hogy a szavazás során a zsinat kinyilvánította, hogy ,,a beillesztés nem a szöveg jelentôségének csökkentését célozza és ne is csökkentse jelentôségét''. A belga Leo Suenens, Mechelen bíborosa szintén kifogásolta az átdolgozott szöveget, mely szerinte mintha a lehetô legminimálisabbra próbálná leszorítani Mária jelentôségét, ,,s ez a tendencia manapság igazi veszélyt jelent''. A szöveg nem mutatja meg igaz fényében azt a lelki anyaságot, melyet Mária ma is folyamatosan gyakorol az egyházban''. Bizonyos mértékig hiányosan szól arról is, amit az Egyház rendes tanítóhivatala mondott Máriáról, és amit a hívôk hisznek a Szent Szűz megváltásban játszott szerepérôl. A tervezetnek meg kell láttatnia a hívôkkel, hogy apostolkodásuk gyakorlásakor Mária anyai tevékenységével működnek együtt. E néhány pillanatra Suenens bíboros el mert szakadni az európai szövetség vonalától és nyíltan merte hangoztatni különvéleményét. Valójában furcsa lett volna, ha -- a katolikus Egyházban mély Mária tiszteletérôl ismert -- Belgium bíborosa más hivatalos álláspontot foglalt volna el. A portugál Francisco Rendeiro, Faro püspöke, aki 82 püspök nevében szólt, kifejezetten kérte, hogy a ,,Közvetítô'' titulus maradjon meg a szövegben. Elhagyása a hívôk haragját váltaná ki, miután a nyilvánosság tud már róla, hogy a kérdés fölmerült a zsinaton. A francia Ancel, Lyon segédpüspöke arról beszélt, hogy a sajtó olyan hamis benyomást keltett a nyilvánosságban, mintha a zsinati atyák nem tisztelnék illendôen a Szent Szüzet. Ennek ellensúlyozására -- mondta - - el kellene érni, hogy a fejezetet egyértelmű többséggel hagyják jóvá. Azt próbálta megmutatni, hogy ez a szöveg kompromisszum lehetne, amennyiben megemlítené a ,,Mediatrix'' titulust anélkül, hogy határozottan állást foglalna mellette, s ezáltal nyitva hagyná a további kutatás lehetôségét. ,,Talán a >>Közvetítô<< titulussal együtt fel lehetne sorolni más titulusokat is, nehogy azt a benyomást keltse, hogy ez egy privilegizált titulus.'' A spanyol Rafael García y García de Castro, Granada érseke, aki 80 spanyol püspök nevében szólt, kérdôre vonta a Teológiai Bizottságot, mert a szöveget ,,teljesen átalakította, ahelyett, hogy a zsinati atyák kívánsága szerint adaptálta volna''. Véleménye szerint az eredeti címet -- ,,A Boldogságos Szűz Máriáról, az Egyház Édesanyjáról'' -- is vissza kellene állítani, mert az felel meg mind a XIV. Benedek, XIII. Leó, X. Szent Pius, XV. Benedek, XXIII. János és VI. Pál pápák által kibocsátott dokumentumoknak, mind az Egyházatyák -- különösen Szent Ireneusz, Szent Ágoston és Nagy Szent Leó -- írásainak. A cím megváltoztatása és e tanítás elhagyása sértené a pápák tanítását és aláásná a keresztények Mária-tiszteletét -- jelentette ki az érsek. Giuseppe Gawlina érsek, a római Lengyel Zarándokház igazgatója arról beszélt, hogy a Mária-tisztelet nyilvánvalóan nem akadálya az ökumenizmusnak, miután Luther Márton 1533-ban -- jóval a Rómával való szakítása után -- a következôket mondta: ,,A teremtmény Máriát nem magasztalhatjuk eléggé.'' 1521-ben a Magnificatról készült értekezésében pedig így írt: ,,Mi tetszhet neki (Máriának) jobban, mint ha ily módon általa jutsz Istenhez és tôle tanulod meg, hogy higgy Istenben és remélj benne? ... Mária nem azt akarja, hogy hozzá juss el, hanem hogy általa Istenhez juss.'' Négy nappal késôbb Gawlina érsek szívrohamban hirtelen meghalt. A moderátorok úgy döntöttek, hogy két nap elég a fejezet vitájára. A szeptember 16. és 17-i plenáris üléseken elhangzott 30 hozzászólásból világosan kiderült, hogy a közgyűlés továbbra is a régi törésvonalak mentén szakad két táborra, ,,az Egyház Édesanyja'' és a ,,Közvetítô'' titulusokat elutasítókra ill. védelmezôkre. Ekkor Pater Balic -- aggódván, hogy e megosztottság esetleg mindent semmisíthet -- Frings bíboroshoz fordult, és arra kérte, szólaljon fel a másnapi közgyűlésen, és sürgesse a szöveg elfogadását, úgy ahogy van. A bíboros beleegyezett. Beszédében arról szólt, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról szóló fejezetben semmi olyan sincs, mely szemben állna a katolikus hittel vagy az elszakadt testvérek jogaival. Középút a különbözô vélemények között, ,,egyfajta kompromisszumnak tekinthetô''. Nehéz lesz megváltoztatni a szöveget, mivel 2/3-os többség kellene hozzá. Ezért jobbnak látszik, ha mindenki ,,feláldozza néhány személyes és nagyon helyes elképzelését'', és jóváhagyja a tervezetet, miután módosították a vita során felmerült egyes szentírási idézeteket és bizonyos szakaszokat. ,,A teológusok így kiindulópontként használhatnák a szöveget a még nem teljesen tisztázott doktrínák elmélyültebb tanulmányozásához, és a vitatott kérdéseket jobban kidolgozhatnák.'' Hollandia, Afrika, Latin-Amerika, Németország, Olaszország és más országok 124 fôpapjának nevében a holland Alfrink bíboros volt a következô hozzászóló. Lényegében megismételte a Frings bíboros által felhozott érveket, úgy vélte azonban, hogy nem kellene ragaszkodni a ,,Közvetítô'' titulushoz, miután annyi nehézséget okoz. A spanyol Laureano Castán Lacoma, Sigüenza-Guadalajara püspöke 80 zsinati atya nevében fejtette ki, hogy mivel az Egyház család, a fejezet címe a korábbiaknak megfelelôen ,,A Boldogságos Szűz Máriáról, az Egyház Édesanyjáról'' legyen. Nem látott okot ennek eltörlésére, ezért nem értett egyet a Teológiai Bizottsággal. A szöveg ekkor átdolgozás végett visszakerült a Teológiai Bizottsághoz. A szóbeli hozzászólások szövegei mellett a bizottságnak figyelembe kellett vennie egy csomó írásbeli hozzászólást és más kommentárokat is, melyek között volt olyan is, amit már a harmadik ülésszak megnyitása elôtt beterjesztettek. Mikor a revízió befejezôdött, Maurice Roy quebeci érsek bejelentette, hogy szavazásra bocsátják a fejezet egészét. A szavazás október 29-én zajlott le; 1559- en voksoltak igennel, 521-en igennel, de fenntartással, 10-en pedig nemmel. Sikerült elérni a szükséges 2/3-os többséget, amit Pater Balic Frings bíboros beszédének tulajdonított. Három héttel késôbb, november 18-án az 521 zsinati atya fenntartásait is figyelembe vevô, átdolgozott szöveget ismét szavazásra bocsátották. A résztvevôk arra a kérdésre, hogy elégedettek-e a fenntartások kezelésének módjával, 99%-ban igennel válaszoltak. Roy érsek elmondta, hogy ,,az Egyház Édesanyja'' titulus kimaradt ugyan a végleges szövegbôl, ezzel egyenértékű megfogalmazás szerepel azonban az 53. artikulusban: ,,A Szentlélek tanítása alapján a katolikus Egyház gyermeki vonzódással a legszeretettebb anyaként tiszteli (Máriát).'' Ami a vitatott ,,Közvetítô'' titulust illeti, a 62. artikulusba bekerült a Ruffini bíboros, Ancel püspök és mások által javasolt megoldás: ,,Ezért az Egyház a Boldogságos Szüzet Auxiliatrix, Adiutrix és Mediatrix titulusokkal szólítja. E titulusokat azonban úgy kell érteni, hogy azok se nem csökkentik, se nem növelik Krisztus, az egyetlen Közvetítô méltóságát és hatékonyságát. Mert soha egyetlen teremtményt sem lehet összemérni a megtestesült Igével és Megváltóval... Az Egyház vonakodás nélkül kész elismerni Máriának ezt az alárendelt szerepét.'' Oscar Cullmann professzor a Keresztény Egységtitkárság vendégeként hosszú sajtóértekezletet tartott a zsinat végén, ahol azt mondta: ,,Nem hallgathatjuk el a Mária >>Közvetítô<< titulusa miatti csalódottságunkat. Az a körülmény, hogy a Máriáról szóló szöveg a helyérôl folytatott hosszú vita után végül is az Egyházról szóló tervezet zárófejezete lett -- e döntés pedig a mariológia gyengítését célozta --, valójában erôsíti a mariológiát, mivel így az Egyházról szóló valamennyi megállapítás úgyszólván ebben a fejezetben csúcsosodik ki.'' Aztán megjegyezte, hogy a zsinat során Mária tiszteletére rendezett ünnepségek valamint János pápa és Pál pápa Máriával kapcsolatos megnyilatkozásai fényében azt a következtetést kell levonni, ,,hogy a mariológia ezen a zsinaton összességében olyan mértékű szerepet kapott, mely nincs összhangban a protestantizmus ökumenikus tendenciáival... és a Bibliához sem jelent visszatérést. Várakozásaink ebben az összefüggésben nem teljesültek.'' Világos volt -- mondta --, ,,hogy nem kívánhatjuk egy olyan tanítás és hagyomány kapitulációját, mely éppen a katolikus jámborság lényegéhez tartozik''. Habár örülne a Szűz Máriához fűzôdô viszony alapvetô felülvizsgálatának, nem számított rá, a hangsúlyok enyhítésére viszont igen. Ahogy nem járt sikerrel egyes körök próbálkozása, hogy ,,enyhítsenek a hangsúlyon'', nem járt sikerrel a szöveg lerövidítését célzó próbálkozás sem; az új fejezet harmadával hosszabb volt az eredeti tervezetnél. ======================================================================== A vallásszabadság 3. ülésszak -- 1964 Egyetlen szöveget sem dolgozott át annyiszor a zsinat, mint a vallásszabadságról szólót. A II. Vatikáni Zsinat utolsó elôtti napján, 1965. december 7-én történt kihirdetését megelôzôen hat változatot terjesztettek a zsinat elé. Az Egyesült Államok egyik püspöke azt mondta, hogy támogatásuk nélkül ,,ez a dokumentum nem jutott volna be az aulába''. Az Egyházról szóló eredeti tervezet, melyet -- fôként az európai szövetség nyomására -- elvetettek az elsô ülésszak végén, tartalmazott egy rövid fejezetet ,,Az Egyház és állam közötti kapcsolatokról''. A Koordinációs Bizottság 1963 januári elsô ülésén teljesen törölte ezt a fejezetet. Ez az eljárás nem kis elégedetlenséggel töltött el jónéhány zsinati atyát, fôként az Egyesült Államok-belieket. Primo Gasbarri, Róma Velletri nevű elôvárosának segédpüspöke 1963. október 1-jén, a második ülésszak második ülésén felhívta a figyelmet a fejezet törlésére, és sürgette, hogy tárgyalják meg az anyagot, mert szorosan összefügg az Egyháznak a küldetése betöltésére vonatkozó jogával. A tárgyban azért is nyilatkoznia kellene a zsinatnak, hogy szembeszállhasson az Egyház ellen irányuló propagandával és hogy tisztázza az Egyház helyzetét azokban az országokban, ahol üldözik. A New Hampshire-i Ernest Primeau, Manchester püspöke egyetértett a Gasbarri püspök által felhozottakkal. Elmondta, hogy a szövegnek rögzítenie kellene az Egyház és állam közötti kapcsolatok általános alapelveit. Megkértem Primeau püspököt, fejtse ki elképzeléseit a verbita hírszolgálatnak is. ,,Nem hiszem -- mondta az interjúban --, hogy a zsinatnak az Egyház és az állam közötti speciális kapcsolatokba vagy részletekbe kellene bocsátkoznia, de néhány alapelv rögzítésére szükség lenne.'' Példaként az egyén lelkiismereti szabadságát és az Egyházi küldetés végrehajtásában megvalósuló cselekvési szabadságot említette. Primeau püspök azt mondta, hogy egy ilyen nyilatkozat olyan országokban, mint Olaszország és Spanyolország ,,vagy akár Anglia -- ami elég különös, hiszen pluralista társadalom -- nem kelt majd nagy érdeklôdést. A mi országunkban azonban a protestáns értelmiség már régóta vár világos megnyilatkozást az Egyház és állam kérdésérôl.'' Sok zsinati atya -- mondta -- azért van az Egyház és állam közötti kapcsolatokról szóló zsinati megnyilatkozás ellen, mert úgy vélik, hogy ez vitatott kérdés. ,,Mi azonban nem azért jöttünk ide, hogy egyszerűen pecsétet tegyünk a status quóra. El kell vágnunk a csomókat.'' Lawrence Shehan baltimore-i érsek, aki nem sokkal ezután szólt az Egyesült Államok több mint kétszáz püspökének nevében, arról beszélt, hogy az Egyház és állam kérdése ,,valóban túl fontos és túl kényes ahhoz, hogy csupán mellékesen, szinte futólag foglalkozzunk vele a laikus apostolkodás vitája keretében''. Ezután rátért az egyházról szóló tervezet laikusokkal foglalkozó harmadik fejezetére. A kérdést gondosan kell kezelni -- mondta --, hiszen nemcsak a laikusokat érinti, hanem az egész Egyházat. Bár a vallásszabadság az Egyház és állam közötti kapcsolatok kiterjedt problémakörének csak egyik, de mindenképpen az egyik legfontosabb szegmense. Zsinati megnyilatkozásra azért is szükség volt e tárgyban, hogy mintegy elôkészítse a katolikus Egyház intenzívebb bekapcsolódását az ökumenikus mozgalomba. Egy ilyen megnyilatkozást, mely azt is rögzíti, hogy a katolikus Egyház hivatalosan elismeri a más vallásúak jogait, a nem katolikusok a katolikus ôszinteség próbakövének tekintenek, és ez megalapozhatja a kapcsolatok további alakulását. Bea bíboros titkársága ezért nem sokkal 1960-ban történt megalapítása után munkához látott és elkészített egy ,,Kultuszszabadság'' című tervezetet. Ezt tekintette át 1962 júniusában a Központi Elôkészítô Bizottság, majd az elsô ülésszak zárása utáni elsô ülésén, 1963 januárjában a Koordinációs Bizottság is. A Koordinációs Bizottság felhatalmazta a Titkárságot, hogy a kultusz-szabadságról szóló tervezetébe vegyen át az Egyházról szóló eredeti tervezet Egyház és állam közötti kapcsolatokkal foglalkozó részeibôl annyit, amennyit jónak lát. Bea bíboros átdolgozott szövege a második ülésszak megnyitása elôtt beterjesztésre készen állt. De mivel érintett a tanítással kapcsolatos kérdéseket is és az Egyház és állam kapcsolatairól szóló fejezet eredetileg a Teológiai Bizottság illetékességébe tartozott, a tervezetet ennek a bizottságnak is jóvá kellett hagynia, mielôtt a zsinat plénuma elé terjeszthették. A hosszadalmas csúszás miatt a sajtó azzal vádolta Ottaviani bíborost, a Teológiai Bizottság elnökét, hogy szándékosan visszatartja a dokumentumot. Végül is a szükséges jóváhagyás megszületett. Bea bíboros és titkársága úgy döntött, hogy a szöveget a már szétosztott ökumenizmus-tervezet 5. fejezeteként terjeszti be. Úgy vélték, hogy ha független tervezetként nyújtanák be, az veszélyeztethetné a keresztülvitelét. ,,A vallásszabadságról'' címet kapta és 1963. november 19-én osztották szét. Az Egyesült Államok Missouri államából érkezett Ritter St. Louis-i bíboros november 18-án arról beszélt a közgyűlésnek, hogy ô ,,a többi keresztény testülettel való ökumenikus kapcsolatok alapjának és elôfeltételének'' tekinti a vallásszabadságot. Kérte, hogy ,,félre nem magyarázható nyilatkozat'' szülessék a vallásszabadságról. ,,Ilyen nyilatkozat nélkül -- mondta -- nem alakulhat ki kölcsönös bizalom és kizárt a komoly párbeszéd.'' Más amerikai püspökök véleményét is képviselte, amikor azt mondta, hogy egy ilyen megnyilatkozásnak foglalkoznia kell ,,a hit aktusának abszolút szabadságával, az emberi személyiség és lelkiismerete sérthetetlenségének méltóságával, valamint azzal is, hogy a polgári kormányzat teljesen illetéktelen Krisztus evangéliumának megítélésében és annak értelmezésében''. Egy ilyen megnyilatkozásnak ,,újra meg kell erôsítenie'' azt is, hogy ,,az Egyház küldetése teljesítésében teljesen független mindenfajta kormányzattól''. Az 5. fejezetrôl készített jelentést a belga De Smedt, Bruges püspöke olvasta fel másnap. Elmondta, hogy a Teológiai Bizottság gondosan áttekintette a szöveget és ,,jól megalapozott és hasznos megjegyzéseket és javaslatokat tett''. Ezután felsorolta azt a négy fô okot, melyek miatt ,,nagyon sok zsinati atya igen sürgette, hogy a szent zsinat nyíltan mondja ki és proklamálja az ember jogát a vallásszabadságra'': 1. az Egyháznak tanítania és védelmeznie kell a vallásszabadság jogát, mert ez egyike a Krisztustól rábízott igazságoknak; 2. az Egyház ma, amikor a materialista ateizmus különbözô válfajai révén az emberiség majdnem fele meg van fosztva a vallásszabadságtól, nem hallgathat; 3. az Egyháznak -- az igazság fényében -- meg kell mutatnia az embereknek, hogyan élhetnek együtt békésen embertársaikkal egy olyan korban, amikor az emberek szerte a Földön különbözô vallásokhoz tartoznak vagy egyáltalán nincs vallásuk; mindenkitôl elvárható, hogy békésen éljen együtt az egy és ugyanazon emberi társadalomban; 4. sok nem katolikus ápol egyfajta ellenérzést az Egyházzal szemben, vagy legalábbis egyfajta machiavellizmussal vádolja, mert azt hiszi róla, hogy azokban az országokban, ahol kissebbségben vannak a katolikusok, szabad vallásgyakorlást követel, ott pedig, ahol többségben vannak, nem tartja tiszteletben a vallásszabadság jogát. De Smedt püspök úgy adta meg a vallásszabadság pozitív definícióját mint ,,az emberi személyiség joga a lelkiismerete által diktált vallás szabad gyakorlására''. Negatív közelítésben pedig: ,,mentesség minden külsô kényszertôl azokban az Istenhez fűzôdô személyes kapcsolatokban, melyek az ember lelkiismeretére vannak bízva''. De Smedt püspök úgy vélte, hogy az egész anyag megtárgyalható, szavazásra bocsátható és jóváhagyható még a második ülésszak vége elôtt. ,,Éjjel-nappal dolgozni fogunk'' -- mondta. Léger montreáli bíboros arra utalt, hogy míg az ökumenikusról szóló tervezet a keresztény vallások egységét érinti, a vallásszabadság olyan doktrína, mely minden vallást érint; ezért ne az ökumenizmusról szóló tervezet fejezete legyen, hanem alkosson külön tervezetet. Másnap Meyer chicagói bíboros ellentétes véleményének adott hangot. A vallásszabadság kérdése -- mondta -- szorosan összekapcsolódik mind az elméleti, mind a gyakorlati ökumenizmussal, ezért sürgette, hogy a szöveg maradjon az ökumenizmusról szóló tervezet 5. fejezete. Véleménye szerint ebben a kérdésben ,,sok püspök, különösen Egyesült Államok- beliek álláspontját fogalmazza meg''. A moderátorok -- látván, hogy az 5. fejezetnek jelentôs ellenzéke van -- elnapolták az 5. fejezet vitaanyagként való elfogadhatóságának megszavaztatását. 1963. december 2-án, a második ülésszak záró plenáris ülésén Bea bíboros volt az utolsó hozzászóló. Nyilvánvalóan tudatában volt, hogy néhány elégedetlen püspök és szakértô -- igazságtalanul -- a konzervatívokat vádolja a szavazás akadályozásával, s megfontolt és ünnepélyes szavakkal elmagyarázta, hogy a fejezetet kizárólag azért nem vitatták meg, mert elment az idô. Nincs ,,más ok'' -- jelentette ki, majd nyomatékosan meg is ismételte. ,,Azt hiszem, hálásak lehetünk a tiszteletre méltó moderátor bíborosoknak, hogy elegendô alkalmat akarnak adni a három alapvetô fejezet megvitatására.'' ,,Az új vészt jósló próféták (prophets of doom and gloom)'' -- késôbb, a második ülésszak után az America c. folyóirat egyik név nélkül megjelent cikkében nevezte ôket így az egyik püspök -- ,,obstrukciót és tehetetlenséget emlegetnek, azt mondják, homok került a bizottság gépezetébe'', ezzel magyarázzák, hogy a vallásszabadságról szóló fejezet vitájára nem került sor. Ennek cáfolataként a püspök idézte Bea bíboros indoklását, hogy egyszerűen elment az idô, s hozzátette, hogy az akkor jelenlevôk közül senki sem mondhatja komolyan, hogy szóba jöhetett volna obstrukció. Valójában azonban tényleg volt ,,tehetetlenség'' és ,,obstrukció''. Ezért -- saját bevallásuk szerint -- a moderátorok voltak felelôsök. Suenens bíboros ismerte ezt el 1963. december 1-jén, vasárnap, a Bea bíboros beszédét megelôzô napon. A Kanadai Pápai Kollégiumban tartott elôadáson elmondta, hogy a moderátorok ragaszkodhattak volna a zsidókról szóló 4., illetve a vallásszabadsággal foglalkozó 5. fejezet megszavaztatásához, de ellenkezôleg döntöttek. Elutasította, hogy emögött az a hátsó gondolat húzódna, hogy a két fejezet, miután kissé már kihűlt és a sajtóban ,,megszellôztették'', sokkal nagyobb eséllyel fogadtatható majd el. A moderátorok szándéka szerint -- mondta -- a két fejezet a harmadik ülésszak elején szavazásra kerül. Ennek megfelelôen 1964. szeptember 23-án, kilenc nappal a harmadik ülésszak megkezdése után a moderátorok megnyitották a vitát a vallásszabadságról. De Smedt püspök újabb jelentést terjesztett elô. Elmondta, hogy a második és harmadik ülésszak közötti hónapokban a zsinati atyák nem kevesebb mint 380 írásos megjegyzést és módosító javaslatot nyújtottak be, s ,,a Keresztény Egységtitkárság rendkívül gondosan megvizsgálta'' ôket. Az új szöveget -- mondta -- sok helyen kell még tökéletesíteni, ,,miután a vallásszabadsággal, mint mindannyian tudják, egyetemes zsinat sose foglalkozott még''. Az átdolgozott szöveget már nem az ökumenizmusról szóló tervezet 5. fejezeteként terjesztették elô, hanem független nyilatkozatként. A vita elsô napján kapott szót három amerikai bíboros. Elôször Richard Cushing bostoni bíboros lépett a mikrofonhoz. ,,Az Egyesült Államok majdnem valamennyi püspöke nevében'' szólt: ,,A vallásszabadságról szóló nyilatkozat összességében elfogadható.'' Reményét fejezte ki, hogy a módosítások nem gyengítik, hanem még ,,erôsebbé'' teszik a szöveget. Rendkívüli fontosságú -- mondta --, hogy az Egyház ebben a megnyilatkozásában ,,az egész modern világ számára a szabadság -- az emberi szabadság és a polgári szabadság -- élharcosának mutatkozik, különösen a vallás terén''. Késôbb így folytatta: ,,A benyújtott tanítás lényegét tekintve igaz, alapos és korszerű.'' Ritter St. Louis-i bíboros az ember természetadta jogának, a természetes emberi szabadság egyik megnyilvánulásának, olyan igazságnak nevezte a vallásszabadságot, mely szilárd és amelyet csak a társadalom érdeke korlátozhat. De különválasztotta a szövegben szereplô bizonyítékokat, mivel nem ugyanolyan egyszerűek, tiszták és határozottak, mint maga a vallásszabadság. Ezért azt kérte, hagyjanak ki a nyilatkozatból mindenfajta érvelést, hiszen a nyilatkozatoknak az a természetük, hogy nyilatkoznak, nem pedig bizonyítanak. Minél egyszerűbb és rövidebb a dokumentum -- mondta --, annál nagyobb lesz a hatása. Fennáll a veszély, hogy a zsinati atyák visszautasítják a javasolt érveléseket, s így magát a dokumentumot is. Ezért indítványozta, hogy a moderátorok külön szavazást tartsanak a két kérdésben. Meyer chicagói bíboros a nyilatkozat elfogadását javasolta, mivel az újból megerôsíti a legutóbbi pápák tanítását, világosabbá teszi a hagyományos doktrínát és különösen használható lesz korunkban, amikor az emberek olyannyira várták az Egyháztól a vallásszabadsággal kapcsolatos buzdítást. A személyiség veleszületett szabadságának kimondásával -- mondta -- az Egyház azt mutatja meg, hogy az igaz vallásban az individuum szabadon és nagylelkűen veti magát alá Teremtôjének. Ennek kimondása lényeges a nem katolikusokkal folytatott gyümölcsözô párbeszédhez is. Annak is elôfeltétele, hogy ,,egyéb tanításainkat is elfogadtassuk a világgal''. Silva Henriquez, Santiago de Chile bíborosa 58 latin-amerikai püspök nevében a következôket mondta: a nyilatkozat ,,attól nagyon értékes, hogy nem valamelyik tervezet egyik fejezetét alkotja, hanem független, minden embernek szánt dokumentum''. Ez ,,az egyik legfôbb ok, ami miatt elfogadjuk a szöveget''. Latin-Amerikában mindaddig nem alakulhatna ki valódi ökumenikus mozgalom -- tette hozzá --, míg a nem katolikus keresztények bizonyságot nem kapnak ,,tôlünk arra, hogy becsülettel elismerjük és védelmezzük ezt az alapvetô szabadságjogot''. A következô felszólaló Ottaviani bíboros volt. A nyilatkozat -- mondta -- olyan alapelvet rögzít, amelyet mindig is elismertek, nevezetesen hogy vallási dolgokban senki sem kényszeríthetô. A szöveg a túlzás bűnébe esik azonban, amikor úgy fogalmaz, hogy ,,az tiszteletre méltó'', aki lelkiismeretére hallgat. Inkább azt kellene mondani, hogy az ilyen ember toleranciát, figyelmességet és szeretetet érdemel. ,,Annak az alapelvnek -- fejtegette --, hogy minden individumnak joga, hogy kövesse lelkiismeretét, elôfeltétele, hogy e lelkiismeret ne álljon szemben Isten törvényével.'' Hiányzik a szövegbôl ,,a vallásszabadság elsôdleges és eredeti jogának kifejezett és ünnepélyes igenlése, mely objektíve azok sajátja, akik az igaz kinyilatkoztatott vallás tagjai''. Az ilyenek joga -- mondta -- egyszerre objektív és szubjektív jog, míg a tévedésben levôknek csak szubjektív joga van. A bíboros szerint ,,nagyon komoly dolog'' azt állítani, hogy mindenfajta vallás szabadon terjeszkedhet. Ez ,,egész egyértelműen kárára lenne azoknak a nemzeteknek, ahol a nép kizárólag katolikus vallású''. A katolikus Egyház ökumenikus zsinata -- mondta még -- nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, ,,hogy az igaz vallás jogai nem pusztán természetes jogokon alapulnak, hanem -- sokkal inkább -- a kinyilatkoztatásból eredô jogokon''. Ruffini palermói bíboros arra utalt, hogy bár csak egy igaz vallás van, a világ sötétségben és tévedésben él, s ezért toleranciát és türelmet kellene gyakorolni. Bizonyos dolgokat külön kellene választani a szövegben, hogy ezáltal a zsinat ne támogassa a vallási közömbösséget és ne tűnjék úgy, hogy mást mond, mint amit az Egyesült Nemzetek mondottak 1948-ban Az emberi jogokról szóló általános nyilatkozatukban. A szöveg egyes megállapításai olyan benyomást kelthetnek -- folytatta - -, mintha az államoknak nem lenne joga ahhoz, hogy valamely vallásnak különleges kedvezményeket nyújtsanak; ha ez így lenne, akkor felül kellene vizsgálni az Olaszországgal, Portugáliával, Spanyolországgal és a Dominikai Köztársasággal kötött pápai megállapodásokat. A spanyol Quiroga y Palacios, Santiago de Compostela bíborosa a szöveg teljes revízióját kérte. Stílusából és nyelvezetébôl úgy tűnik ugyanis, hogy mindenáron az elszakadt testvérekkel való egységet igyekszik elôsegíteni, miközben nem figyel eléggé azokra a nagyon komoly veszélyekre, melyeknek a katolikus hívôket teszi ki ezáltal. A bíboros felrótta, hogy azokon a helyeken, ahol a hagyományos rovására új tanítást részesítettek elônyben, a szöveg tele van kétértelműségekkel, és a zsinatot olyasfajta liberalizmus ünnepélyes jóváhagyására akarják majd rávenni, amit az Egyház oly gyakran elítélt. A spanyol José Bueno y Monreal, Sevilla bíborosa azt mondta, hogy az egész szövegen dupla kétértelműség vonul végig. Egyedül a katolikus Egyház kapott megbízást Jézustól minden nép tanítására. Objektíven egyetlen más vallásos tanításnak sincs joga a terjeszkedésre. A társadalom területén mindenfajta szabadságot korlátoknak vetnek alá, s ezek a többiek jogaiból és szabadságából, illetve a törvény és a rend követelményeibôl származnak. Egy vallás hirdetésének joga azokra érvényes, akik szabadon eldöntötték, hogy odafigyelnek rá, de nem érvényes azokra, akik nem óhajtanak odafigyelni. Akik nem akarják elfogadni a hamis vallások és káros erkölcsi tanítások terjedését, kétségtelenül jogosan követelik, hogy az ilyen nyilvános terjesztés ne legyen megengedett. A jugoszláv Smiljan Cekada, Skopje püspöke rámutatott, hogy a vallásszabadság sok millió ember számára az egyik fô társadalmi problémává vált, mert sok ország került a kommunizmus befolyása alá. Javasolta, hogy a II. Vatikáni Zsinat kérje meg az Egyesült Nemzeteket, figyelmeztessék a hivatali hatóságokat szerte a világon, hogy kötelességük tiszteletben tartani minden ember és minden csoport vallásszabadságát. A vita elsô napjának vége felé már világosan látszott, hogy a vallásszabadság nem olyan téma, melyet gyorsan letudhatna a zsinat. Másnap König bécsi bíboros teljesen elfogadhatónak mondta a beterjesztett nyilatkozatot, hangsúlyozta viszont, hogy ne hallgasson arról a tragikus tényrôl sem, hogy vannak nemzetek, melyek egyáltalán nem élvezik a vallásszabadságot. Browne kúriai bíboros megállapította, hogy a nyilatkozat jelenlegi formájában nem hagyható jóvá. A szintén a Kúriához tartozó Parente érsek ugyanígy vélekedett, s ezt azzal indokolta, hogy szerinte Isten jogai a szövegben alá vannak rendelve az ember és az emberi szabadság jogainak. Szerencsétlen javaslatnak nevezte, hogy az Egyház rendkívüli tanítói tekintélyét az abszolút vallásszabadság proklamálására használja fel egy zsinaton. Páter Aniceto Fernandez domonkos rendfônök szerint a szöveget teljesen át kellene dolgozni, mert túl naturalista. Carlo Colombo püspök, a milánói teológiai fakultás dékánja ,,óriási jelentôségűnek'' nevezte a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot, nemcsak gyakorlati következményei miatt, hanem -- s talán mindenekelôtt -- a megítélés miatt, amit a művelt rétegek fognak róla alkotni. A katolikus tanítás és a modern mentalitás közötti párbeszéd lehetôségének kulcsát fogják látni benne. Kérte, hogy dolgozzák ki még alaposabban a szöveg tanító jellegű részeit, különösen azokat, amelyek a vallásszabadságról szóló katolikus tanítás alapelveire vonatkoznak. Alapjában véve a szöveg ,,változhatatlan elvek újszerű alkalmazása'' -- mondta. Colombo püspök szavait nagy figyelem kísérte, ô volt ugyanis Pál pápa teológus tanácsadója. Közvetlenül e beszéd után az atyák a vallásszabadságról szóló vita befejezésére szavaztak. A következô plenáris ülésen mindazonáltal négyen még felszólaltak ebben a témában, 70 vagy ennél több zsinati atya nevében. Mindannyian határozottan a szöveg mellett foglaltak állást, és úgy vélték, nem elegendô egyszerűen kimondani a vallásszabadságot. Sürgették, hogy a szövegbe kerüljön bele a vallásszabadság doktrinális megalapozása is. Ezen a ponton szakadt meg a vallásszabadságról folytatott vita, s a Keresztény Egységtitkárság ismét hozzáfogott a revízióhoz. Ezúttal immár a harmadik változat készült, de a dokumentum végleges kihirdetéséig még háromnak meg kellett születnie. ======================================================================== Zsidók és mohamedánok 3. ülésszak -- 1964 XXIII. János pápa 1960. szeptember 18-án, három hónappal a Keresztény Egységtitkárság létrehozása után magánkihallgatáson fogadta Bea bíborost, és szóbeli megbízást adott neki egy zsidókkal foglalkozó különálló zsinati szövegtervezet elkészítésére. A tervezet 1962 júniusára beterjeszthetô állapotba is került, a Központi Elôkészítô Bizottság azonban nem foglalkozott vele. Mint Bea bíboros késôbb elmagyarázta, ez ,,nem a tervezetben kifejtett gondolatokkal vagy tanításokkal magyarázható, hanem annak az idôszaknak bizonyos szerencsétlen politikai körülményeivel''. A következô történt. A Zsidó Világkongresszus egyik tagjától olyan megnyilatkozás jelent meg a sajtóban, mely azt sugallta, mintha szervezete hivatalos megfigyelôként részt venne a II. Vatikáni Zsinaton. Az ügyben azonban semmilyen hivatalos lépés nem történt sem a Zsidó Világkongresszus, sem a Keresztény Egységtitkárság részérôl. Ha a cikk szerzôje amerikai vagy európai lett volna, az eset nem kavart volna nagy port, de izraeli volt és a Vallásügyi Minisztériumban dolgozott. Az arab sajtó azonnal felkapta az ügyet, és a Vatikánt kitartóan, sokfelôl vádolták, hogy politikai kapcsolatokat létesít Izraellel. Ezért kedvezôtlennek tűnt a pillanat egy zsidókról szóló dokumentum megvitatására és kiadására. Az elsô ülésszakon egyedül a mexikói Méndez Arceo püspök tett említést a zsidókról 1962. december 6-án, két nappal az elsô ülésszak befejezése elôtt. Ô azt javasolta, hogy a zsinat definiálja a katolikus Egyház és a zsidók közti kapcsolatokat. Még abban a hónapban Bea bíboros a kérdéssel foglalkozó hosszú jelentést küldött János pápának. Ebben kiemelte, hogy egy esetleges zsinati dokumentum csak egyetlen szempontból adhatna okot vitára, ez pedig a vallás. Állítása szerint nem áll fenn annak a veszélye, hogy a zsinat belebonyolódhatna a cionizmus vagy az arab népek és Izrael állam közötti kapcsolatok súlyos politikai problémájába. János pápa 1962. december 23-i keltezéssel sajátkezűleg válaszolt Bea bíborosnak: ,,Gondosan elolvastuk Bea bíboros jelentését, és teljesen egyetértünk vele az ügy fontossága és megfelelô kezelésével kapcsolatos felelôsségünk megítélésében.'' János pápa erôteljes reagálására a Keresztény Egységtitkárság hozzáfogott, hogy végleges formába öntse a szöveget. A címe ez lett: ,,Dokumentum a katolikusok és zsidók közötti tisztán vallási kapcsolatokról''. János pápa 1963 június elején bekövetkezett haláláig azonban semmilyen hivatalos lépés nem történt. Miután június végén VI. Pál pápa bejelentette a zsinat folytatását, Bea bíboros beterjesztette a Koordinációs Bizottságnak a végleges szöveget. De 1963. október 18-án, három héttel a második ülésszak megnyitása után sem volt még döntés a dokumentum kiosztására, illetve arra vonatkozóan, hogyan terjesszék elô. 1963. november 8-án a Keresztény Egységtitkárság közleményt adott ki, melyben az állt, hogy aznap délelôtt szétosztottak a zsinati atyáknak egy szövegvázlatot ,,a katolikusok nem keresztényekkel, különösen zsidókkal szembeni magatartásáról'', mely az ökumenizmusról szóló tervezet 4. fejezetét alkotja. A dokumentum ,,nem nevezhetô sem procionistának sem anticionistának, mivel ezeket a kérdéseket politikaiaknak tekinti, melyek vallási jellegétôl teljesen idegenek. A szövegnek a felek közötti viták vagy különleges igények támasztására vagy mások politikai követeléseinek támadására való mindennemű fölhasználása teljességgel jogtalan, és ellenkezik készítôi és beterjesztôi szándékaival.'' A szövegben arra is történt utalás, hogy a Krisztus korabeli zsidó vezetôk szerepe a keresztrefeszítésben játszott szerepe ,,nem zárja ki az összes ember bűnösségét''. ,,E vezetôk személyes bűne nem terhelheti az egész zsidó népet, sem a Krisztus idejében élteket, sem a maiakat.'' Ezért a közlemény igazságtalannak nevezi, hogy a zsidó népet ,,Isten megölésével'' vádolják vagy Isten ,,elátkozott'' népének tekintsék. A szövegvázlat címe azonban félrevezetô volt, mert ,,a katolikusok nem keresztényekkel szembeni magatartásáról'' beszélt, miközben magában a szövegben kizárólag a zsidókról volt szó. 1963. november 12-re sajtóértekezletet szerveztem Zachariah Shuster úr, az Amerikai Zsidó Bizottság (American Jewish Committee) európai vezetôje számára. A katolikus-zsidó kapcsolatokról szóló szövegvázlat szétosztását ô ,,a zsidó történelem minden bizonnyal egyik legnagyobb pillanatának'' nevezte. Bízik abban -- mondta --, hogy ,,a mostani zsidó nemzedék szerencsésnek tarthatja magát, hogy tanúja lehet az Egyház e történelmi lépésének''. A dokumentum hároméves elôkészítô idôszaka alatt a Vatikán kikérte a leghozzáértôbb keresztény és zsidó tudósok és vallási kiválóságok véleményét. ,,Bizakodva mondhatjuk, hogy egyetlen olyan zsidó csoport, mozgalom vagy vezetô gondolkodó sem akadt, aki a római hivatalok kérésére ne mondta volna el véleményét.'' Különösen az töltötte el elégedettséggel, hogy a dokumentum ,,teljességgel visszautasítja annak mítoszát, hogy a keresztrefeszítés a zsidóság bűne lenne''! Az ökumenizmusról szóló tervezetet az egyes fejezetek tárgyalása elôtt általánosságban vitatta meg a zsinat, mégpedig november 18-tól. Az antióchiai szír pátriarkátus bíboros-pátriárkája, Ignace Tappouni volt az elsô hozzászóló, aki rendkívül alkalmatlannak találta a zsidókról szóló fejezetet. Nem érti -- mondta --, egyáltalán miért a Bea bíboros vezette Keresztény Egységtitkárság terjesztette be, amikor a Titkárság feladata a keresztény egység elôsegítése. Egyes vidékeken, ahol a keresztények kisebbségben vannak, a zsidókról szóló fejezet elôítéletet és hangulatot fog kelteni az Egyház és a helyi hierarchia ellen. A politikai helyzetbôl adódóan és tudatlanságból vagy közömbösségbôl nem fogják megérteni, vagy a szembenálló felek hamisan magyarázzák a zsinati atyák jószándékát, ami a keresztényeknek fog ártani. Úgy vélte, hogy a vonatkozó magyarázó megjegyzések nem elégségesek e veszélyek elhárítására. A tokiói Peter Tatsuo Doi bíboros a japán püspökök nevében javasolta, hogy javítsák ki a 4. fejezet címét, legyen inkább: ,,A katolikusok zsidókkal és más nem keresztényekkel szembeni magatartásáról''. Úgy vélte, a dokumentum kimondhatná, hogy a katolikus Egyház tiszteletben tartja a nem keresztény vallásokban és etikai rendszerekben rejlô igazságokat, és a Gondviselés keresztény életmódra elôkészítô gondoskodásának tekinti ôket. I. Sztephanosz Szidaroussz kairói pátriárka, az alexandriai kopt pátriarkátus feje szerint a zsidó néprôl nem a keresztényekrôl szóló tervezetben kell szólni. Egyes népeknél sokat árthatna ez a vallás ügyének. IV. Maximosz Szaigh pátriárka is helytelenítette a fejezetet. De ha ,,bármilyen, számomra ismeretlen okból'' mégis megmarad, akkor külön részt kell neki szánni. Ha a zsidókról említést teszünk -- mondta --, ,,akkor meg kell említenünk más nem keresztényeket is -- például a mohamedánokat''. November 20-án Meyer chicagói bíboros volt az elsô felszólaló. Úgy gondolja -- mondta --, sokan képviselik azt a nézetet, különösen az Egyesült Államok püspökei között, hogy a zsidókról szóló fejezet maradjon pontosan ott, ahol van. A benne tárgyalt kérdések ,,szorosan összefüggenek mind az elméleti, mind a gyakorlati ökumenizmussal''. A svájci Angelo Jelmini, Lugano püspöke a svájci püspökök képviseletében a következôket mondta: ,,Az ateizmus korában nem csak a zsidókról kellene szólnunk, hanem a mohamedánokról és mindazokról is, akik hisznek Istenben.'' Véleménye szerint a zsidók tárgyalására az ökumenizmusról szóló tervezet az alkalmas hely, mert a zsinagóga és az Egyház közötti szakadás a forrása minden késôbbi szakadásnak is. Minekutána a zsidókról szóló fejezet ugyanolyan vegyes fogadtatásban részesült, mint a vallásszabadsággal foglalkozó fejezet, a moderátorok -- félve, hogy esetleg visszautasítják -- úgy határoztak, nem bocsátják elôzetes szavazásra. A folytatást a harmadik ülésszakra halasztották. Mindenki számára világos volt, hogy a fejezettel kapcsolatos vélemények három kérdés körül kristályosodnak ki. Egyrészt: ,,Egyáltalán miért foglalkozzanak a zsidókkal?''; másrészt: ,,Miért a keresztény egységet tárgyaló ökumenizmus-tervezetben foglalkozzanak a zsidókkal?''; harmadrészt pedig: ,,Miért nem foglalkoznak más nem keresztény vallásokkal is?''. A Keresztény Egységtitkárság és a zsinat egésze is felismerte, hogy csakis egy olyan dokumentum jelenthet megoldást, mely elválik az ökumenizmusról szóló tervezettôl, és amelyben szó esik mind a zsidókról, mind más nem keresztény vallásokról, különösen az iszlámról. Pál pápa meglepô bejelentése a második ülésszak végén -- hogy a Szent- földre zarándokol -- szinte azt a látszatot keltette, hogy olyan ügyesen kitervelt csínyrôl van szó, mellyel a Szentatya igyekszik hozzájárulni a különleges probléma nyugodt megoldásához is. A pápa a zarándoklat legnagyobb részét az arab világhoz tartozó Jordániába, kisebb részét pedig Izrael államba tervezte. Így bôven kínálkozott számára alkalom, hogy érzékeltesse a mohamedánokkal, a katolikus Egyház irántuk is ugyanolyan élénken érdeklôdik, mint a zsidók iránt. Pál pápa zarándoklata e tekintetben több mint sikeresnek bizonyult. Visszatérése után alig több mint egy hónappal, 1964. február 17-én libanoni barátom, a Vatikáni Rádiónál dolgozó Ft. Farhat egy ,,Az iszlám a Közel-Keleten -- benyomások a Szentatya palesztinai útjáról'' című, tízoldalas beszámolót nyújtott át a vatikáni államtitkárságon dolgozó Mons. William Carew-nak. A beszámoló megállapította, hogy a pápa viselkedésével, mozdulataival, beszédével és imáival megmutatta a mohamedánoknak, ,,akik nehezen tudnak különbséget tenni a testi és lelki, politikai és vallási rendek között'', hogy kizárólag azért jött Palesztinába, hogy ,,tiszteletét fejezze ki azokon a helyeken, ahol Jézus született, élt, meghalt és föltámadt a halálból a világ megváltására''. Ft. Farhat leírta, hogyan fogadták a mohamedánok a pápát a látogatáson; információi közvetlen forrásból származtak, mert maga is ott volt a Szentföldön, a Vatikáni Rádió tudósítójaként személyesen vett részt a zarándoklaton. A keresztények -- vélekedett -- még sokáig fognak beszélni mohamedán barátaikkal VI. Pál pápának Mohamed próféta utódja, Husszein király királyságában tett látogatásáról. A beszámoló végén Farhat három gyakorlati javaslatot is tett. Elôször is emlékeztetett a pápa 1963. szeptember 12-i nyilatkozatára, miszerint megfelelô idôben a nem keresztény vallásúakkal foglalkozó titkárság alakul, s rákérdezett, nem érkezett-e el ,,a megfelelô idô''. Másodszor indítványozta, hogy hívjanak meg mohamedán megfigyelôket a következô ülésszakra; egy ilyen gesztus nagy hatással lenne a mohamedánokra. Harmadszor javaslatot tett arra, hogyan lehetne letörni az Egyházat a zsidókról szóló fejezet felvétele miatt gonosz szándékokkal vádoló propagandát. Ha tervét megvalósítanák -- mondta --, az a mohamedán országok kormányait is visszatartaná, hogy a kereszténység rovására kovácsoljanak tôkét a zsidókról szóló fejezetbôl. Terve az volt, hogy a zsidóságról szóló fejezet mellé az egyensúly biztosítására vegyenek fel egy iszlámmal foglalkozó fejezetet is. Az új fejezet aztán alapja lehetne egy esetleges vallási dialógusnak a mohamedánokkal. A pápa látogatásának idején Farhat atyához hasonlóan Mons. Carew is Jeruzsálemben volt, és ôt is megragadta a mohamedánok által tanúsított mély vallásosság és tisztelet. Biztosította Farhatot, hogy a beszámolót haladéktalanul eljuttatják a Szentatyának. Miután a pápa gondosan elolvasta az anyagot, megkérte, készítsenek egy másolatot Paolo Marella bíborosnak, egy másikat pedig a Keresztény Egységtitkárságnak. 1964. február 27-én teljes ülést tartott a Keresztény Egységtitkárság. Az összejövetelen gondosan áttekintették a zsidókról szóló fejezettel kapcsolatban szóban vagy írásban beterjesztett összes javaslatot. A Titkárság az alábbi következtetésekre jutott: úgy logikus, ha a tulajdonképpeni ökumenizmusról szóló tervezet csak a keresztények egységének kérdésével foglalkozna; a zsidókról szóló átdolgozott fejezet tartalmi okok, fontossága és a létrejöttét kiváltó egyetemes várakozás miatt megmaradna; megmaradna azért is, mert az Ószövetség népét különleges szálak fűzik az Egyházhoz, mégpedig az ökumenizmusról szóló szöveg függelékeként; ez a függelék a keresztény és nem keresztény vallások közti kapcsolatokkal is foglalkozna, s ezen belül is különös hangsúllyal kezelné az iszlámot. Három hónappal késôbb, pünkösdvasárnap, 1964. május 17-én Pál pápa meghívott Rómába minden katolikus egyetemistát a Szent Péter- bazilikában külön ez alkalomból általa celebrált szentmisére. Szentbeszéde végén említést tett a katolikus Egyháznak az elszakadt keresztényekkel és a más vallásúakkal való közeledés érdekében tett komoly erôfeszítéseirôl. ,,Ezzel összefüggésben különleges bejelentést teszünk Önöknek abban a reményben, hogy Pünkösd ünnepe emeli ennek jelentôségét és értékét. Ahogy korábban már jeleztük, ezekben a napokban itt Rómában egy nem keresztényekkel foglalkozó titkárságot fogunk létrehozni. Szervezeti felépítése az elszakadt keresztényekkel foglalkozó titkárság struktúráját fogja követni, de természetesen más funkciói lesznek. A titkárságot e bazilika fôpapjára bízzuk, aki a római Egyház által nagyra értékelt bölcsessége és erényessége mellett kiválóan ismeri a világ népeinek vallásait is.'' A fôpap, akire Pál pápa utalt, a Kúria római születésű bíborosa, Marella volt, aki a II. világháború alatt apostoli internunciusként Japánban működött, pillanatnyilag pedig a Szent Péter-bazilika fenntartásáért felelôs kongregáció élén állt. Két nappal késôbb, 1964. május 19-én VI. Pál pápa felállította. A Nem Keresztények Titkárságát és beiktatta hivatalába Marella bíborost. A harmadik ülésszak megnyitása elôtt két héttel, 1964. augusztus 31- in látogatást tett nálam Dr. Joseph Lichten, az Anti-Defamation-Liga B'nai B'rith Kultúrák Kapcsolatainak osztályvezetôje. Rendkívül aggasztotta, hogy a zsidókat a Krisztus keresztrefeszítésével kapcsolatban felmentô (exkulpáló) mondat immár nem szerepel a zsinati dokumentumban. Szerinte a dokumentum zsidókat érintô részében a szóban forgó mondat a legfontosabb. Elmesélte, hogy az ügyben megkereste Európa legkülönbözôbb bíborosait és kapcsolatokat keresett Rómában is. Elmondta azt is, hogy Bea bíboros saját módosító javaslatot terjeszt be ,,e szerencsétlen törlésre vonatkozóan''. Az 1964. szeptember 25-i, 88. plenáris ülésen tett jelentést Bea bíboros az átdolgozott nyilatkozatról. A probléma -- mondta -- az, ,,bűnösnek tekinthetô-e a zsidó nép mint nép az Úr Krisztus elítélésében és halálában, s ha igen, miként''. Határozottan elutasította azok véleményét, akik azt állítják, hogy a zsidó nép említett bűne az antiszemitizmus fô oka. Kifejtette, hogy az antiszemitizmus sok forrásból táplálkozik, de ezek nem vallási, hanem nemzeti, politikai, pszichológiai, szociális és gazdasági természetűek. A kérdést teológiai szempontból vizsgálva a bíboros azt mondta, hogy Jézus halála ,,a jeruzsálemi fôtanács vezetôinek'' volt a bűne akik mint közvetlen ok hatottak a történelem rendjében, de tagadta, hogy ,,az akkori egész zsidó népet mint népet'' bűnösnek lehetne nyilvánítani azért, amit a jeruzsálemi vezetôk tettek. Kijelentette, hogy a zsidóság mint nép bűntelensége a mai zsidókra még inkább érvényes, mint Krisztus idején. Világos -- mondta --, hogy a Krisztust halálra ítélô zsidó elöljárók nem kimondottan az Isten megölésében bűnösek, mert maga Krisztus (Lk 23,34), Szt. Péter (ApCsel 3,17) és Szt. Pál (ApCsel 13,27) azt mondták, hogy ezek az elöljárók tettük elkövetésekor nem voltak teljesen tisztában Krisztus istenségével. Beszámolója legvégén Bea bíboros a szöveg mohamedánokra vonatkozó új hivatkozásaira hívta fel a figyelmet. Az átdolgozott szöveghez hozzászólni kívánó 34 zsinati atya közül a francia Liénart bíboros lépett elôször a mikrofonhoz. Úgy vélte, hogy a keleti zsinati atyák kizárólag politikai kérdésekkel foglalkoznak. A szóban forgó kérdés pedig kizárólag vallási természetű, s ökumenikus és pasztorális szempontból kell megközelíteni. A szöveg mellett foglalt állást, s kérte, hogy még tökéletesítsenek rajta. Tappouni bíboros ünnepélyesen megismételte azokat a súlyos kifogásokat, melyekkel ô és más keleti pátriárkák éltek a második ülésszakon. Megjegyzéseiket nem szabad a zsidó vallással szembeni ellenségeskedésnek tekinteni -- mondta. De mert elôre látják, hogy a szöveg akadályokat gördítene lelkipásztori munkájuk elé, és mert meg kívánják óvni a zsinatot attól a megalapozatlan vádtól, hogy egy bizonyos politikai vonalat követ, szükségesnek tartják tiszteletteljesen felhívni a zsinati atyák figyelmét a nyilatkozat alkalmatlanságára. Alaposan ismerik a vitatott ügyet, és sürgetik, hogy teljesen vegyék le a napirendrôl. Frings, Lercaro, Léger és Ritter bíborosok, a német Lorenz Jaeger, Paderborn érseke, a holland püspökök képviseletében szóló Pieter Nierman groningeni püspök valamint a belga Jules Daem, Antwerpen püspöke mind a szöveg megtartásáért és egyes részleteinek módosításáért szálltak síkra. König bécsi bíboros jónak tartotta a szöveget, de egyes helyei szerinte pontosabb megfogalmazást igényelnének. Ruffini palermói bíboros azt mondta, hogy ha a szöveg említi a zsidókat és a mohamedánokat, akkor a buddhistákról és a hindukról is említést kell tenni. Meyer chicagói bíboros az elôzô évi szöveg visszaállítását követelte, mert az határozottabban utasította el az istengyilkosságra vonatkozó vádat. Azt is kérte, hogy a nyilatkozat kizárólag a zsidókkal foglalkozzon. Fontosnak nevezte a többi vallásról szóló részeket, de máshol kellene helyet biztosítani számukra. Aznap, szeptember 28-án adtak ki egy nyilatkozatot KNA hírügynökségük révén a német püspökök, melyben arról volt szó, hogy támogatják a zsidókról szóló zsinati dekrétumot, ,,különösen azért, mert tudjuk, milyen jogtalanság történt népünk nevében a zsidók ellen''. Szeptember 26-án Heenan westminsteri érsek, a Keresztény Egységtitkárság akkori alelnöke egy vatikáni sajtóértekezleten kijelentette, hogy ,,a zsidók Jézus halálában való bűnösségének kérdése túlzott jelentôséget kapott''. Nem hiszi -- mondta --, hogy a keresztények többsége ,,a zsidókra gondolna, amikor Urunk szenvedésére és halálára gondol'', sokkal inkább saját bűneire, mert ,,est de fide, azaz dogma, hogy Krisztus a bűn áldozata, és hogy ilyen értelemben minden bűnös -- akár keresztény, akár nem -- felelôs haláláért''. A vita második napján, szeptember 29-én José Bueno y Monreal sevillai bíboros emlékeztetett rá, hogy VI. Pál pápa Ecclesiam suam kezdetű elsô enciklikájában párbeszédre szólította föl a katolikusokat az összes nem kereszténnyel, ezért a zsinat nem veheti le napirendjérôl a zsidókról szóló nyilatkozatot. Mindamellett -- tekintettel a keleti rítusú Egyházak képviselôi által elôzô nap felhozott kifogásokra -- indítványozta, hogy talán elkerülhetô a politizálás mindenfajta gyanúja, ha egyszerűen ,,A nem keresztényekrôl'' lenne a cím, és meg sem említené a zsidókat. A nyilatkozat a katolikus Egyház nem keresztényeknek címzett, párbeszédre szóló meghívásával kezdôdhetne. Azután szólhatna a zsidókról és mohamedánokról. India, Kína és Japán vallásait szintén megemlíthetné név szerint, az összes többi vallást pedig általában. A nyilatkozat mindenfajta diszkrimináció elítélésével zárulhatna. Ezekkel az elrendezésbeli változtatásokkal ki lehetne küszöbölni a zsinat plénumán felvetett nehézségeket. A bíboros javaslatait messzemenôen megszívlelték. A harmadik ülésszak alatt átdolgozták a nyilatkozatot, a címe is megváltozott: ,,Az Egyház nem keresztény Egyházakhoz fűzôdô kapcsolatairól''. A szöveg mindenekelôtt általánosságban foglalkozott a nem keresztény vallásokkal, aztán név szerint, de röviden a hinduizmussal és buddhizmussal. Következôként és -- mivel abszolút monoteista vallás és számos szállal kötôdik a kinyilatkoztatáshoz, ahogy az a Szentírásban is szerepel -- nagyobb részletességgel az iszlámot tárgyalta. Ezután következtek a zsidók, az üdvösség tervében játszott egyedülálló szerepük miatt még részletesebben. Befejezésül a szöveg elutasított mindenfajta elméleti és gyakorlati diszkriminációt. November 20-án, a harmadik ülésszak utolsó plenáris ülésén szavazást tartottak az így átdolgozott szövegrôl. 1651-en voksoltak igennel, 99- en nemmel, 242-en pedig igennel, de fenntartással. A harmadik és negyedik ülésszak között ez utóbbiak alapján újabb revízió történt. A negyedik ülésszakon, 1965 közepén 1763 zsinati atya nyilatkozott úgy, hogy elégedett a fenntartásokkal kapcsolatos szövegmódosításokkal, 250-en azonban nem tartották megfelelônek azokat. A szöveg ezután Pál pápához került, aki úgy döntött, hogy október 28-án bocsássák nyilvános ülésen végsô szavazásra. 2221-en szavaztak mellette, 88-an pedig ellene. Közvetlenül az eredmény megszületése után a pápa kihirdette a nyilatkozatot. Bea bíboros rendkívül boldog volt, s ,,majdnem egyhangúnak'' nevezte a szavazást. ,,A gondviselésnek köszönhetô'' -- mondta, hogy a vita hatására végül is az összes nem keresztény vallásra és a zsidó vallásra vonatkozóan is vannak a szövegben hivatkozások. ======================================================================== Az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezet 3. ülésszak -- 1964 -- pápai utasítások Az isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúciója elôszavában a II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy a trienti és az I. Vatikáni Zsinat nyomdokain haladva ,,ki akarja fejteni a helyes tanítást eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és a hagyományról, hogy az üdvösség üzenetét az egész világ hallja és higgye, a hitben remélje, és a reményben szeresse''. Az 1. fejezet mint cselekvést írja le az isteni kinyilatkoztatást, mellyel ,,a láthatatlan Isten szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez, s közöttük él, hogy ôket meghívja és befogadja a saját közösségébe. Ez a kinyilatkoztatás eseményekben és hozzájuk bensôleg kapcsolódó szavakban bontakozik ki: Istennek az üdvösség történetében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerôsítik a tanítást és a szavakkal kifejezett valóságokat. A szavak viszont a tetteket hirdetik, és a bennük rejlô misztériumot világítják meg.'' Az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezet napirendre került mind a négy ülésszakon. Az elsô ülésszakon patthelyzet állt elô, mert nem sikerült megállapodni arról, hogy a kinyilatkoztatásnak egy vagy két forrása van- e. A patthelyzetet XXIII. János pápa oldotta föl azzal, hogy vegyesbizottságot hozott létre, melyben mindkét irányzat képviseltette magát, és a bizottságot egy új szöveg elkészítésére utasította. Ezt a szöveget 1963 májusában küldték szét a zsinati atyáknak. 1963. augusztus 9-én a német Schröffer, Eichstätt püspöke, a Teológiai Bizottság liberális tagja tájékoztatta a még abban a hónapban esedékes fuldai konferenciára készülô zsinati atyákat, hogy az átdolgozott tervezet a vegyesbizottságon belüli ,,fáradságos küzdelem eredménye'', és nem több mint ,,kompromisszum, annak minden hátrányával''. További engedményeket -- mondta -- nem lehetett elérni, és ,,sokkal több ezután sem'' remélhetô. Levelében részletes magyarázatot mellékelt a Rahner által készített tervezethez -- amit támogatnak Grillmeier, Semmelroth és Ratzinger urak is; e szerint a tervezet ,,olyan békés kompromiszszum, mely kerül sok mindent, ami megosztottságot okozhat, de ezért sok olyan dolgot sem említ, amelyekrôl pótlólag nem ártana tanítást adni''. A fuldai konferencia hivatalos nyilatkozatot készített a tervezethez, mely messzemenôen Páter Rahner fejtegetésein alapult. ,,Sürgôs kérésként'' szerepelt benne az is, hogy az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezetet ,,ne azonnal a második ülésszak kezdetén tárgyalják, hanem késôbb''. Azt is kérték, hogy a vita az Egyházról szóló tervezettel kezdôdjék. Döpfner bíboros személyesen adta át a nyilatkozatot Rómában a zsinat vezetôségének, és részt vett a Koordinációs Bizottság augusztus 31-i ülésén, mely a következô ülésszak napirendjét határozta meg. Hazaérkezése után tájékoztatta a fuldai konferencia résztvevôit, hogy az elôzetes napirenden az Egyházról szóló tervezet az elsô; az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezetet egyáltalán nem jegyezték elô. Bár a második ülésszak elôtt Rahner a fuldai püspököknek azt mondta, hogy ,,tulajdonképpen semmi remény a meglevô tervezet elvetésére és egy új, jobb szöveg elfogadtatására, a második ülésszak végén mégis újra bizakodni kezdtek, amikor az európai szövetségnek sikerült elérni négy új tag megválasztását a Teológiai Bizottságba. Ez a bizottság volt felelôs az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezetért. Egyúttal bejelentették, hogy 1964. január 31-ig terjeszthetôk be postán további módosító javaslatok. Három héttel a második ülésszak befejezése után a Koordinációs Bizottság az eddig még nem tárgyalt tervezet átdolgozására utasította a Teológiai Bizottságot. A feladat végrehajtására a Teológiai Bizottság különleges albizottságot hozott létre; tagjai között ott volt a belga André Charue, Namur püspöke mint elnök, a holland van Dodewaard, Haarlem püspöke, az olasz Ermenegildo Florit, Firenze érseke, a belga Joseph Heuschen, Lüttich segédpüspöke, Butler, Downside apátja, az angol bencések fôapátja, a kanadai Georges Peletier, Trois-Riviéres püspöke, és jónéhány szakértô, többek között Grillmeier, Semmelroth, Castellino, Cerfaux, Garofalo, Turrado, Rigaux, Kerrigan, Gagnebet, Rahner, Congar, Schauf, Prignon, Moeller, Smulders, Betti, Colombo, Ramirez és Van den Eynde. E különleges albizottság püspökei és szakértôi elôször egyénileg dolgoztak, majd 1964. április 20. és 24. között Rómában találkoztak. Az átdolgozott szöveget jóváhagyásra elküldték a Keresztény Egységtitkárságnak, mely május 30-án azt válaszolta, hogy általánosságban elégedett a szöveggel és véleménye szerint nincs szükség közös ülésre a Teológiai Bizottsággal. A szöveggel ezután a Teológiai Bizottság foglalkozott június 3. és 5. között négy ülésen. Június 26-án a Koordinációs Bizottság, július 3-án pedig vitaanyagként VI. Pál pápa is jóváhagyta az átdolgozott szöveget. 1964. szeptember 30-án, 14 nappal a harmadik ülésszak megnyitása után Florit érsek mutatta be a zsinat plénumán az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúció szövegváltozatát. A beterjesztett írásos megjegyzésekben -- mondta az érsek -- sok zsinati atya kérte, hogy a tervezet tárgyalja részletesebben a hagyományt. Sokan javasolták, hogy magával a kinyilatkoztatással is foglalkozzon alaposabban, és kérték, ,,hogy dolgozzák jobban ki a kinyilatkoztatás fogalmát valamint tárgyát, melybe nemcsak Istennel kapcsolatos igazságok tartoznak, hanem maga Isten is, mert Isten nemcsak szavakban nyilatkoztatja ki magát, hanem az üdvtörténet során művelt tetteiben is''. A Teológiai Bizottság másik tagja, a jugoszláv Franic püspök úgy vélte, hogy a tervezet jelenlegi formájában nem tartalmaz ugyan tévedéseket, de a hagyomány egészét ,,igen hiányosan'' kezeli. A 78 német ajkú és skandináv zsinati atya nevében szóló Döpfner müncheni bíboros igen jónak érezte a szöveget, mert -- mint mondta -- sikeresen járja körül azt a nehéz kérdést, hogy a Szentírás tartalmazza- e a kinyilatkoztatás egészét, vagy sem. Léger montreáli bíboros több mint kielégítônek nevezte a szöveget, szerinte szép egyensúly alakult ki a Szentírás és a hagyomány között. Shehan baltimore-i érsek hiányosnak nevezte a tervezetet, mivel ,,nem mondja ki, mi zajlik le abban, akinek szól a kinyilatkoztatás; vagyis abban az emberi lélekben, aki Isten kinyilatkoztatását befogadja, magyarázza és Isten népének közvetíti''. Az olasz Compagnone, Anagni püspöke úgy vélte, nem kellene eltérni a trienti zsinat és az I. Vatikánum tanításától, miszerint a hagyomány többet ôriz, mint a Szentírás, és a kinyilatkoztatás nemcsak a Szentírásban szerepel, hanem át is hagyományozódik. Bár a többség ezt a tanítást már nem tartja megfelelônek, gondot kellene fordítani arra, hogy a zsinat ne fordítson hátat korábbi döntéseknek. Butler downside-i apát az evangéliumok történetiségének problémáját tárgyalta. ,,A hit fényében bizonyos, hogy az evangéliumok -- mint a Biblia valamennyi könyve -- sugalmazottak, e dogmatikus igazság minden következményével együtt. De az is bizonyos, hogy az ún. irodalmi műfaj fogalmát éppúgy alkalmazni kell az evangéliumokra is, mint a többi könyvre. És az is bizonyos, hogy ezen elv révén sok nehézség oldható fel az Ószövetségben úgy, hogy a hit nem szenved kárt. Egyúttal eltűnnek a sugalmazott könyvek és más ismert -- akár tudományos, akár történeti -- igazságok közti nyilvánvaló ellentmondások. ...A hit vagy a dogma oldaláról nincs olyan ok, ami miatt ugyanezt ne lehetne megtenni az evangéliumok esetében is.'' Az apát hajlandó volt elismerni, hogy tévedések történhetnek és nem egy egzegéta vissza is élhet ezzel a szabadsággal, de ezt a veszélyt az elérhetô nagyobb jó fényében kell tekintetbe venni. A vita október 6-án fejezôdött be. Az öt nap alatt tett javaslatokat és az összes szóbeli és írásbeli hozzászólást még egyszer megvizsgálták. November 20-án az ülésszak utolsó plenárius ülésén átadták a zsinati atyáknak a tervezet új kiadását, és közölték velük, hogy további megjegyzéseiket 1965. január 31-ig terjesszék be. A Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportosulása 10 oldalas bírálatot küldött a tervezetrôl a listáján szereplô címekre, egy kísérôlevélben pedig kifejtették, hogy akik lelkiismeretüket követik, a negyedik ülésszakon igennel fognak szavazni, ha a csatolt módosító javaslatok bekerülnek a tervezetbe. A csoport sürgette, hogy javaslataikat a január 31-i határidô elôtt terjesszék be, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ,,a zsinati bizottságoknak tett indítványoknak és módosító javaslatoknak mindaddig szinte semmi súlya nincs, míg meg nem támogatják ôket a lehetô legtöbb aláírással''. A csoport azonban hiába fáradozott, mert a Teológiai Bizottság az aulában tett bejelentés ellenére nem fogott hozzá a revízióhoz. A tervezetrôl a negyedik ülésszak elején, 1965. szeptember 20. és 22. között tartottak szavazást. Szemben a rendelkezések 3. szakaszának 61. artikulusával a szavazás elôtt nem hangzott el a Teológiai Bizottság jelentése. A hat forduló során 1498 igent adtak le fenntartással. Ennek ellenére a Teológiai Bizottságot nem kötelezték egyes változtatások beiktatására, mert a szükséges kétharmadosnál jóval nagyobb többséget kapott a tervezet mindegyik része. A fenntartásos igen szavazatok fôként az Írás és az áthagyományozás kapcsolatára (9. artikulus), az Írás tévedhetetlenségére (11. artikulus) és a négy evangélium történetiségére (19. artikulus) vonatkoztak. E három kérdés a különbözô teológiai iskolák léte, a modern szentírástudomány álláspontjai és az ökumenikus igények miatt különösen nehéznek bizonyult kezdettôl fogva. A 9. artikulusra vonatkozóan gyakorlatilag ugyanazt a javaslatot terjesztette be 111 zsinati atya. Kérték, hogy vegyék be a szövegbe a következô szavakat: ,,Ennek következtében nem mindegyik katolikus tanítás bizonyítható kizárólag a Szentírás alapján.'' Ehhez kapcsolódóan Pál pápa szeptember 24-én a következô Szt. Ágostontól származó idézetet küldte -- mintegy döntése megkönnyítése végett -- a Teológiai Bizottságnak: ,,Sok olyan dolog van, melyet az egész Egyház ôriz, s ezért joggal hihetô, hogy az apostolok tanították ezeket, még ha írásos formában nem is lehet megtalálni ôket.'' Valamilyen okból az idézet nem hangzott el a bizottság október 1-jén, 4- én és 6-án tartott ülései egyikén sem. A 111 zsinati atya javaslatáról hosszú, heves vita folyt, s október 6-án végül is arra jutottak, hogy a szöveget változatlanul hagyják. Az Szentírás tévedhetetlenségérôl szóló 11. cikkellyel kapcsolatban 184 zsinati atya kérte, hogy töröljék a ,,megváltásra vonatkozó'' formulát abból a megállapításból, hogy ,,a Szentírás könyveit... a megváltásra vonatkozó igazságot biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítóaknak kell elismerni''. Azzal érveltek, hogy ez a formula olyan látszatot kelt, mintha az Szentírás tévedhetetlensége nem vonatkozna a hit és erkölcs dolgaira. A bizottság úgy találta, hogy a tervezet igazából jelenlegi formájában sem csorbítja az Szentírás tévedhetetlenségét, s ez esetben is a változtatás ellen döntött. Az evangéliumok történetiségérôl szóló 19. artikulus egyik megállapítása így hangzott: ,,A szent szerzôk úgy írták meg a négy evangéliumot..., hogy mindig csak igaz és hiteles dolgokat közöljenek velünk Jézusról.'' A vita az ,,igaz és hiteles dolgokat Jézusról'' megfogalmazás körül bontakozott ki. A Nemzetközi Csoport 158 tagja arra tett javaslatot, hogy inkább az ,,igaz és hiteles történetet'' vagy ,,igaz történeti elbeszélést'' formulát használják. Érvük szerint egy író akkor is lehet hiteles, ha csak kitalált dolgokat ír. Szerintük az evangéliumok igazságát a tervezet azokra a dolgokra korlátozza, amelyeket az örömhír ,,Jézusról'' mond; világossá kell tenni, hogy az evangéliumokban másokról mondottak történetileg szintén igazak és hitelesek. Másik 85 zsinati atya azt javasolta, hogy a ,,mindig csak igaz és hiteles dolgokat közöljenek velünk Jézusról'' megfogalmazás helyett a következô szerepeljen: ,,-- ami a tények történeti igazságát illeti -- mindig csak objektív igazságokat közöljenek velünk''. A Teológiai Bizottság azonban megint csak úgy határozott, hogy nem változtatja meg a szöveget. A többség azzal igazolta álláspontját, hogy a közgyűlés már kétharmadosnál nagyobb többséggel elfogadta jelenlegi formájában, s ezért a bizottság nem teheti meg, hogy egy viszonylag szűk kisebbség javaslatai alapján megváltoztassa a szöveget. Ez az állásfoglalás jogi szempontból korrekt volt, miután a szavazás valóban a liberálisok nagy gyôzelmét hozta. A 9. artikulust a közgyűlés 83%-a, a 11. artikulust 84%-a, a 19. artikulust pedig 85%-a fogadta el. Érthetô módon a határozat nagy csalódást okozott az érintett kisebbségi csoportok körében mind a bizottságban, mind azon kívül. A pápához különbözô csatornákon azonnal panaszok érkeztek. Néhány szakértô azt állította, hogy a tervezet jelenlegi formájában komoly, tanításra vonatkozó tévedéseket tartalmaz. Néhány püspök a pápa sürgôs tekintélyi beavatkozását követelte. Ismét mások biztosították a pápát, hogy nincs ok aggodalomra, a tervezetet nem lehet félremagyarázni. Ha valamiben, akkor még a végleges szavazás elôtt abban kellene lépnie a pápának az ügyben, hogyan dolgozza fel a Teológiai Bizottság a fenntartásos igen szavazatokat. A 9. artikulus problémájának megoldására beterjesztett egyik javaslat az ekkor már bíboros Florit firenzei érsektôl származott. Az érsek közreműködött a 9. artikulus megszövegezésében, és támogatta azt a Teológiai Bizottságban. Azt javasolta a pápának, hívja ismét össze a bizottságot, és kérje meg, hogy vegye alaposan fontolóra, szükséges vagy jó-e a tervezetben egy olyan kifejezett állítás, hogy nem minden katolikus tanítás igazolható kizárólag az Szentírás alapján. Ettôl teljesen független annak -- kétségkívül nem egyszerű -- eldöntése, hogy a hagyomány több kinyilatkoztatott igazságot hordoz-e, mint az Szentírás, ezért nem is kell ide keverni. Csak annak még precízebb rögzítésére kell törekedni, hogy a hagyomány világosabban és teljesebben fejezi ki az isteni kinyilatkoztatást, mint az Szentírás, amennyiben az áthagyományozás egyes esetekben döntô tényezô lehet a kinyilatkoztatott dolgok pontosabb megismerésében és megértésében. Florit bíboros azt mondta, hogy egy ilyen állítás teljesen összhangban lenne a szöveggel. Ezért a következô kiegészítést javasolta a 9. artikulushoz: ,,Ennek következtében nem mindegyik katolikus tanítás bizonyítható kizárólag a Szentírás alapján.'' Ez a módosítás véletlenül teljesen megegyezett a korábban 111 zsinati atya által javasolttal, amit a Teológiai Bizottság visszautasított. Október 8-án Pál pápa a 11. artikulusra vonatkozó memorandumot kapott a Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportosulásától. Az ,,üdvösségre vonatkozó igazság'' formula -- írták a memorandum szerzôi -- szándékosan került bele a szövegbe, azzal a céllal, hogy az Szentírás tévedhetetlenségét természetfölötti, a hitet és az erkölcsöt érintô dolgokra korlátozza; ez nyílt összeütközést jelent az Egyház állandó tanításával -- folytatták --, és egyre vakmerôbb követelésekre bátorítja az egzegétákat. Spontán módon, vagy a Szentatya kifejezett kérésére a artikulusra vonatkozó más reagálások is eljutottak a pápához, mintegy jelezvén a vélemények széles skáláját. A 19. artikulusra vonatkozóan is többen panaszt nyújtottak be Pál pápának, és köztudomású volt, hogy ô maga sem találja meggyôzônek és kielégítônek az ,,igaz és hiteles dolgok'' kifejezést. Egy történetileg megbízható beszámoló értéke -- mondta -egész más, mint egy olyané, amelyik csak hiteles. Rákérdezvén megtudta, hogy bár a tervezet revíziójáért felelôs vegyesbizottságban a Teológiai Bizottság mellett eredetileg részt vett Bea bíboros és a Keresztény Egységtitkárság is, a Teológiai Bizottság ennek ellenére egyedül és függetlenül fogalmazta meg a támadható szakaszokat. Pál pápa erre magához hívatta Bea bíborost, és konzultált vele. A pápa rendkívül komolyan foglalkozott a kérdésekkel; tanulmányozta a vonatkozó irodalmat és kompetens személyekkel konzultált. Október 12-én beszélt a négy moderátorral, majd két nap múlva egyiküktôl kapott egy memorandumot a 9. artikulusról, melyben az illetô moderátor utal rá, hogy felszólította a Teológiai Bizottságot: a zsinati atyák döntô többsége által kapott megbízás szerint járjon el. Az esetleges aggályoskodások kiküszöbölésére javasolja, jelentsék ki esetleg azt is, hogy a hagyomány vagy az Egyház tanítói tekintélyét figyelmen kívül hagyva, kizárólag az Szentírásból nem ismerhetô meg biztonsággal az egész katolikus tanítás. Ez a megoldás -- mondta -- a katolikus teológusok között még vitatott kérdések érintése nélkül lényegesen erôsítené a katolikus a protestánssal szemben. A moderátor véleménye egybevágott Florit bíboros korábbi javaslatával. Október 14-én Pál pápa ezt a javaslatot küldte el a Teológiai Bizottságnak mint sajátját. Egy október 18-án keltezett, Ottaviani bíborosnak, a Teológiai Bizottság elnökének címzett levélben az államtitkár közli Pál pápa újabb megjegyzéseit a három vitatott artikulusra vonatkozóan, és tájékoztatja a bíborost a Szentatya döntésérôl, miszerint még egyszer összehívja a bizottságot. A megjegyzések -- fejtegeti -- nem kívánják lényegesen megváltoztatni magát a tervezetet vagy a bizottság munkáját, csak néhány dogmatikai szempontból nagy jelentôségű pont módosítását célozzák. E változtatásokkal a Szentatya ,,teljes nyugalommal'' adhatja majd meg jóváhagyását egy olyan dokumentum kihirdetéséhez, mely ,,nagy felelôsséget ró rá az Egyházzal és saját lelkiismeretével szemben''. Az államtitkár ezután tudatja, hogy a pápa kívánsága szerint Bea bíborost, a Keresztény Egységtitkárság elnökét, a XXIII. János pápa által létrehozott különleges vegyesbizottság társelnökét is meg kell hívni a bizottság ülésére. A levelet a pápa maga diktálta le október 17-én. A bizottság október 19-én tartott ülést, melyen felolvasták a levelet. A három pápai utasítás közül az elsô a 9. artikulusra vonatkozott és hét lehetséges változást javasolt. Bea bíboros kifejtette, miért a harmadikat tartja a legjobbnak. Vita és többmenetes szavazás után a bizottság úgy döntött, hogy a 9. artikulusba a következô szavakat illeszti be: ,,Ennek következtében nem csak a Szentírásból meríti az Egyház az összes kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságát.'' Ezt javasolta Bea bíboros is. A 11. artikulus tekintetében Pál pápa nevében Cicognani bíboros szólította fel a bizottságot, ,,vegye újra komolyan fontolóra'' az ,,üdvösségre vonatkozó igazság'' formula esetleges elhagyását a szövegbôl. A bíboros utalt rá, hogy a vitatott pont olyan tanítás, amelyet az Egyház még nem vett fel általánosan teológiai és az Szentírásra vonatkozó tanításába; azonkívül úgy tűnik, a zsinat nem is vitatta meg eléggé. Nagy tekintélyű személyek úgy vélik, hogy könnyen félremagyarázható. Elhagyása ugyanakkor nem zárja ki a probléma további vizsgálatát. Bea bíboros is alkalmatlannak és félremagyarázhatónak találta a megfogalmazást. Felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a kifejezésrôl nem a különleges vegyesbizottság ülésén döntöttek, hanem késôbb került a szövegbe. Újabb vita és többfordulós szavazás után -- nem volt egység a tekintetben, hogy ezek közül melyiket kell érvényesnek tekinteni -a bizottság úgy döntött, hogy a kifejezést a következôképpen fogalmazza át: ,,...hinnünk kell, hogy a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják azt az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkre le akart iratni a szent könyvekben.'' Majdnem szó szerint ugyanezt javasolta 73 zsinati atya azok közül, akik 260-an alig egy hónappal korábban fenntartással szavazták meg a 11. artikulust. A 19. artikulusra vonatkozóan Cicognani bíboros tájékoztatta a bizottságot, hogy Pál pápa elégtelennek tekinti az ,,igaz és hiteles'' szavakat. Ez a szóhasználat -- mondta -- azt sugallja, mintha nem lehetne kezeskedni az evangéliumok történeti realitásáért, s hozzátette, hogy a Szentatya ,,egészen biztosan nem hagy jóvá olyan megfogalmazást, mely kétséget kelthet e legszentebb könyvek történetiségét illetôen''. Bea bíboros egyetértett Cicognani bíborosnak a pápa nevében kifejtett nézeteivel, és támogatta a pápa által javasolt változatot. Mások azonban a bizottságból rámutattak, hogy a javasolt formula sem küszöböli ki a nehézséget, mivel sok protestáns erre építi magyarázatát. Ezután javasolták, hogy ugyanabban a bekezdésben kicsit elôbb, egyértelműen rögzítsék az evangéliumok történetiségét; ezzel elejét vennék az ,,igaz és hiteles'' szavak félreérthetôségének, és megtarthatnák ezt a szóhasználatot. Szavazás következett, melyen elfogadták a pápa szándéka szerinti, javaslatának lényegét tartalmazó megoldást. A 19. artikulus elejét így a következôképpen módosították: ,,Az anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy a ... négy evangélium, amelynek történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia, földi életében az örök üdvösségért valóban cselekedett és tanított mennybevétele napjáig.'' Október 29-én Florit bíboros jelentést olvasott fel a közgyűlésnek arról, hogyan dolgozta fel a Teológiai Bizottság a fenntartásos igen szavazatokat. Egy szót sem szólt a bizottság külön ülésérôl vagy Pál pápa szerepérôl. A szavazás során 2081 zsinati atya jóváhagyta a fenntartások kezelésének módját, 27-en ellene voksoltak. 1965. november 18-án a közgyűlés VI. Pál pápa jelenlétében 2344:6 arányban elfogadta az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciót, amit közvetlenül ezután a pápa kihirdetett. Akkortájt, amikor Pál pápa még csak mérlegelte az esetleges beavatkozást, kapott egy levelet a zsinat egyik vezetô személyiségétôl. Az illetô nem volt tagja a Teológiai Bizottságnak, és elvállalta, hogy fellépjen a zsinatot veszélyben érzôk szószólójaként. A levél írója szerint ha a pápa, mint hírlik, még egyszer összehívja a bizottságot, ezzel erkölcsi nyomást gyakorolna a bizottságra és a zsinatra, s bűnt követne el. Egy ilyen lépés -- folytatta a levélíró -- ártana a zsinat és az Egyház presztízsének, különösen az angolszász országokban, az Egyesült Államokban és Kanadában, ahol az emberek különösen érzékenyek az ügyrend mindenfajta megsértésével szemben. Pál pápa erre a következôket válaszolta: ,,Szeretnénk haladéktalanul tudatni Önnel, hogy valóban szándékunkban áll a zsinat Teológiai Bizottságának összehívása, hogy még egyszer fontolóra vegye az isteni kinyilatkoztatásról szóló tervezet néhány pontjának esetleges módosítását. Kötelességünknek tartjuk, hogy a jóváhagyandó tanítás már úgy kerüljön szavazásra, hogy a zsinati atyák után mi is elfogadhassuk azt. Úgy gondoljuk, hogy ez a beavatkozás teljesen korrekt, mert nemcsak a szóban forgó szöveg ratifikálásáért vagy visszautasításáért viseljük a felelôsséget, hanem -- mint minden zsinati atya -- azért is, hogy alkalmas javaslatokkal működjünk közre a végleges szövegek kialakításában... Úgy tűnik, így lehet a legegyszerűbben és legudvariasabban felhívni a bizottságok figyelmét is mindarra, ami hasznos lehet munkájukhoz. Szabadjon tehát rámutatnunk, hogy a zsinat tekintélye nem szenved csorbát, mint ahogy Ön gyanítja, ellenben megadjuk a szükséges támogatást, hogy feladatát elláthassa. Egyébként semmi sem tölt el Bennünket nagyobb örömmel, mint ha látjuk, hogy vigyáznak a zsinat szabadságára és a fennálló ügyrend betartására. Ezek az alapelvek a rómaiaknak sem kevésbé fontosak, mint az angolszászoknak (a németeket is beleértve), és a zsinaton a legpontosabban be is tartattak.'' Giovanni Caprile jezsuita páter a zsinaton hozzá tudott jutni a pápai archívum anyagához. Ô mondta a következôket: A Szentatya beavatkozása a zsinat e szakaszában ,,némi rálátást enged arra, milyen határozott, ugyanakkor szelíd mérséklô szerepet igyekezett játszani VI. Pál pápa. A zsinati atyák oldalán, vezetôjükként finom érzékenységgel látta el testvérei megerôsítésére vonatkozó megbízását, a Szentlélek eszközeként bölcs és biztos tanítású zsinati szövegeket kívánt biztosítani az Egyháznak.'' ======================================================================== Nôk a zsinaton 3. ülésszak -- 1964 Több hónappal a harmadik ülésszak megnyitása elôtt bejelentették, hogy Pál pápa apácák és laikus nôk hivatalos megfigyelôvé, auditorrá kinevezését tervezi. A hír elôzményei között Suenens bíboros 1963. október 22-én, a második ülésszakon elhangzott javaslata volt az elsô mozzanat: ,,Nôket is meg kellene hívni a zsinatra, hiszen a világ népességének fele nô''. A bíboros egyúttal javasolta a férfi auditorok számának növelését, képviseletük szélesebb nemzetközi alapra helyezését, valamint hogy ,,az Egyház apostoli művéhez oly figyelemre méltóan hozzájáruló'' nagy férfi és nôi kongregációk is képviseltessék magukat. Ezért nem volt túl meglepô, amikor 1964. szeptember 14-i megnyitó beszédében Pál pápa azt mondta: ,,El vagyunk ragadtatva, hogy az auditorok között szeretett leányainkat Krisztusban is köszönthetjük. Ôk az elsô nôk a történelemben, akik zsinaton vesznek részt.'' A jelenlevôket felvillanyozta a hír és tekintetükkel keresni kezdték ezeket a kiváltságos hölgyeket, de senkit sem láttak. Mert a pápa idejében megadta ugyan a leendô ,,auditrixek'' nevét, a meghívókat nem küldték ki. Az elsô ülésszakon egyetlen laikus vett részt mint auditor, Jean Guitton, a párizsi egyetem professzora, aki jó barátja volt János pápának; az elsô ülésszakra vonatkozó rendelkezések nem szóltak az auditorokról. Az 1963. szeptember 13-án, közvetlenül a második ülésszak megnyitása elôtt nyilvánosságra hozott átdolgozott kiadás azonban tartalmazott egy ,,Auditorok'' című artikulust, melyben ez állt: ,,A pápa jóságos hozzájárulása folytán jelentôs számú laikus vehet részt a nyilvános üléseken, közgyűléseken és bizottsági üléseken. Nem szólhatnak viszont hozzá, hacsak a közgyűlésen a moderátorok vagy a bizottságokban az elnökök bizonyos körülmények között föl nem szólítják ôket, hogy a szakértôkhöz hasonló módon mondják el véleményüket.'' Pál pápa a második ülésszakra 11 férfit hívott meg auditornak. 1964. szeptember 20-án, a harmadik ülésszak elsô vasárnapján a Szentatya apostolkodó laikus csoportoknak mondott szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Ott volt köztük a Mouvement International pour l'Apostolat des Milieux Sociaux Indépendants is, mely 26 ország képviselôinek részvételével Rómában tartotta elsô közgyűlését. A mise végén a pápa franciául fordult a csoporthoz, és név szerint említette elnöküket, a franciaországi Cognacban élô Marie-Louise Monnet kisasszonyt. A laikusoknak az a feladata -- mondta --, hogy az egész világon segítsék a katolikus üzenet terjesztését, ,,mert a zsinat csak minden megkeresztelt közös erôfeszítése révén hoz gyümölcsöt. Ezért ragaszkodunk hozzá, hogy képviseltessék magukat a laikusok a zsinaton, és hogy olyan férfiakra és nôkre essék választásunk, akik teljesen az apostolkodásnak szentelik magukat. Ma már elmondhatjuk Önöknek, hogy elnöknôjük szerepel azok listáján, akiket auditornak szándékozunk meghívni a zsinatra. Legyen ez bátorítás Önöknek, hogy sajátos életútjukon megújult buzgalommal tartsanak ki az Egyházért végzett apostolkodásban.'' Ilyen drámai módon tudatta a pápa az elsô auditor hölggyel, milyen szerepet szán neki a zsinaton. Monnet kisasszonyt ezután odavezették a pápai trónhoz. Másnap az ausztráliai Sydney-ben élô Rosemary Goldie kisasszony, a Permanent Committee for International Congress of the Lay Apostolate elsô titkára kapott értesítést a Fôtitkárságtól auditorrá történt kinevezésérôl. A következô napokban-hetekben újabb és újabb hölgyek kaptak meghívást mint auditorok. A harmadik ülésszak végén 40 hivatalos auditor volt a zsinaton, közülük 17 nô. Kilencen apácák voltak, nyolcan laikusok. A Mexikóvárosban élô José Alvarez Icaza és felesége, a mexikói keresztény családmozgalom megalapítói kaptak elsôként meghívást házaspárként. Goldie kisasszonytól a harmadik ülésszak végén megtudtam, hogy mind a negyven auditornak szállást foglaltak a Szt. András-teraszon a zsinati elnökök közelében. Minden nap együtt áldoztak a nyitómisén. A ruházatukra vonatkozóan nem voltak elôírások, ô csak egyszer volt feketében; a laikus nôk azonban fekete fátylat viseltek. Azoknak, akik nem értettek latinul, a közelben ülô szakértôk fordítottak. ,,A zsinati atyákkal együtt mi is megkapunk minden latin nyelvű dokumentumot -- mondta Goldie kisasszony --, és saját tevékenységünkhöz meg is tarthatjuk ôket.'' Az auditoroknak arra is jócskán nyílt lehetôsége, hogy zsinati témákról beszélgessenek zsinati atyákkal, szakértôkkel és az elszakadt keresztény egyházak megfigyelôivel. Minden hétfô este, gyakran csütörtök este is -- folytatta Goldie kisasszony -- kétórás összejövetelre gyűltek egybe, melyen általában valamelyik zsinati atya vagy szakértô tartott rövid tájékoztató elôadást valamelyik éppen tárgyalt szövegtervezetrôl. Az auditorok javaslatokat is készítettek, melyeket hivatalosan beterjesztettek a bizottságoknak. Goldie kisasszony elmondta, hogy felkérték ôket, működjenek együtt a Laikus Apostolkodás Bizottságával és ôk úgy intézték, hogy az öt albizottságban férfiak és nôk egyaránt helyet kaptak. Amikor megkérdeztem Goldie kisasszonyt, kaptak-e nôk lehetôséget felszólalásra, azt válaszolta: ,,Ez még korainak tűnik.'' Az auditor apácák mind általános fônöknôk vagy uniók elöljárói voltak. Nagy csalódásukra a Rendi Bizottság egyik ülésére sem hívták meg ôket. Teljesen szabadon tehettek azonban javaslatokat a bizottságnak és beszélhettek tagjaival. A laikus apostolkodásról szóló szövegtervezet szerepelt ugyan a második ülésszak napirendjén, vitára mégsem bocsátották. A második ülésszak után a Koordinációs Bizottság utasítást adott, hogy mint tervezet szűnjék meg és javaslatok készüljenek belôle. A rendelkezést azonban nem hajtották végre. A Laikus Apostolkodás Bizottsága nevében a német Hengsbach, Essen püspöke ezt hivatalosan azzal indokolta, hogy ,,a zsinat céljai fényében egy ilyen visszaminôsítés bajosan elégítette volna ki a zsinati atyákat és a laikusok várakozását''. A tervezetet 1964. október 7-én Hengsbach püspök terjesztette be vitára. Rámutatott, hogy a tervezet súlyt helyez az összes hívô apostolkodó elhivatottságára. Az apostolkodás célja -- mondta -- ,,az emberek megtérése, Istennel való kapcsolatuk javítása, az evilági élet keresztény rendjének helyreállítása és a felebaráti szeretet gyakorlása''. A vita október 13-ig tartott. Ritter St. Louis-i bíboros úgy vélekedett, hogy az egész szöveg körülményes, terjengôs, gyakran elvont. Kimondottan hiányos az anyag tagolása, és az egész tervezetet túlontúl klerikális szellem hatja át. Browne kúriai bíboros a tervezetnek arra a megállapítására hívta fel a figyelmet, hogy az apostolkodásra szóló hivatás ,,a keresztény elhivatottság lényegéhez'' tartozik és hogy ,,mindenkinek'' képzést kell kapnia az apostolkodásra. Egy ilyen univerzális kötelezettségre vonatkozó állítás túl kategorikus -- mondta. Angelo-Fernandes, Delhi koadjutor-érseke az indiai püspökök nevében bírálta a tervezetet, mert egyfajta ,,ingatag filantrópiává'' minôsíti le a laikusok apostoli tevékenységét. Nem hatja át eléggé a természetfölötti szellem, sürgôsen át kell dolgozni. Az olasz Carlo Maccari, Mondovi püspöke elismerte, hogy van néhány jó megállapítás a tervezetben, de összességében olyan részletekbôl van hevenyészve összetákolva, melyek nem mindig illenek tökéletesen egymáshoz. Nem dolgozták ki elég pontosan a stílusát és latin terminológiáját, így aligha elégíti ki a zsinati dokumentumokkal szemben támasztott igényeket. Túl sok ismétlés szerepel benne, és nem szerves az anyag felépítése. Az indiai D'Souza, Bhopal érseke szerint ,,szerte az Egyházban radikális átszervezésre lenne szükség'', hogy a laikusok tényleg betölthessék szerepüket. ,,Testvéreim, valóban hajlandók vagyunk-e mi - - a katolikus klérus -- lemondani a klerikalizmusról?'' -- kérdezte. ,,Hajlandók vagyunk-e az Úrban testvéreinknek, a Misztikus Test méltóság szerint velünk egyenrangú tagjainak tekinteni a laikusokat, még ha hivatal szerint nem is azok? Hajlandók vagyunk-e lemondani arról a felelôsségrôl, amit eddig tulajdonképpen tôlük bitoroltunk? Vagy -- ha egy kicsit diszkrétebben akarok fogalmazni -- hajlandók vagyunk-e átengedni nekik mindazt, ami hozzájuk jobban kötôdik, nevezetesen olyan területeket, mint a nevelés, a szociális szolgálat, a világi javak kezelése és hasonlók?'' Miért kell nemzetközi testületekben mindig papoknak képviselni az Egyházat? -- kérdezte. Miért ne vehetnék át sok klerikus helyét laikusok a Római Kúriánál? Miért ne láthatnák el laikusok a Szentszék diplomáciai képviseletét és lehetnének akár nunciusok is? ,,Világ-, országos, egyházmegyei és plébániai méretben'' sok lehetôség kínálkozik az ilyen cserékre. Ez lehetôvé tenné a klerikusoknak, hogy ,,annak a szent és szentségi hivatalnak éljenek, amelyre fölszenteltettek''. Megjósolta, hogy ha a tervezetben szerepelnek ezek az elvek, az új korszakot nyit az Egyházban. Az érsek felszólalását nagy tapssal fogadták. A dél-afrikai Owen McCann, Fokváros érseke azt mondta, a tervezeten alig érzôdik a Szentlélek hatása, és nem felel meg a püspökök, papok és laikusok világszerte érzékelhetô nagy várakozásának. Az ecuadori Cesar Mosquera Corral, Guayaquil érseke megjegyezte, hogy a tervezet, miközben említi a laikusok által végzendô apostoli munka különbözô fajtáit, nem ad ,,új tanítást a laikus lelkiségrôl'', ,,ami manapság az egyik legnagyobb hiányosság az Egyház életében''. Október 13-án a Londonban élô Patrick Keegan úr, a Keresztény Dolgozók Világmozgalma elnevezésű szervezet elnöke szólalt fel mint laikus elsôként a közgyűlésen. Angolul beszélt és köszönetet mondott a moderátor bíborosoknak ,,a megtiszteltetésért és a lehetôségért, hogy szólhat a zsinathoz. Nagyon is tudatában van -- mondta --, milyen felelôsség, ,,hogy e történelmi pillanatban -- bármennyire elégtelenül is -- szavakba foglalja az egész világ hívô laikusainak érzéseit''. A laikusok apostolkodását az evangélium üzenetének megvalósítására új utakat keresô Egyház egyik új hajtóerejének nevezte. Az Egyház ,,olyan új eszközöket keres, melyek jobban igazodnak a mai emberek eltérô szociális, gazdasági és kulturális lehetôségeihez''. A zsinati atyák melegen megtapsolták Keegan úr nyolcperces beszédét. Aki csak felületesen tanulmányozta át a tervezetet, annak is világossá válhatott, hogy az apostolkodás Actio Catholica néven ismert, fôleg Franciaországban népszerű formáját részesíti elônyben. Egyedül ezt a szervezett formát említette név szerint, és nagyon részletesen is tárgyalta. A Legio Mariae lánglelkű élharcosaként ismert Suenens bíboros a közgyűlés figyelmébe ajánlotta e kiegyensúlyozatlanságot. Úgy vélte, nem kellene külön említeni a szövegben az apostolkodás egyik formáját sem, mert az kárt okozhat. Az ausztriai László István, Eisenstadt püspöke -- válaszul Suenens bíboros felszólalására -- ragaszkodott hozzá, hogy ne változtassanak az Actio Catholicáról szóló 16. artikuluson. Lehetetlen mindenki kedvére tenni -- mondta; utalt rá, hogy már a zsinati bizottságban is alaposan megvitatták az anyagot, és nem sikerült olyan megfogalmazást találni, mely a különbözô vélemények mindegyikét figyelembe vehetné. Ennek ellenére sok más zsinati atya is kifogásolta az Actio Catholica kivételezett kezelését. Azt javasolták, szerepeljen egyforma súllyal az apostolkodás minden formája. Ez azonban nem történt meg. A vita végén Hengsbach püspök a Laikus Apostolkodás Bizottsága nevében megígérte, hogy a tervezetet átdolgozzák és gondosan áttekintik az elhangzott javaslatokat. 1965. május 28-án Pál pápa jóváhagyta az átdolgozott szövegváltozatot, melyet június 12-én postáztak a zsinati atyáknak. Ez immár a negyedik változat volt a laikus apostolkodásról. A vastag, hetvenoldalas anyagban egymás mellett futott a régi és az új szöveg a sok terjedelmes pótlás részletes indoklásával. Az új változatról a negyedik ülésszakon, szeptember 23. és 27. között szavaztak 22 fordulóban. További vita már nem volt, Hengsbach püspök viszont felolvasott egy rövid jelentést arról, hogy új artikulus került a tervezetbe a laikusok lelkiségérôl valamint az ifjúság és az apostolkodás kapcsolatáról, amit sok zsinati atya kért. Minden egyes fordulóban megszületett a szükséges kétharmados többség. Hat fordulóban azonban összesen 1374 igent fenntartással adtak le. Ezeket a bizottság áttekintette és a tervezet szövegét több mint 150 helyen megváltoztatta. Az 1965. november 18-i nyilvános ülésen hivatalosan bejelentették, hogy a laikusok apostolkodásáról szóló dekrétum 2305 igen és mindössze 2 nem szavazatot kapott. Pál pápa ezután kihirdette a dekrétumot. Tizenkét nap múlva, november 30-án a fôtitkár bejelentette, hogy a szavazás végleges eredménye 2340:2. A szavazólapok elsô értékelésekor a számítógép eltépett néhányat, ezért azok nem kerültek az összesítésbe. A jegyzôk azonban átvizsgálták a széttépett lapokat és közzétették a végleges számokat. ======================================================================== A papokra és a missziókra vonatkozó javaslatok 3. ülésszak -- 1964 A harmadik ülésszak elsô napjaiban zsinati atyák és püspöki konferenciák számos petíciót nyújtottak be, kérvén, hogy a megszüntetett és javaslatokká visszaminôsített tervezetek megvitatására is biztosítsák a szokásos idôt. 1964. szeptember 25-én, pénteken, mindössze tizenegy nappal a harmadik ülésszak megnyitása után a fôtitkár bejelentette, hogy a moderátorok helyt adtak a zsinati atyák kívánságának, és úgy határoztak, hogy a szavazások elôtt rövid vitát engedélyeznek. Rámutatott, hogy a hozzászólások alapján nem fogják átdolgozni a javaslatokat, azok csak arra szolgálnak, hogy az atyák könnyebben el tudják dönteni, hogyan szavazzanak a javaslatokról. Minden javasolt változtatást az igen szavazathoz csatolt fenntartás formájában kell beterjeszteni. Bejelentette azt is, hogy a moderátorok döntése értelmében a hozzászólások összefoglalását a következô idôpontokig lehet benyújtani a Fôtitkárságnak: a keleti egyházakról október 10-ig, az Egyház missziós tevékenységérôl október 11-ig, a papokról október 12-ig, a rendekrôl október 13-ig, a házasság szentségérôl október 14-ig, a papképzésrôl október 15-ig, a katolikus nevelésrôl pedig október 16-ig. A világszövetség püspökei szeptember 25-én este tartották szokásos heti összejövetelüket a Domus Mariae-ben, és örömmel nyugtázták e kezdeti sikert, bár abbéli aggályuknak is hangot adtak, a ,,rövid'' vita nem azt jelenti-e, hogy mindössze egy napig fog tartani. Úgy döntöttek, hogy ez nem elég, és hivatalos kérvényt fogalmaztak -- a püspöki konferenciák továbbították a moderátor bíborosokhoz --, hogy a javaslatok megvitatására elegendô idôt engedélyezzenek. Következô ülésükön, október 2-án megkérték ôket, kezdjenek ,,lassító politikába'', miután a zsinat eddig nagy tempóban haladt elôre. E hirtelen váltást, melyet néhány napon belül átvett majdnem az összes püspöki konferencia, a mai Egyházról szóló tervezet szeptember 30-án megjelent pótlása okozta. Azt állították róla, hogy a tervezet kommentárja, de valójában inkább olyan liberális tanítások gyűjteménye volt, melyeket az európai szövetség vezetôi feltétlen szerettek volna felvetetni a tervezetbe. Az volt a taktikájuk, hogy a téma vitáját a lehetô legkésôbbre tolják ki, hogy közben támogatást szerezhessenek a pótláshoz, aztán pedig úgy elhúzzák a tervezet vitáját, hogy a harmadik ülésszak alatt már ne lehessen elkészülni az átdolgozással. E cél elérésének volt az egyik eszköze, hogy a javaslatok megvitatására a szokásos idôt biztosítsák. Október 7-én délelôtt minden zsinati atya megkapta a papokról szóló javaslatok átdolgozott, kibôvített változatát, mely különbözött a harmadik ülésszak elôtt kipostázottól. A fôtitkár bejelentette, hogy a revíziót a Koordinációs Bizottság jóváhagyta és az a Fôtitkársághoz ,,az utóbbi pár hónapban'' benyújtott írásos hozzászólásokon alapul. Rögtön látni lehetett, hogy a kiegészítések és változtatások 90%-a a német nyelvű és skandináv püspökök 1964 májusi innsbrucki konferenciája után benyújtott javaslatokra vezethetô vissza. Október 12-én a fôtitkár bejelentette, hogy a moderátorok döntése alapján másnap fog kezdôdni a papokra vonatkozó javaslatok vitája, ,,mert az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezet jelentései még nem készültek el''. Pszichológiai szempontból ennél rosszabb pillanatban nem kezdôdhetett volna a papokkal foglalkozó 100 sor vitája, miután közvetlenül ezt megelôzôen négy napot használtak fel a laikus apostolkodásról szóló 476 sor vitájára. Elsôként Meyer chicagói bíboros szólalt fel október 13-án. A papság kérdése egyrészt önálló tervezetet, másrészt alaposabb vitát érdemelne, hasonlóan ahhoz, amit a püspökökrôl szóló tervezetre szántak -- mondta. Javaslatát arra alapozza, hogy a zsinaton résztvevô minden püspöknek bizonyságot kell adnia papjai iránti odafigyelésérôl, érdeklôdésérôl és gondoskodásáról. Bírálta a javaslatokat, mert kizárólag a papok kötelességeirôl szólnak, és figyelmen kívül hagynak mindent, ami nehéz feladatuk teljesítéséhez vigasztalást vagy bátorítást nyújthatna. Tapsot kapott, amikor befejezésül megállapította, hogy a dokumentumot újra kell fogalmazni. A hozzászólók egymás után mutattak rá a tervezet gyengéire, és laposnak nevezték, különösen a papi lelkiség tekintetében. Az elsô napon 14-en szólaltak fel. Másnap bejelentették, hogy még aznap lezárják a papokkal foglalkozó javaslatok vitáját. Egy brazil, egy olasz és egy spanyol bíboros arról beszélt, hogy a javaslatok túlzottan a papi élet külsôdleges dolgaival foglalkoznak, a papok megszentelôdésével annál kevésbé. Az olasz Salvatore Baldassari, Ravenna érseke megállapította, hogy a zsinat nem veheti ennyire félvállról a papokat, a püspökök legközvetlenebb munkatársait. Készüljön olyan alapos tervezet a papokról is -- kérte -- , mint a püspökökrôl és a laikus apostolkodásról. A brazil Fernando Gomes dos Santos, Goiania érseke Brazília és más országok 112 püspöke nevében a következôket mondta: ,,Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy a szöveg jó szándékkal készült. Becsüljük is készítôi szándékát. Amit bírálunk, az a produktum!'' A szöveg ,,nagy csalódást okozott nekünk... és semmi sem indokolja, hogy ezt ne mondjuk el''. A javaslatok szövege ,,sérti az Úr szôlôjében velünk együtt dolgozó szeretett papjainkat''. Ha a II. Vatikáni Zsinat képes ,,annyi magasztos és szép dolgot mondani a püspökökrôl és a laikusokról, miért beszéljen akkor most ilyen szűkszavúan és tökéletlenül a papokról?'' A javaslatok -- mondta -- sok olyan terhet rónak a papokra, melyet a püspökök a maguk számára nem mertek elôírni. ,,Komolyan kérjük Eminenciáitokat, a moderátorokat'', éretten gondolják át még egyszer a dolgot, és a mostani szöveget még ne bocsássák szavazásra. ,,Helyette készíttessenek egy új és méltó szöveget, amit a zsinat soron következô negyedik ülésszakán meg lehet vitatni és amirôl szavazni lehet... A papság túl nagy és túl szent dolog számunkra ahhoz, hogy kapkodva szóljunk róla. Tartozunk papjainknak a szeretet és tisztelet legalább ennyi jelével, nekik, akik arra hivattak, hogy megosszák velünk az Úr művét.'' A délelôtt végén, mikor még csak 19-en jutottak mikrofonhoz a listán szereplô 27 hozzászóló közül, a moderátorok új instrukciókkal látták el Felici érseket, aki ezekután bejelentette, hogy a további hozzászólások másnap kerülnek sorra, a szavazást pedig egy, a moderátorok által megfelelônek ítélt idôpontra halasztják. Október 15-én további 8 zsinati atya szólalt fel. Elôször a holland Alfrink, Utrecht bíborosa fejtette ki, hogy sok zsinati atya meggyôzôdése szerint a javaslatok nem hozhatók nyilvánosságra jelenlegi formájukban anélkül, hogy súlyos csalódást ne okozzanak a papoknak. Ezért indítványozta, hogy az illetékes bizottságot kérjék fel egy olyan szöveg elkészítésére, mely jobban megfelel a papok várakozásainak és a zsinati atyák javaslatainak. Indítványa tetszést aratott. A nyolcadik hozzászóló után a moderátorok kihirdették, hogy a szavazásra egy még el nem döntött késôbbi idôpontban kerül majd sor. A ,,rövid'' vita végül is három naposra terebélyesedett. Másnap a következô hirdetményt olvasta fel a fôtitkár: ,,Sok atya kérte a moderátorokat, hogy rövid vita után az összes -- vagy legalább néhány -- javaslatokká visszaminôsített tervezet kerüljön vissza az illetékes bizottságokhoz, és az atyák megjegyzései alapján írják újra ôket. A moderátorok ezért úgy látták jónak, hogy az anyagokat a Koordinációs Bizottság kapja meg, mely aztán a maga részérôl gondosan áttanulmányozta az atyák kéréseit. Tekintettel az ügyrend alapelveire a Koordinációs Bizottság úgy határozott, hogy a javaslatok vitája után rendre kérdezzék meg az atyák véleményét a következôrôl: >>Kívánnak-e az atyák most szavazást a vita befejezésérôl?<< Ha az abszolút többség (50% + 1) igennel válaszol, azonnal hozzáfognak a szavazáshoz a javaslatok egyes pontjairól a háromválaszos módszer (igen, nem, illetve fenntartásos igen) szerint. Ha viszont negatív a válasz, akkor az egész szöveg visszakerül a bizottsághoz, mely az atyák megjegyzései alapján gyorsan átdolgozza.'' A fôtitkár ezután bejelentette, hogy a papokra vonatkozó javaslatokról a következô ülésen, hétfôn, október 19-én tartanak szavazást. Ezen 1199:930 arányban az illetékes bizottsághoz utalták a javaslatokat átdolgozásra. Közölték azt is, hogy három napon belül írásban még benyújthatók kiegészítô indítványok. Sikeres volt tehát a nem kívánt szövegrészek törlésére majd visszaminôsítésre irányuló stratégia. A missziókra vonatkozó javaslatok nem kevésbé heves reakciót váltottak ki, mint a papokkal foglalkozók. Ezek szétküldését 1964. július 3-án hagyta jóvá Pál pápa. Szinte rögtön ezután megjelent egy Documentum nostrum I című ellentervezet, melyet gyors egymásutánban követtek a Documentum nostrum II és Documentum nostrum III című változatok. Augusztus 3-ig mind a három dokumentumot közzétették. Az ellentervezetet alkotó csoport vezetôje van Valenberg püspök volt, akinek köze volt azokhoz a holland törekvésekhez is, melyek egyes tervezetek elvetését célozták az elsô ülésszak elején. Ehhez a csoporthoz tartozott a Fehér Atyák, a Jézus Szíve Misszionáriusok, az Afrikai Misszió Társasága, a Picpus-atyák, a Montforti atyák, a Heiligkreuz-atyák és Asszumpcionisták rendfônöke is. A csoport létrejöttének az volt a célja, hogy jelentôs támogatást szerezzen püspököktôl és rendfônököktôl, és a Documentum nostrum III-at azzal a kéréssel terjesztette be a Fôtitkárságnak, hogy lehetôleg hivatalosan nyomtassák ki a tárgyalt javaslatok kommentárjaként. Így az hozzájárulhatna, hogy a zsinati atyák ,,teljesen tudatában lehessenek, mirôl is fognak szavazni''. De a Fôtitkárság nem reagált pozitívan erre az indítványra. Amikor a missziós országok püspökei sorban Rómába érkeztek a harmadik ülésszakra, láthatóan nagyon nehezteltek a missziókkal kapcsolatos javaslatok miatt. Különösen vonatkozott ez az afrikai püspökökre. Pedig a Missziós Bizottság 1964. május 4. és 13. közti plenáris ülésén tényleg egyhangúan szavazta meg a javaslatokat. Mivel én tudtam ezt, de láttam a missziós püspökök elégedetlenségét is, megkérdeztem páter Schüttét, az Isteni Ige Misszionáriusainak rendfônökét, mi a magyarázat. ,,A Missziós Bizottságban egyikünk sem volt elégedett a javaslatokkal -- mondta. Mégis egyhangúan mellette szavaztunk, mert a Koordinációs Bizottság drasztikus húzásokat rendelt el a szövegben, és úgy gondoltuk, ilyen körülmények között e hat oldalnál jobbat nem lehet belôle kihozni.'' Azon az ülésen páter Schütte megjósolta, hogy a missziós püspökök valószínűleg nem fogják elfogadni a javaslatokat, ,,miután sokan közülük csak amiatt jöttek el a zsinatra, mert a misszióknak egy teljes tervezetet szántak''. Szeptember 30-án, szerdán délután a Pánafrikai Püspöki Konferencia Fôtitkársága annak a szeptember 25-i bejelentésnek a megvitatására gyűlt össze, hogy a javaslatokról történô szavazások elôtt rendre ,,rövid'' vita lesz. A Fôtitkárság Afrika és Madagaszkár 11 nemzeti és regionális püspöki konferenciájának elnökeibôl állt. Zoa, Yaoundé érseke, a szervezet alelnöke és a Missziós Bizottság tagja tájékoztatta társait a bizottság nemrég tartott ülésérôl, melyen ô indítványozta, hogy a missziókra vonatkozó javaslatokat hagyják ugyanúgy megvitatni, mint minden más tervezetet. A bizottság többi tagja is támogatja a gondolatot -- mondta --, és Agagianian bíboros, a bizottság elnöke írásban továbbítja a javaslatot a zsinat elnökségének és a moderátoroknak. Az ülésen gyakorlati döntés született arról, hogy mind a 11 nemzeti és regionális püspöki konferencia kérvényezni fogja közvetlenül a zsinat elnökségétôl, a moderátor bíborosoktól és a Koordinációs Bizottságtól, hogy a javaslatokat a szokásos módon vitassák meg. Készítettek egy latin nyelvű levélmintát, melyben szerepeltek a szükséges pontok, s mindegyik konferencia ez alapján készítette el saját fordítását és tette meg a kívánt változtatásokat. Október 6-án plenáris ülést tartott a Missziós Bizottság, és 20:4 arányban megszavazta, hogy a püspöki konferenciákat szólítsák fel, kérjék meg nyomatékosan Pál pápát, hogy a zsinat fôtitkársága hivatalos dokumentumként nyomtassa ki és bocsássa vitára a Documentum nostrum III- at. Másnap a pánafrikai püspöki konferencia szokásos heti ülésén Zoa érsek tájékoztatta a tagokat a Missziós Bizottság határozatáról, és felszólította ôket, hogy püspöki konferenciájuk nevében kérjék meg nyomatékosan a pápát a Documentum nostrum III hivatalos kinyomtatására és szétosztására. A nyugat-afrikai püspöki konferencia ülésén, melyet kb. hatvan afrikai püspök szállásán, a Residenza Adele di Trenquellion nevű szállodában tartottak október 8-án, a ghanai John Amissah, Cape Coast érseke bejelentette, hogy már sok püspöki konferencia -- köztük a nyugat-afrikai -- nevében kapott a Szentatya tapintatos levelet, melyekben ,,elegendô idôt'' kérnek a javaslatok megvitatására a zsinat plénumán. Október 21-én szétosztották a missziós javaslatokról szóló jelentést, s egyben bejelentették, hogy a téma az Egyház és a modern világ kapcsolatának megvitatása után kerül sorra. Közben a missziós javaslatokkal kapcsolatban több mint száz zsinati atya jelezte a fôtitkárnak hozzászólási szándékát. Olyan kiemelkedô személyiségek voltak köztük, mint Bea bíboros, Frings bíboros, Alfrink bíboros, a tanzániai Laurean Rugambwa, Bukoba bíborosa, Silva Henriquez bíboros, Suenens bíboros és De Smedt püspök. Ôk mind a Fehér Atyák fônöke, páter Leo Volker irányításával működô, rendfônökökbôl álló kis csoport kérése alapján kértek szót. Hozzászólásaik teljes szövegét kinyomtatták egy vastag füzetben, és már elôzetesen terjesztették a zsinati atyák között. November 5-én, csütörtökön délelôtt jelentette be a fôtitkár, hogy másnap megszakítják az Egyház és a mai világ kapcsolatáról folyó vitát, és VI. Pál pápa jelenlétében hozzáfognak a missziós javaslatok megvitatásához. Aznap délután megbeszélést tartott az Általános Rendi Elöljárók Római Uniója, és meghallgatta páter Schüttének a missziós javaslatokról szóló jelentését. Ô többek között a következôket mondta: ,,Bennünket, az itt összegyűlt rendfônökök legtöbbjét más szöveg -- eltekintve a rendekrôl szóló tervezettôl -- aligha érdekel annyira, mint a missziós javaslatok.'' Rövid tájékoztatást adott arról a folyamatról, melynek során az eredeti tervezetet javaslatcsomaggá minôsítették vissza, majd pontról pontra kommentálta a javaslatok tizenhárom artikulusát. Sokat lehetne módosítani a javaslatokon -- mondta --, de sok missziós püspök még akkor is szkeptikus és tétova maradna, ha minden módosítás bele is kerülne a szövegbe, mert úgy éreznék, hogy a zsinat nem jelentôségéhez és sürgôsségéhez mérten kezeli az Egyház világszerte folyó missziós tevékenységét. Páter Schütte indítványozta, hogy a zsinati atyák szavazáson jelezhessék, elégedettek-e a javaslatokkal, vagy önálló tervezetet szeretnének a missziókról. ,,Ha az atyák egy valódi tervezet mellett tennék le a voksot -- s én nem kétlem, hogy ez lenne az eredmény --, akkor az illetékes bizottságnak a missziókról szóló korábbi tervezet felhasználásával kellene elkészítenie az új tervezetet.'' A rendfônökök elhatározták, hogy minden tôlük telhetôt megtesznek a javaslatok elvetéséért és egy új tervezet megalkotásáért. Páter Schütte csütörtök este, tehát még aznap felkereste Frings bíborost, és megkérte, szólaljon fel másnap egy valódi missziós tervezet érdekében. Frings bíboros beleegyezett, de csak egy nappal késôbbre, mert péntekre már volt egy elôadása. Páter Schütte egyik tanácsadójával, páter Karl Müllerrel még aznap este fogalmazni kezdett egy levelet a moderátoroknak, melyben kifejtette, hogy a rövid javaslatok teljességgel elfogadhatatlanok, mert az Egyház missziós szempontjai ennél sokkal fontosabbak. A levélrôl készítettek egy csomó másolatot, hogy másnap aláírásokat gyűjthessenek. Másnap, november 6-án, pénteken Pál pápa is felszólalt a plenáris ülésen. Elhatározta -- mondta --, hogy ezen a napon, amikor a zsinat a missziókról szóló szövegre fordítja figyelmét, ,,a téma nagy és egyedülálló jelentôsége miatt'' ô is jelen lesz. Áttekintette a zsinati atyák kezében levô szöveget, és ,,mind tartalmát, mind metodikáját illetôen sok dicséretre méltót'' talált benne. ,,Ezért úgy gondoljuk, hogy Önök, miután jelzik a szükséges módosításokat, nehézség nélkül jóvá fogják hagyni a szöveget.'' A pápa szavait azonnal úgy értékelték, hogy az ,,korlátozott pozitív szavazat'' a javaslatok mellett. Páter Schütte azért csak folytatta az aláírásgyűjtést, mivel meg volt róla gyôzôdve, hogy a pápa azért nyilatkozott így, mert téves információja van a zsinati atyáknak a javaslatokkal kapcsolatos véleményérôl. A pápa beszéde után Agagianian bíboros a Missziós Bizottság elnökeként felolvasta bevezetô jelentését, majd a pápa elhagyta az aulát. Délelôtt minden további felszólaló nagyobb változtatásokat javasolt a szövegen. Páter Schütte délután és este a püspökök lakására küldte el rendjének papjait újabb aláírásokért, s ily módon összegyűjtött még néhány százat, melyeket mind eljuttatott a moderátor bíborosoknak. Szombaton, november 7-én Frings kölni bíboros volt az elsô hozzászóló, aki arról beszélt, hogy az Egyház misszionárius szerepe olyan jelentôségű, fôleg a mai körülmények között, hogy ezt a kérdéskört nem lehet elintézni pár javaslattal. Ehelyett készítsenek a missziókról egy teljes tervezetet, amit majd a zsinat negyedik ülésszakán terjesszenek be. Ez nemcsak az ô véleménye, ,,hanem a rendfônököknek és sok afrikai és más missziós püspöknek is forró vágya. Tisztelettel kérem, hogy ez a kívánság teljesíttessék'' A szöveg elutasítására és teljes átdolgozására vonatkozó javaslatát az egész aulát betöltô, két világosan elkülönülô hullámban tapsolták meg. Alfrink utrechti bíboros is úgy vélte, nem tehetô meg, hogy a missziókra ,,mindössze egy javaslatcsomagot'' szánjanak. Suenens bíboros Afrika püspökeinek nevében fejtette ki, hogy a szöveg nagyobb módosításokat kíván. A dél-rhodesiai Donal Lamont, Umtali püspöke a következôket mondta sok afrikai püspök nevében: ,,A pápa tegnapi jelenléte az aulában vigaszt jelentett sok reményünkre. Minket misszionáriusokat felvillanyozott, hogy Ôszentségét, az elsôt a misszionáriusok között magunk között láthattuk, és ezért szívbôl jövô ôszinte köszönetet mondunk neki.'' Majd folytatván az Ezekiel látomásában szereplô ,,hús és inak nélküli száraz csontokhoz'' hasonlította a javaslatokat. November 9-én, a vita lezárása elôtt még hat hozzászóló lépett mikrofonhoz. Ezután a következô kérdést intézték a zsinati atyákhoz: ,,Egyetért-e azzal, hogy az Egyház missziós tevékenységével kapcsolatos javaslatok szövegét az illetékes bizottság még egyszer átdolgozza?'' Erre 1601-en válaszoltak igennel (83%), 311-en pedig nemmel. Ez azt jelentette, hogy a javaslatokat elutasították és a Missziós Bizottságnak a negyedik ülésszakon beterjesztendô önálló tervezetet kellett készítenie. Hogyan magyarázzuk Pál pápa szavait? Nem tudott volna a javaslatokkal kapcsolatos nagy elégedetlenségrôl, mely már szétosztásukkor is megnyilvánult? Nem tudott volna az afrikai és más missziós országok püspökei és a missziós rendek fônökei által ismételten hangoztatott kifogásokról? Nem jutottak volna el hozzá a személy szerint neki címzett petíciók? Agagianian bíboros, a Missziós Bizottság elnöke elmulasztotta volna tájékoztatni a bizottságon belül is megnyilvánuló nagy elégedetlenségrôl? Elmulasztotta volna a másik három moderátor bíboros tájékoztatni az általuk is tapasztalt elégedetlenségrôl, melyet részben maguk is tápláltak? Nem lett volna tisztában az államtitkár- bíboros a dolgok állásával? Nehezen érthetô, hogyan beszélhetett a pápa olyan optimistán a javaslatokról, ha valóban tájékozott volt az ügyben. A sajtóban megjelenô tudósítások -- miszerint a zsinati atyák szembeszálltak a pápa által megfogalmazott véleménnyel -- szükségessé teszik, hogy pontosabban megvizsgáljuk, mit is mondott valójában a pápa. Nem azt mondta, hogy az összes javaslat dicséretre méltó, hanem hogy ,,sokat'' talált, ami ,,méltó dicséretünkre''. Még a mindenkinél élesebb hangnemben szóló Lamont püspök is úgy nyilatkozott, hogy a javaslatok megközelítési módjukat tekintve sok olyan elemet hordoznak, melyek pozitívnak mondhatóak, hasznosak és szükség van rájuk. A pápa véleménye tehát nem ütközött a zsinati atyákéval. Abban azonban tévedett, hogy elôzetes módosítások után a javaslatok nehézség nélkül jóváhagyhatók lesznek. Amikor a sajtó a pápával szembeni kihívásként írta meg az esetet, talán megfeledkezett róla, hogy a zsinat plénumán felolvasott hozzászólások a pápa beszédétôl függetlenül már jóval korábban készen voltak. Voltak, akik Agagianian bíborost hibáztatták, mondván, ô vette rá a pápát, hogy részt vegyen az ülésen, mert azt remélte, így megszerezheti a támogatást az általa közismerten pártolt javaslatokhoz. Ezt azonban a bíboros határozottan visszautasította és kijelentette, hogy a pápa spontán döntött a jelenlétérôl. ======================================================================== A pátriárkák helye az aulában 3. ülésszak -- 1964 Egyetlen zsinati dokumentum elsô tárgyalása és ünnepélyes kihirdetése között sem telt el olyan rövid idô, mint a katolikus keleti egyházakról szóló dekrétum esetében. A közgyűlés a harmadik ülésszakon, 1964. október 15--20. között vitatta meg a tervezetet. Október 21-én és 22-én tartották a szavazási fordulókat a tervezet egyes részeirôl. A tervezet ezután visszakerült átdolgozásra a bizottsághoz, majd a november 20-i plenáris ülésen újabb szavazásra bocsátották. Másnap VI. Pál pápa ünnepélyesen kihirdette -- ezzel a nyilvános üléssel zárult a harmadik ülésszak. Így a zsinat összesen öt hétig és két napig tartotta napirendjén a dokumentumot. A keleti rítusú egyházaknak a latin szertartásúval kapcsolatos helyzetét az Egyházról szóló tervezettel összefüggésben a második ülésszak elején vázolta nagy vonalakban az egyiptomi Isaac Ghattas, Théba kopt érseke. ,,Úgy tűnik -- mondta --, mintha sok zsinati atya számára a latin jelentené az egyetemes Egyházat, mely a kisebbségi keleti egyházakkal foglalkozó önálló tervezet révén úgynevezett privilégiumokat adományoz.'' A latin egyház sok tagja úgy tekint a keleti egyházakra, a katolikusokra és az ortodoxokra is, mint ,,egyházi különlegességekre, egzotikus teremtményekre'', ahelyett hogy ,,testvéregyházakat látna bennük, akik a latin szertartású egyházzal együtt az egyetemes Egyházat alkotják''. Ez a magatartás kellemetlen számukra, és sem a katolikus, sem az ortodox keleti egyházak nem akarják és nem is tudják elfogadni, hogy a latin egyház próbál úgy tenni, mintha egyedül alkotná az egyetemes Egyházat, mely privilégiumokat osztogat. Hozzászólásában az érsek utalt rá, hogy az Egyházról szóló tervezet nem tesz említést az Egyházon belüli különbözô szertartásokról illetve a pátriárkáról. Ghattas érsek 1963. október 10-én, csütörtökön szólalt fel. A következô hétfôn, október 14-én feltűnt, hogy változás történt az aula ülésrendjében. Hat keleti pátriárka, akiknek elôzôleg közvetlenül a bíborosok után volt a helye, most külön asztalnál ült, szemben a bíborosokkal. Asztaluk a moderátorokéhoz és az elnökökéhez hasonlóan zöld terítôvel volt leterítve, rajta vörös drapéria, és egy egylépcsôs emelvényen állt (a moderátoroké két-, az elnököké háromlépcsôs volt). Az aznapi hivatalos bejelentések között a fôtitkár felhívta a figyelmet, hogy a keleti szertartású pátriárkák új helyet kaptak az aulában. A felületes szemlélô úgy vélhette volna, hogy a pátriárkák kitüntése és a velük szemben tanúsított nagyobb figyelem Ghattas érsek négy nappal korábbi szenvedélyes hozzászólásának a közvetlen következménye. A római egyház azonban sokkal megfontoltabb annál, hogy sem az ügy okai ilyen újkeletűek lehettek volna. Az elôzmények nem négy nappal, hanem négy évvel korábbra nyúltak vissza, kiindulópontjuk egy levél, amit a libanoni Maximosz IV. Szaigh, Antiochia melkita pátriárkája írt XXIII. János pápának. Ebben az 1959. október 8-án kelt levélben a pátriárka megírta, mennyire örül az egész görög-melkita katolikus egyházzal együtt az egyetemes zsinat bejelentésének. Elôrehaladott kora ellenére (a levelet 81 évesen írta) azt mondja, hogy ô személy szerint részt akar venni a zsinaton, mivel a keleti katolikus egyház reménykedik a nagyszámú ortodox keresztény és a római Szentszék újra egyesülésében. A zsinat munkájában való személyes, termékeny részvételét azonban ,,egy akadály'' hátráltatja, amelyrôl most ,,egyszerűen és ôszintén'' szólni kíván: a katolikus hierarchiában és az egyetemes zsinaton a pátriárkákkal szembeni rangjuknak megfelelô bánásmódra gondol. Maximosz pátriárka kijelentette, hogy a kérdés ,,nagyon foglalkoztatta ezen egyházak püspökeit és rendfônökeit szokásos évi szinodusukon 1959 augusztusának második felében Ain-Trazban, ahol mi elköltöztünk''. A szinodus nem találta logikusnak, hogy miközben a zsinat igyekszik leépíteni a katolikus és ortodox egyházak közötti gátakat, a katolikus keleti egyházak pátriárkáit lejjebb rangsorolja, mint a bíborosokat. A pátriárkák egyik mindig is élvezett, legbecsesebb joga a rangelsôbbségük. A korábbi századokban a pátriárkák mindig közvetlenül a pápa után következtek, akit még ma is a Nyugat pátriárkájának szoktak nevezni. A levél így folytatódott: ,,Az egyházi hagyomány valójában a legkorábbi idôktôl az egyetemes Egyház pátriárkai székeinek következô rangsorát állítja fel: Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem. Ugyanilyen egyértelmű az egyházi hagyomány abban is, hogy ezen öt pátriárka, széke mindenkori rangjának megfelelôen rangban minden más egyházi méltóság elôtt áll. E régi és egyértelmű hagyománynak megfelelôen közvetlenül a pápa után a négy pátriárka következik az Egyház hierarchiájában.'' Maximosz pátriárka kifejtette, hogy a pápa köré gyűlt bíborosok valójában a római püspök segítôi. Méltóságuk onnan ered, hogy részesülnek az elsô szék, Róma méltóságából. De mivel ez a méltóság csak részesedés, nem logikus, hogy megelôzzék rangban a többi pátriárkákat. Az I. Vatikáni Zsinaton a pátriárkákat a bíborosok mögé ültették. Ez volt az elsô eset a történelemben, s Maximosz pátriárka ezt ,,annak a sajnálatos Kelet-ellenes mentalitásnak'' a számlájára írta, ,,mely abban az idôben eluralkodott a Római Kúria egyes köreiben. Ez a mentalitás érthetô volt egy olyan történelmi korszakban, amikor a Nyugat nem ismerte annyira a keleti egyházat, mint ahogy ma ismeri, és amikor maguknak a keleti katolikusoknak is... egyfajta kisebbségi komplexusa volt Európával szemben, mely gyarmatosító hatalma csúcsán állt. Szentséged azonban bizonyára nem helyesli az ilyen mentalitást.'' Az ortodox egyházak tagjai -- folytatta -- ,,az újraegyesülés szempontjából példaértékűnek tartják, milyen helyet adna a római egyház pátriárkáiknak''. Levelét annak reményében zárta, hogy Pál pápa megteszi a szükséges lépéseket ,,a javaslatunkra adható egyetlen helyes megoldás'' érdekében. Maximosz pátriárka sose kapott választ levelére. De nem hátrált meg: 1962. szeptember 20-án, három héttel a zsinat megnyitása elôtt újabb, hasonló tartalmú levelet írt. Felici érseknek címezte és közölte vele, hogy a görög-melkita-katolikus egyház szokásos évi szinodusa ôt kérte meg, hogy a fôtitkáron keresztül tegyen újabb kísérletet János pápa valamint a zsinat elnökségének elérésére. Kérése nem változott: nevezetesen, a keleti pátriárkáknak a zsinaton ,,biztosítsák rangban mindazt, amit a korábbi egyetemes zsinatok kánonjai is megszabtak számukra, vagyis az elsô helyet közvetlenül a pápa után''. Rámutatott, hogy az elsô egyetemes zsinatok erre vonatkozó határozatát tiszteletben tartották az 1439-es firenzei zsinaton, amikor IV. Jenô pápa rendeletére II. József konstantinápolyi pátriárka kapta a pápa után az elsô helyet, és elsôbbséget élvezett a bíborosok elôtt.'' Maximosz pátriárka -- saját indoklása szerint -- azért folyamodott a fôtitkárhoz, mert a Kelet pátriárkáinak tudomása szerint a protokoll illetékesei a Vatikánban arra készülnek, hogy a rövidesen kezdôdô zsinaton a bíborosoknak adjanak elsôbbséget a pátriárkák elôtt. ,,Ez komoly kérdés -- figyelmeztetett -- és szinte áthághatatlan akadályt gördíthet az ortodox egyházak és a katolikus egyház majdani egyesülése elé.'' Ha nem tartana attól, hogy ezzel haragra gyújtaná híveit, inkább ,,nem mennék el a küszöbönálló zsinatra, hogy ne kelljen kitennem magam annak, hogy személyünkben nem kapják meg a nekik kijáró tiszteletet a Kelet pátriárkai székei''. Egy héttel késôbb hat példányban emlékeztetôt küldött Felici érseknek ,,a katolikus egyház keleti pátriárkáinak rangjáról''. Felici érsek október 4-én jelezte vissza a levél és a memorandum megérkeztét. ,,Figyelmesen elolvastam a kérdéssel kapcsolatos felvetéseket -- írta --, és be fogom ôket terjeszteni a pápának.'' De János pápától ezúttal sem érkezett válasz. S amikor tíz nap múlva megnyílt a zsinat, a Kelet pátriárkáit megint a bíborosok mögé ültették, pontosan úgy, ahogy az I. Vatikáni Zsinaton. Az elsô ülésszak után IV. Maximosz pátriárka elnökletével ismét szinodus volt Ain-Trazban. Miután a Vatikán eddigi megkereséseikre semmit sem lépett, a pátriárka és a szinodus ezúttal úgy határozott, hogy nyílt levélben a zsinati atyák tudomására hozza az ügy teljes levelezését. De ez a drasztikus intézkedés sem bizonyult hatásosabbnak az eddigieknél: a második ülésszak megnyitásakor VI. Pál pápa alatt a pátriárkákat ismét alacsonyabbra ültették, mint a bíborosokat. Tíz nappal az ülésszak megnyitása után Borovoj fôpap, az orosz ortodox egyház moszkvai patriarchátusát képviselô egyik megfigyelô ezt mondta egy tudósítónak: ,,Ha visszamegyek Oroszországba, senki se fogja megkérdezni tôlem, mit mondtak a teológusok. Azt viszont meg fogják kérdezni: >>Volt-e ott valaki a keleti pátriárkák közül? Milyen helyet kaptak?<<'' Aztán hozzátette: ,,Meg kell mondanom Önöknek, hogy a Szent Péter-bazilikában számukra kijelölt helyek tényleg nem segítik elô az ökumenikus párbeszédet.'' Ezek az észrevételek nyilvánosságra is kerültek a párizsi Figaro 1963. október 12-i számában. A katolikus keleti egyházak pátriárkáit október 14-én, hétfôn az aulába lépve új tisztelethelyek várták a bíborosokkal szemben. A jelentôs gesztust VI. Pál pápa rendelte el. De azt jelentette-e ez, hogy rangban a bíborosok fölé helyezték ôket? A legtöbben így gondolták. Egy évvel ezután, a harmadik ülésszakon került sor a keleti egyházakról szóló tervezet megvitatására. Ghattas érsek 1964. október 16-án azt javasolta, hogy vegyék le a tervezetet végleg a napirendrôl, s a benne foglaltakat szerkesszék át olyan tervezetekbe, melyekbe jobban illenek. Mivel a katolikus keleti egyházak az egy katolikus Egyház részei, ne készüljön róluk külön tervezet. Maximosz pátriárka úgy vélte, hogy a tervezetben ,,kétségkívül a pátriárkáknak szentelt'' fejezet a leggyengébb. Jelenlegi formájában ,,lehangoló''-nak nevezte. ,,Elôször is -- mondta -- téves az a beállítás, mintha a pátriárkaság sajátos keleti intézmény lenne. A katolikus egyházban az elsô pátriárka a pápa, Róma püspöke, akit még az Annuario Pontificio is >>a Nyugat pátriárkájának<< nevez.'' Szembefordult azzal is, hogy a pátriárkák ,,számtalan esetben'' kötelesek egyeztetni a Római Kúria kongregációival. A dolgok normális menete szerint -- mondta -- ,,Péter utóda elôjogainak sérelme nélkül'' a pátriárkának és szinodusának kellene a legfôbb tekintélynek lennie a patriarchátust érintô minden ügyben. A libanoni Doumith, Sarba maronita püspöke arról beszélt, hogy a II. Vatikáni Zsinat keltette nagy remények a keleti egyházakban ,,e tervezet láttán szinte teljesen elhaltak''. Eltekintve a dicsérettôl, amit a keleti egyházak mindig megkapnak, ha e téma szóba kerül, ,,a tervezetben semmilyen jelentôsebb kérdés nem szerepel: nem számol le az elôítéletekkel, fölösleges dolgokat ismétel, a különleges problémákat nem mindig a legjobban oldja meg, végül pedig a legfontosabb kérdéseket, amikkel feltétlen foglalkozni kellene, megkerüli.'' Nem szól a legkomolyabb problémáról, nevezetesen arról, hogy különbözô szertartású keleti katolikus püspökök léteznek ugyanazon a székhelyen ugyanarra a területre vonatkozó jurisdikcióval. Ezzel -- állította -- valószínűleg soha vissza nem térô alkalmat szalaszt el a zsinat egy nagyon várt reform bevezetésére. Legalább annyit ki kellene mondani, hogy szükség van a reformra, még ha azonnal nem is hajtható végre.'' Utalt arra is, hogy ha kihagyják azokat a részeket, melyeket inkább más tervezetekben kellene tárgyalni, alig marad valami, s megkérte a közgyűlést, ,,vesse el egész nyugodtan a teljes tervezetet, egyes pontjait kapcsolja hozzá más tervezetekhez, a többit pedig utalja az Egyházi Törvénykönyvvel foglalkozó bizottsághoz''. Gerald McDevitt philadelphiai segédpüspök arra mutatott rá, hogy a tervezet szerte a világon arra kötelezi a konvertitákat, hogy maradjanak meg saját szertartásukban, amikor katolizálnak. Ez ellentmond a lelkiismereti szabadságról és a lelkipásztori illetve ökumenikus lelkületrôl tanító II. Vatikáni Zsinat egész szellemének. Visszatekintve a washingtoni apostoli képviseleten eltöltött tíz évnyi szolgálatára a következôket mondta: ,,Szinte naponta kellett foglalkoznom más szertartásra való áttérést kérvényezôk beadványaival, s pontosan tudom, mennyi idôre van szüksége a Szentszéknek ezeknek a beadványoknak az elbírálásához... Általában hat hónap, gyakran egy év is kell, mire feldolgozzák a kérelmeket és döntésre jutnak.'' Véleménye szerint ,,nagyon meglepô, mondhatni kegyetlen'', hogy azoknak, akik katolizálnak, kényszerűen a Szentszékhez kell folyamodniuk a rítusváltoztatási engedélyért. A katolikus keleti egyházakról szóló szöveg megvitatása október 20-án fejezôdött be. Mivel a közgyűlés 88%-a azonnali szavazást kért, október 21-én és 22-én meg is tartották azt. A hét forduló során átlagosan 91- en szavaztak nemmel, 235-en pedig igennel, de fenntartással. A második fordulóban szavaztak arról a szakaszról, melyben a McDevitt püspök által bírált pont szerepelt, ekkor 719-en adtak le fenntartásos igen, 73-an pedig nem szavazatot. Ez annyit jelentett, hogy a közgyűlésnek csak 63%-a értett egyet a szöveggel úgy ahogy volt, ezért át kellett dolgozni. Összesen 607 zsinati atya terjesztette be fenntartását, ezek lényegében mind McDevitt püspök javaslata mellett foglaltak állást. A Keleti Egyházak Bizottsága azonban szó szerinti tartalmuk alapján csoportosította a fenntartásokat, nem szellemük szerint, s tájékoztatta a közgyűlést, hogy a bizottság többsége úgy döntött, nem fogadja el a javasolt változtatásokat. Ez azt jelentette, hogy a Keleti Egyházak Bizottsága huszonegynéhány tagjának elegendô hatalma volt 607 zsinati atya szavazólapon kifejezett kívánságának felülbírálására. Az 1964. november 20-án szavazásra bocsátott módosított szövegben csak itt-ott szerepelt egy-egy megváltozott szó vagy mondat. Ennyi nyoma maradt a négynapos vitának és 1920 fenntartásnak. Amikor a zsinati atyákat megkérdezték, egyetértenek-e azzal, ahogy a bizottság feldolgozta a fenntartásokat, két fordulóban összesen 471 nem szavazat érkezett. Amikor viszont a tervezet egészérôl szavaztak, már csak 135- en voksoltak nemmel. A pápa jelenlétében november 21-én tartott nyilvános ülésen pedig 2110 igen és 39 nem született. A pápa ezután kihirdette a katolikus keleti egyházakról szóló dekrétumot. Azzal, hogy Pál pápa a zsinaton hivatalosan elismerte a pátriárkák rangját, elhárult az egyik akadály az ortodox egyházakkal való egyesülés elôl. Ezek azok a keleti szertartású egyházak, melyek nem fogadják el Róma primátusának elvét. Az ezen egyházak és a római egyház közötti különbözô szakadások 1054-ben végleges töréshez vezettek, amikor a római szék Humbertus bíboros vezetésével követeket küldött Michael Caerularius konstantinápolyi pátriárka és követôi kiközösítésére. A konstantinápolyi pátriárka és a szinodus erre kimondták a legátusok kiközösítését, s a konstantinápolyi pátriárka oldalán elszakadt Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem pátriárkája is. A II. lyoni egyetemes zsinatnak 1274-ben és a firenzei egyetemes zsinatnak 1439-ben átmenetileg sikerült kieszközölnie az újraegyesítést. 1472-ben azonban az I. Dionüsziusz konstantinápolyi pátriárka által összehívott szinodus mindenfajta egységet elvetett. Az egyesüléssel kapcsolatos más problémák mellett ennek az akadálynak az elhárítása lebegett VI. Pál pápa szeme elôtt, amikor 1964 elején személyesen látogatta meg I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkát, Michael Caerularius pátriárka utódát, hogy testvérként ölelhessék át egymást és megbeszélhessék az egyházak kapcsolatait. Ezután olyan jelentôs javulás következett, hogy 1965. december 7-én, a II. Vatikáni Zsinat utolsó elôtti napján a pápa és a pátriárka egyszerre érvénytelenítette az 1054-es kiközösítést. Azon a bizonyos december 7-én Willebrands, a Keresztény Egységtitkárság frissen fölszentelt püspöke egy nyilatkozatot olvasott föl a pápa és a zsinati atyák jelenlétében. Elmondta, hogy VI. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka szentföldi találkozójuk után elhatározták, hogy hallgatnak ,,a szeretet minden rezdülésére és mindarra, ami ezáltal megkönnyítheti a római katolikus egyház és a konstantinápolyi ortodox egyház között létesülô testvéri kapcsolatok fejlôdését. Meggyôzôdésük, hogy e lépésükkel Isten kegyelmébôl követik azt a hívó szót, mely manapság a római katolikus egyházat és az ortodox egyházat, valamint minden keresztényt a különbségek áthidalására sarkall, hogy ismét >>egyek<< lehessenek, ahogy az úr Jézus kérte számukra Atyjától.'' A nyilatkozat dörgô tapsvihart váltott ki. A vatikáni felolvasással egyidôben a konstantinápolyi pátriárka is kiadta a nyilatkozatot Isztambulban, ahová Pál pápa különleges missziót küldött Shehan baltimore-i bíboros vezetésével. Az ünnepségre a fanaroszi pátriárkai székesegyházban került sor. I. Athenagorasz pátriárka és Shehan bíboros kölcsönösen érvénytelenítették a kiközösítéseket, majd a katedrális harangjainak zúgása közepette átölelték egymást. A konstantinápolyi pátriárka késôbb tájékoztatta Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem, Moszkva, Belgrád, Bukarest és Szófia ortodox pátriárkáit, valamint Görögország, Lengyelország, Csehszlovákia, Azerbajdzsán és Ciprus ortodox egyházait a két egyházat egymáshoz közelebb hozó szeretetteljes megnyilvánulásról. VI. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka valamint szinódusa közös nyilatkozatukban kijelentették, remélik, hogy ,,ezt a gesztust üdvözölni fogja az egész keresztény világ, de különösen a római katolikus egyház és az ortodox egyházak''. Ôk ezzel ,,a kibékülés iránti kétoldalú, ôszinte vágyakozást kívánják kifejezésre juttatni''. Emellett ,,ösztönzônek szánják a bizalom, a nagyrabecsülés és a kölcsönös szeretet szellemében történô párbeszéd folytatására, mely Isten segítségével gyarapítani fogja a lelkek javát és közelebb hozza Isten országát, amikor ismét úgy élünk majd együtt a hit, a testvéri egyetértés és a szentségi élet teljes közösségében, mint az Egyház elsô évezredében''. A pátriárkák zsinat alatti látszólagos elsôbbsége nem volt hoszszú életű. Az Annuario Pontificio 1966-os kiadása ugyanis ismét a bíborosok után jegyzi ôket, azonkívül véletlenül még bíborost is csinált belôlük. ======================================================================== Az Egyház és a mai világ viszonya 3. ülésszak -- 1964 Egyetlen tervezettel sem foglalkoztak annyit a zsinaton, mint az Egyház és a mai világ viszonyát elemzô dokumentummal. Megalkotására XXIII. János pápa egy hónappal a zsinat megnyitása elôtt, 1962. szeptember 12-én elhangzott rádió- és TV-beszéde adott ösztönzést -- anélkül, hogy ô errôl tudott volna. A pápa minden idegszálával azokra a nagy dolgokra koncentrált, melyeket szeretett volna megvalósulni látni a zsinaton. Beszédében azzal foglalkozott, hogy Krisztus az Egyházat világosította meg, az Egyház küldetése pedig a népek megvilágosítására szól. Gyakorlatias, eredeti módján egy kb. 1,20 m átmérôjű földgömböt használt kellékül annak érzékeltetésére, hogy egy egészen valós világról beszél. S hogy mondandóját biztosan ne értse senki félre, egy vatikáni fotóssal készíttetett magáról egy felvételt, oldalán a földgömbbel, s négy szót írt latinul a fényképre: Ecclesia Christi lumen gentium, >>Krisztus Egyháza a népek világossága<<. A zsinatnak -- mondta János pápa -- foglalkoznia kell az Egyház életerejének kettôs természetével. Ezek egyike az ,,ad intra'', a befelé irányuló, melyet az Egyház belsô struktúrája, fôként pedig ,,a megvilágosító hit és a megszentelô kegyelem kincsei'' táplálnak. Errôl az összetevôrôl azonban csak egészen röviden szólt beszédében. A másik az ,,ad extra'', a kifelé irányuló természet, melynek az Egyháztól függetlenül létezô szituációk a forrásai, pl. ,,a modern világ'' keresztényeinek és nem keresztényeinek igényei és szükségletei. Az Egyháznak kötelessége felelôsséget vállalnia modern élet minden mozzanatában: a mindennapi kenyér biztosításában; a föld javainak kezelésében és elosztásában; a fejlôdésben elmaradt népek felzárkóztatásában; a polgári társadalom működtetésében és egy új politikai rend kialakításában; a háborúval szemben a békére törekvésben; a magántulajdonnal kapcsolatban, az emberek és a népek közötti testvériség és szeretet elvének mélyreható érvényesülésében; a halállal, a házasságtöréssel és az erkölcstelenséggel, a házasság szentségével, az élet továbbadásával összefüggô vallási és erkölcsi szempontokkal kapcsolatban; a vallási közömbösséggel szemben; a természettudománynak és a technikának a népek testi és lelki gyarapodását elôsegítô felhasználásában; stb. János pápa ezzel gyakorlatilag teljesen felvázolta egy, az Egyház és a mai világ viszonyát taglaló tervezet körvonalait. Valójában sok olyan indítványt érintett, melyet a zsinat elôkészítô idôszakában már beterjesztettek zsinati atyák. 1962. december 4-én, nem sokkal az elsô ülésszak befejezése elôtt a belga Leo Jozef Suenens, Mechelen bíborosa a közgyűléshez intézett javaslatában felhasználta János pápa sok gondolatát, azt pedig szó szerint idézte, hogy az Egyház teljességében -- ,,ad extra'' -- szemlélje a világhoz fűzôdô kapcsolatait, ,,mert ennek a zsinatnak arra kell törekednie, hogy a népek igazi világosságává tegye az Egyházat''. Másnap János pápa felállította a Koordinációs Bizottságot és Suenens bíborost nevezte ki egyik tagjává. Egyben megbízta, készítsen egy új tervezetet az Egyház azon tanításaiból, melyek közvetlenül érintik a mai világ problémáit. 1963 januári elsô ülésén a Koordinációs Bizottság elrendelte, hogy az zj tervezet címe ,,Az Egyház hatékony jelenléte a mai világban'' legyen és hat fejezete a következô témákkal foglalkozzon: az ember csodálatos hivatása; az emberi személyiség társadalmi helyzete; házasság és család; a kultúra helyes fejlesztése; a gazdasági és szociális rend, valamint a népek közössége és a béke. Arról is határoztak, hogy az új tervezet néhány elemét a Teológiai Elôkészítô Bizottság által készített és az elsô ülésszakon elvetett három dogmatikus konstitúcióból kell átvenni. Ezek a keresztény társadalmi rendrôl, a tisztaságról, a házasságról, a családról, a szüzességrôl, valamint a depositum fidei, a hit letéteményének ôrzésérôl szóltak. Suenens bíboros a tervezet felelôseként azt javasolta, bízzák annak elkészítését egy különleges, a Teológiai Bizottság és a Laikus Apostolkodás Bizottsága tagjaiból álló vegyesbizottságra, Ottaviani és Fernando Cento bíborosok elnökletével. Javaslatát elfogadták. Kezdeményezték továbbá, hogy vegyenek át az új tervezetbe más elemeket is a Laikus Apostolkodás Bizottsága által ,,a társadalmi méretű laikus apostolkodásról'' készített tervezetbôl valamint a Teológiai Elôkészítô Bizottságnak ,,a szociális rendrôl'' és ,,a népek közösségérôl'' szóló tanításaiból. Az új tervezettel kapcsolatos munkálatok 1963 februárjában kezdôdtek el. Április 24--26. között különleges ülést tartottak, melyre meghívtak 23 jól képzett laikust, akik közül azonban csak 15-en tudtak részt venni. Május végére kialakult az a szöveg, amit a Koordinációs Bizottság soron következô, június 4-re kitűzött ülésén terjesztettek volna elô. János pápa június 3-án bekövetkezett halála miatt azonban egy hónappal elhalasztották az ülést. Miután július 4-én Suenens bíboros a Koordinációs Bizottságban kifejtette a tervezet elônyeit és hátrányait, a bizottság nem találta azt kielégítônek. Megbízták a bíborost, hogy az újabb szöveg az 1. fejezetben szereplô tanításokat dolgozza ki. A másik öt fejezetbôl készüljön függelék. Ezáltal persze erôsen csökkent a bennük foglalt tanítások tekintélye. Suenens bíboros ekkor az új tervezet elkészítése végett meghívott néhány szakértôt Belgiumba. Elég sajátságos módon a második ülésszak alatt a tervezetért felelôs vegyesbizottság egy lépést sem tett 1963. november 29-ig. Ezen a napon egészült ki a bizottság a világszövetség által javasolt nyolc liberális taggal, ami nyolc szavazattal erôsítette a liberálisok pozícióit. Az új és eredetibb szövegtervezetet ezen a napon alaposan, de nem véglegesen megvitatták. Végül a kanadai Pelletier, Trois-Riviéres püspöke javaslatára egyhangúan elfogadták, hogy alakuljon egy központi albizottság a függelék öt fejezetét átdolgozó öt albizottság koordinálására. A vegyesbizottság ekkor titkos szavazással a következôket választotta meg a központi albizottság tagjaivá: a német Schröffert és Hengsbachot, Eichstätt és Essen püspökeit, a francia Jacques Ménagert és Ancelt, Meaux és Lyon püspökeit, Mark McGrath-t, Panama-város segédpüspökét és az olasz Emilio Guanót, Livorno püspökét. Ôk hatan ezután felhatalmazást kaptak további két tag kijelölésére, s Wright pittsburgi bíborost és a tanzániai Blomjoust, Mwanza püspökét választották maguk közé. McGrath püspök kivételével eredetileg mind a nyolcukat az európai szövetség jelöltjeiként választották az egyes bizottságokba, de a panamai püspök is a zsinat legelsô napjától kapcsolatban volt a szövetséggel. Az ülés eredményeként az új tervezettel kapcsolatban teljesen az európai szövetség politikusainak kezébe csúszott át az irányítás. S mivel a központi albizottság a lehetô legjobban le akarta törni az olasz és spanyol hierarchia konzervatív tagjainak ellenállását, az olasz Guano püspököt választotta meg elnöknek; késôbb ô olvasta fel az aulában a tervezetet. A nyolc püspök tehát nagy vonalakban felvázolta a tervezet új körvonalait. Pár nap múlva befejezôdött az ülésszak, és a püspökök hazatértek egyházmegyéikbe. A püspökök a redemptorista Bernhard Häring, liberális moralistát választották titkárrá. December folyamán és 1964 januárjának elsô felében Guano püspök elnökletével többször is találkozott páter Häring, Mons. Achille Glorieux, páter Zsigmond Rajmund OP, és páter Roberto Tucci SJ. Közelebbrôl is meghatározták, milyen szellemű legyen a tervezet, milyen fôbb vonalakat kövessen, mivel foglalkozzon, mi legyen a célja és kikre vonatkozzon. Februárban három napon át Svájcban, Zürichben tanácskozott a központi albizottság. További változtatásokra tettek javaslatokat. Március 4-én és 9-én a vegyesbizottság tartott két plenáris ülést, de nem hagyta jóvá sem a tervezetet, sem a függeléket, s a központi albizottság kezdhette elölrôl a munkát. A vegyesbizottság június 4. és 6. között ült össze ismét, és újabb javításokat és változtatásokat javasolt. Már- már kezdett úgy tűnni, hogy a tervezet és a függelék nem készül el a harmadik ülésszakig. Végül úgy döntöttek, hogy a tervezetet annak ellenére kinyomtatják és szétosztják a zsinati atyák között, hogy nem tartják tökéletesnek. Pál pápa július 3-án adta meg hozzájárulását. A tervezetek hivatalos sorrendjében elfoglalt helye alapján ,,tizenharmadik tervezetnek'' nevezték el. A függelék még nem készült el. A liberális szárny ahhoz még nem volt elég erôs, hogy a függelékben szereplô tanításokat át tudja vetetni a tervezetbe, ezért a zsinat plénumán elhangzó beszédekkel kívánta elérni azt. Közben a szakértôk megfeszítetten dolgoztak a függeléken. Olyan gyorsan és jól, hogy a 29 oldalas tervezet 57 oldalas függelékét 1964. szeptember 30-án, két héttel a harmadik ülésszak megnyitása után szét is lehetett osztani a zsinati atyáknak. Sokan rögtön kérdezték a zsinati hatóságoknál: mit jelentsen a függelék és egyáltalán hogy kerül a csizma az asztalra. Mivel a borítékon a zsinati dokumentumok esetében használt fejléc volt, a benne levô tájékoztatóban viszont az állt, hogy ,,a függelék nem kerül vitára az aulában'', magyarázatot kértek. A fôtitkár a zsinat elnöksége vagy a moderátorok utasítása alapján bejelentette, hogy a függeléket a vegyesbizottság készítette és ,,küldte el a zsinati titkárságnak azzal, hogy teljesen magánjellegű dokumentumként osszák szét''. ,,A bizottság véleményének közlése végett'' készült. Válaszképp a további kérdésekre a fôtitkár hamarosan egy újabb nyilatkozatot adott ki, mely rámutatott, hogy a függelék több tekintéllyel bír, mint ahogy korábbi nyilatkozatában közölte. ,,A függeléket a Koordinációs Bizottság kérésére készítette a vegyesbizottság... Ennek ellenére nem zsinati dokumentum, s ezért az aulában nem kerül sor megvitatására.'' Amikor a sajtó konzervatív cselszövéssel és manôverezéssel vádolta a fôtitkárt elsô nyilatkozata miatt és azt állította, hogy a moderátor bíborosok kötelezték a második kibocsátására, ô közleményt adott ki, mely ,,helytelennek és tendenciózusnak'' nevezte e tudósításokat. Mint fôtitkár sohasem a saját nevében, hanem ,,mindig a moderátorok vagy az elnökség nevében'' beszél. A második nyilatkozatot tényleg a saját kezdeményezésére bocsátotta ki, miután megkapta a szükséges ,,hozzájárulást a moderátoroktól''. Három hét múlva, október 20-án került végre sor a vitában a tervezetre. Idôközben eltelt az ülésszakból öt hét. A moderátorok erre az idôpontra napolták el elôzôleg a vitát, s október 12-én majd 13-án is bejelentették, hogy a ,,bevezetô jelentések'' még nem készültek el. A vita elsô napján az egyik moderátor, Lercaro bolognai bíboros szólalt föl negyedikként. ,,Nehezen megvalósíthatónak, szinte lehetetlennek tűnik -- mondta --, hogy még ezen az ülésszakon elkészülhessen a tervezet újabb változata és végleg jóvá lehessen hagyni.'' Nagyon sok zsinati atya jelezte szólási szándékát, s az is nagyon fontos, hogy az Egyház és a modern világ viszonyával foglalkozó tervezettel részletesen foglalkozzon a zsinat plénuma. ,,Még az is kétséges, hogy a jövô évi negyedik ülésszakon lesz-e elég idô erre a feladatra.'' A bejelentést köszöntô lelkes taps minden bizonnyal nagy megkönnyebbülést váltott ki Suenens bíborosban, a központi albizottság nyolc püspökében és tanácsadóikban, mert azt jelentette, hogy a zsinati atyák hajlandók elhalasztani a végleges döntést a negyedik ülésszakra, amire mindenképpen szükség volt, ha a függelékben szereplô tanításokat is be akarták építeni a tervezetbe. Döpfner müncheni bíboros szólt hozzá ezután 83 német ajkú és skandináv zsinati atya nevében, s teljesen egyetértett Lercaro bíboros szavaival. Minden idôt biztosítani kell -- mondta -- a zsinati atyáknak a szöveg nyugodt tanulmányozására, ,,hogy valóban megkoronázhassák vele a zsinat eredményeit''. E szavak elég furcsán hangzottak az eddig nyaktörô tempót diktáló férfiú szájából. A harmadik moderátor, Suenens bíboros másnap szólalt föl. A tervezet összességében kielégítô -- mondta --, mégpedig ,,a két moderátor által tegnap vázolt okok miatt''. Aztán azzal folytatta, hogy jó lenne ,,hozzákapcsolni a tervezethez a függelékben szereplô különbözô témákat'', például a házasságról és családról szóló szakaszt. Az angol Heenan, Westminster érseke, aki ekkor hozta létre a Szent Pál Konferencia néven ismertté vált ellenzéki csoportot, ,,az Egyház egyetemes zsinatához méltatlannak'' nevezte a tervezetet. Javasolta, hogy vegyék el attól a bizottságtól, amelyik most foglalkozik vele, s egy másik bizottsággal azonnal készíttessenek egy újat. ,,Ebben az esetben három vagy négy év múlva kellene összehívni a zsinat negyedik ülésszakát mindenfajta szociális probléma megvitatására.'' Megjósolta, hogy a világ csúfot fog űzni a zsinatból, ha -- miután rengeteg idôt ,,teológiai szôrszálhasogatással'' töltött -- most sebbel-lobbal fog hozzá a vitához a világméretű éhezésrôl, az atomháborúról és a családi életrôl''. Ezután arra utalt, hogy az instrukciók szerint a tervezetet meg kell tárgyalni, míg a függelékhez nem fűzhetô kommentár az aulában. ,,De ha elmulasztjuk a két dokumentum nagyon alapos vizsgálatát, akkor a zsinat véleményét a dokumentumok elkészítésénél segédkezô tanácsadóknak kell értelmezniük a világ számára. Ettôl azonban Isten óvjon! Félek átengedni a szakértôknek annak magyarázását, mit gondolnak a püspökök... Nincs értelme püspöki kollégiumról beszélni, ha a szakértôk neki ellentmondó cikkeket, könyveket és beszédeket írnak és csúfot űznek a püspöki testület tanításából.'' Intôen mondta, hogy ,,egy vagy két teológus elmélete nem tekinthetô a teológusok téves konszenzusának''. Csak egy valóságos konszenzusnak van különleges tekintélye. A német páter Benedikt Reetz, a beuroni bencések rendfônöke másnap válaszolt Heenan érseknek, és megvédte a szakértôket. Elmondta, hogy ,,nyögve és izzadva dolgoztak a tervezeten'' és nem félni kell tôlük, hanem szeretni, dicsérni kell ôket, különösen a függelékért, melybôl sok mindent át kellene venni magába a tervezetbe''. Egyedül a szöveg latinságát bírálta, ,,gyalázatosnak'' nevezte. A belga Charue, Namur püspöke azt mondta, a világ vár erre a tervezetre, ezért ,,nem várhatunk négy évet''. Jövôre meg kell jelentetni, még ha késôbb tökéletesíteni kell is a függeléket. Meyer chicagói bíboros és Bea bíboros a Kúriától összességében dicsérte a tervezetet, de túl naturalistának mondták, s szerintük teológiailag és biblikusan jobban meg kellene alapozni. Léger montreali és Liénart lille-i bíborosok szintúgy errôl beszéltek. Paul Meouchi libanoni maronita pátriárka úgy vélte, hogy a tervezet felépítése nem logikus, stílusa bizonytalan, tartalmi szempontból pedig tele van ismétlésekkel. Olyan benyomást kelt, mintha az Egyház azért jött volna létre, hogy jótékonysági intézményeket működtessen és társadalmi, gazdasági valamint politikai dolgokkal foglalkozzon. És mintha olyan történelem-fogalommal dolgozna, melyben a Gondviselés nem játszik szerepet. A pátriárka a szöveg radikális átdolgozása mellett foglalt állást. A guineai Raymond Tchidimbo, Conakry érseke ,,középszerűnek'' érezte a tervezetet, s szerinte az ,,kizárólag Európa és a két Amerika népeinek szól''. Egyáltalán nem foglalkozik Afrika fô problémáival, a kolonializmus és a faji megkülönböztetés leküzdésével. Az ír William Conway, Armagh érseke arról beszélt, hogy a tervezet ,,csak egy töredékével foglalkozik mindannak, amit az Egyháznak el kell mondania a mai világnak''. Ezt rögtön a tervezet elején világosan ki kell mondani, különben az emberek azt kérdezik majd: ,,Nincs más mondanivalótok számunkra? Ez minden?'' Nagy meglepetéssel szólt arról, hogy a tervezet nagyon keveset mond azoknak a területeknek a viszonyairól, ahol az Egyház láncba van verve és hallgatásra van ítélve''. Az is meglepte, hogy a dokumentum egy szó erejéig sem tartja fontosnak megemlíteni, hogy a kommunikációs eszközök széles skáláján árusítják ki a szexualitást és szentségtelenítik meg az emberi szerelmet. Morcillo González madridi érsek tudni akarta, miért hallgat el a tervezet olyan problémákat, mint ,,az emberi munka, a teljes ember fölemelése a természetes és természetfölötti tökéletességére, a kivándorlás joga, az érzékiség és a szexualitás özöne, az ateizmus.., újabb nemzetek felszabadulása..., nagy tömegek óriási szegénysége és éhezése. Vagy nem mond semmit ezekrôl a dolgokról, vagy olyan visszafogott hangon beszél róluk, mintha távol állnának a mai világtól.'' Ô is teljes átdolgozásra tett javaslatot. Patrick O'Boyle, Washington érseke az Egyesült Államok püspökeinek nevében szükségesnek tartotta, hogy a faji megkülönböztetés problémájával is foglalkozzon egy bekezdés. Kérte, hogy precíz teológiai indoklással nyíltan ítéljék el a faji megkülönböztetést, melyet ,,az emberiség mai legsajnálatraméltóbb és legvisszataszítóbb bűntettének'' nevezett. A tervezet vitája november 10-én, tizenegy nappal az ülésszak zárása elôtt ért véget. Amikor a közgyűlést megkérdezték, alkalmasnak tartja-e a tervezetet a további vitára, 1579-en szavaztak mellette, 296-an ellene. December 30-án a Koordinációs Bizottság elrendelte, hogy a függeléket, legalábbis lényeges részeit, építsék be a tervezetbe. A döntésrôl egy 1965. január 2-i keltezésű, Cicognani bíboros, a Koordinációs Bizottság elnöke által aláírt hivatalos okmányt juttattak el Ottaviani és Cento bíborosoknak, a vegyesbizottság társelnökeinek. Mire a nyár folyamán a zsinati atyák megkapták a tervezet utolsó átdolgozott változatát, 79 oldalasra bôvült, szemben a korábbi 29 oldalas anyaggal. A terjedelem megnövekedését azzal magyarázta a központi albizottság, hogy az új szöveg lényegében három elembôl tevôdik össze: elôször is az eredeti szövegbôl, azután az összesen 830 oldalt kitevô, nagyon gondosan áttekintett szóbeli és írásbeli hozzászólásokból, végül pedig ,,sok zsinati atya kívánságának megfelelôen -- legalábbis lényegileg -- bekerült az új szövegbe az elôzô szöveget kísérô függelék''. Hosszú, nehéz küzdelem volt, de a liberálisoknak a moderátorok támogatásával ismét sikerült érvényesíteni akaratukat. ======================================================================== A moderátorok veresége 3. ülésszak -- 1964 A legutóbbi évtizedekben feltűnô jelenség bontakozott ki az Egyesült Államokban és Európában: a világi, egyházmegyés papnak jelentkezô fiatalemberek száma csökkent, míg a rendi aspiránsoké nôtt. Az Egyesült Államokban 1925-ben a világi papok a teljes papság 73%-át alkották, ez a szám 1965-re 61%-ra esett vissza. A szerzetespapok aránya közben 27- rôl 39%-ra nôtt. Egyes területeken több szerzetespap van, mint világi. A chicagói érsekségben például a világi papok aránya az 1925-i 59-rôl 46%-ra csökkent, miközben a szerzetespapoké 41-rôl 54%-ra emelkedett. Hasonlóan Németországban is 1915 és 1960 között 92-rôl 78%-ra csökkent a világi papok aránya, miközben a szerzetespapoké 8-ról 22%-ra nôtt. Erre a tendenciára hívta fel a figyelmet a német Karl Leiprecht, Rottenburg püspöke, a zsinat Szerzetesi Bizottságának tagja az 1963 augusztusi fuldai püspöki konferencián, s megjegyezte: ez arra fogja késztetni a püspököket, hogy minden eddiginél nagyobb mértékben támaszkodjanak a szerzetesrendekre a lelkipásztori munkában. A problémát azonban az jelentette, hogyan lehetne nagyobb befolyásra szert tenni a rendek fölött. Az európai szövetséghez tartozók javaslata az apostoli munka fontosságát hangsúlyozta és szükségesnek tartotta azt minden férfi és nôi rendben, még a kontemplatívokban is. A szövetség síkra szállt a rendek alapvetô strukturális átalakulásáért is, ezt nevezték ôk ,,a modern idôkhöz való alkalmazkodásnak''. De az apostoli munka olyan erôs hangsúlyt kapott, hogy a rendek tisztán haszonelvű célt láttak benne, mely figyelmen kívül hagyja az egyes ember lelki életét. A javasolt változtatások közül egyik-másik pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a szándék a rendek szabványosítására irányul, vagyis hogy uniformizálják vagy legalábbis egymáshoz hasonlóvá gyúrják át ôket. A rendfônökök erre természetesen úgy reagáltak, mintha a lélekharangot húzták volna meg intézményük fölött, s megkezdôdött a harc a túlélésért. Súlyos csapást jelentett, amikor a Koordinációs Bizottság 1963. január 30-án tervezetének drasztikus lerövidítésére, s a tervezet helyett javaslatok benyújtására utasította a Szerzetesrendi Bizottságot. Az instrukciót Döpfner bíboros adta ki, a Koordinációs Bizottságban ô felelt a szerzetesekrôl szóló tervezetért, mint ahogy Suenens bíboros az Egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó tervezetért. Az eredeti 110 oldalas tervezetet a Szerzetesrendi Elôkészítô Bizottság készítette, 32 fejezetet és 201 artikulust tartalmazott. Nagy alapossággal és részletességgel tárgyalta a szerzetesi élet minden vonatkozását. A Szerzetesrendi Bizottság az említett utasítás kézhezvétele után két hónapon belül 9 fejezetre rövidítette és jóváhagyásra visszaküldte a Koordinációs Bizottságnak. 1963. március 27-én Döpfner bíboros arról számolt be a Koordinációs Bizottságnak, hogy a lerövidítés mértékével elégedett, ,,A szerzetesekrôl'' címmel és ,,a tökéletesség állapota'' kifejezés gyakori használatával azonban nem. Javasolta, hogy a szöveg módosításánál tartsanak szem elôtt három dolgot: 1. A szövegbôl jelenlegi formájában hiányzik a biblikus és teológiai mélység, amikor bemutatja a szerzetesi életet és az evangéliumi tanácsokat, s a szükséges megújulást sem emeli ki eléggé. Nem elég hangsúlyosak a szerzetesi élet krisztológiai és ekkleziológiai vonatkozásai. 2. A szöveg -- a zsinati atyák igényével ellentétben -- nem ad a rendeknek világos és gyakorlatias iránymutatást ahhoz, hogy hogyan igazodjanak a modern kívánalmakhoz. Erre nagyon kevés figyelmet fordít. 3. Bár a világtól való visszavonultság (ami manapság különösen hangsúlyozandó) a rendek szükségszerű jellemzôje, nem kellene annyit óvni a világtól és a világias szelemtôl. Hatékony apostoli munka csak akkor lehetséges, ha az abban közreműködôk ismerik a modern világot és el tudják érni az embereket. Sokan panaszolják, hogy a szerzetesek, különösen az apácák, nem ismerik jól a világot. Itt változásra van szükség. A Koordinációs Bizottság ennek ellenére lényegét tekintve jóváhagyta az átdolgozott tervezetet, mire Valeri kúriai bíboros, a Szerzetesrendi Bizottság elnöke egy öt fôs bizottságot nevezett ki a Döpfner bíboros által javasolt változtatások és kiegészítések végrehajtására. Fölöslegesnek ítélve törölte bizottságának eredetileg 1963 májusára kitűzött ülését, s április 23-án átnyújtotta a fôtitkárnak az átdolgozott szöveget. Döpfner bíboros azonnal tudomást szerzett errôl és nagyon dühös lett. Újra benyújtotta eredeti javaslatait és még néhányat. Ezúttal azonban ô és szakértôi szó szerint kidolgozták, amit látni akartak a tervezetben. Döpfner bíboros azt írta Valeri bíborosnak, hogy ,,mintaként'' csatol néhány javaslatot, ,,melyek könnyen beilleszthetôk a szóban forgó tervezet megadott helyeire''. Valeri bíboros akkor kapta meg a levelét, amikor az átdolgozott tervezetet már beterjesztette a fôtitkárnak, így vissza kellett azt kérnie. Ismét a korábban kinevezett öt fôs bizottságot bízta meg, s végül is május 8-án került vissza a szöveg nyomtatásra a fôtitkárhoz. Elég meglepô módon, amikor a nyomtatott változat megjelent, az szerepelt benne, hogy XXIII. János pápa 1963. április 22-én hagyta jóvá. Akkor azonban még a fôtitkár sem kapta kézhez, nemhogy a pápa. Így felmerül a kérdés, látta-e egyáltalán a pápa a dokumentumot. Ugyanakkor, amikor Döpfner bíboros küldte el javaslatait Valeri bíborosnak, a francia Gérard Huyghe, Arras püspöke is tiltakozott és beküldte a maga javaslatait. A francia püspök tagja volt a Szerzetesrendi Bizottságnak, és igen neheztelt a májusra kitűzött plenáris ülés törlése miatt. Döpfner bíboros javaslatainak kb. a felét beépítették a szövegbe, azok közül viszont, amelyeket Huyghe püspök terjesztett be, egyet sem; Döpfner bíboroséit azért használták fel, mert azt hitték, hogy azok a Koordinációs Bizottságnak eredetileg készített jelentésébôl valók. Viszont mindkét javaslatcsomagot sokszorosították és elküldték a Szerzetesrendi Bizottság valamennyi tagjának. Amikor Huyghe püspök látta, hogy javaslatait nem vették figyelembe, összevonta ôket Döpfner bíboros fel nem használt javaslataival és a bizottság két másik (egy francia és egy belga) tagjának javaslataival, melyeket szintén figyelmen kívül hagytak. Ezután megkérte a francia püspököket és a fuldai konferencia valamennyi résztvevôjét, támogassák az így kialakított csomagot. Leiprecht püspök, akit Döpfner bíboros megbízott, hogy készítsen írásos jelentést a fuldai konferenciának az 1963. április 22-i keltezésű átdolgozott tervezetrôl, azt állította, hogy ,,a bizottság Rómában lakó tagjai és tanácsadóik, akik a lerövidített szöveget kiadták, túl nagy hatalommal rendelkeznek''. Azzal fejezte be, hogy ,,a tervezet jelenlegi formájában nincs még kész, a zsinati atyák így nem tudják használni. Nincs eléggé összhangban a kor és a zsinat kívánalmaival.'' A fuldai konferencia egyetértett ezzel az állásponttal, a tervezetet nem kielégítônek minôsítette, s ilyen értelemben tájékoztatta Rómát. A második ülésszak alatt nem bocsátották vitára a tervezetet. Júliusban meghalt Valeri bíboros, a Szerzetesrendi Bizottság új elnöke Ildebrando Antoniutti bíboros lett. Ôt a második ülésszak vége felé, november 29-én a Koordinációs Bizottság a tervezet további lerövidítésére valamint egy olyan függelék elkészítésére utasította, mely ,,egészen részletesen közli a bizottság által el nem fogadott megjegyzéseket, elutasításuk okával együtt''. A Koordinációs Bizottság 1963. december 28-án és 1964. január 15-én újabb instrukciókat adott ki. Antoniutti bíborossal január 23-án közölték, hogy a tervezetet még jobban le kell rövidíteni javaslatokká, melyekrôl szavaznak majd az aulában, de elôzetes vita nélkül. Döpfner bíboros január 24-én további javaslatokat küldött be. Az instrukciók alapján a tervezet 118 sornyi javaslattá törpült. A harmadik ülésszak 1964. szeptember 14-én kezdôdött. Szeptember 29- én az Szerzetesrendi Elöljárók Római Uniója megbeszélést tartott annak eldöntésére, mit tegyenek a javaslatokkal kapcsolatban. Mintegy 100 rendi elöljáró volt jelen. Páter Armand Le Bourgeois, az eudisták általános elöljárója részletes jelentést olvasott fel a javaslatok elôzményeirôl, kielemezvén minden egyes artikulust. Arra a következtetésre jutott, hogy a javaslatok jelenleg nem kielégítôek, bár javítani lehet rajtuk. Ezután részletesen megvitatták a dolgot, de döntés nem született. Október 7-én a Szeplôtelen Szűz Oblátusainak generalíciáján találkozott az Általános Szerzetesrendi Elöljárók Római Uniójának bizottsága. Jelen voltak a ferencesek, a domonkosok, a kármeliták, a bencések, a Szeplôtelen Szűz oblátusai, a maristák és az eudisták általános Szerzetesrendi elöljárói. Élénk vita folyt, milyen lépéseket tegyenek, s egyetértés alakult ki abban, hogy a javaslatokat ne vessék el, inkább fenntartásos támogató szavazatokkal módosítsák. A többi rendi elöljárónak megfogalmazott írásos beszámolóban kifejtették, hogy súlyos következményekkel járhatna, ha ,,tömegesen a tervezet ellen szavaznának'', s rámutattak négy olyan pontra, mely véleményük szerint módosítást igényel. Egyben biztosították a többi elöljárót, hogy teljesen szabadon dönthetik el, milyen álláspontot foglalnak el az egyes kérdésekkel kapcsolatban. Elkezdték megfogalmazni hozzászólásaikat illetve fenntartásaikat, hogy kinyomtathassák és a szavazás elôtt szétoszthassák ôket. Október 23-án a fôtitkár bejelentette, hogy aznap fogják kiosztani a javaslatokra vonatkozó jelentést ,,a tervezet függelékével együtt, mely azonban nem lesz vita tárgya''. Amikor a zsinati atyák megkapták a jelentés kinyomtatott példányát, meglepetéssel tapasztalták, hogy az anyagban a javaslatok módosított, hosszabb változata szerepel. Néhány atya megkérdezte a Püspöki Titkárságot, melynek Perantoni érsek volt az elnöke, mit tart az új változatról. Az érsek erre összehívta Központi Bizottságát, melynek tagjai egyhangúan úgy döntöttek, hogy a javaslatok elfogadhatóak. Véleményüket egy körlevélben fogalmazták meg, melyet november 8-ig eljuttattak több mint 1100 zsinati atyához. Szerepelt benne a javaslatok szóbeli ismertetésére kiszemelt öt zsinati atya neve és hogy a Püspöki Titkárság erôfeszítései eredményeképpen mindegyikük több száz támogató aláírást kapott. A körlevélhez mellékelték az öt hozzászólást összefoglaló öt fenntartást, s a címzetteket megkérték, írják alá s igen szavazatuk mellett adják le ôket. November 10-én, két nappal a levél szétosztása után került sor a szerzetesi élettel kapcsolatos javaslatok vitájára. Ekkor már elutasították a papokról és a missziókról szóló javaslatokat. Aznap délelôtt csak egy felszólalásra volt idô, Spellman New York-i bíboros, a Koordinációs Bizottság tagja kapta meg a szót. Spellman bíboros általános elégedettségének adott hangot a szöveggel kapcsolatban. ,,Ha módosítják és tisztázzák a szöveg néhány alapvetô pontját -- mondta --, a zsinat elfogadhatja a tervezetet mint alapot a szerzetesrendek életének igazi megújításához.'' Utalt rá, hogy ténylegesen már hosszú évek óta zajlik a modernizáció a szerzetesi közösségekben. Most egy ,,másodlagos, nem jelentôs kiigazításról van szó, nem a szerzetesi élet igazi lényegének megváltoztatásáról''; elég nagy a zavar ezzel kapcsolatban: ,,Az utóbbi idôben elhangzottak és írásban is megjelentek olyan dolgok a szerzetesi életrôl és annak a modern körülményekhez való igazításáról, melyek mintha hozzájárultak volna e zavarodottsághoz. Mindebbôl úgy lát-szik, hogy maga Krisztus a szerzetesi életet mellôzte, sôt tagadta. Egyszóval... ezek a dolgok a szerzetesi élet szétzilálása felé haladnak.'' Elmondta, hogy saját érsekségében több mint 8.000 apáca van, s közülük nem keveseket ,,nyugtalanít mindaz, ami a rendek életének modernizálásával kapcsolatban oly zagyván, oly óvatlanul és oktalanul hangzik el''. Egyes zsinati atyák és szakértôk szerint e szavak Suenens bíborosnak szóltak, aki The Nun in the World címmel a témával foglalkozó könyvet jelentetett meg és nem sokkal korábban elôadásokat tartott a szerzetesi életrôl az Egyesült Államokban. Másnap tizenheten szólaltak fel. Elsôként Jaime de Barros Camara, Rio de Janeiro bíborosa 103 brazil püspök nevében egészében elfogadhatónak nevezte a szöveget. Utalt rá, hogy a szerzetesi élet doktrinális szempontjaival már foglalkoztak az Egyházról szóló tervezet 4. fejezetében, a rendtagok apostolkodási kötelességeivel pedig a püspökök pásztori hivataláról szóló tervezetben. Ezért ebben a szövegben szükségtelen részletesen szólni a szerzetesekrôl; világosan meg kell azonban határozni, ki illetékes a szerzetesi élet kívánt megújításának elômozdításában és vezetésében. A negyedik hozzászóló Döpfner bíboros volt, aki élesen bírálta a javaslatokat, és kérte, hogy teljesen dolgozzák át ôket, mert nem nyújtanak megoldást a megújulás problémájára. Suenens bíboros sem tartotta elfogadhatónak a tervezetet, mert nem sikerül megfelelôen kezelnie a rendek alkalmazkodásának és modernizálásának problémáját. Külön szólt az ,,úgynevezett aktív életet élô'' nôi kongregációkról. Nekik az apostoli működéshez szükséges igazi szabadságot kellene élvezniük - mondta. Magát az apostolkodást a szó evangelizálás értelmében kellene definiálni, úgy hogy a nôvérek életének olyan értékrendje legyen, amely idôt hagy nekik az apostoli munkára. Gyakorlati szempontból új kolostori szabályok kidolgozását kérte, hogy az egyes nôvérek aktívan és ,,felnôttként'' dolgozhassanak együtt az egész közösség javára. Ezzel elkerülhetô lenne egyrészt, hogy túlságosan a fônöknô kezében összpontosuljon a hatalom, másrészt a túlzottan passzív, infantilis engedelmesség. Szorgalmazta a kiegyensúlyozott vezetô struktúrákat, s a változtatást mind az elöljárók kinevezése, mind az általános káptalanok tekintetében, melyeknek az egész rendet kell képviselniük. Meg kellene változtatni az elavult szokásokat, a világtól való elkülönülés ne akadályozza a rendtagot abban, hogy apostoli munkát végezhessen, ,,sok közösségben új öltözékkel kell felváltani a megkülönböztetô, de nevetséges viseletet''. ,,A nôk alsóbbrendűségének elavult fogalmán'' alapuló szokásokkal fel kell hagyni és a nôvéreknek ne kelljen kísérôvel utazniuk. Aznap kapták meg a szót a Püspöki Titkárság körlevelében bejelentett öt hozzászóló közül négyen. Elsôként páter Anastasio del SS. Rosario, a kármeliták rendfônöke, az Szerzetesrendi Elöljárók Római Uniójának elnöke szólt 185 zsinati atya nevében. Kifejtette, hogy fenntartással támogatni kellene a javaslatokat. Határozottan szükség van a szerzetesi élet megfelelô megújítására, de abszolút tiszta elképzeléssel kell rendelkezni arról, mibôl is áll ez. Szerinte két lényeges elembôl: a rendi közösségek tagjainak vissza kell térniük ahhoz a lelkiséghez és buzgalomhoz, ami alapításuk idején éltette ezeket a közösségeket, és alkalmazkodniuk kell a világhoz és a modern korhoz. Csak e kettôs norma biztosít kellôen ,,megbízható természetfölötti kritériumokat a megújulás különféle mozzanatai számára'', és így elôzhetô meg, hogy az új szüntelen keresése közben mindig mindent el akarjunk vetni. Perantoni érsek 370 zsinati atya nevében beszélt. A tervezet -- mondta -- így ahogy van ,,jó, és maradjon meg vitaanyagnak, függetlenül azok véleményétôl, akik szeretnék teljesen elvetni''. Síkra szállt a rendek uniformizálása ellen és elmondta, hogy a rendeket ,,az Egyház különbözô karizmái megnyilvánulásának'' kellene tekinteni. Kérte a zsinatot, fejezze ki a ,,laikus szerzetesi élet'' iránti nagyrabecsülését, miután a férfi és nôi Szerzetesrendi közösségek az ifjúság nevelésével, a betegek gondozásával és más szolgálatok terheinek átvételével rendkívül hasznosan járulnak hozzá az Egyház lelkipásztori munkájához. Victor Sartre francia jezsuita, a madagaszkári Tananarive nyugalmazott érseke szólt hozzá ezután 265 zsinati atya nevében, de egyben különbözô nôi kongregációk 250 fônöknôje álláspontját is képviselte. A szöveg sok jó elemet tartalmaz -- mondta -- ,,s reméljük, megkapja a jóváhagyást''. Legfôbb kérdésként jól érzékelhetôen a tagok belsô, lelki életére kell koncentrálni, s mindenféle reformprogramnak lojálisnak kell maradnia az alapítók szellemével és az egyes közösségek különleges céljaival és egészséges hagyományaival szemben. 263 zsinati atya nevében egy másik jezsuita, a brit-guayanai Guilly, Georgetown püspöke következett. A javaslatok alapvetôen jóváhagyásra érdemesek -- mondta --, bár sok gyöngéjük van. Például ,,igazán megdöbbentô'', hogy milyen keveset mondanak a kontemplatív rendekrôl. A modern apostolkodásról ,,túlzottan lehatárolt értelemben mint külsô apostolkodásról'' szólnak. Az Egyház teológiai szaknyelvében az apostolkodás szó jelöl minden olyan, Krisztus követésével összefüggô tevékenységet, mely Isten országának a földön történô megvalósulására irányul. Ezért saját nevében kérte, fejezze ki a zsinat a szövegben a kontemplatív intézetek iránti nagyrabecsülését is, s életüket nyilvánítsa ,,kiemelten apostolinak''. Másnap kapott szót az ausztrál James Carroll, Sidney segédpüspöke 440 zsinati atya nevében. Kérte, hogy egy külön bekezdés foglalkozzon a tanító testvérekkel, így kézzelfogható módon tűnik majd ki a laikus testvérek és nôvérek apostoli jellege. Jó lenne -- mondta--, ha a zsinat kiigazítaná azoknak a papoknak és laikusoknak az elképzeléseit is, akik nem tartják sokra, ha valaki szerzetesi életet él, de nem lesz pappá''. A zsinat történetében eddig nem fordult elô, hogy több hozzászóló is ekkora támogatást kapott volna. Erre nem lehetett nem reagálni. A belga Charue püspök teljesen egyetértett Döpfner bíboros következtetéseivel. Páter Joseph Buckley, a maristák rendfônöke 130 zsinati atya nevében azt mondta, hogy a szöveg ,,egyszerűen nem megfelelô'', és a zsinat által ösztönzött megújulást szem elôtt tartva ,,modern gondolkodású és széleskörű tapasztalatokkal rendelkezô'' szakemberek segítségével teljesen újra kell írni. A francia Huyghe, Arras püspöke ,,szívbôl jövô egyetértését'' fejezte ki mindazzal kapcsolatban, amit Döpfner bíboros, Suenens bíboros, Charue püspök és páter Buckley mondott. ,,A javaslatok nem megfelelôek -- mondta --, mert nincs bennük élet, mert túlságosan a jogász, s kizárólag a nyugati ember szemüvegén át látják a dolgokat és nagyon kevés olyat tartalmaznak, ami a szerzetesi élet igazi megújítását jelenthetné... Új szöveget kellene készíteni.'' Suenens bíboros indítványára a harmadik napon lezárták a vitát. 26 szóbeli hozzászólás hangzott el, 36-ot pedig írásban nyújtottak be. A fôtitkár ekkor a következô kérdésekkel kapcsolatban kért szavazást a közgyűléstôl: ,,Kívánják-e az atyák, hogy most a vita után a szavazás következzék >>A szerzetesi élet korszerű megújításáról<< című szöveg 20 javaslatáról?'' Ha a többség nemmel szavaz, új szöveget kell készíteni. Ha viszont igennel szavaznak többen, akkor a javaslatokat megtartják és egyenként kezdenek szavazni róluk. Miért törekedett az Szerzetesrendi Elöljárók Római Uniója és a Püspöki Titkárság a javaslatok megtartására és módosítására, miközben Döpfner és Suenens bíboros elutasításukat sürgette? Ennek oka a szerzetesi életrôl és annak az Egyházban betöltött funkciójáról vallott nagyon eltérô elképzelésükben keresendô. A Római Unió és a Püspöki Titkárság felismerte, hogy egy teljesen átdolgozott tervezetben Döpfner és Suenens bíboros módot találna elképzelései érvényre juttatására. Gyanították továbbá, hogy a bíborosoknak kész vagy majdnem kész póttervezet van a birtokában, amit esetleg ráerôltethetnek a Szerzetesrendi Bizottságra. Ezért jobb megoldásnak tűnt, ha megtartják a nem tetszô javaslatokat is, és a szavazáskor fenntartásokkal igyekeznek módosítani rajtuk. A Püspöki Titkárság egyik szakértôjétôl tudtam meg, hogy sokak véleménye szerint Döpfner bíboros szerzetesi életrôl alkotott fogalmának ,,teológiai mélysége, tisztasága és pontossága'' kívánnivalót hagy maga után. Suenens bíboros fejében -- mondta --, ,,aki sokkal kevesebbet foglalkozik teológiai problémákkal, mintha fôként az motoszkálna, hogyan lehetne a szerzeteseket a legjobban hasznosítani az apostolkodásban''. Másképp kifejezve úgy érezték, hogy Suenens bíboros nem az azt megilletô jelentôséggel kezeli a szerzetesek belsô életét. Furcsa benyomást keltett -- tette hozzá a szakértô --, hogy éppen Döpfner bíboros támadta oly hevesen a javaslatokat, ,,miután a Koordinációs Bizottság szóvivôjeként ô maga ragaszkodott hozzá, hogy a szöveget rövidítsék le mostani dimenzióira''. Amikor pedig megkérdeztem, miért csak öt hozzászóláshoz gyűjtött össze a Püspöki Titkárság 1523 aláírást, emlékeztetett rá, hogy a csoport alapítóit az Egyházról szóló tervezet vitájában a vita lezárásával hallgatásra kényszerítették. Féltek, hogy ez ismét megtörténhet, és úgy gondolták, az aláírások százai láttán a moderátorok kénytelenek lesznek megadni nekik a szót, ahogy valóban történt is. Amikor november 12-én, csütörtökön kiosztották a szavazócédulákat, Döpfner és Suenens bíboros biztos volt a gyôzelemben. Ôk maguk naphosszat bizonygatták a zsinati atyáknak, hogy a javaslatok biztosan nem kapják meg a jóváhagyást. De nagy meglepetésükre az eredmény bejelentésekor kiderült, hogy 1155-en szavaztak megtartásukra, 882-en pedig ellene. A vereség következtében az aznapi moderátornak, Suenens bíborosnak nem volt más választása, mint hogy bejelentse: a következô szombaton és hétfôn a javaslatokról szavaznak. A két bíboros stratégiájának kidolgozásáért felelôs német és belga tanácsadók láthatóan nem álltak résen. Ösztönszerűen azt javasolták, kérjenek meg mindenkit, aki a bíborosok nézeteit osztja, szavazzon nemmel minden fordulóban, hogy a javaslatok ne válhassanak érvényessé. De ezt az ötletet hamar elvetették, mert felismerték, hogy sose tudnának annyi szavazatot mozgósítani, amennyi a javaslatok teljes elutasításához kellene. Ez a taktika szabad kezet hagyna a Római Uniónak és a Püspöki Titkárságnak. A két bíboros tanácsadói ekkor úgy határoztak, hogy -- hasonlóan a Püspöki Titkárság szakértôinek négy nappal korábbi akciójához -- maguk fogalmaznak és nyomtattatnak ki fenntartásokat. Írtak egy kísérôlevelet is, melyben megkérték híveiket, hogy fenntartásos igennel szavazzanak és az általuk készített fenntartásokat terjesszék be. A kísérôlevelet 10 zsinati atya írta alá, köztük Döpfner bíboros, Suenens bíboros és Huyghe püspök. A Püspöki Titkárság a Döpfner és Suenens bíborosok tanácsadói által fogalmazott fenntartások közül sokkal igen elégedett volt; nem is annyira amiatt opponált, hogy mit akarnak a bíborosok bevenni a tervezetbe, inkább amiatt, hogy mit akarnak kihagyni belôle. Közben a Püspöki Titkárság szakértôi sem tétlenkedtek. Ahogy egy november 13-i keltezésű újabb levélben kifejtették, ,,a vita során sok kitűnô javaslat merült föl az aulában, melyek egész biztosan hozzájárulhatnak a szöveg teljesebbé tételéhez''. Levelükhöz mellékeltek egy tizenhárom javaslatból álló kis összeállítást, szerepelt köztük az az öt is, amit november 8-án osztottak szét. Az egyik új fenntartás ,,a Szerzetesrendi engedelmesség igazi fogalmának mint magasztos égôáldozatnak'' a megôrzésére vonatkozott, ,,mely által egy ember a mennyek országa kedvéért teljesen aláveti önmagát és mindenét Krisztus akaratának, akinek helyét az elöljáró tölti be''. Mintegy válaszul arra, hogy egyes hozzászólók nagy súlyt helyeztek az alárendelt és az elöljáró közti párbeszédre, a fenntartás rámutatott, hogy megszűnne az engedelmesség, ha ,,pusztán olyan párbeszédként értelmeznénk, ahol az elöljáró mindössze meggyôzni próbálná alárendeltjét, részletes indoklást fűzvén a kiadott utasításhoz''. A Püspöki Titkárság szakértôi november 13-án délután 1100 zsinati atyának osztották szét fenntartásaikat. A szavazás másnap kezdôdött. Szándékosan az utolsó pillanatig vártak, hogy a két bíboros tanácsadóinak már ne legyen ideje ellenakcióra. A szavazás során az elsô öt szavazólapra átlagosan 930-an írtak igent, 952-en igent, de fenntartással, 68-an pedig nemet. Az elsô fordulóban 1005-en szavaztak igennel fenntartással, ez a zsinat egész történetében a legmagasabb érték. Csak a szavazatok számából persze nem lehetett látni, hogy a leadott fenntartások között a Püspöki Titkárság javaslatai vagy a Döpfner és Suenens bíborosokéi voltak-e túlsúlyban. Korábban mindig az volt a szabály, hogy a fenntartásokat a szavazattal egyszerre kellett leadni. Ezen a különleges napon, november 14-én, szombaton mégis úgy döntöttek a moderátorok, hogy akik jelezték támogató szavazatuk mellett fenntartásukat, a következô keddig még benyújthatják azt. A zsinati szabályzat e hirtelen megváltoztatásának - - minden jel szerint -- az volt az oka, hogy hiba csúszott Döpfner bíboros és Suenens bíboros számításába. Azt hitték, hogy mindegyik címzettjük megkapta fenntartásaikat, de azok sokakhoz -- bár hallottak róluk -- nem jutottak el szombat reggelig, a szavazás megkezdéséig. A fenntartások átvizsgálásakor kiderült, hogy az öt legtöbbször szereplô javaslat a Püspöki Titkárság szakértôitôl származik. A többinél összességében kiegyenlítettek voltak az erôviszonyok, mivel mindkét oldalnak voltak olyan fenntartásai, amelyeket nagy erôk támogattak. A legtöbbet be is vették a tervezetbe. Az átdolgozott és kibôvített szöveg, most már dekrétum jelzettel, a negyedik ülésszakon, 1965. október 11-én került vissza a zsinat plénumára. A szavazás eredménye (2126 igen, 13 nem) azt mutatta, hogy mind a Püspöki Titkárság álláspontját, mind a Döpfner és Suenens bíborosét vallók elégedettek az új szöveggel. Az 1965. október 28-i nyilvános ülésen tartott végleges szavazáson a szerzetesi élet megújításáról szóló dekrétum 2321 igen és mindössze 4 nem szavazatot kapott, majd VI. Pál pápa ki is hirdette. ======================================================================== A szemináriumok és az iskolák 3. ülésszak -- 1964 A papnevelésrôl szóló tervezetet a Koordinációs Bizottság nem sokkal a második ülésszak befejezése után javaslatokká minôsítette vissza. A fôtitkár 1964. május 11-i és július 7-i keltezéssel tájékoztatta a zsinati atyákat a javaslatokkal kapcsolatban elôírt eljárásról: a szöveghez nem kell benyújtani módosító javaslatokat, hanem a bevezetô jelentés után szavaznak róla. A német ajkú és skandináv zsinati atyák 1964 májusi innsbrucki találkozójukon mégis készítettek hozzá egy 15 oldalas kommentárt. Ez valójában póttervezet volt, de számos javaslat szerepelt benne a javaslatok szövegének átalakítására, terjengôs kiegészítések betoldásával. Hogy milyen mértékű hatalomra tett szert a zsinaton e kis csoportosulás, az október 14-én, a harmadik ülésszakon vált nyilvánvalóvá, amikor minden zsinati atya megkapta a javaslatok átdolgozott változatát. Terjedelemben kétszerese volt a korábbinak, sok mindent megváltoztattak benne és hosszú betoldásokkal bôvült. Ha ezt az átdolgozott szöveget valaki pontosan összehasonlította az innsbrucki konferencián készült 15 oldalas kommentárral, teljesen világossá vált, hogy a változások és kiegészítések kb. 90%-a onnan származik. Ez is bizonyítja, hogy a tervezetek rövid javaslatokká történô visszaminôsítése részben azt szolgálta, hogy az európai szövetség püspökeinek és szakértôinek elképzelései nagyobb mértékben érvényesülhessenek. Az átdolgozott javaslatok vitájára 1964. november 12-tôl került sor. A lengyel Jozef Drzazga, Gniezno segédpüspöke a lengyel püspökök nevében dicsérte a szöveget, megjegyezte azonban, hogy a papnevelésre vonatkozó alapelvei túl bizonytalan lábakon állnak. ,,Nem elég azt mondani, hogy egy-egy terület illetékes hatósága igazítsa a papnevelést a helyi körülményekhez -- mondta --, mert ezek a hatóságok az egész világra érvényes normákat várnak a zsinattól.'' Az olasz Giovanni Colombo, Milánó érseke, aki 1954-tôl 1963-ig a milánói érseki szeminárium igazgatója volt, úgy vélte, a szemináriumi képzés egyik nagy hátránya, hogy az egyes területek nem alkotnak szerves egységet. Ennek az az oka, hogy ,,a lelki, intellektuális, pasztorális és diszciplináris képzési programok mind függetlenek egymástól, mindegyik a maga útját járja, nincs találkozási pontjuk, hiányzik belôlük mindenfajta egyesítô, dinamikus elképzelés''. A tervezet -- mondta -- hozzásegít e hiba kiküszöböléséhez, amennyiben Jézus Krisztust állítja középpontba, mint gyújtópontot. ,,S mivel e javaslatok -- tette hozzá -- igen helyesen megállapítják, hogy a szemináriumok megújulása sokkal inkább a képzett emberektôl, mint a jó elôírásoktól függ, ne vesztegessünk egy percet se, ne riadjunk vissza semmiféle áldozattól, hanem biztosítsunk olyan férfiakat, akik valóban szakemberek és akik a zsinat szellemében tevékenykednek.'' Új tankönyveket is kért a szemináriumok számára. ,,Képzett tanárok és megfelelô könyvek nélkül fennáll a veszélye, hogy a szent zsinat legbölcsebb elôírásai is holt betűk maradnak.'' Léger bíboros azt kérte, nevezzék a szövegben Aqiunói Szent Tamást minden teológusnövendék mesterének és példaképének. ,,Ez nem Szent Tamás tanításának rájuk erôszakolása -- mondta --, sokkal inkább azoknak a tudományos és spirituális módszereknek a dicsérete, melyekkel korának tudását az evangélium szolgálatába állította.'' Döpfner bíboros nagy elégedettségének adott hangot a módosított javaslatokkal kapcsolatban, melyek -- mint mondta -- középutat követnek a papnevelés igen nehéz kérdésében, ,,amennyiben megtartják az évszázados tapasztalat próbáját kiállt szabályokat, a megváltozott körülményekhez pedig új, jobban illôket vezetnek be''. Suenens bíboros ,,összességében kielégítônek'' nevezte a tervezetet, javasolta azonban, hogy egészítsék ki egy olyan önálló bizottság felállítására vonatkozó új javaslattal, mely a szemináriumok megújulásának kérdését tanulmányozná. Egy szöveg megjelentetése nem elég ahhoz, hogy a zsinat szándéka szerinti megújulás végbe is menjen - - magyarázta. Az indonéziai Bali szigetérôl való Sani, Den Pasar püspöke azt mondta, a zsinat ne hangsúlyozza túl a világtól való elkülönülés negatív oldalát. ,,Ennek megvan az a pozitív hatása, hogy a kispapok teljesen tanulmányaikra tudnak koncentrálni'' -- mondta. Elegendô lelkipásztori és gyakorlati tapasztalatot szerezhetnek a szünidôben, s ezenkívül egyházi és világi szakemberek is tarthatnak bôséggel elôadásokat benn a szemináriumban. A dél-afrikai Denis Hurley, Durban érseke úgy vélte, hogy a szemináriumi képzés apostoli jellege semmi módon nem csorbíthatja a stúdium fontosságát vagy a skolasztikus nevelési módszer érvényesülését. Egyetértett Suenens bíborossal, hogy felül kell vizsgálni a filozófiaoktatás jelenlegi módszereit, de véleménye szerint a skolasztikus oktatást nem kell kisöpörni. Egyes témái -- mondta -- lényegesek a katolikus filozófiai módszer számára; enélkül elôfordulhatna, hogy a filozófiát és a teológiát összeegyeztethetetlennek tekintenék. Ha a filozófia korlátlan kutatási szabadságot követel, akkor ,,ismerjük be, hogy katolikusok nem lehetnek filozófusok''. Csakis az istenhit és a skolasztikus elvek fényében rendelkezik a katolikus azzal a szabadsággal, mellyel hozzáfoghat Isten, ember és az univerzum filozófiai kutatásához. A francia Jean Weber, Strasbourg érseke, aki az egyik párizsi szemináriumban szerzett 25 éves tapasztalata alapján beszélt, jónak és bölcsnek, bár rövidnek nevezte a javaslatokat. Remélte azonban, hogy elkerülnek majd két szélsôséget, egyrészt hogy eltökélten ,,lerontsanak mindent, amit a trienti zsinat óta hoztak létre szent emberek'', másrészt pedig hogy ,,elutasítsanak mindenfajta változást, még ha az idôk és a körülmények változása miatt szükség is lenne ezekre''. Kissé óvatosan szólt hozzá a tervezetnek ahhoz az alapelvéhez, hogy a szemináriumi képzés szabályozásában a püspöki konferenciák és a megyéspüspökök legyenek az illetékes tekintélyek. ,,Olaszország és Franciaország számára ez manapság jó -- mondta --, máshol viszont lehet, hogy nem jó, és semmi sem örök.'' Egy-egy szeminárium elöljáróinak valódi ,,kollégiumot'' kell egymással alkotniuk, mivel a szemináriumokban az elöljárók közötti egyet nem értés és a kispapokkal folytatott párbeszéd hiánya okozza a legnagyobb nehézségeket. Az utolsók között szólt hozzá a francia Garrone, Toulouse érseke, aki rendkívül dicsérte a tervezetet, az 1. artikulust pedig különösen jónak nevezte, amennyiben megállapítja, hogy a papnevelés programját minden országban az illetékes püspöki konferencia állítsa össze, hogy meghatározott idôközönként az Apostoli Szék revideálhassa és jóváhagyhassa. Ez biztosítaná, hogy az általános törvényeket folyamatosan a kor és a hely meghatározta speciális körülményekhez igazíthassák, úgyhogy a papképzés mindig megfelelne azon terület lelkipásztori szükségleteinek, ahol a papi szolgálat folyik. Egy ilyen decentralizáció -- mondta az érsek -- megváltoztatná és megnövelné a Szemináriumi Kongregáció kötelezettségeit, amenynyiben ily módon meg kellene ismerkedniük a különbözô országok igényeivel és problémáival, és folyamatosan tisztában kellene lenniük a szemináriumi képzést érintô elvek fejlôdésével és változásával. Az elsô cél elérése érdekében a Szent Kongregációnak nem szabad elmaradnia az idôk követelményeitôl, és nem is tagadhatja azokat. ,,Szükséges lenne az is, hogy a papi élet körülményeinek jobb ismerete érdekében a kongregációban az egész világ képviseltesse magát.'' A második célt akkor lehetne elérni, ha a kongregációban olyan férfiak működnének közre, akik valóban szakemberek a teológiai és társadalomtudományokban, és akik a világ minden részét képviselik. Valószínűleg tudta nélkül, Garrone érsek ezzel egy olyan feladat körvonalait vázolta, melynek végrehajtása késôbb rá várt. Alig két hónappal a zsinat befejezése után Pál pápa a Szemináriumi és Egyetemi Kongregáció proprefektusává nevezte ki. Ez azt jelentette, hogy automatikusan ô lesz a kongregáció feje, mihelyt nyugdíjba megy a hivatalt ellátó Giuseppe Pizzardo bíboros, aki a kinevezés bejelentésekor 88 éves volt. A vita 1964. november 17-én zárult le. A szavazás során csak 41-en kérték a javaslatok elutasítását, de mind a hét fordulóban számos fenntartást nyújtottak be. Ezeket 99 szóbeli és írásbeli hozzászólással együtt a szöveg átdolgozásához használták fel. Ezt hivatalosan már a papnevelésrôl szóló dekrétumnak nevezték. Az új szöveget 1965. október 28-án 2318:3 arányban fogadták el, majd közvetlenül ezután VI. Pál pápa kihirdette. A papképzésrôl szóló tervezetért felelôs bizottság felelt a keresztény neveléssel foglalkozó tervezetért is, s ennek a szövegnek a vitája még aznap elkezdôdött, amikor a másikét lezárták. A zsinati atyák megint csak meglepôdtek az átdolgozott javaslatcsomag kiosztásakor. Ezúttal azonban nem bôvült a szöveg, hanem lerövidült. A harmadik ülésszak megnyitása elôtt szétosztott javaslatokban 17 artikulus szerepelt összesen 165 sorban. Az átdolgozott változat 11 artikulusból állt és 106 soros volt. Ez a rendkívül rövid szöveg a tervezet hetedik átdolgozása után alakult ki. A vita elsô napján Spellman New York-i bíboros volt az egyik hozzászóló; felhívta a figyelmet a gyerekek és a szülôk jogaival foglalkozó 4. artikulusra. A szülôknek -- mondta -- szabadon kell iskolát választaniuk gyermekeik számára. Közben azonban ne legyenek kitéve olyan igazságtalan anyagi megterhelésnek, mely sérti választási szabadságukat. Mivel a polgári szabadságjogok biztosítása az állam feladata, az igazságosság és a méltányosság azt kívánja, hogy a szülôk érdekében megfelelô központi pénzeszközök álljanak az iskolák rendelkezésére. Azonkívül, ha ezek az iskolák a népnevelés általános feladatát szolgálják, ne zárja ki ôket az igazságos mértékű központi támogatásból az a körülmény, hogy vallásos jellegűek. Elchinger strasbourgi segédpüspök arról beszélt, nem volt szerencsés, hogy a tervezetet a harmadik ülésszak napirendjén szereplô többi fontos tervezet figyelembe vétele nélkül, még azok megvitatása elôtt készítették el. A mostani szöveg -- mondta -- teljes átdolgozást igényel. A keresztény nevelésnek egyfajta misszionárius lelkület kialakítására kell törekednie úgy, hogy az ilyen módon felnevelt fiatalok hitüket késôbb ne rejtegessék, hanem a modern pluralista és ökonomikus gondolkodású társadalomban keresztény hitükre alapozzák magánéletüket és közösségi tevékenységüket. Léger bíboros javasolta, hogy a tervezetet a zsinati atyák kommentárjaival együtt utalják vissza a bizottsághoz, hogy alaposan átdolgozhassák, mielôtt a negyedik ülésszakon újra beterjesztik. ,,Pillanatnyilag -- mondta -- úgy tűnik, nincs elég idônk vagy elég erônk a tervezet gondos áttekintésére és a megfelelô módosítások elvégzésére.'' Kérte az atyákat, kapkodva ne hagyjanak jóvá olyasmit, ami évekre a keresztény nevelés és felsôfokú oktatás Magna Chartája lesz. Bírálta, hogy a tervezet nem foglalkozik kielégítôen a tudományos kutatással és nem ösztönzô. Külön kérte, hogy tegyenek gyakorlati javaslatokat a katolikus egyetemek közötti koordináció és együttműködés érdekében, különösen a teológiai, egzegétikai, filozófiai és szociológiai stúdiumok esetében. Fô feladataként e koordinációt és együttműködést segítse elô modern eszközökkel a Szemináriumi és Egyetemi Kongregáció. A venezuelai Luiz Henriquez Jimenez, Caracas segédpüspöke amiatt bírálta a tervezetet, hogy túl nagy súlyt helyez a katolikus iskolákra. ,,Kedves kis zárt kerteknek'' nevezte ôket, ,,melyeket nagy szeretettel gondoznak, a világ evangelizálására hozott gyümölcseik azonban napról napra ritkulni látszanak''. A középkorban, amikor az állam nem tudta ellátni a neveléssel kapcsolatos teendôket, az Egyház kiegészítô feladatként foglalkozott a nevelés minden mozzanatával. Most azonban, amikor az állam az Egyház eszközeit jócskán meghaladó technikai és anyagi eszközökkel veszi át ezt a feladatot, itt az ideje, hogy az Egyház utánanézzen, iskolái valóban az ifjúság egésze evangelizálásának ügyét szolgálják-e, különösen ami a szegényeket illeti, akik gyakran nem járhatnak katolikus iskolába, mert nem tudják megfizetni a tandíjat. A püspök rámutatott, hogy a katolikus egyház az állami iskolában nincs jelen. ,,Nem tartottuk fontosnak, hogy olyan katolikus tanárokat képezzünk ki, akik belülrôl alakíthatnák át ezeket az iskolákat'' -- mondta. ,,Azokat, akik már állami iskolákban dolgoznak, úgyszólván cserbenhagytuk, s közben úgy kezeltük ôket, hogy a katolikus nevelés árulóinak érezték magukat.'' 120 zsinati atya nevében ezután azt kérte, dolgozzák át alaposan a tervezetet, és a katolikus nevelést vessék alá kritikus elemzésnek, hogy az evangélium hirdetésének hatékony eszköze lehessen. Javasolta továbbá, hogy az ifjúság kapjon teljes körű felkészítést az oktatás feladatainak átvételére az állami iskolákban és egyetemeken, valamint szükség esetén iskoláztatásukra hozzanak létre különleges intézeteket. A vietnami Simon Nguyen van Hien, Dalat püspöke elmondta, hogy a missziós országokban a katolikus iskolák az apostolkodás igen hatékony eszközei. Ázsiában, ahol nagyon tisztelik a keresztény erkölcsöt, sok nem keresztény szülô inkább katolikus iskolába küldi gyerekét, fôleg ha azt papok vagy szerzetesek vezetik. A keresztény neveléssel foglakozó szöveg vitája november 19-én fejezôdött be. 1457 szavazattal 419 ellenében úgy határoztak, hogy további átdolgozás nélkül rátérnek a szavazásra. Mindazonáltal sokan voltak még elégedetlenek a szöveggel, mert a négy fordulóban átlagosan 161-en szavaztak nemmel, 168-an pedig fenntartásos igennel. A harmadik ülésszak befejezése után a szöveget átdolgozták és a negyedik ülésszakon újabb szavazásra bocsátották. Az utolsó fordulóban, mielôtt a pápához került volna, 183-an szavaztak nemmel -- ez rendkívül magas szám. A pápa jelenlétében 1965. október 28-án tartott végsô szavazáson azonban már 2290:35 arányban szavazták meg a keresztény neveléssel foglakozó dekrétumot; azok a zsinati atyák, akik nem voltak vele elégedettek, úgy látták, hogy az elôzô szavazáson már kellôképpen kifejezték nemtetszésüket. A dokumentumot a szavazás után mindjárt ki is hirdették. ======================================================================== Egy bevezetô magyarázat története 3. ülésszak -- 1964 A II. Vatikáni Zsinat legfontosabb és legdrámaibb csatája nem a vallásszabadságról nagy nyilvánosság elôtt zajló vita volt, hanem a kollegialitásról folytatott disputa, mely fôként a kulisszák mögött zajlott. A vita akörül fokozódott drámaivá, hogyan kell helyesen érteni az egyházról szóló dogmatikus konstitúció 3. fejezetében szereplô kollegialitást. Háromféle értelmezés létezett: Az elsô szerint a püspöki kollégium nem isteni, csak emberi jog alapján gyakorolja a legfelsô hatalmat. Ez azt jelenti, hogy a pápa hatáskörébe tartozik, hogy a püspöki kollégiumot a legfôbb hatalom hordozójává tegye, például egyetemes zsinat összehívásával. E magyarázat szerint csakis a pápa élvez legfôbb hatalmat az isteni jog alapján. Ez volt a konzervatív álláspont. A második vagy szélsôséges értelmezés szerint, amit osztott és terjesztett néhány liberális is, a legfôbb hatalom egyetlen alanya a püspöki kollégium, fejével, a pápával együtt. A pápa gyakorolhatja a legfôbb hatalmat, de ilyenkor csak mint a kollégium feje cselekszik, más szóval csak a kollégiumot képviseli. Nem mellôzheti a püspöki kollégium véleményének kikérésérôl egy-egy nyilatkozat kibocsátása elôtt, mivel a kollégium képviselôjeként köteles a kollégium elgondolását kifejezésre juttatni. A harmadik vagy mérsékelt értelmezés szerint -- ezt képviselte Pál pápa és más liberális zsinati atyák -- személy szerint a pápa a legfôbb hatalom alanya az Egyházban, illetve akkor a püspöki kollégium is, ha együtt nyilatkozik meg fejével, a pápával. E hipotézis szerint a kollégium legfôbb hatalma feltételezi a pápa hozzájárulását mint lényeges alkotóelemet. Másképp fogalmazva: a pápa isteni jog alapján bírja a legfôbb hatalmat és mindig szabadon élhet vele, míg a püspöki kollégium isteni jog alapján bírja a legfôbb hatalmat, de nem élhet vele mindig. Miután a kollégium köteles fejével együtt és feje alatt működni, legfôbb hatalmának érvényesítésekor függ a pápától. Ily módon az egyházi legfelsôbb tekintély egysége nem csorbul. Pál pápa már papként, majd késôbb Milánó bíboros-érsekeként is alaposan tanulmányozta az Egyház hierarchikus szerkezetét valamint a kollegialitás problémáját. Pápává választása után is folyamatosan figyelemmel kísérte és kiválóan ismerte a terület legfrissebb teológiai irodalmát és a legújabb eredményeket. A zsinat elôkészítô idôszakából származó hivatalos archív anyagok között olyan dokumentumokon szerepel a neve, melyek a püspököknek az Egyház kormányzásában Krisztus akarata alapján bírt hatalmát és karizmáit igyekeznek közelebbrôl meghatározni. Miután pápa lett, nézeteirôl tájékoztatta a Teológiai Bizottságot, s benyomása szerint az osztotta véleményét. A kollegialitás kérdésérôl 1963-ban, a második ülésszakon nagyon részletesen tárgyaltak az aulában. A Teológiai Bizottság létrehozott egy albizottságot, mely olyan gyorsan dolgozott, hogy 1964. március 6- án el is készült a kollegialitással foglalkozó átdolgozott szöveg. Utána beterjesztették Pál pápának, de ô nem volt vele elégedett, és 1964. május 19-én elküldetett a fôtitkárral néhány javaslatot a Teológiai Bizottságnak, kérvén, vegyék ôket figyelembe, s egyúttal kijelentette, hogy a június 5-re kitűzött következô plenáris ülésükön szabadon eldönthetik, elfogadják-e vagy sem. Május 27-én a fôtitkár Pál pápa nevében levelet írt P. Benjamin Wambacq-nak, a Szentírástudomány Pápai Bizottsága titkárának, melyben két kérdésre kért gyors választ. Az elsô kérdés arra vonatkozott, hogy a pápai bizottság véleménye szerint bizonyítható-e a Szentírásból a tervezet következô szakasza: ,,Ahogy Szent Péter és az apostolok az Úr akaratából apostoli kollégiumot alkottak, hasonló kapcsolat áll fenn a római pápa mint Péter utóda és a püspökök mint az apostolok utódai között.'' Május 31-i ülésén a pápai bizottság azt a választ adta, hogy a kijelentés elsô része (az alkottak szóig) bizonyítható a Szentírásból, a többi kizárólag a Szentírásból nem bizonyítható. A második kérdés úgy hangzott, lehet-e a következô állításban szereplô szentírási helyek alapján azt mondani, hogy az oldás és kötés egyedül Péterre bízott hatalma az apostoli kollégiumnak is a tervezetben definiált értelemben sajátja: ,,Az oldás és kötés Péternek adott hatalma (Mt 16,19) megadatott a fejével összekapcsolódó apostoli kollégiumnak is (Mt 18,18).'' A pápai bizottság azt válaszolta, hogy az oldás és kötés két helyrôl idézett hatalma azonosnak tűnik, de ebbôl nem következik, hogy ez a hatalom mint teljes és legfôbb hatalom az egész Egyházat illetné, ahogy a tervezet megadja. A válaszokat eljuttatták a Teológiai Bizottságnak, hogy június 5-i ülésén figyelembe vehesse ôket. A bizottság megvitatta Pál pápa tizenegy javaslatát is, melyek közül hét a kollegialitásra vonatkozott. A bizottság nyolcat és részben még egyet betoldott a szövegbe. A Szentírástudomány Pápai Bizottsága véleményét illetôen a Teológiai Bizottság úgy döntött, hogy az nem tesz szükségessé változtatást a tervezet két helyén. Az átdolgozott szöveget mint a további vita alapanyagát Pál pápa július 3-án hagyta jóvá, majd postázták a zsinati atyáknak. Július 28-án készült el Staffa kúriai érsek terjedelmes tanulmánya az Egyházzal és a püspökökkel foglalkozó két átdolgozott tervezetrôl, melyeket aztán közreadott a zsinati atyáknak. A kollegialitással foglalkozó, mindkét tervezetben szereplô szakaszokról az volt a mély meggyôzôdése, hogy ,,ezek a javaslatok ellentétben állnak az egyházatyák, a római pápák, a tartományi zsinatok, a szent egyháztanítók, a teológusok és egyházjogászok általános tanításával. Ellentmondanak az egyházi fegyelem évszázados normáinak is.'' Az érsek idézett Giovanni Bolgeni (1733--1811) olasz jezsuita teológiai írásaiból, s velük kapcsolatban megjegyezte, hogy ,,Bolgeni és az Egyházról szóló tervezet alapállása azonos''. Sajátosnak tartotta, hogy 140 évvel azután, hogy a teológusok és egyházjogászok ,,egyhangúan elvetették Bolgeni elveit mint elfogadhatatlan és az Egyház egészséges hagyományától idegen tanítást, most egyszerre egy zsinati tervezet alapelvei közé kerülhettek. Azt állította, hogy a tervezet megfosztja a pápát személyes hatalmától és primátusát a püspökök moderátori szolgálatára korlátozza; a tervezet szerint ebben nyilvánul meg a legfelsô hatalom. A harmadik ülésszak megnyitásának másnapján Staffa érsek egy 70 nevet tartalmazó listát nyújtott be a moderátor bíborosoknak, engedélyt kérve, hogy a kollegialitással foglakozó fontos harmadik fejezet megszavaztatása elôtt felszólalhasson. Az alapszabályzat 6. szakaszának 57. artikulusára hivatkozott, miszerint egy-egy téma vitájának lezárása után is jogosultak a kisebbségi álláspontot képviselôk ,,három hozzászóló kijelölésére..., akik még a tízperces idôhatárt is túlléphetik, amennyiben a kérés legalább 70 további zsinati atyától származik.'' -- Staffa érsek petíciójának nem adtak helyt. A 3. fejezetrôl szeptember 21. és 29. között folyt a szavazás. 8 szavazólap a kollegialitással foglakozó 22. artikulusra vonatkozott és három fordulóban adtak le több mint 300 nemet. A kollegialitással kapcsolatos általános szavazás során 1624-en voksoltak igennel, 572-en fenntartásos igennel, 42-en pedig nemmel. A szavazólapon beterjesztett fenntartások közül sokat a Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportosulása fogalmazott, közéjük számított Staffa érsek is. A Teológiai Bizottság kollegialitás-albizottsága nagy erôvel hasonlította össze a fenntartásokat egymással és a tervezet szövegével. Mivel sok szakértô végezte a munkát, kb. egy hónap alatt be is fejezték. Az albizottság tagjai a következôk voltak: Parente kúriai, Florit firenzei érsek, Schröffer eichstätti, Hermann Volk mainzi püspök, Heuschen lüttichi és Henriquez Jimenez caracasi segédpüspök; szakértôi: Rahner, Ratzinger, Salaverri, Schauf, Smulders, Thils, Betti, Dhanis, D'Ercole, Gagnebet, Lambruschini, Maccarrone és Moeller urak. Mielôtt a munka befejezôdött volna, Staffa érseknek és a Nemzetközi Csoportosulás vezetôinek tudomására jutott, hogy a kollegialitás- albizottság állítólag nem vette figyelembe fenntartásaikat, míg más ,,kevésbé fontosakat'', felvettek a szövegbe. Erre Staffa érsek 1964. november 7-i keltezéssel terjedelmes levelet írt a pápának, melynek másolatát odaadta csoportja 12 tagjának, akik maguk is tovább adták a szöveget 12-12 zsinati atyának, kérvén ôket, olvassák el és írják alá. Ez a terv ,,Staffa-hadművelet'' néven vált ismertté. Mivel az a hír járta, hogy a Teológiai Bizottság jelentése a tervezet átdolgozásáról már nyomdában van, gyorsan kellett végezni az aláírások gyűjtésével. A levél tudatta a pápával, minden aláírója meggyôzôdéssel vallja, hogy a tervezetben a kollegialitás szélsôséges formája érvényesül, és ôk lelkiismereti kérdésnek fogják tartani, hogy ellene szavazzanak. Staffa érsek bevádolta a moderátorokat, hogy törvénytelen módon megtagadták tôle a hozzászólást. A levél átvétele után Pál pápa hivatalos vizsgálatot kért a zsinat alapszabályzatának mostani és más esetekben történt állítólagos megsértésének tisztázására, és a Teológiai Bizottságra bízta a levélben kifejtett teológiai álláspont elbírálását. Közben 35 bíboros és öt igen nagy rend általános elöljárója írt a pápának, kifejtvén, hogy bár a kollegialitásról szóló tervezet szövege látszólag a mérsékelt liberális álláspontot képviseli, valójában azonban kétértelmű, és a zsinat után a szélsôséges liberális álláspont szerint is értelmezhetô. A pápa ezt nem tartotta valószínűnek, és az elsô helyen aláíró bíborosnak küldött válaszában támadta a levélben felhozott érveket. A bíboros erre a csoport többi tagjának nevében fordult a pápához és fejtette ki gyanújuk okait. A pápa azonban nem tett lépéseket. A bíboros ekkor azt javasolta, tegyék lehetôvé csoportja teológusainak, hogy a Szentatya jelenlétében megvitassák a kérdést a pápa teológusaival, de a Szentatya nem járult hozzá az elképzeléshez. Mindamellett megkérte a bíborost, nevezze meg csoportja teológusait, s amikor hármat megnevezett, a pápa egyszerre láthatóan zavarba jött, mert nagyon ismertek voltak, s maga is nagyra értékelte ôket. De most sem intézkedett, s emlékeztetett rá, hogy a kollegialitásról szóló szöveget bôven a szükséges többséggel fogadták el. Szavazatuk leadása elôtt a zsinati atyák bizonyára alaposan tanulmányozták a kérdést, és sokat imádkoztak érte. A bíboros bocsánatot kérve megjegyezte, hogy ezt a véleményt nem tudja szívbôl osztani. De a pápa, mivel nagyon hitt a Teológiai Bizottságban, még ekkor sem lépett. Ekkor az egyik szélsôséges liberális elkövette azt a hibát, hogy írásban hivatkozott egyes kétértelmű szakaszokra, és példát is hozott rá, hogyan értelmezhetôk majd a zsinat után. Ez az írás eljutott a fent említett bíborosokból és rendi elöljárókból álló csoport kezébe, melynek képviselôi megmutatták azt a pápának. Pál pápa végre felismerte, hogy rászedték, mire összetört és sírni kezdett. Mit lehetett tenni? Mivel a tervezet szövegében nem szerepel hamis pozitív állítás, csak kétértelmű terminusokat használ, a kétértelműségeket úgy lehetne tisztázni, ha gondosan megfogalmazott magyarázatot fűznének a szöveghez. Ez az elôzménye a tervezethez csatolt bevezetô magyarázatnak. 1964. november 10-én Pál pápa utasította az államtitkárt, írja meg haladéktalanul Ottaviani bíborosnak, hogy a tervezetben van még néhány olyan pont, melyeket pontosabban kell megfogalmazni. Külön is óhajtotta annak világos kifejezését, hogy a püspökök kollegiális tekintélyének lényeges alkotórésze a pápa hozzájárulása. A levélben szerepeltek más változtatásokra vonatkozó javaslatok is, melyek világosabbá tennék a szöveget, s amelyeket -- a pápa ragaszkodott ehhez -- be kell iktatni a szövegbe, hogy megadhassa hozzájárulását és kihirdethesse. És hogy teljes biztonság legyen a zsinat utáni szélsôséges liberális értelmezésekkel szemben, a Teológiai Bizottságnak egy bevezetô magyarázó szakaszt kellett készítenie a fejezet elé. A magyarázat és a javasolt változtatások -- állt a levélben -- sok zsinati atyának nyújtanak majd biztonságot, és elôsegíthetik, hogy többen szavazzák meg a szöveget. A levelet Wilhelm Bertram jezsuita páter kollegialitásról készített tanulmánya egészítette ki. A pápa által kezdeményezett módosításokat már jó néhány, korábban fenntartással szavazó zsinati atya is kérte. Eddig azonban a Teológiai Bizottság mindig elutasította ôket, mondván, hogy a fenntartások ellentétben állnak a többség kívánságával. Most Pál pápa állhatatosságának köszönhetôen bekerült a tervezet szövegébe néhány javasolt módosítás. A Teológiai Bizottság elkészítette az elôírt magyarázatot is, és elküldte a pápának, aki mielôtt jóváhagyta, néhány helyen még változtatott rajta. November 14-én, szombaton kiosztották az aulában a zsinati atyák 3. fejezetre vonatkozó fenntartásait is tartalmazó anyagot a Teológiai Bizottság válaszaival, valamint a bevezetô magyarázattal együtt. Ez utóbbit a bizottság spontán kiegészítésének gondolták, mert így kezdôdött: ,,A bizottság kijelenti, hogy a fenntartások kiértékelését a következô általános megjegyzéseknek kell megelôznie.'' A következô 48 órában a zsinati atyák és szakértôk sokat vitatkoztak e bevezetô sorok jelentôségérôl. Egyesek azt állították, hogy megváltoztatja a tervezetben szereplô tanítás értelmét. Mások azt állították, hogy mivel nem magában a szövegben szerepel, nem változtat rajta. November 16-án, hétfôn a fôtitkár három fontos, valamennyi zsinati atyának -- a zsinat elnökségét és a moderátor bíborosokat is beleértve -- szóló közleményt bocsátott ki. A két elsô -- bár nyíltan ez nem fogalmazódott meg bennük -- Staffa érsek november 7-i levelére, a harmadik pedig a bevezetô magyarázatra vonatkozott. A fôtitkár a Kúria terminológiáját használva mint ,,Legfelsô Tekintélyrôl'' szólt a pápáról. Elsô közleményében a fôtitkár kifejtette, hogy néhány zsinati atya panaszt tett a Legfelsô Tekintélynél, mert az Egyházról szóló tervezet 3. fejezetének vitája és szavazása során nem vették figyelembe az irányadó eljárási szabályokat; ezen atyákat aggódás tölti el és bizonyos kétségeket támasztanak a fejezetben kifejtett tanítással szemben. Elmondta, hogy az anyagot gondosan átvizsgálták, és az illetô atyákat biztosíthatják, hogy az ügyrendet nem sértették meg. Ami a 3. fejezet tanításával kapcsolatos kétségeket illeti, a Teológiai Bizottság kellôképpen meg fogja vizsgálni a kérdést. A második közlemény a fejezet -- az Egyház minden tagja által nagyon várt -- tanításának megerôsítésére vonatkozott. A tanítás -- a közlemény szerint -- nem tekinthetô tévedhetetlen definíciónak vagy dogmának, de az Egyház legfôbb tanítói tekintélye alapján kell elfogadni. A harmadik közlemény szó szerint így hangzott: ,,Végül a Legfelsô Tekintély ezennel tájékoztatja az atyákat az Egyházról szóló tervezet 3. fejezetéhez fűzött fenntartásokat bevezetô magyarázatról. A tervezetben foglalt tanítást a bevezetô magyarázat szellemével összhangban kell magyarázni és érteni.'' Ezután felolvasta a teljes szöveget úgy, ahogy a szombaton szétosztott brossúrában megjelent, a 3. fejezetre vonatkozó fenntartásokkal; volt azonban egy fontos különbség: ezúttal a Teológiai Bizottság helyett a pápa ajánlotta a bevezetô magyarázatot az atyák figyelmébe. Azonkívül a pápa a bevezetô magyarázat érvényességét az egész 3. fejezetre vonatkoztatta, nemcsak a fenntartásokra. A bevezetô magyarázat pontos teológiai terminológiája egyértelműen kizárta, hogy a tervezetben tanított kollegialitás-fogalmat a mérsékelt liberális állásponttól eltérôen is értelmezhessék. (Az így elhárított kétértelműségeket Ottaviani bíboros már a második ülésszakon felismerte, amikor 1963. október 30-án oly nyomatékosan helyezkedett szembe a moderátor bíborosok által szavazásra bocsátott négy pont frazeológiájával.) November 17-én, kedden minden zsinati atya kapott egy kinyomtatott példányt a bevezetô magyarázatból. Ezután a zsinat 2099 szavazattal 46 ellenében elfogadta a Teológiai Bizottságtól a fenntartások betoldását a 3. fejezetbe. Amikor november 19-én a fôtitkár bejelentette, hogy aznap délelôtt szavaznak a tervezet egészérôl, hozzátette, hogy ez a szavazás, akárcsak a két nappal késôbbi nyilvános ülésen sorra kerülô, azon közlemények fényében értendô, melyeket már kiadott a Legfelsô Tekintély utasítására. Ezek a közlemények bekerülnek a zsinat hivatalos jegyzôkönyvébe is. A délelôtti szavazáson 2134:10 arányban elfogadták a tervezetet. Az eredményt lelkes taps köszöntötte. ======================================================================== ,,Fekete hét'' 3. ülésszak -- 1964 A harmadik ülésszak utolsó hetében a liberálisoknak négy oka is volt, hogy elégedetlenek legyenek VI. Pál pápával. Elôször is ragaszkodott a kollegialitással kapcsolatos bevezetô magyarázathoz, amit 1964. november 16-án, hétfôn hivatalosan közöltek a közgyűléssel. Azután nem tetszett nekik az a döntése, amit a vallásszabadság szövegnek a hét csütörtökére kitűzött szavazásáról hozott. A harmadik okot az ökumenizmusról szóló tervezet kapcsán az utolsó pillanatban kezdeményezett akciója szolgáltatta. Végül pedig november 21-én, szombaton, a harmadik ülésszak zárónapján jelentette be váratlanul, hogy Szűz Mária ,,az Egyház édesanyja'' titulust kapja. A hollandok gyorsan megtalálták a képszerű kifejezést a zsinat történetének erre a szakaszára: ,,fekete hét''. A bevezetô magyarázat történetét már elmeséltük. Hogy megérthessük a vallásszabadságról szóló tervezet körüli konfliktust, 1964. szeptember 23-ig kell visszamenni, ekkor kezdôdött a téma vitája. A vita három teljes ülést vett igénybe, s még egy negyediken is részben ezzel foglalkoztak, majd a Keresztény Egységtitkárság látott munkához és átdolgozta a szöveget. Október végén fejezték be a munkát, továbbadták a szöveget a Teológiai Bizottságnak, mely november 9-én áttekintette és jóváhagyta azt. A Teológiai Bizottság konzervatív tagjait azzal vádolták, szándékosan tehetetlenkednek, hogy a harmadik ülésszak vége elôtt már ne maradjon idô a szavazásra. A szöveget kinyomtatták és november 17-én, hétfôn szétosztották az atyáknak. A szavazást csütörtökre jelentették be. Az átdolgozott tervezettel együtt a kis füzetben benne volt De Smedt bruges-i püspök kedden felolvasandó jelentése is, mely így kezdôdött: ,,A ma szavazásra bocsátandó szöveg jelentôsen eltér az aulában megvitatottól.'' A Nemzetközi Csoport szokásos heti ülésén áttekintette az átdolgozott tervezetet és számos meglepô következtetésre jutott. Elôször is a korábbi szöveg 271 sorról 556 sorra bôvült. Másodszor, az 556 sorból csak 75 szerepelt a korábbi szövegben. Harmadszor, különbözött az érvelés felépítése; eltért a kérdés kifejtése; megváltoztatták az alapelveket és a 2., 3., 8., 12. és 14. artikulusok egyes fontos bekezdései teljesen újak voltak. Ezen okok miatt a Nemzetközi Csoport egy új tervezettel egyenértékűnek tekintette a szöveget, és úgy vélte, ebben az esetben a zsinati alapszabályzat 2. szakaszának 30. artikulusa szerint kell eljárni, mely elôírja, hogy a tervezeteket ,,oly módon kell kiosztani, hogy a zsinati atyáknak elegendô idejük legyen a kérdések megbeszélésére, kiérlelt vélemény kialakítására és annak eldöntésére, hogyan szavazzanak''. Miután szerdán délelôtt még van egy plenáris ülés, a szavazást pedig csütörtökre tervezik, nem áll rendelkezésre igazán elegendô idô a gyakorlatilag új tervezet felelôsségteljes és alapos áttanulmányozására. Ráadásul a zsinati atyák arra a hétre már amúgy is túl vannak terhelve, miután meg kell vitatniuk a szemináriumi képzésrôl, a keresztény nevelésrôl és házasságról szóló tervezeteket, az Egyházról, a katolikus keleti egyházakról és az ökumenizmusról szóló tervezetek kapcsán pedig 10 fontos fordulóban kell szavazniuk. A csoport ezért úgy határozott, levelet ír a zsinat elnökségének, melyben felhívja a figyelmet az ügyrend 2. szakaszának 30. artikulusára, és a szavazás elhalasztását kéri. Több mint 100 aláírás gyűlt össze. A levelet november 18-án, szerdán keltezték és még aznap reggel idejében átadták a zsinat elnökségének. Más csoportok is nyújtottak be hasonló petíciókat. Tisserant bíboros, a bíboros elnökök doyenje vette kézbe a dolgot a moderátor bíborosokkal, akik megkérték a fôtitkárt, olvassa fel az egyik folyamodványt és jelentse be, hogy az ügy eldöntésére megszavaztatják a közgyűlést. A fôtitkár elmondta, hogy másnap elôzetes szavazást fognak tartani annak eldöntésére, rátérjenek- e a szavazásra. ,,Így határoztak a moderátor bíborosok és a bíboros elnökök doyenje'' -- jelentette ki. Az olasz Carli, Segni püspöke, aki szintén aláírta a Nemzetközi Csoport levelét, tiltakozott Francesco Roberti bíborosnál, a közigazgatási bíróság elnökénél Tisserant bíboros és a négy moderátor döntése ellen. ,,Alulírott -- közölte -- formai és tartalmi hiányosságok miatt törvénytelennek tartja'' a döntést. ,,Elôször is: formailag hiányos, amennyiben a döntést nem a zsinat elnöksége hozta kollegiálisan, hanem csak a bíboros elnök a moderátorokkal. Másodszor: tartalmilag hiányos, mert a közgyűlést nem lehet felszólítani annak eldöntésére, hogy figyelembe vegye-e a pápa által kibocsátott ügyrend valamelyik artikulusát vagy sem. A több mint száz atya petíciója vagy nem volt megalapozott, ebben az esetben a zsinat elnöksége nyilvánítsa azt nem elfogadhatónak és indokolja meg döntését, vagy megalapozott volt, ebben az esetben a pápán kívül senki sem jogosult nem figyelembe venni.'' Befejezésül Carli püspök annak a véleményének adott hangot, hogy az eredeti petícióban szereplô indokok még érvényesek, miután a zsinati atyák nem kötelezhetôek egy lényegében új szöveggel kapcsolatos szavazásra, ha elôzôleg nem vitatták meg az aulában, és nem volt elég idejük annak eldöntésére, hogyan szavazzanak. ,,Alulírott kéri ezért, hogy a nagyon tiszteletre méltó fôtörvényszék lépjen közbe az ügyrend érvényesítése érdekében.'' Carli püspök november 19-én, csütörtökön kora reggel átadta a levelet Roberti bíborosnak. Nem sokkal késôbb Tisserant bíboros felállt a helyérôl és a zsinat elnöksége nevében a következô nyilatkozatot olvasta fel: ,,A dolog alapos átgondolása után a zsinat elnöksége úgy látja, hogy ez a zsinat ügyrendjét érintô kérdés nem dönthetô el a közgyűlés megszavaztatásával. Ezért az elnökség úgy határozott, hogy a jelentést (a tervezetrôl) fel kell olvasni, a szavazásra azonban ezen az ülésszakon már ne kerüljön sor. Azok az atyák, akik véleményüket írásban kívánják beterjeszteni, 1965. január 31-ig tehetik meg ezt.'' Meyer bíboros, a tizenkét zsinati elnök egyike a bejelentés nyomán nem próbálta leplezni nagy meglepetését és mélységes bosszúságát. Nem tudta, mire kell számítania? Ô volt a vallásszabadságról szóló nyilatkozat egyik fô szószólója, nagy elszántsággal lépett fel elfogadtatásáért. Francis Reh püspök, a római Észak-Amerikai Kollégium rektora valamint Mons. John Quinn chicagói és páter Frederick McManus washingtoni szakértôk odasiettek hozzá és tárgyalni kezdtek. Rövid tanácskozás után megállapodtak egy azonnal körbeadandó petíció szövegében. Ez volt a Szentatyának címzett híres ,,Instanter, instantius, instantissime''-petíció, mely mindössze egy mondatból állt: ,,Tiszteletteljesen, de nyomatékosan, nyomatékosabban, a legnyomatékosabban kérjük, hogy a vallásszabadságról szóló nyilatkozat szavazására még a zsinat mostani ülésszakának befejezése elôtt sor kerülhessen, hogy ne játsszuk el a keresztény és nem keresztény világ bizalmát.'' Közben dühös püspökök álltak fel padjaikból és izgatott csoportokba verôdtek. A petíció példányai gyorsan vándoroltak kézrôl kézre. Korábban soha nem lehetett látni ilyen dühödt aláírókat, soha nem volt ilyen kavarodás, ekkora izgalom. Nem röppentek ilyen zord, haragos szavak, mint ebben a pillanatban, amikor úgy tűnt, örökre mellékvágányra kerülhet az egyik leginkább dédelgetett zsinati dokumentum. Az aláírt petíciókat gyorsan összegyűjtötték és átadták Meyer bíborosnak, akihez közben csatlakozott Ritter és Léger bíboros is. Az ülés még tartott, amikor együtt kimentek az aulából. A pápához indultak, hogy megkérjék, vesse el a Tisserant bíboros által bejelentett határozatot, és a régóta várt szavazásra kerülhessen sor még aznap délelôtt. Közben Döpfner bíboros, az aznapi moderátor a Tisserant bíboros által bejelentett utasítás szerint járt el és felszólította De Smedt püspököt, olvassa fel jelentését. A püspök elismerte, hogy a tervezet felépítése megváltozott és összességében nagyon eltér a korábbitól. ,,Mindezzel azonban a nem változtattunk a lényegen'' -- mondta. ,,Ezért ma ugyanazt a tanítást nyújtjuk át Önöknek, de reményünk szerint tömörebben, világosabban, pontosabban és bölcsebb megfogalmazásban.'' Utalt rá, hogy a Keresztény Egységtitkárság tagjai egyhangúan hagyták jóvá a szöveget, a Teológiai Bizottság pedig kétharmad feletti többséggel. De Smedt püspöknek sikerült lázba hoznia hallgatóságát. Beszéde közben ötször vadul megtapsolták. A végén percekig dörgött a tapsvihar, háromszor robbant ki majd halt el újra. A zsinat aulájában még soha senki nem aratott ilyen hangos sikert. Döpfner bíboros érthetôen igyekezett húzni az idôt, de amikor 12.44-ig nem érkezett semmi a pápától, berekesztette az ülést. A sajtó az amerikai püspökök vezette ,,jelentôs lázadásról'' tudósított, és különbözô számok keringtek -- 500-tól 1500-ig -- a pápának írt petíció aláíróival kapcsolatban. Az NCWC News Service, az Egyesült Államok püspökeinek hírügynöksége egy meg nem nevezett amerikai püspököt idézett, aki kijelentette, hogy ,,talán 1.000 aláírás gyűlt össze öt világrész püspökeitôl''. Amikor az ülésszak befejezése után nyilvánosságra kerültek a pontos adatok, kiderült, hogy a szám valójában 441 volt. November 20-án, pénteken, a harmadik ülésszak utolsó munkamegbeszélésén Tisserant bíboros még egyszer felszólalt: ,,Tiszteletreméltó atyák -- mondta --, sok atya igencsak nem örült, hogy a vallásszabadságról szóló nyilatkozattervezet nem került szavazásra, és arra kérték a pápát, gondoskodjon, hogy a szavazás valahogy még az ülésszak vége elôtt megtörténhessen.'' A bíboros hangsúlyozta, hogy nyilatkozata további részében a pápa rendelkezését közli: ,,Tudassa ezekkel az atyákkal, hogy a halasztás a zsinat elnökségének akarata szerint történt, mert ezt írta elô az érvényben levô ügyrend. Ezenkívül hozzájárult a halasztáshoz más zsinati atyák szabadságának tiszteletben tartása is, akik nagyon szívükön viselik, hogy egy ilyen nagy fontosságú tervezetet pontosan, mélyrehatóan és gondosan vizsgáljanak meg. Ezért a vallásszabadságról szóló nyilatkozattervezet a zsinat következô ülésszakán kerül napirendre, mégpedig lehetôleg az összes többi elôtt.'' Sajnálatos módon Meyer bíboros, aki oly izzó szavakkal védelmezte a tervezetet, nem lehetett jelen a következô ülésszakon: öt hónappal annak megkezdése elôtt meghalt agydaganatban. Pál pápa népszerűsége a liberálisok között a ,,fekete héten'' még tovább csökkent azzal, hogy végleg lezáratta az ökumenizmus-tervezet ügyét. Bár a szavazólapok kitöltésekor a zsinati atyák 421 különbözô fenntartást terjesztettek be, a Keresztény Egységtitkárság csak 26-ot toldott be közülük a tervezetbe. Azok, akiknek a fenntartásait nem használták fel, fellebbeztek a pápához, 40 további módosítást terjesztvén be és kijelentvén, hogy nem áll módjukban támogatni a dokumentumot, ha e módosításokat nem fogadják el. Mivel Pál pápa rendkívüli módon érdekelt volt benne, hogy a lehetô legkevesebb ellenszavazat szülessék, megkérte Bea bíborost, titkársága más képzett tagjaival együtt vizsgálja meg a javasolt változtatásokat, és megpendítette, hogy jó lenne, ha elfogadnának közülük néhányat, mivel így többen támogatnák a tervezetet. A módosítások között sok olyan volt, melyek elfogadásával megváltozott volna a tervezet irányultsága vagy akár a lényege is. Ezeket Bea bíboros és munkatársai nem vették figyelembe. Csak 19-et használtak fel, ezeket kinyomtatták és november 19-én szétosztották a zsinati atyáknak. Aznap jelentette be a fôtitkár, hogy másnap kerül sor a szavazásra az ökumenizmus egészérôl. Azután így folytatta: ,,A zsinati atyák fenntartásainak megfelelôen a szövegbe a már felvett módosításokon túl a következô módosítások kerültek be a tisztábban látás kedvéért. A munkát a Keresztény Egységtitkárság végezte el, mely ily módon használta fel a számára tekintélyi alapon továbbított javaslatokat.'' Ezután felolvasta a 19 módosítás szövegét. A bejelentés rosszabbkor nem is történhetett volna. A vallásszabadsággal kapcsolatos szavazás elnapolása következtében a hangulat már amúgy is feszült volt az aulában. Az újabb bejelentés ismét olaj volt a tűzre. A liberálisok mindkét intézkedést a konzervatívok gyôzelmének tekintették és rossz néven vették, hogy a pápa láthatóan ôket veszi védelmébe. A sajtó erre befeketítette a pápáról kialakult képet a közvéleményben. Mindamellett a pápa kérésére módosított ökumenizmus-tervezetet 2054:64 arányban jóváhagyták. 1964. november 21-én, szombaton reggel, a harmadik ülésszak utolsó napján nem túl vidám hangulatban foglalták el helyeiket a zsinati atyák az aulában. ,,A feszültség és bénultság drámai erôvel tükrözôdött a tekintetekben'' -- írta Donald Quinn a St. Louis Review elsô oldalán. ,,Amikor Pál pápát sedia gestatoriáján bevitték a Szt. Péter- bazilikába, 2100 jeges hallgatásba burkolózott püspök között vonult végig. Senki sem tapsolta meg. Még amikor áldást osztott, akkor is csak minden tizedik püspök vetett keresztet. A jelenetnél jelenlévô újságírók egymásra pislogva igyekeztek megbizonyosodni, valóban jól látnak-e.'' Ekkor a pápa ünnepi misét koncelebrált 24 zsinati atyával, akiknek püspökségében nemzeti Mária-kegyhely található. Ezután került sor a szavazásra. Az Egyházról szóló dogmatikus konstitúciót a sokat vitatott kollegialitás-fejezettel 2151 szavazattal fogadták el 5 ellenében. A katolikus keresztény egyházakról szóló dekrétumot 2110:39, az ökumenizmusról szóló dekrétumot pedig az elôbb említett változtatásokkal 2137:11 arányban fogadták el. Valamennyi forduló eredményeinek ismertetése után hosszú taps kezdôdött, és miután a pápa kihirdetett egy-egy dokumentumot, az atyák ismét lelkes tetszésnyilvánításba fogtak. Jó néhányuk lelkesedése alábbhagyott azonban, amikor a pápa záróbeszédében váratlan bejelentést tett. Az elôzô évben, a második ülésszak befejezésekor Pál pápa reményét fejezte ki a zsinati atyáknak, hogy ,,egyhangúan és szeretettel elismerik Isten anyjának mindennél kiváltságosabb helyét az Anya- szentegyházban... Krisztus után ô emeltetett legmagasabbra az Egyházban, de nincs tôlünk távol, és így az ô tiszteletére és saját hasznunkra >>az Egyház Édesanyjának<< nevezhetjük.'' E megszólítás azonban ellenállásba ütközött. Egyes püspöki konferenciák, köztük a német ajkú és skandináv országokéi állást foglaltak, a mexikói Méndez Arceo püspök pedig a zsinat plénumán szólalt föl ellene. A lengyel Wyszynski bíboros viszont bejelentette, hogy a lengyel püspökökkel együtt saját folyamodványt adott be a titulust támogatására a pápának. A Nemzetközi Csoport aláírásokat gyűjtött egy petícióhoz, amelyet a pápának szántak. Egyik mondata így hangzott: ,,Hirdesse ki a zsinat, vagyis Szentséged mint fej az atyákkal mint tagokkal együtt a következô ülésszakon a Boldogságos Szűz Máriát az Egyház Édesanyjaként.'' Hasonló céllal más petíciók is születtek. A Teológiai Bizottság azonban -- anélkül hogy megszavaztatta volna a dolgot -- önhatalmúlag eltávolította a titulust az Egyházról szóló tervezet Boldogságos Szűzzel foglalkozó fejezetébôl. Eredetileg a Koordinációs Bizottság egyik utasítása alapján toldották be. (Egy kompetens tekintély, Ft. Balic úr szerint az instrukció minden bizonnyal János pápa kívánságára született.) 1964. november 18-án, szerdán, a ,,fekete hét'' közepén Pál pápa egy nyilvános kihallgatáson olyan kijelentést tett, mely elôzôleg titokban maradt. Ezt mondta: ,,Örömmel jelentjük be Önöknek, hogy az Egyetemes Zsinat mostani ülésszakát azzal zárjuk, hogy a Boldogságos Szűznek nagy örömmel az ôt megilletô >>Egyház Édesanyja<< titulust adományozzuk.'' Az ülésszak utolsó napján, november 21-én, szombaton tartott ülésen Pál pápa záróbeszédében azt mondta, hogy Mária és az Egyház ,,a mai zsinati konstitúcióban oly világosan megmutatkozó'' szoros kapcsolatai megértették vele, hogy most van itt ,,a legünnepélyesebb és legalkalmasabb pillanat az Általunk az elôzô ülésszak végén már említett kívánság teljesítésére... Nagyon sok zsinati atya tette magáévá ezt a kívánságot -- folytatta Pál pápa --, és sürgette, hogy ezen a zsinaton hirdettessék ki a Boldogságos Szűz édesanyai szerepe, melyet a keresztény nép körében betölt. E cél érdekében jónak tartjuk, hogy éppen ezen a nyilvános ülésen egy olyan titulussal tisztelegjünk a Szent Szűznek, melyet mindenfelôl javasoltak a katolikus világból. Azért is különösen drága ez számunkra, mert e cím csodálatosan összefoglalja a Szent Szűz kiváltságos helyzetét az Anyaszentegyházban. Ezért Szűz Mária tiszteletére és saját vigasztalásunkra a Boldogságos Szüzet az Egyház Édesanyjának, azaz Isten egész népe, a hívôk és pásztoraik Anyjának jelentjük ki. S azt kívánjuk, hogy mostantól a Szent Szűz még nagyobb tiszteletnek örvendjen, és az egész keresztény nép e legdrágább titulussal szólítsa.'' A bejelentést fogadó hosszú ováció mutatta, hogy a zsinati atyák ôszintén egyetértenek. A pápa beszédét hétszer szakította meg taps; ezek a beszéd vége felé egyre erôsödtek. A pápa bejelentette, hogy össze fogja hívni a hosszan vitatott püspöki szinódust és élni fog a segítségével, továbbá gondosan tanulmányozni fogja a Római Kúria újjászervezésének kérdéseit. Azt is bejelentette, hogy a közeljövôben küldöttséget indít a portugáliai Fatimába, mely egy aranyrózsát visz majd a Fatimai Szűznek. ,,Ily módon szeretnénk -- mondta -- a mennyei édesanya gondjára bízni az emberiség egész családját, minden problémájával és ínségével, jogos törekvésével és forró reménységével együtt.'' Ezt a gesztust részben úgy tekintették, mint választ annak az 510 egyházmegyei, érsekségi és patriarchátusi elöljárónak, akik 76 országból nyújtottak be petíciót Pál pápának, kérvén, hogy a zsinat alatt ajánlja fel az egész világot Mária Szeplôtelen Szívének. A prelátusok aláírásait a brazil Sigaud, Diamantina érseke 1964. február 3-án vitte el a Szentatyának. Németország és Franciaország püspökei valamint Bea bíboros azonban ellenezték a felajánlást, s az nem is történt meg. Míg sok zsinati atyának a nyilvános ülésen elhangzottak ismét biztonságot adtak, mások számára a harmadik ülésszak utolsó hete ,,a fekete hét'' maradt. Amikor a holland hierarchia vezetô szakértôje, páter Schillebeeckx a zsinat után visszatért Hollandiába, rémülten tapasztalta, milyen ellenséges a sajtó és az ország a pápával szemben, mégpedig a ,,fekete hét'' eseményei miatt. A De Bazuinban, egy Amszterdamban megjelenô vallásos hetilapban cikket írt a pápa védelmére. Ennek az lett az eredménye, hogy a hangulat ellene fordult. Erre egy újabb cikkel válaszolt a De Bazuinban (1965. január 23.), melyben az Egyházról szóló tervezet kollegialitás-fejezetéhez csatolt bevezetô magyarázat keletkezését taglalta. Már a második ülésszakon -- írta páter Schillebeeckx -- elmondta az egyik szakértônek a Teológiai Bizottságban, sajnálja, hogy a tervezetben a kollegialitással kapcsolatban látszólag a mérsékelten liberális álláspont szerepel; ô személy szerint a szélsôségesen liberális álláspont mellett van. A szakértô így válaszolt: ,,Most diplomatikusan fejtjük ki, a zsinat után azonban le fogjuk vonni az összes benne rejlô következtetéseket.'' Páter Schillebeeckx nem tartotta tisztességesnek ezt a taktikázást. A harmadik ülésszak utolsó hónapjában -- írta -- püspökök és teológusok továbbra is ,,olyan értelemben beszéltek'' a kollegialitásról, ,,mely a tervezetben soha nem kapott hangot''. Utalt rá, hogy a kisebbség pontosan megértette: a zsinat után a legszigorúbb értelemben fogják magyarázni a tervezet bizonytalan szövegezését. A kisebbség -- fejtegette -- nem volt a szövegben betű szerint megfogalmazott kollegialitás ellen, de nagyon is ellenezte azt a ,,reménykedô irányzatot, amit a Teológiai Bizottság többsége a szöveg révén kifejezni óhajtott...'' Elmondta, hogy a többség szándékosan a bizonytalan és rendkívül diplomatikus kifejezésmódban keresett menedéket, és emlékeztetett rá, hogy páter Congar is már jóval korábban kiállt az egyes zsinati szövegek szándékos kétértelműségei ellen. Páter Schillebeeckx síkra szállt azért, hogy egy kollegialitásról szóló zsinati szöveg ne legyen kétértelmű, és világosan fejezze ki vagy a mérsékelt, vagy a szélsôséges liberális álláspontot. Pál pápának ezért nem volt más választása, mint hogy bevezetô magyarázatot kapcsoljon a szöveghez. Enélkül -- hangsúlyozta Schillebeeckx -- kétértelmű szöveget hagytak volna jóvá. Ezzel a fejtegetéssel kihúzta a pápát támadók méregfogát. A zsinat egy másik liberális teológusa, John Courtney Murray jezsuita, a vallásszabadsággal kapcsolatos kérdések vezetô amerikai szakértôje nem sokkal a harmadik ülésszak befejezése után a washingtoni Georgetown egyetemen nagy hallgatóság elôtt azt mondta, hogy a vallásszabadságról tervezett szavazás elhalasztása ,,bölcs'' döntés volt. Azt is elismerte, hogy a zsinat elnöksége technikailag korrekten járt el, miután a dokumentum átfogó átdolgozása valóban egy ,,lényegében új szöveget'' eredményezett. Íme, egy másik liberális teológus, aki megvédte a pápát a ,,fekete héten'' ôt ért szemrehányásokkal szemben. Az ökumenizmus-tervezetbe a pápa kérésére betoldott 19 módosításról Bea bíboros késôbb azt írta, hogy ha valaki nyugodtan végiggondolja ôket, nem adnak okot ijedségre. Rámutatott, hogy a pánikot alapvetôen a 19 módosítás egyikének helytelen latin fordítása okozta. A helytelen fordítás úgy hangzott, hogy az elszakadt testvérek a Biblia olvasásakor Istent keresik, ,,mintha ô szólna hozzájuk Krisztusban''. Érthetô módon ez meglepetést okozott katolikus körökben is, de még inkább megriasztotta az elszakadt testvéreket. De amikor Bea bíboros tisztázta az ügyet, ragaszkodván ahhoz, hogy a helyes fordítás csakis úgy szólhat, hogy az elszakadt testvérek ,,Istent keresik, azt, hogy hogyan szól hozzájuk Krisztusban'', riadtságra nem volt többé ok. Pál pápa ismét igazolást nyert. A St. Louis Review foglalkozott egyes püspökök és szakértôk panaszával, s elmesélte olvasóinak, hogy ,,Máriának >>az Egyház Édesanyja<< titulussal való felruházása... közvetlenül ellentmondott az atyák többsége akaratának''. Bea bíboros e szemrehányásokat kommentálva egyszerűen arra utalt, hogy a zsinaton soha nem szavaztak a Boldogságos Szűz eme titulusáról. ,,Milyen jogon állíthatja valaki -- kérdezte --, hogy állítólag ismeri valamirôl a zsinat többségének véleményét?'' Bár a zsinat plénumán néhányan felléptek a titulus ellen -- magyarázta --, a felszólalások során megfogalmazott, korlátozott számú álláspontok ,,egyáltalán nem jelzik megbízhatóan a zsinati atyák többségnek véleményét.'' Ezzel a lépéssel a pápa a Teológiai Bizottság többségi akaratának sem mondott ellent. Ebben az esetben ismét fel kellett volna vennie a tervezetbe a titulust, miután a Teológiai Bizottság törölte azt belôle. Ezt ô nem tette. Ami a harmadik ülésszak zárónapján történt, az a katolikus egyházban meglevô legfôbb tekintély kettôs gyakorlása volt. Egyrészt a pápa azonosult püspöki kollégiumával, és kihirdette az Egyházról szóló dogmatikus konstitúciót, mely ,,ekvivalens'' módon említette a Boldogságos Szűz új titulusát. Amikor ez megtörtént, a pápa élt legfelsôbb tekintélyével, hogy kimondottan jelentse ki azt, amit néhány perccel korábban püspöki kollégiumával együtt inplicit vagy ,,ekvivalens'' módon jelentett ki. Így végül is a ,,fekete hét'' talán nem is volt annyira fekete. A NEGYEDIK ÜLÉSSZAK 1965. szeptember 14 -- október 8. ======================================================================== Eltérô álláspontok -- a vallásszabadságról 4. ülésszak -- 1965 szóló tervezet A ,,fekete héten'' elszenvedett négy pofon ráébresztette a liberálisokat, hogy meghatározó szerepük közel sem oly rendíthetetlen a zsinaton, mint ahogy elképzelték. A konzervatívok pedig a maguk részérôl új bátorságot merítettek a liberálisok zavarodottságából. A Nemzetközi Csoporthoz tartozó Carli, segni püspök rövidesen terjedelmes cikket jelentetett meg a ,,fekete hétrôl'', melyben idézett páter Schillebeeckx cikkébôl és John Courtney Murray jezsuita páter megjegyzéseibôl. Ha a kisebbség nem lépett volna a vallásszabadságról szóló szöveg kapcsán -- mondta --, akkor ,,a nagy többség kétségkívül így, komoly hibákkal terhelten is jóváhagyta volna''. Az összes bizottságnak, de még a közgyűlésnek is mindig az utolsó pillanatig újra kellene tudni gondolni álláspontját. A Nemzetközi Csoport egy 1964. december 18-án keltezett 15 oldalas levélben a listáján szereplô összes zsinati atyának elküldte a vallásszabadságról szóló tervezethez készített módosító javaslatait, és emlékeztette ôket, hogy a módosítások beterjesztésének határideje január 31-én jár le. Amikor 1965 júniusában megjelent a tervezet 4. változata, a csoport újabb 20 oldalnyi módosítást tartalmazó levelet kezdett köröztetni. Augusztus 13-án pedig a követendô stratégia elôkészítésére találkozott Solesmes-ben a brazil Sigaud, Diamantina érseke, Lefebvre érsek, a Szentlélek Atyák rendfônöke és Jean Prou, solesmesi apát. Meghatározták a tervezettel kapcsolatos öt hozzászólás témáit, valamint kiválasztották a felszólalókat, és elhatározták, hogy ha a vita és a szavazás alapján nem toldják be a tervezetbe, javaslataik lényegét elküldik a pápának. A Nemzetközi Csoport vezetôi minden bizonnyal a legnehezebben kielégíthetô zsinati atyák közé tartoztak. Csak Carli püspök például 52 módosítást nyújtott be az ökumenizmusról szóló tervezet egyik korábbi változatához. A vallásszabadságról szóló tervezet átdolgozóinak ezért nem volt könnyű kitalálniuk, mely pontokat tartja a püspök fontosabbaknak, s melyeket kevésbé fontosaknak. Ugyanez érvényes a Nemzetközi Csoport összes többi, rendszeresen közrebocsátott módosítására is. A három fent említett prelátus 1965. július 25-i keltezéssel levelet küldött a pápának. Figyelmeztették arra a tényre, hogy az ügyrend elôírásai szerint a szavazások elôtt a közgyűlésen felolvashatók mindazon zsinati atyák jelentései, akiknek véleménye a zsinati bizottságban akár a többséget, akár a kisebbséget képviseli. Nem rendszeres gyakorlat azonban a zsinaton -- mondták --, hogy a kisebbség meghallgattassék a bizottságokban. Kérték, hogy ez az elôírás különösen a vallásszabadságról, az isteni kinyilatkoztatásról, az Egyház és a mai világ viszonyáról, illetve az Egyháznak a nem keresztény vallásokhoz fűzôdô viszonyáról szóló tervezetek esetében kerüljön újra elôtérbe. Kérvényezték továbbá a következôket: az ilyen hozzászólók kapjanak elég idôt, hogy fô érveiket kidolgozhassák; a kisebbségi vélemény kifejtôjét a kisebbség válassza ki; a többségi és kisebbségi hozzászólók neveit idôben hozzák nyilvánosságra, hogy mindenki közölhesse velük kifogásait és az érvek alátámasztására szolgáló javaslatait; beszámolóikat nyomtassák ki és osszák szét a zsinati atyáknak és végül minden hozzászóló kapjon rövid idôt a cáfolatra. Cicognani bíboros, a Vatikán államtitkára augusztus 11-én válaszolt Carli püspöknek. Kifejtette, hogy Pál pápa gondosan tanulmányozta a javaslatokat. ,,Mindamellett tájékoztatnom kell Excellenciádat -- írta --, meglepetést keltett az a tény, hogy a kérés a teológiai és pasztorális ügyekben hasonló nézeteket valló atyák Nemzetközi Csoportja, vagyis a zsinaton belül elkülönülô egyik csoport nevében lett beterjesztve. E kezdeményezést akár a zsinat közgyűlésének rovására alapított újabb >>szövetségek<< elismerésének is lehetne tekinteni. Excellenciád biztos megérti, hogy ez megfosztaná a zsinati atyákat szabad véleményalkotásuktól és választásuktól, melyet minden egyéb érdeket megelôzôen biztosítani kell. Erôsítene továbbá egyes tendenciákat a zsinati atyák között és akár szakadásokhoz is vezetne, miközben meg kell tenni minden lehetséges óvintézkedést, hogy a zsinat nyugalma, egyetértése és szerencsés befejezése, valamint az Egyház becsülete érdekében ezeket a lehetô legalacsonyabb szinten tartsuk. A kezdeményezés ezért önmagában nem hagyható jóvá, és jó lenne, ha ez a >>csoport<< nem a hozzátartozó zsinati atyák álláspontját képviselô szervezetként működne.'' E levéllel összefüggésben hadd emlékeztessünk arra, hogy a zsinat Pál pápa által átdolgozott és jóváhagyott szabályzata igazából bátorította a teológiai és pasztorális kérdésekben hasonló nézeteket vallók csoporttá alakulását. Így a 3. szakasz 57. artikulusa ezt írta elô: ,,Fölöttébb kívánatos, hogy a hasonlóan érvelni szándékozó zsinati atyák összefogjanak és válasszanak maguk közül valakit vagy valakiket, akik mindannyiuk nevében szólnak.'' Már 1964. augusztus 5-én utalt rá Sigaud érsek, hogy az az új elôírás, mely szerint bármely hozzászólónak 70 aláírást kell összegyűjtenie, hogy beszélhessen a vita lezárása után, a kisebbséget szervezkedésre kényszeríti, s ennek igazolására a 3. szakasz 57. artikulusát idézte. Carli püspök elküldte Cicognani bíboros levelét Lefebvre érseknek Párizsba, aki a maga részérôl augusztus 20-án a következô kommentárral küldte tovább Sigaud érseknek: ,,Úgy tűnik, hogy a Szentatyát vagy a bíboros államtitkárt megijeszti egy olyan elnevezés, mely egyfajta jól szervezett egyesülést jelez és könnyen megosztottságot okozhat. Ennek az elnevezésnek mi sose tulajdonítottunk jelentôséget, és különösebben nem számít, használjuk-e vagy sem. Ami igazán jelentôs, az az, hogy jónéhány zsinati atya kölcsönös támogatást és segítséget kíván nyújtani egymásnak az igazság védelmében és kifejtésében. Ebben nincs semmi, ami ne lenne a legmesszebbmenôkig legitim. Minden további nélkül megszüntethetjük elnevezésünket. Én személy szerint nem látok semmilyen okot, ami ez ellen szólna. Ez semmiképp nem változtat a realitáson. Ami a zsinati atyák szabadságát illeti, igazán úgy gondolom, hogy mi soha a legkevésbé sem sértettük azt. Isten a tudója, hogy nem gyakoroltunk erkölcsi nyomást.'' A levelet azzal a megjegyzéssel fejezte be, hogy sokkal inkább a nemzeti püspöki konferenciák azok, akik elviselhetetlen erkölcsi nyomást gyakoroltak és ,,megfojtották'' a kisebbséget. Nem a Nemzetközi Csoport volt az egyetlen ellenzéki csoportosulás, melyet támadtak. Döpfner és Suenens bíboros közvetlenül a pápánál vádolta be a Püspöki Titkárságot. Amikor a csoport elnöke, Perantoni érsek megtudta ezt, közölte a Szentatyával, hogy szervezete kizárólag azért jött létre, hogy szólási lehetôséget biztosíton a kisebbségnek, melyet a két moderátor bíboros által pártfogolt és irányított, európai szövetség nem vett figyelembe. Amíg Döpfner és Suenens bíboros ,,pressure group''-ja továbbra is fennáll -- mondta --, a Püspöki Titkárság is kényszerűen tovább létezik. Szeptember 13-án, a negyedik ülésszak megnyitása elôtti napon Döpfner bíboros egy római sajtóértekezleten elmondta, hogy a pápa és a zsinati atyák többsége azt szeretné, ha a most következô ülésszak lenne az utolsó. Közölte, hogy a hátralevô tervezetek munkálatai annyira elôrehaladott állapotban vannak, hogy az ülésszak ,,a zsinati atyák szabadságának korlátozása és magának a zsinatnak a megfojtása nélkül'' könnyen befejezhetô karácsony elôtt. Hangsúlyozta továbbá, hogy az ügyrendet ,,egészében'', szelleme szerint veszik figyelembe. De Döpfner bíboros ígéretei ellenére a zsinat a negyedik ülésszakon valójában minden korábbinál jobban ,,le lett fojtva''. Mégpedig azért, mert a bíborosok szinte kisajátították a rendelkezésre álló beszédidô legértékesebb részét. Minden nap olyan sokan szólaltak fel közülük, hogy a püspökök hozzászólásai gyakran már csak akkor hangzottak el, amikor a zsinati atyák már fáradtak voltak, vagy nem is voltak a teremben. A vita lezárása pedig visszatérôen hallgatásra ítélt püspököket. A negyedik ülésszakon a szóbeli hozzászólások 33%-a a közgyűlés mindössze 2%-át kitevô 51 bíborostól hangzott el. 1965. szeptember 14-én, a negyedik ülésszak nyitónapján a Szentatya bejelentette, hogy ,,a zsinati atyák kívánságával összhangban'' püspöki szinodus felállítását tervezi, mely olyan püspökökbôl fog állni, akiket ,,túlnyomórészt a püspöki konferenciák választanak ki és Mi hagyunk majd jóvá''. Elmondta, hogy a szinodust a pápa ,,tanácskozás és közös munka végett'' akkor hívja össze, ,,ha az egész Egyház javára jónak látjuk''. Világossá tette azonban, hogy a szinodus nem a Római Kúriát fogja pótolni. Ugyanúgy ahogy a megyéspüspököknek is kell egy kancellária egyházmegyéjük igazgatásához, ,,Nekünk is szükségünk van a Kúriára apostoli felelôsségünk érvényesítése érdekében''. Másnap Pál pápa formálisan létrehozta a püspöki szinodust, amivel teljesítette a zsinati atyák kívánságát, még mielôtt maguk is formálisan megfogalmazták volna ôket. Ahogy a pápa ígérte, a negyedik ülésszak a vallásszabadságról szóló átdolgozott tervezet vitájával kezdôdött. A tárgyban 1965. szeptember 15. és 22. között összesen 66-an szólaltak fel. Mivel a Nemzetközi Csoport július 25-i, Pál pápának címzett levelére nem történt semmilyen kézzelfogható intézkedés, szeptember 8-án újabb levél született, amit ezúttal a moderátor bíborosokhoz intéztek. Hivatkozva az alapszabály 7. szakaszának 33. artikulusára, mely arról rendelkezett, hogy 50 zsinati atya bármikor beterjeszthet póttervezetet vagy módosításokat tartalmazó listát, az aláírók engedélyt kértek, hogy a közgyűlésen felolvashassanak egy második jelentést a vallásszabadságról, egy olyan jelentést, ,,mely teljesen kidolgozottan és rendszerezetten másfajta koncepció szerint, eltérô módon fejti ki a tanítást''. A levelet sokszorosították és aláírásokat gyűjtöttek, de úgy tűnt, hogy a moderátorok nem veszik figyelembe. Ezt követôen a közgyűlés 1997 szavazattal 224 ellenében elfogadta a tervezet 4. változatát ,,mint alapot a végleges nyilatkozathoz''. Amikor október 26-án és 27-én az 5. változat visszakerült szavazásra az aulába, az igen szavazatokkal több száz fenntartást terjesztettek be. A tervezetet még egyszer átdolgozták, és november 17-én, csütörtökön szétosztották a zsinati atyáknak a 6. változatot. Egyúttal tájékoztatták ôket, hogy két nappal késôbb arról szíveskedjenek szavazni, elégedettek-e azzal, ahogy a Keresztény Egységtitkárság felhasználta a fenntartásokat. A 6. változat nem teljesen elégítette ki a Nemzetközi Csoportot. Egy november 18-i keltezésű újabb iratban, melyet 800 zsinati atyának osztottak ki, a csoport elismerte, hogy az igaz vallásról szóló 1. artikulusba bekerültek figyelemreméltó módosítások. Felvetették azonban, hogy a vallásszabadság korlátainak a közérdek a kritériuma, nem pedig a jog és a rend védelme. Az államnak -- állították -- egészében kell védenie a közérdeket, nemcsak részben, márpedig a jog és a rend védelme ,,úgy, ahogy a tervezet kimondottan megállapítja, csak része a közérdeknek''. Ha ez a két ,,javítás'' bekerülne a szövegbe, és az egyik helyen idéznék XXIII. János pápa Pacem in Terris kezdetű enciklikájának ide vonatkozó szavait, akkor a szöveg kielégítô lenne és a Nemzetközi Csoport támogatná szavazatával. A kért változtatásokra mégsem került sor. E levél szerint a Keresztény Egységtitkárságnak az volt az alaptézise, hogy az állam semlegességét kell normálisnak tekinteni, és az állam és Egyház között csak ,,különleges körülmények között'' legyen együttműködés. Ezt az alapelvet a Nemzetközi Csoport lelkiismereti okok miatt nem tudta elfogadni. Álláspontja igazolására a csoport XII. Pius pápának azt a megállapítását idézte, hogy az Egyház az Egyház és állam közötti együttműködést tekinti ,,normálisnak'', ideálisnak pedig ,,a nép egységét az igaz vallásban'' és az Egyház és állam közötti ,,cselekvés összhangját''. A másnapi szavazáson az elsô fordulóban 246 ellenszavazatot adtak le, a másodikban 237-et, a harmadikban és negyedikben pedig mindkétszer 217- et. Az egészrôl tartott szavazáskor 1954-en voksoltak a szöveg mellett 249-en pedig ellene. Ez azt jelentette, hogy jóval több, mint kétharmados többség alakult ki a most kézbeadott szöveg mellett. December 3-án Mons. Giuseppe di Meglio, olasz nemzetközi jogszakértô egy iratot adott közre, melyben megállapította, hogy a szavazatok száma szerint ,,a zsinati atyák figyelemreméltó részének lelkiismereti okokból nem elfogadható a tervezet tanítása és gyakorlati alkalmazása. A tervezet alapelve, nevezetesen a tévedés joga valójában a végrehajtott módosítások ellenére változatlan maradt... Miután a vallásszabadságról szóló nyilatkozat nem dogmatikai értékű, az ellenszavazatok nagy jelentôséggel bírnak a nyilatkozat majdani tanulmányozásakor és különösen értelmezésekor.'' Páter Courtney Murray ,,toleranciaelméletnek'' nevezte Mons. di Meglio álláspontját, mely azon az alapelven nyugszik, hogy ,,kizárólag az igazságnak vannak jogai, a tévedésnek nincsenek''. Ezen álláspont képviselôi -- mondta -- úgy gondolják, hogy ahol csak lehet, a katolicizmus legyen az államvallás. Ahol ez nem lehetséges, ott a nem katolikus vallásokat mint ,,kisebb rosszat'' csak tolerálni kelljen. Ezzel szemben annak az elképzelésnek a szószólói, melyet páter Courtney Murray ,,a vallásszabadság korszerűbb elméletének'' nevezett, meggyôzôdéssel vallják, hogy e szabadságot ,,az emberi személyiség méltósága követeli meg''. Ôk nem opportunista okokból tartják jónak a vallásszabadságot, hanem azért, mert egészséges tanítás. A tervezet 6. változata az ellenszavazatok nagy száma ellenére megkapta VI. Pál pápa támogatását. Az utolsó, formális szavazás a december 7-i nyilvános ülésen zajlott le. Ebben a fordulóban 70-re fogyott a nemmel szavazók száma és 2308 zsinati atya voksolt a szöveg mellett, mire VI. Pál pápa nagy taps közepette kihirdette. Majdnem mind a 70 ellenszavazatot a Nemzetközi Csoport kemény magja adta le. S mégis miután a szavazás lezajlott, a többiekhez hasonlóan hajlandóak voltak elfogadni a kihirdetett dekrétumot. Alapjában ez a magatartás jellemezte az összes zsinati atyát, akár a liberális, akár a konzervatív táborhoz tartozott; mindenki meg volt gyôzôdve, hogy egy adott témában az ô álláspontja a helyes, ez jelent nagyobb áldást az Egyháznak és az emberiségnek. Ezek az egyházjogban képzett férfiak azonban azzal is tisztában voltak, hogy nem lehet mindkét félnek igaza. S végsô soron csatlakoztak a többség álláspontjához, amikor az végleg tisztázódott, és a pápa kihirdette a II. Vatikáni Zsinat általános tanításaként. ======================================================================== A világ problémáinak megoldása érdekében 4. ülésszak -- 1965 Aricciában, Róma egyik elôvárosában 1965 február elején egy héten át alapos revíziónak vetették alá az Egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó tervezetet. 29 zsinati atya, 38 szakértô, huszonegynéhány laikus valamint mindkét nem képviseletében auditorok voltak jelen. Ezt követôen a központi albizottság újabb egy hétig dolgozott a szövegen, amit április elején a (Teológiai Bizottság és a Laikus Apostolkodás Bizottsága tagjaiból álló) közös bizottság jóváhagyott. A Koordinációs Bizottság május 11-én, a pápa pedig május 28-án hagyta jóvá az új tervezetet. Az idô elôrehaladtával a tervezet 45-rôl 122 oldalra terebélyesedett. Mivel a függeléket beépítették a szövegbe, a zsinat plénumán még egyszer meg kellett tárgyalni az egész tervezetet. A vita szeptember 21- tôl október 8-ig zajlott. Garrone toulouse-i érsek a tervezet beterjesztésekor azt mondta, azért változott meg annyira terjedelmében és tartalmában, mert a közösbizottság ,,aprólékosan igyekezett kielégíteni a zsinati atyák kéréseit''. Bea bíboros ,,gyakran érthetetlennek'' és a ,,zsinathoz nem méltónak'' nevezte a tervezet latin nyelvezetét. Jóllehet a szöveg különbözô modern nyelveken is megjelenik majd -- hangsúlyozta --, egyedül a latin változat hivatalos. Ezért alapvetôen át kell dolgozni a latint, máskülönben ,,végtelen viták lesznek az értelmérôl és a szöveg bizonytalansága miatt csorbul a dokumentum tanításának tekintélye''. König bécsi bíboros azt kérte, szerepeljen a tervezetben több olyan alapelv, mely jelzi, hogy az Egyház ,,állandó feladatának tekinti az idôk jeleinek felismerését, és ezek folyamatos elemzését''. A közvetlenül utána felszólaló Siri genovai bíboroshoz hasonlóan König bíboros is olyan fogalmak szerepeltetését kérte, mint ,,a bűn, a kereszt igazsága, a bűnbánat szükségessége és a Krisztussal való feltámadás reménye''; ezeket a tervezet szerzôi kihagyták. Csak így hárítható el ,,a földi Paradicsomra és mindenfajta probléma megoldására vonatkozó ígéret'' veszélye, melyek nem valósíthatók meg a világ vége elôtt''. 91 skandináv és német ajkú zsinati atya nevében Döpfner müncheni bíboros arról beszélt, hogy a tervezet nagy lépést tett elôre. Világosabban láttatja a problémát, mélyrehatóbb tanítást ad, és nyelvezete jobban illik a modern emberhez. Ettôl eltekintve nem tesz világos különbséget a természetes és természetfölötti rend között, és nem írja le adekvát módon a bűn állapotának mélyreható következményeit. Kérte azt is, hogy a szöveg pontosabban fejtse ki, hogyan világosíthatja meg és erôsítheti a hit a világot. Olasz püspökök egy csoportjának képviseletében Giuseppe Amici modenai érsek úgy ítélte meg, hogy az egész szöveget át kell dolgozni, mivel ,,csak az elsô lépést teszi meg a világgal folytatott párbeszéd irányában''. Formailag és tartalmilag nem kielégítô, mert egyszerűen csak azt állapítja meg, amit közönséges emberi értelemmel mindenki magától értetôdônek tekint''. Mivel a szöveg keveset mond azoknak az embereknek, akik szeretnék ismerni ,,az életrôl vallott autentikus keresztény elképzelést'', minden emberrel nem sikerül párbeszédet kialakítania. A Rhode Island-i Russell McVinney, Providence püspöke kérte, hogy a tervezet újólag erôsítse meg a törvényes tekintéllyel szembeni engedelmesség szükségességét, mivel a nyilvános polgári, de vallási tekintély hanyatlása is ,,az egyik fô oka az erkölcsi normák világunkban tapasztalható állandó romlásának''. Az osztrák Paulus Rusch, Innsbruck püspöke úgy vélte, hogy a tervezetben a filozófiai megfontolások a teológiaiak fölé kerekednek, a szöveg módszerében inkább statikus, mint dinamikus, és elvont, ahelyett hogy gyakorlatias lenne. Simon Lourdusamy bangalorei koadjutor érsek India 62 püspökének nevében támogatta a szöveget, bizonyos módosításokat azonban kívánatosnak tartott. Az ember jellemzése, ahogy az a tervezetben szerepel, a világ iparosodott térségeire alkalmazható. ,,Mi lesz azonban az emberiség nagyobb részével Afrikában, Ázsiában és Latin- Amerikában?'' Kérte, hogy a téma kifejtése inkább a teológiára alapozzon, mint a természetes filozófiára. A szudáni Mason, El Obeid püspöke annyira hosszúnak találta a szöveget, hogy szerinte a ma embere meggondolja majd, hogy elolvassa-e. Javasolta, hogy a tervezet csak a jelenlegi nemzedékkel foglalkozzon, mivel a késôbbi generációnak meglesznek a saját püspökei, akik gondoskodjanak róluk. Kérte továbbá, hogy értelmesen korlátozzák a tervezet vitáját, hogy elég idô maradjon más témákra, melyek az ô véleménye szerint közelebbrôl érintik az Egyház megújulását. Frings kölni bíboros azt kérte, a párbeszédbôl származó emberi haladás és a Krisztus küldetésébôl eredô természetfölötti szabadulás közötti veszélyes zavar miatt hathatósan szerkesszék át az egész szöveget. Elchinger strasbourgi segédpüspök úgy vélte, a tervezet nem követi szigorúan a saját maga felállította elképzelést, nevezetesen, hogy azt mutassa meg, hogyan érti az Egyház a mai világban való jelenlétét és tevékenységét. Nem elég, ha a zsinat már mindenki számára ismert általánosságokat ismétel. A tervezetnek nem a mai világgal kell foglalkoznia -- mondta --, hanem az Egyházzal a mai világban, vagyis a világhoz fűzôdô új kapcsolataiban. Gracias bombay-i bíboros bejelentette, hogy öt indiai laikus tanulmányozta a tervezet angol fordítását, és egyhangúan dicsérték, mert ebben a dokumentumban az Egyház valóban olyasmit mond, ami nagyon kifejezô a modern problémákkal kapcsolatban. Az ugandai Hadrianus Ddungu, Masaka püspöke 94 püspök nevében arról beszélt, hogy a faji megkülönböztetés kérdését túl felületesen és zavarosan tárgyalja a tervezet, mindössze négy sorban említvén a problémát és megoldását. Erôteljesen, részletesen és kétértelműség nélkül kell vele foglalkozni. Emile Blanchet érsek, a párizsi Institut Catholique rektora úgy vélte, a tervezet nem nyújt adekvát jellemzést a kortárs kultúráról, egy szót sem szólván történelemrôl és filozófiáról. A szöveg stílusát is bírálta. Véleménye szerint mindent ,,helytelen optimizmussal kezel, úgy, mintha jóakarattal meg lehetne szüntetni minden nézeteltérést''. Bueno y Monreal sevillai bíboros bírálta a szöveget, mert egy szóval sem tér ki a kollektív termelés szervezésére, ,,pedig sokan kíváncsiak, hogyan vélekedik az Egyház a modern gazdasági életnek errôl az oldaláról''. Kérte, hogy dolgozzák át a szöveget, szerepeljen benne hivatkozás a ,,közös földtulajdon lehetôségére''. A tervezet említse meg olyan vállalkozások emberibb, keresztény koncepcióját, melyekben a közösségek a közös termelésbe beviszik anyagi és technikai eszközeiket is munkájukat, majd a nyereséget hozzájárulásuk szerint osztják el. Edward Swanstrom New York-i segédpüspök, a National Catholic Welfare Conference Relief Services igazgatója dicsérte a tervezetet, mert ,,csodálatra méltó módon tárgyalja az éhezés, a betegség, a tudatlanság és emberi családunk általános nyomorúságának égetô kérdéseit''. Gyakorlatilag azt javasolta, ,,hogy az Egyház kezdjen hathatós és hosszútávú kampányba a nevelés és erkölcsi befolyásolás terén, hogy a keresztények és a jóakaratú emberek vegyék észre a világot sújtó szegénységet és ébredjen fel bennük a szolidaritás, és késztesse ôket cselekvésre''. Javasolta, hogy e célból hozzanak létre egy titkárságot. Fernandes delhi koadjutor érsek India püspökei valamint több mint 100 ázsiai, afrikai, európai, latin-amerikai és kanadai zsinati atya nevében ,,a nemzetközi igazságosság és valamennyi nép integrált fejlôdésének elôsegítésére'' egy állandó zsinat utáni bizottság felállítását kérte. Egy ilyen szervezet révén az Egyház kihasználhatná befolyását és erkölcsi tekintélyét, ,,úgy hogy a nemzetek háborúra vagy védekezésre irányuló politikai, szociális és gazdasági struktúráját lépésrôl lépésre az igazi és tartós béke megteremtése felé terelhetné''. Joseph Höffner münsteri püspök 80 németajkú püspök nevében arról beszélt, hogy az ember szociális és gazdasági életérôl szóló 3. fejezetet teljesen újra kellene írni. A szöveg túl optimista -- mondta --, mert azt a benyomást kelti, hogy egy igazságos szociális rend kialakításához csak az emberek tisztességes együttműködésére van szükség. Ez a gondolat téves, mert ,,a szociális igazságtalanság csak akkor szűnik meg, ha megszűnik a bűn''. A fülöp-szigeteki Mariano Gaviola, Cabamatuan City püspöke szerint a tervezet mintha magáévá tette volna azt az elméletet, hogy a túlnépesedés a közeljövôben bizonyossággá válik. A tervezetért felelôs bizottság -- mondta -- vegye figyelembe azokat az ellentétes gazdasági elméleteket is, amelyek ,,mint valószínűtlen dolgot'' elutasítják a túlnépesedés elméletét, ,,legalábbis ha az ember által az egész Földön lakható terület vonatkozásában szemléljük''. Alexandre Renard versailles-i püspök azt mondta, hogy a tervezet ,,Az Egyház és az ember hivatása'' című elsô fele méltó a zsinathoz, a ,,Néhány különösen sürgôs probléma'' című második rész azonban gyengének tűnik, és szerényebb címet kellene adni neki, például ,,Megjegyzések egyes nehézségek megoldásához'', vagy más hasonlót. Azonkívül a tervezetbôl az érzôdik, mintha túl nagy optimizmusra lenne ok. Az ,,alapvetô emberi értékek'' erôs hangsúlyozása olyan benyomást kelt, mintha ezeket alig fertôzte volna meg az eredendô bűn, s mintha Krisztushoz vezetnének. ,,Metafizikailag ez nincs távol az igazságtól - - tette hozzá --, de pszichológiailag ezek az értékek meg is nyithatják, de be is csukhatják a kaput a hit elôtt.'' Amikor a vita befejezôdött, Garrone érsek elmondta, hogy számítottak a zsinati atyák éles bírálatára. A vegyesbizottság most egy nagyobb revízió során megpróbálja majd lerövidíteni a szöveget, s igyekszik figyelembe venni minden véleményt, bár sok nem egyeztethetô össze egymással. Október 4-én, miközben a zsinati atyák az Egyház és a modern világ közötti párbeszéd mikéntjérôl tanácskoztak, Pál pápa átrepült az Atlanti-óceánon, s pontosan azt tette, amirôl ôk éppen beszéltek. Közvetlenül amerikai földet érése után keresztet rajzolt a levegôbe, és azt mondta: ,,A kereszt, mellyel most megáldjuk az égboltot és földeteket, óvja meg azokat az adományokat, melyeket Jézus adott nektek és erôsített meg bennetek: a békét, egyetértést, szabadságot, igazságosságot, s mindenekelôtt a halhatatlanságban bízó életszemléletet. Isten áldja meg földeteket!'' Néhány órával késôbb az ENSZ közgyűléséhez szólva a következôket mondta: ,,Az egész katolikus egyház minden püspökének üzenetét s a magamét is hozom ennek a Szervezetnek abban a meggyôzôdésben, hogy Önök a világbéke és a modern civilizáció helyes útját képviselik.'' A Szentatya bátor lépésének az lett a közvetlen eredménye, hogy Rómában új bizalmat keltett maga iránt a zsinati atyákban. Az atyák másnap megnyújtották ülésüket a Szent Péter-bazilikában, hogy köszönthessék és megéljenezhessék ôt, amikor visszaérkezik a Vatikánba, s rögtön meghallgathassák beszámolóját az ENSZ-ben tett látogatásáról. ======================================================================== Az Egyház missziós tevékenysége 4. ülésszak -- 1965 Miután a harmadik ülésszakon elvetették a missziókról szóló javaslatokat, az új tervezet elkészítésével a Missziós Bizottság titkosan választott öt fôs albizottságát bízták meg. Elnökké páter Johannes Schüttét, a verbiták rendfônökét nevezték ki, aki a legtöbb szavazatot kapta. Az albizottság megválasztotta szakértôit: Joseph Ratzingert, Frings kölni bíboros teológus tanácsadóját, és Yves Congar pátert; nekik kellett elkészíteniük a tervezet teológiai megalapozását. Az albizottság 1965. január 12. és 28. között a Rómától délre levô Nemi-tó fölött, az Isteni Ige Társaságának újonnan épült házában ülésezett és elkészített egy új változatot, melyet eljuttattak a Missziós Bizottság összes tagjának és szakértôjének. A Koordinációs Bizottságra és a Teológiai Bizottságra gyakorolt nagy befolyásuk miatt kommentálás végett küldtek egy-egy példányt Döpfner és König bíborosnak is. A Missziós Bizottság teljes ülését a március 29-én kezdôdô héten tartották ismét Nemiben. Idôközben összesen 131 oldalnyi kommentár érkezett a bizottság titkárságához az új tervezettel kapcsolatban, köztük 4-4 oldal Döpfner és König bíborostól. Küldött egy oldalnyi kommentárt VI. Pál pápa is, melyben arra utalt, hogy az engedelmesség megtartása mellett minden elképzelhetô eszközt biztosítani kell a misszionáriusoknak. Az ülések minden nap 9-tôl 1-ig, majd délután negyed 5-tôl fél 8-ig tartottak. A negyedik ülésszakra vonatkozó munkaterv szerint a missziókról szóló tervezetet harmadikként kellett tárgyalni, a vallásszabadságról, illetve az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezetek után. Ez azt jelentette, hogy a bizottságnak a zsinat befejezése elôtt kevés ideje maradt a szöveg végleges formába öntésére. Ennek következtében Nemiben olyan tervezet kialakítása volt a cél, mely könnyen elfogadható a zsinati atyák számára. A bizottságnak olyannyira sikerült egyetértésre jutnia, hogy még a hét folyamán titkos szavazással egyhangúlag jóváhagyta mind az öt fejezetet és a tervezet egészét is. Páter Schütte megkérte Bolte fuldai püspököt, a bizottság egyik tagját, nyerje meg az új tervezethez Döpfner bíboros támogatását. Ô ezt meg is tette, és az új tervezet nehézség nélkül ment át a Koordinációs Bizottságon. 1965 júniusának közepén világszerte eljutott a zsinati atyákhoz. Döpfner bíboros késôbb megjegyezte, hogy ,,egy mégoly kritikus ember, mint páter Rahner'' is lelkesedéssel nyilatkozott a szövegrôl. Bolte püspök szokatlan módon lett a Missziós Bizottság tagja. A zsinat elsô napjaiban egyedül ebbe a bizottságba nem választottak vagy neveztek ki német zsinati atyát. Corrado Bafile érsek, a németországi apostoli nuncius csalódottságának adott hangot: a német hierarchia megérdemelné, hogy a bizottságban való képviseletével ismerjék el mindazt, amit a Misereor és Adveniat karitatív szervezetei révén tett az Egyház missziós művéért. 1963 júniusában, a második ülésszak elôtt elhunyt a spanyol Pérez Platero, Burgos érseke, és helyét a bizottságban feltűnés nélkül Bolte püspöknek juttatták. Ezzel a kinevezéssel Pál pápa eltért a szokásos módszertôl, mely szerint Pérez Platero érsek helyét az eredeti szavazáskor a következô legtöbb szavazatot kapott választott taggal kellett volna betölteni. Bolte püspök azonban egyik jelölôlistán sem szerepelt, s így szavazatot sem kapott. Az elsô német tag ilyen úton-módon került be a Missziós Bizottságba, a második páter Schütte volt, akit a második ülésszak végén választottak be. Amikor 1965. október 7-én megkezdôdött a tervezet vitája az aulában, páter Schütte felolvasta a bevezetô jelentést, s ebben felhívta a figyelmet a missziós tevékenység megtervezésérôl szóló fejezetre. Ebben arról volt szó, hogy a Propaganda Fide Kongregáció, a missziós munkát az egész világon irányító és koordináló kúriai hivatal ne csak igazgatási központ legyen, hanem tudományos módszereket és korszerű eszközöket alkalmazva dinamikus irányító szerepet is játsszon. E kúriai hivatal leendô tagjait -- mondta páter Schütte -- olyan férfiakból kell kiválasztanunk, akik ténylegesen részt vettek a missziós munkában: bíborosokból, pátriárkákból, püspökökbôl, missziós rendek fejeibôl és pápai missziós segélyszervezetek vezetôibôl. A tervezet szerint ,,e képviselôk meghatározott idôközönként találkoznak és a pápa tekintélye alatt kollegiálisan gyakorolják a legfôbb felügyeletet az egész missziós tevékenység felett''. Páter Schütte kiemelte azt a körülményt, hogy a Missziós Bizottság a tervezet valamennyi fejezetét egyhangúan hagyta jóvá. A kinyomtatott jelentés végén volt azonban egy módosítás, melyet állítólag a Missziós Bizottság kezdeményezett, valójában azonban a Római Kúria újjászervezésére létrehozott pápai bizottság kényszerített ki. E javítás szerint a fent említett képviselôk ne tagjai legyenek az összes missziós tevékenységet irányító dinamikus kormányzó testületnek, hanem ehelyett ,,részt vegyenek'' annak megbeszélésein. Mivel a részvétel szavazati jog nélküli tanácskozási jogot is jelenthetett, a javítás drasztikusan gyengítette az eredeti szöveget. Elég meglepô módon a Kúria kezdeményezte javítás akadálytalanul került a zsinat plénuma elé. Sok zsinati atya nyilvánvalóan hagyta rászedni magát, azt gondolván, hogy a javítás a Missziós Bizottságtól származik, s ezért nem emelt kifogást. Az indiai D'Souza, Bhopal érseke egy magánbeszélgetés során azonban azt mondta, hogy az egész tervezet ereje a javítással megtámadott bekezdéstôl függ; ,,ha ez a bekezdés kimarad -- mondta --, az egész tervezet pusztán jámbor intések gyűjteményévé satnyul''. A vita október 12-én fejezôdött be. Másnap azonban még tízen hozzászóltak, akik mind összegyűjtöttek 70 aláírást. Az indiai Herman Westermann, Sambalpur püspöke elhatározta, hogy határozottan fellép a tervezetet gyengítô javítás ellen, de összegyűjtött aláírásait túl késôn nyújtotta be, és mondandóját írásban kellett beadnia. A zsinati atyák 2070:15 arányban kimondták, hogy a tervezetet megfelelô alapnak tartják a végleges dokumentum kidolgozásához. Az albizottság, ezúttal 10 szakértô közreműködésével a 193 szóbeli és írásbeli hozzászólás áttanulmányozása és a szöveg átdolgozása végett ismét összeült Nemiben. A Missziós Bizottság azután október 27-én tekintette át az új változatot Rómában, és egyhangúlag jóváhagyta. Amikor az új változatot szétosztották, kiderült, hogy több mint 300 zsinati atya ellenezte írásban a Kúria belejavítását, s így a bizottság elég erôs pozícióba került, hogy tényleg ne vegye figyelembe. Bár a szöveg az irányító testülethez beosztandó képviselôkre nem használta kifejezetten a ,,tag'' terminust, de megállapította, hogy ,,a pápa által meghatározandó módokon és feltételek mellett aktív és döntô szerepet'' fognak gyakorolni a hit terjesztéséért felelôs kúriai hivatal irányításában. Többé tehát nem volt kérdéses, milyen tekintélyt élvezzenek ezek a ,,képviselôk'', és a revíziót a Római Kúria újjászervezésére létrehozott Roberti bíboros vezette pápai bizottság vereségének tekintették. November 10. és 12. között 20 fordulóban bonyolították le az új tervezetrôl a szavazást, s az egyes fejezetekre leadott ellenszavazatok mindössze 6 és 13 között mozogtak. Az igen szavazatokkal viszont tetemes számú fenntartást adtak le, aminek eredményeképp megint csak úgy tűnt, jelentôs átdolgozásra lesz szükség. Csak a missziós tevékenység tervezésérôl szóló 5. fejezet mellett 712-en szavaztak fenntartásos igennel, ezáltal 8 szavazat hiányzott az elfogadáshoz szükséges kétharmados többséghez. Amikor a fenntartásokat megvizsgálták, kiderült, hogy a revízió nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy a fenntartások számából sejteni lehetett, mivel volt köztük több száz, különbözô atyáktól származó, de sokszorosított lap is. November 30-án újabb szavazás zajlott arról, hogyan használta fel a bizottság a fenntartásokat, s az eredmény 2162:18 arányban jónak mutatta a munkát. Ekkor Ôszentségének továbbították a szöveget személyes tanulmányozás végett, s ô a december 7-i nyilvános ülésen terjesztette be formális, végleges szavazásra, melyen 2394 szavazattal fogadták el 5 ellenében. Ennél több igent egyetlen zsinati dokumentum sem mondhatott magáénak. ======================================================================== A püspökök tekintélye az iskolák vonatkozásában 4. ülésszak -- 1965 A püspökök lelkipásztori hivataláról szóló tervezetet a második ülésszakon vitatták meg, az utána következô hónapokban átdolgozták, majd a harmadik ülésszakon, 1964. november 5-én bocsátották szavazásra. A püspököknek a rendekhez fűzôdô kapcsolatait taglaló 35. artikulus megállapította, hogy a helyi püspök rendelkezzék ,,a katolikus iskolák irányításával kapcsolatos'' mindenfajta hatalmi jogosítvánnyal. A bizottság által készített hivatalos jelentés utalt rá, hogy az elôzôek magyarázata ,,A lelki gondozásról'' szóló tervezet 5. függelékében, a 96. o. 10. pontja alatt található. Azok a zsinati atyák, akik vették maguknak a fáradságot, és utánanéztek, mit is mond az 5. függelék 10. pontja, azt találták, hogy az a szokásos dolgok -- a liturgia, a lelki gondozás, a prédikáció, a vallásos és erkölcsi nevelés, valamint a hitoktatás és liturgikus képzés -- felügyelete mellett jogot ad a megyéspüspököknek a nevelés minden elképzelhetô más területének -- pl. az egyetemi élet, a fegyelem, a felsôfokú tanulmányok, a személyi ügyek, sôt a tandíjak -- ellenôrzésére is. A 10. pont 2. szakaszában még tovább bôvültek a püspökök hatalmi jogosítványai, amennyiben jogot kaptak, hogy személyesen vagy megbízott által ellenôrizzék ,,a pedagógiai módszerekre, a higiénére és a biztosításokra vonatkozó polgári törvények betartását az iskolákban, kórházakban, árvaházakban és hasonló intézményekben, valamint az összes szerzetes (az exempteket is beleértve) mindennemű vallási, karitatív, lelki és világi tevékenységét, függetlenül attól, hogy ezek az intézmények hozzájuk tartoznak-e vagy rájuk lettek bízva''. Röviden: továbbra is a rendeknek kellene biztosítaniuk intézményeikhez a munkaerôt és a pénzeszközöket, de a püspökök lennének elöljáróik, felügyelôik, menedzsereik és igazgatóik. Az ilyen értelmű törvénykezés megakadályozása végett a Püspöki Titkárság 1964. november 3-án egy levelet adott ki, melyet ferences elnöke és jezsuita alelnöke, valamint az Általános Rendi Elöljárók Római Uniójának kármelita elnöke írt alá. A levélben felszólították a zsinati atyákat, hogy a 33-35. artikulusokra vonatkozó fordulóban nemmel szavazzanak, valamint írjanak alá és nyújtsanak be egy külön fenntartást a 35. artikulushoz. Jórészt e levélnek köszönhetôen 172 zsinati atya szavazott nemmel a 33-35. artikulusokra, 889-en pedig fenntartásokat nyújtottak be a fejezet egészéhez. Mivel az egyszerű igen szavazatok csak 57%-ot értek el, nem lett meg a szükséges kétharmados többség, és a bizottságnak át kellett dolgoznia az egész fejezetet. A Püspöki Titkárság által fogalmazott, az iskolákra vonatkozó fenntartást 275 zsinati atya nyújtotta be, s a bizottságnak figyelembe kellett vennie. Módosításként a következô kiegészítés betoldását kérték a 35. artikulusba: ,,Az iskolák törvényes autonómiája azonban maradjon sértetlen.'' Az, ami a tervezet szövegében pillanatnyilag szerepel -- érveltek ezen zsinati atyák --, csökkentené a törvényes autonómiát, s ez ellentétben áll ,,a katolikus iskolák normális irányításához és egészséges fejlôdéséhez szükséges szubszidiaritás elvével.'' A fenntartásban kérték ezen kívül, hogy töröljék ,,A lelki gondozásról'' szóló tervezet 5. függelékének 10. pontjára való hivatkozást, mert itt a zsinatot egy olyan tanítás jóváhagyására szólítja fel a bizottság, mely ,,egy vitára soha nem bocsátott tervezet függelékében szerepel''. A fenntartáshoz egy csomó indokolást is csatoltak: a tandíjak és a biztosításokkal kapcsolatos politika ilyen részletes kezelése ellentétben áll a dekrétum különben általánosságban szóló hangvételével. A Római Kúriát -- érveltek -- korábban visszatérô bírálatok érték a decentralizálás elvének megsértése miatt, s most a tervezet ugyanezt a hibát követi el, amikor azt mondja, hogy mindennek, ami összefüggésben van az iskolákkal, a püspökök ellenôrzése alá kell tartoznia. Ez lebecsüli a rendek hosszú idôn át felhalmozódott pedagógiai tapasztalatait, és fenyegeti az egyes iskolák sajátos jellegét. Végül a szerzetesekre vonatkozóan ebben a tervezetben kimondott alapelvek lényegesen eltérnek azoktól, melyeket a laikus apostolkodásról szóló tervezetben a felnôttek felelôsségének és jogainak tárgyalásánál fektetett le a zsinat. Amikor a negyedik ülésszakon, 1965. október 6-án ismét szavazásra bocsátották a tervezetet, szerepelt benne a törvényes autonómiáról javasolt kiegészítés, és törölték belôle a támadható 5. függelékre hivatkozást. A fenntartások kezelését azután 2167 szavazattal 15 ellenében elfogadhatónak ítélték, és az 1965. október 28-i nyilvános ülésen 2319 szavazattal 2 ellenében elfogadták a püspökök egyházi pásztori hivataláról szóló dekrétumot, melyet VI. Pál pápa mindjárt ki is hirdetett. A püspökökkel és az egyházmegyék kormányzásával foglalkozó zsinat utáni bizottság, mely ugyanazokból a tagokból állt, mint az e dekrétumért felelôs megfelelô zsinati bizottság, ,,Instrukciói'' közé szó szerint bevette ,,A lelki gondozásról'' szóló tervezet 5. függeléke 10. pontjának szövegét, bár azt a zsinaton elejtették. A cselre nem sokkal az ,,Instrukciók'' kinyomtatása elôtt fény derült, s VI. Pál pápa parancsára elhalasztották a megjelentetését, úgyhogy eltávolíthatták belôle az idézetet, és egy új, a zsinat által elfogadott dokumentummal teljesen összhangban levô szakasszal helyettesíthették. ======================================================================== A papi nôtlenség 4. ülésszak -- 1965 Szenzációs, de megalapozatlan újsághírekben felröppent a hír, hogy a zsinat esetleg a katolikus papok nôsülésének engedélyezésérôl dönt majd. Ezek alapján a világ egy jelentôs része azt hitte, hogy a zsinat tényleg hoz majd ilyen döntést. A sajtó és a nyilvánosság nyilván nem volt vele tisztában, hogy a zsinati atyák a cölibátust olyan magától értetôdônek tartották, hogy nem is állt szándékukban foglalkozni ezzel a témával egyik dekrétumukban sem. De éppen azért, mert a sajtó szenzációt csinált a dologból és ezzel komoly zavart okozott, a zsinat -- az Egyház történetében példátlan szigorúsággal -- kénytelen volt megnyilvánulni a cölibátussal kapcsolatban. A zsinat hangsúlyozta, hogy a cölibátus fontos, szükséges és kötelezô erejű a latin szertartású papok számára, a keleti egyházak nôs klérusát pedig mintaszerű életre intette. Elsôként a francia püspöki konferencia reagált a növekvô zavarodottságra; a következô sajtónyilatkozatot adták ki 1963. november 15-én: ,,Mivel egyes püspökök felléptek azért, hogy a diakonátus kiszolgáltatható legyen nôs férfiaknak is, a nyilvánosságban fantáziadús történetek terjesztésével az az elképzelés kezdett kialakulni, hogy az Egyház mindinkább a nôs papság felé halad. Felismervén, hogy az ilyen híresztelések zavart okozhatnak az emberek fejében, a francia püspöki konferencia egyhangúan kijelenti, hogy ezek az állítások teljesen hamisak. A zsinaton elhangzott vagy írásban benyújtott sok száz hozzászólás között egyetlen egy sem volt, mely a latin egyházban gyakorolt papi nôtlenség megváltoztatásának lehetôségét helyezte volna kilátásba. Bár adódhatnak ebbôl szerencsétlen esetek, a latin Egyház semmiképp nem szándékozik lemondani egy olyan törvényrôl, mely ugyan az Egyházban gyökerezik, elsôdleges forrásként azonban az evangéliumokból és a papok tökéletes Krisztusnak és az Egyháznak ajándékozottságából táplálkozik.'' Még határozottabban reagáltak a második és harmadik ülésszak között Németország, Ausztria, Svájc, Luxemburg és Skandinávia püspökei. Ôk 1964 májusában Innsbruckban fogalmazták meg a papokra vonatkozó javaslatokhoz fűzött hivatalos kommentáraikat. Mivel a javaslatok nem foglalkoztak a nôtlenség törvényével, ,,a közvélemény és egyes katolikusok'' azonban rákérdeztek, a püspökök elhatározták, hogy a nyilvánosság felvilágosítása érdekében alapos magyarázatot adnak a kérdés jelentôségérôl. Ugyanezen az ülésen vizsgálták meg a szemináriumi képzéssel kapcsolatos javaslatokat is. E tárgyban az eredeti tervezetben szerepelt egy bekezdés a cölibátusra nevelésrôl, de a lerövidítés során ezt a bekezdést elejtették. Az innsbrucki konferencia felhívta a figyelmet e szakasz kihagyására, és kérte, hogy vegyék azt vissza a képzés szabályozásának formájában, melyre azoknak van szüksége, akik magukra akarják venni a cölibátus törvényének kötöttségét. A javaslat meg is valósult. A papokról szóló javaslatok a harmadik ülésszak napirendjén szerepeltek és 1964. október 13-ra, keddre tűzték ki vitájukat. Két nappal korábban a következô ,,Nyilatkozat'' jelent meg a L'Osservatore Romanoban: ,,Az utóbbi idôben egyre gyakrabban jelentek meg a sajtóban az egyházi nôtlenség törvényére vonatkozó cikkek, interjúk és fantáziadús kommentárok. A dolgok tisztázása végett felhatalmazást kaptunk az alábbiak közlésére: A törvényhez nem nyúlnak, teljességgel érvényben marad. Ami azokat az eseteket illeti, amikor a felszentelések és az abból származó kötelezettségek semmisnek nyilváníttattak vagy felmentés született, ezek mind a kánoni gyakorlattal és az egyházi fegyelemmel összhangban történtek. Vannak bevált eljárásmódok, amiket az Egyház az ilyen esetek kivizsgálására és eldöntésére szokott használni. Az Egyház dönti el, indokolja-e valami a felszenteltek kötelezettségeinek érvényben hagyását vagy megszüntetését. Meghatározza azoknak az érvényesen felszentelt papoknak a kötelezettségét is, akik méltatlanná váltak arra, hogy a klérushoz tartozzanak. Egy-egy megsemmisítô ítélet vagy esetleges fölmentés a kötelezettségek alól, amit a motívumok szigorú megvizsgálása elôz meg, távolról sem gyengíti a szent cölibátus törvényét, sokkal inkább integritását garantálja és tekintélyét ôrzi.'' Akkoriban VI. Pál pápa tudta és jóváhagyása nélkül a Vatikán félhivatalos lapjában ilyen megállapítás természetesen nem jelenhetett volna meg. A francia Francois Marty, Reims érseke a Fegyelmi Bizottság nevében javaslatokat terjesztett elô a papsággal kapcsolatban. Az érsek elmagyarázta, hogy hogyan értelmezhetik a zsinati atyák a revideált vagy felülvizsgált szöveget: ,,Mivel manapság annyi zavarodott hangot lehet hallani a szent cölibátus fogalmával kapcsolatban, igen jó lenne megerôsíteni a cölibátust, és megmagyarázni, milyen magasztos jelentôsége van egy pap életében és szolgálatában.'' Az újonnan átdolgozott javaslatok 2. artikulusa azokhoz szólt, ,,akik Isten kegyelmében bízva ígéretet tettek a szent cölibátus'' nemeslelkű és szívbôl jövô megtartására. Maradjanak meg hűen ebben az állapotban és örüljenek, hogy a nôtlenség révén elszakíthatatlanul egyek Krisztussal (vö. 1Kor 7,32-34), hogy szabadabban szolgálhatják Isten családját. Miután a javaslatokat megvitatták az aulában, az illetékes bizottság átdolgozta ôket, és november 20-án, a harmadik ülésszak utolsó elôtti napján visszaküldte a zsinati atyáknak. A nôtlenségrôl és a ,,teljes tisztaságról szóló 10 sor 80-ra bôvült és a tervezet e szakasza körül fokozatosan egyfajta önálló papi spiritualitás kezdett kibontakozni. Ez minden bizonnyal nem történhetett volna meg, ha a sajtó és a nôtlenség elleni kampányok nem teremtenek ekkora zavart. A harmadik és negyedik ülésszak között újabb átdolgozásra került sor. A tervezet most olyan jelentôsen megváltozott, hogy mint egészet még egyszer meg kellett tárgyalni. Jóllehet világos volt, hogy a zsinat nem fog komolyan foglalkozni a papok nôsülésének engedélyezésével, most egy új javaslat született, nevezetesen: nôs férfiaknak engedjék meg, hogy papok legyenek. A javaslat pártolói azzal érveltek, hogy a zsinat a harmadik ülésszak végén deklarálta, hogy a pápa hozzájárulásával kiszolgáltatható a diakonátus ,,érettebb korú férfiaknak, olyanoknak is, akik házasságban élnek''. Ha érett korú nôs férfiak lehetnek diákonusok -- érveltek --, akkor miért ne lehetnének papok is? Az egyik zsinati atya a negyedik ülésszak elején ez ügyben tett lépést. A brazíliai Lins holland származású püspöke, Pedro Koop volt ô; széles körben terjesztette a témával kapcsolatban felolvasni kívánt hozzászólását, mely így kezdôdött: ,,Ha a mi környékünkön, Latin- Amerikában meg akarjuk menteni az Egyházat, akkor nálunk a lehetô leghamarabb be kell vezetni a legjobb nôs férfiak által alkotott nôs klérus intézményét, de a fennálló cölibátus-törvény megváltoztatása nélkül.'' A papok iránti igény igazolására ugyanazokat a statisztikai érveket hozta fel, melyeket az argentin Kémérer, Posadas püspöke használt a második ülésszakon a nôs férfiak diakonátusával kapcsolatban. Elmondta továbbá, hogy az Egyházat isteni parancs kötelezi a világ evangelizálására és megszentelésére, és Isten népének ,,határozottan joga van az Evangélium hallgatására és a szentségi életre. Ez igazi jog, amit semmilyen emberi törvény nem törölhet el. Az Egyháznak az igazságosság alapján ezt figyelembe kell vennie.'' Végül komoran úgy jövendölt, hogy Latin-Amerikában össze fog omlani az Egyház, ha a zsinat nem ,,teremti meg annak lehetôségét, hogy már legalább öt éve házas, rátermett laikusokat pappá szenteljenek''. Ezt a javaslatot a legutóbbi idôben már megelôzte néhány precedens, XII. Pius pápa ugyanis nôs német lutheránus pásztoroknak, akik katolizáltak, engedélyezte, hogy papok legyenek, ugyanakkor házasemberként is tovább gyakorolják jogaikat. Ezt a gyakorlatot folytatta XXIII. János és VI. Pál pápa is. 81 magas állású férfi és nô közvetve szerzett támogatást a javaslatnak; egy levelet terjesztettek a zsinati atyák között, melyben határozottan fölléptek azért, hogy nôs emberek papok lehessenek és papok megházasodhassanak. A következô érveket hozták fel a cölibátus ellen: a paphiányt; elégedetlenek ,,azzal, hogy sok pap nem tartja meg a cölibátusra vonatkozó fogadalmát''; véleményük szerint ,,a papok úgy érzik, egyre nehezebben tudják sugározni az Egyház új dicsôségét nôtlen körülmények között''. Október 11-én, két nappal a papságról szóló új tervezet tervbe vett vitára bocsátása elôtt a fôtitkár megszakította a munka menetét, hogy bejelentse: birtokában van egy levél, amit Pál pápa írt Tisserant bíborosnak, s a Szentatya megbízásából most felolvassa a zsinati atyáknak. Tudomására jutott -- mondja a pápa a levélben --, hogy egyes zsinati atyák a zsinat plénumán vitára szándékoznak bocsátani a latin szertartású klérus nôtlenségének kérdését. Ezért szeretné megismertetni saját véleményét az ügyrôl, anélkül persze, hogy ezzel külön-külön bármilyen módon korlátozni akarná az atyák szabadságát. A téma megtárgyalása a zsinat aulájában -- írta a pápa -- egyet jelentene a teljes nyilvánosság elôtti tárgyalással. Ez pedig -- vélekedett -- helytelen lenne, mivel a nôtlenség kérdésével nagyon óvatosan kell bánni, s az távolra mutató jelentôségű az Egyház számára. Ô személy szerint azt akarja, hogy a nôtlenség ne csak megmaradjon a latin egyházban, hanem megbecsülése tovább erôsödjék, mert általa ,,a papok teljes szeretetüket kizárólag Krisztusnak szentelhetik, s totálisan és nemes lélekkel állhatnak az Egyház szolgálatába és gondozhatják a lelkeket''. Ennél a mondatnál a zsinati atyák meleg, hosszan tartó tapssal szakították félbe a felolvasást. A pápa végül megkérte azokat a zsinati atyákat, akiknek valami különleges mondandójuk van a témában, írásban tegyék ezt meg, és álláspontjukat a zsinat elnökségének terjesszék be. Ezek a megjegyzések hozzá is el fognak jutni, és megígérte, hogy ,,Isten színe elôtt figyelmesen megvizsgálja ôket''. Az aulában ismét tapsvihar tört ki. Újabb vita után a papságról szóló tervezetet átdolgozás végett visszaküldték az illetékes bizottságnak. A szavazásra november 12-én és 13-án került sor. A cölibátusról, az alázatról és az engedelmességrôl szóló részeket 2005 szavazattal fogadták el 65 ellenében. A tizenkettedik fordulóban, amikor a 16. artikulussal kapcsolatban lehetett jelezni a fenntartásokat, 123 zsinati atya kérte a szöveg megváltoztatását, mely megállapította, hogy a mostani zsinat ,,ismételten jóváhagyja és megerôsíti'' a papi nôtlenség törvényét. Itt kívántak változtatni, mégpedig úgy, hogy a zsinat ,,nem változtat'' a törvényen. Azzal érveltek, hogy egy késôbbi pápa a megváltozott körülmények hatására esetleg eltörölheti a cölibátust. Ha most a II. Vatikáni Zsinat megerôsíti a törvényt, egy ilyen döntés ellentétes lenne a mostani zsinattal. Ezt a fenntartást akár Stanislaus Lyonnet jezsuita páter, a római Biblikus Intézet dékánja is fogalmazhatta volna, aki öt hónappal korábban egy hatoldalas munkát jelentetett meg, melyben óvott attól, hogy a tervezetben szereplô megfogalmazás ,,örökre bezárja a kaput'' a nôs papság lehetôsége elôtt. Munkájában már szerepeltek mindazok az érvek, melyek a fenntartásban is megfogalmazódtak, és egyébként sokban egyeztek Koop püspök érveivel is. A bizottság teljesen másként vélekedett ezzel a fenntartással kapcsolatban: ha a kívánt módon változtatnának a megfogalmazáson, ,,az lényeges változtatás lenne a zsinat által már jóváhagyott szövegben''; azonkívül a módosítás mellett felhozott érvek nem állják meg helyüket. Elfogadott viszont a bizottság két másik fenntartást, melyeket a Püspöki Titkárság fogalmazott, és 332 illetve 289 zsinati atya nyújtott be. Ezen atyák szerint a tervezet értésre adja, hogy ,,a cölibátus egyetlen és fô teológiai indoka'', hogy szimbólum és tanúságértékű. Úgy vélték, hogy ez ellentmondásban van az Egyházról szóló dogmatikus konstitúcióval és a szerzetesi élet korszerű megújításáról szóló dekrétummal, melyek jóváhagyása és kihirdetése már megtörtént. E két dokumentum szerint -- érveltek -- a cölibátus alapvetô motívuma sokkal inkább az, hogy egy belsô Krisztusnak szenteltséget tesz lehetôvé. A Döpfner és Suenens bíborosok által beterjesztett ,,szimbolizmus- elmélet'', melyet a Püspöki Titkárság többszöri kezdeményezésére e két dokumentum értéksorrendjében korábban már hátrébb soroltak, a kampány hatására a papok életérôl szóló tervezetben is hátrébb került. A bizottság elismerte az ellenvetés jogosságát és módosította a szöveget. Végleges formájában a papok szolgálatáról és életérôl szóló tervezet megállapította, hogy ,,a papok a mennyország kedvéért vállalt szüzességgel vagy cölibátussal... elismerik az emberek elôtt, hogy osztatlan módon kívánják a rájuk ruházott feladatnak szentelni magukat...''. A tervezet ezután arról szólt, hogy manapság sok ember lehetetlennek tartja a teljes önmegtartóztatást. Mennél többen vallják ezt, annál alázatosabban és állhatatosabban kell egyesülniük a papoknak az Egyházzal, imádkozván a hűség kegyelméért. Kérésük nem fog meghallgatás nélkül maradni... Ez a szent zsinat kéri nemcsak a papokat, hanem minden hívôt is, hogy viseljék szívükön a papi nôtlenség drága ajándékát. Kérjék mindannyian Istentôl, hogy ezt az ajándékot mindenkor bôséggel árassza ki Egyházára!'' December 2-án a zsinat 2243 szavazattal 11 ellenében elfogadta a bizottságtól a fenntartások felhasználását. A december 7-i nyilvános ülés utolsó fordulójában Pál pápa jelenlétében 2390:4 lett az eredmény. Pál pápa ezután kihirdette a papok szolgálatáról és életérôl szóló dekrétumot. ======================================================================== Házasság és születésszabályozás 4. ülésszak -- 1965 A zsinatnak -- egyik feladataként -- újra meg kellett vizsgálnia a vegyes házasságokkal és a házasságkötés elôírt formájával kapcsolatos egyházi törvénykezést. Döpfner, müncheni bíboros nagyobb változtatásokat kért, de Spellman New York-i bíboros, akit több mint 100 Egyesült Államok-beli püspök támogatott, az Anglia és Wales összes püspöke által támogatott Heenan érsek, az ír Conway, Armagh érseke, aki különbözô országok több mint 80 püspökének nevében beszélt, és az ausztrál Gilroy, Sidney bíborosa szembeszállt vele. Mindegyikük aláhúzta azokat az elônyöket, melyeket a fennálló törvénykezés hozott, illetve a kárt, mely a Döpfner bíboros által pártolt törvénykezésbôl származhat. Mivel a moderátor bíboros látta, hogy a zsinat plénuma elvetette lépését, egy napos vita után felszólította a zsinatot, hagyjon fel az ügy további tárgyalásával, s ehelyett haladéktalanul adja azt át a pápának a megfelelô lépések megtételére. Ezt a javaslatot a harmadik ülésszak utolsó munkamegbeszélésén (1964. november 20.) 1592 szavazattal 427 ellenében elfogadták. A kívánt dekrétum csak a zsinat után, 1966. március 18-án jelent meg és Ottaviani bíboros írta alá. Megváltoztatta a törvénykezést, de nem olyan lényegesen, ahogy Döpfner bíboros szerette volna, és ez az angol ajkú püspökök egyértelmű gyôzelme volt. Ha az egész zsinat alatt olyan jól szervezettek lettek volna, mint e kérdésben, akkor a II. Vatikáni Zsinat egészen másként alakulhatott volna. Doktrinális szempontból a házasságot az Egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó tervezetben tárgyalták és a harmadik ülésszakon bocsátották vitára. A moderátor, Agagianian bíboros 1964. október 28-án bejelentette, hogy ,,néhány pont'' megítélését a pápa különleges születésszabályozási bizottságára hagyták. Dearden detroiti érsek másnapi hivatalos tájékoztatása szerint különösen a progeszteron tabletta tartozott ezek közé, illetve általában ,,a születésszabályozás problémája'', ahogy Suenens bíboros fogalmazott egy évvel késôbb egyik hozzászólásában. A zsinati atyák írásban benyújthatták megjegyzéseiket ezekhez a ,,pontokhoz'', és biztosították ôket, hogy a különleges pápai bizottság részérôl komolyan figyelembe fogják venni ôket. 1964. október 29-én kezdôdött meg a vita ,,A házasság és a család szentsége'' című 21. artikulusról. Léger montreali bíboros elmondta, sok teológus úgy gondolja, hogy a házasságra vonatkozó tanítás nehézségei a házasság céljainak nem kielégítô kifejtésében gyökereznek. Fellépett azért, hogy a termékenységet inkább mint a házasság egészére vonatkozó, nem pedig az egyes aktusokra kiterjedô kötelezettséget jelöljék meg. ,,Abszolút fontos -- mondta --, hogy a szerelem az emberi házasságban (olyan emberi szerelemrôl beszélek, mely lelki és testi is) a házasság igazi céljaként fogalmazódjon meg a szövegben, olyan valamiként, ami önmagában jó, és aminek saját szükségletei és törvényei vannak.'' Örült, hogy a tervezet elkerülte az ,,elsôdleges cél'' kifejezés használatát az élet továbbadására, illetve a ,,másodlagos cél'' kifejezést a házastársi szeretetre vonatkozóan. De a szavak kerülése -- mondta -- nem sokat ér, ha utána a tervezet nem tesz említést a házastársi szeretetrôl, csak a termékenységgel kapcsolatban. Azt akarta, hogy a tervezet állapítsa meg, hogy a bensôséges hitvesi egyesülésnek a házastársi szeretet is igazi célja, következésképpen a házassági aktus ,,akkor is legitim, ha nem a gyermekáldásra irányul''. Suenens bíboros szintén a vita elsô napján beszélt és felvázolta azokat a tanbeli, etikai és tudományos normákat, melyeket -- mint mondta -- a születésszabályozási pápai bizottság szem elôtt tartott. Ennek a bizottságnak ,,kell majd megvizsgálnia, teljesen egyensúlyban tartottuk-e az Egyház házasságra vonatkozó tanításának különbözô szempontjait''. A Szentírásban szereplô ,,szaporodjatok és sokasodjatok'' részletre talán akkora hangsúly került, hogy egy másik mondat -- mely szintén Isten Igéje, nevezetesen: ,,s ketten egy testté lesznek'' -- fokozatosan elfelejtôdött. Mindkettô központi igazság -- mondta a bíboros --, és mindkettô szerepel a Szentírásban. Arra valók tehát, hogy világosabbá tegyék egymást. A bíboros sok egyéb mellett azt is javasolta, hogy Pál pápa hozza nyilvánosságra a különleges bizottság tagjainak nevét, hogy Isten egész népe elküldhesse nekik véleményét a házasságról és a születésszabályozásról. Ottaviani bíboros másnap kapott szót. ,,Nem örülök -- mondta -a szöveg azon megállapításának, hogy a házaspárok megállapíthatják, hány gyermeket szeretnének. Ilyet az Egyház még sose hallott.'' Ô tizenegyedik volt egy tizenkét gyermekes családban -- mondta. ,,Apám munkás volt és a szüleimnek sosem jutott eszébe, hogy féljenek a sok gyerektôl, mert bíztak a Gondviselésben.'' Rövid felszólalása végén csodálkozásának adott hangot, ,,hogy tegnap a zsinaton elhangozhatott, hogy a házasság irányadó elvei tekintetében mostanáig talán nem helyes álláspontot foglalt el az Egyház. Azt jelenti ez, hogy megkérdôjelezik az Egyház tévedhetetlenségét? Vagy a Szentlélek az elmúlt századokban nem volt az Egyházzal, hogy megvilágosítsa az embereket a tanításnak errôl a pontjáról?'' A spanyol Hervás y Benet, Ciudad Real püspöke úgy vélte, a tervezet ,,keveset és túl félénken szól a természetfölötti hitrôl és az isteni Gondviselésbe vetett bizalomról, a szerelemrôl és a kereszt elfogadásáról; holott ezeknek kellene megvilágosítaniuk a keresztény okosságot. Nem azért vagyunk itt, hogy egy filozofikus, hedonista vagy pusztán technikai vagy tudományos dokumentumot alkossunk, hanem hogy olyat készítsünk, amely keresztény.'' Elmondta, hogy meg kellene becsülni a nagy keresztény családokban a szülôket, és kérte, hogy a tervezet alkotói tartsák ezt szem elôtt az átdolgozás során. Arról sem kellene hallgatniok, ,,mennyire dicséri és ajánlja a modern pszichológia és pedagógia a nagy családokat''. Többször is újra fölerôsödô nagy tapsot kapott. VI. Pál pápát annyira elszomorította Suenens bíboros október 29-i hozzászólása, hogy megkérte a bíborost, látogassa meg. Néhány nappal késôbb, november 7-én Suenens bíboros megszakította a missziókról szóló tervezet vitáját, hivatalosan megcáfolván, hogy megkérdôjelezte volna az Egyház házasságra vonatkozó autentikus tanítását, és kijelentvén, hogy minden olyan téma, mely a pápai születésszabályozási bizottság munkáját érinti, kétségtelenül egyedül ehhez a legfelsôbb tekintélyhez tartozik''. Az indonéz Adrianus Djajasepoetra, Djakarta érseke 1964. november 20- án, számos ország püspökeinek nevében arról beszélt az aulában, hogy a zsinat nem számol kellôképpen a különbözô kultúrákkal. Szerinte a házasságot olyan szent emberi életközösségként kell jellemezni, melyet Isten a családalapításra rendelt. A házastársi szeretet ne kapjon méltánytalanul elsôbbséget, mert a házasság -- a szülôk vagy rokonok parancsára -- gyakran olyan emberek között jön létre, akik alig ismerték egymást. Ilyen esetekben a szerelem a házasság fokozatosan beérô gyümölcse. Emlékeztetni kell rá -- mondta --, hogy olykor egy új család alapítása és egy speciális csoport fennmaradása a házasság elsôdleges szándéka. A harmadik ülésszak után a tervezetet olyan alaposan átdolgozták, hogy még egyszer meg kellett vitatni. Kazimierz Majdanski wroclawi segédpüspök a negyedik ülésszakon, 1965. szeptember 29-én a lengyel püspökök nevében azt mondta, hogy a modern világ ,,megveti a háború vérontását, mégis közömbösen tekint a megszületett emberi élet elpusztítására''. Utalva arra, hogy az évente elvégzett abortuszok száma meghaladja a második világháborúban meggyilkoltak teljes számát, sürgette, hogy a zsinat ünnepélyesen nyilatkoztassa ki az ártatlan emberi élet abszolút sérthetetlenségét, és kérte, hogy az abortuszt végzôket mondják ki bűnösnek gyilkosság vádjával. Mihelyt befejezôdött a vita, újabb szövegváltozat készült, amit november 12-én osztottak szét. Ezt az új változatot úgy lehetett értelmezni, mintha a házastársakra hagyná annak eldöntését, akarnak-e mesterséges fogamzásgátlást alkalmazni családjuk méreteinek korlátozására vagy sem, amennyiben végsô céljuk a házastársi szeretet gondozása. A tervezet ekkor 152 oldalas volt, s két részletben, november 12-én, pénteken, és 13-án, szombaton osztották szét a zsinati atyáknak. A következô hét elsô három napján 33 szavazási forduló várt rájuk. Mivel a tervezet annyi fontos kérdéssel foglalkozott, a zsinati atyák talán eltölthették volna a hétvégét az átdolgozott szöveg tanulmányozásával. Ehelyett november 13-án, szombaton rögtön ebéd után bérelt buszokkal ötszázan egy ingyenes hétvégére Firenzébe utaztak a híres itáliai költô, Dante születésének 700. évfordulója megünneplésére. Vasárnap késô éjjel értek vissza Rómába, és hétfôn kora reggel hozzáfogtak a szavazáshoz, melynek során néhányuk nyíltan bevallotta, hogy nem volt ideje a szöveg áttanulmányozására. A plenáris ülés 1596 szavazattal 72 ellenében hagyta jóvá a házasságról szóló fejezet egészét, ehhez járult még 484 minôsített igen. A fejezettel kapcsolatos fenntartásokat feldolgozó albizottság egyetlen jelentôsebb módosítást sem vett figyelembe, mert ezek lényegesen megváltoztatták volna a kétharmad fölötti többséggel már jóváhagyott szöveget. November 25-én Pál pápa lépésre szánta el magát, és államtitkárával négy módosítást küldött a házasságra vonatkozó szakaszhoz a vegyes bizottságnak. A bizottság minden tagja kapott egy példányt, elôtte azonban megkérték a szakértôket, hagyják el a termet. Rögtön felforrósodott a levegô és Léger bíboros bosszúsan tiltakozva ugrott fel. Amikor egyesek kétségbe akarták vonni, hogy a módosítások kötelezô jellegűek lennének, másnap egy újabb levél tájékoztatta a bizottság tagjait, hogy nem vethetik el a módosításokat, csak a megfogalmazásokon változtathatnak. Aznap enyhült kissé a feszültség, miután a szakértôknek ismét megengedték, hogy részt vegyenek az ülésen. Az elsô módosítás azt kérte, hogy a házastársi szeretet és a családi élet méltóságát csorbító ,,torzulások'' -- mint a poligámia, a válás és a szabad szerelem -- közé iktassák be a ,,mesterséges fogamzásgátlás'' szavakat. A pápa egyben azt is kérte, történjék pontos utalás XII. Pius pápa Casti Connubii kezdetű enciklikájának arra a két oldalára, ahol elítéli a mesterséges fogamzásgátló szerek használatát. A bizottság bocsánatot kért, hogy nem a ,,mesterséges fogamzásgátlás'' szavakat toldotta be, hanem helyette a ,,az emberi nemzés elleni meg nem engedett eszközök'' kifejezést használta és nem utalt a Casti Connubiira. A második módosítás azt kérte, töröljék az ,,is'' szót abból a megfogalmazásból, hogy a gyermeknemzés ,,is'' a házasság egyik célja. Ebben az összefüggésben ez a szó azt a látszatot kelti, hogy az élet továbbadása másodlagos, a hitvesi szerelem pedig elsôdleges célja a házasságnak. Ez ellentétes az Egyház hagyományos tanításával és a zsinat kezességet vállalt e vitatott kérdés elkerülésére. Ez a módosítás a következô mondat betoldását kérte még: ,,A gyermekek a házasság legnagyobb ajándéka, és jelentôsen hozzájárulnak szüleik jólétéhez.'' A bizottság mindkét javaslatot elfogadta. A harmadik módosítás azt kérte, hogy az ,,Egyház gyermekeinek'' szóló tilalomban, amely megtiltja a születésszabályozás azon módszereit, ,,melyeket az Egyház tanító tekintélye elítélendônek talált vagy ezután ilyennek ítél'', ne az a formula szerepeljen, hogy ,,nem szabad'', hanem ez: ,,nem felel meg a törvényeknek''. Lábjegyzet hivatkozott a Casti Connubiira és XII. Piusnak a bábaasszonyokhoz intézett beszédére, melyben megismételte az enciklika tanítását, kihangsúlyozva, hogy a mesterséges fogamzásgátlás tilalma a ,,természeti és isteni törvénybôl'' ered. A vegyes bizottság lényegében elfogadta ezt a módosítást. Nem utalt viszont XI. Pius és XII. Pius pápák megnyilatkozásaira mint ,,a két legkiemelkedôbb dokumentumra e tárgyban'', ahogy Pál pápa kívánta. Magától betoldott viszont egy utalást, mégpedig VI. Pál pápának 1964. június 23-án a bíborosi kollégiumhoz intézett beszédére, melyben beszámolt a bíborosoknak a születésszabályozással foglakozó külön bizottságában zajló munka állásáról. ,,Engedjék meg, hogy ezennel teljesen nyíltan megállapítsuk, hogy még egyáltalán nincs kellô alapunk ahhoz, hogy túllépjük -- s így nem kötelezônek tekintsük -- a kérdéssel kapcsolatban XII. Pius pápa által lefektetett normákat; ezért kötelezônek kell tekinteni ôket, legalábbis addig, míg lelkiismeretünk módosításukat nem diktálja. ...S tanácsosnak látszik ajánlanunk, hogy senki ne vállalkozzon az érvényben levô normáktól eltérô magyarázatra.'' Pál pápa beszédének idézésével a vegyes bizottság -- s vele együtt az egész zsinat -- ki nem mondva megerôsítette az Egyház hagyományos tanítását e kérdéskörben. Pál pápa negyedik, egyben utolsó módosító javaslata arra vonatkozott, hogy a házaspárokat megkísérti, hogy mesterséges fogamzásgátlást, sôt abortuszt alkalmazzanak. Kérte egy olyan értelmű mondat betoldását, hogy az ilyen kísértések leküzdésére a házastársaknak ,,feltétlenül szükségük van arra, hogy a házasságra jellemzô tisztaságban éljenek''. Ezt a módosítást lényegében megtartották, de a szöveg egy másik részén toldották be. A pápa utasításainak megfelelôen a módosított szöveget a nyomdába küldés elôtt bemutatták neki. 1965. december 3-án osztották szét a zsinati atyáknak a tervezet végleges változatát. A kulisszák mögött egyszerre nagy izgalom támadt, mert a vegyesbizottság -- szemben Pál pápa kívánságával -- kihagyta a lábjegyzetbeli utalást a Casti Connubii azon oldalaira, amelyek elítélik a mesterséges fogamzásgátló szereket. A december 4-i szavazás megkezdése elôtt a pápa utasítására ezt külön kihirdették. Az atyáktól kérték annak tudomásulvételét, hogy az egyik lábjegyzetben kimaradt a hivatkozás, és a szövegrôl történô szavazáskor tudniuk kell, hogy a lábjegyzetekrôl is szavaznak a hivatkozásokkal együtt. Arról is tájékoztatták ôket, hogy a hivatalos szövegben, melyet december 7-én bocsátanak végleges, formális szavazásra, meg fogják adni a hivatkozásokat. A házasságról és családról szóló fejezetet december 4-én 2047 szavazattal fogadták el 155 ellenében. A tervezet egészét formálisan a december 7-i nyilvános ülésen fogadták el, mégpedig 2309 szavazattal 75 ellenében, s utána VI. Pál pápa ki is hirdette. ======================================================================== Ateizmus és kommunizmus 4. ülésszak -- 1965 1963. december 3-án, a második ülésszak utolsó elôtti napján a brazil Geraldo Sigaud, Diamantina érseke 46 országból több mint 200 zsinati atya nevében személyesen adott át Cicognani bíborosnak egy petíciót, melyet a pápához intéztek. Egy olyan különálló tervezet érdekében emeltek szót, mely ,,nagyon világosan fejtse ki a katolikus szociális tanítást, és filozófiai, szociológiai és gazdasági szempontból utasítsa vissza a marxizmus, szocializmus és kommunizmus tévedéseit''. A pápa nem válaszolt. Nyolc hónappal késôbb, 1964. augusztus 6-án viszont megjelentette Ecclesiam suam kezdetű enciklikáját. Ebben az ateista kommunizmussal való párbeszédre hívott fel, bár -- mint mondta -- neki, elôdeinek és mindenkinek, akik szívükön viselik a vallásos értékeket, elég okuk lett volna, illetve lenne ,,az Istent tagadó és az Egyházat elnyomó ideológiai rendszerek elítélésére, mely rendszerek gyakran egyben gazdasági, szociális és politikai rezsimek is''. A német ajkú és skandináv zsinati atyák nyomban reagáltak az enciklikára, s az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezethez fűzött hivatalos megjegyzéseikben kijelentették, hogy ,,valószínűleg kívánatos lenne'' világosabban kezelni a tervezetben az ateizmus problémáját és a vele folytatott párbeszédet''. 1964. október 21-én, a harmadik ülésszak alatt a tervezetnek az a része került vitára, mely az ateizmussal foglalkozott, de gondosan kerülték a kommunizmus szót. Suenens bíboros elôször is megállapította, hogy a szöveg nem tárgyalja elég részletesen a különbözô formákban megjelenô modern harcos ateizmust. Ezután vizsgálatot javasolt annak megállapítására, miért tagadja meg oly sok ember Istent, és miért támadják a hitet. A kínai Paul Yu Pin, Nanking érseke két nappal késôbb, 70 zsinati atya nevében kérte, hogy iktassanak be még egy fejezetet az ateista kommunizmusról. A zsinat nem teheti meg, hogy ne tárgyaljon róla -- mondta --, ,,mert a kommunizmus manapság egyike a legnagyobb, legszembetűnôbb és legáldatlanabb jelenségeknek''. Úgy kell vele foglalkozni, hogy az kielégítse valamennyi nép várakozását, ,,különösen azokét, akik a kommunizmus igája alatt nyögnek és leírhatatlan szenvedést kénytelenek elviselni igazságtalanul''. Josef Beran bíboros, Prága Rómában élô száműzött érseke egy újságkivágást kapott Csehszlovákiából, melyben azzal dicsekszenek, hogy a kommunistáknak sikerült beszivárogniuk a vatikáni zsinaton valamennyi bizottságba. 1965. április 7-én, a tervezet átdolgozása közben Pál pápa egy nem hívôkkel foglalkozó titkárságot állított fel az ateistákkal való párbeszéd ápolása céljából. A titkárság König bíboros irányítása alá került, aki gyakran töltötte be az összekötô kapocs szerepét a kommunista országok kormányaival. 1965. szeptember 14-én -- ezen a napon nyílt meg a negyedik ülésszak -- a zsinati atyák kezében volt az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezet ateizmussal foglalkozó átdolgozott része. De ebben megint csak nem szerepelt kifejezett hivatkozás a kommunizmusra. Ez a hallgatás késztetett 25 püspököt egy 1965. szeptember 29-i keltezésű levél aláírására, és körbeadására. A levél tíz okot sorolt fel, melyek miatt a zsinaton tárgyalni kellene a marxista kommunizmusról. A zsinati atyák között széles körben terjesztett levelet egy írásbeli hozzászólás formájában megalkotott petíció kisérte. A levél azt állította, hogy ha a zsinat -- azután, hogy a legutóbbi pápák és a Szent Officium annyi mindent mondott róla -- esetleg hallgatna a kommunizmusról, ,,ez egyet jelentene mindannak a megcáfolásával, ami eddig elhangzott és történt''. Ugyanúgy, ahogy a múltban hivatalosan -- bár igazságtalanul -- kifogásolták, hogy XII. Pius pápa hallgatott a zsidókról -- figyelmeztetett a levél -- minden további nélkül elképzelhetô, hogy ,,holnap -- s ezúttal joggal -- a gyáván és türelmesen hallgató zsinatot fogják bírálni amiatt, hogy nem szól a kommunizmusról''. Ezt a részletes levelet Carli püspök írta, és Sigaud valamint Lefebvre érsek osztotta szét, de az ô nevük nem szerepelt a 25 aláíró között. Aláírásukat szándékosan nem adták a levélhez, mert mind a liberális táborban, mind a sajtóban sok ellenfelük volt. Amikor egyszer rutinszerűen felhívtam különbözô hírforrásaimat, Sigaud érsektôl megtudtam, hogy ezt a Nemzetközi Csoport által fogalmazott írásbeli hozzászólást 450 zsinati atya írta alá. 1965. október 20-án sajtójelentést küldtem szét errôl. A legnagyobb római napilapok közül három, az Il Giornale d'Italia, az Il Messaggero és az Il Tempo azonnal címlapos cikket közölt errôl. Az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezetért felelôs vegyesbizottság november 13-án, szombaton osztotta szét az új változatot. De a szöveg most sem említette a kommunizmust. A bizottság hivatalos jelentése nem utalt a 450 zsinati atya által aláírt hozzászólásra sem. Carli püspök még aznap tiltakozó iratot küldött a zsinati szabályzat betartásáért felelôs zsinati elnökségnek; a moderátor bíborosokat, a fôtitkárságot és a közigazgatási bíróságot másolatokkal tájékoztatta errôl. Kérte, fordítsanak figyelmet arra a tényre, hogy ,,450 zsinati atya'', köztük maga is, ,,az elôírt határidô lejárta elôtt bizonyos módosítást nyújtott be a Fôtitkárságnak'', melyet a bizottság az új változat kialakításakor teljesen figyelmen kívül hagyott. Különbözô utasításokat idézett az ügyrendbôl, majd megállapította, hogy ezek világosan kimondják: ,,minden módosítást ki kell nyomtatni és közölni kell a zsinati atyákkal, hogy minden egyes módosításról szavazással dönthessék el, elfogadják-e, vagy elvetik''. Ezután törvénytelennek minôsítette a vegyesbizottság döntését, és azzal vádolta a testületet, hogy ,,a zsinati atyák módosító javaslatai elfogadásának vagy elvetésének ez a módja -- s esetünkben minden indoklás nélkül -- egy legfeljebb 30 tagú bizottságot olyan bírósággá tesz, mely ellen fellebbezésnek helye nincs''. És bár a valóságban a zsinati atyák az igazi bírók a pápával együtt, gyakorlatilag minden esetben az történik, hogy a bizottság csupán felszólítja ôket, tudassák, egyetértenek-e a bizottság határozataival, vagy sem. Ez azt a látszatot kelti -- mondta --, ,,hogy inkább a bizottságok tagjai csinálják a zsinatot, mint a zsinati atyák''. Az írásos tiltakozás eredményeként Tisserant bíboros hivatalos vizsgálatot kezdeményezett. Miután a vegyesbizottság nem vette figyelembe a 86 országot képviselô 450 zsinati atya által aláírt hozzászólást, a Nemzetközi Csoport fenntartás formájában sietve elkészítette ugyanezt a módosító javaslatot, mivel a szöveg módosítására a fenntartásos igen szavazatok kínálták az utolsó lehetôséget. November 13-án, szombaton egy iratot küldtek a zsinati atyáknak, felszólítván ôket, írják alá és nyújtsák be a fenntartást a november 15-i szavazáson. A fenntartás nem a kommunizmus újbóli elítélését kérte, ahogy a sajtó közölte, hanem csak azt, hogy ,,a zsinat ünnepélyesen erôsítse meg az Egyház régóta meglevô tanítását errôl a kérdésrôl''. A fenntartás szétosztásában azonban komoly nehézségek támadtak, mert ez volt az a hétvége, amikor 500 zsinati atya autóbuszokkal Firenzébe utazott a Dante-ünnepségre. November 15-én, míg a zsinati atyák az ateizmus részrôl szavaztak, szétosztottam a sajtónak egy híranyagot, mely arról tájékoztatott, hogy 450 aláírt hozzászólás eltűnt, s ezért a Nemzetközi Csoport újabb próbálkozást tesz, hogy meghallgattassék, a hozzászólással majdnem azonos fenntartást nyújtván be ma délelôtt. Közvetlenül a délelôtti ülés után tartotta Roberto Tucci jezsuita páter, a vegyesbizottság egyik szakértôje szokásos expozéját az olasz tudósítóknak. Megkérdezték tôle, mi történt a 450 zsinati atya által támogatott írásos hozzászólással. ,,Megerôsíthetem, hogy a kommunizmusra vonatkozó módosító javaslat sem a bizottság tagjaihoz, sem hozzánk, a bizottsághoz tartozó szakértôkhöz nem jutott el'' -- válaszolta. ,,Nem fondorkodásról van szó; talán út közben pirosat kapott a petíció, és visszatartották.'' Páter Tucci megjegyzése még inkább aktuálissá tette alig egy órával korábban szétosztott cikkemet, s az 24 órán belül megjelent az Il Giornale d'Italia, az Il Messaggero, az Il Tempo, a Popolo, a Secolo, a Memento-Sera és az Avvenire d'Italia címoldalán, valamint az Il Giorno, a La Stampa, a Paese Sera, a Corriere della Sera és a L'Unitá (kommunista napilap) belsô oldalain. November 16-án Gian Franco Svidercoschi Helveticus álnéven arról számolt be az Il Tempoban, hogy egy ,,prelátus'', a vegyesbizottság egyik ,,hivatalnoka'' szerint a kommunizmus hozzászólás ,,túl késôn'' érkezett meg, s következésképpen nem vették figyelembe. Ez beleillett abba a történetbe, amit páter Tucci mondott a sajtónak, és a Nemzetközi Csoportot tette felelôssé a hanyagságért, mivel a Fôtitkárságnak látszólag nem továbbították idejében az aláírt hozzászólásokat. November 17-én Sigaud érsek közölte a sajtóval, hogy ô és Lefebvre érsek 1965. október 9-én délelôtt, az elôírt határidôn belül személyesen adták le a Fôtitkárságon az aláírt hozzászólásokat; ezzel tehát a Fôtitkárságra hárult a felelôsség. November 18-án Svidercoschi úr, aki idôközben több oldalról is utánajárt az ügynek, további részleteket hozott nyilvánosságra az Il Tempoban. A Fôtitkárság -- számolt be -- határidôn belül, október 9-én, szombaton megkapta a hozzászólásokat, s rögtön felhívta a vegyesbizottság titkárát, s tájékoztatta, hogy a hozzászólások megérkeztek, de a sok aláírás megvizsgálása végett hétfôig a Fôtitkárságon tartják ôket. Ez megint csak a vegyesbizottságra s különösen annak titkárságára hárította a felelôsséget, mivel -- s erre Svidercoschi úr is utalt -- a titkárság eredeti mentegetôzését (,,túl késôn'' érkeztek meg a hozzászólások) nem lehetett tovább tartani. Tisserant bíboros idôközben maga is utánajárt a dolgoknak, s az eredményt Pál pápa tudomására hozta. Négy különbözô forrásból megtudtam, hogy a vegyesbizottság tagjai elôl a bizottság titkára, a lille-i Mons. Achille Glorieux tartotta vissza a hozzászólásokat, aki majdnem fél tucat vatikáni pozíciót töltött be, és korábban a L'Osservatore Romano stábjában dolgozott. Ô volt a Laikus Apostolkodás Bizottságának titkára is. A vegyesbizottságból valaki késôbb elismerte, hogy a bizottság más hozzászólásokat sem vett figyelembe, a kommunizmusra vonatkozó hozzászólás mellékvágányra terelése viszont ,,butaság'' volt. November 23-án délelôtt sajtójelentést adtam ki, mely Mons. Glorieux szerepét taglalta az ügyben, s ennek példányait személyesen adtam át a tudósítóknak a vatikáni sajtóirodában. Ahogy várni lehetett, az eset a vatikáni hatóságok tudomására jutott. Aznap délután öt órakor VI. Pál pápa a Latin-Amerikai Püspöki Tanács (CELAM) megalapításának 10. évfordulója alkalmából kihallgatáson fogadta Latin-Amerika püspökeit, s beszédet tartott, melyben felhívta a figyelmet a ,,marxista ateizmusra''. Latin-Amerika gazdasági és társadalmi életébe beszivárgott veszélyes, széles körben elterjedt és rendkívül káros erôként jellemezte, és megállapította, hogy ,,az erôszakos forradalmat tekinti az egyedüli ellenszernek a problémák megoldására.'' November 24-én a reggeli lapok címoldalukon közöltek cikket a francia prelátusról, aki ,,vörös fényként'' tartotta fel a kommunizmusra vonatkozó hozzászólásokat. Aznap reggel a pápa megparancsolta a vegyesbizottságnak, hogy az Egyház kommunizmusról szóló tanításához kapcsoljon egy lábjegyzetet. A bizottság ehhez hozzájárult, és utalt XI. Pius, XII. Pius, XXIII. János és VI. Pál pápák enciklikáira; az ,,ahogy eddig is elítélték'' szakasz a következô módon került a tervezetbe: ,,Az Egyház -- hűségesen Istenhez is, az emberhez is -- nem kerülheti el, hogy fájdalommal bár, de teljes határozottsággal nemet ne mondjon, mint ahogyan eddig is nemet mondott ezekre az ártalmas tanításokra és cselekedetekre, amelyek ellenkeznek az ésszel és az általános emberi tapasztalattal, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától.'' E mondatot azért toldották be -- állapította meg nyomatékosan a közgyűlésnek készített hivatalos jelentésében a vegyesbizottság --, hogy így ,,célozzanak a pápáknak a kommunizmust és a marxizmust elítélô megnyilatkozásaira''. A vegyesbizottság hivatalos jelentésének felolvasóját, Garrone toulouse-i érseket a zsinati hatóságok a jegyzôkönyv kiigazítására és a hanyagság nyilvános beismerésére kötelezték. Ô megállapította, hogy a kommunizmusra vonatkozó hozzászólások ,,tényleg a kitűzött határidô elôtt érkeztek bizottságunk irodájába, de nem lettek idejében megvizsgálva, mert véletlenül nem továbbították ôket a bizottság tagjainak''. Rögtön szembetűnt azonban, hogy a vegyesbizottság különbözô jelentéseiben szereplô számadatok nincsenek összhangban. Garrone érsek azt mondta, hogy 332 hozzászólás érkezett be idôben. Egy másik jelentés 334-et adott meg végeredményként, de azt állította, hogy csak 297 érkezett be idôben. Amikor Sigaud érsek elment a zsinat archívumába, hogy személyesen ellenôrizze le az aláírásokat, mivel a 450 névbôl 435 szerepelt az irataiban, azt mondták neki, hogy az eredeti dokumentumok még nem állnak rendelkezésre, és a nyilvánosságra hozott számokat kell hivatalosnak tekinteni. A vegyesbizottság viszont egymásnak ellentmondó számokat hozott nyilvánosságra, és nem lehetett tudni, melyek ,,hivatalosak'' közülük. Bár Sigaud érsek örült az új mondat betoldásának és a kommunizmussal foglalkozó összes fontos enciklika lábjegyzetbeli idézésének, azért azt mondta: ,,Különbség van aközött, hogy az ember a táskájában visz magával kalapot, vagy fölteszi a fejére.'' December 3-án a Nemzetközi Csoport utoljára még egy levelet osztott szét a címlistáján szereplô 800 zsinati atyának. A levél öt pontban indokolta meg, miért nem kielégítôek az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezet kommunizmussal, házassággal és háborúval foglalkozó szakaszai, s végül arra bíztatta a címzetteket, szavazzanak a tervezet egésze ellen, mert ,,újabb részmódosításokat már nem lehet elérni''. Ez a toborzás azonban csekély visszhangra talált, csak 131 zsinati atya szavazott nemmel az ateizmus-szakaszra. De a Nemzetközi Csoport kitartott és fôleg nekik volt köszönhetô, hogy az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúció ellen az 1965. december 7-i végleges, formális szavazáson 75 voksot adtak le. A Rajna-csoport ismét sikert könyvelhetett el: a ,,kommunizmus'' szó egyik zsinati dokumentumban sem fordul elô. ======================================================================== Háború és atomfegyverek 4. ülésszak -- 1965 A háború és az atomfegyverek kérdését az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló átdolgozott tervezet 84. és 85. artikulusa tárgyalta, melyet 1965. november 12-én, a negyedik ülésszak vége felé osztottak szét a zsinati atyáknak. A Louisiana állambeli Philip M. Hannan, New Orleans érseke mindkét artikulussal elégedetlen volt, és módosító javaslatok készítésébe fogott. Panaszkodott, hogy a háborúról szóló szakasz ,,kiérleletlen és tele van tévedésekkel'', és úgy vélte, hogy ha a szöveget a mostani formájában publikálják, ,,a világi politikatudósoknak és katonai szakértôknek mosolyt csal majd az arcára''. A 84. artikulus -- mondta -- téved, amikor azt állítja, hogy atomfegyvereket ,,abszolút semmilyen módon nem szabad alkalmazni'', mivel vannak nagyon pontosan körülírtan és behatároltan pusztító atomfegyverek. Szintén téved a tervezet, amikor ugyanebben az artikulusban kijelenti, hogy ,,értelmetlen dolog a megsértett jogok orvoslására alkalmas eszköznek tekinteni a háborút''. Mivel a katonai invázió sérti egy nemzet jogait, és egy ilyen invázió visszaverésére a fegyverek bevetése, tehát a háború az egyetlen eszköz, ebbôl az következik, hogy a háború ,,alkalmas és szükségszerű eszköz a megsértett jogok helyreállítására''. A 85. artikulus -- mondta -- abban téved, hogy elítéli a nukleáris fegyvereket birtokló nemzeteket, valamint megállapítja, hogy ,,az atomfegyverek gyártása és birtoklása újabb okokat teremt a háborúra''. A háborúk oka az igazságtalanság és a jogtalan igények,'' nem a nukleáris fegyverek birtoklása, melyek megfelelô ellenôrzés mellett megelôzhetik az igazságtalanságot és az agressziót''. -- Az artikulus nem veszi figyelembe azt a tényt sem, hogy ,,egyes nemzetek esetében a nukleáris fegyverek megléte a világ nagy területeit védi a lehetséges agressziótól''. Hannan érsek egy évvel korábban már a vegyesbizottság figyelmébe ajánlotta ezeket a megfontolásokat, de kisebbségi véleményét nem vették figyelembe. 1965. november 22-én a Maryland állambeli Shehan, baltimore-i bíborossal megvitatta annak a levélnek a tartalmát, melyet éppen akkor fogalmazott a 84. és 85. artikulushoz, és amelyet az összes zsinati atyának el akart küldeni. Shehan bíboros érdeklôdött a német hierarchia ez ügyben elfoglalt álláspontja felôl, de Hannan érsek nem ismerte azt. A következô napokban több prelátus: Spellman és Shehan bíborosok, Washington, Mexikóváros, Durban, Hobart és Paraná érsekei; a libanoni Tirusz maronita érseke és a mexikói Tlalnepantla ferences püspöke írta alá az érsek levelét. December 2-án kiosztották a zsinati atyáknak a tervezet utolsó változatát, mely tartalmazta a vegyesbizottság által betoldott végleges fenntartásokat, a szavazást pedig szombatra, vagyis két nappal késôbbre hirdették meg. Éjszaka egy tucat apáca készítette el és hajtogatta a körleveleket, és éjjel egyig tették ôket borítékba. Az angolul fogalmazott levélnek volt egy francia, egy olasz és egy spanyol fordítása, a már megcímzett és utcák szerint csoportosított borítékokon pedig megjelölték, melyik változat került beléjük. Ugyanezek az apácák a zsinat folyamán már több hasonló akcióban segítettek. December 3-án, pénteken reggel fél nyolckor egy hat autóból álló konvoj indult útnak a levelekkel több mint 2.000 zsinati atya lakására. Az apácák részben az egyik autóval mentek, nyolcan pedig gyalog vitték ki a leveleket azokra a helyekre, ahol nem volt parkoló. Délután fél ötre fejezték be a munkát. Hannan érsek levele felszólította a zsinati atyákat, hogy december 4- én szavazzanak nemmel a háborúról és a nukleáris fegyverekrôl szóló fejezetre, és javasolta, hogy ha a levélben ismertetett ,,tévedéseket'' nem korrigálják, szavazzanak az egész tervezet ellen. Az érsek javasolta, hogy ha elvetik a tervezetet, további tanulmányozás, valamint helyreigazítás és közzététel végett utalják a püspöki szinodushoz. Az érsek ellenezte a 80. (korábban 84.) artikulusnak azt a megállapítását, hogy ,,a modern atomfegyverek birtokosainak bizonyos mértékig lehetôségük van olyan szörnyűségek elkövetésére, mint egész városok vagy nagy területek válogatás nélküli elpusztítása népességükkel együtt. Ellenezte azt is, hogy a 81. (korábban 85.) artikulus határozottan kijelenti: az atomfegyverek felhalmozása következtében félô, hogy a háborút kiváltó okok, ahelyett hogy megszűnnének, egyre közelebb kerülnek''. Levelében kifejti, hogy e kijelentések nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a nukleáris fegyverek birtoklása ,,a világ igen nagy része számára'' megôrizte a szabadságot. Az ilyen védekezés az agresszió ellen ,,nem bűntény, hanem nagy szolgálat''. Éppoly logikátlan azt mondani, hogy az atomfegyverek a háború és viszály okai, ,,mintha valaki azt akarná mondani, hogy egy város törvényei és rendôri erôi okozzák a bűnözést és a rend felbomlását a városban''. A levél figyelmeztet, hogy ,,ezek a gondolatok a tervezetben'' bizonnyal ,,ártanak a szabadság ügyének a világban'', s hangsúlyozza, hogy ellentmondásban vannak VI. Pál pápa ENSZ-ben elmondott beszédének azzal a részével, ahol a nemzetek önvédelmi jogáról szólt. Hannan érsek szerint ,,ma a világ legnagyobb nemzetei nem tudják megvédeni magukat'', csak ha rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. A zsinati atyákat december 4-én, szombaton kérték fel, nyilatkozzanak, elégedettek-e azzal, ahogy a vegyesbizottság a háborúval és a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos fenntartásokat felhasználta. Aznap délelôtt az a hír terjedt az aulában, hogy Shehan bíboros úgy írta alá a levelet, hogy ,,el sem olvasta'', és a levélbeli kéréssel ellentétben ô nem fog nemmel szavazni. Bár a híresztelés elsô része nem volt igaz, a szavazásra vonatkozóan tényleg megváltoztatta szándékát. A Hannan érseknek segítô két pap az érsek értésére adta, hogy ha összegyűlik aznap délelôtt pár száz szavazat a háborúról és a nukleáris fegyverekrôl szóló fejezet ellen, akkor elônyös helyzetben lesz, és közvetlenül a Szentatyához mehet, utalhat a zsinati atyák közötti nagy elégedetlenségre, és javaslatot tehet a módosításra a szöveg egészérôl hétfô délelôttre kitűzött szavazás elôtt. De a fejezettel kapcsolatos reagálásokat véletlenül nem ismertették hétfô elôtt, s így a terv kútba esett. December 4-én egy másik híresztelés is szárnyra kapott. Eszerint Pál pápa táviratot küldött Spellman bíborosnak, és arra kérte, tegyen meg minden tôle telhetôt, hogy gátat vessen a Hannan érsek kezdeményezte kampánynak, valamint hogy vonja vissza támogatását. December 5-én, vasárnap a vegyesbizottság egy levelet hozott nyilvánosságra a német Joseph Schröffer, eichstätti püspök, a háborúról is a nukleáris fegyverekrôl szóló fejezetért felelôs albizottság elnöke és Garrone érsek aláírásával; az ô feladata volt, hogy felolvassa a vegyesbizottság nevében a tervezetrôl készített jelentést az aulában. A levélben az állt, hogy nem állják meg helyüket azok az érvek, melyeket ,,egy Spellman bíboros és kilenc további zsinati atya által aláírt lapon'' hoznak föl a tervezet háborúval foglalkozó szakaszának leszavazása érdekében, mivel azok ,,a szöveg téves értelmezésén'' alapulnak. Hannan érsek -- számításba véve a lelkipásztori konstitúció hatását az átlagos olvasóra, akinek szánták -- kijelentette, hogy a tervezet ,,mint erkölcstelen dolgot elítéli az atomfegyverek birtoklását''. Schröffer püspök és Garrone érsek ezt visszautasították, mondván hogy ,,a 80. és a 81. artikulus sehol nem ítéli el az atomfegyverek birtoklását mint erkölcstelen dolgot''. A szövegben szereplô szavak megfontoltan lettek megválasztva -- mondták --, és pontosan azt kell érteni rajtuk, amit jelentenek. Azt se tagadja a szöveg, hogy az atomfegyverek birtoklásával és felhalmozásával ideiglenesen megôrizhetô a szabadság. Azt vitatja csak, hogy a fegyverkezési verseny ,,a tartós béke fenntartásának biztos módja'' lenne. Arról sincs szó, hogy az atomfegyverek ,,háborút kiváltó okok'' lennének. A levél ezután azzal foglalkozik, hogy a tervezet nem mond ellent ,,annak az ebben az összefüggésben felmerülô jognak, hogy egy nemzet erôszakkal is megvédje magát az igazságtalan agresszióval szemben''. A vegyesbizottság e levélben ismertetett értelmezésén kívül létezett egy hivatalos kommentár is a plenáris ülés számára készült jelentésekben. Ez megállapította, hogy a 81. artikulus nem szándékozik ,,megkülönböztetés nélkül elítélni a nukleáris fegyvereket'', és a szöveg semmiképp nem szándékozik kötelességként megszabni ,,az atomfegyverek egyoldalú felszámolását''. Ezek a kijelentések és az önvédelem jogának említése messzemenôen a Hannan érsek kezdeményezte kampánynak voltak köszönhetôek. A pápa Spellman bíborosnak küldött táviratáról szóló híresztelés még vasárnap is szóbeszéd tárgya volt a zsinati atyák között; ezért este felhívtam Hannan érseket, és megkérdeztem, igaz-e a hír. ,,Ma beszéltem Spellman bíborossal -- válaszolta -- és egy szóval sem mondta, hogy megváltoztatta volna a szándékát. Ha kapott volna egy ilyen táviratot, azt hiszem én lennék az elsô, aki ezt megtudja.'' Vasárnap késô este az egyik kúriai bíboros arról tájékoztatott néhány püspököt, hogy szombaton ,,több mint 400 nem szavazatot'' adtak le a háborúról és a nukleáris fegyverekrôl szóló fejezet ellen. Ugyanez a bíboros kijelentette, hogy Cicognani bíboros üzeni a Kúria tagjainak, hogy ahány zsinati atyával csak lehet, tanácskozzanak, hogy másnapra a tervezet ellen hangolják ôket. A tervezet egészérôl december 6-án, hétfôn folyt a szavazás. Mielôtt hozzáfogtak volna, bejelentették, hogy a háborúról és a nukleáris fegyverekrôl szóló fejezet szombaton 483 ellenszavazatot kapott. A fejezet ellen szavazók úgy ítélték, vereséget szenvedtek, s sokan közülük most már megszavazták a tervezet egészét. A szöveget 2111 szavazattal fogadták el 251 ellenében. Amikor aznap délelôtt a zsinati atyák kivonultak a Szent Péter- bazilikából, én a bíborosok kijáratánál várakoztam. Miután Spellman bíborost besegítették a kocsijába, titkárához fordultam és megkérdeztem: ,,Igaz, hogy Ôeminenciája táviratot kapott a pápától, hogy vonja meg támogatását Hannan érsek javaslatától?'' Habozás nélkül mgy válaszolt: ,,Nem, ez egyáltalán nem igaz.'' Amikor néhány órával késôbb az újságos standon megjelent a L'Osservatore Romano, benne volt, hogy Pál pápa már meghozta döntését az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló tervezet jóváhagyásáról, és hogy a másnapi, december 7-i nyilvános ülésen fogják megszavazni és kihirdetni. ======================================================================== Fedezzük fel újra Istent! 4. ülésszak -- 1965 VI. Pál pápa külön kérte, hogy a zsinat befejezése elôtt tartsanak egy esti ájtatosságot a keresztények egységéért, melyen vegyenek részt mind a zsinati atyák, mind a megfigyelôk. A rendezvényt 1965. december 4-re, szombati napra tűzték ki a San Paolo fuori le mura bazilikába. A pápa maga tartotta az istentiszteletet; zsoltárokat énekeltek és egy francia katolikus, egy amerikai metodista és egy görög-ortodox olvasott fel szentírási részeket. Beszédében Pál pápa ezt mondta: ,,Távozásotok szomorúsággal tölt el Minket, és olyan magányérzetet kelt Bennünk, amilyet a zsinat elôtt nem éreztünk. Szívesen látnánk titeket mindig Velünk együtt.'' Újabb imádságok következtek Szent Pál sírjánál, majd Pál pápa fogadást adott a megfigyelôknek a szomszédos bencés kolostorban, ahol elôdje elôször jelentette be a zsinat összehívását. Dr. John Moorman az anglikán delegáció vezetôjeként fordult a pápához a megfigyelôk és a vendégek nevében, akiknek száma a negyedik ülésszakon 103-ra emelkedett. ,,A négy év alatt -- mondta -- egyetlen alkalommal sem éreztettek velünk semmiféle idegenkedést jelenlétünk miatt. Ellenkezôleg, mindig okkal feltételezhettük, hogy jelenlétünk több szempontból is hozzájárul ahhoz, hogy a zsinat sikeresen megoldja a maga elé tűzött nagy reformfeladatot.'' Aztán hozzátette: ,,Hisszük, hogy valamennyi fél oldalán eltűnt a kölcsönös félelem, a merev kizárólagosság és az arrogáns önelégültség idôszaka. Az egységre vezetô út tényleg hosszú lesz és nehéz, de vigasztalhatja Szentségedet a tudat, hogy megfigyelôként való jelenlétünk eredményeként lesz egy olyan több mint száz emberbôl álló csapata..., akik, ha kimennek a világba, egyházaiknak megpróbálnak majd magukkal vinni valamit a barátságnak és toleranciának abból a szellemébôl, amit a Szent Péter- bazilika csarnokában láttak. Megfigyelôi munkánk nem ért véget. Szeretném, ha Ön, kedves Szentatya mint barátaira és mint követeire is gondolna ránk, amikor most ki-ki továbbmegy a maga útján.'' A pápa örömének és vigaszának adott hangot e szavak hallatán. ,,Önök reményt keltenek Bennünk -- mondta --, hogy ha Isten is úgy akarja, ismét találkozunk. És mindig Krisztusban, a Mi Urunkban fogunk találkozni.'' Zsinati emlékül mindegyik megfigyelônek adott egy apró bronzharangot és egy latin nyelvű tanúsítványt. Miután Bea bíboros bemutatta neki valamennyi megfigyelôt és vendéget, a pápa visszatért a Vatikánba. December 6-án, hétfôn az összes zsinati atya kapott a pápától egy egyszerű aranygyűrűt a pápa és a püspökök közötti szoros szeretetkötelék szimbólumaként. Szintén mindenki kapott egy latin nyelvű tanúsítványt, mely igazolta, hogy az illetô részt vett a zsinaton. Aznap délelôtt a fôtitkár felolvasta VI. Pál pápa bulláját, mely az 1966. január 1. és május 29. (pünkösd vasárnap) közötti idôszakra rendkívüli jubileumot hirdetett meg. A fôtitkár ezután versbe szedett latin nyelvű köszönetet mondott az atyáknak az együttműködésért. Suenens bíboros (aznap ô volt a moderátor) köszönetét fejezte ki a zsinat összes tisztviselôjének és alkalmazottjának, akik bármilyen módon hozzájárultak a sok-sok ülés megszervezéséhez és lebonyolításához. Amikor a felsorolásban Felici érsekhez ért, a szokásosnál is hosszabb ideig tartott a taps. A vezetésbôl a fôtitkár szerzett legnagyobb népszerűséget a zsinati atyák között. Az ô vállain nyugodott az irányítás terhe, ennek ellenére tréfáival és latin verseléseivel újra és újra felderítette a plenáris üléseket, és tréfás megszólalásait a zsinati atyák gyakran emlegették. Délután a L'Osservatore Romano nyilvánosságra hozta VI. Pál pápa régóta várt dekrétumát a Római Kúria átszervezésérôl. ,,Az újjárendezést -- szólt a dekrétum -- kétségtelenül a Szent Officium-nál kell kezdeni, mert a Római Kúriánál ez a kongregáció látja el a legfontosabb feladatot, ôk gondoskodnak mindarról, ami a hit és erkölcs tanítását illeti, valamint a tanításhoz szorosan kapcsolódó egyéb dolgokról.'' A Szent Officium elnevezés ,,Hittani Kongregáció''-ra változott és sok egyéb változást is bejelentettek, köztük annak a különleges szekciónak a felszámolását, mely a cenzúráért volt felelôs. A december 7-i nyilvános ülésen Pál pápa hosszú beszédet tartott. Elmondta, hogy ,,az Egyház talán még sosem érzékelte ennyire, mint most a zsinaton, mennyire igényli a társadalom, amelyben él, hogy ismerje, közeledjék hozzá, megértse, áthassa, szolgálja és evangelizálja. ...A tévedések mindenesetre elítéltettek, mert ezt követeli az igazság, s nem kevésbé a szeretet. De az egyes ember csakis figyelmet, tiszteletet és szeretetet kapott.'' A zsinat vallási jelentôsége -- mondta -- leginkább úgy foglalható össze, hogy ,,sürgetô, baráti meghívást intézett a ma emberéhez Isten újrafelfedezésére a testvéri szeretetben''. Aznap délelôtt az 544., egyben utolsó szavazási fordulóban 2309 szavazattal 75 ellenében jóváhagyták az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciót. Ez volt a II. Vatikáni Zsinat által hivatalosan jóváhagyott és kihirdetett tizenhatodik, utolsó zsinati dokumentum. A vallásszabadságról, a missziós tevékenységrôl valamint a papi szolgálatról és életrôl szóló dokumentumokat szintén aznap délelôtt hagyták jóvá és hirdették ki. A záróünnepségre másnap, 1965. december 8-án a Szent Péter-bazilika óriási lépcsôin került sor, ahol külön erre az alkalomra ülôhelyeket alakítottak ki. A háromórás rendezvény szentmisével kezdôdött, melyet a Szentatya egyedül celebrált. Ezután közölték, hogy a pápa összesen 90.000 dollárnyi adományt juttat palesztinai, argentin, indiai, pakisztáni és kambodzsai karitatív intézményeknek. A pápa ezután felszentelte a zsinat emlékére Rómában létesítendô templom alapkövét, melynek majdani titulusa: ,,Mária, az Egyház édesanyja''. Joseph Cardijn bíboros, aki 1925-ben Belgiumban alapította meg a keresztény ifjúmunkások mozgalmát, a negyedik ülésszakon javaslatot tett, hogy az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúció bevezetô lapjain vegyenek fel a szövegbe egy önálló bekezdést az ifjúságról, egy másikat a munkásokról illetve még egyet a fejlôdô országok népérôl. Még jóval korábban, 1964. január 4-én Hengsbach esseni püspök az America című folyóiratban kijelentette, rendkívül fontosnak tartja, ,,hogy négy-öt üzenetben összefoglalják a zsinat alapvetô eredményeit''. Ezek közül az egyik -- mondta -- ,,talán azoknak szólhatna, akik kormányoznak, akik a legnagyobb felelôsséget viselik az emberek sorsáért''. A két zsinati atya elképzelései részben megvalósultak abban a nyolc különleges üzenetben, melyet a zsinat zárónapján olvastak fel. Az elsôt maga Pál pápa olvasta fel és a zsinati atyáknak szólt: ,,Ütött az elválás és a búcsú órája. Néhány pillanat múlva Önök kivonulnak a zsinat közgyűlésérôl, hogy elmenjenek az emberekhez és megvigyék nekik Krisztus evangéliumának és Egyháza megújulásának jó hírét, melyen négy évig dolgoztunk közösen.'' A pápa üzenete után hét zsinati atya lépett egymás után a mikrofonhoz és francia nyelven üzenetet olvastak fel az országok vezetôinek, az értelmiségieknek, a munkásoknak, a művészeknek, a nôknek, az ifjúságnak, a betegeknek és szegényeknek. Az egyes üzenetek felolvasása után az érintett csoportok egy-egy képviselôje lépett a pápai trónhoz, és átvette Pál pápától az üzenet szövegét. ,,A szegényeknek, betegeknek és minden szenvedônek'' szóló szöveget a Szentatya egy Francesco Politi nevű vaknak adta át, aki egy vakvezetô kutyával ment fel a lépcsôn. Az ünnepség alatt Ottaviani bíboros ült a pápa jobbján. A zsinat kezdetén ôrkutyának nevezte magát, aki az igazság ôrzésére hivatott. Munkája most kibôvült, mert a régiek mellett új igazságok fölött is kellett ôrködnie. A zsinatra visszapillantván nem feledhette az aulában és a sajtóban ôt ért gúnyolódásokat. De voltak derűsebb pillanatok is, mint például azon az október eleji napon a negyedik ülésszakon, amikor nagy, hosszantartó tapsot aratott javaslata, hogy ,,a világ nemzeteibôl alkossanak egyetlen világköztársaságot, melyben többé nem lenne olyan civakodás, mely manapság létezik a nemzetek között. Ehelyett békében élne a világ...'' A négy moderátor bíboros szintén a pápa közelében ült. Átlagosan 34 alkalommal vezették az üléseket. Voltak, akik túl gyorsnak, mások túl lassúnak érezték a tempót. Voltak olyanok is, akik azzal gyanúsították ôket, hogy részrehajlóak és tekintélyüket saját véleményük érvényesítésére használják fel. A moderátoroknak nem volt könnyű dolga. De nélkülük, elôrevivô eltökéltségük nélkül a II. Vatikáni Zsinat nem fejezôdhetett volna be ezen a napon. A zsinati törvénykezés menetére -- a pápa után -- talán senkinek sem volt nagyobb befolyása e népes táborban, mint Frings bíborosnak. A neve által fémjelzett és irányítása alatt álló szervezet nélkül a zsinat bizonyára nem is tudott volna hatékonyan dolgozni. Erôsen páter Rahnerre támaszkodott, de a zsinat végén óvatosabb volt javaslatainak elfogadásával. Úgy tűnt, hogy Ratzinger, Frings bíboros teológus szakértôje, páter Rahner korábbi tanítványa fenntartás nélkül támogatja egykori tanára nézeteit a zsinaton. A zsinat vége felé azonban beismerte, hogy különbözô kérdésekben nem ért vele egyet, és ha a zsinat végetér, önállóbb utat kezd. Végül a pápa átnyújtotta Felici érseknek azt a pápai brevét, ami a II. Vatikáni Zsinat formális befejezését jelentette. Egy fénykép megôrizte az utókornak a pápa vonásaira e pillanatban kiülô sugárzó mosolyt. A megfeszített munka verítéke és kínja már a múlté volt. Felici érsek lépett a mikrofonhoz, mely néhány lépéssel elôbbre a pápa balján állt, szemben a zsinati atyákkal és a Szent Péter téren levô tömeggel, és felolvasta a hivatalos dokumentumot: ,,A Szentlélekben és az Általunk az Egyház Édesanyjának nyilvánított Boldogságos Szűz Mária és dicsôséges jegyese, Szent József, valamint Szent Péter és Szent Pál apostolok oltalma alatt összegyűlt II. Vatikáni Zsinat kétségkívül az Egyház legnagyobb eseményei közé számít... A továbbiakban elrendeljük, hogy Isten dicsôsége, az Egyház méltósága, valamint minden ember nyugalma és békéje érdekében minden hívô lelkiismeretesen tartsa be mindazt, amit a zsinat kimondott.'' Egyszer késôbb ezt a pillanatot felelevenítvén Felici érsek el- mondta, hogy sok emlék tolul fel benne: Elôször is VI. Pál pápa ,,a nagy sereg középpontjában, amint a sikeres munka fölötti örömmel bejelenti a zsinat befejezését. Aztán XXIII. János, a nagy zsinat értelmi szerzôje és elsô ihletôje, aki mosolyogva áldást oszt a mennybôl.'' A pápai levél felolvasása után VI. Pál pápa rögtön felállt, hogy áldást osszon a zsinati atyáknak és a tömegnek. Mindkét karját magasra emelve kiáltotta: ,,A Mi Urunk Jézus Krisztus nevében, menjetek békével!'' A zsinat befejezôdött, a zsinati atyák pedig felálltak, tapsoltak, éljeneztek. Aztán megszólaltak a Szent Péter-bazilika harangjai. ======================================================================== Függelék A zsinat és az elôkészítô munka 7.250.000 dollárjába került a Vatikánnak. Miután 2.860 zsinati atya vett részt a 281 napot felölelô négy ülésszak mindegyikén vagy egyes részein, az egy atyára jutó átlagos költség 2.530 dollár, vagyis napi 9 dollár volt. Ebbe nincsenek beleszámítva azok a kiadások, amelyeket a zsinati atyák maguk fedeztek; 67%-uk maga fizette az utazást, 53%-uk pedig a szállást. A Vatikán ráfordításainak 33%-át tették ki a szállásköltségek, 30%-át az utazási költségek, 9%-át az aula berendezésének költségei, összesen 8%-át a számítógépek, a zsinati sajtóiroda, a sokszorosítás és a telefonok költségei, a fennmaradó 20%-ot pedig az egyéb költségek. Betegség, magas kor vagy a kormány részérôl történô akadályozás miatt 274 zsinati atya részvétele hiúsult meg. 253-an hunytak el a zsinat idején és 296-an kapcsolódtak be újonnan. A résztvevô 98 bíboros közül 11 elhunyt a zsinat befejezéséig; a bíborosok közül egyedül Mindszenty József, Magyarország bíborosa nem volt jelen. A zsinati atyák átlagos életkora 60 év volt. Kétharmaduk a világi klérushoz tartozott, a többiek rendtagok voltak. A Fôtitkárság, melyet Pál pápa a Római Kúria szolgáltatásainak tökéletesítéséhez követendô ,,példának'' állított, a legmodernebb technika alkalmazásával biztosított az utókornak teljeskörű képet a zsinatról teológiai, szervezôi és adminisztratív szempontból egyaránt. 200 vastag kötetben, a zsinati atyák ábécé sorrendjében tették közzé, ki hogyan szavazott az 544 forduló során. Fénymásolással több példányban sokszorosították a teljes archívumot, hogy különbözô helyeken tanulmányozható legyen. Egy generációnyi vagy hosszabb idôt is igénybe vesz, míg a nyilvánosság számára hozzáférhetôvé válik az archívum. Az archivált dokumentumok mellett az archívumban megvan mind a 168 plenáris ülés teljes hangfelvétele, összesen 712, egyenként 396 méter hosszú szalag, 542 órányi anyaggal. E hangfelvételek lejegyzése és az összes zsinati dokumentum lefordítása 14 nyelvre jelentette a két legidôigényesebb feladatot a II. Vatikánum levéltárosai számára, akik Mons. Emilio Governatori vezetésével dolgoztak. 1966. január 3-án Pál pápa egy apostoli irattal öt zsinat utáni bizottságot állított fel. Eredetileg az európai és a világszövetség tanácsolta neki ezt, mert attól féltek, hogy a zsinat által elfogadott progresszív intézkedések végrehajtását a pápa közelében levô konzervatív erôk megakadályozhatják, miután a zsinati atyák már hazatértek. Az új zsinat utáni bizottságoknak -- ezek a szerzetesekkel, a missziókkal, a keresztény neveléssel, a laikus apostolkodással valamint a püspökökkel és az egyházmegyék kormányzásával foglalkoztak - - az volt a feladata, hogy ,,Instrukciót'' készítsenek, mely konkrétan megadja, hogyan kell végrehajtani a zsinati dokumentumok rendelkezéseit. Ezeknek a testületeknek nem volt törvényhozói tekintélye, csupán értelmezési joga, és ,,Instrukcióik'' megszövegezése során szigorúan tartaniuk kellett magukat az ünnepélyesen jóváhagyott és kihirdetett dokumentumok szelleméhez. Normáik nyilvánosságra hozatala után a bizottságok automatikusan feloszlottak. ======================================================================== Páter Wiltgen rövid életrajza Dr. Ralph Wiltgen verbita páter 1921. december 17-én született Chicagóban. 1938-ban belépett a steyli misszionáriusokhoz, 1950-ben pappá szentelték, 1953-ban pedig a római Gregoriana Egyetemen doktorátust szerzett a missziós tudományokból. Eleinte az Egyesült Államokban, majd 1960 óta Rómában missziós társasága sajtóügyeit látta el. A II. Vatikáni Zsinat alatt páter Wiltgen független zsinati hírszolgálatot alapított, melynek hívei. 6 nyelven 108 országban 3.000 elôfizetônek jelent meg. A zsinati atyákkal és szakértôkkel való napi kapcsolatnak köszönhetôen e híradások a kérdések mélyére hatolhattak és sok háttérinformációval szolgálhattak. Ezekbôl született aztán ez a könyv. A Rajna a Tiberisbe ömlött c. könyvet 1988-ig 14 kiadásban nyomták ki angolul, franciául és hollandul és németül. 22 ország több mint 160 lapjában és folyóiratában jelent meg róla ismertetés.